A kibontakozó magyarországi munkásmozgalom egyre sokasodó sajtóorgánumai, a XIX. század 60-70-es éveitől kezdve az elméleti cikkek mellett egyre növekvő számmal közölnek szépirodalmi műveket is. A hangsúly bennük elsősorban a politikumra esik, s gyakran elsikkad a művészi igény. Íróik a munkásosztályból származnak, elsődleges szempontjuk a pártprogram, amellyel az osztály harcait kívánják elősegíteni.

A század utolsó évtizedeiben a polgári irodalomban is feltűnnek a szociális tendenciák, jelentős változásokat hoznak az irodalom tematikájában: "Munka és materializmus: a kor jelszavai. Az irodalomban a próza és a vers fejlődése szinte minden eddiginél élesebb hajlással fordul el egymástól. A próza - főleg a "nagy" regény és dráma - "egyre nagyobb erőfeszítésekkel és lelkiismeretességgel olvasztja magába a tömegek életének a szociális egyensúlyozódásnak problémáit..." - írja Tóth Árpád Ady költészetének viszonyát elemezvén elődeihez és a francia modernekhez. (Nyugat, 1919. I. k. 352. l.)

A két különböző irányból induló kezdemény mégsem tud ekkor még egymásra találni. A szociáldemokrata és a progresszív polgári irodalom külön, egymás mellett haladt, jóllehet mindkét irányzatra hatott a munkásmozgalom egyre erősödő fellendülése. A munkássajtó saját írói dolgát nehezíti meg, amikor élesen elkülöníti a publicisztikát a szépirodalomtól, az egybehangolásra nem törekszik. Még Táncsics lapjai is, amelyek már ekkor kitűnő szerkesztéssel készültek, elhatárolják a szépirodalmat, és másodlagos írásokként kezelik ezeket. A századfordulóra változik meg a kép, amikor a szépirodalom is önálló szerepet kap a munkássajtóban. További változást hoz e téren a napilappá alakult Népszava. 1905 áprilisától önálló kulturális rovatot indít, a munkásírók újabb gárdáját a munkásosztályból, a szegényparasztságból, vagy a nincstelen kispolgári rétegekből verbuválja. Fellépésük a magyar szocialista irodalom kezdeteit jelzi, köztük látjuk Csizmadia Sándort, Farkas Antalt, Gyagyoszky Emilt. Az SzDP saját üzemeként létrehozott Világosság nyomda révén megsokszorozódott a kiadott szépirodalmi művek száma, nemcsak magyar, hanem külföldi szerzők művei is eljutottak így a munkásokhoz.

Az 1905-ös orosz forradalom idején itthon is fellendült a munkásmozgalom, s a koalíció elleni harcban megmutatkozott a munkásosztály ereje. A szocialista irodalom jelezte ezeket a változásokat. Az irodalmi kiadványok számszerű növekedése magával hozta a kritikai irodalom kiszélesedését. Bálint Aladár, Bölöni György, Bresztovszky Ernő elsőként figyelnek fel Csizmadia verseire; Farkas Antal munkáira. Teljesítményüket azonban a polgári kritika is méltányolja. Ignotus A Hétben elemzi Csizmadia Sándor új verseskötetét, s miközben bírálja "agitációs közhelyeit", nem hallgatja el költészetének társadalmi szükségszerűségét. Csizmadiában elsősorban a pártköltőt látja, de ugyanakkor elismeri, hogy például a Két proletárasszonyt "sem Petőfi, sem Burns nem írhatta volna meg szebben." Bármi volt is Ignotus véleménye Csizmadiáról, azzal, hogy A Hét foglalkozott ezzel a költészettel, elismerte, hogy ezzel az írói körrel, amelybe többek között Antal Sándor, Révész Béla, Madarász Emil, Gyagyovszky Emil tartozott, számolni kell. A szocialista irodalomban létrejött változásokat nem lehetett nem észrevenni. Osvát Ernő megállapítja: nemcsak él ez az irodalom, de hat is. (Magyar Kritika, 1908. július 15.)

