Szepsi Csombor Márton

Előnevének tanúsága szerint Csombor Márton Szepsiben született. Útikönyve két adata nyomán születési évének biztosan jelölhetjük meg az 1595-ös esztendőt, s a szülőváros körüli ellentmondó vélekedések is eloszlathatók, ha a Kassa melletti érvekkel szemben most csak arra utalunk, hogy Csombor Márton Szepsit többször is hazájának: szülőhelyének nevezi, Ad patriam Szepsi címmel pedig epigrammát is ír hozzá. Feltételezett kassai születéséről, családi viszonyairól Garai Gergelyné 1582. november 5-én kelt testamentuma nyújt némi fogódzót. A végrendelkező rokona lehetett, de mindenesetre lakója volt Kassán Csombor Imrének, mert a testamentum-hallgatók „az Csombor Imre házánál” keresték fel. Szakács Antal kassai polgár 1607. május 22-én felvett végrendeletében pedig e Csombor Imre fiairól: saját, Borbála nevű felesége öccseiről és bátyjairól olvashatunk, s mivel alább Csombor Imrének Márton deák nevezetű fiáról is van szó, Csombor Imrét – aki ekkor már nem él – Szepsi Csombor Márton apjával azonosíthatjuk. A testamentum nemcsak Csombor Borbáláról – Csombor Márton nővéréről – tudósít, hanem utal Csombor Imre leányaira is, s mert ez összevág az Europica. varietas-ban elbeszélt párizsi álomlátással („futottam anyámhoz és nénéimhez”), a vázolt rokoni kapcsolatok tehát logikusnak tekinthetők. Amott kassai házáról, itt zálogba vetett földjeiről és majorjáról esik szó, Csombor Imre így tehetős polgár lehetett. Feltehetjük, hogy Szepsi vagy Kassa valamelyik céhében kell őt keresnünk.

A Szakács-féle végrendelet Márton deákról azt mondja, hogy Kassán Szegedi Andrásnál lakik. Akár ide vándoroltak szülei, akár Szepsiből ajánlották a Szegedi familiához, a kassai lakozás beleilleszthető az életrajzba. Annál is inkább, mert fiatalkori kassai emlékre utalhat az Europica varietas megjegyzése a danckai gimnázium nagy auditóriumában látott fűtőberendezés kapcsán: „Ilyen forma láttatik itt Kassán, hogy régen volt az örög Melda Györgyné asszonyomnak… egyik házában.” Szegedi András, a dúsgazdag kassai kereskedő pedig az Europica varietas Anglia-ajánlásában megnevezett Szegedi István apja volt. Kemény Lajos feltételezése szerint Csombor Márton házitanítóként lakott a Szegedi családnál. Ha nem is bizonyított tény ez, elképzelhető, s összefügghet azzal is, hogy Csombor Imre ekkorra már meghalt; a tizenegy éves Márton deák azonban inkább csak tanulótársa lehetett valamelyik Szegedi gyereknek. Amennyiben így volt, együtt mehettek a késmárki skólába – feltehetően német szóra – még 1607-ben. 1609 valamelyik hónapjának 20. napján már Szepsiben találjuk, ekkor vásárolja meg Michael Neander görög nyelvtankönyvét, s veti üres lapjaira a kincskeresés babonáit. Mivel 1611. november 2-án ugyanitt elad egy tankönyvet, s ezt követően indul tanítójával Erdély megszemlélésére, 1609-től, vagy már korábbi kezdettel 1611 őszéig rendszeres tanulmányokat folytathatott itt. Egy 1607-ből fennmaradt tanítói díjlevél az 1599 előtt már működő szepsi skólának három klasszisáról tudósít, Szepsi Csombor azonban 1611-ben tizenhatodik évében járt, így lehetséges, hogy az ekkorra már több osztállyal gyarapodott skóla növendéke volt.

Erdélyi útjával kezdődő hazai vándorlásaiból Csombor Márton többször is visszatér még Szepsibe, ifjúságának eseményei szoros szálakkal kötődnek e városkához, útleírásában is többször emlegeti. „Patria pulchra mea es” – fejeződik be említett epigrammája, amikor pedig beszámol Strasbourghoz vezető útjáról, ügyesen becsempészi az útleírásba – nem kétséges: hódoló szándékkal – néhány Szepsi-béli polgár nevét: „hátul ért engem egy német, ki régen Tokajba, Szepsibe, Kassán lakott… kérdette… Szepsiben Lakatgyártó Benedeket, Szabó Pált, Szabó Balázst s az többit, kinek midőn igazán mindeneket megmondottam volna, jelenté nagy kivánságát még erre az földre valaha jönni.” Megértjük a derék német nagy kívánságát: a Kassától délnyugatra harminc kilométernyire elterülő városka a sűrűn elapadó, diófákkal beszegett Bódva partján fekszik, szemet pihentető, szelíd dombok között. Szepsi a XVI-XVII. század fordulóján virágzó mezőváros, protestáns polgárok lakták, iskolaalapító és eklézsiapártoló földesura pedig – miként Csombor Márton majdani prédikátori működése színhelyének, Varannónak is – Ecsedi Báthory István volt, kinek halálával e jószágok – ti. Szepsi és Varannó – szerzőnk pártfogóira; a Nyáryakra szálltak. A család levelezésében több érdekes adatot találunk a városka iparos polgárságáról. 1607-ben Nyáry Pál 8 vég posztót küld a szepsi szabóknak, hogy azokból mentéket varrjanak, 1614 és 1615 között a szíjgyártók teljesítik a család megrendelését, 1618-ban pedig a helyi vargák sérelme kerül a kassai tanács elé stb. De más mesteremberek is lakták a városkát: csiszárok, mészárosok, fazekasok, kocsigyártók, akik egyszersmind intenzíven foglalkoztak szőlőműveléssel is. Szepsinek régen virágzó borkereskedelme is volt, saját borukon kívül Hegyalja termésével is kereskedtek. Ebben az összefüggésben érdemel figyelmet az Europica varietas-nak a szőlőművelésre vonatkozó számos megjegyzése, az ilyen szakszerű vélemény például: Landau és Speyer között – miként ma is – „az Rhen vize mellett sok szőlőhegyek vadnak, de nem tőkére, sem penig nem teljességgel erdélyi módra vesszőre metszik, hanem ugyan fáját nevelik, és az egész szőlőkertekben mind lugasok vadnak, elannyira, hogy az művesnek az nyakát az nap hősége ne féljen, hogy megsüsse, csakhogy kapálása bizony nehéz lehet, mert igen alacson az lugasnak épületi, és mindenkor meggörbedve kell alatta járni”. Aki e „szociográfiai hűségű” sorokat leírta, annak nem lehetett „hév a kapa nyele”: maga is munkálkodhatott valaha valamely szepsi szőlőskertben, nyakán érezve a nap perzselő hőségét, vágyva az enyhet adó lugas után. Ha felidézzük, hogy a Szepsi-béli gazdák háború idején szekereikkel teljesítettek szolgálatot, s hogy Szepsit a XVII. század második feléig Szekeresfalvának is nevezték, az Europica varietas ama utalása ugyancsak természetesnek tűnik, hogy Szilézia népe „kocsisságáért, szekerességéért igen híres, úgymint ki Magyarországra… az áros embereknek sokat szolgál”.

A Csombor famíliát és a Szepsit jellemző adatláncolat élesen megvilágíthatja szerzőnk osztályhelyzetét. Az „áros emberek”, az útleírás Dánia-fejezetében pontosabban is megnevezett „nagy tiszteletre méltó… áros rend”: a felső-magyarországi protestáns mezővárosi polgárság fia és érdekeinek képviselője ő. Olykor egyenesen atyafiaihoz, Szepsi lakatgyártóihoz, kádáraihoz, szőlősgazdáihoz beszél. Csombor Márton ifjúkorának a Szepsi-béli tanulmányokat követő eseményei e mezővárosi polgárkörnyezet pártfogókból, rokonokból álló közegeivel való szoros érintkezésben peregtek le.

1611 végén tanítója, Sámsondi Márton társaságában első utazására indul: „Erdélynek megszemlélésére… azhonnan kitérvén” a nagybányai skólában állapodott meg, ahol az 1612-13-as esztendőket töltötte. Itt már a felső három osztály növendéke volt: poetikát, retorikát, logikát, görög nyelvet és teológiát is hallgatott. Nagybányán ekkor „az tudós és jó erkölcsekkel tündöklő férfiú, Szepsi István tartja vala az deákságnak igazgatását”. Szepsiből származhatott ő is, s ami fontosabb, a Csombor Mártont pártfogoló Szepsi Korotz Györgynek volt jó barátja. Innen a hódolat a jókkal tündöklő férfiú iránt, hisz tudománya nem lehetett oly nagy: megjárta ugyan Heidelberget, de csak a szokványos disputációkig vitte. Nagybányát odahagyva s „eljárván” Máramarost is, a Szepsibe visszatérő Csombor Márton már újra valamely utazás megkezdésében mesterkedik: „sokfelé elmém vonyatik vala, de főképpen idegen országokat, hogy láthatnék, szívem szerént kivánom vala.” Vágya még nem teljesülhet: engednie kell barátai intésének, s a Nagybányán megszakadt hazai tanulmányokat Göncön fejezi be. 1614-ben Göncre sem érkezik idegenként: a XVI. század második felétől a lakosság-névsorokban több Csomborral találkozunk. A gönci középfokú partikuláris iskolának már régen jó híre volt: Károli Gáspár itteni működésével indult virágzásnak, Szenci Molnár is meglakta, s visszatért ide látogatóba 1613 októberében is, egy évvel Szepsi Csombor gönci lakozása előtt, amely látogatásnak bizonyosan híre maradt a skólában. De a rokoni kapcsolatokon kívül egyéb mozzanatok is előkészíthették Csombor Márton gönci tanulását. Szepsi Láni Mihály – a Békési István előtti rektor – szerzőnknek „kedves jóakaró ura, patronusa” volt, Szepsi Korotz György ugyancsak tanított Göncön. Az egy év elteltével Csombor Márton alkalmassá vált az alsóbb elemi osztályok skólamesteri teendőinek ellátására, s Telkibányán lett tanító. Az 1615-ös itteni skólamesterség a nagy utazáshoz szükséges „egynéhány forint” gyűjtögetése jegyében telt el; más eseményéről nem is tudunk, minthogy ekkor vásárolta meg Szegedi Kis István Theologiae sincerae loci commurtes c. munkáját.

Végre eljön az utazás órája. „1616. esztendőben, időmnek penig 22. esztendejében minden barátimnak és jóakaróimnak akarattyok ellen végzém azt, hogy amaz híres, neves Dancka városának gimnáziumába tanúságnak okáért mennék.” Szepsi Csombor impozáns méretű európai peregrinációját jobbára csupán mérhetetlen utazási vágyával szokás magyarázni. Valóban. az Europica varietas rendre kínálja a szebbnél szebb bizonyító passzusokat, és Csombor Márton egyénisége vitán felül nem volt híján az utazni s látni vágyás elemi szenvedélyének. „Gyermekségemtől fogván kiváltképpen való indulatimtól hajtattam én az idegen helyeknek látására” – kezdődik az Occasio itineris. Az első sorokban megütött hang később csak felerősödik: „meg nem tudom mondani, mely nagy gerjedezéssel kivántam én ez világban az Istennek és az embereknek csudáit látnom!” – kiált fel Dániába készülődve. A Párizs-fejezetben pedig már határozott tartalmat kap ez a peregrináló szenvedély. Szepsi Csombor itt nem titkolt megvetéssel nyilatkozik azokról, akik hamar elköltik pénzüket a külső országokban, s utána fordulnak is mindjárt vissza. Ő nem „esztendő alatt való deákságért, tanulásért” vállalta a sokszor kedvvel eltúlzott fáradalmakat, „melyek az búdosót gyakran szorongatni szokták”. Utazásának értelme és hasznossága már az indulás pillanatában tisztán állott előtte, s mozgató erői között csak az egyik, az alkati összetevő a peregrináló szenvedély. A vándorút programszerű céltudatosságáról majd az Europica varietas bevezetője vall – s ezt ott részletezzük –, most csak az erősítő és tudatosító példák felmutatására szorítkozunk. Az útleírás elöljáró beszédében Szepsi Csombor régi görög és római „bölcs filozófusok” utazásaira Hivatkozik, „azkiknek példájoktól, de főképpen természetétől” indíttatott meglátni a „változatos Európát”. Természetesen szó sincs erről. Pythagoras és a többiek népszerű exemplum^*-gyűjteményekből vett, tudós retorikai példák csupán; Csombor Márton utazói hajlamának felébresztésében sokkal inkább megfogható hagyományok játszottak szerepet.

Szegedi Kis István Telkibányán megvásárolt vaskos fóliánsát a világjáró ráckevei prédikátor, Skarica Máté Szegedi Kis-életrajza vezeti be. Az Europica varietas egyik párizsi megjegyzéséből kiderül, hogy Csombor Márton érdeklődéssel olvasta Skarica művét, amely nemcsak Szegedi életrajza, hanem részletes foglalata Skarica Szegediével összefonódott életútjának is. Sőt, ez az összefonódás egy helyen – annál az évnél, amikor Skarica külföldi tanulmányútja kezdődik – hirtelen megszakad, a ettől kezdve csak a hűséges tanítvány külországi bujdosásainak élményeiről olvasunk. Az életrajznak ez a legérdekesebb része tulajdonképpen útinapló. Skarica mentegetőzik is, netán az a vád érhetné: „nem Szegediről, hanem magáról ír”, dehát meg kell tennie, hisz oly sok érdemes tapasztalat van birtokában. Többek között beszámol rendre – ha szűkszavúan is – németországi, franciaországi, angliai, dániai, hollandiai, csehországi utazásairól, sőt azt is elmondja, hogy Szegedi tanácsára korábban ugyancsak derekas utat tett Erdélyben. Ausztria és Olaszország kivételével Csombor Márton majd mindezen földeket be fogja járni, nem egyszer épp azonos útvonalon. Nem lehet vitás: Skaricának átlagosnál jóval nagyobb méretű peregrinációja például szolgált előtte, hisz éppen az utazásra felkészítő telkibányai skólamesterség idején ismerkedett meg munkájával. A leghatásosabb ösztönző mégsem ő volt, hanem az áhítattal tisztelt nagy kortárs, késő-reneszánsz kori protestáns polgári irodalmunk vezéralakja, Szenci Molnár Albert, akiről útleírásában a strasbourgi egyetem büszkeségeként emlékezik meg Szepsi Csombor, világgá kiáltott tisztelő-hódoló szeretettel. A sokrétű Szenci Molnár-Szepsi Csombor párhuzamból csupán az egyéniség és a Szenci Molnárt jellemző életforma kétségtelen hatásaira figyelmeztetünk most. A Csombor Márton alakjától elválaszthatatlan bujdosás fogalmát és értelmét – önmagára szabva – senki nem világította s fogalmazhatta meg oly megragadóan, mint ő. Az Europica varietas idézett passzusai mintha csak egyenesen Molnár Albert sorait visszhangoznák: „tanúságnak kívánságából idegen országban élek, és látás-hallásnak okáért néha veszedelmekben is forgok” – indítja zsoltárfordításainak bevezetőjét. A Postilla Scultetica [= Szenci Molnár Albert: Postilla Scultetica… Oppenheim 1617. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 475.] elöljáró beszéde megint csak ezzel kezdődik: „…én is életemnek ez negyvenhárom esztendeit igazán merő búdosásnak mondhatom.” Szótárában nem véletlenül szerepel az utazó és földrajztudós Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid által is mottóul választott proverbium^*: „Búdosás embernek élete – Vita hominis peregrinatio”, s a peregrináció gazdag megvilágítása: „idegen nép között járás, zarándokság, zarándokjárás.” Ezt az előszavaiban minduntalan visszatérő témaként magyarázott „szabálytalan életvitelt” Szepsi Csombornak jól kellett ismernie, hisz Szenci Molnár szótárai, zsoltárfordítása és bibliakiadása is közkézen forogtak már szerzőnk külföldi utazása előtt. És jól ismerték őt pártfogói is. Molnár Albert 1613-ban Göncön az Europica varietas-ban patrónusának, atyafiának mondott Szepsi Láni Mihályt látogatta meg, egy levelét is megőrizte; Szepsi Korotz Györgyöt pedig – a Bazilikon dóron elé írott üdvözlő verse tanúsága szerint – egyenesen ő biztatta Jakab király művének lefordítására, s Korotz György is köszöntötte Szenci Molnárt verses ajándékkal. A gönci skólában különösen elevenek lehettek Szenci Molnár emlékei, s az alsó fokú iskolák nem különben visszhangoztak nevétől, hisz szótárai és grammatikája a hazai oktatás igényeit is kitűnően kielégítették. Szepsi Csombornak alighanem az enciklopédikus gazdagságú latin-magyar, magyar-latin szótár volt legkedveltebb olvasmánya, mert ennek bőséges földrajzi anyagából már szinte a teljes „Europica varietas” képe kibontható. Folyók, hegyek, vizek mellett mindenekelőtt a messzi városok jellemzése ragadhatta meg figyelmét. Strasbourgé például, hisz a Postilla Scultetica [= Szenci Molnár Albert: Postilla Scultetica… Oppenheim 1617. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 475.] egyébként közismert adata mellett akár innen is értesülhetett Molnár Albert tanulmányairól: „Németországnak az Rhenus vize mellett Alsatia tartományban való szép és erős városa. Itt oly magas tornyó ékes templom vagyon, kinek Európában nincsen mása. Vagyon itten ismét egy híres akadémia, holott. eleitől fogva sok bölcs emberek tanítottak, holott én is, ki ezt magyaról írom, negyedfél esztendeig laktam ifjabb koromban.” Tessék felütni az Europica varietas Strasbourg-fejezetét: tömör vázlata itt van Szenci Molnár szótárában.

Skarica Máté és Molnár Albert voltak tehát elsősorban Csombor Márton utazási szenvedélyének tudatosító ébresztői, s műveikkel – furcsa mód: a szótárral is – egyszersmind a megszülető Europica varietas tágan értelmezett műfaji mintáját is kínálták már. Osztályhelyzet és életforma tekintetében Szenci Molnár és Szepsi Csombor pályakezdése az Európába való kilép előtt a lehető legtöbb rokonságot mutatja. Szenc és Szepsi, az elszegényedő molnármester és a javaiból lassan kifogyó iparos vagy szőlősgazda, a Szabó Farkas, illetve Sámsondi Márton oldalán megtapasztalt vándordeák életvitel, a közös mezővárosi polgárkörnyezet, az olthatatlan utazási és tudásszomj szinte felcserélhetően azonosak. Végső soron ezek az analógiák rejteznek a kötelező érvényű meghatározottság mögött: példát és mestert nem választhatni mást, mint Molnár Albertet, akinek – következő lépésként – programját is vállalni kell.

Az elemi erejű alkati tényezők a tudatosító példák átélése és értelmezése közben higgadt készülődéssé fegyelmeződnek. Csombor Márton Telkibányáról Szepsibe megy, s bensőségesen készülődik a hosszú peregrinációra. Ekkor, 1616-ban szerzi Ifjúságom vétke gyakran jut eszembe kezdetű énekét. Az ifjúság vétkeivel vívódó bűnbocsánati könyörgés ismerős közhelyeit sorakoztatja fel benne terjengősen, de témája szorosan összefügg – az ifjúságtól való búcsúzás értelmében – a szereztetés idejével és körülményeivel. Az utazás előtti pillanatra azonban csupán két sor utal: „Hallgasd meg kérésem, ne bocsáss üresen, / Fohászkodó szolgád utadra hadd térjen.” Az ének nótajelzése Rimayt idézi, nem az ő fohászához kapcsolódik azonban, hanem sokkal inkább a Szenci Molnár Oppenheimi énekeskönyv-ében is lenyomtatott és minden bizonnyal onnan ismert híres Balassi-költeményhez: Bocsásd meg úristen ifjúságomnak vétkét. Egyéb bűnbocsánati könyörgések is olvashatók itt, s mert Balassira emlékeztető sorai Molnár Albert zsoltárfordításaiban ugyancsak gazdag azonosságot mutatva bukkannak fel, nincs okunk kétségbe vonni, hogy Szepsi Csombor utazása előtt éppen Szenci Molnár Psalterium-ában lapozgatott, hiszen ezt teszi majd a danckai hajóraszállás előestéjén is. Lelkiekben így megerősödvén 1616. május 15-én indult el Szepsiből Liszkai Bálint nevű útitársával Lengyelország felé. Mivel Eperjesre majd csak május 29-én érkeztek, s mert útba kellett ejteniök Kassát, itt mulathatták el a közbeeső két hétnek legalább felét. A kassai skólában 1613 szeptemberétől 1616. december 1-ig Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.] János – Csombor Márton iskolaigazgató elődje – mellett Szepsi Korotz György volt a conrector. Ha korábban esetleg máskor nem is találkoztak, Szepsi Csombor biztosan felkereste most jótevőjét. Szepsi Korotz pedig Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.]nál, Alvincinél s néhány polgárnál is tiszteleghetett az ifjú peregrinussal, akinek esetleges anyagi segítésén kívül talán már jövőjéről is szó eshetett ekkor.

Csombor Mártonék közvetlen úticélja a danckai gimnázium elérése volt. Miért éppen Danckára esett választásuk a heidelbergi vagy valamely másik akadémia helyett? Magyarázatul több lehetőség is kínálkozik. A legrégibb kereskedelmi út, mely Magyarországot Lengyelországgal már a középkorban összekötötte, éppen a Kassa-Dancka útvonal. A XVI-XVII. században hatalmasan fellendült Lengyelországba irányuló magyar borkivitel centruma is Kassa, s Bethlen Gábor erdélyi fejedelemsége alatt a város lengyelországi kereskedelmi kapcsolatai még inkább bővülnek. Az út és a messzi nagyváros vonzóan ismerős lehetett tehát Csombor Márton előtt, hisz mezővárosi környezetének nem egy tagja kereskedő volt. A danckai akadémiai gimnázium híre ugyancsak eljutott Magyarországra. Tanári karának büszkesége, az ortodox protestáns Keckermann műveit például tankönyvként használták nálunk, Szepsi Csombor is tanult azokból Nagybányán és Göncön. Keckermannak Szenci Molnárhoz fűződő kapcsolatai ugyancsak ismertek lehettek. És bizonyosan voltak a gimnáziumnak magyar tanulói már Csombor Márton előtt is, akik csak öregbíthették itthon az intézmény jó hírét. Tudunk ugyanis arról, hogy Elbląg iskoláját például több szepességi diák kereste fel a századfordulón; bizonyára jutott belőlük a közeli Danckába is. Minderről Szepsi Csombor feltétlenül tudomással bírt, hisz 1607-ben Késmárkon volt egy Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Mátyás nevű iskolatársa, Késmárk és Elbląg között pedig szoros kapcsolatok szövődtek a század elején. A jóhírű késmárki skólában 1601-től 1608-ig Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] János volt a rektor. Ha nem is világos, hogy Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Mátyást milyen fokú rokoni kapcsolat fűzte hozzá, azt tudjuk, hogy fia volt Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid (1600-1648), a későbbi híres geográfus és matematikus. Tanulmányait ő is Késmárkon kezdte, de majd csak egy évvel később, amikor apja örökébe az Elblągban tanult David Praetorius (1577-1646) lépett, aki 1608-tól haláláig volt rektor Késmárkon. Praetorius – és még négy késmárki diák – Johannes Myliust (1557-1630) követte Elblągba. A kriptokálvinista Mylius – 1595-1598 között késmárki skólamester – 1598 tavaszán tett eleget az elblągiak meghívásának, s ettől kezdve három évtizeden át állott az elblągi gimnázium élén. Az ő hatásának köszönhető elsősorban, hogy a szepességi ifjak nagy számban keresték fel „Pruzország” iskoláit, első renden Elblągot, ahol például 1598 és 1625 között harmincegy tanuló fordult meg közülük. Mylius közvetítése nyomán a Szepesség és a lengyelországi kelet-porosz tartomány között évszázados kölcsönhatás alakult ki. A fiatal Szepsi Csombor előtt mindez nem maradhatott homályban, hisz az általa jól ismert Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] famíliából egykor Lajos és Sámuel is Elblągban tanult, és majd Dávid is itt végezte tanulmányait. Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid 1616. július 14-én iratkozott be Mylius iskolájába; innen ment egyetemi tanulmányokra az Odera menti Frankfurtba. A tizenkét éves Csombor Márton és a hét éves Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid 1607-ben Késmárkon legfeljebb játszópajtások lehettek, de Elblągban már közelebbről megismerhették egymást. Mindössze egyhónapos differenciával indultak lengyel földre, egy időben, egymáshoz közel ismerkedtek a tudományokkal, s Elblągba – „ki csak kicsiny kilenc mérföld Danckátul” – Szepsi Csombor el is látogatott, a látnivalók közül pedig mindenekelőtt az iskola és a diákok életmódja ragadta meg a figyelmét. Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] ugyancsak megfordult Danckában, s valószínűleg már előbb is, mint fennmaradt Stammbuch- jának 1620-ból való danckai bejegyzései mutatják. A fenti összefüggések alapján így biztosra vehető, hogy szerzőnk már egészen fiatalon, késmárki lakozása idején tájékozott volt a lengyelországi tanulási lehetőségekről; Csombor Márton és Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid útja tehát logikus törvényszerűséggel vezetett az Óceánum mellé. Mivel Szepsi Csombor és Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] az egymástól nem független első magyar nyelvű útleírás, illetve az első színvonalas magyarországi leíró földrajz szerzői, lengyelországi közös tanulásuk különös figyelmet érdemel, hisz annak nemcsak eredménye – a természettudományos műveltség –, de genezise is azonos hatásokra vezethető vissza. Mindezeken túl Csombor Mártont még egy fölöttébb praktikus meggondolás vonzotta Danckába. Azok a szegény magyar deákok, akik Nyugat-Európába akartak eljutni, rendszerint nem mindjárt nyugatnak, Bécs felé tartottak, mint például majd a főúr Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.], hanem az olcsóbb tengeri utat választották. Felgyalogoltak Danckáig, s onnan hajóztak a német, holland, angol vagy francia partok felé. E peregrinusok csak átutaztak Danckán, szerzőnk azonban ott is maradt akadémiai tanulmányokra. És ez azt jelzi, hogy a Skarica Máté és Molnár Albert példájától ösztönzött huszonegy éves Csombor Márton már egy előre kidolgozott nyugat-európai körutazás – pontosabban: tanulmányút – tervével indult el Magyarországról. Számára is Dancka kínálkozott a legjobb támaszkodási pontnak, de mivel ezt a várost is alaposan meg akarta ismerni, itteni lakozását egyben tanulmányokkal kapcsolta össze, hogy Hollandia, Anglia, Franciaország és Csehország már csak kimondottan utazásának céljai lehessenek. Szenci Molnár példájára ugyan beiratkozik a strasbourgi akadémiára is, de csak tisztességből: néhány napi városnézés után távozik onnan, a heidelbergi egyetemen pedig csupán futó látogatást tesz.

A hosszú peregrináció kronológiai és legfontosabb tartalmi vonatkozásairól csak jelzésszerűen, a további tárgyalást megkönnyítendő emlékezünk meg. Csombor Márton még 1616 júniusában Danckába érkezett, s kurta megszakításoktól eltekintve itt tanult 1618 április közepéig. Dániát még ebben a hónapban érintette, s május 27-én már úgy jutott Párizsba, hogy megjárta Hollandiát és Angliát is. Július 19-én „szentelték” a strasbourgi akadémia tagjává, de 24-én már Heidelbergben van, s Csehország érintésével még 1618 augusztusának elején visszaérkezik Szepsibe. A futó áttekintés is érzékelteti, hogy Szepsi Csombor pályaképében Danckának centrális szerepet kell tulajdonítanunk. Két hónap híján két évig tartózkodott itt, egész további útja ennek az időnek felét sem teszi ki, s leghosszabb városleírása is tanulmányainak színhelyét örökíti meg. A lengyelországi protestantizmus és kései humanizmus e centrumában mély és gyümölcsöző hatások érték. Dancka azt jelentette Szepsi Csombor számára, ami Strasbourg volt Szenci Molnár Albertnek: magasabb tanulmányok lehetőségét, írói tervek realizálásának feltételeit, a fejlett polgári kultúra megannyi, itthon szinte még ismeretlen vívmányát. A Strasbourg alapvetésével felvértezett Szenci Molnár pályáján a protestáns Európa művelődési központja, Heidelberg biztosította a fejlődés minőségileg új fokát. Csombor Mártonnak erre nem nyílott lehetősége, s mert írói programja, tehetsége és tervei sem versenyezhettek a mesterével, azt mondhatnánk: fejlődése kényszerűen megrekedt a strasbourgi, danckai fokon. Szenci Molnár Strasbourgban szótárához nyert elsősorban ösztönzést, Szepsi Csombor Danckában útleírásának gondolatát tudatosító hatásokat kapott, de míg Molnár számára a dictionarium szinte csak pályakezdő mű, addig az Europica varietas már tovább nem haladott teljesítmény. Dancka azonban mégis jól felfegyverezte Csombor Mártont: a távlatokra felkészített szem két év múltán már egy frissen elsajátított természettudományos színezetű műveltség birtokában fogadhatta be az „Europica varietas”-t. A látnivalók földrajzi-történeti értelmezése, valamint a tudós-tanító keretbe foglalás ugyancsak danckai ihletésű. A város nagy peregrinusai, B. Schachmann és G. B. Bonfacio életútjának feltárulása pedig – a magyar példák után és mellett – Szepsi Csombor kivételes utazási hajlamainak további tudatosításában játszott fontos szerepet.

Az 1555-ös alapítású s három évvel később megnyitott híres danckai protestáns iskola már két évtizeddel alapítása után akadémiai gimnázium volt. Öt osztállyal működött, a triviumon túllévő Szepsi Csombor a két felső klasszist végezte el itt, s minthogy hazatérése után nem sokkal papságra vitetett, elsősorban filozófiát és teológiát kellett hallgatnia. A felsőbb osztályok szerzőnk által előszámlált tanári karában Adrianus Pauli és Petrus Crügerus a természettudományokat képviselték. A könyvtárosi tisztet ellátó Petrus Lossius mellett bizonyosan az ő tanításuk hatott Szepsi Csomborra leginkább. Crügerus – a matematika és poézis professzora, aki majd a híres danckai csillagászt, Jan Heweliust, a Hold-leírás megalapozóját is tanította – számos matematikai, csillagászati és földrajzi művet írt, ezek tanítványai körében feltétlenül ismertek lehettek. Tudunk a már röviden bemutatott Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávidhoz fűződő kapcsolatairól is. Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] 1639-ben Bártfán kiadott Medulla geographiae practicae c. leíró földrajzában a danckai gimnázium tanárai közül éppen Crügerust nevezi meg: barátjaként emlegeti őt. Hogy Crügerust személyesen is ismerte, azt a nagy professzornak Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Stammbuch-jába írt 1620 áprilisi bejegyzése igazolja. A magyar alumnusok földrajzi disputációi Adrianus Pauli professzor védnöksége alatt zajlottak. Hallgatói közül az Europica varietas-ban Csombor Márton tanulótársaként emlegetett Besztercei Simoni Pálról maradtak fenn adatok. Csak címe szerint ismerjük eme disputációját: Meteorologia generalis^*. Pedig jó lenne, ha belepillanthatnánk, mert ezen az 1617. december 16-án tartott vitatkozáson bizonyosan részt vett Szepsi Csombor is, s valószínű, hogy a kor szokásához híven üdvözlő verssel tisztelte meg barátját. Egyetlen példány szerencsére fennmaradt Simoni Pál másik értekezéséből (De origine fontium et fluminum.), aminek vitájára 1619. június 8-án került sor. A danckai földrajztanítás magas színvonalát tanúsító disszertáció fontos adatot őrzött meg Csombor Mártonnak hazatérése utáni danckai kapcsolatairól. A dolgozat egyik különös kérdést tárgyaló fejezetében – Vajon természetes okok következtében ömölhet-e időnként vér a forrásokból? – azt olvassuk, hogy „Szepsi Csombor Márton úrnak, a kassai skóla rektorának, egykor e gimnázium buzgó és nagytudományú növendékének” levélbeli szavai szerint 1618. december 27-én, amikor „az a rettenetes és szörnyű üstökös eltűnt, a Szikszó város kapuja előtt lévő, azelőtt tiszta és átlátszó forrás… vért kezdett önteni…” A két csodás természeti jelenség a kor egyéb íróinál is széles visszhangra talált – Szepsi Lackó [= Szepsi Lackó Máté krónikája és emlékezetre méltó hazai dolgoknak rövid megjegyzései. 1521-1624. Kiad. Mikó Imre. Erdélyi Történelmi Adatok. III. köt. Kolozsvár 1858.] Mátétól Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.] Jánosig –, s a kalendáriumoknak is kedvelt jövendölő históriai anyagává lett. Csombor Márton tudósító levele skólaigazgatói kinevezését követően, 1619 február első napjai után indulhatott Danckába, s elküldésében tudós gesztust kell látnunk. Szepsi Csombor, aki már Danckában volt Simoni első földrajzi értekezésének megjelenésekor, feltétlenül tudott tanulótársa további terveiről, ezért sietett közölni vele az érdeklődésére számot tartható, „tudományos profiljába” illő nevezetes adatot. Levelében bizonyára magyarázta valahogy az eseményt – a disszertáció végén közölt magyar vonatkozású fejtegetés akár tőle is származhat –, bár elsősorban a tudós danckaiak okfejtése érdekelhette őt is, hisz a Simoni által emlegetett több levél (vajon kik írták őket?) mindenekelőtt a jelenség értelmezéséért fordulhatott Dancka tudósaihoz.

A gimnázium tanári karából Andreas Hojerus, a logika és görög nyelv professzora vezetése alatt disputáltak még magyar diákok. 1619 és 1624 között hat disputáció jelent meg Danckában alumnusai tollából. A Heidelberg szellemét képviselő danckai protestáns akadémiai gimnázium magyar kapcsolatai tehát gazdagnak mondhatók. A mereven racionalista, ortodox Keckermann filozófiai öröksége ugyan a század második évtizedében már elavult, annál nagyobb figyelmet érdemel viszont a természettudományok danckai professzorainak tanítása. A hatalmas tengeri kereskedelmet lebonyolító fejlett polgárvárosban szinte a mindennapi élet szükségletei teremtettek kedvező feltételeket a földrajz, csillagászat és matematika műveléséhez. Szepsi Csombor tudós útinaplója és Simoni Pál földrajztudományi disputációi így törvényszerűen születtek meg Dancka természettudományos légkörében. E régi irodalmunknak műfajukban úttörő kísérletei után még Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid 1639-es leíró földrajzának létrejöttében is volt Danckának szerepe, hisz a Crügerus-Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] kapcsolat konvenciókon túlmutató tudományos ismeretség lehetett. S rá kell mutatnunk arra is, Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Stammbuch-jában egyéb danckai professzorok neve is felbukkan: többek között éppen a bemutatott földrajztudós Adrianus Paulié. A korábbról csak Honterus János szűkszavú iskolai kozmográfiájával képviselt magyarországi földrajztudomány fejlődésében fontos szakaszt jelentő XVII. század eleji periódus minőségben, műfajban új termése: a tudós útleírás és a tapasztalatra épülő leíró földrajz első produktumai tehát nagy mértékben Dancka hatásaiból eredeztethetők. Csombor Márton danckai tanulásának ez a legfontosabb, művén is túlmutató tanulsága.

Az útleírásból kitetszik, hogy Szepsi Csombor az iskola belső világán kívül is kereste a kapcsolatot Dancka szellemi életének múltjával és jelenével. A tájékozódás során utazási szenvedélyét tovább mélyítő és tudatosító példákra lelt. Az „Asiae, Europae, Aphricae Ulysses”: Dancka 1614-ben meghalt tekintélyes polgármestere, Bartholomaeus Schachmann nevezetes tetteiről – sírfeliratán és a szállongó híreken kívül – elsősorban fiától tudhatott, aki Liszkaival és Csombor Mártonnal egy időben lett a gimnázium növendéke. Az európai, afrikai, ázsiai utazásaival híressé lett gazdag danckai patrícius életútjának megismerése mellett hasonlóképpen felébresztette érdeklődését a XVI. század végén Danckába vetődött – állítólag Erdélyben is megfordult – olasz vándorhumanista, Giovanni Bernardino Bonifacio odisszeája. Az inkvizíció által üldözött itáliai szabadgondolkodók egyik ismert alakja volt ő, Európa legkitűnőbb humanistáival állott kapcsolatban, s „örökké dícsérendő emlékezeti”-t Szenci Molnár Postilla Sculteticá-ja is emlegeti. Hosszú epitaphiumának^* adatain túl az Europica varietas azonban azt a pontos értesülést is közli róla, hogy e számos országot bejárt „főember által az danckai bibliotheca öregbítetett”. Szepsi Csombor tudott tehát arról, hogy a danckaiaknak adományozott több mint 1300 kötetes gyűjteményével Bonifacio vetette meg a későbbi nyilvános városi könyvtár alapjait. E Bonifacio adományával jelentősen bővült bibliotékában valószínűleg dolgozott is. Idézett forrásai közül többel találkozunk Bonifacio könyveinek fennmaradt jegyzékében, bár ezek főleg példatárak, amelyek itthon is kezébe kerülhettek, illetve nem valószínű, hogy első kézből idézi őket. Az útleírás lengyel fejezetének speciális forrásaival viszont a Bonifaciónak otthont adó danckai gimnázium könyvtárában nyílhatott legkedvezőbb alkalma megismerkedni.

