HARMADIK KÖNYV.
WERBŐCZI ISTVÁN MINT KIRÁLYI SZEMÉLYNÖK
ÉS DIPLOMATIAI KÜLDETÉSEI.
1516-1525.


I.


A politikai helyzet II. Lajos trónraléptekor. A nemzeti párt törekvése. Az 1516-ik évi országgyűlés. Werbőczi szerepe. Királyi személynök lesz. A királyi személynök működési köre. Werbőczi elődei. Kinyomatja a Hármaskönyvet. Előszava. Elterjedése. Az 1518-ik évi országgyűlés. Végzései. A tolnai gyűlés. Werbőczi szerepe e gyűlésen. Védelmi intézkedések. Támadó hadjárat terve. Adókivetés. A pápához és a császárhoz küldött követség. A Werbőczi részére megszavazott adó. A bácsi gyűlés. Végzemények. A királyi tanács. Werbőczi levele. Veszprémmegye közönségéhez. Miksa császár halála. A császárválasztás ügye. Perényi Imre nádor halála.

AZ ELSŐ kérdés, mely II. Lajos trónraléptekor megoldásra várakozott, az volt, hogy a tíz esztendős gyermek nevében az országot ki kormányozza? – Az elhúnyt király, élete utolsó napjaiban, megujította Miksa császárnál és Zsigmond lengyel királynál azt a kérését, hogy a gyámságot vállalják el, egyúttal fiát György brandenburgi őrgróf és Bornemisza János budai várnagy gondjaira bizta.

Azonban a nemzeti párt nem volt hajlandó idegen uralkodóknak az ország ügyeire és egy idegen fejedelmi ház sarjának a király nevelésére befolyást engedni s abban állapodott meg, hogy Lajos király kiskorúsága idejére Zápolyai Jánost kormányzóvá választja meg.

Evégből a május elején tartott országgyűlésen nagy számban jött össze; de az udvar hívei szintén jól szervezve és erősen felkészülve jelentek meg. Azért egyik párt sem találta ezt az időpontot a mérkőzésre alkalmasnak. Compromissum jött létre. A két párt közül az egyik a külföldi gyámok elfogadását nem erőltette, a másik a kormányzóválasztást nem indítványozta. Abban egyeztek meg, hogy a királyt nagykorúnak tekintik és az ő nevében hat főpapból, hat országnagyból és tizenhat köznemesből alakított tanács intézze az ország ügyeit; Brandenburgi György és Bornemisza János vezessék a király nevelését; Zápolyai János erdélyi vajda és Báthori István temesi ispán, mint országos főkapitányok, gondoskodjanak a haza védelméről.

Az ellentétes irányok kiegyenlítésének művében kétségkivül nagy része volt Werbőczi Istvánnak, kit az új királyi tanács már néhány hét múlva az ország egyik legjelentékenyebb bírói állására emelt: királyi személynökké nevezett ki.[172]

A királyi kötelességek között a középkorban az igazság kiszolgáltatása kiváló helyet foglalt el. Hazánkban is, mint a keresztény Európa egyéb államaiban, a király nemcsak minden bírói hatalom forrása volt, hanem a mohácsi vészig a bíráskodásban gyakran személyesen részt vett, az ő végítéletéhez az ország bírái gyakran folyamodtak. Ezen királyi bíráskodás színhelye az udvar, a «kúria», rendes közege a XIII. századtól fogva az országbíró, a «judex curiae» volt.

A peres felek állása és az ügyek természete határozott a fölött, vajjon a király személyesen vagy helyette az országbíró bíráskodjék. A mikor személyesen ítélt, ezt a királyi tanácsban tette, az ítéletleveleket a kanczellár állította ki.

A XIV. század második felében az országbíró önálló bírói hatáskört nyert, míg a király személyes jelenléte elé vitt peres ügyekben a királyt az udvari kanczellár képviselte, majd ennek nagymérvű egyéb elfoglaltságánál fogva «a királyi jelenlét elé tartozó ügyekben» való bíráskodásra külön állás szerveztetett. A XV. században állandóan találkozunk az udvarnál bírói tisztviselővel, ki «a királyi különös jelenlét helytartójának» vagy «kanczellárjának» (specialis praesentiae regiae locumtenens – cancellarius) czímeztetik, külön pecsét alatt bocsátotta ki az ítéletleveleket és külön személyzettel: egy ítélőmesterrel s több jegyzővel rendelkezett.

Ezen bíróság megalakulása után sem szűnt meg a király személyes bíráskodása, melynek megjelölésére a «személyes királyi jelenlét» (personalis praesentia regia) kifejezés használtatott. Felségsértési és hűtlenségi perekben a király régi szokás szerint még a XV. században is személyesen ítélt. Előfordulnak egyébiránt olyan esetek, a mikor némely ügyeket a «királyi különös jelenlét» bíróságáról «a királyi személyes jelenléthez» fölebbeznek.

Zsigmond király 1435-ik évi végzeménye a nagyobb hatalmaskodás eseteiben felmerülő pereket a király személyes jelenléte, vagy a nádor vagy pedig az országbíró ítélőszéke elé utasította. Ennek következtében szükségessé vált a királyi személyes jelenlét részére is helyettesítő bíróság szervezése. A királyi titkos kanczellár bizatott meg ezen bíróság teendőivel.

A királyi különös jelenlét és a királyi személyes jelenlét bíróságai egymás mellett működtek 1464-ig, a mikor azokat Mátyás király egyesítette. Ettől fogva az, a ki ezen bíróság élén állott «a királyi személyes jelenlétnek a bíróságokban helytartója» (personalis praesentiae in judiciis locumtenens) rövidítve «személynök» (personalis) czímét viselte és az ország főbírái között, a nádor és országbíró után, a harmadik helyet foglalta el és a király bírói pecsétjét őrizte. Az 1486. és 1492-ik évi törvények értelmében bármely ügyben ítélhetett. Ítélőszéke elé tartoztak különösen a rendes nyolczadi törvényszékeken[173] kivül elintézendő perek; ilyenek voltak a megyei törvényszékektől felebbezett perek és azok, melyeket, mivel az idézés rövid határidőre szólott, breves brevium elnevezéssel jelöltek és a melyek közt különösen hatalmaskodási ügyek voltak nagy számmal.

Ezt a tisztet egyházi férfiak töltötték be, Drági Tamás kivételével, Mátyás uralkodása végső éveiben. Az 1507-ik évi IV. törvényczikkely elrendelte, hogy «a király bírói pecsétje, mely alatt gyakran fejvesztési ítéletek bocsáttatnak ki, a jogban és a törvényekben jártas, érdemes világi férfiú kezeibe adassék, kit a felség a tanácsosok és ülnökök javaslatára nevezzen ki.»[174]

Ennek daczára István nyitrai püspök a személynöki hivatalt nemcsak tovább viselte 1512-ig, hanem a király utódjává is Erdődi János titeli prépostot, Bakócz Tamás unokaöccsét nevezte ki. Az 1514-ik évi LV. törvényczikk ujból megállapította, hogy a személynök a jogban jártas, tudós világi férfiak köréből szemeltessék ki, egyúttal azt is, hogy állandóan Budán lakjék.

A törvény ezen intézkedése csak most II. Lajos trónralépte után foganatosítatott, a mit valószínűleg az időközben zágrábi püspökké kinevezett Erdődi János lemondása tett lehetségessé. Erre a lemondásra kétségkivül nagybátyjának, Bakócz Tamásnak felszólítására határozta el magát. A prímás ugyanis politikai és családi érdekeitől késztetve, most benső viszonyba lépett a köznemesség hatalmas vezérével. Erről tanúskodik egyebek között az a körülmény, hogy 1517 május 25-ikén Werbőczi közvetítésével alkotta meg végrendeletét, melyben nagykiterjedésű szerzeményeit atyafiai közt szétosztotta.[175] És Erdődi Péter, a kinek a legjelentékenyebb osztályrész jutott, kevéssel utóbb Werbőczivel nevezetes szerződést kötött, melyben testvérekűl fogadják egymást és megállapítják, hogy magtalan halál esetére az egyiknek birtokait a másik örökli.[176]


WERBŐCZI ELŐSZAVA A HÁRMASKÖNYV ELSŐ, 1517-IKI KIADÁSÁHOZ.


Hasonló természetű politikai okok indíthatták az udvari párthoz tartozó Perényi család egyik tagját, Péter királyi főasztalnokot arra a csereüzletre, a mit 1518 febr. 14-én kötött Werbőczivel oly módon, hogy az utóbbi Szabolcsmegyében levő egy faluját és szatmármegyei tíz faluban fekvő birtokrészét adja át, viszont pedig tőle Zólyommegyében Dobronya várát és nyolcz falut és három faluban birtokrészeket kap, melyeket egykor Beatrix királyné 7000 frtban zálogosított el Frangepán Bernardinnak és ennek leányával kapta Perényi,[177] a mely csere Werbőczire nézve nagy mértékben előnyös volt.

Személynöki állásában Werbőczinek most alkalma nyilt, hogy az 1514-ik évi országgyűlésen tett királyi igéret teljesülését, a Hármaskönyv megpecsételt példányainak a vármegyék részére szétküldését kieszközölje. Ezt nem tette. E helyett, hogy általános használatba vételét biztosítsa, más útat választott.

Könyvét sajtó útján bocsátotta közre. Evégett egyik kiváló bécsi nyomdászhoz, Singreiner (Singrenius) Jánoshoz fordult, ki 1510-től Vietor nyomdászszal együtt dolgozott, 1514-ben pedig önálló nyomdát állított föl és csakhamar ízlésével, ügyességével, szorgalmával nagy hírre emelkedett.[178]

Werbőczi munkájának kiállításában Singrenius a nagyobb negyedrétű alakot választotta, a szövegben nagy antiqua (gömbölyű, olasz) betűket, a részek és czímek tartalmát jelező feliratokban szegletes gót betűket használt. A nyomda felszerelésére, munkásainak képzettségére előnyös világitást vet az a körülmény, hogy a 71 ívre terjedő könyvet negyven nap alatt voltak képesek előállítani;[179] a mire ez idő szerint is csak nagy nyomda lehet képes.

Werbőczi a nyomtatott kiadásnak élére állított, az olvasóhoz intézett előszóban röviden elmondja a Hármaskönyv keletkezésének történetét, és az okokat, a melyek miatt kihirdetése elmaradt. Azután így folytatja:


44 SINGRENIUS KÖNYVNYOMTATÓI VIGNETTÁJA.


«Hogy az annyi igyekezettel és fáradsággal kidolgozott munka, mely a királyi hatalom legmagasabb megerősítésével és jóváhagyásával el van látva, csak a pecsét ráfüggesztése maradván el, – elejtve ne maradjon és lassanként az emlékezetben elmosódva meg ne semmisüljön, – a minél az országra hátrányosabbat, főképen a peres ügyek elintézésére és az igazságszolgáltatásra veszedelmesebbet gondolni sem lehet –: a hazai szokásokat és törvényeket, melyeknek értelmén és rendjén semmit sem változtattam, ugyanazon alakban és szerkezetben melyben keltek, közrebocsátottam, hogy szélesebb körben, többeknek rendelkezésére álljanak, könyvsajtó útján kinyomattam. Óhajtom, hogy a ki ezt a fáradságos munkát kezébe veszi, igazságos bírám legyen, jól ítéljen felőlem. Mert jóllehet egybeszerzésére és megmagyarázására legnagyobb buzgóságot fordítottam, mindazáltal bevallom, hogy tudományom csekély és előadásomban az ékesszólás hiányzik. Ennélfogva, ha valaki könyvemben a tévedéseket helyreigazítja, a hiányokat kipótolja, nemcsak neheztelni nem fogok, hanem a legnagyobb köszönettel adózom. Tévedni és csalatkozni emberi dolog; kevésbbé csodálatra méltó valamit elfeledni, mint mindent észben tartani.»

A Hármaskönyvet II. Ulászló király megerősítő oklevelébe beleillesztve adja, vagyis abban a formában, a melyben az 1514-ben a kihirdetés és szétküldés végett készen állott.

A könyv végére Balbi Jeromos királyi titkárnak, a hírneves humanistának éneke (Carmen) van kinyomtatva. Ebben előrebocsátja, hogy a magyar hajdan csak a háborúra gondolt s nem gondoskodott arról, hogy irott törvények szabályozzák az igazságszolgáltatást, a miből sok igazságtalanság származott. Ennek az állapotnak véget vetett Werbőczi.

«Fölkutatá a dicső ősök hagyományait István
S szerze művet, bőlcsen töltve be régi reményt.
Megtanítá, hogy a szittya szokás mily drága örökség,
Meg, hogy nem becsesebb nála a római jog.»[180]

Ezért Magyarországban Lykurgus és Solon gyanánt fogják őt dicsőíteni.

Bekényi Benedek rövid epigrammja következik ezután, mely szintén égig emeli Werbőczit és Lykurgussal egy színvonalra helyezi.

A humanisták hizelgő frázisaira nem sokat lehet adni. Azonban érdekesen jellemző Balbi költeményében az a körülmény, hogy Werbőczi művében a római jogtól lényegesen különböző és önálló alkotást lát.

Az előszó és ezek a versek kétségtelenné teszik, hogy magán és nem hivatalos kiadványt kell a Hármaskönyv nyomtatott példányaiban látnunk, a melyek mindazáltal így is csakhamar elterjedtek és használatba vétettek.

Ebben Werbőczi személyes tekintélye mellett, az 1514-ik évi megerősítés is közreműködött. Már a következő (1518) évben tartott bécsi országgyűlés úgy szól a Hármaskönyvről, mint törvényesen elfogadott és meghonosított jogkönyvről, mikor a bírákat utasítja, hogy «a peres ügyek az ország irott joga szerint (secundum jura regni scripta)[181] tárgyaltassanak».

Feltűnő, hogy Werbőczi az 1514-ik évi királyi ígéret teljesítését: a Hármaskönyv megpecsételt példányainak szétküldését most sem volt képes megszerezni.

Általán az ország kormányában a várt fordulat nem állott be. Az udvari párt, név szerint Bakócz Tamás, Brandenburgi György és Bornemisza János a hatalmat kezeikbe tudták ragadni és képesek voltak a királyi tanács köznemes ülnökeit a közügyekre nézve őket megillető befolyástól megfosztani.

A köznemesség vezérei az 1518-ik év tavaszán tartott országgyűlésen a törvények megtartásának biztosítására új módozatot kerestek. A köznemesség az adó megajánlását ahhoz a föltételhez kötötte, hogy a jelenlevő urak az országgyűlés végzéseinek megtartását személyenként teendő esküvel fogadják meg. Mivel pedig erre rá nem álltak, abban állapodott meg, hogy a tanácskozásokat megszakítja, julius végére pedig Tolnán gyűlést tart, a hol a ország bajainak orvoslására alkalmas gyógyszerekről gondoskodni fog.

