ELSŐ KÖNYV.
A PÁLYA KEZDETE.
1483-1513.


I.



A Kerepeczi nemzetség. Werbőczi ősei. Kerepeczi Barla és János. Werbőcz falu. Kerepeczi Osvát. Kerepeczi vagy Werbőczi János. Werbőczi István nemzetségfája.



WERBŐCZI István szegény köznemes nemzetségből származott, mely a XV. század közepéig a Kerepeczi nevet viselte. Ősi fészkétől kölcsönözte azt, a Bereg megyében, Munkácstól délre fekvő Kerepecz falutól, mely azóta elenyészett s ma csak mint puszta létezik.

A Kerepeczi nemzetség szapora faj volt. Az 1406-ik évben, a mikor legelőször találkozunk vele okmányban, öt családfő birta közösen a kerepeczi birtokot. Ekkor ugyanis a Kerepecziek: Gergely Benedeknek fia, István Domokosnak fia, György Andrásnak fia, László Jánosnak fia és László Dabának fia közösen emelnek Zsigmond király előtt vádat a beregmegyei főispán ellen, ki Kerepecz falut erőhatalommal elfoglalta, öt lovat rabolt el és egyéb hatalmaskodásokat vitt véghez.[4]

Két évtizeddel utóbb egy időben tíz Kerepeczi családfő élt, kik közül többen megkülönböztetésül (Dabai, Rőt, Szúnyog stb.) mellékneveket vettek föl.[5]

Néhányan alsóbb rangú hivatalokat viseltek vármegyéjükben,[6] melynek határain kivül Kerepeczi Barla az első, ki állást vív ki magának. Ez Zsigmond király udvarába került, hol 1428-ban a zászlósúri rangban álló királyi főasztalnoknak helyettese, vagyis a királyi konyha és asztal felügyelője volt. Testvére János deák (Joannes litteratus) mint ügyvéd működött. Ketten, egyesült igyekezettel, jelentékenyen gyarapították a családi vagyont.


4. WERBŐCZI ISTVÁN CZÍMERE.[7]


1429 január 9-ikén a leleszi konvent, mint hiteles hely előtt, Werbőczi István és Mátyás ugocsamegyei nemesek megjelenvén, előadták, hogy «nagy szükségtől kényszerítve az ugocsamegyei Werbőcz helységben fekvő nemesi kúriájukat… összes haszonvételeivel és tartozékaival, szántóföldei, erdei, rétjei, berkei és vizeivel… Kerepeczi István fiának Barlának, a királyi főasztalnok helyettesének és testvérének János deáknak, tőlük készpénzben fölvett száz forintért örök áron eladták.»[8]

A Nagyszőllőstől éjszakra fekvő s ma is fönnálló Werbőcz falu lett ekkor Kerepeczi János deák tartózkodási helye, a hová költözött Barla is, mikor az udvari szolgálatot elhagyta és a hol 1447-től mint szolgabíró működött.[9] Az előbbi magtalanúl múlt ki. Az utóbbinak két fia volt: János és Osvát.

János, hasonnevű nagybátyja példáját követve, az ügyvédi pályára lépett és képesnek érezvén magát szélesebb tevékenységi téren érvényesíteni tehetségeit, a fővárosba költözött, hol a királyi törvényszék mellett ügyvédkedett.[10] Osvát otthon maradt és gazdálkodott. Csak egy emlék szól róla. 1480-ban az országbíró előtt azzal a váddal léptek föl ellene, hogy két ugocsamegyei nemes biztatására, fegyveres emberek kiséretében, Magfalvi Györgynek szintén Werbőcz falu területén levő kúriájára tört s az ott talált szolgák egyikét kegyetlenül elvervén, félholtan hagyta hátra.[11] Míg Osvát őseinek nevét megtartotta,[12] János felváltva Kerepeczinek és Werbőczinek nevezte magát.[13]

Jánosnak nem voltak gyermekei. Osvát neje Deák Apollónia[14] négy fiút szült: Istvánt, Ferenczet, Lászlót és Andrást.

E szerint Werbőczi István nemzetségfáját így állíthatjuk föl:


Osvát fiai közül a három ifjabbik szülőföldjén homályban töltötte életét;[15] az elsőszülött előtt fényes pálya nyílt meg.

II.



Werbőczi István születési éve. Iskolai kiképeztetése. Nyelvismerete. Egyetemi pályája. A pozsonyi és pécsi főiskola. Jogi tanulmányai. Jártassága a római és kánoni jog forrásaiban. Werbőczi nevelésének szelleme.

ISTVÁNNAK születési esztendejét nem ismerjük. 1539-ben a Bécsben működő pápai követ azt írja róla, hogy «a nyolczvanas években van.»[16] Így tehát 1458 táján, épen Mátyás király uralkodása kezdetén született. Iskolai kiképeztetéséről semmit sem tudunk. Valószínű, hogy gyermektelen nagybátyja fölismervén benne a kiváló tehetség jeleit, korán hozta őt föl az ország keleti széléről a fővárosba és gondoskodott iskoláztatásáról.

Az a jogtudományi munka, mely nevét megörökítendő volt, kétségtelenné teszi, hogy egyetemen végzett tanulmányokat. Azonban a bécsi és krakói anyakönyvekben nem találjuk nevét. Az olaszországi főiskolák történeti emlékei szintén hallgatnak róla; és arra, hogy ezeket csakugyan nem kereste föl, az a körülmény is mutat, hogy míg németül, latinúl és görögül folyékonyan beszélt, az olasz nyelvben nem sajátított el jártasságot.[17]

Végre az a tény, hogy a jogtudományból a doctori fokozatot nélkülözte, szintén arra utal, hogy olyan főiskolának volt tanulója, a mely a doctori fokozat adományozását nem gyakorolta.[18]

Werbőczi tehát nem ment külföldre.

1470-80 között érte el azt a kort, mely egyetemi tanulmányokra alkalmassá tette. Pozsonyban ekkor még virágzott a főiskola, az Istropolitana Academia, melyet Mátyás király – Vitéz János közreműködésével – 1464-ben alapított, valamint a pécsi főiskola is, mely régibb eredetű.[19] Az egyikben, valószínűleg az előbbiben nyerte Werbőczi tudományos kiképzését.[20]

A felsővidéki szegény deák erejének teljes megfeszítésével szentelte magát legelsőben a humanista tanulmányoknak. Az eredményt, a mit felmutatott, jellemzi az, hogy görög nyelven folyékonyan beszélni képes volt.[21] Az ókori irodalmakban szerzett jártasságáról pedig tanúskodnak az idézetek, melyekkel később könyvét fölékesítette.

Azonban nem lett humanista. A klasszikai tanulmányok eszközül szolgáltak neki, nem életczélúl állottak előtte. Ezért vallásos hitét nem ingatták meg, nemzeti érzületét nem gyengítették, politikai meggyőződését nem irányozták; sőt még irályára sem ütötték a cicerói minták utánzásának bélyegét. Nem a múlt álomképei, hanem korának érdekei töltötték be lelkét.

Ezek lebegtek szemei előtt akkor is, mikor a jogi tanulmányokhoz fordult. A római és kánoni jogok forrásaiban és irodalmában alapos ismereteket sajátított el. Azonban ezek nem tették egyoldalúvá, elfogulttá; a hazai szokások és intézmények iránt megőrizte a teljes kegyeletet.

Az a körülmény, hogy Werbőczi a haza határai között végezte iskoláit – ámbár a pozsonyi tanrend semmiben sem különbözött az olaszországitól – szükségkép lényeges befolyást gyakorolt szellemi fejlődésére. Az idegen műveltség és tudomány, a mivel lelke szülőföldjén táplálkozott, gondolkodását és érzését nem módosították oly mértékben, mint ha legfogékonyabb életkorának éveit külföldön töltötte volna. A hazai légkör hatásának meg nem szakított folytonossága lehetővé tette, hogy az ő magyarsága – mondhatnók – érintetlen szüziességét megőrizze és leküzdje a kosmopolita gondolatvilág kisértéseit, melyeknek külföldön kiképzett legjelesebb honfitársai ellenállani nem tudtak. Míg Vitéz János, Csezmiczei János, Báthori Miklós és mások bizonyos tekintetben mint idegenek tértek vissza és a nemzeti élet talajában gyökeret többé nem vertek: Werbőczi azt az álláspontot foglalta el, a mit ma az exclusiv nemzeti chauvinismus elnevezéssel jelölünk. Tudós lett, mint egy bolognai professzor; magyar maradt, mint akármelyik szabolcsmegyei köznemes. Nemcsak hőn szerette faját, hanem gyülölni is tudott más fajokat. Igy azután egyrészről müveltsége és tudománya megalapították szellemi felsőségét; másrészről le tudott szállani a tömegek indulataihoz és szenvedélyeihez, hogy azoknak lángját élesztve, tüzöknél eszméi megérlelését siettesse.

Ifjúsága Mátyás uralkodásának második felére, legdicsőségesebb éveire esik, a mikor a német császárt megalázza, Ausztriát meghódítja, Bécs városát teszi egyik székhelyévé. A Magyarországban évszázadok óta uralomra törekvő német elem soha sem mutatkozott annyira tehetetlennek; a nemzeti királyság eszménye soha sem ragyogott olyan dicsőséges fényben, mint ekkor. Ezek a benyomások töltötték el Werbőczi lelkét és egész életén át meg nem fogyatkozó hatalmukat érvényesítették pályáján.

III.



A pályaválasztás. Nagybátyja befolyása. Az udvarnál kap hivatalt. Hivatali működésének legrégibb nyomai. Iktatói jegye a királyi könyvekbe bevezetett okleveleken. A levéltárőri állás e korban. Werbőczi mint levéltárőr. A királyi törvényszék jegyzője (curiae regiae notarius) lesz. Állásának fontossága. Résztvesz az 1486-iki országgyűlési végzemény szerkesztésében. Mátyás király törvényhozói tervei. A «Constitutio regni Hung.» bevezetése.

HÁROM út közül választhatott Werbőczi, mikor 1480-ban főiskolai tanulmányait befejezte: a megyei hivatal, az ügyvédkedés és a királyi szolgálat között. Az utóbbira esett választása. Kétségkivül nagybátyjának volt erre döntő befolyása. János deák ugyanis ekkor az ország egyik leghatalmasabb zászlósura, Báthori István országbíró és erdélyi vajda szolgálatában állott.[22] Az ő pártfogása könnyen szerezhetett unokaöccsének az udvarnál hivatalt. Egyébiránt lehetséges az is, hogy a fiatal Werbőczi Pozsonyban magára vonta az egyetem kanczellárjának, Schönberg György prépostnak, Mátyás egyik kiváló diplomatájának figyelmét és ez nyitotta meg előtte a hivatali pálya sorompóit.

Mikor 1817-ben, Werbőczi jogkönyve kinyomatásának háromszázados évfordulóján, Horvát István okmánytárt bocsátott közre, mely Werbőczi életére vonatkozó emlékeket tartalmaz, 1498-ból közölte a legrégibbet.[23]

A magyar országos levéltár mohácsi vész előtti gazdag oklevélkészletének chronologiai rendben történt elhelyezése, – mely a történetbúvár munkáját tetemesen megkönnyíti – lehetővé tette, hogy tizenöt évvel korábban – akadhattunk Werbőczi nyomára. Az 1483-ik év január 8-áról kiállított négy királyi oklevél áll rendelkezésünkre,[24] melyeknek hátsó oldalán ugyanazon kéztől eredő majdnem egészen azonos feljegyzés látható:

Rta folio 527 p. M. Sth. de W. cons.

Rta folio 527 p. M. Sth, de W. consrem.

Rta folio 528 p. M. Sthn. de W. consrem.

Rta folio 533 P. M. Sth. de W. cons.


5. WERBŐCZI IKTATÓI JEGYE EGY 1483-BAN KELT OKLEVÉL HÁTLAPJÁN.[25]



6. WERBŐCZI IKTATÓI JEGYE EGY 1483-BAN KELT OKLEVÉL HÁTLAPJÁN.


Értelme a következő: «Registrata folio… per magistrum Stephanum de Werbőcz conservatorem.» «Beiktattatott a… lapra, Werbőczi István mester levéltárőr által» (a királyi könyvbe.)

A pápai kanczellária példájára meghonosított gyakorlat szerint, miként más fejedelmi udvaroknál, úgy Magyarországban is a királyi adomány- és kiváltságleveleket az úgynevezett királyi könyvekbe (liber regius) iktatták be. Ezek a királyi kanczelláriában őriztettek, és egy levéltárőr felügyeletére voltak bízva, a ki a beiktatás foganatosítása után az illető oklevélre rájegyezte, hogy a királyi könyv melyik lapjára van beiktatva, a mi az oklevél hitelességének egyik biztosítéka volt.

A levéltárőr állása e szerint a megbízhatóság kiváló mértékét követelte. Rendesen lépcsőül szolgált magasabb hivatalokra. Kemedi Péterből (1462-68) királyi titkár, Szegedi Lukácsból egri prépost (1480), királyi személynök, majd zágrábi püspök, Horváth Ádámból (1482) itélőmester lett.[26]


7. HORVÁTH ÁDÁM IKTATÓI JEGYE EGY 1482-BEN KELT OKLEVÉL HÁTLAPJÁN.[27]


Az utóbbi, Werbőczi közvetlen előde, 1482 október 4-én fordúl elő utolszor mint levéltárőr.[28] Így tehát megállapíthatjuk, hogy ezen nap és 1483 január 8-ika között vette át Werbőczi a királyi könyv gondozását.

Hogy ezen feladaton kivül a levéltárőrre még milyen más teendők voltak bizva, nem határozhatjuk meg.[29]


AZ 1505-IKI RÁKOSI VÉGZÉS KEZDŐ SORAI.
Az 1505 október 14-én kelt rákosi végzés eredeti okirata a bécsi állami levéltárban őriztetik.[30]

Kétségkivül nemcsak a királyi könyvek, hanem a királyi kanczelláriának egész levéltára állottak felügyelete alatt. Így azután szükségkép jelentékeny tényezővé lett Werbőczi szellemi fejlődésében a levéltárőri állás, mely bő alkalmat nyujtott neki, hogy a köz- és magánjogi intézmények alakulásával megismerkedjék és elsajátítsa a magyarországi jog elvei- és szellemének alapos ismeretét, a melyhez hasonlóval kevesen dicsekedhettek. Nem lehet meglepő, ha később olyan okiratokra hivatkozik, a melyeknek emlékezetét csak ő tartotta fenn.[31]

Hogy mennyi ideig őrködött Werbőczi a királyi levéltár fölött, nem tudjuk. 1483 május 5-én és 1484 junius 29-én még ő, ellenben 1486 január 28-án már utódja, Márton prépost fordúl elő mint levéltárőr.[32]

Hasonlóképen nem határozhatjuk meg, hogy a levéltárból közvetlenül milyen hivatalra lépett át. 1484 junius 29-ike után több mint nyolcz esztendőn át nem akadunk nyomára. 1492 november 1-én Báthori István országbíró a váczi káptalant felszólítja, hogy kiküldendő embere által a Szentgyörgyi grófok ellen Pozsonymegyében bizonyos vizsgálatot végezzen és a következő évben a királyi törvényszék tavaszi ülésszakában jelentését mutassa be. Az oklevél alján Werbőczi sajátkezűleg feljegyzé, hogy ő az ügyet a felperesek (Nagylucsei Balázs és János) megkeresésére a királyi személynök törvényszékéhez tette át.[33]

Ez a jegyzet arra utal, hogy Werbőczi ekkor a királyi törvényszék jegyzője (curiae regiae notarius) volt, a minek legelőször egy 1498-ik évi oklevélben találjuk czímezve.

És valószínű, hogy ebben a minőségben működött azóta, hogy 1484-ben vagy a következő évben a levéltárőri hivataltól búcsút vett.

A királyi törvényszéknél több jegyző volt alkalmazva, kik nemcsak az irodai munkát végezték, hanem különféle királyi megbizásokat nyertek és küldetésekben jártak el.[34]

Közvetlen főnökük a királyi személynök volt. Werbőczi hivatalba lépése idején Karai László budai prépost, az első magyarországi nyomda létesítője, majd kevéssel utóbb Drági Tamás, Mátyás egyik bizalmas tanácsosa, viselték a személynöki tisztet. Mindketten bizonyára kellően méltányolták azon kiváló tehetségeket és azt a kivételes jogtudományi képzettséget, a mikkel Werbőczi dicsekedhetett és azokhoz mérték a feladatokat is, a melyeknek megoldásában közreműködését igénybe vették.


8. WERBŐCZI JEGYZETE AZ ORSZ. LEVÉLTÁR EGY OKLEVELÉN.[35]

Ezek között a legfontosabb volt az 1486-ik évi országgyűlési végzemény, melynek szerkesztésében munkatársúl hivták meg.

Mátyás király az 1485-ik év őszén, Bécs megvívása után, a magyarországi jogélet, különösen a perjog terén elharapózott visszaélések megszüntetése végett, nagyobb jelentőségű törvényhozói alkotást tervezett. Udvari történetirója, Bonfin, érdemesnek találta följegyezni róla, hogy ez ügyben beható tanácskozásokat folytatott legbizalmasabb embereivel: a váradi és győri püspökökkel, Zápolyai Imrével és Drági Tamással.

Az a mű, a mit az 1486 első napjaiban tartott országgyűlés elé terjesztett, lényegesen elüt a megelőző országgyűlések végzeményeitől, melyek a pillanatnyi szükségletek kielégítésére szorítkoztak. Amaz a szokás és gyakorlat által régtől fogva szentesített intézkedéseket először foglal irásba; másokat, melyek károsaknak bizonyúltak, megszüntet. Valóságos codificationalis kisérlet, melynél a bizanczi nagy jogászok példája lebegett a szerzők szemei előtt: mind abban az óhajtásban, hogy a rendelkezések «örök időkre» érvényeseknek tekintendők; mind pedig az ünnepélyes hangban, melyen a bevezetés megszólal.

«Illő – így beszél Mátyás – hogy a királyok és fejedelmek, kik felsőbb rendelésből a legmagasabb méltóság őrhelyét foglalják el, nemcsak a hadviselésben, hanem a törvényalkotás terén is kitüntessék magokat; illő, hogy alattvalóik kormányzásában inkább a helyes és állandó intézmények erejét, minta korlátlan hatalom vagy a kárhozatos visszaélések keménységét érvényesítsék. Ezért, a mióta Isten nagy és váratlan kegyelméből, gondviselése kimagyarázhatatlan rendeléséből, a királyi méltóság magaslatára érdemtelenül fölemeltettünk: szüntelenül főképen azzal a gondolattal foglalkoztunk, hogy a rendetlenségeket és visszaéléseket, a mik az igazság kiszolgáltatásában elődeink és a mi uralkodásunk alatt elhatalmasodtak, megszüntessük, kiírtsuk; továbbá, hogy üdvös és állandó intézkedéseink az Üdvözítő dicsőségére, a mi személyünk és országunk díszének, javának, nyugalmának biztosítására szolgáljanak, örök időkön át irott törvények gyanánt alkalmaztassanak úgy, hogy azokat ezentúl idők multával megváltoztatni, a mint ekkorig az új király trónralépténél történt, ne lehessen.»

Ez a bevezetés és a végzemény számos czikke szembetünően magukon viselik Werbőczi elméjének és tollának sajátságait, a melyekkel jogkönyvében és egyéb irataiban találkozunk, a melyek között legjellemzőbb: a római jog és a magyarországi intézmények szellemének teljes harmoniája.[36]

IV.



Werbőczi helyzete. Előljárói. Szobi Mihály pártfogója lesz.

WERBŐCZI a tekintély daczára, a mit magának kiküzdött, sok éven át szerény állásában lappangott. Mátyás halála, II. Ulászló trónralépte nem gyakoroltak befolyást sorsára. Tizenöt évig tartó közszolgálat után még mindig csak a kuriai jegyző alárendelt fokozatán vesztegelt. Azok közé tartozott, kiknek tehetségét és tudományát magas állású főnökeik a maguk javára és dicsőségére értékesítik, a nélkül, hogy a vett szolgálatok jutalmazására késztetve éreznék magukat.

