Első föllépésével György fejedelem minden irányban megállapítá népszerűségét. A római császár jó néven vette, hogy a vármegyéket oly hamar visszabocsátá, a porta, hogy az adó függő kérdését elintézte s a követelt összegeket beszolgáltatta – a portán tudvalevőleg mindig jó néven vették a pénzt – s végre a három nemzet is aránylag könnyű szerrel, mondhatni magának a fejedelemnek előzékenysége által jövedelmező kiváltságokhoz jutván, ez idő szerint ki volt elégítve. Úgy látszott, mintha új idő kezdődnék a nemzetre nézve, s az erős, nyomasztó uralom, mely az öreg fejedelem alatt minden ellenzést elnémított, szünő félben volna. Valójában pedig nem volt rendszerváltozásról szó, hiszen II. György fejedelem teljesen atyja nyomdokain akart haladni, hanem csak arról, hogy az ifjú fejedelem saját egyénisége szerént ugyanazon elveket másként alkalmazza, mint atyja.
25. III. FERDINÁND ALÁIRÁSA.[88]
Az elhalt fejedelemnek legmeghittebb tanácsura az öreg Kassay volt. Ennek halála után bizalmi állása teljesen betöltve nem lett – de helyét Kemény Jánossal pótolta az öreg fejedelem, az 1644/5-iki hadjárat egyik hadvezérével, s máskülönben is éles eszű és sok tapasztalással bíró főúrral. A legfontosabb diplomácziai tárgyalásoknál s a legkényesebb családi ügyekben őt használta s hűségét fényesen is megjutalmazta. Végrendeletében a pompás vécsi uradalmat neki hagyta. György nemcsak Vécset adta át, hanem az ország generálisává nevezte ki.[89] Ugyanazt a bizalmi állást, melyet atyja alatt Kassay bírt, egészen ráruházta, s miután Kemény az öreg fejedelemasszonynak és Zsigmond herczegnek is bírta kegyét: bizonynyal ő volt az országban a leghatalmasabb és legtekintélyesebb főúr. Befolyásában utána az öreg Bisterfeld következett, a fejérvári professor, kinek ügyességét és tehetségét a svéd-franczia szövetséglevelek megkötése mutatta.
A családnak egy másik hívét is emelte rangban. Ez Barcsay Ákos volt, régi nemes, de elszegényedett családnak a sarja s az öreg fejedelemasszony «nevelt»-je, ki leginkább kisebb portai követségekben járt, s csak az utolsó időben kapott egy pár fontosabb megbízást. «Alacsony állapotból nagy uraságra emelte» mondja Szalárdi. Nagy Pál fő gyalogkapitány[90] halála után kinevezte karánsebesi és lugosi bánná, Hunyadmegye főispánjává s ezzel a váradi kapitányság után a legfontosabb végvidéki tisztséget ruházta rá, s végűl a dévai uradalommal ajándékozta meg.
26. VÉCS VÁRA ÉS DÉLI DONJONJA.
Cserna rajza. Weinrich fénykép felvétele után.
Fontosabb kérdés volt ezeknél a váradi kapitányság betöltése. Míg Ibrányi élt s vicekapitánykodott, a hivatal jól el volt látva, de az ő halála után György felvetette a kérdést, hogy ismét helyre kellene állítani a főkapitányságot, s Zsigmonddal s anyjával kezdett tárgyalásokat, melyek azonban eredményre nem vezettek, mert Zsigmond nem akart bátyjának alárendeltje lenni, s így újra csak vicekapitányt lehetett alkalmazni: elébb Sárossy Ferenczet s ennek halála után Gyulay Ferenczet, az eddigi jenei kapitányt, kinek helyére azután Haller Gábort nevezte ki.
A legtöbb ez újon alkalmazottak közűl a diplomácziai pályán kezdte működését.
Az erdélyi diplomácziai pályának azonban alig volt valami hasonlatossága a nyugot-európai államok diplomácziájához. A fejedelemnek egyetlen udvarnál sem volt állandó főkövete: még a portán is csak ügynököt, kapithiát tartott állandóan s e mellett egy vagy két fiatalembert, mint tanulót, a nyelvtanulás kedveért, kik aztán otthon, mint török diákok alkalmaztattak. A főkövetek a tanácsurakból, főispánokból teltek ki s mindig csak egy időre, valamely meghatározott ügy lebonyolítására küldettek az uralkodókhoz. A kisebb államokhoz, a két Oláhországba, a kozákokhoz, tatárokhoz, Kurlandiába, vagy a nagyobb államokba is kisebb fontosságú ügyekben az udvari személyzet tagjai, a bejárók (azaz kamarások) vagy a középnemesség sorai közűl választottak ki megbizottakat. Az alkalmazásban azonban megvolt a continuitás: rendesen ugyanazon egyének jártak példáúl a portára, vagy a császárhoz, vagy Lengyelországba.
27. GYULAY FERENCZ ALÁIRÁSA.[91]
Ez nem kerűlt sokba, mert az illető követ vagy ügynök rendesen költségei megtérítését kapta meg, s csak egyes esetekben, midőn hosszabb időn át tett szolgálatokat a hazának s fejedelemnek, kapott a fiscusra szállt jószágokból – de nem a fiscalitásokból – bizonyos jószágrészeket.
Főkövetek és ügynökök utján is sok fontos és jelentős eseményről értesűlt a fejedelem: de ezek közűl egyedűl csak a kapithia küldött rendszeres jelentéseket. Ennek épen az volt legfontosabb megbízatása, hogy híreket szerezzen olyan portai tisztviselőktől, kik ezért állandó fizetést húztak, vagy más úton is. Arról, hogy mi történt a magyarországi hódoltságban, Budán, Temesvártt, Egerben, a végek kapitányai tartoztak a fejedelmet értesítni – míg tatár, vagy kozák hírekkel a moldvai vajda szolgált s a ruméliai basa dolgairól a havasalföldi küldött értesítéseket viszonszolgálat fejében.
A lengyelországi dolgokról a magyarországi praefectusnak, jószágigazgatónak – elébb Debreczeninek, azután Klobusiczkynak – volt kötelessége értesítni a fejedelmet. A Lengyelországgal határos makoviczai uradalom székhelyén, Zborón, volt egy kis telep, mely közvetítette a hireket. Schaum Konstantin mint fejedelmi titkár, s Szalay mint tiszttartó, állandó összeköttetésben voltak a lengyelországiakkal s Niemierzicz és főként Lubienieczki jelentéseket küldöttek magának a fejedelemnek is. Boroszlói, varsói, danczigi kereskedőkkel is állandó összeköttetését leginkább ezek által tartotta fenn. Azután, hogy a fejedelemasszony s Zsigmond herczeg Comeniust a pataki iskolához megnyerték, ez érintkezéseinél fogva a külföldi protestansokkal, tett jó szolgálatokat a fejedelemnek.
28. SZALAY PÁL ALÁIRÁSA.[92]
Megbízható, állandó ügynöke a Rákóczyaknak Bécs szomszédságában Mednyánszky Jónás volt. Nemcsak a bécsi megbízásokat és vásárlásokat intézte, s utasította a fejedelemnek külföldre szólló szállítmányait is rendeltetési helyökre egész Frankfurtig, hanem az új «avisakat» is ő küldte meg, s folytonosan szerzett híreket. Felső-Magyarországról politikai jelentéseket Szentpétery és Jancsovits küldtek, míg a kereskedelmi összeköttetéseket, részben a külfölddel is Marczibányi s Karácsonyi tartották fenn.
