ÖTÖDIK KÖNYV.
MÉRKŐZÉS A CSÁSZÁRRAL
1477-1488.

70. A CSÁSZÁR, AUSZTRIA ÉS BÉCS CZÍMEREI.

I.

Mátyás viszonya a lengyel királyhoz, a német lovagrendhez és a brandenburgi választófejedelemhez. A glogaui herczegség ügye. Mátyás háborúja a brandenburgi választófejedelemmel. Mátyás feszült viszonya a császárral. A csehországi investitura. Mátyás támadása a császár ellen. Békekötés Egyezség a cseh királylyal és a lengyel királylyal. Háború a brandenburgi választófejdelemmel. Az olmüczi congressus.

Mátyás házassága, mely néki örököst és ennek egy hatalmas uralkodó-család részéről is támogatást helyezett kilátásba: természetszerűen újabb aggodalmakat támasztott a Habsburgok és a Jagellók udvaránál, hol a jogigényeket Magyarország koronájára el nem ejtették, érvényesítésökre csak a kedvező alkalmat várták. De épen ezen tényállás Frigyes császár és Kázmér király szövetségét megfosztotta a tartósság kellékeitől. A Mátyás megbuktatására irányuló törekvés egyesítette őket; a Mátyás birodalmának megszerzésére czélzó törekvés elválasztotta őket.

A sziléziai kudarcz után, az ifjú Ulászló király nem szűnt meg atyját és ennek szövetségesét Magyarország ellen intézendő együttes támadó föllépésre késztetni. Tisztában volt aziránt, hogy míg Mátyás a magyar trónon űl, kezeiből Morvaországot és Sziléziát ki nem ragadhatja, sőt Csehország birtokában sem tekintheti magát biztosnak.

Mindazáltal a császár csak azon föltétel alatt volt hajlandó őt segíteni, ha viszont ő és atyja közreműködnek abban, hogy a magyar trónra Miksa főherczeg jusson.

Kázmér ezen föltételt elfogadni, és így saját házának jogigényeiről lemondani vonakodott. Inkább felhagyott a közös támadás gondolatával.

Pedig épen ekkor új szövetségestárs kínálkozott, kinek csatlakozása a vállalat sikere iránt minden kétséget eloszlatott volna: a török birodalom császára. Egy negyed század múlt el azóta, hogy Konstantinápoly megvívásával (1453) a görög birodalmat megsemmisítette; és mégis nemcsak uralmának nyugat felé tovább terjesztésére vonatkozó terveit meghiúsítva, hanem korábbi vívmányait is szűntelenűl fenyegetve látta Mátyás által. A lángeszű II. Mohamed éles látását az elért sikerek fénye nem homályosította el annyira, hogy nyílt mérkőzésben leküzdhetni remélné hős ellenfelét. Ezért olyan lépésre szánta el magát, mely bizonyára az ő saját szemeiben is megalázónak tűnt föl: Mátyás ellenségeihez közeledett, a lengyel királynak segítséget ajánlott.

Kázmér ellenállott ezen kísértésnek. Sőt kész volt Frigyes császártól elválni, és a törökök ellen szövetséget kötni Mátyással, ha ez Ulászlót cseh királynak elismeri, a szent-széknél elismerését kieszközli, végre összeköttetését a német lovagrenddel fölbontja.^[423]

Mátyás nem bízott a lengyel király jóakaratában, és nem vélt ellenséges indulatától. Az örvényt, mely tőle őt elválasztá, a helyett hogy áthidalni igyekeznék, még mélyebbre ásta.

Az 1477-ik év első napjaiban megjelentek Budán a német lovagrend nagymesterének teljhatalmú követei: János samlandi püspök és Truchsesz Márton, kik a lovagrend és területe (Poroszország) fölött a védnökséget felajánlották Mátyásnak. Ez a jelentőségteljes ajánlatot örömmel fogadta el, kötelezvén magát, hogy a lovagrendet, ellenséges támadás esetén, megoltalmazza. Erre nézve a szerződésbe részletes megállapodásokat iktatott, melyek arra látszottak utalni, hogy a Poroszországban viselendő háborút bizonyosnak tartja.

És a német lovagrend ezen szövetség föntartására olyan nagy súlyt helyezett, hogy ezidőtájt nagymestere elhalálozván, utódjává Truchsesz Mártont választotta meg, ki Mátyással a tárgyalásokat vezette volt, és most nagymesteri székét elfoglalván, a hódolati esküt a lengyel királynak megtagadta.^[424]

A míg Mátyás a Jagellók ellenségeit pártfogásában részesíté, másfelől szövetségeseikkel súlyosan éreztette hatalmát.

Ezek között a legelső helyet foglalja el Albrecht brandenburgi őrgróf, ki bátyja Frigyes lemondása (1470) óta a választó-fejedelmi méltóságot is viselte. A kiváló alakokban gazdag Hohenzollern-ház ezen egyik díszét, vitézségeért és lovagias jellemeért kortársainak tisztelete környezte. Államférfiúi bölcseségéhez gyakran folyamodtak nehéz helyzetekben a német fejedelmek, kiknek gyülekezeteiben szava mindíg irányadó volt.

Mátyás régtől fogva tájékozva lévén az ő jelentősége felől,^[425] barátságát kereste, és (1471 végén) kísérletet tett szövetségre lépni vele, hogy a lengyel betöréssel szemben rá támaszkodhassék. Ajánlkozott, hogy a cseh koronához tartozó Lausitz tartományt átengedi néki, és leányát nőül veszi.

Azonban a megindúlt tárgyalásoknak nem lett kielégítő eredménye. A szövetség nem létesűlt. A választófejedelem csak a semlegesség fönntartására vállalt kötelezettséget.^[426]

Albrecht ugyanis, híven családja hagyományaihoz, állhatatosan ragaszkodott a császárhoz, kinek viszontagságai közepett hű támasza maradt. Óvakodott tehát az ő vetélytársát, a magyar királyt támogatásában részesíteni. Ellenben készségesen csatlakozott utóbb azon szövetséghez, a mit Mátyás ellen Frigyes, Kázmér és Ulászló kötöttek.

Mátyás, a kinek bőségesen volt alkalma tapasztalni, hogy az uralkodók frigyeit rendszerint gyenge és laza kötelékek fűzik egybe, ezután sem mondott le a reményről, hogy a brandenburgi választó-fejdelemet a politikai és családi érdekek vonzó erejével magához vonhatja. Az 1476-ik évben új kísérletet lehetett tennie.

Albrecht választó-fejedelem egyik leánya, Borbála, házasságra lépett Henrik glogaui herczeggel, ki a házassági szerződésben s végrendeletében, magtalan halála esetére, nejének biztosította az örökösödést herczegségében.

Glogau a cseh korona hűbéreihez tartozott. Csehország királyát illette meg a jog, hogy a fejedelmi család magvaszakadtával a herczegséget adományozza.

Ennek következtében, Mátyás, mikor 1476 elején arról értesűlt, hogy Henrik herczeg súlyos betegségben sínlődik, sziléziai helytartói, Zápolyai István és Stein György lovag útján előre fölhívta a glogaui herczegség rendeinek figyelmét arra, hogy fejedelmök halála bekövetkeztével, néki, mint Csehország törvényes királyának hódolatukat mutassák be, és az ő rendelkezéseit várják be.^[427]

Kevéssel utóbb, a herczeg halála bekövetkezvén, azonnal érintkezésbe lépett Albrecht választó-fejedelemmel. Késznek nyilatkozott akár rá, akár leányára ruházni a herczegséget, ha irányában a hűbéri kötelezettséget teljesítik. Stein György nem titkolta levelében, hogy uralkodója ambitióját helyezi abba. hogy «hűbéresei közé számíthasson egy brandenburgi őrgrófot!» És biztatta, hogy személyesen, trónörököse kíséretében, jelenék meg Budán, a királyi menyegző idejében; kilátást nyújtván rá, hogy akkor azután mindent elérhet, a mit kíván.^[428]

A választó-fejedelem fülei elzárkóztak a csábító hangok előtt. A hűbéri esküvel Mátyást Csehország királyának elismervén, ezen ténynyel elszakadt volna Ulászlótól és Kázmértól, a császár szövetségeseitől. Ő tehát nemcsak hogy Mátyás ajánlatát visszautasította, hanem még szorosabbra fűzte viszonyát Ulászlóhoz, kinek eljegyezte leányát, Borbálát, a fiatal özvegyet.

Eljárása a legnagyobb mértékben fölháborította Mátyását, ki ekkor a glogaui herczegséget János sagani herczegnek adományozta, és el volt határozva arra, hogy a brandenburgi ház igényeinek érvényesítését fegyver hatalmával megakadályozza.

És csakugyan a mikor Borbála fivére János őrgróf a glogaui herczegség megszállására sereget vezetett, Mátyás a sagani herczeg segítségére tetemes haderőt küldött. Ez az ellenséget nemcsak a tartomány terűletéről szorította ki, hanem egészen az Odera melletti Frankfurtig üldözte, s annak külvárosait lángba borította.^[429]

Ilyen körűlmények között, mikor Mátyás a császár szövetségeseivel háborúban állott, szükségképen mind feszültebb lett viszonya a császárhoz is. Az 1476-ik év őszétől kezdve, kölcsönösen panaszokat és vádakat, majd fenyegető nyilatkozatokat hallott egyik a másik ellen.^[430]

A nyílt ellenségeskedés kitörése elháríthatatlanná lett, mikor a császár Ulászlónak ajánlatot tett, hogy őt cseh királynak elismeri, és mint ilyent, a választó-fejedelmi méltóságba formaszerűen beiktatja.

Ulászló, hogy a császárt Mátyás várható támadása ellen megoltalmazza, hatezer fegyveres élén jelent meg Bécsben, hol haladék nélkűl kiállíttatott a császári okirat, mely őt, mint Csehország királyát a választó-fejdelem és birodalmi főpohárnok méltóságával is felruházta.

Mátyás, alighogy erről tudomást nyert, 1477 junius 12-ikén kibocsátotta hadüzenő levelét, melyben a szenvedett sérelmeket előadja, és egyúttal kijelenti, hogy csak a császár ellen ragad fegyvert, a német birodalom fejedelmeivel és városaival pedig a jó egyetértést jövőben is fönn akarja tartani.^[431]

Mielőtt a háború tulajdonképen megkezdődött volna, a császárt már is nagy csapás érte.

Ulászló az Ausztriával határos magyarországi területre bocsátotta seregét. De nem lévén képes rendesen fizetni a zsoldot, katonái csakhamar nagy részben elhagyták zászlóikat; vagy hazatértek, vagy az ellenséghez pártoltak. A sereg maradványa pedig, julius közepén, a magyar haderő közeledése felől értesűlvén, Bécs felé húzódott vissza. A császár kímélet nélkül éreztette haragját Ulászlóval. Ez azonban nem bírt segíteni a bajon, s kénytelen volt lemondani a további hadi munkálatokról. Julius utolsó napján, alig másfélszáz ember élén tartotta szégyenteljes bevonulását Prágába.^[432]

Ezalatt Mátyás Ausztriába nyomúlt. Haimburg várának őrsége vitéz ellenállást tanusított; de Trautmasdort a második rohamra, Petersdorf ellenszegülés nélkűl nyitotta meg kapuit. Mire Bécs és Német-Újhely között az egész terület meghódolt, és innen a magyar csapatok, iszonyú pusztításokat okozva, kalandoztak szerte szét.

Ekkor a császári udvarnál működő pápai, nápolyi és velenczei követek fölajánlották közbenjárásukat, a mit a császár örömmel karolt föl, és Mátyás sem utasított vissza.

Augustus elején, Kremsben jöttek össze a két fél biztosai. A magyarok mindjárt egy emlékiratot nyújtottak át, mely a császár által okozott sérelmek és véghezvitt szerződésszegések hosszú lajstromát képezte, és tételenként a király által szenvedett károk pénzértékének megállapítását tartalmazta. Nem hiányzott ebből az 1470-ik évi bécsi összejövetel költségszámlája és a császár-leány kezének megtagadásért igényelt bánatpénz sem. A főösszeg 754,000 forintra emelkedett!^[433]

Ezen különös eljárásnak és követelésnek magyarázata az, hogy Mátyás a tárgyalásokat nem vette komolyan, és nem kívánt azoknak sikert. Szükségesnek látta ugyanis, hogy a császárt még inkább megalázza, s meggyőzze a felől, hogy félelmes támadásainak elhárításáért nagy áldozatoktól sem szabad visszariadnia.

Ezért amikor az alkudozások eredmény nélkűl felbomlottak, Bécs megvívását tűzte ki feladatául; hozzáfogott a körűlfekvő kisebb erősségek és helységek megszállásához, melyeket egymásután könnyű szerrel hatalmába ejtett. Táborozásában neje és anyja is kísérte őt. «Soha sem láttam még ilyen hadjáratot; – írja a környezetökben levő egri püspök – inkább nászmenetnek lehetne tartani!»^[434]

Hogy a fővárost minden oldalról körűlzárhassa, a Duna balpartján is erős állást kellett foglalnia. Ezt csellel érte el.

Augustus 25-én seregének túlnyomó részét Matzleinsdorf és Margareten felé vezette, majd a kő és vasgolyók egész záporával árasztotta el a külvárosokat, mintha ezeket kívánná vívni. És mialatt ideirányúlt a város őrségének egész figyelme, magyar fegyveresekkel megrakott hajók, a part ligeteitől födve, észrevétlenűl jutottak el a Bécs alatt létező hídhoz, melyet az oltalmára emelt két erősséggel együtt megvívtak.

Míg Bécs lakossága és őrsége most már a kiéheztetés veszélyének volt kitéve, Mátyás folytatta Ausztriában foglalásait. Septemberben és october elején a városok és várak hosszú sora (Bruck, Marchegg, Baden, Korneuburg, Tulln, Sanct-Pölten stb.) hódolt meg neki. Csapatai elszáguldoztak Linzig, mely székhelyűl szolgált a császárnak.

Ekkor, kétségkívűl Frigyes felhivására, a pápai legátus megjelent a magyar táborban, hogy a háború megszűntetésére, békülésre késztesse a királyt.^[435]

Mátyás úgy vélekedhetett, hogy czélját elérte, és személyében a császár immár fölismerte a legfélelmesebb ellenség és a legértékesebb szövetséges tulajdonságait. Azt várhatta, hogy a császár most majd szívesen teljesíti követeléseit, és jövőben mindent elkerűl, a mivel boszúját újból magára vonhatná.

És ezért nem fegyverszünetet, nem is csak békekötést, hanem szoros szövetséget ajánlott. Ennek pedig első föltétele az volt, hogy a császár a Jagellókkal fennálló barátságos viszonyát szakítsa meg. Ezt elkerűlhetetlenné teendő, mindenekelőtt kikötötte, hogy a császár a felavatási okiratot, a mit néhány hónap előtt Ulászló részére állított ki, nyilvánítsa érvénytelennek, és egészen hasonlót állítson ki az ő javára.

Emellett egészen új tervvel állott elő, mely szellemének politikai combinátiókban való termékenységét meglepő módon tűnteti elő.

Milano fejedelme, Sforza Galeazzo Mária, 1475 december 26-án, udvari ünnepélyen, orgyilkos tőre által vérzett el. Kiskorú fiút hagyott hátra, kinek nevében anyja és nagybátyja Sforza Lajos vették át a kormányt. Azonnal megtették a lépéseket, hogy a birodalmi hűbér természetével bíró herczegségre a császári megerősítést kieszközöljék. De mivel a császár igényeit kielégíteni nem voltak hajlandók, a tárgyalások ez ügyben hosszúra nyúltak.

Mátyás most azt kívánta, hogy a császár tagadja meg a megerősítést, a Sforza-családot a fejedelemségtől foszsza meg, és a herczegséget a nápolyi király második fiára, Frigyes herczegre ruházza, nőűl adván neki leányát, Kunigunda főherczegnőt.

Ezen terv nem volt egyéb, int új alakban nyilatkozása Mátyás azon régi törekvésének, hogy a Habsburg-házzal rokonsági kapcsolatba lépjen; a mit most oly módon akart elérni, hogy a császár-leányt, kinek kezére egykor maga vágyott, sógora nyerné házastársúl.

Hasonlag trónralépte óta súlyt helyezett ő Milánó szövetségére, mely a magyar király állását a kevéssé megbízható velenczei köztársaság irányában szilárdította.

Mátyás, hogy a csehországi felavatási okirat és a milánói herczegség ügyében, kívánatainak teljesítésére a császárt könnyebben bírja rá, – az egyezség pénzügyi részét illető kérdésekben a legmesszibbre menő önzetlenséget tanusította. A kárpótlás czímén néhány hónap előtt igényelt nyolczadfélszázezer forintról most már nem volt többé szó. Ezen összeg leszállíttatott százezer forintra, mely Ausztria rendei által, két részletben, 1478 és 1479 Szent-Márton napján volt fizetendő. Sőt a király ezen százezer forintról is a császár javára lemondott, azon esetre, ha a nápolyi herczeget a milánói trónra segíti.

Frigyes császár meghajolt a helyzet kényszerűsége előtt. Elfogadta az eléje terjesztett föltételeket.^[436]

A december első napján kiállított szerződés pontjai összevetve az 1463-ik évi békekötés megállapodásaival, a legvilágosabban tűntetik föl, hogy tizennégy esztendő lefolyása alatt milyen magasra emelkedett Mátyás hatalma!

A császár nem késett a ránézve nagymértékben lealázó azon kötelezettségnek eleget tenni, hogy az Ulászló részére kiállított felavatási okiratot visszavonván, egészen hasonlót állított ki Mátyás javára. Ez viszont, mint Csehország királya és a német birodalom választófejedelme, hódolati esküt tett a császárnak; kijelentvén mindazáltal, hogy «Magyarország és királyainak szabadságát épségben kivánja fönntartani»; mivel – úgymond – «Magyarország a német birodalomnak alárendelve soha sem volt.»^[437]

A szerződés egyik pontjában Mátyás biztosította a császárt, hogy amennyiben őt, a második felavatási okirat kiállításáért, a lengyel király vagy ennek «elsőszülött fia» megtámadtatná, egész erejével segítségére lesz.

Ezen támadás nem következett be. Ellenkezőleg most Kázmér is azon volt, hogy a magyar királylyal kibéküljön. Úgy látszik, egy ideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a lengyel korona jogigényeit Poroszországra Mátyásnak engedi át, ha ez viszont a cseh koronáról Ulászló javára lemond. De amint ennek híre ment, az 1478-ik elején, a lengyelországi rendek gyűlésén emelkedő heves tiltakozások a tervet kivihetetlenné tették.^[438]

Más alapon kellett az ellentétes érdekek kiegyenlítését megkísérleni. Mátyás, Kázmér és Ulászló biztosai, kik 1478 martius folyamán Brünnben tanácskoztak, abban állapodtak meg egymás között, hogy Mátyás Ulászlót fiáúl fogadja, cseh királynak elismeri; Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot csak ideiglenesen és zálogczímen tartja meg, addig míg Ulászló négyszázezer forint lefizetésével magához váltja.

Azonban ezen megállapodástól Mátyás a jóváhagyást megtagadta. Azzal vádolta biztosait, hogy felhatalmazásuk határain túlléptek.^[439]

Később, a nyár végén, újtárgyalások indúltak meg Budán, a király személyes vezetése alatt; a mikor a brünni föltételeknek inkább elvi mint tárgyi módosításával, az egyezség megköttetett.

Eszerint Mátyás és Ulászló egyenlő jogon viselik a cseh királyi czímet és bírják a cseh koronának tényleg kezeik között levő területeit; csakhogy Mátyás halála után Ulászló vagy örökösei Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot négyszázezer forintért magokhoz válthatják.^[440]

A lengyel király nem foglaltatott az egyezségbe; sőt mivel (1478 őszén) az ermelandi püspököt megtámadta, Mátyás készületeket tett, hogy szövetségesének sereget küld segítségűl.

Kázmér, elhárítandó ezen veszedelmet, a magyar királyi udvarhoz követeket küldött. Vezetőjök, a fogadtatás alkalmával, hosszú beszédben fejtegette mindazon sérelmeket, miket uralkodója szenvedett; különösen a támogatást, a miben «lázadó alattvalója» az ermelandi püspök részesűl.

Mátyás rögtönzött válaszában tüzetesen felelt minden egyes pontra. Az ermelandi püspök ügyében követett eljárását a gúny éles fegyverével védelmezte meg.

«A tanítvány – úgymond – a ki mesterét utánozza, nem kárhoztatható; az ifjabbak kötelesek az öregebbeket követni és példájukat utánozni. Én is mint ifjabb, mesterem gyanánt követem a lengyel királyt, ki országom leghatalmasabb főpapjait lázadásra izgatta, és erős sereggel segítette ellenem!»^[441]

A tárgyalások eredménye rövid fegyverszünet volt, a melynek föltételei a német lovagrend érdekeit is kellőképen megóvták.

De a végleges békekötésben, a mi a következő (1479) év april 2-ikán köttetett meg, Mátyás feláldozta már szövetségeseit. Arra szorítkozott csupán, hogy a lovagrend részére a meghódolás lehetőleg enyhe formáját biztosította, az ermelandi püspök javára pedig azt az engedményt eszközölte ki, hogy más püspöki székre mehessen át.^[442]

* * *

Mátyás, alig hogy a Jagello-ház két uralkodójával kibékűlt, a brandenburgi fejedelem ellen kényszerűlt fegyvert fogni.

Albrecht ugyanis, ámbár hatalmas szövetségeseire többé nem számíthatott, megujította a háborút a glogaui herczegségért, melynek területét (1478) julius végén hadai elárasztották.

Mátyás, János herczeg oltalmára egy hadosztályt küldött, melynek útját iszonyú pusztítások jelölték.^[443]

Ugyanakkor, hogy Albrecht fejedelmet elszigetelje, sokoldalú diplomatiai tevékenységet indított meg Németországban.

Ügynökei, kik között az udvaránál élő Kristóf bajor herczeggel is találkozunk, fölkeresték a nagy és apró fejedelmeket, a gazdag birodalmi városokat, hogy segítséget eszközöljenek ki, agy legalább a semlegesség megóvását biztosítsák. A hol az igéretek hatástalanok maradtak, fenyegetőleg léptek föl.^[444]

A tekintélyt, a mit Mátyás német földön kiküzdött volt, jellemző módon világítja meg Otto bajor-pfalzi fejedelem eljárása. Ő, ki a cseh koronához tartozó hűbéreket is bírt, a magyar király üzenetének vételekor – mint maga vallja – nagy mértékben megijedt; annyira, hogy rögtön, tél idején, a karácsonyi ünnepek alatt, útra kelt Magyarországba, élő szóval igazolandó, hogy rokona és szövetségese ellen nem harczolhat.

A mikor Budára ért, nem találta ott a királyt, ki Beatrix társaságában a fölvidéken időzött. Türelmesen várta be visszatértét. Mátyás ellenben, megérkezésekor, feltünő, bizonyosan czélzatos figyelmetlenséget tanúsított vendége irányában; éreztetni kívánván az ősrégi Wittelsbach-ház sarjával hatalmának felsőbbségét.

A fenforgó ügy tárgyalása végett néhány tanácsosát küldé hozzá, azon üzenettel: «ne vegye rossz néven, hogy nem fogadja mindjárt, majd alkalmas időben maga elé bocsátja». És nyolcz napig váratta az audientiára.

Mindazáltal az ügy lényegét illetőleg nem támasztott túlzó igényeket, és nem idegenkedett attól, hogy a fejedelem, a szász herczeggel együttesen, járjon közbe a béke helyreállítására.^[445]

Ezalatt maga Albrecht választó-fejedelem is Mátyáshoz fordúlt, azon ajánlattal, hogy a háborúra okot szolgáltató glogaui kérdés eldöntését a császárra bízzák.

Mátyás erre nem volt hajlandó. Személyesen óhajtott volna ellenfelével tárgyalni, a mihez ismét a választó-fejedelemnek nem volt kedve. Végre mindkét fél megnyugodott abban, hogy Albrecht szász herczeg és Otto pfalz-gróf közvetítsék a kibékülést.^[446]

Ezeknek az olmüczi fejedelmi congressuson kellett tisztökben eljárniok.

Mátyás ugyanis, mikor a cseh és lengyel királyokkal a békét megkötötte volt, azon óhajtását fejezte ki, hogy a két uralkodó látogatást tegyen nála. Ezek igérték meg jelenésöket. Az összejövetel helyéül Olmücz városa jelöltetett ki; határidejéűl 1479 február 2-ik napja. Ide hívta meg Mátyás a közbenjáróul fölkért két fejedelmet is. Ezek, mivel a határidő ismételten elhalasztatott, csak juniusban érkeztek a morva fővárosba. Még ekkor is jó ideig kellett várakozniok Mátyásra, ki nejével együtt julius 2-ikán tartotta bevonulását, a melynek fénye közbámulatot keltett.

«A jelen voltak egyező véleménye szerint – írtja a szemtanú Eschenloer – nincs a földön ember, ki ehez hasonló pompát látott volna; egész könyvet lehetne betölteni leírásával.»^[447] És a boroszlói tanácsjegyző följegyzésénél még nagyobb súlya van a szász herczeg vallomásának, hogy olyan fényt, a milyent ezen alkalommal fejtettek ki, soha sem látott.^[448]

Ulászlóval, ki atyja nélkűl egyedűl jött, julius 9-ikén történt meg a találkozás, nyílt mezőn, hol díszes sátorban több órán át értekezett a két uralkodó. A bizalmatlan és gyanakodó cseh király nem fogadta el a városban részére berendezett lakást. De mikor azután, néhány nap múlva, Mátyás kiséret nélkűl és fegyvertelenűl tett látogatást a cseh táborban, nem utasíthatta többé vissza a meghivást.

Olmücz városa ekkor víg lakomák, sokféle mulatságok és lovagi játékok színhelye volt. A nagy piaczon Mátyás külön épületet emelt ebédlő tereműl. Drága szőnyegek borították belsejét. Közepén, a fejedelmi vendégek számára terített asztalon arany, tíz más asztalon ezüst edényekből étkeztek.

A terem egyik végén emelkedő karzaton idegen országokból meghívott hírneves színjátszók, zenészek és énekesek mutatták be művészetöket.

Egy ízben német dalnok lépett föl, ki Mátyást dicsőitette. Nem elégedvén meg azzal, hogy tetteit magasztalja, testi szépségéről és erejéről is áradozó kifejezésekkel emlékezett meg, egyúttal a jövőben kiküzdendő diadalok hosszú sorozatát jósolta neki.

Mikor elhallgatott, a király elmés észrevétellel indította kaczajra a társaságot.

«Hogy szépséget és nagy testi erőt tulajdonítottál nekem – így szólott hozzá – megbocsátom neked, mert ezelőtt soha sem láttál. Ha máskor is teszed, nem marad el büntetésed. Ellenben szép jövendöléseidért biztosan számíthatsz jutalomra, – mihelyt azok beteljesednek!»^[449]

Mátyás és Ulászló között a fesztelen érintkezés folyamán bizalmas baráti viszony fejlődött ki. Vetélkedtek egymással a figyelem nyilatkozataiban.

Történt, hogy Ujlaki Lőrincz herczeg, az elhúnyt bosnyák király fia, a cseh király egyik kisérőjét bántalmazta. Mátyás erről értesűlvén, az ifjú főurat, ki köztudomás szerint kedvencze volt, Ulászlóhoz küldötte a végett, hogy tetszése szerint szabja meg büntetését. Mire a cseh király maga kért számára bocsánatot és kegyelmet.

Mikor Ulászló julius 30-ikán búcsút vett, hogy Prágába visszatérjen, Mátyás baráti érzelmeinek tanújeléűl neki ajándékozta szállásának egész felszerelését, a mit húszezer forintra becsültek.^[450]

A benső viszony, mely ily módon Mátyás és a Jagellók között, két évtizeden keresztűl folytatott küzdelmek után, létesült, európai jelentőségű tény értékével bírt.

A német politikai történetírók egyik legjelesebbike, Droysen, a következő módon méltatja azt.

«Az Olmüczben tartósan megállapított cseh-magyar hatalom – úgymond – ék gyanánt mélyen belenyúlt a német nemzet testébe, melyet a két harczias nép részéről a legnagyobb veszély fenyegetett.

«Mátyás Ausztriában tönkretette a császári hatalmat; számíthatott Francziaországra; szövetségben állott a Svájczczal, melynek ifjú népe örömest szolgált neki; híven támogatta őt a szent-szék, mely általa remélte a török hatalom leküzdését és az eretnekek kiirtását; hozzá csatolta reményeit Velencze; Olaszország új műveltségének kedvencze volt ő, mert munkásait bőkezűségével árasztotta el. Sőt számos német fejedelem: a pfalczi, a bajor, a szász, vetélkedve kereste kegyeit. Német költők mint egy új keresztes hadjárat hősét énekelték meg. Így a közvélemény által magasra emelve, s még nagyobb dicsőségre szomjazva, Merész Károlynál is veszedelmesebb, mert simulékonyabb és óvatosabb volt.

«Immár Németország keleti részében is uralkodó állást foglalt el. Többé senki sem állott ellen, csak Albrecht őrgróf. Nélküle a birodalom fölött, az idegen uralom hullámai összecsaptak volna!»^[451]

Mindazáltal Albrecht őrgróf sem szándékozott az ellenállásban kockáztatni házának jövendőjét. Ő is meghajolt.

A közbenjáró fejedelmek buzgón jártak el megbizatásukban. És miután Mátyást nem bírhatták rá, hogy a glogaui herczegségnek János sagani herczeg javára tett adományozását visszavonja: Albrecht őrgrófot rá vették, hogy leánya nevében igényeiről mondjon le. Az ötvenezer forintnyi kárpótlást, a mit kívánt, készséggel fizette le Mátyás;^[452] bizonyára örömmel ragadván meg az alkalmat, hogy megkönnyítse a lemondás áldozatát a hatalmas választó-fejedelemnek, kit a császártól elszakítani szeretett volna.^[453]

II.

Újabb bonyodalmak a császárral. A salzburgi érsekség ügye. Radkersburg elfoglalása. Haimburg ostroma. A pápai követ közbenjárása. Bécs ostroma és elfoglalása. Frigyes császár magatartása. Miksa főherczegnek római királylyá választatása. Németújhely ostroma és megvívása. A szász herczeg segélyhadának megjelenése a harcztéren.