Előljáróinál jobban méltányolta Werbőczit egy magánember, ki az ő pályájára döntő befolyást volt gyakorlandó. Az 1498-ik év január 25-én, a sági convent előtt megjelent Szobi Mihály és bejelentette, hogy tekintetbe véve a kiváló hűség bizonyitékait és a szíves szolgálatokkal szerzett érdemeket, melyekkel nemes Werbőczi István mester, a királyi kúria és az ő jegyzője, a lehetőséghez és a viszonyok követeléseihez képest, minden ügyében, jó és balszerencsében, különösen perek vitelében neki kedveskedni igyekezett: viszont ő is bőkezűségének némi nyilatkozatával óhajtja őt megörvendeztetni; ezért a nógrádmegyei Csesztve és Szente falvakban levő részbirtokait, összes haszonvételeikkel és tartozékaikkal… Werbőczi Istvánnak és örököseinek adományozza».[37]


A «CONSTITUTIONES INCL. REGNI UNGARIAE» ELŐSZAVA.[38]


Szobi Mihály a somogymegyei Szob helységből származó nemes család sarja.[39] Atyja Péter 1440-ben I. Ulászlótól a magtalanúl kihalt Alsópetényiek nógrád- és hontmegyei birtokait kapta,[40] Mátyás király kegyéből pedig az országzászlósok rangjára emelkedett s a slavóniai bán tisztét viselte. Egyetlen fia, Mihály nem lépett az ő nyomaiba, nem az udvar politikájának szolgálva kereste ambitiója kielégítését, hanem – mint ma mondanók – az ellenzék soraiba lépett, majd annak egyik vezérévé lett.

A sági convent előtt tollba mondott bevallás némi világosságot vet a Szobi és Werbőczi között fönnálló viszonyra. Werbőczi e szerint, a kuriai jegyző állásában, egyszersmind Szobi Mihály jegyzője (notáriusa) mintegy titkára, jogtanácsosa volt és birtokügyi pereinek tárgyalásánál tanácsával, tollával, közbenjárásával segítségére volt. Azonban az utalás «a jó és balszerencsében tett szolgálatokra», arra mutat, hogy Szobi Mihály és Werbőczi István más téren, a politikai küzdelmek mezején is találkoztak és vállvetve működtek. Ennek a föltevésnek a bizonyosság erejét kölcsönzik a későbbi nagy események, a melyekben őket mindig egymás mellett fogjuk találni; három évtizedre kiterjedő, csak egyikük sirjánál végződő politikai viszonyuknak és személyes barátságuknak állandó hűségével emelő és vigasztaló látványt nyújtván az általános megbízhatatlanság közepett.


9. SZOBI MIHÁLY PECSÉTJE.[41]

V.



Az állami élet fejlődésének új iránya Magyarországon. Mátyás, mint ennek úttörője. II. Ulászló és az oligarchia. A köznemesség törekvései. Az 1492-ik évi országgyűlés. A köznemesség túlsúlyra kap. Az oligarchia ellenszegülése. Az 1496-iki országgyűlés. A köznemesség támadása a kir. kincstárnok ellen. Az 1497. évi országgyűlés. Támadás Bakócz egri püspök ellen. Kanczellári hivatalától elmozdíttatik. Visszahelyezése. A köznemesség elkeseredett hangulata. Az 1498-ik évi országgyűlés. A köznemesség újabb vívmányai. A főpapság politikai hatalmának korlátozására irányuló törekvések. Az egyházi javadalmak osztogatására vonatkozó intézkedések. Werbőczi befolyása e törvények hozására. Politikai vezéreszméi. Szobi Mihály. Werbőczi politikai működésének nyomai az 1500-ik évi országgyűlés határozataiban. A köznemesség királyhoz intézett feliratát fogalmazza. Szerepe az 1501-iki országgyűlésen.

ABBAN az időben, a mikor Werbőczi a politikai küzdtérre lép, Magyarországban az állami élet fejlődése új irányt vesz. Ezt Mátyás készítette elő. A királyi hatalmat olyan magasra emelte, hogy korlátokat többé nem tűrhetett. Rómának fénykora állott előtte eszmény gyanánt, a mikor a köztársaság régi intézményei: a senatus és a népgyűlés csak arra szolgáltak, hogy az imperator akaratát szentesítsék; mikor a szabadság elvesztéséért a jólét és rend, az irodalom és művészet virágzása, a diadalok és hódítások voltak hivatva kárpótlást nyújtani. A renaissance által fölelevenített ezen ókori eszmény összhangzásban állott a modern állam megalapításának föltételeivel; a rendi állam alapját képező kiváltságok megszüntetésére czélzó törekvéssel.

Mátyás e tekintetben az első nagy lépést azzal tette meg, hogy az oligarchia hatalmát megtörte, kiváltságos állását megszüntette. Czélját nemcsak azzal igyekezett elérni, hogy egyrészről kiméletlenül alázta meg az egyházi és világi országnagyokat, kik útjába állottak, másrészről pedig alacsony sorsból emelte föl soraikba kegyeltjeit: atyja tiszttartóját nádorrá választatta: molnárlegényt temesi gróffá, budai polgárt kincstartóvá nevezett ki. E mellett két nevezetes törvényhozási intézkedéssel végezte a nivellirozás munkáját. Az egyik a közteherviselés elvének érvényesítése 1467-ben, az adómentesség kiváltságainak megszüntetésével;[42] a másik a törvény előtti egyenlőség megállapítása 1486-ban, a kivételes bíráskodás előnyeit biztosító kiváltságok eltörlésével.[43] Ekként az országnagyok és a köznemesség között emelkedő legerősebb válaszfalakat rombolta le.

Halála után az oligarchia újból fölülkerekedett és a szenvedett sérelmekért a királyi hatalom megalázásában keresett elégtételt. Ezt a gyenge II. Ulászlóval szemben könnyen elérhette volna; azonban a köznemesség nem volt többé hajlandó meghódolni a sok apró zsarnok előtt, kik elég erősek arra, hogy büntetlenül elnyomják; de sem a nemzet függetlenségét az osztrák dynastia hatalmi törekvései, sem az ország területi épségét a törökök terjeszkedése ellen megoltalmazni nem képesek.

A köznemesség most oda irányozta igyekezeteit, hogy a Mátyás király alatt meg állapított magánjogi egyenlőség mellé a közjogi egyenlőség előnyeit biztosítsa magának.


10. II. ULÁSZLÓ EMLÉKÉRME.[44]


Ez irányban az 1492-ik évi országgyűlésen küzdötte ki az első vívmányt; azzal a törvényczikkelylyel, mely kimondotta, hogy az országgyűlés megnyitására kitűzött határidő után legkésőbb negyednapra meg kell kezdeni a tanácskozásokat; nehogy a főpapok és országnagyok késedelmezése miatt «a középsorsú és szegény nemesek» költségből kifogyván, hazatérni kényszerüljenek s így a törvényhozói jog gyakorlásából tényleg kizárassanak. Ugyanezen czélból, öt évvel utóbb, (1495) megállapíttatott, hogy a király az országgyűlés megnyitása előtt tárgyaltassa az előterjesztendő ügyeket a főpapok, országnagyok és tanácsosok gyülekezetében, mire az országgyűlés gyorsan eljárhatván föladata megoldásában, nem lesznek többé «a középsorsú és szegény nemesek» kénytelenek az országgyűlés befejezése előtt, mivel költségből kifogytak, eredmény nélkül hazatérni. Még lényegesebb az a végzés, mely a királyt kötelezi, hogy az országgyűlésre «szintúgy mint a főpapokat, országnagyokat és előkelőket, a nemeseket is fejenként hívja meg», velük «közös tanácskozásban határozza el azt, a mi az ország javára és hasznára czélszerűnek látszik». És míg ez a czikkely az ország összes rendeinek a törvényhozásban való teljes egyenlőségét hirdeti: szintén az 1495-ik évi országgyűlés végzése az állami élet egy másik terén a köznemességnek túlsúlyát honosítja meg, kötelezvén a királyt, hogy az országos törvényszék ülnökeivé a főpapok és országnagyok sorából hármat-hármat, a köznemességből pedig tizennégyet válaszszon s azokat illő fizetéssel lássa el.


11. MÁTYÁS MEDAILLON-KÉPE.[45]


Azonban az oligarchia nem adta meg magát s a királyt merész törvénysértésre csábította. Az 1496 nyarán az országgyűlés oly módon hirdettetett ki, hogy a köznemesség vármegyénkint két-két követ küldésére hivatott föl. A köznemesség meghódolt ugyan ezen rendeletnek; de ennek daczára az országgyűlésen képes volt erőteljesen lépni föl és a pénzügyek zavarteljes állapotáért olyan heves támadást intézett Erneszt Zsigmond pécsi püspök, királyi kincstárnok és Dombai Imre alkincstárnok ellen, hogy a király kénytelen volt őket elfogatni és bíróság elé állítani.

Az 1497 november 11-ikére hirdetett országgyűlésen, a fejenként meghívott és nagy számban egybegyűlt köznemesség még fenyegetőbb magatartást követett. Az oligarchia fejét, Zápolyai István nádort és a király legbefolyásosabb tanácsosát, Bakócz Tamás egri püspököt választotta ostromai czélpontjává. Amazt a szónokok azzal vádolták, hogy koronauradalmakat önkényesen foglalt el, közpénzeket sikkasztott és fiának a trónra készíti elő az útat. Az egri püspököt pedig az ő szövetségese és eszköze gyanánt tüntették föl. Ezért követelték, hogy a szent korona, melynek ők ketten őrei voltak, kezeikből vétessék ki és a köznemesség soraiból választandó négy koronaőr gondjaira bizassék; Bakócz ezenfelül kanczellári hivatalától is mozdíttassék el. A király kényszerítve látta magát arra, hogy mindkét kívánságot teljesítse.


12. A BAKÓCZ-ÉREM HÁTLAPJA.[46]

Azonban alighogy az országgyűlés szétoszlott, a király visszahelyezte Bakócz Tamást a kanczellári hivatalba, sőt az ország első egyházi méltóságára, a primási székre emelte.

Ez a tény alkalmas volt arra, hogy a köznemesség elkeseredését növelje. Egy ezen időben írt levélben olvassuk, hogy «a nemesség vele született gyülöletet táplál a főpapok és urak ellen, szüntelenül ujításokon töri fejét és legjobban szeretné, ha minden esztendőben urat cserélhetne.»

Az 1498-ik évi tavaszán tartott országgyűlésen a köznemesség a király elé járulván, szónokának beszédében «kiöntötte szíve keserűségét», és arra kérte őt, hogy «ne hallgassa meg ezentúl azokat, kik a közjót magánérdekeiknek alárendelvén, az ország szabadságainak fönntartását és helyreállítását megakadályozzák.»

A köznemesség, hogy eszméi és érdekei a királyi tanácsban is kellő nyomatékkal érvényesüljenek, követelte, hogy az országos törvényszék köznemes ülnökei, kiknek száma most tizenhatban állapíttatott meg, felerészben felváltva az udvarnál tartózkodjanak és a királyi tanácsba, valahányszor az egész országot érdeklő ügyek tárgyaltatnak, meghívassanak.

Továbbá, hatalmát az országgyűléseken állandósítandó, azzal a javaslattal állott elő, hogy a főpapok, országnagyok és nemesek fejenként megjelenni ne csak feljogosítva, hanem kötelesek is legyenek és azok, kik elmaradnak, későn érkeznek vagy a legfeljebb tizenöt napig tartó tanácskozások befejezése előtt távoznak, birságot fizessenek.

Ugyanekkor a köznemesség alkalmat keresett, hogy a nemzeti királyság eszméjéhez való ragaszkodását kifejezze. Elhatározta, hogy a királyválasztó országgyűlésekből az idegen fejedelmek követei kizárassanak; a miben bennfoglaltatik az az eltökélt szándék, hogy, ha Ulászló fiörökös nélkül múlnék ki, a nemzet a saját kebeléből választja meg királyát.

Már a megelőző országgyűléseken nyilatkozott az a törekvés, hogy a főpapság politikai hatalma, melyet ez időtájt az oligarchia és az udvar szolgálatának szentelt, korlátoztassék.

A köznemesség most is ideczélozó törvények egész sorozatának megalkotását vitte ki; úgymint, hogy főpapok jószágokat sem maguk, sem egyházuk számára ne szerezhessenek, koronaőri hivatalt ne viselhessenek; főispánságot is csak azok, a kiknek egyházával ezen tisztet a szent királyok kapcsolták egybe.

Azonban másrészről bebizonyította a köznemesség, hogy nem ellenséges érzület vezeti, hanem az egyház valláserkölcsi missziójának betöltésére súlyt fektet. Rendelkezett, hogy az egyházi javadalmakat ne «tudatlan fiatal emberek», hanem érdemes egyházi férfiak nyerjék el; a szerzetes egyházak csak az illető szerzet tagjainak adományoztassanak; világiak egyházi javakat ne bitorolhassanak, javadalmakat még ideiglenesen se tarthassanak kezeik között.[47]

*

Már negyven esztendő előtt Szalay László, a nagyérdemű történetiró és jogtudós, fölismerte, hogy az 1498-ik évi végzemény «egy hatalmas értelmiség műve» s hogy az nem származhatik senki mástól, mint Werbőczi Istvántól.[48]

Csakugyan ez a végzemény magában foglalja azt a programmot, a mit megvalósítani Werbőczi közel félszázadon keresztül igyekezett.


13. WERBŐCZI EMLÉKIRATA.[49] (1500.)[50]

A nemzeti királyság helyreállítása, a köznemesség alkotmányos hegemoniájának biztosítása, a főpapság nemzeti és vallásos szellemének restauratiója: ezek politikájának sarkpontjai.

A XV. század utolsó éveiből fönnmaradt történeti emlékeink hallgatnak a vezérekről, kik a köznemesség könnyen föllelkesíthető, de nehezen fegyelmezhető tömegével megindították azt az actiót, melynek tervszerűsége és kivívott diadalai csodálatot keltenek, de az ezek értékesítésében bebizonyított tehetetlenség, mely a nagy erőfeszítést meddővé teszi, elszomorító látványt nyújt.

A későbbi eseményekből vont következtetés alapján állíthatjuk, hogy a vezér vagy a vezérek egyike Szobi Mihály volt s hogy őt Werbőczi támogatta lelkesedésével, irányította tudományával.

Az 1500-ik év tavaszán tartott országgyűlésen találkozunk legelsőben Werbőczi politikai működésének világos nyomaival.

Fönnmaradt az ő kezével írt fogalmazata annak a föliratnak, melyben a köznemesség a királyt fölkéri, hogy a korábbi országgyűléseken alkotott törvények végrehajtásáról gondoskodjék, az egyházi és világi urakat banderiumaik kiállítására, a főpapokat a tizedek behajtásában a régi szokás megtartására szorítsa.[51]

Kétségkivül ő szerkesztette a végzeményt is, mely «a szétrongyollott és megfogyatkozott ősi szabadság» helyreállításának szükségességét hangoztatja és több czikkelyében a köznemesség kívánatait teljesíti.

Werbőczi a következő év tavaszán tartott országgyűlés tárgyalásaiban szintén közreműködött tollával.

Nem dönthetjük el, vajjon Werbőczi, kinek mint nemesnek joga volt az országgyűlések tárgyalásaiban résztvenni, a maga nevében, avagy talán Szobi Mihály megbizásából szerkesztette ezen iratokat?[52]

VI.



Werbőczi királyi jószágadományban részesül. Előmenetele a hivatalos pályán. Itélőmester lesz. Szerepköre. Viszonya az országbíróhoz. Következetes politikai működése.

AZ 1498-IK ÉVI végzemény egyik czikkelye értelmében a következő négy esztendőn át az országgyűlésnek évenkint, szent György napján, a köznemesség fejenként való meghivásával, kellett megtartatni. Az 1502-ik esztendőben a király az országgyűlést nem hirdette ki.

Figyelemre méltó, hogy két nappal szent György ünnepe előtt részesül Werbőczi a legelső királyi jószágadományban. Ardói Fogas István ugocsamegyei nemes magvaszakadtával összes birtokait kapja. Az adománylevelet nem ismerjük, csak a leleszi konventhez intézett királyi beiktatási parancsot, mely a szokásos kifejezésekkel szól Werbőczi «hűségéről, a szent korona és a királyi felség javára, különféle helyeken és időkben teljesitett szolgálatokról.»[53]

Kétségkivül maga tett volt lépéseket, hogy a családja birtokai közelében fekvő jószágokat megszerezze. És valószínű, hogy kérése teljesítésével őt az udvari párt fejei lekötelezni óhajtották.

Majdnem egy időben, hivatalos pályáján is jelentékeny előmenetelt tett. Ámbár tehetség és tudomány tekintetében az országos törvényszék jogászai között a legelső helyek egyikét, talán a legelsőt foglalta el, majdnem tizenhét esztendőn át a kuriai jegyző szerény állásában akadt meg.[54] Ennek a feltűnő ténynek magyarázatát abban találhatjuk, hogy Werbőczi az ellenzék vezéreinek törekvéseit segítette elő, a köznemesség igényeinek szószólója volt és így az udvari méltóságok rokonszenvét nem szerezhette meg.


14 WERBŐCZI JEGYZETE A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM EGY OKLEVELÉN.[55]


Végre 1502 elején itélőmesterré mozdíttatott elő.[56]

Az ország mindegyik nagy bírája: a nádor, az országbíró, az erdélyi vajda és a királyi személynök mellé itélőmesterek, protonotáriusok voltak rendelve, kiknek főnökük mellett, mikor az bíráskodott és a királyi törvényszéknél is széles hatáskörük volt. Ők vezették és intézték az egész perfolyamot, a feleket és tanukat megidézték, kihallgatták, a pert előadták, mint bírák szavaztak, az itéletet fogalmazták, az itéletlevelet kiállították.

Állásuk előkelőségének jele az is, hogy néha egyúttal főispáni tisztet töltöttek be.[57]

Werbőczi mint itélőmester az országbíró mellé volt rendelve. Ez időben Péter szentgyörgyi és bazini gróf viselte az országbírói méltóságot s egyszersmind az erdélyi vajdaságot. Az oligarchia, az udvari és osztrák párt egyik vezére, a királyné egyik legbizalmasabb embere volt. Föl kell tennünk, hogy a munkatársáúl szolgáló itélőmester személye kijelölésére döntő befolyást gyakorolt. Mivel pedig Werbőczi politikai elvei és főnökének iránya között éles ellentét állott fönn: azt hogy ő rá esett választása, szintén arra a szándékra lehet visszavezetnünk, hogy őt a maga pártjára vonni vagy legalább lefegyverezni megkisérli.


15. SZENTGYÖRGYI PÉTER ORSZÁGBÍRÓ PECSÉTJE.[58]

Ez a szándék meghiúsult. Werbőczi tántoríthatlan következetességgel haladott azon az úton, a melyre lépett.

Az 1503 tavaszán, 1504 tavaszán és 1505 február havában tartott országgyűléseken való működéséről semmit sem tudunk ugyan; de ennek daczára jogunk van föltenni, hogy a köznemesség küzdelmeiben nem szünt meg részt venni. Ezt kétségtelenné teszi az a jelentékeny szerep, a mi neki az 1505 őszén tartott országgyűlésen jutott, a mikor az oligarchia és a köznemesség mérkőzése új küzdtérre terjeszkedett ki.

VII.



A nemzeti királyság eszményének varázsa. A Zápolyai-család tervei. Az 1505-ik évi országgyűlés. A köznemesség magatartása Ulászlóval szemben. Miksa császár fegyveres beavatkozása. A nemzet ingerültsége. A rákosi országgyűlés. Végzései. Bírálata. Werbőczi megjutalmazása.

V. LÁSZLÓ uralkodása alatt a nemzeti királyság eszménye a nemzet nagy többségének szemében nem vesztette el varázsát; sőt ez az ország hanyatlásának sokféle tünetei közepett még fokozódott. Mivel pedig a király a házassági frigy kötésével késett, mind valószínűbbé lett, hogy fiörökös nélkül bekövetkező halála esetén utódját a nemzet a maga kebeléből fogja választani.

A köznemesség, mely bánattal gondolt arra, hogy Mátyás kimúlta után fia a választásnál mellőztetett, Corvin Jánost tekintette jelöltjének. Ellenben Zápolyai István, az ország első zászlósura és leggazdagabb birtokosa, leplezetlenül dolgozott azon, hogy családjának az útat a trónhoz előkészítse; e tekintetben az országnagyok nagy részének támogatására számított; 1498-ban bekövetkezett halála után pedig özvegye, Hedvig tescheni herczegnő szőtte tovább a nagyravágyó terv fonalait.

Ulászló házassága Anna franczia herczegnővel és egy leánygyermek születése (1503 tavaszán), mind a Hunyadi-, mind a Zápolyaiház kilátásait jelentékenyen csökkentette. Reményeik új táplálékot nyertek 1504 elején, mikor a király, jobb oldalán szélhűdéstől érve, napokon át élet halál között lebegett. Csakhamar fölépült ugyan; de valószínűnek látszott, hogy a roham ismétlődni fog és biztosra volt vehető, hogy Ulászló gyermeket többé nem fog nemzeni.


16. CORVIN JÁNOS NAGY PECSÉTJE.[59]


Ugyanezen év őszén múlt ki Corvin János, kit néhány hónappal utóbb követett a sirba egyetlen fia Kristóf; úgy hogy csak egy leánygyermeke maradt még életben.

Zápolyai István özvegye a király betegségét és János herczeg halálát értékesítendő, két fia közül az ifjabbnak, Györgynek, Hunyadi Erzsébetet jegyezte el; az idősebbik, János gróf részére pedig a király leánya, Anna herczegnő kezét igyekezett megnyerni.