A tolnai gyűlésre a köznemesség nem fejenként jelent meg, hanem követeket küldött. Itt a tárgyalásoknak Werbőczi új irányt adott. A hatalmi és pártkérdések mellőzésével a figyelmet a keletről mindinkább fenyegető veszélyre irányozta s elhárítása végett támadó hadjárat megindítását javasolta.

«Minden ország – így hangzik az általa fogalmazott végzemény bevezetése – két eszközzel igazgattatik és tartatik fenn: törvénynyel és fegyverrel. Magyarország jelenleg mind a kettőt nélkülözi.»

Ezért van – így folytatja – hogy a törökök az ország számtalan lakosát hurczolják rabságba, több határszéli várat megvívtak és Jajczát fenyegetik, melynek eleste Slavónia vesztét és az egész ország romlását vonná maga után, sőt Németországba is útat nyitna az ellenségnek.

A támadó hadjárat megindításának tervét a köznemesség lelkesedéssel karolta föl. Megállapitotta, hogy a zászlósurak bandériumaikat, a vármegyék hadaikat azonnal küldjék a véghelyekre; továbbá, hogy szent Mihály napjára Bácson jelenjenek meg a király az ő bandériuma élén, az összes főpapok és urak lehetőleg számos lovassal, a nemesek pedig minden húsz jobbágy után egy-egy lovassal, és az így egybegyűlő haderő egyenesen a török birodalomba induljon.

Minden jobbágytelek után fizetendő félforintnyi adót is szavazott meg a gyűlés; de követelte, hogy a királyi kincstárnok, a király és a nemesség küldötteinek jelenlétében esküvel kötelezze magát, hogy a befolyó pénzt egyedűl a királyi banderium kiállítására, a véghelyek ellátására és hadak fizetésére fordítja, a miről számadásait a jövő országgyűlés elé terjeszti.


45. A LENGYELORSZÁGBA KÜLDÖTT MAGYAR KÖVETEK UTASÍTÁSA
Eredetije a m. kir. tud. egyetemi könyvtárban őriztetik.[182]


A rendes királyi jövedelmek, név szerint az ércz- és sóbányák kezelésére vonatkozólag a köznemesség gyökeres újítások foganatosítását óhajtotta, a mitől oly eredményt várt, hogy «a királyi felség azután nem lesz többé kénytelen a rendekhez segítségért folyamodni;» azonban ezen ügy tárgyalását a jövő országgyűlésre halasztotta.

A tervezett támadó hadjárat czéljaira a külső hatalmasságok támogatását és közreműködését is igénybe kívánta venni. E végből elhatározta, hogy a pápához, a császárhoz és a lengyel királyhoz a maga kebeléből választandó követeket küldi.[183]

Ezek egyúttal azt a megbízást kapták, hogy a köznemesség politikai magatartását igazolják és az ellene netán emelkedő vádak ellen megoltalmazzák.[184]

Jellemző és egyedül álló eset, hogy egy magyar politikai párt szükségesnek látta «az európai közvéleményt» – mint ma mondanák – a saját törekvései felől felvilágosítani és rokonszenvét biztosítani.


46. BUDA.[185]


A pápához és a császárhoz menendő követség vezetőjévé Werbőczi István, tagjaivá Gyurkóczi Csallovics Pál, horvátországi származású somogymegyei birtokos, Fancsi Imre és Tornaljai János választattak meg.[186]

Werbőczi személye iránt bizalmát és ragaszkodását a köznemesség nemcsak ezzel a ténynyel tüntette ki, hanem háláját bebizonyítandó, «fáradozásaiért, munkájáért és pénzbeli áldozataiért» minden jobbágytelektől öt dénár adót ajánlott föl neki.[187]

Ötven tagból álló küldöttség vitte a végzeményt Budára, hol a király körül a főpapok és országnagyok együtt voltak. A király megerősítette a határozatokat és Várdai Pál királyi kincstárnok letette a tolnai gyűlés követelte esküt.[188]

Werbőczi «az urak és a nemesség között létrejött béke, egyesség és egyetértés»[189] állandóságában nem igen bízott; mert szükségesnek látta elútazását a német birodalomba és Rómába elhalasztani, hogy a bácsi gyűlésen részt vehessen.

A kitűzött időben a köznemesség tömegesen gyűlt össze Bácson, hová a király, a főpapoktól és országnagyoktól kísérve, október 8-ikán érkezett meg. De a tolnai határozattal, mely szerint fegyveresen, hadjáratra felkészülve kellett volna megjelenniök és egyenesen a törökök ellen indúlniok, senki sem törődött.

A köznemesség eddigi vezérei Werbőczi és Szobi mellett most Ártándi Pál és Glézsán Miklós vitték leginkább a szót. Ezek a közélet minden ágában gyökeres reformok keresztülvitelét tűzték ki a gyűlés czéljáúl, s biztosítékokat kerestek, hogy azok végre is hajtassanak.

«Ekkorig – írja Werbőczi a végzemény bevezetésében – az ország java és biztonsága, úgy szintén a királyi hatalom megszilárdítása érdekében számos jó és üdvös törvény alkottatott, ezek azonban végre nem hajtattak és eredménytelenek maradtak. Ennek következtében a végvárak nagy része elveszett, a megmaradottak erődítményei elpusztultak; számtalan hazafi esett el a belharczokban vagy hurczoltatott külellenségtől rabságba. A gyakran megszavazott adókat haszon nélkül fizették. Egy szóval az ország összes közügyeit, mind a honvédelem, mind az igazságszolgáltatás terén, könnyelműen és hanyagúl intézték.»

Hogy az alkotandó törvények ne maradjanak papiron, Werbőczi most azt gondolta ki, hogy a legközelebb tartandó megyegyűléseken a rendek esküvel kötelezzék magukat az országgyűlés végzéseinek lelkiismeretes megtartására; országnagyokat pedig, kik ezen végzéseknek meghódolni vonakodnak, a szolgálatukban álló nemesek kötelesek legyenek rögtön elhagyni. Mindkét rendelkezés szembetünően magán viselte a nagy jogtudós naív lelkének bélyegét; a mennyiben azoktól, az erkölcsi érzék megfogyatkozásának számtalan tünetei közepett, eredményt várni nem lehetett.

A királyi tanács szervezetére vonatkozólag a köznemesség megújította az 1516-ik évi határozatot, mely szerint az hat főpapból, hat világi országnagyból és tizenhat köznemesből alakíttatott, kik fele részben, felváltva, hat hónapig az udvarnál tartózkodni kötelesek. Ehhez még az az új intézkedés csatoltatott, hogy a királyi törvényszék ülésszakaiban és máskor is valahányszor «fontosabb ügyek» tárgyaltatnak, mindannyian jelen lenni tartoznak. A tanács hatáskörébe az ország összes ügyei utaltattak, különösen megemlíttetvén a jó rend fentartása az udvarnál, a véghelyekről való gondoskodás, az országos hivatalok betöltése.

A pénzügyi viszonyok rendezése czéljából, a végzések az országos, a királyi és az udvari kincstárak között szoros külömbséget tettek. Az országgyűlésen megszavazott adók az országos kincstárba folynak és kezelésére a nemesek rendjéből két kincstárnok választatik, kik hivatva vannak a kezeik közé befolyó pénzösszegből hadakat fogadni s ezeket mind az ország védelmére, mind az engedetlenek és lázadók megfékezésére használni; esküvel kötelezvén magukat, hogy tisztükben lelkiismeretesen járnak el, ha pedig esküjök ellen vétenek, az országgyűlés által fővesztésre itéltetnek.

Az arany-, ezüst- és só-bányák jövedelmeinek, Erdély és a királyi városok adójának kezelése a királyi kincstárnok kezei között marad, a ki azonban a mellé ellenőrül rendelt egyik tanácsos tudta nélkül, jószág- és javadalomvesztés terhe alatt, semmit sem vehet be és nem adhat ki; egyúttal minden esztendő elején számadását a királyi tanácsnak bemutatja.

Végre a jászok és kúnok adója, a budai és szerémi tizedek, úgy szintén a királyi uradalmak jövedelme a budai tiszttartóra bizatik, a királyi asztal költségeinek fedezésére, számadás kötelezettsége mellett.

Az 1514-ik évi törvény, mely az elidegenített koronajavak és jövedelmek visszaadását rendelte el, megújíttatik, oly módon, hogy az ellenszegülőket az országos kincstárnokok fegyver hatalmával kényszerítsék.

A köznemesség minden eddiginél jelentékenyebb adó megszavazásával tüntette ki áldozatkészségét. Minden jobbágytelekre három forintot és húsz dénárt vetett ki, a melyből két forint hadak fogadására, nyolczvan dénár a királyi udvar szükségeire, húsz a királyi adósságok törlesztésére és a királyi tanács ülnökei díjazására, szintén húsz az erdélyi vajda kezeiben levő királyi városok és harminczadok kiváltására volt szánva. Az egyháziak, kik eddig megadóztatva nem voltak, köteleztettek, hogy jövedelmük tizedrészét az ország védelmének költségeire szolgáltassák be.

Az évtizedek óta elhanyagolt honvédelmi kötelességek pontos teljesítésére a köznemesség a rendelkezések egész sorozatával igyekezett a főpapokat és világi urakat rászorítani. Egyebek között megállapíttatott, hogy minden vármegye a tizedjövedelmekről és a birtokosok jobbágyainak számáról hiteles kimutatásokat készít, melyek alapján a jövő országgyűlés a kiállítandó fegyveresek számát meghatározza.


47. MAGYAR NEMES A XVI. SZÁZADBAN.[190]


Mivel az országban nagy zavarokat támasztottak a hatalmas urak, kik az érdekeikbe ütköző bírósági itéletek végrehajtását meg tudták akadályozni: Werbőczi most ezen baj orvoslására kimélet nélkül alkalmazta a megfelelő gyógyszereket.

A király és az ország összes bírái, mikor szükségesnek látják, az itéletek végrehajtására az országos haderővel rendelkező országos kincstárnokok közreműködését veszik igénybe. Sőt ha a király «némelyek rábeszéléseinek engedve» ezt tenni elmulasztaná, az országos kincstárnokok kötelesek az itélet végrehajtásáról gondoskodni.

Ha valamely itélet végrehajtását a nádor akadályozná, a király és a tanács megfosztják őt méltóságától, a jövő országgyűlés pedig mást választ helyébe. Ha a főispánok a gonosztevők kiírtásában hanyagok, a vármegye közönségének megkeresésére a királyi tanács egyik tagja küldetik a vármegyébe. A főispánok, kik a pórlázadás idején megszökött jobbágyoknak földesuraikhoz való visszaszállítását akadályozzák, jószág- és hivatalvesztés büntetésével sújtatnak.[191]

A király és az urak kísérletet tettek, hogy a köznemesség javaslatában némely változtatásokat vigyenek keresztül; azonban erélyes ellenszegüléssel találkoztak, és kényszerítve látták magukat arra, hogy hozzájárulásukat adják.[192]

Ekkor azután megválasztattak a királyi tanács tagjai; a főpapok közül az esztergomi és kalocsai érsekek, a pécsi és erdélyi püspökök; az országnagyok soraiból Perényi Imre nádor, Ujlaki Lőrincz herczeg, Zápolyai János és Báthori István; a köznemesség rendjéből Amade István, Ártándi Pál, Bodó Ferencz, Csáni Balázs, Derencsényi György, Fajszi János, Glézsán Miklós, Kenderesi Mihály, Kutassi Lukács, Macedónai Miklós, Pogán Zsigmond, Sütkei Gergely, Szobi Mihály és Túróczi Miklós.[193]

Országos kincstárnokokká Paksi János és Szobi Mihály választattak meg.[194]

Míg az ország rendeit ezen ügyek foglalkoztatták, török követ érkezett Bácsra a szultán levelével, melyben békés hajlamait hangsúlyozza.

A köznemesség vezérei és a királyt környező urak abban állapodtak meg, hogy a békekötésre nyujtott alkalmat sem meg nem ragadják, sem el nem utasítják, hanem egyelőre kitérő választ adnak s elhatározásukat attól teszik függővé, hogy a pápa, a császár és a lengyel király részéről hathatós támogatásra számíthatnak-e vagy sem?[195]

Evégből a tolnai gyűlésen megválasztott követeket utasították,[196] hogy küldetésükben haladék nélkül járjanak el, és megbizták azzal is, hogy a köznemesség actiója és az új kormányrendszer behozatala következtében az európai udvaroknál támasztott aggodalmakat eloszlassák.[197]

Azonban hónapok múltak el, míg azok csakugyan útra keltek.

Werbőczit több ok késztette arra, hogy a magyar fővárosból való távozását halogassa. Az egyik kétségkivül az volt, hogy a bácsi végzések életbeléptetését sürgesse és befolyásolja. De e mellett anyagi érdekek is forogtak fönn. A tolnai gyűlésen részére megszavazott adó behajtását kívánta siettetni.