De nemcsak a szocialista irodalomban érzékelhető a készülődés a századelőn, ugyanúgy erjedés indult meg a polgári irodalomban is. A század utolsó évtizedéből induló tétova utak egy erős irodalmi mozgalomba torkollanak. Ez hozta létre a Nyugatot, amely megindulásakor, a szocialista irodalom erőteljesebb jelentkezésével egyidőben, ha sokban körvonalazatlanul is, de egyetemesebb művészi megfogalmazásban közelítette meg a társadalmi problémákat. Ez elsősorban az induló Nyugat lobogójára, Ady költészetére jellemző. Ady novelláival 1906-tól már a Népszavában is jelentkezik. A Nyugat az irodalom és a művészet mellett a társadalomtudomány és a politika kérdéseivel is kívánt foglalkozni. Íróit az a lázadás kötötte össze, amely új szellemet kívánt hozni a magyar irodalomba, s körébe igyekezett vonni mindazokat, akik ennek a szemléletnek a szószólói voltak. Így kerülhetett a folyóirattal közeli kapcsolatba Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Bölöni György, Pogány József, akik új mondanivalót hoztak, a társadalomátalakítás programját. A Népszava kör részt kíván venni a Nyugat célkitűzésének megvalósításában, üdvözlik ezt az új törekvést. Bresztovszky Ernő Művésznyomor és művészgőg című írásában lényegében ugyanazt a programot fejti ki, amely a Nyugat 1908-as számában jelenik meg: "... a sok csatangolás után talán már megvan az útirány: a művész osztályhelyzete is kialakul s ennek öntudatlan megismerése azok felé a szűz területek felé fordítja titokban a művészszemet, amelyek új, végtelen horizontot kínálnak neki: az esztétikai éhséget szenvedő tömegek felé." (II. k. 473. l.)

A Nyugat és a Népszava kör szorosabb kapcsolata elsősorban Révész Bélának volt köszönhető. Révész 1906-ban csatlakozott a Szociáldemokrata Párthoz, s tudatosan igyekezett építeni a kapcsolatot a polgári és a szocialista irodalom között. Megpróbálta a polgári irodalmat a munkásmozgalom szolgálatába vonni, s a Népszava vezetőivel harcot vívott Ady verseinek elfogadtatásáért. "Révész Béla... nagy tervekkel jött - írja monográfiájában Király István. - Össze akarta kapcsolni a munkásmozgalmat és az új irodalmat... Vállalta Ady a Népszavát, ezt az úri Magyarországtól kiátkozott lapot, s az ő bátorságának szárnyai alatt - mint Bölöni írta - mások is merészkedtek. Számos művész akadt, ki írásokat küldött a szocialista újság számára. Intellektuális körökben szinte divat lett a proletariátus iránti rokonszenv. S a Népszava művészi szintje így gyorsan fellendült. Olyan nevek tűntek fel rendre a lap hasábjain s újonnan indult Olvasótárában mint pl. Bíró Lajosé, Kosztolányi Dezsőé, Juhász Gyuláé, Gellért Oszkáré, Csáth Gézáé, Hatvany Lajosé stb. Kitágult a lap művészi horizontja."

Az együttműködés készségének jeleit mindkét oldalon látjuk. A Nyugat helyt adott Kunfi cikkének, aki Marx halála 25. évfordulójáról írván kijelenti: "A szocialista mozgalomnak az az ága, amely szellemi, elméleti megteremtőjét Marxban tiszteli... az egyetlen szocialista munkásmozgalom." (Nyugat, 1908. I. k. 377. l.) Nem jelentéktelen körülmény, hogy ez a cikk a Nyugat első számainak egyikében jelenhetett meg. Bresztovszky és Kunfi írásai mellett Kéri Pál Anatole France-ról szóló írása ugyancsak állásfoglalás. A cikk Anatole France írásainak szociális eredetét elemzi: "A történelmi materializmus gondolat-váza teljesen behálózza az idegeit, a szocialista gondolkodás teljesen a vérébe ment át... A proletársággal egynek érzi magát, testvéreit öleli benne magához, anélkül azonban, hogy ezt egyszer is kifejezetten kimondaná..." (Kéri Pál: A szocialista Anatole France: Vers les Temps meilleurs, Nyugat, 1908. I. k. 195. l.). A Nyugat rendszeresen közöl kritikákat a munkásmozgalom íróinak műveiről. Karinthy Frigyes Peterdi Andor verseiről ír (A mélységből, 1909. I. k. 163-164. l.), és Révész Béla A nagy börtön című novelláskötetéről Szini Gyula sorai jelennek meg. A városi szegényekről szólván Révész - úgymond - "a forma, a nyelv minden gazdagságával, a művész korlátlan erejével keltette föl bennem a borzalmakat, a lidérc-álmokat, amelyek belekúsznak éjjeli és nappali álmainkba..." (1908. I. k. 165-166. l.).