A Danckától kapott, mindenekelőtt természettudományos vonatkozásaiban értékes szellemi hatásokat fentebb érintve, hogyan jellemezhetnénk most már Csombor Márton világképét és műveltségbeli felkészültségét a nagy utazás befejezése utáni és az útinapló szövegezése előtti állapotban? Milyen szinten, mekkora szuverenitással képes értelmezni az „Europica varietas”-t? Tarka látnivalóinak felsorolása helyett erre a fontos kérdésre válaszoljunk, mielőtt belefognánk az útikönyv elemzésébe. „A megtestesült hagyomány– és tekintélytisztelet. Danzigban áhítattal veszi körül a skolasztikus Keckermann emlékét. Németalföldön Erasmus az utolsó modern név, amelyről tudomást vesz. Párizsban legfőbb vágya, hogy megismerkedjék Martinus Meurisse-szel, a doctor subtilis tanítványával… s boldogsága nem ismer határt, amikor Meurisse megajándékozza filozófiai «táblái»-nak egyik dedikált példányával. Heidelbergben csak a Scultetus Ábrahám személyét akarja látni és hallani.” Turóczi-Trostler I-II. [= Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom-világirodalom. I-II. köt. Bp. 1961.] József vonta össze szemöldökét ily szigorúan az Europica varietas felett. Valóban, amikor például Csombor Mártonnak alkalma nyílik, hogy a dordrechti zsinat kapcsán legalább egyetlen frissnek mondható vallási-ideológiai mozgalomról, az ortodox kálvinizmus predestinációs tanával szembehelyezkedő arminiánizmusról nyilatkozzék, egyszerűen eretnek hamisságnak minősíti, hiszen az uralkodó, „őfensége Mauritius” ellen irányult. Látható ellenszenvét az a tény is megerősíti, hogy a leidení egyetemen „akkori Magnificus Rectornak, Polyander Jánosnak” hallgatta meg egy leckéjét. Polyander pedig az arminiánusok ellensége volt. A Párizs-fejezetből viszont – jelezte már Wittman Tibor – frappáns ellenpéldát is hozhatunk. Amikor Csombor Márton Meurisse fráter kíséretében a Sorbonne-ra látogatott, tanúja volt ama épületes vitának, hogy Ki osztotta hét részre a Vörös-tengert? A hét óráig tartó disputáció felelője Szepsi Csombor becsülését azzal vívta ki leginkább, „hogy az vallásban az biblia authoritása kivül senkiét bé nem vette”. A tizenkét opponens „..Szent Tamásból, Lombardus s az többiböl bizonítanának ellene”, de ő erre „azt kiáltotta: Nem esküdtem fel a mester szavaira, érvekkel, ne tekintéllyel, filozófus vagyok… nem helyeslek, ha nem hoz fel érveket, Tamás, Lombardul velem együtt tévedhet!” További részletezés helyett – Szíj Rezsővel tökéletesen egyetértve – azzal korrigálnánk Turóczi-Trostler I-II. [= Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom-világirodalom. I-II. köt. Bp. 1961.] sommás véleményét, hogy Descartes világát számonkérni Szepsi Csomboron – Descartes történeti fellépése előtt –, s így marasztalni el Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.]sal összevetve: történetietlen álláspont. Tény viszont; hogy ellentétben az újsztoikus hatásokat is mutató Udvari scholá-val, az Europica varietas Csombor Mártonától a filozofikus világszemlélet teljességgel távol esik; teológiai és általános műveltségbeli látóköre így jóval szűkebb, mint például Szenci Molnár Alberté; olyan szilárd eszmerendszer pedig, aminő a puritanizmus és kartéziánizmus lesz majd, s amiből Apácai [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.] sokrétű tudományos életműve vagy a jóval későbbi Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.] mély kitárulkozása táplálkozik, még nem is jellemezheti. Szepsi Csombor „filozófiája” a gyakorlat volt: gyaloglásra gyors lábát, minden érdekesre odavillanó tekintetét, újságra érzékeny fülét és mindenkor egyenes logikai kapcsoláshoz kész agyát szerencsére sűrűbben használta , mint ama kompendiumokat, melyekhez Turóczi-Trostler I-II. [= Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom-világirodalom. I-II. köt. Bp. 1961.] szerint minduntalan oda kell fordulnia, „valahányszor értelmezni kénytelen a maga néprajzi, földrajzi s kultúrtörténeti anyagát.” Az „Europica varietas” legtöbb felmutatni való különössége épp ezért olyan örökkön érzékletes Csombor Márton könyvében. Ha jobbára meg vagyunk is fosztva a mélyebb összefüggések felismerésétől, s ha széles hátteret festő tabló helyett inkább csak mozaikokat kapunk is: a kép friss változatossága, olykor naiv színezése mindig is érdeklődést, kedvet ébresztő marad. A kiváló tapasztalati érzék, a látnivalók gyakorlatias megközelítésének s felmutatásának gyors és ügyes módozatai Szepsi Csombort kitűnően alkalmassá tették arra, hogy a Szenci Molnár majd Apácai [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.] munkásságában kiteljesedő protestáns polgári művelődési programnak ügyes harcosa lehessen. Osztályhelyzetétől, életkörülményeitől s aspirációitól meghatározott történetszemlélete, politikai állásfoglalása pedig arra predesztinálták, hogy ezen a téren elsősorban Bethlen Gábor oldalán ismerje fel feladatát. A nagy európai utazás összhatásaként s annak befejeztével Csombor Márton előtt mindez már megvilágosodott. De meg kellett keresnie még a cselekvés, a megvalósítás lehetőségét. Ezt szolgálta az Europica varietas.

1618 augusztusának első felében érkezett vissza hazai földre, s Kassán át most is Szepsibe tért meg. Miként az elindulás, a szerencsés visszaérkezés alkalmát ugyancsak istenes énekkel tette emlékezetessé. 1618 őszén Szepsiben szerezte korábbi énekének formában, tartalomban, nótajelzésben is megfelelő párdarabját: Melyet írtam jó kimúlásomért. Utazására reflektáló konkrét mozzanatot most is csak két sor zár magába („Idegen helyekben mert te vezérletted / Zarándok szolgádat, s javaddal értetted”); a többi a jó halálra való készülődés zsoltáros fordulataival van tele.

Csombor Márton nem mulat sokáig tétlenül Szepsiben, mert Kassa főprédikátora, Alvinci Péter és lelkésztársa, Velechinus István 1618. december 17-én jelenték a kassai tanácsnak, hogy Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.] János távoztával őt ajánlják a megüresedett rektorságra. Alvinci megismételt javaslata után a tanács még valószínűleg ebben az évben meghívó levelet is küld Szepsi Csombornak. Ez a kitüntető meghívás nem volt a véletlen műve. Ahogy előkészítették és patronálták a pártfogók Csombor Márton hazai tanulását, úgy munkálkodhattak már az utazás előtt – elsősorban Szepsi Korotz segítségével – a rektorság elnyerésén is. Szerzőnk az új esztendő első havának 19. napján siet megnyugtatni a tanácsot: megy ő boldogan, s már óvatos célzást tesz későbbi vitájuk tárgyára: adjanak majd neki asztaltartási pénzt is. Január 28-ra szekeret is rendel „az iskolai eszközök” – alighanem könyvek – elszállítására. Kassai rektorságát ezek után kb. február elejétől számíthatjuk, amikor is – elnyervén a kilátásba helyezett polgárjogot – a városba költözött. Feltehetően az „Isputali” utcában lakott; ugyanott, ahol Alvinci Péternek és a Két ének ajánlásában szereplő Titili Zsófiának volt 1 forintot adózó háza. Szabó Mátyás kassai polgárnál volt albérlő, s szerényen élhetett, mert szállásadója 1633-ban a legkisebb összegű, 25 dénárnyi adót fizette háza után.

Csombor Márton a város történetének legizgalmasabb napjaiban érkezik Kassára, s tanúja azoknak a fontos elkövetkező történelmi eseményeknek, amelyek Bethlen Gábor első Habsburg-ellenes támadásával kapcsolatosak. A kirobbanó harmincéves háború baljóslatú jeleit már utazása végén többször tapasztalta. A schäftersheimi „Három Szekeres Ló” nevezetű fogadóban találkozott például a csehországi követekkel, akik V. Frigyeshez siettek Heidelbergbe. 1619 őszén Bethlen Gábor a csehek oldalán bontott zászlót, nagyban hozzájárulva ezzel V. Frigyes cseh királyságának biztosításához. Kassa szeptember 6-án megnyitotta kapuit fővezére, Rákóczi György előtt, s ettől kezdve a függetlenségi harcok fővárosa, legfontosabb stratégiai és gazdasági bázisa lett. Szeptember 20-án maga Bethlen is Kassára érkezett, s a másnapon összehívott országgyűlés Magyarország fejedelmévé választotta. Ekörül jelent meg a fejedelemnek Alvincivel fogalmaztatott röpirata, a függetlenségi háború ideológiáját kifejtő Querela Hungariae [= Alvinci Péter: Querela Hungariae. Magyar Orszag Panasza. [Kassa 1619.] RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 507.; vö. még II. 387, 397.]. Megindult a sikerekben gazdag felső– és nyugat-magyarországi hadjárat, s 1620. január 19-én magyar részről megszövegezték a cseh-magyar szerződést, március 8-án pedig összeült Kassán a csehországi követeket felkészítő tanácskozás.

Közvetlenül a most említett események idején készül, s nyomában jelenik meg – 1620 tavaszán vagy legkésőbb nyarán – az Europica varietas. Kéziratának fogalmazását Szepsi Csombor mindjárt a hazatérését követő hónapokban elkezdhette, még Szepsiben. 1618 őszén már itthon volt, a kassai tanács meghívó levelére majd csak 1619. január 19-én válaszolt; az útleírás előmunkálatai e két dátum közé zárt nyugalmas periódusban kezdődtek. Ahogy ekkor szerezte a sikeres utazásra is reflektáló második énekét, most fogalmazta meg az Europica varietas első mondatait is. Kassára így a megkezdett kézirattal érkezett s folyamatosan dolgozott azon – skólabéli teendői mellett – 1620. február 28-ig, amikor is az elöljáró beszédnek e lezáró dátumával a teljes kézirat elkészülését kívánta jelezni. Milyen ütemben haladt, mikor melyik fejezetet írta? – erre vonatkozóan is akad néhány fogódzó. Az Europica varietas első részében közölt danckai fejezetben az újonnan kinevezett skólaigazgató friss lelkesedésével fordul „ez itt való skóla” deákjaihoz, ezt a részt így 1619 tavaszán írhatta. A francia fejezet ajánlása az 1619. szeptember 27-én kamarai tanácsossá kinevezett Reiner Menyhártnak szól, s már Bethlen Gábort is „az mi kegyes fejedelmünknek” titulálja: 1619. szeptember 21. és 27. után kezdhette tehát papírra vetni. Ugyanitt olvassuk „az pápisták” Szent Bertalan éji dühöngésének Alvinci Querela Hungariae [= Alvinci Péter: Querela Hungariae. Magyar Orszag Panasza. [Kassa 1619.] RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 507.; vö. még II. 387, 397.]-jára reflektáló leírását: a franciaországi út megörökítésére ebből következően is kétségtelenül a szeptemberi események után kerülhetett sor. A csehországi rész pedig 1620 elején készült. Úgy oltalmazzák írását – kéri jótevőit –, „azmint az mi felséges fejedelmünk oltalmazta külsőképpen ez elmúlt 1619. esztendőben minden ellenségek ellen… az frigyes Csehországot…” Ezzel összhangban utal a következő s egyben utolsó fejezet születésének idejéül az 1620-as esztendő elejére Szilézia leírásának dedikációja is: „ez elmúlt 1619. esztendőben…”

Már a keletkezés röviden érintett kronológiai-filológiai kérdéseiből is kitetszik, mily szoros az együttmozgás Szepsi Csombor műve s a politikai események között. A kapcsolatnak vannak azonban mélyebben fekvő, gazdagabb rétegei is. Az Europica varietas tíz fejezete tíz külön ajánlással kezdődik, s ezekben huszonhat kassai polgárt vagy környékbeli nemest nevez meg Csombor Márton: nekik ajánlja az egyes országok leírását, s ugyancsak ajánlással látja el énekeit. Az elősorolt nevek segítségével annak a társadalmi osztálynak gazdasági és kulturális arculata körvonalazható pontosan, amelyiknek érdekeit az illető mű kifejezi. A Csombor Mártontól megnevezett pártfogók – számukat az Europica varietas egyéb szétszórt utalásaival harminc fölé emelhetjük – kevés kivétellel Kassa kereskedő és iparos polgárai. Bethlen támadásakor játszott szerepükre a város meghódolását elősegítő Reiner Menyhárt magatartása a jellemző. Közülük nem egy már Bocskaynak kassai bevonulása idején hasznos közéleti szerepet vitt az erdélyi fejedelem oldalán, s gazdasági és politikai érdekeik úgy kívánták, hogy Bethlenhez is csatlakozzanak. A fejedelem hadserege a kereskedők és iparosok számára egyaránt elsőrendű felvevő piacot jelentett, a hadjáratoknak például kölcsönökkel való gazdasági biztosítása, az állami-hivatali adminisztráció kiépítése terén pedig Bethlen is kénytelen volt igénybe venni anyagi erejüket és szolgálataikat.

E tekintélyes kassai polgároknak világosan elkülöníthető egy szűkebb patrícius rétege; nehezen engednek más fajtát maguk közé, egymás között házasodnak és egymásra hagyakoznak. Közülük is Almási István, Felső-Magyarország akkori legvagyonosabb s legtekintélyesebb kereskedője az első. Az erővonalak körülötte rendeződnek: elnyerni gyámságát, meghívni lakodalomba, rávenni keresztkomaságra, netán családjába benősülni – fölöttébb nagy tisztességnek számít. Mindezt jól tudta Csombor Márton, s ügyes taktikával éppen Európa kapitalista mintaállamának leírását, a hollandiai fejezetet ajánlotta neki. A jómódból fényűzésre, műveltségbeli szükségletekre is futotta. Amikor az Europica varietas-t üdvözlő verssel megtisztelő Gönci Szabó Zsigmond – gazdag kassai polgár, Almásinak egyébként komája – 1636-ban meghalt, „házi ékességre való szerszám”-ainak érdekes listáját állították össze. Láng János hagyatékában családi arcképeket említenek, az 1631-ben elhunyt Nagy Pálnak pedig könyvei is megmaradtak s nemcsak vallásos művek, de Vergilius, Cicero [= M. Tullii Ciceronis scripta quae manserunt omnia. Recognovit Reinholdus Klotz. Vol. I-V. Lipcse 1868-1872.], Melanchton is, sőt egy olasz nyelvű Marcus Aurelius. Tisztességes temetést kaphatott, hisz nem egy polgártársának ma is látható díszes sírköve a kassai Szent Mihály kápolna falában és az Orbán torony körfolyosója alatt. És futotta deákok, peregrinusok támogatására is. E Nagy Pált például Almási fogadta gyámságába, s kötelezte magát, hogy testvéreivel együtt idegen országba elszerzi, tisztességes tudományokra taníttatja. Szegedi István 1625 végén hitelesített végrendeletében ötszáz forintot hagyott egy deák külországi tanulmányaira. Peregdi István, a Melda család és Tatai István esetében beszámolhatunk bizonyos irodalmi kapcsolatokról. Egy Peregdi István „kassai fi” 1596-ban Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.] János előtt tiszteleg latin költeménnyel, s „Pannóniánk fénylő dísze” majd viszonozza gesztusát. Munkatársa volt – Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.]szal, Sárosi Mártonnal együtt – egy 1625-ös kassai kiadású latin gyászverseket tartalmazó emlékkönyvnek is. Melda Györgyné – talán épp a Szepsi Csombortól emlegetett „örög” Meldáné – iránt Sárosi Márton viseltetett gyöngéd érzelmekkel: leveleztek és Sárosi verset írt hozzá. Tatai György Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid Stammambuch-jában szerepel 1635. február 6-i kassai bejegyzéssel: sorai Szenei Molnár Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.]nek ajándékozott rézmetszetű portréja hátlapján olvashatók. Amilyen határozottsággal elkülöníthetjük az ajánlások nyomán Kassa leggazdagabb patríciusait, úgy következtethetünk vissza a szegényebb céhes polgárok, mesteremberek rétegére is. Rendkívül fontos tény, hogy a huszonhat dedikáció legtöbbje jobbára üres konvencióból áll, csupán a gazdag Almásit, Varannai Andrást és Zoltán Györgyöt nevezi Csombor Márton „kiváltképpen való táplálóinak és patrónusainak”. A többiek alig is járulhattak hozzá a peregrináció és a kassai lakozás anyagi megalapozásához, ellenkező esetben erről áradoznának a dedikációk. Mint ahogy ezt teszi például egyetlen hosszú ajánlás a Szilézia fejezet előtt, ahol Szepsi Csombor így ünnepli Csizmadia Ádám és Melda István jótéteményeit: „Nem ítéltétek elégségesnek lenni, másoknak példája szerint, barátságtoknak és atyafiúságtoknak jelét egyben is, másban is, hogy megmutatnátok… szabad asztalotokon tartottatok, fogyatkozás nélkül ételemre és italomra gondot viseltetek…” Az idézett rész egyértelmű utalás a szerzőt csupán barátságuk s atyafiságuk jelével kifizető „patrónusok”-ra, akik mindenekelőtt Kassa patríciusai. Melda István és Csizmadia Ádám nem tartozhattak közéjük, s ezt leginkább azzal bizonyíthatjuk, hogy szinte semmit sem tudunk róluk. Melda István nevét nem őrzik jegyzőkönyvek, tisztségnévsorok, esetleges közéleti szereplésének nyoma sem maradt, Csizmadia Ádám foglalkozását pedig elárulja vezetékneve. Ők voltak tehát Szepsi Csombor valóságos kassai támogatói! Míg a patríciusok alkotta városi tanács hónapokon át huzakodott azon, hogy megszavazzák-e számára a heti 75 dénár étkezési költséget, addig e két derék polgár viselt gondot ételére, italára. Csombor Márton azoknál lelhetett csak igazán otthonra Kassán, akik közül elindult Szepsiből: a szülőfalu vonatkozásában tehetősebb, a kassai viszonyokat tekintve pedig szerényebbnek mondható mezővárosi polgárság körében.

Az Europica varietas dedikációi a patrícius és céhes polgár rétegeződést jelző nevek mellett néhány Abaúj és Sáros megyei nemes nevét is tartalmazzák. Megint csak a legügyesebb politikai-taktikai érzékre és tapintatra vall, hogy „Németországnak kelletlen muzsikáit” Bethlen Gábor Habsburg-ellenes támadásának közepette Darholtz Ferencnek és ama Ketzer Andrásnak ajánlja, aki valamikor Bocskay, később pedig Nagy András hajdúi ellen harcolt, s Bethlenhez sem csatlakozott soha! Hasonlóképpen politikai tudatosságról árulkodik a „frigyes Csehország” ajánlásában megnevezett Magdeburger Joachim szerepeltetése. Már Wittman Tibor utalt arra, hogy Szepsi Csombor azért szerepelteti itt Magdeburgert, mert az egyik tagja volt a Bethlen Gábortól Prágába küldött magyar követségnek. Az Eucropica varietas cseh-fejezete az ajánláson kívül is számos jelét kínálja a Bethlen Gábor-i kül– és belpolitika igazoló tükrözésének. A szokásos földrajzi bevezetőt megszakítva Csombor Márton mindjárt az első sorokban így ünnepli a csehek fölkelését: „…most is ez világ álmélkodására tyrannus fejedelmére, városinak háborgatóira feltámadván, szerencsésen magát mutogatja.” Amikor e sorok íródtak és megjelentek, már a csehekkel frigyes Bethlen Gábor is „feltámadott tyrannus fejedelmére” – az összefüggés napnál világosabb. De a mindjárt ezt követő folytatás, a csehek „hazájoknak oltalmáért” vállalt vallási egyességének hangsúlyozása is tendenciózus: összefogásra intő példa-felmutatás a Bethlen oldalán felkelt magyarság számára. S a legjobb időben, hisz a besztercebányai országgyűlés (1620 május-augusztus) néhány hónap múlva biztosítja a földesúri falvak és mezővárosok parasztságának a három fő vallás egymás melletti békés gyakorlását, cseh mintára meghonosítva a defenzori rendszert is. A politika és vallás oldaláról szimpatikusnak bemutatott Csehország jellemzése érzelmi színezetében is alaposan eltér a hűvösebb német fejezettől. Csupa barátság, vendégszeretet, szinte idill itt jóformán minden; a jó csehek adakozók, kedvesek, szívesen meg is házasítanák utazónkat stb. Mintha egy kissé még el is rajzolódna a valóságos kép a cseh-magyar szövetkezést igenlő nagy igyekezetben.

Mindezek nemcsak a kortársi közvélemény, de a mai olvasó számára is teljesen világos, egyértelmű utalások Bethlen Gábor mellett. Van azonban tárgyunk szempontjából az Europica varietas-nak néhány olyan helye, aminek értelmezéséhez alaposabban fel kell fejtenünk a mű szövetét, tágabb történelmi összefüggéseiben vizsgálva a ma már homályosnak tetsző problémát. Az útikönyv gazdag lengyel fejezete többször emlegeti a közös lengyel-magyar történelmi múlt legfényesebb alakját: Báthori Istvánt. Csombor Márton az ő nevezetes cselekedetei közül legrészletesebben Dancka meghódoltatásával foglalkozik, s nem ok nélkül. Báthorinak Dancka felett aratott 1577-es győzelmét számtalan egykorú vagy későbbi történeti munka és röplap örökítette meg, s a régi magyar irodalomban mintegy tanító exemplumként^* vált ismertté. Szepsi Csombor hosszú leírásával azonban egyetlen hazai említés sem versenyezhet. Megbízható forrásmunka feküdt előtte, mert Jan Łasicki – akire hivatkozik is – a szemtanú hitelességével írta le az eseményeket egy évvel később, Frankfurtban megjelent latin nyelvű művében. Csombor Márton két helyen változtat a Łasicki leírta tényeken. Łasickinál – és ugyanúgy a valóságban – Báthori seregeinek Jan Zborowski volt a vezére, nem pedig „az nemzetes Bornemisza János”, mint szerzőnk állítja. Miért éppen az a bizonyos Bornemisza kerül Zborowski helyébe? Egyrészt azért, mert Szepsi Csombor feltehetőleg tud arról, hogy Báthorinak valóban volt egy Bornemisza János nevű vitéz katonája, aki azonban az ostromnál nem játszott aktív szerepet. Azon túl, hogy Szepsi Csombor Bornemisza állítólagos vezérségével a csatában – egyébként valóban derekasan harcoló magyar vitézek tetteit akarja kidomborítani – ezt célozza másik átalakítása is – még egy meggondolásból szerepelteti őt. Egy Bornemisza János már Bocskay szabadságharca idején ismert volt Felső-Magyarországon, s azonosnak kellett lennie azzal a Bornemiszával, aki 1619-ben fontos szerephez jutott Bethlen Gábor oldalán. A fejedelem hadvezére, később tanácsosa volt, majd pedig felső-magyarországi főkapitány lett. A cseh felkelés segítésére küldött seregek generálisi tisztségét is ő viselte, fontos diplomáciai megbízatásokban hasonlóképpen eljárt. A fejedelem becsülte szolgálataiért, de egy Alvinci Péterhez címzett bizalmas levélben „sub rosa” elitélte „maga dicsekedését, fennjáró elméjét Bornemiszának”. Egyesek szerint ez a Bornemisza János fia lehetett Báthori István hadvezérének, bár családtörténeti adatok ezt nem igazolják. Ha most már a „dicsekedő és fennjáró elméjű” Bornemiszát valóban rokoni összefüggésbe hozhatták Báthori egykori vitézével, – ami egyáltalán nem kizárt –, az nemigen tiltakozhatott ellene. Szepsi Csombor is csak öregbíthette hírnevét a Zborowski szerepében felléptetett „apa” hősi tetteinek elbeszélésével, hisz tudatosan rafinált hamisítással impozáns történelmi hátteret rajzolt mögé. De ha csak arról van is szó, hogy Csombor Márton mindössze nemzeti büszkeségből írt Zborowski helyett Bornemiszát, és hogy a kortárs olvasónak csupán a névegyezés tűnt fel, akkor is Bethlen Gábor jó vitézének jó híre gazdagodhatott az ügyes analógia révén.

S rá kell még mutatnunk egy mélyebb értelmű párhuzamra: Báthori és Bethlen korának, illetve alakjának kimondatlanul is érzékelhető összekapcsolására. Minden magyar nemzeti abszolutista gondolat örök vezércsillaga Mátyás király volt, Bethlent is minduntalan összemérik vele prédikátor ideológusai. De már a Mátyás-Bethlen analógiának hangot adó Háportoni Forró Pál Curtius-fordításának nevezetes ajánló levelében feltűnik, hogy Bethlen – vallási politikájában például – Báthori Istvánnak is követte példáját. A kétségtelenül történeti tartalmú (Mátyás-) Báthori-Bethlen párhuzam megvonására Háportoni Forró több szempontból is predesztinálva volt. Fordítását Bethlen támogatásával készítette el, és kitűnően ismerte, mondhatnánk: személyes hitellel rajzolta a Báthori-hagyományt is. A Csombor Márton által is felkeresett brunsbergi jezsuita kollégiumban tanult 1590-ben, s Báthori István unokaöccsének, Báthori András kardinálisnak volt bejárója. Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.] János 1621-ben történt elhunyta után Bethlen Gábor őt választotta udvari történetírójául: az ajánló levélben róla rajzolt kép tehát megnyerte tetszését, mert híven kifejezte érdekeit. Csombor Márton teljes mértékben elfogadja és igazolja Forró Pál koncepcióját, az Europica varietas így ezen a ponton teljesen egybehangzik a fejedelmi érdekeket támogató „hivatalos” történetszemlélet legfontosabb tételeivel. Háportoni Forró ugyanis alább akképpen mélyíti el Báthori és Bethlen alakjának összekapcsolását, hogy lelkesen megemlékezik Bethlen Farkas – a fejedelem apja – bizonyos lengyelországi szolgálatairól, amelyekért Báthori István gazdagon megjutalmazta. Keserűi Dayka János – Bethlen udvari papja, majdani kálvinista püspök – azt is felemlíti, hogy Bethlen Farkas, mint „az udvari katonaság kapitánya”, egyenesen Dancka ostrománál vitézkedett, s hogy még most is lehetne találni élő tanúkat, akik hőstetteit látták. Szepsi Csombor ugyanígy élő tanúkra hivatkozik, amikor előadja Dancka megszállásának históriáját, ő viszont Bethlen Farkas nevét nem írja le, de pillanatnyilag sem vitás, hogy mindhárman egy dologról szólnak: azokról az eseményekről, melyek Bethlen Gábor apjának hírnevét biztosították.

Bethlen Gábor, miként a kortársak által történelmi előképének emlegetett Hunyadi Mátyás, nem származott királyi házból. Ragyogó képességein kívül nem csekély mértékben apjának vitézi hírneve és anyagi felemelkedése biztosították számára a történelmi szerep eljátszásához szükséges feltételeket, mint ahogy Mátyás mögött is ott állott Hunyadi János emléke. A kortárs történeti irodalomra így elsősorban az a feladat hárult, hogy Bethlen fejedelemségének igazolásául ébren tartsák apjának történelmi érdemeit. Forró Pál, Dayka János és Csombor Márton tehát Báthori például kiragadott danckai győzelme tükrében Bethlen apjának dicsőségét szemléltették. A derekasan igyekvő Alvinci a Báthori-Bethlen párhuzam dolgában még addig sem restellt elmenni, hogy anyai ágon Bethlen Gábor feleségét, Károlyi Zsuzsannát is a Báthoriaktól származtassa. De természetesen távolról sem csak genealógiai problémákról van szó. Bethlen Gábor gyakorlatias reálpolitikai meggondolásokból is példaképének tekinthette Báthori Istvánt. Csak arra utaljunk itt, hogy Lengyelország koronájának elnyerésével Báthori a Habsburgok első számú ellenfelévé lépett elő, hisz a Habsburg Miksát támogató főrendekkel szemben emelte őt trónra a lengyel nemesség. Báthori neve ettől kezdve Magyarországon összefonódott a Habsburg iga lerázásának reális reményével. Már trónjelöltsége idején nem ok nélkül szimatolt titkos összeesküvést a keleti megyékben Kassa császári főkapitánya, s Erdély későbbi fejedelmei Báthori példáján okulva vetették vigyázó szemüket mindig is Lengyelország felé. A két pogány közti független fennmaradásnak valóban egyetlen reális lehetőségét kínálta a lengyel és magyar állam tervezett szoros szövetsége. Érthető tehát, hogy néhány év múltán majd Bethlen Gábor is – miként Szekfű Gyula írja – „nála szokatlan hirtelenséggel rögtön igent mondott”, amikor neki a lengyel királyi koronát felajánlották. E szélesebb összefüggéseket szemügyre véve kétségtelen, hogy a lengyelországi események részletes felidézésével Csombor Márton műve Bethlen Gábor hivatásos történetíróinak teljesítményével összehangzó és felérő jó szolgálatot tett a fejedelem számára oly fontos Habsburg-ellenes Báthori-hagyomány ébrentartásáért, s hogy éppen Dancka bevételének példás históriájával sugallhatta leghatásosabban az erőskezű, független nemzeti királyság követendő eszményét.

Bethlen Gábor első támadásának ideológiai indoklását a fejedelem tanácsadója és udvari főprédikátora, Alvinci Péter dolgozta ki – bizonyosan Bethlen személyes segítségével – Querela Hungariae [= Alvinci Péter: Querela Hungariae. Magyar Orszag Panasza. [Kassa 1619.] RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 507.; vö. még II. 387, 397.] c. röpiratában. Politikai publicisztikánk e mozgósító erejű, lendületes remeke az 1619. szeptember 21-i kassai gyűlés előtt hagyhatta el a sajtót, hisz Pázmány Péter még ebben az évben válaszolt rá. Mindezzel pontosan összevág, hogy az Europica varietas-nak Reiner Menyhárt szeptember 27-i kinevezését követően íródott francia fejezete a Querela Hungariae [= Alvinci Péter: Querela Hungariae. Magyar Orszag Panasza. [Kassa 1619.] RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 507.; vö. még II. 387, 397.] hatásáról tanúskodik. Olvasható itt egy terjedelmes betét a francia protestánsok kegyetlen leöldöklésével zárult Szent Bertalan éji vérengzésekről, s az élénk színekkel készült leírás Alvinci röpiratát látszik visszhangozni. A röpirat több mint harminc alkalommal ismétlődő „refrén”-je: a „nyírt papok”, „pilises papok” például ugyanolyan nyomatékosítón indázza át az emelkedett hangú felhívás érvhálózatát, mint Csombor Mártonnál a makacs hullámverésként újra és újra ismétlődő mellékmondatok szinte már barokkos áradatában a gondolatkezdő „azért hogy”. Alvinci efféle stiláris megoldásaira Szepsi Csombor bizonyosan figyelmezett, mert a Szent Bertalan éj borzalmainak érzékeltetésekor a katolikusoknak és idegen zsoldosoknak a Querela Hungariae [= Alvinci Péter: Querela Hungariae. Magyar Orszag Panasza. [Kassa 1619.] RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 507.; vö. még II. 387, 397.]-ban felsorolt rémtetteihez hasonló kegyetlenkedéseket számlál elő, Alvincire most már nemcsak távolról emlékeztető stílusfordulatokkal. A Querela Hungariae [= Alvinci Péter: Querela Hungariae. Magyar Orszag Panasza. [Kassa 1619.] RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 507.; vö. még II. 387, 397.] és az Europica varietas egybehangzásának megint csak mélyebben fekvő magyarázatát kell felszínre hoznunk. Szent Bertalan éjszakáján „az megdühött ebek, a Római Cerberusnak poroszlói, az pápisták többet az mi vallásunkon lévő keresztyének közül öltenek meg nyolcvanezernél” – szögezi le elbeszélését indítva Csombor Márton. És ezután következik az iszonyatos „dühösség”-ek legélénkebb részletező leírása az okok felsorolásával együtt. Mivégre most már e múltat faggató históriai visszapillantás? Más funkciója nem lehet, mint amivel a danckai betétet is jellemeztük: történeti igazolást nyújtani a protestáns vallási ideológia jegyében harcba indult Bethlen Gábor katolikus Habsburg-ellenes támadásához; kiegészíteni, történelmi tényekkel és hagyományokkal alátámasztani Alvinci szenvedélyes érvelését. De biztosra vesszük, hogy a Szent Bertalan éj felidézésében szerepet játszott még egy fontos kassai esemény is. Rákóczi György bevonulásának másnapján, szeptember 7-én éjjel három órakor Bay Zsigmond kapitány és hajdúi berontottak az elfogott Dóci András generális házába, szétverték az itt álló kápolna berendezését, s az ott talált Kőrösi Márk, Pongrácz István és Grodecz Menyhért katolikus papokat – kettő közülük jezsuita volt – kegyetlenül felkoncolták. Bay kapitány árnyékszékbe dobatta összekaszabolt testüket, onnan azonban a tanács parancsára kivették, s éjjel elhantolták őket. A véres epizód rendkívül kényelmetlen helyzet elé állította Bethlen kassai híveit és az egész protestáns tábort, mert a jezsuita propaganda rögvest széltében-hosszában terjesztett ellenérvet kovácsolt az esetből. A történteket nem lehetett semmissé tenni, visszavágni sem lehetett volna másként a jezsuita ferdítésekre, minthogy azoknak is előhozzák hasonló rémtetteit. Így cselekedett Csombor Márton. Mert nem lehet vitás, hogy a Szent Bertalan éji vérfürdő felidézése közvetett válasz a kassai eseményekre. Levágták, megkínozták, megcsonkították, pöcegödörbe dobták a három katolikus papot? Így történt, de hát mi volt ez a „megdühött ebek, az pápisták” egykori véregzéséhez képest? Hisz azok oly dolgokat megcselekedtek Szent Bertalan éjszakáján, hogy „némelyeket elevenen eltemettek” (állítólag a szegény Pongráczot is élve hajították társai hullájára, s még húsz órán át élt), „sokaknak szemeket kitolták… szeméremtesteket elmetszették s szájokba dugták… sokakat nyársra vonván megsütöttek… terhes asszonyállatok… hasokat felmetélvén, az gyermekeket kegyetlen ebeknek és disznóknak eleikben hánták… asszonyállatoknak az természet kívánsága és törvénye által elrejtendő testekben ökröknek szarvokat helyheztették…” stb., stb.

Aki ilyen szoros szálakkal kapcsolódik Bethlen Gábor politikai koncepciójához, azt nem lehet elszakítani a fejedelem művelődéspolitikai célkitűzéseitől. Az Europica varietas erre vonatkozóan is számos – többnyire Szenci Molnár programjából eredeztethető – bizonyítékot kínál. Heidelbergben például Csombor Mártonnak első dolga volt, hogy a mindig látni reménylett akadémiát, Bethlen Gábor pártfogoltjainak tanulóhelyét felkeresse. Elő is sorolja, miféle „magyar tanuló ifjak… voltanak lenne akkor”. Tizenhat ifjat nevez meg, de nemcsak emlékeire hagyatkozik, amikor közli névsorukat: sokkal inkább Szenci Molnár Jubileus esztendei prédikáció c. Scultetus-fordítása latin nyelvű ajánlására, ahol – bár más sorrendben, s két név kivételével – valamennyi megtalálható. Molnár Albert fordításának Bethlen Gáborhoz címzett ajánlása és az Europica varietas mindenekelőtt a fejedelem, a Bethlen család s egyéb tekintélyes nemesi és polgári patrónusok alumnusait sorolja fel. Szepsi Csombor egyrészt hódol, hízeleg nekik, amikor nevüket könyvében lenyomatja, de még inkább dicsekszik, kérkedik barátságukkal. Szinte azt mondhatnánk: hozzájuk számítja magát, és teljes joggal, mert ha Csombor Márton hivatalosan nem is tartozott Bethlen „kiválasztottjai” közé, gyakorlatilag velük azonos célokért küzdött. S az egy Szenci Molnáron kívül a leghatásosabb és legszuggesztívebb módon: Europica varietas-ával, aminek szinte rendszertelenül tarka változatosságát mágnesként rendezi ketté az 1619-es függetlenségi háború: jobb kéz felé állítva Csehországot, Hollandiát és Angliát, bal kéz felé meg a „kelletlen muzsikák”-kal teli Németországot; az első magyar nyelvű útleírással, amiben a fejlett Európához minduntalan odaméri hazájának társadalmi, gazdasági és kulturális elmaradottságát, hogy a magyarul még soha le nem írt példákkal a felemelkedést szorgalmazza; összefoglalóan: azzal a sokrétű polgári művelődési programmal, aminek elgondolásához Szenci Molnártól kapott ösztönzést, megvalósulásához pedig Bethlen Gábor független nemzeti monarchiája kínálta a lehetőségeket.