Fönmaradt egyik levele, a mit ez ügyben november 29-ikén Veszprém megye közönségéhez intézett korábbi leveleimből – így ír – megérthették, hogy milyen okok és érvek, milyen munkám, fáradozásom és költekezésem birták rá az egész országot, hogy nékem öt denárt ajánljon föl. Ez számos megyében már behajtatott; de uraságtok körében még nem fizették le. Mivel pedig én uraságtoknak is csak úgy, mint más vármegyék nemességének, nem csekély szolgálatokat tettem és a jövőben is tenni kész vagyok: hathatósan kérem uraságtokat, hogy tekintettel ezen szolgálataimra és költekezésemre, az említett öt dénárt minden jobbágytelek után haladék nélkül hajtsák be és annak az esküdt nemesnek, ki az országos adó behajtásával fog megbízatni, szolgáltassák át, nehogy tovább kelljen még e végett költekeznem. Mostani utamban is, a pápához és a császárhoz, azon összegen felűl, mely részemre megajánltatott, nagy kiadásaim lesznek. Miután pedig a dicsőséges Isten vezérlete mellett visszatértem, igyekezni fogok, hogy azon kedvezéseket, melyekben uraságtok részesíteni fognak, szolgálataimmal bőségesen viszonozzam.»[198]

Egyébiránt a követség költségeire szükséges összeget a királyi kincstárnok csak úgy volt képes előteremteni, hogy néhány főpaptól kölcsön vette föl.[199]

Mikor azután Werbőczi az elutazásra készen állott, az 1519-ik év január 18-ikán érkezett Budára a tudósítás, hogy Miksa császár meghalt.[200]

Az udvarnál ez a hír nagy mozgalmat támasztott. Brandenburgi György nyíltan hirdette, hogy a császári korona nem szállhat senkire másra, mint a magyar királyra.[201]


48. MIKSA CSÁSZÁR CSALÁDJA KÖRÉBEN.[202]


Ennek a reménységnek alapját az az oklevél képezte, a melylyel Miksa császár 1515 július 20-ikán Lajos királyt fiáúl fogadta, a német birodalomban helytartóvá és trónörökössé rendelte, kötelezvén magát, hogy ezen intézkedéseinek jóváhagyását a választófejedelmeknél kieszközli.[203]

Azonban Miksa ezen rendelkezését nem vette komolyan és soha kisérletet sem tett, hogy elvállalt kötelezettségeinek megfeleljen. Az 1518-ik évi tavasz elején Zsigmond lengyel királyhoz követe által azt az üzenetet küldötte ugyan, hogy igérete teljesítése érdekében buzgón, de eredmény nélkül fáradozott;[204] mindazáltal ezzel igazolni kívánta lépéseit, a minket a végből tett, hogy unokáját Károly spanyol királyt, római királylyá választassa meg.[205]

Ezen tervének megnyerte a lengyel királyt, kinek a császárhoz Augsburgba küldött követei a mainzi, kölni, pfalzi és brandenburgi választófejedelmekkel együtt Károly megválasztásában állapodtak meg. Szeptember elsején két oklevél állíttatott ki, melyekben a császár, mint Lajos cseh király egyik gyámja és a lengyel követek, mint a másik gyám meghatalmazottai, kötelezik magukat, hogy a legközelebb megtartandó választó gyűlésen Károlyra adják szavazatukat; továbbá, hogy Lajost, mihelyt nagykorúságát eléri, Károly választásának helybenhagyására bírják.[206]

Miksa ezen eredményt nagy pénzáldozatokkal vásárolta meg. A választófejedelmeknek jelentékeny összegeket fizetett ki és évdíjakat biztosított. Az ezekről vezetett számadások tanúsága szerint százezer forint értékű váltók küldettek Magyar- és Lengyelországba.[207] Arról, hogy ezen összegben kik osztoztak, a történeti emlékek hallgatnak. Arról sincs tudomásunk, vajjon Zsigmond király Lajosnak és tanácsosainak tudtával és beleegyezésével járt-e el?


49. V. KÁROLY CSÁSZÁR.[208]


Ezen megállapodásokkal azonban, mikor négy hónap múlva Miksa halálának híre, megjött, a magyar királyi udvarnál senki sem gondolt; az egyik rész nem tudott róluk semmit, a másik rész nem tulajdonított azoknak kötelező erőt. Elhatároztatott, hogy Lajos a római királyságra igényt támasszon.

E téren találkoztak az udvari párttal a nemzeti párt vezetői, kik a király érdekei iránt őszinte buzgóságukat óhajtották bebizonyítani s kiket Hunyadi Mátyás politikai hagyományaihoz való ragaszkodásuk is befolyásolt.[209]

Azonban ezzel tanúságot tettek arról, hogy Európa hatalmi viszonyai és a német birodalomban uralkodó hangulat felől teljesen tájékozatlanok. Mert ezeket ismerve, kizártnak kellett volna tartaniok azt a lehetőséget, hogy a választófejedelmek Magyarország gyermekkirályára adják szavazatukat, a melyért Franczia- és Spanyolország hatalmas és dúsgazdag uralkodói versenyeztek.

A magyar államférfiak között naivitás tekintetében, egyik sem múlta felül Werbőczit, ki arra vállalkozott, hogy a pápát és a többi olaszországi hatalmasságokat Lajos jelöltségének megnyeri; holott az utóbbiak a választásra befolyást gyakorolni képesek nem voltak; X. Leo pedig I. Ferencz franczia királylyal szoros szövetségben állott; s az ő igényeit karolta föl.

Azzal a reménységgel kecsegtette magát, hogy Miksa császár biztosító oklevele, melynek másolatait magával vitte,[210] döntő befolyást fog a hatalmasságok magatartására gyakorolni.


50. PERÉNYI IMRE SÍREMLÉKE.[211]

Mialatt a császárválasztás ügyében Budán a tanácskozások folytak, Perényi Imre nádornak 1519 február 5-én bekövetkezett halála vonta magára a közfigyelmet. Az országnak megüresedett első méltóságára igényt tartott Zápolyai János és megválasztása a nemzeti pártra nézve életkérdés jelentőségével birt. Mindazáltal Werbőczi a szent György napján tartandó országgyűlést nem várhatta be. Február második felében újabb török követ érkezett, három évi fegyverszünet megkötését czélzó előterjesztéssel; sürgetően szükséges volt tehát Velenczében és Rómában tájékozást szerezni az iránt, vajjon Magyarország a keresztény hatalmasságoktól várhat-e támogatást.

Ezt Werbőczi maga közlé a Budán tartózkodó velenczei követtel, a kitől azt a biztosítást kapta, hogy Velenczében szívesen fogják fogadni.[212]

II.


Werbőczi velenczei útja. Velencze a XVI. században. Loredano doge. Werbőczi római útja. X. Leo. Készülődések a császárválasztásra Magyarországon. Werbőczi visszatérése.

WERBŐCZI márczius első napjaiban indult el Budáról. Választott követtársai közül Csallovics Pál és Fancsi Imre voltak vele. Tornaljai János elmaradt.[213] Kíséretük fényes és számos volt: hetven emberből állott.[214] Ámbár nem tartoztak az országnagyok sorába, súlyt fektettek rá, hogy külső fellépésükben az ország és a korona tekintélyét megóvják.

Márczius 20-ikán léptek velenczei területre. Treviso városából hírnököt bocsátottak előre, a ki érkezésüket Velenczében bejelentse.

Loredano, a nyolczvanhárom esztendős doge, a tizek tanácsának ülésében fogadta a magyar hírnököt, s azzal a válaszszal bocsátotta el, hogy küldőit a köztársaság kormánya szívesen látott vendégek gyanánt tekinti. Mire a Dandolo-palotát, mely a XIII. század elején Konstantinápoly meghóditójának, Dandolo Henrik dogénak szolgált lakóhelyül, jelölte ki részükre szállásúl, és fogadtatásukra megtette a szokásos intézkedéseket.


51. LEONARDO LOREDANO DOGE.[215]


Márczius 21-ikén este a magyar követek Mestre városkában szállottak meg, hol Marco Antonio Venier előkelő patricius üdvözölte őket.

Másnap reggel útjokat folytatván, Malghera erőd mellett, hol a Velenczét környező lagunák kezdődnek, a doge által kijelölt tizenhét patricius várakozott rájuk. Itt hajóra szállottak, hogy a fekvésének különlegessége, palotáinak és templomainak fénye által egyaránt elragadó városba evezzenek.


52. A VELENCZEI DOGE-PALOTA.[216]


Márczius 23-án ugyanaz a tizenhét nemes jelent meg a Dandolo-palotában, hogy őket ünnepélyes fogadtatásuk végett a dogék palotájába elkísérje. A palazzo ducale, melynek építéséhez 1301-ben fogtak hozzá, csak néhány év előtt, 1511-ben fejeztetett be, és így jelenlegi nagyszerűségében tárult föl a magyar vendégek előtt.

A senatus termében (sala dei pregadi) az aggastyán fejedelem, a tanács tagjaitól környezve, trónon foglalt helyet. Mikor a három követ belépett, környezetétől támogatva, felemelkedett és szivélyesen kezet szorított velük.

Ekkor megszólalt Werbőczi. Ámbár folyékonyan és ékesen beszélt latinúl; arra a meglepő tettre határozta el magát, hogy a rövid üdvözlő-beszédet magyar nyelven tartotta. Kétségkivül az a gondolat vezérelte, hogy a nemzeti párt diadalával az ország politikájában és kormányában beállott változást szembetűnő módon kell jeleznie. Előadta, hogy a király a pápához küldi őket és meghagyta nekik, hogy útközben a signoriával «bizonyos ügyeket» a tárgyaljanak; mielőtt pedig megbízatásukban eljárnának, üdvözlik a fejedelmet.

A kiséret egyik papi tagja latin nyelven tolmácsolta szavait.[217]

Majd átnyújtotta a királyi megbízólevelet s miután ez a signoria titkára által felolvastatott, azt az óhajtását fejezte ki, hogy küldetésének czélját titkos ülésben adhassa elő. A doge a nagy tanács tagjait elbocsátotta s csak a tizek tanácsát tartotta maga körül. Werbőczi ekkor a következő előterjesztést tette.[218]

Küldetésük legfőbb czélja az, hogy a török háború ügyében a keresztény hatalmakkal értekezzenek. A magyar király nem akar tőlük elszakadni s a szultán előnyös békeajánlatait visszautasította, minek következtében támadását várhatja; de egyedűl, magára hagyatva ellenállani nem lévén képes, a keresztény hatalmak, név szerint Velencze és a római szentszék támogatására szorul.

Továbbá tudomására hozza a signoriának, hogy uralkodója, Lajos király, Miksa császár oklevele alapján, a császári trónra igényeit érvényesíteni fogja és reméli, hogy törekvésében Velencze, mint «Magyarország egyik legrégibb barátja és szövetségese», támogatni fogja. Emlékezteti a signoriát arra, hogy az utolsó háborúban, mikor (1509) Velencze ellen az összes európai hatalmak szövetkeztek, II. Ulászló király nem hallgatta meg a császárt, ki őt csatlakozásra szólította föl és Dalmátia visszahódítására ösztönözte. «Ime, – így fejezte be előadását – megérkezett az időpont, a mikor ezt a nagy szolgálatot a köztársaság viszonozhatja.»

A doge általános kifejezésekkel válaszolt: A magyar követeket – úgymond – Velencze mindenkor szívesen látja, legfőképen a mikor olyan kitűnő férfiakat üdvözölhet, mint jelenleg. Előterjesztésüket kötelességszerűen közölni fogja a senatussal; a melynek végzését tudomásukra fogja hozni.

Május 24-ikéig a magyar követek Velencze nevezetességeit, különösen szent Márk dómját és kincstárát, a hajó- és fegyvergyárt szemlélték meg. Ezalatt a senatus az adandó válasz fölött tanácskozott: 187 tanácsos volt jelen, kik nagy többséggel (166 szavazattal) állapították meg a választ, melynek meghallgatására másnap reggel tíz patricius hivta meg a magyar követeket, kik ez alkalommal gondolán tették meg a rövid útat a palotába. A doge biztosította őket a felől, hogy a signoria kész mindenkor segítséget nyújtani a magyar királynak a törökök ellen; a császárválasztásnál pedig már azért is sikert kíván neki, hogy a törökök ellen a német birodalom erejét fölhasználhassa; mivel azonban a német választófejedelmekkel a signoria összeköttetésben nem áll s általán Németországban nincs befolyása: azt tanácsolja, hogy a pápához forduljon.

Ezzel a tartalom nélküli, kitérő válaszszal a magyar követek nem voltak megelégedve. Néhány perczre félrevonultak, hogy azt maguk között megbeszéljék. Azután újból a teremben megjelenvén, azt a kérdést intézték a dogéhoz: vajjon a magyar király azon esetre, ha a választófejedelmektől vagy ezek egy részétől római királylyá megválasztatnék és vetélytársai ellen fegyveres hatalmával kellene igényeit érvényesíteni: számíthat-e a köztársaság részéről fegyveres segítségre?

A doge így válaszolt: «Mivel azon barátságnál fogva, melyet a magyar király iránt táplálunk, az ő megválasztatását óhajtjuk; így tehát természetesen készek leszünk érette megválasztása után megtenni mindent, a mi hatalmunkban áll».

Ezzel a válaszszal a követek megelégedtek.

Ebéd után azt az óhajtást hozták a doge tudomására, hogy a tanács egyik tagját küldje hozzájuk. Három tanácsnok ment lakásukra. Ezekkel Werbőczi azt a kérését közlé, hogy szent Ilona császárné teteméből, melyet velenczei területen fekvő egyik zárda templomában őriztek, ereklyerészecskét szerezzenek neki. Azonban a tanácsnokok kijelentették, hogy a kolostor nem áll a signoria rendelkezése alatt s ezért ebben az ügyben a kormány semmit sem tehet.

A magyar követek márczius 26-ikán a campanilere mentek föl s onnan gyönyörködtek a lagunák városára nyíló kilátásban. Majd a signoria ajándékait: drága szöveteket és csemegéket átvevén, még aznap elútaztak Róma felé. Első állomásuk Padua volt, hol a velenczei helytartó némi csemegével kedveskedett nekik.[219]

Útjokat folytatva, Ferrarában és Flórenczben töltöttek néhány napot. Rómába csak április 12-ikén érkeztek.

A fogadtatás, mely itt rájok várakozott, nem lehetett kedvező. X. Leo pápa, kit politikai iránya a franczia királylyal benső szövetség kötésére vezetett,[220] bizalmatlansággal nézett érkezésük elé.

Marco Minio, a velenczei köztársaság római követe, utasítást kapott volt kormányától, hogy a pápát előlegesen tájékoztassa a Velenczében folyt tárgyalásokról. A pápa Magyarországból vett tudósítások alapján azt hitte, hogy a magyar követek főfeladata a köznemesség részére az olygarchia ellenében a szentszék támogatását és név szerint a bácsi végzések megerősítését kieszközölni.[221] Mikor azután Miniótól értesült, hogy a török ellen segélyt jönnek kérni, és a római király választás ügyében kívánnak tárgyalni: Miksa császár okiratáról gúnyos megvetéssel jegyzé meg, hogy «ilyen, okiratokat Miksa csak azért szokott volt kibocsátani, hogy titkárainak alkalmat nyújtson pénz keresésre».[222]

A magyar követeket csakhamar megérkezésük után, ápril 15-ikén fogadta a pápa[223] Werbőczi előterjesztésére[224] adott válaszában biztosította őket, hogy a törökök elleni küzdelemben számíthatnak támogatására. A császárválasztás ügyét illetőleg nyiltan kijelentette, hogy a Miksától nyert okirat értéktelen, mivel a választófejedelmek jogát nem korlátozhatja; «ám igyekezzék ő felsége a választófejedelmek szavazataival megválasztatni magát, s ha ez sikerül neki, örvendeni fogunk.»[225] A mely megjegyzés azonban inkább gúnynak, mint komoly biztosításnak volt tekinthető.