Azonban Ulászló, hogy leányát a magyar trónra juttassa, biztosabbnak látta a Habsburgház örökösödési terveit karolni föl és Miksa császár egyik unokájával házasítani össze Annát.

A Hunyadiház hívei ekkor a Zápolyaipárthoz csatlakoztak és az 1505 februáriusi országgyűlésen közös igyekezettel azon voltak, hogy nyomást gyakoroljanak a királyra. A köznemesség szónokai hangoztatták, hogy halála után magyart fognak a trónra emelni; sőt némelyek fenyegetőztek, hogy tehetetlen uralkodójuk mellé Zápolyai Jánost kormányzóvá teszik vagy épen helyébe királylyá választják meg. Ezen szándék valósítására látszott czélozni a köznemesség megállapodása, hogy tárgyalásait megszakítja és julius 25-ikén Székesfehérvárt fegyveres gyűlést tart, melyre a birtokos nemesek mindnyájan személyesen, minden húsz jobbágy után kiállítandó két fegyveres kiséretében, tartoznak megjelenni.

A király ennek a gyűlésnek megtartását eltiltotta és szeptember végén Pesten tartandó országgyűlést hivott egybe, a miben a köznemesség megnyugodott.

Ellenben Miksa császár előre látván, hogy az országgyűlés a trónörökösödés ügyében az 1491-ik évi szerződésekkel ellentétes határozatot fog hozni, saját örökösödési jogai megóvása végett fegyveres föllépésre határozta el magát. Julius végén azon okadatolással, hogy a Zápolyaiak részéről fenyegetett magyar királyt megvédeni készül, a német birodalom gyűlésén 4000 fegyveres kiállítását eszközölte ki; viszont igérte, hogy ha ő magyar trónra jut, Magyarországot a birodalomhoz csatolja, sőt kilátásba helyezte, hogy ezt már Ulászló, mihelyt lázadó alattvalóit megfékeznie sikerült, megcselekszi. Mire a magyarországi rendeknek, «mivel őt örökösödési jogától, Ulászlót pedig a tróntól megfosztani tervezik,» háborút üzent.[60]


17. I. MIKSA CSÁSZÁR.[61]

Ezen föllépésének az volt a következménye, hogy a nemzeti királyság helyreállítása érdekében támasztott mozgalom árjai elemi erővel elborították az egész országot, magukkal sodorták az egész nemzetet.

Az országgyűlésen tömegesen, felfegyverkezve egybesereglett köznemesség legelső teendőjének azt tekintette, hogy Miksa császárt és Ulászló királyt meggyőzze arról, hogy a nemzet a Habsburgház trónörökösödési igényeit elismerni soha sem fogja.

Ezen czélt nem a végzeménybe iktatandó törvényczikkely által kívánta elérni. Ezt a formát valószinűleg azért mellőzte, mert nem várhatta, hogy a végzést a király szentesíteni fogja. Különben is a Habsburgház igényeit szintén nem törvény, hanem az 1491-ik évi pozsonyi békekötés biztosította, melyet Magyarország rendei 1492 márczius 7-én kiállított és hatvankét függő pecséttel ellátott oklevéllel fogadtak el.

Ilyen oklevél kiállítása határoztatott el most is. Október 12-én a főpapok, országnagyok, a királyi törvényszék tagjai közös ülést tartottak a Rákoson táborozó köznemesség köréből megyénkint választott képviselőkkel. Itt az utóbbiak azt az indítványt tették, hogy a jelenlevők esküvel és pecsétjükkel ellátandó okiratban kötelezzék magukat arra, hogy, ha Ulászló fiörökös nélkül talál elhalni, utódjává nem külföldit, hanem magyart választanak.

Az indítványt az udvari párthoz tartozó egyházi és világi urak nem ellenezték és a jelenlevők egyhangúlag határozattá emelték, melynek megtartását az egyházi férfiak «tiszta lelkiismeretükre», a világiak pedig «keresztény hitükre, becsületükre, emberségükre» tett esküvel, mindnyájan egymással kezet szorítva fogadták meg.[62]

Ekkor Werbőczi bemutatta az általa előkészített és fogalmazott okiratot, melyet a jelenlevők egyenként aláirásukkal és pecsétükkel megerősítettek. Majd a Rákos mezejére vonultak, a hol az okirat latin eredeti szövegében és magyar fordításban[63] felolvastatván, lelkesedéssel fogadtatott. Végül egymásután több nemes kelt föl és azt a kérelmet terjesztették elé, hogy az okirat vármegyéjük részére hiteles másolatban állíttassék ki. A mi az országbíró részéről haladék nélkül megtörtént.[64]

Az okirat élén fel vannak sorolva névszerint a főpapok, országnagyok és nemesek, kik az abban foglalt végzést elfogadták volt. Bevezetése így hangzik:

«Isten előtt e földön kedvesebb és az emberi természettel összhangzóbb semmi sem lehet, mint üdvösen gondoskodni a hazáról és az egész emberi társadalomról; mint a haza és a nemzet üdvére, javára fordítani minden igyekezetet, törekvést, fáradságot, iparkodást, épségben fönntartásuk végett a jelent és a jövendőt szigorú, éber figyelemmel mérlegelni, hogy ily módon elháríttassék a veszély, melybe a népek főnökeik gondatlansága vagy tunyasága következtében könnyen rohanhatnak, hogy mindenütt a nyugalom és biztosság megszilárduljon.»

Azután az ország állapotának jellemzése következik:

«Mélyen érezzük a dicső magyar hazának csaknem végveszélyt hozó pusztulását és inségét, melyben (mint bárki könnyen láthatja) most fetreng. Mint a hazát szerető hű országlakosok a pusztulásnak és végveszélynek idejekorán elejét kívánjuk venni. E végett országgyűléseket tartottunk, munkát, fáradságot, költséget nem kiméltünk. Sok gond és fáradság után, némi javítások és igazítások történtek ugyan újabb időben; mindazáltal országunk iszonyú szétrongyollása, elgyengülése, rút pusztulása, minden ízében eléktelenedése főokát abban találjuk, hogy országunkat több izben idegen, külföldi urak és királyok igazgatták. Ha a múlt eseményeket felhordanunk szabad vagy szükséges lenne, könnyen kimutathatnók, hogy az ország legtöbb kárt, legnagyobb pusztulást és veszedelmet akkor állott ki, mikor nem a saját fiai, hanem idegen nemzetiségű urak kormányozták. Ezek ugyanis magánügyeik után járván, a szczitha nemzetnek (mely vére bőséges ontásával, fiai rémítő feláldozásával szerzette és most is fegyverrel oltalmazza országát) erkölcseit és szokásait nem sajátították el; inkább tétlenségben és nyugalomban, mint fegyverforgatásban találták kedvüket. Így történt, hogy Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Bulgária és Dalmáczia, számtalan várakkal, az országtól elidegeníttettek. Miután pedig ekként a határszélek megszakadoztak, most már félnünk kell, hogy az ellenség az ország belseje felé irányozza – támadásait. Mindez, hitünk szerint, nem következik be, ha a magyar, édes szülőföldéhez ragaszkodván, saját nemzetéből választott, nem pedig külföldön keresett volna alkalmas királyt. Rövidség okáért elhallgatjuk néhai felséges II. Endre, Lajos, Mátyás és más boldogúlt magyar királyok tetteit, fényes viselt dolgait, melyek a szczitha nemzetet hírnévben, dicsőségben nagygyá, tündöklővé tették, hírét az egész földkerekségen messze elterjesztvén, a csillagokig emelték. Azok, kik a magyar nemzet törzséből emelkedtek királyi polczra, mindnyájan hasznot és gyarapodást szereztek a hazának, kárt közülök egyik sem okozott. Ellenben azok, kik idegen nemzet kebeléből hozattak be, az országnak veszedelmére voltak, sőt életerején gyakran, a legkegyetlenebb ellenség gyanánt, könyörületlenül rágódtak és a nemzetet kimondhatatlan gyalázattal illették.»

Ezen előadásból így vonják le a következtetést: «Ennyi és ilyen súlyos bajoknak, mindnyájunk nagy kárának valahára véget óhajtunk vetni. Meg akarjuk akadályozni azt, hogy még nagyobb veszedelembe sűlyedjünk azon esetre, ha kegyelmes urunk, Ulászló király (ki nemcsak kegyelmesen, nagylelkűen kormányoz s föntart minket, hanem több szabadságunkat megujította) férfiörökös nélkül találna elhúnyni és idegen fejedelem hazánkat erőszakosan elfoglalván, minket örökös szolgaságra juttatna. Mivel nincs a föld kerekségén nemzet, mely nem önvéréből, önnemzetségéből választja királyát, urát: mi sem engedhetjük, hogy országunk, mely a kereszténységet, várfoka és vértje gyanánt, mindenkor a maga és övéi bő vérehullásával védelmezte, másoknál alábbvaló és boldogtalanabb legyen.

«Mi tehát mindnyájan, a legkisebbtől a legnagyobbig, egy szívvel-lélekkel elhatároztuk, sőt elhatározzuk, rendeljük, végezzük, hogy mától fogva ezentúl örök időkig, valahányszor országunkban a fejedelem, a király elhal és utána nem marad férfiivadék, kinek az országos jog és szokás erejénél fogva örökségébe lépni kellene, nem idegen nemzetségből származót, hanem csupán és egyedül magyart, ki a kormányzásra alkalmas és képes, a Rákos mezején és sehol másutt, urunkká, királyunkká választani, tenni, elfogadni tartozunk.

«Azonban némely szomszéd fejedelmek szertelenül vágynak az országot kézre keríteni és azon vannak, hogy ha fenséges urunk, királyunk férfiivadék nélkül (mitől Isten óvjon) találna elhalni, sőt még az ő életében is, az országot vagy annak részeit fegyverrel megtámadják, megrohanják, mindnyájunkat erőszakkal és fegyverrel meghódítsanak. Ha ez az eset bekövetkeznék, megtörténhetik, hogy azok, a kik a mi egyértelmű választásunk ellenére vagy bármilyen más módon, az országot elfoglalni, eltulajdonítani akarják, az országot, annak részeit, főképen a határszéleken lakó atyánkfiait elnyomják.

«Ezért mindnyájan, a magunk és ivadékaink, maradékaink nevében, kezünk adása mellett, eskü alatt, mi főpapok tiszta lelkiismeretünkre, mi zászlósurak, előkelők és nemesek keresztény hitünkre, becsületünkre, emberségünkre, igértük és igérjük, hogy abban az esetben, egyik a másikat el nem hagyja, hanem az e részben történt megállapodáshoz képest, az országos végzeményben meghatározott hadakkal és ha kívántatik, a lehető legnagyobb erővel, szükség esetén országos közfelkeléssel, egyik a másiknak segítségére lenni, az ellenséggel szembeszállani, a hazáért holtig harczolni kötelesek leszünk és semmi szin alatt meg nem szűnünk, a meddig Isten segedelmével az ellenségtől meg nem szabadulunk, az országot a támadástól, háborgatástól meg nem mentjük, előbbi nyugalmába vissza nem helyeztük.

«Azok pedig, kik közülünk az itt előadottakkal ellenkezőkép merészelnek cselekedni, örök időkre az ország iránt hűteleneknek tekintendők, úgy hogy kegyelmet a megválasztandó királyi felségtől, sőt az egész országtól sem nyerhetnek; hanem örök szolgaság és parasztság járma alá vettetvén, bűnük büntetését örök időig viseljék.»

Ez az oklevél s az abban foglalt nyilatkozat, mely Werbőczi államférfiúi jelentőségét megalapította, mint közjogi tény, mint politikai actió és mint történeti érdekű irodalmi mű egyaránt kihívja a kritikát.

Mindenekelőtt az a kérdés merül föl, vajjon az ország rendei föl voltak-e jogosítva törvény erejére igényt tartó végzést a király hozzájárulása nélkül alkotni? – a nemzet királyválasztási jogát, külföldieknek örök időkre kizárásával, korlátozni? a király kegyelmezési jogát azokkal szemben, kik külföldi származású trónjelöltet karolnának föl, megszűntetni?

Mind a három kérdésre tagadólag kell válaszolni. E mellett a végzés a jogi érvényesség alapjait önmaga ássa alá.

A rendek igénybe veszik azt a jogot, hogy azokat, kik Ulászló magtalan kimúlta esetén hívatva lesznek a trónt betölteni, nemzeti király választására kötelezzék. Ezzel elismerik, hogy 1492-ben az ország rendeinek szintén joguk volt megállapítani, hogy a jelzett esetben a korona Miksa császárra vagy fiai egyikére szálljon.

Továbbá, ha 1505-ben a rendek hatályon kivül helyezhették az 1492-ben elvállalt kötelezettségeket; szükségkép következett, hogy a rendeknek később ismét joguk lesz az 1505-ben elvállalt kötelezettségeket érvényüktől megfosztana.

Valóban a politikai rövidlátás bizonyítéka az a föltevés, hogy az 1505-ik évi végzés kötelező ereje ki fogja állani az idő próbáját. Egyáltalán nem volt szabad föltenni, hogy azok, kik 1489-ben Corvin János megválasztására esküvel kötelezték magukat és egy évvel utóbb Ulászlót választották meg, hogy azok, kik 1492-ben a Habsburgház sarjainak megválasztására vállaltak kötelezettséget s most nemzeti király választását fogadták meg: ezen utolsó megállapodásuktól többé eltérni nem fognak!

És csakugyan, mikor két évtized múlva, Ulászló fiának magtalan halála után, a szabad királyválasztás esete beállott, azok, kik a Habsburgházat óhajtották a trónra emelni, az 1505-ik évi végzéssel legkevésbbé sem törődtek. Sőt Zápolyai János és Werbőczi is túltették magukat a végzés azon szabályain, a melyeknek megtartása érdekükbe ütközött. Azok, kik Ferdinánd megválasztásában részt vettek, de később János király pártjához csatlakoztak, nemcsak kegyelemben és bűnfeledésben részesültek – a mit az 1505-iki végzés kizárt – hanem még méltóságokat és uradalmakat is nyertek jutalmúl.

A végzés, a mely közjogi és politikai szempontból nem kifogástalan, több tételében a logika szabályaiba és a történeti igazság követeléseibe ütközik.

Az ország gyászos állapotának forrását a külföldi származású királyok személyében keresi; mert ezek csak magánérdekeikkel törődtek, különben pedig tétlenségben éltek s ezzel a melléktartományok elvesztését okozták, a mi be nem következik, ha a nemzet mindig saját kebeléből választja meg uralkodóját, mert a nemzeti királyok az országnak mindig dicsőségére és hasznára váltak. Ezen tétel igazolása végett II. Endre, Lajos és Mátyás uralkodására utal.

Meglepő, hogy az Árpádok közül csak egy királyt említ, s ez nem szent István vagy szent László, nem könyves Kálmán vagy IV. Béla: hanem II. Endre, a kinek uralkodása alatt pedig az ország zavarok, nyomor, polgárháború szinhelyévé lett. Úgy látszik, Werbőczi és kortársai az aranybulla ragyogása mellett nem látták annak bűneit és szerencsétlenségeit, a kitől azt a nemzet kicsikarta.

Általán épen annyira merész, mint hamis az a tétel, hogy a magyar származású királyok «mind hasznot és gyarapodást», az idegenek ellenben mind «veszedelmet» hoztak az országra, sőt «gyakran a legkegyetlenebb ellenség gyanánt rágódtak életerején». Kérdés, hogy ezzel a kemény ítélettel kit akart sújtani?

Róbert Károly, Albert és I. Ulászló, köztudomás szerint, erre nem szolgáltak rá. Miután nagy Lajost, mint magyar király fiát, magyarnak tekintette: Máriát és V. Lászlót sem sorozhatta az idegen uralkodók közé. II. Ulászlóra szintén nem gondolhatott, mert magasztalásokkal halmozza el őt, ki «nagylelkűen kormányozza és fönntartja az országot».

Wenzel és Ottó rövid és jelentéktelen, uralkodása nem jöhetett tekintetbe. Kis Károlyt és nápolyi Lászlót nem tartotta Werbőczi törvényes királynak. E szerint Zsigmond király marad még hátra. Azonban – rá épen nem illik az, a mit az idegen uralkodók jellemzésére felhoz; egyikről sem lehetett olyan kevéssé, mint ő róla mondani, hogy «tétlenségben találta kedvét». Sőt emlékezetét kiváló kegyelettel őrizte a nemzet, és az 1443-ik évi országgyűlés a Zsigmond alatt alkotott törvények megujításával igyekezett az alkotmányos jogokat védbástyákkal körülvenni.

A végzés azon része, mely a jövendőre irányozza tekintetét, szintúgy nélkülözi a belső igazság föltételeit, mint a múltra vonatkozó fejtegetése.

A nemzeti király megválasztására czélzó törekvések jogosultságát azzal okadatolja, hogy «nincs nemzet, mely nem önvéréből választja királyát». Csehországban, választás alapján, a lengyel II. Ulászló uralkodott. Milanóban franczia, Spanyolországban német dinasztia ült a trónon.

A végzés befejező része, mely a sanctiót tartalmazza, a szabatosság hiányában szenved. Büntetést azokra szab, kik «az előadottakkal ellenkezőleg cselekednek». Kétes, vajjon azokat érti-e, kik királyválasztásnál idegen trónjelöltre szavaznak? avagy azokat csak, kik a nemzeti király megválasztása után idegen trónkövetelőt támogatnak?

Végre a megállapított büntetés a magyar büntetőjogi gyakorlatnak nem felelt meg. A hűtlenség büntetése a fő- és jószágvesztés volt. «Örök szolgaság- és parasztságról» a magyar törvények semmit sem tudtak. Talán a nemzet őstörténetének egy mozzanata villant föl Werbőczi emlékezetében. Éppen ő jegyezte föl utóbb jogkönyvében, hogy az Ázsiából kívándorló magyarok megállapodása szerint azokat, kik a véres pallos körülhordozásával hirdetett népgyűlésre meg nem jelennek, pallossal kellett ketté vágni vagy örökös szolgaságra vetni.[65]

E szerint az 1505-ik évi végzés legnagyobb részében tartalom nélküli hangzatos szólamok halmaza volt. De a köznemesség felhevült tömege egy második aránybullát látott benne, mely a nemzet jobb jövőjének biztosítékát nyújtja. És ezért Werbőczit, kinek azt köszönhette, az ország jótevője gyanánt ünnepelte, irányában háladatosságát tüntető módon bizonyította be. Nemzeti jutalmat szavazott meg részére.

Az országgyűlés ugyanis minden jobbágytelekre két dénár adót vetett ki s az abból befolyó jövedelmet Werbőczinek ajánlotta föl.[66] Az első eset, a mikor magánember szolgálatai jutalmazására országos adó vettetett ki.

Az ajánlat pénzértéke elég jelentékeny volt, mintegy hétezer forintot képviselt,[67] a mely összeg abban az időben nagy uradalom megszerzésére elegendő volt s előkelő embernek a megélhetést lehetővé tette.[68]

VIII.



Az 1507-ik évi országgyűlés. A királyi tanács szervezete. Országgyűlési végzés az oligarchák túlkapásai ellen. II. Lajos megkoronázása az 1508-iki országgyűlésen. A Zápolyai-család terveinek meghiusulása. Pártok küzdelme az 1511-iki országgyűlésen. Az 1513-iki országgyűlés. Werbőczi politikai szereplése. Megjutalmazása.

A REMÉNYEKET, a miket a köznemesség az 1505-ik évi rákosi végzéshez csatolt, csakhamar megingatta egy váratlan esemény. Megalkotása után nyolczadfél hónapra, Anna királyné fiúgyermeket szűlt.

A nemzeti királyság helyreállításának reménye a közel jövőben kétségessé vált. Ez újabb ok volt, hogy a nemzeti párt vezérei a köznemesség politikai hatalmának megszilárdítására czélzó törekvéseikben ne lankadjanak. Az 1507-ik évben tartott országgyűlésen az irányban több fontos intézkedés történt.

A királyi tanács szervezetére nézve megállapíttatott, hogy az négy főpapból, négy országnagyból és tizenhat ülnökből fog állani, kik három évre választatnak, évi fizetést húznak és esküvel fogadják, hogy a király érdekeit, az ország szabadságát és a közjót soha szem elől nem tévesztik; az ezek ellen vétő tanácsost az országgyűlés személyében és javaiban bünteti. A király köteleztetett, hogy a tanács mindegyik ülésére meghívja a köznemes ülnököket, az országos ügyeket az ő hozzájárulásukkal intézze el; sőt kimondatott, hogy a határozatok, a melyek az ő mellőzésükkel hozatnak, érvényteleneknek tekintendők.