A kezdeti együttműködés - egy ideig úgy látszott -, tovább mélyül. Ezt azonban megzavarta Csizmadia Sándor Hadüzenet című írása. (Népszava, 1909. január 26.). A cikk támadás volt a holnaposok, valójában azonban Ady költészete ellen. Amióta Ady versei a Népszavában is megjelentek, megszűnt Csizmadia proletárköltő privilégiuma. Cikkében, amelyet Gyagyovszky Emil verseskötetének kritikájaként jelentetett meg, ily megfogalmazásokra ragadtatta magát: "Ezen a helyen figyelmeztetni kötelesség azokat, akiket illet, hogy a magyarországi szociáldemokrácia a szépirodalomban cserbenhagyta a népet." Csizmadia olyan vitát kavart, amelynek kapcsán megzavarodott a Népszava és a Nyugat egymáshoz való viszonya. Bresztovszky Ernő a Népszava következő számában Ady mellé áll: "A forrongó új irodalomnak a szocialista ideológiához való közeledését a szocialista lap azzal mozdítja elő, hogy teret ad neki." Somogyi Béla Nyilatkozata elfogultan védte Bresztovszkyval szemben Csizmadiát (Népszava, 1909. január 31.). - A lap február 7-i számában a pártvezetőség nyilatkozik, s összegezi a február 3-i ülés eredményét: nem tartaná helyesnek, hogy beleszóljon az irodalmi vitákba, a maga részéről a lap hasábjain minden véleménynek helyt kíván adni. A Szociáldemokrata Párt tétova állásfoglalása jelzi, hogy nem ismerték fel Adyban a társadalmi progresszió irodalmi vezéralakját. Nem értették meg Adynak Párizsból küldött válaszát, a "Tiétek vagyok" egyre visszatérő hangsúlyos vallomását. (Küldöm a frigy-ládát.) Ady nagyonis jól tudta, mit jelent ez az irodalmi háborgás, mi ez a forradalmas láz, amely a jelenkori magyar irodalmat fűti. "Örülök - írja -, hogy én írhatom meg véletlenül legelőször, de mindenesetre legnyíltabban, hogy ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohse lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül. Gazdaságilag a legokosabb isten se tudná, mikor szabadít fel bennünket a szocializmus, de a lelkeinket kezdi már szabadokká tenni." (Ady: Irodalmi háborgás és szocializmus)

E vita után már nem áll helyre a korábban kialakulóban levő együttműködés a két tábor között. A Nyugat ugyan továbbra is közöl kritikákat proletárírók műveiről, Bresztovszky Ernő, Madarász Emil, vagy Révész Béla könyveiről, de mindez már esetlegesnek látszik. A további időszakot a hol fellángoló, hol időnként elcsituló viták jellemzik. Átmenetileg egy-egy nagyobb esemény még közelhozza az írókat (például az 1912. május 23-i tüntetés), de ez is csak rövid ideig tartó egybehangoltságot eredményez. A fő vitakérdés: politikum vagy esztétikum? A kritikus cikket Bresztovszky Ernő közli a Szocializmusban. A Nyugat új kiadványainak elemzése közben kérdőjelezi meg a Nyugat l'art pour l'art művészetének létjogosultságát. "Ha új művészetet teremtettem, végeztem munkát a szociális megújhodás terén is. A művészetalkotás szerves része a társadalmi munkának akkor is, ha nem akar az lenni, ha levegőben lógó l'art pour l'art okoskodással mindenen kívül, vagy pláne fölülállónak tartja magát. És éppen ezért a megállapításért íródott meg ez az őszinte értékeléssel kezdődő megróvási kaland: A Nyugat nem akarja ismerni azt a szociális szerepet, amit játszik... az irodalom ilyen önmagáért művelése egyértékű a közömbösségből eredő társadalmi nihilizmussal." Adyt Bresztovszky kiemeli a nyugatosok közül. Itt is, mint korábban a Népszava- Ady vitában Ady mellé áll, noha ő sem érti a költő igazi jelentőségét. Nem veszi észre, hogy Ady nemcsak a "modernség költője", amint ő nevezi, de egyszersmind a munkásmozgalom költője is. (Bresztovszky Ernő: Kultúra-álkultúra. A Nyugat és kiadványai, Szocializmus, 1909-1910. 4. sz. 187. l.)