Nem soká táplálhatta Mátyás király azt a reménységet, hogy a császárral (1477 végén) kötött egyezségben politikájának egyik alapgondolatát, a szoros szövetséget a Habsburg-házzal, megvalósítva láthatja. Hiába iktatták okiratba, hogy «atyai és fiúi érzelmeket fognak egymás irányában táplálni»; – a szíveket nem irányozhatják az állam-szerződések pontozatai. Hiába állapították meg, hogy «szűntelenűl egymás javának előmozdításán, egymás veszedelmének elhárításán fognak fáradozni»; – nem engedték ezt a viszonyok mélyében lappangó érdek-ellentétek.

A császári méltóság természetéről a középkorban uralkodó felfogásnak következménye vala a törekvés: hatalomkörébe vonni Magyarországot is. Ezzel szemben, szent István király, az ország függetlenségének biztosítása végett fordúlt Rómába koronáért. De már utódja Péter és később Salamon király is, mikor az uralkodásukkal elégületlen nemzet őket trónjuktól megfosztotta, a császári fenhatóság elismerésének árán szereztek Németországból segítséget. És habár a nemzet fegyvere erejével utasította vissza az idegen beavatkozást: két század multával, Habsburgi Rudolf császár feljogosítva hitte magát arra, hogy sajt fiának Albrecht osztrák herczegnek adományozza, IV. László magtalan halála után, a magyar koronát. A nemzet ezt nem vette figyelembe. És Albrecht utódai ettől fogva a házassági összeköttetések képcsőin igyekeztek Magyarország trónjára emelkedni; a mi (1437) sikerűlt is.

Frigyes, a császári és családi politika hagyományaitól áthatva, azoknak forrásából merítette azt a páratlanúl álló szívósságot és kitartást, mely képessé tette, hogy sereg, pénz, szövetségesek nélkűl, félszázadon keresztűl, daczolhasson lázadó alattvalókkal és hatalmas ellenségekkel.

Kész volt ugyan, súlyos megaláztatás árán lefegyverezni Mátyást; de soha sem érezhetett hajlandóságot, hogy őt hatalmi czéljai elérésében őszintén támogassa.

Pedig Mátyás mindent megtett, hogy ezt kiérdemelje. Az 1478-ik év tavaszán ajánlkozott, hogy Miksa főherczegnek, Németalföld elfoglalására hadisegítséget nyújt, és háborút üzen a franczia királynak. De a császár bizalmatlansággal fogadta ajánlatait, s nem vette igénybe.

És Mátyás, ki a milánói vállalatra nagy hadikészületeket tett, a császárt arra sem bírhatta rá, hogy kötelezettségének megfelelve, a Strozák ellen föllépjen.

Egy év leteltével, meggyőződött a felől, hogy a milánói fejedelemségnek Aragoniai Frigyesre ruházását a császártól nem várhatja. Ennek következtében értesítette őt, hogy kötelezettségétől fölmenti, és leányának kezét Frigyes nápolyi herczeg részére többé nem kívánja; ellenben elvárja, hogy most már a százezer forintnyi hadikárpótlás kifizetése iránt rendelkezzék.^[454]

Újból meghiusítva látván terveit, arra kellett magát elszánnia, hogy ismét irányt változtat. Francziaország felé közeledett, és tárgyalásokat indított meg XI. Lajos királylyal;^[455] míg sógora Frigyes herceg is franczia herczegnővel lépett házasságra.

Ugyanakkor összeköttetésbe lépett a svájczi köztársaság vitéz népével, melynek súlya a burgundi fejedelem fölött kivívott diadalok után jelentékenyen növekedett, és földrajzi helyzete lehetővé tette, hogy mind Olaszország, mind a német birodalom ellen fenyegető állást foglalhasson el.

Mátyás 1479 martius 26-ikán a köztársasággal tíz évre szerződést kötött, melyben egymás iránt a kölcsönös barátság és egyezség fönntartását fogadták. És azt a király megszilárdítani igyekezett azzal, hogy a kantonok legbefolyásosabb polgárait pénzajándékokkal és évdíj-utalványokkal kötelezte le.^[456]

Hogy a feszűltség, mely a király és a császár közötti viszonyban beállott, szakadásra vezessen: nem hiányzott ok és alkalom. Ezt meghozta csakhamar: Beckensloer János a megszökött esztergomi érsek, ki a salzburgi érsekségre vágyott, és a császár pártfogásával kivitte, hogy Rohr Bernát salzburgi érsek, az 1478-ik év őszén, méltóságáról önkényt lemondott. De ez kevéssel utóbb megbánta lépését, visszavonta lemondását, és a császár neheztelésétől tartván, Mátyás pártfogása alá helyezte magát.^[457]

Mátyás levelet intézett ekkor a császárhoz, kinek fenyegető hangon tudomására hozta, hogy a mennyiben a hűtelen esztergomi érsek pártolásával nem hagy föl, ő viszont a törvényes salzburgi érseket fogja oltalmazni.^[458]

És ezzel egyidőben a salzburgi érsek Stiriában fekvő várait átvette, azon kötelezettséggel, hogy azokat mind a törököknek, mind «bárki másnak» támadásai ellen megvédelmezi.^[459]

Mikor pedig Bernát érsek példáját követve, a hozzá szító Trautmansdorf Kristóf seckaui püspök, november havában Budán megjelent: az ő várait szintén védnöksége alá fogadta.^[460]

Kevéssel utóbb Mátyás közvetlenűl is éreztette a császárral ellenséges indulatát. Az 1477-iki egyezség felhatalmazta őt arra, hogy ha a százezer forintnyi összeg a kitűzött határidőre le nem fizettetik, tetszése szerint szerezhet magának kárpótlást. Mivel pedig ötvenezer forinttal a császár még mindig hátralékban volt, Mátyás az 1480-ik év februar havában, a Magyarország és Stiria határán fekvő Radkersburg (Regede) várát foglalta el.

A császár ezen tényt békeszegésnek, és mivel hadüzenet nem előzte meg, a nemzetközi jog elveibe ütköző merényletnek bélyegezte. Mire Mátyás a német birodalom fejedelmeihez és a svájczi köztársasághoz intézett körlevélben igazolta eljárását. Az osztrák rendeket pedig, kik a háborúra készülő császárnak segítséget szavaztak meg, óvta ellenséges lépésektől, nehogy – úgymond – ha őt támadásra kényszerítik, tartományuk, melylyel békességben élni és kegyelmesen bánni óhajt, még nagyobb kárt szenvedjen, mint három év előtt.^[461]

És miután a felszólalás hatástalan maradt, Mátyás a nyár elején Zeleni János kapitányt ezer lovassal Ausztriába küldötte, hol a Duna vidékét pusztítva járta be, és Markensteint megszállotta.^[462]

György bajor fejdelem kísérletet tett a két uralkodónál közbenjárni, és e végett augustus folyamán Pozsonyban fölkereste Beatrix királynét;^[463] de sikert nem ért el.

A császár ekkor a német birodalom fejedelmeihez fordúlt segítségéért. A nürnbergi gyűlés (1480 őszén) elhatározta, hogy követeket küld Mátyáshoz, és ha ez békekötésre nem bírható, tizenötezer fegyverest bocsát a császár rendelkezésére.

A német követek: Vilmos eichstädti püspök és Absberg lovag, támogatva a pápai követek által, kieszközölték, hogy fegyverszűnet jött létre.

De ennek tartama alatt, Beckensloer érsek csapatai Stiriában egy magyar hadosztályra ütöttek, azt meglepvén, visszavonulásra kényszerítették, és Magyarországba is üldözték.

A fegyverszűnet ezen megszegéséhez egy más sérelem járult. Nürnbergben (1481 juliusban) újabb birodalmi gyűlés tartatott, melyre Mátyás is küldött követeket; a kiktől azonban a császári biztosok a várt menedéklevelet megtagadták, minélfogva meg nem jelenhettek.^[464]

Ennek következtében a háború megújult. Mátyás csapatai Ausztriában Mauerlingnél egy császári hadosztályt megvertek; és a gazdag sanct-florinai monostort megsarczolták.

Nagy előny volt Mátyásra nézve Mauerkircher Frigyes passaui püspökkel kötött egyezsége, melynek értelmében a püspökség területéhez tartozó Sanct-Pölten és Mautern városok, százezer forintnyi zálogösszegért, az ő birtokába jutottak.

A császár ellenben hasztalanúl sürgette a német fejedelmeknél az igért segélyhadak kiállítását. Az 1481-ik év őszén csak a szász herczegektől érkezett egy kis csapat.^[465] Ez sokáig Bécsben vesztegelt, míg végre 1482 martius elején Markenstein visszafoglalására küldetett.

Mátyás épen Tatán időzött, neje társaságában, vadászattal töltve idejét, mikor a támadás hírét vette. Rögtön Pozsonyba sietett, és – mint maga írja – kisérőit, kik vadászatra és nem hadviseletre voltak felkészűlve, a fenyegetett város fölmentésére küldötte. Még több mérföldnyi távolságban voltak, mikor közeledésök hírére, az ostromlók hirtelen fölszedték a tábort, és visszatértek Bécsbe.

A király «a híres birodalmi segélyhad» ezen kudarczáról gúnyos levelekben értesítette a pápát és a nápolyi királyt.^[466]

Mindazáltal ezután sem szűnt meg a békesség megkötésére hajlandóságot nyilvánítani. És nem tartózkodott Beatrixnak megengedni, hogy a gyűlölt Beckensloer közbenjárását kérje ki.^[467]

Türelmét kemény próbára tette a császár, ki az alkudozásokat húzta-halasztotta. Mátyás miután ismételten eredmény nélkűl sürgeté a végleges választ, megszakította a tárgyalásokat és háborút üzent.

Május elején kezdette meg a hadimunkálatokat. Haimburg várát vette ostrom alá. A császár négyezernyi sereget bocsátott a fontos hely megmentésére. Zápolyai István küldetett ellene; de ez elbizakodottan, vigyázatlanúl haladván előre, a túlnyomó erő által körűlvétetett és megveretett. Ennek következtében a király is veszélyes helyzetbe jutott. Haimburg alól, a tábor egy részének hátrahagyásával, Pozsonyba kellett visszavonúlnia.^[468]

Itt nagy erőfeszítéssel fáradozott azon, hogy az ostromot mielőbb még hatályosabban megújíthassa. Seregét szaporította, és elhozatta legnagyobb ágyúit, melyek közől egyet nyolczvan ló alig bírt helyéből kimozdítani.

Ekkor aztán ismét Haimburg alá ment. De a kapitány vitézűl ellenállott. Mikor most újból császári felmentő sereg közeledett, Mátyás nagy óvatossággal járt el. A nyílt ütközetet kerűlvén, arra szorítkozott, hogy az ellenséget apró csatározásokban kifáraszsza, és nagy távolságra vivő ágyúi tüzével zaklassa. És czélt ért. A császári hadvezér felszedte táborát, és Bruckig vonúlt vissza. Mátyás ellenállva dícsvágyó kapitányai esdekléseinek, nem vette üldözőbe. A főczélt tartván szem előtt, az ostromra fordította egész erejét. És a vár september 30-ikán megnyitotta kapuit.

Itt hosszabb ideig időzött a király. Majd Bécs felé fordúlt, és egymásután megvívta a körűl fekvő helyeket: Sanct-Veit-ot, Badent, Enzersdorfot. A főváros ez alkalommal még megmenekűlt az ostrom szorongattatásaitól. Mátyás egy hadosztályt Stiriába küldött, maga pedig Sopronba ment, és Kőszeget, mely közel félszázad óta Frigyest uralta, vette ostrom alá. A várat kapitánya csakhamar föladta.

A következő (1483) esztendőben a háború tovább folyt, de mindkét részről lanyhán, jelentékenyebb eredmények nélkűl.

A nyár végén IV. Sixtus a castellói püspököt küldötte a két uralkodóhoz, közbenjáróúl.

Ez előbb a császárt kereste föl, a ki azonban intelmei meghallgatására egyáltalán nem volt fogékony; úgy vélekedvén, hogy ellenfele a hosszú háborúban kimerűlt és ennek folytatására képtelen.

Mátyás megtudta ezt, és tűntető módon kívánta a legátust meggyőzni afelől, hogy a császár tévesen ítéli meg a helyzetet. Jelenlétében, egy alkalommal, tizenhét roppant ágyút hozatott elő, melyeket Pozsony fel indított útnak. Az után a kincstárba vezettette az olasz főpapot, ki – mint Rómába jelenti – az arany és ezüst asztali készletnek, a gyöngyökkel meg drágakövekkel ékesített ruháknak és egyéb értékes tárgyaknak felhalmozott tömege láttára bámulattal telt el.

Mindazáltal a legátus meggyőződött, hogy Mátyás bár a hadviselésre minden eszközzel rendelkezik, a békességet őszintén óhajtja. Mit sem mulasztott el, hogy ezen hangulatban megerősítse.

Elébe állítá az ó- és új-szövetség hőseit és királyait, kiket mennyei áldás jutalmazott, valahányszor papjaik s prófétáik szavára hallgattak. Nagylelkűségére utalt, melyet azzal bizonyíthat be, hogy ő első nyújtja békülésre jobbját «makacs és tehetetlen» ellenfelének. Hizelgett hiúságának is, megjegyezvén, hogy a háború, a mit az elgyengűlt császári aggastyán ellen visel, ép oly kevéssé gyarapíthatja dicsőségét, mint az oroszlánét, ha egérrel harczolna.

A király ajánlkozott, hogy mindazt, a mit elfoglalt, a pápa kezeibe bocsátja, a ki mindaddig tartsa meg, míg a császár ötvenezer forintnyi tartozását lefizeti, és tízezer lovasnak a törökök ellen kiállítását a birodalmi gyűlésen kieszközli.

Mire a legátus azt válaszolta, hogy a javaslat elfogadását nem remélheti, mert a császár úgy magyarázná azt, hogy őt már hitelvesztettnek, megbízhatatlannak tartják; ellenben esküvel kötelezi magát annak kieszközlésére, hogy a császár önkényt többet nyújtson neki, mint a mit tőle ő követelne.

Hangos kaczajba tört ki ennek hallatára Mátyás. «Ő – úgymond – jobban ismeri a császárt, és tudja mily kevéssé lehet benne bízni; ha egyszer visszakapná, a mit a háborúiban elvesztett, kötelezettségei teljesítéséről megfeledkeznék."

A legátus ekkor azt a kérdés vetette föl: nem volna-e czélszerű, hogy a pápa Németország valamelyik városába hívja össze a fejedelmeket, kik a császár és a király kibékítését vinnék végbe, és a török ellen segítséget ajánlanának.

Ezen gondolat megnyervén a király helyeslését, a legátus másodízben ment a császárhoz, ki tizenhat napig tartotta őt magánál, és akkor is határozatlanúl hangzó válaszszal bocsátá vissza Budára.

Mátyás ennek következtében szintén merevebb magatartást tanusított. A legátus meggyőződött, hogy az ő közbenjárása a két fél között a közeledés létrehozására elégtelen. Személyes találkozásuktól várt még eredményt. De a mikor ezt megpendíté, a király gúnyosan megjegyzé: «Ha a császárnak kedve van bevárni engem, én nem sokára közelben leszek!»

Mire az olasz főpap a helyzet alapos ismeretéről tanúskodó válaszában, figyelmezteté, hogy «a császár makacsságát fegyver hatalma nem képes megtörni».^[469]

És Frigyes csakugyan leányát, a családi kincsekkel együtt, Bécsből Tirolba szállíttatván, ezzel világosan hirdette, hogy készebb fővárosát is elveszteni, int sem engedményeket tenni.

Mátyás ekkor (1484 elején) hozzálátott Bécs megszállásához. Egymásután foglalta el a körűlfekvő helyeket; martius 11-ikén a lajtamelléki Bruckot, april 15-ikén a Bécs fölött uralkodó Kahlenberget. Miután a Duna jobb partján a várost teljesen körűl zárta, a bal parton Korneuburg ostromára Dávidházi nevű vitéz kapitányát küldötte, ki egy császári felmentő sereget véres ütközetben megvert, de mielőtt az őrség kitartó ellenállásán diadalmaskodhatott volna, golyó által találva elesett. Ekkor – november második felében – maga Mátyás vette át a vezérletet. Az ő személyes jelenése fokozta az ostromlók bátorságát. Az őrség, mely már mindenben szükséget szenvedett csüggedni kezdett, és december 4-ikén megnyitotta a fontos hely kapuit.

71. BÉCS LÁTKÉPE 1483-BÓL.

A SZENT-ISTVÁN TEMPLOM BELSEJE.
(Dörre Tivadar eredeti rajza után.)

Mátyás ezután ismét a Duna jobb partjára vezette át seregét, és 1485 első napjaiban Bécs városának teljes berekesztésére tette meg intézkedéseit. Ő maga Wäring mellett foglalt állást. Januar 29-ikén déli tizenkét órakor kezdődött a város lövetése.

De az ostrom soká húzódott el. És az őrség ismételt kitörései alkalmával sok kárt tett az ostromlóknak.

A táborban elterjedett hírek szerint, Mátyás, hogy a város állapota és a lakosok hangulata felől tájékozza magát, egyszer paraszt-ruhában tojást és vajat árulva, máskor mint kerékgyártó maga előtt kereket hajtva, belopózott, és meggyőződött, hogy az ellenállás napjai meg vannak számlálva.

Nagy inség és drágaság uralkodott. A polgárság békétlenkedni kezdett, és alkudozások indítását sürgette. A császári kapitányok napról-napra halogatták ezen óhajtás teljesítését. A csüggedőket azzal biztatták, hogy Miksa főherczeg német és burgundi hadakkal útban van. De mikor ezen remény alaptalannak bizonyúlt, a lakosság körében az ingerűltség oly mérveket öltött, hogy a feladás iránt való tárgyalásokat nem lehetett több halasztani.

Abba történt megállapodás, hogy a híres bécsi egyetem tanárai tegyék meg az első lépést a tudománypártoló királynál. Küldötteik majus 14-ikén jelentek meg a táborban, és egyelőre hét napi fegyverszűnetet eszközöltek ki. Majd abban egyeztek meg, hogy a mennyiben junius első napjáig felmentő sereg nem érkezik, a város megadja magát, az őrség lovaival, fegyvereivel és összes podgyászával szabadon elvonúlhat. Felmentő sereg nem érkezett.

A kitűzött napon, Mátyás nyolczezernyi hada élén tartotta meg bevonúlását a Habsburgok székvárosába. A tanács, a papság, az egyetem ünnepélyesen fogadta. Még fényesebb fogadtatásban részesűlt öt nappal utóbb a királyné.

75. A RÉGI VÁRKASTÉLY BÉCSBEN.

Szent István dómjának fenséges boltívei alatt adtak mindketten hálát a Mindenhatónak, és meghallgatták Kreuznach Miklós tanár ékes üdvözlő beszédét. Mire a főherczegek régi várpalotájában szállottak meg, melyet csak hamar fényűző módon rendeznek be, és függőkertek alkotásával szépítettek.^[470]

* * *

Mátyás a hódítás jogczímén Ausztria törvényes uralkodójának tekintette magát. Felvette az osztrák herczeg czímét. Bécs város tanácsától hűségi esküt követelt. A tartomány rendeinek gyűlést hirdetett, hódolatukat fogadta, adót szavaztatott meg, és új adózási rendszert dolgoztatott ki általok. Jószágokat adományozott magyarországi híveinek Ausztria területén.^[471] Sőt a bécsi püspökségre magyar főpapot nevezett: Dóczi Orbán személyében.^[472]

Kezdetben, mikor a háborút megindította, csak az volt czélja, hogy boszút álljon a császáron, őt megalázza és a saját hatalmi érdekeit biztosító egyezség kötésére kényszerítse. De később, a szerencse kedvezéseinek hatása alatt, mind merészebb terveket karolt föl. Úgy vélekedett, hogy az osztrák ház örökös tartományainak állandó birtokosává teheti magyar koronát; és ő mint német területek uralkodója, biztosabban számíthat a császári trón elnyerésére.^[473]

Mert ezen czélpontot soha sem téveszté szem elől. És az olasz humanisták is nem szűntek meg imperatori vágyait táplálni, azok teljesűlését hirdetni. «Bár viradna föl – olvassuk egyiköknek munkájában – mielőbb az a nap, mikor Mátyást mint római királyt és császárt üdvözölhetjük! … Miként egykor Mátyás az apostolságra hivatott meg, sorshuzás utján, úgy reméljük, hogy császári sors lesz osztályrésze a mi Mátyásunknak is. Ha majd azután koronázása végett Olaszországba jő, ó milyen beszédet intéznünk akkor Mátyás császárhoz!»^[474]

Azonban Mátyást álmodozásából csakhamar felriasztotta a rideg valóság.

73. FRIGYES CSÁSZÁRNAK A SZÁSZ HERCZEGHEZ INTÉZETT LEVELE.

A császár nem hajlott meg a csapások súlya alatt. Nyugodtan tekintett a jövendőbe. Tántoríthatatlan volt azon meggyőződése, hogy a fordulat nemsokára bekövetkezik. A magyar fegyverek által elfoglalt vagy fenyegetett tartományait sorsuknak engedve át, a német birodalomba távozott. És itt nemcsak oda irányúlt figyelme, hogy a fejedelmeknél segítséget eszközöljön ki, hanem azon is fáradozott, hogy fiának Miksa főherczegnek a császári trónon örökösödését biztosítsa, őt római királylyá választassa meg.

Ezen utóbbi tervét nagy óvatossággal készíté elő, ügyességgel vezette sikerhez. Sőt épen Mátyás király diadalaira, hódításaira és ambitiójára utalva, győzheté meg a fejedelmeket arról, hogy nem szabad időt veszteni, és bevégzett ténynyel kell útját állani az ő törekvéseinek.

Az 1486 elején Frankfurtban tartott birodalmi gyűlés Mátyás ellen 34,000 emberből álló sereg kiállítását határozta el. És február 16-ikán a választó-fejedelmek Miksa főherczeget római királylyá kiáltották ki.

Mátyás ekképen két évtizeden keresztűl kifejtett erőfeszítéseit meghíúsítva látta. Azonban nem volt szokása a bevégzett tények előtt némán meghódolni. El volt határozva, hogy kísérletet tesz a választás megsemmisítésére.

Hat választó-fejedelem adta szavazatát Miksára. A hetedik, a cseh király nem volt jelen. A császár, ki Mátyást nem volt hajlandó elismerni; Ulászlót sem engedte meghivatni, mivel előre lehetett látni, hogy mint a magyar király szövetségese, ellen fog szegűlni.

Mátyás rábírta Ulászlót, hogy a jogain ejtett sérelem miatt óvást emeljen, és a választás érvényességét ne ismerje el. Ő maga is, a választó-fejedelmekhez intézett iratában, szövetségesének felszólalását hathatósan támogatta.

Mivel pedig ilyen körűlmények között érdekében állott viszonyítá Ulászlóhoz még szorosabbá és bensőbbé alakítani, meghívta őt a morvaországi Iglau városba, hol (september havában) tizenkét napot töltött vele.

75. A N.-UJHELYI VÁR-KASTÉLY ÉS VÁR-KAPU.

Nagy európai szövetséget szándékozott a császár és Miksa ellen létrehozni. Csatlakozásra szólította föl Francziaország királyát és az olasz hatalmakat.^[475]

Egyszersmind, a boszú lángjától hevítve, fokozott erélylyel folytatta Ausztriában a hadimunkálatokat.

Augustus elején személyesen állott serege élére. Laa, Recz és Eggenburg városokat, bár erélyes ellenállást fejtettek ki, megvívta. És miután rövid ideig Bécsben a hadjárat fáradalmait kipihente, az 1487-ik év január 13-ikán Németújhely alá indúlt, melynek megszállását Zápolyai István már két év előtt kezdette meg, és azóta sikertelenűl folytatta.

76. ZÁPOLYAI ISTVÁN DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPE.

Mátyás az ostrom munkálataiban sok hibát fedezett föl. A sánczokat és tornyokat egymástól és a várostól nagy távolságban emelték; minélfogva a megszálló seregnek meg kellett oszolni, az őrségnek ellenben könnyű volt kirohanásokat tenni és élelmi szereket szállítani.

A király lehetőleg szorosra vonta az ostromövet, tizennyolczezer lépés hosszúságban árkot ásatott a város körűl, gondosan ügyelt az élelmiszerek szállításának meggátlására, és titkon összeköttetésbe lépett néhány elégűletlen polgárral.

Nemsokára rohamot rendelt az egyik külváros ellen. Katonái, kiknek majdnem nyakig kellett a vizekben és mocsarakban gázolni, két ízben verettek vissza; harmadízben sikerűlt az utcákba hatolniok; de ekkor az őrség felgyújtotta a házakat, és a védtelenűl álló magyarokra irányozta ágyúit, melyeknek golyói mintegy ötszáz vitézt terítettek le.

Viszont a magyar ágyúk tüzelése nagy károkat tett a falakban. Mindenfelé rések tátongtak. Husvét hetében Mátyás új rohamra készűlt, és kémet küldött a városba, hogy ott néhány házat felgyújtván, az őrség figyelmét elvonja. De a kém elfogatott, és mindent kivallott. Mire a vár parancsnoka azon csellel élt, hogy a kijelölt helyen ő gyújtott föl egy farakást, miáltal a magyarokat tévútra vezethette, és a falakra rohanókat felkészűlve várván, tetemes vesztességgel visszaűzhette.

Mindazáltal az ostromlók mind közelebb jutottak a falakhoz, és míg ezeknek lövetése szűntelenűl folyt, az őrség és lakosság mindenben szükséget szenvedett. Junius 29-ikén a császári kapitányok és a város tanácsának tagjai megjelentek Mátyás előtt, hogy vele tárgyalásokba bocsátkozzanak. Az alku egészen sajátszerű formában jött létre. Fegyverszűnet köttetett hét hétre; ha ezen idő alatt legalább 3000 fegyveresből álló császári felmentő sereg a város kapujig tud hatolni, a király felhagy az ostrommal; ellenkező esetben a negyvenkilenczedik napon a vár és város megnyilik előtte.

A fegyverszűnet idejét Mátyás arra használta föl, hogy Schottwien és Mürzzuschlag megvívásával a fontos semmeringi útat hatalmába ejtse. Augustus 14-ikén ismét Németújhely alatt volt, és három nappal utóbb ünnepélyes bevonulását tartotta Frigyes császár székvárosába.

Ezalatt végre a német birodalom által felajánlott segélyhad megindúlt. Összesen csak háromezer emberből állott. Albert szász herczeg volt vezére, ki augustus közepén Sanct Pölten felé vonúlt.

Mátyás személyesen vezetett ellene egy hadosztályt. De régi barátságos viszonyukra hivatkozva, találkozást ajánlott neki. A herczeg kész volt ezt elfogadni, s a békés kiegyenlítést megkísérleni. És bár a császár által eltiltatott az alkudozásoktól; november havában ismét érintkezésbe lépett a magyar királylyal.

Megállapíttatott, hogy november 30-ikán Mátyás Sanct-Pöltenben, Albercht Mökben jelenik meg. Amaz pontos volt. Ez udvarias levélben csak egy napi halasztást kért.

Markersdorfban jöttek össze. Őszinte tisztelettel járultak egymás elé. Bizalmas beszélgetésben az egyezség főpontjai iránt tisztába jöttek. A részletek kidolgozását tanácsosaikra bízták.

Arról volt szó, hogy a császár és a magyar irály a közöttök fenforgó vitás ügyek eldöntését a pápára bízzák.

Azonban a császár jóváhagyását nem sikerűlt kieszközölni. Csak rövid fegyverszűnet jött létre. Albrecht herczeg elhagyta a harcztért. Ausztria Mátyás kezeiben maradt.^[476]

III.

Hadjárat a török ellen. A kenyérmezei diadal. Mátyás bosnyákországi hadjárata. Otrantó felszabadítására küldött segélyhad. II. Mohammed halála. Dsem török herczeg. II. Bajazeddel kötött fegyverszünet. Ennek megszerzése. Mátyás törekvései, hogy Dsem Magyarországba bocsáttassék.

ORSZÁGOKAT hódítva a nyugaton, Mátyás látszólag megfeledkezett a veszélyről, mely hazáját kelet felől fenyegette. Kortársai és az utókor szemeiben azon vádnak tette ki magát, hogy túlcsapongó hatalomvágynak feláldozta nemzete érdekeit, és hűtelenűl letért a dicsőséges pályáról, a mit atyja jelölt ki neki. De a valóságban, tekintete szűntelenűl oda volt irányozva az örökségkép rászállott küldetésre. Csak új útat választott a régi czélhoz. Mindenütt a hol befolyását érvényesíté, vagy fegyverének súlyát érezteté, Magyarország biztonságának föltételeit és az anyagi támogatás forrásait kereste, hogy annál szabadabban és hatályosabban szentelhesse azután életét és erejét az ozmánok elleni harcznak.

A császárral és a pápával, a német birodalom és Olaszország fejedelmeivel folytatott tárgyalásaiban mindig föl-fölmerül a török birodalomba indítandó támadó hadjárat ügye, a mely iránt azonban nem képes a kellő érdeklődést és áldozatkészséget fölébreszteni. Azt sem akadályozhatta meg, hogy Velencze, keleti birtokai és kereskedelme biztosítása végett, 1479 elején a törökökkel békét kötött. Sőt feljogosítva hitte magát azzal vádolni a köztársaság kormányát, hogy az ő biztatására indította Mohammed császár, a nevezett év folyamán seregeit Magyarországba.

77. KINIZSI PECSÉTJE.

Az Oláhország felől Erdélybe nyomúló ellenség visszaverésére Mátyás legjelesebb két vezérét küldötte: az ősrégi nemzetségből származó BÁTORI ISTVÁN erdélyi vajdát és FELFÖLDI KINIZSI PÁL-t, az egykori molnárlegényt, ki rendkívüli testi erejével vonta magára a figyelmet, utóbb pedig kivételes hadvezéri képességeket tűntetvén ki, mind magasabbra emelkedett, úgy hogy előbb Belgrád várának parancsnokságát,^[477] és ekkor már az ország alsó részeinek főkapitányi tisztét viselte.