18. ZÁPOLYAI JÁNOS ERDÉLYI VAJDA PECSÉTJE.[69]


Egyik törvényczikkely szokatlan kiméletlenséggel lép föl az oligarchia túlkapásai ellen. «Mivel – így hangzik az – ekkoráig találkoztak némely hatalmasok, kik az ország törvényeit nyiltan és vakmerően megsérteni merészlik, határoztatott, hogy azok jövőben, ha egyházi személyek: javadalmuktól, ha világiak: jószágaiktól fosztassanak meg és az országból száműzettessenek. A mennyiben a király ezen büntetéseket végrehajtani elmulasztaná, a kevésbbé hatalmasokat a fő- és alispánok fékezzék meg, a hatalmasabbak ellen pedig az országbíró, vagy az országos főkapitány haderőt vezessen.»

Az 1508-iki országgyűlésen; mikor a király két éves fiát, Lajost, megkoronáztatni kívánta, a nemzeti párt ez elé nem gördített nehézségeket. Ezen eredménynek létrehozására döntő befolyást gyakoroltak Werbőczi István és Szobi Mihály. Kilencz évvel utóbb a trónra jutott II. Lajos a köznemesség ezen két vezérének javára adománylevelet állítván ki, nem szorítkozik azon általános kifejezésekre, melyekkel az adományosok érdemeit szokták magasztalni, hanem különösen kiemeli azon jó szolgálatokat, a melyeket az ő megkoronáztatása érdekében tettek. Midőn azonban akképen a gyermek Lajos részére a trónöröklést teljesen biztosították, azon voltak, hogy Zápolyai János részére a kiskorú király mellett a gyám tisztjének elfoglalására kilátást nyissanak és ezért a királytól igéretet eszközöltek ki, hogy fiát idegen fejedelem gyámsága alá nem helyezi, hanem Magyarországban a rendek gondviselése alatt hagyja.

Ulászló ezt a föltételt elfogadta. Azonban leánya kezét Zápolyai Jánosnak adni állhatatosan vonakodott, sőt Miksával titkos szerződést kötött, mely kettős házassági frigy létesítését állapította meg; az egyiket Lajos és Miksa császár unokája Mária főherczegnő között, a másikat Anna magyar herczegnő és Miksa egyik unokája Károly vagy Ferdinánd főherczegek között. Ezen titkos sakkhuzással egy időben az udvari párt nyilt csapást is mért a Zápolyaiházra, a menynyiben kivitte, hogy Corvin János özvegye a leánya és Zápolyai György között létesült eljegyzést fölbontottá, leányának kevéssel utóbb bekövetkezett halála után pedig ő maga György brandenburgi őrgrófnak, Ulászló unokaöccsének, nyujtotta kezét, a Hunyadiház várai és uradalmai dús hozományával.

Ellenben Zápolyai János tekintélyét és hatalmát jelentékenyen gyarapította erdélyi vajdává kineveztetése 1510 őszén és nővérének Borbálának Zsigmond lengyel királylyal 1512 elején kötött házassági frigye, a mit az udvari párt erőfeszítései megakadályozni nem birtak.[70]

A következő években a két párt küzdelme az országgyűléseken tovább folyt. Az 1511-ik év tavaszán a Rákos mezején egybegyűlt köznemesség a királytól kívánt egy forintnyi adó helyett csak hetven dénárt szavazott meg, azt is azon föltétel alatt, hogy a saját kebeléből választott két kincstárnok hajtsa be, és szintén választott biztosok járjanak el az ország végvárainak megvizsgálásában és helyreállításában.


19. GYÖRGY BRANDENBURGI ŐRGRÓF.[71]


Az 1513 február havában tartott országgyűlés előtt pedig a nemzeti párt körében azzal a tervvel foglalkoztak, hogy a testi és lelki erejében mindinkább hanyatló király mellé kormányzó választását fogja kivinni. Ezen terv nem került tárgyalás alá; hanem két országos főkapitány választása határoztatott el, a kik az ország védelméről és biztonságáról gondoskodjanak. A főkapitányi állások betöltésénél compromissum jött létre:[72] a két párt vezére: Perényi Imre nádor és Zápolyai István választattak meg.[73]

Werbőczinek ilyen compromissumokban való közremüködése teszi érthetővé azt, hogy a míg a nemzeti párt élén a nagy politikai actiót vezette, az udvar kegyeit sem játszotta el.


20. ZÁPOLYAI JÁNOS NÉVALÁIRÁSA.[74]


Mint itélőmester az udvari párt egyik vezérférfiának, Péter szentgyörgyi grófnak oldala mellett működött. És mikor 1510 őszén ez a főúr az országbírói állást megtartván, lemondott az erdélyi vajdaságról, melyet Zápolyai János nyert el: Werbőczi mind a két zászlósúr között osztotta meg hivatalos tevékenységét. Ettől fogva «az országbíró és az erdélyi részek itélőmesterének» czímét vette föl.[75]

Werbőczi nemcsak ettől a két főnökétől, hanem közvetlen a királytól is kapott ismételten rendkivüli megbizatásokat.

Az 1510-ik év augusztus 21-ikén a Komáromban időző Ulászló előtt megjelentek Dóczi Ferencz és Ravaszdi Péter, hogy bizonyos nógrádmegyei birtokok tárgyában folytatott perük eldöntését kérjék. Mivel ez a helyszinen foganatosított vizsgálat nélkül nem látszott lehetségesnek, Werbőczi megbizatott, hogy a vizsgálatot végezze, azután a felek között igyekezzék egyességet hozni létre, ha pedig ez nem sikerül, a «ráruházott királyi tekintély erejénél fogva» hozzon itéletet. Figyelemre méltó, hogy az erről szóló királyi oklevél eredeti példányát Werbőczi maga, egészen sajátkezűleg állította ki.[76]

Az 1513-ik év nyarán Werbőczit a király a Dócziak és a bányavárosok, a Dócziak és jobbágyaik között támadott perekben bíróúl küldte ki. A következő év tavaszán pedig királyi biztosnak rendelte a bányavárosok között dúló viszályok kiegyenlítésére.[77]

Sokkal jelentékenyebb volt az a feladat, melyet a király már korábban bízott reá: egy jogkönyv szerkesztése, a mi életpályájának legnevezetesebb és legmaradandóbb hatású ténye lett.[78]






MÁSODIK KÖNYV.
WERBŐCZI HÁRMASKÖNYVE.
1514-1516.



I.



A középkori magánjog. A perrendtartást szabályozó törvény hiánya. Törvénykezési eljárás peres ügyekben. A törvénygyűjtemény hiánya. Ebből származó zűrzavarok. Werbőczi nyilatkozata kora peres eljárásáról. Az 1439-iki országgyűlés végzése az ország régi törvényeiről. Az 1486-iki végzemény. Az 1498-ik évi országgyűlés elrendeli a jogszokások összeírását. Az 1500-iki országgyűlés erre vonatkozó újabb kisérlete. A királyi törvényszék. A király Werbőczire bízza a törvénykönyv szerkesztését. E megbízatás sikere. A «Tripartitum opus» szerkesztése. Werbőczi és munkatársai. A munka nehézségei. Sikeres megoldása.

A KÖZÉPKOR folyamán, Magyarországban a magánjog úgyszólván teljesen a szokásjogon alapult. Országgyűlési törvények a magánjogi viszonyoknak csak kis részéről rendelkeztek. A legérezhetőbb hézag e tekintetben az volt, hogy a perrendtartást szabályozó törvény nem létezett. Az ily módon alakult jogállapotról épen Werbőczi sötét képet ecsetel. Szerinte minden jogrend, sőt minden egységes gyakorlati megállapodás a jog terén hiányzott. A jogelvek és jogszabályok alkalmazásában, a törvények és rendeletek értelmezésében és érvényességük megbírálásában teljes bizonytalanság uralkodott, ellentétes nézetek merültek föl, heves viták támadtak; főképen azért, mert az irott törvényekkel és rendeletekkel szemben azoknak ellenmondó szokásokra lehetett hivatkozni. A szokásnak pedig nemcsak törvényt magyarázó és pótló, hanem törvényt rontó erőt is tulajdonítottak; sőt a szokás jogi érvényességéhez az esetek gyakoriságát sem tartották mellőzhetetlenül szükséges föltételnek; ugyanis az a felfogás uralkodott, hogy «a nép hallgatólagos jóváhagyása egy cselekményben is megteremtheti a szokásjogot».[79]

A helyzet nehézségeit súlyosbította az a körülmény, hogy a törvények, országgyűlési végzemények hiteles gyűjteménye nem létezett. Azok a másolatok, a mikét megyei és városi levéltárakban őrzött eredeti példányokról magánosok készítettek, többnyire hibásak, hiányosak voltak, a megbízhatóság kellékeit nélkülözték. Még a XVI. század vége felé is fordultak elő esetek, a mikor a királyi törvényszéknél, valamely per tárgyalása közben, tíznél több ilyen kéziratot mutattak föl s a törvényt, melyre hivatkozás történt, mindegyik eltérő szövegezésben tartalmazta.[80]


21. A «TRIPARTITUM» 1517-IKI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.[81]


A törvények és szokások «különböző értelmezéséből – irja Werbőczi – igen sok kellemetlenség származott; mivel azokból ki-ki tetszése szerint más meg más értelmet és magyarázatot vont le; a bíráskodásban vagy az igazságszolgáltatás keresésében némelyek az ország szokásait, mások meg az irott törvényeket tartották szem előtt és vitatták; úgy annyira, hogy nemcsak a peres felek között, hanem még maguk a bírák és az ország jogaiban legjáratosabbak, legtudósabbak között is a törvények, szokások, rendeletek magyarázatára nézve olyan versengések támadtak, hogy azok, a kik inkább biztak saját erejükben és hatalmukban, mint a törvényekben és az igazságban, olykor párthiveik nagy seregével a törvényszékekre támadtak, azt, a mit az okosság és törvény útján el nem érhettek, lármával és erőszakkal igyekeztek megnyerni… Az ország jogaira hivatkozó bírák és itélőmesterek tekintélyét semmibe sem vették; mert a jogokat az írásba foglalás ereje nem támogatván, bármilyen törvényre vagy szokásra hivatkoztak, azt más értelemre csavarhatták, más bíráknak más értelemben hozott ítéleteire utalhattak, így az egész igazságszolgáltatás józanságát a leggyalázatosabban összezavarhatták. Ekképen gyakorta megtörtént, hogy azonos vagy hasonló peres ügyekben egyik győzött, a másik utóbb elbukott és – pervesztessé lett.

«Ezek és az ilynemű bajok általánosakká váltak, a törvényeknek és szokásoknak különböző és sokféle magyarázata a rágalmazóknak széles útat nyitott, mind a bíráknak, mind a peres feleknek elméje homályban tévelygett.»[82]

Ez a helyzet mindinkább érezhetővé tette egy jogkönyv szerkesztésének és az országgyűlési törvények hiteles gyűjteménye egybeállításának szükségességét. Legelőször nyilatkozik ez az 1439-ik évi országgyűlésen, mely a királyt felkérte, hogy «az ország régi törvényeit és szokásait, az országlakosok jogait, a főpapok, zászlósurak és nemesek közreműködésével, állítsa vissza, egészítse ki és javítsa meg; addig pedig, a míg ez megtörténhetik, az országos jog ellenére behozott újításokat és ártalmas szokásokat irtsa ki.»

Majdnem egy félszázad múlt el, míg ezen irányban az első kísérlet megtétetett. Ennek dicsősége Mátyás király nevéhez fűződik. Az 1486-ik végzemény – mint láttuk – a szokásjogi szabályok, régibb törvények és új intézkedések összefoglalásával a jogrend megszilárditására czélzott. De ezt nem érhette el, mert a jogviszonyoknak csak kis részét karolta föl. Nem szűntek meg tehát az esetek, a melyekben a jogszabályok iránt a kétségek eloszlatása lehetetlen volt.

Az 1498-ik évi országgyűlés, arra utalván, hogy «az itélőmesterek a törvényszéki tárgyalásokban mindig szokásra hivatkoznak», elrendelte, hogy a régi szokások irassanak össze s azok nyomán, melyeket a királyi felség és a bíró urak észszerűeknek, törvényeseknek ismernek föl, történjék a bíráskodás. A jogszokások összeirását a királyi törvényszék bírói személyzetének hét tagjára kívánta bizni. Az egyiket, Horváth Ádám ítélőmester személyében, maga jelölte ki, a másiknak megválasztását a királytól várta.

Feltűnő, hogy a köznemesség, mely ezen országgyűlésen túlsúlyban volt, nem fordult bizalmával Werbőczi felé, ki ekkor már – mint láttuk – tekintélyes állást foglalt el.

Arról, vajjon a király a rendek fölhivásának eleget tett-e, nincs tudomásunk.[83] Azonban az kétségtelen, hogy rendelkezésüknek eredménye nem volt. A jogkönyv szerkesztése érdekében semmi sem történt.

Az 1500-ik év tavaszán tartott országgyűlés új kísérletet tett. A királyi törvényszék űlnökeivé megválasztott tizenhat köznemest bizta meg, hogy «az ország szokásait és jogait, melyekre a törvényszékekben hivatkozás történik, irják össze és terjeszszék a következő országgyűlések elé, hogy a királyi felség, a főpapok, zászlósurak és egyéb rendek azokat, melyeket észszerűeknek és jogosaknak ismernek el, jóváhagyják és elfogadják, ellenben azokat, a melyeket észszerűtleneknek és helyteleneknek ismernek föl, kiigazítsák; mire az összeirt és jóváhagyott szokások nyomán történjék jövőben a bíráskodás».[84]

A törvényszék ülnökei ezen megbizatásban nem jártak el, munkálatot a következő országgyűléseken nem mutattak be. Végtére a király «híveinek kérései és folytonos panaszai által ösztönözve», maga rendelkezett a közóhajtás teljesítése érdekében. Werbőczi Istvánnak hagyta meg, hogy «az ország jogait, törvényeit, bevett és elfogadott szokásait és rendeleteit, melyek szerint az országban, különösen a királyi udvarnál, a peres ügyek elintézése, eldöntése és az itélet hozása történni szokott, gyűjtse egybe, szokott módon, fejezetek és czímek szerint (azaz rendszeres feldolgozásban) állítsa össze… és egy könyvbe foglalja, hogy, a miképen csaknem mindegyik jól és bölcsen kormányzott nemzetnél és tartományban, végre a magyar nemzetnél is, az itélethozásnak és igazságszolgáltatásnak ne csupán változó és múló szokás, hanem biztos és maradandó törvénykönyv szolgáljon alapúl».[85]


22. A «TRIPARTITUM» 1545-IKI BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.[86]


Az időpontot, a mikor Werbőczi a királytól ezt a megbizást kapta, pontosan nem határozhatjuk meg.

Werbőczi 1514-ben, mikor munkáját befejezte, maga csak annyit mond, «hogy ahhoz évek előtt» fogott hozzá, továbbá, hogy, «hosszú és sok ideig» dolgozott rajta. Abból a körülményből, hogy az 1514. és 1507. években tartott országgyűléseken a törvények gyüjteményének létesítésére sürgető végzések alkottattak, ellenben a jogkönyv szerkesztése ügyében határozat nem hozatott, azt következtethetjük, hogy Werbőczi 1504 előtt kapta a királyi felszólítást.


23. A «TRIPARTITUM» 1561-IKI BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


A munka szerkesztésében társat sem a király, sem az országgyűlés nem rendelt mellé. Azonban szükségesnek látszott részére illetékes szakférfiak tanácsát és közreműködését biztosítani. Evégből a király az itélőmestereket s a királyi törvényszék ülnökeit utasította, hogy segítségére legyenek. Neki pedig meghagyta, hogy a ő «megvizsgálásuk, megvitatásuk és szorgalmatos megrostálásuk alá» bocsássa munkálatát.[87]


24. WERES BALÁZS «TRIPARTITUM»-FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.

A feladat, a minek megoldása Werbőczinek osztályrészűl jutott, egy olyan jogkönyv szerkesztése volt, mely az érvényben levő magánjogi elveket, szabályokat és eljárási módozatokat rendszeresen összefoglalván, a bíráknak, ügyvédeknek és magánosoknak minden felmerülő jogi esetben biztos tájékozást nyújtson.

«A királyi felség – irja Werbőczi – a megelőző években, önszántából és mindenrendű alattvalóinak ismételten esdő kérésére elhatározta, hogy a törvényeket és szokásokat, melyeken… mint szilárd alapokon, az ország igazságszolgáltatása nyugszik, az irott jog formájában és módja szerint fölujíttatja… Engem szemelt ki önként ezen munkára: hogy t. i. Magyarország hazai szokásainak és törvényeinek annyi elszórt és széthányt tagjait egy testté alakítsam, az írás segítségével megvilágítva, a késő utókornak adjam át.»

Az úttörő nehézségei várakoztak rá. Magyarországon ugyanis ilyen jogkönyv létesítésére előtte senki sem tett volt kisérletet. Ezt ő maga hangoztatja. «Hallatlan és nagy szégyenünkre – úgymond – és még inkább veszteségünkre, mai napig azzal a munkával, melyhez hozzáfogok, senki sem foglalkozott. Az országnak eddigelé szétszórt, csonka, zavart és nem egészen összhangzó statutumait, végzeményeit, törvényeit, és szókásait foglalom egybe, fűzöm össze és teszem irásba… Az ország összes szokásait, törvényeit és végzeményeit adom elő, mindenkitől, könnyen megérthető tiszta és világos nyelven; fejezetekre, czímekre és czikkelyekre osztom, hogy ezentúl országunk törvényeinek zsengéit a tudás szentélyéből vehessük, a világi tudomány forrásából meríthessük.»[88]

II.



A Hármaskönyv tartalma.

A HÁRMASKÖNYV előbeszédből és három részből áll, a melyek összesen 272 czímre (titulus) vannak osztva.[89] Az előbeszéd egészen elméleti, tudományos természetű. A jogtudomány alapfogalmainak ismertetését tartalmazza; az igazság, jog, törvény, szokás fogalmáról, felosztásáról, kellékeiről és hatályáról értekezik; a bíró, bírói lelkiismeret, bírói vizsgálat, a peres ügy, felperes és alperes meghatározását adja; az igazságos ítélés föltételeit sorolja föl.

Az első részben a nemesség eredetéről és szabadságairól szóló fejtegetések után, a nemesek birtokjogi, családi és örökösödési viszonyairól; a másodikban a nemesek vagyonügyi pereiben követett eljárásról; a harmadikban Slavonia, Erdély, a városi polgárság, a jobbágyosztály és a zsidók jogviszonyairól értekezik.

Azonban ezen kereten belül számos más, és pedig nem csak magánjogi, hanem közjogi kérdésre is kitér.

Mindjárt az első rész élén fölemlíti, hogy a személyek, kiknek jogairól fog szólani, egyháziak vagy világiak s hogy amazok, mivel az emberek örök üdvösségének munkálására vannak rendelve, magasabb méltóságban állanak ugyan, hanem az egyházi rend és a világi nemesség azonos jogoknak birtokában vannak. Magyarországban «minden főpap, zászlósúr, mágnás és nemes, a nemességre és világi javakra nézve, a szabadság, kiváltság és adómentesség jogait egyenlően élvezi; mindnyájan ugyanazon törvénynyel és szokással, a törvényszékekben ugyanazon eljárással élnek».

Ezen tétel igazolása végett a magyar nemesség eredetére tekint vissza; ámbár «a történetirás – úgymond – nem feladata». Szerinte a «hunnok» mikor ősi hazájukat elhagyták, abban állapodtak meg, hogy valahányszor az egész közönséget érdeklő ügyek merülnek föl vagy általános fegyveres fölkelés válik szükségessé, mindenki köteles a kitűzött helyre megjelenni s a ki meg nem jelenik, életét veszti el, vagy örök szolgaságra vettetik; ezen végzés következtében jutott sok magyar «paraszt állapotba». Utóbb a kereszténység felvételekor a magyarok a nemesítés és birtokadományozás jogát a királyra ruházták; ettől fogva «a nemesek választják a fejedelmet és viszont a fejedelem teszi nemesekké alattvalóit». Az, a kit a fejedelem jeles tetteiért és szolgálataiért ingatlan javakkal ajándékoz meg, ez által nemessé válik. Azonban a nemesítés jogát jószágadományozás nélkül is gyakorolhatja a fejedelem. A nemes atyától származott vagy királyi jóváhagyással örökbe fogadott gyermekekre örökségképen száll át a nemesség. (I-VIII. )

Azután formulázza a nemesség «négy fő kiváltságos jogát», melyek II. Endre arany bullájában sarkallanak. E szerint nemest előzetes idézés vagy perbehívás és törvényes elmarasztalás nélkül letartóztatni nem szabad; a nemes senki másnak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek, hatalma alatt nem áll s a fejedelem is törvényes eljárás nélkül sem személyében, sem vagyonában nem háborgathatja; a nemesek minden jobbágyi szolgálat és adózás alól, minden rovás, adó, vám és harminczad fizetésétől fel vannak mentve; egyedüli tartozásuk: az ország védelmére katonáskodni; fel vannak jogosítva, hogy a királynak, ha a nemesi jogok sérelmére cselekszik, ellenmondjanak és ellenszegüljenek. (IX.)