Az Ady és a Nyugat körüli viták lényegében csak kifejezési formái voltak annak az ellentétnek, amely a kétféle irodalmi szemlélet között már kezdettől jelen volt. A század elején erőteljesen bontakozó szocialista költészet nem volt képes önerőből megteremteni a forradalmi szocialista irodalmat, sőt arra sem volt képes, hogy magábaolvassza és átértse Ady forradalmi költészetét, s a Nyugat művészi forradalmának eredményeit felhasználva, továbblépjen a maga útján. A körükbe tartozó költők maguk sem képesek arra, hogy végigjárják a munkásmozgalom forradalmivá érlelődésének útját, s hogy ezt az utat költészetükben visszatükrözzék. Eszmeileg és művészileg is megtorpanás jellemzi őket, már a fejlődés korai szakaszán, ezért szűkül le költészetük a szociáldemokrata pártköltészet nívójára. Ez jellemzi Csizmadia művészetét is. A szociáldemokrácia kritikusai és politikusai nem tudták felmérni a munkásmozgalom távlatait, s nem ismerték fel azt a forradalmi folytonosságot, amelyet Ady költészete jelentett a magyar szocialista irodalom továbbfejlődésében, amelyet maga Ady így fogalmazott meg: "Ez az irodalmi háború gyermeke a szocialista háborúnak." (Ady: Válogatott levelei, Bp. 1956. - 245. sz.) Ady sejtette a kibontakozást s magával kívánta ragadni kortársait. Félreállítása, megtagadása a munkásmozgalom veszteségét is jelentette. A mozgalom ideológusai közül néhányan mégis igyekeztek megtalálni újra azt a közös mezőnyt, amelyen találkozhatott volna a két irányzat. Pogány Józsefnek a Szocializmusban megjelent összefoglaló tanulmánya ismét egy gesztus a haladó polgári irodalom felé: "Ahogy a gazdaságban és a politikában egyre nagyobb számmal és egyre növekvőbb erővel követel tágasabb helyet, magasabb polcot magának a magyar polgárság és proletárság, akként foglal el egyre nagyobb helyet a szellemi életben is. Új osztályok kerültek be a magyar közéletbe és új irodalmat hoztak magukkal. Új közönség támadt és a könyvkereskedők és könyvírók ezt az új közönséget akarják kielégíteni. Ez az új közönség sokkalta alkalmasabb komoly kultúrcélokat szolgáló irodalom befogadására, mint a régi, és ebben van a legmélyebb oka a magyar irodalom legújabb nekilendülésének." Észreveszi, hogy az új olvasóközönség kielégítésére elsősorban az olcsó könyvek sorozata adta a lehetőséget. A Világosság nyomda könyvein túl a Magyar Könyvtár, a Modern Könyvtár s nem utolsósorban a Nyugat könyvtára volt kész kielégíteni ezeket az igényeket, a munkásosztály művelődési igényét. Komoly tudományos és szépirodalmi művek kerültek így a munkások kezébe. "Ma már a munkásság is olvas éspedig elsősorban ismeretterjesztő műveket" - írja Pogány. (Kultúra-álkultúra, Szocializmus, 1910-11. 3. sz. 190-191. l.)