Együtt vívták 1479. october 13-ikán, Szászváros közelében, a Kenyérmezőn azt a dicsőséges csatát, mely az ellenség teljes megsemmisítésével végződött, s közel harminczezer töröknek életébe kerűlt.^[478]

78. BÁTORI ISTVÁN PECSÉTJE.

A következő (1480) esztendő őszén, Mátyás értesűlvén, hogy egy török csapat a császár területére, Stiriába, Karinthiába ütött, és nagy számú fogolylyal készűl visszatérni: hirtelen egybegyűjtött kis sereget, és személyesen indúlt meg, hogy föltartóztassa, és a foglyokat kiszabadítsa. De a megáradt Dráván és Száván a hídak verése sok időt igényelvén, elkésett. Ekkor, hogy megtorolja az okozott kárt, november közepén Bosnyákországnak a törökök által bírt részébe nyomúlt, pusztítva vonúlt rajta keresztűl, és egy basával öt napig tartó véres ütközetben diadalmasan mérkőzött meg. Ezzel egyidőben Kinizsi Pált Szerbországba bocsátotta, hol az Krusováczig jutott el és a törököket szintén többször megverte.^[479]

Ezen hadárat alatt vette azt a megrendítő tudósítást, hogy a török hajóhad Olaszország délkeleti részében, Apuliában kikötött, és partra szállított húszezernyi sereget, mely Otranto városát (augustus 11-ikén) hatalmába ejtette, majd Brindisit is, a jelentékeny kikötővárost fenyegette.

79. A BÁTORI-CSALÁD CZIMERE.

A nápolyi király Alfons herczeget, a trónörököst küldötte oda. De ennek eredménytelenűl kellett elvonúlnia. Egész Olaszországot rettegés szállotta meg. A pápa készűleteket tett, hogy Rómából elmenekűl.

Mátyáshoz is fordúltak segélykéréssel. És ő Magyar Balázs kapitány vezérlete alatt, hatszáz válogatott vitézt küldött.

Ezen kis csapat dicsőségesen teljesítette megbízatását. Alig hogy partra szállott, azt az erősséget támadta meg, mely a várost vízzel ellátó forrás oltalmára emeltetett a törökök által. Heves küzdelem után sikerűlt hatalmába kerítenie az erősséget és a forrást is, mely azóta «magyar forrás» elnevezését nyerte.

80. MAGYAR B. PECSÉTJE.

Az őrségnek a téli és tavaszi hónapok alatt a cisternákba felfogott esővíz elegendő italt szolgáltatott. De mikor a nyári nap égető heve kiszárítá a medenczéket, az őrség majdnem naponként kisérletet tett, hogy a forrást újból megszerezze. Mivel pedig mindíg visszaveretett, augustus 10-ikén kitűzte a fehér lobogót és a következő hónap elején elhagyta az olasz földet.

Otranto felszabadításának emlékére a pápa érmet veretett. És mikor ezen esemény négyszázéves emlékezetét ünnepelte Olaszország, a késő unokák kegyeletesen emlékeztek meg a magyar szabadítókról.^[480]

Az otrantói kudarczot II. Mohammed nem élte meg. Fényes pályájának 1481 május 3-ikán vetett véget a halál.

Legidősebb fia II. Bajazed lépett helyébe. De azon ürügy alatt, hogy mikor ő született, atyja még nem volt császár, a nagyvezér az ifjabbik fiút Dsem herczeget, állította trónöröklésre jogosúltnak. Számos előkelő basa pártolta ügyét. Testvérharcz keletkezett, mely Bajazed pártjának győzedelmével nyert befejezést.

Dsem Egyiptomba, innen pedig Rodosz szigetére menekűlt, hol a Szent-János-lovagrend nagymesterénél barátságos fogadtatásra talált.

El volt határozva, hogy bátyjának megbuktatása végett a keresztény hatalmak közreműködését kéri ki. Első sorban Magyarországhoz csatolta reményeit. Trónra emeltetését nem várhatta mástól, mint Mátyástól. És a vérrokonság tudata is vonzotta hozzá.

Mátyás maga beszélte utóbb a pápai követnek, hogy ötven és néhány esztendő előtt, nagyanyjának nővére kalandozó törökök kezeibe jutván, fogságba hurczoltatott, II. Murad császár neje, majd II. Mohammednek anyja lett.^[481] Dsem tehát unokatestvéréhez, Mátyáshoz kívánt eljutni. De ebben megakadályozta a velenczei köztársaság; mely barátságos viszonyban állván Bajazedhez, az ellene tervezett hadműveletet meghiusítani igyekezett; emellett Mátyás hatalma és tekintélye gyarapodásában veszélyt látott önmagára és szövetségesére a császárra nézve. Ennek következtében kieszközölte, hogy a nagymester Dsem herczeget déli Franciaországba szállította, s ott egyik várában szigorú őrizet alá helyezte.^[482]

Ezalatt Dsem titkos párthívei Törökországban nem mondottak le az ő visszahelyezésének gondolatáról. Egyik közűlök, előkelő basa – az 1483-ik év folyamán – Mátyás királyhoz jött, és a portai viszonyokat előadván, az időpontot támadó föllépésre kiválóan alkalmasnak tűntette föl.^[483]

Mátyás, bár ekkor már háborúban állott a német császárral, képesnek érezte magát arra, hogy egyidőben a török birodalom ellen is támadást intézzen. E czélra hetvenezer emberből álló sereget állíthatott ki.^[484]

Ezért a basát Rómába küldötte, és lépéseket tett, hogy Dsem haladék nélkül Magyarországba bocsátassék.^[485] Közvetlenűl hozzá is fordúlt. Levelében «szeretett testvérének és vérrokonának» nevezte őt, és megfogadta, hogy mihelyt megérkezik, «azonnal apai birodalmába visszavezeti; minden erejét, tehetségét és személyét is rendelkezésére bocsátja, hogy a trónt elfoglalhassa».^[486]

Azon fényes diadal, a mit ez időtájt (1483 őszén) Geréb Mátyás horvátországi bán a császár területére tört török sereg fölött kivívott,^[487] megerősíthette volna elhatározásában.

De nem úgy történt. Az év végén Bajazed követei jelentek meg előtte, és előnyös föltételek alatt fegyverszűnetet kértek. Ő nem utasította vissza ajánlataikat, és egyik tanácsosát küldötte velök a portára, hol a fegyverszűnet öt esztendőre megköttetett. A mit Mátyás a keresztény hatalmakhoz írt leveleiben azzal igazolt, hogy magára hagyatva azoktól, kik még inkább mint ő hivatva lennének a kereszténység oltalmára fordítani erejöket, egyedűl nem folytathatja a háborút, és míg Isten a többi fejedelmek szemeit megnyitja, békekötéssel kényszerűl a maga érdekeit biztosítani.^[488]

Mindazáltal azon reménye, hogy kelet felől ezentúl háboríttatni nem fog, meghiúsúlt.

A következő (1484) év nyarán Bajazed elárasztotta Moldvaországot seregeivel, két fontos erősségét: Kiliát és Akiermant megvívta. Mátyás felszólalására azt válaszolta ugyan, hogy a fegyverszűnetbe Moldvaország nincs befoglalva;^[489] de hogy elvállalt kötelezettségeivel nem gondol, szembetűnően megmutatta egy másik tény. Mentegetődzésével egyidőben hétezer fegyveresből álló török had tört Temesvár vidékére, melyet tűzzel-vassal pusztított, míg Kinizsi Pál feltartóztatta és september 13-ikán véres csatában teljesen megsemmisítette.^[490]

A törökökkel kötött szerződések megbízhatatlansága, Mátyás királyban újból fölkeltette azt a vágyat, hogy Dsem herczeg fölhasználásával támadó hadjáratot intézzen a török birodalomra. A ferrarai herczeg közbenjárása mellett, az terveztetett, hogy Dsem szökve hagyja el francziaországi tartózkodási helyét, és Magyarországba jön.^[491]

Ez kivihetetlennek bizonyúlván, Mátyás kísérletet tett, hogy a franczia udvart bírja rá Dsem herczeg kiszolgáltatására. XI. Lajos halála után, a kiskorú VIII. Károly lépett a trónra, kinek nevében nénje kormányzott.

Mátyás az 1487-ik év első hónapjaiban a váradi püspököt küldötte Francziaországba. Jelentékeny pénzösszegeket is bocsátott rendelkezésére, hogy a befolyásos egyéneket ajándékokkal megnyerje.^[492]

De ismét Velencze állott útjába. A senatus rábírta a vele szövetséges viszonyban álló pápát, hogy Dsem herczegnek Rómába küldését, s a szent-szék felügyelete alá helyezését követelje. Igy történt, hogy a váradi püspök több hónapig tartó távollét után, eredménytelenűl tért vissza.^[493]

Ellenben a nápolyi király mindent megtett, hogy a pápa és a signoria terveinek sikerét meggátolja. A rodoszi lovagrend nagymesterének – bizonyára Mátyás megbízásából – nagy pénzösszeget igért, ha a török herczeget neki szolgáltatja át. Majd a franczia uralkodóház egyik nőtagjával alkudozott. Végre azon kalandos vállalkozásra is kész volt, hogy Dsemet, mikor Francziaországból Rómába szállítják, útközben erőszakkal hatalmába ejti.^[494]

MÁTYÁS KIRÁLY LEVELE IV. SIXTUS PÁPÁHOZ 1478 OKTÓBER 28-IKÁRÓL.

Mind hiába. Dsem a Provence partjairól hajón szállíttatott Olaszországba, és Rómába vitetett, hol a pápai palotában kapott lakást és rangjához illő ellátást.^[495]

IV.

Mátyás viszonya az olaszországi államokhoz. Törekvése Triest megszerzésére, Dalmatia visszafoglalására. Veglia sziget elfoglalása Velencze által. Tárgyalások a nápolyi királylyal. Florenczczel és Milánóval kötendő szövetség iránt. Viszonya Velenczéhez. VIII. Incze pápa trónralépte. Mátyás a pápával szemben a nápolyi királyt támogatja. Védnöksége alá fogadja Anconát.

A KIRÁLYT kormányzatának hármas czélja: a magyar állam függetlenségének biztosítása, – a törökök ellen megoltalmazása, – súlyának nyugati Európában megalapítása, szükségképen sokszoros összeköttetésbe hozta az olasz államokkal. Olaszország, politikai hanyatlása daczára, a mi a szétdaraboltság és belső küzdelmek nyomaiban bekövetkezett, sok tekintetben megtartotta vezérlő állását az európai államok élén.

Róma, az egyház fejének székvárosa, hajdani varázsát és befolyását a keresztény népekre nem vesztette el. Velencze és Genua az öntudatos közlekedési és kereskedelmi politika első mesterei és dús kincseinek letéteményesei maradtak.

Nápoly, Flórencz és Milano nem szűntek meg úgy a természet áldásainak, mint a műveltség, gazdagság és fényűzés felsőbbségének vonzó erejét gyakorolni. És olasz földről indúltak ki a renaissance irodalmi és művészeti mozgalmai a művelt világ meghódítására.

Mátyás uralkodásának kezdetétől fogva benső viszonyba lépett a szent-székkel és a velenczei köztársasággal; utóbb Milano és Nápoly fejedelmeivel is. Soká arra szorítkozott törekvése, hogy erkölcsi és pénzbeli támogatásukat szerezze meg; ellenben nem gondolt arra, hogy az olaszországi ügyekbe avatkozzék.

De amint a császári korona megszerzésének vágya lelkében megfogamzott, s ezzel politikájának kerete európai szélességet nyert; amint utóbb mérkőzése a császárral az összes hatalmi tényezők figyelembevételét tette szükségessé: változott az állás, amit elfoglalt; és Olaszország irányában is a cselekvés, a kezdeményezés terére kellett lépnie.

Ezt megkönnyítette házassága, mely Nápoly, Ferrara, Milano udvaraival rokoni kapcsolatba hozta. A politikai szereplés után sóvárgó királyné mindent megtett, hogy hazájának ügyeire irányozza férje figyelmét; amiben vele közreműködtek az olasz humanisták, kik a budai udvarnál vendégszerető fogadtatásra találtak, és az olasz diplomaták, kiknek egész sorozata nyert állandó alkalmazást Mátyás szolgálatában.^[496]

Mindenek előtt szükséges volt az adriai tenger partjain erős állást foglalnia, és előnyös fekvésű kikötő helyek birtokába jutni, amilyenekkel Dalmátiának a magyar király kezei között megmaradott részében nem rendelkezett.

Az 1477-ik év elejétől kezdve Mátyás azon tervvel kezd foglalkozni, hogy a császár által bírt Triestet hatalmába ejti, és ezen czélból a város előkelő patriciusai közűl többeket titkon megnyert.^[497]

Majd feladatául tűzi ki: Dalmátia azon részét, melyet a magyar koronától Velencze szakított el, fegyver hatalmával visszaszerezni.^[498]

Erre kedvező alkalom kínálkozott 1478-ban, mikor Velencze a pápa és a nápolyi király ellen szövetségre lépett a flórenczi köztársasággal, Ferrara és Milano fejedelmeivel.

Mátyás el volt határozva, hogy apósa és a szent-szék oltalmára, Velencze ellen háborút indít, a melyhez nagymérvű előkészületeket tett.^[499]

Az említett év őszén Fontana Ferenczet Ferrarába, Cavitello Justiniánt pedig Milanóba küldötte, hogy a szövetség felbontására és Velencze elszigetelésére kísérletet tegyenek.^[500]

A császárral pedig tárgyalásokat indított meg a végett, hogy a köztársaság ellen indítandó magyar seregnek a császár területén szabad átvonulást eszközöljön ki.^[501]

Még fokozódott ellenséges indulata, mikor 1479 elején Velencze a törökökkel békét kötött, és mikor később a törökök betörését Erdélybe a köztársaság izgatásainak tulajdonította.^[502]

Fenyegető magatartása élénk aggodalmakat keltett Velenczében, hová már olyan tudósítások is érkeztek, hogy magyar hadak útban vannak Friaul felé. És a senatus míg többrendbeli intézkedéseket tett a köztársaság területének megoltalmazására; ugyanakkor Mátyáshoz követet küldött, ki hivatva volt őt a háború megindításától visszatartani.^[503]

A hadjárat nem jött létre. A császár megtagadta a hadak átvonulására az engedélyt;^[504] a nápolyi király által igért segélypénz elmaradt;^[505] a pápa meg épen Velenczével egyezségre lépett.

Velencze ezáltal fölbátorítva, még inkább fölingerelte maga ellen Mátyást azzal, hogy a hűtelen Frangepán grófok ajánlatára az ezek által bírt Veglia szigetét a saját fenhatósága alá fogadta, és kormányzót rendelt oda.^[506]

Mátyás ekkor Magyar Balázs vezérlete alatt hadakat küldött a sziget megszállására.^[507] És mikor a pápa őt Velencze jogigényeinek respectálására szólította föl, válaszában szokott erélyével kijelenté, hogy «készebb egész birodalmát és saját fejét is koczkára tenni», mint sem a magyar korona jogait feláldozni. Éles szemrehányásokat tett a pápának, és fölkérte, hogy a köztársaság jogtalan vállalata támogatásának botrányától tartózkodjék, nehogy «ezt később megbánnia oka legyen».^[508] Veglia azonban velenczei uralom alatt maradt.^[509]

Velencze később is semmit sem mulasztott el, amivel Mátyásnak ártalmára lehetett. Ellene segítséget ajánlott a császárnak, és ezt a kibéküléstől visszatartani igyekezett.^[510]

Időközben, 1481 őszén, a nápolyi királynak sikerűlt Velencze megrontására, a flórenczi köztársasággal és Milanóval ellen-szövetséget kötni. Mátyás is felhivatott csatlakozásra. De ez nem bízván a szövetség tagjainak kitartásában és áldozatkészségében, tartózkodott a fölhívást követni. Beatrix útján, nyiltan kifejezte aggodalmait; és kijelentette, hogy csak azon esetre, ha kellő biztosítékokat nyer, indítaná meg Velencze ellen a háborút, amire – úgymond – nézete szerint, soha olyan kedvező alkalom nem kínálkozott mint most. Százezer arany segély fejében kész volt tízezer svájczi gyaloggal és hatezer magyar lovassal Verona és Brescia területén indítani meg a háborút; ha pedig kétszázezeret kapnak, egy másik sereggel hátulról támadni meg a köztársaságot.^[511]

De bár igényei a lehető legszerényebbek valának, nem remélhette, hogy ki fognak elégíttetni. Ezért egyidejűleg azt az ajánlatot tette a ferrarai herczegnek, hogy Velenczébe követeket küld béke létesítése végett.^[512]

És csakugyan a szövetség tagjai a százezer aranyat sokalták. Alkudozni kezdettek. Hatvanezerrel kínálták. A mely szűkkeblűség nem kevéssé boszantotta Mátyást, ki megjegyzé róluk, hogy «úgy viselik magokat, mint az a fösvény, ki egy forintot áldoz föl egy garas megtakarítása kedvéért». Egyúttal ismételten úgy nyilatkozott, hogy ha elegendő pénzzel látják el, akár százezer fegyverest is állít síkra, és kész életét, trónját koczkáztatni, mert egyszer-mindenkorra meg akar szabadúlni ellenségeitől; de apró vállalatokban nem hajlandó erejét elpazarolni.

Elégűletlensége a felháborodásig fokozódott ezután; mert hónapokon át hiába várakozott Flórencz és Milano követeire, kiknek a szövetség megkötése végett udvarához kellett volna jönniök.^[513]

A tárgyalások mindazáltal nem szakadtak meg. Mátyás utóbb Sadoleto Miklós által, a nápolyi király és szövetséges-társai elé új ajánlatot terjesztett. Kész volt pénzsegély nélkűl is megindítani a háborút Velencze ellen, ha a pápa által kiállítandó okiratban fölhatalmaztatik arra, hogy békét köthet a köztársasággal, mihelyt ez visszabocsátja neki azon egész területet, mely egykor a magyar koronához tartozott. A mennyiben pedig erre rá nem állanak, most már igényeit a pénzsegély összegére nézve magasabbra emelte. Az első és második esztendőre két-kétszázezer, a harmadikra egyszázezer forintot követelt; megjegyezvén, hogy ennél a sajátjából sokkal többet áldozna a háború költségeire.^[514]

Az alkudozások eredménytelenek maradtak. Mátyás nem lépett a ligába.

És miután azon reménye, hogy az olasz államok segítségével Velenczét megtörheti, eltűnt; nem tartózkodott attól, hogy politikájában merész fordulatot téve, a köztársasághoz fordúljon szövetségi ajánlataival, a melyeknek elfogadása a császár ellen viselt háború folyamára előnyös hatást gyakorolhatott.

Az 1484 tavaszán követeket küldött Velenczébe.

Az előterjesztéseikre adott válasz édes szavakkal hangoztatja ugyan «a változatlan barátság és szeretet érzelmeit», miket a köztársaság Magyarország királya iránt táplál; de a senatus kisiklott mindennemű kötelezettség vállalása elől, és nem volt hajlandó a császárral fennálló jó viszonyát megszakítani.^[515]

A következő évben, Bécs megvívása után, Mátyás újabb kísérletet tett, azon föltevésben, hogy, a kivívott nagy eredmények hatása alatt, a köztársaság több előzékenységet fog irányában tanusítani.

Erre annál inkább súlyt helyezett, mert Triest elfoglalását tűzte ki czéljáúl, és jelentékeny haderőt indított ama város megszállására.^[516]

September 22-ikén Mátyás követei: Ferencz egri főesperes és Kendi Antal a senatus által fogadtatván, küldetésök első czélja gyanánt Bécs elfoglalásának bejelentését tűntették föl. Míg ugyanis – mondák – ő felsége megelégedett azzal, hogy a többi fejedelmeket levéllel értesítse, a köztársaságoz követeket kívánt e végett küldeni «bizonyos benső jóakarat és szövetség jeléűl», és annak kitűntetése végett, hogy «a halhatatlan köztársaságot minden más állam elébe teszi, barátságát minden más hatalom jóakaratánál többre becsüli».

Ezen hízelgő nyilatkozat után előterjesztették a király kérését, hogy a magyar hadak, melyek a köztársaság területének szomszédságában fognak a császár ellen működni, jóakaratú támogatásban részesűljenek; és engedtessék meg a velenczei területen a szükséges lőporkészletnek beszerzése.^[517]

A signoria elég mérsékelt hangon szólott azon örömről, melylyel Bécs elfoglalásának híre eltölté; és udvarias kifejezésekbe burkoltan közölte elutasító válaszát. Fájdalommal szemléli – úgymond – a császár és a magyar király között dúló háborút; mindkét uralkodóhoz régi barátság kötelékei csatolják; és így semleges állást kell elfoglalnia. Ennek következtében arra kéri a királyt, mondjon le kívánatáról, hogy hadainak az átvonulás a velenczei területen megengedtessék; mert ezt nem teheti, nehogy ezáltal a császárt jelentékeny sérelemmel illesse.^[518]

És miután a követek legalább a lőpor beszerzésének megengedését újból kérték, ezt is a császár ellen működő hadak részére megtagadta.^[519]

Ugyanakkor «tekintettel a magyar hadaknak Friaul felé vonulására», katonai intézkedéseket tett a senatus: a Gradiska erősség felszerelését és zsoldosok fogadását határozta el.^[520]

Ennek következtében, Székely Jakab Stiriából és Geréb Mátyás bán Horvátországból megindított hadaikkal eljutottak ugyan Triestig, és a szintén osztrák fennhatóság alatt levő Fiumeig:^[521] de ezen városok elfoglalására nem voltak képesek.^[522]

A velenczei senatus joggal vehette igénybe a császár követei előtt egyik nyilatkozatában azt az érdemet, hogy a Velenczével szomszédos császári területet a magyar hódítástól ő mentette meg.^[523]

Ugyanekkor Olaszország déli részei is fontos események színhelyévé lettek, és magukra vonták Mátyás figyelmét.

IV. Sixtus pápa 1484 augustus 12-ikén bekövetkezett halála után, a genuai származású Cibo János bibornok foglalta el VIII. INCZE név alatt a pápai trónt.

Első feladatául tűzte ki: Olaszország belső békességének helyreállítását. Azonban erre irányuló törekvései meghiusúltak. A belső harczok lángja még nagyobb mérvben kezdett pusztítani mint eddig.

Ferdinánd nápolyi király az új pápánál lépéseket tett, hogy fölmentse őt a hűbéri adótól, melyet a szent-széknek a nápolyi királyok fizetni tartoztak; és a tagadó válasz daczára, vonakodott az adót megfizetni. Miután emellett saját országa papságát önkényesen kivetett adókkal terhelte, az egyházi javadalmak adományozásánál is sokféle visszaéléseket követett el: viszonya a pápához mind feszűltebb lett.

81. VIII. INCZE PÁPA ÉRME.

Ezen helyzetet kizsákmányolták a Ferdinánd erőszakos kormányzatával elégűletlen főurak, kik már előbb fegyvert fogtak ellene, most pedig a szent-székhez fordúltak támogatásért. A fellázadt Aquila és Salerno városok az 1485-ik őszén kitűzték középületeikre a pápai lobogót. VIII. Incze elfogadta hódolatukat, és készületeket tett, hogy sereget küldhessen segítségökre. November 1-én pedig ünnepélyesen kihirdetett egy bullát, melyben az egyház által szenvedett sérelmeket felsorolván, háborút üzen a nápolyi királynak, és mindazokat, kik őt támogatásukban részesítik, egyházi átokkal fenyegeti.^[524]

Ferdinánd, ki elszántan készűlt a védelemre, és a flórenczi Mediciek s a milanói Sforzák támogatását ki tudta eszközölni, Mátyáshoz is fordúlt segítségért. Ez tartózkodás nélkűl kijelenté, hogy nejének atyját el nem hagyja, és ha a szükség kívánja, személyesen vezet sereget Nápolyba.^[525]

A mióta pedig a november 1-én kibocsátott pápai bullát megkapta, még erélyesebb magatartást követett. Az 1486-ik év januar 29-ik napján, budai palotájába hívatta a főpapokat és főurakat, Velencze és Flórencz követeit. Ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy a nápolyi királyt segíteni fogja.

Fenyegetődzött, hogy a pápának felmondja az engedelmességet, ítéletétől az egyetemes zsinathoz föllebbez; Velenczének pedig, ha a nápolyi király ellen lép föl, háborút üzen.^[526]

És martius végén 800 lovast, utóbb pedig 200 lovast és 700 gyalogot küldött Nápolyba.^[527]

Egyszersmind befolyásával a portán kieszközőlte, hogy a török császár fenyegető figyelmeztetésével Velenczét a nápolyi király ellen való támadástól visszatartotta.^[528]

Azonban sem a jó viszony, melyben a törökökhöz állott, sem a feszűltség, mely közte és a pápa között uralkodott, nem tartotta őt vissza attól, hogy mikor a törökök újból Olaszországot és pedig a szent-szék testűletét fenyegették, a veszély elhárítására hatalmát ne érvényesítse.

A nápolyi bonyodalmakat kizsákmányolva, 1486 tavaszán, az Ancona közelében fekvő Osimo városkában lakó tekintélyes condottieri, Boccolino de Guzzino a szent-szék ellen fellázadott, és a helynek urává tudta magát tenni. Előre látván, hogy saját erejével nem soká lesz képes ellenállani, azon kalandos gondolatot vette fejébe, hogy a török császárt hívja segítségűl, és mint ennek helytartója fogja a meghódítandó terűletet kormányozni.^[529]

Mátyás, amint erről értesűlt, felajánlotta a pápának segítségét Boccolino leküzdésére. És ő feljogosítva hitte magát később azzal dicsekedni, hogy «egymaga az ő ajánlata elegendő volt a veszély elhárítására; mert a törökök, amint tudomást nyertek afelől, hogy a szent-szék az ő támogatására számíthat, habár hajóhaduk készen állott már, hogy erős sereget szállítson az olasz partokra, támadási szándékuktól rögtön elállottak».^[530]

Kevéssel utóbb maga Mátyás mintegy elsajátította Boccolino és a törökök tervét.

Ancona az adriai tenger kikötőhelyei között a legjelentékenyebbek egyike volt. Régtől fogva köztársaságot alkotott, a szent-szék fönnhatósága alatt. Mivel azonban kereskedelme, az ő hatalmasabb versenytársa, a pápával szövetkezett Velencze részéről sokféle megszorításokat szenvedett, a polgárok között elégűletlenség kezdett gyökeret verni. Tekintetök a magyar király felé fordúlt, ki elég erős volt arra, hogy őket a velenczei köztársaság ellen megoltalmazza, egyúttal a törökök részéről szűntelenűl fenyegető veszedelmet is elhárítsa.

Ancona egyik humanista polgára, De Dyonisis Cynthius Ferencz, ki a «koszorús költő» czímet viselé, nyerte a megbízást, hogy fölajánlja Mátyásnak az anconai köztársaság fölött a fennhatóságot és védnökséget.

Ez 1487 tavaszán, ausztriai táborozása alatt kereste föl a királyt, ki örömteljes készséggel fogadta az ajánlatot, és az elvállalt védnökség jelvénye gyanánt a magyar birodalom zászlaját küldötte Ancona városának. Ezt egyszersmind azon kiváltsággal ruházta föl, hogy grófi, lovagi és nemesi rangfokozatokat adományozhasson; kikötvén, hogy az adománylevelek alá az ő, külön e czélra veretett pecsétét függeszsze.^[531]

A költő-ügynököt is «hű és érdemes szolgálataiért» dúsan jutalmazta. Buccari tengerparti várost, mely Frangepán Márton halálával a magyar koronára szállott, adományozta neki.^[532]

Mindez a szoros titok leple alatt történt, nehogy a velenczei signoria idő előtt megtudja. És épen azért, mivel az alkalmas időpontot kellett bevárni, az anconai senatus csak több hónappal utóbb, a következő év (1488) april első napjaiban, tűzte ki tanácsházának tornyára a magyar zászlót, annak jeléűl, hogy Mátyás fennhatósága alá adta magát.^[533]

Ezen váratlan esemény általános meglepetést és megdöbbenést keltett. A pápa, amint arról értesűlt, maga elé hívatta az olasz államok követeit, kik előtt fájdalmas megütközését fejezte ki Mátyás eljárása fölött, melyet a bosszú művének jellemezett.^[534] És hozzá intézett íratában is éles szemrehányásokat tett néki.^[535]

Mátyás igazoló iratot küldött Rómába, és kérte a pápát, hogy függeszsze föl elhatározását az ő követének megérkezéseig, a ki által – úgymond – nemcsak hódolatát fogja bemutatni, hanem személyét és összes javait is rendelkezésére bocsátani; kinyilatkoztatván, hogy benne legengedelmesebb szolgáját és fiát bírja ő szentsége.^[536]

De a phrasisok ezen árjával csak azt akarta elérni, hogy időt nyerjen.

V.

Mátyás hadászati reformjai. A királyi sereg létszáma, alkotó elemi és szervezete. A hadvezérek. Mátyás belügyi politikája. A királyi hatalom emelkedése. Az országgyűlések. Törvénykezései reformok. A nádori méltóság hatásköre.

ÁLLÁSÁNAK európai jelentőségét Mátyás, az ő egyéni tulajdonai mellett, legkivált hadseregének köszönheté. Az állandó zsoldos seregek létesítésére irányuló törekvés jóval Mátyás trónraléptét megelőzőleg lett általánossá. De habár az a dicsőség, hogy «ő honosította meg az állandó hadsereget Európában»,^[537] nem illeti is meg; kétségtelen, hogy az intézmény fejlesztésében korszakot alkotó az ő tevékenysége. Zsoldos hadát a szokottnál magasabb létszámra tudta emelni, és szerves összeköttetésbe hozta a nemzeti honvédelemnek régi elemeivel. Így azután olyan nagy hadtesteket állíthatott síkra, milyenekkel korának egyik keresztény fejedelme sem rendelkezett.