Abból, hogy a nemesítés és birtokadományozás joga a királyt illeti meg: származtatja azt a «törvényerőre emelkedett szokást», mely szerint a nemes, ha fiörököse nincs, csak királyi jóváhagyással rendelkezhetik ingatlan javairól, melyek különben a királyra szállanak örökségűl. (X.)


25. A «TRIPARTITUM» 1572-IKI ZSÁMBOKI-FÉLE BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Inkább eszmetársulás, mint a belső összefüggés követelése vezette Werbőczit ezután annak a jogi elvnek formulázására, hogy a király örököse valamennyi főpapnak és egyházi férfiúnak is, a mennyiben a megüresedett főpapi javadalmakat adományozza; míg a római szentszéket csakis «a megerősítés joga illeti meg». Nem szorítkozik ezen tétel felállítására; külön czímben bizonyítja, hogy a pápa Magyarországban «az egyházi hivatalok adományozásánál a megerősítés hatalmán kivül egyéb joghatóságot nem tartott fönn magának». A következő négy érvet hozza föl.

Az országban minden püspökséget, apátságot és prépostságot a magyar királyok alapítottak, kik ez által a kegyuraságot s ezzel a kinevezés, választás és adományozás hatalmát szerezték meg. Szent István király a magyarok megtérítésével szerezett érdemeinek jutalmáúl a pápától az apostoli czímet, a kettős keresztet és azt a kiváltságot nyerte, hogy a tőle alapított főpapi székekre maga nevezhessen ki főpapokat. A magyar királyok ötszáz esztendőn át a javadalmak adományozása jogának zavartalan birtokában voltak; minélfogva törvényes elévülés esete forog fönn. Végre ezt a jogot Zsigmond király idejében a konstanczi egyetemes zsinat megerősítette. (XI.)

Az egyházi férfiaknak a világi nemesekkel való jogegyenlőségét Werbőczi már egyszer hangoztatta ugyan, de e helyen ismételi, hogy az egyházi férfiak «épen úgy, mint a világi emberek, Magyarország törvényesen megkoronázott királya iránt hűségi hódolattal tartoznak, világi javaikra nézve az ország bármelyik rendes bírája előtt perbe idézhetők és a világiak módjára törvényt állani kötelesek». (XII.)

Ezen kitérés után a királyi jószágadományokra vonatkozó jogi elveket adja elő. Mindenek előtt felsorolja a hűtlenség vétkének eseteit, melyek jószágvesztést vonnak maguk után. Ezen esetekhez tartozik «az alkotmány, a király, a korona ellen intézett támadás». Werbőczi e helyen újból kiemeli, hogy a jogos önvédelemből származó támadás nem szül hűtlenségi vétket. Szorosán megkülönbözteti azután a hűtlenségtől a többi főbenjáró bűnöket (gyilkosságot, rablást stb.), melyek halálbüntetést vonnak maguk után, de nem jószágvesztést, minélfogva az elítéltnek vagyona a törvényes örökösökre száll. (XIII-XVI.)

Ez a megjegyzés átmenetűl szolgál az örökösödési jog szabályainak tárgyalására. Ezeknek alapját képezi a megkülönböztetés azon jószágok között, a melyekre csak a fiágat illeti az örökösödés és azok között, a melyekre a leányág is igényt tarthat. Az utóbbiakhoz tartoznak az apai és anyai pénzen vásárolt, a megölt nemes ember díjában szerzett és leánynegyed czímén örökölt jószágok. Minden egyéb, akár örökölt, akár adományúl nyert birtok a fiágra száll; kivéve azt az esetet, a mikor asszonyt vagy hajadont a király fiúsít.


26. A «TRIPARTITUM» 1572-IKI KOLOZSVÁRI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


A leányág örökösödési jogának a természetjoggal ellentétben álló megszorítását Werbőczi tüzetesen magyarázza. Magyarország – úgymond – ellenségektől van körülvéve; az ősöktől vérük ontásával szerzett jószágokra tehát igényt csak azok támaszthatnak, kik katonáskodni, harczolni képesek. Ezen álláspontra helyezkedve, nagy engedményt lát abban, hogy a pénzén vásárolt birtokokban a fiú és leányág egyaránt örökösödik; mert «a pénzt szintén igen nagy szolgálattal és munkával, sőt néha szörnyű vérontással szerezik és gyűjtik; már pedig az asszonyok és hajadonok a háború terheit nem viselhetik, a hazát nem védhetik». (XVII-XIX.)

E szerint a vagyonjog terén első sorban az ország védelmének érdekei mérvadók s ezek érvényesülnek a korona örökösödési jogában, melynek oltalmára egyebek között az elévülés száz esztendőben van megállapítva. (XXII.) Másrészről azonban a törvényes örökösök a jogorvoslat megfelelő eszközeivel rendelkeznek azokkal szemben, kik a roszhiszeműleg tévútra vezetett királytól jószágadományokat eszközölnek ki. Az ilyen esetekben megindított per eldöntéseig, a perelt jószágok kezelése tekintetében követendő eljárást az 1486-ik évi végzemény szabályozta, de több czikkelyét az 1492-ik évi országgyűlés megváltoztatta. Werbőczi kimutatja, hogy ezen változtatások «az ország régi szokásaival ellentétben állanak». (XXII., XXV., XXVI., XXX.)

A királyi adományozás útján nyert jószágokban az adományos egy év alatt köteles magát az illetékes hatóság által beiktattatni s csak ha ellenmondás nélkül történt a beiktatás, lesz a jószágok jogos birtokosává. (XXXII.)

Régtől fogva meghonosúlt az a gyakorlat, hogy urak és nemesek jószágaikra, melyeknek békés birtokában vannak, új királyi adományleveleket eszközölnek ki; a mit gyakran roszhiszeműleg tesznek, a végből, hogy a pénzen szerzett jószágokból a leányágot kizárják, vagy ellenkezőleg a fiágat illető jószágokat hitvesüknek és leányaik részére biztosítsák. Ezzel a «vértagadásnak» jószágvesztéssel megtorlandó büntényét követik el, melynek kiderítésére a törvénykezési eljárás szabályozva volt. (XXXVI-XXXIX.)

Ezek után a Hármaskönyv visszatér az örökösödési jogelvekhez. Az apa halála után az ingatlan jószágokban a fiúgyermekek egyenlően osztoznak; az apai ház a legifjabbiknak jut, míg a többiek a közös örökségből ahhoz hasonló értékű új házakat építenek; ha pedig ez az apai ház nagy értéke miatt nem lehetséges, becsértékének megfelelő összeg osztatik szét a testvérek között. A levéltár megőrzésére és a pereknek vitelére a legidősebbik fiú van hivatva. Az osztozást a király rendeletéből a főispán, alispán vagy egyik szolgabíró végezi, ha a jószágok egy megyében; az itélőmesterek egyike, ha több megyében fekszenek. Ha a testvérek közül egyik jószágadományt nyer és az adománylevélbe a többinek neve is föl van véve, az úgy szerzett jószágban egyenlően osztoznak.


27. A «TRIPARTITUM» HORVÁT FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Ha birtokos nemes ember fiúgyermekek nélkül halt el, jószágaiban az osztályos atyafiak örökösödnek vagyis azok, a kiknek ősei az elhunytnak ősével egykor közös örökségben osztoztak; ha ezt oklevelekkel bizonyíthatják be, elévülésnek kétszáz év multával sincs helye; oklevél hiányában hatvan éven belül tanubizonysággal igazolhatják jogaikat. Azon jószágok, melyeket a király egymástól vérségre idegen személyeknek együtt adományoz, az egyiknek fiörökös nélkül bekövetkezett halála után az ő része a koronára száll vissza. Ellenben a férjnek és feleségnek közösen adományozott jószágok az egyiknek fiörökös nélkül bekövetkezett halála után – «a test egységénél és kötelékénél fogva» – a másikra szállanak. (XL-L.)

Az apai hatalom «a szárnyra nem bocsátott vagyis az apai alárendeltségből föl nem szabadított» fiúkra és leányokra, úgy szintén a még szárnyra nem bocsátott fiúknak gyermekeire oly módon érvényesül, hogy a fiú, a míg apai hatalom alatt áll, az apai jószágokból semmit sem idegeníthet el, azokat illetőleg szerződést nem köthet, végrendeletet nem alkothat; az apa megfenyítheti, őrizet alatt tarthatja, túszúl adhatja fiát. Ha a felserdült, törvényes korú fiú súlyosan bántalmazza szüleit, ellenük bünvádat emel, vesztükre tör, fogságba esett apját ki nem váltja, gonosz emberekkel czimboraságban áll: az apa őt az öröklött jószágokból ki nem tagadhatja, hanem a vagyon megosztásával kielégítheti. Viszont a fiú, ha az apa pazarló, őt igazságos ok nélkül súlyosan megfenyíti, bűn elkövetésére kényszeríti, házasságkötéstől eltiltja, úgy szintén akkor is, mikor apai engedélylyel házasságot kötött: az apai vagyon megosztását követelheti. (LI-LIII.)


28. A «TRIPARTITUM» 1581-IKI ZSÁMBOKI-FÉLE BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Minden birtokos nemes a szerzett, vagy szerződés értelmében rászállott jószágokról szabadon rendelkezhetik. Ellenben az ősi jószágokat a gyermekek és az osztályos atyafiak belegyezése nélkül csak ha alapos okok forognak fönn idegenítheti el; úgy mint: ha idegen kezén levő zálogos birtokot vált vissza; hitbért, nászajándékot és leánynegyedet fizet ki; halastavakat, házakat, majorokat létesít; jobb birtokot szerez; főbenjáró ítélet alól szabadulandó az ellenféllel kiegyezkedik; török vagy tatár fogságból magát kiváltja. Ilyen esetekben köteles a vétellel megkínálni gyermekeit és az örökösödési joggal bíró atyafiakat, kik a közbecsű szerint való árban magukhoz válthatják a jószágot. (LVII-LX. )

Mivel a koronának a birtokos nemesek magvaszakadtával beálló örökösödési jogairól a király lemondhat: azok, kik jószágaikról a magszakadás esetében rendelkezni kívánnak, a királyi jóváhagyást kötelesek kieszközölni. (LXIV-LXV.)

Ha valaki törvényes jogczím nélkül erőszakkal foglal birtokot, a jogos birtokos vagy örököse egy esztendő alatt a bitorlót erőszakkal kiűzheti; ezen idő eltelte után jogait csak per útján érvényesítheti. (LXVIII.)

Minden birtokos szabadon tehet jószágaira nézve cserét, melyet hasznosnak itél; ebben gyermekei vagy atyafiai nem gátolhatják; azonban a csere útján szerzett jószág szintén gyermekeit és atyafiait illeti. Csalárdúl vagy szinlelve tett hátrányos cserék megsemmisítésére a gyermekek és atyafiak per útján tehetnek lépéseket. (LXX-LXXIV.)

Az elévülés királyi jogokra száz, egyháziakra negyven, nemesiekre harminczkét, polgáriakra tizenkét esztendő múlva áll be. Az osztályos atyafiak jogaira, a hitbérek és leánynegyedek fizetésére, a határigazítások és zálogjogok tekintetében elévülésnek nincs helye. Hasonlóképen az elzálogosított jószágot az örökösök bármilyen hosszú idő eltelte után visszaválthatják. (LXXVIII-LXXXIII.)

A leányokat az apai örökölt jószágokból a negyedjog, vagyis a jószágok közbecsű útján megszabott értékének negyedrésze illeti meg. A férjes nők férjük jószágaiból hitbért kapnak; zászlósuraktól négyszáz, mágnásoktól kétszáz forintot, a nemesektől kevesebbet; de a második házasságban a hitbérnek csak felét, a harmadikban negyedrészét, a negyedikben nyolczadrészét igényelhetik. (XCIII-XCVII.)

E helyen, hol a zászlósurak feleségeiről van szó, külön czímben találjuk a zászlósúri méltóságok felsorolását. (XCIV.)

Ezután az özvegyi jog ismertetése következik. A gyermektelenül és végrendelet nélkül elhalt férj ingó vagyona az özvegyre száll tulajdonúl, a ki férje ingatlan javainak és lakóházának haszonélvezetében marad, míg más házasságra nem lép. Ha a férj gyermekeket hagy hátra, ezek és az özvegy egyenlően osztoznak az ingó vagyonban. Ha a férj a házasság tartama alatt jószágokat vásárolt, ezekben az özvegy csak akkor részesedik, ha a bevalló okiratba az ő neve is föl van véve. (XCVIII-CV.)


29. A «TRIPARTITUM» 1611-IKI DEBRECZENI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


A házassági jogot, mely az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozott, nem tárgyalja Werbőczi. Arra utalván, hogy a «szent kánonok és országos törvények (rokonok között) a negyedik ízen belül a házasságot tiltják», csak azt az egy esetet fejtegeti, a mikor ezen tilalom daczára vérrokonok házasságra lépnek. Akár tudva, akár nem tudva cselekszik ezt, a házassági érvénytelen, azzal a különbséggel, hogy az első esetben a gyermekek törvénytelenek és öröklési jogukat elvesztik, a második esetben pedig törvényesek és öröklési joggal birnak. (CVI-CVIII.)


30. A «TRIPARTITUM» 1628-IKI BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


A jogi cselekményekre való képességnek az életkor szempontjából való meghatározásában a magyarországi szokásjog külömbséget tett a teljes kor és a törvényes kor között; amazt a férfi 24, a nő 16, ezt mindkét nem 12 éves korában éri el. A teljeskorúság jogi következménye az, hogy ügyvédet vallhatnak. A férfi adósságot csinálhat és elzálogosíthat 16, ingóságairól rendelkezhetik 18, ingatlanairól 24 éves korától; a nő minderre 14-ik esztendejében képes, azon megszorítással, hogy 16-ik esztendeje betöltése előtt véghezvitt jogi cselekményeit később visszavonhatja, ha bebizonyítja, hogy azokra kényszeríttetett. (CXI.)

A teljes kor eléréseig a gyermekek atyjuk halála után gyámság alatt állanak. A szülőknek joguk van kijelölni a gyámot. Ilyen rendelkezés hiányában az apa halála után törvényes gyám az anya, vagy az ingatlan javak öröklési jogának sorrendjében az atyafiak egyike; törvényes gyám hiányában a király rendel gyámot. Azon esetek, melyekben valaki a gyámság viselésére képtelenné válik és elvállalására nem kényszeríthető, egyenként fel vannak sorolva. A gyám hatásköre és felelősségre vonásának módozata részletesen szabályozva van. (CXIII-CXXXII.)

Az utolsó tárgy, mely a Hármaskönyv első részében helyet talál, az ingó és ingatlan javak becslése. Az ország régi szokása megkülömbözteti az ingatlan javaknál az örökbecsűt és a közbecsűt. Amaz ennek tízszeresét teszi. Ingó javaknál csak közbecsűnek van helye. A közbecsű szerint, vár vagy kolostor értéke 400 forint; népes nemesi udvaré 12 forint; népes jobbágyteleké 4 forint; egy ököré, csődöré, kanczáé 4 forint; egy tehéné 2 forint; egy sertésé, egy birkáé 1 forint. Ez a becslés mérvadó a birságok, leánynegyedek, hitbérek, zálogok és adósságok kifizetésénél, úgyszintén a határok kiigazításánál. (CXXXIII-CXXXIV.)

*

A második rész «a perek folyamáról, a végrehajtásokról és az itélethozás rendjéről» értekezik. Azonban megelőzőleg Werbőczi tárgyalni kívánta azt a kérdést, hogy «a fejedelem és az ország rendeletét vagyis közönséges végzeményét miképen kell magyarázni? úgyszintén, hogy a mi szokásunk, vagyis nem írott jogunk, melylyel ez idő szerint közönségesen élünk, eredetét honnan vette?»

A törvények érvényességére vonatkozólag a következő szabályokat állítja föl. A törvény, melyet új törvény eltörölt, hatályát elveszti; de az eltörlés előtt megindított pereket a korábbi törvény szerint kell folytatni; kivéve, ha az új törvény világosan visszaható erővel van felruházva. Mikor új törvény az ugyanazon ügyben alkotott régi törvény megváltoztatásáról nem tesz említést, az utóbbi megtartja erejét; hacsak «a nép ellenkező gyakorlata erejét el nem vette». (I-II.)

Ezzel összefüggésben fölveti azt a kérdést: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat maga alkothat-e, vagy a nép beleegyezésére van-e szüksége?

A választ történeti visszapillantás előzi meg. A míg a magyar nemzet hajdan «pogány módra élt», a törvényhozás és rendelkezés egész hatalma a vezérnél és a kapitányoknál volt. A katholikus hit befogadása és a királyság megalapítása után, a magyarok «a törvényhozásnak, birtokadományozásnak és bíráskodásnak egész hatalmát az ország szent koronájára,… következésképen a királyra ruházták át és így ettől fogva a királyok a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni a törvényeket, a mint ez korunkban is történni szokott.»

«A fejedelem egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az isteni és természeti jogot sértő dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságainak ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet: ha vajjon annak az ilyen törvények tetszenek-e? Ha igennel felel, azontúl az ilyen végzéseket, az isteni és természeti jog épségben maradván, törvényekül tartjuk meg.»

«Gyakran maga a nép is, közös megegyezéssel, elhatározza azt, a mit a közjóra hasznosnak ítél és irásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve törvényt alkosson. Az ilyen végzések, ha a fejedelem helybenhagyását elnyerik, törvényerőre emelkednek. Ezek a fejedelem statutumainak neveztetnek; mert az ő beleegyezése és megerősítése által válnak törvényekké; mindazáltal gyakran országos végzeményeknek is mondatnak.» (III.)

Mivel ezen fejtegetésekben a «népről» (populus) szól, külön czímben megmagyarázza, hogy ez a kifejezés «a főpapok, zászlósurak, egyéb mágnások és a többi nemesek» megjelölésére szolgál. (IV.)

Egyébiránt az országos végzemények kötelező ereje kiterjed a nem-nemesekre is, vagyis mindazokra, «kik a fejedelem joghatósága alatt állanak» és az országban lakó idegenekre. Sőt Werbőczi hangoztatja, hogy a törvények «első sorban magát a fejedelmet kötelezik, ki azokat a nép kívánságára közreadta; azon közmondás szerint: vesd magad alá a törvénynek, melyet magad hoztál.» (V.)


31. A «TRIPARTITUM» 1629-IKI DEBRECZENI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Az ország törvényeiről Werbőczi azt a felfogást vallja, hogy «majdnem mind eredetileg a pápák és a római császárok törvényeinek kutforrásából származtak.» Fölemlíti egyszersmind azt az elterjedt nézetet, hogy «a perlekedési gyakorlatot, a melyet a peres ügyek megkezdésében, folytatásában, megvitatásában és elintézésében követünk, Károly király Francziaország határairól hozta be az országba; és azt, miként eddig sértetlenül megtartattak, jövőre is meg kell tartani.» A törvénykezésben követett szokásnak három alapját jelöli meg: «a közönséges rendeleteket és végzeményeket, – a királyi kiváltságleveleket, – az ország rendes bíráinak ítéleteit.» (VI.)

A királyi kiváltságokról azt a jogi elvet hangsúlyozza, hogy érvénytelenek, ha akár az közönséges jogot, akár egyesek jogait sértik, név szerint azok is, melyekkel a király netán jövőben bárkit a megyei törvényszék és az ország rendes bíráinak hatósága alól kivonna. Megokolásúl ismétli a törvény előtt való egyenlőségnek az I. rész IX. czímében foglalt jogelvét, hogy «minden úr és nemes… egyenlő törvénynyel és szokással tartozik élni.» (VII-XII.)

Mivel a kiváltságlevél jogerejének föltétele az, hogy hiteles pecséttel legyen ellátva; meghatározza a hiteles pecséteket, a melyek alatt a király, az ország rendes bírái és a hiteles helyek (káptalanok, konventek) közhitelű okleveleket állíthatnak ki. (XIII.)

Azután egyenként felsorolja a királyokat, kinek kiváltságlevelei érvényességüket megtartották, illetőleg elvesztették.

Az utóbbiak sorába tartoznak: Péter, Aba Sámuel, IV. István, III. László, III. Endre, Erzsébet királyné (Albert neje) és I. Ulászló. Továbbá Róbert Károlynak első és második pecséte alatt, Nagy Lajosnak első pecséte alatt, Zsigmondnak 1406 előtt, Hunyadi Mátyásnak koronázása előtt kiállított kiváltságlevelei (a mennyiben utóbb meg nem erősíttettek) szintén érvénytelenek.