A nézeteltérések gyökerei azonban mélyebbek voltak, hogysem egyik, vagy a másik oldal elvei feladása nélkül a kapcsolatot megteremthette volna. Amint korábban is a művészi megformálás avagy a mondanivaló elsődlegessége problémája körül vitáztak, most ismét emiatt lángoltak fel az ellentétek. Az újabb vitára a Herceg, hátha megjön a tél is! című Babits kötetről a Nyugatban megjelent kritika szolgáltatott alkalmat. (Gellért Oszkár: Babits, a költő, 1911. II. k. 505-506. l.) Gellért Oszkár úgy emlékszik vissza, hogy Bresztovszky a kritika ürügyén kelt írásában Babitson keresztül az egész Nyugatot "népszerűtlenné akarta tenni a Népszava olvasóközönsége előtt." (Gellért Oszkár: A Nyugat 1911-ben - Egy író élete 1902-1925, 1958. 267-268. l.) A vita Babits körül folyt lényegében, mégis ott lapultak mélyén a korábbi nézeteltérések. Bresztovszky ismét Ady pártjára állt, pedig itt már nem Adyról vagy Babitsról volt szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a Nyugat oly irányba távolodik, amely egyre kérdésesebbé teszi: összekötheti-e még valamely szál a munkásmozgalom törekvéseivel. Ignotus Bresztovszkynak írt válaszában világosan kijelenti: írjon bármiről Bresztovszky, ő közli, ha az művészi alkotás. Válaszcikkében ugyanezeket szögezi le: "Jól elkülönböztetem én itt a Nyugattól, mely főképp művészi újság, a Népszavát és, mondjuk a Szocializmust, melyek politikai, tudományos és társadalmi pártlapok. Ezek, ha s amennyiben művészi munkákat tesznek közzé, helyes és természetes, ha csakis nézeteket, még pedig szocialista nézeteket vallóknak adják meg a szólás jogát." Ezzel szemben - úgymond -, "A Nyugat valóban radikális újság, igen határozott társadalmi irányú - de éppen ezért, mert nem szab írói elé egyéb kötelességet, mint hogy tudjanak írni, és, ami ezzel egyet jelent, szabadon írjanak hitük szerint." (Ignotus: Tünetek, 1911. II. k. 683-6. l.) Persze a Nyugaton belül sem ilyen egyértelműek a vélemények. Hatvany Lajos a Világban nyilatkozik 1911 decemberében a Nyugat szerepéről: "A Nyugat könnyen válhatnék - írja -, a progresszivitás szemléjévé, ha kizárólagos esztétaságából engedne valamit. Kevesebb irodalom, több élet!" S persze ugyanezt el lehetett volna mondani - mutatis mutandis - a munkásirodalomról: az élet ábrázolása, több művészettel. A vita egyoldalúvá vált, az ellentétek még nagyobb elmélyüléshez vezettek. A két tábor irodalma már csak felszínes formában érintkezett ettől az időtől kezdve. Még akkor is ezt kell mondanunk, ha a Nyugat ír mindig elsőként Révész Béla műveiről, ha Peterdi Andor, Farkas Antal írásai ezután is megjelennek a Nyugatban. Inkább a Népszava elzárkózása szembetűnőbb, az Olvasótár megszűnésével a Nyugat körüli progresszív írók művei alig jelennek meg többé a lapban. Talán az egyetlen kivétel Nagy Lajos.