53. X. LEO.[226]


Még megszégyenítőbb volt a magyar követekre nézve az az eljárás, a mit saját küldőik követtek irányukban. Mialatt Werbőczi útban volt Velencze felé, márczius 11-ikén megjött Budára a mainzi választófejedelemnek, a német birodalom kanczellárjának Lajoshoz, mint cseh királyhoz intézett irata, melyben őt felhívja, hogy a római király megválasztására jelenjék meg; illetőleg «törvényes gondnokát» küldje el.[227]

Az udvar és a királyi tanács egyelőre sem a meghívásra, sem a választás tekintetében követendő eljárásra nézve nem határoztak, várakozó állást foglaltak el. Azonban a mérvadó egyéniségek; Brandenburgi György, Bakócz Tamás, Szakmári György bizalmas értekezletben megállapodtak az iránt, hogy mivel a német választófejedelmek idegen nemzetiségű uralkodóra voksukat nem fogják adni, uralkodójuk Károly királyra szavazzon, a kinek római királylyá választását a közte és a Lajos között fennálló rokoni kapcsolat kívánatossá teszi.[228] Csak április elején indultak meg ez ügyben a tárgyalások, mikor a spanyol király részéről Cuspinianus János és Sauerer Lőrincz Budán megjelentek, hogy a cseh király szavazatát küldőjük részére biztosítsák.

Legelsőben Brandenburgi Györgyhöz fordultak, ki czéljuk elérésére támogatását fölajánlotta nekik, egyúttal felvilágosította őket, hogy az előterjesztést a magyar tanács teljes ülésében kell megtenniök, mivel a bácsi országgyűlés végzései értelmében a határozatok, melyek a köznemes ülnökök mellőzésével hozatnak, érvénytelenek; megnyugtatván őket az iránt, hogy az ülnökök közül csak kevesen tartózkodnak az udvarnál s így semmitől sem kell tartaniok.

Az ápril 8-ikán tartott tanácsülésben Cuspinianus kifejtette, hogy a spanyol király megválasztatása Magyarország érdekeinek szempontjából is kívánatos. Lajos néhány jóakaró szóval bocsátotta el a követeket.

A királyi tanács, mielőtt az érdemleges válasz iránt határozna, kikérte a lábbaja által Esztergomhoz kötött prímás tanácsát, mely úgy hangzott, hogy Károly király ügyét kell felkarolni, azzal a kikötéssel, hogy viszont Károly, ha ő maga czélt nem érhetne, a magyar király megválasztása érdekében használja föl befolyását.


54. II. LAJOS MAGYAR KIRÁLY NÉVALÁÍRÁSA.[229]


A királyi tanács hozzájárult ehhez és a német követeknek a választ a következőképen formulázta «A boldog emlékezetű császári felség a bécsi congressuson Lajos királyt harmadik fiáúl fogadta, helynökévé rendelte, neki a császári méltóság megszerzését kilátásba helyezte, e végből mind a saját, mind a választófejedelmek támogatását igérte és mindezt okiratba foglalta. Ennek következtében a királyi felség ugyanazon igényekkel léphetne fel, mint a katholikus király. Mivel azonban a császári felség jónak látta a birodalomról másképen rendelkezni és a választófejedelmekkel a katholikus felség érdekében tárgyalásokba bocsátkozni: a királyi felség, testvéri érzelmei sugallatára hallgatva, nem akar a katholikus felség ellen föllépni, sőt a mennyire hatalmában áll, az ő becsületét és tisztességét mozdítja elő, szavazatát ő rá adja. Elvárja viszont a királyi felség, hogy a kath. felség, a levelében foglalt igéretéhez képest, testvéri szeretetét iránta megőrzi, őt mint testvérét és sógorát, támogatja. Egyúttal reméli, hogy abban az esetben, ha a kath. királyt vetélytársai a római királyság elnyerésében megakadályoznák, a mit Isten ne engedjen, azon lesz, hogy inkább a királyi felség választassék meg római királylyá, mint akár a franczia király, akár a kath. királynak más ellenfele. Végűl felkéri a kath. királyt, hogy házasságát Anna herczegnővel, mindkét uralkodóház tisztességére, mielőbb hajtsa végre.»

A spanyol király követei teljes megnyugvással fogadták a választ, csak azt kívánták, hogy a római király választására cseh biztosok küldessenek, megbízólevelük Csehország pecsétével legyen megerősítve és a lengyel király, mint gyám, aláirását viselje. A tanács hozzájárult mindenhez, csak az ellen tett kifogást, hogy a lengyel király írja alá, mint gyám, a megbízólevelet és kívánta, hogy Lajos, mint magyar király, szintén küldjön követet, a ki hívatva legyen Anna házasságának ügyét tárgyalni. György őrgróf kéretett föl ezen küldetés elvállalására.

Alig, hogy ez el volt intézve, a következő napon franczia követ érkezett, hogy Ferencz király részére kérje Lajos szavazatát. Majd megjött Welhartici Wenczel, egykor II. Ulászló cseh titkára s a cseh urak azt a kívánságát terjesztette elő, hogy a római király választásának ügyébe, mely kizárólag Csehországot illeti, a magyarok ne avatkozzanak be és a király egyik trónkövetelő javára se kösse le szavazatát, hanem engedje, hogy a csehek határozhassanak arról, kit kelljen a jelöltek közöl támogatni. Komoly hangon beszélt, merész szavakat használt; korholta a királyt, fenyegette a magyarokat.

A német követek aggódni kezdettek. Megjelenvén a király előtt, kérésekkel ostromolták, hogy velük hivatalosan közlött elhatározásához állhatatosan ragaszkodjék. Egyúttal nem haboztak felhatalmazni őt arra, hogy tanácsosainak, kik netalán visszavonulásra gondolnának, a spanyol király részéről megfelelő pénzösszegeket ajánljon. A király önérzetesen elhárította magától ezt az ajánlatot. Állásával – mondá – nem fér meg ilyen eljárás. De nem volt kifogása az ellen, hogy a követek maguk tegyenek a megvesztegetéssel kisérletet.[230]

Cuspinianus legelőbb Szalkai László váczi püspökhöz ment, ki régtől fogva az osztrák párthoz tartozott és háromezer aranyat ajánlott neki. Azután vele együtt Szakmári György pécsi püspököt, királyi kanczellárt kereste föl, ki ez idő szerint a köznemességre is irányadó befolyást gyakorolt és így a helyzet ura volt.[231] Ötezer arany felajánlásával igyekezett őt lekötelezni, a mivel a főpap megelégedett, ámbár megjegyzé, hogy támogatásáért a franczia királytól tízezer aranyat vagy «egy nagy püspökséget,» kaphatna.

Ápril 20-ikán a királyi tanács tagjai, a király távollétében, a könyvtárteremben fogadták Károly követeit. Ezek tüzetesen bizonyították a csehek igényeinek alaptalanságát és a franczia király ajánlatainak hiú voltát. Mire a tanácsosok azt válaszolták, hogy a király nem fog elállani határozatától. Mialatt a tanácskozás folyt, a cseh titkár betört a terembe és fenyegetődzött, hogy rögtön elutazik, ha a hozott üzenetre haladék nélkül választ nem kap.


55. SZAKMÁRI GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.[232]


Erre a magyar tanácsosok, a spanyol király követei és a cseh titkár együtt Lajos király elé járultak. A magyar kanczellár kijelentette, hogy ő felsége megtartja igéretét, úgy, hogy Csehország kiváltságait is sértetlenül megóvja. A cseh titkárral pedig közlé, hogy néhány nap múlva királyi követ fog részletes utasítással Csehországba menni.

Május 1-én a franczia követ kapta meg a választ, mely így hangzott: «A királyi felség hálásan fogadja a fenséges franczia király jóindulatát, melylyel a köztük fönnálló kölcsönös barátságot új frigygyel akarja megszilárdítani és a török ellen segítséget ajánl, a mire őt a legkeresztényibb király czíme, a mit visel, kötelezi. A mi a római király választásánál adandó szavazatot illeti, a királyi felségnek Csehország uraival és rendeivel kell ez ügyben tárgyalnia; a Csehország részéről a választásra küldendő követeket utasítani fogja, hogy ő felségének, mint testvérnek és vérrokonnak, a mennyire lehetséges, kedveskedni igyekezzenek és mindent tegyenek meg, a mit a királyi felség kára, országainak, különösen Csehországnak hátránya nélkül tenni lehet.


56. I. FERENCZ FRANCZIA KIRÁLY NÉVALÁÍRÁSA.[233]


A német követek meg voltak nyugtatva az iránt, hogy ezen nyilatkozat üres frázisoknál egyebet nem tartalmaz. Miután a pécsi és váczi püspökök részére öt, illetőleg háromezer aranyról szóló kötelezvényt állítottak ki, Brandenburgi György részére hatezer és Balbi prépost résére ötszáz forintot «útiköltség» czímén biztosítottak május 2-ikán megelégedetten hagyták el a magyar udvart.[234]

Mindezekről Werbőczi és társai szerencséjükre nem értesülhettek római tartózkodásuk alatt.[235] De nem maradtak: megkimélve egy másik kudarcztól.

Néhány nappal audientiájuk után kapta meg Marco Minio Velenczéből azt a meglepő tudósítást, hogy a magyar király az udvaránál tartózkodó török követtel három esztendőre fegyverszünetet kötött. Rögtön értesítette erről a pápát, ki megütközését fejezte ki a fölött, hogy a magyarok ugyanakkor, mikor tőle tanácsot és segítséget kérnek: a választ be nem várva, egyességre léptek a törökkel.[236] Mind azáltal neheztelését a magyar követekkel nem éreztette, sőt kijelentette előttük, hogy segélynyujtásnak szükségessége most már többé nem forog fönn, de a mennyiben a viszonyok változnának, a szentszék támogatására Magyarország mindig számíthat.[237]

Ezalatt Werbőczi áhitatosan járta be az örök város szent helyeit. Egyebek között fölvétette magát a Szentlélekről czímzett társulatba, melynek tagjai, a pápák kegyelméből; több rendbeli egyházi búcsúkban részesültek. A társulat fönmaradt anyakönyvének egyik hártyalapján találjuk az ő sajátkezű bejegyzését, a melylyel jelezi belépését és családja összes tagjait: nejét Katalint, fiait, Ferenczet, Pétert, Jánost és Imrét, úgyszintén leányait, Erzsébetet és Orsolyát a confraternitas kebelébe fölvéteti.[238]

Ereklyék szerzésére is gondja volt. Néhány évvel utóbb VII. Kelemen pápához írt levelében említi: «Szentséged tudja, hogy római tartózkodásom idejében milyen buzgósággal s milyen gyakran folyamodtam a boldog emlékű X. Leo pápához és szentségedhez, ki akkor alsóbb rendű állásban volt, szent Sebestyén ereklyéjénék elnyeréseért.»[239]


57. SZENT PÉTER TEMPLOMA ÉS A VATIKÁN.[240]

Medici János bibornok, X. Leo unokaöcscse, kihez ezeket a sorokat intézte, később, mikor maga is VII. Kelemen névvel szent Péter székén ült, rokonszenvesen emlékezett meg találkozásáról Werbőczivel. «Téged – írja neki – már akkor megszerettünk, mikor még alsóbb rendű állásban voltunk.»[241]

Werbőczi, mint az egyház buzgó híve, bizonyára büszkeséggel fogadta azt a kitüntetést, melyben a pápa őt és két követtársát részesítette, midőn mindhármokat római lovag rangjára emelte.

Időzésük Rómában mintegy öt hétre terjedt. Június közepe táján érkeztek vissza Magyarországba.[242] Eredménytelen követségében kifejtett fáradozásai mindazáltal nem maradtak jutalmazatlanúl. Néhány héttel visszaérkezése után a jószágvesztésre itélt Csuzi Menyhértnek és Jánosnak a koronára szállott összes birtokait adományozta neki a király.[243]

III.


Az 1520-ik évi országgyűlés. Werbőczi és a mária-nostrai pálosok vámszedője. Szelim szultán halála. Werbőczi németországi követsége: Luther fellépése. Catharinus polemikus műve Luther ellen. Werbőczi újra kiadja. Werbőczi ajánlólevele benne. A wormsi birodalmi gyűlés. A magyar követek fogadtatása. Balbi szónoklata. A követeknek adott válasz. Luther a birodalmi gyűlésen. A magyar követek meghívják ebédre. Luther és a magyar követek hitvitája.

WERBŐCZI távolléte alatt a nemzeti párt politikája súlyos vereségeket szenvedett; nemcsak a török fegyverszünet megkötésében, a mi a tolnai és bácsi országgyűlések programmjával ellentétben állott, hanem főképen a nádorválasztásnál, a hol az udvari párt jelöltje, Báthori István nyerte el a többséget Zápolyai Jánossal szemben.

A királyi tanács köznemes ülnökei képteleneknek bizonyultak arra, hogy a bácsi végzések foganatosítását kieszközöljék. Werbőczi visszatérte után sem állott be kedvező fordulat a helyzetben.

A király, mikor 1520 február 6-ikára országgyűlést hívott egybe, az ország rendeit fölszólította, hogy a bácsi országgyűlés végzéseinek értelmében kiállítandó fegyveresek élén jelenjenek meg.[244] Azonban csak kevesen tettek eleget a királyi parancsnak. Ennek következtében a gyűlés zajos tanácskozások után abban állapodott meg, hogy szent György napján újból összejön, a mikoron az urak és vármegyék, hűtlenség büntetése alatt a hadakat kiállitani, az adószedők pedig számadásaikat bemutatni tartoznak. A szent Györgynapi országgyűlés megtartatott; de az előbbeni megállapodásokkal nem gondolva, csak arra szorítkozott, hogy a véghelyek ellátására és a királyi udvar szükségleteire fél forintnyi adót szavazott meg.[245]

Július közepén Lajos király Pozsonyba költözött, és több hónapig tartózkodott ott, az új császárral az 1515-ben megkötött kettős házassági frigy végrehajtása iránt tárgyalásokat folytatva.




WERBŐCZI AJÁNLÓLEVELE CATHARINUS «APOLOGIA» CZ. MŰVÉBEN.


Ezen idő alatt Werbőczi is járt a királynál; de arról, vajjon politikai vagy törvénykezési ügyek vezették oda, nincs tudomásunk. Az az okirat, mely erről az útjáról szól, erőszakos természetének kitörését örökíti meg.

A királyi személynök nógrádmegyei birtokáról indult a királyhoz. A mint a Duna partján fekvő Szobb helységhez ért, itt útját állotta a mária-nostrai pálosok vámsorompója, a melyet, mivel a vámos abban a pillanatban nem volt jelen, nem csak önhatalmúlag megnyittatott, hanem a Dunába hajíttatott, és új felállításától a barátokat szigorúan eltiltotta. Mire ezek a szenvedett sérelem miatt panaszukkal a királyhoz fordúltak, ki 1520 november 25-ikén kelt rendeletében Werbőczinek meghagyta, hogy a pálosokat jogaikba helyezze vissza.[246]

A király ekkor már ismét Budán volt. Szelim szultán szeptember 21-ikén bekövetkezett halálának híre hívta őt vissza a fővárosba. A királyi tanácsban az a felfogás uralkodott, hogy a szultán kimúltával a vele másfélév előtt kötött fegyverszünet elvesztette kötelező erejét, s hogy a beállott változás kedvező alkalmat nyújt az elvesztett melléktartományok és végvárak visszaszerzésére. Megállapodás történt abban, hogy a velenczei köztársasághoz és a német birodalomba követek küldetnek segély kieszközlése végett.