II. Endre királyról szólván, megemlíti, hogy «a nemeseket, kik előbb a királyoknak némi szolgálatokkal és jobbágyaik részéről gyűjtelékfizetéssel tartoztak, ezek alól legelőször Endre király vette ki és mentesítette.» «Ezért – teszi hozzá – mind a mai napig minden utána következő király, a koronázás előtt esküvel kötelezi magát, hogy Endre király végzeményét és törvényeit megtartja.» A kiváltságlevelekről szóló fejtegetéseinek kiegészítéséül, könyvébe egész terjedelemben fölveszi az országos tanács 1448-ik évi okiratát, mely a koholt, hamis oklevelek felsorolását foglalja magában. Végre az okiratokról, melyek az oklevelek hitelességét biztosítják, és a hamis oklevelek felismerése végett követendő eljárásról értekezik. (XIV-XVII.)


32. A «TRIPARTITUM» 1643-IKI BÁRTFAI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Csak ezután tér át a második rész tulajdonképeni tárgyára: a perfolyam különböző stadiumaiban, a perbe hívásban, az idézésben, a tanuk vallatásában és megesketésében, végűl az ítélet hozásában és végrehajtásában, a felek és bírák által követett eljárás szabályainak előadására. (XVIII-LXX.)

A perek megindításában való roszhiszemű eljárás a patvarkodás büntényét képezte, ha a felperes ugyanazon ügyben kétféle úton indított pert, vagy azt, a kit kötelezettségeitől előbb felment, utóbb bepereli, vagy végre királyi engedély nélkül perújítást kísérel meg. A patvarkodó elveszti ügyét és kétszáz forint bírságra ítéltetik. Az a felperes, a ki az, általa megindított perben igazságtalan panaszt emel vagy becstelenítő kifejezésekkel él köztiszteletben álló személy ellen, «nyelvváltság» czímén száz forintnyi bírságot fizet. Ősrégi szokásból, hosszas gyakorlatból eredt és mindennapivá vált az az eljárás, mely szerint a pervesztes fél a bírói ítélet végrehajtását, kivont kardnak vagy más fegyvernek felmutatásával megakadályozta, a végrehajtásra kiküldött bírói személyeket visszaűzte. Ezen eljárás első ízben csak hetvenkét forintnyi bírságot vont maga után; azonban másodízben hütlenség büntényét képezte. (LXX-LXXVI.)


33 A «TRIPARTITUM» 1660-IKI LŐCSEI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


A bírói ítélettel eldöntött perekben csak királyi kegyelem mellett lehet perújítást követelni. Ellenben a bírói ítélet előtt a per leszállítását vagyis elejtését akár a bíró eszközölheti, mikor a perbehívó iratban lényeges hibát és tévedést talál, akár maga a felperes, a ki ebben az, esetben harminczhat forintnyi bírságot fizet, melynek két harmada a bírót, egy harmada az alperest illeti. Birtokjogi perekbe az ítélet hozatala előtt joguk volt beavatkozni mindazoknak, kik igazolni tudták, hogy a peres birtokjogokra igényük van és a felperesnek a perben tett kiadásokból a rájuk eső részt megtérítik; azonban a felperes és alperes között az itélet meghozatala előtt létrejött egyezségben a beavatkozók kötelesek megnyugodni. Végűl a peres ügyek vitelében fizetendő bírságok behajtása körül követendő eljárás szabályai adatnak elő. (LXXVII-LXXXVI.)

*

A harmadik rész feladata a magyar korona melléktartományainak eltérő szokásjogát ismertetni. Werbőczi mindenekelőtt azt a kérdést veti föl: «vajjon hozhat-e minden nép, vármegye vagy város önmagától külön statutumokat?» A válasz így hangzik: «Minden nép vagy közönség, mely joghatóságot nélkülözvén, másnak uralma alatt áll, csak feljebbvalójának beleegyezésével alkothat statutumokat, oly módon, hogy ezek isteni és emberi jogot ne sértsenek, jogtalanságot és az örök üdvösséggel ellenkezőt ne tartalmazzanak, mások jogainak ártalmára és sérelmére ne legyenek.» És ebből az elvből azt a következtetést vonja le, «hogy a dalmátok, horvátok, slavoniaiak és erdélyiek… Magyarország közönséges határozatai és végzeményei ellen, úgyszintén a királyi kúriában, az ország rendes bírái által ingatlan javak és birtokjogok tárgyában hozott itéletek és bírósági határozatok ellen semmit sem rendelhetnek, statutumot nem alkothatnak;… továbbá a vármegyék statutumokat hozhatnak a szántóföldek, rétek, erdők, folyóvizek őrzése, a malmok állapota és jövedelme tárgyában és hasonló dolgokban, sőt a megyei törvényszékeken megtartandó törvényszakok és perfolyamok ügyében is, de az országos végzeményeket és a királyi kúria régi, jóváhagyott bíráskodási szokásával nem ellenkezhetnek…; végre a szabad városok, úgyszintén a kereskedők, kalmárok, mesteremberek, a fejedelem hozzájárulásával, statutumokat hozhatnak, csakhogy ezek tisztességesek és igazságosak legyenek, mások jogaiban és szabadságában kárt ne tegyenek, sérelmet ne okozzanak… Az ilyen statutumokat a nép többségének és józanabb részének hozzájárulásával kell hozni;… józanabb pedig az a rész, a melyben a méltóságra, tudományra jelesebbek vannak.» (I-II.)

Ezután előadja Werbőczi a slavoniai és erdélyi nemesek, úgyszintén a székelyek különös magánjogi szokásait. Ezek közé tartozik a különbség a fejváltság díjában, vagyis azon pénzösszegben, a melyet a gyilkos egyéb büntetésen felül a végett fizet, hogy fejét megmentse. (III-V.)

Két czímben tárgyalja azt az eljárást, a mit a vármegyei törvényszékektől a királyi kúriához való fölebbezésben és a pereknek a kúriától a megyei törvényszékekhez való visszaküldésében kell követni. (VI-VII.)

A városok szokásjoga értelmében, polgáraik a nemesekkel a fejváltság díjának tekintetében egyenlők; de ezeknek egyéb kiváltságaival nem élhetnek; «a város területén kivül a polgárok tanuskodása a nemesekkel szemben egyáltalán el nem fogadtatik, károk és adósságok megtérítésére nézve, ha ezek értéke egy forintnál magasabb, esküre nem bocsáttatnak. Ellenben a városok saját polgáraikra nézve, a bíráskodás legszélesebb körű hatalmát gyakorolják; csakhogy itéletüktől a tárnokmesterhez és ettől a királyi személynökhöz fölebbezni lehet. (VIII-X.)

Ezen általános jogelvek megállapítása után a perjogra, örökösödési jogra és büntetőjogra vonatkozó szabályok következnek. (IX-XX.)

A gyilkosság büntényével kapcsolatban Werbőczi az önvédelem jogával tüzetesen foglalkozik, korlátait s föltételeit megszabja. (XXI-XXIV.) A jobbágyosztályra vonatkozó szokásjog előadásában a földesúri bíráskodást, a földesúr ítéletétől való fölebbezést, a jobbágyok és nem-nemes cselédek törvényszéki esküjét, vagyoni és örökösödési jogát tárgyalja. Fejtegetéseit azzal a nyilatkozattal zárja be, hogy parasztok nemesek ellen pert nem indíthatnak; nemes embertől szenvedett sérelemmel szemben csak földesuraik közbenjárása mellett szerezhetnek elégtételt. (XXV-XXXI.)


34. A «TRIPARTITUM» 1698-IKI KOLOZSVÁRI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.

Ezután négy czímben azt adja elő, hogy a főispánoknak és kiváltsággal ellátott nemeseknek a nyilvános gonosztevőket miképen kell büntetniök; a marhák és barmok által okozott károkat miképen kell megtéríteni; az ellopott és megtalált lóval miképen kell elbánni; a pereknek a királyi kúriához felebbezéseinél miképen kell eljárni. (XXXII-XXXV.)

A könyv utolsó czímében a zsidókról Werbőczi kijelenti, hogy «mivel az üdvösséggel ellenkező többféle kiváltságaik vannak, és különben is az uzsorákról ítélni veszedelmesnek látszik», jogi állásukkal ő tüzetesen nem foglalkozik; csak a zsidók törvényszéki esküjének szövegét közli. (XXXVI.)

III.



Werbőczi feladata a Hármaskönyv szerkesztésénél. Az uralkodó szokásjogot foglalja írásba. A Hármaskönyv tartalmának rokonsága a római joggal. A frank-germán és norman-olasz állam- és magánjog hatása a magyarra. Werbőczi nem compilator. Hogyan szerkeszti a törvénykönyvet. Önálló itélete. Közjogi felfogása. Fejtegetései a magyar nemesség eredetéről s egyenlőségéről. A nemesség kiváltságai. Werbőczi fejtegetései megegyeznek a törvényekkel. Egyetlen eltérés. A köznemesség közjogi állása a koronával szemben. Werbőczi következtetései. A király törvényalkotási joga. A király kegyúri joga Werbőczi meghatározása szerint. Werbőczi mintái a Hármaskönyv szerkesztésénél. A «Summa legum» cz. osztrák jogi tankönyv. A római jogi irodalom hatása Werbőczire. Mennyiben követi Werbőczi mintáit? Művének czélja.

WERBŐCZI – mint láttuk – a tényleg érvényben levő szokásjog irásba foglalására, tehát nem új törvényjavaslat készítésére, nem is arra, a mit ma codificatiónak nevezünk, kapott megbízást. Feladatát lelkiismeretesen tartotta szem előtt. – Az Ulászló királyhoz intézett ajánlólevélben így szól: «Senki se higyje, hogy új törvényeket mernék hozni vagy betoldani. A mit elődeimtől kaptam, a minek alkalmazását az igazságszolgáltatásban, a peres ügyek tárgyalásánál láttam, hallottam, tanultam: azt gyűjtöttem össze és hoztam rendbe könyvemben».

És egy más helyen: «Gondosan ügyeltem arra, hogy semmit se irjak, a mi nemes országunk jó erkölcseitől és szokásaitól, a királyi rendeletektől eltér, vagy azokkal ellenkezik. Arra törekedtem, hogy mindennek hűsége és hitelessége szilárdúl álljon».

Könyvében kijelölvén az uralkodó szokásjog alapjait: az országgyűlési végzeményeket, a királyi kiváltságleveleket, az ország rendes bíráinak ítéleteit és a helyhatósági statutumokat;[90] ezekben megismerteti velünk a forrásokat, melyekből merített.

Werbőczi tehát kortársaival szemben nem tartott és a jogtudomány történetében nem tarthat igényt arra a dicsőségre, hogy új elveket, új intézményeket honosított meg hazája jogéletében.

Semmi sem igazolja azt a feltevést, hogy Werbőczi akár az anyagi, akár az alaki jog terén újat alkotott vagy a fennállót megjavította volna.

Azt a vakmerőséget, hogy a kapott megbizással ellentétbe helyezvén magát, az ország régi joga gyanánt saját újításait nyújtotta volna, ép oly kevéssé lehet föltenni, mint azt, hogy ilyen leplezhetetlen merényletet a király és a nemzet némán tűrt volna.

Már pedig tény, hogy a Hármaskönyvet Werbőczi – mint látni fogjuk – «tiszttársaival és a hazai jogban jártas férfiakkal» előlegesen megvitatta; az országgyűlés és a király észrevétel nélkül jóváhagyták; felek, ügyvédek, bírák mindjárt általánosan használatba vették; még a szerző személyének és politikájának ellenségei sem támadták meg.

Mindez kétségtelenné teszi, hogy a Hármaskönyv azt tartalmazta, a mit a magyar jogászvilág a XVI. században tényleg érvényes és gyakorlatban levő jog gyanánt ismert.


35. A «TRIPARTITUM» NÉMET FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Azonban már maga Werbőczi, mikor a fennálló és gyakorlatban levő magyar jog elveit és szabályait rendszeresen egybefoglalta, tudományosan kiképzett éles elméjével fölismerte, hogy azokat nem a magyar nemzet maga, külső befolyásoktól függetlenűl teremtette meg.

«Tudnunk kell – irja – hogy ezen országnak egész joga a pápák és a római császárok törvényeinek kútfőiből meríttetett.» Továbbá kiemeli, hogy a törvénykezési eljárást, a perlekedési gyakorlatot Francziaországból honosította meg Róbert Károly.

E szerint a legmagyarabb jogtudós hirdeti, hogy a magyar nemzet jogélete a kánoni, római és francziaországi jog elemeiből táplálkozott.

A múlt század harminczas éveiben egy magyar jogtörténész tüzetesen kimutatta Werbőczi Hármaskönyvében az egyházi jog befolyásának nyomait.[91]

Még korábban, a XVI. század végén, vonta magára a jogtudomány művelőinek figyelmét a Hármaskönyv tartalmának a római joggal való rokonsága,[92] melynek tárgyalása a jogtudósok hosszú sorát foglalkoztatta.[93]

És csakugyan a magyar jogtörténet emlékeinek tanulmányozása kétségtelenné teszi, hogy a magyar nemzet állami élete, a kereszténység befogadása óta európai alapokon fejlődött, idegen befolyások uralma alatt állott. Az Árpádok alatt a frank-germán, a XIV. században a norman-olasz állam- és magánjog hatása volt túlnyomó; mindkettőnek gyökerei pedig a római jog talajában mélyedtek el.

«Az ősök bölcsesége – irja egy kiváló magyar jogász – a viszonyok igényeinek megfelelő jót onnan merítette, a hol azt találta; a magyar nemzet pedig birt annyi életképességgel és erővel, hogy az idegen vér származékát azonosítani tudta saját szokásaival és jellemével, a nélkül, hogy annyi századnak küzdelmei közepett, önálló nemzetisége sajátságos színezetét koczkáztatta vagy épen elvesztette volna.»[94]

Mindazáltal azok, kik Werbőczi «a római jogelmélet befogadásáért» magasztalják és azok, kik ellene «a római jog becsempészésének» vádját emelik: egyaránt tévedésben vannak.[95]

*

Werbőczi nem léphetett föl mint újító és alkotó; de azért nem volt közönséges compilator.

A jogállapot bizonytalansága, a törvények és szokások ellenmondásai, az értelmezésükben mutatkozó ingadozás tették szükségessé a jogkönyv szerkesztését. E szerint gyakran jutott abba a helyzetbe, hogy neki kellett eldönteni mi az érvényes törvény, mi a «helybenhagyott szokás.» Az eltérő jogi felfogásoknak egymással való szembeállítását, az egységes jog megalakulása érdekében, lehetőleg el kellett kerülnie. De munkájában mégis találunk öt helyet, a hol ezt teszi.[96]

Miként a magánjogi fejtegetésekben sűrűn nyilt alkalma önálló ítélet érvényesítésére: könyvének közjogi része szembetünően magán viseli egyéniségének és politikai irányának bélyegét.

A köznemesség hegemoniájának kiküzdése volt – mint tudjuk – az ő életczélja. Ennek szolgálatában meglepő ügyességgel válogatta meg a közjogi kérdéseket, melyeknek tárgyalását a magánjog keretébe beleilleszthette és találta meg az átmeneteket, kapcsolatokat, melyek a czélzatosság leplezésére legalkalmasabbak voltak.

Mindjárt a munka első részének kezdetén, abból indul ki, hogy «a személyek jogairól és szokásairól» fog szólani, és kiemeli, hogy ezek a személyek vagy egyháziak vagy világiak. Erre a helyett, hogy az egyházi és világi rend között a különbséget részletezné, azt hirdeti, hogy «nemességre és világi javakra» nézve teljes egyenlőség létezik s ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a világi nemesség összes társadalmi fokozatain ilyen jogegyenlőség uralkodik. Hogy pedig épen erre fekteti a súlyt, jelezi azzal a tétellel, hogy: «nincs valamely úrnak nagyobb, valamely nemesnek kisebb szabadsága»[97]

A magyar nemesség eredetének történeti megvilágításában szintén egyedűl az a czél lebegett szemei előtt, hogy a nemesség egyenlőségének tanát szilárd alapokra fektesse. Ismételi, hogy «minden főpap, báró és nemes a kiváltságoknak, szabadságoknak egy és ugyanazon előjogával él» és «minden báróság és főuraság a nemességből származott».

Ugyanezen szempont vezérli őt a nemesség kiváltságainak az arany bulla alapján való ismertetésénél, a mikor újból ismételi: «A nemesek alatt pedig érjük általában az összes főpapokat, bárókat, többi mágnásokat, valamint az ország más előkelőit, kiket mindenkor egy és ugyanazon szabadság előjoga védelmez». II. Endre királyról pedig megjegyzi, hogy «a nemesi kiváltságokra, előjogokra, szabadságokra, vonatkozó igen jó törvényeit és jeles végzéseit a magyar nemzet ma is mint szent végzéseket égig magasztalja».[98]

A magyar nemesség ezen jogegyenlőségének Werbőczi által különös előszeretettel hirdetett tanai az országos végzeményekkel és a történeti hagyományokkal egészen összhangzásban állottak. Csak egyetlen eltérést lehet megállapítani.

Mátyás király 1486-ik évi végzeményében az örökös grófoknak meghagyta azt a kiváltságot, a mely szerint a megyei törvényszékek joghatósága alól kivéve, közvetlenül a király ítélőszékének voltak alárendelve. Werbőczi, mikor azt az elvet állítja föl, hogy «a főpapok, bárók, mágnások nemesek… ugyanazon törvénykezési eljárással élnek»:[99] az örökös grófokra vonatkozó kivételt nem említi meg; ámbár egy másik helyen nem hallgatja el azt a kiváltságukat, a mely szerint saját pecsétjük alatt vallhatnak ügyvédet, míg ezt mások az ország rendes bíráinak vagy a hiteles helyeknek pecsétje alatt teszik».[100]

A köznemesség közjogi állását a koronával szemben is megszilárdítani igyekezett munkájában Werbőczi. Előadja ugyanis, hogy a magyarok mikor szent Istvánt királylyá választották «a nemesítésnek, következésképen a nemeseket ékesítő és a nem-nemesektől megkülönböztető birtokadományozásnak jogát s teljes hatalmát, az uralkodással együtt a község, a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte».


36. ÖZV. ZÁPOLYAI ISTVÁNÉ EMLÉKCZÍMERE.[101]

Ezen tényből nagy horderejű következtetést von le. «Ettől fogva e két dolog (t. i. a nemesség adományozása a király részéről és az uralkodói hatalomnak a királyra ruházása a nemesség részéről), mintegy a viszonos átruházásnál és kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan egymástól függ, hogy egyiket a másiktól különválasztani, elszakítani nem lehet, egyik a másik nélkül nem történhetik; mert a fejedelmet csak nemesek választják, a nemeseket a fejedelem ékesíti nemesi méltósággal».

Ezen, nem egészen világos és némileg erőltetett okoskodás csúcspontja kétségkivül az a tétel, hogy «a fejedelmet a nemesek választják», a miben annak elismerése foglaltatik, hogy a főpapok, urak és nemesek között a királyválasztás jogának gyakorlásában nincs különbség.[102]

Továbbá tanítja, hogy «a királyok a nép összehívása és megkérdezése mellett alkotják a törvényeket»;[103] az alkotott törvények a királyokat is kötelezik;[104] név szerint az arany bullában foglalt törvények megtartására «minden magyar király, mielőtt fejére teszik a szent koronát, esküvel kötelezi magát».[105]

Ekként az alkotmányosság alapelveit formulázta. Azonban az királyi hatalom gyengítése nem tartozott programmjához. Az oligarchia túlkapásai ellen csak erős királyság biztosíthatta a köznemességet.

A korona hatalmának megszilárdítására czélozott Werbőczi, a mikor a királyi kegyúri jogokat szabatosan meghatározta és történeti kifejlődésük ismertetésére feltűnő részletességgel kiterjeszkedett. Az apostoli királyság eszméjéből levont következtetéseiben azon alapelveket örökítette meg, a melyek Zsigmond király uralkodása óta emelkedtek érvényre és Hunyadi Mátyásban a legerőteljesebb oltalmazóra találtak.

*

A Hármaskönyv szerkesztésében Werbőczi mind a tárgyalt anyag, mind a feldolgozás formájának megválasztásában teljesen szabadon mozoghatott.

A külföldön használatban levő jogkönyvek közül egyetlenegy sem szolgált neki mintáúl; ámbár néhány esztendővel korábban a II. Ulászló jogara alatt álló másik országban, Csehországban két ilyen jogkönyv jött létre.[106]

A Hármaskönyvben feltűnően előtérbe lép a tudományos munka, sőt bizonyos tekintetben az iskolai tankönyv jellege; és ez nem kevéssé meglepő olyan szerzőnél, ki egész életén át a törvénykezés terén működött; magyarázatát pedig abban leli, hogy tankönyvek állottak előtte minták gyanánt.