A Nyugat ugyanakkor Szabó Ervinhez közeledik. Szabó Ervin, a Nyugat megindulása óta munkatársa a folyóiratnak. Műveit elsőként ismerteti Ignotus, s a Tőke és munka című művének elemzésekor például ezt írja: "E percben s a mi nemzedékünk számára a Szabó Ervin gondolatmenete az, amiben a végsőnek tetsző lehetőségek össze vannak foglalva." (1911. II. k. 423. l.) Az 1912. május 23-i nagy tömegsztrájk véres eseményei - úgy tetszik - újra táborba gyűjtik a progresszív magyar irodalmat. Alig van író, aki valamilyen formában ne tiltakoznék, és ne vállalna szolidaritást a sztrájkolókkal. A Nyugat egymás után közli ezeket az írásokat Ady, Babits, Kaffka, Kosztolányi, Gábor Andor, Bíró Lajos, Bródy Sándor tollából. Ennek ellenére igaztalan vád is éri a magyar írókat. Göndör Ferenc, amikor számot vet az eseményekkel, így vélekedik: "A magyar proletárság is éppen mostanában készülődött döntő rohamra a mai jogfosztó és országrontó politikai uralom ellen. De a magyar irodalom meglehetősen távoltartotta magát a szervezett munkásság harci készülődéseitől... Vannak persze vigasztaló jelenségek is. Itt van Ady Endre, aki hatalmas poétai erejével a mi nagy ügyünket szolgálja." (Az írók és a tömegsztrájk, Szocializmus, 1912-13. 6. sz. 329. ill. 330. l.) Göndör helyesen látja Ady jelentőségét a forradalmasodó munkásmozgalomban, de elszigeteli őt, amikor nem méltányolja, hogy Ady mellett ott vannak azok az írók is, akik ugyan a tömegsztrájk előkészítésében nem vettek részt, de szolidaritást vállaltak velük és ügyük mellett hitet tettek. Ők voltak azok, akik később, az első világháború kezdetén éppen a Nyugat cikk-sorozatában fejtették ki véleményüket: "mit tehet a magyar író a háború ellen?" Közöttük van Kaffka Margit, Kosztolányi, Karinthy, Nagy Lajos. A Népszava vezetői viszont éppen ekkoriban igenlik a háborút s megszavazzák a hadihiteleket. A Nyugat írói - némelyek kezdeti bizonytalansága után - viszont szembefordulnak a háborúval.

A háborús időszak előestéjén még egy komoly vitára kerül sor a művészet osztálytartalma kérdésében. Szabó Ervin a Nyugatban kritikát közöl Várnai Zseni újabb verseskötetéről, megállapításai Bresztovszky heves ellenérzését váltják ki. A Nyugat - mint említettük - a polgári írók művei mellett érdeklődéssel figyelte a kibontakozó proletárköltészetet és irodalmat is. Számos ilyen kritika jelenik meg a folyóiratban, köztük a legjelentősebb Ady írása Farkas Antal verséről. (Hajh, mennyi költő! Farkas Antal: Templomtüzek, vörös zsoltárok, Nyugat, 1914. I. k. 796. l.) s a legmagasabb elismerés hangján szól Ady: "Proletárköltő, talán a legkülömb, de egyben nagyon előkelő poéta is. Kötik a kipróbált formák, ha biztos és töri őket, de a zseni, a géniusz illata csap meg." Az Ady által adott "proletárköltő" meghatározás kerül a középpontba a Szabó Ervin-Bresztovszky vitában. Amíg Ady elismeri Farkas Antal tehetségét, s a proletárköltő meghatározást nem mint degradáló jelzőt használja erre a költészetre, Szabó Ervin a Várnai Zseniről szóló kritikájában éppen azért nem akarja ezzel a jelzővel illetni Várnai költészetét, mert ez Várnai leértékelését jelentené. Tiltakozik a proletáríró, proletárköltő, proletárirodalom meghatározás ellen, a "Proletárköltészet" című írásában: "Nem lehet tehát proletárköltészetről, proletárművészetről beszélni - írja. - Épp oly kevéssé, mint a proletártudományról: proletárbölcseletről, proletárszociológiáról, vagy proletártechnikáról. Épp oly kevéssé, mint polgári költészetről, hűbéri tudományról, katolikus matematikáról. Senki sem tagadja a művészetnek és a tudománynak bizonyos társadalmi kötöttségét, föltételezettségét... a leghatalmasabb zseni lábát is a földhöz kötik társadalmi adottságok." Mégis, miután elismeri a társadalom szerepét a művészetben, felteszi a kérdést: "proletárköltészet: mi volna az?", s felel: "Nincs tehát semmiféle művészeti elem, amely által különbséget tehetnénk művészet és művészet közt s valamelyiket is valamelyik osztály különleges termékének minősíthetnők. Csak egy van: a művészet." (Nyugat, 1914. I. k. 644-645. l.) Szabó Ervin ezzel kétségtelenül elszakítja a művészetet osztálybázisától, s az általánosabb emberi kitárulkozást hirdető eszmények felé tekint. Vitapartnere, Bresztovszky Ernő, a Népszava május 10-i számában védelmére kel a proletárművészet tartalmi jogosultságának, s nem méltányolja Szabó Ervin alapgondolatát, s ezt utolsó válaszcikkében ismét kifejti: "Mondjuk, hogy nincs proletárköltészet, nincs vallásos költészet, nincs hazafias költészet. De akkor kérünk más szót az egységes költészet egy darabjának elnevezésére, annak a résznek, amely a proletárság szocialistává magasadott elemének lelkébe markol, annak szól és abból termett... Éppen Szabó Ervin állapította meg korábban, hogy a proletariátust az a környezet, amelyben él, olyan érzésekre, nézetekre tanítja, amely mindenképpen ellentétes más osztályokéval." S most Szabó Ervin - Bresztovszky szerint - mégis az osztályon felüli művészetet követeli, amelynek tartalmát nem határozhatja meg a proletariátus osztálytudata, világnézete. "Ezzel aztán szerencsésen eljutottunk - úgymond - a kultúrának, mint új társadalomfölötti istenségnek bálványozásához és a jó, kényelmes l'art pour l'art-hoz.... De nem ejtheti el a proletariátus azt a jogát semmiféle elmélet kedvéért sem, hogy a neki és érte szóló irodalmat többre becsülje az ellene csinálódott - esetleg több formai szépséggel csinálódott - irodalomnál." Bresztovszky úgy vélte, hogy a proletariátusnak magának kell megteremtenie a saját művészetét, amely osztályművészet, a proletariátus művészete.