Velenczébe More Fülöp pécsi prépost már deczember elején elindult. A másik követség ellenben csak a következő év február vége felé kelt útra. Az olasz Balbi Jeromos, pozsonyi prépost és Werbőczi küldettek Németországba; hozzájuk Csehország részéről Sternberg László kanczellár csatlakozott.[247]

Február 24-ikén Esztergomban állapodtak meg, hogy az agg primástól búcsút vegyenek. Ez alkalommal tőle Werbőczi egy ezüst kardkötőn és lószerszámon kivül négy ezüst tálat kért kölcsön;[248] a mi arra utal, hogy a birodalmi gyűlésen a magyar vendégszeretet jó hírét föntartani szándékozott, egyúttal elárulja, hogy a most már nagy vagyon fölött rendelkező királyi személynök nem volt még kellően fölszerelve, hogy állásához méltón léphessen föl.

Azonban ugyanekkor küldetésével összefüggésben álló, nevezetes tény hirdeti, hogy ha ékszerekre és asztali készletre nem is szeret költeni: erszényét szívesen nyitja meg, a mikor magasabb érdekeknek tehet szolgálatot.

Werbőczi a magyar államférfiak között legelső irányozta figyelmét Luther Márton hitújító föllépésére és kellően méltatta ezen vallási mozgalom jelentőségét.

A kóros állapotok, melyek az egyház külső életműködéseiben elhatalmasodtak és romboló hatásukat Magyarországban éreztették is, pályája kezdetétől fogva élénken foglalkoztatták Werbőczit és orvoslásukra a befolyásával alkotott törvényeket kimélet nélkül próbálta alkalmazni gyógyszerűl. Azonban hite a kath. vallás tanainak igazságában, hódolata az egyház tekintélye előtt szilárdságában nem ingadozott.

A buzgó hívőnek ösztönével, a tapasztalt politikusnak éleslátásával fölismerte, hogy Luther támadása nem az egyház bajainak megszüntetésére, hanem új egyházi szakadásra, nem restauratióra, hanem revolutióra fog vezetni.

Ezen felfogásában megerősítette őt egy polemikus mű, mely éppen ekkor látott napvilágot. Szerzője olasz hittudós volt: Lanciloto Politi, ki miután Sienában mint jogtanár, majd Rómában mint a bibornoki consistorium ügyvéde működött, harmincz éves korában szent Domonkos rendjébe lépett s ekkor az Ambrosius Catharinus nevet vette föl, mely alatt számos hittudományi munkája jelent meg. 1520 deczember 20-ikán fejeztetett be Giunti flórenczi sajtóján annak a könyvnek nyomatása, a melyet Luther ellen «A keresztény hit védelme» czím alatt latin nyelven bocsátott közre[249] s a melyben nagy tudományos készlettel kiméletlenűl éles polemiát egyesített.


58. LUTHER MÁRTON.[250]

Néhány héttel megjelenése után a könyv Werbőczi kezeibe került és annyira megnyerte tetszését, hogy most, mikor Worms felé utazván, Bécsben megállapodott, Singrenius nyomdásznak megbízást adott, hogy második kiadásban nyomassa ki és példányait ingyen terjeszsze. A nyomatás költségeit maga fedezte.[251]

Mielőtt Bécsből távoznék, márczius 2-ikán Lajos királyhoz intézett ajánlólevelet fogalmazott, oly czélból, hogy az a könyv élére helyeztessék:

«A minap – írja ebben – Károly császárhoz és spanyol királyhoz, a római birodalom fejedelmeinek gyűlésére követségbe küldetvén, mikor Magyarországból távoztam, meglepő és hihetetlennek látszó hír jutott el hozzám Luther felől, erről a könnyelmű, állhatatlan és zavarterjesztő emberről, ki Ovidius szavai szerint, bűnéből dicsőséget merít s kit sok ostoba ember Pál apostolnál nem kisebb embernek tart. Isten a tanum, hogy nagy fájdalommal és csodálkozással töltött el bizonyos emberek hiszékenysége, főképen azért, mert a hit ügyéről van szó. Csodálkozásomat fokozta az a tapasztalás, hogy sok előkelő ember van Luther tévelyeibe szerfölött bebonyolódva. Ezért szorgosan kérdezősködtem, vajjon a kath. igazság avatott hívei között akadt-e, a ki ennek az embernek az a vállalkozása méltatlanságához illő erélylyel ellenszegül? Miközben ennek utána jártam, valaki örvendve bemutatott nekem egy könyvet és azt mondá, hogy az egyetlen könyv, mely Luther tanait alaposan lerontja, a cselt, melylyel ő előbb magát, azután a tapasztalatlanokat rászedte, világosan felderíti, a csalárd embert leplezetlenűl mutatja be, állításainak erőtlenségét és ellenmondásait feltárja. És sok egyebet is hozott föl a szerző dicséretére, tehetségeinek, tudományosságának, erényeinek magasztalására. Mindez vonzott és én érdeklődéssel és gyönyörködve, de a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt sietve, futólag kezdettem olvasgatni. Úgy találtam, hogy feladatát az író szerencsésen oldotta meg. Erre kérdezősködtem, vajjon elégséges számú példányok vannak-e készletben? A válasz úgy hangzott, hogy az egész vidéken ezen egy példányon kivül több alig található. Megütköztem azon, hogy ilyen szükséges könyvben annyira szűkölködnek. A közjó érdekében tehát intézkedtem, hogy költségemen a könyvet másodízben nyomtassák ki. Meggyőződésem szerint ugyanis a pénzt nem lehet jobban elhelyezni, mint ha azt Krisztus és a mi hitünk védelmére fordítjuk. Ezt annál szívesebben tettem, mert munkáját a szerző Károly császárnak ajánlotta, kiről tudom, hogy a lutheránus eretnekségtől iszonyodva fordul el, a mit kétségtelenné tesz az a tény, hogy a veszedelmes pestist terjesztő lutheránus könyvek úgyszólván egész Németországban, pápai és császári rendeletek alapján, máglyán égettettek el és a ki arra törekedvén, hogy nem csak czímében, hanem a valóságban is katholikus legyen, a lóháton és négyes fogaton járó lutheránus dogma kiírtásán fáradozik. Ezt az aranyos könyvet, a katholikus hit biztos, erős védpajzsát és éles nyilát, mely az én közreműködésemmel újból kinyomatik, felségednek lehető leggyorsabban meg küldettem, főképen azért, mert tudom, hogy felséged ifjú szíve a vallásos buzgóságtól lángol és jó királyhoz illő módon gondoskodik arról, hogy századok óta legkeresztényibb országa a lutheránus ragálytól meg legyen óva. Ezen olvasmány a közeledő kór megismertetésére, a megmételyezetteknek gyógyítására igen alkalmas. Felségednek ezentúl is minden erővel azon kell lennie, hogy rendelkezései ezt a pestist az egész országról elhárítsák.»[252]


CATHARINUS «APOLOGIÁ»-JÁNAK CZÍMLAPJA.


Ezen ajánlólevél tanúsága szerint Werbőczi figyelme első sorban hazájára irányult, hol ekkor már Luther tanait Brandenburgi György az udvarnál és a német polgárok több városban rokonszenves érdeklődéssel fogadták. Azonban valószínű, hogy a római szent-székre, a császárra és a német birodalom hithű fejedelmeire is hatást kívánt gyakorolni vallásos buzgóságának ezen nyilatkozatával.

A wormsi birodalmi gyűlés már két hónap óta ülésezett, mikor márczius 24-ikén a magyarországi követek oda megérkeztek.[253] Ápril 2-ikán pedig a császár testvére, Ferdinánd főherczeg tartotta bevonulását, ki ünnepélyes fogadtatásban részesült. A menetben a két magyar követnek előkelő helyet jelöltek ki. A császár jobbján a főherczeg, balján Balbi ment, míg Werbőczi mindjárt utánuk, a birodalmi gyűlésen jelenlevő két bibornok, Lang Máté salzburgi érsek és Schinner Máté sitteni püspök között haladt.[254]

Ápril 3-án fogadtattak a birodalmi gyűlésen. A szónoklatot Balbi Jeromos, a híres humanista tartotta.

A bevezetésben a császárt és a német fejedelmeket magasztalásokkal halmozta el. Cyneasnak a római senatusról mondott szavait alkalmazta rájuk. Azután élénk színekkel ecsetelte a csapásokat, a miket Magyarország a törökök ellen viselt háborúkban szenvedett és a veszélyeket, melyek az egész keresztény világot fenyegetik. Ha Németország nem ragad fegyvert, le kell mondani Konstantinápoly visszaszerzésének reményéről, sőt Róma elvesztésétől kell félni. Magyarország másfél százados küzdelemben elgyengülve, idegen segély nélkül nem állhat tovább ellen. A császári méltóság, a kereszténység megoltalmazásának érdekében bizatott a német nemzetre. Ne engedje át a világuralmat a törököknek! Nem kimélte meg szemrehányásoktól sem a németeket. «Az igazi, az ősi német erő – úgymond – már rég elenyészett. Nem vagytok ti többé azok a germánok, kik harczi dicsőség tekintetében a rómaiakat elérték, sőt talán túl is szárnyalták!» Azután a császárt ősei példájának követésére lelkesítette, biztosítván őt, hogy fényesebb siker vár rá, mint az volt, a mit Caesar küzdött ki Pharnaces ellen és Pompejus Mithridates ellen![255]


60. LANG MÁTÉ SALZBURGI ÉRSEK.[256]


Miután a választ tizenegy napon át hiába várták, ezt ápril 15-én megsürgetendők, a birodalmi gyűlés választmánya előtt megjelentek. Itt egyikük – valószinűleg Werbőczi – előadta, hogy Wormsban tovább nem időzhetnek, mivel a szent György napra egybehívott magyar országgyűlésnek dönteni kell a fölött, vajjon az öt hónap óta Budán időző török követek fegyverszüneti ajánlatát elfogadja-e? Előadták, hogy Velenczéből érkezett tudósítások szerint, a török császár az egyiptomi szultánt megverte, Egyiptomot meghódoltatta és seregének nagy részét Konstantinápolyba küldötte, minél fogva bizonyosra vehető, hogy a kereszténység ellen támadást készít elő. Ily körülmények között jobb idegen földre küldeni sereget, mint odahaza bevárni az ellenséget. Magyarország 26,000 lovast és néhány ezer gyalogost kész kiállítani. A meghódítandó területből Magyarország csak elvesztett melléktartományait kívánja, mig Konstantinápolyt a német birodalomnak engedi át örök időkre.

A mennyiben – folytatá – a birodalmi gyűlés nem állíthatna ki mindjárt nagy sereget, egyelőre minden fejedelem ajánljon föl kis segítséget, melyet néhány hónap alatt útnak indíthat. Így legalább vigasztaló tudósítást vihetnek haza és az országot visszatarthatják olyan határozatoktól, a milyeneket a kétségbeesés sugalmazhat.

A jelenlevő fejedelmek és rendek azzal bocsátották el a magyarokat, hogy tanácskozni fognak és válaszukat másnap közlik. Azonnal négy tagból álló küldöttséget bocsátottak a császárhoz, hogy véleményét kikérje. Károly azt kívánta, hogy a válasz kitérő és halasztó legyen, arra utaljon, hogy a birodalmi belügyek elintézése után fogják a hadi segély ügyét napirendre tűzni.

Másnap a választmányi ülésen megjelentek a császár elnökleté alatt a választófejedelmek mind, több más fejedelem és városi követ. A meghívott magyar követeknek a mainzi választófejedelem, mint birodalmi főkanczellár, adta elő a választ.

A császár és a gyűlés – úgymond – a birodalom reformjával foglalkoznak, melyből nem csak a német nemzetre, hanem az egész kereszténységre nagy haszon fog háromolni. Mihelyt ezen ügy elintéztetett, a császár a német birodalommal és a többi keresztény uralkodókkal tárgyalásokat indítva meg, módot fog keresni, hogy a törökök és a kereszténység egyéb ellenségeivel szemben erélyes ellenállást fejtsenek ki és Magyarországnak segítséget nyújtsanak.

A magyar követek ezzel a nyilatkozattal nem voltak megelégedve. Azt mondották, hogy a császár és a franczia király gyakran igértek segítséget, de igéretüket nem tartották meg. Biztosabb választ kértek, melyben Magyarország vigasztalást találhasson.

A főkanczellár azt felelte, hogy kérésüket fontolóra veszik és írásban közlik megállapodásukat.[257] Ezt néhány nap múlva a következő nyilatkozatban formulázták:

«A császári katholikus felség és a római szent birodalom rendei a jelen birodalmi gyűlésen a római szent birodalom és Németország ügyei rendezése előtt a török ellen biztos segítséget nem igérhetnek. Mindazáltal remélik, hogy rövid idő alatt mindent úgy elintéznek, hogy egy esztendő lefolyása alatt a római szent birodalom, szentséges urunk, a fenséges magyar király és más keresztény fejedelmek közreműködésével, a császári felség a hadjáratot a török ellen személyesen megindíthatja és Krisztus hitének ellenségeit megsemmisítheti. Ha pedig bármilyen ok miatt ez a hadjárat nem létesülhet és időközben Magyarország a töröktől megtámadtatnék, a császári felség a római szent birodalom haderejével segítségére lesz. Remélik, hogy Magyarország ezentúl is vitézűl megoltalmazza határszéleit, miként ezt már eddig is sok év óta dicsőségesen cselekszi. A mennyiben netán erre magát az ország képesnek nem érezné, a fenséges magyar király egy esztendőre a törökkel fegyverszünetet köthet, oly föltételek alatt, melyek sem országára, sem a kath. hitre és a kereszténységre nem becstelenek és nem károsak.»[258]


61. WORMS.[259]

E szerint a «vigasztalás», a mit a birodalmi gyűlés Magyarországnak nyújtott, nem volt egyéb, mint az a biztosítás, hogy nem fogja rossz néven venni, ha a magyar király a törökkel egy esztendőre fegyverszünetet köt!

A magyar követek felháborodással vették ezt a nyilatkozatot és rögtön, még az nap, ápril 20-ikán elútaztak Wormsból.[260]

Éppen azokra a napokra, a mikor a birodalom fejedelmei a magyar követek előterjesztésével foglalkoztak, esik a wormsi gyűlés legnevezetesebb eseménye.

Ápril 16-ikán érkezett meg Luther. Két nappal utóbb pedig a birodalmi gyűlés színe előtt mondott híres beszédében kinyilatkoztatta, hogy tanítását vissza nem vonja.