A programnak tételes foglalata az Europica varietas elöljáró beszéde. A bevezetőben Csombor Márton a már szóba hozott ajánlások szereplőihez: Kassa patrícius és céhes polgárságához fordul, s a régiség nagy utazóinak konvencionális exemplumai^* után tolla ily felszabadultan nekilendül: „Az kiknek példájoktól, de főképpen természetemtől indíttatván, én is minden nyomorúságot, nyavalyát, éhséget, szomjúságot… embereknek szidalmát, gyalázását semminek állítván, ez világnak egyik részét meglátni és vékony elmémet az mezőkben az természetnek csudáival, az városokban az embereknek munkáival, azoknak hallásával, látásával éltetni, öregbíteni, gyönyörködtetni igyekeztem. Mindezeket penig más végre nem kívántam, hanem. csak hogy az én tövises és kősziklás Itachámnak, az sok hadak s háborúságok miatt pusztaságban került hazámnak, Magyarországnak és az benne lévő tiszta életű Penelopénak, az igaz keresztyéni anyaszentegyháznak, ha isten éltetne, hasznára, javára és tisztességére fordítanám.” Az „Europica varietas”-t kitárni mindenekelőtt azért szükséges – folytatja, Szepsi Csombor –, mert hazai látókörünk szűk: „Sokan az mi nemzetünk közül csak szintén cum proprio horizonte ítélik termináltatni ez világot…” És híjával vagyunk „efféle idegen országoknak törvényekről, szokásokról, folyóvizekről, öltözetekről, cselekedetekről írt könyveknek”, ezért is kellett „világosságra hozni” munkáját – szögezi le figyelemre méltó irodalmi tudatossággal. Majd kifejti azt is, hogy a legszélesebb olvasóközönségnek szánja útikönyvét: „Hogy annakokáért kicsinyek, nagyok, ifjak és vének, férfiak, asszonyállatok, leánzók és gyermekek” (itt nyilván kassai tanulóira gondol) „az istennek és az ő szolgálójának, az természetnek nagyságos dolgairól és javainak csudálatos osztogatásáról… jobb értelemben legyenek, főképpen azkik idejeket csak hazájokban töltötték…” A szűk hazai horizont és az „Europica varietas” ellentéte – íme az útikönyv legerősebb tartalmi szólama. Molnár Albert irodalmi és tudományos programja is ennek az ’ellentmondásnak felismeréséből bontakozott ki, s a kérdést legmélyebben megvilágító Turóczi-Trostler I-II. [= Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom-világirodalom. I-II. köt. Bp. 1961.] József „nem győzi eléggé hangsúlyozni Szenci Molnár nagy teljesítményét az európai és a magyar távlat összehangolásában”. Csombor Márton az ő „köpenyegéből bújt ki”, s az Europica varietas „érzelmes nyitánya” is Molnár Albert hangütését erősíti fel. A zsoltárok és az útirajz elöljáró beszédei között – egyszerű kiemeléssel – szinte tökéletes filológiai kapcsolatot létesíthetünk, hisz nem ezt az alaptételt variálja-é Szepsi Csombor: „Miúlta tanúságnak kévánságából idegen országban élek és látás, hallásnak okáért néha veszedelmekben is forgok… Innet vagyon, hogy ez híres akadémiákban fő tanítók közt forogván, nem kapok ez világon gazdagító tudományokon, hanem olyakat kévánok, mellyekkel legtöbbeknek használhassak az mi nyomorgó hazánkban”. És nem rokonítható-e az a közös öntudattal hangsúlyozott megjegyzésük is, hogy tisztában vannak munkájuk úttörő jellegével: „az egész zsoltárt magyar versekben még senki nem formálta én tudásom szerint” – jelenti ki Molnár Albert, Csombor Márton pedig az „efféle könyveknek”, az útirajznak addigi hiányát panaszolja. A dictionariumok és az Europica varietas között ugyanúgy megvonható a párhuzam. Az első kiadás előszavában Szenci Molnár szinte himnikus dicséretét mondja a hazai romlással összemért fejlett németországi polgári állapotoknak, s itt sem felejti el büszkén hangoztatni: először ő ad szótárkönyvet a külföldi és hazai érdeklődő kezébe. Szenci Molnárnak azonban nemcsak tudományos művei, de hitbuzgalmi fordításai is erős hatással voltak Szepsi Csomborra. A Postilla Scultetica [= Szenci Molnár Albert: Postilla Scultetica… Oppenheim 1617. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 475.] fentebb érintett elöljáró beszéde ugyanolyan rövid biográfiával indul, mint az útinaplót bevezető Occasio itineris, s itt megint csak rálelünk Molnár Albert példaként világító programjának summázására: „mind ennyi búdosásimban is hazámhoz való szeretetemnek a jó isten jeleit és gyümölcskéjét is engedte…” A Jubileus esztendei prédikáció ma is érdekes Históriai tanítás c. fejezete pedig valóságos tárháza azoknak az európai történelemre s a reformáció térhódítására vonatkozó ismereteknek, melyekkel meg van rakva az Europica varietas is. A prédikációs könyv a reformáció százéves emlékünnepére készült. Szepsi Csombor éppen ekkor járja Európa országait, s a katolikus-protestáns ellentéttel kapcsolatos megnyilatkozásai a legszorosabb összefüggést mutatják Szenci Molnár fordításával. Turóczi-Trostler I-II. [= Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom-világirodalom. I-II. köt. Bp. 1961.] kutatásaiból tudjuk, hogy Molnár Albert fordításának önállóan szerkesztett függelékével (Appendix de idolo Lauretano) abban a nagy európai tudományos vitában foglalt állást, ami a katolikus tábor részéről hangzatos ellenpropagandával ünnepelt loretói kegyhely jól időzített jubileuma körül kialakult. Nem szabad tehát megjegyzés nélkül hagynunk, hogy a loretói kegyhely legendájára, a compostelai, római és aacheni búcsújárásokra Csombor Márton is gúnyos célzásokat tesz. Mivel pedig a Szent Bertalan éji véres események indokolásául szerzőnk szinte ugyanazokat az érveket hozza elő, mint amelyek Scultetus prédikációjában és az Appendix Szenci Molnártól közölt Szkhárosi-verseiben is felsoroltatnak, ez még egy ok arra, hogy hangsúlyozzuk a Jubileus esztendei prédikáció és az Europica varietas rokonságát. A hazug ereklyekultusz elítélésével így kapcsolódik Szepsi Csombor ismét csak példaképéhez, s egyszersmind állást foglal a harmincéves háború ideológiai előcsatározásaként fellángoló Loreto-vitában is. Megvan tehát a kulcs, amivel együvé zárhatjuk az Europica varietas-nak ereklyékre, babonaságra, ördöngösségekre vonatkozó gazdag utalásait. Mindezek ugyanazon okból kerültek az útleírásba: elítélni a reformáció jubileumán hamis ereklyéivel előhozakodott pápisták ördöngösségét. Csombor Márton „irodalmi” működése valaha egy babonafeljegyzéssel kezdődött. A spontán érdeklődés e téren is megint csak Molnár Albert tudatosító hatásának köszönheti tudós érvekként való lehiggadását. A babonaság elitélésében nyilván szerepet játszik természetes racionalizmusa, de mert annyi minden mást elhisz, azt kell hangsúlyoznunk inkább, hogy a vallási tárgyúak elítélésében távolról sem valamiféle természettudományos ismeretek, sokkal inkább felekezeti szempontok vezetik.

Szepsi Csombor polgári művelődési programjának bármely mozzanatát ragadjuk is ki, megint csak újra és újra le kell írnunk Szenci Molnár nevét. Vessünk egy pillantást például az Europica varietas azon helyeire, amelyek a női egyenjogúsággal, a nőneveléssel kapcsolatosak. A reneszánsz fogantatású gondolat pedagógiai formulázása a hívek megnyerésére törekvő ellenreformáció táborában sem volt ismeretlen. Pécsi Lukács [= Pécsi Lukács: Az Keresztyen szuzeknec tiszteseges koszoroia. Nagyszombat 1591. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 250.] már a XVI. század végén hasznosnak ítélte magyarra fordítani Az keresztyén szűzeknek tisztességes koszorójá-t, s hasonló céllal munkálkodik majd Pázmány Péter, amikor külön prédikációt ír a lányok neveléséről. Az Europica varietas-ban nincsenek ilyen konkrét utalások, de meggondolandó, hogy például a Két ének dedikációja kassai polgárasszonyoknak szól, s itt azt fejtegeti szerzőnk: miféle „dícséretes dolgokat cselekedtenek az asszonyállatok”, amiért nevük a férfiakéval együtt „mindenkori zengedezésben lenne”. Az ókori példák viszont szokványosak, annál inkább értékes históriai exemplum^* Jeanne d’Arc-é, akit méltó így ünnepelni: ,;dicsekedjetek vitézségtekkel férfiak; vallyons megtagadta-e az természet az leánzóktul az bátor szívet…”?! De ha még „amaz Valcolor nevű városkabeli leány” története is elvont példának tűnne, ott van a többször említett „jó emlékezetű Erzsébet királyné asszony”. Anglia uralkodója, minden európai protestánsoknak ideális asszonyi modellje, akit Szenci Molnár is sűrűn magasztal. „Erzsébet királyné idejében” – mondja egy helyt az Europica varietas – a londoni Szent Pál iskola „skólamesterének volt egy tizenöt esztendős leánya, ki azon állapátjában az deák, görög és zsidó nyelven az királynénak versekkel egy könyvet írt, melyet most is halála után újonnan nyomtattak, és mindenek nagy kedvességgel olvasnak”. Ki volt ez az albioni csodalány? William Lily professzor leánya, vagy talán Lady Jane Grey? – miként Martin Holmes, M. [= Martin Holmes: The London of Marton Csombor. New Hungarian Quarterly 1964. V. köt. 15. sz. 134-142.], Csombor Márton angliai útirajzának tudós kommentátora gondolná. Egyik sem bizony, hanem Elisabetha Johanna Westonia (1582-1612), akit hódolói a „tizedik Múzsa” vagy „negyedik Grácia” címekkel illettek. Londonban született, ahonnan családja a vallási üldöztetések miatt Prágába menekült, II. Rudolf udvaránál keresve pártfogást. Westonia kisasszonyt sikerült latin költeményei híresítették el: három kötet verset publikált, s többek között Scaliger elismerését is kivívta. Mindennél fontosabb, hogy 1604-es prágai útja alkalmával Szenci Molnár is megismerkedett vele, az Europica varietas e példája tehát ugyancsak összekapcsolható a mesterrel, bár filológiailag tőle függetlennek tetszik. Az útikönyv ajánló levelében Szepsi Csombor „asszonyállatok, leánzók” figyelmébe is ajánlja művét, a női erényeiket illető megjegyzései nem állanak azonban össze határozott programmá. Ezt a lépést majd Molnár Albert teszi meg, amikor 1621-ben megjelent Imádságos könyvecské-jét Mező Szegedi Gáspár feleségének dedikálja, s ajánlásában kifejti a hazai nőnevelés nagyszabású polgári programját.

Milyen irodalmi keretekben jelentkezett most már Csombor Márton gazdag polgári művelődési programja, aminek fentebb még nem minden vezérszavát említettük? Milyen műfaj kínálta a legjobb lehetőségeket ahhoz, hogy egyaránt közvetítse az „Europica varietas” látványát és a legszubjektívebb benyomásokat, a földrajzi ismereteket és a kórhoz szóló történetszemlélet hosszas bizonyító tételeit? Röviden így válaszolhatnánk: a tudós útinapló. Az Europica varietas ugyanis az első nyomtatásban megjelent – a szerzőtől kiadott! – magyar nyelvű útleírás. Történelmi előzményei közül itt csak néhány nyugat-európai tárgyú XVI. századi emlékre utalunk. Elsősorban ezekre kell figyelmeznünk, mert ez az időszak a nagy földrajzi felfedezések korának közepére esik; az utazás és a földrajz iránt ekkor nő meg a tudatos érdeklődés. A hazai földrajztudomány is ekkor teszi meg első lépéseit: tankönyv szerepét betöltő kozmográfiák (Honter), valamint útirajzok révén. Nyugat-európai úti élményekről számolt be például Deidrich György 1589-ben megjelent Hodoeporicon itineris Argentoratensis c. munkájában. A szerző Kolozsvárról utazott a Felvidéken, Bécsen és Dél-Németországon át Strasbourgba, s mond is némely használható dolgot latin verseiben, de a mitológiai dagály, a retorikus ömlengés ma már riasztóvá teszi. Ha Szepsi Csombornak esetleg kezébe is került, semmit nem kezdhetett véle. Lényegében a latin verses útirajznak ehhez a típusához tartozik Kecskeméti Gergely későbbi Ulysses Pannonicus-a is (1626): az utazásról alig ejt szót, annál inkább tele van zsúfolva mérföldes szónoklatokkal, üres humanista közhelyekkel. Az 1569 és 1572 között Európát járó Skarica Máténak a Vita Stephani Szegedini-be ágyazott útirajzáról már szóltunk. Ennek hatása tagadhatatlan, s talán abban is ösztönző szerepe lehetett, hogy Csombor Márton korán elhatározta: megörökíti európai utazását. Megkülönböztetett figyelemre kell méltatnunk Deidrich György strasbourgi diáktársa, a Sallustiust fordító Baranyai Decsi [= Tardy Lajos: Baranyai Decsi Czimor János Hodoeporiconja /1587./ FK [= Filológiai Közlöny] 1965. 359-371.] Csimor János pályakezdő művét, a Hodoeporicon-t (1587). Ez már prózában íródott, legrészletesebb leírása éppen a lengyel földre és Danckára vonatkozik. Történeti forrásai és tapasztalatok nyomán az Europica varietas-szal megegyező számos megfigyelést sorol fel. Baranyai Decsi [= Tardy Lajos: Baranyai Decsi Czimor János Hodoeporiconja /1587./ FK [= Filológiai Közlöny] 1965. 359-371.] művének ismeretét sem bizonyíthatjuk, az viszont kétségtelen, hogy a Hodoeporicon egyik előfutára irodalmunkban az útirajz műfajának. Itt már elsősorban a tárgyi látnivalók dominálnak, a határozott cél: személyes hitelű, közvetlen útirajzot nyújtani. De latinul még mindig. A műfaj anyanyelvűsége felé egyrészt a diplomata útinaplók mutatnak. Borsos Tamás (1613, 1618-1620), Toldalagi Mihály (1613-1614) és Nagy Szabó Ferenc (1614) balkáni és törökországi naplói például, amelyekben a történeti, politikai jellegű feljegyzések friss útleíró részekkel keverednek. S a magyar nyelvű útleírást előlegezik az ún. utazási levelek is. 1620 utániak kerültek csak elébünk, nem vitás azonban, hogy levéltárak mélyén nem egy korábbi rejtezhet. Bethlen Péter nyugat-európai utazásáról például jóval többet tudunk meg a kíséretéhez tartozó Cseffei László fennmaradt leveleiből (1627-1628), mint amennyit arról a dagályos Ulysses Pannonicus elárul. Hamburgi, londoni és párizsi élményeiről szinte az Europica varietas modorában számol be anyjának. Velencéből például azt írja, hogy hazaküldött „egy Atlas minor [= Atlas minor Gerardi Mercator [= Gerardi Mercatoris Atlas sive cosmographicae meditationes de fabrica mundi et fabricati figura. Amszterdam 1613. Bp. Egyetemi Könyvtár Ir Ge 110.]is a I. Hondio plurimis aeneis tabulis auttus atque illustratus. Transl. Peter Offenbach. Frankfurt am Main 1609. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár Földr. Qu. 139.] nevű könyv”-et is. S tudjuk: Mercator [= Gerardi Mercatoris Atlas sive cosmographicae meditationes de fabrica mundi et fabricati figura. Amszterdam 1613. Bp. Egyetemi Könyvtár Ir Ge 110.] kis atlasza ez, amire Csombor Márton is hivatkozik az Europica, varietas-ban. Ugyancsak Bethlen Péter utazásáról tudósított – Párizsból (1628) – Pálóci Horváth János; Cambridge-ből és Leidenből kereste fel utazási levelekkel Kassa város tanácsát (1625-1626) Tállyai János, Oxfordból pedig Kassai Bakai Péter tájékoztatta levélben (1626) szülővárosának elöljáróit – latinul, miként a most említettek is valamennyien. Igen érdekes magyar nyelvű utazási leveleket találtunk még a Nyáryak levelezésében. Kisvárdai Eh Mihály Rómából ír Szepsi Csombor pártfogójának (1638), Pataki Imre frankfurti élményeiről tudósítja Várday Katát (1623), s beszámolója arra vonatkozóan tartalmaz becses adatot, hogy peregrinusaink „az norimbergai Remus doctornak és Szenci Molnár Albert uramnak” tanácsait követték külországi bujdosásuk során. A Nyáryak másik alumnusa, Janki Tőrös János tollából két utazási levél is fennmaradt. Nagy kedvvel részletezi Frankfurtban szerzett tapasztalatait, Boroszlóból pedig arra kéri Várday Katát: az esedékes pénzbeli támogatást „küldje Kassára Velechinus István… kezében”, majd ő továbbítja egy boroszlói orvosbarátjához. Ha meggondoljuk, hogy Velechinus az Europica varietas-t üdvözlő „magyar saphicumok” szerzője volt, feltételezhetjük: felhívta Tőrös János figyelmét Szepsi Csombor művére is, s Pataki Imre esetében ugyanígy elképzelhető az útikönyv ismerete. Mivel pedig a Bethlen Péter utazását megörökítő Ulysses Pannonicus bevezető sorai egyenesen magasztalják Csombor Mártont, egészen biztos, hogy Cseffeiék holmija között ott volt az Europica varietas. A mű tehát visszahatott történeti előzményeire: a XVII. század elején Bethlen Gábor és a patrónus Nyáryak környezetében megszaporodó utazási levelek Csombor Márton könyvétől is termékenyítő inspirációt kaptak.

Az útleírás műfaji példái és előzményei közül azokat a naplókat, útijegyzeteket sem szabad kihagynunk, „amelyeket e korban szinte minden külföldi főiskolára utazó diák készítgetett, s amelynek jellegét a legérettebb formában Szenci Molnár naplója szemlélteti. Irodalmi feldolgozásukra és publikálásukra hazánkban Csombor előtt csak latinul történtek elszigetelt s az övénél lényegesen primitívebb kísérletek.” Az új irodalomtörténeti kézikönyv e pontos megállapítását konkretizálva a grafomán Miskolci Csulyak [= Miskolci Csulyak István: Diarium Apodemicum. Kézirat. OSzK [= Országos Széchényi Könyvtár] Oct. Lat. 656.] István Diarium Apodemicum-át (1601-1607) kell röviden bemutatnunk. Tárgyunk szempontjából elsősorban azért érdekes, mert nem puszta diárium: Münster [= Sebastian Münster: Cosmographia universalis lib. VI… Bázel 1550. Szegedi Somogyi Könyvtár Ge. 125.]re és más szerzőkre hivatkozó földrajzi betétekkel, okoskodó etimológiai kitérőkkel, epigrammákkal, olykor ábrákkal, valamint elképesztően hosszú feliratokkal van dúsítva, s e tudós rétegbe ágyazottan olvashatók a precíz városleírások és a gyér személyes élmények. Ez utóbbiak közül természetesen nem egy azonos az Europica varietas látnivalóival, gondolunk elsősorban Heidelberg és Prága részletes leírására, hisz Prágában például ugyanannak a fogadónak voltak vendégei. Miskolci Csulyak [= Miskolci Csulyak István: Diarium Apodemicum. Kézirat. OSzK [= Országos Széchényi Könyvtár] Oct. Lat. 656.] élményfestő készségét azonban rendszerint elnyeli a tudós ambíció. Szenci Molnár 1590 és 1625 között több-kevesebb rendszerességgel, s már magyarul is vezetett naplójának kivételes értéke ezzel szemben éppen abból adódik, hogy olykor híven kommentálja egy nagy személyiség legbensőbb emlékeit és érzéseit. Szenci Molnár feljegyzései ugyanakkor hűen követik peregrinációjának állomásait, a hagyományokhoz kapcsolódva ő is lejegyez feliratokat, s ha részletezőbb városleírásai nincsenek is, megtaláljuk azokat szótárában. Azt látjuk tehát – különösen Miskolci Csulyak [= Miskolci Csulyak István: Diarium Apodemicum. Kézirat. OSzK [= Országos Széchényi Könyvtár] Oct. Lat. 656.] példájából –, hogy az útleíráshoz a naplón keresztül vezet a műfaji fejlődés útja.

E tételt az Europica varietas genezisének vizsgálatával is igazolhatjuk. Az útleírás magva kétségtelenül egy útközben vezetett nyers diárium, aminek kézirata ugyan nem maradt fenn, de szövegrétege kikövetkeztethető: a személyes élmények krónikás-naplózó, jobbára dátumokkal határolt leírása őrzi eredeti anyagát. Tartalmaznia kellett e naplónak Szepsi Csombor egy-egy konkrét látnivalóhoz, élményhez fűződő latin epigrammáit is; ezek későbbi fogalmazása képtelenség lenne, a végleges szöveg is sokszor éppen ezekből bomlik ki. A diárium feltételezett anyaga – amint ez a kiadásunkban közölt táblázatból látható – sokszor egybefonódik a későbbi, tudatos fogalmazású részek szövegrétegével. A napló esetleges kurta jelzései a későbbi megmunkálás során hosszabb, kerek elbeszélésekké bővültek. A nagyvárosok forgatagának rajza pl. a két szövegréteg biztos keveredését tanúsítja. Míg a szárazföldi vándorút vagy tengeri utazás felidézése mindig naplózó, addig ezekben az esetekben dátumokat, időrendet, logikai egymásrakövetkezést alig lelünk: a diárium jelzéseit itt a summázó emlékezés rendezi eggyé. Csombor Márton Europica varietas-a tehát egyfelől naplóból kinövő útleírás. „Az irodalmi kifejezés előfokát” képviselő napló anyaga azonban úgy alakul kezén útleírássá, hogy nem csupán a látnivalók pontos és jól körülírt rögzítésére szorítkozik, hanem a. későbbi tudatosan komponált részekben önmaga személyét állítja előtérbe. Elmeséli – az utazás tárgyi kereteiből akár ki is emelhetően – kalandjait, az önvizsgálatnak nem éppen magas szintjén felmutatja egyéniségét, tájékoztat természetéről és hajlamairól –, egyszóval személyiségét érvényre juttató utazó és útleíró az utazás mindenkori értelmének Illyés Gyula megfogalmazta követelményét tekintve. Az Oroszország írója szerint ugyanis „minden utazásnak annyi az értelme, amennyit azonközben önmagunkban beutazunk”. Önmagunk beutazására a régi magyar irodalom külön prózai műfajt termett: az önéletírást, s a fent mondottak alapján az Europica varietas is besorolható tágan értelmezett határai közé.

A naplóíró a vele történt, átélt eseményeknek csupán önmaga számára való, krónikásan hű összefoglalását nyújtja. Az emlékirat – bár szerzője előtt világos: esetleg sokáig kiadatlan marad – kifejezetten közönségnek, nyilvánosságnak készül. Az Europica varietas-szal az útleírás formáját magára öltő napló először lép ki irodalmunkban a kéziratosságból, hisz munkáját Szepsi Csombor széleskörű olvasóközönségnek szánva kinyomtatja. Ez persze nem lehet feltétlen érv a rokonság mellett – a kinyomatásnak egyéb okai is vannak –, miként az sem, hogy ez Occasio itineris lényegében áttekinti életrajzát 1616-ig, ám csak a fiatalkori utazások szempontjából. Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy érvényes-e a memoár alapvető jellegzetessége az Europica varietas-ra? Az emlékiratot, s így a régi magyar önéletírást is elsősorban az elhitetés, a kortársi közvélemény vagy az utókor előtti önigazolás jellemzi, az önéletíró Goethetől oly találóan címül választott „Dichtung und Wahrheit”, költészet és valóság sajátos keveredése. A memoár írója művészi kompozícióba rendezi mondanivalóját, önmaga szerepét a történések átcsoportosításával vagy akár meghamisításával emeli ki. Az Europica varietas második, később tudatosan fogalmazott szövegrétege – ahová például az elöljáró beszédek, a bevezető életrajz, egy-egy, a naplóból kibontott, hosszabb novellisztikus elbeszélés, a Magyarországra való utalások, ajánlások, az élményeket értékelő, summázó részek stb. tartoznak – több ilyen jellegzetességet mutat. A tudatos formálás – ha még oly gyorsan követi is a vándorút befejezését – sok helyt a memoár törvényszerűségei szerint rendezi át és állítja be az eseményeket, s rendszerint olyankor, amikor Szepsi Csombor saját személyéről van szó. Állandóan túlozza például a peregrináció alatti „szenvedéseit”, pedig mindnyájunknál jobban szeretett utazni. Konkrétabb példákra térve: a hollandiai Hágában és Lundban például biztosan nem járt Csombor Márton, de – utazását gazdagítandó – beleilleszti e városok leírását élményeinek elbeszélésébe. Semmiképpen nem láthatta korcsolyázni a hollandokat, hisz május 8-án szállt partra Amszterdamban, körülbelül 15-ig járta Hollandia földjét –, s hol volt már akkor a tavalyi hó?! De hát a korcsolyázás annyira jellemzője a holland karakternek, hogy arról mindenképpen részletes leírást kell adni! Nem járt a Párizshoz közeli Poissy-ban sem, holott állítólagos ottani tartózkodása kapcsán beszéli el a városkában lezajlott hitvitát. És nem lehetett „jóakaró kedves ura” az 1614-ben Danckából brzegi rektorságra távozó Melchior Laubanus sem, (a danckai tanárok felsorolásakor nem is említi!), mert utazónk csak 1616-ban indult lengyel földre, Brzegben pedig egyáltalán nem járt. S valószínűtlen az is, hogy a mozgalmas politikai események közepette Prágában fogadták őt az egyetem általa elősorolt híres professzorai. Rájuk vonatkozó ismereteit a Georg Rem elhunyt feleségének dicséretére összeállított Musa pulla… c. 1618-as prágai kiadványból szerezhette. E kötet szerkesztője Petrus Fradelius volt, aki Szepsi Csombornak „szép verses ajándékit adta emlékezetre, azmelyek még mostan is nála vadnak”. Az idézet kiemelt része kétségtelenné teszi, hogy itt nem lehet szó Fradelius professzornak szerzőnk albumába tett verses bejegyzéseiről, csak saját munkájáról. Ehhez viszont más úton is hozzájuthatott, s megtalálhatta benne a másik két professzor adatait. A találkozás meséjét bevezető mondat is gyanús lesz így: „oda mentemben az Georgius Remus norinbergai doctor commendatioja által sok fő ott való uraimmal… örökre megmaradandó barátságot vettem.” Szenci Molnár barátját Nürnberg leírásánál említi ugyan Csombor Márton, de egy szóval sem árulja el, hogy – miként például Meurisse-t Párizsban – felkereste volna. A többel is szaporítható tudatos vagy akár öntudatlan átalakítások kétségtelenül az emlékiratszerű formálás ismérvei, s elkövetésük a szerző hírnevének öregbítését szolgálja, de még semmiképpen nem a néhány évtizeddel később kibontakozó barokk memoárra jellemzőek. Ott az emlékezőt a lélek mélységeit visszatekintőn kutató szuggesztív önvizsgálat jellemzi, az elemi erővel feltörő, elszabadított szenvedélyek kavargásában formálja önnön képére a múltat; itt – különösebb önelemző hajlam, azt tápláló filozófiai műveltség, nemzeti horderejű problematika és időbeli távolság híján – önmaga szerepének kétségtelen kiemelése mellett sokkal inkább a mű tudós jellegéből fakad a valamiképp átformált események sorozata.

Ezt a tudós jellegzetességeket hordozó harmadik szövegréteget a forrásmunkákból vett adatok alkotják. Táblázatos összeállításunk jól szemlélteti, hogy az Europica varietas-ban a kiérlelt, tudatosan fogalmazott visszaemlékező részek aránya a legkisebb: az útleírás elsősorban a friss napló itt nem részletezendő földrajzi munkák anyagával kiegészített foglalata. Annak ellenére, hogy most még nem idézhetjük Csombor Márton valamennyi utalásának, apró adatának pontos megfelelőjét, a megtalált biztos párhuzamok, egyéb földrajzi munkák adatainak ismerete jegyében, s nem utolsó sorban stíluskritikai érvekkel, meg tudjuk állapítani, melyek azok a részek, utalások, adatok, amelyekről Szepsi Csombor nem számolhat be saját tapasztalataiból, hanem csak forrásmunkák alapján. A megtalált pontos megfelelések természetével való összevetés (adatszerűség, történeti, tudományos vagy mesés jelleg), s a nemegyszer hangot, színt váltó leírásmód meglehetős biztonsággal engedi e vonulat elkülönítését. Természetesen ez a szövegréteg sem tisztán, hanem amazokkal összefonódva jelentkezik. A forrásokból vett adatok és a biztosan későbbi genezisű részek különös szorossággal vegyülnek, főleg ahol Csombor Márton megmásítja a tényeket. Az igazságot eltorzító esetekkel, saját szerepének nyomatékos hangsúlyozásával így többnyire akkor találkozunk, amikor az Europica varietas-t valamilyen kölcsönzött tudós betét szakítja meg. Ezeket feltűnés nélkül igyekszik belesimítani művébe, s létjogosultságukat személyes élménynek feltüntetett tapasztalatokkal akarja igazolni. Mivel jártam Poissy-ban, kézenfekvő, hogy előadjam az ott lezajlott hitvita históriáját, majd a vallási villongások kapcsán a Szent Bertalan éji vérengzést is – sugallná az író. Holott a dolog éppen megfordítva igaz: mert tanító, történeti igazoló szándékkal – forrása nyomán s a kassai politikai események hevében – el akarja mondani a poissy-i colloquium és a Szent Bertalan éj történetét, megmásítja a tényeket, lehetetlen kitérőt iktat be útinaplójába, hogy azt a látszatot keltse: járt a városkában, előadása tehát némi személyes hitellel bír. Báthori István Dancka bevételéért vívott csatája sem Łegowonál zajlott le, ahol utazónk valóban megfordulhatott, hanem a Tczewhez közeli Lubiszewo mellett, ahol viszont naplójának tanulsága szerint nem járt. Ahol csak az utazás méreteinek felnagyítása és a látnivalók meggazdagítása kedvéért említ valamely várost vagy érdekességet, ott hasznos tudnivalók elmondásával pótolja az elmaradt naplót. Hágánál például ezért hallunk csak az ariánus eretnekségről, a dániai Lundról szólva azért mondja el bőven csupán azt, amit olvasott felőle „egy historikusnál”. De vannak az Europica varietas-nak más szándékú, ún. tiszta tudós betétei is. Ha a dániai fejezet külön hangsúlyos címmel kiemelt, kizárólagosan földrajzi forrásokra épülő „generalis descriptió”-ját, a Koppenhágáról adott száraz és kelletlen, kényszerűségből forrásművek tudnivalóival élénkített képet magyarázzák is objektív körülmények (előtte három napig nem evett, nem ivott, úgy „elhatalmazék” rajta „az tengeri betegség”, a skorbut miatt is „nyomorgott szertelen”), „Frisiának rövid leírásá’’-t már semmivel nem tudja indokolni „Jóllehet Frisiában ki .sem szállottam, hanem csak erős városit az tenger mellett az hajórul szemléltem, mindazonáltal haszontalan nem lesz ez is az olvasónak, ha szeme eleiben állatom azmit felőle értettem.” Ezzel a nagyon fontos vallomással kezdődik a Frisia-fejezet, s követi egy Mercator [= Gerardi Mercatoris Atlas sive cosmographicae meditationes de fabrica mundi et fabricati figura. Amszterdam 1613. Bp. Egyetemi Könyvtár Ir Ge 110.]ból s Ortelius [= Abraham Ortelius: Theatrum orbis terrarum… Antverpen 1592. Bp. Egyetemi Könyvtár Ge. I. 113.]ból szó szerint kimásolt tiszta. tudós betét. Beolvasztását a „haszontalan nem lesz” szándéka teszi indokolttá, az a tudatos tanító célkitűzés, amelyet oly félreérthetetlenül fogalmazott meg könyvének címében is: „mely minden olvasónak nemcsak gyönyörűségére, sokféle hasznára is .szolgálhat”. A tudós jellegzetességekben és tanító szándékban az Europica varietas legfontosabb tartalmi jegyeit és célkitűzését kell látnunk. Teljesen téves, történelmietlen elképzelés annak hangoztatása, hogy „az útleírás keretében majd a megszülető magyar regény anyaga gyűlik fel”. Az Europica varietas – minden szépirodalmias jellege ellenére – a szerző szándékai, célkitűzése szerint elsősorban tudós munka, a műalkotás tudós jellegét oly annyira hangsúlyozó késő-reneszánsz korhoz kötött tipikus terméke. Nem Bornemisza kitárulkozását folytatja, hanem a reformáció és a reneszánsz tudományos örökségét tudós műveiben és népművelő programjában kamatoztató Szenci Molnárhoz kapcsolódik, nem Veresmartit vagy Kemény Jánost és Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.]t, netán a XVIIl. századi románokat előlegezi, hanem Apácait Apácai [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.] és Tótfalusit. A programját körvonalazó elöljáró beszéd is arra teszi a fő hangsúlyt, hogy olvasói művének hatására „jobb értelemben legyenek”, s e jobb értelem kedvéért foglalja látnivalóit szinte egy földrajzkönyv tudós keretébe. Ha például az egyes országok leírását megelőző történeti-földrajzi művekből kimásolt általános tudnivalókat egymás mellé illesztjük, szabályos földrajzkönyvet kapunk. Vannak ebben persze az enciklopedista Apácainál Apácai [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.] is burjánzó kozmográfiai csodabogarak – unicornisok^* és sárkányok, tölgyfán lakozó istenek és kígyók, egeret, legyet veszejtő földek, úszó szigetek és elsüllyedt városok –, de sokkal inkább telítve a könyv hihető, megtanulható, hasznos tudnivalókkal, például Ortelius [= Abraham Ortelius: Theatrum orbis terrarum… Antverpen 1592. Bp. Egyetemi Könyvtár Ge. I. 113.] térképei nyomán a földrajzi szélesség és hosszúság fokainak feltüntetésével. A danckai tanulmányok gyümölcsöződtek e tudós részletekben: az előadások és a könyvtár hatása. A kötelező iskolai feladatok mellett Szepsi Csombor bizonyára itt fogott bele a Dancka múltját oly gazdagon megvilágító történeti és földrajzi művek tanulmányozásába, s már itt elhatározhatta, hogy az összegyűjtött „tudományos” anyag felhasználásával majdan tudós könyvet fog kiadni. Amennyire valószerű az írói szándék danckai genezise, annyira homályos, hogy az Europica varietas harmadik szövegrétegének milyen elemei épültek ottani jegyzetekből. Kétségtelen azonban, hogy külföldön vásárolt könyveinek nagy részét Csombor Márton az „Óceánum mellett” szerezhette be, mert mielőtt eltávozott onnan, csomagot küldött Krakkóba, hogy a körutazás befejeztével csak a magyar határhoz közel vegye azt magához.

A tudós, tanító szándékból kell eredeztetnünk azt a reagálásmódot is, amivel Csombor Márton az „Europica varietas”-t befogadja, s még inkább azt a hallatlanul precíz, részletező, zsúfoló módszert, amivel megörökíti –, majdnem azt mondtuk: lefotografálja. Látásmódja jellegzetesen a világon elámuló, éles szemű, szegény utazóé. Mindent birtokába akar venni, mindent be szeretne fogadni, mintha csak tudná: semmi nem az övé, meg kell hát neveznie az eléje táruló látvány minden elemét, hogy mégis sajátja s a miénk lehessen. Turóczi-Trostler I-II. [= Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom-világirodalom. I-II. köt. Bp. 1961.] párhuzama ezen a helyen kétségtelenül találó: az arisztokrata „Bethlent az ember és világa jobban érdekli, mint a tárgyak… Táj– és helyrajzai fukarak, sőt néha teljesen elmaradnak”. Bethlen valóban úgy fogadja magába az „Europica varietas”-t. mint akinek természetes jussa van hozzá, hisz eleve övé, amit lát, s bármikor övé lehet újra. „Sok nevetséges dolgokat írhatnék erről az utazásról, de restellek ennél is nagyobb hiábavalóságokkal papirost tölteni” – jelenti ki mindjárt a peregnációját tárgyaló fejezet elején, alább meg így ír: „Városokon imitt-amott mit láttam, nem írom, sok volna az…” Szerinte haszontalanság ,,csak sok kőfalt és embert látni”, s Párizsnak „rettenetes nagy voltába” is éppen hogy „belébámult”. Teljesen hasonló szellemben nyilatkozik majd félszázad múltán erdélyi arisztokrata naplóíró utódja, Teleki József [= Teleki József Naplói. Kézirat. MTA Kvt K. 373/I-II.]: „minden aprólékot felírni nem célom… megírván ezeket mások.” A polgári és nemesi napló, útinapló többek között éppen ezen a ponton válik ketté a fejlődés során. S a kétféle látásmód nemcsak érzelmi indítékában különböző, céljait tekintve is az. A naplózó arisztokratától mi sem idegenebb, mint a skólamesteresen kínos számbavétel: a tudóstanító célkitűzés. Még egyszer tanúztassuk Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.]t. A „városokon imitt-amott” látott dolgok, a részletek, a tárgyak azért is esnek távol érdeklődésétől, mert ezek megörökítésére a tudósokat tartja hivatottnak: „Micsoda sok szép városok, várakban vagy mellettök mentünk el, bízom a geográfusokra…” Szepsi Csombor ilyen tudós „geográfus” kívánt lenni. Szenci Molnár példájának igézetében vállalt programját másfajta keretben és más eszközökkel meg sem fogalmazhatta volna a XVII. század elején, hisz az Europica varietas még így is az ortodoxia támadásának lett céltáblája mindjárt megjelenése. után. Nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy útikönyvét akár tankönyvül is felhasználhatónak ítélte. Amikor fogalmazta, skólamester: egyszer ki is szól a sorok közül diákjaihoz, az ajánló levélben pedig közönségéhez számítja a gyermekeket is. Ebben az értelemben az Europica varietas elválaszthatatlan attól a népművelő szándékkal átitatott tudományos előretöréstől, amelyek legnagyobb eredményéül nem is a magyar földrajzi irodalom szárnybontását, hanem Molnár Albert tankönyvként is használt szótárait és nyelvtanát kell elkönyvelnünk.

Az Europica varietas genezisének és legfontosabb szemléleti jellemzőinek felvázolása után azt kell még konkretizálnunk: a megtapasztalt látnivalók milyen társadalmi és gazdasági vonatkozású elemei közvetítik legjobban Csombor Márton programjának célkitűzéseit; mi az a tartalmilag maradéktalanul kifejező és esztétikai hatásokkal is felerősített vezérmotívum, amivel leginkább jellemezhetjük az első magyar útikönyv belső világát?

Wittman Tibor nyomán jeleztük már: Szepsi Csombor a kapitalizmus határozott lendületű kibontakozásakor járja Európa keleti és nyugati országait. Kétségtelen, hogy olyan mélyen nem lát bele az európai társadalmi és gazdasági mozgás viszonyaiba és törvényszerűségeibe, mint amekkora tudatossággal tükrözi a magyar politikai állapotokat, megfigyelései mégis rendkívül értékesek, hisz elsősorban hazájának szólnak. Nyugat-Európa előkapujában, danckai lakozásakor már csupa új dolgot lát, mindenekelőtt a kereskedelem és áruforgalom szerepének kedvező lehetőségeit és hatalmas megnövekedését. Kereskedelmi és pénzügyekben általában járatos, szinte szakszerű, s Danckáról szólva is pontos diagnózist ad. A „lengyelek egész országoknak zsírját sok ezer hajókkal esztendőnként ide hordják alá”, a város legfőbb jövedelme az árumegállító jog és a hajóbér hasznaiból származik, s ez lehetővé teszi az adók csökkentését. A kassai kalmárok a legnagyobb érdeklődéssel és tanulsággal olvashatták e sorokat, s a fejlett kereskedelem és polgári életmód olyan mindennapi eszközeinek és intézményeinek bemutatása is leköthette figyelmüket, mint a hatalmas raktárak, ispotályok, mázsaház, törvénytelen gyermekek otthona, bérkocsi-rendszer, vonócsiga, vizet szárasztó szélmalmok és kincstár, ahol nem érméket halmoznak egymásra, hanem ezüst– és aranyrudakat, „hogy azmikor szükség, olyan pénzt veressenek belőle, amineműt az idő kíván”. Azon a közlésen is csak a prédikátorok csóválhatták fejüket, hogy „vasárnap és minden innepnapon is igaz úgy munkálkodik az mesterember, mint művelőnap, nincsen semmi büntetése”; a kassai céhszabályok ugyanis – nyilván nem ok nélkül – első pontként a vasárnapi boltnyitást tiltották el. Hollandia – „ez világnak mind az eltáplálásban^*, mind az vízi hadi erősségben legnagyobb csudája” – minden várakozásán túltesz. Elbeszéli röviden – magyarul elsőnek – forradalmuk győzelmét és nagy tengeri felfedezéseiket. Németalföld gazdasági virágzása mögé – természetesen az összefüggések hangsúlyozása vagy felismerése nélkül – odafesti tehát a polgári forradalmat és a gyarmatkereső expedíciók sorozatát: Barents, Heomskerk, Cornelis de Houtman és a Keletindiai Társaság vállalkozásait, s ebben a történeti keretben számol be tapasztalatairól. Már Danckában megfigyelte, hogy a gazdagok életbiztosítását szolgáló ispotályok „nem szűkölködők, hanem bővölködők háza”-i, Amszterdamban hasonlóképpen megtapasztalja a társadalmi-gazdasági „bővölködés” árnyoldalát. A Zuchthaus-ra, a dologházi embertelenségek elbeszélésére gondolunk, s csak azért nem merjük az Europica varietas e híres helyét Wittman Tibor után még tovább kommentálni, mert a forrásmunkát sejtető leírás teljes egészében nem látszik eredetinek. A holland polgári fejlődés egyéb vívmányainak számbavétele csak tovább gazdagítja a már Dancka kapcsán bontakozó képet: téglával kirakott tiszta utcák, szép skólák, nevezetes könyvnyomtató műhelyek, „árutartó patikáknak sokasága, szép mulatókertek”, kórházak, menhelyek, „laptaházak, jó malmok, számtalan kőhidak”, akadémiák, kikötők, béres (=bérelt) házak stb., stb. A „tiszta és keresztyén” Anglia leírásában nemkülönben sorjáznak a figyelmet keltő újdonságok. „Tűzre való enyves és kénköves kőnek igen nagy bősége nálok”, azaz: sok a szén – mondja Münster [= Sebastian Münster: Cosmographia universalis lib. VI… Bázel 1550. Szegedi Somogyi Könyvtár Ge. 125.] nyomán. A fejlett juhtenyésztés, a gyapjas állatokat pusztító farkasok kiirtása és a posztószövő ipar összefüggései ugyancsak előkerülnek; Londonban Szepsi Csombor számára az egyik legérdekesebb látványosság „a fayn londisch posztószárasztó gyönyörűséges pázsitos kert”. Kassa pénzes polgárait az a megjegyzés is gondolatba ejthette, hogy az angol nemesfémpénzt „országokból nem szabad kihozni, hanem portusokon^* visszaváltják oly pénzen, azminemű országban igyekezel menni”. S amennyire részvétet kelthetett az angol rabszolgakereskedelemről szóló híradás, annyi feltétlen elismerésre tarthattak számot a „csorgó csatornákkal ékesített” magas kőépületek, „az kalmároknak számtalan árus háza”-i, a „nagy rettenetes templom”-ok, a „különféle játszó helyek”, parkok, paloták, sétaterek és az óriási lakosság, minek táplálására „nincsen oly hét, melyen másfél száz ökröt, ezer juhot le nem vágnának… hon azon felett az égi madarak, hon az tengeri halnak sokasága?” A kereskedelem és az ipar fejlettségén kívül az útikönyv az európai mezőgazdaság jellemzőiről is tájékoztat. Ugyancsak Wittman Tibor húzta alá, mennyivel otthonosabban mozog Csombor Márton, a felső-magyarországi mezővárosi polgárság szelídebb, hasznos tájakhoz szokott fia Európa agrár jellegű országaiban. Mindenekelőtt a francia földön, hisz annak „mezeje oly szép, sík, kies és nihol nihol nem az rettentő kősziklás, hanem szép zsíros hegyei vadnak; azt mondom, hogy senki szebb országot, ha az egész világot bejárná is, közönségesképpen szólván, soha nem láthat”. Mennyire megköt a felnevelő táj! – mintha csak Rácegrespuszta Európába szakadt követét, Illyés Gyulát hallanánk: „A hegy nekem nemcsak magasság, hanem az is, ami otthon: fölöslegesség, emberietlenség.” Utazónk Normandiának is első helyen „notálta szép termő mezejét, hegyeit, völgyeit; nemkülönben mint szintén Magyarországban nagy bőven buzája, rozsa, árpája, babja, borsója, ledneke^*”. Csehországról szólva sem felejti el kiemelni: „Rétei, szántóföldei sok és bő; fű, rozs, búza, árpa, zab, tönköly terem rajtok, bora is gyakor helyen vagyon.” E szemének ismerős, kedvesebb látnivalók elősorolása közben a történész számára azt a rendkívül fontos tapasztalati anyagot rögzíti, hogy a kapitalizmus kialakulása idején Nyugat-Európában nagymértékben megnövekedett a mezőgazdasági kereslet. Megfigyeli – természetesen megint csak az összefüggés sejtése nélkül –, hogy amíg Hollandiában és Angliában magas volt az általa vásárolt élelmiszerek ára, Franciaországban már változott a helyzet: „Itt kezdett megócsódni az kenyér mind egész Prágáig, mert azminemű kenyeret Franciában négy garason vött ember, itt négy pénzen megvehette, olcsóbb volt viszontag Németországban, annál is olcsóbb Csehországban etc.”

A kapitalisztikus gazdasági haladás és a polgári társadalmi berendezkedés e csupán jelzésszerűen kiemelt vívmányainak enumerációja Csombor Márton „sok hadak s háborúságok miatt pusztaságba került” hazájának, Magyarországnak szól. Olyan direkt módon, mint a Hollandia-fejezet Almási Istvánnak ajánlásával Szepsi Csombor ugyan kevés helyen buzdít a példa követésére, állandó összehasonlítgatásai, a magyar viszonyokra való rendszeres utalások azonban semmi mást nem szolgálnak. Az összevetésekkel nemcsak az európai távlatok és arányok érzékeltetése a célja, hanem a hatalmas különbségek megvonása is. Dancka „Hosszúkert nevű” külvárosának leírásakor ezt adja előnkbe: „mikor Magyarország felől gondolkoztunk, csak oda mentünk ki, és az ott lévő egynihány szalmával fedett házakrul alkolmatosságot vévén hazánk felől, sokat tréfállottunk.” Az Europica varietas leginkább jelképes erejű sorait idéztük. Beleborzong az ember, mennyire tökéletes ez a találat, hisz ha felütjük XIX. századi Európa-járó reformereink egyik legszebb útirajzát, a Szemere Bertalanét, ott is visszatér a kép kísérteni: „a. Notre-Dame és a Lorette körül egy szép, nagy, s új ház mellett egy szalmafödeles színt láttam”. És Szemere elkezd torokszorító keserűséggel tréfálkozni: szónoklatot intéz A szalmafödélhez, Párizsban. E szép és érzelmes párhuzam után íme a konkrétumokból néhány. Az „Europica varietas”-t felmutató útikönyv – mint Szenci Molnár szótára is – tele van hintve magyar tájakkal és városnevekkel. Telkibánya, a pataki és gyöngyösi skóla, a Tiszántúl, a Szamos partja, Szepes, Tarcal, Tokaj, Nagybánya, Diósgyőr, Gönc lopakodik a sorok közé összevetésül, egyéb helyeken pedig előjönnek a hazaszeretet még inkább bensőséges megnyilvánulásai, a Szerb Antaltól futólag kiemelt „megható hazakívánkozások”. Az elblągi kis harang úgy szól, mint a Szepsi-béli: „bujdosó fejét siralmival gyötri”; Londonban öltözékük után magyarnak vél három orosz vándort: „ezeknek látása annyira béhata szívébe, gondolkodási miatt alig tudhatta, hol vagyon”; Epernay-ből Eperjesre vágyna; Catalonia mezején az „igen keserves kobzolás” juttatja eszébe hazáját stb. Az arányok érzékeltetéséből is lássunk egy-kettőt: a danckai sok gabonásház befoglal annyi helyet, „mint Szepsinek békerített városa”; a gimnázium annyit, „mint Tokaj vára”; a francia királyi udvar „vagyon annyi helyen, mint Kassa bekerített városának fele”; a párizsi fegyvertár sem kisebb, „mint Szatmár vára minden kerítésével”. Mi vagyunk viszont „a kereszténység védőbástyája”… Egy Németországi útitárs azon álmélkodott: „hogy állhat ily kevés nép az pogányok ellen ily sok ideig…” De lennének inkább könyvnyomdáink – sugallja az Europica varietas, hisz a „könyvnyomtatónak” állapota „országunkban szűk és drágás”, Leidenben ott van viszont „amaz híres könyvnyomtató officina Plantiniana, kiben üdőt mulatni gyakorta bément”, és a londoni Szent Pál iskola környékét is „balra, jobbra, elöl, hátul valamely utcák vadnak, mind csak könyvárosok lakják, úgyhogy csak az könyváruló hely is vagyon annyi, mint az szepesi Szeben városa”.

A Bán Imre elemzése óta joggal legszebbnek látott Párizs-fejezetben ezt olvassuk: „Ki nem kívánkoznék ilyen szép dolgokat látni? ! Valahová eltekint ember, mindenütt az elmének csudáit láthatja, valahová eltekint utcákról utcákra, mindenütt láthat egy vagy két deákot földig való ruhában. Bizony, ez egész ideig való búdosásomat és annak terhét ez egy város elfelejttette vala velem, oly igen, hogy mind szintén szerelmes hazámból kelletett viszontag innen kijőnöm. Ily országoknak és városoknak látására, én csudálom, hogy az mi nemzetségünk közül való ifjak, kiknek más ember segítségek által értékek volna reá, nem igyekeznek.” A régi magyar irodalom legszebb és legmélyebb Párizsélménye csap fel e sorokból; Párizs „Ember-sűrűs, gigászi vadon”-járól valójában majd csak Ady Endre, a „városos Magyarország” költő-prófétája mond hasonlóan forró vallomást. Szepsi Csombor nem véletlenül Párizs kapcsán írja le útikönyvének legmegkapóbb sorait; a városok után Párizs volt számára a Város; az Europica varietas uralkodó motívumát máshol nem öltöztethetné fel ékesebben. Mi tehát az útikönyv vezérszólama, mi az a motívum, ami későhumanista protestáns polgári irodalmunk más progresszív képviselőinél is centrumba kerül? Klaniczay Tibor a főúr Balassi érett reneszánsz líráját a költő egyik legkifejezőbb képével jellemzi: a szép sík mező poétája ő; a végtelen távlatokat megjelenítő s a természet minden szépségében pompázó, emberekkel megnépesített, vitézek benyargalta mezőé, a kedves lábával illetett zöld pázsité. A világ, a természet és az ember annyira vágyott nagy földi harmóniája sűrűsödik össze e motívumban, a sztoikus Rimay viszont már nem tud más hasonlatot találni a világra, mint a kert. „Ez világ mint egy kert, kit kőeső elvert” – fogalmazza meg pontosan mesterséges határokkal bezárolt költői világképének lényegét. A késő-reneszánsz polgári szárnya legjobbjainak műveiben újra megnyílnak a messzeségek, de már nem a feudális hősi-vitézi életforma térmezejének, hanem a fejlett európai viszonyok tapasztalásából, s a hazai szükségletek felismeréséből eredeztethető polgári haladásnak perspektívái. A polgári fejlődés élettere a város, s épp ez lesz az a kifejező motívum, amivel leginkább körülírható a magyar késő-reneszánsz polgári irodalmának arculata. Balassi Bálint megfordult Danckában – éppen Báthori diadalának idején –, de a nyüzsgő városi tolongásból az Óceánum partjára lovagolt megpihenni, s mint mindenkor, ott is a természet szépségeiben keresett gyötrelmeire vígasztalást. Ha nem írja bele kitárulkozó vallomásába a „nagy tenger morotvájá”-t, nem is tudnánk, hol járt:

A danckai öbölben Csombor Márton is „általevezett” barátaival „az tenger morotváján”, de a természethez feljajduló Balassi után prózai hidegzuhanyként hat, hogy e megszentelt hely kapcsán mindössze a szokatlan időjárásról van néhány közömbös szava. Annál inkább érdekelte, amit háta mögött hagyott: a lüktető danckai forgatag. Szepsi Csombornak a mező, a síkság – a természet – nem élettér, legfeljebb hasznos táj csupán, ahogy nagy példaképének, Szenci Molnárnak is az volt. Az ő zsoltáraiban – mutatott rá Tolnai Gábor – „A «sík mező» Balassi Bálint költői képe… már nem a vitézi élet színtere, hanem baromcsordákkal teli mező…, a XVII. század eleji mezővárosi polgár legszebb líráját, vágyódását juttatja kifejezésre”:

A város kapujában vagyunk. A zsoltárok otthoni mezővárosi tájakat idéznek, a szótár viszont a metropolisokkal^* teli „Europica varietas”-t tárja elénk; mintha ennek címszavait bontaná ki útikönyvében Csombor Márton. Szinte már nem is tudjuk, melyik kötetet lapozzuk; a dictionariumból vett alábbi idézetek az útleírásban sem hatnak idegenül, s annál inkább nem, mert közös források mellett közös élmények is rokonítják a sorokat. Mit tart hát fontosnak megjegyezni Molnár Albert Európa, mindenekelőtt Németország fejlett városairól? Altdorf: „Városka az noribergai urak tartományában, melyben ez noribergai tiszteletes tanács gazdag akadémiát fundált 1573. esztendőben”. Hanau: „Németországi város az Moenus vize mellett, holott az óváros mellett szép új várost építettek az francia és belgák, kik az igaz hitért hazájokat elhagyták.” Heidelberg: „Felső-Németországi város az Neccarus vize mellett, mely víz nem messze az várostul az Rhenusba szakad. Itt fő akadémia fundáltatott 1387. esztendőben.” Herborn: „Németországnak Nassovia tartományban való városa, kiben jeles és híres skóla vagyon, azki akadémiákkal vetekedik, némelyiket meg is halad.” Marburg: „Németországi város az Hassia tartományban, melyben híres akadémia vagyon.” Nürnberg: „Szép épületekkel, gazdagsággal, árus néppel, különb-különb drága művekkel és mesteremberekkel híres-neves, ez egész Európában, Németországban egyéb városokat felülmulván az olasz Velencével vetekedik. Ez város nemcsak Németországnak, hanem egész Európának szinte közepén vagyon.” A többel is szaporítható rövid, de jellemző városleírások (Strasbourgét már idéztük) elsősorban a humanista műveltség fellegváraira, az akadémiákra figyelmeznek, bár felvillantja Molnár Albert – pl. Nürnberg esetében – a városok mozgalmas kereskedelmi, polgári életének élénkségét, sőt – s e téren irodalmunkban kezdeményező – megsejtet valamit a városok esztétikumából is. A szubjektív elemekkel telített jellemzéseken túl a város-motívum uralkodó jellegét igazolja még a szótár kifejezéskincsének vizsgálata. A dictionarium soha nem látott bőségben, minden egyéb szóbokornál gazdagabban sorakoztatja fel a város-sal, a városi élettel kapcsolatos szavakat és kifejezéseket, s a városlakó, a polgári író mindennapjainak e leggyakrabban használt, immár nélkülözhetetlen szókincs-készletét tovább gyarapíthatja a polgár szó és környezetének vizsgálata. Csak a summázásra van hely: a mező, a falu és a kősség szavak, illetve a velük képzett szókapcsolatok kb. 20-ra tehető össz-előfordulása nem versenyezhet a város és polgár 30-on felüli hegemóniájával. De tanúztathatjuk az Europica varietas-t is, ámulhatunk a gazdagságon: hányféle várost ismer Csombor Márton. A legváltozatosabb, sokszor kedves, érzelmi színezetű jelzők kíséretében ötvennél több árnyalatát különbözteti meg a városoknak a városocskától kezdve a városkán, kisvároson, városon, nagy városon át a fővárosig!

Szepsi Csombor a városok iránt Európa-szerte megnyilvánuló érdeklődés tetőpontján járja be a külső országokat. 1572 és 1617 között jelent meg Georg Braun [= Georg Braun-Franz Hogenberg: Civitates orbis terrarum… Vol. I-VI. 1572-1617. Bp. Egyetemi Könyvtár MV 2r 1,2,7.] és Franz Hogenberg Civitates orbis terrarum c. hatkötetes hatalmas sorozata (amit a húszas évek második felében az Elzevirek sokoldalúbb „Respublica”-i követnek). Az Europica varietas mintha ennek a rövid kommentárokkal, de annál szebb térképekkel, metszetekkel, pompás vedutákkal felszerelt összefoglalásának volna haloványabb hazai visszfénye. Csombor Márton sem tájakat: városokat ír le a metszetek precíz pontosságával; helyesen emeli ki az új irodalomtörténeti kézikönyv, hogy „legjobban a városok érdeklik”: Ennek minduntalan hangot is ad – egyszerre érzelmesen és tudatosan. Danckában remekül érezte magát, de Koppenhága például nem nyerte meg tetszését: „ékessége semmi más városokhoz képest.” London roppant méretei viszont lenyűgözik: „Nagy városit láttam ez eljött országoknak is, de ehhez hasonlót ezideig nem.” Szépséges palotáit szemlélve egyenesen Itáliához méri: „Olaszországon kívül nem hiszem, hogy egy ország városát ezen felett mutogathassa, és azki angliai királynak kerteit, udvara népét és palotáit meglátta ez városban, semminek ítéli az Németországnak kelletlen muzsikáit.” „Ilyen állapatját látván ez helynek”, latin verseket is „éneklett felőle.” De minden eddigi látnivalónál többet jelentenek számára a francia városok. Ritkán követ el hasonlót, Franciaország általános földrajzi jellemzését azonban megszakítja a városok kedvéért, s így kiált fel: „Városi megfogják számat, hogy ne szóljak, kikről jobb semmit ne szóljak, hogysem mint az ő dícsíretekben megnémuljak. Gondold meg Párizst, ó olvasó, jusson eszedbe Aurelia, tekints Rupellaera, Nancira, Cataloníara, Tholosara, Rhemusra és számtalan sok fényes és egyéb tündöklő városira, s azt mondod:

Detulit huc certe quicquid in orbe fuit.

És dehogy némul meg Párizs és a többi város dícséretében! A látnivalók lelkes felsorolása pedig azért nem marad száraz leltár csupán, mert Szepsi Csombor már valóban képes érzékeltetni a látványosságok esztétikumát.

A reformáció nemrég még bálványozásnak minősített minden faragott, festett ábrázolást, legnagyobb magyar képviselői – egy Bornemisza például – Itáliában csukott szemmel, idegenül álltak a képzőművészet alkotásai előtt. A formai elemekre oly fogékony késő-reneszánsz világképéből azonban már a prédikátor-írók esetében sem hiányzik a művészet szépségeire való rácsodálkozás. Szenci Molnárnak arcképei maradtak fenn, némelyik könyvéhez különös gonddal komponált címlapot készíttet, Rimay egyiket meg is verseli, Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid metszetekkel – többek között Molnár Albert portréjával – ragasztja tele albumát, Miskolci Csulyak [= Miskolci Csulyak István: Diarium Apodemicum. Kézirat. OSzK [= Országos Széchényi Könyvtár] Oct. Lat. 656.] épületekről készült csinos rajzokat illeszt útinaplójába, Háportoni Forró Pál pedig Bethlen Gábor gyulafehérvári palotájának szépségeit írja le részletezőn. Leginkább őt jellemzi Szepsi Csomborhoz hasonlítható „képzőművészeti érzék”. A Curtius-fordítás elszigetelt kezdeményezéséhez képest azonban Csombor Márton könyvének képzőművészeti vonatkozásai – bátran kijelenthetjük – művészettörténeti érdekűek, hisz ránk hagyta például az európai építészet néhány kiemelkedő produktumának első és sokáig egyedüli magyar nyelvű leírását. E leírásokat is természetesen a tanító szándékú tartalmi közlés vezérli mindenekelőtt. „Ízlése”, netán elítélő gesztusa – mint például a nagy műveltségű szuverén Teleki József [= Teleki József Naplói. Kézirat. MTA Kvt K. 373/I-II.]nek – egyáltalán nincs, rendszerint tetszésének ad kifejezést és csak a lelkesedés fokozatai változók. Sokszor viszont képes a látvány szépségének tudatos megjelenítésére; olyan helyeken, ahol nemcsak a harsány csillogás vagy hivalkodó pompa, de a kecses arányosság, a megnyugtató harmónia is „béhata szivébe”. Nyelve ilyenkor akadozik, s ez természetes: tárgyak, főleg művészi produktumok leírásában a magyar nyelv még nem próbálta ki erejét. XVI. századi bibliai epikánk – igaz, hogy földi élményektől feltöltekezve – még csak isten városának leírásával birkózik, Csombor Márton már „az elmének csudáit” ünnepli és hozza előnkbe. Még a „stílusok” között is tesz némi különbséget. Baranowban feltűnik neki a „szép épületekkel olasz formára csináltatott vár, kinek nagyobb része héjazatjának bádog, napfénléskor alig nézhet ember reá”. S a baranowi vár valóban „olasz formára csináltatott”: a lengyel reneszánsz építészet pompás emléke. A tengeri betegség miatt rosszemlékű Koppenhágában is „az király udvara az tenger partja mellett olasz formára építtetett, csak szintén egy toronnyal ékes”. A lengyelországi Nowe jezsuita kollégiumát ellenben szerinte „tanácsház formára” építették (vö. a toruñi „piac közepin magas épülettel felszerkesztetvén áll az tanácsház”). Danckában nagyon tetszik neki az egyik városkapu – „nagy szép mesterséggel faragott kövekből virágosan kifaragva” – és a Szent Katalin templom, ahol „drága kőből kifaragott nagy oltár vagyon, az székeket” pedig „szép figurás históriákkal írták meg”. De leginkább elámul útja kezdetén a danckai fegyvertárban. A különféle raritásokat már olyan bőséggel sorolja elő, mintha valamelyik XVIII. századi epigonját olvasnánk, éles szeme mégsem kerüli el a legértékesebb látványosságot: a danckai Neptun-kutat, ezt az „igen szép vízi csinálmányt”. A Dancka szimbólumává lett szökőkút ekkor még nem volt befejezve – ezért láthatták az érdeklődők csak a fegyvertárban –, Csombor Márton részletes tudósítása így kétségtelenül művészettörténeti fontosságú. Nem tudjuk viszont, miféle oltárszobor volt az, amit Brunsbergában megcsodált, de ennek kapcsán nem is az érték a lényeges, hanem sokkal inkább a pontosságra törő tárgyi és nyelvi igyekezet: „Az parochiale templom felette szép és nagy oltárokkal ékes, azok között penig vagyon egy Krisztus képe, kit nagy mesterséggel egy oltárkőre állattak. Az vas szegek és dárda miatt lött öt sebhelyekből vasakat, mellyeket veresen megfestettek, meggörbítvén nyújtottak egy pohárba oly módjával, hogy alig hitetheti ember el magával, hogy vér nem folyna ki belőle.” A hollandiai Delft falairól hasonlóképpen azt kell megjegyezni: „ékessége nékem igen tetszett, az kapu felett sereg német gyalog statuája vagyon gyönyörű renddel, nemkülönben mintha majd mind alá akarnának az emberre szökni, úgy néznek alá.” Naiv értékmérő kritériumáról vall e sorokban Szepsi Csombor: számára elsősorban az a szép, ami a valóságos leghűbb látszatával ér fel. A delfti ótemplomban erről így próbált meggyőződni: „Egy szép epitaphiumot^* láttam itt, kinél ezideig sohul szebbet nem láttam. Az matériája alabástromkő; oly mesterséggel kifaragva egy asszonyállat rajta, hogy én bizony addig nem hihettem el, hogy bálvány volna ruhájára és orcájára képest, míg kezemmel meg nem tapasztaltam.” Erasmus rotterdami szobrának külsőségeit is köznapi párhuzamokkal emberiesíti: „Ábrázatja mint egy vénasszonynak, szakálltalan, süvege – mint az kanonikusoknak szokott lenni – négyszegű.” Angliáról szólva a londoni Szent Pál székesegyház, „az Westmonostorbeli Ecclesia” és a Rochesterben megcsodált híres kőhíd látványától nem tud szabadulni. Nagyon fontos megjegyzést tesz Canterbury székesegyházának hosszú és szép leírásánál: „Életemben nem hittem volna, hogy ilyen szép templom lehessen arany és ezüst nélkül…. ez világon.” Itt már valóban csak a puszta építészeti látvány: a részletek harmonikus összhangja; az impozáns tömeghatás és a belső tér áttekinthető szabad tágassága ejthette rabul: „csuda dolog mind annyi sok száz oszlopok között is, hogy oly világos az templomnak minden szegeleti.” A londoni Szent Pál templom leírásának az kölcsönöz különös értéket, hogy az 1656-os nagy tűzvész előtti állapotot festi, s Canterbury-ben is látott egy azóta elpusztult nevezetességet: „Vagyon egy tábla, kin az egész Szent János látásának históriája képekkel meg vagyon írva, gyönyörűség látni.” A roueni katedrálisban Csombor Márton ugyancsak megállt „egy drágalátos szép öreg kép” előtt, „kin az huszonegy tanácsbeli Jeruzsálemben lévő személyek, kik Krisztust halálára szentenciázták… voltak felírva”. E hangszalagos, gótikus táblakép leírása meg azért érdekes, mert néhány szereplőjével Szepsi Csombor „drámai” jelenetet rögtönöz. A Párizs-fejezetből legértékesebbnek az a megjegyzés látszik, hogy Henrik király párizsi lovasszobra szerzőnknek Szent László nagyváradi emlékművét juttatja eszébe, bár Váradon soha nem járt. Amilyen szép ez a párhuzam, annyira spekulatív, tudálékos a következő: „…az Szent Dienes templomába kimentünk, melyet… Európának hét csudái közibe számlálnak. Okát nem tudom miért, mert noha külső faragott voltát tekinti ember, bizony meghaladja ugyan az Párizsbeli Nostre Dame temploma. Ha belől való szépségét nézzük, kétszer meghaladta az Cantuariumbeli templom; az benne lévő királyok koporsója sem haladja meg az angliai királyoknak koporsóit, kik az Westmonostorban vadnak.” A strasbourgi Münster [= Sebastian Münster: Cosmographia universalis lib. VI… Bázel 1550. Szegedi Somogyi Könyvtár Ge. 125.] végletekbe menően pontos leírásakor viszont csupán érzelmeire hagyatkozik: „Mennyi számtalan sok szép statuák rajta?! Mennyi sok szép körös környül járó folyosók, mely sok drága kőlábok és oszlopok?!” Figyelmét mégsem az épület összhatása ragadja meg elsősorban, hanem a „benne lévő órai mesterség”. Oldalakon át bíbelődik leírásával, s ha emlékezetbe idézzük, hogy az óraszerkezetek, játékos statuák, technikai furcsaságok mindig is végtelenül lekötik figyelmét, azt kell látnunk: a raritás, a kuriózum legalább annyira fontos neki, mint egy neves épület, palota, vár, templom vagy iskola. A. biztos különbségtevéshez majd „az építésre nagy hajlandóság”-ot mutató Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.] vagy Teleki József [= Teleki József Naplói. Kézirat. MTA Kvt K. 373/I-II.] szelektálni képes ízlésére és műveltségére lesz szükség. A minden érdekes, új és szép iránti fogékonyság, a legellentétesebb dolgokat egybemosó érdeklődés azonban egy ponton különösen figyelemre méltó eredménnyel jár. Szepsi Csombor – ahogy idézeteinkből is kitetszik – bármennyire buzgó protestáns, a „statuá”-ban mégsem lát „bálvány”-t; „beférkőzik” valamennyi katolikus templomba, kolostorba, könyvtárba, felekezeti elfogultság nélkül személi ott is „az elmének csudáit”, s még a katolikus szertartások szépségének érzékeltetésével sem marad adós.

Az Europica varietas kompozíciója, stílusa és nyelve híven igazodik a tartalmi elemzés során kiemelt sokrétű mondanivalóhoz, s elválaszthatatlan a késő-reneszánsz esztétikai követelményeitől. Az Europica varietas-t - aminek szerkezeti kérdéseiről külön kell szólnunk – különös gonddal megkomponált kötet zárja magába. A címlap után az irigyekhez intézett ajánlás, az elöljáró beszéd, majd az üdvözlő versek következnek. Tudatos irodalmi ambíciókra vall, hogy az útleírást követően Szepsi Csombor lenyomtatja istenes énekeit is, s mivel ezek sehogy sem harmonizálnak könyvének világias anyagával, külön bevezetőt ír eléjük. Ezzel az ajánlással teremti meg a kapcsolatot az útleírás és az asszonyoknak dedikált énekek között: hiszen itt az Europica varietas-ban többször érintett nőemancipáció kérdéseit fejtegeti. Az énekek után ismét az olvasóhoz fordul: Az olvasónak egésséget kíván. Ez az utószó szerkezeti funkcióját tekintve Az irigy és kedvetlen olvasónak címzett bevezetővel rokon. A kötet végső záródarabja ismét egy üdvözlő vers: Simándi János különös „Imprecatió”-ja, amit szintén az irigyekre kell értenünk, így ez is az első ajánláshoz kapcsolódik. Ebben a tudós humanista gondossággal komponált szigorú keretben helyezkedik el az Europica varietas szövege. Az Occasio itineris című fejezet után a lengyelországi bujdosás történetét elbeszélő részek következnek: Lengyel-, Mazúr– és Prúzország leírása. Amikor Csombor Márton hajóra szállt Danckában, hogy Dánia és Hollandia felé hajózzon, új periódus kezdődött peregrinációjának történetében: ezt érzékelteti az Occasio continuati itineris c. újabb fejezet, ami megegyező latin címével is visszautal a hazai indulást elbeszélő részre. Ettől fogva az egyes országleírások már minden szerkezeti machináció nélkül sorjáznak egymás után. Mivel a lengyelországi peregrinációt Szepsi Csombor Márton a három tartomány szerinti felosztásban tárgyalja, s mert ügyesen beiktatja könyvébe Frízia leírását is, sikerül elérnie, hogy az Europica varietas éppen 10 fejezetre osztassék. E kerek szám kiválasztásában a jelképességet kedvelő késő-reneszánsz tudatosságát kell látnunk. A párhuzamos egymásutániságban következő országleírások sorrendjét és belső kompozícióját viszont nem művészi szándék szabja meg, hanem – a tanító célnak megfelelő ésszerűséggel – a történések logikája, az útirány. A tudós Szepsi Csombornak mind a tíz rész egyformán fontos, s abban csak az embert és az írót kell „hibáztatnunk”, hogy Franciaország leírása – szívében Párizzsal – különösen megszépül, a danckai, a hollandiai, de még inkább a csehországi fejezet pedig tartalmilag megsúlyosbodik.

Az Europica varietas-ban Csombor Márton világos, racionális, modorosság nélküli reneszánsz prózát ír. Amit mond, mindenki előtt érthető; a stílus tekintetében is alkalmazza magát sokrétű polgári olvasóközönségéhez. Nem szabad azonban elhanyagolnunk bizonyos jól kivehető, árnyalati különbségeket, amelyek az egyes szövegrétegek szerint csoportosíthatók. A későbbi tudatos fogalmazás eredményeként létrejött szövegréteg például kétféle árnyalat megkülönböztetését is kínálja. Amikor odafordul valakihez, annak „stílusideálját” tartja szem előtt: műveltségéhez, tudományához, méltóságához alkalmazkodik; s amikor a logikai érveket nem tartva elégségesnek egy tétel fejtegetéséhez, keresett érzelmi nyomatékok után nyúl; ilyen esetekben retorikus: képeket, igényesebb hasonlatokat, szónoki fogásokat használ, prózája manierisztikus színezetűvé lesz. Amikor viszont a napló személyes élményanyagát önti véglegesen formába: teljesen közvetlen, könnyed, csevegő és fecsegő, bensőségesen érzelmes és humoros, mondhatnánk „modern”, ma is élvezhető próza folyik tolla alól. E szövegrétegben stílus szempontjából tehát kettéválik a tudós célkitűzésű betétek sora és a spontán elbeszélés.

Az Europica varietas elöljáró beszédében a pártfogókat szólítja meg, s mindjárt hosszú hasonlat keretében kezdi előszámlálni előttük a peregrinus görögök és latinusok példáit: „azmiképpen az méh…” stb. Lendületes körmondatokba foglalja saját utazási vágyát is, és a legszabályosabb manierista concetto-kat produkálja: „Mindezeket penig más végre nem kívántam, hanem csakhogy az én tövises és kősziklás Itachámnak, az sok hadak s háborúságok miatt pusztaságban került hazámnak, Magyarországnak és az benne lévő tiszta életű Penelopénak, az igaz keresztyéni anyaszentegyháznak… javára. és tisztességére fordítanám.” Az irigyek kárhoztatásához is nagy ambícióval sűríti össze a zsoltáros frázisokat, s e rövid bevezetőt úgy megtömi exemplumokkal^*, nevekkel, klasszikus ismeretekkel, mintha csak az Udvari schola valamelyik intése lenne. Németország dedikálásában a nemes Ketzer András és Darholtz Ferenc uraimhoz zeng ékes latin közhelyet, s emelkedett stílusban folytatja tovább: „azmiképpen hogy az gyertya…” stb. Efféle igényes manierista kép egyetlen kassai polgárnak sem jár, csak a derék Melda István és Csizmadia Ádám érdemlik meg, hogy a horatiusi „elromolhatatlan monumenum”-ot kiáltsa fel dicséretükre retorikus hevületű mondatokban. Az Europica varietas legszebb manierista stílusremeklése a Szent Bertalan éji borzalmakat felsoroló betét. Szeretnénk hinni: biztosan nem fordítás, s hogy Alvinci röpiratán kívül csak az erős átélésből fakadhattak fel szuggesztív szenvedélytől dúsított kitörései. A zsúfoltság itt már szinte barokkosnak tetszik, de a lezáró fokozás a legigazibb késő-humanista prédikátori retorika: „Nézzed, nézzed, de könnyes szemmel nézzed, édes olvasóm, az Antikrisztus szolgáinak dühösségét; nézzed minden ördögök kegyetlenségénél nagyobb kegyetlenségét! Te fényes Nap, hogy nézhetel ily istentelenségre?! Te Hold, miért világoskodtál az te uradnak, teremtődnek szolgáinak veszedelmére?! Uram Isten, hiszen hatalmadban volt ez világnak minden mennyköve, miért nem vesztetted el egy szempillantásban ez fertelmes nemzetséget?!”

Az útleírás legértékesebb és stilárisan leginkább gazdag szövegrétegét a napló jelzéseiből kibontott vagy csupán visszaemlékezéssel megformált részek alkotják. Csombor Márton spontán elbeszélő tehetség, nemcsak tárgyakat tud leírni, könnyedén árad könyvében a párbeszéd, az örömre vagy bánatra hangolt elbeszélések, történetek, anekdoták sorozata, tud jellemezni és szórakoztatóan gúnyolódni, könnyed és mesterkéltség nélküli stílusfordulatokra is képes. Történeteiben rendszerint ő a főszereplő, kedvesen megvallja a rajta esett sérelmeket, fogadóbeli kalandjait; miként került bajba, hogy szedték rá valahol, miféle „nyomorúságot, nyavalyát, éhséget, szomjúságot… szidalmat” kellett elviselnie. Ahány kaland, annyi színes elbeszélés vagy anekdota.

Egy lengyelországi faluban a hóhér kíván vele megismerkedni; egy osztrák ifjú Indiába csábítaná; máshol kiverik őket a fogadóból, az egész város derül az eseten; a danckai barátokkal oly erősen disputál, hogy majdnem a kerítésen hajítják keresztül; amikor hajójuk elhagyja a dán királyfi várát, Helsingört, a matrózok majdnem megkötözik, hogy „keresztelni” a tengerbe mártsák; Koppenhága előtt elfogja a tengeri betegség és nyomorgatja a skorbut; egy „bizony nem rút ábrázatú” holland özvegy férfiiszonyával traktálja; Delft előtt elered az orra vére; egy másik özvegyasszony, „midőn kivette volna, mivégre bujdosik”, hajót kerít neki; kipróbálja a dohányzást; a vlissingeni prédikátorban megdermedve ismeri fel a szatmári lelkipásztort; ugyanitt a „Három Szerecsen Leány”-hoz címzett fogadóban megkisebbítik erszényét, bár csak szándéka volt ott aludni; ennek kapcsán elmondja egy Szamos menti nemes ember szolgáinak lator cselekedetét; az angliai Gravesend erdejében egy szekercés szerecsen ugrik elé, de csak angol-latin társalgás lesz a dologból: egy újabb fogadóban három pohár sört kell kifizetnie, holott csak egyet inna, a gazdasszony házas lánya ráadásul kikezd vele, „kezdé… gyakran meg is csókolni”; a Franciaországba tartó hajón meglopják, a tolvajt „megkeresztelik”; a pontoise-i vendéglősné nem fogadja el aranyait, de „levoná” híres „verőfény színű gránát posztóból csinált palást”-ját, elszelelt társai hahotáznak a dolgon; Párizsban furcsa álmot lát; Cataloniában a csizmáját sarkaló vargával diskurál; alszik egy félórát a közeli erdő olajfái alatt; később szamárnyomból kénytelen inni, érzi is utána „hasának nagy fájdalmát”; egyszer ő is becsap valakit: egy kedves francia néne jóságát rossz garasokkal fizeti vissza: Nancyt követően megrohanják a koldusok; Blâmontban egy „Bécs országi” asszony nyakára csügged és nagy keservesen sír örömében; olcsó a bor, sok az eső, három napig mulat egy möckmühli ember házánál; „Biberé”-ben is „bibála”, közben ellopják „hét forinton vött selyem stremph”-jét; egyéb városban vendéglő helyett bordélyba téved, „nagy sok híres kurvák kezdének melléje ülni”; egy szegény cseh asszony utolsó garasát is neki adja; egy másik a leányát próbálná hozzá adni; a prágai bordélyházak utcájában ismét csapdára talál: „hogy sohová be nem térne, nagy felszóval pirongatják… rossznak, alávalónak, kappannak kiáltják” stb., stb.

Csombor Márton elbeszélései rendszerint anekdotikusak, már témájuk is rászedés, félreértés vagy tévedés, lezárásuk pedig mosolyt fakasztó önirónia, egyszerű nevetés vagy könnyedén sóhajos erkölcsi tanítás. E szétszórt kedves történetkék nemcsak az önelemzés szűk határait szemléltetik, de azt is magyarázzák: miért nem mutat az Europica varietas a regény – természetesen csak a Magyar Simplicissimus értelmében vett regény – és a confessionális önéletírás nagyformái felé. A regényhez szabadabb koncepció, több átköltés kellene, a tudós célkitűzésnek – feloldódva egy sodróbb mese közegeiben – el kellene veszítenie értelmét; az önvallató memoárhoz pedig a terhelő külsődleges részletektől megtisztított befeléfordulás útján lehetne eljutni. Az elbeszélés-betétek kapcsán külön ki kell még emelnünk két tényezőt. Úgy tetszik: Szepsi Csombor nemcsak a könnyed, mulatságos esetek ügyes elbeszélésére képes, vannak más típusú „novellák” is az útikönyvben. Az erőt és küzdelmet, a félelmet és pánikot az utasok reagálásán keresztül megjelenítő tengeri vihar leírása például egész útirajz-irodalmunkban egyedülálló. Ezt a rendkívül sablonos tárgyat az apróságokkal bíbelődni képtelen Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.] sem kerülhette el – méltó volt hozzá –; elbeszéléseik bátran összevethetők. De még ez a viharleírás is a kettős lelkű Csombor Mártont mutatja fel. A dühödt hánykódást egyszer csak megszakítja egy tudós „observatio”: evezős gálya ezért és ezért nem haladhat el a norvégiai partok előtt… A befejezés viszont feszültséget oldó és hangulatteremtő lírai poén: „…mindazonáltal minthogy a szélvész utánunk volt, ki énekelt, ki varrogatott, ki históriát olvasott…” Ugyanilyen lírai lezárású az Europica Varietas egy veszélyt elmondó másik szép elbeszélése: valamely angliai erdő éji sötétjében szekercés parasztok félemlítik meg utazónkat, mégis egy bokor alatt kell hálnia „az filemiléknek és baglyoknak keserves szavak és éneklések között”. Másik „observatiónk” most már az, hogy legtöbb elbeszélés az Europica varietas francia és cseh fejezetében olvasható, s ezek terjedelem, hangulat, tárgy szempontjából egyaránt megjegyzésre érdemesek. Nem vitás, hogy sorjázásukban a már szóba hozott érzelmi és politikai szimpátia munkál. Itt. leginkább elengedi forrásai kezét, s Párizs rajza is épp azért örökkön élő, mert nincsen írásos kalauza hozzá, mint volt megannyi például Dancka városához. Humoros fordulataira, szókapcsolatainak eredeti ízeire könnyen rálelhet bárki; mai fogalmaink szerint is szépek, élvezhetők. Szójátékai hasonlóképpen: „Szép város, de igen sáros”; Angliában „főképpen penig az asszonyállatok igen szépek… bizony bár hogy Anglae Angelae, mert igen angyali képet viselnek”; „Uristen, bár volnék nem Epernay-ben, hanem Eperjesben”; „Egy szörnyű vár, azhol embernek nagy sokat kell várakozni” – és a legjobb: „az Lotharingus herceg… ugyan hogy lator ingős, mert felette igen dühösködik az isten népére.” Csombor Mártonnak főleg felszíni jelekre koncentráló jellemző erejét is dicsérhetjük. A dolog könnyebbik oldalához: mindenekelőtt a végletekhez van képessége. Csak egy példát lássunk. A doveri „Négy Ökrös Eké”-ben egy néma leány viselt rájuk gondot: „Az főzött, sütött, asztalt terített nekünk, kinek főztét ha csak látnám is most, bizony halálra elcsemerleném… Rút, csipás szemei, sánta lábai, undok kezei, bizony három egész hétig is talám egyszer meg nem mosdott. Ha valaki pirongatta valamiért iszonyú kiáltása volt néma módra, hogy csaknem visszaállott az embernek haja miatta…” Az Europica varietas szuggesztív sugallatában Márki Sándor ezt találta mondani e jelenetről: „Dickens tollára való anyag”.

Csombor Márton már a kassai tanácshoz írott levelében célzásokat tett az ún. asztaltartási pénzre, amit – közvetett módon – az Eucropica varietas-ban sem felejt el emlegetni. Hálás dedikációval mond köszönetet azoknak, akik „szabad asztaluknál tartották”, egy sziléziai kisvárosról szólva pedig azt beszéli el, hogy állítólag felkereste ott egy „olmutzi főember”, és „sokat kénszeríté, hogy az ő skólájokban menne, s ajándékon hét esztendeig asztalt tart…” Mindkét utalás a könyv utolsó fejezetéből való, amin Szepsi Csombor 1619 végén munkálkodott. Kétségtelen visszacsengései ezek az akkori kassai eseményeknek. 1619. október 3-án kérelemmel fordul a tanácshoz a „Fleischgeld” dolgában – s e szavakkal utasítják el: „…ő, mint az idegen erkölcsöknek (morum peregrinorum) helyreigazítója, előbb saját erkölcseit igazítsa meg…” Október 10-én végre határoznak az étkezési díj megadásáról, egy hónap múlva megerősítik a heti 75 dénárra vonatkozó határozatot, és megdorgálják ismét: „…tanusítson nagyobb szorgalmat tisztségében, s alkalmas társat állítsanak mellé…” A nemes tanács aggodalmát meg kell értenünk: mióta Szepsi Csombor betette lábát a kassai skólába, csak félerővel intézhette az iskola ügyeit, hisz éjjel-nappal írta. az Europica varietas-t. Az intelmekkel sem igen törődött, mert az 1620. március 19-i jegyzőkönyvben ezt olvassuk: „…Alvinci uram is tegnap jelenté, hogy immár maga sem remélhet semmi jót az mester felől, mert csak az sétálásban és hivalkodásban megyen el… intsük meg avagy bocsássuk el, mert hiába, az mi intésünkkel nem gondol.” S a tanácsbéliek az elbocsájtást választják: a május 20-án kelt jegyzőkönyv szerint Csombor Márton már nem tanít a kassai skólában.

Szepsi Csombor még 1620-ban a főnemes Bedegi Nyáry István szolgálatába lépett, mert ez év szeptember 23-án már a Kassához közeli Varannón vette fel a tizedből járó papi illetményt. Arra a kérdésre, hogyan és miért távozott Kassáról? – a kutatás korábban nagyjából egységes választ adott. A városi tanáccsal támadt összeütközése tulajdonképpen a polgárias életeszmények és a maradi provincializmus konfliktusaként fogható fel, Csombor Márton tehát üldözött lesz Kassán, kényszerűen menekül a varannai magányba, s ölt papi palástot. Szerzőnk a papok és skólamesterek fölött teljes hatalommal rendelkező kassai tanács alkalmazottja volt, munkájában akadtak hibák – a kérdés már ezért sem ilyen sematikusan egyszerű. A kor viszonyainak és szokástörvényeinek ismeretében még inkább nem az. Némileg túloztuk Szepsi Csombor „tragédiáját”. A XVII. század bevett szokása ugyanis, hogy a külföldi tanulmányokról hazatért szegény sorsú ifjak először skólamesteri, rektori posztokra rendeltettek, amit aztán – ha hamarabb nem, akkor két-három év leteltével – lelkészi állással cseréltek fel. A rektorságra következő prédikátori hivatal egyáltalán nem jelentett valamiféle száműzetést, ellenkezőleg: sok esetben ez volt a természetes lépcső, hisz egy-egy parókia elnyerése biztos egzisztenciának számított. De summa scholarum necessitate mondott híres beszédében (1656) Apácai Csere János [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.] több évtizedes hagyományból általánosítva jegyezte meg, hogy legtöbb tanító „csakis időlegesen a papságra jutás reményében” teljesített skólabeli szolgálatokat. A „Fleischgeld”-ért kilincselő Csombor Mártonnak is Varannó kétségtelenül a nagyobb anyagi biztonságot jelenthette – a helység első prédikátora lett! –, bár természetesen nem pótolhatta a Bethlen fővárosává előlépett mozgalmas Kassát. S ne feledjük azt sem: Szepsi Csombor nemcsak prédikátor Varannón, hanem egyszersmind egy főúr fiának nevelője. Sőt, írói „megrendelést” is kap majd: az Udvari schola terve nem saját fejéből pattanhatott ki, megírására minden bizonnyal a dedikáció címzettje, maga Nyáry István ösztönözte.

De miért vezetett épp a Nyáryakhoz Csombor Márton útja? Ecsedi Báthory István halála után Szepsi és Varannó birtokosai a Nyáryak lettek, amikor tehát Szepsi Csombor Nyáry István szolgálatába lépett, a legkézenfekvőbb lehetőséget választotta: saját szülőfaluja földesurának kötelezte el magát. A nagyúr vagy felesége előtt nem is lehetett teljességgel ismeretlen. Esetleg tudtak már külföldi tanulásáról is, kassai működéséről, további terveiről meg bizonyosan értesültek, hisz például Kassa és Szepsi polgáraival, prédikátoraival a család eleven kapcsolatot tartott. Csombor Márton pedig Kassán akár személyesen is a nagyasszony – vagy még inkább valamelyik udvari embere – színe elé járulhatott, mert Nyáryné Telegdy Anna épp ama napokban tartózkodik ott, amikor a városi tanács 1620. március 19-én meghozza elbocsátó deliberátumát. Kassán van például 1620. január 7-én és január 19-én is, amikor azt írja Várday Katának: „…énnekem, édes asszonyom anyám, igen nagy becsöletet ad őfelsége (Bethlen Gábor), ma is az maga szekerén vitt az prédikációra, és úgy is vitt vissza is Varranóra…” Tíz nap múlva ismét Kassáról keltez levelet, s elárulja, hogy kisfia – Nyáry Ferenc, Szepsi Csombor leendő tanítványa – is vele van. Verebély Péternek január 29-én és február 1-én keltezett, Várday Katához szóló levelei további kassai lakozásáról tájékoztatnak, s majd csak egy március 28-án elküldött sajátkezű levél jelzi, hogy fiával együtt indul hazafelé. De Kassán van 1620. május 13-án újra; e napon ugyancsak innen keltez anyjának levelet. Zolnay György Várday Katát tájékoztató egyik leveléből (1620. január 9.) még azt is megtudjuk, hol lakott Telegdy Anna Kassán: „…az fejedelem házának szintén ellenébe… Tatai György házának alul mellette mindjárást.” Nem érdektelen adalék, hisz a későbbi irodalmi kapcsolatairól ismert Tatai az Europica varietas egyik fejezetének ajánlásában is szerepel. Mivel 1620 első hónapjaiban a nagyasszony kisfiával együtt lakozik Kassán, esetleg arra is gondolhatnánk: Nyáryné egyenesen azért vitte magával, mert nevelőt keresett számára. Ha valóban így volt, bizonyára körültekintően tájékozódott megfelelő mester után, minek eredményeként Szepsi Csombor személye mint az egyetlen lehetséges megoldás merülhetett fel. A megkérdezett polgárok és prédikátorok keresve sem ajánlhattak nála alkalmasabb jelöltet. Skólabeli hivatalát nem látta el ugyan kifogástalanul, de világlátott; nyelveket ismerő, tudós fiatalember, első könyve most van sajtó alatt, s nem idegen kerül vele a varannai parókiára, hisz a Nyáry-birtok Szepsi szülötte. A kassai főprédikátor, Alvinci Péter sem nyilatkozhatott másképp, őt ugyanis mindenképpen meghallgatták az ügyben, s annál is inkább, mert a család régi ismerősének számított. Ő áldotta meg Nyáry Krisztina és Thurzó Imre frigyét, s kapcsolatuk később sem lazult: jó évtizeddel később Nyárynéhoz címezte postilláinak dedikációját. Még azt sem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy egyenesen Alvinci hozta szóba az istentiszteleteit szorgalmasan látogató Telegdy Annának Csombor Mártont. Panaszkodott ugyan rá a tanács előtt, további pályafutását azonban – talán épp a Bethlenhez csatlakozó Nyáryak érdekében – szívén viselhette, hisz már a kassai meghíváskor tisztában volt képességeivel. Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.] János – akitől ugyancsak kérhettek véleményt – Alvincihez hasonlóan ismerős volt a Nyáryak körében: latin eklogával köszöntötte Krisztina nevezetes menyegzőjét. Szepsi Csombor varannai prédikátorsága így két azonos irányba ható komponens összefutásából kifejlődő logikus következmény: saját – némileg kényszerű – elhatározása találkozott a Nyáryak aktuális igényével.

A kialakuló kapcsolatban a domináns oldal természetesen a mecénásé. Csombor Márton a szolgálatba lépés pillanatától patrónusainak szükségletei szerint cselekszik: ideológiájuk és ízlésük vonzáskörében kénytelen tovább munkálni írói terveit, pontosabban feladatait. Az Udvari schola lapjain is minduntalan emlegetett Bedegi Nyáryakat éppen ezért gondosan kell jellemeznünk. Emlékezetre méltó, hogy a családi feljegyzések szerint Nyáry Gál „Mátyás király udvari gyalogjának egyik hadnagya volt”; unokája – Nyáry Ferenc – Mohácsnál harcolt, róla Tinódi és Istvánffy is megemlékezik; Nyáry Lőrinc szolnoki kapitány nemzette Nyáry Pált, akit az Udvari schola így ünnepel: „…neve Európának városit jargalja, de sőt még Ázsiának is… sok titkos helyeit bétöltötte.” 1596-ban Nyáry Pál volt Eger utolsó kapitánya, később váradi kapitány lett, majd Bocskay mellé állott. A fejedelem temetésén még részt vett, majd 1607-ben maga is meghalt. Haláláról többek között az énekszerző Bornemisza Váci Menyhárt is megemlékezik: Ecsedi Báthory Istvánnal együtt a vitéz Hunyadi, Tomori és Kinizsi követőjének mondja. Első felesége Enyingi Török Zsuzsanna volt, másodszor a Telegdy Páltól megözvegyült Várday Katát vette nőül. Első házasságából született Nyáry István, a másodikból Nyáry Krisztina. A hozzája címzett levelek írói között a századforduló legjelesebb történeti személyiségei szerepelnek: Bocskay, Illésházy István, Mihály román vajda, Péchy Simon, Thurzó György stb. – valamint Szárkándy Anna, Balassi Coeliája.

Várday Kata (1570-1630) a család egyik legérdekesebb egyénisége, centrális figurája. Mindvégig a família összetartó lelke volt; Nyáry István és Telegdy Anna legkisebb lépésükről is tudósították, rendre kikérték tanácsát, meghallgatták véleményét. Anyja révén a Temesvárt védő Losonczy Istvánnak volt rokona, akinek egyik lánya Balassi múzsájaként vonult be irodalmunkba, a másik pedig Ecsedi Báthory Miklóshoz ment feleségül. Várday Kata tehát rokonságban állott Báthory István országbíróval, aki mintegy félszáz levelet küldött hozzá Ecsedről. A roppant hatalmú úr legkedvesebb hozzátartozójaként bánt vele mindig. Erős egyéniségét magához közel állónak érezte, s gyöngéd figyelmességgel irányította tetteit. Vigyázott lelki épségére: mindig erősítette protestáns meggyőződését, de az új férjet, Nyáry Pált is ő szemelte ki neki. Szorgalmazta „az meglátás dolgát”, s 1600. március 17-én még a lakodalomra meghívandók jegyzékét sem mulasztotta el összeállítani. Várday Kata második házassága így Báthory István műve volt: a hatalmas Nyáry– és Várday-birtokok az ő elképzelése nyomán kapcsolódtak egymásba. Végrendeletével pedig még tovább teljesedtek: gazdag örökséget hagyott a Nyáryakra, s azzal is kitüntette őket, hogy rokonai közül egyedül Nyáry Pált és Várday Katát eskette meg testamentumára már életében. Erre céloz az Udvari schola XII. intése: „Az istenben boldogul kimúlt, idvözült Báthory Istvánról mikor feletkeznek el az ő jámbor szolgái?!…” Ecsedi Báthory István Várday Kata révén meghatározó szerepet játszott a Nyáry família szellemi arculatának formálásában is. Kedvelt húga többször felkereste, s kapcsolatban állott ecsedi prédikátorokkal. Az ecsedi irodalmi központ egyik nagy műveltségű sztoikus orvos-prédikátora, a padovai egyetemen is megfordult, Rimayval ismeretségben lévő Ceglédi János például négy recept-levelet írt hozzá. 1603 tavaszán személyesen is orvosolhatta valamilyen baját, mert Báthory István azt kéri Várday Katától: „Ceglédi Jánost küldje haza . . . ha nem szükséges ott.” Várday Kata nem volt termékeny és gondos levélíró (egyszer Báthory azt óhajtja: „Egy levelet írj, jó lányom, nekem, hogy lássam, minemő író vagy”), megmaradt viszont 900 hozzá címzett levél. Számos prédikátoron, orvoson kívül levelezett Bethlen Gáborral, Eszterházyval, Illésházyval, Losonczy Annával – Balassi Júliájával –, Rákóczi Györggyel, a Thurzókkal stb. Bethlen Gábort, mindjárt megindulásakor valami birtokperben háborgatta, s a fejedelem ily ingerülten válaszolt neki 1619. szeptember 10-én: „…nem is avégre indultunk meg, hogy mostan idő előtt eféle egyenetlenségeket igazgatnánk…” Több dokumentum vall művelődéspártoló tevékenységéről. Bornemisza Váci Menyhárt az ő nevére szerezte énekét. 1593-ban Gyarmati Imre rektor címez hozzá latin verset a kisvárdai skóla ;,nyomorult állapotjá”-ról. Érdeklődő könyvolvasó volt, könyvtára is lehetett. Zolnai György 1613. március 22-én „az compactorral” beköttetett „fejir” és „aranyas könyvecskék” ügyében tájékoztatja, Telegdy Anna meg egyenesen „egy könyvecskét” küld neki ajándékul 1622. február 9-én. Joggal írta hát udvaráról a nagyasszonynak ajánlott s költségén megjelentetett Imádságos könyvecské-jének előszavában Keeskeméti C. János: „pietatis schola… kegyességnek skólája, melyben bizonyos órákban az Dávidnak sóltára olvastatik és énekeltetik vala.”

Nyáry István 1585-1590 körül született, s 1643-ban halt meg. Eredetileg Báthori Gábor húgát akarták hozzáadni, e frigy lehetősége azonban ellenkezett Báthory István végakaratával, így a leendő sógor minden szenvedélyes szidalmával dacolva, koncepciózusabb ötlet született: vegye feleségül mostohatestvérét, a nagyasszony édes leányát, Telegdy Annát. Arisztokrata körökben divatos mostohatestvér-házasság lett a dologból, de boldogabb, mint a szerencsétlen Bethlen Katáé. Ettől kezdve Nyáry István pályafutásáról jól tájékoztatnak azok az átlagnál érdekesebb és igényesebb levelek, melyeket 1609 és 1632 között írt Telegdy Annához. A korabeli udvarló irodalom és gyakorlat: a virágénekek, a Balassi-versek és a választékos társalgás közkincse bukkan fel sűrűn e levelekben, sokszor pedig egyenesen a leveleken belül kikristályosodott sztereotíp stílusfordulatok vallanak írójuk őszintén feltárt érzelemvilágáról. Íme a megszólító formulák gazdag változatossága: „Édes szerelmes Annám; Édes szerelmes lelkem Annám; Szerelmes lelkem, szívem lelkem, Annám; Édes szerelmes szívem lelkem, egyetlen egy édes lelkem, Annám; Édes szerelmes szívem lelkem Annám; Édes szerelmes lelkem szívem Annám; Édes szerelmes szívem lelkem Annókám; Édes kedves gyönyörűséges lelkem szívem Annókám; Én édes szerelmes egyetlenegy lelkem; Édes szerelmes lelkem egyetlenegyem” stb. A levelek aláírás előtti záró passzusai természetszerűen gazdagabb variációkra adnak lehetőséget: „Az te szerelmes atyádfia míg él, szerelmes lelkem szívem édes Annám; Az te szerelmes atyádfia, szerelmes lelkem édes Annám, mind halálig; Az te szerelmes atyádfia, míg ez világban él, édes szerelmes szívem lelkem Annám; Holtig tied lelkem, szerelmes szívem, Annám; Holtig tied szerelmes lelkem, szívem, lelkem édes Annám; Holtig tied édes szerelmes szívem, lelkem, Annám, míg az úristen élteti; Azminemű újságom vagyon édes lelkem, ím oda küldém, adja az úristen jó egésséggel költened, édes szerelmes lelkem, egyetlen egy Annókám, édes szívecském, édes gyönyörűségecském, édes lelkecském, élj sokáig édes egyecském.” E legutóbbi levél záró sorait akár versbe tördelhetjük:

Ugyanazok a megszólító-minősítő udvariassági formulák ezek, melyeket Balassi összegezett híres Júlia-versében. De menjünk tovább: „Holtig tied lelkem, szívem, én édes gyönyörűséges feleségem, amaz megszomorodott szegény Nyáry István; Az te szerelmes atyádfia, míg isten élteti, szerelmes lelkem Annókám; Holtig fottig^* tied lelkem, én édes gyönyörűséges Annókám, míg él Nyáry István, azkinek most az ű szegény szívecskéje szomorú gyászban öltözött.” E tavaszi levél (kelt 1632. május 7-én) záradékát a Soproni virágénektöredék Balassinál is felbukkanó – régtől ismert – formulájával rokoníthatjuk:

A levelek belső stílusékítményeire utalva azt a korai játékosan erotikus levelét kell említenünk, mely kelt „Vidon, az Tisza partján, ma szombaton,” 1609-ben: „Ha az úristen velem leszen innet mindjárt indulok, mert bizony, édes szerelmes lelkem Annám, szintén oly alig várja az én lelkem, hogy lássalak, mint az szomjú szarvas az forrás kutat. Nekem ez az harmadnap szintén fél esztendőnek tetszett. Azért édes szerelmes Annám, ma vacsorára okvetlen vendéged leszek, az macskákat elűzesd a konyháról. Többet írtam volna, édes szerelmes Annám, de szintén ezen órában találkozék egy igen-igen bízott követem, azki bizony tégedet is tiszta szívből, lélekből szeret: Nyáry Istvánnak híják, attul szóval mindeneket üzenek…” Egy évvel későbbi levelében még inkább lírai, szinte petrarkista panaszra fakad: „…szívem keservének könnyebb, ha levelecskémvel együtt szerelmes bús szívemet kis lelkemnek visszaküldöm, hogy szolgáljon…” Balassi korábban már ezt a fordulatot is beépítette egy versébe, Kiben annak adja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez elszökött tűle:

Valószínű, hogy Nyáry István olvasta is Balassi „fajtalan” énekeit: Ecsedi Báthory és a jól ismert Rimay János környezetében kezébe kerülhettek kéziratok, Losonczy Anna meg éppen nem volt ismeretlen családja körében.

A Bethlen Gábor támadása előtti nyugalmasabb időszakot Nyáry István főleg birtokain mulathatta el. Irodalomtörténeti szempontból e periódus két fontos eseményéről kell beszámolnunk. 1613. december 18-án Lépes Bálint kancellár, a magyar barokk egyházi próza úttörője keresi fel levéllel: ajánlja szolgálatit, s céloz korábbiakra; 1615 első napjaiban pedig meglátogatta Nyáry Istvánt Szenci Molnár Albert. 1614 karácsonyán Rimay János vendége volt – véle a Nyáryakról is szót válthatott – s 1615. január 5-én érkezett Kisvárdába. Napló [= Szenci Molnár Albert Naplója, levelezése és irományai. Kiad. Dézsi Lajos. Bp. 1898.]jában minderről ennyit olvashatunk: „5. Kisvárda, itt Nyáry István. 6. Mada, Ecsed. 7. Károly . 8. Ebéllettem, vacsoráltam az úrral. 9. küldött szánon Szatmárba.” Mi történt a majd egy hetes kisvárdai látogatás alkalmával? – nem tudhatjuk. De az bizonyos, hogy hosszúra nyúltában Nyáry Istvánnak Szenci Molnár iránti tisztelő gesztusát kell keresnünk, hiszen ebédre, vacsorára asztalához is meginvitálta őt, s valószínűleg nemcsak szatmári útjához adott alája szánt, de bizonyosan ő kísértette Nyírmadára, Ecsedre és Nagykárolyba is. Pénzadománnyal ugyancsak segíthette Molnár Albertet, aki aztán be is írta Nyáry István nevét a Jubileus esztendei prédikáció reprezentatív névsorába, ahol arról ad felsorolást, hogy „Magyarországban és Erdélyben az reformált eklézsiának isten után ezek mostan fő patrónusi és dajkái.”

1619-től Nyáry Istvánt állandóan Bethlen Gábor mellett találjuk. Már február közepén Erdélybe kell mennie, s szeptember elején ő is ott áll Kassa falai alatt Rákóczi György csapataival. A fejedelem táboraiból, országgyűléseiről keltezett, feleségéhez szóló levelei megérdemelnék a történész alaposabb figyelmét: részletesen tájékoztat bennük hadmozdulatokról, csatákról, tárgyalásokról, követjárások eseményeiről stb. Számunkra azonban főleg abból a szempontból érdekesek: hogyan érzékeltetik az osztályérdekekből Bethlen zászlaja alá állott főrendek ingadozó, megegyezésre törekvő magatartását, s hogyan fejeződik ki bennük Nyáry István rezignált békevággyal teli egyénisége. 1620 nyarán, a Bethlent királlyá választó besztercebányai országgyűlés forgatagában még őszintén lelkesedik: „Azon is kérlek, édes szerelmes lelkem, hogy nekem vetess az udvarbírákkal egy jó erős paripát, mert bizony leszen arra szükségem. Soha úgy nem, mint most egyszer, mert bizony az békességhez senki ne bízzék, hanem csak «kard ki, kard !» leszen!” Néhány hét múlva ugyancsak büszkén közli: „Király urunk űfelsége engemet, istennek hála, itt Nagyszombatban jó kedvvel láta; mindjárást, mihelt érkeztem, bizony csak le sem vetkőzhettem, mindjárt hívatott…” Egy hónappal később arról tudósítja feleségét, hogy „Batthiány uram is alkuvék űfelségével, immár űfelsége híve”; s beszámol még győztes csatákról („Dompir is, nyavalyás, itt marada az elmúlt napokban…”), de levelének alaphangja már a békesség-óhaj, a hazavágyódás: „Édes szerelmes lelkem, én csak isten tudja meg, mikor mehetek hazafele… még űfelsége az cseh királlyal is Morvában… szembe leszen, azki igen jó is talám; adja isten egymással beszélgetvén űfelségek, valami jó békességet végeznek…” Ez a hang a továbbiakban még inkább felerősödik, s Nyáry István nyíltan is céloz arra, hogy Bethlen mellett nem találta meg anyagi számítását: „Igen kevés reménségünk vagyon az békesség felől… Mi mikor mehetünk még alá, bizony nem tudom, édes lelkem, mert az én állapatom bizony rabság, nem egyéb; bizony inkább akarnám, hogy meghalnék, hogysem így élnék. Jutalma sincsen semmi!…” Amikor rövid időre hazalátogathat, bizony sokáig elmarad, s a fejedelem – Perényi Ferenchez írva – ily keserű szemrehányásokkal illeti: „Nyáry uram is elkésék, kit jó néven tőle nem vehetünk; kegyelmetek intse, ne múlasson, siessen feljönni hozzánk, az vármegyék generálisságát magára vevé fel, s otthon hever az szolgálat előtt, ő kegyelméhez nem illenék, jöjjen tisztiben.” Az idézett – s még többel is szaporítható – levelekből jól kitetszik, hogy Nyáry István az egyre passzívabbá váló rendek tipikus képviselője volt. Osztályosaihoz hasonlóan ő is szinte az óhajtott béke akadályát látta a céljai felé következetesen törő Bethlen Gáborban, s hozzácsatlakozását elsősorban személyes, anyagi érdekei motiválták. Szolgálatomnak „jutalma sincsen semmi” – emeltük ki fentebb, s Bethlen Gábornak Várday Katához intézett válaszán kívül egy másik, 1627-ben kelt levele is a Nyáryak anyagi érdekeltségére világít rá. A házaspár valamely fontos birtokperben kérte támogatását, de ő most is ingerülten utasította vissza őket: oly dolgot kívánnak tőle, mely „az ország törvényével ellenkeznék”. A Nyáry-levelek rezignált hangvételét, a békevágyat és a megegyezés óhajtását kétségtelenül rokoníthatjuk a századfordulón divatos újsztoicizmus életszemléletével, egyéb jelek híján mégsem állítható, hogy Nyáry István tudatos határozottsággal vallotta volna elveit. Mindenesetre ismerhette azokat – ha felületesen is, csak mint kordivatot –, hisz Nyáry Pált a Bocskay-felkelés politikai vezérkarát alkotó sztoikus főurak csoportjához kell sorolnunk, Rimay pedig szoros kapcsolatban állott családjával. Első ismert levelét – bizalmas hangon és irodalmi igénnyel – 1590 nyarán Várday Kata első férjének, Telegdy Pálnak írta, s ennek előtte a Kisvárdával eleven kontaktust tartó Ecseden szolgált Báthory István udvarában. A Nyáryak és Rimay kölcsönösen emlegetik egymást leveleikben, 1618-ban Rimay János igazgatta Nyáry Krisztina és Thurzó Imre lakodalmi menetét, s Thurzó György után Nyáry István sógorának, Thurzó Imrének ugyancsak bizalmasa lett. A „lelkesen fellengző” Thurzó Imre – akinek oldalán 1621-ig Nyáry Istvánt minduntalan ott találjuk – nem szűkölködött sztoikus impulzusokban. Bethlen mellett fő céljának minduntalan a „békességnek véghezvitelére talált szép útnak folytatását” tekintette, s a fejedelem csak nehezen tudta meghiúsítani elpártolási kísérletét. A fejedelem halála után Nyáry István is szakít múltjával: 1629. december 10-én ott találjuk – Bornemisza Jánossal együtt! – a Kassát átvevő királyi biztosok között. Később egymás után nyeri el a különféle császári kitüntetéseket, s 1636-ban katolizál. Ettől kezdve katolikus papnövendékeket támogat, klastromok, kápolnák építését és berendezését finanszírozza, bécsi festőtől rendeli meg a császár portréját; életformája és ízlése teljesen a barokkra vált. Pályafutása világosan példázza, hogy a sztoikus árnyalású kompromisszum-készség miként vezet az ellenreformáció ideológiájának és ízlésének teljes elfogadásához: a nemzeti függetlenségi küzdelmek egykor is csak anyagi érdekeltségtől ösztönzött vállalóiból miként verbuválódnak a Felső-Magyarországon megerősödő Habsburg-hatalom támaszai.

Telegdy Anna – aki 1589 és 1596 között születhetett s 1635-hen halt meg – nem részesült gondosabb nevelésben: latinul nem értett, írása primitív, nehezen olvasható, félig-meddig nyomtatott betűk füzére csupán, bár igen sok levelet írt. Világi és egyházi urak, nagyasszonyok és tiszttartók s főleg prédikátorok őt is sűrűn felkeresték levelekkel, ismerünk neki ajánlott könyveket. 1632-ben megjelent prédikációs kötete ajánlásában Alvinci ezt írja róla: „…az egyházi szolgálatra, nagy költséggel, bizonyos jóindulatú ifjakat idegen országokban taníttatott és taníttat. Maga jószágában az tanítókra és skólákra dajkálkodó táplálását árasztja…” Alvinci nem konvenciókat mond. Utaljunk csak Nyáryné „alázatos deákja és alumnusa, Bánci János pataki oskolában tanuló” hálálkodó levelére (1625) vagy egy leideni disputátor dedikációjára (1633), s arra is – már most itt elöl –, hogy az Udvari schola és a fiát elsirató prédikáció-gyűjtemény kiadását ugyancsak neki köszönhetjük. Bensőséges kapcsolat fűzte Lorántffy Zsuzsannához és Rákóczi Györgyhöz. Több levelet váltottak, s ezek egyikében a pataki udvarban nevelődő keresztfiáról esik szó, aki valószínűleg Rákócziék valamelyik gyermeke volt. De levelezett katolikus nagyságokkal is. Pyber János egri püspöknek – mert birtokügyekben tett neki jó szolgálatot – kecsegét küldött ajándékba. Az öregedő Pázmány is írt két szép levelet Telegdy Annának – persze lelkének megnyerése ügyében.

Csombor Márton 1622 végén bekövetkezett haláláig szolgálja a varannai eklézsiában fent bemutatott pártfogóit. Az Udvari schola elemzéséből kitetszik majd, hogy mindenben alkalmazkodik a művelt és irodalomszerető Nyáry István akkori politikai és ízlésbeli arculatához. Erkölcstanító munkája azonban nemcsak a mecénás érdekeinek tükre. Beleírja az Udvari scholá-ba - kiérezzük abból – saját megtörő pályafutásának rezignált tanulságait, a változatos Európa és az eseménydús kassai lakozás után elkövetkezett varannai magányt és csendet is. Varannó, a járási székhellyé előlépő szlovák városka – Sátoraljaújhelytől északra légvonalban 40 kilométer – a Tapoly termékeny és lapos völgyében fekszik. Városias főutcáját ma is csak piaci napokon veri fel a zaj, s a múltról még inkább hallgat itt minden. Keressük a régi templomot, ahová Ecsedi Báthory István szüleit temették –, a plébános a XVII. század végi pálos kolostor mellett szerénykedő katolikus szentegyházra mutat: ez lehetett. Tűzvész pusztította sokszor, átépítették, barokkizálták, sírkertjében kései Szirmay grófok nyugosznak csupán. És hol állott vajon a Báthoryak udvarháza, ahol 1579-ben Báthory István és Homonnai Drugeth Fruzsina egybekeltek, s ahol később a Nyáryak is lakozhattak? Talán az enyhe emelkedőre rakott, ma iskolának szolgáló ún. Rákóczi kastély helyén… Szepsi Csombor több mint két esztendőt töltött a mozgalmas városi polgár-környezet után a parókia csendes békéjében. A gondjaira bízott fiúcska erkölcsi igazgatásán kívül mindenekelőtt az Udvari .schola munkálatai kötötték le. Ha csak 1621-ben kezdte is el, szinte minden erejét igénybe vehette, mert halála előtt nyomdakész kéziratot hagyott hátra. Tulajdonképpeni legfontosabb nevelői tevékenysége is a patrónus megbízásából készülő erkölcstan megszerkesztése volt, hiszen Nyáry Ferkó mellett más lelki és skólabéli tanítók is serénykedtek.

A varannai napok eseményeiről és prédikátor-környezetéről kevés érdemlegeset, a gazdag eklézsia mútjáról viszont valamivel többet mondhatunk. Ecsedi Báthory Istvánnak a Nyáryak körében amúgy is erős kultusza itt még inkább virágzott. Varannón lelkészkedett például Báthory ecsedi udvarának későbbi könyvgyűjtő prédikátora, Ceglédi Ferenc, 1600 és 1609 között pedig a Rimayval közelebbi kapcsolatban álló Sárosi Érsek András volt varannai prédikátor, majd pedig az orvoslás tudományában is jártas Bakai Péter szolgált itt. Ő adja hírül, hogy 1616 decemberében Homonnai Drugeth György „pápista udvarbírája” és darabontjai elfoglalták a varannai templomot. E templomfoglalás Varannót mindennapi szóbeszéd tárgyává tette. „Az helvetiai confessión^* levő magyarországbeli eklézsiáknak” az 1619-es pozsonyi országgyűlésre készült beadványa is követelte visszaadatását, és a kérdés „articulusba írattatott”. Mindez 1619 végén történt, 1620-ban tehát főprédikátor után kellett nézni: ennek személyéül jött logikusan számításba a nevelői teendőkre is alkalmas, akkorra épp állás nélkül maradt Szepsi Csombor. Varannai és környékbeli prédikátor társairól a Négy szép halottas prédikációk c. gyűjtemény őrzött meg legtöbb adatot. A benne közölt beszédeket 1622 őszén, Nyáry Ferkó temetésén mondták el, s bár Csombor Márton ekkor már nem élt, személyesen vagy hírből ismerhette valamennyi szerzőt. Elöljárójuk Kovásznai Imre Szepsi-béli prédikátor, a temetés első szónoka, akinek e prédikációján kívül csak az Udvari scholá-hoz illesztett Vigasztadó beszéd-ét és két egyetemi responsióját ismerjük. Wittenbergi és heidelbergi tanulmányok után Korláton lelkészkedett, 1605 novemberétől 1607 júliusáig Kassán volt másodpap, 1615-től pedig Szepsi prédikátora. 1638-ban halt meg. Telegdy Annához írott egyik levelében a Nyáryak külországi peregrinusa, Pataki Imre javára buzgólkodik, illetve az Udvari schola kéziratának sorsáról tudósít. Kaposi István királyhelmeci prédikátort is csupán Janus Pannoniust idéző lendületes temetési beszéde emeli éppen az átlag fölé, s az a hét hosszú levél, melynek sikerültjein szintén elömlik a retorikus hév. Ezekben minden ékesszólását latba vetve iparkodik rábeszélni Nyáry Istvánt, hogy legyen elnéző az 1631-32-es felső-magyarországi parasztfelkelésben résztvevő jobbágyaival szemben. Olyan ritka-érdekes hírek mellett, mint Gusztáv Adolf lipcsei győzelme vagy Pázmány római utazása, nagyobb gonddal részletezi a „kösség” mindennapi dolgait: a dézsma elengedését kéri; adósságok ügyében jár el, a helmeci „bíróság tétele felől” tudósít, levélíráshoz szükséges viaszért folyamodik. Az öreg Kaposi István nem szívesen mozduló ember volt; már több mint húsz éves egyházi szolgálat állott mögötte, amikor Királyhelmecre került, ahonnan majd csak 1643 után, Nyáry István halálát követően távozott a zahari papságra. A halottas gyűjteményben igénytelen latin versezettel szereplő Váci Gergely Miskolci Csulyak [= Miskolci Csulyak István: Diarium Apodemicum. Kézirat. OSzK [= Országos Széchényi Könyvtár] Oct. Lat. 656.] sógora – már érdekesebb egyéniség. 1589-ben sátoraljaújhelyi skólamester – e hivatalt viselvén érte Bocatius [= Bocatius János: Hungaridos Libri Poematum Quinque. Bártfa 1599. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 287. Sárospataki Könyvtár HH 817.] János verses tisztelgése –, majd különböző helyeken, 1619-től tíz év múlva elkövetkező haláláig Gálszécsen prédikátor, 1623-tól Zemplén megyei esperes. Közelebbi kapcsolatban állott Szenci Molnárral, aki 1600-ban meglátogatta Újhelyen. Váci tíz évvel később levéllel kereste fel és pénzt küldött neki, 1613-ban pedig részletes „memoriale”-t fogalmazott számára hazai útjának „rendiről”, s üdvözlő verset írt a bekecsi templom felszentelésére kiadott, Molnár Albert szerkesztette gyűjteményhez. Miskolci S. János megint csak szürkébb figura: sárospataki tanulmányait követően olaszliszkai rektor, 1617-ben heidelbergi egyetemi hallgató, hazatérve Bodzásújlakon, Gálszécsen majd Szikszón lelkészkedett még 1645-ben is. Egyetemi responsióját és egy üdvözlő versét ismerjük prédikációján kívül, s azt tudjuk felőle, hogy Szenci Molnár az ő nevét is beírta a Jubileus esztendei prédikáció említett névsorába –, ám a derék Miskolci S. János elajándékozta e könyvet Csulyak Istvánnak. Iratosi T. János (született 1576 körül, meghalt 1648-ban) már 1603-tól prédikátor, 1622-ben Bodrogszentesen működött, s korábbi változatos állomáshelyei is a Nyáry-birtokokat övező zempléni tájhoz kötötték. Személyét az Europica varietas-ban is emlegetett Perkins műveiből készített későbbi fordításai tették minden elősorolt társánál ismertebbé. Tholnai János nem mondott ugyan prédikációt a Nyáry fiúcska temetésén, de Kovásznai mellett – Ad lectorem címmel– ő írta az Udvari schola másik bevezetőjét. 1592-ben a wittenbergi egyetem hallgatója, az 1600-as években olaszliszkai, nagymihályi, bodzásújlaki, leleszi lelkész, 1623-tól pedig Varannón prédikátor. Más Tolnai Jánosokkal már csak azért sem lehet összetéveszteni, mert azok érdemlegesebb műveket hagytak maguk után.

Fárasztó, de jellemző adatokkal teli szemlénkből kitetszhet, hogy ezek a derék falusi rektorok és prédikátorok egy idősebb, konzervatívabb nemzedéket képviselnek, jobbára még Wittenberg neveltjei, „irodalmi” megnyilatkozási formájuk csupán a kötelességszerű prédikáció, a konvencionális üdvözlő vers vagy a hétköznapi levél. Csombor Márton nem találhatott társakra körükben, magasan kiemelkedett közülük. A körülmények viszont azt sugallták, hogy közel kerüljön e megfáradt, ambíciók nélküli, egy helyre kövült vagy parókiáról parókiára hányódó „társaság” világszemléletéhez, aminek szinte szöveggyűjteménye a Négy szép halottas prédikációk c. kiadvány. A kötet prédikációban, valamint az Udvari schola élén álló, velük egy időben született bevezetőkben – amelyek tulajdonképp ugyancsak prédikációk – annyira eluralkodik a földi élet és a gazdagság értelmetlen voltának tudós exemplumokkal^* dúsított, retorikus hangsúlyozása, a tragikus determináció, hogy azokat nem származtathatjuk csak a megrendelő pillanatnyi igényeihez való alkalmazkodásból. A prédikátorok a maguk megrendülését is beleírják beszédeikbe; a Nyáry Ferkót és Csombor Mártont elragadó szörnyű pestisjárvány rajtuk is végigsöpört, értelmezniök kell hát a „szegény igyefogyott, s külömb-külömb féle sok nyomorúságoknak törvényébe bémerült édes nemzetünket szörnyű kibeszélhetetlen éhséggel s keserű mérges döghalállal csaknem szintén elpusztító s megemésztő ezerhatszázhuszonkét esztendőt” – s ehhez már a biblia kevés, filozófusokhoz kell nyúlni. A sztoikusokhoz, akiket nem most vesznek először elő. Iratosi T. János hivatkozik is rájuk, s joggal ő, mert prédikációjában – józan és bölcs fogódzóként – jellegzetesen sztoikus tételt fejteget: „Nem kell… az üdvözült embereket illetlenül siratni és éktelenül gyászolni.” Az ellenvetőknek mondja oda: „De talám itt ezt mondod, az stoicus philosophusok tudománya volt ilyen, azmint én eszembe vészem, kik azt tanították, hogy nem kellene bánkódni, sem sírni soha senkinek.”

A mecénás és környezetének világa az Udvari scholá-ban távolról sem tükröződik azzal a tárgyias konkrétsággal, ami az „Europica” és Hungarica varietas”-t egyaránt bemutató útikönyvet jellemezte. Az gyakorlati földrajztudomány, még inkább közvetlen elbeszélés, ez erkölcsfilozófiai tételek gyűjteménye. Mindaz tehát, mit elmondtunk fentebb, e könyvben ideológia, erkölcs vagy közérzet elvont formáiban objektiválódik. Az Udvari schola klasszikus exemplum^*– és névzuhatagában a Nyáryakon kívül kevés élő személyiség jő tehát elő, de legtöbbször mégis az etikai intelmek címzettje: a kis Nyáry Ferenc, így őt sem szabad jellemzés nélkül hagynunk. Nyáry István és Telegdy Anna egyetlen gyermeke volt. 1611. január 21-én született, s tizenkettedik évében, 1622. szeptember 1-én halt meg. Az elsőszülött Nyáry Ferencre – a hatalmas Nyáry, Várday, Telegdy birtokok leendő urára – főrendű apjáéhoz hasonló karrier várt, érthető tehát, hogy rendkívül gondos nevelést kapott. Telegdy Anna tudatta Várday Katával Varannóról 1622. február 9-én: „…az édes Nyáry Ferencem kegyelmedet igen emlegeti, igen örömest látná… Jól is tanul, nagy kedve kezdett hozzá lenni az varannai prédikátor mesterekkel együtt; kézre tanitani az mag(a?; magyar?) mestere is ott vagyon, hárman vadnak mellette…” E mesterek közül Kovásznai Imre mindenekelőtt „az varannai eklézsiában forgolódó ékes elméjű Csombor Mártont” emeli ki halotti prédikációjában, s az Udvari schola élén is róla beszél, mondván, hogy az úrfira „nagy experientiával bíró, látott, hallott, sok dolgokban forgott okos emberek” vigyáztak. A „maga” vagy „magyar” mester is alighanem Szepsi Csombor lehetett, mert a Négy szép halottas prédikációk-ban rövid és igénytelen latin orációval szereplő Gnostius János szucsányi szlovák volt, s magyarul sem tudott hibátlanul. „Nagyságod írja meg, micsoda állapatra akarja engemet promovealni…” – kéri Telegdy Annától 1624 őszén. Nyáry Ferkó valóban jól is tanult, amint ezt két 1622-ből való levele bizonyítani látszik. A szöveget a mester diktálhatta, a bátortalan betűk azonban a gyermekéi. Szép betűket kanyarít nagyanyjának, de persze minden szót gondosan egymásba illeszt: „… keremhogazensolaimraescutamranaczagodviseltesen­gondotnaezagod­megboczasonbogiezelbantom…” stb. Ami most már azt jelentené: „Kérem, hogy az én sólymaimra és kutyámra nagyságod viseltessen gondot. Nagyságod megbocsásson, hogy ezzel bántom…” Némi udvari skólázás ráfért tehát az úrfira még, bár Kovásznai szép Vigasztaló beszéd-e természetesen csodagyereknek festi, s mintegy a leendő eszményi patrónust láttatja benne.

Csombor Márton erkölcsi intelmeinek persze csak egy vékony felszíni rétege mozog Nyáry Ferenc elméjének szintjén. Tudós ambíciókkal készült könyv e morális tanítások foglalata is: ahogy az Europica varietas az első magyar nyelvű útleírás, úgy az Udvari schola első rendszeres erkölcstanunk. Címe tulajdonképpen megtévesztő. Az Udvari schola nem az „udvariság” kézikönyve. És nem is lehetne az: a korviszonyok kedvezőtlenek és a szerző sem alkalmas egy ilyen típusú mű megalkotására. Az udvariság kézikönyveinek létrejöttéhez magasrendűen szervezett udvari kultúra szükséges, efféle gyakorlatias munkák így törvényszerűen a reneszánsz és a barokk virágzása idején születnek. A késő-reneszánsz időszaka az ókori sztoicizmus erkölcsfilozófiáját támasztja fel, s a praktikus udvari etikát háttérbe szorítja az elmélkedő moralizálás. Nem olyan kalauzokra van szükség, mint az Il libro del cortigiano vagy az Institutiones vitae aulicae, hanem olyanokra, mint Szenci Molnár Albertnek csak hírből ismert Lelki iskolá-ja és Keserűség-vigasztaló… igaz szeretetre oktató könyvecské-je vagy mint a Discursus de summo bono [= Szenci Molnár Albert: Discursus de summo bono, .Az legföb iorol… Ennekelötte Iosquinus Betulieus által… Lőcse 1630. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 594.] és a Novissima tuba, azaz utolsó ítéletre serkentő trombitaszó, nem beszélve most Epiktétosz és Seneca [= L. Annaei Senecae tragoediae. Recensuit Rudolphus Peiper et Gustavus Richter. Lipcse 1867. –L. Annaei Senecae opera, quae supersunt. Recognovit… Fridericus Haase. III. vol. Lipcse 1872.] kibontakozó kultuszáról. Rendkívül jellemző, hogy „a spanyol reneszánsz, majd az egész európai udvariság Gesta Romanorum”-át megalkotó Antonio Guevara műveiből nálunk például nem a németül is népszerűsödött Institutiones vitae aulicae oder Hoffschul vált népszerűvé, hanem – két fordításban is – a Horologium principum, ez a klasszikus ókori példákkal „serkentő fejedelmi óra”. Guevara „udvari skólája” ugyanis egy oly magas szintű udvariság gyakorlati kézikönyve, mint ami csak a katolikus világbirodalom létrehozásán fáradozó V. Károly német-római császár körül bontakozhatott ki. Az Udvari schola címében feltétlenül követte Guevarának ezt a művét, hiszen az a XVII. század elején – 1600-tól – Aegidius Albertinus fordításában többször is megjelent Hoffschul… Institutiones vitae aulicae oder Hoffschul …Der wolgezierte Hoffmann oder Hoffschul stb. címeken. A Hoffschul és az Udvari schola azonban csak címekben fedik egymást; szinte egyetlen azonos intésük sincs. Guevara figyelmét a legszorosabban és a legrészletesebben az udvari élet játékszabályai, intrikái és veszélyei kötik le, míg Szepsi Csombor kifejezetten sztoikus színezetű valláserkölcsi tanításokat sorakoztat fel. Az Udvari schola magáról az udvari emberről és udvari életről tulajdonképpen csak egyetlen egyszer beszél, amikor azokat az udvariakat csúfolja ki, akik „ugyan karika-formára igyekeznek lépni”. De hol van ez a külsődleges és lényegtelen mozzanat – funkcióját tekintve a szemérmetlenség exempluma^* – Guevara valóban használható, gyakorlatias tanácsaitól! Ő praktikus illemkódexet produkál, Szepsi Csombor művében elvont erkölcsi normák sorjáznak: a keresztény valláserkölcs dogmatikus követelményei. S nem is lehet másként. Polgári származású szerzőnknek nem voltak külföldi és nem lehettek hazai udvari tapasztalatai, pozíciója a Nyáry famílián belül szerény: az udvari papé és tanítóé csupán, ellentétben például a Bocskayt, Thurzókat, Bethlent szolgáló köznemesi politikus Rimayéval. Valóban, Rimay lehetett az egyetlen, aki a XVII. század elején megírhatta a magyar udvariság kézikönyvét. Írt is egy könyvet 1629-ben „a nem udvari udvariság ellen” De virtute vagy Az udvariságról címmel, de amennyit e „satyrás, dorgáló, feddő írás”-ról tudunk, az valószínűvé teszi, hogy inkább moralizáló traktátus volt, mintsem gyakorlati kézikönyv. S mennyire jellemző, hogy Rimay hátrahagyott egy kifejezetten sztoikus értekezésvázlatot is: Elmélkedés az életről. Satyrás” könyve efféle elméleti alapvetésre épülhetett. Egy Guevara-féle hazai Institutiones vitae aulicae létrejöttéhez a Bethlen Gábor uralmának megszilárdulásával kibontakozó XVII. század eleji magyar udvari élet és kultúra nem bizonyult termékenyítő közegnek, mert karaktere sokkal puritánabb a XVI. századi és a kortárs nyugat-európainál. Amennyire nem az udvariság kézikönyve az Udvari schola, annyira nem is államtudományi munka. Helyesen szögezte le Wittman Tibor: „Történeti irodalmunkban tévesen terjedt el az a nézet, hogy… a protestáns abszolutista ideológia jellegzetes terméke.” Az Udvari schola erkölcstan, megnevezett és elhallgatott forrásai is elsősorban etikai művek.

„Írtak nagy sokan ilyen életnek reguláját” – jegyzi meg az ajánlásban Csombor Márton, s felsorolja Seneca [= L. Annaei Senecae tragoediae. Recensuit Rudolphus Peiper et Gustavus Richter. Lipcse 1867. –L. Annaei Senecae opera, quae supersunt. Recognovit… Fridericus Haase. III. vol. Lipcse 1872.], Arisztotelész, Leonardo Bruni (Aretino), „mostani angliai Jakab király” és Szókratész munkáit. Seneca [= L. Annaei Senecae tragoediae. Recensuit Rudolphus Peiper et Gustavus Richter. Lipcse 1867. –L. Annaei Senecae opera, quae supersunt. Recognovit… Fridericus Haase. III. vol. Lipcse 1872.] itt a leginkább helyén lévő név, a hozzá fűződő keresztény sztoicizmus reneszánsza épp a XVII. század elejére tehető. De Leonardo Bruni, a kiváló olasz humanista sem ismeretlen Magyarországon: Isagogicon moralis disciplinae c. említett munkáját Gallen János XVI. századi kassai könyvkereskedő 33 dénárért árulta. A magyarul 1612-ben megjelent Bazilikon dóron, Jakab király könyvének fordításában pedig – ahogy Szepsi Csombor mondja – „az tiszteletes Szepsi Korotz György, nékem mindenkoron jóákaró uram… munkálkodott sokat.” Ezek az etikai művek, Arisztotelész nikomakhuszi etikája is, az Udvari scholá-nak azonban csak messze eső műfaji mintái voltak, de nem eszmei vagy tárgyi forrásai. A minták – és részben a források – szempontjából számbavehető műveket vagy a távolabbi múltban, vagy pedig a magyar hagyomány egyéb rétegeiben kell keresnünk. Az I. századi Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.] sokszor idézett példatára, a Factorum et dictorum memorabilium libri IX. néhány fejezete például körülbelül ugyanazon problémákat tárgyalja, mint az Udvari schola. Az egyezés, melyeket kimutathatnánk számtalan későbbi, Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.]t követő példatár esetében is, az Udvari schola erkölcsi tanításainak általános jellegét húzzák alá. Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.] gazdag utóéletű példatárát különben azért is ki kell emelnünk az exemplum^*-gyűjtemények közül, mert ez a morális szempontok szerint csoportosított összeállítás főleg a késő-reneszánsz időszakában került. az érdeklődés előterébe, s különösen a barokk idején vált népszerűvé. De még érdekesebb analógiákkal szolgálhatunk, ha – a keresztény erkölcsiség vonatkozásában – a megelőző magyar etikai irodalmat, ennek is legérdekesebb termékét, Pécsi Lukács [= Pécsi Lukács: Az Keresztyen szuzeknec tiszteseges koszoroia. Nagyszombat 1591. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 250.] Az keresztén szűzeknek tisztességes koszorója c. munkáját (1591) fogjuk vallatóra. Több jel is arra mutat, hogy Pécsi fordítása Szepsi Csombor előtt nem volt ismeretlen, s ha forrásként nem is, de mint az Udvari schola egyik távoli mintáját számon kell tartanunk. Az erényeket virágokkal, füvekkel szimbolizáló erkölcsbotanika – amiből kellett lennie példánynak a Lépes Bálinttal levelező Nyáry István udvarában – leírja „a putnok avagy csombor” füvet is, s ez aligha kerülhette el a városok, népek nevének eredetét mindig nagy etimológiai hajlandósággal nyomozó Csombor Márton figyelmét. Mindkét mű etika, s a műfajon kívül belső tárgyalásmódjuk is azonos. Az erkölcsi axiómát megadva bibliai példák, keresztény históriák és pogány történetek zsúfolt elősorolásával bizonyítják a felül írt tételt. Pécsi Lukács [= Pécsi Lukács: Az Keresztyen szuzeknec tiszteseges koszoroia. Nagyszombat 1591. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 250.] külön kiemelten foglalkozik a nőnevelés kérdésével – az Europica varietas mintha őt is visszhangozná. Közös példákkal ugyancsak találkozunk a két könyvben, ami persze véletlen, közös forrásokra visszavezethető jelenség is lehet. Az intések teljesen azonos szelleme, olykor tárgyi azonossága és azonos száma (20-20) viszont valóságosabb filológiai összefüggéseket sejtet, még akkor is, ha a 20 fejezetre osztás már Guevarából ismerős: tehát egy elterjedt szerkezeti megoldás. És a könyvek stílusa is rokon, mert Pécsi Lukács [= Pécsi Lukács: Az Keresztyen szuzeknec tiszteseges koszoroia. Nagyszombat 1591. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 250.] már kifejezetten a manierista ízlés jegyében magyarította forrását, ezzel is példázván, hogy irodalomtörténetünk sztoikus-manierista periódusának kezdetét a XVI. század utolsó évtizedeire kell tennünk. Nyelv és stílus tekintetében akár konkrét összefüggésekre is rámutathatunk. Az Udvari schola virág-hasonlatainak egyikében a virág Pécsi Lukács [= Pécsi Lukács: Az Keresztyen szuzeknec tiszteseges koszoroia. Nagyszombat 1591. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 250.]ra emlékeztetőn egy erkölcsi követelményt jelent: viola – szemérmetesség, a verecundiá-ról való intésül hasonló concetto alkalmazásával indul; az intés Arisztotelész lányával kapcsolatos példázata szintén közös, s még inkább Pécsire emlékeztet a IX. intés elején álló hasonlat a „szömedet gyönyörködtető sárga és kék violá”-ról. Az keresztyén, szűzeknek tisztességes koszorója és az Udvari schola tartalmi összehangzását. célkitűzésbeli rokonságát nem lehet tagadni. Katolikus és protestáns szerző művének analógiája különben épp a késő-reneszánsz korában képzelhető el leginkább, hisz nemcsak a stílus, a polgárias program (nőnevelés), de a filozófiai alapállás is lehet közös: az újsztoicizmus összeegyeztethető a legkülönfélébb felekezetek tanításaival.

A források kérdésére térve azt kell leszögeznünk, hogy az Udvari scholá-ban megnevezett rengeteg ókori szerzőt Szepsi Csombor csak elvétve idézi első kézből. Az Udvari schola tárgyi anyagának, töméntelen példáinak forrásait nem a klasszikusok műveiben kell tehát keresnünk, hanem elsősorban azokban a példatárakban, melyeknek elöljárója Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.] jellemzett műve. E példatárakra szerzőnk sűrűn és pontosan – vagy legalábbis a pontosság látszatát keltve – hivatkozik. Roppant néváradat zúdul elénk, megállapítható azonban, hogy legsűrűbben Fulgosius [= Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. Kiadva: Hanapus [= Nicolaus Hanapus: Virtutum et vitiorum exempla. Bázel 1555. Sárospataki Könyvtár E 3. Benne: Virtutum et vitiorum Nicolai Hanapi… liber. 3-174., Valerii Maximi factorum dictorumque memorabilium libri. 175-348., Aeliani variae historiae libri. 349-480., Marci Antonii Coccii Sabellici exemplorum libri. 481-657., Aristotelis philosophi maximi oeconomicarum dispensationum exempla. 658-666., Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. 667-1075., Parthenii Nicaenis de amatoriis affectionibus liber, Iano Cornario Zuiccaviensi interprete. 1076-1100., Guidonis de Fonte Nayo Bituricensis rerum humanarum varia exempla. 1101-1176., M. Marulli Spalatensis de vita religiosa per exempla instituenda. 1176-1442., Ex Heraclide de politiis. 1443-1452., Sexti Iulii Frontini V. C. exempla sive stratagemata. 1453-1559.] 658-666.], Alexander ab Alexandro [= Alexandri ab Alexandro Neapolitani I. C. genialium dierum libri sex. Leiden 1598. Sárospataki Könyvtár HH 746.], Ravisius [= Joh. Ravisii Textoris Nivernensis… officina sive theatrnm histor. et poeticum ex Nat. comite, Linoceris et Gyraldo… a J. Jac. Grassero… cum augmento exornatum. Bázel 1626. Bp. Egyetemi Könyvtár Fa. 464.], Volaterranus [= Raphaelis Volaterrani commentariorum urbanorum libri octo et triginta. Ap. Claudium Marnium et haer. Iohannis Aubrii, 1603. Sárospataki Kvt E. 321.], Stobaeus [= Loci communes sententiarum ex S. Scriptura, veteribus theologis et secularibus scriptoribus collecti per Antonium et Maximum monachos atque Io. Stobaei locos relati. Orleans 1609. Sárospataki Kvt E 639.], Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.], Sabellicus [= Marci Coccii Sabellici exemplorum libri. Kiadva: Hanapus 481-656.], Aelianus [= Claudii Aeliani varia historia. Tanaquillus Faber emendavit. Salmünster 1667.], Pontanus, Marullus [= M. Marulli Spalatensis de vita religiosa per exempla instituenda. Kiadva: Hanapus 1176-1442.], Panormita [= De dictis et factis Alphonsi regis Aragonum et Neapolis libri quatuor Antonii Panormitae… Editae studio Davidis Chytraei. Wittenberg 1585. Sárospataki Könyvtár [= A Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtára, Sárospatak.] J 829.] és Rhodiginus [= Ludovici Caelii Rhodigini lectionum antiquarum libri triginta. H. n. Apud her. Andreae Wecheli, Claudium Marnium et Joannem Aubrium, 1599. Sárospataki Könyvtár [= A Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtára, Sárospatak.] H. 17.] példatárait idézi. Ezek a szónoki exemplum^*-gyűjtemények már tanulmányai közben kezébe kerülhettek, szinte valamennyi megvolt például a danckai gimnázium Bonifacio által alapított könyvtárában, de a régi magyar irodalomban is sűrűn citált művek, több kiadásban hozzáférhetők. Az olasz Fulgosius [= Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. Kiadva: Hanapus [= Nicolaus Hanapus: Virtutum et vitiorum exempla. Bázel 1555. Sárospataki Könyvtár E 3. Benne: Virtutum et vitiorum Nicolai Hanapi… liber. 3-174., Valerii Maximi factorum dictorumque memorabilium libri. 175-348., Aeliani variae historiae libri. 349-480., Marci Antonii Coccii Sabellici exemplorum libri. 481-657., Aristotelis philosophi maximi oeconomicarum dispensationum exempla. 658-666., Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. 667-1075., Parthenii Nicaenis de amatoriis affectionibus liber, Iano Cornario Zuiccaviensi interprete. 1076-1100., Guidonis de Fonte Nayo Bituricensis rerum humanarum varia exempla. 1101-1176., M. Marulli Spalatensis de vita religiosa per exempla instituenda. 1176-1442., Ex Heraclide de politiis. 1443-1452., Sexti Iulii Frontini V. C. exempla sive stratagemata. 1453-1559.] 658-666.] (Battista Fregoso velencei doge) Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.] mintájára készült példatára, a Factorum dictorumque memorabilium libri IX. például már igen korán elkerült Magyarországra, s nemcsak Montaigne-nek, de Balassinak is kedvelt olvasmánya volt. A könyvjegyzékekben sűrűn felbukkanó Volaterranus [= Raphaelis Volaterrani commentariorum urbanorum libri octo et triginta. Ap. Claudium Marnium et haer. Iohannis Aubrii, 1603. Sárospataki Kvt E. 321.] (Raffaello Maffei) 1506-tól számtalanszor megjelent Commentariorum urbanorum octo et triginta libri c. humanista enciklopédiájának hazai hatása (Bornemisza, Balassi) és széleskörű elterjedtsége ugyancsak közismert. Tudunk hazai könyvtárakban megőrzött olyan kiadványról is, amely e népszerű példatárak fontosabbjait egyetlen kötetben sorakoztatja fel. Nicolaus Hanapus [= Nicolaus Hanapus: Virtutum et vitiorum exempla. Bázel 1555. Sárospataki Könyvtár E 3. Benne: Virtutum et vitiorum Nicolai Hanapi… liber. 3-174., Valerii Maximi factorum dictorumque memorabilium libri. 175-348., Aeliani variae historiae libri. 349-480., Marci Antonii Coccii Sabellici exemplorum libri. 481-657., Aristotelis philosophi maximi oeconomicarum dispensationum exempla. 658-666., Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. 667-1075., Parthenii Nicaenis de amatoriis affectionibus liber, Iano Cornario Zuiccaviensi interprete. 1076-1100., Guidonis de Fonte Nayo Bituricensis rerum humanarum varia exempla. 1101-1176., M. Marulli Spalatensis de vita religiosa per exempla instituenda. 1176-1442., Ex Heraclide de politiis. 1443-1452., Sexti Iulii Frontini V. C. exempla sive stratagemata. 1453-1559.] Virtutum et vitiorum exempla c. Bázelben kiadott (1555) vaskos kötete például – több hasonló munka mellett – Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.], Aelianus [= Claudii Aeliani varia historia. Tanaquillus Faber emendavit. Salmünster 1667.], Sabellicus [= Marci Coccii Sabellici exemplorum libri. Kiadva: Hanapus 481-656.], Fulgosius [= Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. Kiadva: Hanapus [= Nicolaus Hanapus: Virtutum et vitiorum exempla. Bázel 1555. Sárospataki Könyvtár E 3. Benne: Virtutum et vitiorum Nicolai Hanapi… liber. 3-174., Valerii Maximi factorum dictorumque memorabilium libri. 175-348., Aeliani variae historiae libri. 349-480., Marci Antonii Coccii Sabellici exemplorum libri. 481-657., Aristotelis philosophi maximi oeconomicarum dispensationum exempla. 658-666., Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. 667-1075., Parthenii Nicaenis de amatoriis affectionibus liber, Iano Cornario Zuiccaviensi interprete. 1076-1100., Guidonis de Fonte Nayo Bituricensis rerum humanarum varia exempla. 1101-1176., M. Marulli Spalatensis de vita religiosa per exempla instituenda. 1176-1442., Ex Heraclide de politiis. 1443-1452., Sexti Iulii Frontini V. C. exempla sive stratagemata. 1453-1559.] 658-666.] és Marullus [= M. Marulli Spalatensis de vita religiosa per exempla instituenda. Kiadva: Hanapus 1176-1442.] példagyűjteményeit is tartalmazza. Ilyen típusú szuper-példatár járhatott tehát Csombor Márton kezében, bár nincsenek rá konkrét bizonyítékok. Azt sem szabad határozottan állítani, hogy a fent felsorolt legsűrűbben előforduló szerzők (gazdagíthatja még névsorukat a többször idézett Plutarkhosz, a bizonyosan használt Disticha Catonis [= Libellus elegantissimus, qui inscribitur Cato. Igen szep könyvetske, mely Catonak neveztetik. Debrecen 1591. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 239. Az 1620-as kolozsvári kiad. után (RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 504.) kiad. Toldy Ferenc: Régi magyar mesék, beszélyek és erkölcsiratok. Pest 1868. 289-315.] és Erasmus) valóban keze ügyében voltak valamennyien. A régiség idézésmódja ugyanis csak a legritkább esetben vonatkoztat a szövegben megjelölt forrásműre: „…a középkori irodalomban található idézetek szinte kivétel nélkül öröklődő bölcsességek voltak, melyeket egyik nemzedék az eredeti megtekintése nélkül hagyományozott a másikra” – vonta le Bornemiszával kapcsolatos kutatásainak eredményét Borzsák [= Borzsák István: Az antikvitás XVI. századi képe. Bornemisza-tanulmányok. Bp. 1960.] István. Több félrevezető forrásutalást idézhetnénk, amelyek esetében megnevezhetjük azt a példatárat, amelyikből a citátum – a „forrás” megjelölésével együtt – az Udvari scholá-ba származott. Persze még most sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a szóban forgó hivatkozásokat felölelő Volaterranus [= Raphaelis Volaterrani commentariorum urbanorum libri octo et triginta. Ap. Claudium Marnium et haer. Iohannis Aubrii, 1603. Sárospataki Kvt E. 321.]-, Fulgosius [= Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. Kiadva: Hanapus [= Nicolaus Hanapus: Virtutum et vitiorum exempla. Bázel 1555. Sárospataki Könyvtár E 3. Benne: Virtutum et vitiorum Nicolai Hanapi… liber. 3-174., Valerii Maximi factorum dictorumque memorabilium libri. 175-348., Aeliani variae historiae libri. 349-480., Marci Antonii Coccii Sabellici exemplorum libri. 481-657., Aristotelis philosophi maximi oeconomicarum dispensationum exempla. 658-666., Baptistae Campofulgosi dictorum factorumque memorabilium libri. 667-1075., Parthenii Nicaenis de amatoriis affectionibus liber, Iano Cornario Zuiccaviensi interprete. 1076-1100., Guidonis de Fonte Nayo Bituricensis rerum humanarum varia exempla. 1101-1176., M. Marulli Spalatensis de vita religiosa per exempla instituenda. 1176-1442., Ex Heraclide de politiis. 1443-1452., Sexti Iulii Frontini V. C. exempla sive stratagemata. 1453-1559.] 658-666.]– vagy például Ravisius [= Joh. Ravisii Textoris Nivernensis… officina sive theatrnm histor. et poeticum ex Nat. comite, Linoceris et Gyraldo… a J. Jac. Grassero… cum augmento exornatum. Bázel 1626. Bp. Egyetemi Könyvtár Fa. 464.]-hely is lehetett kiragadott idézet egy másik példatárban vagy florilegiumban. Az Udvari schola közvetlen tárgyi forrásául leginkább efféle praktikus – főleg erkölcsi fogalmak, tulajdonságok, esetek szerint fejezetekre tagolt, forrásmegjelölésekkel ellátott – florilegium jöhetne számításba. És persze nem szabad eltekintenünk az iskolai oktatás anyagától, a kor literátus embere számára közismert, hétköznapinak számító, az emlékezetben megőrzött ismeretektől sem. A példatárak legfurcsább – bár sokszor értékes – anekdotikus exemplumai^* változtatás nélkül ömlenek az intésekbe, s jobbára egy időtlen, állandó és általános keresztény erkölcsi magatartás etikai követelményeinek sablonjait töltik ki. Az Udvari schola mégis több, mint mechanikus fordítás. Egyetlen mintáját nem tudjuk megnevezni, azt mondhatnánk tehát: „eredeti kompiláció”. Az intéseket Csombor Márton maga választotta ki a kínálkozó nagy anyagból, a bibliában és roppant florilegiumokban is koncepciózus szándékkal lapozott a bizonyító exemplumok^* után. A pillanatnyi állapotokra való gyér utalások és a magyar vonatkozású betétek sora, néhány szubjektív megjegyzés, az intéseken belüli ismétlődő szerkezeti rend s a teljesen eredeti ajánlás elidegeníthetetlenül sajátja. S miként az Europica varietas egyszerre volt szubjektív útinapló és tanító földrajzkönyv, az Udvari schola is kettős célkitűzés jegyében születik. Nemcsak erkölcsi normák foglalata, hanem egyszersmind alkalmasan felhasználható retorikai segédeszköz. Kiaknázása mindjárt megírása után, még kéziratos formában meg is kezdődött. Kovásznai Imre Vigasztaló beszéd-e több olyan exemplumot^* idéz, amit egyszerűen az Udvari scholá-ból emelhetett át.

Amikor az elemzés első lépéseként Szepsi Csombor erkölcstanát a világi Europica varietas-szal szembesítjük, még egy olyan életrajzi mozzanatra kell rámutatnunk, amely szerzőnket az udvari és prédikátori környezet hatásai mellett ugyancsak befelé fordulásra, megtorpanásra késztette. Értékes adatunk van arra vonatkozóan, hogy reagált a kortársi közvélemény Csombor Márton útikönyvére. Redmeci T. János, ez a külső országokat messziről sem látott jelentéktelen prédikátor két kuriózum gúnyos kommentálásával szabályszerűen nevetségessé tette Bethlen Gábornak… isten anyaszentegyházával cselekedett jótéteményéről írott munkájában. Az ortodoxia álláspontját képviselő, szűk látókörű Redmeci Bethlen Gábor erőfeszítéseit csak az anyaszentegyházzal cselekedett jótétemények jegyében tudta szemlélni, képtelen volt felfogni az Europica varietas-nak a fejedelem koncepcióját igenlő utalásait; idegen tőle a minden „újság”-nak örvendő „világi emberek” felfogása, a természetnek és elmének csudáival kitárulkozó nagyvilág, a kaland és az elbeszélés. S érzésünk szerint nemcsak az Europica varietas fölött mondta ki az ortodoxia megsemmisítő ítéletét, hanem Háportoni Forró Pál Curtius-fordítását is kigúnyolta, hisz annak „újsággal” teli záró függeléke a fantasztikus kalandokkal telezsúfolt Nagy Sándor-regény, ahol a Redmeci emlegette elefánt, unikornis és párduc ártatlan rágcsálók olyan indiai fenevadakhoz képest, mint „elefántoknál nagyobb testű vízilovak; skorpiók; két– és háromfejű tarajos nagy kígyók; nagy bikáknak testekhez hasonló fejér oroszlánok; hiúzok; nagy rettentő medvék; rókákhoz hasonló egerek; éjjeli hollók; griffmadarak” stb., stb. Ha Redmeci az Europica varietas mellett valóban Forró Pál fordítására utal, itt elsősorban támadhatja a mese haszontalanságát. Tragikus, hogy mindhárman Bethlen Gáborért hadakoznak, de törvényszerű, hogy a sokszor összecsendített Szepsi Csombor és Háportoni Forró alkotnak egy tábort. Ennyire megosztott volt a fejedelmi érdekeket támogató irodalom, ilyen élesen elkülönült a különösebben amúgy sem radikális írói-prédikátori környezet provinciális-dogmatikus rétege a világi „újságokat” megszólaltató, szélesebb látókörű kevesektől. Az „ellene zajgó” vádaskodónak Csombor Márton az Udvari schola bevezetőjében válaszol, s világosan megmondja, hogy az Europica varietas kétségtelenül „nem hoz semmit is az léleknek üdvösségében való épületire”, mert az bizony nem „az úr földjének szántására csinált eke”, nem teológiai nézőpontú munka volt. De hát hiába erőlködik Redmeci, az ő könyve még annyit sem ér, mint egyetlen szög ebben az ekében! Szerzőnk nem is akarja elvenni a kenyerét: nem használ sok bibliai citátumot, inkább történelmi exemplumokkal^* él, nehogy azt vessék szemére: most vette fel a papi palástot, s máris tányéron kínálja a Szentírás tanításait. Így kell felfejtenünk a bevezető manierista concettoit, a valóságos tartalom azonban teljesen más. Egy pillanatig sem lehet igaz, hogy Szepsi Csombor csak azért használt volna biblia helyett históriai példákat, mert „még vendég az szentírásban”. Ismerte ő azt nagyon jól, használta is eleget (hogy is képzelhetnénk el egy XVII. századi erkölcstant vagy bármilyen etikai megnyilatkozást vallásos keret nélkül!), de a „históriák”-ba nagyobb kedve volt belémerülni: egy világi példatár prédikátor mivolta ellenére is közelebb állott egyéniségéhez, mint a kizárólagos teológia. E nagy fontosságú nyilatkozatban tehát a világi Europica varietas-t vállaló író öntudata munkál. Kihallhatjuk belőle a puszta teológiával szembeni óvatos tartózkodást, de ugyanakkor az újabb kudarctól való félelmet is, hisz a bibliai és históriai exemplumok^* szembeállítása köré épített átlátszó mentegetőzéssel az ortodox gáncsoskodók esetleges újabb támadását kívánja elhárítani.

Sajnos, a „históriák”-ból vett világi példák sorozata nem gazdagodik meg azokkal a bőséges tapasztalatokkal, amelyeket Csombor Márton európai utazása során szerzett. Két helyen mégis átütnek az Udvari schola sötétebb szövetén az Europica varietas világosabb színei. A XII. intésben a xenodochiumokról^* olvashatunk. Szepsi Csombor itt rövid strasbourgi lakozásának élményéből kerekít exemplumot^*. Ugyancsak személyes tapasztalás lehet a XX. intésben a cifra, de felesleges kéményekről mondott hasonlat magva, bár nincs nyoma az útikönyvben. Az Europica varietas és az Udvari schola között e véletlenül kibukkanó s más funkciót is kapott egyezések azonban nem jelenthetnek folytonosságot. De hogy mégis van ilyen egybekapcsolódás, azt már a „históriák” szerepének körvonalazásával jeleztük. S erre vall az a figyelemre méltó sajátosság is, hogy új irodalomtörténeti szintézisünk megfogalmazása szerint az Udvari schola intései közül „több kifejezetten a társadalmi-politikai jellegű kötelezettségekkel foglalkozik”. Ebből a szempontból még a sztoikus problémákkal vívódó utolsó intés is tartogat kiemelni valót. Az a Csombor Márton beszél itt az igazi hazaszeretetről, aki ennek olyan szép és megható jeleit hagyta ránk az Europica varietas-ban. Csak lelkesülten tudjuk olvasni: „Azt tartom penig én igaz hazafiának, azki nem szájjal, hanem szűvel szeretője hazájának és azt, azki hazájáért azmikor kévántatik, örömest meghal… azmeddig élsz, hasznára élj…” És következnek „hallatlan szép” példák, az ókor tankönyvekbe kívánkozó klasszikus exemplumai^*, de előhozza Szepsi Csombor a magyar példákat is: Nyáry Pálét, az egri és váradi vitézekét. Az V. intés egyenesen Bethlen Gábor hűségére inti a kis Nyáry Ferencet: „Rövid időn, bizony minden kétség nélkül, az úristen bennünket megbüntet, ha ez mi Gedeonunknak, az felséges Bethlen Gábornak, Magyarországnak… választott királyának jó akaratját, fáradságát, nyughatatlanságát, sok költségét, érettünk való sok szenvedését semminek állítjuk, és meg nem köszönjük. Bizony az úristen, nemkülönben mint Gedeon által, ki csak lámpásit zörgette, úgy szégyenítette meg az mi kevély ellenségünket ez mi megnevezett királyunk által. Hon volt országunkban az erő? Hon volt az sokaság? Hon az hadnak segítője és éltetője, a pénz? Csak az hadnagyot keresé fel az úristen, azzal mindent ada minékünk. Átkát hát az úristennek el nem kerüljük, ha háládatlanok leszünk hozzá.” E lelkes sorokat szabályszerű imádság követi, aminek végéről még az ámen sem hiányzik; talán a fejedelemért naponként mondott templomi könyörgés pontos másolata. Az ima közhelyeit alább ismét tartalmasabb figyelmeztetés váltja fel: „Ti penig, kik nagyságos nevet viseltek, mindnyájan háládatosak legyetek mind külső-, mind belsőképpen. Külsőképpen mellette legyetek mindennémű segítségtekkel, belsőképpen penig nemcsak szájatokkal, hanem ugyan szűvetekkel valljátok, és nemcsak valljátok, hanem egyszersmind hüdjétek is választott királyotoknak lenni. Az kösség meghálálja királyunknak jótéteményét, ha tisztiben szorgalmatosan eljár, éjjel-nappal munkálkodik és tehetsége szerént forgolódik azon, miképpen igaz dézsmáját, szükséges ravását^* haladék nélkül megadja, és midőn az urak és nemesek azt kiáltják: uralkodjál mirajtunk, hálaadók lesznek az alsó rendben valók, ha áment kiáltanak.” E két helyen akár ha az Europica varietas-t olvasnánk! Az 1620 augusztusában tartott besztercebányai királyválasztó országgyűlésen Nyáry István is részt vett, és ugyancsak részese volt Bethlen diadalmas észak-nyugati hadjáratának, Szepsi Csombor pedig e sikerekre céloz, a dicsőítő passzus tehát közvetve a patrónusnak is szól, annak a Nyáry Istvánnak, aki – miként láttuk – nem éppen szívvel szolgálta választott királyát! Mindezeknek még Kassán volt tanúja szerzőnk, s az akkori mozgalmas napok sodrása lopódzik be a sorokba, amikor az erő, a sokaság, a hadakat éltető és segítő pénz előteremtésén munkálkodó Bethlen Gábor erőfeszítéseit magasztalja. Az igazi hazaszeretet fogalmát megvilágító XX. intés követelménye – az igaz hazafi „nem szájjal, hanem szűvel szeretője hazájának” – a Bethlen Gábor iránti hűségre is érvényes, és pedig szó szerint. A hazaszeretet legfontosabb kritériuma tehát Csombor Márton értelmezésében Bethlen politikájának támogatása. A két könyv közötti egybehangzás ezen a ponton tökéletes, mert ahogy az Europica varietas politikai vonatkozásait, az Udvari schola idézett helyét is beilleszthetjük a nemzeti érdekeket megfogalmazó kortárs történeti-politikai irodalom egészébe. Bethlen Gábor nevétől a XVII. század elején elválaszthatatlan a biblia Gedeon példája. Az eljövetelét hirdető nevezetes üstökös és hasonlóképpen a nyugat-magyarországi hadjárat sikerei kapcsán, a mi Gedeonunknak nevezte őt már udvari prédikátora, Milotai Nyilas István; nem mondja majd másnak Pataki Fűsűs [= Pataki Fűsűs János: Királyoknak tüköre… Bártfa 1626. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]I. 549.] királytükre („Felségedet választotta isten… Magyarországnak tündöklő csillagává, kit az égen feltetszett üstökös csillag… napkeleti Gedeonul eljőni… mutatott”) és Prágai [= Prágai András: Sebes agynak késő sisak. Kézirat. OSzK Oct. Hung. 69. Komlovszki Tibor másolati példányát használtuk.] András éneke sem („Az magyar nemzetnek /s az köröszténységnek/ Én vagyok Gedeona…”) Az Udvari schola még egy helyen említi Bethlen Gábort, a „Csak arra igyekezzél, azmi tisztességes” c. XV. intésben: „Dícsírtetik idegen nemzetség között ez mostani kegyelmes királyunk az ő tisztességes cselekedetiért, hogy holott az úristen országa és személye árulóit nagyobb rész szerént mind kezében adta, mégis csak egyetlen egyet is érdemlett halállal ezideig meg nem büntetett.” Szerzőnk megint csak Kassán tapasztalt eseményekre, a Széchy György árulását követő elpártolásokra céloz. A fehér-hegyi csata után Bethlen Gábornak Eszterházy Dánielt, Pete Györgyöt s a Kassára szállított Bosnyák Tamást, Pálffy Istvánt és Péchy Simont kellett börtönbe vetnie árulásukért. Főrendű foglyait persze nem a „tisztesség”, hanem „a hadakat éltető és segítő pénz”, a magas váltságdíj miatt hagyta életben; a kassai kamarának kellett azt behajtani.

Az Europica varietas politikai tudatosságát, világias eszményeit ily tisztán felvillantó egyéb helyeket nem találunk az Udvari scholá-ban, de az intések közül kétségtelenül többet is azokhoz sorolhatunk, amelyek társadalmi jellegű kötelezettségeket emelnek ki. A társaságbeli okos hallgatás, az erényes szemérmetesség, az indulatos harag meggyőzése, a szülőket, barátokat és jó uralkodót illető viszonos jótétemények kívánalma, az érdemesekhez méltó jóakarat, a vallás iránti hűség vagy érte vállalt mártíromság, az eszes emberek tanácsának követése, a jókkal való társalkodás, a mértékletes adakozás, az idegenek befogadása, a fösvénység és a vakmerőségből származott fogadás eltávoztatása, a tisztességre igyekvés, az ígéretekhez való következetes ragaszkodás, a barátok gondos kiválasztása – hogy szinte valamennyi intést elősoroljuk –. józan polgári erényeknek is felfoghatók. Ezek az etikai maximák azonban legtöbbször egy időtlen általános erkölcsiség normáit közvetítik, rendszerint hiányzik belőlük a tapasztalati töltés, az élő gyakorlattal való kölcsönhatás. Kétségtelenül van társadalmi jellegük, de azt mondhatnánk: híjával vannak az alkalmazhatóságnak, legtöbbjük csak elméleti követelmény marad. Az Udvari schola világképe éppen ezért statikus: változhatatlanságot, nyugalmi helyzetet sugall; úgy kell elfogadnunk mindent, ahogy körülvesz bennünket, a nyomorúságban is hinnünk kell boldogságunkat, helyzetünkön nem változtathatunk. A világi hívságok és káros passziók eltávoztatásával, a felsorolt erények követésével viszont a boldogságba szólító halált is megvethetjük, „semminek tarthatjuk”. A társadalmias polgári erények tehát sztoikus színezetű gondolatrendszer kereteibe záratnak: sokkal inkább a világ elviselhetőségének, mint alakításának vagy megjobbításának eszközei. Tagadhatatlan, hogy a reneszánszát élő sztoicizmus tanításait Csombor Márton a varannai udvari környezet valamennyi tagjánál jobban ismerhette, hogy ilyen hatások épp Varannón érhették, az etikai témaválasztás meg éppen nem idegen a sztoicizmustól, ennek ellenére az Udvari scholá-ban hiába keresünk tiszta sztoikus koncepciót. Az intéseket kitöltő maximák közül nem egy szoros vonatkozásba hozható az újsztoicizmussal, egységes rendszer kifejtéséről azonban szó sincs. A világi históriák iránti vonzalom, a Bethlen Gábor hűségére intő követelmények, a valláserkölcsi és világi színezet keveredése mind azt mutatják: az Udvari scholá-t is az írta – megváltozott körülmények között –, aki az Europica varietas-t. Rendkívül jellemző, hogy az európai újsztoicizmus nálunk is jól ismert vezérideológusának neve – Justus Lipsiusé – épp az Europica varietas-ban bukkan fel s egy ártatlan világi példázat alatt, az Udvari scholá-ban pedig elő sem kerül. Lipsius centuriáit olvasva Szepsi Csombor nem a filozófián révedezett el, csupán az exemplumokon^* akadt meg figyelő tekintete. Forrásai közül is csak az egy Valerius Maximus [= Valerii Maximi factorum et dictorum memorabilium libri novem. Cum Julii Paridis et Januarii Nepotiani epitomis. Iterum recensuit Carolus Kempf. Lipcse 1888.] kötődik – recepciója révén – a késő-reneszánszhoz; egyik kezünkön megszámolhatjuk, hányszor idézi Senecát, míg Epiktétosz vagy Marcus Aurelius teljesen hiányoznak a névzuhatagból. A sztoikus-manierista kordivatot viszont tökéletesen kifejezte Szepsi Csombor erkölcstanító könyve. Mindenekelőtt a mecénás Nyáry Istvánhoz intézett Dedicatoria vall erről, ahol a szerző művének eszmei-filozófiai alapozását végzi el, s ezzel összefüggésben megcsillogtatja stiláris képességeit. A világban eltévedő ember fikciójából indul ki, s a tévelygőnek kettős vezérfonalat ajánl: a bibliát és „az jó erkölcsökrül irt tudományt.”. Hogyan ítéli meg itt a szentírásbeli példák funkcióját, láttuk mar a Redmecinek adott felelet érintésekor –, érthető tehát, hogy hangsúlyosan a mintául szolgáló etikai művekről és saját könyvének céljáról, tanítási módszeréről beszél. A Dedicatoriá-t indító gondolatsor, a világkép színezése meglehetősen sötét: olyanok „vagyunk, mint az vakok, azkik mindenkori sötétségben járnak… ez világi nagy országos utakat, azkik gyakorta vízre visznek bennünket, követünk… éretlen sötét indulatunktól viselteténk… tanácsok nélkül szűkölködünk, az egyenes utat elhagyván ez világnak veszedelmes kősziklái között járunk, kelünk, tébolygunk”. Nem vitás azonban, hogy sokkal inkább praktikus meggondolásokat, semmint filozófiát kell keresnünk e sorokban, hisz egy ilyen alap-fikcióra épülhet csak a bevezetőn végighúzódó manierista képrendszer: „Én ez világot méltán hasonlítom amaz Krétabeli labirintushoz… Bizony ez világban valaki béjő, ez világnak sok tekervényes ösvényi között el kellene tévedni…” Ebből kiindulva pedig – mert Ariadne fonala: a szentírás, illetve az etika – most már logikusan sor kerülhet a fentebb mondott kérdések részletezésére. Csombor Márton mindezt a patrónushoz, illetve az ifjú tanítványhoz címezi, az ő épülésére állít össze „életnek reguláját”. De miként a Nyáry Ferkót elsirató prédikátorok is beleírták beszédeikbe saját megrendülésüket, úgy Szepsi Csombor sem mindig a megrendelést teljesítő objektív pózában rója intéseit. A csendes Varannó bármennyire is biztos és tisztes megélhetés, nem feledtetheti a mozgalmas kassai napokat; az irigyek áskálódása és az útikönyvet ért durva támadás hasonlóképpen erősíthette a rezignáció, a megnyugvás-hangulat érzését. Csombor Márton is hinni akarja tehát az égi boldogságot a „földi nyomorúság” közepette, ő is erősíti magát az erények gyakorlása által, hogy majd semminek állíthassa a halált.

Az Udvari schola két dolgot tanít: „I. Miket kell eltávoztatni az ifjaknak az életben? II. Miket kell követni, hogy tisztességesen élhessenek?” A húsz intés ezeket a követelményeket variálja. Különösebb rendszert összeválogatásukban nem fedezhetünk fel, némelyik erény például alig különbözik a másiktól, olykor az exemplumok^* is ismétlődnek. Az intések sorozatát szerkezetileg leginkább csak a nyitó és záró fejezet tartja össze, mindkettő kifejezetten valláserkölcsi színezetű: „Hidd el, hogy az isten mindeneket jól lát; Utáld meg az halált, tartsd semminek!” De meggondolandó az is, hogy a „Nyomorúságodban higgyed boldogságodat” c. intés a kötetnek szinte mértani középpontjába rendeződött: ez a IX. intelem. A rezignált elmélkedő hang közössége és a jelzett szerkezeti hangsúlyok az Udvari scholá-nak a sztoikus gondolatrendszerbe is beleillő, de lényegében keresztény valláserkölcsi jellegű sugallatát húzzák alá. Az erkölcsi maximákat Szepsi Csombor ismétlődő séma szerint közli és kommentálja. A címben megadja a tételt, ezt rendszerint kifejti vagy mindjárt bibliai és históriai exemplumokkal^* világítja meg, aztán – esetleg közben – a tanulság következik, bár olykor ez el is marad. Néha pontokba szedi, bonyolult rendszerbe foglalja mondanivalóját, mint például a hosszú XII. intésben. Emeljünk ki az intelmek közül néhányat, főleg azokból, amelyek sztoikus árnyalásúak. Az I. intés mindjárt az epikureista világi gyönyőrűségekkel polemizál, s azt hirdeti: sorsunk a mindenre kiterjedő isteni akarat által alakíthatatlanul meghatározott. Az erények útján kell tehát járnunk, s mindig az isteni kegyelemre függesztett szemmel, hogy ne rendíthessenek meg bennünket a látszatok. A harag meggyőzésére ösztönző IV. intés is több mint egy racionális erény foglalata: „…adj helyt az te haragodnak… Az hely, azmelyre kell szállítanod, az az te okosságod, engedelmességed, tűrésed, szenvedésed”. A VII. intés „Az igaz erősségre igyekezzél” kérdése körül forog, s megkülönböztet „hadi” és „hon való” : otthoni, azaz belső erősséget. Az Erasmusból merítő Magyari [= Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. 1602. Kiad. Ferenczi Zoltán. Bp. 1911. Régi Magyar Könyvtár 27.] István már két évtizeddel korábban olyan szépen kifejtette „az hadakozásnak ártalmas voltát”, megkövetelvén: „lennénk inkább az békességnek, hogysem mint az viadalnak szeretői.” Csombor Márton – talán épp Magyari [= Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. 1602. Kiad. Ferenczi Zoltán. Bp. 1911. Régi Magyar Könyvtár 27.] nyomán – béke és háború erasmusi felfogásának ad hangot e VII. intésben, s megint csak a sztoicizmussal összeegyeztethető módon, amikor így nyilatkozik a katonai erényekről: „Nem szólok itt az hadi erősségről, nem leszek az hadra gerjedező fáklyád, mert az hadnak kévánsága az én elmémnek határitól nagy távul vagyon, mivel… Nincsen az hadban semmi jó, ép és idvösséges dolog, hanem mindnyájan az istenes békességet óhajtjuk; többig mint akartuk, gyötörtettünk az kegyetlen Marsnak halálos sebet ejtő nyilaitól.” El kell azonban ismerni, hogy a históriák és a biblia egyéb példákkal is bőségesen szolgálnak: „Úgy vagyon, azmi eleink, Attila, Csaba, Lehel etc. hadi erősségek által nyertek magoknak dícséretet, azmint hogy régenten az zsidóknál is… Josua, Jeroboam, Sámson, Dávid etc. hadi erősségek által mentek nagy állapatra.” Szepsi Csombor azonban most a keresztény-sztoikus eszmék jegyében félretaszítja ezeket: „De én annak az erősségnek követésére intelek, azmely vér nélkül győz… Nem az testnek, hanem az elmének erejében áll az igaz erősségnek dücsőssége, sem nem áll az üldözésben, hanem az szenvedésben. Erős az, ki magát meggyőzi… Ebben áll, hogy az tisztesség (= tisztség) kévánás tőled távul legyen…” A sztoikus állhatatosság, lelki erősség és nyugalom, a világ adott berendezkedésébe és társadalmi helyzetünkbe való beletörődés eme tételei láthatóan feleselnek a Bethlen Gábor vagy Nyáry Pál „hadi erősségét” magasztaló utalásokkal. Szepsi Csombor is érzi az ellentmondást, s engedvén a józan észnek, intését mégis ezzel zárja: „Noha penig az úristen kiválképpen ez mi országunkban ilyen magadhoz hasonló nagy nemeket azért állat elő, hogy az ő anyaszentegyháza oltalmok alatt épülhessen, az oltalom penig nagy gyakorta had nélkül nem lehet, szükség, hogy az hadi erősségre is magtaníttassál. Azt se itéljed az testben lenni; ha győzni akarsz, lelki erősséggel, imádsággal hozzá!” Itt megint az Europica varietas írója beszél, sőt kétségtelenül Bethlen Gábor támadására céloz, hisz egy-két sorral alább újra előjő Gedeon, ki „háromszáz férfiak által triumphála^*”. De amíg az Europica varietas-ban Bethlen harcainak Habsburg-ellenességét húzta alá, e helyt csak a függetlenségi háború protestantizmust oltalmazó jellegét emeli ki. A „hadi erősség” ellentmondásos értelmezése világosan jelzi, hogy Szepsi Csombortól idegen a sztoicizmus megkötő új ideológiája; nem tud vele mit kezdeni, amikor rá kell szabnia a történelmi valóságra. A következő intésben ismét a jelenre utal, most már egyenesen arra inti Nyáry Ferencet, hogy e most folyó vallásháborúban hitéért – ha kell – mártírhalált is haljon: „…igaz vallásod mellett oly állhatatos légy, hogyha ez háború, ellenkező idő, sőt az időben az úristen kévánja… még haláloddal is megpecsételni mindenkoron kész légy.” A centrális IX. intelem címével is sokat mond: „Nyomorúságodban higgyed boldogságodat.” Rendkívül jellemző viszont, hogy e különben rövid kegyes intelemhez Csombor Márton nem talál históriai példákat, csak a bibliára hagyatkozik, és a stílus emelkedettségével kénytelen pótolni a történeti hitelességet. Itt foglalja szép hasonlatba „az jószagú szép gyöngyvirágot” és „szömedet gyönyörködtető sárga és kék violát”, s itt írja le legszebbnek ítélt hasonlatossággal… ez világi nyomorúságnak hasznát”. Az elkápráztató manierista retorikai előkészítés után most már didaktikusan is megfogalmazható, „hogy az boldogság” miként „vagyon az nyomorúságban”. Az egymással szorosan összefüggő XIX. és XX. intésre vessünk még pillantást. Szepsi Csombor itt ezt a két keresztény-sztoikus alap-axiómát variálja: „Tökéletes boldogságot ez világon ne remélj; Utáld meg az halált, tartsd semminek.” Mintegy az eddigi intések summájaként adja előnkbe: „Miért hinnél hát ez világi jókban, kikhez ragaszkodni merő esztelenség? Mit helyheztetnéd boldogságodat az elmúlandókban? Csak addig böcsüljed ez világnak minden javait, azmeddig tenéked az jószágos cselekedetekre segedelmid lehetnek… utáld meg az jelen való boldogságokat, melyek csak világiak, múlandó árnyékok és semmik.” Redmeci T. János nagy megelégedéssel olvashatta ezt az Europica varietas írójától immár valóban idegen vallomást. A „világiak, múlandó árnyékok és semmik… ez életbeli… színes jók” után mi maradhat meg mégis belőlünk halálunkat követően? – teszi fel az önmaga számára is kínzó kérdést az utolsó intésben Csombor Márton. Úgy válaszol rá, mint legnagyobb sztoikus költőnk, Rimay János, akinek költeményeit ismerhette is, mert saját énekei Rimay-vers nótájára íródtak. Rimaynak egyik bölcselkedő epigrammája egy ily értelmű propertiusi distichont versel meg: „A régiség a halál után mindent nagyobbnak mutat, temetés után nagyobb hírnév kél a szájakra.” Szerzőnk is citálja Propertius első sorát: „Holta után embernek az régiség mindent öregbít”, s Horatiusból tesz hozzá hasonlót: „Azmiképpen nevekedik az fa az titkos időben, szintén úgy az jó hírnév is nevekedik.” Rimayval egybehangzóan fejtegeti a tételt: „…felette igen kell igyekezni embernek… hogy magának jó hírt, nevet szerezhessen, és azt megtarthassa… Az jó hirnév, az jó cselekedet soha meg nem hal… Mindazonáltal ha azt akarod, hogy halálod után híred, neved öregbüljön, itt míg élsz, elkészítsed…” stb. De mit jelent ez a hírnév, reá szabhatjuk-e a Balassi-féle reneszánsz vitézi értelmezést? Éppen nem! Szepsi Csombor hírnév-értelmezése kétségtelenül sztoikus: „Némelyek, ha kik külső cselekedetekkel hírt, nevet szerezhettenek volna is, mégis nagyobbnak ítélték az hírnévnek megmaradására az bölcseknek írását… Erről mondotta Ovidius: …Az ruhák és drága öltözetek elnyőnek, elszakadoznak, az gyöngyök és aranyok elromladoznak, de az hírnév, azmely az írás által lészen, mindörökké megmarad.” E tételeket megint csak Rimay fejti ki hasonlóan sztoikus életfilozófiáját leginkább megfogalmazó Sibi canit et Musis c. versében: „A tudomány hoz csak / Halhatatlanságot… / Könyvek olvasásban / Vött jókban örvendjél… / Kicsinyből tudomány / Sok jókat venni tud.” A fent írt gondolatmenetet Csombor Márton értékes záradékkal egészíti ki: „Hogyha azért hírednek, nevednek megmaradását kévánod, efféle aprólék, nevedre szenteltetett írásocskákot meg ne vess, sem meg ne utáljad, mert az egy dologban bizony sokat használhat.” Az aprólék írásocska: az Udvari schola, nem szabad megutálni, mert sokat használhat „ez egy dologban”, tudniillik a tanítvány hírnevének növelésében. De mivel ez a könyv „jó erkölcsökrül írt tudomán”, ha tetszik: „bölcseknek írása”, tulajdonképpen a „bölcs” szerző: önnön személye hírnevét is öregbítheti. Itt tehát a tiszta reneszánsz hírnév-kultusz kap hangot. Ezután következnek az igazi hazaszeretet kritériumait fejtegető, már idézett részek: a rációnak tett engedmény, a társadalmi valóság ésszerű választ kikövetelő beszüremlésének jelei. A patriotizmus szép exemplumainak^* sorát ez a kívánalom rekeszti be: „Kövessed hát az halálnak megutálásában az régi nevezetes főembereket.” A halál megutálása, semminek állítása, sztoikus nyugalmú, rendíthetetlen elviselése – ezt a végső akkordot erősíti fel az utolsó intés. „Migrabimus omnes, mindnyájan elmegyünk, mindnyájan elköltözünk, csak azok boldogok, azkik jól mennek ez világból; jól mennek azok, akik megutálják, semminek tartják az halált.” De nem is kell kétségbe esnünk: a halál nem olyan, mint amely „rút ábrázatban leírják az képírók”. S az antropomorf, középkori haláltánc-ábrázolásokat idéző, de barokkosan borzongató halál-képpel szembeállítva, szinte idillt sugallón, felragyogtatja Csombor Márton isten drágakövekből épített gyönyörűséges városát, hogy mielőbb „siessünk az belső részeire”.

Az Europica varietas világi célkitűzéseivel felemásan feleselő Udvari schola a kompozíció és a stílus tekintetében is érzékeny tükre az új célkitűzéseknek és tartalmaknak. Az Europica varietas-t a harmonikus kompozíció elemeinek – szinte azonos értékű és súlyú fejezeteknek – párhuzamos egymás mellé rendezése jellemzi. Az Udvari scholá-ban viszont néhány fejezet a párizsinál is hangsúlyosabb kiemelést kap, azt mondhatnánk: a tartópillérek az I., a IX. és a XX. intés. A közöttük vert híd azonban nem egyenletes magasságban fut, hanem folytonosan emelkedik, s legfelsőbb pontja a XX. intelem. A fejezetről fejezetre sorjázó erkölcsi tanítások fölött ez a végső intés áll, s mintegy már barokkosan maga alá rendeli a többit. Az útikönyv elbeszélés-betétei a tudós földrajzi keretben sem veszítették el eredeti szerepüket: a kaland, a mese örömmel elmondott izgalma olykor egészen terjedelmes „novellák”-ban hullámzott elénk. Az Udvari scholá-ban nincsenek ilyen elbeszélni akaró elbeszélések: exemplumok^* vannak. Közöttük nem egy novellisztikusan, anekdotikusan színezett darabot találunk, de a morális célkitűzés szorítása egyiket sem engedi szabadon élni, kibomlani. Szinte Boccacciót idéző apró reneszánsz „novella”, helyesebben anekdota például az „Angellotus cardinal”-ról szóló. Bármilyen élénk és tömörségében is mozgalmas azonban az anekdota második, elbeszélő fele (amikor a kardinális visszalopta lovai jászlából az abrakot, „az szolga erősen megvillálta”), a történet morális pántokba zártan feszeng, tudós Volaterranus [= Raphaelis Volaterrani commentariorum urbanorum libri octo et triginta. Ap. Claudium Marnium et haer. Iohannis Aubrii, 1603. Sárospataki Kvt E. 321.]-hivatkozás hitelesíti és rímes erkölcsi szentencia rekeszti be. S idézzük még a a leghíresebb exemplumot^*: „Az Dantes nevű fő poéta nem mértékelheté meg haragját, azmelyet szüvében fogadott vala az Guido Polentanus ellen, ki őtet – midőn az velencés urak követségben hozzája küldötték vala – meg nem hallgatta vala, mely dolgon úgy megharaguvék az Dantes, hogy mindjárt haragjában meghala.” Dante-hivatkozásokban szegényes régi irodalmunknak ez a becses Dante-anekdotája ismét csak gyarló exemplum^* csupán. És nem is pontos átvétel ugyancsak Volaterranus [= Raphaelis Volaterrani commentariorum urbanorum libri octo et triginta. Ap. Claudium Marnium et haer. Iohannis Aubrii, 1603. Sárospataki Kvt E. 321.]ból: a sietős exemplum^*-válogatás közben került az Udvari scholá-ba, megformálása is hevenyészett, de kiválóan alkalmas a címadó erkölcsi intés – „Haragodat meggyőzzed” – tanításának igazolására. Az erkölcstanító könyvecske művészi jellegzetességeit így hiába is keressük a szigorúan meghatározott funkciót betöltő exemplumok^* özöne körül, a prózastílusban kell arra rátalálnunk, s olyan helyeken, ahol Csombor Márton szuverén módon alakítja a mondanivalót. Ebből a szempontból mindenekelőtt a Dedicatoria érdemel figyelmet. Az útikönyv egyébként egészében racionális prózastílje az elöljáró beszédben már elárult manierista vonásokat –, ezek jelentkeznek itt teljes fegyverzetben. Ott Kassa patríciusaihoz címezte gondolatait Szepsi Csombor, itt a pompakedvelő, nemesi, „udvari” közönséghez: főúr patrónusához fordul, erkölcsfilozófiai, tudományos problémákról értekezik, és stílusa bonyolultan manierisztikus lesz. A tudós műgonddal megszerkesztett. Dedicatoria első fele különleges következetességgel megkomponált látványos kép útján szemlélteti mondanivalóját: „Én ez világot méltán hasonlítom amaz Krétabeli labirintushoz, mely felöl azt irják, hogy oly csudálatos csiga-biga, kerengő, tekergő épület volt, hogyha bébocsátották az embert, az sok tekergések miatt soha ki nem tudott jőni belőle, hanem egy rút. vadtól, ki benne volt – Minotaurus nevű – megöletett. De végre az ott való királynak lánya, Ariadné, midőn egy szép Thészeusz nevű görög ifjat látna belémenni, féltvén őtet az előtte való gonosz veszedelemtől, fonalát adá néki, hogy azt megkötvén, annak vezérlése által mind bémehetne. Bizony ez világban valaki béjő, ez világnak sok tekervényes ösvényi között néki el kellene tévedni, és amaz rút vadtól: az testi gyönyörűségtől meg kellene emésztetni, ha arnaz tiszta Ariadnénak: az anyaszentegyháznak vezérlő fonalát: az szentírást avagy azon formára az filozófusoktól visszáltatott (=összefont) madzagot: az etikát, az jó erkölcsökrül írt tudomány nem követné; de az szabadítja meg az embert ez világi sireneseknek csalárd éneklésektül, azaz Kirkének undok vendégségétűl kiben az vendégek disznókká tünnek vala… Benned vagyon nemzetséged szerént való jó erkölcsed, mellyel ez világi jónak meg kell győzetni, kénszeríttetel az én temérdek (= durva) rokkámon elmémnek darabos szöszibül sodrott fonalomat csak azért követni, hogy jóbb módjával végbevihessed.” A kiemelésekkel már jeleztük is mitológiai és földi fogalmak manierista concettókba összejátszott közös értelmét. A manierista szemlélet igazi allegóriáját jelentő labirintus-kép azonos tartalmú elemei következetesen épülnek egymásba: Ariadné fonalat adott Thészeusznak. az egyház vezérlő fonala a szentírás, az etika filozófusoktól összefont madzag, az Udvari schola pedig Csombor Márton rokkáján sodrott fonál, ami elméjének darabos szösziből készült. A szirének és Kirké is beleillenek a képrendszerbe, velük is belül marad a mitológián. De ha kilép onnan Csombor Márton, akkor is manierista képeket hoz elő: „Az erősség ésszel és móddal használt, anélkül semmi volt, hanem az tiszta elmének fellegévé lött…”; a teológiai színezetű munka „az úr földe szántására csinált eke”; a tudós szándék: „az nömös tudománynak zabolán való hordozása.” Az egyes intésekben ugyancsak találkozunk manierisztikus stílusmegoldásokkal. A „Nap… csak egy apródja, inasa ő szent felségének; az elmének tűköre az szemérmetesség által megpirult orca; nem leszek az hadra gerjedező fáklyád; erős az, ki… semmi világi gyönyörűségnek szelének fúvására nád módjára nem hajladozik; (Nyáry Ferenc) keresztyéni gyükérből származott szent ág; az emberi életnek kertében… gonosz fű… és nem mostani tüvis az fösvénység; Bérepüle Dalilának kebelében az fösvénységnek fogoly madara és mindjárt kirepüle kebeléből férjének tiszta kedvessége; az igaz barátság ember életének oszlopa, gyönyörűséges idejének ízi (= íze), gondjának könnyebbsége, jó szerencséjének ékessége, háborúságának csendesítője; Marcellinus római pápa az ő hallgatóinak szíveket annyira megélesítette volt biztató beszéde által, hogy mikor az halálnak félelme reájok érkezék, élességével ketté metszék, de az ő maga szíve éltelen vala az halálnak rettegtetése ellen.” A pedagógiai szándék az intelmek során azonban többnyire világos, tiszta beszéddel párosul, a reprezentatív Dedicatoria s az említett példák kivételével inkább áttekinthető szerkezetű körmondatok és hasonlatok, gyermeki elmével is felfogható adagiumok, velős maximák követik egymást. Az Udvari schola hasonlatait és retorikáját már fenti idézeteink szemléltethetik. „Irályának ismertetésére” számos jellemző példát idézhetnénk még, de helyszűkében lévén, Erdélyi János tanulmányához utasítjuk az olvasót: ott szinte valamennyi kiemelésre érdemes megtalálható.