Egykorú olasz kimutatás szerint, a törökök ellen 163,000 fegyverest küldhetett, kik közül 70,000 a hűbéri viszonyban álló oláh- és moldvaországi fejedelmek segélyhadára, 93,000 a magyar királyi seregre számíttatott.^[538]

És ezen szám nincs túlmagasan felvéve. Tudjuk, hogy 1480 őszén Kinizsi Pál 32,000 emberrel nyomúlt Szerbországba, míg ugyanakkor a király maga Bosnyákországban táborozott. 1482-ben Mátyás úgy nyilatkozott, hogy ha elegendő pénzzel látják el a nápolyi király és szövetségesei, akár százezer embert küld segítségökre. És 1483 tavaszán 70,000 ember állott készen, hogy az ő vezérlete alatt indúljon a törökök ellen, míg ugyanakkor egy más sereg a császár ellen volt menendő.^[539]

Ezen nagy tömegek a legkülönfélébb elemekből alakúltak. Mátyás páratlanúl álló ügyességgel értett ahhoz, hogy a különböző népfajok sajátos tulajdonságait, különleges hajlamait, katonai képességeit értékesítse.

Cseh- és Morvaországból, hol a husszita háborúk, a lakosság nagy részét a békés munkától elszoktatták, kitartó, edzett és vak engedelmességhez szokott harczosok sereglettek zászlai alá, a biztos zsold kilátása által vonzatva. Ezekből alakúlt seregének magva, az úgynevezett «fekete sereg», mely elnevezését sötét ruhájától és fegyverzetétől nyerte.

A szerb földről, a hódító török zsarnoksága elől menekülve, a gyűlölet és a prédálás vágyának kielégítése reményében, egész fegyveres népáradat özönlött be.

De az idegen távolról sem képeztek többséget a seregben. Túlnyomó része Magyarország lakóiból, a magyar faj szülötteiből állott. Különös előszeretettel használta föl Mátyás az ősi időktől fogva katonáskodáshoz szokott székelyeket, kik keleten a legjobb íjászok hírében állottak, lovaik pedig felűlmúlhatatlan sebességök által híresűltek el.^[540]

Mátyás seregének nem csak létszáma, hanem még inkább szervezete, és harczképessége biztosította az elsőséget.

Abban az átmeneti korban, mikor a zsoldos csapatok még csak magvát képezték a seregnek, és a lőpor nem szorította ki egészen a régi fegyvereket: a taktikai hagyományok fonalának megszakadásával, az új viszonyok szükségleteinek megfelelő irányelvek máig nem voltak megállapítva.

Míg zavar és tétovázás jelentkezik mindenütt: Mátyás lángelméje tisztán fölismerte a teendők hosszú sorozatát.

A régi Róma hadvezéreit példányképeinek, katonai íróit mestereinek választotta. Amazoknak tetteit és ezeknek munkáit alaposan tanúlmányozta. A rajongó humanista és a véres csaták vezére egyaránt bámulattal hajlott meg előttök.

Felfogását híven ismertető nyilatkozatait találjuk feljegyezve. «Ha a mi korunknak – mondá egy alkalommal – csak századrészben volnának olyan katonái, amilyeneket az ó világ mutat föl; és ha ennek hadi képzettségéhez a mienk hasonlítható volna: bizonyára nem nyert volna a török birodalom olyan roppant kiterjedést… Fontius Vegetius és más írók munkáiból meggyőződünk afelől, hogy a hadi képzettség, a gépek és ostromművek ismerete az ő korában milyen magas fokon állott. És mit mondjak amaz idők hadvezérei s fejedelmei felől? Senki sem lehet annyira esztelen, hogy magát, álljon bármilyen bajnok hírében, Hannibal vagy Nagy Sándor, Scipio vagy Julius Caesar fölé helyezni, sőt azokhoz még csak hasonlítani is merészelje.»

Elismeri, hogy saját kora az elmúlt századokat a hadászat terén túlszárnyalja, de ezt annak tulajdonítja, hogy «a dicső és nagytapasztalású hajdant fölélesztették» És máskor úgy nyilatkozott, hogy «az újítóknak nem marad más hátra, mint a régiek találmányait előkeresni, s azokat a jelenkorra czélszerűen alkalmazni».^[541]

A hadtudomány régi vívmányainak tanúlmányával egyesűlt benne a tényleges hadi viszonyok és szükségletek alapos ismerete, melyet már gyermekkorában, atyja oldala mellett, szerezhetett meg, és trónralépte után sokféle szövetségesekkel, sokféle népek ellen szünet nélkűl folyt harczokban gazdagítani bő alkalma nyílt.

A hadtudomány szakemberei, a fönnmaradt gyér adatok világítása mellett is, fölismerik Mátyás seregének szervezetében a római legiókhoz való hasonlatosság elemeit; de a csapatok elrendezésében követett eljárását az ő eredeti eszméjének tekintik.^[542]

Jellemző vonása: minden fegyvernem összhangzó együttműködése.

Ő maga ismerteti meg, egyik levelében, a nápolyi királylyal, seregének összeállítását: pajzsos, vértes és könnyű gyalogosokból, kiknek ötödrésze puskák visel; vaspánczélba burkolt nehéz lovasokból és huszárokból. «A nehéz fegyverzetűek – ezek az ő saját szavai – fal gyanánt állanak, helyökből ki nem mozdúlnak, ha mindannyinak meg is kell halni. A könnyű fegyverzetűek pedig alkalomszerűen kitörnek, s ha kifáradtak vagy nagy veszélyt sejtenek, a nehéz fegyverzetűek mögé vonúlnak, míg kedvező alkalom nyíltával, megújult erővel és visszanyert bátorsággal, ismét előnyomúlnak. Végül az egész lovasságot és a puskásokat a nehéz fegyverzetűek és pajzsosok veszik körül, épen úgy, mintha erődítményben volnának; mert a nagyobb pajzsok egymásra téve körben mintegy várat képeznek, s helyettesítik a falakat.»

A gyalog és lovas hadtestekhez jeles tűzérség csatlakozott, az ágyúk, erőművek és ostromgépek nagy számával, ácsok és egyéb kézművesek csapataival.^[543]

Ezen szárazföldi sereg működését nem kevéssé segítette elő a hajóhad, mely a király gondoskodásának mindenkor kíváló tárgyát képezte; mivel szintúgy a törökök ellen az alsó Duna mellékein viselt háborúkban, mint az osztrák hadjáratokban, várak vívásánál, élelmi és lőszerek szállításánál, nagy szolgálatokat tehetett. Az olasz kimutatás szerint 364 hajója volt, melyek között ágyúkkal és ostromgépekkel megrakott rengeteg gályák és tornyos dereglyék találtattak. A vízi haderő tízezer fegyveresre és 2600 matrózra volt számítható. Ezek nagy részben a rácz népből kerűltek ki, és vajdáik parancsnoksága alatt Belgrádtól Győrig több állomáson voltak elhelyezve.^[544]

Bonfin, a nápolyi származású történetíró, ki Mátyást az osztrák hadjáratban kísérte, áradozó magasztalásokkal ír a királyi sereg felől. «Egy nemzetnél sem lehet találni – úgymond – olyan katonákat, kik a meleget és hideget, a munkát és fáradságot könnyebben viselik, a parancsot készségesebben teljesítik, csatába és halálba örömestebb mennek, lázadástól inkább irtóznak, a táborban békességesebben, tisztességesebben, mértékletesebben, erkölcsösebben és vallásosabban élnek, a zajongásokat és veszekedéseket, káromkodást, hamis esküt és fajtalanságot inkább kerülik: mint Mátyás katonái. Vitézebbek és kitartóbbak a spartaiaknál!»^[545]

A túlzó dicsőítés, mely valóságosan nemcsak hősöket, hanem szenteket is lát Mátyás katonáiban, némi megszorítást látszik jelezni azzal, hogy a tábori életről szól.

És csakugyan, hogy a katonaság, béke idején, sokféle kicsapongásokkal gyűlöletessé tette magát az ország rendei előtt, a megfékezésöket sürgető törvények egész sorozata bizonyítja. Az 1478-ik évi törvénykönyvben olvasható, «hogy az ország a lovas és gyaloghadak kihágásai következtében, végső pusztulásra jutott; a szegény lakosság alig képes életét föntartani». És nyolcz év múlva megújul a panasz.

Valószínűleg ezen bajok orvoslására is gondolt Mátyás, mikor hozzáfogott Buda vára alatt, a római castrumok mintájára, nagykiterjedésű, elsánczolt állandó tábor építéséhez, mely negyvenezer fegyveres befogadására leendett alkalmas, és az eddig úgy szólván védtelenűl álló fővárosnak minden támadás ellen biztos oltalmat volt nyújtandó.^[546]

Mátyás a katonai lángelme azon tulajdonságai mellett, a melyeket hadseregnek megalkotásában, szervezésében és vezérletében kitűntetett; nem nélkülözte azt sem, mely őt jeles kapitányok, hadvezérek kiválasztására és nevelésére képesítette.

A jeles és megbízható parancsnokok egész táborkarát örökölte atyjától. És amint soraik az évek folyamán ritkúltak, méltó utódokat állíthatott helyökbe. Miként a diplomaták, szintúgy a kapitányok megválasztásánál is, tekintet nélkül a származásra és nemzetiségre, egyedűl a képesség és hűség föltételeit keresete azokban, kiket fölemelt.

Mindazáltal hadainak vezérei között idegenek viszonylag kevesen fordúlnak elő. A német Grafeneck Ulrik és Tettauer Vilmos, a cseh-morva Podmaniczky László, Hag Ferencz és Zeleni János, a rácz Brankovics Vuk és Jaksics Demeter mellett, nagyszámú magyarok vívtak ki, seregek és csapatok élén, nyílt csatákban avagy várak ostrománál, diadalokat és sikereket. A legkiválóbbak: Bánffi Miklós, Báthori István, Csupor Miklós, Dávidházi, Dóczi Péter, Egervári László, Geréb Mátyás és Péter, Kinizsi Pál, Lábatlani András, Magyar Balázs, Nádasdi Ungor János, Nagy Simon, Pálóczi László, Pongrácz Endre és János, Rozgonyi János és Miklós, székely Jakab és János, Szentgyörgyi Zsigmond gróf és Szentgyörgyi Bertalan, Thuz János, Upor László, Zápolyai Imre és István.

Mátyás nagylelkűen jutalmazta szolgálataikat; magas állami méltóságokra emelte, dús jószágadományokkal halmozta el őket. Nem egyszer üdvözlő és szerencsekívánó iratokat intézett hozzájok. A külföldi hatalmakhoz írt leveleiben maga hozta köztudomásra diadalaikat. És palotájának csarnokaiban örökíttetett meg dicsőséges tettetiknek vagy hősies haláluknak emlékezetét.^[547]

* * *

A hatalmas sereg, melylyel Mátyás korlátlanúl rendelkezett, és az iránta föltétlen hódolattal viseltető kapitányok dicsőséggel övezett sorozata: nagymértékben elősegítették azon törekvései sikerét, hogy az alkotmányos korlátok lerombolásával, a királyi hatalmat függetlenné tette a nemzet akaratának befolyástól.

Eszményét a római császárság fénykorában kereste, a mikor a köztársaság intézményei már csak a fejedelem elhatározásainak szentesítésére voltak hivatva; a mikor a magasabb szellemek a művészet és irodalom virágzásában, a tömegek a rend és jólét előnyeiben, mindannyian a fegyverek dicsőségében, kárpótlást találtak a politikai szabadság elvesztéseért.

És csakugyan, erre a magyar nemzet körében feltünő módon kezd nyilatkozni a hajlandóság. A király egyéniségének parancsoló felsőbbségével szemben, nemcsak az ellenállás képessége csökken, hanem az ellenőrzés gyakorlásának joga is értéktelennek tűnik föl.

82. MÁTYÁS KIRÁLY PÉNZEI.

Az 1471-ik évben, az ország rendei, a prímás által vezetett lázadás, és a lengyel invásió hatása alatt, kiviszik, hogy az országgyűlésnek évenkint összehívása törvényben megállapíttatik. De ugyanők már néhány hónappal utóbb magok kérik, hogy a következő két esztendőben országgyűlés ne tartassék. 1478-ban pedig hat esztendőre szavazván meg az adót, ezzel úgy szólván fölmentik a királyt az országgyűlés összehívásától.

És míg 1471-ben a köznemesség még él a fejenként való megjelenés jogával: a rá következő esztendőben már csak a köznemesség előkelői és csekély számú küldöttei jelennek meg; ettől fogva pedig megyénként választott követek képviselik a köznemességet.

Emellett, a hang, melyen az országgyűlések fölirataikban és végzéseikben szólanak, inkább a hatalom előtt félve meghajoló kérvényezőknek, mint a nemzeti akarat önérzetes tolmácsainak hangja.

De leginkább a tanácskozások tárgya, az alkotott végzések tartalma tünteti föl azon tényt, hogy az állami élet legfontosabb érdekei egészen a királyra vannak bízva; míg az ország rendei nem gondolnak egyébre, mint hogy az őket közvetlenűl érintő bajokat elhárítsák, a magánéletnek, hogy úgy mondjuk, hétköznapok szükségleteit kielégítsék.

Már csak a katonaság kihágásai, az önkényes elfogatások és jószág-elkobzások, a tizedek behajtásában előfordúló visszaélések bírják őket felszólalásra. A törvénykezés részletei képezik úgyszólván kizárólag intézkedéseik tárgyát.^[548]

Az igazságszolgáltatás birodalmán Mátyás készségesen osztozott meg az ország rendeivel; sőt hogy őket ez irányban kielégítse, a jogbiztonság áldásaival eláraszsza, minden lehetőt megtett.

Szellemének ritka sokoldalúsága képessé tette őt arra, hogy a jogtudomány elméleti ismereteit is elsajátítsa, és a magyar jogéletnek írásba nem foglalt, szokás által megőrzött titkaiba beavassa magát.

Nem elégedett meg azzal, hogy esetről-esetre hozzájárulását adja a viszonyok által igényelt egyes javításokhoz. Saját kezdeményezéséből, nagyobb jelentőségű ténynyel kívánta ezen téren is megörökíteni nevét.

Épen a Bécs városának megvívását, élete egyik legfényesebb sikerét, követő mozgalmas hónapokat használta föl arra, hogy a magyar jogélet, különösen a perjog körében elharapózott visszaélések kiirtása, a jelentkező hiányok pótolása, állandó és biztos szabályok megalkotása iránt, a legtekintélyesebb magyar főrendekkel, hossz tanácskozásokat tartson.^[549]

Ezeknek eredménye volt az a munkálat, mely az 1486-ik év első napjaiban tartott országgyűlésen előterjesztetett és elfogadtatott; a melynek jelentősége abban áll, hogy a jogéletnek sokkal nagyobb körére terjeszkedik ki, mint bármelyik megelőző országgyűlés törvénykönyve.

Mátyás – a római császárok példáját utánozva – ezen törvénykönyvről, az országgyűlés beleegyezésével, kimondotta, hogy az «örök időkre» érvényesnek tekintendő, a következő uralkodók és országgyűlések által meg nem változtatható.

Habár ezen megállapodás a törvényhozás jogkörét túllépte, a törvénykönyv végzései tényleg évszázadokon keresztül a jogszolgáltatásban vezérfonal gyanánt szolgáltak.

Még hosszabb ideig, egészen 1848-ig, maradtak érvényességben azon jogelvek, melyek ugyanakkor a nádori méltóság hatáskörére nézve, a régi szokásjog alapján, szövegeztettek, és melyek a nádor részére az ország első birájának és főkapitányának hivatala amellett a királyválasztásnál az első szavazatot, a király kiskorúsága és távolléte alatt a gyámi, illetőleg a helytartói jogokat, a király és a nemzet között támadó viszályok esetén közbenjárónak tisztét biztosított.

Ezen hatalmas állás, melyet huszonhat esztendőn át Ország Mihály töltött be, ennek halálával (1484 végén) megüresedett.

Az ország rendeinek bizalma Zápolyai Imre felé fordúlt; azon főúr felé, ki egykor – mint láttuk – a régi nemzeti politika egyik leghatározottabb képviselője volt és 1467-ben az erdélyi lázadás élén állott; 1471-ben Vitéz János összeesküvésének is részese volt; de később Mátyás bizalmát annyira megnyerte, hogy mikor 1475 őszén a törökök elleni hadjáratra indúlván, az országból távozott, általa teljes hatalommal felruházott helytartóvá rendeltetett.^[550]

83. ZÁPOLYAI IMRE DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPE.

A király teljesen meg volt nyugodva aziránt, hogy Zápolyai Imre a nádori méltóság magaslatán is az ő czéljainak szolgálatkész eszköze marad.

És így nem tartózkodott úgy az ő megválasztatását mint a hatáskörét szabályozó végzéseket is jóváhagyni.

VI.

Mátyás egyházpolitikája.
A királyi kegyúri jog. A püspökségek betöltése tárgyában a szent-székkel támadott összeütközések. Beckensloer ügye. Aragoniai János és Esztei Hippolyt esztergomi érsekek.

A MIKÉNT az ország rendeivel szemben, szintúgy a szent-szék irányában is, Mátyás politikájának vezérlő gondolata: a királyság tekintélyének és hatalmának gyarapítása volt Szent István, a magyarországi kath. egyház megalapítója és bőkezű adományozója, a szent-széktől sokféle kiváltságokkal, a kegyuri jogok teljességével ruháztatott föl. Ezek azonban nem szállottak át utódaira csorbíttatlanúl. Az általános egyházi jog fejlődésének egyes stádiumai Magyarországon is éreztették hatásukat. Már a XIII. század folyamán a káptalanok töltötték be a püspöki székeket. És a királyok megelégedtek azzal, hogy a választottak a megerősítésért folyamodtak hozzájok.

A következő században pedig a pápák vonták magokhoz, különféle formában, úgy a püspökségek, mint a kisebb egyházi javadalmak közvetlen adományozását. Magok a királyok Róbert Károly, Nagy Lajos Mária, mikor híveiket egyházi méltóságokra óhajtották emelni, mint folyamodók jelentek meg a pápa előtt.

Zsigmond király is így járt el uralkodásának első éveiben. De később azután erőfeszítéseket tett, hogy visszahódítsa a koronának az egyházi javadalmak adományozási jogát, melynek biztosításáról az 1397-ik évi országgyűlés törvény útján intézkedett.^[551]

Mindazáltal a pápák ezentúl is (kezdetben sűrűn, később csak szórványosan állítottak ki adományleveleket magyarországi egyházi javadalmakra.

Egy ilyen adománylevél késztette az 1450-iki országgyűlést a magyar korona kegyúri jogainak érdekében a következő nevezetes tiltakozásra:

«Tudja meg Szentséged, hogy habár sértetlenűl kívánjuk megőrizni hódolatunkat az apostoli szék tekintélye iránt: mindnyájan közakarattal elhatároztuk, hogy inkább ellenség mint ilyen vendég (t. i. A pápa által kinevezett egyházi férfiú) előtt nyitjuk meg az egyházat. Ezen ország a míg fönnáll, szabadságát is fönntartja. Ha tehát Szentséged azt akarja, hogy Magyarország hűségesen ragaszkodjék a szent-székhez, tartsa tiszteletben szabadságát.»

És az ország rendei ezen alkalommal hirdetik először azon tételt, – mely azóta a magyar közjog egyik sarkalatos törvényét képezi – hogy «Magyarországon az összes egyházi javadalmak adományozása és az azokkal való rendelkezés joga, ember-emlékezetet meghaladó idő óta, a korona kiváltsága».

A Hunyadi János kormányzósága alatt, Zrednai vitéz János váradi püspök által szövegezett ezen jogelveihez szorosan ragaszkodott Mátyás is.

És mikor II. Pál, azonnal trónralépte után, (1465) az egyetemes egyházi jog elveinek nevében, a magyar korona kegyúri jogainak korlátozását megkisérlé, és erre nézve leplezetlen nyíltsággal fejtette ki felfogását:^[552] a király olyan határozottsággal lépett föl, és olyan világosan igazolta álláspontjának jogosúltságát, hogy a pápa visszavonúlt igényeivel.

A Mátyás által kinevezett, vagy egyik püspöki székről a másikra áthelyezett főpapoknak, nehézség nélkül adta meg a pápai megerősítést.

Ezt annál nagyobb megnyugvással teheté, mert bőségesen volt alkalma meggyőződnie a királynak a szent-szék iránti hódolata és vallásos buzgósága felől.

Nemcsak Rómába írta volt a király, hogy «tévedésnek nem lehet helye ott, hol a Szent-Lélek a sugalmazó»; hanem az egyház reformjának kérdéseivel foglalkozó franczia királyt is figyelmeztetet, hogy «a pápa illetékességéhez tartozik reformálni az egyházat, melyet ő Isten nevében kormányoz».^[553]

És fölterjesztéseiben ismételten olvashatott a pápa ilyen nyilatkozatokat: «Magyarország főpapjai, kik lelki ügyekben előljárók és igazgatók, világi ügyekben is a közállapotok erősségének és szilárdságának főtényezői. Ennélfogva kívánatos, hogy méltóságuk gyarapodjék, tekintélyök emelkedjék, és így nekünk is nagyobb szolgálatokat tehessenek. Mert ha valahol a világon, nálunk mindenekfölött szükség van tekintélyre.» És: «Állapotunk, valamint a közös oltalom ügye akkor tekinthető a legbiztosabbnak, mikor főpapjaink a legnagyobb tekintélyben állanak.»^[554]

A helyzet nem változott IV. Sixtus uralkodásának első évtizedében; még azon nehéz időben sem, mikor az esztergomi érsek és a pécsi püspök mint nyílt lázadók állottak uralkodójukkal szemközt.

Az első összeütközés 1480-ban támadott. Ekkor a megüresedett modrusi püspökség betöltésének jogát Mátyás átruházta nejére, ki gyóntatóját, a dalmát származású Zárai Antal, domonkos-rendű szerzetest, nevezte ki.^[555]

A pápa azonban, mielőtt a királyi fölterjesztést vette, ő maga, unokaöcscsének Riario Julian bíbornoknak egyik udvari papját, Raguzai Kristóf tudort nevezte ki modrusi püspökké; az egyetemes egyházi jog azon intézményére támaszkodva, mely a Rómában elhúnyt főpapok utódjának kinevezését a pápa jogköréhez utalta.^[556]

Mátyás király rögtön utasította a pápai udvarnál levő követeit, hogy a kegyúri jogain ejtett sérelem orvoslását sürgessék. Maga is írt a pápának, nyugodt de határozott modorban. «Nem vártuk volna szentséges atya – írja egyebek között – hogy királyi jogunkat, amely iránt régi időktől fogva nehézség vagy kétség soha sem merűlt föl, a melyet elődeink mindig szabadon gyakoroltak s mi is gyakoroltunk, Szentséged ez időszerint engedni fogja bárki által megsértetni. Szentséged ismeri, vagy mások előadásából megismerheti, a magyarok szellemét és szokásait, a mely szerint készebbek volnának harmadízben is elpártolni a kath. hittől^[557] és a hitetlenek táborába állani, mint megengedni, hogy az ország javadalmai, a király választásának és bemutatásának megelőzésével, a szent-szék által adományoztassanak.» Ennélfogva «a keletkezhető további bajok és botrányok elhárítása végett» kéri a pápát, hogy Zárai Antal atyát erősítse meg; mert nem fogja engedni, hogy bárki más a modrusi püspökség birtokába lépjen.^[558]

És a bibornokokhoz intézett levelében is erőteljes kifejezésekkel jellemezte a magyar nemzet ragaszkodását a királyi kegyúri jogokhoz. «Ő szentsége – úgymond – biztos lehet afelől, hogy a magyar nemzet készebb az ország jelvénye gyanánt szolgáló kettős keresztet hármas keresztté átváltoztatni,^[559] mint megengedni, hogy a korona jogköréhez tartozó javadalmak és főpapi méltóságok a szent-szék által adományoztassanak. Nem lehet tehát meglepő, hogy mikor ő szentsége jogaink ellen sérelmet követ el, mi ezt zokon veszszük, és jogainkat megóvni iparkodunk. Mi, kik a szent-szék iránt mindig engedelmességet tanusítottunk, és gyermek-korunktól fogva hódolatunkat bebizonyítani törekedtünk, megvárhatnók, hogy jogainkat a szentszék ne sértse, és mások által sértetni ne engedje.»^[560]

Több évig függőben maradt az ügy. 1483 nyarán a nápolyi király fordult Mátyáshoz azon kérelemmel, hogy Raguzai Kristófnak a modrusi püspökség birtokba vételét engedje meg.^[561]

És Mátyás, kegyúri jogai biztosítása mellett, nem vonakodott a pápa kegyeltjét elfogadni.^[562]

Ezalatt még súlyosabb bonyodalmakat támasztottak Beckensloer János esztergomi érsek szökésének következményei.

Mátyás, fölháborodásában, a hűtlenségnek ezen maga nemében egyedűl álló ténye fölött, nem engedte magát meggondolatlan elhatározásra ragadtatni. Még a törvényes lépéseket sem tette meg ellene Rómában.

Sőt egy fél esztendővel a szökés után, a szent-szék egyik követét, ki Budáról a császári udvarhoz ment, megbízta, hogy nevében Beckensloert visszatérésre szólítsa föl.^[563]

De ez a fölhívásnak, melynek őszinteségében nem bízott, vonakodott megfelelni. A császári udvarnál állandón megtelepedvén, izgatásaival és cselszövényeivel közreműködött abban, hogy Frigyes és Mátyás között (1477) a háború kitört.

Ekkor a király a szent-széknél vádat emelt ellene; majd csakhamar, a pápa által megbízott követ vizsgálatának eredményét be nem várva, önhatalmúlag megfosztotta őt az érsekségtől, melynek betöltésére határozta el magát.^[564]

Mind a három főpappal, ki ekkorig uralkodása alatt a prímási széket elfoglalta, súlyosan kellet éreztetnie királyi haragját.

A bizalmatlanság, melylyel ilyen előzmények utána magyar főpapok során végig tekintett, arra indította, hogy őket az ország első méltóságának betöltésénél mellőzze; Beatrix kérései pedig könnyen rábírták, hogy választása az ő fivérére essék, ki a rokoni kapcsolatban a hű ragaszkodás zálogát nyújthatta, és ifjú koránál fogva a királyi politika szolgálatkész eszközévé volt alakítható.

A nápolyi király legifjabb fia, János herczeg, ekkor (1477) életének még csak tizennegyedik esztendejét töltötte be. Az egyházi pályára lévén szánva, gondos tudományos kiképzésben részesűlt, és már mint gyermek jeles tehetségeinek nyilatkozataival lepte meg környezetét és a római udvart is.^[565]

A pápa korán elhalmozta őt az egyház legmagasabb kitűntetéseivel. Az 1477-ik év végén a bíbornoki méltóságra emelte. Az 1479-ik év tavaszán mint a szent-szék teljes hatalmú követét Magyarországba és a szomszéd államokba küldötte, azon megbízással, hogy az uralkodókat a törökök ellen háborúra lelkesítse.^[566]

Ezen alkalommal jött először Magyarországba, és 1480 majus 11-ikén ünnepélyesen bevonúlt esztergomi székhelyére. Azonban az érsekség egyházi kormányát nem vehette át; nélkülözvén a pápai megerősítést, melyet el nem nyerhetett, mivel Beckensloer a szent-szék ítélete által el nem mozdíttatott, és önkényt lemondani még akkor sem volt hajlandó, mikor a salzburgi érsekséget elnyerte. Ellenben a királyi adományozás által János érsek, az érseki javak jövedelmeinek élvezetére föl volt jogosítva. Mindazáltal, emelkedett szellemét fényes világításba helyező önzetlenséggel lemondott egyelőre ezen jogról is , és aképpen intézkedett, hogy az ügy elintézéséig a jövedelmek a káptalannál letéteményben helyeztessenek el.^[567]

84 ARAGONIAI JÁNOS BÍBORNOK PECSÉTJE.

Mátyás mindent megtett, hogy Beckensloer makacsságát megtörje. A pápához intézett levelében kijelentette, hogy «inkább kész életét feláldozni és országát veszélynek tenni ki», mint sem a szökevény visszahelyezéséhez beleegyezését adni. Kéri tehát, parancsolja meg néki, hogy egyességre lépvén, önkényt mondjon le, vagy pedig alkalmazza ellene apostoli hatalmát.^[568]

Ekkor azután a pápa rendeletére tárgyalások indúltak meg. Beckensloer azt kínálta, hogy az esztergomi érsekség czímét megtarthassa, a győri püspökséget nyerje el, és az esztergomi érsekség jövedelemiből évdíjt élvezzen. Mátyás az első két föltételt elfogadta, de a harmadikat visszautasította.^[569]

Az alkudozások megszakadtak. Mátyás bosszúságában szemrehányásokat tett a pápának is, hogy elnézésével bátorította föl János érseket az ellenállásra. Újból kijelenti, hogy készebb magát országával együtt bármily veszélynek tenni ki, mint neki megengedni, hogy érseki székére visszatérjen. Kéri tehát a pápát, hogy most már haladék nélkül foszsza meg őt az érseki méltóságtól.^[570]

Mindazáltal az ügy ezután is még két esztendeig maradt függőben.

Aragoniai János az 1484-ik év elején másodízben Magyarországba jött, és ekkor elfoglalta érseki székét.^[571] De nem soká bírta azt. A következő (1485) év october 17-ikén – Rómában időzése alatt – elragadta a halál a huszonkét éves főpapot.

October végén a király Bécsben tartózkodott nejével, mikor Aragoniai János halálának hírét vették. Beatrix, már a következő napon azon kérelmet intézte Mátyáshoz, hogy az ő testvéröcscse helyére unokaöcscsét, Esztei Hippolyt, ferrarai herczeget, emelje. A király készséggel ígérte meg, hogy óhajtását teljesíteni fogja; habár a herczeg még csak hét esztendős gyermek volt.^[572]

Így tehát elkésett a milánoi udvar, mely már nyolcz nappal Aragoniai János halála után intézte Mátyáshoz azon kérelmet, hogy Sforza Ascanio bíbornoknak adományozza az esztergomi érsekséget.^[573]

A bíbornok ugyanakkor a szent-szék pártfogását is igénybe vette és kieszközlé, hogy érdekében a pápa Mátyáshoz ajánló leveleket intézett.