29. MEDNYÁNSZKY JÁNOS ALÁIRÁSA.[93]
Jól átgondolt, ügyesen keresztűlvitt szervezet volt ez, melyet az öreg György alapjában és egyes részeiben elődjeitől örökölt, de a melyet ő fejlesztett, fia pedig megtartott. Az eszmét hozzá a XVI-ik századi várszervezet adta meg, melyben a tiszttartó katona is, gazda is volt. Diplomatái legtöbbször kereskedelmi ügynökök is voltak, s tiszttartói és praefectusai diplomacziai megbízatásokat is végeztek. Még az öreg György által begyakorlott személyzet működött fia alatt is tovább: csak nehány újjal – Boros, Sebessi, Padányi – növekedett számúk.
30. MAKOVICZA-VÁRA, ZBORÓ S AZ EPERJESI RÁKÓCZY-HÁZ.
Hogyan használtassék fel az a roppant anyag, mely ennyi oldalról jutott a fejedelemhez, a felett a fejedelem döntött. De nem maga, hanem egyetértve a tanácsurakkal, kik közűl egynehány állandóan mellette volt, de kik közűl a távollevők fontosabb esetekben, irásban küldötték be votumaikat. De még akkor sem határozott végleg. Két bizalmi férfiú, Kemény és Bisterfeld s sokszor még egy harmadik, a püspök Csulay, mondották ki az utolsó szót. De vajjon még ezekkel s még a családi tanácscsal – anyjával és testvérével – szemben is nem volt-e módja a fejedelemnek keresztűl vinni akaratát? Bizonynyal igen. Módját tudta ejteni, hogy külügyi kérdésekben az alkotmánynak s ezekkel a korlátozó forumokkal szemben is önhatalmúlag intézkedhetett.
31. MARCZIBÁNYI GYÖRGY ALÁIRÁSA.[94]
Az ifjú György azonban, daczára, hogy jó adag makacsság és önfejűség volt benne, uralkodása elején nagy óvatosságot és mérsékletet tanúsított. Kerűlt mindent, mi conflictusra vezethette volna, nemcsak alattvalóival szemben, hanem a külföldi államokkal való érintkezéseiben is. Érezte, hogy elébb tapasztalatokat kell gyűjtenie. Atyja a kormányzásnak csak apró részleteivel ismertette meg, s még ezekben sem engedett neki önálló intézkedési jogot. S így történt, hogy első diplomacziai actioi kizárólag csak a jó szomszédság fentartására szorítkoztak, daczára, hogy fegyveres beavatkozásra is kapott felszólítást.
János Kázmérnak királylyá választatása nem vetett véget a lengyel-kozák háborúnak. Még csak fegyverszünetet sem eredményezett. Pedig Chmielniczki nem lett volna idegen az ügy békés elintézésétől. De a lengyelek nem akartak lázadókkal érintkezni, ők feltétlen meghódolást követeltek, s épen nem mutatkoztak hajlandóknak orvosolni a sérelmeket, melyek a kozákokat úgyszólva, belekergették a lázadásba. Mindkét fél készűlt háborúra s szövetségesek után nézett.
32. JÁNOS KÁZMÉR KIRÁLY ALÁIRÁSA.[95]
Chmielniczkinek szövetségese volt szomszédja, a tatár khán, ennek hordáira bizton számított. De azonkívűl még szeretett volna gazdag és befolyásos «patronust» nyerni meg vállalatának, valamelyik uralkodó háznak egyik tagját, s minthogy ez ügyben már tárgyalt az öreg fejedelemmel, arra gondolt, hogy az alkudozást, melyet ennek halála szakasztott félbe, újra felveszi. Meghívták Zsigmond herczeget, jőjjön közéjük, álljon az ügy élére, ők térdet fognak előtte hajtani.
Csaknem egy időben e kozák ajánlatokkal, a lengyel király is küldött követet Rákóczy Györgyhöz, s ő már egyenesen azzal az ajánlattal, hogy adjon fegyveres segítséget a kozákok ellen. S hogy a fejedelmet komolyan meg akarta nyerni, mutatta az, hogy a követség élére egy előkelő főurat, egyaránt bizalmas és kedves emberét, Rákóczynak neje utján rokonát, Wielopolski Jánost állította. A követ nagy személyzettel jött, május végén ért Fejérvárra, s rangját és személyét megillető fénynyel fogadtatott. Jun. 4-én volt bucsúkihallgatása. Végválaszt ugyan még nem adott a fejedelem, de felajánlotta jó szolgálatát arra nézve, hogy a kozákoknál közvetítni fogja a békét.
33. WIELOPOLSKI JÁNOS ALÁIRÁSA.[96]
Ehez hasonló ajánlatot tett a kozákoknak is: velök sem akarván megszakítani a tárgyalásokat. Ennyit ígérhetett mindkét félnek önmagától is – de többet nem. A többire nézve, s már azért is, mert e két ajánlat a fejedelem és öcscse érdekét egymással szembe állítá, ki kellett kérni az ország elhatározását. E czélból a gyógyi fürdőbe junius 14-ére összehívta tanácsurait s bizalmas embereit s eléjök terjeszté az ajánlatokat. Az értekezlet az interventio ellen nyilatkozott, mert a fejedelem a rendek beleegyezése nélkűl hadat nem indíthat. Ha Zsigmond díszkísérettel – mint hajdan Báthory István – a kozákok közé akar menni, az az ő dolga.[97]
De Zsigmond nem akart menni, s béke-közvetítőre ez idő szerint sem a lengyeleknek, sem a kozákoknak nem volt szüksége, mert mindkét fél háborúra készűlt. Chmielniczki már azért is biztosítni akarta magának Erdély szövetségét, mert Zsigmond herczeg jegyben járt szomszédja, Lupul vajda leányával s baráti összeköttetésben állt Radzivillel, Lupul vejével, a dissidensek pártjának fejével s azt hitte, hogy egy döntő ütközet után szövetségben ezekkel, el fogja ismertetni Lengyelországgal Kis-Oroszország s Kozákország függetlenségét. A döntő ütközetet a tatárok segélyével, e nélkül a szövetség nélkűl is megnyerte Zborownál (aug. 15-16.), de hadai fegyelmezetlensége miatt diadalát nem tudta felhasználni s kénytelen volt még a helyszínén békét kötni a lengyelekkel, kik a hetmán követeléseinek teljesítését megígérték.
A diadal ilyetén eredményéből Chmielniczki levonta a tanulságot: magára hagyatva, valamely nyugoti állam segélye nélkűl, Kozákország függetlenségét nem fogja kivívni. Azt is tudta, hogy a lengyeleket ez engedményekre a kényszerűség vitte s épen nem bízott a zborowi béke szilárdságában. A nyugoti államok közűl azonban egyedűl Erdélytől várhatott számba vehető segélyt s hogy tervének megnyerje a Rákóczyakat, notariusát, Teterát, küldte Erdélybe.[98] Magok a Rákóczyak döntsék el, – izente nekik – hogy György-e vagy Zsigmond álljon a mozgalom élére: a kozákok akármelyiket szívesen fogadják; s hogy ajánlata komolyságáról jobban meggyőzze Rákóczyt, megigérte, hogy fiát, Timust, udvarába küldi. Mint győző, kedvező fogadtatásra számított.