Az ifjú császárnak az volt kívánsága, hogy azonnal mondják ki rá a birodalmi száműzetést. Azonban a mainzi érsek három napi halasztást eszközölt ki, melyet azután még két nappal megtoldottak. Ezen idő alatt több oldalról tettek kisérleteket, hogy Luthert az ő álláspontjától eltérítsék és az egyház tekintélye előtt meghódolásra bírják.[261]

Ezen erőfeszítésekben a magyar követeknek is részük volt. Erre nem csak a vallásos buzgóság sugallatai, hanem küldetésük politikai érdekei is késztették őket; mert a német birodalom, míg a vallási szakadás lángja pusztítja, Magyarországnak segítséget nem nyújthatott.

Werbőczi és Balbi könnyen találtak alkalmat arra, hogy a merész reformátorral megismerkedjenek. Mire meghívták őt ebédre. Hazájukban tett tapasztalatokra támaszkodva, asztal fölött megindítandó bizalmas és kedélyes eszmecserétől több eredményt vártak, mint a hivatalos vitatkozásoktól. Mindazáltal, ha talán a magyar borok hatását sem hagyták is egészen számításon kivül, mindketten a tudományos műveltség oly magas fokán állottak, hogy tartózkodás nélkül bocsátkozhattak Lutherrel a legnehezebb hittani kérdések tárgyalásába. Az ebéd, melyre más vendégek is hivatalosak valának, élénken folyt le. A magyar követek nem szorítkoztak arra, hogy Luthert általánosságban az egyház tekintélyének elismerésére buzdítsák; az egyes vitás tantételek tüzetes tárgyalásába bocsátkoztak. De czélt nem értek.

Werbőczi és Balbi, a császár és az udvarhoz tartozó urak előtt, úgy nyilatkoztak, hogy Luther, a vele folytatott társalgásban «bolond és tudatlan embernek» bizonyult. A vendégek pedig a pápai követnek azt beszélték, hogy Luther a magyarok meggyőző érveire adott válaszában «nem viselte magát ügyesen.»

A legatus mindezekről Rómába jelentést küldött. Elismerő kifejezésekkel szól «a jó szolgálatról», a mit a magyar követek tettek, és különösen Werbőczi «vallásos buzgóságát» magasztalja; megemlékezvén áldozatkészségéről is, melyet a flórenczi vitairat kinyomatása és terjesztése érdekében tanúsított.[262]

IV.


A magyar követek visszatérése Budára. A török hadjárat fenyegető hírei. Szabács és Nándorfehérvár bukása. Az 1521-iki országgyűlés. Végzései. A megszavazott adó. A nürnbergi birodalmi gyűlés segélye. Az 1522-iki budai országgyűlés. Werbőczi nürnbergi követsége. Ferdinánd főherczeg kölcsöne.

MIKOR 1521 tavaszán Werbőczi és Balbi Wormsból Budára visszaérkeztek, itt már tudomással bírtak arról, hagy a török birodalom új császára támadó hadjáratra készül Magyarország ellen. Balbi a segélykérés sürgető ismétlése végett mindjárt újból a császárhoz küldetett. Werbőczire meg az a feladat várakozott, hogy pártjának vezérférfiait és a köznemesség tömegeit áldozatkészségre, gyors cselekvésre buzdítsa. Egyik tekintetben sem ért czélt.

Az urak és vármegyék hadai lassan és kis számban gyülekeztek. Zápolyai János, kinek a nádorral együtt Nándorfehérvár felszabadítására kellett indulnia, mivel gyűlölt vetélytársával közös actiótól idegenkedett, a rendelet végrehajtását mindenféle ürügy alatt késleltette, sőt magatartása azt a gyanút keltette, hogy a törökökkel egyetért és a király ellen lázadást tervez;[263] még azok is, kik nyílt árulás tényére képtelennek ítélték, feltették róla, hogy «nem bánná, ha az országot nagy veszedelem érné, a melynek elhárításával magát királylyá megválasztathatná».[264]

A következmény az volt, hogy Szabács és Nándorfehérvár kapitányai, mivel a fölmentő sereg érkezését hiába várták, a gondjaikra bizott fontos véghelyeket föladták; az egybegyűlt magyar sereg pedig kardcsapás nélkül szétoszlott.

A király ekkor november 19-ikére országgyűlést hivott össze oly czélból, hogy Nándorfehérvár visszafoglalására haladék nélkül megtegye az intézkedéseket.

A súlyos csapások hatása alatt a pártérdekek sugallatai elnémultak. Király, urak és nemesek rég nem tapasztalt áldozatkészséggel gondoskodtak az ország megmentéséről.

Azon módozatok iránt, a melyek a kitűzött czél elérését biztosíthatták és a szükséges pénzeszközöket előteremthették, Werbőczi tette meg a javaslatokat,[265] melyek nehézség nélkül elfogadtattak.

A főpapok, országnagyok és birtokos nemesek egy évi mindennemű jövedelmük felerészét ajánlották meg. Az ország minden nemes lakosára fejenként egy forint adót vetettek ki. E mellett fogyasztási adókat hoztak be, melyeknek fizetésére nemesek és nem-nemesek egyaránt köteleztettek.

Az adók behajtása a vármegye közönsége által választandó nemesre, a befolyó pénzösszeg kezelése pedig négy országos kincstárnokra bizatott, kik közül kettőt az országnagyok választottak, kettőt a köznemesség köréből az országgyűlés. Mivel az utolsó hadjárat alkalmával tett tapasztalatok mindenkit meggyőztek arról, hogy az egyházi és világi urak banderiumaival, a köznemesség felfegyverzésével az országot megvédelmezni nem lehetséges: az országos kincstár összes bevételeit zsoldos hadak fogadására szánták; egyúttal a királyt felkérték, hogy egy vagy két főkapitányt rendeljen, a kik az ő nevében hadakat fogadjanak, a véghelyeket őrséggel lássák el, háború idején a sereget vezessék; felhatalmaztatván, hogy azokat, kik az országgyűlés végzéseit meg nem tartják, «mint a közjó és az egész kereszténység ellenségeit», fegyver hatalmával fékezzék meg és birtokaiktól foszszák meg.[266]

A király megerősítette ezen végzéseket, és a köznemesség iránt bizalmát bebizonyítandó, köréből szemelte ki a nagy hatalommal felruházott főkapitányokat. Szobi Mihályra és Paksi Jánosra, Werbőczi legbensőbb barátaira esett választása.[267]

Az országgyűlés pedig az országos kincstárnokok egyikévé magát Werbőczi Istvánt választotta meg, hatáskörét a Dunán-innen fekvő 28 vármegyére terjesztvén ki. Fizetéséül 1000 forint és ötven lovas tartására szintén 1000 forint rendeltetett.[268]

Ekképen, kik az országgyűlési végzések megalkotásában a főtényezők voltak, azok bizattak meg a végrehajtással; azt kellett tehát várni, hogy ez alkalommal a kijelölt gyógyszerek az elhatalmasodott bajok orvoslására sikeresen fognak alkalmaztatni. Azonban a lelkesedés pillanatnyi fellobbanása után most is a szűkkeblű önzés emelkedett uralomra, melynek ellensúlyozására az országos főkapitányok és az országos kincstárnokok nem voltak képesek.

A megszavazott adókból a remélt három millió forint helyett ezen összegnek alig huszadrésze folyt be. Werbőczi az ő számadásaiban csak 57087 forintnyi bevételt tudott kimutatni. Ennek majdnem felét (24213 forintot) a nádornak, 8055 forintot az erdélyi vajdának, 3000 Ártándi Pálnak, 2600 Podmaniczki Mihálynak, 200 Kostka Péternek, 626 Szentléleki Jánosnak, 525 Pöstyényi Ferencznek és Istvánnak, 300 Telegdi Miklósnak, 100 a füleki őrségnek, 69 Selpi Györgynek fizetett ki.[269]

Ezalatt az 1522-ik év elején Nürnbergben tartott birodalmi gyűlés elhatározta, hogy Magyarország megmentésére sereget küld; Lajos bajor fejedelem vezetése alatt küldöttséget bocsátott Bécsbe, hogy ott a magyar királylyal és tanácsosaival a részleteket megállapítsa.

Lajos király, a ki ekkor Csehországban időzött, nem ment maga Bécsbe. Május 10-ikén biztosokat küldött oda: Szakmári György esztergomi érseket, Báthori István nádort, Sárkány Ambrust, Korlátkövi Péter és Trepka Ádám királyi udvarmestereket, Werbőczit, Balassa Ferenczet és Désházi Istvánt.[270]

A tárgyalások június elején indultak meg. Lajos herczeg és társai azon aggodalmat fejezték ki, hogy a küldendő haderő Magyarországban kellő ellátásra és barátságos fogadtatásra nem számíthat. Kiemelték, hogy a múlt évi hadjárat alkalmával a magyarok az idegen segélyhadat barátságtalanúl fogadták, Németországból ajándékúl küldött több ezer lándzsát a Dunába hánytak; sőt többen úgy nyilatkoztak volna, hogy inkább a töröknek hódolnak meg, mintsem németek és csehek segítségével oltalmazzák meg magukat.


62. A NÜRNBERGI MAGYAR KÖVETEKNEK ADOTT UTASÍTÁS.
Eredetije a budapesti m. kir. tud. egy. könyvtár oklevélgyűjteményében van.[271]

A magyar biztosok ezen állításokat kósza híreknek bélyegezték. Azonban egyebet nem eszközölhettek ki, mint azt az igéretet, hogy 3000 német gyalog fog Horvátországba küldetni; a további segélyezés iránt való elhatározás a szeptember első napjára egybehivott birodalmi gyűlésnek tartatott fönn. A király és az ország rendei felhivattak, hogy oda követeket küldjenek.[272]

Augusztus 10-ikén Budán részleges országgyűlés tartatott, mely a nürnbergi küldöttséget megválasztotta. Tagjai lettek Maczedóniai László szerémi püspök, Korlátkövi Péter, Werbőczi István, Gerhei János alnádor, Pogány Zsigmond és Kenderessi Mihály tanácsosok.[273] A király részéről a győri püspök és Drágfi János tárnokmester csatlakoztak hozzájuk.[274]

November közepetájt érkeztek Nürnbergbe, és 19-ikén fogadtattak. Ez alkalommal Maczedóniai László volt szónokuk.[275]

Egy egész hónap múlt el, míg válaszát és határozatát a gyűlés velük közölte. Négyezer gyalogost ajánlott föl, kik a jövő év május 25-én Sopronba érkeznek és hat hónapon át a király rendelkezésére állanak.[276]

Ezen követség költségeire Werbőczi a kezei között levő országos pénztárból ezer forintot vett föl.[277] Azonban ez az összeg az útazás és a nürnbergi tartózkodás költségeinek fedezésére nem volt elegendő. Werbőczi kénytelen volt, mielőtt Nürnbergből távoznék, kölcsönhöz folyamodni. Nem kevéssé feltünő, hogy éppen ahhoz fordult, kinek érdekei és igényei ellen küzdött a politikában: Ferdinánd főherczeghez.

Deczember 22-ikén kötelezvényt állít ki, melyben igéri, hogy a Ferdinánd főherczeg kincstárnokától, Salamanca Gábortól fölvett háromszáz forintot a következő év február 22-ikén Bécsben, a tartományi pénztárnál, (kamat nélkül) fogja lefizetni. Az a körülmény, hogy a kötelezvény eredetije a bécsi állami levéltárban őriztetik, arra utal, hogy Ferdinánd főherczeg a kölcsön adott összeget nem hajtotta be.


63. NÜRNBERG.[278]

Ferdinánd főherczeg más módon is lekötelezni iparkodott Werbőczit. Nürnbergből írt levelében fölkérte Lajos királyt és igénybe vette Mária királyné közbenjárását is a végből, hogy az a három, pestmegyei falú, a melyekre Zápolyai János 1514-ik évi engedménye alapján Werbőczi igényt tartott, tényleg az ő birtokába jusson.[279] És mikor a mohácsi vész után Ferdinánd, mint magyar trónkövetelő, föllépett, Werbőczit emlékeztette a bizalmas érintkezésre, a mely közöttük a nürnbergi birodalmi gyűlésen létesült.[280]

V.


Werbőczi visszatérése. A politikai helyzet Magyarországon. Az 1523-iki országgyűlés. A köznemesség vádjai Báthori István nádor ellen. II. Lajos király magatartása. Báthori letétele. Fellépés a lutheranusok és idegenek ellen. Werbőczi bíráskodása a Hédervári-perben. Keserű Mihály békelevele. Werbőczi mint békebíró.

WERBŐCZI az 1523-ik év elején visszaérkezvén, zavarteljes állapotban találta az országot. Az 1521-ik évi törvények végre nem hajtattak. A véghelyek érdekében semmi sem történt. A határszéli török parancsnokok gyakori betörésekkel zaklatták a védtelen területek lakóit. Keletről tudósítások érkeztek a nagy készületékről, melyek újabb támadás veszélyét jelezték.

A szent György napjára egybehivott országgyűlésen a köznemesség elégedetlensége és ellenséges érzülete Báthori István nádor személyére irányoztatott. Súlyos vádakat emeltek ellene: hogy a közjövedelmeket elsikkasztotta, a törökökkel titkos összeköttetésben áll, tudtával öcscse hamis pénzt veret stb. Azt követelték a királytól, hogy foszsza meg őt a nádori méltóságtól, az elsikkasztott összegeket téríttesse meg vele; különben adót nem szavaznak meg.

Lajos a vádakat kétségkivül alaptalanoknak tartotta. E mellett az a követelés, hogy bírói tárgyalás nélkül ítélje el a nádort, törvénytelen volt. Azonban az a hír, hogy a szultán Drinápolyból megindult és az az aggodalom, hogy adó megszavazása nélkül az ország ellenállani képtelen lesz, arra bírta, hogy Báthorit feláldozza a Zápolyaiak gyűlöletének. Megfosztotta a nádori méltóságtól. De a nemzeti pártot, mely arra számított, hogy most Zápolyait fogja az ország első méltóságára emelni, a király kijátszotta azzal a nyilatkozattal, hogy a nádor hatáskörébe tartozó teendőket maga fogja végezni. Ezen rendelkezésben a gyűlés megnyugodott.