Ezeket Ascanio bíbornok udvari papja, a forli apát hozta Budára, hová a király 1485 végén átköltözött, és az ország rendeit egybehívta volt. Itt az olasz ügyviselő túlzó buzgalma, mit küldője érdekében tanusított, nagy visszatetszést szűlt. Ő ugyanis azt hangoztatta, hogy az esztergomi érsekséget, mivel Rómában bekövetkezett haláleset által üresedett meg, a pápa önhatalmúlag adományozhatja.

A királyi kegyúri jog ellen intézett támadás, melyről valószínűleg az hitték, hogy a pápa tudtával történik, a visszatorlás intézkedéseit vonta maga után. Az országtanácsban kimondatott, hogy az ország határain kívül tartózkodó főpapok Magyarországon egyházi javadalmakat ne bírhassanak, és akik már bírnak, jövedelmeiket ne élvezhessék. A király azonnal foganatosította ezen rendelkezést; arról értesűlvén, hogy a Rómában időző egri bíbornokpüspök embere harmadfélezer aranynyal urához indúlt, futárt küldött utána, a ki Zágrábban utolérte és a pénzt tőle elvevén, Budára hozta.

Ellenben a főrendek megnyugodtak abban, hogy a gyermek Hippolyt nyerje el az esztergomi érsekséget, azon föltétel alatt, hogy állandón Magyarországon tartózkodjék.

Ilyen körülmények között Beatrixnak könnyű volt megnyugtatni a ferrarai udvart. A király – írja – hamarább szánná el magát arra, hogy a trónról lemond, mintsem hogy az esztergomi érsekséget Ascanio bíbornoknak engedje. Sőt figyelmeztette nővérét, ne gondoljon arra, hogy Ascaniot valamely olaszországi javadalom adományozásával lemondásra késztesse; mert ezzel elismervén, hogy néki az érsekségre jogos igényei vannak, megbántaná Mátyást, ki mihelyt arról értesűlne, az esztergomi érsekséget megtagadná Hippolyttól, és a magyar főpapnak adományozná. Egyúttal kérte, hogy Hippolyt azonnal küldessék Magyarországba, hol úgy fog vele bánni, mintha saját fia volna.^[574]

Mátyás april első napján állította ki az adománylevelet. Ebben meglepő nyiltsággal adja elő az indító okokat, melyek vezetik, Kiemeli, hogy Aragoniai János kinevezésére a «halhatatlan szerelem, melyet legkedvesebb neje iránt érez; a rokonszenv és vonzalom, melyet nejének testvére iránt táplált; végre azon kötelesség érzete, hogy neje atyának kitelhetőleg kedveskedjék» késztette. Most János herczeg halálával az esztergomi érsekség «az ország régtől fogva fennálló szabadsága és gyakorlata értelmében a király kezeire és rendelkezésére szállott». «Mi tehát – így szól folytatólag – miután fejedelmi nagylelkűségünk bőkezűségében mindazokat, kik személyünk körűl érdemeket szereznek, részesítjük; nem mellőzhetjük azokat, kiket a természet jogánál fogva szeretni köteleztetünk, és a sógorság kötelékei csatolnak hozzánk. Ennélfogva azon sógorsági viszonynál fogva, melyben méltóságos Hercules ferrarai herczeghez állunk, főképen pedig tekintettel a fenséges királyné kérésére, méltóságos Hippolyt herczeget…. esztergomi érsekké megválasztjuk és kinevezzük.»^[575]

Türelmetlenűl várta a gyermek-prímás megérkezését, kiben már eleve öröme telt. Július végén, udvarának jelenlétében fogadván a ferrarai herczeg követét, ki Hippolyt és fivére, Ferdinand herczeg, arczképét hozta, az atyai gyengédség egy nemével büszkélkedett, hogy «az ő magyarja» sokkal szebb fiú, mint a másik; mire ismételen megcsókolta a festményt, melyet azután a jelenevő urak kézről-kézre adtak. És ezek, bár kétségkívül a felháborodás érzései töltötték be lelöket, csak hogy uralkodójuk kedvében járjanak, nem haboztak szintén csókokkal halmozni el az arczképet.^[576] A mely méltatlan jelenet illustrátiójául szolgálhatna azon régi igazságnak, hogy «rabszolgák nevelik a zsarnokokat».

Egyébiránt Mátyás azon volt, hogy lehetőleg kímélje a nemzeti érzékenységet, melyet az idegen gyermeknek felmagasztalása szükségképen mélyen sértett. Nemcsak «magyarnak» nevezte őt, hanem hirdette és a ferrarai udvar irányában is hangsúlyozta, hogy Hippolytnak meg kell tanúlnia a magyar nyelvet, el kell sajátítania a magyar szokásokat, hogy ily módon megkedveltesse magát a magyarok előtt.^[577]

85. ESZTEI HIPPOLYT ÉRME.

Aziránt, hogy Hippolyt kineveztetését Rómában miképen fogják fogadni, úgy látszik a legkisebb aggodalmat sem táplálta. Biztos volt afelől, hogy miután ott a tizennégy éves Aragoniai János kora miatt nem tettek kifogást, Hippolyt megerősítése sem ütközik nehézségekbe.

Azonban csalódott. Előterjesztésére, melyet Rómában tartózkodó követei: az egri bíbornok-püspök és Vitéz János szerémi püspök élő szóval is hivatva voltak támogatni, elutasító választ kapott.

VIII. Incze pápa kiemelte, hogy ő a király iránt, tekintettel a kereszténység ügyében tett nagy szolgálataira, mindig kiváló figyelmet óhajt tanúsítani. És azért most is az esztergomi érsekség betöltése iránt nem intézkedett, hanem bevárta előterjesztését. De ezt az abban foglalt kívánat méltatlansága miatt, mely becsületére árnyékot vethet, nem terjesztette a bíbornoki testület elé; annál kevésbbé, mert ennek hozzájárulását lehetetlen volna kieszközölnie. Ennélfogva fölkéri, hogy tekintetbe véve országa legelső egyházának magas méltóságát, irányozza inkább figyelmét érdemes férfiakra, kikben országa bővelkedik. «Mert azon egyház kormányát gyermekre, úgy szólván csecsemőre bízni, – valóban képtelen és igazolhatatlan eljárás volna!»^[578]

Ezen komoly szózat nem tette meg a várt hatást. Mátyás a pápa kifogásait Sforza Ascanio bíbornok befolyásának tulajdonította, és annak is, hogy római követei ezen ügyben nem léptek föl kellő hatályossággal.

Válaszában arra utalt, hogy ő szentsége már is sokkal jelentéktelenebb állású egyének kedveért tett olyan engedmények, melyek az egyházi törvények szempontjából még inkább kifogás alá esnek. Egyúttal kijelenté, hogy ha ő szentsége az esztergomi érsekségre maga nevezne ki valakit, ez viselhetné ugyan a czímet, de Hippolyt fogja élvezni a jövedelmet.

És hogy kitűntesse, mennyire komolyan veszi a kijelentést, intézkedett, hogy az érsekség jövedelmeiből «mintegy ízlelőűl» kétezer arany küldessék Ferrarába.^[579]

Határozott magatartásának az volt eredménye, hogy october utolsó napjaiban Rómából újabb pápai iratot vett, mely Hippolyt kineveztetésének megerősítését ígérte.^[580]

Azonban a megerősítést tartalmazó pápai bullák kiállítása több hónapig késett. Mátyás ezt ismét Ascanio bíbornok cselszövényeire vezette vissza, ki ily módon azt akarta kieszközölni, hogy a ferrarai udvartól kárpótlásúl valamely olaszországi javadalmat nyerjen el.

De Mátyás ezt erélyesen ellenezte; és esküdözött, hogy inkább visszavonja Hippolyt kineveztetését. «Majd megmutatja – így fenyegetődzött – hogy ő Magyarország királya, nem pedig a pápa, sem Ascanio bíbornok!»^[581]

A bullák kiállíttattak. Hippolyt 1487 nyarán Magyarországba jött és elfoglalta a prímási széket.^[582]

Mátyás tehát ez esetben is valósította akaratát!

Azonban, ezalatt Veronai Gábor bíbornok halálával, megüresedvén az egri püspökség – a magyarországi javadalmak sorában jövedelemre nézve a második – óvakodott újabb sérelmet ejteni a nemzet és a magyar clérus önérzetén. Magyar főpapokat léptetett elő. Dóczi Orbán kincstárnokot egri, s helyébe Erdődi Bakócz Tamás királyi titkárt győri püspökké nevezte ki. Ellenben a péterváradi apátsággal kellett beérnie a pápa jelöltjének, a hatalmas Borgia Rodrigo bíbornoknak, ugyanannak, ki néhány év múltával VI. Sándor névvel a pápai trónt foglalja el.

86. HIPPOLYT ÉRSEK CZÍMERE.

HATODIK KÖNYV.
A TRÓNÖRÖKÖSÖDÉS
1480 – 1490.

87. BEATRIX KIRÁLYNÉ ÉS CORVIN JÁNOS CZÍMEREI.

I.

Corvin János születése és herczegi rangra emeltetése. Özvegy Hunyadi Jánosné. Beatrix állása és politikai szereplése. Corvin Jánosnak győri püspökké neveztetése terveztetik. Mátyás terve Corvin Jánost trónja örökösévé tenni. Beatrix törekvései, hogy férje halála esetére magának biztosítsa a trónöröklést. Váradi Péter cancellár megbukatása. Tárgyalások a milánói udvarral Bianca herczegnő és Corvin János között házasság l étesítése végett. Beatrix cselszövényei. A házasság megkötése. A nápolyi udvar közbenjárása Beatrix érdekében. Mátyás nyilatkozatai. Mátyás igyekezetei Corvin János részére sziléziai herczegségeket szerezni. A sagani herczeg lázadása.

KIVÉTELES módon jelentkezik Mátyás pályáján a kedvező viszonyok találkozása, a melynek köszönheté, hogy lángelméje előtt méltó tér nyílt meg az érvényesűlésre. De szintúgy rendkívüli módon torlódnak össze a szerencsétlen körűlmények, a mik erőfeszítéseit és küzdelmeit sikertelenné teszik, alkotásait és vívmányait a tartóság föltételeitől fosztják meg. Ezen szerencsétlenségek sorában kétségkivül a legnagyobb volt, és a legsúlyosabban nehezedett lelkére az, hogy házasságától a Gondviselés megtagadta a gyermekek áldását.

Beatrixxal egybekelése után múltak az esztendők, de a türelmetlenűl várt örökös nem jött meg.

És a törvényes hitves magtalansága, kétszeres kínos hatást gyakorolhatott Mátyásra, mert törvénytelen frigyből fia született.

Szülői házánál a vallásosságnak és erkölcsösségnek szigorú elveiben neveltetett, és nemes példányképeit látta maga előtt. Ezen emlékek és az átélt nagy katasztrófák hatásai megkönnyítették neki, mikor ifjú korban trónra jutott, hogy miként politikai téren úgy magán életében is az önuralom és önmegtagadás tanújeleit adja. Kormányzásának ötödik esztendejében, egyik diplomatiai jelentés, azon tényezők között, a miknek válságos helyzetében uralma megszilárdulását tulajdonítja, kiemeli «tisztességes életét is».^[583]

Később férfikora éveiben, mikor a vér hevesebb ostromainak volt kitéve, és különben is hozzászokott erőszakos kézzel lerontani a korlátokat, mik akarata és vágyai előtt emelkedtek: az érzékiség kísértéseinek sem állott ellen. De attól, hogy annak rabjává legyen, megmentette őt ki nem elégíthető sóvár vágya hatalom és dicsőség után, mely minden egyéb indulatot és szenvedélyt háttérbe szorított. Az egykorú történetírók tanúsága szerint, különösen tartózkodott a házas élet szentségének megsértésétől^[584] és gondosan őrködött a külső tisztesség megóvása fölött.

Még a csehországi hadjárat alkalmával kivívott diadalai mámorában is távol tudja tartani udvarától a durva kicsapongásokat.^[585]

Azonban épen ekkor, Boroszlóban időzése alatt (1469 tavaszán), mikor lakomákra és tánczmulatságokra gyakran hívta meg Szilézia előkelő hölgyeit, ezek egyike mély szenvedélyt keltett a hat esztendő óta özvegy, huszonkilencz éves királyban.

A benső viszony, mely köztük létesűlt, nem maradt futólagos szerelmi kaland, hanem tartós összeköttetéssé szilárdult. A fiatal nő a hódítást, amit szépségének köszönhetett, bizonyára a szív és szellem nemesebb tulajdonságaival volt képes állandósítani.

Magyarországba kísérte a királyt, és a közelében maradt éveken át. De szerényen, elvonúlva élt, kerűlte a föltűnést és botránkoztatást. Nem találunk adománylevelet, a mit maga vagy atyafiai javára eszközölt volna ki. A diplomaták szükségtelennek tartják jelentéseikben megemlékezni róla. Az udvari történetírók elfeledték munkáikban felemlíteni őt. Azt is, hogy BORBÁLA volt keresztneve, csak egy későbbi irat, s hogy sziléziai előkelő családból származott, XVII. századbeli történetíró munkája tartotta fönn.^[586]

Viszonyuk negyedik esztendejében, 1473 april 2-ikán életet adott egy fiúnak^[587] kit JÁNOS névre kereszteltek.

Kétségkívül Mátyás óhajtására történt ez, kegyeletből Hunyadi János emléke iránt. Mert ő el volt tökélve, hogy gyermekét elismeri, irányában atyai kötelességét teljesíti, őt előkelő állásra emeli.

Ezen korban fejedelmek részéről törvénytelen gyermekeik elismerése és felmagasztalása napirenden volt. Nem egyszer sikerűlt örökségképen rájok szállítani koronájukat is. Épen Beatrix atyja, Ferdinand nápolyi király, törvénytelen frigyből származott. És az ő természetes fiainak egyike, Ferencz, ki az Aragoniai nevet és a herczegi czímet viselte, nővérével Magyarországra jött, s itt előkelő állást foglalt el.

Ezen példák által fölbátorítva érezte magát Mátyás, hogy az atyai szív sugallatait ő is meghallgassa.

A «Hunyadi gróf» czímét, a mit ő maga és egykor atyja is viselt, ruházta Jánosra, kit csakhamar még magasabb rangra emelt, «Liptómegye herczegének» egészen új czímét alkotván részére. És a gyermeket, mielőtt még hetedik esztendejét töltötte volna be, jószágadományokkal kezdi elhalmozni.^[588]

Gondoskodott méltó neveltetéséről is, melynek vezetését hírneves olasz humanistára, a pármai Ugoletti Tádéra bízta.^[589] Ez adta valószínűleg növendékének a classicus hangzású Corvinus melléknevet, minthogy a humanista írók a Hunyadi-házat, hollós czímere miatt, a római Corvinus (=Hollós) családtól szerették leszármaztatni.

János az atyai szív vonzalmát hatalmasan élesztette maga iránt azzal, hogy szellemi tehetségeinek már első nyilatkozataival nagy reményeket keltett; egyúttal pedig arczvonásaiban Mátyásnak meg Hunyadi Jánosnak valóságos hasonmása volt.^[590] Bizonyára ezzel hódította meg nagyanyjának is szívét.

Özvegy Hunyadi Jánosné nagy kort ért. Zajtalan elvonúltságban, távol a közügyektől, töltötte napjait, részint ó-budai fényes palotájában, részint uradalmain, melyeket az ország minden vidékén szétszórva bírt. Vallásos buzgósága az áhitat gyakorlataiban és egyházi alapítványokban talált kielégítést. Tevékeny szelleme a gazdagsági ügyek vezetése mellett,^[591] építkezésekben keresett foglalkozást.

Kiváló előszeretettel fáradozott Hunyadvárának férje által megkezdett kiépítésben. A középkorból fönmaradt világi épületeink ezen legnagyszerűbbje az ő nemes műízlésének is emléke. Az építkezés történetének tanúlmányozása azon eredményre vezet, hogy a várpalota tetemes része azon időben emelkedett, mikor ő volt Hunyadvárának birtokosa.^[592]

A család-alapító büszkeségével és boldogságával gondolt arra, hogy unokáinak méltó tartózkodási helyet készít elő az üdülésre és szórakozásra. Élte alkonyán, le kellett mondania azon reményről, hogy a nápolyi királyleány fiát vezetheti ide. Ekkor a zordonlelkű matrona erkölcsi érzésének fellázadását elnémította egyetlen unokájának nagy férjére emlékeztető tekintete. János herczegnek engedte át Hunyadvárát, és végrendeletében őt jelölte ki örököséűl.^[593]

Nehezebb volt a királyné helyzete. A ősi szív veleszületett sóvárgásával hatalmi érdekek állottak kapcsolatban. Anyává, és pedig a leendő király anyjává lenni, volt hő vágya. Mikor tehát ennek teljesűlése késett, fájdalommal és irígységgel kellett eltelnie, annak láttára, hogy nem az ő, hanem egy szerencsésebb vetélytárs szülöttére pazarolja Mátyás az atyai szeretet és a fejedelmi nagylelkűség kincseit. Emellett saját atyjának előzményeire emlékezve, rettegéssel tölthette el őt az a gondolat, hogy a sziléziai leány fia majdan a trónra emelkedhetik.

88. BERGAMÓI FÜLÖP MUNKÁJÁT FELAJÁNLJA BEATRIXNAK.

Beatrix nagy hatalmat gyakorolt, úgy szólván uralkodott Mátyás fölött. Házasságuk harmadik esztendejében a diplomatiai körök előtt nem volt többé titok, hogy «mindent ki tud vinni, a mit akar».^[594] Ezt a királyi származás és a szépség varázsa mellett, kiváló szellemi tehetségeinek köszönheté. Képes volt férje irodalmi és művészeti hajlamainak kielégítésében tevékenyen közreműködni; politikai ambitióinak is szolgálni, nem egyszer irányt adni. A diplomatiai tárgyalásokban (és pedig nemcsak az olaszországiak, hanem a németországiakban is) folytonosan élénk részt.^[595] És Mátyás egyízben a császárral folytatott tárgyalások alkalmával azt a javaslatot terjesztette elő, hogy az általa meghódított terűletek ideiglenesen Beatrix kormányára bízassanak.^[596] Olaszországban úgy tudták, és a humanisták hirdették, hogy a hadak vezetésében, és a csaták veszélyeiben is osztozott férjével a királyné. A magyarországi királyi adomány- és kiváltság-levelekbe pedig gyakran iktatta Mátyás azon záradékot, hogy «a felséges királyaszszony jóváhagyásának és beleegyezésének hozzájárulásával» állítja ki

Beatrix eszerint tényleg az uralkodótárs állását foglalta el. És így Mátyás sem tudta elhárítani magától azon veszélyt, mely a hatalom birtokosait fenyegeti, kik rendszerint minél inkább zárkóznak el a hivatott és jogosúlt tényezők meghallgatása előtt, annál fogékonyabbak a hivatlan és jogosúlatlan sugalmazások követésére. A kíméletet és kegyeletet nem ismerő uralkodó nemcsak gyengéd apa, hanem gyenge férj is volt.

Alig csalódunk ezek után, ha Beatrix befolyásának tulajdonítjuk Mátyás azon meglepő elhatározását, hogy az egyházi pályára vezeti fiát.

Másfél század előtt, Róbert Károly király az ő törvénytelen gyermekét, Kálmánt, a győri püspökségre emelte. És épen ezt a javadalmat, mikor 1480-ban Csupor Demeter halálával megüresedett, szánta Mátyás János herczegnek. Rómába fordult, hogy kieszközölje a kettős dispensatiót, a mire jelöltjének származásánál és koránál fogva szüksége volt.

IV. Sixtus pápa megadta mindkettőt; tekintettel – mint bullájában hangsúlyozza – Mátyás érdemeire és arra is, hogy a gyermek majdan atyja pártfogásával nagy szolgálatokat tehet egyházának. Egyszersmind úgy rendelkezett, hogy János herczeg, míg a törvényes kort eléri, a «győri püspökség helyettes administratora» czímét viselje, az egyházmegye kormányozása pedig a káptalan kezeiben maradjon.^[597]

Mindazáltal néhány hónap múlva a király megváltoztatta szándékát. A győri püspökséget Beckensloernek ajánlotta föl, hogy őt az esztergomi érsekségről önkéntes lemondásra bírja; majd miután ez nem sikerűlt, kedves kincstárnokának, Dóczi Orbánnak, adományozta.

Tervéről, hogy az ország főpapjai sorában foglaljon helyet János herczeg, lemondott. Ehelyett azon gondolattal kezdett foglalkozni, hogy kísérletet tesz a trónra emelni őt, azon esetben, ha Beatrixtól nem lesz örököse.

Kényszerűségből lépett ezen útra, mert nem talált mást, mely élete főczéljához: a független magyar állam és nemzeti királyság megalapításhoz, elvezethette volna. Miután még az ő életében is a császárnak és a lengyel uralkodóház egyik sarjának sikerűlt magát tekintélyes párt által a trónra meghívatni; nem lehetett aziránt semmi kétség, hogy halála után, ha csak fiára nem hagyhatja, idegen fogja viselni a koronát.

Tisztán látta a nehézségeket, amikkel meg kell küzdenie.

A könnyelmű életfelfogás és a ledér erkölcsök kórja, mely más országokban, különösen olasz földön elhatalmasodott, Magyarországot még elkerűlte.

Az idegen diplomaták nem találnak alkalmat, hogy jelentéseiket sikamlós történetek elbeszélésével élénkítsék. És a kik irataikban vagy az egyházi szószéken az erkölcsök megromlásán feljajdúlnak: a hatalom- s bírvágy kinövéseit, az önkény és erőszak tényeit, a fényűzés és a lakomák kicsapongásait korholják, nem szólanak arról, hogy courtisane-ok az udvarnál és az előkelő társaságban szerepet játszottak, vagy hogy a családi élet tisztasága iránti pietás csökkent volna.

Így tehát előre volt látható, hogy a nemzet erkölcsi érzékre tiltakozni fog az ellen, hogy törvénytelen frigy szülötte nyerje el szent István koronáját. De másrészről abban bízhatott Mátyás, hogy a nemzeti nagy létérdekek a mérleg másik serpenyőjébe egyenlő súlyt fognak vetni. Emellett, negyven esztendőt alig meghaladó életkorban, az egészség teljességében, arra számíthatott, hogy évtizedek állanak még előtte; így tehát ideje lesz egyengetni az útat; fiát fejedelmi hölgygyel kötendő házasság által emelni a nemzet szemében, és ezen házasságból származó unokájában a törvényesség elvén ejtette sérelmét is orvosolni.

Mindazáltal Mátyás, mikor a nehézségek súlyát mérlegelte, bizonyára nem várta azt, hogy saját családja körében fogja találni a legnagyobbat.

Beatrix királyné nem mondott le azon reménységről, hogy előbb vagy utóbb világra hozza trónörököst. És még az 1487-ik év elején nőveére, a ferrarai herczegnő, által ajánlott orvost hívott meg, kinek gyógyszereitől várta hő óhajtása teljesűlését.^[598]

Azonban nem hagyta számításai körén kívül azt az eshetőséget, hogy mielőtt ő a trónörökös anyjává lehet, a halál elragadhatja Mátyást. Igény tartott arra, hogy ez esetben ő uralkodjék utána.

Találkoztak lelkiismeretlen udvaronczok, kik a hatalomvágy ezen eltévedésében megerősítették. Különleges közjogi elméleteket koholtak számára: hogy ősi idők óta szentűl megtartott szokás értelmében, a magyar király neje, élethossziglan királyné marad, és férje halála után az országtanács közreműködésével uralkodik mindaddig, a míg második házasságra lép, amikor férje koronáztatik királylyá.^[599]

Bizonyára jól tudták, hogy ezen felfogás alaptalan, és tisztában lehettek aziránt is, hogy Beatrix igényeinek érvényesítése a lehetetlenségek sorába tartozik. De mivel alkalmuk volt tapasztalni, hogy Beatrix iránt a legszélsőbb határokig ér Mátyás gyöngédsége, azt hitték, hogy kegyeihez biztosabb út vezet nejének, mint fiának szolgálatában.

De a király környezetében a túlnyomó többség János hercegnek trónutóddá nyilvánítását és királylyá megválasztatását óhajtotta. Némelyeket az érdek vezérelte, másokat a királyné és az idegenek iránt táplált ellenszenv; de nem egyet őszinte elkeseredés a nemzeti királyság eszméje iránt. Az utóbbiak élén Váradi Péter kalocsai érsek és királyi cancellár állott, ki néhány év óta a király legbefolyásosabb tanácsadója volt.^[600]

Az ő személyében látta Beatrix legveszedelmesebb ellenfelét, és ezért elhatározta megbuktatását. Erre a heves véralkatú és elbizakodott főpap maga nyújtott alkalmat, meggondolatlan nyilatkozataival, amiket kizsákmányolt a királyné, hogy férje előtt gyűlöletessé tegye. Rábírta, hogy az érseket – 1484 nyarán – elfogassa, és Árva várának börtönében őrizet alá helyezze.^[601]

Ily módon Beatrix jelentékeny diadalt vívott ki; de ezzel csak ellenségeinek számát szaporította, anélkűl hogy saját ügyének használt volna.

Mátyás álláspontja a trónöröklés kérdésében nem módosúlt. És Váradi Péter érseknek a cancellári tisztben utóda: Proszniczi Filipecz János, – ki mint óbudai prépost építkezéseivel nyerte meg a király kegyét, 1476-ban Várad püspöki székére emeltetett, és egy ideig Szilézia helytartójának tisztét viselte, – bár származására idegen (morvaországi hussita mesterember gyermeke) volt, nagy buzgóságot tanusított uralkodója czélzatainak szolgálatában.

Az udvarnál időző külföldi humanisták és tudósok is János herczegben ismerték fel a kelő napot, az ő érdekében használták föl tollukat.

89. PROSZNICZI JÁNOS PÜSPÖK ALÁÍRÁSA.

Ekkor (1485-ben) bocsátotta közre Galeotti Martius «Mátyás király jeles, bölcs, elmés mondásairól és tetteiről» írt könyvét, melyet János herczegnek ajánlott. Ezt, a befejező sorokban, atyja példájának követésére inti, hogy így – úgymond – «a magyar fejedelemségre méltónak ítéltessék».

Azon alkalomból, mikor a herczeg (1485 april 2-ikán) tizenkettedik esztendejét betöltötte, a királyi csillagászok egyikétől két csillagászati ábra (horoskop) jelent meg. Ezek mindegyike négyszöget tűntetett föl, tizenkét háromszöggel körűlvéve, melyek a nap tizenkét óráját jelölik. A háromszögekben az állócsillagok és bolygók vannak bejegyezve. Ily módon az ábrák az égi testek állását, a herczeg születése napján és ennek tizenharmadik évfordulóján tűntették föl. János születése idején: Mars és Mercur, mikor pedig tizenharmadik évébe lépet: Jupiter és Saturnus voltak uralkodó planéták. A magyarázó szöveg az első horoskopból «a legnagyobb hatalmat, leírhatatlan uradalmakat, jeles kitűntetéseket, kimondhatatlan fölmagasztaltatást, az atyai birtokokban való örökösödést,» végre «kitűnő és hatalmas hölgygyel való házasságot» jövendöl János herczegnek. És hogy mindez immár teljesűléshez közeledik, hirdeti a második horoskóp.^[602]

Ezen jóslatok, melyek ama korban még a legműveltebb szellemekre is nagy hatás gyakoroltak, arra valának hivatva, hogy János herczeg részére a közvéleményt megnyerjék, nemcsak Magyarországon, hanem a külföldön is. Mert Mátyás azon volt, hogy mielőbb előkelő fejedelmi családból házastársat szerezzen fiának.

Ezt Beatrix nem ellenezte; sőt előnyösnek tekintetet magára és családjára is, rokoni kapcsolatba lépni a királyfival. Ő tehát saját fivérének, Frigyes herczegnek, leányát hozta javaslatba.^[603] De terve nem találkozott Mátyás helyeslésével; kétségkívül azért, mert János herczeg trónöröklésének támogatását az Aragoniai háztól nem várhatta. Az ő tekintette ismét Milánó felé fordúlt, a hol két évtized előtt ő maga jelentkezett volt, mint leánykérő.

De ezen tervét titkolta Beatrix előtt, félvén, hogy meghiusítja. És Fontana Ferenczet, az egri bíbornok-püspök unokaöcscsét, mikor 1485 február havában Milánóba küldötte, utasítá, hogy küldetése czélját és tárgyalásait titkokba burkolja.

Az olasz diplomata a kiskorú fejedelem nagybátyjával, Sforza Lajos (Ludovico Moro) herczeggel, lépet érintkezésbe.

Megbízatása értelmében előterjesztette, hogy uralkodója János herczeg részére, kit törvényesíteni és trónjának örökösévé rendelni szándékozik, a fejedelem testvérét, Bianca herczegkisasszonyt kéri nőűl.

A megindúlt tárgyalások folyamán Sforza Lajos az iránt kívánt tájékoztatást szerezni, hogy azon esetre, ha Mátyás királynak, akár Beatrixtól, akár ennek halála után más házasságból, fia születnék, milyen sors várakozik János herczegre?

A követ válasza úgy hangzott, hogy ha Beatrix fiúgyermeket szülne, ezt illetné meg kétségtelenűl a magyar korona; ezen esetben János herczeget atyja Csehország és Bosnyákország királyává, Ausztria herczegévé tenné. Egyúttal kifejezte azon meggyőződését, hogy Beatrix nem remélhet többé gyermeket, halála után pedig a király újabb házasságot már nem köt; ezért sem, nehogy a trónörökléstől megfoszsza Jánost, kit – úgymond – annyira szeret, hogy ha lehetséges volna, még saját szemeit is oda adná néki.^[604]

Ezen közleményben a herczeg nem talált teljes megnyugvást. A magyarországi viszonyok felől alapos tudósítások szerzése végett, egyik bizalmas titkárát értékes ajándékokkal, s ezek között Leonardo da Vinci művészi ecsetétől származó Madonna-képpel, a királyi udvarhoz küldötte.