S valóban Zsigmond herczeg most kevésbbé volt, mint elébb, idegen attól, hogy a kozákok közé menjen, számításba vevén, hogy leendő ipja, Lupul támogatása is nagy hasznára lehet. De azért komoly aggodalmai voltak. Lehetetlennek tartja, hogy egyedűl a kozák erejére támaszkodva, «feltehessenek a lengyel respublicával».[99] Maga György fejedelem is így gondolkodott. Azt, hogy ki menjen közűlök, később is eldönthetik: de előbb tisztába kell hozni, hogy számíthatnak-e Lengyelországra, vagy legalább egy hatalmas pártra?
34. TETERA PÁL ALÁIRÁSA.[100]
Erről biztos értesítéseket szerezni Klobusiczkynak volt feladata, ki nov. 15-én Lengyelországba érkezett. Beszélt a két Radzivillal, Wisnioweczkivel, Przitkovszkival. Előadta, hogy Tetera nyiltan kijelenté, hogy ha a hetmánt most cserbehagyják, ez meg fog hódolni a töröknek. De bár erős forrongást s elégületlenséget talált mindenfelé, bár a királyról mindenki lenézőleg nyilatkozott: a lázadásról s annak következményeitől mindenki félt – mert hisz a szövetkezés a kozákokkal s a Rákóczyakkal Kis-Oroszországnak Lengyelországtól elszakasztását jelentette.
CHMIELNICZKI BOGDÁN KOZÁK HETMÁN.[101]
Maga a respublica ez idő szerint még kerűlte az összeütközést a kozákokkal s az országgyűlés Klobusiczkynak Varsóban léte alatt megerősítette a zborowi békét. A mint ez hazajött és jelentést tett, a fejedelem is kiadta a választ Teterának: minthogy a béke meg van erősítve, egyelőre nem tehetnek semmit, várja meg a hetman a dolgok fejlődését, s számítson az ő jóakaró támogatására. Ha fiát, Timust, hozzáküldi, szívesen fogja látni s nevelni is a jó erkölcsökben.[102]
Ez a válasz nem elégítette ki Chmielniczkit. Szó sem volt többé arról, hogy Timust udvarába küldje. Egészen más tervei voltak. De a dolgoknak ezen fordulata Lupul vajdára is hatással volt. Már neki sem tetszett annyira kívánatosnak az erdélyi szövetség. Húzta-halasztotta leányának eljegyzését Rákóczy Zsigmonddal, kitől nem várhatott valami nagy támogatást s végre 1650 nyarán, valláskülönbség ürügye alatt, visszavonta a házasságra vonatkozó ígéretet. Kérője a fiatal leánynak volt elég: egy Potocki, egy Radzivill, egy Kalinowski – de szivét Wisniowiecki Korybut Demeter herczeg bírta.[103] A míg az atya számítgatta, hogy ezek közűl kivel lesz a családi összeköttetés legelőnyösebb, új kérő lépett fel: Chmielniczki, fia Timus számára. Erről azonban Lupul hallani sem akart. A hetmán pedig nagy gyorsan hadat gyűjtött s (1650 sept. 1) elborította Moldovát s jól megsarczolván visszaindúlt. Utána jött egy tatár horda, s erre Chmielniczki is visszafordúlván, újra jól megsarczolta a szerencsétlen országot s Lupult fegyverrel kezében kényszeríté, hogy leányát fiával jegyezze el, négy bojárt pedig, mind kezest állítson ki, kik vele menjenek. Lupul ezeket a feltételeket nem azzal a szándékkal fogadta el, hogy meg is fogja tartani, – csak időt akart nyerni. De a hetmán ellen biztos szövetséges csak egy volt: Lengyelország. S a mint Lupul tőle megszabadúlt, azonnal a respublica védelme alá adta magát, s ezért hűsége jutalmáúl megnyerte a lengyel indigenatust.[104]
Lupul e magatartása komoly fordulat előjele volt. A szép daliás Zsigmond helyett egy féleszű,[105] alacsony, szőrös képű vőlegény – ennél teljesebb elégtételt nem is kívánhattak a Rákóczyak, s a herczeg már akkor jegyben járván Pfalzi Frigyes választó fejedelem s az egyszeri cseh király leányával, Henriettel,[106] nem sokat törődött régi mennyasszonyával, kit különben is csak politikai okokból akart nőűl venni. S épen ez időben történt, hogy a már ekkor is ismert, de később nagy hírre szert tett próféta, Drabik, azzal a jóslattal állt elő, hogy király lesz belőle. Zsigmond bizalmatlanúl s tartózkodva fogadta a jóslatot,[107] s épen nem volt hajlandó elfogadni a szerepet, melyet az neki szánt, hogy tudniillik ők, a Rákóczyak, kezdjék meg a küzdelmet. Bizalmatlanságát ezek a napok igazolták.
Chmielniczki tudta, hogy a zborowi békéért még egyszer le kell számolni a lengyelekkel. Lupult azért akarta magához csatolni s 1651 elején ismét sürgetni kezdte Rákóczy Györgyöt, hogy küldjön neki segélyt. Most már nem Zsigmond szerepelt a hetmán terveiben; ez egyenesen a fejedelemhez fordúlt, ki a maga részéről szerette volna, hogy a kozákok ismét megalázzák a respublicát – ez még talán a király bukására is vezethetett volna. S épen ezért nem volt idegen a kozákokkal tárgyalásokat kezdeni. Azt ajánlotta, hogy a hetmán küldje hadait Krakó alá, de ő maga maradjon hátra s várja be az ő emberét, kivel a teendőkre nézve tisztába jöhetnek. Chmielniczkinek nem ez kellett: új követet küldött Rákóczyhoz, felajánlva neki a királyságot s ígérve, hogy haláláig mindenkor hívek és engedelmesek lesznek hozzá.
Független Kozákország felszabadítva a lengyel iga alól – ez volt a hetmán eszményképe. Ezért ő még urat is szívesen tűrt volna maga felett. De ezt még meg kellett volna teremteni. A westphaleni béke gyakorlatilag is documentálván a fegyver jogát, ugyan kinek jutott volna eszébe Oroszország elszakasztása? Más nehézségek állták ennek útját: a porta és a császár. Az elsőtől engedélyt kell nyerni, az utóbbinak pedig lehetetlenné tenni Lengyelország megsegítését. Gátolták családi ügyek is. Zsigmond lakodalmára nagyszerű menyegzői előkészületek tétettek: hogy vegyítsék e víg hangok közé a fegyverek zaját? Az öreg fejedelemasszony mindent ellenzett, mi a császárral collisiora vezethetett volna, a tanácsurak az óvatosságot s Bisterfeld és a püspök a kérés eldöntésének halasztását ajánlották. A fejedelem mind ennek daczára nem volt idegen az interventiotól. Úgy akarta eldönteni a kérdést, hogy a portától megszerzi az engedélyt s e czélból egyik legbizalmasabb emberét, Borost küldte Konstantinápolyba. De Boros csak szóbeli biztatásokat nyert: athnámét, irást egy betűt sem. Ily alapon ilyen fontos vállalatot megindítani nem lehetett. S most Rákóczy sietett befejezni a tárgyalásokat a kozák követekkel: épen azokban a napokban tanácskozott velek Fejérvártt, melyekben öcscse, Zsigmond (jun. 26-28) lakodalmát tartotta Patakon; mi megtörténvén, azzal a válaszszal bocsátá vissza őket: szerezze meg a hetmán a porta engedélyét, eszközölje ki, hogy a szultán Rákóczy megtámadását a császár részéről casus bellinek vegye, s a frigylevélbe a tatárok őt is fogadják be – ez esetben kész segélyükre menni.
Ilyen biztatás, ilyen segély semmit sem használt a kozákoknak. Lengyelország régi fényes napjai újra felvirradtak. Hadai vitézsége, vezérei Radzivil és Potocki ügyessége kiköszörűlte a két év előtti csorbát. Ehez járúlt a tatár horda árulása. Hiába volt Chmielniczki hősies küzdelme: nagy veszteségek után maga ment a hetmán Potockihoz s megkötötte vele a bjela-zerkowi békét, melynek a zborowi egészen áldozatúl esett. Szomorú kiábrándulás volt ez rá nézve; be kellett látnia, hogy ezen az úton Kozákország függetlenségének elismerését nem fogja kivívni.
De vajjon, részben legalább, nem ő maga volt-e az oka, hogy tárgyalásai a Rákóczyakkal a kezdet stadiumán túl sohasem haladtak? nyújtott-e ő csak egyszer is elég garantiát arra, hogy nem akarja őket is csak úgy felhasználni, mint a tatárokat? Hiszen valamikor csak hozzájok fordúlt, mindig az utolsó pillanatban, a végszükségben tette, olyankor, midőn kész lengyel háborúval állott szemben, s mikor már idejök sem volt a Rákóczyaknak beavatkozásukat kellő módon előkészítni. Megbízhatatlan, ravasz embernek ismerték, kivel szemben György fejedelem óvatossága nagyon is indokolt volt.
Bizonynyal leghelyesebb volt az öreg György minden nagyobb koczkáztatást kerülő diplomacziáját folytatni vele szemben. Ezen a nyomon haladt az ifjú György; megfogadta atyja tanácsát: úgy járt el, mintha a vének kormányoznának. S a félreértéseket a gyanakodásra kész szomszédok részéről ezzel sem kerűlte el. Akármikor megindúltak a tárgyalások: egyfelől a császár,[108] másfelől a király, mindig már megkötött szövetségről beszéltek s az utolsó (1651-iki) szövetségkötési tervezet alkalmával a lengyelek köröztették is a hetmánnak egy Rákóczyhoz írt levelét, melyben felhívja ezt, hogy támadja meg a királyt, foglalja el Vavelt, ő azalatt hátban megy az ellenségre.[109] Ez a levél csakugyan koholt volt, legalább ezen alakjában; Chmielniczki s Rákóczy közt semmi szövetség sem létezett, s nem is volt kilátás rá, hogy egyhamar létrejőjjön.
És mégis nem a fejedelem, ki ez ügyben alkudozott, hanem Zsigmond herczeg, ki már ekkor nemcsak maga tett le a kozák királyság tervéről, hanem a kivel már a hetmán se gondolt, kapta egyre-másra Drabik kérő, fenyegető revelatióit, hogy kezdje meg azt a nagy harczot, melylyel Isten megbízta. Drabik reményeit valószinűleg a herczeg házassága élesztette fel újra. Hiszen a fiatal Henriette herczegné anyja, az angol király leánya, ösztönözte habozó férjét, hogy tegye a cseh koronát fejére: «ha volt bátorságod királyleányt venni nőűl, legyen is bátorságod koronát tenni fejére». Vajjon nem ez az összeköttetés táplálta-e visioit, melyek valóban léteztek s ha gondolta is, hogy a herczegné ne fogja úgy, mint anyja, biztatni férjét, de remélte, hogy még is lesz hatása a családi összeköttetéseire sokat tartó herczegre. Már késő volt minden, hiába jöttek a revelatiok. Alig 3 hónapi boldogság házasság után a herczegné meghalt. Erre még erősebb revelatiok jöttek a prófétától, ki épen négy nappal a haláleset előtt megjósolta, hogy «Isten visszaveszi Zsigmondtól a neki adott kincset». Sürgette, fenyegette a herczeget s a különben is megtört ember kínait, fájdalmait fokozta – nem gondolva meg, hogy lehetetlent kíván. Hiszen György már régen visszabocsátotta a kozák követeket, a hetmán megkötötte a bjelazerkowi békét, ugyan hova mehetett volna szegény Zsigmond? A próféta ezt jól tudta s sürgetéseivel nem is a rögtöni fellépést czélozta: a jövendő működésre akarta őket előkészíteni. Vágyai, reményei összes érzékeit hatalmokba kerítették s az ő revelatioi kóros álmainak folytatását képezték.
A jövendő működés eszméje épen e gyászos napokban egészen más úton jött szóba a fejedelmi udvarban. Egy svéd államférfi, Skytte Benedek, utazott át az országon, a legjobb ajánló levelekkel ellátva, nem ugyan a királynőtől, hanem Károly Gusztávtól, a praesumtiv trónörököstől. A hivatalos küldetésnek színét is akarván kerűlni, azt hirdették róla, hogy kegyvesztett ember. Törökországba kelle mennie oly megbízással, hogy új összeköttetést keressen Svédországnak, mely feszült viszonyban állott Lengyelországgal – az esetre ha a császár esetleg ezzel szövetkeznék a wesphaleni békében meghódított német tartományokat vissza akarná foglalni. Patakon át vette útját, hova oct. 25-ikén megérkezett. Néhány napot ott töltött, többször beszélt a herczeggel, kitől a lengyelországi viszonyokról érdekes felvilágosításokat kapott, tárgyalt egy svéd-erdélyi szövetség politikai horderejéről s azután a fejedelemhez utazott, ki sajátkezű levelével hívta meg.
35. KÁROLY GUSZTÁV SVÉD KIRÁLY ALÁIRÁSA.[110]
Skytte közel három hónapig maradt Erdélyben. Ez időt az ország s a dolgok élén álló emberek viszonyainak tanulmányozására fordította, s ez alatt többször nyert kihallgatást a fejedelemtől. A jelentések, melyeket ő ezekről a királynénak küldött, hű képét adják az ifjú György gondolkodásának, törekvéseinek, feltárják előttünk lelkének belső világát. Hogyan ítélt azokról az államokról, melyekkel összeköttetései voltak, az emberekről, kikkel érintkezett s hogyan szeretne befolyni az események jövő alakulásaira. Uralkodói programmját vázolta Rákóczy nagy körvonalakban s Skyttet szerette volna megnyerni, hogy a királynénál s esetleg a kormánynál szószólója legyen azoknak. Öcscse és Kemény János mindig jelen voltak ez értekezleteken, a kevésbbé fontosakon más tanácsurak is.
II. György az 1644-iki frigylevél alapján még most a Svédország szövetségesének tartja magát s óhajtaná, hogy a királyné valakit teljhatalommal küldene hozzá, kivel a megújítandó frigy részleteit megbeszélné; mert ez reá nézve is kiváló fontosságú szolgálatokat tehetne Lengyelországgal szemben, melylyel most is feszűlt viszonyban van, s mely, mint erre nézve biztos adatai vannak, Rigát árulással akarja megszerezni. Nem kevésbbé fontos szolgálatokat tehetne a császárral szemben is, ki már el sem tudja tartani nagy hadseregét, ha csak ezt új háborúval nem foglalja el. E két ellenséggel szemben jó volna a királynénak Törökországhoz közeledni s igyekezni azzal nemcsak politikai, hanem kereskedelmi szövetségre is lépni, az könnyen kivihető volna, s nagy anyagi haszonnal is járna. Ha a szövetség Svédország, Brandenburg és Erdély közt létrejőne, ha a császár ereje leköttetnék egy török támadás által, könnyű volna a királynénak Lengyelországból kárpótlást szerezni, «melynek koronája – mint Skytte írta – jól állana a fejedelemnek». A fejedelemnek különben is erős pártja van Lengyelországban, nemcsak Radzivil s a dissidensek, hanem a catholicusok közűl is többen s három püspök vele tartanak.
36. SKYTTE BENEDEK ALÁIRÁSA.[111]
Skyttet meglepték ezek az egész ajánlatok, de mennél tovább gondolkodott róluk s mennél jobban kezdte ismerni az ország s a fejedelmi család segélyforrásait, annál melegebben ajánlotta. «A legnagyobb kincse van, a mi csak lehet mai időben egy fejedelemnek és a mely, mint nekem állíták – írá Skyette, többre rúg tíz milliónál, azonkívűl anyjával évenként circa félmilliót gyűjt; ennyi eszköze van neki készen, hogy vagy a lengyel vagy a magyar vagy mind a két koronát elnyerje». Ajánlotta, hogy az ő küldötte által írjanak választ a fejedelemnek, levelet Zsigmond herczegnek, Kemény Jánosnak, Bisterfeldnek. De sem ez a küldött, sem senki más nem jött vissza Erdélybe: Krisztina királyné már készűlt lemondani a koronáról, kerűlte az összeütközést Lengyelországgal s a dolog azúttal annyiban maradt.
És ennek a diplomatiai epizódnak Rákóczy életében megvan a maga fontossága. Látjuk, hogy az az óvatos, mindent a legutolsó részletig mérlegelő uralkodó milyen merész terveket tud alkotni, milyen biztos kézzel vázolja jövendő törekvéseinek körvonalait. A mint ő a tárgyalást vezette a svéd utazó ügynökkel, az egy tapasztalt diplomatának is becsületére vált volna; a kép, melyet az országok egymáshoz való viszonyáról, leplezett aspiratioikról festett, mutatta, hogy be tud hatni a dolgok mélyébe. Uralkodásának első évei nem voltak meddők. Megszaporíták tapasztalatait, megnevelték bátorságát.
37. FORGÁCH ÁDÁM ARCZKÉPE.
A Rákóczyaknak Magyarországon sok jó barátja volt. Magyar udvar volt az övék s a magyarság eszméjének ők voltak legpraegnansabb képviselői. Nemcsak a felső-magyarországi protestans főurak, hanem az Ausztriával határos terűletek mágnásai közűl is többen, Zrínyi a horvát bán, Batthyány, Forgách, Nádasdy, a nádor s legalább színleg Szelepcsényi állandó érintkezésben voltak a fejedelemmel. De a régi ellenséges családok, a Csákyak, Homonnaiak engesztelhetetlenek voltak, s közűlök senki sem gyűlölte jobban a fejedelmet Wesselényi Ferencznél; a hol csak tehette, a kassai kapitány ártott neki.[112] S a mint Zsigmond házassága Lupul leányával füstbe ment, Lupul, Wesselényi s czimborái György fejedelem megbuktatására szövetkeztek.[113] A császár elnézésével támadást akartak Erdély ellen intézni: ha sikerűl jó, ha nem, a császár desavuálná.[114] Sehogysem sűlt el s most fordítottak egyet a dolgon. Belevonták a tervbe a budai s egri basákat is, egyenesen azzal a czéllal, hogy nemcsak a fejedelmet, hanem Máté havaselvi vajdát is, kivel nemrég újította meg az atyja által kötött szövetséget, kiforgatják az uralkodásból. De a budai basa, a helyett hogy haddal támadta volna meg, a titkot jó pénzért eladta Rákóczynak[115] – s így az egész fondorlat magától elaludt.
38. NÁDASDY FERENCZ ALÁIRÁSA.[116]
A császár ha nem is ellenezte, de nem bátorította ezeket a törekvéseket, s Rákóczy elég óvatos volt, hogy nem személyesen, hanem a nádor által figyelmeztette a császárt a cselszövényre.[117] Pedig épen ez időtájban – 1650 őszén – ünnepélyes követség járt a császárnál, az első mióta székét elfoglalta,[118] melynek főfeladata a hivatalos tisztelgés s a küldött ajándékok bemutatása volt. Az öreg fejedelem által Erdélyhez csatolt két vármegyében a császári kormány egy csomó közigazgatási s közgazdasági befolyást magának akart visszatartani – ezeket a fejedelem nem akarta kezéből kiereszteni, s a főkövetnek Bethlen Ferencznek az volt a feladata, hogy lehetőleg tisztázza ezeket. Volt neki más kényesebb megbízatása is. Épen ekkor folytak az alkudozások a törökkel a zsitvatoroki békének újabb husz évre leendő megújítása érdekében: arra kelle ügyelni, nehogy az új békébe Erdélyre nézve sérelmes pontot igtassanak be; azon esetre pedig ha ez a béke nem jőne létre, felajánlani a császárnak jó szolgálatait, «mert ő nem becsüli többre a hozzájok való ragaszkodást a keresztyénség ügyénél». Anyja és testvére ez ajánlással nem értettek egyet, de ő fentartá a tervnek szóba hozását s csak annyi változtatást engedett, hogy az ajánlást a török említése nélkűl egész általánosságban tegye meg.[119] Bethlen még hosszabb ideig maradt Bécsben, s egy pár pontra nézve elég kedvező elintézést nyert, a többit illetőleg átalános biztatásokkal bocsáttatott haza.[120] Ellenben a német kormány a törököt azonnal értesítette, hogy a fejedelem szövetséget ajánlott fel megtámadására;[121] már nem volt szüksége Rákóczyra, mert e zsitvatoroki béke meghosszabbíttatott, s ugyan az a Schmidt, ki az alkudozásokat vezette, a császár ajándékait is átadta a szultánnak.
BÁRÓ SCHMIDT CSÁSZÁRI KÖVET S FOGADTATÁSA A SZULTÁN ÁLTAL.[122]
Rákóczy a szövetség felajánlásával nem gondolt komolyan egy török-ellenes coalitiora: egyszerűen meg akarta nyerni a császár bizalmát, kit a kozákokkal való érintkezései gyanakodóvá tettek, s szeretett volna kitudni valamit abból, ha vajjon nem a császár akarja-e megtámadni kész és felszerelt seregével a hódoltságot,[123] melynek némi valószinűséget kölcsönzött az, hogy a kormány egy pár felsőmagyarországi várba német őrséget akart csempészni? Ez esetben, ha csakugyan háborúra kerűlne a dolog, ő – maga vallotta – «nem fogna mint atyja két vagy hét megyével megelégedni».
Magyar királyi korona, lengyel királyi korona egyforma távolságban lebegtek tőle, mint a bizonytalanság ködében elvesző végczél – egyiket sem tartotta olyannak, melyet alkalom adtán elérni ne lehetne, de olyannak sem, mely megérdemelné, hogy a meglevőt koczkára tegye érette: azt a szép fényes fejérvári udvart, mely végre mégis egy igazi magyar fejedelemség központja. A mióta a gyászév letelt s az özvegy fejedelemasszony magyarországi birtokaira vonúlt, visszatért az udvarba az onnan oly sokáig száműzött zajos élet. Egymást érték a hivatalos és nem hivatalos lakomák, vadászatok, udvari mulatságok, a mint egymást követték a különböző követségek, kapucsi pasa a portáról, nagykövet a lengyel királytól, követek a tatár khántól, a kozák hetmantól, a két oláh vajdától, a kurlandi herczegtől, lengyel főuraktól, határszéli basáktól, s ha a politikai dolgok vezetésében az öreg tanácsurak még megtartották a döntő szót, de a szerepet ezeken a lakomákon már az udvar fiatalsága játszotta.
Ez a fényes magyar udvar tetszett mindenfelé: hízelgett az erdélyieknek s megelégedéssel tekintettek rá a magyarországiak. Rákóczy, annak központja, népszerű ember volt, s népszerűségét csak nevelte, hogy az országgyűléseken a rendek előterjesztéseivel szemben nem támasztott fölösleges nehézségeket. Ennek köszönhette, hogy a fiscalis jószágokra vonatkozó s a múlt országgyűlésen elrendelt összeirás minden ellenzés nélkűl elfogadtatott: pedig ezzel egy egész csomó uradalom egészen s 685 helység – város, falu, puszta, melyeket egy-egy vesztegető fejedelem hívei közt, s nem egyszer egy-egy kényesebb természetű szolgálat jutalmáúl nagylelkűen szét szokott osztani – elidegeníthetetlen birtokká jelentettek ki. (1650 oct.) Ezzel aztán a maga «rendelkezési alap»-ját jóformán kimerítette[124] ugyan, de az állam költségvetésének egy jelentékeny részére biztosította a fedezetet. De korántsem az egészre nézve. A mire ezen s a megnyirbált egyedárúk jövedelmén kívűl még szüksége volt, az adót az évenként tartatni szokott egyetemes országgyűlés szavazta meg.
Az 1650 és 1651-diki két országgyűlés folytatta az 1649-ben megkezdett munkát. Mindenik nemzetnek volt egy csomó postulatuma s a miben egymás között kiegyeztek, a fejedelem hozzájárult, hogy az törvénybe igtattassék. De 1650-ben két dolog történt, melylyel a harmadik nemzet – a szászok – nem voltak megelégedve. A fejedelemnek egyik legkedvesebb udvari embere, Sebessy Miklós, zálogos házat s örökséget szerzett Szász-Sebesen: minthogy pedig a szászok kiváltságai értelmében magyar nemes szász városban házat nem bírhatott a városi hatóság ki akarta birtokából forgatni Sebessyt – ez a fejedelemhez folyamodott s Rákóczy a fennálló, de életbe nem lépett törvények értelmében neki adott igazat.
Épen ilyen privilegialis kérdés volt a másik eset is. A szászok fellebbezési foruma a száz universitás volt: de az 1650-iki országgyűlés elrendelte, hogy ha szász terűleten akadnak olyan lopott marhára, melyet magyar vagy székely földről hajtottak oda s a szász község megtagadná a kárpótlást, a per a királyi táblára fellebbeztetik. Egyiket úgy, mint a másikat privilegiumaik megsértésének tekintették a szászok: de a dolog be levén fejezve, ezúttal többé nem lehetett azt újabb tanácskozás tárgyává tenni.
Várni kellett egy évig. A szászokat bántotta ez a nem várt fordulat, s hogy legyen miből lealkudni az 1651-iki országgyűlésen, sérelmeikről hosszú sorozatot állítottak össze, eléggé élesen s a fejedelem személye ellen intézve ennek több pontját, mintegy vádolva őtet, hogy az ő megterheltetésöknek ő az oka. A fejedelem egyik híve, Dániel Ferencz a nagy-sinki birótól egy csomó adatot szerzett, melyből a szász előljárók zsarolásairól világos képet nyert. Le is festette leiratában a szászok pusztulásainak valódi okait: egy kaputól a megállapított 20 frt adó helyett 30-50-et vesznek; a szász tisztviselők összevásárolják a néptől a mustot szüret előtt s árát magok szabják meg; s bár a szászok összes adója 56,400 frt – ilyen módon a bírságon kívül 400,000 frtot zsarolnak a népen. Azt kívánta, hogy az országgyűlés küldjön ki vegyes bizottságot a visszaélések megvizsgálására. A bizottságot ki is nevezte az országgyűlés – a megréműlt szászok csak nehezen tudták kieszközölni, az öreg fejedelemasszony, s Bisterfeld közvetítése által a fejedelem beleegyezését, hogy üléseit a bizottság halaszsza el.
GYULAFEJÉRVÁR TÉRKÉPE 1711-BŐL.[125]
A szászok fellebbezési kérdése még zajosabb vitákat idézett elő. A rendek módosították ugyan a törvényt, de a szászok ezt az első szövegnél is sérelmesebbnek találták s minthogy a másik két nemzet nem engedett, elhatározták, hogy az utolsó orvosláshoz folyamodnak s ünnepélyes protestatiot jelentettek be, melyet aztán a káptalanba helyeznek el. Hiában próbálták engedékenységre bírni a szászokat: a protestatio elkészűlt. Most Kőröspataky István, fejérmegyei jegyző, azzal a közvetítő indítványnyal lépett fel, hogy engedjen a két nemzet a fellebbezés kérdésében, a szászok pedig ennek fejében egyezzenek bele, hogy a szász városokban székely is magyar is vásárolhasson házakat. Semmivel jobban nem lehetett a szászokat megijeszteni, mint épen ezzel az indítványnyal: ez ellen még szenvedélyesebben síkra szálltak. Hosszas és heves viták után még is létrejött a kiegyezés: a dolog ezúttal levétetett a napi rendről, s ezzel legalább egyelőre elintéztetett.[126] A szászok jól ismerték a mondás igazságát: qui habet tempus, habet vitam.
S előkészületeket tettek, hogy az 1652 elejére hirdetett országgyűlésen újra napi rendre hozzák a kérdést. Nem jutottak hozzá: nagy csapások miatt fontosabb kérdések kerűltek napi rendre.
Rákóczy Zsigmondnét Patakon, 1651 dec. 10-én temették el. A mint vége volt a temetésnek, a herczeg anyjával együtt Fogarasba ment. György s a ház barátai mindnyájan úgy voltak meggyőződve, hogy elborúlt kedélyét úgy fogják felvidíthatni, ha ráveszik, hogy a közügyekben tevékeny részt vegyen: s a fejedelem újabban felajánlotta neki a váradi kapitányságot. Most már nem is volt idegen attól – de mielőtt átvehette volna, 1652 febr. 4-én himlőben meghalt.
Az országgyűlés febr. 18-ára volt kihirdetve: ekkorra már a fejedelem is megkapta a himlőt s betegsége napról napra súlyosabbá kezdett lenni. A gyűlés megnyílt a kitűzött napon, de a rendek nem fogtak a tárgyaláshoz, nem akarván a súlyos beteget előterjesztésekkel, kérvényekkel terhelni. A betegség hová tovább veszélyesebb alakot öltött, annyira, hogy a fejedelemnek már halálától is tartottak: s ekkor febr. 24-én összeűltek, hogy utódját válaszszák meg. A rendek ragaszkodásuknak és vonzalmuknak az uralkodó személye iránt azzal adtak kifejezést, hogy fiát, a nyolcz éves Ferenczet, ellenmondás nélkűl közmegegyezéssel fejedelemmé választák.
Minden e választással kapcsolatos ügy is símán bonyolíttatott le. A fejedelem élet és halál között lebegett s halála esetére határozni kellett az interregnum beállításáról. A tanácskozás nyugodtságát magok a rendek fenn akarták tartani s első dolguk volt, hogy «minden indiscret elemet» kizártak a tanácskozásból. S valóban a máskor olyan zajos üléseken minden szenvedélyesség nélkűl jutottak megállapodásra. Elhatározták, hogy az ifjú fejedelem nagykorúságáig a tanácscsal egyetértve egy kormányzó fogja az országot igazgatni, s kormányzóvá a fejedelem Kemény Jánost jelölte ki. De ha György fejedelem felgyógyúlna, fia a kormányzásba nem avathatja magát. Aránylag rövid idő alatt döntöttek az interregnum legfontosabb kérdései felett, s megállapították a leendő kormányzó s az ifjú fejedelem elé szabandó conditiokat – ez utóbbiakra nézve György fejedelem conditioit fogadták el mintáúl. Egy lényegesebb módosítást tettek rajta: a vallás kérdésében. A rendek nem hitték, hogy Báthory Zsófia áttérése a protestans vallásra őszinte meggyőződés eredménye lett volna s ezért beigtatták a conditiok közé, hogy ha az ifjú fejedelem vallását változtatná, a rendek fel vannak esküjöktől szabadítva. A catholicusok azt a kérdést vetették fel: «igazságos-e, hogy a vegyes vallású országban catholicus ne is lehessen fejedelem?» de azért megszavazták ezt a feltételt is. Egy másik conditionál a szászok szólaltak fel. Ez arról szólt, hogy a fejedelem tiszteletben tartja a kiváltságokat «szent Andrásra vonatkozó pont kimaradt a conditio szövegéből. Miután pedig a szászok privilegiumaikat szent Andrástól kapták, azt hitték, hogy ez ellenök van intézve. De meggyőzték őket, hogy itt vallásügyi tekintetekről van szó, mert szent András catholicus levén, Báthory Zsófiának alapot szolgáltatna a catholicismus megerősítésére. Épen úgy, mint a választás egyhangúlag történt: egyhangúlag fogadták el a conditiokat s törvényeket is.
A fejedelem betegsége ezalatt jobbra fordúlt, úgy, hogy marc. 5-én már megerősítette a conditiokat s egy fényes török követséget, melynek élén Hasszan basa állt, s mely a portáról szultáni fermant fényes ajándékokkal hozott neki, febr. 6-án elfogadhatott. Három nap múlva, marc. 9-én még a török követ Fejérvártt létében kihirdettetett az ifjú fejedelem megválasztása. Ez a követ – kinek valószinűleg titkos megbízatása volt, a fehérvári udvar válságos helyzetéről jelentést tenni otthon – a kihirdetés megtörténte után elutazott. Utána ment az országos követség is, élén Boros Jánossal, megbízva azzal, hogy az új fejedelemnek szerezze meg a megerősítő athnámét és jelvényeket: de az ügyet végleg csak egy második, sept. 9-én küldött főkövetség, élén Serédyvel, bonyolította le.
39. SZALAY PÁL ALÁIRÁSA.[127]
Zsigmond halála soha be nem hegedő sebet vágott az özvegy fejedelemasszony szívén s alig tudta azt enyhíteni a ragaszkodásnak az a nyilvánulása is, melyet unokája megválasztásával az ország tanúsított. Gyászszal borítá az György szívét is, ki benne nemcsak testvérét, hanem megbízható és óvatos tanácsadóját vesztette el, ki azonban ez által csaknem az összes Rákóczy-vagyonnak urává lett – az anyja kezén levők kivételével – melyek közt legfontosabb volt a makoviczai uradalom Zboróval, minthogy ez Lengyelország határszélén feküvén, az összeköttetést ez országgal Szalay Pál s a tisztek tartották fenn.
S egyelőre György magatartásában semmi változást sem lehetett észrevenni: daczára, hogy atyjának csaknem egész hatalma kezén volt. Most egész figyelmét egy nagyszabású belügyi alkotás tartotta lekötve: az 1540 óta alkotott törvények codificatiója. Erről már az öreg György idejében is tanácskoztak, s ő a régi törvények példányait össze is gyűjtötte. Hogy ifjú György e munkát végre akarja hajtani, az köztudomású volt. Remény és aggodalom közt várták e feladat megoldását a catholicusok, kik szerették volna ezt arra használni fel, hogy a törvény megszorításain tágítsanak. Az 1652-iki országgyűlés eloszlása után a jezsuiták érdekében egyszerre két levelet kapott a fejedelem: a lengyel királytól s a császártól. E felszólításokra az a körűlmény szolgáltatott okot, hogy Rákóczy betegsége idejében az udvarnál egy álöltözeti jezsuita jelent meg. Általános volt a gyanú, hogy ez kémkedés kedvéért jött Fejérvárra s ennek következtében január 22-én a jezsuiták megintettek, hogy hagyják el az országot. Egyelőre több nem történt, de a mint a császár és király levelei megjöttek, a fejedelem a dolgot tanácskozás tárgyává tette. A császár és a király leveleire udvariasan de kitérőleg válaszolt, mert a dolog végleges eldöntését akkorra akarta halasztani, mikorra a készítendő törvénykönyv a vallásügyet végleg fogta szabályozni.[128]
Mind a három nemzet részéről a legkitünőbb jogtudósokból egy bizottság állíttatott össze. Ezeket a fejedelem oct. 20-ára Szász-Régenbe összehívta, maga pedig ugyanezen időre, az onnan másfél órára fekvő Görgénybe ment, hogy a bizottsággal folytonos összeköttetésben legyen. A bizottság abban állapodott meg, hogy az egész anyagot egy nagy törvénykönyvbe fogja feldolgozni, s ezzel nagy, de áldásos munkát vállalt magára. Fejlődött ugyan ki bizonyos gyakorlat, de miután a száztíz év óta alkotott törvények közűl a legtöbb hozzáférhetetlen volt s azok nevezetes részét még a legkitünőbb jogászok sem ismerték, maga ez a gyakorlat is csak hiányos lehet. Aztán magok a törvények igen sokszor a pillanat szüksége alatt keletkezvén, egymással ellenmondásban voltak s olykor a szükségnek meg sem feleltek. A bizottság a törvények halmazából kiválasztotta a megtartandó törvényeket, azokat abc rendben összeírta, a szükséghez képest módosítván és igazítván rajtok, s végleges áttekintés és jóváhagyás végett a fejedelemhez küldte, ki maga is tett javításokat rajta.
Miután a munkálat elkészűlt, 1654 jan. 15-ére a fejedelem egyetemes országgyűlést hirdetett. Ez a gyűlés szokatlanúl hosszú ideig, két hónapig tartott, folytonos és megfeszített munka közt, mert csak a délelőtti órákat fordították tárgyalásra: miután ezuttal a délutánok nagy részét törvényszéki tárgyalások vették igénybe. Mindenek előtt egy bizottságot küldöttek ki, mely az első operatumot revideálja, s melynek minden módosítása jóváhagyás végett a fejedelemmel közöltetett. Azután felolvasták az elkészűlt részeket nyilvános üléseken s a módosításokat ismét a tanács és a fejedelem elé terjesztették. Ez még csak az abc rendbe szedett anyag volt, de már teljesen elkészítve, hogy belőle rendes törvénykönyv készíttessék, s a bizottságnak ezzel a munkával is el kelle készűlnie. Öt részbe oszták be az összes anyagot: I. Egyházjog. II. Közjog (fejedelem, fiscus). III. Polgári jog. IV. Törvénykezés. V. Közigazgatás. Ez öt fejezetben benne volt az összes köz- és magánjog, pénzügy, büntető törvénykönyv, perrendtartás, közigazgatás. S most ezen szerkezetében vették a munkálatot tárgyalás alá.
Nagy figyelemmel vett részt a gyűlés a tárgyalásokban, mert az alkotandó törvénykönyv ha nem is örökre, mint hitték, de évek hosszú sorára megállapította az ország jogi viszonyait. Ezt a codificálást sokan csak azért akarták, hogy a nemesi kiváltsággal meg nem egyező törvényeket eltörölhessék s ezek bizonynyal még nagyobb figyelemmel kísérték a paragrafusokat, mint azok, kik jó törvényekkel jó közigazgatásnak s törvénykezésnek alapját akarták megvetni. Ezekre vonatkozólag élesebb vitától nem lehetett tartani, mert az ellentétes nézeteket nem volt nehéz egyeztetni: heves vitára csak azoknál a törvényeknél volt kilátás, melyek a kiváltságokkal összeütközésbe jöttek, mint a vallásügyi kérdések s a szászok és a más két nemzet közti viszony szabályozása.
40. AZ APPROBATA EGY LAPJA RÁKÓCZY ÉS KEMÉNY JAVÍTÁSÁVAL.[129]
A vallásügy egyetlen pont körül forgott: ne igtassék a törvénykönyvbe az a rendelet, mely a jezsuitákat az országból kitiltja, mert az úgy sem volt teljes szigorral végrehajtva. A febr. 3-án tartott ülés a fejedelem egyenes kívánatára maga elé bocsátott egy jezsuitát, ki beható beszéddel indokolta, hogy miért kell eltörölni a jezsuitákat kitiltó törvényeket, hangsúlyozván, hogy ők soha semmit sem követtek el, mi proscriptiot vonna maga után; de az elnök, Barcsay Ákos, felszólalására elutasították. A császár is küldött egy megbizottat, Somogyi Ferencz prépostot, Fejérvárra, ez sem járt több sikerrel. A császár levelére a rendek válaszoltak (a febr. 14-iki ülésben), kifejezvén, hogy nincs módjukban az ország alkotmányát módosítani.
A szász nép terheinek enyhítéséhez s a szász és a más két nemzet közt fenforgó differentiák kiegyenlítéséhez sok jó akarattal fogott a fejedelem. Szerette volna az ügyet igazságosan s méltányosan lebonyolítni: nem rajta múlt, hogy nem tehette. Mindjárt a gyűlés megnyitása után rendeletet adott ki, mely szigorúan eltiltá, hogy a Királyföld lakosait élelmiszerek s postaló adására kényszerítsék, mert a fejedelem, mint a szegénység természetes védője, a tisztek által okozott károkat megtérítteti, s meghagyta, hogy parancsát a Királyföldön kihirdessék.[130]
Bár mennyire meg volt is az universitás ez intézkedéssel elégedve, mely valójában az «ingyen gazdálkodás» megszűntetését czélozta, nem tette azt hajlandóbbá, hogy az új törvénykönyv általa sérelmesnek tartott pontjaiban valamit engedjen. Hogy magyar vagy székely és szász közt folyó per a táblán döntessék el, hogy nemes szász városban vásárolhasson házat: az új törvénykönyvnek erre vonatkozó intézkedéseit kívánta megbuktatni. Legelébb a fejedelemnél akartak próbát tenni: a befolyásosabb főuraknak tiszteletdíjakat ígértek s a fejedelemnek tízezer forintot ajánlottak. A pénz hamar elfogy – válaszolt a fejedelem – de ha már nem akarjátok megengedni, hogy magyar köztetek házat vásárolhasson, járuljatok hozzá, hogy legyen ezek számára menhely a veszély idejére. Épitsetek egy bástyát Fejérvártt. Erre egyelőre semmit sem feleltek: hátha, gondolták, olcsóbban is hozzájárulhatnak?
Mikor aztán a tárgyalások során a «szász nemzet»-re kerűlt a sor, megoldatlan kérdéssel állottak szemben. A törvény első §-a a szász nemzetnek kedvezett, azt maga a fejedelem iktatta sajátkezűleg a törvénybe s az ingyen gazdálkodást és postaló-adást tiltotta el. Ez a törvény régi gyakorlatot, valójában visszaélést volt megszüntetendő, mely azonban a nemesség költségeit nagyon megnevelte volna, s épen azért a más két nemzetnél heves ellenzésre talált. Az orvoslásnak egyetlen módja volt, hogy a három nemzet közmegegyezéssel módosítsa: ebbe a szászok nem egyeztek bele. A következő §-t, a házvásárlást a fejedelem oda módosította, hogy idegen csak akkor vásárolhasson házat szász városban, ha sem szomszéd, sem rokon nem veszi meg; a táblára való fellebbezés változtatás nélkűl olvastatott fel. Egyik se kellett a szászoknak. Szenvedélyesen, elkeseredetten harczoltak. Egyik fél jogfosztogatást emlegetett, a másik azt lobbantotta a szászok szemére, hogy ők csak a magyart nem akarják magok közt tűrni, de más idegent, ha Japoniából vagy Pontusról jőne is, befogadnak. S mikor a szász nemzet felszólította a másik kettőt, hogy közösen folyamodjanak e törvények megváltoztatásáért, azok megtagadták a hozzájárulást. Barcsay, az elnök, ekkor magához hívatta a szászok vezéreit: «vállaljátok el, hogy Fejérvártt egy bástyát felépítettek s a dolgot kiegyenlítem», mondá nekik. A szászok ezen még jobban megijedtek: hátha itt két bástyáról van szó, egyről, melyet a fejedelem, s egyről, melyet a rendek kívánnak – ennyit sokallottak.
Már készen volt az egész törvényjavaslat, egyetlen, a szászokra vonatkozó czikk kivételével: s minthogy a rendek közt erre vonatkozólag megegyezés nem tudott létrejőni, maga a fejedelem lépett fel közvetítő indítványnyal, de a szászok ezt is elvetették, mert privilegiumaikba ütközik. Újra megkezdődött az alkudozás a nemzetek közt azon az alapon, hogy egyik fél az ingyen gazdálkodásban, másik a házvásárlás s fellebbezés kérdésében engedjen. a szászok úgy szerették volna a kiegyezést létrehozni, hogy az ingyen gazdálkodásra vonatkozó törvény bent maradjon a munkálatban, a másik kettő pedig töröltessék, s azzal biztatták a másik két nemzetet, hogy hagyják csak meg a törvényt, mert ők azért az ingyen gazdálkodást nem fogják ellenezni, s egyuttal Bethlen Jánosnak száz tallért adtak, hogy «ne kiabáljon olyan erősen». Ezt természetesen a másik két nemzet nem fogadta el. Most Rákóczy magához hívatta a szászokat: «miért akartok ti okosabbak lenni őseiteknél, kik negyven év előtt belegyeztek a házvásárlásba? Gondoljátok meg, hogy itt egy létező törvény eltörléséről van szó». A szebeni királybiró felmutatta kiváltságleveleiket s Kemény azokat átolvasta. «Szó sincs benne – mondá – házvásárlásról». «És ha volna is, felelé a fejedelem, akkora mint ez a ház, egy meghozott törvényt nem semmisítene meg».
Egyik fél sem engedett, s a szászok ismét alkalmazták a jogfentartás utolsó fegyverét: a protestatiót. De azzal nem gátolták meg, hogy az új törvénykönyv az «Approbata» meg ne erősíttessék s azonnal életbe ne lépjen. Ez a jól kidolgozott törvénykönyv képezte kétszáz éven át legfőbb alapját Erdély alkotmányának s Rákóczy uralkodásának maradandó emléke.
E gyűlés tartama alatt hozta meg egy fényes portai követség a kiigazított athnamét és jelvényeket Rákóczy Ferencz az ifjú fejedelem számára, melyek megszerzésére a múlt év őszén Serédy ment a portára.[131]
Jegyzetek