Mint látható, a vita felvetette a szocialista művészet néhány alapvető kérdését, de nem jutott el a megoldásig. Egyik oldalon az egyetemes, osztálytartalom nélküli művészet tételezése, másik oldalon az osztály kizárólag önerőből létrehozott saját művészetének gondolata merevedett meg. E dilemmát még hosszú ideig nem sikerült feloldania a szocialista művészetnek.

A fel nem oldott ellentmondások ekkor tovább hatottak. Szabó Ervin nézetei beszivárogtak később a Ma-csoport teoretikusainak eszmevilágába. Szabó Ervin később mind szorosabb kapcsolatba került a polgári radikálisokkal, majd amikor a szocialisták antimilitarista tevékenységének inspirálójává válik, egyre közelebb jut a munkásosztály forradalmi szárnyához, a munkásosztály egységes kultúrájáért folytatott harc szükségességét hirdeti. A forradalmi szocialisták és antimilitaristák törekvései nem maradtak egészen visszhang nélkül a Nyugatban sem. A háború első éveiben a Nyugat komoly szerepet vállalt. Az első pillanatok mámoros hangulata után korán felébredt a felelősség az irodalomban. Valójában csak egy pillanatig tartott, amiről Tóth Árpád beszél: "... a háború első hetei! Akkor még alig akadt köztünk olyan nagyokos, akit meg ne csapott volna a menetszázados, virágos mámor!" (Háborús lírikusok, Nyugat, 1916. II. k. 891. l.) Mindez azonban az első felocsúdásig tartott. Utána érkeztek az írók háborús naplójegyzetei, amelyekben már egyáltalán nem a háborús mámor, hanem az embertelenség elleni tiltakozás szólalt meg. A Nyugat mellett, sőt némileg ellenében egyre nagyobb szerephez jut a Ma-csoport. A Tett és a Ma az elsők között támogatja a munkásosztály háborúellenes megnyilvánulásait. Ady háborúellenes versei mellett Komját Aladár, Kassák írásai jelzik a tájékozódás irányát. A szocialista lírikusok már nemcsak a háborúelleni tiltakozás szavát hallatják, hanem az új forradalom eljövetelét várják és akarják. Ezt a programot a Ma csoport nem a hagyományos formákban fejezte ki. Az új formák keresése ellenérzéseket váltott ki, a Nyugat körében új tere nyílt a táborok megosztottságának. Babits bizonytalan érzésekkel szemlélte a fiatalok új törekvéseit. A formára figyelt s nem értette át a mozgalom hozta új tartalmakat. 1916-ban jelent meg a Nyugatban a Ma, holnap és irodalom című tanulmánya, amely dokumentálja a klasszicitás felé tartó Babits és a zilált formavilágon át új törvényeket kereső, szocialista vonzódású, a Népszava szociáldemokrata szellemiségén messze túllépett irodalom vitázó szembekerülését.

Mindez nem jelenti azt, mintha a Nyugat teljesen érzéketlenné vált volna a szociális problémák iránt. Ignotus Bejelentése 1916-ban jelzi, hogy ez az érzékenység mennyire ép még: "Akik eddig a Nyugatot írták, a politika rendeltetésének azt látják, - írja -, hogy erőre kapassa a közösséget, amelyben élünk; hogy szervezetet és szabályozást adjon fejlődésének s nyitva tartsa az utat a haladás előtt... s szívesen meg is adják a vendégjogot minden jóhiszemű nézet önigazolásának, mely a szervezetlen Magyarországot magyar szocialista országgá igyekszik nagykorúsítani." Babitstól eltérően, Rozványi Vilmos Nyugatban megjelent kritikája (Új költők, 1919. 71-72. l.) felfedezi az új proletárírói csoportot, s mint új költőket üdvözli őket. Nincs nyoma az 1914-es irodalmi vita szellemének, amikor Várnai Zsenit proletárköltőnek nevezni lealacsonyítás volt. Ekkor már rangot jelent a Nyugat hasábjain is ez az elnevezés, nem kérik tőlük számon az osztályokon kívülálló költészetet, elismerik, hogy műveik művészi színvonala megüti a mértékét, amelyet a művészetektől elvárunk. A Kassák-csoportból kivált forradalmi proletárírók első, közös kötetének méltatása kapcsán elemzi György Mátyás, Lengyel József és Komját Aladár költészetét Rozványi. Ez a költészet - úgymond -, amely képes arra, hogy a munkásosztály harcaival párhuzamban megteremtse az új forradalmi költészetet. A proletariátusnak saját művészetre van szüksége, amelyet saját íróik teremtenek meg -, visszhangozza a kritikus Bresztovszky egykori proletkultos tételeit.

A Tanácsköztársaság bukása után pedig új korszak kezdődött a folyóirat életében. Az 1908 és 1919 közötti időszakot az jellemzi, hogy különösen kezdetben a folyóirat szerkesztői és írói igyekeztek együttműködni a mindenkori színvonalas munkásmozgalmi irodalommal. A kapcsolat időnként nagyon szoros volt, időnként azonban nagyon is eltávolodtak egymástól. A sorozatos viták hullámzása nem mélyítette el ezt a kapcsolatot. S ebben nemcsak a Nyugat volt hibás. A munkásmozgalom írói, elsősorban a Népszava írógárdája nem tudta átlépni saját mesterségesen leszűkített határait; amikor az osztályban gondolkodott, nem tudott egyszersmind az egész dolgozó nép képviselője lenni. A Nyugat indulásakor a társadalmi progresszivitást hangsúlyozta és kívánta szolgálni. A progresszivitás jelszavának tartalmai azonban nagyonis eltérőek voltak, ezért oly viszonylagos az összehangzás a kétfajta irodalom között. A Nyugat nem tudta elfogadni a szociáldemokrata pártprogram-művészetet s mégkevésbé a pártos irodalom elvét. A munkásírók viszont társadalmi távlataik leszűkítésével egyidejűleg nem törekedtek a művészi színvonal fejlesztésére s a l'art pour l'art elméletet vetették a Nyugat szemére. A nem eléggé termékeny párbeszéd tisztázódást hozó lehetőségét a forradalmak alatt sem sikerült - érthetően - elérni, a polgári demokratikus progresszió és a munkásmozgalom szolgálatát valló irodalom találkozása későbbi korokra maradt örökségül.

---