Itt elháríttattak a végső nehézségek is. És julius utolsó napján Sforza Lajos már közölheté az olasz államok milánói követeivel az örvendetés eseményt: hogy Bianca a magyar király fiának eljegyeztetett.^[605]

Mátyás mindent megtett, hogy a királynét a milánói házasság és János herczeg trónöröklése ügyében kedvezően hangolja. Kétségkívül ezen tekintet szintén befolyt arra az elhatározására, hogy az esztergomi érsekséget az ő egyik unokaöcscsének adományozta, másik unokaöcscsét, Ferdinánd herczeget, pedig magához venni és fiává fogadni készült.^[606]

Azonban Beatrix makacs szívóssággal ragaszkodott czélzataihoz. Mátyást, hogy a milánói eljegyzés felbontására bírja, azzal kecsegtette, hogy Frigyes herczeg leánya (kinek anyja franczia herczegnő volt) jegyajándék gyanánt magával hozná a franczia királytól Dsem török herczeget.^[607] Mivel pedig czélt nem ért, és a házassági szerződés megkötése végett a váradi püspök Milánóba küldetett, ő azon eszetlen tettre határozta el magát, hogy hamisított királyi rendeleteket küldött a püspök után, ami fölfedeztetvén, a közreműködő olasz titkárnak majdnem életébe kerűlt.^[608]

A házassági szerződés 1487 november 25-ikén iratott alá, és ugyanazon napon a váradi püspök, mint János herczeg képviselője megkötötte Biancával a házassági frigyet.^[609]

És Beatrix még ekkor sem hagyott föl igyekezeteivel. A milánói udvarnál szőtte ármányait. Ügynökei azt hirdették ott, hogy János herczeg a magyar korona elnyerésére nem számíthat. Atyja által a capuai herczeg részére kérette Biancát nőül. Ehhez pedig olyan tudósításokat juttatott, melyek leendő férjét iszonytkeltő torzalaknak ecsetelték; úgy hogy az ifjú hölgy rémületében és kétségbeesésében kijelentette, hogy – kolostorba lép!^[610]

Időközben Beatrix nem szűnt meg Mátyást – miként ez maga írja – «sóhajtásaival, könnyeivel és indulatos kifakadásaival» ostromolni, hogy a saját trónöröklésére vonatkozó terveinek megnyerje.^[611]

Atyja támogatását is igénybe vette. Ferdinánd király 1488 nyarán a tudományosságánál és politikai ügyességénél fogva nagy tekintélyben álló Ranzan Péter lucerai püspököt küldötte Mátyáshoz, azon ürügy alatt, hogy János herczeg házassága alkalmából szerencsekívánatait tolmácsolja.

Ez nyilvános audientiáján tartott beszédében egekig magasztalva a királyt és fiát,^[612] igyekezett előkészíteni tulajdonképpeni megbízatásának kedvező fogadtatását.

A titkos audientián ugyanis arra kérte föl a királyt, mondjon le azon szándékáról, hogy János herczeget tudójává megválasztatja. Ezzel – úgymond – sértést követne el a királynén, ki még nincs olyan előrehaladott korban, hogy gyermekei többé ne lehetnének, és a ki különben is jogosan igényelheti, hogy férjét, halála esetén a trónon kövesse.^[613]

Az uralkodás vágya, mely Beatrix lelkét betölték, szenvedélylyé fokozódott, és annyira elvakította, hogy olyan botrányokra is vitte, melyektől hasznot nem várhatott.

János herczeg irányában táplált gyűlöletét áthárítván ennek anyjára, ellene vádat emelt, hogy ő az, ki bűbájos mesterkedéssel terméketlenné teszi. És a bécsi egyetem több tanárának tanácsát is kikérte ez ügyben.^[614]

Mátyás mindezt kimeríthetetlen türelemmel viselte el. Ismételten tett kísérletet, hogy nejét az ő vágyainak teljesíthetetlen voltáról meggyőzze. Igéreteket tett, hogy halála esetére méltó ellátásáról gondoskodik. Biztosította, hogy János herczeg őt anyja gyanánt fogja tisztelni.^[615]

És miután minderről a királyné hallani sem akart, Mátyás nem tudott egyebet tenni, mint a nápolyi udvarához fordúlni. Sankfalvi Antal, pozsonyi prépostot, Beatrix testvéréhez, Alfons calabrai herczeghez küldötte, hogy őt a helyzetről felvilágosítsa.

Tudomására hozta, hogy habár minden erővel igyekeznék is ő a királyné trónöröklését biztosítani, ezt nem bírná kivívni; sőt alattvalóinak engesztelhetetlen gyűlöletét vonná magára és nejére. «A magyarok – úgymond – készek inkább magokat egytől-egyig felkoncoltatni, mint sem aszszony uralma alá adni; mert még szájukban van annak íze, hogy mikor hajdan asszony uralkodott fölöttük, milyen rossz állapotba jutott az ország.^[616] Ehhez járúl, hogy a királyné nem nagy mértékben bírja alattvalóinak szeretetét. Talán nem is szolgáltat okot arra, hogy rokonszenvet tápláljanak iránta.»

Továbbá kifejtette, hogy ha ő a maga életében nem viszi ki János megválasztatását, ezt halála után biztosítani nem áll hatalmában. Az ország rendeit illeti a választás joga. «Egyedűl Isten, a szivek vizsgálója, tudja, hogy mit rejt az alattvalók szíve; halandó ember a külső nyilatkozatok után ítélt. Ő sem tudhatja, hogy halála után miképen fognak eljárni alattvalói. Talán a legtöbben megfeledkeznek a jótéteményekről, mikkel őket elhalmozta, és majd épen az ő és az ország halálos ellenségét választják meg, aki azután a trónt elfoglalván, a királynét és János herczeget csúfosan kiűzi az országból; sőt ezen mozgalmakban a királyné, mivel nem igen szeretik, életét is elvesztheti.»^[617]

Mély emberismeretről tanúskodó ezen észrevételei után, méltán írhatta: «Bizonyára soha senki olyan jól nem ismerte a magyarok természetét, mint én, ki kőket sok esztendő óta tartom féken!»^[618]

Azonban erőteljes felszólalása sem tette meg a várt hatást. A nápolyi udvar és Beatrix nem hagyott föl erőfeszítéseivel. Mátyás nem volt annyira gyenge, hogy általok eltántoríttassa, de nem volt elég erős, hogy ellenállásukon túltegye magát. János herczegnek trónörökössé nyilvánítását, szintúgy mint Bianca herczegnőnek Magyarországba hozatalt, folytonosan halogatta.

Kevésbbé volt kíméletes másokkal szemben, mikor fia érdekeinek állottak útjába, és nem habozott emiatt a háború veszélyeit is felidézni.

Mátyás 1485 elején a milánói udvarhoz küldött üzenetében jelezte volt, hogy ha netán Beatrixtól fia születnék, János herczeget Csehország királyának méltóságára emeli. Ezt előkészítendő, és fiának állását a magyar nemzet szemeiben is emelendő: arra határozta el magát, hogy azon kis herczegségeket, amik Szilézia alkatrészeit képezik, egymásután János herczegnek megszerezi.

Az első ilyen szerzemény a troppaui herczegség volt, amit 1485 tavaszán Podjebrad György cseh király fia, Viktorin herczeg, cserében slavoniai uradalmakért engedett át.^[619] És harmadfél évvel utóbb a milánói házasság megkötésénél János herczeg már mint a troppaui, leobschützi, ceslaui, tosti, beutheni és koseli herczegségek ura, az ölsi és sagani herczegségek örököse tűnik föl.^[620]

Azonban a sziléziai herczegek csak az erőszaknak és fenyegetéseknek engedve mondottak le János herczeg javára, területeikről és rendelkezési jogukról. Az elégűletlenség, mely közöttük nőttön-nőtt, és külföldről is élesztetett, s az 1488-ik év tavaszán fegyveres lázadásra vezetett.

János, sagani herczeg, ugyanaz, kit Mátyás, mint láttuk, a glogaui herczegséggel ruházott föl, és kinek kedveért háborúba bonyolódott a Hohenzollern-házzal: most több ezer zsoldost szerezve Csehországból, a mozgalom élére állott.

Ellene Mátyás tizenkétezernyi hadat küldött, mely a glogaui herczegség városait és várait hatalmába ejtvén, a brandenburgi választófejedelmen és a szász herczegeken is, mivel a lázadókat támogatták, országaikba intézett pusztító betöréssel, bosszút állott.^[621]

A király tudomást nyervén arról, hogy Csehország uralkodója szintén bátorította és titkon segítette a sziléziai herczegeket, el volt készűlve arra, hogy vele is háborúba bonyolódik. Ezért őt eleve a lengyel király részéről várható támogatástól meg akarta fosztani. És mivel a német lovagrendre többé nem számíthatott, Lengyelország természetes ellenségéhez, Oroszországhoz fordúlt. Az 1488-ik év második felében tárgyalásokat folytatott a hatalmas III. Iván czárral, kit hazájának történetírása Oroszország nagyságának megalapítói közé sorol. Ez készséggel ajánlkozott a lengyel király elleni szövetségre; egyúttal felhasználta az alkalmat, hogy Mátyás közreműködését nyerje meg Oroszország civilizátiójának nagy művében; felkérvén őt, hogy építészeket, ötvösöket, ágyú-öntőket és ércz-olvasztó mesetereket küldjön néki Magyarországból.^[622]

92. CORVIN JÁNOS NÉV-ALÁÍRÁSA.

De habár Mátyás és Ulászló között a barátság felbomlott, és ellene Ulászló meg Kázmér között újabb szoros véd- és daczszövetség jött létre: nyílt háborúra nem kerűlt a dolog. Így tehát a sziléziai lázadás elfojtásának gyümölcseit zavartalanúl szedhette – János herczeg, ki a meghódított glogaui herczegségen kívül megkapta még az ölsi herczegséget és Podjebrad Henrik herczeg csehországi uradalmait is, melyekről birtokosaik lemondani kényszerűltek.

Podjebrad Viktorin herczeget pedig és a Vitovecz testvéreket, kik Slavoniában a zágoriai grófságot birták, mivel szintén a lázadó sziléziaiakkal tartottak, Mátyás megfosztván birtokaiktól, ezeket is János herczegnek adományozta.^[623]

II.

Mátyás viszonya a velenczei köztársasághoz és VIII. Ince pápához. Az ortei püspök mint pápai legátus a királyi udvarnál. Mátyás tárgyalásai a legátussal. Egy nevezetes audientia. Drágfi Tamás küldetése Rómába.

Mi sem tűnteti föl jellemzőbben azt a hatalmat, amit Beatrix gyakorolt Mátyás fölött, mint az a tény, hogy az ő ellenszegűlése, melylyel János herczegnek trónörökössé nyilvánítását megakadályozta: nem volt képes házassági viszonyuk bensőségét megzavarni. A király gyengédsége ezen időben is kifogyhatatlan volt, és pedig nemcsak neje, hanem ennek rokonai iránt is. Hippolyt kedvencze maradt. És a másik ferrarai gyermek-herczegnek Magyarországba jövetelét türelmetlenűl sürgette folytonosan.^[624]

Hasonlóképen a nápolyi király íldomtalan beavatkozása az örökösödési ügybe nem vonta maga után Mátyás olaszországi politikájának módosulását. Ezentúl is buzgón fölkarolta Ferdinánd érdekeit; míg ellenségeivel, és főképen a velenczei köztársasággal, neheztelését éreztette.

A signoria, mióta Mátyás Bécs városának ura lett, lelkiismeretesen tartotta fönn semleges állását. A császár és a lengyel király szövetségi ajánlataira és segélykéréseire következetesen tagadó választ adott. Mikor pedig Frangepán János gróf nem átallotta Mátyásnak orgyilkos által kivégeztetése iránt javaslatot tenni, a leghatározottabban utasította vissza.^[625]

Mátyás ellenben nem szűnt meg gyűlöletet táplálni Velencze iránt, mert az Aragoniai ház nápolyi uralmának megbuktatására törekedett, és Dsem herczeg Magyarországba küldetését ellenezte; azzal is gyanúsította a köztársaság kormányát hogy titokban minden ellenségét, a törököt, a lengyelt és a németet, támogatásában részesíti.

Még az 1486-ik évi országgyűlésen is végzést alkottatott, mely hűtlenség büntetése alatt tiltja el a rendeket attól, hogy várakat, birtokokat és általában ingatlan javakat velenczeieknek áruba bocsássanak, mivel ezek – úgymond – «mindennemű mesterséges útakon igyekeznek magyarországi területeket magukhoz ragadni, aminthogy ilyeneket tényleg bitorolnak is". Bitorlás tényét látta a dalmatiai városok birtoklásában, és nem szűnt meg azok visszahódításának gondolatával foglalkozni.

Ilyen körűlmények között, szükségképen mind feszűltebb lett Mátyás viszonya a szent-székhez is. VIII. Incze pápa Velenczével szövetségben állott a nápolyi király ellen; Dsem herczeg kiszolgáltatását szintén akadályozta; emellett Ulászló és Miksa hódoló követségeit ünnepélyesen elfogadván, ezzel amazt cseh királynak, ezt római királynak elismerni látszott; végre (az 1488-ik év elején) a zengi püspökség önhatalmú betöltésével a királyi kegyuraság kérdésében újabb összeütközést idézett elő.^[626]

Ellenben a pápa rossz néven vette a magyar királytól azt, hogy a nápolyi királyt ellenállásra bátorítja; az anconai köztársaságot védnöksége alá fogadta; a kalocsai érsek elfogatásával az egyházi rend kiváltságain sérelmet ejtett; és az olmüczi püspökségre, miután fölterjesztése alapján Vitéz János szerémi püspök a szent-szék megerősítését elnyerte, utóbb szándékát megváltoztatván, a váradi püspököt nevezte ki.

Mindazáltal ő tette meg az első lépést a jó viszony helyreállítására.

Az 1488-ik év őszén PECCHINOLLI Angelo ortei püspököt küldötte Mátyáshoz, azon megbízással, hogy az ő közbenjárását kérje ki a nápolyi királynál a béke létrehozása végett; továbbá hogy az Anconával fennálló szövetség felbontását, a kalocsai érsek szabadon bocsátást, és az olmüczi ügy rendezését sürgesse.

Viszont a pápa felajánlotta a maga közbenjárását Velenczében, és közreműködését a török ellen indítandó hadjáratban.

A követ egyúttal első fogadtatása alkalmával tartott beszédében sejtetni engedte, hogy a pápa hajlandó a János herczeg trónöröklésére vonatkozó terveket támogatni.

Bejelentvén, hogy János herczegnek a milánói herczegkisasszonynyal kötött frigye alkalmából, a szent-atya apostoli áldását és szerencsekívánatait küldi, azon óhajtását fejezte ki, hogy az ifjú herczeg «férfiúvá növekedvén, az atyai és ősi dicsőség méltó örökösévé váljék».

Mátyás melegen tolmácsolta háláját, és hangsúlyozta, hogy «ő maga és gyermeke is, kit mindenekfölött szeret, az egész országgal egyetemben, ő szentségének rendelkezésére áll». Biztosította, hogy ha a törökországi hadjáratban a keresztény hatalmak közreműködésére számíthat, bármikor felbontja a fennálló békét. «Életének és erejének hátralevő részét – úgymond – örömmel fordítja a szent vállalatra, a melyért ép oly szép élni mint halni!»

A fenforgó ügyek részletes tárgyalásánál is feltűnő előzékenységet tanusított.

Késznek nyilatkozott a szent-szék és a nápolyi király között elhatalmasodott viszályok megszűntetésére befolyását fölhasználni.

Anconára vonatkozólag megnyugtató nyilatkozatokat tett. «Én, követ úr, – így szólott, – nem hittem, hogy kellemetlenséget okozok ő szentségének. Módot keresek, hogy bűntetlenséget biztosítva az anconaiaknak, becsületem sérelme nélkűl visszaléphessek.»

Ígérte, hogy a kalocsai érseket, míg az ellene indítandó per letárgyaltatik, a pápai követ őrizetére bízza; az olmüczi püspökség ügyében pedig csak néhány hónap haladékot kért, melynek leteltével a váradi püspök lemond.

Ezek után nagy mértékben meg lehetett lepve a pápai követ, azon váratlan fogadtatás által, melyben részesűlt, mikor 1489 januar havának egyik napján a bécsi várlakba meghívatott.

A király, oldalán nejével, körűlvéve udvara által, trónon foglalt helyet. Komor kifejezés ült arczán, mikor a legátus belépett, és anélkül hogy űléssel kínálná meg, rögtön egy előre átgondolt hosszú beszéd elmondásához fogott.

«Valamint egykoron – így szólott – boldog emlékezetű atyám, úgy én is kora ifjúságomtól fogva a kereszténység és a szent-szék buzgó oltalmazásában nőttem föl. Hadjárataim alatt, a tömérdek pénzáldozatról nem szólva, számos jó barátomat, rokonomat, és nagybátyámat is elvesztettem. Sebek borítják testemet, és csak én tudom, hogy azok mennyi fájdalmat okoznak most, törődött koromban. Az egész világ előtt köztudomású tény, hogy mit tettem, milyen harczokat vívtam a kereszténységért. És mig mindig kész voltam fegyvert ragadni a törökök ellen, bármikor szólítottak föl a szent-szék és követei: békességet belegyezésök nélkül soha sem kötöttem. Ha kitartásommal a törökök előnyomulását meg nem akadályozom: Bosnyákország, több más tartománynyal, még mindig az átkozott ellenség kezeiben volna. Biztosíthatom, követ úr, a magyarok önfeláldozó vitézsége nélkül, Olaszország és a szent-szék sorsa rég el volna döntve!

«Mikor pedig Csehországban az eretnekség veszélyes módon terjedett, a szent-szék fölhívására egymagam indítottam meg ellene a harczot; miután sem a császár, sem más fejedelem, kikhez a boldog emlékezetű Pál pápa előbb fordúlt, a súlyos feladatra nem vállalkozott. Ezen háborúban is, a szent-szék akarata és beleegyezése nélkűl békét vagy fegyverszűnetet nem kötöttem. Igaz ugyan, hogy jutalmúl megtettek Csehország királyává, és ő szentsége ünnepélyesen megígérte, hogy mást, mint engem nem erősít meg; de mikép tartotta meg szavát, mindjárt elmondom. Most csak azt említem meg, hogy a csehországi vállalattal járó háborúk és veszedelmek, fáradalmak és költségek, továbbá magyar királyságom dicső férfiai, kiknek ezen háborúban elhúnytát siratom: olyan nagy áldozatot képeznek, amivel tíz Csehország értéke sem ér föl!

«Következett a törökök betörése Olaszországba és Otrantó megszállása. Ezen alkalommal is, ő szentsége Sixtus pápa egyszerű levelére, haladéktalanúl válogatott vitézek csapatát küldöttem Otrantó visszafoglalására, és csak akkor hívtam vissza, mikor Olaszország békéjét biztosítva láttam. Ezen vállalat összes költségeit saját erszényemből fedeztem. Pedig, ha Otrantót az ellenség kezeiből ki nem ragadom, és ha azonfelűl a török császár halála be nem következik: Otrantó elfoglalásának következményei súlyosan nehezedtek volna a szent-székre és egész Olaszországra.

«Ezután jött Boccolinó lázadása, melynek leverésére felajánlottam ő szentségének hadseregemet és személyes megjelenésemet. Ennek híre elegendő volt a veszély elhárítására; mert a török hajóhad, mely erős sereggel megrakva készen állott a támadásra, rögtön felhagyott tervével.

«Ennyi veszedelem kiállásáért, ennyi fáradság és költség viseléseért, vajjon mi volt jutalmam? A jutalom ez volt.

«Ő szentsége jól tudta, hogy hő vágygyal óhajtom, hogy a török császár testvéröcscse Dsem herczeg kezeimbe kerűljön. Ezt mind ő maga, mind pedig számos török országnagy kívánta. Ő ugyanis vérrokonom; mert nagyanyám nővére török rabságba jutván, a török császár felesége lett, s tőle származik a mostani császár és Dsem herczeg. Ez utóbbinak hívei biztosítottak afelől, hogy ő velök karöltve, az uralkodó török császárt könnyűszerrel a Kaukasusba szoríthatom vissza. Azt a reménységet is táplálhattam, hogy a törököket a keresztény hitre téríthetem, vagy legalább kedvező mederbe vezethetem ezt az ügyet. Mindezek daczára, törekvéseimben ő szentsége nem támogatott, kérésemet nem hallgatta meg. Sőt ellenkezőleg, úgy járt el, mintha tekintélyemet és dicsőségemet írigyelné. Nem érte be azzal, hogy ellenségeim ösztönzésére, a franczia királyt a török herczeg kiszolgáltatásának megtagadásra intette. Az én saját követemet, a váradi püspököt, kit Francziaországba küldöttem, árulásra késztette, arra bírván őt, hogy a török herczegnek a szentszék részére kiszolgáltatása érdekében működjék. A franczia király legelőkelőbb tanácsosainak leveleiből ismerem ő szentsége eljárásának indító okait. A szegény török herczeget a velenczeieknek akarja átadni, mert néhány százezer aranyat kínálnak érte!

«És ne higyje legátus úr, hogy a velenczeiek a kereszténység közös javára akarják őt felhasználni. Épen nem. Át akarják őt adni bátyjának, hogy ezen az úton egyetmást visszaszerezzenek, a mit pulya asszonyok gyanánt elvesztettek, azután pedig engem és a nápolyi királyt bizonyos kellemetlen dolgokkal lephessenek meg.

«Úgy látszik, mintha ő szentsége azt állítaná, hogy a velenczeiekkel szövetkezve, a törökök ellen háborút akar viselni. De tenger felől a törökök megtámadhatatlanok. És a velenczei hajóhad vajjon miféle dicsőséges, kiváló tetteket művelt ekkorig a kereszténység javára? Kizárólag a velenczei érdeknek szolgálatára áll az, és arra használtatik, hogy fegyvert, szerszámot és egyéb árúczikket szállítson a kereszténység ellenségeinek. A velenczei bevitelből a törökök több hasznot húznak, mint félbirodalmuk jövedelmeiből! És ennek daczára, a velenczeiek, kik lelkiismeretlenebbek a törököknél, ő szentsége előtt nagy becsülésben állanak. Pedig számos idegen várost, tömérdek egyházi vagyont bitorolnak; az egyházi bűntetéseket és tilalmakat semmibe sem veszik, a mivel még kérkednek is. És az ő tanácsukra tagadja meg tőlem ő szentsége a török herczeget; habár jól tudja, hogy csak a magyarok képesek sikerrel harczolni a törökök ellen. Egy szóval, a velenczeiek most a szent-szék tanácsadói és szövetségesei; ők uralkodnak ő szentsége nevében. Ellenben engem, másokkal együtt, ő szentsége félreismer, kigúnyol, és mikor feléje közeledünk, eltaszít. Sőt ennél is tovább megy. Mivel a velenczeiek azzal vádolnak, hogy az Anconaiakat a szent-széktől való elszakadásra indítom, ő szentsége, be nem várva hozzá küldött követeimet, a velenczeiek kielégítése végett, Ancona városát egyházi átokkal sújtotta, azonfelűl rabló és zsaroló hadjáratokkal zaklatja.

«Továbbá, szintén a velenczeiek kedveért, ő szentsége elfogadta (Miksa) a római király követeit. Bár ígéretet tett követim előtt, hogy azokat nem bocsátja maga elé, és bár tudja, hogy a jogtalan és szokatlan módon létrejött királyválasztás megsemmisítésén fáradozom: meghajolt a Velencze által gyakorolt nyomás alatt. És ezen szánalomra méltó eljárás következtében, a római király követei dicsekednek, hogy a császár életében nincs több mit kivánniok a szent-széktől.

«De még ezzel sincs a lelkiismeretlen sérelmek hosszú sora bezárva. Mindinkább meg kellet erősödnöm azon hitemben, hogy a szent-szék ígéretei üres szavak. Miként már említém, ünnepélyes ígéretet birtam arra nézve, hogy a szent-szék cseh királynak kívülem mást nem tesz meg, nem ismer el. És ezen ígéretről megfeledkezve, tekintélyem csorbulásával nem gondolva, ő szentsége az újon választott cseh királyt (Ulászlót) azzal, hogy követeit maga elé bocsátotta, elismerte és megerősítette. Ezen esetben a leggyalázatosabb az, hogy ő szentsége megerősítette azt a királyválasztást, amit előtte Sixtus pápa megsemmisített, a választókat, mint eretnekeket, egyházi átokkal sújtván.

«A pápai szék kedvezései által felbátorított cseh király, ki előbb alattvalóm volt és Sziléziában nem állott útamban, ellenem kezdette lázítani sziléziai és morvaországi alattvalóimat. Ha én nagy sebességgel nem indítok erős hadat Sziléziába és Morvaországba, ezen két országot bizonyosan elvesztem, és terűletén az eretnekség emelkedik uralomra.

«Mindezen bajok Velencze mértéktelen pártolásának következményei. A német és a cseh követeket csak azért fogadta el ő szentsége, mert azok Velencze érdekeit pártolják, és ellenem dolgoznak.

«De lássuk még egyebekben is ő szentsége cselekedeteit.

«Mikor esztergomi egyházam megüresedett, és én nőmnek, a királynénak unokaöcscsét kívántam abba behelyezni; nem értem czélt. Ő szentsége birodalmam legelső javadalmát másnak adományozta. És ennek visszalépése után is, többszöri folyamodásomra sem adta meg a királyné unokaöcscsének a megerősítést. Ellenben, a ferrarai herczeg legszerényebb ajánlása elegendő volt a megerősítés kieszközlésére. Természetesen nem tudtam meg, hogy mennyi hasznot kötött ki magának a szent-szék?!

«Az egri és zengi püspökségek betöltésénél ugyanígy járt el ő szentsége. Egyszóval az ő részéről semmiféle szívességet nem tapasztaltam.

«Ő szentsége engem megró, mert az anconaiakkal alkuba bocsátkoztam. Pedig megelőzőleg Velencze minden megkísérlett, hogy Anconával szövetséget kössön. De a szent-szék ezen kedves és kegyelt gyermeke nem kellett az anconaiaknak. A köztársaság kormánya ugyanis az ádriai hajóhad parancsnokait kegyetlen vámok és adók behajtására hatalmazta föl, és Anconába küldött ügynökei által a velenczei területre indúló hajókat megvámolja. Az anconaiak elkeseredve ezen önkény miatt, és ismerve a velenczeiek csalfa, tisztességtelen viselkedését, elkergették az ügynököket. És mégis ő szentsége tiszteli, becsüli, méltányolja a velenczeieket!

«Sokat kellene még szólanom, ha mindazon eseteket, amikben ő szentsége megsértett, fel akarnám sorolni. Ezekből tisztán látom, hogy ő szentsége nem jóindulatot, hanem inkább gyűlöletet táplál irántam.

«Azonban ám cselekedék ő szentsége az ő tetszése szerint; folytassa ellenséges magaviseletét. Nékem az mindegy. Biztosítom, hogy királyságom érdekeit a kellő erélylyel és tapintattal megoltalmazom!

«Ám tagadja meg tőlem ő szentsége, mások kedveért a török herczeget: én kötelességemet teljesítem. Ha majd a velenczeiek megkapják áldozatukat, és a veszedelmek tüze fellobog: megmutatom, hogy nem tartozom a föld legutolsó hatalmasságai közé. Akkor azután a szentszék, Olaszország és az egész kereszténység érezni fogja a török herczeg feláldozásnak következményeit.

«Én egész biztossággal állíthatom, hogy a törökök anynyira senkivel sem óhajtanak békét kötni, mint velem; és hogy a békekötésből senki annyi hasznot nem húzhat mint én.

«Ezekből ő szentsége megértheti, hogy mi következik be, ha majd a török herczeget Velenczének kiszolgáltatta.

«Végűl, kijelentem, hogy legátus úr kívánatát nem teljesíthetem; az anconaiakat, kiket a törökök és a velenczeiek ellen védelmem alá vettem, becsületem és méltóságom sérelme nélkűl, ő szentségének ki nem szolgáltathatom; főleg miután az én boszúságomra és Velencze kedvéért az anconaiakat ő szentsége egyházi büntetésekkel sújtotta.^[627]

«Ezen nagyfontosságú ügyet jól meg kell fontolnom. Engem, mikor az anconaiakkal barátságos viszonyba léptem, nem vezérelt ellenséges szándék a szent-szék irányában. Ezt a következő körűlmények bizonyítják. A liga, a mit kötöttem, ideiglenes; nem örök időre létesűlt. Továbbá, az anconaiak megnyugtattak aziránt, hogy ő szentsége felhatalmazta őket a liga megkötésére; mert egy ízben panaszt emelvén előtte a velenczeiektől szenvedett károk miatt, ezt a választ kapták. «Gondoskodjatok magatokról, amint tudtok, nékem nincs hatalmam arra, hogy titeket megoltalmazzalak». Elő is mutatták egykor Velenczével és Milánóval kötött frigyök okiratait. De ezen államokra ő szentsége nem volt olyan féltékeny, mint rám!»

A legátus, ki ezen hosszú előadást emlékezetébe véste, és az audientia után azonnal papírra vetette, szándékosan enyhítette, mint említi, Mátyás szavait, amik még keményebben kíméletlenebbűl hangzottak. És kiemeli, hogy a király «indúlatosan, mintegy dühöngve beszélt; úgy látszott, mintha szájából, orrából és szemeiből lángözön tört volna elő!»

Azonban a legátus a heves támadás tüzét nyugodtan állotta ki. Megőrizte egész higgadtságát a válaszban.

«Minden józaneszű ember előtt – így kezdé – ismeretes, hogy Felséged és dicső ősei a keresztény hitért és az apostoli szent-székért nagy áldozatokat hoztak, bőven ontották véröket; ezzel hálára kötelezték a szent-széket, Olaszországot és az egész kereszténységet. De engedje Felséged kimondanom, hogy viszont szent-szék is sokat tett Felséged tekintélyének és dicsőségének gyarapítására; egyetlen uralkodót sem halmozott el kiváltságokkal, jótéteményekkel s a szeretet nyilatkozataival annyira, mint Magyarország királyát.

«Nincs tudomásom arról, vajjon a római király a szent-szék megerősítését elnyerte-e vagy sem. De ha az ő követeinek elfogadására szorítkozott ő szentsége, úgy Felséged nem állíthatja, hogy sérelmet szenvedet; mert a követek elfogadásából másnak jogaira sérelem nem háramolhat.