A köznemesség a Báthori elmozdításában kivívott diadala után most először sürgette a külföldiek eltávolítását a királyi udvarból; először lépett föl azok ellen, kik Magyarországban Lutherhez csatlakoztak. Az utóbbiak sorában a leghatalmasabb Brandenburgi György őrgróf volt, a király bátyja, valóságos gyámja és sugalmazója, ki gyűlöletessé tette magát azzal, hogy a nemzeti párt törekvéseit ellensúlyozta, léha és gyönyörvadászó hajlamait követve, a királyra vészteljes befolyást gyakorolt és ezt most kiterjesztette Mária királynéra is, ki az 1521-ik év őszén kelt egybe Lajossal.[281]

A köznemesség politikai érdeke, nemzeti érzése és ragaszkodása ősei vallásához találkoztak abban a két kérésben, melyet a királyhoz intézett és azután az országgyűlés végzeményébe iktatott, hogy udvarából a külföldieket távolítsa el és hogy «katholikus fejedelem lévén, a lutheránusokat, pártfogóikat és párthiveiket, mint nyilvános eretnekeket és a szentséges szűz Mária ellenségeit, fő és jószágvesztéssel büntesse».[282]

Ezen utóbbi végzés nem egyéb, mint régibb törvényhozási intézkedések alkalmazása; ugyanis már az 1462. és 1498-iki országgyűlésék «a kárhoztatott eretnekséghez való csatlakozást» a hűtlenségnek fő- és jószágvesztéssel büntetendő esetei közé sorolták.

Nem merülhet föl kétség az iránt, hogy a köznemesség ebben az esetben szintén Werbőczitől kapta az irányt, és «a lutheránusok» ellen hozott végzés alkotására tőle eredt az impulsus.

Azonban ezen országgyűlésre ugyanaz a sors várakozott, a mi a megelőzőknek volt osztályrésze. Eredménytelen maradt. Végzései nem foganatosíttattak. A külföldi udvari emberek közül egy sem távozott. Luther tana akadály nélkül terjedett a fővárosban és az ország minden részében, a nélkül, hogy «pártfogói és hivei» ellen bárki a hűtlenség vádját emelni megkisérlette volna. Sőt a király az 1524-ik év folyamán Báthori Istvánt önhatalmúlag a nádori méltóságba visszahelyezte.[283]

A köznemesség actiója – valóságosan sisiphusi munka – két évtizeden keresztül teljesen meddő maradt; a zajos jelenetek, szenvedélyes beszédek, erélyes határozatok után, a tért egészen átengedte az ellenpártnak; vezérei visszavonulva, nyugodt szemlélői voltak annak, hogy azt, a mit ők építettek, mások azonnal lerombolják.

Werbőczi az országgyűlés eloszlása után visszatért bírói székébe.

Épen az 1523-ik év folyamán egy nevezetes ügyben kellett ítélnie.

Hédervári Ferencz, ki 1521 őszén Nándorfehérvárt a török ostrom előtt gyáván elhagyta és azután a büntetés elől nyomtalanúl elillant, hűtlensége miatt az 1521-ik évi országgyűlésen jószágvesztésre ítéltetett. Uradalmainak nagy részét a király már 1522 elején kedvenczeinek el adományozta. Azonban Hédervári neje és rokonai, különféle jogczímen, igényt tartottak ezen jószágokra és az adományozás ellen óvást emelvén, pert indítottak.

Werbőczi, mint királyi személynök, 1523 szeptember 8-ikára idézte maga elé mind az adományosokat, mind a rokonokat. A helyzet igen kényes volt; mert mindkét részen az ország legelőkelőbb családai képviselve voltak. Amazok között Korlátkövi Péter főudvarmester, Sárkány Ambrus országbíró, Thurzó Elek kincstárnok; az utóbbiak soraiban Báthori Endre neje, Batthyányi Benedek, Drágfi János, Paksi János.

A feleket ügyvédek képviselték, kiknek kölcsönös pernyilatkozatai után Werbőczi szeptember 16-ikán hozta meg az ítéletet: csak a leányág és Hédervári Ferenczné igényeinek jogosságát ismerte el, egyébiránt pedig a királyi adományleveleket érvényeseknek nyilvánította.[284]

Werbőczi igazságossága és elfogulatlan tárgyilagossága iránt tanúsított bizalom nyilatkozatának tekinthetjük azt, hogy gyakran viszálykodó felek a peres eljárást kerülve, barátságos egyesség létesítésére kérik föl.[285]


64. WERBŐCZI ALÁÍRÁSA KESERŰ MIHÁLY BÉKELEVELÉN.[286]

Kiválóan érdekes a következő eset, mert az arról kiállított okirat magyar nyelven van szerkesztve.[287]

1523 november 12-ikén Nyáras-Apáton, Werbőczi házánál, megjelentek Keserű Mihály boszniai püspök, az ő nővére, Keserű Krisztina, továbbá Miletinczi Miklós királyi személynök és ítélőmester, Kenderesi Mihály és Pesthyeny Gergely királyi tanácsosok, Was László külső-szolnokmegyei főispán, Dóczi János, Mikolai Gergely, Ibrányi Péter, Pókai Lázár, «és sok más nemes».

Keserű Krisztina így szólt a püspökhöz:

«Jó uram és jó bátyám; az minemő per és indólat avagy – szók mi közöttönk urunk ő fölsége előtt voltanak, azokért értem hogy te kegyelmednek én reám nehézsége vagyon. Én azt miképpen egyebektűl értettem vala, azképpen kenyergőttem vala uronknak ő felségének, hogy te kegyelmed felől én nékem tervént tétetne; de mostan értem, hogy te kegyelmed én nékem köteles nem volt, mint én előmbe adták vala. Azért kegyelmedet mint jó uramat és jó bátyámat kérem, hogy én nékem megbocsássad, az mit ebből én reám nehezteltél, és láss engemet jó szeretetvel, mert én minden jómat te kegyelmedtől várom mint jó uramtól és jó bátyámtól.»

Mire a püspök így válaszolt:

«Jó hugom, bizonyába nem tudom okát, miért én te néked úgy fogadtam volna, az mint te elődbe adták volt. Mert semmi szükségem reá nem volt, hogy én te néked hitemre fogadtam volna. Azért én es kérlek tégedet mint jó asszonyomot és jó hugomot hogy hami fáradságod és költséged ez dolog miatt volt, én reám érette ne neheztelj. Mert az mit én míveltem, az én tisztességem oltalmában míveltem. Innen tova öremest látlak mint szerelmes atyám-fiát és hugomat.»

Mindkét nyilatkozatot szóról-szóra jegyzőkönyvbe vették, melyet Werbőczi a maga aláírásával hitelesített.

Hogy milyen fáradsággal járt nem egyszer a békebíró feladatának megoldása, arról tanúskodik eljárása a Báthori Endre szatmári főispán és Szerecsen János között fenforgó egyenetlenségben.

Az 1524-ik év január havában Báthorival abaujmegyei Szepsiben találkozott, azután átment Varanóra Szerecsenhez, kivel két napi tárgyalás után megállapodásra jutott, mely szerint a vitás varanai és rozgonyi birtokok két részre osztatván, sorshúzás útján történjék az osztály. Erről értesíti Báthorit és fölkéri, mielőbb határozza el magát, nehogy – úgymond – «sok gondom, fáradságom és költségem eredménytelenné és haszontalanná váljék».[288]

Báthori a válasziratban panaszt emelt azon sérelem miatt, a mit ebben az ügyben Szerecsen javára kiállított bizonyos bírói panaszlevél által szenvedett. Werbőczi azonban hangsúlyozza, hogy ő «mindenkinek, tekintet nélkül a személyekre, egyaránt tartozik igazságot szolgáltatni»; azt tehát, a mit Szerecsen megkeresésére tett, a magyar korona bármelyik alattvalójától sem tagadná meg, legyen az akár zsidó vagy czigány is.»[289] Egyúttal értesítette, hogy közelebb Budán kész a tárgyalásokat folytatni. «Azonban – úgymond – attól tartok, hogy Budán nehezebben jő létre az egyesség, mivel ott sokan lesznek, kik inkább a viszály, mint a béke magvait hintik el.»[290]

VI.


VII. Kelemen pápa politikai magatartása. Rokonszenve Werbőczi iránt. Burgio pápai követ Magyarországon. A pápa levele a nemzeti párt vezetőihez. Az 1524-iki rákosi országgyűlés. Szörény várának bukása. A köznemesség ingerültsége a király ellen. Werbőczi mint a köznemesség szónoka. Az országgyűlés eredménytelensége. Az 1525 május 7-iki országgyűlés. A köznemesség kívánatai. Burgio szerepe. Lajos király magatartása. Campeggio pápai legatus. A gyűlés végzései. A «Lutherani comburantur». Werbőczi befolyása e végzés hozatalába. Kilátás a politikai megegyezésre.

AZ 1523-ik év november 19-ikén Medici János bibornok VII. Kelemen névvel foglalta el a pápai trónt. Elődei, szemben a pártküzdelmekkel, melyek Mátyás halála óta Magyarországon dúltak, meg nem szünő buzgósággal hatottak oda, hogy a belső béke helyreállíttassék és a nemzet képessé váljék egyesült erővel megoltalmazni hazáját a törökök támadásai ellen.

VII. Kelemen is ezt tűzte ki czélúl. Mindazáltal az egymással küzdő magyarországi pártok közül rokonszenve a nemzeti párt felé hajolt. Mint az egyház feje és mint olasz fejedelem, egyaránt szükségesnek látta, hogy Magyarország az erős és független állami lét föltételeivel birjon, és így nemcsak az ozman hatalom terjeszkedése, hanem a német császárok és a franczia királyok világuralmi törekvései ellen is védgátúl szolgáljon. Az európai egyensúly föntartására irányuló törekvéseiben legbiztosabb és legönzetlenebb szövetségesűl Magyarország ajánlkozott.

A nemzeti párt a mellett, hogy a Habsburgháznak a magyar korona megszerzésére irányuló terveit meghiúsítani iparkodott; csak imént, az 1523-iki országgyűlésen biztosítékát nyújtotta annak, hogy a Luther ellen indított küzdelemben a szentszéket hathatósan támogatni kész,

Werbőczi egyénisége, mikor – mint láttuk – Rómában mint királyi követ járt, kedvező benyomást tett. A rokonszenvet és bizalmat, a mit a bibornokban keltett,[291] a pápában megszilárdították azok a jelentések, a miket felőle Burgio Antal siciliai bárótól kapott, ki VI. Adorján pápa követének, Vio Kajetán bibornoknak kíséretében 1523 nyarán érkezett Magyarországba, de küldőjüknek csakhamar bekövetkezett halála után Rómába tért vissza. VII. Kelemen pápa 1524. február végén újból Magyarországba küldötte őt, hogy mint a szentszék állandó követé működjék a királyi udvarnál.


65. VII. KELEMEN PÁPA.[292]


Ez ekkor a pápától a nemzeti párt vezéreihez intézett leveleket hozott magával, melyek politikai magatartásuk világos jóváhagyását tartalmazták.


66. CAMPEGGIO ÉS BURGIO NÉVALÁÍRÁSAI.[293]


Zápolyai Jánost buzdítja, hogy «az ekkorig kifejtett erélylyel és buzgósággal őrködjék az ország fölött, melynek javával az ő jóléte szoros kapcsolatban áll; ne szünjék meg a szent hit és a király ügyében ezentúl is érdemeket szerezni.» Egyúttal tudomására hozza, hogy követe «bizonyos dolgok iránt, melyek Isten dicsőségét, az ország oltalmát és az ő saját javát érdeklik» értekezni fog vele.

Werbőczit pedig tudósítja, hogy «bölcseségét és buzgóságát, melylyel az ország igazgatásában és oltalmazásában közreműködik», jól ismeri; «az ország java és a király dicsősége előmozdítására irányuló üdvös tevékenysége örömmel tölti el; sőt az ő személye és a vele együtt ugyanazon czél felé törekvők irányában hálára érzi magát kötelezve; minélfogva őt, kit már mint bibornok, megszeretett, ezentúl még jobban fogja szeretni.»[294]

Burgio, utasításainak megfelelően, a nemzeti párt vezéreivel szivélyes viszonyba lépett. Befolyását, melyet ő rájuk és az udvarra gyakorolt, a belső béke helyreállítása érdekében használta föl. De – igyekezetei eredménytelenek maradtak.

Mivel Lajos király 1524 tavaszán az országgyűlést, mely rendesen szent György napja körül szokott tartatni, nem hivta egybe: a köznemesség vezérei új okot találtak, hogy ellene és az őt környező urak ellen a gyűlölet tüzét szítsák. A lengyel királyi udvarnál attól tartottak, hogy Zápolyai János kormányzóvá fog megválasztatni, sőt a király életét sem látták már biztosságban.[295]

A nyár folyamán a helyzetet még válságosabbá tette az a körülmény, hogy török hadak ostrom alá vették Szörény várát és Orsova erősségét. A király kényszerítve volt az országgyűlést összehivni.

Mikor ez szeptember közepén megnyílt, a Rákoson táborozó köznemesség körében a szónokok heves beszédekben kikeltek az urak ellen, kik a közterhek alól magukat kivonják és a törvények végrehajtását meghiúsítják; az idegenek ellen, kik a törvény tilalma daczára hivatalokat viselnek; a külhatalmasságok követei ellen, kik az ország ügyeire illetéktelen és káros befolyást gyakorolnak. Követelték, hogy a király a császári követet és az udvarnál tartózkodó összes idegeneket, a lengyelek kivételével, távolítsa el; a magyar urakat kényszerítse, hogy honvédelmi kötelezettségeiket teljesítsék; a királyi tanácsba újból fogadjon be köznemes ülnököket.

Ezen indítványok tárgyalása alatt terjedett el az a hír, hogy Orsova már a törökök kezébe került, Szörény vára pedig végső veszedelemben forog. Ekkor a köznemesség Buda várába vonult föl és a királyi palota előtt fenyegető nyilatkozatokat hallatott: «Nem akarunk elveszni, magunk gondoskodunk megmentésünkről, az ország nyomorúságának okozóit kardélre hányjuk!»

Majd néhány nap múlva Szörény föladásának lesújtó híre érkezvén meg, a köznemesség a király elé küldöttséget bocsátott. Szónoka, Werbőczi,[296] felsorolta mindazokat a veszteségeket, a melyek az országot Mátyás halála óta érték. «Felséged – így szólt egyebek között – Magyarországon kivül más országokon is uralkodik; veszedelem idejében van hová elvonulnia; de a mi sorsunk hazánk sorsától elválaszthatatlan.» Kijelentette, hogy ha erős kézzel ragadja meg a kormányt, a köznemesség buzgó támogatásban fogja részesíteni; ellenkező esetben módot kell keresnie, hogy a végső veszélyt elhárítsa és azokra, kik ezt rájuk hozták, súlyosan fog nehezedni boszújok.

Lajos nevében az esztergomi érsek válaszolá, hogy a király mindenkor lelkiismeretesen teljesítette fejedelmi kötelességeit s Magyarországért, mely minden más országánál, rokonainál és barátainál kedvesebb előtte, ezentúl is kész mindenét föláldozni, életét koczkára tenni.