Egyik kiváló osztrák jogtörténeti iró, Tomaschek, 1884-ben egy XIV. századbeli osztrák jogtudományi tankönyvet ismertetett, mely «Summa legum» czímet visel. Azt a Hármaskönyvvel egybevetvén, arra az eredményre jutott, hogy Werbőczi az ő előbeszédének elméleti fejtegetéseit ama tankönyvből úgy szólván szó szerint vette át; az első és második rész tizennyolcz czímének szövege pedig szerinte arra utal, hogy a római jog tanait, melyeket értékesít, nem közvetlenül a Institutiókból, hanem ama tankönyvben talált idézetekből kölcsönözte.[107]

Ezt a felfogást nem csak a párhuzamosan egymás mellé állított idézetek támogatják, hanem figyelembe vehető az a tény is, hogy a Summa legum példányai Magyarországban el voltak terjedve.[108]

Azonban lehetséges, hogy a Summa legum szerzője és Werbőczi közös forrásból merítettek, mindketten a római jognak általános tekintélyben álló tankönyveit használták föl.

Mert Werbőczi munkájának tudományos formát kívánt adni és erre nem kereshetett másutt mintát, mint a római jog irodalmában, mely a középkor alkonyán világuralomra jutott.

Könyvének három részre osztásában, melyek a személyekről, tárgyakról és jogi eljárásokról (de personis, rebus, actionibus) voltak hívatva értekezni, a római jog commentatorai által meghonosított gyakorlathoz alkalmazkodott. Szintúgy a három könyv egész folyamán szűntelenűl a római jogra támaszkodott, melytől szabatos definitióit, éles megkülönböztetéseit kölcsönözte; ámbár attól a munka tartalmának lényegében függetlennek kellett maradnia.

A doktrinär modor nemcsak az előbeszédben foglalt és az egyes fejezetek élére helyezett elméleti fejtegetésekben, úgyszintén a többrendbeli történeti kitérésekben nyilatkozik; hanem gyakran irályi fordulatokban is; melyek gyakorlati czélra szolgáló jogkönyvben idegenszerűen hangzanak.

Így példáúl, mikor arról szól, hogy az elévülést az egyházi és világi törvényszékek eltérő módon határozzák meg, azt a megjegyzést fűzi hozzá: «Az egyházi törvényszékekről értekezni nem szándékozom, ezt a tárgyat hallgatással mellőzöm és azokra hagyom, kikhez az tartozik».[109]

Nem egyszer a tárgyalt jogi esetet kérdés alakjába öltözteti, és azután az olvasóhoz fordulván, a választ azzal kezdi: «Feleld…»[110]

A tudományos és tankönyvszerű forma elfogadása hozta magával azt is, hogy idézeteket pazarúl alkalmaz és azokat nemcsak jogi és történeti munkákból, hanem a szentirásból és szent atyákból, latin és görög remekirókból kölcsönözi.

Joggal mondhatta tehát, hogy könyve szerkesztésében «lelke előtt honfitársai állottak, kiket oktatnia kell». Az oktatásnak szempontja uralkodik irályában is. «Honfitársai megszokott egyszerű nyelvén» kíván – úgymond – irni s ezért a közhasználatban levő műkifejezéseket használja.»

A humanista babéraira nem vágyott. Czélja – úgymond – «a közjót, a haza békéjét előmozdítani, nem ékesszólását fitogtatni». Ezért szívesen kiteszi magát a megrovatásnak azok részéről, «kik mindent silánynak tartanak, a mit Cicero vagy valamely más jeles iró egyszer-másszor nem használt».

Miként politikai pályáján a tömegekre hatott, úgy Hármaskönyvét azok számára készítette, kik – mint maga mondja – «inkább a fegyvert, az ekevasat és a kaszát forgatják kezükben, mint Cicero, Livius, Sallustius munkáit».[111]

IV.



Az 1514-ik évi pórlázadás leveretése. Werbőczi ezt politikai téren értékesíti. Az 1514. évi országgyűlés végzései. A jobbágyosztályra vonatkozó végzések. Indítékai. A Hármaskönyv ajánlása. A megbírálásra kiküldött bizottság. Werbőczi újabb változtatást tesz rajta. A királyi megerősítés. A szétküldés és kihirdetés elmaradásának okai. Perényi Imre nádor. Werbőczi megválik itélőmesteri állásától. Bakócz pere Brandenburgi Györgygyel. Werbőczi Bakócz javára dönt. A per végrehajtásának akadályai. Werbőczi hazafisága. II. Lajos és Mária herczegnő házasságkötése. A Zápolyai-párt tervei.

A HÁRMASKÖNYVVEL Werbőczi az 1514-ik év tavaszán készült el, a mikor az országot a pórlázadás kitörése végső veszélylyel fenyegette. Ezt Zápolyai János hárította el azzal a győzedelemmel, a mit Temesvár falai alatt Dózsa György fölött kivivott. Azt, vajjon Werbőczi ezen válságos napokban az erdélyi vajda oldala mellett volt-e, nem állapíthatjuk meg; valamint azt sem, vajjon mint ítélőmesternek a Dózsán végrehajtott kegyetlen ítéletben része volt-e.

Azonban kétségtelen, hogy Werbőczi volt az, a ki a temesvári diadal politikai értékesítésére az irányt megadta. Mikor a király és az udvari oligarchia tehetetlenségével szemközt a nemzeti párt fővezérét a haza megmentésének dicsősége környezte: az októberben tartott országgyűlés a legkedvezőbb alkalmat nyújtotta arra, hogy a nemzeti politika czéljai felé újabb lépésekkel haladjon tovább.

A nemzeti párt eljárását ügyes számítás és kiváló önmérséklet jellemzi. Kimélni kívánta a királyt, abban a reményben, hogy őt most végre meghódíthatja a Zápolyaiház nagyravágyó terveinek és a köznemesség igényeinek s rábírhatja, hogy a Miksa császárral 1506-ban kötött egyezséget fölbontsa és Anna herczegnő kezét az erdélyi vajdának ajánlja. Ezért elejtette az egy esztendő előtt felmerült tervet, hogy a királynak gondnokság alá helyezését és kormányzó választását erőszakolja ki. Sőt oly módon lépett föl, mintha a trón megszilárdítása, a királyi tekintély helyreállítása volna a czélja. Ezt a politikát geniális módon hozta kapcsolatba az oligarchia ellen és a köznemesség javára irányozott törekvéseivel.

Az országra nehezedett csapásért a felelősséget az urakra hárította, mint a kik önző haszonleséstől vezetve a korona javait magukhoz ragadták s ezzel a királyt képtelenné tették az ország megvédelmezésére, a nélkül, hogy honvédelmi kötelességeiket maguk teljesítenék.

A Werbőczi által fogalmazott végzemény élén álló törvényczikkely elrendeli, hogy az idegen kézen levő összes királyi javadalmakat: vámokat, bányákat, városokat tényleges birtokosaik azonnal bocsássák vissza; míg követeléseiket később fogja a kincstár kiegyenlíteni. Zápolyai Jánosra nézve azonban kivételt tesz, megállapítván, hogy az ő követelései az országos adóból előlegesen fognak megtéríttetni. Ezen kedvezmény azzal a jelentékeny érdemekkel okoltatott meg, a melyeket a vajda a parasztok megsemmisítése által szerezett; a mely magasztaló nyilatkozatot a többi egyházi és világi urak megbélyegzésével egyértelműnek lehetett tekinteni.

Ugyanez a jelentősége volt annak a czikkelynek is, mely a királyt felkérte, hogy a pórlázadásban való részvételért jószágvesztésre ítélt nemesek jószágait érdemes köznemeseknek vagy parasztoknak adományozza, nem pedig «uraknak és mágnásoknak, kiknek különben is elég vagyonuk van».

A jobbágyosztályra vonatkozó végzések, melyek azt a szabad költözködés jogától megfosztották, uraik irányában tartozásaikat és szolgálmányaikat az egész országra kiterjedő


37. II. ULÁSZLÓ.[112]


érvényességgel egyenlően szabályozták: nem csak a pórlázadás iszonyai által sugalmazott boszúvágy nyilatkozatai, hanem a köznemesség gazdasági érdekeinek biztosítására hivatott rendelkezések természetével birnak.

Ugyanis ebben a korban a földbirtok értéke és jövedelme nem annyira kiterjedésétől és természetétől, mint inkább a munkaerőt nyujtó jobbágyok számától és munkaképességétől függött. Az oligarchák, az udvari méltóságok viselői a jobbágyokra, kiket nagyobb kedvezésekben és előnyökben részesíthettek, mint a köznemesek, mindig hatalmas vonzóerőt gyakoroltak. A jobbágyok költözési szabadsága e szerint első sorban a köznemesek érdekeit fenyegette és arra kényszerítette őket, hogy jobbágyaikkal szemben a legnagyobb kíméletet érvényesítsék. Ezentúl a köznemes meg lehetett nyugtatva az iránt, hogy jobbágyai nem kereshetnek emberségesebb szomszédnál menedéket, nem várhatják hatalmasabbtól sorsuk javítását.

A végzeményben van egy czikkely, mely megállapítja, hogy a király az ő bírói pecsétjét, vagyis a személynök tisztét «a jogban és tudományban jártas, érdemes világi emberre» ruházza.[113] A minek világos értelme az volt, hogy a király a személynöki hivatalból Erdődi János zágrábi püspököt,[114] Bakócz Tamás öccsét mozdítsa el s utódjává Werbőczit nevezze ki. Ez erre a méltóságra való qualificatióját, «a jogban és tudományban való jártasságát», a legfényesebben bizonyította be Hármaskönyvével, melyet most mutatott be II. Ulászlónak. Azonban az ő kegyére más jogczímet is akart szerezni. Munkálatának élére és végére ajánlólevelet helyezett, a melynél a hódolat és szolgálatkészség hízelgő contestatiói tekintetében az udvari párt legszolgaiabb szellemű emberei sem mehettek volna messzebbre.

«Engedelmeskedni óhajtottam – úgymond – felséged parancsának, mely előtt meg nem hajolni véteknek tartanám».


38. ERDŐDI BAKÓCZ TAMÁS ARCZKÉPE.[115]


«Felséged legszerencsésebb vezérlete és boldogító uralkodása alatt fogtam hozzá a munkához.

«Felséged a királyi fényhez legméltóbb, alattvalói nyugalmának és békességének állandósítására a legalkalmasabb módon jár el, mikor az ellenségtől való félelmet messzeűző háborúk és a fegyverek zaja után a békéről gondoskodik.

«Te legjobb és legkeresztényibb király, valamint a trón magaslatán mások fölött állsz, úgy hihetetlen és csaknem mennyei erényekben bővelkedel… Cselekvésedet és gondolataidat mennyei ihlet sugalmazza.

«Felségednek, összes alattvalói nevében, nagy és örökkétartó köszönettel adózom azért, hogy nemes országának épületét a törvények és rendeletek akkora erejével kívánta megszilárdítani, hogy azt a sors mostohasága és az emberek igazságtalansága megrendíteni soha sem fogja…

«Ez idő szerint kimondhatatlan magasztalásra méltóbb, az örök dicsőség biztositására hathatósabb… dolog nem történhetett, mint az, hogy az ország törvényei és határozatai, melyeket ezelőtt legsűrűbb homály és sötétség borított, felséged vezérlete és hatalma alatt az irás fényével megvilágítva, felséged nagy méltóságával köztudomásra jutnak…

«Fáradozásomért eléggé, sőt túlságosan meg vagyok jutalmazva azzal, hogy hazámnak, melynek határtalan szeretetét minden hazafi szívében hordja, hasznára voltam, és felségednek, kinek magamat örök időre átengedém és odaadám, tehetségemhez képest engedelmeskedtem.

«Kérem és esdekelve könyörgök, hogy felséged a szentséges nevének ajánlott munkát újra meg újra átolvasni, megvizsgálni és megrostálni kegyeskedjék… Mindazt, a minek elhagyását, megváltoztatását, hozzáadását felséged éles itélete szükségesnek tartja, méltóztassék legszigorúbb bírálataival kiigazítani és kijavítani, hogy semmi se maradjon benne, a mit a vetélytársak és roszakarók ócsárolhatnának…

«Mérlegelje felséged inkább szándékom minőségét, mint a felajánlott munka csekélységét. Jövendőre pedig, a menynyire erőmtől kitelik, minden igyekezettel, gonddal és szorgalommal azon leszek, hogy felségednek hasznosan szolgáljak. Az akarat és a hűség bizonyára soha sem fog bennem hiányozni.

«Életem utolsó leheletéig minden fáradságot, igyekezetet, gondolatot arra fogok szentelni, hogy felségednek nemcsak parancsait és megbizásait, hanem intéseit és gondolatait is teljesítsem. Leghőbb óhajtásom valósul, ha felséged kívánatainak legalább némi részben eleget tehetek.»

Ezen ajánlólevél tanusága szerint Werbőczi a királyt tartotta hivatottnak arra, hogy a Hármaskönyv megbírálásáról gondoskodjék és jóváhagyásával használatba vételét elrendelje.

Ennek daczára a Hármaskönyv az országgyűlés elé került. Vajjon a király, vagy pedig Werbőczi saját elhatározásából tette át az ország rendeihez: nem dönthetjük el.

Az országgyűlés a munkálat megvizsgálására bizottságot küldött ki, melynek tagjaivá megválasztattak: Wárdai Pál budai prépost, királyi kincstárnok, Batthyányi Benedek budai várnagy, Mekcsei György királyi titkár, az alnádor, három ítélőmester, a királyi ügyigazgató és a királyi törvényszék két köznemes ülnöke: Szobi Mihály, Dombai Pál. Feltűnő, hogy a főpapok és a zászlósurak nem kívántak a bizottságban részt venni, a mi kétségkivül azért történt, mert belátták, hogy nézeteiket és kívánataikat Werbőczivel szemben érvényre emelni nem képesek. A bírálók e szerint túlnyomó részben Werbőczi kartársai, barátai, pártfelei voltak, kik rég hozzá szoktak, hogy az ő szellemi felsősége előtt meghajoljanak.

Egyébiránt eljárásuk puszta formalitás volt, mert megbizatásukban néhány nap alatt jártak el, úgy, hogy alapos tanulmányozásról, egyes részletek megvitatásáról szó sem lehetett.

Mialatt az országgyűléstől kiküldött bizottság előtt feküdt a Hármaskönyv, Werbőczi abban az országgyűlésen alkotott törvények alapján két helyen változtatást vitt véghez. Az egyik jelentéktelen. A II. rész 46. czímében azon esetekről van szó, a melyekben az egyházi személyek ellen is főbenjáró ítéletet lehet hozni és utalás foglaltatik az 1439-ik évi végzeményre; erről megjegyzi Werbőczi, hogy «azt mostani közönséges végzeményünk is jóváhagyja és megerősíti.»

Fontosabb a második hely. A III. rész 25-ik czímét, mely a jobbágyok állapotát és törvényeit ismerteti, egészen átdolgozta. Elmondja ugyanis, hogy a jobbágyok «eddigelé a szabadság amaz előjogával élhettek, hogy törvényes földbérük letétele és adósságaik kifizetése után lakóhelyükről bármikor, nekik jobban tetsző más helyre költözhettek». Azonban – így folytatja – «mivel pártot ütöttek és bizonyos Székely György nevű gonosz haramia vezérlete alatt az egész nemesség ellen az úgynevezett kurucz lázadást támasztották és ezzel az örök hűtlenség vétkébe estek: szabadságukat végképén elvesztvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerültek».[116]

Az így kiegészített munkáról az országgyűlési bizottság ítélete úgy hangzott, hogy «az ország törvényeivel és jóváhagyott szokásaival mindenben megegyez».

Ehhez a felfogáshoz az ország rendei vita nélkül csatlakoztak. A végzeménybe egy czikkelyt iktattak, melyben a királyt fölkérik, hogy «az országos jogot olvastassa meg, hagyja helybe és megpecsételve az ország minden vármegyéjének küldje meg». Egyúttal ezt a kérelmet kivételesen, ünnepélyes formában terjesztették Ulászló elé. Testületileg jelentek meg színe előtt és fölkérték, hogy a Hármaskönyvet «örök érvényű törvény és szokásjog gyanánt, fogadja el, hagyja jóvá, királyi tekintélyének és hatalmának teljességéből erősítse meg».

A király nem találta szükségesnek, hogy a könyvet «megolvastassa», azaz megvizsgálására a maga részéről újabb bizottságot küldjön ki. Csakhamar – november 19-ikén – kinyilatkoztatta, hogy «úgy találta, hogy (a Hármaskönyv) összes fejezetei, czímei és czikkei… az ország jóváhagyott szokásaival és jogaival megegyeznek, sőt ezeket szóról szóra tartalmazzák»; minélfogva elrendeli, hogy «örök időkre érvényes törvény, jog és szokás gyanánt fogadtassanak el».

Ezt a nyilatkozatot ünnepélyesen kiállított oklevélben tette meg s abba befoglalta a Hármaskönyv egész tartalmát.[117] Egyúttal az ország rendeit élőszóval értesítette, hogy a Hármaskönyv pecsételt példányait a vármegyéknek megküldi, a mit azok élénk örömük kifejezése mellett vettek tudomásul.[118]

Azonban a király nem teljesítette igéretét. A Hármaskönyv példányait nem küldte szét. Sőt az országgyűlési végzeményt sem hirdette ki. Ezzel mindkettőt a törvényes kötelező erő egyik lényeges föltételétől fosztotta meg.

Az országgyűlés eloszlása után ugyanis Perényi Imre nádor ragadta magához a hatalmat,[119] és a körüle csoportosuló udvari párt, miként a korábbi években gyakran, úgy most is képes volt a köznemesség országgyűlési vívmányainak életbe léptetését megakadályozni.

Valószínűleg ezzel kapcsolatban állott Werbőczi azon elhatározása, hogy a Szentgyörgyi Péter országbíró mellett elfoglalt ítélőmesteri állástól megvált. Ellenben az erdélyi vajda mellett megtartotta ezt a hivatalt.[120] Most mindketten felhasználtak egy kedvezően kinálkozó alkalmat, hogy kísérletet tegyenek Bakócz Tamást az udvari párttól elszakítani és magukhoz vonni. Az 1515-ik év első napjaiban tartott vajdai törvényszéken Bakócz Tamást nagy értékű szolgálattal kötelezték le. Egy régóta függőben levő fontos perben az ő javára ítéltek.

Corvin János az 1494-ik év tavaszán Hunyad várát tízezer forintért zálogba vetette Kinizsi Pálnak, ki azt néhány hónappal utóbb Bakócz Tamásnak és Erneszt Zsigmond pécsi püspöknek ugyanazon összeg erejéig beírta. Mindazon által, mikor a prímás jogigényeit érvényesíteni akarta, Corvin János kifogásokat emelt, a miből per keletkezett, a melyet halála után özvegye és ennek második férje, György brandenburgi őrgróf, folytattak. Az 1508 elején tartott vajdai törvényszék Bakócznak ítélte oda Hunyad várát. De az itélet végrehajtását a várnagy fegyveres ellenállással akadályozta meg.


39. CORVIN JÁNOS GYŰRŰPECSÉTJE.[121]


A hatalmaskodás ezen ténye újabb pert vont maga után, a melynek eldöntését György őrgróf éveken át késleltetni tudta. Mikor már minden ügyvédi fogást kimerített volt, 1514-ben azon ürügy alatt, hogy az aacheni kegyhelyre zarándokol, a királytól perhalasztást eszközölt ki.

Végre Zápolyai János az 1515-ik év elején tartandó vajdai törvényszék napirendjére tűzte az ügy eldöntését. Mindkét fél ügyvéde megjelent. Az előadó tisztét Werbőczi mint ítélőmester viselte.

A prímás ügyvéde a bírói végrehajtás erőszakos megakadályozásáról szóló törvények értelmében, a hűtlenség büntetését kérte alkalmaztatni.

Brandenburgi György ügyvéde erre azt válaszolá, hogy mikor a hunyadi várnagy a végrehajtást megakadályozta, a vár még az őrgrófné birtoka volt s később szállott királyi adomány czímén az őrgrófra, a ki a birtokba lépése előtt történtekért felelősségre nem vonható.

Ellenben a prímási ügyvéd azt vitatta, hogy a magyar szokásjog elvei szerint az ily tényekért a birtokkal az új birtokosra átszáll a felelősség, melytől a király sem oldhatja föl.

Az őrgróf ügyvéde ezt az érvet nem tudta megczáfolni; de a perhalasztó királyi rendelet előmutatásával az ítélet elhalasztását próbálta kieszközölni.


40. BAKÓCZ TAMÁS BÍBORNOKI PECSÉTJE.[122]

Az előadó az elvi kérdésekben a prímási ügyvéd álláspontjára helyezkedett, a perhalasztó királyi rendeletet pedig nem tartotta figyelembe veendőnek, mert kiállítása óta az őrgróf a zarándokútról visszatérhetett volna.

A törvényszék kimondotta az ítéletet, hogy Hunyadvára zálogjogczímén Bakócz Tamást illeti és a kolosmonostori konventet bizta meg a végrehajtással.