«Amit a cseh királyról említ Felséged, most először hallom. Tudomásom szerint ez a kérdés még sohasem vettetett föl. És bármi történt, az Felséged jogait nem ingathatja meg.

«Az esztergomi érsekség ügyében szintén nem lehet Felségednek oka panaszra. Mert habár olyan esetben, mikor valamelyik főpap Rómában hal el, utódjának kinevezése, a kánoni jog értelmében, a pápát illeti meg: ezen jogot ő szentsége sem az esztergomi érsekség, sem az egri püspökség betöltésénél nem vette igénybe, és Felséged kívánatát teljesítette. Hippolyt herczeg esztergomi érsek megerősítésére Felséged és a királyné kérései bírták rá. Senki sem állíthatja, hogy a ferrarai herczeg kedvéért adta a megerősítést.

«A zengi püspökséget ő szentsége töltötte be; de csak öt hónappal megüresedése után, amikor a kegyúri kinevezés joga már elenyészett volt.

«Felséged nem veheti rossz néven azt sem, hogy a török császár öccsét ő szentsége magához vette. Illő, hogy a törökök ellen tervezett hadjáratot, ő szentsége a kereszténység feje indítsa meg. És mivel abban a török herczeg nagy szerepet lesz hivatva, kívánatos, hogy ő szentsége rendelkezzék vele. Ily módon az irígység és egyenetlenség is elháríttatik, ami keletkeznék, ha másnak kezeibe tudna. Ne higye Felséged, hogy titkos ármány lappang a dologban. Ő szentsége nyiltan kívánta, hogy neki szolgáltassák ki a török herczeget, és Felségedet is fölkérte, hogy mondjon le róla. Az Istenért, ne tegye föl Felséged azt, hogy bárki másnak akarná ő szentsége átengedni. Ha pedig utóbb a háború folyamán kívánatosnak mutatkoznék, hogy őt más valaki vegye át, ez csakis Felséged lehetne, kit hadvezéri képességei, kivívott győzedelmei és Magyarország helyzetének előnyei a hadi munkálatok vezetésére leghivatottabbá tesznek. Velencze egyáltalán nem kötelezte le annyira ő szentségét, hogy a nagy fáradsággal megszerzett török herczegre igényt tarthatna. Legyen Felséged nyugodt. Isten, ki a kereszténység élére állította ő szentségét, képessé fogja tenni őt a kereszténység egységének és összetartásának megszilárdítására.

«Az anconai ügy miatt sem szabad Felségednek neheztelni. Ő szentsége fel van jogosítva alattvalóit és vasallusait bűntetni. És az egyházi kiközösítés nem is annyira büntetés, mint inkább orvosság. Az anconaiak mióta Felségeddel szövetkeztek, folytonosan lázadáson és pártütésen törik fejüket. Felséged úgy járt, mintha őrjöngő embereknek fegyvert adott volna kezeibe! Eltiltották a fölebbezést a városi törvényszékitől Rómába; a szent-szék által elrendelt erődítési építkezések költségeihez megtagadták a hozzájárulást. Midőn tehát ezen újabb bűntényekért őszentsége megfenyíti őket, ez nem képezhet Felségedre nézve sérelmet. Az anconaiak hiába állítják, hogy máskor is kötöttek idegen hatalmakkal szövetséget. Ha pedig kötöttek, jogtalanúl cselekedték. Az ilyen szövetségek, az általános közjog és a pápai bullák értelmében egyaránt érvénytelenek. Azt se higye el Felséged, hogy ő szentsége felhatalmazta az anconaiakat a szerződés megkötésére. Ő szentsége soha sem adta volna ehhez beleegyezését. Az Istenre kérem tehát Felségedet, ne halaszsza tovább ő szentsége igazságos kívánatainak teljesítését. Ő szentsége meg van győződve afelől, hogy Felséged, ha tudja, hogy az ő neheztelését vonja magára, bizonyára nem kötötte volna meg a szövetséget!»

Mátyás, a legátus beszéde alatt, fenyegető pillantásokat vetett rá, több ízben mélyen felsóhajtott, és indúlatos mozdulatokat tett, – az olasz főpap megjegyzése szerint – «szilaj ló módjára viselkedett». Azután pedig annak ismétlésére szorítkozott, hogy «az ő vesztére, ő szentsége a török herczeget Velenczének el akarja adni».

Ezzel az audentia véget ért.

Az a meglepő fordúlat, mely Mátyásnak a legátus iránt követett magatartásában beállott; az a heves philippika, melylyel őt rettegéssel akarta eltölteni. Nem volt egyéb, mint ügyesen rendezett színjáték, a milyenben a történelem más nagy alakjai – Nagy Frigyes és I. Napoleon – sem tartották méltóságukon alúl eljátszani az első szerepet.

Nagy czél lebegett előtte: a szent-széket az olaszországi politika kicsinyes torzsalkodásainak köréből kiragadni, és II. Pius eszméinek magaslatára visszavezetni. Ehhez első lépésűl szolgált volna az, hogy a pápa szakítson Velenczével, és Dsem herczeget Magyarországba küldje. Ezt akarta mindenekelőtt kierőszakolni.

Kitűnt ez csakhamar, mikor a legátus Beatrixhoz fordúlt azon kéréssel, hogy igyekezzék királyi férjét engedékenységre hangolni.

«Ő felsége – így szólt a királyné – azért beszélt annyira kíméletlenűl, mert azt hiszi, hogy Velencze sugalmazza ő szentségét. Szívesen visszalépett volna az anconai szövetségtől, és teljesítette volna ő szentsége minden kívánatát. De mióta híre jött, hogy a török herczeget Velenczének készűl átadni: nem vagyok képes bizalmat kelteni benne ő szentsége iránt. Azóta annyira fel van zaklatva lelke, hogy nem alszik és nem eszik; valahányszor pedig Dsem nevét említik előtte, hihetetlenűl mély sóhajokat hallat, és sűrűn hullatja könnyeit. Az anconai ügy csekélység, nehézség nélkűl bírhatom őt rá ő szentsége kívánatának teljesítésére. De az Istenre kérem, óvakodjanak a török herczeget Velencze kezeikbe szolgáltatni. Ha ez megtörténnék, nagy botrány keletkezhetik. Ismerem a királyt, tudom a kétségbeesés mire viheti. Ellenben, ha ő kapja meg a herczeget, három hónap alatt kiűzi a törököt Konstantinápolyból!»

És maga Mátyás is, mikor a királyné kíséretében a legátus átment hozzá, most már nyugodtan tárgyalta az ügyeket.

A legátus megújítván kérelmét az anconai szövetség felbontása tárgyában, a király azt a kérdést vetette föl: «Miért lépjek vissza olyan szövetségtől, melynek megkötésével a szent-szék ellen sérelmet nem követtem el?»

A legátus újból kifejtette, hogy vasallusok hűbér-uraik tudta nélkűl idegen hatalmassággal nem köthetnek egyességet. Majd ügyes fordúlattal arra kérte a király: ígérje meg a szövetség felbontását, azon esetre, hogy ha magok az anconaiak kérik.

Mátyás nemcsak erre állott rá, hanem még tovább ment. «Ha az anconaiak – igy szólott – ő szentsége által a kiközösítéstől feloldatnak, és azután hozzám folyamodnak, hogy az egyességet bontsam föl, azt fölbontom. Csak arról biztosítson engem ő szentsége, hogy az anconaiakat azért, mert velem egyességre léptek, nem bünteti. Ha a jövőben föllázadnának az anconaiak, nemcsak hogy nem támogatnám őket, hanem ellenök ő szentségének még segítséget is nyújtanék!»^[628]

Mátyás nem elégedett meg azzal, hogy ezen megnyugtató nyilatkozatot a legátus jelentése megvigye Rómába; ő maga is írt a pápának levelet, melyben fiúi hűséget és szolgálatkészséget hangsúlyozza. Egyszersmind jelezi, hogy közelebb «hódolatának tolmácsáúl» követet küld.^[629]

Ezt a követet nem szemelte ki sem az olasz diplomaták, sem a főpapok sorából. Magyar úrra esett választása: Drágfi Tamás királyi személynökre, ki ekkorig mint kiváló jogtudós és bíró tűntette ki magát, és most első ízben lépett a diplomatia terére. Fontos megbízást kapott. Kísérletet kellett tennie, hogy a pápát a magyar királylyal szoros politikai szövetség megkötésére bírja.^[630]

Ezen tárgyalások kimeneteléig Mátyás az udvaránál maradt legátus irányában folytatta azt az eljárást, hogy szolgálatkészségének biztosításai és fenyegető nyilatkozatai szűntelenűl váltakoztak.^[631] Az utóbbiak súlyát nem kevéssé növelte egy török követnek megérkezése és a béke meghosszabbítására irányuló tevékenysége.

Időközben, martius második felében Mátyás – miután harmadfél esztendő keresztűl Ausztriában időzött, – visszatért Budára, hová a pápai követ is elkísérte.

April második felében Rómából futár érkezett, kimerítő emlékirattal, mely a szent-széket Mátyás király vádjai és szemrehányásai ellen tárgyilagos higgadtsággal oltalmazta meg.^[632]

A legátus közölte azt Mátyással, ki arra következőképen válaszolt.

«Követ úr! Nem tartom illőnek, hogy ő szentségével vitába bocsátkozzam. Megnyugszom abban, amit mond. De a csehországi ügyekre nézve máskép áll a dolog, mint ő szentsége gondolja. Ha életben volnának még azok a főtisztelendő urak, kik egykor az ügyeket intézték, ők megadnák a kellő fölvilágosítást» Azután elmondotta, miképen szánta el ő magát arra a hadjáratra.

«Most is – folytatá – újból kész vagyok ő szentsége parancsára, a kereszténység oltalmára fegyvert ragadni.»

«Minden időben hőn óhajtottam, hogy a törökök ellen nagy hadjárat létesűljön. És ha ellenségeim nem állanak útamba, a keresztény világ meglátta volna, hogy mit tudok tenni! Nem tagadom, gyakran sürgettem, hogy a kereszténység közjava érdekében szolgáltassák ki nékem a török herczeget; … de hálával tartozom ő szentségének azért, hogy a közjó és az egyetértés érdekében, magánál tartja őt. Teljes hitelt adok a követ úr előterjesztésének…»

A legátus azt az utasítást nyerte volt a pápától, hogy Mátyást a Velenczével való kibékülésre és az anconai szövetség felbontására újból intse. A király így válaszolt:

«A signoria, bár én mindig jó barátom gyanánt tiszteltem, sok súlyos sérelmet követett el irányomban. Tudja meg Atyaságod, hogy mindaz, a mit Dalmátia és Slavonia területén bír a köztársaság, a magyar koronához tarozik… Továbbá Raguza, mely szintén Magyarországhoz tartozik, szűntelen zaklatásoknak van kitéve a velenczeiek részéről…

«Mindezek daczára, mivel követ úr ő szentsége meghagyásából közbe veti magát, kész vagyok békében élni Velenczével. De az Istenre kérem ő szentségét, bírja rá a köztársaságot, hogy a sérelmeket szűntesse meg, és a szegény raguzaiakat további zaklatásoktól kímélje meg. Én nem veszem rossz néven ő szentségének, hogy szövetségre lépett Velenczével. Csak az a baj, hogy a signoria el van bízakodva, és azt hiszi, hogy most már minden tehet és szabadon fosztogathat. Az Istenre kérem urunkat, eszközölje ki, hogy a signoria, szintúgy mint én, jó szomszéd gyanánt viselkedjék…

«Tudomásomra jutott, hogy ő szentsége felszólítására, a köztársaság követeket küldött Nápolyba, hogy ő szentsége és Ferdinánd király közt közbenjárjanak. Nincs kifogásom ez ellen. De higyje el, követ úr, ha a korábbi egyesség ő szentsége és a nápolyi király között az én közreműködésemmel jő létre, most megszegése miatt ő szentégének nem volna oka panaszt emelni. Én magam ragadtam volna fegyvert a nápolyi király megfenyítésére. Ő szentsége tegyen a mint akar; válaszsza meg tetszése szerint a közbenjárókat. Nem törődöm vele. De annyit mondhatok, ha én vagyok a közbenjáró, a nápolyi király meg is tartja, amit igér. Ő épen azért nem fogadta szívesen az én közbenjárásomat, tudván, hogy az elvállalt kötelezettségek megszegését nem tűröm!

«Az anconai ügyet illetőleg, tudja meg, hogy követem Drágfi Tamás fel van hatalmazva ő szentsége kívánatait teljesíteni, ha viszont biztosíttatik, hogy az anconaiakat a velem kötött szövetség miatt bántás nem éri. Két anconai polgárral meg fog jelenni ő szentsége előtt a szövetség felbontását bejelentendő. Követ úr kérje föl ő szentségét, állítsa ki az anconaiak részére az amnestia-iratot, és mihelyt ez megtörtént, minden rendben lesz.»

Ezen nyilatkozatok kielégítették a legátust, ki még végül a kalocsai érsek ügyét is szóba hozta.

«Higyje el, követ úr, – mondá Mátyás, – az, a ki a kalocsai érsekről szól előttem, nem tesz nekem kedves dolgot. Gonosz nyelvével, meg akar rontani. Az igazság követelései szerint fogok ellene eljárni.»

Az ortei püspök óvakodott egyenesen szemrehányást tenni a királynak azért, hogy január havában tett igéretét visszavonja. A saját helyzetének nehézségeire utalt; minthogy ugyanis a pápának bejelentette a király ígéretét, hogy a fogoly főpapot neki adja át. «Ha már mostan – úgymond – az ellenkezőről tudósítom, vagy engem hazugnak, vagy Felségedet megbízhatatlannak kell tartania.»

«Elismerem, – válaszolá Mátyás, – hogy igéretet tettem főtesztelendő úrnak; de fontos okok tartanak vissza. Mindazáltal rövid idő alatt úgy intézem a dolgot, hogy biróság előtt igazolhassam eljárásomat.»

A legátus látván, hogy a király engedékeny hangulatban van, a kedvező pillanat előnyeit kizsákmányolta. Térdre borúlt előtte. Az Isten szerelmére kérte, ne hazudtolja meg, ne hozzon rá gyalázatot.

A kis scena megtette hatását. Mátyás kinyilatkoztatta, hogy azon tiszteletnél fogva, amit ő szentsége iránt táplál, kész a kalocsai érseket börtönéből kibocsátani, és a legátus tetszése szerint, Egerben vagy Visegrádon tisztességes őrizet alá helyezni.

A legátus Visegrádot választotta, engedélyt kérvén, hogy ő maga vezethesse az érseket új tartózkodási helyére, és ott főpaphoz illő lakást rendezhessen be számára.

A király beleegyezett, és jobbját nyújtván szavát adta, hogy az átköltözés tizenöt nap alatt megtörténhetik.

És csakugyan beváltotta szavát. Rendeletére Váradi Péter Visegrádra hozatott, és ott kényelmes lakásban helyeztetett el.

A legátus el volt ragadtatva, és szerencsét kívánt a pápának, ki «dühöngő oroszlánból a pásztor szavát követő jámbor báránynyá alakította át Magyarország királyát!»^[633]

III.

Velenczei követ Budán. Miksa római király mint közbenjáró a császár és a magyar irály között. A linczi összejövetel terve. Tárgyalások a pápai követtel Dsem herczeg ügyében. A király betegsége. Elutazása Budáról. János herczeg érdekében kifejtett tevékenysége. Tárgyalások Miksával. A királyt szélhűdés éri. Halála. Temetése. Híveinek háládatlansága. A váradi püspöknek kolostorba elvonulása.

A PÁPA felhívására, a velenczei senatus az 1489-ik év april elején elhatározta, hogy a magyar királyi udvarral, a melynél hét esztendő óta nem tartott követet, a közvetlen diplomatiai összeköttetést megújítja. Bollani Domonkos tudort küldötte követűl Magyarországba. Ez május közepetáján érkezett Budára. ünnepélyes kihallgatása alkalmával, áradozó kifejezésekkel szólott azon régi barátság felől, melyet a köztársaság a király iránt táplál. Küldetésének legfőbb indító okáúl azt helyezte előtérbe: hogy ezen baráti érzelmeket az egész világ előtt kifejezésre juttassa, és a signoria határtalan örömét tolmácsolja János herczeg házassága fölött, a kinek mindennemű boldogságot és remélkedést kíván. Végűl a királyt buzdította, hogy a császárral fennálló ellenséges viszonynak vessen véget, és e czélból Velencze közbenjárását ajánlotta föl.^[634]

Bizonyára nem kevéssé volt meglepetve azon váratlanúl szíves fogadtatás által, melyben részesűlt; még inkább pedig azon készség által, melylyel ajánlatát a király megragadta, tétovázás nélkűl leplezvén le az áldozat nagyságát, melyet a béke oltárára hozni hajlandó.

Betegeskedése miatt titkárát, Erdődi Bakócz Tamás győri püspököt bízta meg, hogy megadja a követ előterjesztésére az érdemleges választ. Ez hosszú beszédét a császár ellen hangoztatott súlyos vádakkal, mondhatnók szitkozódásokkal kezdette meg, de a következő nyilatkozattal zárta be:

«Ő felsége, mivel csakis a békesség biztosítása végett indított volt a császár ellen háborút, ő szentsége és a velenczei senatus buzdítására, kész mindent visszaadni a császárnak, amit tőle elfoglalt; ha viszont a császár az utolsó békekötés föltételeit pontosan végrehajtja, és a hadiköltségeket megtéríti. Azután békességben kíván élni vele, és atyja gyanánt fogja tisztelni. Mert királyunk ő felsége, a szenvedett sérelmeknél és károknál még inkább az fájlalja, hogy megfosztatott a kedvező alkalomtól, mely a törökök ellen intézendő háborúra nyílt. Amint a császárt legyőzte, a törökök fölött is diadalmaskodott volna. Bocsássa meg Isten a császárnak, hogy míg önmagát megsemmisítette, a királyi felségnek, dicsőségét irígyelvén, mintegy kezeiből ragadta ki a diadalt a kereszténység ellensége fölött!»^[635]

Ugyanekkor a velenczei köztársaságnál hivatottabb más közbenjáró is kínálkozott Mátyásnak, hogy viszonyát a császárhoz mely két év óta az ideiglenesség állapotában lebegett, véglegesen rendezze; a császár saját fia és örököse, MIKSA római király.

Őt is, csakúgy mint atyját, a politikai érdekek ellentéte szembe állítá a magyar királylyal. De egyéniségöket közel hozta egymáshoz jellemvonásaik rokonsága. Miksát lovagias szelleme, eszményi világnézete és magas czélokért hevülő szíve képesség tette arra, hogy elfogúltság nélkűl, csodálattal tekintsen házának félelmes ellenségére, s viszont rokonszenvet ébreszszen maga iránt Mátyásban, a ki nyiltan vallotta, hogy a császárt gyűlöli, de fia iránt a szeretet érzelmeit táplálja.^[636]

A római király büszke lelke nehezebben tűrte, mint atyja a megalázó helyzetet, a mit örökös tartományaik elvesztése teremtett. Ellenben nem remélhetvén, hogy azokat fegyver hatalmával hódítják vissza, könnyebben szánta el magát, mint atyja, arra, hogy békés úton visszaszerzésök érdekében áldozatokat hozzon; annál inkább mert a németalföldi bonyodalmak és a franczia király ellenséges magatartása egész figyelmét és erejét lekötötte. Attól sem idegenkedett, hogy benső szövetségre lép Magyarország uralkodójával; sőt rajongó lelkesedéssel táplálta azt a gondolatot, hogy vele együtt, közös erőfeszítéssel indít háborút a törökök ellen, és megszabadítja a kereszténységet a szűntelenűl fenyegető veszélytől.^[637]

Miután atyja fölhatalmazását a Mátyással indítandó tárgyalásokra kieszközölte, 1489 tavaszán két követet küldött Budára, titkos megbízással, mely azon reménységet kelté föl Mátyásban, hogy annyi meghiúsúlt kísérlet után, most végre létesítheti a Habsburg-házzal való szoros szövetséget, és ezzel egyszersmind biztosíthatja fiának a trónöröklést.

Titkos értekezletekben megbeszéltettek az «örök béke» körvonalai és biztosítékai. Ezek iránt a diplomatiai körökben eltérő hírek szárnyaltak.

A pápai követ úgy tudta, hogy a római király János herczeget Ausztria herczegének és Magyarország trónörökösének elismeri, Mátyás halála után a trón elnyerésében támogatja; viszont János herczeg, mihelyt meg lesz koronázva, Miksának átadja váltságdíj nélkűl, Ausztriát, sőt ehhez még Pozsony városát is hozzácsatolja.^[638]

A milánói udvar értesülései szerint arról lett volna szó, hogy Miksa mihelyt a császári trónt elfoglalja, Triest, Fiume, Portoré kikötőhelyeket átengedi Mátyásnak; ki viszont azonnal visszaadja az elfoglalt örökös tartományokat, Bécs kivételével, amit élethossziglan megtart.^[639]

A politikai frigyet kettős házasság volt szorosabbá és biztosabbá teendő. Miksa felajánlotta egyetlen leánya Margit főherczegnő (VIII. Károly franczia király jegyese) kezét János herczegnek.^[640]

Beatrix részéről pedig az a javaslat tétettet, hogy az ő legifjabb nővérét Johanna herczegnőt maga a hét év óta özvegy Miksa, vagy pedig ennek kis fia Fülöp főherczeg vegye nőűl.^[641]

BEATRIX KIRÁLYNÉ DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPE.

MÁTYÁS KIRÁLY DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPE.

Mindezen ügyek bizalmas tárgyalása és elintézése végett, abban történt megállapodás, hogy Mátyás és Miksa, september 8-ikán, Lincz városában személyesen találkozni fognak. Egyelőre a fegyverszűnet újabb hat hónapra meghosszabbíttatott.

Mátyás nem titkolta örömét e fölött. Rendeletére, junius 18-án Úrnapján, Budavára főegyházának szószékéről, a győri püspök ünnepélyes módon hozta köztudomásra a fegyverszűnet meghosszabbítását és a tervezett congressust. Hangsúlyozta, hogy főképen a pápa és a római király személye iránti tekintet késztette ő felségét a békeajánlatok figyelembevételére. Végűl kihirdette, hogy a mihelyt a béke a császárral megköttetett, megindúl a török ellen a háború.^[642]

Hogy a császárral tervezett szövetség megkötésében és a török elleni háborúban Cseh- s Lengyelország részéről akadályok föl ne merűljenek: Mátyás arra határozta el magát, hogy Kázmér lengyel királyhoz követet küld. Ezen elhatározásánál nem kevésbbé volt meglepő eljárása a követ kijelölésénél. Választása Thuz Osvát zágrábi püspökre esett, ki tizenöt esztendő előtt Kázmér királylyal conspirált, és hét esztendő előtt újabb hűtlenségeért fogságba kerűlt!^[643]

Most ismét nagy súlyt kellett arra, helyeznie, hogy Dsem török herczeg Magyarországba kerűljön. És mivel ezt római követe, Drágfi Tamás nem bírta kieszközölni, a pressio legkülönfélébb eszközeit alkalmazta.

A «szelíd bárány» újból «dühöngő oroszlán»-ná alakúlt át. Fenyegető nyilatkozatokkal döbbentette meg a szent-szék követét. Teljes határozottsággal emelte a pápa ellen azt a vádat, hogy az egyiptomi szultánnak akarja eladni Dsem herczeget.

Egy alkalommal ezen hírre utalva, indulatosan így szólott: «Krisztus keresztfájára fogadom, hogy ha a tengeren túl szállítják Dsem herczeget, én Olaszországba vezetem a török császárt!»

Máskor pedig – junius 25-ikén – nyugodtabban, de az elkeseredés hangján így szólott: «Követ úr, ne beszéljünk többé a török herczegről. Hisz ő szentsége már eladta őt kétszázezer aranyért az egyiptomi szultánnak. Tudom, hogy ő szentsége ügynöke Rodosz szigetére ment, azon ürügy alatt, mintha a lovagrend ügyében járna, de onnan az egyiptomi szultánhoz vitorláz át, az alku megkötése végett. Elhiszem, hogy a szultán háborút indít a császár ellen; de ő szentsége fontolja meg jól, hogy Dsem herczeg, ha az ő segítségével jut trónra, még kegyetlenebb és félelmesebb ellenségünk lesz mint bátyja. Hallottam azt is, hogy ő szentsége egy másik követe, szintén álruhában, a török császárhoz küldetett. Maga ő szentsége döntse el, vajjon eljárása illik-e az egyház fejéhez, és hogy mit szólnak majd ahhoz a keresztény uralkodók!»

A legátus ezen híreket alaptalanoknak nyilvánítá. És – úgymond – ha a pápa a török herczeget mégis átengedné az egyiptomi szultánnak, csak azért tenné, hogy a kétszázezer aranyat a török hadjárat czéljára fordítsa.

«Ne higyje, követ úr, – jegyzé meg Mátyás, – hogy a török háború czéljaira fordítaná a pénzt ő szentsége; a nápolyi király ellen használná föl, akit pedig becsületem tilt elhagynom. Higyje el, követ úr, ennek az ügynek hosszabb a vége, mint hiszi. Ő szentsége olyan nagy tüzet gerjeszt, hogy azután nem bírja eloltani!»^[644]

És Mátyás nem szorítkozott fenyegető szavakra. Tényekkel is súlyt kölcsönözött azoknak. Nemcsak az anconai szövetség felbontását halogatta; hanem most a szentszék más hűbéreseivel, egyebek közt az Umbria szomszédságában levő Camerino urával, Varanus Julius Caesar híres condottierivel szerződési viszonyba lépett, és több olasz fejdelemmel tárgyalt, hogy támogatásukat a nápolyi királynak biztosítsa.^[645]

September közepetáján levél érkezett Budára a pápától, azon ígérettel, hogy a török herczeget, mihelyt a franczia király és a ródoszi nagymester beleegyezését kieszközölte, Magyarországba küldi.

Mátyás örömmel fogadta ezen tudósítást, és csak azt kérte, hogy ő szentsége nem késsék ígérete teljesítésével, mert a török herczeg kétségbeesett hangulatban van, és félő, hogy öngyilkosságot követ el. «A magam költségén – mondá – olyan nagy sereget állítok ki, amilyent a keresztény világ még nem látott. Igazolni fogom, hogy valóban a kereszténység érdekében kérem a török herczeget!»^[646]

Időközben Mátyás az olaszországi bonyodalmak kötelékeiből kibontakozni iparkodott. Rómába küldött követe, Fontana Ferencz, által bejelenté az anconai szövetség felbontását. A nápolyi kérdésekben pedig a pápai követ előtt megnyugtató nyilatkozatokat tett, melyek annál értékesebben voltak most, mert a viszály ekkor érte el tetőpontját azzal, hogy Ferdinánd király a pápa ítéletétől az egyetemes zsinathoz fölebbezett.

Mátyás a legnagyobb határozottsággal visszautasítá a föltevést, mintha apósának ezen lépését helyeselné. «Esküvel erősíthetem, – így szólott egy ízben, – hogy szándékáról előre semmit sem tudtam, és mikor elhatározása felől értesűltem, sajnálatomat fejeztem ki afölött…»

És egy más alkalommal így szólott:

«Követ úr, jelentse ő szentségének, hogy kora gyermekségemtől megszoktam tisztelni a szent-széket, hódolatot tanúsítani a pápa iránt. Most az aggkor határszélén állva, ugyanazon érzelmek által vezéreltetem. Ne higyje ő szentsége, hogy a nápolyi királynak, ha ő szentsége ellen háborút viselne, segítséget nyújtanék. De viszont azt sem látnám szívesen, ha ő szentsége indítana háborút a nápolyi király ellen; a becsület nem engedné, hogy apósomat, és szövetségesemet elhagyjam. Az Istenre kérem ő szentségét, hagyja békében a királyt, a ki úgyis vén ember már… Ha ő szentsége kívánja, magamra veszem a fáradságot és kiegyeztetem vele. Jó pápához illő, hogy a háborúnál előbbre tegye a tisztességes békét!»^[647]

A pápai követnek ily körűlmények között már csak a török béke alku ügye szolgáltatott aggodalomra okot.

Mátyásnak a portára küldött követe november közepén visszaérkezett, a török császár küldöttével, aki nagyértékű ajándékot hozott: Alamizsnás szent János, a híres alexandriai pártriarka tetemét.

A király, neje és udvara kíséretében a város határánál fogadta az ereklyét, és ünnepélyesen kísérte palotájának kápolnájába.^[648]

A mikor a következő napokban a pápai legátus kérdést tett a tárgyalások állása iránt, a király közölte vele a részleteket, és egyúttal azt is, hogy öt esztendőre megköti a fegyverszűnetet.

És azon fájdalmas megjegyzésre, hogy így a török herczeg kiszolgáltatásához csatolt remények meghiúsulnak, Mátyás így válaszolt: «Ha régebben kiszolgáltatják nékem a herczeget, minden áldozatot szívesen meghoztam volna. De a hosszú halogatás kétségbeejtett. És azóta változott a helyzet. Az egyiptomi szultán és a török császár viszonyában fordulat állott be. Nem vagyok elég erős, hogy ilyen két hatalom ellen háborút kezdjek. Most már ő szentsége ám tartsa meg a herczeget, vagy adja át a kinek tetszik!»^[649]

Mindazonáltal a fegyverszűnet megkötésével nem sietett.^[650] És december 15-ikén Kassa városához intézett levelében is hangoztatja, hogy a római királylyal kötendő béke az egész keresztény világra hasznos lesz, mert lehetővé teszi, hogy erejét azután a kereszténység ellenségére fordítsa.^[651]

Ezalatt a budavári udvarnál serényen folytak az előkészületek a linczi összejövetelre. Mátyás a magyar urakat fölszólította, hogy fényesen fölszerelt bandériumokkal kísérjék. A vele barátságos viszonyban álló hatalmakat követek küldésére kérte föl. És drága ajándékokat halmozott össze, a római király és a német urak részére.^[652]

Miksa csak néhány héttel a kitűzött határidő eltelte után érkezhetvén Linczbe, october elején követet küldött Mátyáshoz, hogy oda meghívja.^[653]

Azonban mikor a diplomatia minden akadályt elhárított, vészjóslón lépett előtérbe a kór hatalma.