Ez a nyilatkozat nem elégítette ki a köznemességet, mely felháborodott hangulatban oszlott szét, választmányt hagyván hátra a végzések formulázása végett. De ez a választmány a főpapokkal és országnagyokkal megegyezésre nem jutott. Igy az országgyűlés eredménytelen maradt.[297]


67. MAGYAR VITÉZ A XVI. SZÁZADBAN.[298]


A zivatar rövid időre elvonult: Az udvar könnyelmű tétlenségbe sülyedt; a köznemesség egykedvűen mindennapi foglalkozásaihoz tért vissza. Hat hónapig tartó szélcsend állott be. De ekkor a vihar újból, fokozott erővel kitört, hogy pusztítva és rombolva vonuljon végig az országon.

Az 1525 május 7-ikére kihirdetett országgyűlésre a köznemesség tömegesen, felfegyverkezve jelent meg. A szónokok ez alkalommal támadásaikat Báthori István nádor, György brandenburgi őrgróf, Szalkai László primás és a német udvarnokok ellen, de leginkább Szerencsés Imre alkincstárnok ellen irányozták, kit a helytelen pénzügyi gondolkodásért és a forgalomba hozott rosz érczpénzzel okozott bonyodalmakért felelőssé tettek s a kinek személye ellen a gyűlöletet az a körülmény is élesztette, hogy kikeresztelkedett zsidó volt.

Istvánfi Miklós történetíró, ki a XVII. század legelső éveiben írta munkáját, Werbőczinek ajkaira a következő szavakat adja: «A legragadozóbb és legkegyetlenebb emberek, sőt félzsidók sincsenek a közhivatalból kizárva; s miután gonoszságuk a kincstárt kimeríté, a legkisebb szükség felmerülése esetén is kénytelenek vagyunk hozzájuk folyamodni, tőlük magas uzsorakamatra pénzt kölcsönözni. Szabadítsuk meg az országot ezen telhetetlen vérszopó viperáktól!»[299]

Burgio, a pápai követ kisérletet tett, hogy a köznemesség figyelmét az ország védelmének érdekeire vezesse. A Rákoson megjelenvén, pápai iratokat mutatott be, melyek a nemzetet a török ellen támadó háború indítására buzdították. Lelkesítő beszédét tiszteletteljesen hallgatták meg. Werbőczi a pápa jóakaratáért köszönetet mondott és hálásan emlékezett meg az érdemekről, a miket századok folyamán a szentszék Magyarország körül szerzett. Azonban a köznemesség a hadjárat ügyének tárgyalásába nem bocsátkozott; a legsürgősebb feladatnak tekinté, hogy az ország kormányzatában új rendet, új szellemet honosítson meg.

Hatvan tagból álló küldöttség által terjesztette kívánalmait Lajos király elé; úgymint: öt nap alatt távolítsa el udvarából a németeket, kik «mind lutheránusok», a császár és a velenczei köztársaság követei szintén mielőbb hagyják el az országot; Szerencsés Imre máglyán bünhödjék gonoszságáért; végre a királyi tanácsba a köznemesség által választandó ülnökök ismét vétessenek föl.

A király azt a feleletet adta, hogy a német nemzetet, a császárt és Velenczét, követeik és honfitársaik eltávolításával fölingerelni káros dolog volna; hanem majd módot fog ő keresni, hogy panaszra többé a köznemességnek oka ne legyen; a mi pedig Szerencsést illeti, törvényszék elé állíttatja, a hol a vádakat, a miket ellene emelnek, be kell bizonyítani.

Mikor a köznemességgel ezt a királyi nyilatkozatot közölték, az elégületlenség heves kifakadásokban tört ki. «Nem tűrjük, hogy tovább ámítsanak, sérelmeink orvoslását tovább halogassák. Ő felsége jöjjön közénk; ha kívánatainkat teljesíti, engedelmes jobbágyai leszünk; ellenkező esetben az országot fenyegető veszélyek elhárításáról magunk gondoskodunk!»

Lajos a válságos pillanatban megtalálta azt az erélyt és határozottságot, a mit rendes körülmények között nélkülözött. Május 18-ikán délután, minden kiséret nélkül megjelent a Rákoson, hol a méltóságát megillető tisztelettel fogadtatott. Werbőczi[300] a köznemesség nevében azt a kérdést intézte hozzá: kik az okai, hogy a korábbi országgyűléseken alkotott törvények végre nem hajtattak? A király erre kitérőleg felelt. «Én – úgymond – nem vagyok oka.»

Ezután Werbőczi előadta az intézkedéseket, a miknek életbeléptetésétől a köznemesség a viszonyok jobbrafordulását várja. A már előterjesztett kívánatokhoz még a következőket csatolta: a király csak magyarokat tartson udvaránál; kötelezze magát, hogy a királyi tanács határozatai szerint fog eljárni; a közjövedelmek kezelését a kincstárnokra bizza és pazarlását akadályozza meg; jó érczpénzt veressen; a pénzverők számadásait vizsgáltassa meg; a horvátországi bánt, ki kötelezettségeit nem teljesíti, mozdítsa el; a törvények végrehajtására gondja legyen és «általán legyen igazi király». Viszont biztosította, hogy a nemesség kész és képes őt bárki ellen megoltalmazni.

Lajos kijelenté, hogy másnap közli majd válaszát. «Nem engedjük, – hangzott föl a tömegből – azonnal hallani akarjuk ő felsége elhatározását!» Azonban a király ismétlé előbbi kijelentését és visszatért Budára.

Az igért válasz a következő napon nem jött meg s a már-már csillapodó ingerültség ismét fellobbant. A gyülekezet haragja a főpapok ellen fordult s elhatározta, hogy az egyházi tizedek, melyeket ekkorig ők élveztek, ezentúl a véghelyek megerősítésére fordíttassanak. Egyúttal megállapodott abban, hogy június 24-ikén a nemesség fejenként, fegyveresen Hatvanban jelenik meg, az ország védelméről tanácskozandó.

Ezen végzéseket küldöttség vitte meg a királynak. Werbőczi azok előterjesztése után, a jelenlevő Campeggio bibornok, pápai legatushoz intézte szavait. Biztosította, hogy az, egyházi tizedekre vonatkozó végzéssel, melyet a végső szükség követel, a köznemesség nem szándékozott az egyházi rendet sérteni; mert ők mindnyájan az anyaszentegyház engedelmes fiai voltak mindig és maradnak mindörökké.


68. II. LAJOS MAGYAR KIRÁLY.[301]


A legatus intette a nemességet, hogy a királylyal és az urakkal egyetértve járjon el; az egyházi tizedekhez ne nyúljon, a hatvani gyűlés megtartásától álljon el; a megzavart egyesség helyreállítására pedig közbenjárását ajánlotta föl. A király azzal bocsátotta el a küldöttséget, hogy legrövidebb idő alatt közli válaszát.

Ebben a válaszban igérte, hogy a német udvarnokokat azonnal elbocsátja, csak négyet tart meg a maga és a királyné szolgálatában; a császár és Velencze követeit, mihelyt a viszonyok engedik, eltávolítja; a királyi tanácsot újra szerezi; az országos és udvari hivatalokra kizárólag magyarokat alkalmaz; a horvátországi bánt hivatalától elmozdítja; Szerencsés Imrét, kit már börtönbe vetett, törvényszék elé állítja. Viszont kívánta, hogy a hatvani gyűlés tartását és a tizedekre vonatkozó végzést a köznemesség ejtse el.

A gyűlés a király engedményeit nem találta kielégítőknek. Ragaszkodott ahhoz, hogy a király a németeket kivétel nélkül és azonnal bocsássa el; a két követ eltávolítását, a horvátországi bán elmozdítását, Szerencsés megfenyítését ne halogassa. A hatvani gyűlés megtartásáról nem mondott le; de az egyházi tizedekre vonatkozó végzést ideiglenesen fölfüggesztette. Ezután végzései formulázására és foganatosítására 150 tagból álló választmányt alakítván, május 22-ikén feloszlott.

A választmány által megállapított végzemény egészen Werbőczi műve. «Gyakorta már – így hangzik az első czikkely – alkottattak nagyszámú végzések, rendelkezések és törvények, melyek a királyi felség kormányzásának sikerét, az ország javát és nyugalmát biztosítani voltak hivatva; azonban mindig akadtak, a kik végrehajtásukat meghiúsították s így a rendek költekezését és fáradozását eredménytelenné tették.» Hogy tehát végre valahára az ország közügyei kedvező állapotba hozassanak, június 24-ére egyetemes országgyűlés hirdettetik, melyre mindazon nemesek, kiknek jobbágyuk, vagy legalább száz forint értékű ingóságuk van, fejenként megjelenni, a vagyonosabbak tíz jobbágy után egy fegyverest magukkal hozni, a szegényebbek tízen maguk közül egyet küldeni kötelesek; a kik elmaradnak, honárulók gyanánt fő- és jószágvesztéssel bünhödnek, gyermekeik is a nemesi kiváltságot elvesztik. A törököktől fenyegetett déli vármegyék csak követeket küldenek. Slavónia és Erdély nemessége szintén követekkel képviselteti magát, de ezer lovast tartozik az országgyűlés rendelkezésére bocsátani. Ellenben a főpapok és világi urak meghivattak ugyan, de a megjelenésre nem köteleztettek és attól, hogy idegen zsoldosokat hozzanak magukkal, eltiltattak.

Ámbár ezen végzemény alkotásától a hatvani országgyűlés határnapját csak egy hónap választotta el, abba a köznemesség sürgette kívánatokra vonatkozó czikkelyek is vétettek föl. Ezekhez még egy új csatoltatott, mely így hangzik: «A lutheránusokat az országból mind ki kell irtani, minélfogva nem csak az egyházi személyek, hanem a világiak is föl vannak jogosítva, hogy azokat, bárhol találtatnak, máglyán elégethessék.» (Lutherani etiam omnes de regno extirpentur et ubicumque reperti fuerint, non solum per ecclesiasticas, verum etiam per seculares personas libere comburantur.)

E szerint a rendek most már nem a királyt kérik föl – mint két esztendő előtt tették – hogy a lutheránusok ellen a hűtlenség büntetését alkalmazza; a főpapokra sem bizzák a vallási egység megoltalmazását. A törvény, betü szerint értelmezve, az ország minden lakosát fölhatalmazza, hogy a lutheránusokat szabadon elfoghassa és máglyára hurczolhassa. Ezen jog gyakorlását nem korlátozza, formákhoz sem köti. Az ország mindegyik lakosát a többiek fölött a legfélelmesebb hatalommal ruházza föl. Még az sincs kimondva, hogy máglyára csak az itélhető, kiről az illetékes egyházi hatóság megállapította, hogy valóságos lutheránus. Mindenkinek belátására, önkényére van bízva, hogy azt, a kiben lutheránust ismert föl, kivégezhesse. Ilyen intézkedés minden érdek, indulat és szenvedély fölszabadítására, minden törvényes korlát lerombolására, a legvadabb polgárháború kitörésére vezethetett.

Valószínű ugyan, hogy az egyházi és világi «személyek» elnevezése alatt egyházi és világi «bírákat» kell értenünk; de ebben – az esetben is a törvény, az illetékes bíróságot megjelölni és a követendő eljárást szabályozni elmulasztván, a szabatosság lényeges kellékeit nélkülözte, (oly fogyatkozás, melylyel ezen kornak törvényeiben sűrűn találkozunk) és így a jogbiztonság alapját ásta alá.

Werbőcziről, a nagy jogtudósról, nem lehet föltenni, hogy a jog, igazság és törvényes rend legelemibb követeléseivel, a Hármaskönyvben formulázott jogelvekkel ellentétbe kívánt helyezkedni. És így ennek a végzésnek csak az lehetett föladata, hogy azokat, a kik Luther tanait vallották és pártolták, főképen György őrgrófot és a német udvari embereket megijeszsze, az országból távozásra késztesse; a mit el is ért. Ellenben senki sem találkozott az egész országban, a ki a végzésben foglalt fölhatalmazással élt volna. Azok, kik egyházi és világi joghatóságuk körében a lutheránusok ellen fölléptek, (köztök, mint látni fogjuk, éppen Werbőczi is) a rendes törvényes eljárást követték.

A végzemény bemutatása alkalmával Lajos király kijelentette, hogy «az ország üdvére és szabadságára vonatkozó rendelkezéseket kész végrehajtani», de a hatvani gyűlés megtartásához beleegyezését nem adja, ott maga meg nem jelenik, a rendeket a megjelenéstől eltiltja.

Ez a nyilatkozat hatástalanúl hangzott el. A választmány tagjai szétmentek, hogy a hatvani gyűlés megtartására az előkészületeket megtegyék.[302]

A főpapok és urak, igéretekkel és fenyegetésekkel azon fáradoztak ugyan, hogy a nemességet a Hatvanban való megjelenéstől visszatartsák, azonban a vármegyék túlnyomó többsége Zápolyai és Werbőczi szavára hallgatott.

Ekkor váratlan fordulat állott be. Szalkai László prímás, ki György őrgróf távozása után a királyt és királynét vezette, kész volt, hogy hatalmát megtartsa, barátait feláldozni s ellenségeivel szövetkezni. Mindenekelőtt Zápolyai Jánossal lépett érintkezésbe és csakhamar azzal dicsekedett a pápai követ előtt, hogy őt a királylyal «kibékítette». Az erdélyi vajda csak egy úton volt megközelíthető: ha a korona megszerzésére irányuló vágyai teljesülése kilátásba helyeztetik. És hogy ez valóban megtörtént, arra utal Zápolyai némely meggondolatlan párthivének az a nyilatkozata, hogy «Lajost más világra küldik uralkodni, János vajdát királylyá kiáltják ki és Máriát nőűl adják hozzá».[303]

Werbőczivel szemben más természetű rugókat kellett mozgásba hozni. Hazaszeretetére hivatkoztak és biztosították őt, hogy a király a hatvani gyűlésen megjelenvén, a köznemességtől sürgetett reformokat életbe fogja léptetni. Fönmaradt Thurzó Elek kincstárnoknak az a levele, melyben Werbőczit így biztatja: «Ime elérkezett az idő, a mikor a bajok véget érnek, a királyi felség és országainak javára új kor nyílik meg!»[304]

Míg a királyné bizalmas hívének ezen szavai arra voltak hivatva, hogy a hatalmas pártvezért az udvar szándékai és tervei iránt tévútra vezessék; Werbőczi őszinte meggyőződéssel hitte kivihetőnek azt, hogy Hatvanban a király és a nemzet között benső szövetséget hoz létre, mely a négy évtized óta dúló, a korona és az ország erejét fölemésztő pártküzdelmeknek véget vetve, a béke és dicsőség új korszakát fogja megnyitni.


69. THURZÓ ELEK NÉVALÁÍRÁSA.[305]




Jegyzetek



HátraKezdőlapElőre