Haláltáncokat idézőnek mondottuk feljebb a XX. intés halálrajzát, mert Szepsi Csombor maga is hivatkozik „az képírók”-ra, akiken bizonyára a Holbein-féle Haláltánc-metszetek mestereit kell értenünk, s mondottuk barokkosan borzongatónak azért, mert leírása erősen emlékeztet a végső dolgokkal vívódó Lépes Bálint, barokk egyházi szépprózánk kezdeményezőjének Prágában 1616-ban megjelent Az halandó és ítéletre menendő teljes emberi nemzetnek fényes tűköre c. prédikációgyűjteményére. Lépes Bálint és Nyáry István leveleztek, semmi okunk tehát kétségbe vonni, hogy ez a könyv valóban eljutott Varannóra. A képírók ábrázolásai és a barokk képzelgések ihletében Csombor Márton így vizionált a halálról: „Nincs fejében egy szöme is, állatlan, orratlan, kopasz, nincs húsa, ere, ina; vékony nyaka, hosszú újjai, kezei, lábai, görbe az háta, gyomor nélkül való, véri vett (= vértelen), keskeny, magos; kezében penig ásó, kapa és kasza…” Ezzel a barokk naturalizmusú halálképpel azonban nemcsak a keresztény felfogás jegyében állítja szembe isten városának biblikus gyönyörűségeit. Legmélyebb emberi rettenetét is beírja itt könyvébe: a halál hétköznapi valóságát és a remélt üdvözülést, hisz amikor – 1622 nyarán vagy őszén – az Udvari schola XX. intése készül, Varannón dühöng a pestis.

Nyáry Ferkó már 1622 tavaszán súlyos beteg: „…az torokfájás elmult rúla, de az gyomrát és az fejét igen fájlalja, és igen nagy forróságban vagyon…” –– írja anyjának Telegdy Anna Kassáról 1622. március 22-én. Várday Kata nemkülönben kétségbe esik, mert a pestis terjedéséről kell beszámolnia lányához szóló levelében: „…mint Miklós deák… az helmeci temető mellett lakik, mi is szinte úgy az halottak mellett lakunk… ha oda is halnak, ott is ne lakjatok, hanem vagy Garamba vagy Rozgonba menjetek édes lánom.” Augusztus 4-i levele a hőséggel együtt fokozódó járvány további dühöngésével foglalkozik: „…még ezideig tűrhető állapatban voltunk, azolta senki meg nem holt, miolta megírtam vala az szegény Mátyás halálát. Noha az várnak dögös büdössíge miatt sokan betegednek, de az városban semmi dögös állapat nincsen, akartam én is az kertbeli házhoz kiköltözni, de az nagy hőség miatt nem lehetett. Hanem ha az halottak szagát el nem tűrhetem, általmegyek Garamba, ott osztán ha nem tetszik, Rozgonba megyek, és ti is odajöhettek hozzám.” Nyáryék azonban – miért, miért nem? – nem mozdulnak Varannóról, s ott söpör rajtuk végig a döghalál. Iszonyú tombolását nem győzik ecsetelni a kortárs tudósítások. Kaposi István például így prédikált: „Óh szegény igyefogyott s külön-külön féle sok nyomorúságoknak törvényében bémerült édes nemzetünket szörnyű kibeszélhetetlen éhséggel, s keserű, mérges döghalállal csaknem szintén elpusztító s megemésztő ezerhatszázhuszonkét esztendő; sok édesatyáknak, anyáknak személyválogatás nélkül szüveket megfonnyasztó s kedves virágokat meghervasztó 1622 esztendő! Bezzeg nagy szomorú emlékezetre méltó esztendő 1ő1 mindenféle rendeknek, óh keserves siralommal tellyes ezerhatszázhuszonkét esztendő! Melyben az úr az ő igazságos ítéletiből… elbocsátá amaz ő délszínben röpülő, döghalálnak mérges nyilaival lövöldöző haragos Angyalát, ki az mi édes országunknak minden tartományin, várasin, faluin általmenvén, keserves jajszókkal tölte bé minden helyeket a ez mi szegény lakóhelyünket is, elvévén ez kicsiny helyecskéből nyolcadfélszáznál többet…” Először Várday Kata, őt követően Telegdy Anna, majd Nyáry Ferkó is betegségbe esik. Halálának körülményeiről és a halála előtti napokról – melyeknek Szepsi Csombor úgyszintén tanúja és szereplője volt – Kovásznai Imre hagyott ránk művészi értékű elbeszélést a Négy szép halottas prédikációk-ban:

„Azonközben ifjabbik asszonyom őnagysága is, mikoron nehéz betegágyából magát felvervén, szerelmes kisfiát megtekéntette volna, öreg asszonyomnak őnagyságának csak súgva mond: édes asszonyom anyám, ettől mi megváltunk, mert nagy nehéz lehelleti után nagy keservesen súhajt, ki miatt én nem bízhatom hozzá, noha ő szegény beszélget és néz… Azonközben őnagyságok mindketten környülötte lévén és siránkozván, nagy bátran így szólott: Ne félts édes asszonyom anyám, higgye el Nagyságtok, hogy én meg nem halok, hanem meggyógyulok. Édes lelkem anyám, bizony jobban vagyok immár, hogy sem azelőtt… Az doktor valami gyenge orvosságot készítvén, mindeneket bevészen. De gyomra meg nem emésztvén, szüntelen négyszer egymás után az orvosságokat is mind kivetette, olyat hányván, mintha az fekete selymet megtépték volna. Annál inkább esekedvén édes anyja környülötte, ismég így biztatta őket: Édes asszonyom anyám, talám azt tudja nagyságtok, hogy én meghalok… hallám, hogy ruhát hagya nagyságtok, hogy előkészítenének; de meglátja nagyságtok, hogy meggyógyulok… nem oly nehezen hányok mint azelőtt, bizony csak mintha felböffenteném, oly könnyön hányok… Azonban az szomorú halálnak mérge inkább-inkább kezdvén fogdosni, önagyságok annál inkább elíjedének, mivelhogy az úr őnagysága is haza nem érkezett vala, és hívaták Csombor Mártont, az varannai fő magyar prédikátort és tőbb fő asszonyokat, jámbor szolgáit. Halála előtt egy félfertály órával, szava elfogyván, nehéz lehelleteket kezde szedni, és maga erejétől jobb feléről baloldalára fordulván, az mellyecskéje nagy ropogással pattogni kezdvén, és az alsó fogacskái felső fogai alá kapcsolódván, mégis esze nála lévén, édes ifjabbik anyjának kezét szájához vevé, mintha megcsókolná, azt elbocsátván két kezét édes szülőanyjának nyakán általvetvén nagy erősen fejét orcájához szorítá – mintha végbúcsút akarna venni az útra, induló embereknek szokások szerént –, megölelte és így nyelvének szólásától megfosztatván, drága nemes erkölcséhez illendő külső emlékezetes utolsó cselekedetivel szerelmes édesanyjának szorgalmatos anyai gondviselését, feltartását, vele való dajkálkodását, oktatását, tanítását megköszönvén, nagy csendesen elaluvék vagy mint egy ágon ülő madaracska elrepülvén…”

Nyáry Ferkó 1622. szeptember 1-én halt meg, ekkor Csombor Márton még életben volt. Az Udvari schola nyomdába adásakor azonban már ő is tanítványa után költözött, mert Tholnai János Ad lectorem c. bevezetőjében azt olvassuk: „Sőt, sem ennek ez rövid vándor időben emléközetre az istentől előállatott ifjú embernek, Csombor Mártonnak élete hogy megrövidítetnék, nem csuda.” Eszerint 1622. szeptember 1. és 1623. december 31. között kellett áldozatul esnie a pestisjárványnak. De mivel az Udvari schola teljes kézirata már az év vége előtt biztosan ifj . Klösz Jakabhoz került, halálának dátumát bízvást előbbre hozhatjuk. S még inkább ezt kell tennünk, ha meggondoljuk, hogy Szepsi Csombor az 1622. október 9-én lezajlott kisvárdai temetésen nem szerepel! Varannó főprédikátora és az elhunyt Nyáry Ferenc tanító mestere volt: az első prédikáció elmondása várt volna rá, ezzel szemben e feladat Kovásznai Imrének jutott. Logikusan következik ebből, hogy Csombor Márton a temetés idején már vagy nem élt, vagy pedig a hirtelen rátört halálos betegség akadályozta a szertartáson való részvételben. Valószínűbbnek a másik lehetőség látszik, mert ha október 9. előtt halt volna meg, ezt a tényt a pestis dühöngését ecsetelő szónokok bizonyára nem felejtik el megemlíteni orációikban. A járvány – láthattuk Nyáry Ferkó elmúlását végigkísérve – gyorsan szedte áldozatait. Nincs okunk hát feltételezni, hogy ne végzett volna Csombor Mártonnal is még 1622-ben, röviddel tanítványa temetése után. Szepsi Csombor halálának dátumát így 1622 utolsó negyedére tennénk. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy ne lett volna szerepe a búcsúztatás, a temetés előkészítésében. A Nyáry Ferenc temetésén elhangzott beszédek gyűjteménye, az 1624-ben Bártfán megjelent Négy szép halottas prédikációk tartalmaz egy rejtélyes, szerző nélküli költeményt Magyar versek címmel. Mivel 1624-ben a kiadvány megjelenésének idején annak még valamennyi szereplője élő személy, összeállításakor kiki maga bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére saját kéziratát, feltüntetve rajta önnön szerzőségét is. Az auctort közöttük már csak ezért sem kereshetnénk. De még inkább nem, ha arra figyelmeztetünk, hogy egyikőjük sem volt énekköltő, márpedig a Magyar versek szerzője könnyedén közli magát a Balassi-strófa által, feltételezendő tehát korábbi költői gyakorlata. Az viszont nem vitás, hogy a megverselt eseményt – az úrfi családi viszonyait, életét és halálra menetelét – a szemtanú hitelességével kellett ismernie. A Nyáryak varannai környezetében egyetlen ilyen valaki akadt: Csombor Márton. Ott állott a haldokló ágya mellett, ezért képes ugyanolyan hűséggel tolmácsolni az anyjába kapaszkodó fiúcska utolsó mozdulatait, mint Kovásznai prédikációja:

A versezet – aminek első Strófáiban mintha csak az Udvari scholá-t hallanánk – úgynevezett halotti búcsúztató: az első két elmélkedő strófa kivételével Nyáry Ferkó személyére van szabva, ő mondja el életét és halálát, s búcsúzik környezetének egyes tagjaitól. A Magyar versek-et - az Europica varietas függelékeként közölt Két ének mintájára – talán új könyve appendixéül akarta volna majd kiadni Szepsi Csombor. Az erkölcstanát sajtó alá rendező Kovásznai és Tholnai azonban a Négy szép halottas prédikációk darabjai közé emelték át, megékesítvén viszont a könyvet saját vigasztaló és magyarázó beszédeikkel. Az sem lehetetlen persze, hogy maga Csombor Márton is egy megszerkesztendő halottas gyűjteményben kívánta publikálni, így vállalva részt búcsúztatójával Nyáry Ferkó végtisztességének megadásában. Nem tudhatjuk, a versnek mily pontosságú kéziratát hagyta hátra, jelölte-e szerzőségét stb. Valószínűleg igen, de neve a kötet végső anyagának másolásakor – amikor ő már nem élt – vagy lemaradt, vagy pedig a tipográfus hibájából merült feledésbe.

Az Udvari scholá-nak nyomdakész kézirata maradt hátra. Dátumot írni az előszó alá már nem volt érkezés, hiányoznak előle az üdvözlő versek is, mindez jelzi, hogy nyomtatására Szepsi Csombor nem viselhetett gondot. Az üdvözlő verseket pótolják azonban Kovásznai Imre és Tholnai János bevezetői, amelyek kettős céllal kerültek a kis kötet élére: vigasztalni az elhunyt úrfi édesanyját (Vigasztaló beszéd), ugyanakkor tájékoztatni az olvasóközönséget a szerző haláláról és könyve értékeiről, valamint kiadásának körülményeiről (Ad lectorem). E második elöljáró beszéd – az Udvari schola első „kritikai” visszhangja – világosan kifejti, hogy Csombor Márton „emléközetben akarta hadni” munkáját, azaz kinyomtatja, „ha életét az isten meg nem rövidítette volna”. A gyermek és a szerző halálával azonban a Nyáryak megrendelésére készült Udvari schola kétszeresen is aktualitását veszítette. Hogy ennek ellenére mégis sor került kiadására, a mecénás irodalmi tudatosságával magyarázható. Tholnai ugyan csak annyit mond, hogy Telegdy Anna „fiához való szerelméből… igyekezett az embereknek szömefénye eleiben holta után bocsátani” –, ám ha végigtekintünk a família fent vázolt irodalmi kapcsolatain, a tudatosságot nem vonhatjuk kétségbe. Kiderül e sorokból az is, hogy a kiadás előkészítésében Telegdy Anna komoly szerepet játszott. Gyakorlati segítőtársai másoló deákok, valamint Kovásznai, Tholnai és Szucsáni Gnostius lehettek. Bizonyság erre Kovásznai 1623. május 31-én Szepsiből keltezett levele, amiből megtudjuk, hogy a nagyasszony 1623 májusában az Udvari Scholá-val együtt már a Négy szép halottas prédikációk kéziratát is munkába vétette. Hogy az Udvari schola kézirata mikor került tipográfushoz – Lőcse helyett Bártfára – , teljes biztonsággal nem állapítható meg. Kinyomtatásának körülményeiről viszont a legilletékesebb forrásból, ifj. Klösz Jakabnak Telegdy Anna varannai tiszttartójához, Satho Istvánhoz írott, Bártfán 1624. március 25-én kelt leveléből értesülünk. 1624. Szent Gergely napjára Kecskeméti C. János imádságos könyvét és az Udvari scholá-t egyaránt kinyomtatta – közli Klösz Jakab –, sőt egyikkel hamarabb is elkészült. Mivel az Udvari schola jelent meg 1623-as dátummal, csak Szepsi Csombor posztumusz munkájára célozhat. Ifj. Klösz Jakab igen gyorsan dolgozott, hisz Kecskeméti könyvének ajánlása Boldogasszony havának (január) 8. napján kelt, s március 12-re már befejeződött a nyomtatás. Az Udvari schola munkálataival közvetlenül ez előtt, 1623 utolsó napjaiban lehetett elfoglalva, s így a kézirat sem juthatott hozzá sokkal hamarabb. A Négy szép halottas prédikációk kéziratát már csak 1624. március 25. után kapta meg, s a Nyáryak majd csak ennek kinyomtatását követően juthattak hozzá minden exemplárhoz, mert bizony a fizetéssel nem siettek. Szucsáni Gnostius Telegdy Annához írott leveléből tudjuk, hogy még december 21-én is tartoztak 75 forinttal.

A keresztény-sztoikus kordivatot kifejező Udvari schola-nak nem volt utóélete, az Europica varietas és a peregrinus Csombor Márton példája annál elevenebb századokon át. Az útikönyv előtt álló üdvözlő versek – az írói biográfia kezdetei – természetesen magasztalják. Legszebben Velechinus István Kölcseytől figyelemre méltatott sapphói verse:

A szűk látókörű ortodoxia támadásán kívül Szepsi Csombor kortársi megítélésének volt egy elváló pozitív iránya is. A Bethlen fiúk nyugat-európai peregrinációját elbeszélő Ulysses Pannonicus 1626-ban szinte múzsaként idézi meg őt a könyvecske első lapján. Kecskeméti Gergely, a verses útirajz szerzője jól ismerte Csombor Márton könyvét, hisz maga is kassai polgár volt. Bethlen Gábor kiválasztottjainak legszűkebb környezete és Kassa városa nem feledte el a nagy utazót, aki maga volt az „Ulysses Pannonicus”.

Heidelberg 1622-es feldúlása után peregrinusaink a hollandiai egyetemekre özönlöttek; a puritanizmus mozgalmának nemzedéke már itt s részben Angliában készült fel a hazai harcokra. A zsebben hordozható Europica varietas kedvelt útikalauzuk lehetett. A puritanizmus makacs ellenfele, Szilágyi Benjámin István megjegyzéséből következtethetünk erre. Először Csombor Márton, a „polytropus Hungariae magnus” kereste fel Angliát – mondja ő –, s nyomdokát sokan követték. Ezek az ifjak – folytatja Szilágyi – nem gondoltak a tapasztalatok alapján a magyar egyházi körülmények megváltoztatására, mint majd az általa sötét színekkel festett Tolnai Dali János; el kell azonban ismernie, hogy Tolnait is példájuk buzdította – legalábbis ez országok felkeresésére. A Praxis pietatis lefordítására Szenci Molnár Albert ösztönözte Medgyesi Pált, az Europica varietas a puritánusok egyetlen magyar nyelvű hollandiai és angliai útikalauza lehetett – Molnár Albert és Csombor Márton alakja a puritánus mozgalom kibontakozásakor újra törvényszerűen egymás mellé rendeződik.

S az első magyar nyelvű útikönyvet sokáig nem is pótolta későbbi színvonalas itinerarium. Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid 1639-ben latinul adta ki saját élményeket és tapasztalatokat is feldolgozó földrajzkönyvét, a Medulla geographiae practicae-t. Jeleztük már, hogy e mű eszméje legnagyobb részt ugyanúgy lengyelországi genezisű, miként az Europica varietas-é az, s hogy Szepsi Csombor és Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] aligha lehettek ismeretlenek egymás előtt. A reneszánsz fogantatású természetszemlélet megannyi jellemző motívumát már némileg barokkos keretben összezsúfoló Medulla geographiae practicae forrásokig hatoló alapos méltatásával adós még a magyar tudománytörténeti kutatás. Irodalomtörténészeink is mostohán bántak e művel, pedig Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] földrajzkönyve hagyta ránk – igaz, latinul – a hazai reneszánsz természetkultusz Petrarcát idéző nagy pillanatának leírását: eleven tudósítást arról, miként mászta meg 1615-ben – alig egy évvel Csombor Márton elindulása előtt – a Tátra bérceit. Frölich [= Frölich Dávid: Medulla Geographiae Practicae… Bártfa 1639. RMK [= Szabó Károly-Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár… I-III. köt. Bp. 1879-1898.]II. 536.] Dávid leíró földrajzának fejlődéstörténeti helyét a késő-reneszánsz , tudományosságon belül ugyancsak a puritánus mozgalom eredményeit előkészítő áramlatban jelölhetjük ki. Könyve bevezetőjében tudtunkra adja, hogy a „praktikus geográfia” ideáljáról Gyulafehérváron hosszan konzultált Alsteddel, az Apácai [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.] enciklopédiájához mintát szolgáltató híres professzorral. Gazdag forrásanyagát is elősorolja itt, s ha Münster [= Sebastian Münster: Cosmographia universalis lib. VI… Bázel 1550. Szegedi Somogyi Könyvtár Ge. 125.], Braun [= Georg Braun-Franz Hogenberg: Civitates orbis terrarum… Vol. I-VI. 1572-1617. Bp. Egyetemi Könyvtár MV 2r 1,2,7.], Mercator [= Gerardi Mercatoris Atlas sive cosmographicae meditationes de fabrica mundi et fabricati figura. Amszterdam 1613. Bp. Egyetemi Könyvtár Ir Ge 110.], Schröter [= Sebastian Schröter: Historica totius terrarum orbis… descriptio. Erfurt 1620. Bp. Egyetemi Könyvtár Ga. 997.], Hentzner [= Pauli Hentzneri Itinerarium Germaniae, Galliae, Angliae, Italiae… Huic libro accessere nova hac editione I. Monita peregrinatoria… Nürnberg 1629. Sárospataki Könyvtár Q 420.] vagy Hegenitius [= Gottfredii Hegenitii Itinerarium Frisio-Hollandicum… Leiden 1630. Bp. Egyetemi Könyvtár Ge. 5808.] mellett nem is említi Szepsi Csombort, nem kétséges, hogy felmérte a megelőző magyar földrajzi irodalmat, olvasta tehát az Europica varietas-t is, mert például a bevezető fejezet a latin és német mellett magyarul sem felejti el felsorolni a fontosabb földrajzi fogalmakat. Amikor öt évvel később a Medulla geographiae practicae tejles anyagát belefoglalta Bibliotheca sec Cynosura peregrinantium c. fárasztó részletességű utazási enciklopédiájába, megint csak megerősíthette szándékában az útinapló és útikönyv funkcióit már két évtizeddel korábban egyesítő Europica varietas. S talán XVIII. századi földrajzkönyveink sem függetlenek attól. A jezsuita Bertalanffi [= Bertalanffi Pál: Világnak két-rendbeli rövid ismérete… Nagyszombat 1757.] Pál 1757-ben megjelent Világnak két rendbéli rövid ismérete c. moralizáló világföldrajza például számos helyen mutat egyezést Csombor Márton könyvével. Ha itt az is a valószínűbb, hogy távoli közös forrásokból eredeztethető párhuzamokkal van dolgunk, nem mondhatjuk ezt Szuhányi [= Szuhányi Ferenc: Notitia orbis et variis peregrinationibus ab illustribus viris susceptis deprompta. Kassa 1788.] Ferenc Notitia orbis et variis peregrinantionibus ab illustribus viris susceptis deprompta c. munkájáról. Ez az 1788-ban éppen Kassán megjelent kompiláció Dancka leírásakor mindenekelőtt az Europica varietas-ból merít bőségesen.

Külön utakon futó gazdag utóélete volt az Europica varietas függelékéül közölt Két ének-nek. A Balassi, Rimay és mások istenes énekeit tartalmazó kötetekben egy századon át olvasták őket, s volt olyan, akinek épp Szepsi Csombor név nélkül közölt szerzeményein akadt meg szeme. Rozsnyai Dávid például 1662-ben naplójába másolt három strófát az Ifjúságom vétke gyakran jut eszembe kezdetű énekből, s ennek szövegváltozatai azt sugallják: ha nem saját tudatos változtatásaival van dolgunk, az Istenes énekek valamely eddig lappangó kiadása feküdt előtte. Rozsnyai két évvel később papírra vetett szép magyarságú imájában is visszacseng még a vers: „…mert uram, ha énvelem örökké perlesz, meg nem állhatván te előtted, halállal halok meg” – fohászkodik az istenhez, követvén szerzőnket: „Mert ha uram velem, mint szolgáddal perlesz…, / Nem állhat meg fejem…” Értékesebb adat ennél, hogy Zrínyi Miklós is olvasta Csombor Márton Egekben lakozó szentséges háromság kezdetű énekét. Nagy eposzköltőnk remek könyvtárában az Istenes énekek egyik nyomtatott kiadása is megvolt; ebből ismerte Rimay János Balassit sirató epicédiumát, aminek híres zsoltár-betétje ott visszhangzik a szigetvári hős imájában. A feszület előtti imádság utolsó strófája így szól:

Szepsi Csombor énekében pedig ilyen strófát találunk:

A kétségtelenül olvasott Rimay-költemény szomszédságában Zrínyi figyelmét nem kerülhette el Csombor Márton éneke, mert az nemcsak egy átvételre méltó, egészen „zrínyies” hasonlatot kínált, de problematikájával is a költő és hőse gondolatkörébe vágott. Az imádság meghallgatásának buzgó vágya, az égi megdicsőülés elszánt óhaja – költői erő híján persze – ott van Szepsi Csombornál is:

Visszatérve az Europica varietas-hoz: az útikönyv fennmaradt példányai számtalan érdekes bejegyzést őriztek meg, olvasták és tanulták a „polytropus Hungariae magnus” könyvét a XVII. és XVIII. században, de értékeit felmutatni Bod Péter Magyar Athenás-ának lelkesen felületes sorai sem tudták. Szepsi Csombor nevét majd a nemzeti múltat faggató XIX. század eleji romantikus erjedés kapja ismét szárnyra. A gyűjtő és kutató szenvedély sodrában az Europica varietas is előkerül. 1809. április 19-én a tizenkilenc éves Kölcsey Ferenc azzal a hírrel kedveskedik mesterének, Kazinczynak, hogy „Csombor Márton utazásaiból való jegyzéseit közlötte vele” barátja, Kállai Ferenc. „Ez a könyv 1620-ban jött ki. Horányi hibásan beszél róla. Előtte Velechi István magyar saphicumi vagynak. Ez kassai pap volt, kiről Virág a Magyar poétákban semmit nem tud. S ez a negyedik vagy ötödik deák mértékre írt versíró, kire 1790 előtt, azokon kívül, kiket prof. Szombati és Virág említettek, találtam.” Kállai Ferenc Kölcsey barátja és életrajzírója jegyzéseire eleddig nem sikerült ráakadnunk, tudjuk viszont, hogy híres gyűjteménye számára Jankovich Miklós lemásoltatta az Europica varietas-t. Csonka példánya kiegészítésére Nyíri István sárospataki professzor küldetett pótlásokat 1837-ben. Sárospatakon különösen erős volt a Szepsi Csombor-kultusz. Ma is megvannak azok a példányok, melyekhez Szombathy János (1749-1823), a nagy nyugat-európai utazást tett sárospataki könyvtáros-professzor készített igen részletes tárgymutatót. Az Europica varietas tudatos „felfedezése” is pataki genezisű. Erdélyi János, a főiskola egykori tanítványa majd professzora A hazai bölcsészet történelméhez c. sorozatának második darabjaként 1857-ben publikálta az első tanulmányt Csombor Mártonról. Nemcsak a magyar filozófia múltjának kutatása vezette el őt Szepsi Csomborhoz; „etikai vagy a régi osztályozás szerint bölcsészeti munká”-ja, az Udvari schola mellett lelkesültebben jellemzi – noha csak tartalmilag – az Europica varietas-t. Maga is járt Nyugat-Európában, értékes útinaplót is hagyott ránk – érdeklődése tehát korábbi keletűnek látszik. Nem hisszük, hogy tévednénk, amikor úgy véljük: Erdélyi már diák korában, utazásai előtt megismerkedett a Sárospatakon annyit forgatott első magyar útikönyvvel, amelynek felfedezése így a nyugat-európai viszonyok iránt oly erősen tájékozódó reformkori útirajz-áradás közepette ment végbe. Ezután hosszú időre elfeledték. A pozitivizmus sem vett tudomást szerzőnkről, pedig forrásainak felderítése igényes feladatokat kínált volna. Szamota István 1892-ben megjelent szemelvényes kiadása után is csak Kemény Lajos elszórt adatközlései hallattak szerzőnkről.

E hallgatás egészen 1943-ig tartott, amikor a kiváló marxista kritikus, Gaál Gábor újra kiadta a majdnem teljes szöveget. Közismert, hogy a Korunk betiltását követően a nagy szerkesztő nem némult el, egy nagyszabású könyvsorozattal akart „szerkeszteni” tovább. Ha belelapozunk fennmaradt jegyzőkönyvecskéjébe, azt látjuk: Heltai, Szenci Molnár, Apácai Csere [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.], Bethlen Miklós [= Bethlen Miklós Önéletírása. I. köt. Bev. Tolnai Gábor. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva. Bp. 1955. Magyar Századok.], Bethlen Kata, Kármán József, Bölöni Farkas Sándor és mások műveit kívánta itt kiadni, de csak a Táncsics-antológia, a teljes Petőfi és az Europica varietas kiadására futotta körülményeiből. Egy Erdélyről szóló útinaplókat közlő összeállítás fülén Gaál Gábor ilyen meghatározását adja az útleírásnak: „A mai modern «szociográfia» ősei… s az azóta is elhalt magyar társadalomtudomány kezdetei.” A jelenből kényszerűen a múltba pillantó szerkesztő mély felismerése ez a tétel. Gaál Gábor jól ismerte a szociográfia természetét, s már 1937-ben adott tág meghatározása előrevetíti a későbbi találatot: a társadalomtudomány kezdeteit jelentő útirajzok a szociográfia ősformái. „Ugyanolyan mélyen gyökerezik a társadalomtudományi gondolkodásban, mint amilyen mélyen szabad irodalmi alkotás… Mind kompozíciós egység, melynek középpontjában összefut történetírás, riportázs, társadalmi földrajz, szellemtörténet, néprajz, gazdaságtörténet, nemzetgazdaságtan, publicisztika, szociológia és statisztika, röviden: az egész – enciklopedikus hungarológia.” Megérné a módszeres elemzést, hogy kimutassuk az Europica varietas „szociográfiai” jellegzetességeit – a szép fejezért hálás lengyel közvélemény csak „az első magyar riporter”-ként emlegeti Csombor Mártont –, térjünk ki azonban most e feladat elől, és csak arra utaljunk, hogy például Illyés Gyula első nagy szociográfiája tulajdonképpen az Oroszország s annak életműbeli legigazibb párdarabja a Puszták népe. Gaál Gábort tehát egyrészt a szociográfia ősformái, az útleírások iránti érdeklődés vezette el Szepsi Csomborhoz; a hatalmas anyagban kutató tekintet nem kerülhette el a műfaj első hazai termékét. Már 1940-ben bemásolta jegyzőkönyvecskéjébe Bod Péter Magyar Athenás-ából Szepsi Csombor életrajzát, az 1943-as könyvnapra pedig – „alakilag restaurálva”, Szeremlei László álnéven – Kolozsvárott meg is jelentette a művet. A kiadvány bibliofil érdekességként keltett érdeklődést csupán, recenzorai nem tudták mire vélni a több mint három százada porladó ifjú kassai skólamester könyvének feltámasztását. Pedig Gaál Gábor az 1940-es évek legsúlyosabb kérdéseiben is állást foglalt „a magyar Európa-szerelem első halhatatlan emléké”-nek életre keltésével. Nemcsak a lezárt szellemi határokon tekintett ki véle a világba, ennél jóval többet kívánt mondani. Tömör jellemzését helyénvaló leírni újra: az Europica varietas „felfrissült soraiban egy Európa megismerésére vágyó magyar ifjú vándorol egy inggel és egy imádságos könyvecskével, végig a legfényesebb Európán 1618-ban, a harmincéves háború küszöbén, hadak és világnézeti harcok között.” 1940-es szerkesztői ars poeticájában – A Korunk éveinek margójára – pedig ez áll: „… a még mindig folyó, mai, harmincéves háború küszöbén megtanultuk… hogy ez a mi epokális időnk… milyen általános cél felé halad.” Amikor tehát Gaál Gábor a XVII. századi harmincéves háború fenyegető jeleit észlelő Csombor Mártont idézi, a fasiszta világégésbe taszított, hadak és világnézeti harcok tüzébe került legfényesebb Európa sorsáért aggódik, a „tövises és kősziklás Itachának, az sok hadak s háborúságok miatt pusztaságba került Magyarországnak” akar használni. Gaál Gábor szerkesztő volt, nem filológus, a szövegkiadás gondolatát nem cédulahalmazból hüvelyezte ki, hanem szerkesztő módjára: a puszta kézirat sugallatában. 1940-43-at írunk: Magyarország már hadba lépett a Szovjetunió ellen a fasiszta Németország oldalán… Az Europica varietas mely sorai fölött állhatott meg ekkor a tűnődő szem, s szabadulhattak el az asszociációk? Olvassuk, idézzük még egyszer a könyvet, mit mond az a Habsburg-ellenes támadását megindító Bethlen Gáborral frigyre lépett Csehországról: „Ily kicsiny ország Németországnak majd közepén lévén, csuda dolog, hogy maga tulajdon koronáját ily sok ideig megtarthatta, és hatalmason mindenfelé erejét mutatta, és most is ez világ álmélkodására tyrannus fejedelmére, városainak háborgatóira feltámadván, szerencsésen magát mutogatja.” Aztán alább: „Nyelvük kétféle: német és cseh, de németül nem örömmel szólanak.” És mit mond Londonról az Europica varietas? „Azki angliai királynak kertjeit, udvara népét és palotáit meglátta ez városban, semminek ítéli az Németországnak kelletlen muzsikáit.” Ezeket olvasta a szerkesztő a kéziratban, s akarta olvastatni a „tyrannus fejedelem”-től fenyegetett magyarsággal. Nem kétséges, mivégre: „városainak háborgatóira feltámadván, szerencsésen magát mutogassa.” Ezért adta ki Gaál Gábor az Europica varietas-t. A kolozsvári református kollégium könyvtárában porosodó útikönyv Bethlen Gábor koncepcióját vállaló Habsburg-ellenességére, évszázadokon át időszerű politikai aktualitására a szerkesztő érzett rá teljes biztonsággal – jó húsz évvel megelőzve a hivatásos interpretációt, az irodalomtörténetét.

 

*

 

Szepsi Csombor Márton teológiával megterhelt régi irodalmunknak egyik legszebb világi könyvét hagyta ránk. Megtörő pályafutása körülményeit és tanulságait végigkísérve láthattuk, hogy kifejezetten világi egyéniségéből, „polgár” voltából sok minden ott lüktet sztoikus árnyalású erkölcstanában is. A magyar reneszánsz szülötte volt: hagyta szenvedélyeit elszabadulni; a reneszánsznak válságokkal teli kései szakaszában élt: csillapítani kényszerült azokat. Legnagyobb kortársainak célkitűzéseihez kapcsolódott, az ő illúzióvesztéseiket élte is át: Szenci Molnár Albert volt vezércsillaga, Rimay Jánossal osztozott a magányban és a vigasztaló bölcsességben. A magyar polgárosodás harcosa volt, e küzdelem nagy úttörőivel együtt kell emlegetnünk őt: Szenci Molnár mellett, Apácai Csere János [= Apácai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bev. és sajtó alá rend. Bán Imre. A jegyzeteket összeáll. Gyenis Vilmos. Bp. 1959. Magyar Klasszikusok.] és Tótfalusi Kis Miklós sorsának és programjának jövendölőjeként. Két polgári forradalom között nyitott ablakot Európára, s tapasztalatait abban a pillanatban összegezte, amikor nemzeti függetlenségünk biztosításáért egy Bethlen Gábor bontott zászlót. Politikai tudatossággal állott e küzdelmek mellé; „haladás” és „nemzet”, irodalmunk történetének minduntalan felhangzó kettős programja fonódott hát össze az ő szerény művében is. A műfajt teremtő Eucropica varietas-nak nemcsak a kezdeményezés történeti szerepe kölcsönöz értéket; ott a helye a magyar útirajzok klasszikus teljesítményei között: a felvilágosult Európát rajzoló Teleki József [= Teleki József Naplói. Kézirat. MTA Kvt K. 373/I-II.], a kapitalizmus és polgári demokrácia XIX. századi perspektíváit, a szocialisztikus utópiákat megjelenítő Bölöni Farkas Sándor és a megvalósult szocializmus példáját felmutató Illyés Gyula könyvei sorában. Amikor újabb kutatásokra ösztönzően pontot teszünk tudományos szövegkiadásunk végére, ez utóbbi gondolat jegyében a tömegekhez is szóló népszerű modern kiadásért kiáltunk.

Szeged, 1967. január.

KOVÁCS SÁNDOR IVÁN