Mátyás, ki az 1487-ik év folyamán egészsége és ereje teljességében viselhette a hadvezéri tisztet az ausztriai hadjáratban, kevéssel utóbb a köszvény heves támadásainak kezdett kitéve lenni. Ezek annyira súlyosbodtak, hogy az 1489 martius havától kezdve nem volt képes lábain járni, és hordszéket kényszerűlt használni.^[654] Bécsből Budára hajón jött le.

A nyáron állapota jobbra fordúlt. És augustus második felében ismételve tett kirándulásokat távolabb fekvő kastélyaiba.^[655] De amint az ősz beköszöntött, aggasztó kórtűnetek jelentkeztek. Térdei és lábai kezdettek dagadni, egyszersmind lázak gyötörték. Lehetetlenné vált útra kelnie. A podgyász szekerekre volt rakva, hogy mihelyt egészsége engedi, útra kelhessen. De míg a saját baja nem szűnt meg, november második felében Beatrix is megbetegedett.^[656] Emellett az udvari csillagjósok óvták őt a november és december hónapoktól, melyek vészt hozhatnának, ha útra kel.^[657]

Mátyás ezalatt october közepén cancellárját a váradi püspököt, több tanácsos kíséretében, Linczbe küldötte, a tárgyalások megkezdése végett. Miksa pedig négy ízben küldötte egy hónap lefolyása alatt követeit Budára. A részleteket szigorúan titokban tartották. A ferrarai herczeg magyarországi ügyviselője panaszkodik jelentésében, hogy semmit sem bír megtudni.^[658]

A titkolódzást komoly nehézségek felmerűlése vonta maga után. Ezeket Frigyes császár támasztotta. Ő ugyanis attól félvén, hogy fia az engedményekben messzibbre fog menni, mintsem ő kívánatosnak tartotta, maga is Linczbe ment, hogy Miksát ellenőrízze. Itt azután saját kezeibe ragadta a tárgyalások vezetését, s azokat a meghiúsulás veszedelmével fenyegette. Mert míg az ő engesztelhetetlen szellemét szűntelenűl éleszté azon tudat, hogy Mátyás a császári korona megszerzésére törekszik:^[659] ugyanakkor ellenállási képessége új táplálékot nyert a csillagászok jövendöléseiben, melyek Mátyás közeli halálát biztosnak hirdették.^[660] Apa és fiú között heves jelenetek fordultak elő. Az utóbbi azzal fenyegetődzött, hogy Flandriába vonúl vissza, és a császárt többé látni sem akarja. De habár vele tartott a jelenlevő német fejedelmek és urak nagy része, nem voltak képesek Frigyest megingatni.^[661]

Így történt, hogy mikor december 7-ikén Ottó bajor herczeg, a császár megbízásából, Budára jött, a nagy politikai tervek kisszerű pénzügyi alkura zsugorodtak össze. Az ajánlat, amit hozott, abban állott, hogy a császár az 1477 óta fennálló tartozást kiegyenlíti, és a magyar király által elfoglalt tartományok visszabocsátása után ötvenezer forintot fizet kárpótlásúl! Mikor pedig Mátyás megjegyzé hogy neki a háború százszor annyiba, öt millió forintnál többe kerűlt, a követ a kárpótlási összeget százezer forintra emelte föl!

Miksa késznek nyilatkozott ugyan, atyja mellőzésével, külön egyességre lépni; de ebben Mátyás nem találta meg a kielégítő biztosságot.

A tárgyalások mindazáltal nem szakíttattak meg. Sőt a fegyverszűnet a követező év september 8-ig meghosszabbíttatott, és a személyes összejövetel terve is fönntartatott.^[662]

Végre 1490 januar első napjaiban a királyi pár egészségi állapota, az orvosok és a csillagászok tanácsa, megengedte az elutazást. A király, nejével és fiával, januar 8-dikán hagyta el Budavárát. Beatrix közvetlenűl elutazása előtt Miksához levelet intézett, melyben biztosítá, hogy ezentúl is, mint ekkorig cselekedte, az egyesség létrehozása érdekében fogja befolyását érvényesíteni.^[663]

A királyi udvarnál tartózkodó milánói diplomata jelentésében kiemeli, hogy nem a Miksával tervezett találkozás vonzotta Ausztriába Mátyást, hanem vágya Bécsbe visszatérni, és hogy szándéka volt útközben felkeresni mindazon helyeket, melyeknek fényét építkezéseivel emelte volt.^[664]

Mintha az a sejtelem vezérlete volna, hogy sietnie kell, a tél zordonságától sem szabad visszariadnia, ha még egyszer ki akarja elégíteni ambitióját, hogy a Habsburgok várpalotájából oszsza parancsait; ha még egyszer gyönyörködni kíván fényűző műízlése alkotásaiban.

Első állomása: Visegrád volt, melynek a természet ragyogó keretében foglalt palotái és kertei olyan igéző hatást tettek a pápai követre (1483), hogy «a földi paradicsomból» keltezte onnan Rómába írt leveleit.^[665]

Egy egész hetet töltött ott Mátyás fontos politikai feladattal foglakozva.

Miután János herczegnek trónörökössé nyilvánítását későbbi időre halasztotta, szükségesnek látta mégis gondoskodni azon eshetőségről, ha szándékának valósítása előtt elragadná a halál, melynek közeledését időnként érezte.^[666] Biztosítani óhajtotta fiát, hogy magára hagyatva is képes legyen a trónt elfoglalni. Ezen czél elérésére legalkalmasabb eszköznek tartotta azt, hogy a főpapok, főurak és királyi városok esküvel kötelezzék magokat arra, hogy halála után utódjává fiát választják meg.^[667] Egyúttal arra határozta el magát, hogy Magyarország legfontosabb várait neki adja át, és parancsnokaikat szintén esküvel kötelezi arra, hogy halála után másnak, mint fiának a gondjaikra bízott várakat át nem adják.^[668]

Mielőtt székvárosából távoznék, Budavárát, a királyi kincs-, levél- és könyvtárral, szolgáltatta kezeibe. És most a trónörökösre nézve még fontosabb visegrádi várat, az ott őrzött szent koronával együtt, szintén rendelkezése alá helyezte.^[669]

Majd Esztergomban három napon át a gyermek-prímásnak vendége volt.^[670] Innen útját Komáromon, Tatán és Pozsonyon keresztűl folytatta. Ezen várakat szintén János herczeg kezeire bocsátotta, a komáromi és pozsonyi főispánság tisztével együtt.^[671]

Pozsonyból Németújhelyre készűlt; de értesűlvén, hogy Miksa közelebb követeket küld Bécsbe, egyenesen az osztrák fővárosba ment.^[672]

Itt ünnepelte már februar 24-ikén névnapját, amely alkalommal neje iránti gyöngéd figyelmét dús ajándékkal tűntette ki. Nyolczezer arany forint értékű ékszerekkel kedveskedett néki, melyek között egy gyémánt kereszt kíváló szépsége által vonta magára a figyelmet.^[673]

A következő hónapban a tárgyalások Mátyás és Miksa között tovább folytak. A római király időközben elmellőzte ugyan Beatrix házassági javaslatát, és arra határozta el magát, hogy Anna bretagnei herczegnőt veszi nőűl; de még mindig föntartotta azt az ajánlatát, hogy a saját leányát adja János herczegnek házastársúl.^[674]

Ennek következtében a milánói követ eredménytelenűl sürgette most Bianca herczegnőnek Magyarországba utazásához a szükséges intézkedések megtételét. Folytonosan kitérő választ kapott a királytól; amely eljárásban megerősítve látta azon mindinkább terjedő híreket, hogy Mátyás a milánói házasságkötés felbontására gondol, és fiát az osztrák főherczegnővel fogja összeházasítani.^[675]

Időközben Mátyás folytatta János herczeg érdekében megkezdett azon tevékenységét, hogy halála esetére a meghódított tartományok legfontosabb helyei az ő kezei között legyenek. Ausztriában: Németújhely, Recz, Wolkersdorf; Stiriában: Pettau, Radkersburg várakat; Morvában: Grod városát, számos egyéb krajnai, karinthiai és sziléziai erősséggel adatta neki át.^[676]

Egyúttal most már végre akarta hajtani azon tervét is, hogy a cseh koronának az ő jogara alatt álló tartományai által utódjává, Csehország királyává nyilváníttassa őt. Ennek előkészítése végett ama tartományokban titkos megbizottai voltak.^[677] Martius második felében pedig Proszniczi János váradi püspököt Morvaországba küldötte, és maga is el volt határozva rá, hogy azonnal husvét után, Boroszlóba megy, s ott Morvaország, Szilézia, Laustiz rendeinek gyűlekezetében, ezen tartományok kormányát ünnepélyesen fiára ruházza.^[678]

Ugyanakkorra a magyarországi rendeket is egybehívta Budára, hová királyi biztosokat készűlt küldeni előterjesztéseinek közlése végett.^[679]

Egész figyelmét János herczeg trónöröklésének érdekei kötvén le, a külső politika függő kérdéseivel alig foglalkozhatott. A szent-szék, a nápolyi király, a milánói herczeg, a svájczi köztársaság és a török császár követei tétlenűl vesztegeltek udvaránál. Csak Velencze követének tette lehetővé, hogy visszatérhessen, mert nem szívesen látta őt magánál, és még martius utolsó napjaiban is felháborodással szólott a köztársaság «szemtelenségéről».^[680] Mindazáltal az udvariasság külső formáit megtartotta vele szemben, és a búcsú-audientián közlé vele, hogy lovaggá akarja avatni. Ezen szertartás végrehajtására april 4-ikét, virágvasárnapját tűzte ki.

Ezen ünnep megülésére nem kívánt szent István domjába menni. A megelőző napon elrendelte, hogy a várlak udvarán fából kápolnát állítsanak, melyet hirtelen kellő díszszel szereltek föl.

Az ünnep reggelén neje és fia kíséretében jelent meg ott. Az udvar, a Bécsben időző főpapok, főurak és külföldi követek fényes gyűlekezete környezte. Az isteni tisztelet a pálmák szentelésének szertartásával kezdődött. Ezt követte az Üdvözitő jeruzsálemi bevonulására emlékeztető körmenet és az ünnepélyes szent mise. Mindennek végeztével a trónon ülő király maga elé szólította Bollani Domonkost a velenczei követet, és a szokásos szertartással lovaggá avatta föl.

Az órákig elhúzódó kettős ünnepély után fáradtan tért vissza termeibe. És mivel a királyné, ki a város több templomában kívánt ájtatoskodni, az ebéd idejét későre tűzte ki, hogy jelentkező éhségét lecsillapítsa, fügét rendelt. De mikor az első darabot megízlelte, s romlottnak találta, e miatt nagy haragra lobbant. Az eközben megjelent királyné azon volt, hogy megnyugtassa, és különböző eledelekkel kínálta. De mindent visszautasított. Csakhamar szédűlés és szemei elhomályosulása miatt panaszkodva, hálószobájába vitette magát. Itt esti hat óra tájban szélhűdés tünetei jelentkeztek. Eszméletét veszté, és e mellett heves fájdalmak kezdették gyötörni. «Jaj, Jaj» és «Jézus» kiáltások törtek elő görcsösen összeszorúlt ajkairól. Izgatott nyugtalanság vett erőt egész testén.

Az egybesereglett urak és udvari emberek rémülten, az orvosok fejöket vesztve, tétlenűl állották körűl fekvőhelyét. Csak a királyné tett mindenféle kétségbeesett kísérletet, hogy férjén segítsen: erőszakkal felnyitott szájába gyógyfolyadékot öntött, lecsukódó szemeit nyitogatta, füleibe bátorító szavakat kiáltott; majd az orvosokat biztatta, hogy nyújtsanak segedelmet.

Ezalatt az éj beálltával a király kínjai annyira fokozódtak, hogy egész erővel ordított; hangjának erejét az oroszlánéhoz hasonlították a jelenlevők. Hajnal hasadtával néhány órára elaludt. A fájdalom megújulása ismét felriasztotta ugyan; de ekkor beállott az erők hanyatlása. Az egész napot félaléltan töltötte. Időnként felocsúdva, tekintetét a körülállókra szegezte. Erőfeszítéseket tett, hogy szólhasson. Beatrix esdeklő szavakkal kérte: közölje parancsait; kérdésekkel ostromolta: ezt kívánja-e vagy amazt. De ajkai nem nyíltak meg többé.

A halálküzdelem harmadnap reggelig tartott. April 6-ikán, a nagy hét keddjén, reggeli hét és nyolc óra között adta ki lelkét.^[681]

A főrendek megrendűlve állottak a nagy király teteme mellett. János herczeg pedig, kin erőt vett a gyermeki szív sajgó fájdalma, Beatrix lábaihoz borúlt, és zokogva kérte, ne hagyja el őt az árvát, részesítse anyai szeretetében, a miként ő is fiúi ragaszkodást fog tanúsítani iránta. A királyné keblére ölelte az ifjút. Mire az urak hűséget fogadtak mindkettőnek.

Mátyás hűlt teteme a bécsi várpalota egyik termében, fényes ravatalon közszemlére tétetett ki. Majd szent István egyházába vitetett, hol gyász isteni-tisztelet tartatott. Ekkor azután fekete posztóval terített hajón Budára, innen pedig kocsin Székesfehérvárra szállíttatott.

Szent István ősi szentegyházában, a magyar királyok temetkezési helyén, kívánt ő is nyugodni. Családi sírboltul külön kápolnát kezdett építtetni.

«Oly nagyszerű művet tervezett, – írja Bonfin, aki ismételten láthatta, – hogy ezen egygyel is felülmúlta elődeinek valamennyi építményét.» De halálakor befejezetlenűl állott.^[682]

A temetésre kitűzött napon, János herczeg vezetése alatt, a külföldi követek, nagyszámú főrendek és nemesek gyülekeztek a bazilika udvarába, hol a nyitott koporsó bíboros ravatalon volt elhelyezve; azután a város utczáin keresztűl, az ellenségtől zsákmányolt zászlókat lobogtató lovasvitézektől körűlvéve, mintegy utolsó diadalmenetet tartottak vele.

A templomba visszaérve, a koporsót a szentélyben letették, a zászlókat és a királyi kardot tüntető robajjal az oltár lépcsőihez vetették. Zokogás hangzott föl a templomot betöltő sűrű tömegből, mintha azon sejtelem szállotta volna meg, hogy a királylyal a hódítások és győzelmek kora is sírba száll.

A székesfehérvári prépost mondotta a gyászmisét. A nápolyi király ékesszólásáról híres követe, Ranzán püspök, tartotta az emlékbeszédet, melylyel az elhúnytat dicsőitette.^[683]

Azonban alig hogy a sírbolt kapuja bezáródott és a gyászoló tömeg szétoszlott, a kegyelet érzelmei is eltűntek.

Az özvegy királyné megkezdette igyekezeteit, hogy új férjet szerezzen, kivel a trónt megosztaná. A főurak megfeledkezve igéreteikről és esküjökről, idegen trónkövetelőknek ajánlották fölszolgálataikat. És közűlök éppen az, kire legbőségesebben áradtak az elhúnyt király kegyeinek kedvezései és dicsőségének sugarai: Zápolyai István, Ausztria helytartója, Bécs parancsnoka, nem átallotta, két héttel ura halála után, ilyenforma felhívásokat küldeni szét az országba: «Immár elmélkedjünk arról, hogy Magyarországot a szorongattatástól és elnyomástól, mit ekkorig szenvedett, megszabadítván, régi szabadságába helyezzük vissza!»^[684]

Szilézia fővárosában pedig néhány héttel utóbb vérpad emelkedett, melyen, Mátyás politikájának buzgó támogatásáért kapitánya, Dömpnig Henrik fővesztéssel bűnhődött.^[685]

Valóban nem lehet meglepőnek tartanunk, hogy a megrendítő fordulat hatása alatt, Mátyás utolsó cancellárja és végső éveiben legbefolyásosabb tanácsosa: Várad püspöke, az udvar fényétől és főpapi székének gazdagságairól lemondva, szent Ferencz szőrruháját öltötte föl, és kolostorba vonult, hogy ott a földi nagyság buborékhoz hasonló mulandóságáról elmélkedjék!

IV.

Mátyás arczképei. Testalkata és arczvonásai. Jellemzése. A magyar nyelv és költészet Mátyás udvaránál. Politikájának végső czélja. Párhuzam Mátyás és I. Napoleon között.

MIKÉNT Mátyás jellemét és szellemét egész teljességében visszatükrözik a tömegesen fönntartott történeti emlékek: úgy külső megjelenéséről is hű képet állíthatunk magunk elé. Számos egykorú arczképe, részben első rangú mesterektől maradt reánk; a művészet és a sokszorosító technika úgy szólván minden formájában: miniaturefestmények; fametszetek; aranyból készűlt és viaszba nyomott pecsétek; ezüst, bronz és ólom emlék-érmek; márvány dombormű és kőszobor.^[686]

91. RÉSZLET A BAUTZENI MÁTYÁS EMLÉKRŐL

Ezen emlékek egy része olyan művészek önkényes alkotása, kik a királyt és arczképét soha sem látták. Egy másik csoporthoz sorozhatók azon művészek, kik habár igényt tartanak arra, hogy arczkép gyanánt fogadjuk el műveiket: hízelgés czélzatából, avagy talán műirányuk és aesthetikai érzékök által, az arczvonások eszményítésére csábíttattak. Nem hiányoznak azonban olyan művek sem, melyek leplezetlen realismusukban az igazság és élethűség bélyegét viselik.

Ilyen főképen az a monumentalis szobor, melyet Mátyás király sziléziai helytartója, Stein György, 1486-ban készíttetett, oly czélból, hogy azt az általa Bautzen (Budiszin) városában építtetett erősség főkapuja fölött helyeztesse el. Nagy súlyt fektetvén arra, hogy uralkodójának arczvonásai híven legyenek föltüntetve, a szobrászt Budára küldötte a kész szoborral, melyet az a király színe előtt dolgozott át.^[687] És a szerencse kedvezése, négy század viszontagságai közepett, megóvta a romlástól ezen művet, mely a nagy királyt, a távol idegen földön, az általa meghódított terület éjszakai határszélén, a királyi felség teljes díszében, trónon űlve állítja elő, amint feje fölött a koronát angyalok keze tartja, – az égből nyert hatalmat jelképezve, – lábai pedig fekvő oroszlánon, a földi erő képviselőjén, pihennek.

92. MÁTYÁS KIRÁLY ÉRME.

Mátyás – amint a környezetében élő történetírók feljegyzéseiből tudjuk – nélkülözte a kimagasló termet előnyeit; de hatalmasan kidomborodó melle, széles, vaskos vállai, melyekből erős nyak emelkedett ki, és a feltünően nagy fej az alacsony testalkatnak imponáló hatást kölcsönöztek.^[688]

Ezt fokozták arcvonásai, melyekben a kellem és szépség menyerő varázsának hiányát az erő és tekintély hódító kifejezése pótolta.

Királylyá megválasztatása után az egyik diplomata határozottan rút arczúnak mondja az ifjú fejedelmet.^[689] És hogy ő maga miképpen ítélt saját külseje felől, jelzi annak a külföldi költőnek esetre, kit ő az olmüczi ünnepélyességek alkalmával kiméletlenűl megdorgált, mert az ő «venusi szépségét» is dicsőíté előadott művében. A mely példán okúlva, Galeotti Mártius, ki Mátyásról szóló könyvét az ő udvarában írta, a kényes helyzetből úgy siklik ki, hogy «inkább martialis, mint venusi szépséget» földözött föl a királyban.^[690]

Szőke, aranysárga haja volt, mely gondosan ápolt hullámos sűrű fürtökben omlott le válláig. A kor divatja szerint egészen síma arczának fehérségét a vérmes temperamentum pírja élénkítette. Keskeny homlok alatt erőteljesen kiemelkedő orrát, egyenes élével és vastag, gömbölyded hegyével, szépnek az udvaroncz történészek sem mondhatták. Szájáról pedig, mit duzzadó ajkak szegélyeztek, bevallani kénytelenek, hogy «kelleténél valamicskével nagyobb volt». Kerekeded és teljes álla az arcznak legszabályosabban kifejlett részét képezte.

A vonások ezen nyerseségét, mondhatnók köznapiságát enyhíté és megnemesíté a sötétbarna szemek élénk fénye, lángoló tüze, és az a nyugodt, parancsoló tekintet, mely a szellemi felsőségnek, a törhetetlen zsarnok akaratnak kinyomatát helyezte az arczra; és pedig annál szembetünőbben, minél inkább hagyta rajta nyomait mély barázdákban a haladó kor és a gondok súlya.

Nemcsak a hízelgő humanistákat, hanem a diplomatákat is, kik haragját idézték föl, az állatok fejedelmére, az oroszlánra emlékezteté.

De a büszke és félelmes uralkodó nyájas és kedélyes is tudott lenni. Szerette a tréfát és élczet; bájjal beszélte el a tréfás történeteket. Tartózkodás nélkül engedte át magát az udvarnál és táborban a vigalmaknak és szórakozásoknak. Méltósága és tekintélye fönntartása érdekében nem volt szüksége, hogy a merev és feszes magatartás, az erőltetett komolyság álarczát használja. Szívesen társalgott és enyelgett a köznéppel is; mindenkire nézve könnyen hozzáférhető volt; soha sem vette magát körűl szertartásos válaszfalakkal.

Gyakran mutatta be magát nyilvános bajvívásokban a nagy közönség tömegei előtt. Mert bár testi ereje nem volt nagy, de a legügyesebb vívókhoz tartozott. Általános bámulat tárgyát képezte, mikor Budán a szent György-téren az óriás Holubárt leküzdötte, és Boroszló piaczán egy híres viadorral győzedelmesen megmérkőzött. Ismételten fejezte ki sajnálatát a fölött, hogy nem idézhetők vissza azon idők, mikor a vezérek párviadala döntötte el a csaták sorsát.^[691]

Azonban a Horátiusok és Curiatiusok két évezred előtt letünt korának ezen elkésett ivadéka, fel volt fegyverezve minden kellékkel, amire saját korának politikai tusáiban szüksége volt. És, úgy látszik, ő maga is arra az ügyességre, melylyel gondolatait elrejtette, szándékai iránt az embereket megtévesztette, nem volt kevésbbé büszke, mint hadvezéri babéraira. Következtetjük ezt abból, hogy az életében kinyomatott magyarországi krónika szerzője, Thuróczi János, a királyi törvényszék ítélőmestere, azon jeles tulajdonságok között, melyekkel őt felruházza, nem mulasztja el «a színlelés mesterének» czímével is diszíteni.^[692]

Az emberekre való hatás minden titka tárva volt előtte. Az alkalmas eszközökűl kínálkozó egyének feltalálásában és kihasználásában mesteri tökéletességet sajátított el. Mindenkor csak a czélt tartván szem előtt, a rokonszenv és ellenszenv sugallataira soha sem hallgatott. Mondhatnók, hogy a szeretet és gyűlölet érzései ismeretlenek voltak előtte. Csak az érdek törvénye: a «salus reipublicae suprema lex» előtt hódolt meg. Annak, ki ellen ma halálos harczot indított, kész volt holnap örök frigy kötésére nyújtani jobbját, fiúi hűséget fogadni. Nemcsak az uralkodók: a császár, a lengyel király, Podjebrád és Ulászló, Velencze és Milánó irányában elfoglalt állása tünteti föl a legmeglepőbb fordulatokat; saját alattvalóival szemben követett eljárása is. Ép oly rövid út vezetett trónjának lépcsőitől a börtönbe, mint a számkivetésből az ország első méltóságaihoz.

Lelkiismeretének aggályai soha sem tartották vissza attól, amit hasznosnak tartott. Az ő környezetében csak úgy, mint a Mediciek udvaránál írhatta volna meg Machiavelli: a nagy czélokra irányított, de eszközökben nem válogató, az erkölcsiség és loyalitás elveit mellőző politika elméletét; az emberek nemesítésére czélzó, de gyarlóságaikat kihasználó korlátlan uralkodói hatalom apotheosisát.

Összhangzásban állott ő mindvégig századának culturai irányával is. Sőt évről-évre fokozódott érdeklődése a renaissance irodalmi és művészeti mozgalmai iránt; valamint azon törekvése, hogy legkiválóbb képviselőit maga körébe gyüjtse, legnemesebb alkotásaival töltse meg könyvtárának szekrényeit, ékesítse palotáinak csarnokait.^[693]

93. A BRÜSSZELI CORVIN-CODEX ELSŐ LAPJÁRÓL.

De habár idegen műveltség gyümölcseivel táplálkozott, és sajnos, egy sort sem bírunk, a mit magyar nyelven maga írt, egy magyar könyvet sem, amit iratott volna; állíthatjuk, hogy a magyar nyelv nemcsak nem volt száműzve udvarából, hanem cultus tárgyát képezte, aminek egész Európában elterjedett híre.

Csak így magyarázhatjuk meg azon tényt, melylyel sem előbb, sem utóbb nem találkozunk, hogy németországi diplomaták elsajátítják a magyar nyelvet, melyen ép olyan jól tudnak beszélni, mint németűl és latinúl.^[694]

Csak úgy érthetjük meg, hogy Mátyás menyasszonyának az a nápolyi gróf, ki az utasításokat írta össze, amiket új életviszonyai közepett szem előtt kell tartania, lelkére köti, hogy már útközben rendelje maga mellé a magyar kíséret egyik tagját, és avattassa be magát a magyar nyelv elemeibe, míg majd új hazájában magyar szolgáló leányokkal is társalogva, a kellő gyakorlatot szerezze meg.^[695] Beatrix csakugyan folyékonyan beszélt magyarul.^[696] És mikor utóbb unokaöcséit várja Magyarországba, ő maga közli nővérével a király óhajtását, hogy azokat kevés számú olasz kísérje, mert magyarokkal kell magukat környeztetniök, akiktől elsajátíthassák a magyar nemzet nyelvét, szokásait, életmódját.^[697]

És nemcsak a magyar nyelv foglalt el méltó helyet Mátyás udvaránál; hanem a magyar költészetnek sem kellett szégyenkezve elvonúlni az ódák és elegiák invasiója elől. Épen egy olasz humanista elbeszéléséből tudjuk, hogy a királyi asztalnál rendszerint nemzeti nyelven énekeltek lantosok hősi tettekről. És a fönnmaradt költői művek – melyek között a Szabács viadaláról szóló ének a legjelentékenyebb – azon feltevésre jogosítanak, hogy «mint a homeri rhapszodoknak Solon által Athénbe hivatása és az epikai énekeknek az Akropolison rendezett előadásai a legüdvösebb befolyást gyakorolták a görög költészetre; nem mondható csekélyebbnek az a hatás, melyet XV. századbeli költészetünkre szereplése Mátyás udvarában gyakorolt».^[698]

Miként az idegen műveltség méltatása és terjesztése mellet, Mátyás szelleme és érzése magyar maradt: úgy idegen országok ügyeibe avatkozva és koronáikra vágyva, politikájának iránytűze hazájának érdeke volt.

A magyar nemzet régtől fogva a kereszténység előharczosának feladatát tölté be. Hősi erőfeszítései közepett a megoltalmazott nyugati Európa elismerésében, néha alamizsnáiban is részesült. De szavának nem volt súlya, érdekeit nem vették figyelembe. Mintha rendeltetése az lett volna, hogy mások biztonságának őre, idegen hatalmi czélok eszköze legyen.

Ezen helyzetnek akart Mátyás véget vetni. Ausztriában és Csehországban, a német birodalomban és olasz földön azon föltételeket kereste, melyek Magyarországnak az európai államrendszerben megillető helyét biztosítandók voltak!

* * *

Mátyás élettörténetének nemcsak írója, hanem olvasója előtt is önkénytelenűl feltűnik azon rokonság, mely közte és a világtörténelem egy másik kimagasló alakja, I. Napoleon között, mind egyéniségök, mind életpályájuk rendkívülisége tekintetében, szembeszökő módon jelentkezik.

94. TÖREDÉK «SZABÁCS VIADALA» EGYKORÚ KÉZIRATÁBÓL.

Egyik sem tartozott vér szerint azon fajhoz, melynek dicsőségét képezi. Lelkökben bírták az elemeket, melyeknek kifejlődése nemzetök geniusának személyesítőivé avatta őket.

Egyik sem az örökösödés lépcsőkint emelkedett a trónra. Nemzetök akarata emelte őket oda; hogy a válságos helyzetbe jutott hazát a külső támadások ellen megvédjék, a belső felbomlástól megóvják.

Mindkettő nagy a harczok mezején. Hatalmas sereget szerveznek, jeles vezéreket nevelnek, diadalokat aratnak, hódításaikkal messzire terjesztik birodalmuk határait. Megalázzák a császárt, bevonúlnak székvárosába, – mely kettőjökön kívül más idegen hódítót nem látott falai között – és mindamellett szövetségét keresik, leányának keze után vágynak.

Világuralmi törekvések töltik be lelköket és sodorják merész vállalatokba. S hogy ezekben ne akadályoztassanak, a korlátlan uralkodói hatalom megalapításán fáradoznak.

Szellemök a legkivételesebb sokoldalúságot tűnteti föl. A közigazgatás, igazságszolgáltatás és pénzügy kérdéseiben alapos tájékozottságukat jelentékeny reformokkal igazolják. A classicai kor szellemének és ízlésének utánzói. A tudomány és művészet pártfogói. Fényűzésökkel elhomályosítják a régi dynastiák udvarait.

Egyik sem ért hosszú életkort. Mátyás ötvenegyedik, Napoleon ötvenkettedik esztendejében szállott sírba. Egyetlen gyermekére egyik sem hagyta örökségül birodalmát.

Amit fegyverökkel szereztek, elveszett; amit lángelméjökkel építettek, összeomlott csakhamar. De örök értékű kincs gyanánt hagyták nemzetökre nevök fényét, tetteik dicsőségét.

Azon tekintély és súly, amit Mátyás király egyéniségének hatalmával és műveltségének magas színvonalával, diplomatiájának és táborozásainak sikereivel nemzete részére kiküzdött: nem enyészett el; a bekövetkező hanyatlás gyászos korszakában a fentartó, majd utóbb a feltámasztó erő egyik alkotó elemét képezte!

95. MÁTYÁS KIRÁLY KARDJA.