Ezzel még a vajda és ítélőmesterének szolgálatkészsége nem volt kimerítve. Brandenburgi György királyi rendeletet eszközölt ki, melyben Ulászló a konventnek meghagyta, hogy a végrehajtást halaszsza el, mivel a perlekedő felek között egyességet kíván létrehozni.

A király békéltető kísérlete eredménytelen maradt. Ekkor Zápolyai és Werbőczi rávették a királyt, hogy 1515 május 4-én kelt rendeletével az ítélet végrehajtására utasítsa a konventet. Azonban a mikor a konvent és a vajda küldöttei megbizatásukban eljártak, a várnagy fegyveres csapat élén ismét útjukat állotta és fenyegető magatartásával visszavonulásra kényszerítette.

Zápolyai és Werbőczi e szerint nem voltak képesek Brandenburgi György ellenállásán diadalmaskodni; Hunyad vára továbbra is az ő kezei között maradt.

A jóakarat ezen meddő nyilatkozatai nem gyakoroltak Bakócz Tamásra hatást.

Ez alatt Zápolyai János és Werbőczi az udvarra nyomást akarván gyakorolni, a vármegyéket felszólították, hogy az országgyűlésen megajánlott adó behajtását tagadják meg s ezzel erőszakolják ki a Hármaskönyv és az országgyűlési végzemény kihirdetését. A vármegyék erre szívesen ráállottak.

Ekkor, július elején híre jött, hogy a törökök Jajczát, az ország egyik jelentékeny végvárát Boszniában, fenyegetik. Mivel pedig a királyi kincstár képtelen volt hadak küldésére és a vár felszerelésére pénzt előteremteni: attól lehetett tartani, hogy Jajcza elesik. Ilyen körülmények között Werbőczi a pártérdeket az ország javának alárendelvén, az adó mielőbbi behajtása érdekében használta föl befolyását. «Értesültem – írja egyik biharmegyei párthívének – hogy Biharmegye nemessége, mivel ő felsége az országgyűlési végzemény pecsétén példányait szét nem küldötte, az adó behajtását megtagadta. Nékem barátaimmal együtt ugyanaz volt véleményem és elhatározásom. Mivel azonban most az országot végső veszedelemben látom forogni, véleményemet és elhatározásomat megváltoztattam. Ennél fogva a mi vidékünkön az adó behajtásához mindenütt hozzáfogtak. Különben is, ha ezen esztendőben az adót sehol sem fizetik is meg, sőt ha Jajcza el is vész, a végzemény megpecsételése nem várható. A sérelemért tehát, a mit a végzemény kihirdetésének megtagadása következtében szenvedünk, nem szabad az egész ország veszélyeztetésével boszút állani. Isten majd nemsokára másképen segít rajtunk, ha magunkról kellően gondoskodunk és neki híven szolgálunk.»[123]

A politikai önmegtagadás ezen tényének értékét emeli az a körülmény, hogy épen ebben az időben az udvari párt, főképen Bakócz Tamás közreműködésével, a magyar királyi család és a Habsburgdinasztia között rég előkészített szövetséget a valósuláshoz vezette, a mi által Zápolyai János terveit és a személyéhez csatlakozó nemzeti reményeket végképen meghiúsíthatni vélte.

Két nappal az imént ismertetett levél megírása után, július 22-ikén a bécsi szent-István-dómban a kettős házasság: II. Lajos és Mária főherczegnő, Anna herczegnő és Miksa császár unokáinak egyike között tényleg megköttetett. Ugyanakkor a császár Lajost fiává fogadta és a császári méltóságban utódjává rendelté, viszont őt Ulászló a császár és a lengyel király gyámsága alá helyezte.

Werbőczi előtt a tárgyalások, melyek erre az eredményre vezettek, nem voltak ismeretlenek. A homályos, rejtélyes szavakban, melyekkel levelét zárja, bizonyára azok a reménységek lappangtak, a miket ő és pártfelei a súlyos köszvénybajban szenvedő király közeli kimultához csatoltak. Az volt titkos tervük, hogy Lajos trónraléptekor, kiskorúsága idejére, Zápolyai Jánost kormányzóvá és a gyenge gyermek halála esetére királylyá választják meg.

A következő év elején Werbőczi arra határozta el magát, hogy az erdélyi vajda mellett elfoglalt ítélőmesteri állásról lemond.[124] Az okot, a mi erre inditotta, nem határozhatjuk meg.

Kevéssel utóbb, II. Ulászlónak 1516 márczius 13-ikán bekövetkezett halálával az ő politikai és hivatalos pályáján egyaránt jelentékeny fordulat állott be.

V.



Werbőczi vagyoni gyarapodása. A kor vagyongyűjtési láza. A királyné, Perényi Imre nádor és Bakócz kapzsisága. Werbőczi birtokszerzeményei. Politikai integritása.

POLITIKAI jelentőségének emelkedésével lépést tart Werbőczi vagyoni gyarapodása. 1498-ban kapja az első jószágadományt Szobi Mihálytól Nógrád megyében. Másfél évtized multával, az országnak már minden részében vannak uradalmai, falvai, részbirtokai.

Nem tartozott azon kivételes egyének fajához, kiknek lelkét a közérdek egészen betölti, a közjó előmozdítására tett szolgálatok tudata kielégíti.

Az időnek, melyben élt, jellemvonása: a vagyonszerzés lázas vágyának uralma. Ezen vágy kielégítésére a fejedelem bőkezűsége nyújtja a legegyszerűbb módot. Emellett, míg a középkor örökségét képező erőszakos jószágfoglalások szűntelenűl foglalkoztatják a bíróságokat: a jószágokkal való üzérkedés és hitelműveletek sokféle nemei honosultak meg. Ugyanekkor általánossá válik a pénzajándékoknak, tett vagy teendő szolgálatokért, adása és elfogadása; gyakran a megvesztegetés leplezetlen czélzatával egy részről, nem ritkán a koldulás és zsarolás cinismusával más részről. A magas állás sugallta jogosult büszkeség, sőt a köznapi szemérem szava is elnémul; ezzel az utolsó korlát, mely előtt az önzés tétovázva megáll, leomlik.

Ezen szomorú tünetek Európa minden államában egyaránt jelentkeznek. A jellemző esetek bőven fordulnak elő a történeti művekben. A legnevezetesebb ezek között kétségkivül V. Károlynak német császárrá megválasztatása; mert a megelőző tárgyalásokra vonatkozó levelezések mellett a számadások is fenmaradtak, a melyekben a választó fejedelmek, birodalmi rendek, befolyásos államférfiak részéről kikötött évdíjak és pénzajándékok tételei föl vannak sorolva.[125]

A Magyarországban működő velenczei követek jelentései a leghitelesebb adatokat szolgáltatják annak feltűntetésére, hogy a kór nálunk is mennyire el volt terjedve a társadalom legfelsőbb rétegeiben,[126] sőt az udvart sem kímélte meg.

1504 január 10-ikén Ulászló királyt szélhűdés érte, de a korán közbejött orvosi segítség megmentette életét. Még csak alig kezdett a király lábbadozni, mikor január 24-ikén reggel a királyné magához hívatta Velencze ügyviselőjét, Zuan Francesco Benedettit és így szólt hozzá: «Hogy a király úr állapotáról biztos tudósításokat küldhessetek, ma ebéd után, mikor a főpapok és zászlósurak nincsenek az udvarnál, jöjjetek velem ő felsége látogatására, bizalmasan, az udvari szertartások mellőzésével; óhajtom, hogy a fenséges köztársaságnak örömömben része legyen.»

A kitűzött órában a királyné bevezette a királyhoz az ügyviselőt, ki néhány szóval tolmácsolta a köztársaság örömét ő felsége felgyógyulása fölött. Ulászló rekedt hangon, nehezen ejtette ki e három szót latin nyelven: «Legnagyobb veszedelemből menekültünk.» Aztán fáradtan intett, hogy hagyják magára.

De Anna királyné ekkor franczia nyelven így szólt férjéhez: «Ne feledkezzetek meg a tízezer aranyról, a mit nekem ajándékozni akartok.» Mire a király a velenczei követhez a következő szavakat intézte: «Megnyugszunk benne, hogy a tízezer forintnyi első részlet,[127] a mit (Velenczéből) küldeni fognak, a fenséges királynénak fizettessék ki.»

A királyné pedig, mielőtt az olasz diplomatát elbocsátaná, felszólította, szerezzen neki Velenczéből egy fehér papagályt a király számára. «Irjátok meg az én kedves komámnak (a dogénak), hogy mindenesetre küldje el ezt az ajándékot.» És tréfásan hozzá tette: «Illő, hogy ezt megtegye; hiszen a köztársaság fogadott leánya vagyok!»[128]

Az 1510-ik év őszén Ulászló király Sziléziába utazván, Perényi Imre nádort helytartójává nevezte ki. Ezen alkalommal Bakócz Tamás primás azt ajánlotta a velenczei köztársaság követének Pasqualigónak, hogy igyekezzék őt ajándékkal lekötelezni. A követ a Budán megtelepedett velenczei kereskedők egyikét bizta meg, hogy nevében 250 arany forint értékű ruhakelmékkel kedveskedjék az ország első zászlósurának. Véletlenűl kevéssel előbb nádor megjelent volt ugyanazon kereskedő boltjában és nagy kedvet mutatott bizonyos bársony- és brokátkelmék megvásárlására. Ezekből a kelmékből hozott neki a kereskedő 65 rőföt, a signoria nevében ajándékúl. A nádor nem titkolta örömét. «A míg élek, – így szólott – nem fogom engedni, hogy a királyi felség és a fenséges velenczei állam között fennálló barátságos viszony meglazuljon.» A követhez intézett, meleg hangon irt levélben mondott köszönetet[129] és legelső találkozásuk alkalmával biztosította őt, hogy «Velencze híve marad holtiglan.»[130]


41. ANNA KIRÁLYNÉ PECSÉTJE.[131]


Néhány hónap mulva a nádor értesíté Pasqualigót, hogy a király a velencei segélypénz terhére 2000 frtt utalványozott részére s kérte, hogy ezen összeget rögtön fizettesse ki néki.

Pasqualigo a signoriának azt javasolta, hogy a nádort «az ingatag és falánk (birvágyó) új barátot» mielőbb ki kell elégíteni.[132] Perényi Imre nem sokára ez után Budára jön és a velenczei követ előtt hangsúlyozza, hogy «a leghűségesebb ügyvéddel és ügynökkel (procurator et factor) bir benne a signoria, a mely minden időben csak úgy rendelkezhetik vele, mint bármelyik ügynökével (agente)».

Kérte, hogy fiát az erdélyi püspököt a köztársaság fogadja «szent Márk fiává», és megújította a 2000 forintra vonatkozó kérését, a melynek tárgyában a következő hónapok folyamán nem restelt ismételten, néha minden nap, leveleket irni és személyesen lépéseket tenni.[133]


42. PERÉNYI IMRE PECSÉTJE.[134]


Bakócz Tamás prímás szintén, különféle czímeken vette igénybe a velenczei köztársaság kincstárát, valahányszor javára befolyását érvényesítette.[135]

Mikor királyné, nádor és prímás ilyen eszközökhöz nyúltak, hogy jövedelmi forrást nyissanak meg maguknak: természetesnek kell találnunk azt, hogy a szegény ugocsamegyei köznemes, a ki tudja, hogy nagy részben vagyoni helyzetétől függ politikai súlya, nem igen válogatós, nem túlságosan scrupulosus a vagyonszerzés módjainak keresésében.

Azok közé tartozott, kik a koronára szállott birtokok adományozásáért legsűrűbben ostromolták kérvényeikkel a királyt. Magánosok háladatosságára szűntelenűl talált jogczímeket. Bonyolult peres ügyek rendezését vállalja magára megszabott jutalom fejében. Csere, kölcsön- és zálogüzletekben nagy jártasságot tanúsít. Politikai befolyását kölcsönös örökösödési szerződések megkötésében értékesíti. Az erkölcsi presszió eszközeinek felhasználásától sem riad vissza, néha egészen jelentéktelen előnyök biztosítására.

Nagy mértékben feltűnő, hogy az ellenzéki vezérférfiú királyi adományokban sűrűen részesül.

1502-ben kapta – miként láttuk – a legelső királyi adományt: a magtalanúl elhunyt Fogas István ugocsamegyei birtokait. Két évvel utóbb Almási Gáspár magvaszakadtával, a nógrádmegyei Puszta-Almás falu felerésze jut neki.[136] 1507-ben Henczhidai Benedek magvaszakadtával Biharmegyében négy falut, Békésmegyében két falu felerészét.[137] 1508-ban Cséri Antal és Tamás magvaszakadtával Pestmegyében egy falut és egy pusztát, Külső-Szolnokmegyében egy falut;[138] 1510-ben egy és ugyanazon napon Veresszentmiklósi Margit és Nagyzsarnai Vitéz Péter magtalan halála után Temesmegyében tíz pusztát;[139] 1511-ben Kun Péter magvaszakadtával Hevesmegyében egy birtokrészt,[140] Trombitás Péter magvaszakadtával pedig Hontmegyében egy birtokrészt[141] és Nógrádmegyében egy birtokot kapott; a kétnejűség miatt jószágvesztésre ítélt Hodosi Jákó Ferencz bihar- és szatmármegyei összes birtokait nyerte el;[142] 1513-ban Söreg Balázs magvaszakadtával gömörmegyei összes birtokait;[143] Pani György és Kristóf magvaszakadtával Pestmegyében. egy falu felerészét;[144] 1514-ben a pórlázadásban való részvételért jószágvesztésre ítélt tiszavidéki tizenkét köznemes összes birtokait és tizenötnek összes birtokaiból a félerészt;[145] 1515-ben Csáni Albert magvaszakadtával Pestmegyében egy birtokrészt[146] és Bodoni Csuda Miklós magvaszakadtával nógrádmegyei összes birtokait kapta.[147] Sőt közbenjárása saját udvari embereire is képes volt kiterjeszteni a királyi bőkezűség kedvezéseit. II. Ulászló 1515 június 27-én kelt adománylevelével Kutasi Berkes Máténak Kutason és Középkalondán levő részbirtokát, mely magszakadás miatt a koronára szállt, Werbőczi István hűséges szolgálatai miatt a szolgálatában álló Géczy Andrásnak s feleségének, Erzsébetnek, adományozta.[148]

Ezen királyi adományoknak kétségkivül nem az volt egyedüli feladatuk, hogy Werbőczinek az igazságszolgáltatás terén szerzett érdemeit jutalmazzák; hanem arra czéloztak, hogy Werbőczi politikai tevékenységét befolyásolják. Ugyanez a czél lebegett Szatmári György pécsi püspök, királyi kanczellár, az udvari párt egyik vezére szemei előtt, mikor 1506-ban – a Miksa császárral kötött szerződés idejében – pozsonymegyei hat faluban levő birtokrészeit Werbőczinek engedte át.[149]

Ellenben kétségkivül épen ezen törekvéseket igyekezett ellensúlyozni Szobi Mihály az ő adományaival, melyek értékre nézve amazoknál még jelentékenyebbek voltak. 1507-ben kapta tőle Werbőczi Temes megyében Cseri várát, két mezővárossal és tizenkilencz faluval;[150] a következő években Torda megyében Vécs várat, egy mezővárossal, tíz faluval és hat faluban fekvő birtokrészekkel;[151] Nógrád megyében Petény falut, a mely gyakran szolgált Werbőczinek tartózkodási helyűl.[152]

Peres ügyekben tett jó szolgálatokért jutalmúl kapott Werbőczi 1499-ben Szentei Sebestyéntől Nógrádmegyében egy birtokrészt;[153] 1507-ben Kusali Jakcsi János özvegyétől Pestmegyében négy puszta felét;[154] 1508-ban Toldi Miklóstól Nógrádmegyében egy birtokrészt;[155] 1511-ben Tabi Gergelytől Heves megyében egy birtokrészt;[156] 1514-ben Kerekgedei Temmel László özvegyétől Nógrádmegye három falujában birtokrészeket.[157]

1504 Kusali Jakcsi János özvegye 136 forint kölcsönért zálogba veti neki Pestmegyében egy pusztáját, mely, ha a kölcsön ötödfél hónap alatt vissza nem fizettetik, Werbőczi tulajdonába megy át.[158] És ugyanezen időtájt Bajoni János Hevesmegyében egy birtokrészt[159] zálogosított el. 1512-ben Tabi Gergely Hevesmegyében fekvő Tab falu felerészét Werbőczinek engedi át 50 forintért és azon kötelezettség elvállalásáért, hogy a falu másik részét a leányágtól visszaperli.[160] 1513-ban Palotai Gergely Nógrádmegyében fekvő egy birtokrészét 50 forintért és egy másik szintén nógrádmegyei birtokrészért adja át.[161] 1515-ben szintén csere útján szerez meg Werbőczi Szabolcsmegyében Paksi Lászlótól egy birtokrészt.[162]

1506-ban Werbőczi kölcsönös örökösödési szerződést köt Terjéni Radnóti Györgygyel,[163] a kinek 1515-ben magtalanúl bekövetkezett halála után Hont és Nógrád megyékben fekvő négy faluja Werbőczi birtokába jut.[164]

Sajátszerű üzlet az, a mit Werbőczi 1506 november 10-ikén és a következő két napon Csekekátai Balázszsal és Jánossal kötött és négy okiratba van foglalva. November 10-ikén Werbőczi egyik nógrádmegyei birtokrészét cserébe adja egy külső-szolnokmegyei falu negyedrészéért Csekekatai Jánosnak, a ki a következő napon a nógrádmegyei birtokrészt 200 forintért és hálából a vett jó szolgálatokért visszaadja. November 11-ikén Csekekátai Balázs és János Nógrádmegye két falujában fekvő birtokrészüket adományozzák Werbőczinek, ki az egyik birtokrészt Csekekátai Jánosnak engedi át cserében a külső-szolnokmegyei falu másik negyedrészeért. A következő napon pedig Csekekátai János ezt a nógrádmegyei birtokrészt is visszabocsátja Werbőczinek, 200 forintért és hálából a vett jó szolgálatokért.[165]

1505-ben Zovardfi György özvegye óvást emelt az ellen, hogy kiskorú fiát Ferenczet ugocsamegyei két faluban fekvő birtokrészei átengedésére Werbőczi rábeszéléssel és igéretekkel törvényellenes módon birta rá.[166] Mennyiben felelt meg ezen állítás a valóságnak, nem dönthetjük el. Annyi bizonyos, hogy az adományozás nem emelkedett jogerőre; mert 1509-ben ugyanazon birtokrészeket zálogczímen szerezte meg Werbőczi.[167]


43. VÉCS VÁRA.[168]


Ezen acquisitiók mellett apró ajándékok elfogadásától, sőt kérésétől sem tartózkodott.

Az egri püspökség 1507-ik évi gazdasági számadásaiban az a tétel fordul elő, hogy «István ítélőmester» részére kétszáz kéve tavaszi gabonát szolgáltattak ki, a mit a tiszt azzal okol meg, hogy «István ítélőmester maga kérvén ezt az ajándékot, nem tagadhatta meg tőle, mert az országban, főképen a népnél, nagy a hatalma.»[169]

És több évvel utóbb az egri püspökségtől tizedeket bérelvén, mikor 175 forintnyi bérhátralékának lefizetésére szólíttatott föl, az összeg felerészének elengedését kérte, a mit a javadalom kormányzója a püspöknek azzal a megokolással ajánlott, hogy «István mester sokat tehet és jó szolgálatokat képes tenni, – ha akar.»[170]

Mindazonáltal a Werbőczi vagyonügyi viszonyairól fönnmaradt történeti emlékek az ő politikai integritásáról is tesznek tanuságot, hogy nevezetesen Corvin János trónigényeinek, majd Zápolyai János hatalmi törekvéseinek önzetlenűl (parlamenti használata által irodalmi értekűvé lett kifejezéssel) «ingyen» szolgált. Nem találjuk annak nyomát, hogy akár a könnyelműségig menő nagylelkűségéről híres Corvin Jánostól, akár a Zápolyai István özvegyétől ajándékot vagy adományt kapott. Zápolyai János pedig csak évek múltával, 1514 végén szánta el magát arra, hogy háláját Werbőczi irányában bebizonyítsa. Ekkor magasztalásokkal halmozta el az ő «buzgó és kitűnő szolgálatait, a miket már számos éven át, oldala mellett, a rábízott ügyekben, nevének és tekintélyének felmagasztalása érdekében, lelkiismeretes hűséggel teljesített és kétségkivül teljesíteni fog a jövőben».

Ezen hangzatos frázisoknak kevéssé felelt meg a valóság. Zápolyai János mesés étékű vagyonából semmit sem akart feláldozni. Arra szorítkozott, hogy Werbőczi javára lemondott jogigényeiről Közép-Szolnokmegyében fekvő három falura, melyek valamikor Magyar Benigna asszony (Kinizsi Pál özvegye) halála után, királyi szentesítéssel ellátott szerződés értelmében, rá fognak szállani![171]






Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre