Dr. Dézsi Lajos: TINÓDI SEBESTYÉN, 1505?-1556

Tinódi letelepedése Kassán. – Czeczei Lénárt kassai kapitány. – «Varkucs Tamás idejében lett csaták Egörből.» – «Dávid királyról.» – Az 1548. évi országgyűlés határozata a dúlókról. – «Szitnya, Léva, Csábrág és Murán váraknak megvevéséről.» – Balassi Menyhért. – Basó Mátyás – «Károly császár hada Saxoniába.» – A mühlbergi csata. – A magyar huszárok.

TINÓDI végre a sok bolyongás után Kassán telepedett le.^[148] Mi vonzotta őt ide, s miért nem inkább Debreczent, melynek Török János volt a földesúra, választotta állandó tartózkodási helyűl, arról nem szólnak adataink.

Valószínű, hogy vándorlása közben egyszer elvetődvén ide, rögtön észrevette, hogy Czeczei Lénárt kassai kapitány milyen atyai gondoskodással viseltetik katonái vagy a szolgálatba szegődött emberek iránt, és ő is kedvet kapott az ott letelepedésre.

Czeczei Lénárt ^[149] Izabella királyné hű embere volt, a ki attól fogva, hogy ura parancsából Kassát átvette, mindent elkövetett, hogy a város lakosságát magyarrá tegye. Magával hozott vitézeit jól ruházta s jól fizette, olyan jó módba juttatta, hogy házat építettek vagy vettek maguknak. A város kapujához közel volt a háza, onnan vigyázott éber gonddal, hogy külső ellenség vagy belső egyenetlenség meg ne háborítsa a polgárok között uralkodó békességet. A város magyarosodása sokat köszönhet neki. 1536-ban jött ide s azon 15 év alatt, melyet itt töltött, elérte azt, hogy ritka lett a német szó a városban. Tinódi így jellemzi őt:

Mennyire szerette katonáit, arról jellemző adatot beszél el Bornemissza Péter.^[151] 1548-ban «Kassán Czeczei Lénárt egyik deákjának fejét véteté, hogy maga óltalmába egy fő hadnagyot általlőtt nyíllal. Kiről Czeczei azt mondta: En! a tanács e mentségvel senki mást meg ne öljön, hogy maga óltalmába mielte, midőn megóhatja magát másképpen és elszaladhat az előtt, az ki kergeti».^[152] Vitézeiért mindenre kész volt.

Az ilyen víg ember a lantost is kedvelte s csakugyan egy Lantos Sebestyén nevű is volt emberei között,^[156] a ki foglalkozásáról kaphatta e nevét, mint Tinódi, ki szintén írja magát Lantos Sebestyénnek. Valószínűen Tinódit is szolgálatába szerződtette s az ő támogatásával szerzett Tinódi is magának lassan házat. Mikor és milyen körülmények között, azt megállapítani nem tudjuk.^[157]

Czeczei 1551-ig bírta a kassai kapitányságot. Ekkor át kellett a várost adni Ferdinándnak. A szívvel-lélekkel magyar katonát ennél nagyobb csapás nem érhette. Nem lett ugyan bántódása, hiszen birtokait sem vették el tőle,^[158] de elvették helyette élete czélját. Elhatározta, hogy a királynét elkíséri Lengyelországba, de a királyné útnak indulása után ötödnapra az életerős ember, ki soha betegségben nem feküdt, ötvenéves korában hirtelen meghalt. Azt is rebesgették róla, hogy részeg lengyel katonák ölték volna meg, de ez csak mende-monda volt ^[159] s Tinódi nem említi. Talán ott volt akkor is, midőn a nagy monostorban eltemették s a mikor

A leírás melegsége sejteti, hogy ő is azok között volt, a kiket Czeczei éltetett és táplált s a kiben halálakor nagy támaszt veszített el.^[162]

1548-ban került «Sebestyén deák az kincses Kassába» s mint a versfőkben megörökítette, annak egyik palotájában lakott, míg saját házat szerezhetett magának és népes családjának. Eleinte sanyarú volt a helyzete: «Hideg télben fú körmében házába».^[163]

Itt Kassán a Czeczei vitéz katonái között újra felveszi a sokáig pihentetett tollat s talán hogy Czeczeinek is megmutassa, milyen énekeket szokott ő szerezni, írt egyet ilyen czímmel: Varkucs Tamás idejébe lött csaták Egörből.

Varkucs [Varkocs] Tamást Tinódi már régebben ismerhette, még abban az időben, mikor Török Bálint szolgálatában állott. Istvánffy beszéli, hogy Buda ostroma alkalmával egy ütközetben találkozott Török és Perényi csatapainak kapitányával, a sziléziai származású Varkucs Tamással, a kit gyermekkora óta Perényi nevelt fel s régi jóakarattal és szeretettel, a melyet iránta s a keresztyének iránt érzett, megkérte, hogy mondja meg Perényinek, hogy ama nagy fenevad (t. i. a szultán) keletről közeleg, tehát, ha eszélyesek, igyekezzenek hazafelé, hogy az egy szájtátással fel ne falja őket.^[164]

A historiás énekben Tinódi a végvárak nagy jelentőségére való figyelmeztetés s a magyar végvárak s a «Budához hallgató» vagyis török hatóság alatt levő «jelös várak» felsorolása után azzal kezd az elbeszéléshez, hogy most az egriekről fog éneket mondani.

Azután elmondja, hogy Buda vívásakor Príni Péter a német seregben volt s Buda eleste után Ferdinánd parancsára fogságban tartották. Príni már előbb magához hivatta Varkucs Tamást s reá bízta Eger várát, hogy őrizze meg azt számára, ha pedig ellenség kezébe esik és meg nem szabadúl, ha majd halála hírét hallja, Gábriel nevű fiának adja át a vár kulcsait.

Varkucs hűségesen őrizte azt hét esztendőn keresztűl. Sok harczi kalandja volt: Hatvannál kiszabadította a keresztyén rabokat, Kalocsát «meghódoltatá», a baracsi mezőn szétvert egy török rablócsapatot. 1548-ban meghalt Príni, Varkucs még most is őrizte a várat hűségesen a király serege ellen, de ekkor megjelent «Príni Gábriel» s Varkucs a kulcsokat letette előtte s a várat átadták Ferdinánd megbizottának, gróf Mikolának, vagyis Salm Miklósnak.

1549-ben «bőjtben nagy hétben» (ápr. 14-20) a bajvívók számára írt Kassán egy példát «Dávid királról, mint az nagy Goliattal megviutt».^[166] Forrása gyanánt a Királyok 1. könyve 17. részét nevezi meg,^[167] de a 16. részt is feldolgozza, úgy hogy a czím tulajdonképpen csak a mű második részére vonatkozik, az első rész Dávidnak, mint hegedősnek magasztalása.

Saul, egy Kis nevű «jó keresztyénnek» a fia, míg Isten parancsolatját meg nem szegé, a «keresztyénökvel» együtt «gyakorta víva az pogán jász népvel», azaz a filiszteusokkal s rendre legyőzte ellenségeit, de azután «elveszté ő dolgát», búskomorságba esett. Ekkor szolgája baja ellen orvosságúl

Dávidról hallják, hogy «igen bölcs lantban és az hegedőben…», «szép énöklésben» és ajánlásukra Saul csakugyan elhozatta őt s ettől kezdve

Itt a hangszerek feltalálásáról sző be egy megjegyzést, mely a biblia más helyén fordúl elő:

Azután elmondja Dávid próféta csudáját, «mint fejét vötte az nagy Goliátnak, kiből vitézek vívnia tanulhatnak, ha rá hallgatnak».

E történet szerinte sok tanúlságot rejt magában a hatalmasok, császárok, királyok, herczegök, urak, vitézök, hadnagyok számára. A világi fejedelmek vigyázzanak, hogy úgy ne járjanak, mint Saul, a «szegín községöt ne nyomorgassák és ne nyúzzák»; a hadakozó, bajvívó vitézök, községnyomorgatók ne legyenek, gazdát az kertre ki ne kergessék, ne kesergessék. Az bajviadalra, ha szömben jutnak, aranyért, ezüstért ne vívjanak, lóhoz, fegyverhöz keveset bízzanak…

Végűl még arra figyelmeztet, hogy Saulnak meggyalázva el kellett veszni, ellenben «Dávid hegedős mast es ez világban, Szép énök adásban».

Még abban az évben ugyancsak «kincses» Kassán, mely «mast vagyon jó őrzetbe», t. i. Czeczei Lénárt kapitánysága alatt, írt egy hosszabb, két részre osztott éneket «Szitnya, Léva, Csábrág és Murán váraknak megvevéséről». Az első rész a három első várnak, a második Muránynak «elrontatását» beszéli el.

Valamint bánat vagy csalódás érhette ekkor Lantos Sebestyén deákot, «kit esmérnek sok urak», mert Istentől jót kíván azoknak, kik vele együtt fohászkodnak, búsúlnak és könnyet hullatnak. De a bú okát nem árúlja el. A versezet elején és végén lévő feddésből azt lehet következtetni, hogy a magyarok egymásra való agyarkodásán, «két fél közt mindenestől elveszésén» kesereg.

Az 1548-dik évi országgyűlés azt határozta (46., 48., 59. törvényczikk), hogy több felvidéki kar, «kikből tolvajok állnak az utakra», leromboltassék. Különösen Basó Mátyás ellen kél ki az országgyűlés (49. t.-cz.), ki a czinkostársaival szövetkezve, Felsőmagyarországon az útak biztonságát már régen veszélyezteti.^[168]

A fentemlített feddőzés után mindjárt az országgyűlés összehívását említi Tinódi, a hol «sokfelől üvöltés lőn ez várakra» s a gyűlés elhatározta a dúlók, fosztók megbüntetését. A határozat végrehajtása Neuburgi gróf Salm Miklósra [Gróf Miklós] bízatott, ki magyar, német és spanyol vitézekből álló sereggel sorra ostrom alá fogta a kijelölt várakat.

Szitnyát Makri Lukács porkoláb (várnagy) védelmezte «sok jó legínnel és hajduval», de a hajdúk meghasonlottak, fellázadtak a porkoláb ellen és meghódoltak.

Ezután Lévát és Csábrágot egyszerre fogták ostrom alá. Léva erős ellenállást fejtett ki a «jó» Daczó Tamás főhadnagy alatt, a ki a várkapú betörése után is térden vívott mind haláláig. Apródja megy hozzá és sírva könyörög neki, hogy mindenki megfutamodott; «mi es elmehetönk», de ő erre

Addig harczolt, míg egy puskából által nem lőtték. Így hulltak el a többi «tisztös vitézök» is. A «juhkosár»-nak nevezett vár elég gondot adott az ostromlóknak. A seregben levő spanyolok kegyetlen boszút állottak érte: harminczkét magyar vitéznek fejét vették. A karóba huzott fejeket Salm Csábrág alá vitette s a foglyok közül Móré Jánost mellé állította, hogy magyarázza meg a várbelieknek, micsoda sors vár reájok, ha meg nem adják a várat. Csábrág ekkor kegyelemre megadta magát. Tinódi ezen megütközik, «eszveszés»-nek, «nagy bolondság»-nak mondja, mely nem volt méltó «régi jó voltokhoz». E három vár a Balassi Menyhérté volt, a ki a Tinódi pártfogói közé tartozhatott, mert némileg Tinódi menteni próbálja őt.

Basó Mátyás fészke, Murány vára erős, magas kőszálában bizakodva, melyet «az két császárnak es megvenni nagy gond volna», ismét erősen ellenállott az ostromló Bebek Ferencz és Gróf [Salm] Miklós seregének.^[172] Az ostromot soká is kibírta volna, ha a védő sereg egy része ki nem szökik, más része össze nem esküszik Basó ellen. Basó ekkor egy «álösvényen» kiszökött s egy «sótész»-ához vagy jobbágyához menekűlt, de az megkötözve kiszolgáltatta a Grófnak s fejét vették. Tanulság ebből, – úgymond – hogy az erős várban sem kell bízni, de az is, hogy jobb, ha a magyarok egygyé lesznek, mint két fél között mindenestől elvesznek.

Ha ezt a historiás énekét hazafiúi keserűséggel írta Tinódi, mert a magyarok veszését, fogyását kellett benne hirdetnie, úgy örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy egy olyan tárgyat is feldolgozhat, a melyben a magyar nem a magyar ellen támad s vitézségét idegen ellen fordíthatja.

Meg is mondja, hogy «magyarok vitézségén örültében» írta Kassán 1550-ben bőjtnek nagy hetében azt az énekét, melyben «Károl császár hada Saxoniába, ott Kúrfirstnek megfogása» czímmel a schmalkaldi háború egy részletét ^[174] s abban a magyar huszárok hősi vitézségét beszéli el.

A magyar huszárok itteni szerepléséről az egykorú történetírók is nagy magasztalással szólnak. Ezek a sarkantyús kurtaszárú csizmás vitézek, hosszú ruhában, hosszú, lobogós lándzsákkal és háromszögű színes paizsokkal, azonkívűl buzogánynyal, fokossal és görbe karddal felfegyverkezve réműlettel töltötték el a jámbor szász lakosság lelkét, midőn földén gyors lován megjelent.^[175] A történet más, egykorú adatai hiteleseknek mutatják Tinódi elbeszéléseit.

Tinódi egy kis kortörténeti bevezetést bocsát műve elé, az egyházi állapotok rajzával kezdi, elmondván, hogyan bontotta meg Luther tanítása a német hitegységet («Idő vala akkort bolond vakságba, Nagy tévölygés vala a hit dolgába»), innen tér át tárgyára, t. i., hogy 1546-ban a protestánsok, élükön Friderik János kurfirsttel (János Frigyes szász választóval), szövetkeztek V. Károly császár ellen, hogy letegyék őt a császárságból s «császárt, királt, pápát mást emelnének».

Midőn Károly császár ezt meghallotta, levelet írt öccsének, Ferdinánd magyar királynak, a ki akkor Prágában volt feleségével és gyermekeivel, hogy küldjön segítségére cseh és magyar csapatokat s azok rohanják meg Saxoniát. «Jó Ferdinánd királ» Gróf (Salm) Miklós útján intézkedett is, hogy a magyar vitézek «el-felsiessenek nagy hamarságval». Nagyszombatban volt az 1080 főből álló huszárcsapat szemléje, Nyári Ferencz volt a hadnagyuk vagyis vezérük, rajta kívűl Bakics Péter, Zay Ferencz, Erdődy Péter és mások. Prágában bemutatkoztak a királynak, a ki örült a kevés magyarnak is, «mert vitézségöket jól tudja vala». Azután a csehekkel együtt betörtek Szászországba s feldúlták Elszöcz (Ölsnitz) város «hóstádját».^[178] Égörben Ferdinánd királylyal ismét találkoztak, ezután pedig Károly császár is szemlét tartott felettük.

Azután a milbergi (mühlbergi) csatát írja le és hogy a csatában hogyan fogta el Luka Józsa (József), egy kistermetű magyar huszár a kurfirstet. A «spaniolok» ugyan elvették tőle, de a császár megtudta az igazságot s Lukát megajándékozta s a többi huszárról sem feledkezett meg.

A huszárok megköszönték az ajándékot, de egyszersmind arra kérték a császárt, hogy jöjjön s legyen a segítségükre a török ellen való harczukban. A császár végig hallgatta beszédüket s azt felelte rá, – Oláh Miklós cancellarius volt a tolmács – hogy sokszor akarta megsegélni őket:

PÁRVIADAL MAGYAR HADNAGY ÉS TÖRÖK BÉG KÖZÖTT.^[179]
(XVI. századi rézmetszet Ernst Lajos gyüjteményében.)

Arról is biztosította őket, hogy valamikor ellensége leszen, magyar nélkűl nem ütközik meg, mert tudja, hogy csak úgy nyeri meg a csatát. Azután elbocsátotta a jó vitézeket.

Tinódi még megjegyzi, hogy a császárnak nem volt ideje igérete beváltására.

Azután részletesen szól a magyar huszárok számáról, az egyes csapatok vezetőiről s helyesen van tájékozva a háború lefolyásáról, sőt annak némely kisebb részleteit is ismeri.

Kitől vehette adatait? Gondolhatnánk a sereg kapitányára, Nyári Ferenczre, a kiről Tinódi másutt is megemlékezik s a kinek az ütközet egyik színhelyéről, Elzneczből (Ölsnitz) küldött levele ránk is maradt;^[181] gondolhatunk Pető Jánosra is, a ki Károly császárnak a huszárok kívánságát tolmácsolta, sőt talán Oláh Miklós kanczellárra is, a császár válaszának tolmácsára.

«A hadnagyoknak tanúság.» – A magyar katonák harczi kedve. – «Kapitán György bajviadalja.» – «A szegedi veszedelem.» – «Az vég Temesvárban Losonczi Istvánnak haláláról.»

Írt Tinódi egy hadi oktatást is: «A Hadnagyoknak tanúság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni», melyben azt mondja el, hogy a keresztény hadnagyoknak, ha győzni akarnak, miket kell megtanulni. Szerinte legelőször is a próféták hadától kell példát venni, azaz midőn a pogányokkal vívás előtt seregüket hadi rendbe állatták, ilyen buzdító beszédet intézzenek vitézeikhez: Bizzanak Istenben, mert ő lesz fegyverök, paizsok, büneiket «gyovónják meg», s bünbánás után bocsássanak meg ellenségeiknek.^[182] Azután gondoljanak arra, hogy e pogány török rabságra hordta vagy levágta nemzetüket s pusztította, rablotta földüket. Gondoljanak arra is, hogy

A ki életben marad, gazdag prédát nyer s hálát adhat Istennek a pogány romlásáért. Meg ne futamjék senki, mert azzal jámbor embertársainak és saját magának árt és a mély pokolra jut. No most aztán vele együtt induljanak, felszóul kiáltva Krisztus Jézust és segélyül hiván a Szentlelket és ismét Jézust, hogy mint Farao királyt, Olofernest, Nabugodonozort és Góliátot elvesztette, úgy rontsa meg most is a gonosz pogányokat.

52. TINÓDI «HADNAGYOKNAK TANÚSÁG» CZ. MŰVÉNEK EGYKORÚ MÁSOLATA.^[183]
(A pécsi püspöki levéltárban.)

A szerző a versfőben nevezi meg magát s ezt kiegészíti az utolsó versszakban:

A szolnoki várat Salm 1550-ben rakatta, az építés vezetését, melyhez szept. 14-én fogtak hozzá, Zay Ferencre bízta. Az építés egy évnél tovább tartott. Ebből az is kitetszik, hogy ez énekét Tinódi 1550-ben vagy 1551-ben készítette.^[184]

Szilády szerint ez ének több része Vásárhelyi Andrásnak 1508-ban szerzett énekére emlékeztet, sőt még mintha a versalakra nézve is azt kívánta volna utánozni.^[185]

A magyar katonának a harcz, a hadi kaland volt éltető levegője, ágyúdörgés, dobszó, kardcsengés a legkedvesebb muzsikája, a béke, a nyugalom megölő ellensége.

«Egy katona – beszéli Bornemisza – midőn hallaná imez éneket: Adj békeséget Ur Isten az mi időnkben az földön etc.^[186] mond az deákoknak: Elvigyenek az ebek titeket, hát mettzenének ^[187] oztán mi velünk, ha békesség lenne.» Így gondolkodott a tizenhatodik század katonája. Kevés ideig tartott egyszer-egyszer a békesség, akkor sem voltak csendességben, ha nem volt harcz vagy baj, kerestek maguknak a törökök közt bajvívó társat s a két sereg előtt kiállottak párviadalra, hogy nyilvánosan kiállván a próbát, vitézzé avattassák magukat.^[188]

Ilyen viadalra állott ki 1550. aug. 10-én Kapitán György is Hubiár agával, mint azt Tinódi «Kapitán György bajviadalja» czímen leírta.^[189] Tinódi különben már a «Verbőczi Imréh»-ben és «Varkucs Tamás»-ban is leírta, milyen volt a magyar vitézek párviadala a török vitézekkel, de itt most egy külön éneket szentelt neki.

Hollókőben lakó «jámbor vitéz» Kapitán György egy rabon összeveszett egy Szondában lakó híres török vitézzel, Hubjár [Khobjár] agával. Becsmérlő levelet küldött neki s bajvívásra hívta ki. Előbb, mint ez szabály volt, «szabadságot» kért reá Losonczitól, de ez a kérést elhárította magáról.

Kapitán ezen megharagudott s elhagyta Losonczit s Gróf (Salm) Miklóshoz ment, de az sem engedhette meg. Ekkor sok költséggel a «jó királhoz siete», ez végre megadta az engedélyt a párviadalra.

A bujáki réten, a víz két partján állott fel a két sereg, a mely tanuja akart lenni a viaskodásnak. A nézők sorában ott volt «vitéz jó Losonczi István», Bebek György, Balassi János és Zay Ferencz, mind jeles vitéz főemberek.

Kapitány György ezután a bajviadalhoz felkészült, meggyónt, mindenkit megkövetett, az úrvacsoráját felvette s pánczélba (kuracsimba) öltözött.

Hubiár aga is «szép öltözve» állott ki, neki is előkelő nézőközönsége sereglett össze: eljött Hatvanból Amhát aga, Gyafer (Dsafer) aga, Csirkin aga, Turszon vajda. Azután zálogul két-két vitézt vettek és «igazlátókat» párbajbírákat küldtek a viadalhelyre: magyar részről Jánosi Pált és Zoltai Istvánt s ezzel megkezdődött a viadal.

Előbb kopjával, azután hegyes tőrrel, végűl buzogánynyal és «hangyárral» támad a magyar vitéz a törökre, míglen az igazlátók beszűntették a viadalt s búcsúvétellel elváltak egymástól.

Dávid és Góliát példájával s a vitézlő nép magasztalásával végződik az elbeszélés, melyet 1550-ben fáradtan szerzett Tinódi,^[191] bánkódván, hogy «kevés pénz ű taslyába» vagyis tarsolyában.

Az 1551-ik évből nem maradt ránk historiás ének Tinóditól. Utazgatás vagy még inkább betegség tarthatta vissza, mert a következő évben nagybőjt közepiben szerzett énekét is csak «fél kedvében» írta. A «Szegedi veszedelem»^[192] ennek a tárgya, melyet nem sokkal az esemény után énekelt meg.^[193]

Vitéz Tóth Mihály, Szeged város egyik főbírája meghallja, hogy gyenge török őrség van Szeged várában, melyet a török Buda elfoglalása után rakatott s ötezer hajdúval és hétszáz tiszai halászszal éj idején meglepi a várost s a városbeli magyarok segítségével elfoglalja azt. A vár ostromára nem is gondoltak. A győzők ezután örömükben dőzsölnek, mulatnak: «nagy vígan ők iszják Baronya, Somogy borát», a jámbor prédikátort pedig kiküldték a városból. A könnyű szerrel hatalmukba kerített város őrizetére nem is gondoltak s Ali basa a várba szorúlt törökök segítségével könnyű szerrel visszafoglalta azt. A hajdúk legnagyobb része ott lelte halálát. A törökök véres bosszút állottak a városbeli magyar lakosságon, ötezer orrot küldtek a török császárnak győzelmi jelűl.

Az elbeszélés érdekes episodja Nagy Bálint hadnagy harczi kalandja, a ki a viadal előtt harmad nappal négyszáz hajdúval Martonosnál szétverte a Szeged felé készülő Kaszon basa hadát. Ezután abban a hitben, hogy Szeged még mindig a hajdúké, Szeged alá vonultak. De vesztükre, mert a kirohanó török elől Nagy Bálint csak huszad magával menekült meg.

Mily gyorsan dolgozott Tinódi, annak meglepő bizonyságát adta «Az vég Temesvárban Losonczi Istvánnak haláláról» czímű historiás énekében. 1552 július 26-án vonult ki a várból és esett el a vár hős védője s már aug. 15-én «Nagy Bódogasszon napján» készen volt a Tinódi «króniká»-ja.^[194]

A hős Losonczi István parancsot kap Ferdinándtól, hogy szálljon be Temesvárba, melynek elfoglalását Szulimán elhatározta.

Losonczi készséggel teljesíti a parancsot. Csejte várában elbúcsúzik feleségétől és «szép gyermekitől», «többé nem látja, gondolja magában» és negyed magával belopózik a várba, melyet Amhat [Amhed] és Beglerbék [Szokoli Mehemed] nagy sereggel már bekerítettek. Hősiesen ver vissza minden ostromot mindaddig, míg harminczketted nap a «vizvár» is elesett. Losonczi ekkor szabad elvonulás feltétele alatt feladta a várat, de mikor látta, hogy a török az adott hitet nem tartja meg s Tomori András nevű apródját is elragadják mellőle:

felkiáltással a törökre veti magát, megsebesül s egy «szancsák» elfogja. Amhát basa elé viszik, a ki nagy haragjában feddni kezdte: «Mire császárnak nem akart engednie?» Erre Losonczi azt válaszolta:

Amhát ezután fejét vétette, bőrét levonatta s ezt török császárnak elküldte. Losoncziné Pekry Anna és öt árvájának gyásza s a Temesvár elveszésén való bánkódás zárja be az éneket.^[197]

Tinódi és a krónikák. – «Zsigmond király és császár kronikája.» – Kont és társai. – Tar Lőrincz mondája. – Szent Patrick purgatoriuma. – «Zsigmond császárnak fogságáról.» – Forrása.

Tinódi csak akkor fordult tárgyért a krónikákhoz, ha a közelmultban megörökítésre érdemes történeti eseményt nem talált. Inkább írja, mint olvassa a krónikákat. De hogy azért ezeket is olvasgatta, elárulja ilyen kifejezéseivel: «Derék Krónikában én nem olvastam Ily jelös úrfit, hírrel sem hallottam.» Mivel otthon is a vitézek, még inkább útazgatásai alatt a szemtanúk vagy magok a szereplők folyton ellátták ilyen énektárgygyal, ezért van csak egy pár olyan historiás éneke, melyeket fordított.

Ilyen az 1552-ben írt Zsigmond király és császárnak krónikája, mely a Lajos király halálától Zsigmond haláláig történt eseményeket beszéli el. Nevezetes részlete Kontnak és harmincz összeesküvő társának lefejeztetése (469-532. v. s.), «kiket sokszor hegedősök csácsogtak.»^[198]

Kont és társai nem akartak «udvarlani királynak, inkább bujdosni mentek a Száva mellékére. Zsigmond Vajdafi Györgyöt küldte elfogatásukra. Vajdafi a «király képében» kegyelmet igért nekik s ezzel lefegyverezve megkötöztette s Budára vitette őket. A vitézek a király elé vitetve «menteket igy röndelék»:

Zsigmond elrettentő példáúl fejüket véteté, legelőbb a Kontét, hogy lássa kimúlását. Az urát sirató apródot, a kis Csókát maga elé hivatta s azt igérte neki, hogy úrrá teszi:

Ez a kis elbeszélés alighanem többet ér, mint az egész krónika. Nem a kidolgozás miatt, mert abban Tinódi, ha ugyan változtatott az eredetin valamit, itt is nagyon gyengének mutatkozik, hanem mivel a feledéstől megóvott egy érdekes mondát. Az elbeszélésnek kezdete is érdekes: «Énekben hallottam, vagy volt vagy nem volt». E szerint tehát egy hegedős-ének volt forrása s a «vagy volt, vagy nem volt» kezdet azt is mutatja, hogy e hegedős-ének bevezetésével legalább a népmesére (hol volt, hol nem volt) emlékeztetett.

A hegedős-ének arról szólott, hogy Tar Lőrincz pokolba bément és ott egy tüzes nyoszolyát látott, melynek «négy szeginél négy tüzes ember állott. Tar Lőrincznek azt a «szózatot adák», hogy a nyoszolyát Zsigmond királynak tartják. A négy ember: egy érsek, ki hamis dézmáért, egy kanczellárius, ki levélváltságért, s két nemes úr vagy parasztúr, kik dulásért és hamis vámszerzésért kárhoztak. Látott azonkívül még sok csudadolgot: egy tüzes kádferedőt, melyben Zsigmond császár feredett s körötte forgódott Mária király leányával ^[201] és sok párta nélkül való leányok, szép menyecskék és szép ruhások, kiknek Zsigmond «megmérte köldekeket, hosszuságokat és szép tűgyeket». Tar Lőrincz ezt a császárnak megmondta s az azt felete: «Lészen arról nagy gondja, mint ő ágyát pokolból kiiktassa és hogy menyországra igazgathassa.» E végett koronának egy is ágát elrontá, tizenhárom (szepesi) várost ő elszakasztá, Nyolczvanezer forintért zálogosítá: Budán a Szent Zsigmond kápolnát ezen a pénzen rakatta. Belé gazdagságot s papokat szerzett, nagy sok jószágot adott neki s Szent Zsigmondról nevezte el, hogy avval ágyát pokolból kivethesse.

Tar Lőrinc nevű főúr csakugyan élt Zsigmond korában, a ki vele ment a konstánczi zsinatra is,^[203] egy világot látott és sokat utazott nemes, a ki bolyongásait egy emléktáblán is megörökítette, amely emléktábla latin verses szövege fentmaradt a gyöngyösi ferenczrendi kolostor egy XVI. századi kézíratában. E szerint Tar vagy Thari Lőrincz a Rathold nemességből származó főnemes katona volt, a ki bejárta a földkerekségét, hogy tengeren és szárazon eljuthasson a szentek küszöbeihez. Volt Ázsiában, Afrikában, Európában és Indiában, volt a Nóé bárkájánál, a Sinai hegyen és Jeruzsálemben… Az oceanon hajózva megismerte Patrick rejtelmeit.^[204]

Ez a Tar Lőrincz valószínűen egy személy azzal a Pászthói Rátholdi Lőrincz királyi főétekfogóval, a kinek számára Zsigmond 1408. jan. 10-én útlevelet állít ki, hogy meglátogassa Szent Jakab sírját Compostellában (Spanyolország) és Szent Patrick purgatoriumát Irországban. E zarándokút leírása kézíratban szintén megvan s ebből látjuk, hogy Pászthói Lőrincz 1411-ben egy napot (nov. 10. vagy 11-ikét) csakugyan Irlandban s Szent Patrick barlangjában töltött.^[205] Zarándokhely volt ez, melyhez az a hír és hit csalta a jámbor hívőket, hogy e barlangba leszállva, büneiktől megtisztulnak. Ezért nevezték purgatoriumnak is. Állítólag Isten maga mutatta meg Patricknak vagy Patriciusnak, az irek apostolának (377-459), azzal a biztosítással, hogy a ki abban tölt őszinte bünbánat után egy napot és éjet, bünbocsánatot nyer; a ki keresztülmegy rajta, meglátja a gonoszok szenvedését és a jók boldogságát.^[206] A sok zarándok látomása közül különösen hires Oenus (Owayne) lovagé 1153-ból. Magyarországból is többen felkeresték. Ilyen volt Krissaphan comes fia György vitéz, a ki 1353-ban mint huszonnégy éves ifjú mintegy 250 gyilkosság bünétől keresett ott feloldozást. Érdekes, hogy VI. Incze pápának, III. Eduárd angol királynak és anyjának Izabellának, továbbá II. János franczia királynak és másoknak üzenetet is vitt onnan.^[207] 1358-ban egy Malatesta Ungarus de Arminio nevű vitéz ^[208] járt ott. Azután Pászthói Lőrincz következik, a ki kellő előkészület (bűnbocsánat és vezeklés) után csakugyan leszállott oda, viziókat látott, Mihály arkangyallal is beszélt, ez elvezette őt a purgatoriumba, a hol látta, mint sanyargatták még életben lévő embereknek lelkeit is az ördögök, ott voltak szülei, rokonai, barátai és jóltevői, és titkos megbizásai is voltak az angyaltól, melyet csak annak volt szabad elmondani, a kinek szólt. Ezek között lehetne a Zsigmondnak szóló üzenetet keresni. Erről a leszállásról szinte hivatalosnak minősíthető feljegyzés (memoriale) maradt reánk, melyet Yonge Jakab dublini notarius készített.^[209] De érdekesebb ennél a Tinódi feljegyzése, mely arról tanuskodik, hogy e zarándoklás híre a nép közé is kiszivárgott s az énekmondó kapva kapott rajta, mint olyan tárgyon, melyen a nép felebbvalói rovására múlathatott.

57. ZSIGMOND CSÁSZÁR ÉS KIRÁLY TURÓCZI KRÓNIKÁJÁNAK AUGSBURGI KIADÁSÁBAN.^[211]

A Zsigmond-krónika végén említi Tinódi, hogy a műve nem eredeti, hanem fordítás. Mint már Toldy kimutatta, eredetije Thuróczi János krónikája volt (Part. III. cap. I. – Part. IV. 1-8. 12-24)^[213] s azonkívül egy helyen (1017-1156. v. s.) Bonfinit követte és pedig mint Szilády gondos összevetés alapján megállapította, híven követte az eseményeit előadásában forrásait.^[214]

Másik ilyen krónika-átdolgozásának Zsigmond császárnak fogságáról és szabadulásáról… czímet adott. Tinódi Zsigmond-krónikájában nem fordított le forrásából három fejezetet. (Part. IV. cap. 9-11.), mely Zsigmond királynak fogságba vetéséről, kiszabadulásáról és Magyarországba visszatéréséről szól. Ennek oka valószínűen az, hogy ezt a magában is összefüggő részt már előbb kidolgozta.^[215]

Három részből áll s azt beszéli el benne, hogy a nikápolyi csata után a «nagy urak» Zsigmondra rátámadnak s Soklyás [Siklós] várában a Garaiak őrizetére bízták. Fogságából özvegy Garai Miklósné szabadította ki.^[216]

«Eger viadaljáról való ének.» – «Egri historiának summája.» – Tinódi Egerben. – Folyamodása nemességért. – Nemeslevele. – I. Ferdinánd és Tinódi. – Zsámboki Tinódi-fordítása a király számára. – Oláh Miklós. – Török Bálint fiai. – «Enyingi Terek János vitézsége.» – Tinódi bibliai historiája «Jónás prófétáról.» – Tinódi Bonyhán. – Bethlen Farkas. – «Az udvarbírákról és kulcsárokról.»

Tinódinak legterjedelmesebb műve az «Eger vár viadaljáról való ének», melyet 1553-ban június és augusztus közt Kassán «egy föstös szobában» szerzett «nagy betegös voltában». Ez a betegség, mely, úgy látszik, mind gyakrabban szegődik hozzá társúl, nem szegte kedvét, mert mindjárt utána teszi:

59. «EGERVÁR…» ELEJE TINÓDI «CHRONICÁ»-JÁBAN 1554. KIADÁSÁBAN.^[217]

Az ének négy részből áll s annyira részletes, hogy a vár leírásán kívül a védősereg vártáinak elosztását, sőt a hadnagyok névsorát is megtaláljuk benne.

Azzal kezdődik a mű, hogy hat olyan csoda történt, melyeknek a krónikában hasztalan keresnék a mását, ú. m. János király fiának országából bujdosása, Lippa visszanyerése, Fráter György halála, A szegedi veszedelem, Losonczi halála és a hatodik: Eger megtartása.

Legelőször Dobót, a főporkolábot vagy várkapitányt és Mecskeit, a másik porkolábot mutatja be a szerző, mint esküsznek föl a királynak és Oláh Miklós püspöknek a vár védelmére. Azután a vár leírása, mondhatnók rövid története következik, mielőtt tárgyára, az ostromra térne át.

Az ostromot már jóval megelőző a törökök Eger ellen készülődésének híre. Dobó érezte, hogy a vár, a védősereg csekély száma miatt sokáig nem bírja ki az ostromot és segítségért folyamodott a királyhoz, a püspökhöz, a szikszói gyűlésre pedig magát Mecskeit küldte, de csúfos választ kapott:

Dobó ezt hallva, «nyelvét harapá»: «Elég válasz» ő magában azt mondá s el van szánva társaival együtt a várat mindhalálig védelmezni. A megadásra felszólító levél hozóját tömlöczbe vetik s a levél felét vele megetetik, másik felét tűzbe vetik; az áruló Hegedős Istvánt a vár piaczán felakasztják. Mert

Háromszor intézett a török derék ostromot a vár ellen, mind a hármat hősiesen visszaverték. A védelem munkájából a férfiak mellett a nők is kivették részüket: köveket hordottak a bástyára, a hősöknek «szép asszony-feleségök», valamint

a török megszégyenülve felhagyott az ostrommal s elvonult a vár alól.^[218]

Az Eger vár viadalja négy énekével hosszú volt egyszeri olvasásra, még kevésbbé volt alkalmas arra, hogy az énekmondó az egészet egyfolytában végig énekelje, azért határozta el Tinódi magát arra, hogy kivonatot készít belőle. Ezért írta meg az Egri historiának summáját (1553):

Ez a rövidítés abból áll, hogy elhagyja a mű bevezetését: a csudákat és a leírásokat, az egyes vitézek felsorolását, az ostrom leírását, vagyis az olyan részeket, a melyek csakugyan unalmassá tették a krónikát. Nagyobb betoldás vagy lényeges javítás nincs e később készült «summá»-ban.^[220]

Az «Eger vár viadalja» a vár erődítéseinek oly részletes és pontos leírását adja, hogy kétségtelenűl vagy többízben megfordult már Tinódi előbb is abban, hogy huzamosabb ideig tartózkodott ott, a végett, hogy azt alaposan megismerhesse. Sőt az ostrom részletei, a védők számának, nevének, szerepének s vitézi tetteinek pontos ismerete azt a feltevést is megokolttá teszi, hogy az ostrom után látogatott el Tinódi Egerbe. Erre mutat az 586-9. verssorokban kifejezett vallomása is:

Leírása és elbeszélése hitelességét történetíróink azonnal felismerték, s mindig Tinódi marad az egri ostrom főkrónikása.^[221]

Az egri historia írása után csakhamar, valószínűen Nádasdy vagy más hatalmas pártfogója biztatására egy czímertervezetet készíttetett Tinódi s azt az itt következő folyamodványnyal együtt felküldte Bécsbe:

«Könyörgök Felségednek igen alázatosan, méltóztassék Felséged egyéb jótéteményei között ezt a czímert nemességgel egyetemben nekem s összes örököseimnek kegyelmesen adományozni. Ezt Felségednek minden hívséggel mindig életemnek végeig tehetségemhez képest megszolgálni igyekezem. Kegyes választ várok Felségedtől. Felségednek alázatos alattvalója Thynodi Sebestyén deák.»

A folyamodványra kedvező válasz érkezett: Ferdinánd Tinódinak és gyermekeinek nemességet adományozott s ezzel a kért nemesi czímer használatát is megengedte.

Ferdinánd stb. – így szól a nemeslevél – Neked hívünknek, nemes Thynodi Sebestyén deáknak üdvöt és bőséges kegyelmünket. Őseinket, a legdicsőbb fejedelmeket, különösen azon dolgokban utánozzuk örömest, a melyek nyilvánvalóan használnak és a melyek alattvalóink lelkét az erények után törekvésre szokták gerjeszteni. Mivel pedig semmi sincs, a mit a jól nevelt emberek ezen emberi társaságban inkább kívánnak, mint a dicsőséget és a tisztességet s azért méltán önnönmagáért törekszik mindenki, hogy fejedelme iránt minél hívségesebbnek és készségesebbnek mutathassa magát, a honnan végre fáradozásainak méltó jutalmát nyerhesse. És miként a jóságos Isten különféleképen szokta adományait szétosztani a halandók közt, úgy hogy némelyek a tanácsban, mások a fegyverforgatásban, sokan míves munkák elmés szerkesztésében, némelyek az elme derékségében, vagy a beszédben, vagy jelesen elvégzett s örök emlékezetűl fenmaradó dolgokban tűnnek ki: hogy így az adományok különfélekép szétosztása által az emberi társaság jobban és szebben megtartassék: Neked pedig, Sebestyén, megengedte a természet teremtője Isten, hogy az éneklés mesterségében s historiáknak magyar nyelven ritmusokba való ékes foglalásával múld felül a többi korod- és állapotodbeli embereket, és hogy úgy értjük, hogy te ugyan tisztességes és semmiképpen nem szégyelhető szülőktől származtál, de olyanoktól, kik a polgári állapotból nem emelkedtek ki, sem a nemesség fényére nem jutottak el, nem akartuk, hogy Te és követőid a tisztességre ösztökélő eszköznek híjával legyetek, kivált mivel megérdemelted, tehát tégedet és te éretted Farkas, Sándor, Károly, Margit és Judit fiaidat és leányaidat a nem nemes állapotból kiveszünk és Magyarország valódi nemeseinek rendjébe és számába királyi tekintélyünknél fogba befogadunk, beveszünk és besorozunk. És hogy ezen irántad való kegyességünk világosabb és mindenek előtt ismeretesebb lehessen: ezt a nemesi czímert adjuk neked és éretted előlnevezett ivadékodnak, összes örököseiteknek és utódaitoknak: a jobboldali részen vörös, baloldali részen pedig kék szín által megkülönböztetett paizsban, a vörös színben egy kék, meztelen kardot markolaton felűl fogó emberi kezet,^[223] a paizs kék részében sárgaszínű lantot vagy kobozt; a paizsra szélyelfolyó és tarka sisaktakaró (orrjegy) helyheztetett, a honnan meztelen kardot markolaton felül megragadó kéz emelkedik ki, úgy, a mint ezek ennek a levélnek elején a festő kezével és mesterségével saját és megfelelő színekkel ábrázoltattak…^[224]

A nemeslevél Bécsben, 1533 aug. 25-én kelt s különös jelentőséget az ad neki, hogy Tinódiban Ferdinánd az énekmondók rendét kívánta megtisztelni, éneklésért és magyar historiásének szerzésért emelvén őt nemesi rangra.

A két czímeralak is figyelemreméltó, különösen azért is, mert Tinódi maga választotta azokat magának s a kard által talán ifjúkori vitézkedését, de a koboz által mindenesetre jó és rossz sorsa hű osztályosát, éneke elválhatatlan kísérőjét akarta megtisztelni…^[227]

Minthogy ekkor még – tudomásunk szerint – énekei közül egy sem jelent meg nyomtatásban, valószínű, hogy az Erdéli historia első részét, melyet a versfőkben Ferdinándnak ajánlott,^[228] kézírásban felküldte Bécsbe.

Egy másik művéről, «Eger vár viadaljáról való ének»-éről ez szinte kétségtelenűl bizonyos. T. i. ezt Zsámboki rövidítve latinra fordította s a Dobóhoz intézett ajánlólevélben ezt mondja: «Midőn Tinodi Sebestyén ezt a magyar ritmusokban leírt historiát Ferdinánd királynak és másoknak kezéhez juttatta és a király látta annak ajánlását, latin nyelven is olvasni akarta. Ez a megbízás nekem adatott.» Az ajánlás Bécsben 1553 szept. 15-én kelt s ha ezt összevetjük a nemeslevél aláírásával (1553. aug. 25.) valószínűséggel következtethetjük, hogy a Tinódi művének fentemlített Bécsbe küldése a nemességért való folyamodással egy időben történhetett.

Zsámboki szerint «mások» is megkapták azt, nemcsak Ferdinánd: alig csalódunk, ha ezek között elsősorban Oláh Miklósra gondolunk, a kire nehezedett korábban, mint egri püspökre, Eger vár fentartásának gondja, a kit a viadal megéneklése már e miatt is érdekelhetett. Ezt Tinódi is jól tudta, azért éneke vége felé a király éltetése után («Isten lássa javával királyunkat, Ferdinánd királnak kegyelmes voltát»), mindjárt ezt is odateszi:

Tinódi nemeslevelét a királyon kívül Oláh Miklós esztergomi érsek írta alá mint kanczellár s talán közben is járt, hogy azt megkaphassa: egy «jó szava» a királynál elég volt erre.

Tinódinak Török Bálint fogságba esése után éveken keresztűl az egy helyről más helyre vándorlás jutott osztályrészűl. Bolyongásai közben nem egyszer gondolt boldogan vissza arra az időre, mikor nyugodalmas otthona volt Szigetváron a Török-család barátságos környezetében. Azóta sok év telt el, Török Bálint fogságban sínylődött, felesége Debreczenben vonta meg magát s ott halt meg, haláláig abban reménykedve, hogy még meglátja férjét.

Két fia idővel emberré nevelkedett. Vitézségre, bátorságra nézve mindkettő méltó apjához. Az egyik, Ferencz, később mint kapitány olyan hírneves vitéz volt, hogy midőn Musztafa budai basát két vitéz társával bajvívásra hívta ki, az nem merte elfogadni.^[231]

A kisebbik – János – még hamarabb tett szert vitézi hírnévre. Apa nélkül nővén fel, vad és szilaj katona volt, vadságának olyan jelét adva, hogy feleségét, Balassa Borbálát, szolgájával való házasságtörés gyanujába fogva, 1550-ben lefejeztette.^[232]

Tinódi, még mint gyermeket, egyik fia keresztapjának hívta meg, már ezért is többször emlegették nevét családjában s később mindenfelé kóborolván az országban, nem csuda, ha feltette magában, hogy egyszer Debreczent és abban a Török-kúriát is útjába ejti.

Erre kedvező alkalom kínálkozott, midőn a hír elhozta hozzá Török Jánosnak egy dévai hősi kalandját. Ő, a ki az apát megénekelte, a fiáról sem akart megfeledkezni s elment hozzá részletes adatokért.

Így jött létre az Enyingi Terek János vitézsége (1553) czímű historiás ének.

Elmondja ebben, hogy Török Bálintnak «szép házastársa… nem élhete sokat ez világban | Urán való szertelen bánatjában» s halála után fia, Török János, Izabella királyné udvarába állott, de elhagyta azt, midőn látta, hogy újra a török barátságát keresi, mivel apja haláláért holtig való gyűlöletet fogadott a török ellen.^[233]

Midőn meghallotta, hogy Feru aga kétszáz emberével beszállott Dévába, éj idején felkészült vitézeivel, Aga nevű lovára kapott s meglepte és felkonczolta a gyanútlan törököt. Maga Feru aga sem menekülhetett meg.

Tinódi az Erdéli historiában is megemlékszik Török János vitézségéről, atyja iránti hálából:

1553-ban írt egy bibliai historiát Jónás profétáról, mikor «Erdélbe való gondolkodásában», vagyis Erdélybe vivő útjában Debreczenben («Mező Debreczön puszta várassában») Enyingi Török Jánosnál megszállott. A hosszabb énekből csak tíz és fél versszak maradt fent,^[234] mely a tanulságot foglalja magában, hogy a veszödelömben a keresztyénöket Isten megsegéli, csak úgy könyörögjenek hozzá, mint Jónás.^[235]

Debreczenből Erdélybe ment Tinódi Bethlen Farkashoz, kinek udvarháza Bonyhán (Bohnya) a «Kis-Kököllő» mellett feküdt. Mi volt látogatásának czélja, nem tudjuk. Magáról Bethlenről is keveset tudunk.

Nádasdy Anna, Mayládné 1548-ban Fogarasból arról tudósítja testvérét, hogy leányát Bethlen Farkas feleségűl szeretné venni.

«…Bethlen Farkas azt is mondta, – így szól a levél, – hogy alig várnája az uram dolgát,^[237] hogy elválnejék egy felé, mert hozhá egyebet nem veszen az mi leányuknál, ha nekin adjok, de ha ez nem leszen, soha senki nem leszen, jól lehet ő maga nem jelentette én nekem, de ravl (így!) tanácskoztak rá, hogy jó volna uramnak írnom róla, hogy nekin szereznejék, azért én írtam az dologról uramnak, Kd is lássa és kérem Kdet, írjon Kd nekem róla, mi tetszik Kdnek róla, jól lehet hogy gyermekke kora lehetne az én leányom, más az, hogy hallottam, hogy minden rút szépet szeret.»^[238]

Ennél a nemesembernél nem talált Tinódi szíves vendéglátást. Nem a gazda, hanem tisztjei voltak barátságtalanok iránta. Meg is énekelte őket egy, Az udvarbirákról és kulcsárokról czímű dorgáló, sőt megátkozó ^[239] költeményben. Bár tudja, hogy ezeken az átok sem fog, a ki őket átkozza, kopaszt borotvál. Megismerjük belőle a gonosz udvarbírákat, de magát a szegény vándorlantost is. És különösen e miatt becses ez a vers. Az udvarbírákat más írók se szeretik. Pl. Rimay a «fajdtalan udvar» leírásában a borivó hadnagyság s korcsmás kapitánysággal együtt ezeket is pellengérre állítja; Tinódi már a «sokféle részegösök» között is megemlékezett a «vén szakálú hopmesterökről», kik mikor «köppentnek», azaz jót nyelnek a borból, «ott csácsognak és mint lehet, tombolnak, szöknek», de a bonyhai udvarbírák és kulcsárok, a kik az úr híre nélkül neki «büdös bort» adtak, egészen kihozzák a béketűrésből s boszúságának szabad folyást engedve, semmit nem kíméli őket.

Bocsánatkéréssel kezdi a verset s azután nyíltan megmondja, hogy versszerzésében most átkában az udvarbírák és kulcsárok lesznek.^[240]

Mikor valamely úrhoz megy, – folytatja tovább, – az rendesen meghagyja nekik, hogy lovának bővön adjanak abrakot, de bal fülök felől bocsátják, vagyis elhallgatják, de azért a «regyistromba» beírják, mert magoknak lopják. Az ilyen «csalbírákat» néha ura a csaláson rajtakapja s «az mint ő akarja, nem úgy vendégli, mert szöme szőrében szoktak szaggatni».

Mennyivel helyesebben járnak el azok az udvarbírák, a kik épen ellenkezőleg az «úr híre nélkül» is jóval vannak hozzá és így öregbítik a gazda becsületét:

A másik bűne az udvarbíráknak és az akasztófára méltó kulcsároknak, hogy nem adnak a lantosnak jó bort. Így bánnak vele mostis Bonyhán, bor helyett boros vízzel tartják.

A jó bortól szavát jobban tudja «rikkantatni», sőt «kevés betegségét» is feledi attól; azzal se gondol, ha gonoszt mondanak róla az udvarbírák, csak jó bort adjanak.

Az ilyenek rosszúl bánnak az udvartartás személyzetével is. A szegény ifjak fagyos étket kapnak s lőrét isznak rá, a szolgálóleányok sovány étket s reá boros vizet. Nem csuda aztán, ha az ifjak néha «levonszják körméről» az ilyen kulcsárt és megbüntetik.

A nagyidai kulcsár is olyan álnok, mint a bonyhai, nem ad neki jó bort s ha fiát borért küldi hozzá, szitokkal illeti.

Tinódi Kolozsváron. – Az «Erdéli historia.» – Fráter György jellemzése. – Izabella királyné. – A Tinódi által használt történeti források. – «János király fiáról való szép krónika.» – «Budai Ali basa historiája.» – Szondi Drégelyben. – Árokháti Lőrinc Szécsénben. – Ördög Mátyás (Teufel Erasmus). – Nyári Lőrincz és Szolnok megvétele 1552-ben. – Tinódi «Cronicá»-jának kiadása 1554-ben. – Tartalma. – Előszava. – I. Ferdinándnak ajánlja. – Tinódi betegsége. – Egri kirándulása. – Sárváron. – Halála. – Perneszy levele Nádasdihoz Tinódi utolsó szavairól. – Tinódi neje. – Második férje. – Gyermekeinek későbbi sorsa.

Tinódi Kolozsvárra azért utazott, hogy műveinek egy válogatott gyűjteményét itt kinyomassa. Magával hozta még el nem készült énekei kézíratát is, hogy itt befejezze. Így pl. az Erdéli historiát, melynek első részével még Kassán elkészült. A harmadik része is készen lehetett 1552. aug. 15-ike előtt, mert az ekkor befejezett «Vég Temesvárban Losonczi»-ban ^[243] ez találjuk: «Erről bővebben Crónicámban írtam», Losoncziról csakugyan ír a Krónika harmadik részében. Kolozsvárra az év végén érkezhetett meg s itt Nagy- és Kiskarácson között egy «íratos ház»-ban, azaz kifestett szobában befejezte az «Erdéli historiá»-t.

Ez az Erdéli historia öt részben az 1540-1552. év eseményeit mondja el János király halálától és Buda elfoglalásától Izabellának és János Zsigmondnak Lengyelországba kibujdosásáig, tehát némileg historiás énekei összefoglalásának is tekinthető. Pl. Török János dévai kalandját ide is beilleszti,^[245] de viszont, a mikre önálló énekeiben a tárgytól elkalandozás veszedelme nélkül nem terjeszkedhetett ki, itt összefüggő, időrendi előadásban nyujtja.

Fráter György krónikájának is nevezhetnénk, mert mindjárt a mű kezdetén a színtérre lép a barát s attól kezdve miatta és általa történik minden fontos esemény; Lippa ostrománál kétszínű viselkedése s Ulumán bég szabadon bocsátása bukását pecsételi meg s megöletésével tulajdonképen záródik a krónika is.

Tinódi is az ő megöletését tartotta krónikája legkiválóbb eseményének, a mint erre már műve elején is utalt:

A meglehetősen száraz krónikának valóban ez a legdrámaibb jelenete. Tinódi itt némi igyekezetet árul el, hogy művének szerkezete ne legyen túlságosan laza, az eseményeket Fráter György személye körül csoportosítja vagy vele kapcsolatba hozza Különben nem valami rokonszenves képet rajzol róla, elfogult volt vele szemben, mint kortársai nagyobbrészt. Elismeri nagy eszét:

De máskülönben nagyravágyó, erőszakos,^[248] kegyetlen, ravasz, «csélcsap» embernek tartotta, a ki akaratát mindenképen, ha másképen nem lehetett, ajándékkal vagy erőszakkal, de leginkább «édes ravaszsággal» kivitte.

János király a klastromból hívta magához, a hol kulcsár volt a remeték közt, «ott es bűr jó borral» s mivel minden dolgában gyors, okos és «szolgálatja mindennek kedves» volt, megszerette s fokonként léptette elő, udvarbíróságra, pispekségre, végre kincstartóvá, halála után pedig végrendeletében egyik gyámmá és kormányzóvá. Politikájának irányelve az volt, hogy az ország keresztyén kézben maradjon s midőn ezt a szándékát csak Ferdinánddal látta megvalósíthatónak, még ura gyermekét is kész volt ezért feláldozni, természetesen a maga érdekeiről sem feledkezve meg soha.^[249] Végzete az volt, hogy végül megbánta Ferdinánd királylyal szerződését s ezáltal a János király fiának a királyságból «kiszinlését» és ismét a török császárba vetette reménységét. Azt hitte, hogy egyik sem tudja «csélcsapását» s e miatt lett szörnyű halála. «Buában» Ferdinánd írata Castaldonak, s azt «postán Lippára iktatá», hogy «mint hamarébb lehet, az barát meghalna». Castaldo azután tíz fő taliánnal megölette.^[250]

Tinódi Fráter György halálán nem érez mélyebb szánalmat: Isten büntetésének tekinti azt azért, hogy pap lévén, elunta az evangéliumot prédikálni és «sok ezer forintra kezdett ohitozni», valamint azért, hogy urát elárulta és megcsalta. De azt is elismeri, hogy Frátert erre a kétszínű viselkedésre a körülmények rákényszerítették:

Izabella királynét egy akaratnélküli gyámoltalan asszonynak rajzolja, a ki férje halála után nem találja helyét az országban. Gyakorta sír, semmi hatalma, «bírodalma»: «Az Fráter György tartja fiával abrakon», attól fél, hogy éhel hal, azért akar közülök kimenni;^[252] Fráter Györgygyel szemben gyenge báb, neki nem tud, nem mer ellenszegülni. Midőn a barát Gyulafehérváron megköveti, sírva emlékezteti őt János király jóvoltára, elkezdett sírni a királyfi is a baráttal és a főurakkal, «de sokáig nem tarta az ő barátságok». Mikor elindította a barát őket Kassa felé

Tinódi elbeszéléséhez, mint azt Szilády bebizonyította, még történeti okmányokat is használt, a melyekhez kétségtelenül Nádasdy Tamás segítségével juthatott.^[254] Nádasdy Tamás sokat érintkezett hivatalosan Fráter Györgygyel, a megöletése miatt Ferdinánd ellen indított egyházi perben is tanukép szerepelt, tehát sok dologra nézve módjában állott sok dologról tájékoztatni Tinódit.^[255]

A János királ fiáról való szép krónika három részben rövid kivonata vagy utóhangja az «Erdéli historiá»-nak: Buda elveszését, Fráter György politikáját s e miatt János király fia kibujdosását és búcsúját adja elő röviden.^[256] Ez a János király szájába adott búcsúbeszéd bolondnak mondja a magyarokat, hogy a magyar fejedelem helyett inkább kapnak a vendég- vagyis idegen származású királyon, pedig jobban voltak, mikor magyar királyuk volt. Kár volt a gyermektől eltávozniok. Megátkozná a vakszerencsét, ha ember volna, t. i. ha fogna rajta az átok, a miért anyjával együtt országából el-kibúcsúztatá. Könyörögjenek Istennek, hogy nevelje fel őt, hogy az ország épülését vele megnyerhessék.

Tinódi ez énekét János Zsigmond herczegnek (gonosz) szerencséjéről még Kassán írta, a hol maga is látta a herczeget «bánkódva és búskodva»^[258] és még akkor, mikor a «nagy urak az kincsös Budában egybegyültek». Ez 1553 július közepe táján volt, a mikor Ferdinándnak a szultánhoz küldött követei Budán megszállottak.^[259] Ekkor már az «Erdéli historiá»-nak több mint felével elkészült s azután vándorútra kelve, a folytatásra nem gondolt többé s egy búcsúbeszéddel berekesztette.^[260]

Tinódi már két művében ^[261] is megpróbálta, hogyan lehet több harczi kalandot, várostromot egy krónikában összevontan elbeszélni, ezt a tárgyalási módot követi a szintén 1554 tájban készült «Budai Ali basa historiájá»-ban is. A krónika első részében azt beszéli el, hogyan foglalt el Khadum (herélt) Ali basa 1552-ben több várat. Veszprémet (Beszperim), helyettes porkolábja, Vas Mihály, szabad elvonulás feltétele alatt adta át a töröknek, de meglakolt, mert a török mégis fogságba vetette.

Drégely várát (57-104. v. sz.) a vitéz Szondi György Békefalusi Gergely nevű társával mind halálig (1552 júl. 9.) hősiesen védelmezte.^[263] Hasztalanul szólíttatta fel Ali az oroszi pappal megadásra: «Már későn költ ahhoz», azt izené. Midőn látta, hogy a várat tovább nem tarthatja, két énekes apródját ^[264] előhívatta s két fogolylyal Alihoz küldte, hogy tanítsa őket vitézségre. Aztán «minden morháját» [vagyonát] felgyújtotta, lovait általverte s ment az ostrom visszaverésére s mindaddig harczolt, még térden állva is, míg át nem lőtték.^[265]

Ali Drégely alól Szécsén alá vonult, melyet Árokháti Lőrincz védelmezett volna, de éjjel emberei megszöktek. Ő is utánok szökött, de szolgáival együtt elfogták.^[267]

Azután Busatornyát vette ostrom alá. Tercsi Mihály porkoláb, Nagy András és társai vitézül állottak ellent s csak akkor hagyták azt el, mikor a basa ágyukkal fejökbe törette.^[268] Hollókőt, Bujákot egymás után szintén bevette.

A második részben («Ördög Mátyás veszödelme») azt beszéli el, hogyan tette tönkre a basa Ördög Mátyást, azaz Teufel Erasmust,^[269] Ferdinánd seregének vezérét, azután hogyan foglalta el könnyű szerrel Lippát, Sólymost és Szolnokot. Szolnok várának főporkolábja Nyári Lőrincz volt.

Ez az erős vár, melyet csak nem régen építettek, jól fel volt szerelve ágyukkal és más hadi szerszámokkal. De védő serege annál gyengébb, vegyes, «sok féle nyelvön való nép» volt, pártos, torzsalkodó katonák, a kik között Nyárinak sem volt nagy tekintélye. Midőn Ali és Amhát basa körülfogták a várat, a várbeliek megijedtek s egy éjjel kiszöktek a várból. Nyári látva, hogy magában maradt, szintén kiment, «pusztán hagyá» Szolnoknak kapuját. De az úton meggondolta magát, s visszatért oda. Mikor a török reggel észrevette a katonák szökését, a vár kapuját megrohanta. Nyári egymaga védelmezte azt, míg a túlerő el nem nyomta s fogságba nem vetették.^[271]

Ez Tinódinak utolsó ránk maradt műve. Befejezése, egy megható imádság, hogy «Isten térítse meg a pogány ellen szerencsénket, rontsa el és veszesse el az fene terekeket», nagyon jól illik mintegy záradékul énekei gyüjteményéhez. A befejező sorok szerint

Ez az 1554. év elején lehetett s ekkor már – miként említi is – javában folyt Krónikája nyomtatása, melyhez az «Erdéli historia» végső sorai szerint már 1553-ban hozzáfogtak («Lelte Krónikáját ott nyomtatásában»). Hoffgreff György vállalkozott a kinyomtatására.

Honnan szerezte műve kinyomtatásához a költséget, nem tudjuk. Lehet, hogy főúri ismerőseitől: Nádasdy Tamástól, Török Jánostól, Bethlen Farkastól stb. szedte össze s most azért is kereste fel őket, hogy a nemes cél érdekében megadóztassa. Vagy talán arra számított, hogy majd maga árulgatja művét s utólag téríti meg a nyomtatás költségeit?

Az 1554-ben márczius vége felé elkészült műnek ezt a czímet adta: CRONICA TINODI SEBESTIEN ßörzese: Első reßebe Ianos Kiral halalatul fogua ez eßtendeig Dunan innet Erdel orßaggal loet minden hadac veßoedelmec, reuidedoen ßep notakual enoekbe vadnac. Mas reßébe ku e lo e mb ido e kbe es orßagokba lo e t Istoriac vannac. COLOSVARBA. 1554. eßtendo e be.

Kolophon: COLOSVARBA nyomtatott Gyoergy Hoffgreff Muehelyébe. 1554. eßtendoeben.

A mű terjedelme 160 negyedrét levél. Beosztása meglehetősen rendszertelen. Két részből vagy könyvből áll s az első részben a czímlap szerint a dunáninneni és erdélyi hadak története van, második részben a különb-különb időkben és orszagokban lött dolgok. A tartalomnak ez a megjelölése nem elég világos, helyesebben azt mondhatta volna, hogy az első könyv a nagyobb magyar-, és erdélyországi eseményeket (Erdéli historia, Szeged dolga, Temesvár, Budai Ali basa, Egör historiája és ennek summája, Terek János) írja le, a második a világhistoriai énekeket (Kurfirst fogása, Szulimán császár), bibliai tárgyú historiákat (Dávid, Judit), a rövidebb magyar verses historiákat (Léva, Murán, Csábrák, Buda veszése, Príni Péter, Maylát, Verbőczi Imre, Szalkai mezőn stb. Varkucs Tamás, Kapitán György) és a vegyes tárgyúakat (Hadnagyoknak tanúság, Sok részegesről, Udvarbírák) foglalja magában.

E tartalmi kimutatásból is látható, hogy Tinódi «Cronicá»-jában nem adta ki minden művét. Kihagyta belőle Jason és Medea széphistoriáját, mely tartalmánál fogva nagyon elütött volt a Cronica többi darabjaitól; nem vette be továbbá «Zsigmond király és császárnak krónikájá»-t és «Zsigmond császárnak fogságá»-t, bizonyára Ferdinándra való tekintettel, a kinek ajánlotta művét ^[274] és a «János király fiáról való szép króniká»-t, mely úgyis az «Erdéli historia» félbemaradt kivonata.

Műve elé Tinódi előszót is függesztett «minden rendbéli tudós olvasó jámborok»-hoz.

«Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni – írja ebben – nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó, várak-, városok-rontó és várban szorúlt magyar vitézöknek lenne tanúság üdvösséges, tisztösségös megmaradásokra, az pogán ellenségnek mimódon ellene állhassanak és hadakozjanak, mert mint illik, lélök szerint az ördöggel, testtel és ez világgal korosként az jó körösztyénnek hadakozni: ugyan ez világ szerént es az pogán ellenséggel illik tusakodni, ellene állani, örök életöt nyerni. Lám az hadakozás, embör öldöklés régen kezdetött még Ádám atyánk idejében: Mikor az első két fija egyik az másikat, Caym Abelt megölte. Az ulta fogva meni szántalan sok csudák, hadak öldöklésök löttenek, az Cronicában bölcsek azt mind beirták. Én azt meggondolván és látván ez szegin Magyar országban, mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie: ezöknek megirására, hogy ki lenne vég emléközet, senkit nem hallhaték: Mindezök meggondolván, és uraimnak barátimnak erre való intésöket gyakorta hallván: Készöritetém enmagamat ez szegin eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom, és ez egy nehány istoriát megirnom, öszveszednöm, és az községnek kiadnom, ki lenne az több Cronikák között végemléközet, kinek munkájába sokat fáradtam, futottam, tudakoztam, sokat es költöttem. Igazmondó jámbor vitézöktül, kik ez dolgokba jelön voltanak, érteköztem, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem irtam, az mi keveset irtam, igazat irtam, ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonitsátok: És kérlek titöket énneköm megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy ez én munkám jónak és kellemetösnek tetszik tinektök, ezután es ajánlom enmagamat, mig az Uristen éltet ez világba, az jövendő szerencsákat és hadakat, vitézségöket, jó akarattal, gondviseléssel, igazán jámborul öszveszednöm, irnom és kiadnom igyeközöm: kiből az vitézök minden igyökbe körösztyén módra tudjanak üdvességökre bölcsen járni hadakozni.»

Ez előszóban különösen két megjegyzés figyelemreméltó. Az egyik, hogy sok fáradsággal és költséggel igyekezett utánajárni a történeti tényeknek s mindent elkövetett, hogy azoknak részrehajlatlan krónikása legyen: a másik, hogy meglepő munkakedvvel munkájának még folytatására készült.

Hálából a nemesség adományozásáért, így elkészült művét Tinódi Ferdinándnak ajánlotta.^[275] Ez az ajánlás Kolozsváron 1554. Bőjtmáshó [márczius] 14-én kelt s azért is érdekes, mert részben a nemeslevél gondolatait ismétli.

«Nilván vagyon az Atya Uristennek hatalmassága és jó volta: hogy az halandó emböröket életikre nem az ű érdemökből, hanem az ő irgalmasságos jó voltából külömb külömb ajándokival szerette és meglátogatta. Engömet es az ű kegyelmességéből közzülök ki nem hagyott, semissé nem tött, kiért adok nagy hálát ű felségének, hogy engömet sok javával szeretött s hogy külemb külemb fejedelmeknek, Császároknak, Királyoknak, Herczegöknek hadokat, vijadaljokat ritmus szerént Magyar nyelvön énökbe szép notákval énökleni tudom szörzeni. No azért felségös és kegyelmes uram! ezt gondolám magamba, hogy ez szegin Magyar országba az pogán Terek Császár miatt lött sok veszödelmekbe, és az felségöd vitézinek elesésökbe és vitézségökbe, nyereségökbe Cronikába beirnék, kivel felségödnek hív szolgálatomat jelönteném és kedvét lelném: mert jól tudom az bölcs fejedelmeknek erkölcsöket, hogy minden ujságnak írását örömest látják és olvassák. Vagy nyereség avagy veszteség, de róla megemléközni gyönyörűség. Tanubizonság erről az tengör vizébe Eneas társait mint biztatja volt, hogy az ott való nyomoruságok végre emléközetre öröm lészön. Azért ez fél országban az Dunán nap kelet felől Magyar országba történt csudákat, hadakat veszödelmöket, nyereségöket es valami részébe beírtam, az időnek nehézségéjért ez keveset Kolozsváratt megnyomtattam. Ki te Felségödnek idvességére, tisztösségére, minden jó szerencséjére ajánlottam, tulajdonítottam és ajándékoztam. Annak okájért könyörgés- és alázatosképen kérem te felségödet, mint kegyelmes Uramat, Patronosomat es kegyös királyomat, hogy ez én kis könvecskémet, ajándékomat kegyelmesön vegye te felséged és fogadja. Ha pedig az én írásomba vagy tudatlanságomból avagy másnak gonoszúl magyarázásából oly vétök volna, ki te felségödnek nem tetszenék, azt az Úristenért és az te kegyelmességödért énnéköm szegín méltatlan szolgádnak megbocsássad, és ezt jó nevön fogadjad, kiben nincsen semmi kétségöm…»

Ferdinánd az ajánlást, melyhez a király előzetes engedélyét talán Nádasdy eszközölte ki,^[277] elfogadta s mint a kamarai jegyzőkönyv ez az adata: «1554. Thynodi Sebestyén deáknak, magyar énekek szerzőjének a pozsonyi kamara tanácsára és a Királyi Felség akaratára 50 forint adatott» mutatja, meg is jutalmazta. Ugyanannyit kapott tehát Tinódi műve ajánlására, mint egy félszázaddal később (1604) Szenczi Molnár Dictionariumáért, melyet személyesen vitt el Prágába Rudolf császárnak!

Tinódi napja már ekkor meg voltak számlálva. Már korábban is szól «félkedvéről», «betegségéről», «nagy betegös voltáról», ez a többszöri gyengélkedés és betegség közeli végét jelentette. 1555-ben még el tud menni Egerbe szolgájával. Ezt onnan tudjuk, hogy ez év márczius 22-27. napján a számadáskönyv tanusága szerint az egri vár prefektusa, asztalára bort rendelt s lovának is árpát adatott.^[278] 1555 végén vagy 1556 elején Nádasdy Tamás udvarába megy Sárvárra. Maga a gazda távol volt uradalmától s talán hírt sem vett Tinódi megjelenéséről s csak halálhíréből értesült róla, melyet 1556 január utolsó napján Sárvárról egy Perneszy nevű bizalmas embere (György vagy Egyed) írt meg neki.

A levél idevonatkozó része így hangzik: «Tinódi Sebestyén megvetvén már ezt a halandó muzsikát, elment a menybéliekhez, hogy ott az angyalok között sokkal jobbat tanuljon, a kit e hónap utolsóelőtti napján a sári atyák hamvai mellé helyeztem. Haldokolva rám parancsolt, hogy én se maradjak itt soká, hanem gyorsan kövessem őt, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát stb.»^[280]

E levélből tehát megállapíthatjuk, hogy Tinódi utolsó szava az volt, hogy a menybe megy az angyaloktól jobb muzsikát tanulni – a lantos utolsó perczéig nem tagadja meg magát – s az őt meglátogató vagy ápoló Perneszyt is híva, hogy hasonló czélból jöjjön utána nem sokára ő is: humora tehát nem hagyta el utolsó leheletéig!

A vasvármegyei Sárvár szomszédságában lévő Sár község temetőjében, vagy valamely ott fekvő, de rég elpusztult idegen családi sírboltban alussza örök álmát a vándorköltő!

Tinódit távol feleségétől és gyermekeitől, Nádasdy Tamás udvarában az ő szolgálatában érte utól a halál. Özvegye Katalin asszony, hogy az adót fizethesse s népes családját eltarthassa, valami «patikát» vagy elárusító bódét nyitott.^[281] Majd később (1559. körül) újra férjhez ment, Posgay Györgyhöz, a ki 1542-ben, mikor a törökök lakóföldét elfoglalták,^[282] Kassára ment s itt a következő évben polgári jogot kapott.^[283] Ez a Posgay nemesember volt, valamikor Paksy Jób királyi kapitány alatt szolgált, később is lovakat tartott s katonai felszerelése volt.^[284] Nagyon jól azért ezután sem ment Tinódiné sorsa, mert rászorult mások pártfogására. Nádasdy Bécsből írt a kassai bírónak és tanácsnak (1559. máj. 31.), ne háborgassa Tinódi özvegyét, hadd árulhassa, «a mi eladó marhája volna», mert néhai férje «élete leheletéig» hű szolgálatokat tett neki,^[285] mások pedig a Posgay kedveért pártfogolták, így Forgács Simon császári kapitány, a ki szintén a kassai bírónak és a tanácsnak írt,^[286] valamint a Perényi Gábor emberei, a kik heten irták alá (köztük van Paksy Jób is) a kassai kapitánynak küldött közbenjáró levelet,^[287] valamennyi a patika ügyében.

A Tinódi-család további sorsáról keveset tudunk. Tinódiné, illetve Posgayné 1564 máj. 7-én már nem élt.^[288] Ekkor már mindkét leánya férjnél volt: Margit Patikarius (Apotheker) Pálhoz,^[289] ennek halála után Varga Mihályhoz, Judit Kolozsvári Szabó Ambrushoz ment férjhez,^[290] ki később Kolozsvárra költözött.^[291] Tinódi Sándorról az 1575. év elején kétszer is hirt hallunk,^[292] s ha egy személy azzal a Tinódi Sándorral, a ki Békés Gáspár követe volt, úgy a kerelőszentpáli csata után (1575 júl. 10) Báthory Istvánt kivégeztette.^[293] Másik két fiáról semmit sem tudunk.^[294]

Tinódi politikai pártállása. – Nyilatkozatai Ferdinándról és János királyról. – Politikai óvatossága. – Vallási felfogása. – Humora. – Nyelvi sajátságai. – Tinódi megbízhatósága a történeti tények előadásában. – Igazmondása. – Lelkiismeretessége. – Fogyatkozásai. – Példabeszédei. – Historiás énekeinek szerkezete. – A «szép nótákval éneklés.» – Tinódi dallamai. – Liszt és Mátray véleményei ezek értékéről. – Tinódi verselése. – Historiás énekei mint forrásművek. – Hatása a költőkre.

Tinódi politikai tekintetben pártatlanságra törekedett. A török ellen határozottan állást foglalt, őt tartotta az ország romlása okának.

Ez a pogány nép Istennek ostora a magyar fején,^[297] álnokhitű és ravasz nép, melynek hitelve a gonoszság s csak vallása tanításának engedelmeskedik, midőn a hol csak lehet, «ha hittel szép szóval» a kavort [gyaurt] megcsalja: ezért ne higyjenek neki.^[298] A szabadulás egyedüli módjának azt tartja, ha a magyar felhagy a «pártolás»-sal, azzal pártoskodással s egyetértően, egyesült erővel legnagyobb ellensége ellen támad.

Tinódi Ferdinánd-párti volt,^[300] de azért a János király pártját is törvényesnek ismerte el:

Mindig tisztelettel beszél János királyról, feleségéről, a «királné asszon»-ról és a szép János herczegről, de különösen élete vége felé kezdte belátni, hogy a töröktől inkább Ferdinánd tudná megszabadítani, ha ebben az igyekezetében a magyarok és vendégországbeliek, azaz külföldi hadak egyetértéssel támogatnák.^[302] Erre utalnak e sorai is:

Mint vándorló énekmondónak különben is vigyázni kellett arra, hogy egyik pártot se sértse, mivel pártfogói is két párton voltak pl. Ferdinánd pártján Nádasdy, Izabella pártján Czeczei s azonkívül énekeit mindkét párti urak előtt előadta. Ugyanilyen óvatos az egyes főurak jellemzésében. Nem ferdíti el a tényeket, a mit róluk mond, az igaz, bár valószínűen nem mond el mindent, a mit róluk tud. Balassi Menyhértet nem jellemezheti úgy, mint a «Comoedia» szerzője, hiszen többször megfordulhatott birtokán s mint a Kassai Hegedős Sebestyén példája mutatja, egy hegedőst vagy lantost ebben az időben énekéért könnyen becsukattak.^[303] Azért róla is elismeri, hogy «jól szolgált ő ez szegín országnak» s azt a vétkét, hogy Csábrágot nem adta át Ferdinándnak, azzal az érdemével állítja szembe, hogy:

De azért szerinte a «szernyő» halált, mint Isten büntetését kincsszomjáért, kegyetlenkedéseiért s hatalomvágyáért megérdemelte.^[306]

Tinódi politikai óvatosságának megítélésénél azt is tekintetbe kell venni, hogy némelyik pártfogója előbb egyik, később másik párthoz tartozott. Balassi gyakori pártváltoztatásai eléggé ismeretesek. De még Nádasdy Tamás, midőn Kanizsai Orsolyát feleségül akarta venni, Ferdinándhoz pártolt át, mivel annak birtokai a Ferdinánd országrészében feküdtek. Perényi Péter megunva a hol ide, hol oda csatlakozást, a törökhöz ment s kérte, engedje úgy élni, hogy egyik párthoz se csatlakozzék. E kérés olyan gyanusnak tetszett, hogy a török fogságba vetette s csak akkor bocsátotta szabadon, mikor maga helyett fiát adta kezesül. A Perényi esete azt bizonyítja, hogy nem volt egészen bizonyos dolog, hogy nagyobb hazafiság a német, mint a török párthoz tartozni.

Tinódi vallási tekintetben is ilyen óvatos és türelmes. A reformatio tanaival megismerkedett s azok keblében visszhangra találtak. Ezt elárulja «Károl császár hada» elején,^[308] midőn azt mondja, hogy Luther Márton «az emberi szörzés ellen kezdett szóllani» s a Zsigmond-krónikában, a hol gúnyolja a pendülő nagy sok arany forintokért verítező kövérnyakú barátokat. De azért gondosan kerüli a vallási ellentétek feszegetését. Annál inkább megragad minden alkalmat, hogy a biblia vallási és erkölcsi tanításait hallgatója emlékezetébe vésse. Mennyi párhuzamot talál a zsidó és magyar nemzet között! Isten a törököt is bünei miatt küldte a magyar nemzetre, s ha a nemzet bűneit megbánva Istenhez tér, megszabadítja ellenségeitől. Már Tinódi előtt találunk hasonló párhuzamot a két nép között, utána sok író művében újra előkerül s Zrínyinél találjuk költői alkalmazását. Kikél a szegényeket sanyargató, nyúzó-fosztó kevélyek ellen, ostorozza az elbizakodottságot, a fényűzést, irígységet, rágalmazást stb. A részegség sokféle fajának bemutatásakor humora is meg-megcsillan s ekkor az asszonyok s szép leányok rejtekhelyen tartott boros ezüst kannácskája mellett, melyet a hímvarrásnál is előrántnak, sort kerít a vén szakállú hopmesterekre, a bottal elvert lantosra és hegedősre s nevetségessé teszi az Izabella királyné udvarában megijedt «gyenge lengyelöket» kik nem mernek a táborba menni s a Zsigmond király temetésén «forgolódó nagy sok rendbéli papokat» és barátokat sem kíméli, kik a holttestet koronával szép öltözetben székbe ültették, a «szentek közibe irták» s «várják a két kezét hogy érjen egyben». De ő nem bízik e szentté avatásban:

A szenes fazékon ülő kofákra, ezekre a piaczon leső, széken ülő tolvajokra, kik «árujokat olcsón veszik és nagy drágán mérik» elkeseredésében még egy szójátékot is megkoczkáztat.

Tinódi nyelvi sajátosságai már egy XVIII. századi irónak, Szegedi Jánosnak szemébe ötlöttek s egy 1734-ben kiadott művében nehány megjegyzést olvasunk róla.^[310] «Írásában – úgymond – a maitól nagyon eltérő helyesírást követ s olyan szavakat és szóragozást használ, a milyenek a Dunántúl bizonyos kerületében vannak szokásban, pl. tik, tyuk helyett, sipvel, dobvel e helyett sippal, dobbal.» Mátray Gábor is szól helyesírásáról s nehány ritkább szaváról s tótos kiejtésnek tartja pl. a «hegedő»régies szóalakot.^[311] Mindkét író észrevételei magyar nyelvtörténeti tájékozatlanságot árulnak el. Szegedi megjegyzéséből Szilády elfogadja azt, hogy Tinódi nyelve a dunántúli nyelvjárással egyez meg s az egyes eltéréseket pl. a magánhangzók használatában való ingadozást (űl – ől, örűl, eről stb.), a dunai ö hangzónak a tisztántúli e-vel felcserélését (török – terek) a vándoréletnek s az irodalmi nyelvvel való foglalkozásnak tulajdonítja.^[312] Ezzel szemben Mészöly helyesen utal arra, hogy Dunántúl megtalálható mind az e-zö, mind az ő-ző nyelvjárás s így felesleges a Tinódi nyelvében tiszántúli vagy más nyelvjárással való keveredést feltételezni.^[313]

Tinódi «Cronicá»-ja előszavában hangsúlyozza, hogy sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat abba be nem írt, hanem a mi keveset írt, igazat írt: ez az igazmondás historiás énekeinek főjellemvonása. Egy lelkiismeretes riporter pontosságával járt utána az eseményeknek, kikérdezte a szereplőket pl. valamely ütközet lefolyásáról, a katonák számáról, nevéről, az elesettekről stb. Sőt a hol csak lehetett, történeti okmányokba, vagy számadáskönyvekbe is betekintett, a miben magasrangú pártfogói is kezére jártak.^[314] Lelkiismeretessége némileg a Flaubert módszere szerint dolgozó regényírókra emlékeztet: elmegy az esemény szinhelyére, hogy saját szemeivel lássa a várat, melyet ostromoltak, a mezőt, hol az ütközet vagy bajvívás végbement. Csak az a baj, hogy Tinódi nem a költő, hanem a leltározó szemével látott: szerbe-számba vett mindent, leírásai a topographikus felvételekkel és számadási könyvekkel pontosan egyeznek, de az ő előadása után lelki szemünkkel még sem látjuk azt a küzdőteret, nem látta hallgatósága sem. Nem tud szemléltetni, mert nincsen képzelete, nincsenek képei, nincsenek hasonlatai, sőt a jelzőkkel is nagyon fukaron bánik, megelégszik azzal, hogy «jó»-nak, «vitéz»-nek vagy egyszerre mindkettőnek nevezi őket;^[315] a «jó» jelzőt még Ali basától sem sajnálja,^[316] néha ezt teszi a várak vagy városok neve mellé is,^[317] de Kassának «kincsös», Debreczennek «arany lábú» a diszítő jelzője.^[318] János király fiát «szép János»-nak nevezi, egykori úrnőjéről pedig némi melegséggel így emlékszik meg: «jó Terek Bálintnak szép házastársa az jó Penflinger Kata». Ez az előadást nagyon egyhangúvá teszi s bizonyságúl szolgál arra nézve, hogy Tinódinak nincsen költői nyelve.

TINÓDI SEBESTYÉN.^[320]
(Bezerédy István szoborműve a Budapesti Népszinház előtt.

Meglepő, hogy az oktató irányra hajló énekes nem használja fel jobban a közmondásokat előadása változatosabbá tételére. Olykor ha használ is ilyen «paraszt példákat», szükségtelen kibővítéssel rontja le hatásukat. Pl. ezt: A ki másnak vermet ás, maga esik bele, így adja elő:

vagy a Bogáti Fazekasnál is előforduló példabeszéd: «Ebet vernek előtte oroszlánnak». «Két szék közt puszta földön maradni».

Még kevésbbé tud jellemet festeni: alakjai többnyire elmosódottak. Nem egy főalak körül csoportosítja az eseményeket, mindenkiről, minden hadnagyról, minden közvitézről rendre elmondja mind azt, a mit tud.

Műveinek nagyon gyenge a szerkezete. Nem tervszerűen dolgozott s az anyagelrendezéshez nem volt érzéke. Nem válogatott fontos és kevésbbé fontos adatok közt, nem hagy el semmit; a mit hall, lát és igaznak tart, mindent be vesz énekébe. Némiképen kivételnek tekinthető az «Erdéli historia», melyben Fráter Györgyöt előtérbe állítja, úgy tüntetvén fel őt, mint a ki által és a kiért történnek mindenek. A szerkezet fogyatékossága már az előadás alkalmával mutatkozhatott: hallgatói gyönyörködtek benne, mikor elénekelte, de keveset tarthattak meg belőle emlékezetükben s rá voltak utalva a lantos újabb előadására. Ez annál inkább szembeötlik, mert több olyan tárgyat dolgozott fel, melyek önként kínálkoztak költői alakításra, (pl. Losonczi István, Dobó stb.) de nem élt a kínálkozó alkalommal. Ezért is nem volt műveinek holta után nagyobb hatása, ezért nem termékenyítette meg jobban költészetünket.

De azt sem mernők állítani, hogy a mi énekeiben van, mindaz úgy történt meg, a mint elbeszéli. A hősök szájába adott, néha kissé hosszadalmas beszéd kidolgozása bizonyára tőle származik. Talán csak a beszéd gondolatmenetét ismerte hallomásból, de az is meglehet, hogy az egész az övé s ekkor Livius vagy Lucanus vagy talán valamelyik humanista költő, vagy Bonfini lebegett előtte követendő példáúl. Habár Tinódi egyszerű krónikásnak vagy historiai adatgyüjtőnek látszik nekünk, tagadhatatlan, hogy ennél többre törekedett, de odáig nem jutott el, hogy akár költőnek, akár historikusnak nevezhessük.

Ő maga különben a «szép nótákval énöklés»-t nevezi élethívatásának s a sokféle viadalokat azért szerezte «énökbe», hogy a magyar vitézeknek «tanúlságul» szolgáljanak: tehát az ének kedvéért verselt s a tanúlságért énekelt. Hogy az éneklést tartotta legfontosabbnak, ezt már azzal is kifejezésre juttatta, hogy sokféle és eléggé változatos dallamokra szerezte énekeit. E dallamok egy részét készen kaphatta elődeitől, másoknak «nótáját is csak maga gondolá». A Zsigmond-krónikáról ezt maga mondja, de valószínűen nem csak ennek az egynek eredeti a nótája. A dallamok változatosságát az is mutatja, hogy némelyik művében (pl. Eger viadalja) minden résznek külön dallama van.^[321]

Liszt Ferencz «A czigányokról és a czigányzenéről Magyarországon» czímű, ma már sok tekintetben elavult művében ^[322] nagyon kedvezőtlenül nyilatkozik ezekről. «A magyar zene legrégibb emlékei – úgymond – melyeket bírunk s melyeket nyilván magyar szerzett, Tinódi Sebestyén dallamai; 1554-ben adott ki egy gyüjteményt Kolozsvárt; ki tudná ma még megkülönböztetni, mennyiben voltak ezen áriák által[a] csak újra kiadott s fáradsággal elalaktalanított reminiscentiák, s mennyire volt ő lelkesítve azon zenétől, mely őt gyermekségétől fogva ápolta? Semmi sem késztet azt hinni, hogy ő oly szerző volt, kinek eredetisége korabelieit meglepte. De a nélkül hogy e tekintetbeni gyanításokat akarnánk összehalmozni, megelégedhetni azon eredménynyel, melyet kötetének vizsgálata nyújt, miszerint t. i. az összes illetékes emberek megegyeznek abban, hogy azt értéktelen szerzeménynek tekintik; legyenek dallamai akár halvány reminiscentiák, akár halvány szerzemények, nem bírnak azok mégis mást, mint a hisztoriai ritkaság s a különös régiség érdemével.» Mátray Gábor, e dallamok szakavatott ismertetője ^[323] s újból kiadója, Liszt Ferencz itéletét hibás informátiónak tulajdonítja ^[324] s szerinte azok szerzőjüknek az éneklésben «valódi jártasságáról» tanuskodnak. A dallamok stylje különbözik a «bibliai dalokétól», mely «inkább a világi zenéhez, sőt a magyar népdalokéhoz közeledik», némelyike nagyon emlékeztet a XIX. század első tizedeiben még divatozott kesergő népdalainkra. Sőt Tinódinak a «felsőbb zenetanban való jártasságáról» beszél.^[325]

Hogy lantkísérettel elénekelve nagy hatást érhetett el vele, elhihetjük, mert még újabb, az eredetin talán nem is mindenben híven tolmácsoló átírásban is meghatnak és gyönyörködtetnek. Tinódinak is ez volt a főczélja s ezt úgy ő, mint lantostársai, a kik utána felhasználták, bizonyára elérték velök.

Tinódi talán épen azért, mert éneklésre szánta műveit, elhanyagolva a verselést, noha miként dallamai, úgy versformái is eléggé változatosak. Legtöbb 11-12 soros négyes szak, de néhány hármas szakot is használ 13-14-16 szótagú sorokból alkotva, nehány négyes szakot hosszabb sorral zár be. Van 10 × 4-es szak is, de az ősi nyolczassal, talán mert nem tartotta historiás énekhez illőnek, nem próbálkozott, ellenben a sapphói utánzásának látszik a «Dávid király» és «Jónás próféta» versformája, melyeknél három 11-es sor után egy 5-öst alkalmaz. De a versek ritmusára, még inkább rímeire kevéssé ügyel: sokszor még a szótagokat sem tartja számon s öt-hat versszakon keresztül megszakítás nélkül a «valá»-kat rímelteti. Általában verselésén nehéz a haladást kimutatni, mert mindvégig kevés gondot fordít reá. Ha utolsó művei egyikét a «Zsigmond király fogságá»-t egybevetjük a «Jason király»-lyal, első ismert művével, még az igyekezetet sem látjuk gondosabb verselésre.

Tinódi műveinek történeti nagy jelentőségét és értékét historikusaink hamar felismerték s történeti forrásmunka gyanánt használt fel énekeit. Legtöbbször a fiatal Zsámboki (Sambucus) János vette ezt észre, valószínűen akkor, a mikor Ferdinánd rendeletére az «Eger vár viadaljá»-t fordította le,^[327] mert más műveiben is felhasználja Krónikáját. Forgách Ferencz «Annales»-eiben nemcsak Eger ostromát írja le Tinódi után, hanem Temesvár elestét is; kivonatolta az «Erdéli historiá»-t, «Budai Ali basa historiájá»-t, a «Szegedi veszedelmet» s felhasználta «Buda veszésé»-t is, néhol szó szerint átvéve, másutt kibővítve annak adatait.^[328] Felhasználja Istvánffi is, különösen Eger ostromának leírásában, de másutt is.^[329] Az újabb történetirók közül Pray György, Katona István, Szalay, Horváth Mihály és Salamon Ferencz stb. adatait mind beillesztik összefoglaló műveikbe. Budai Ferencz «Polgári lexicon»-ába Tinódit csaknem teljesen beledolgozta és terjedelmes idézeteket is közöl belőle.^[330]

A költők is szívesen fordultak hozzá tárgyért.^[331] Schesaeus Keresztély XVI. századi latin költő «Ruinae Pannonicae» czímű művének a «Chronica» a főforrása; Arany «Losonczi István»-ban és «Sondi két apródjá»-ban, Tompa «Árokháti Lőrincz»-ében stb. közvetve innen merítettek.

Ime ilyen volt Tinódi élete folyása. Nemcsak legkiválóbb volt a magyar lantosok között, mint ezt királya is elismerte róla, midőn az énekmondásért nemességgel tüntette ki s ez által mintegy királyi lantossá avatta, hanem a korabeli nevezetes hadi események hű krónikása is, kinek becsületes igazmondását sem kortársai, sem a későbbi történetírók nem vonták soha kétségbe; azonkívül, noha szűk látókörrel, de élénk fogékonysággal viseltetett a vallási, erkölcsi és a haza jövőjére vonatkozó kérdések iránt. Az sem utolsó érdeme, hogy sok hősi dicső tett emlékezetben hagyásával több örökszép költemény megírására ihlette költőinket.

Jegyzetek

147. Díszítés Tinódi «Cronicá»-jának czímlapjáról. A M. Nemz. Múzeum példánya után készült.^[VISSZA]
148. Mikor telepedett le Tinódi Kassán, erről nincsenek biztos adataink. Kemény Lajos, kinek köszönhetjük a Tinódi kassai tartózkodására vonatkozó adatok összegyüjtését és közlését, az E. Phil. Közl. 1887 évf. 732. lapján Sziládyra hivatkozva még azt írja, hogy «T. Kassán 1547-ik év körül telepedett meg, azonban itten való tartózkodásának nyoma a város levéltárában csak az 1553-ik évtől van. Egyik városi «protocollum»-ban ugyan ezeket találjuk: Sebastianus Citharida Jura civilia consecutus est feria sexta ante andreae apostoli festum [nov.] 1544.», azonban ez aligha vonatkoztatható Tinódira.» Mégis a Századok 1901. évf. 655. lapján azt írja: hogy «1544-ben az erős falakkal védett Kassa városában telepedett meg, hol még ez év november hava utolsó hetében polgárjogot nyert.» Jegyzetben forrásul a Figyelő 1886. 127. lapjára hivatkozik. Az Abafi Figyelőjéből 1886-ban a XX. és XXI. kötet jelent meg. A 127. lapon egyik kötetben sincs Tinódiról szó, tehát bizonyosan sajtóhiba a 327. lap helyett, a hol Keménynek «Tinódi S. életéhez» cz. közleménye kezdődik. Úgyde itt is azt mondja, a mit fentebb idéztünk, t. i. hogy köztudomású, hogy Sebestyén diák 1547 vagy a következő évben Kassán telepedett meg. Azután említi, hogy négy levelet talált 1561-ből, melyek Lantos Sebestyénről szólnak s mivel Tinódi 1557-ben nem él, «róla szó sem lehet». Azután következnek adatai 1554 és 1555-ből. Korábbi adatot itt nem találunk. Mindebből azt kell következtetnünk, hogy a «Sebastianus Citharida»-ról (szokottabb alak: Citharoedus v. Citharista) szóló adatot most már Tinódira vonatkoztatja. Mi erre nem találunk semmi alapot.^[VISSZA]
149. Takáts Sándor a Budapesti Hirlap 1908. decz. 31-iki (312) számában rajzolt sikerült képet róla, melyet mi is felhasználtunk.^[VISSZA]
150. Erdéli hist. 1625-1632. v. s.^[VISSZA]
151. Postillák IV. része 880. l. Takács ez adatot nem ismeri.^[VISSZA]
152. A babonás Bornemissza szerint a deák halála után támadt nagy döghalál és ez igazságtalan kivégzés között kapcsolat van. Talán ezt akarta jóvá tenni 1668-ban egy kései rokona, Czeczei Dorkó, Barna Ferencz özvegye, midőn alapítványt tett a kassai ref. deákok fentartására. Révész-féle M. Prot. Egyh. és Isk. Figyelmező 1872. évf. 385. l.^[VISSZA]
153. Erd. hist. 1633-6. v. s.^[VISSZA]
154. Erd. hist. 1637-40. v. s.^[VISSZA]
155. Lascano, Ferdinánd vezére.^[VISSZA]
156. Tört. Tár 1889. 199. l. «Lantos Sebestÿen dÿ hat hausgesÿndt sabach (?) ist vam des Ceceys diner».^[VISSZA]
157. Ha a Tört. Tár 1889. 598. lapján említett Sebastianus citharida (citharista) alatt Tinódi volna értendő, akkor 1544-ben (nov. 28-án) nyert Kassán polgári jogot. De mi nem merjük Tinódira vonatkoztatni, mint némely irodalomtörténetírónk teszik. L. II. könyv 1. jegyzetét.^[VISSZA]
158. Castaldónak 1551 júl. 25-én Ferdinánd nevével kiállított oklevelét, mely Czeczeit erről biztosítja, említi Takáts S. id. essay-jében.^[VISSZA]
159. Takáts id. Kendi Antalnak 1552 jan. 11-én kelt levelét erre vonatkozólag.^[VISSZA]
160. Tinódi (állítólagos) háza Kassán. Eredeti fénykép után készült, melynek reprodukcziója a Beöthy-Badics-féle «Magyar irodalom története» I. kötetében (3. kiad. 288 l.) jelent meg először.^[VISSZA]
161. Izabella királyné. Ifjabb Cranach Lukács egykorú festménye. Krakkóban, a herczeg Czartoryski-múzeumban.^[VISSZA]
162. Czeczeit legújabban Benedek Marczell «Erősek» cz. színművében szerepelteti.^[VISSZA]
163. Varkucs Tamás stb. 321-4. v. s.^[VISSZA]
164. Hist. lib. XIV. Kölni 1622. kiad. 238. l. Tinódi ezt nem említi, e helyett azt mondja el, hogy Perényi hogyan figyelmeztette Törököt, hogy óvakodjék a töröktől. Buda vesz. 83-104. v. s. Príni Péter stb. 93-96. v. s.^[VISSZA]
165. Perényi Péter aláírása. Az Orsz. Levéltárban őrzött 1540. szept. 8-án kelt okleveléről vettük.^[VISSZA]
166. A versfőkben «Lutinista condam magnifici domini Valentinus (sic!) Terek de Eniing»-nek nevezi magát.^[VISSZA]
167. A prot. Bibliában I. Sám. 17.^[VISSZA]
168. Magyar orsz. emlékek III. k. Bpest 1876. 230. l.^[VISSZA]
169. Murány vára. Pollák Zsigmond fametszete, mely Acsády Széchy Mária czímű művében (Tört. Életrajzok) jelent meg először.^[VISSZA]
170. Murány vára. Egy egykorú festmény után készült kőnyomat reprodukcziója.^[VISSZA]
171. V. Károly császár a Mühlbergi csatatéren. Tizian festménye a madridi «Museo del Prado»-ban. Fényképfelvétel után.^[VISSZA]
172. V. ö. Türk Dániel Naplójának adataival. Századok 1871. 14-15. l. Tomášik, S. Denkwürdigkeiten des Murányer Schlosses. Bp. 1882. 13-27. l.^[VISSZA]
173. Magyar huszárok. A Szépművészeti Múzeum metszetgyüjteményében őrzött metszetről. A komáromi őrséghez tartozó huszárok egy török követet kisérnek.^[VISSZA]
174. Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Századok 1877. évf. 624-54., 848-854. l. Thallóczi Lajos Csömöry Zay Ferencz, a hadjárat egyik főszereplője (1505-1570) életrajzában. Budapest 1885. (Tört. Életrajzok.) 39-45. l.^[VISSZA]
175. Károlyi czikke Száz. 1877. 647-8. l.^[VISSZA]
176. János Frigyes szász választófejedelem. Pentz György rézmetszetének reprodukcziója.^[VISSZA]
177. Az elfogott szász választó találkozása V. Károlylyal. XVI. századi ismeretlen művésztől származó metszetről.^[VISSZA]
178. Adorf város neve Tinódinál nem fordúl elő, pedig ennek elfoglalása volt a huszárok legbámulatosabb hadi ténye. L. Századok 1877. 650. kk. l.^[VISSZA]
179. Párviadal magyar hadnagy és török bég között. Az Ernst-Múzeumban őrzött XVI. századi rézmetszetről.^[VISSZA]
180. Magyar huszár a XVI. században. Jost Aman rajza után készült fametszet az Ernst-Múzeumban.^[VISSZA]
181. Századok 1877. 852-4. l.^[VISSZA]
182. V. ö. Kapitán György 73-75. l.^[VISSZA]
183. Tinódi «Hadnagyoknak tanúság» cz. művének egykorú másolata. A pécsi püspöki levéltárban őriztetik. Olv.:

Hadnagioknak tanosagh / vers feyek / .
Sebastianűs literatűs
Seregewk kewzt kÿk watthok hadnagyok
kerestyen hyteth az kyk wallotok
igyeteghben nÿerny ha akartok
halgassatok es meg tanolyatok
Ez nagh sewksyghio wytez hadnagyok
meg tanolnÿ mynth hadakozatok
pelda nektek profetaknak hadok
ha wgh iartok istenbe aldoztok ^[VISSZA]
184. A vár építéséről Istánffy Hist. 1622. kiad. 336. l. Jó leírás van Thallóczy: «Zay Ferencz»-ében 53-7. l. Hadtört. Közl. VI. 635-66. E mű egy közelkorú kézíratban is ránk maradt, melyet a pécsi püspöki könyvtárban őríznek. Tud. Gyűjt. 1817. X. füz. 76. l. Uj Magyar Muzeum. 1859. I. köt. 178. l. Ujabban EPH. Közl. 1907. 799-801. és 1908. 330-1. l.^[VISSZA]
185. Régi m. költők t. III. k. 451. l.^[VISSZA]
186. Ez az ének csakugyan benne van a régi prot. énekeskönyvekben. L. Szegedi Gergely Énekeskönyve 1569. (Bp. 1893.) 143. l.^[VISSZA]
187. Régi összevont alak: mit tennének helyett. Balassa is használja a meggyek-et mit tegyek helyett.^[VISSZA]
188. Takáts Sándor: A török-magyar bajviadalok. Budapest 1913. Lásd különösen a IV. «A bajviadalok» cz. fejezetet (54-99), melyben részletesen ismerteti az engedelemkérés, kihívás módját, a viadal helyének s idejének meghatározását s azután több bajviadalt leír, így a 69-71. lapon a Kapitán Györgyét is.^[VISSZA]
189. V. ö. Szamosközi István tört. munkái I. k. Bpest 1877. (Mon. Hung. Hist. Script. XXI. 66-67. l.), midőn Kapitán György haláláról szól, ezt a bajvívást is elbeszéli.^[VISSZA]
190. Magyar vitéz a XVI. század derekán. Az 1577-iki nürnbergi «Trachtenbuch» fametszete után. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.^[VISSZA]
191. Ezt ki szerzé, most vajuszik Kassában.^[VISSZA]
192. V. ö. Verancsics A. össz. munkái II. köt, (1857) Mon. Hung. Hist. Scr. III. 92-93. l. Tört. tár 1880. 599-600. l.^[VISSZA]
193. A város elfoglalása 1552 febr. 26-án, a visszafoglalás («a szegedi veszedelem») márczius 3-án, más adat szerint 10-ikén történt. V. ö. Szilády id. m. 421-2. l. R. Horváth Jenő: Magyar hadi krónika II. k. Bp. 1897. 56. l. márcz. 5-ére teszi. Czímer K., A szegedi veszedelem. Bp. 1891. Thaly: Vitézi én. I. 55. l.^[VISSZA]
194. Ez már Sziládynak feltünt s az elesettek névsorát nem is tartja hibátlannak. Id. m. 430. l. V. ö. Czímer K. ért. (Temesvár megvétele.) Hadtört. Közl. VI. 1893. 361.^[VISSZA]
195. Szokoli Mehemed sisakja. Ő Felsége fegyvergyüjteményében. Boeheim Vendelin «Album hervorragender Gegenstände aus der Waffensammlung des allerh. Kaiserhauses» cz. kiadványának reprodukcziója után.^[VISSZA]
196. V. ö. Istvánffyn, Forgáchon kívül Verancsics II. köt. 94-95. l. Syndromus rerum Turcico-Pann. Francof. 1627. Pars I. 103-112. l. (XII.) Io. Sambuci De expugnatione Temesvári an. 1552.^[VISSZA]
197. Későbbi költői feldolgozásai: Schesaeustól (Ruinae Pannonicae) a III. könyvben, Arany «Losonczi István» czímű «népies króniká»-ja, melyhez Tinódi hist. énekét is (Budai Ferencz Polgári lexikona közvetítésével) felhasználta forrásúl.^[VISSZA]
198. Tinódi itt Turóczi e helyét fordította: «quem nostrum aevum nedum loquitur, verum et resonanti lyra canit.» Szilády: Régi m. költ. t. III. k. 466. l.^[VISSZA]
199. Temesvár képét a «Denkmal Serenischer Hoeldenthaten» cz. műből vettük.^[VISSZA]
200. Csekély eltéréssel ez is megfelel Turóczinak. Part. IV. cap. 7. Későbbi költői feldolgozásai Vörösmartytól, Garaytól, Czuczortól, Petőfitől.^[VISSZA]
201. Képek is maradtak fent a középkorból, a melyeken a fürdőlovag körül előkelőn öltözött nő teljesít szolgálatot. Lovagregényekben is előfordúl.^[VISSZA]
202. Zsigmond császár. Egykorú miniature a párisi «Bibliothèque Nationale»-ban.^[VISSZA]
203. Budai F. lexikona III. kötet. (1805.) «Tar Lőrincz» alatt.^[VISSZA]
204. Széchy K. czikke: Tar Lőrincz zarándoklása. Irod. Közl. 1896. 400-8. l. és Kisebb tanulmányok 1897. 202. l.^[VISSZA]
205. Kropf Lajos: Pászthói Rátholdi Lőrincz zarándoklása 1411. a Századok 1896. évfolyamában.^[VISSZA]
206. Magyarul l. Szent Patricius purgatorumjáról való historia. Bécs XVII. sz. (Unikum a M. Nemz. Múzeum könyvtárában.)^[VISSZA]
207. Toldy F. Egy XIV. századbeli magyar vezeklő Irlandban sz. Petrik (így) purgatoriumában. Századok V. 1871. 229-247. l.^[VISSZA]
208. Pór Antal: Nagy Lajos (Tört. Életr.) 255. l.^[VISSZA]
209. Ismerteti ezt Kropf L. kézírat alapján fentidézett czikkében. Mi Kropf közléséből merítettünk.^[VISSZA]
210. Holy Island, melyen szent Patrick purgatoriuma állott. Pór Antal «Nagy Lajos (1326-1382), Budapest, 1892.» cz. művéből vettük át.^[VISSZA]
211. Zsigmond császár és király Turóczi krónikájának Augsburgi kiadásában. Turóczi Crónikájának augsburgi kiadásából vétetett.^[VISSZA]
212. Siklós vára. Cserna Károly eredeti rajza.^[VISSZA]
213. Toldy: A magyar költészet tört.2 142. l. Régi m. költők t. III. k. 468. l.^[VISSZA]
214. Szilády, Régi m. költők t. III. k. id. h. Tinódi ez énekét nem vette be «Chronicá»-jába, s első ismert kiadása Heltai 1574-ben nyomatott «Cancionale»-jában jelent meg. A Petrovay Miklós verseskönyve, melyet a XVII. század második felében másolt, hitelesebb szövegét tartotta fent, mint Heltai. A másolat végén itt: «A. D. 1572.» van, tehát Petrovay a Heltaiénál korábbi szöveget másolt. Ez a verseskönyv a kolozsvári ref. collegium könyvtárában van. L. Szilády id. h. 464. l.^[VISSZA]
215. Más versformában lévén írva, nem tehetjük fel, hogy annak egy kiszakított része.^[VISSZA]
216. Ez a historiás ének sincs meg az 1554-ben kiadott «Cronicá»-ban. Egy XVI. századi kiadását könyvtáblából Knauz Nándor áztatta ki s közölte a «Magyar Állam» 1871. 263. számában s különnyomatot is készíttetett róla «Tinódi Sebestyénnek eddig ismeretlen versezete Zsigmond királyról» czím alatt.^[VISSZA]
217. «Egervár…» eleje Tinódi «Chronicá»-ában 1554. kiadásában. A M. Nemz. Múzeum könyvtárának példányáról (100. lap).^[VISSZA]
218. Eger ostromát megénekelte még Csabai [Chiabai] Mátyás: «Encomium arcis Agriae… Vitebergae 1556» czímű művében. Szilády szerint valószínűen ismerte Tinódi művét. Tinódival összevetette és kiadta Bodola Gyula: Dobó István a magyar költészetben. Kolozsvár, 1908. cz. értekezésében. 20-23., 69-87. l. Összehasonlítás után nem találta nyomát annak, hogy Csabai használta volna Tinódi énekét. Tinódi műve alapján írja le Eger ostromát Schesaeus, Ruinae Pannon. libr. IV. (Az egész IV. könyv.) Későbbi feldolgozás Vörösmarty «Eger» cz. eposa stb.^[VISSZA]
219. Oláh Miklós arczképe. Hübhschmann Donát fametszete a «Catholicae Ac Christianae Religionis praecipua quaedam capita…Viennae Austr. 1560.» cz. műben, a M. N. Múzeumi könyvtár példányáról. Felírata: EFFIGIES R(everendissimi): D(omini): NICOLAI OLAHI ARCHIEPI(scopi): ET COMI= | TIS PERPETVI STRIGONIEN(sis) PRIMATIS | LEGATI NATI AC SVMMI SECRETARII ET CANCELLARII REGII | IN HVNGARIA E(t) C(etera) ANNO AETATIS SVAE LXVII. A fej felett: TV ES SPES, REFVGIVM ET PROTECTOR MEVS D(omi)NE DEVS. A czímer fölírata: INSIGNIA EIVSDEM DOMINI STRIGONI- | ENSIS. E(t) C(etera) 1560. Ugyanazon évben egy másik bécsi nyomtatványban Lautensock metszésében is megjelent Oláh M. arczképe.^[VISSZA]
220. Gondosan összevetette a két szöveget egymással Bodola Gyula: Dobó István a magyar költészetben 13-15. l., felsorolja a benne talált néhány lényegtelen változtatást és betoldást s ezzel megczáfolja Toldy azon állítását, hogy kiegészíti a nagy krónikát oly adatokkal, melyek hihetőleg később jutottak tudomására.^[VISSZA]
221. Lásd Zsámboki, Forgách F. és Istvánffy tört. műveit s az újabbak közűl: Gyárfás István: «Dobó István Egerben» cz. akad. ért. (Bp., 1879.) és Nagy Béni: Eger ostroma 1552-ben Békefi-emlékkönyv. Budapest 1912.^[VISSZA]
222. Tinódi «Eger vár»-ának dallama Bartalus I. átírásában. A Beöthy-Badics «Magyar irodalom történeté»-ből (I. köt. 3. kiad. 29. l.) vettük át.^[VISSZA]
223. A czímerben kar (brachium) van, de a mi a manus-t azért fordítottuk szószerint kéznek, hogy evvel is kiemeljük, hogy az első életrajzi adata is keze megsebesülését (cum sinistra manus gravi vulnere… cruciaretur) említi föl. V. ö. Szádeczky megjegyzését id. h.^[VISSZA]
224. Csak helyet hagytak számára, de, bizonyára költségkímélésből, az odarajzolás és kifestés elmaradt.^[VISSZA]
225. Eger vára a XVI. században. Dominico Zanti 1567-iki metszetéről. Felirata: AGRIA fortezza nel paesa di Ongheria, nel modo che al presente si trova, laquale è di grande importanzza, l’anno 1567. D(ome)n(i)co Zanti. Eredetije a Szépművészeti Múzeum metszetgyüjteményében.^[VISSZA]
226. Tinódi czímerkérő folyamodványa I. Ferdinándhoz. Az Ernst-Múzeum tulajdona. Olv.:

Sacratissime Regia Maiestas ac Domine | Domine mihi clementissime. | Supplico Sacratissimae Maiestati Vestrae humillime, dignetur Maiestas Vestra Sacratissima haec | armorum insisgnia vnacum nobilitate mihi et vniuersis hæredibus | meis, inter cætera sua beneficia clementer conferre. Quod | omni fidelitate Maiestati Vestrae semper ad finem vsque vitæ | meæ, pro parte mea virili reseruire studebo. Gratiosum | responsum exspecto a Sacratissima Maiestate Vestra. Vestrae Sacratissimae Maiestatis

humilis subditus:

Sabastianus Litteratus
de Thynod.

Kívűl: Supplicatio Sabasthiani Litterati de Thynod. ^[VISSZA]
227. A nemeslevél a Gidófalvi Csiszér-család leveles ládájából Marosvásárhelyen 1901 júl. 20-án került elő s először Szádeczky L. ismertette az Erdélyi Múzeum 1901. évf. 391. kk. lapjain s azután a nemeslevél és czímerkérő folyamodvány hasonmását közölte Schönherr Gyula a Turul 1902. évf. 91-93. lapjain. Mindkettő most az Ernst-múzeum tulajdona.^[VISSZA]
228. A versfők értelme: Sebastianus literatvs de Tinód lvtinista Casovie compillavit serenissimo domino domino Ferdinando autcrao (sic) natoo regi Hungarie donavit. Imsertetését l. alább.^[VISSZA]
229. Az Ernst-Múzeum tulajdona. Weinwurm reprodukcziója. Olv.:

FERDINANDVS DIVINA FAVENTE | clementia Romanorum, Hungariæ, Bohemicæ, Dalmatiæ, Croatiæ, Sclavoniæ, Romæ, Seruiæ, Galliciæ, Lodomeriæ, Comaniæ, Bulgariæque etc. Rex semper Augustus, | Infans Hispaniarum, Archidux Austriæ, Dux Burgundiæ, Brabantiæ, Styriæ, Carinthiæ, Carniolę, Marchio Morauiæ, Dux Lucemburgæ, ac superioris et Inferioris | Silesiæ, Virtembergæ et Thecæ etc. Comes Habspurgi, Tyrolis, Ferretis, Kyburgi, Goritiæ, Landtgrauius Alsatiæ, Marchio Sacri Romani Imperÿ, supra Anasum | Borgouiæ ac superioris et inferioris Lusatiæ, Dominus Marchiæ, Sclauonicę, Portus Naonis et Salinarum etc. Tibi fideli nostro Nobili Sebastiano Litterato de | Thÿnod, Salutem et graciæ nostræ incrementum; Libenter maiores nostros Clarissimos Principes his potissimum rebus imitamur, quæ publice prosunt, quæque ad virtutum | studia, subditorum nostrorum anima solent inflammare. Cum autem nihil sit, quod homines honeste educati, in hac humana societate magis appetant, quam laudem | et honores. Ac ideo merito pro se quisque enitatur, ut quam probatissimum, acceptissimumque principi suo exhibere se queat, vnde demum laborum suorum digna præmia reportare | possit, Ac prout Deus optimus Maximus varie dona sua distribuere mortalibus solet, alijs quidem consilio, alijs armis, multis ingeniosa operum fabricatione, Nonnullis | vero ingenij dexteritate, uel in dicendo, uel in rebus pręclare gestis, æternæ memorię prodendis, excellere dat, ut sic uarie donis partitis societas humana rectius | pulchriusque conseruetur. Te vero Sebastiane arte canendi historiarumque lingua Hungarica in Rythmos eleganti compositione, author naturæ Deus, reliquis tuæ ætatis | et conditionis hominibus prætare concesserit, intelligamusque te honestis quidem et nequaquam poenitendis ortum parentibus, sed qui conditionem ciuilem egressi non | sint, neque ad Nobilitatis lucem peruenerint, Noluimus Tibi tuissque imitatoribus honorum stimulos deesse. Imprimis uti meritus es, te et propter te. Wolffgangum, | Alexandrum, Carolum, Margaretham et Judith filios et filias tuas, ex ignobili statu eximimus, in uerorumque Regni Hungariæ Nobilium ordinem, et numerum Regia nostra authoritate cooptamus, recipimus et aggregamus. Utque hæc nostra in te benignitas illustrior, ac magis nota omnibus esse possit, hæc Nobilitatis insignia tibi, et per te soboli tuæ præfate, hæredibusque et posteritatibus vestris universis, damus. In Scuto dextra parte rubeo, sinistra uero ceruleo coloribus distincto, parte | rubea manum ceruleam hominis, frameam nudam supra manubrium comprehensam. In cerulea uero parte scuti, Lutinam siue testudinem Crocei coloris, Scuto | galea militaris diffusis lacinijs et variegatis imposita est, Vnde manus nudum gladium supra manubrium comprehensa eminet, Quemadmodum hæc in capite praesentium | literarum arte et manu pictoris, propriis et accomodatis coloribus sunt expressa. Annuentes et concedentes tibi Sebastiano, ac per te filijs et filiabus tuis præfatis, hæredibusque et posteritatibus uestris uniuersis, ex nostra scientia | certa, et animo deliberato, ut tu filijque tui, atque hæredes et posteri vniuersi, prætacta arma, seu Nobilitatis insignia, more aliorum Nobilium Regni nostri Hungariæ armis vtentium, a modo imposterum, ubique in præliis, hastiludijs, | torneamentis, Duellis, Monomachijs, ac alijs omnibus exercitijs Nobilitaribus et militaribus, Necnon sigillis, vexillis, cortinis, annulis, aulæis, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, | sub merę et sincere Nobilitatis titulo, quo te, tuosque pręnominatos filios et filias, ab vniuersis et singulis, cuiuscunque conditionis, dignitatis, status et pręeminentiæ homines existant, insignitos dici, nominari, teneri et reputari uolumus, ferre et gestare, omnibusque et singulis honoribus, gracijs, priulegÿs, indultis, libertatibus, prærogatiuis et immunitatibus, quibus cæteri ueri Nobiles, milites et militares homines praefati Regni nostri | Hungariæ aut alij armis utentes, quomodolibet consuetudine uel Jure usi sunt et gauisi, uti frui et gaudere possis et ualeas, Imo aggregamus, annumeramus, adscribimus, damus, annuimus et concedimus, | In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam has literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut Rex Hungariæ utimur, pendenti communitas, tibi præfato Sebastiano, tuisque hæredibus et posteris vniuersis duximus dandas et | concedendas. Datum per manus Reverendissimi in Christo patris Domini Nicolai Olahi, Archi Episcopi Ecclesiæ Strigoniensis, eiusdem loci Comitis perpetui, primatis Hungariæ, Legati nati, Summi et Secretarii et Cancellarij, | Compatris nostri syncere dilecti, In Ciuitate nostra Vienna Austriæ, uigesima, quinta die Augusti. Anno Domini Millesimo Quingentesimo Quinquagesimo Tertio, Regnorum nostrorum Romani Vigesimo tertio, Aliorum vero Vigesimo Septimo. |

Ferdinandus m. p.
Nicolaus Olahus
Archi Episcopus Strigoniensis mpr. ^[VISSZA]
230. Zsámboki (Sambucus) János arczképe. A Beöthy-Badics «Magyar irodalom történeté»-ből (I. köt. 3. kiad. 259. l.) vettük át. Felírata: IOANNES SAMBUCUS MED(icus) ET HISTORIC(us). A kép alatt lévő vignettán: Nascitur in Vngaria | an(no) 1531. | Obijt Viennae, an(no) 1593. Ez alatt: Excitat et sanos s(c)riptis Sambucus, et aegros | Restituit medica maximus arte manu. | ^[VISSZA]
231. Takáts S.: A török-magyar bajviadalok. Bp., 1913. 41.^[VISSZA]
232. Bornemissza P. id. mű 891. lev.^[VISSZA]
233. Így mondja Tinódi, de valószínűen fogságot akart írni, mivel akkor apja még élt, mikor Török János már a török kérlelhetetlen ellenségének mutatta magát.^[VISSZA]
234. A Lugossy-codex 30ab lapjain.^[VISSZA]
235. L. Szilády: RMKT. VI. k. 100-1. l. és 322-3. l.^[VISSZA]
236. Izabella névaláírása. A M. Nemz. Múzeum levéltárában őrzött 1542. aug. 14-én kelt okleveléről való. Olv.: Ysabella regina. ^[VISSZA]
237. T. i. a még mindig konstantinápolyi fogságban sínylődő Maylád István dolga.^[VISSZA]
238. Nádasdy T. csal. level. 129. l. (A kiadók átírása szerint.)^[VISSZA]
239. «Mert versszörzésemben átkomban lésznek.» (16. v. s.)^[VISSZA]
240. Az udvarbírákról, kulcsárokról és hopmesterekről l. B. Radvánszky B. Magyar családélet I. köt. (1896) 430., 434-6., 441. l.^[VISSZA]
241. A Bonyhai gróf Bethlen-kastély. Gróf Bethlen Árpádné eredeti fényképfelvételeiről készültek.^[VISSZA]
242. V. ö. Egri vár viadalja 1798-9. v. s. Mert ha terek csusz vala Egörvárba, Víztől nád terem vala ő orrába (t. i. Tinódinak).^[VISSZA]
243. 85. v. s.^[VISSZA]
244. A Bonyhai kastély parkja. Gróf Bethlen Árpádné eredeti fényképfelvételeiről készültek.^[VISSZA]
245. Erd. hist. 595-632. v. s. (II. rész.)^[VISSZA]
246. Az «Erdéli historia» kezdete Lányi Ernő átírásában. Horváth Cyrill «Magyar irodalom története» (I. köt. 494. l.) cz. műből vétetett.^[VISSZA]
247. György barát. Egykorú olajfestmény a Draskovich-grófok trakostyáni várkastélyában. Felírata: GEORGIUS UTISSENOVICH MARTINUSIUS S(anctae). R(omanae). ECCLESIAE PRAES(byter); CARDINALIS EP(isco)PVS VARADIENSIS AC THESAURARIUS † 1551. AFFINIS BARTOLOMEI DRASCOVICH. Pollák Zsigmond fametszete.^[VISSZA]
248. Erd. hist. 1559., 1560., 1563-4. v. s.^[VISSZA]
249. Erre nézve a 116. sor után érdekes epizód van a Heltai «Cancionale»-jában megjelent kiadásban (a Cronica 1554-iki kiadásából hiányzik), t. i. Frater alattomban a koronát vadászta s egy új várat csináltatott, hogy egész Erdélyt abból bírja. Ezért a király megdorgálta e szavakkal: «Czipót esmét hámozsza György». Barát ezt hallván, magában azt gondolta: «No jobb meghaljon király előszer» s Váradról hozatott új cseresznyével Tordán megmérgezte. Ezt a kihagyott részt hagyott részt Szilády id. m. 386/7. lapjain közölte, megjegyezve, hogy ez historiailag nem bizonyítható s bizonyosan Tinódi is ezért mellőzte. Valószínűbbnek látszik, hogy a Heltai betoldása, a ki más iró műveivel is megtette ezt. Ez epizód versfejei egészen elrontják az Erd. hist. I. részének versfejeiben foglalt ajánlást. V. ö. «Magyar Irodalomtörténet» cz. folyóirat 1913. évf. 1. füzet. 43-5 l. Magáról az eseményről v. ö. Horváth M. kisebb tört. munkái IV. k. 414. l. (Fráter György élete.)^[VISSZA]
250. Lippa ostromát s Fráter György halálhírének hatását v. ö. Bleyer: A magyar von. német tört. népénekek Bp., 1897. 72., kül. 76. l. Továbbá: Utiesenovic: Leben des Cardinals Georg Utiesenovic, 1881., Horváth M. id. műve.^[VISSZA]
251. Fráter György megöletése a «Neu-eröffnete ottom pforte»-ban. A «Neu-eröffnete Ottomanische Pforte» cz. műben jelent meg.^[VISSZA]
252. Erd. hist. 160., 196. v. s.^[VISSZA]
253. Az Erdéli historiát különösen Schesaeus használta fel a «Ruinae Pann.» cz. műve két első könyvében.^[VISSZA]
254. Régi m. költ. t. III. k. 394-5. l.^[VISSZA]
255. Horváth M.: Frater Gy. élete. Kisebb tört. munk. IV. k. (Bp., 1868) 416. l. V. ö. M. Tört. Tár I. k. és Acsády figyelemreméltó megjegyzéseit Mill. tört. V. k. 315-6. l.^[VISSZA]
256. Szabó e mű írását 1551-re tette, Szilády a Krónika kinyomtatása után való időre. Mészöly (Tinódi Sebestyén 47-50. l.) szerint Tinódi 1553. júl. 25. körül írta e művét. E mű csak kézíratban maradt fenn a Decsi-codexben s onnan először Thaly Kálmán adta ki a Századok 1871. évf. (37-43. l.) és bár a Tinódi énekeivel való rokonságát észrevette, de azért a versfők alapján (SÖBÖSTIEN DE ASSABA stb.) Assabai Sebestyén művének tette meg. Ugyanazon folyóírat 1871. 180-7. lapjain Szabó K. mutatta ki, hogy Tinódi műve.^[VISSZA]
257. Castaldo. A Történelmi Képcsarnokba őrzött egykorú rézmetszetről készült.^[VISSZA]
258. L. az ének versfejeit.^[VISSZA]
259. Ezt Mészöly (Tinódi 50. l.) határozta meg. Szabó K. 1551-re, Szilády 1554-re tette a Krónika írási idejét.^[VISSZA]
260. E Krónika az Erdéli historiának csak I-II. részét kivonatolja s hogy ne legyen ennyire csonka, úgy írta «Tertia pars»-ként János Zsigmond búcsúbeszédét hozzá.^[VISSZA]
261. Szitnya, Léva és az «Erdéli historia».^[VISSZA]
262. Castaldo nagy pecsétje. Passuth Ödön rajzolta Szebenben 1552. kiadott okleveléről. Eredetije a M. N. Múzeum levéltárában.^[VISSZA]
263. Pongrácz L.: Szondy Albuma 1886. Acsády: Drégely és hőse. Századok 1887. Matunák M. Drégely, Szondy, Palánk, Ipolyság 1902. 9-15. l.^[VISSZA]
264. Alinak Krusit János zsitvai és bakabányai kir. kapitányhoz 1556. decz. 30-án (tehát az ostrom után csaknem 4 1/2 év után Budán kelt levele szerint nevük Libardy és Sebestyén. «It én nalam – így szól a levél – ket gyermek vagyon deak, kyket Zondy Gyorgitwl vettem el, egyknek newe libardy es az masiknak Sebestyen.» Főv. Lap. 1891. 90. sz. Ir. Közl. III. 1893. 98-99. l. (Borovszky Samu közlése.)^[VISSZA]
265. Költői feldolgozásai: Czuczortól (Szondi), Erdélyi Jánostól (Szondi Drégelyben), Arany Jánostól (Szondi két apródja).^[VISSZA]
266. Egykorú fametszet Ő Felsége hitbizományi könyvtárában. A kép alatt: Ora SIGISMVNDI haec qui conspicis Hungara IANI, | Cogeris Hungaricis illachrimare malis. Körírata: † IOANNES SIGISM(undus) HONG(ariae) REGIUS FILIVS DVX OPOLIENSIS.^[VISSZA]
267. Költői feldolgozása Tompától «Árokháti Lőrincz» czím alatt.^[VISSZA]
268. V. ö. Tompa «Arszlán pasá»-jával.^[VISSZA]
269. «Mely hadnak fő hadnagya vala Erasmus Tayfel, kit magyarok Erdeg Mátyásnak híttanak.» Verancsics ö. munk. II. k. 93. l.^[VISSZA]
270. Szondi György névaláírása. A M. Nemz. Múzeum levéltárában őrzött 1552. aug. 22-én kelt leveléről. Olv.: Georgius Zondi (prae)fectus arc(is) Dregel. ^[VISSZA]
271. Istánffy szerint a menekülő Nyári azért tért vissza, mert az utakat mindenütt megszállva találta (Hist. 1622. kiad. 336. l.). Más adat szerint Nyári nem volt egyedül, 50 hajdu kitartott mellette. V. ö. Szendrei J. Szolnok eleste 1552-ben. Hadtört. Köz. II. 1889. évf. V. ö. VI. 636. l.^[VISSZA]
272. Tinódi «Cronicá»-jának czímlapja, a M. Nemzeti Múzeum könyvtárában lévő példányról vétetett.^[VISSZA]
273. Szolnok várának megvétele 1551-ben. Ortelius «Chronologia oder Historische Beschreibung aller Kriegsempörungen Nürnberg 1603» cz. művéből való. Aláírása: WAHRE CONTERFACTVR DER VOeSTVNG ZOLNOCK WIE DIE VOM TVRCKEN BELEGERT VN(d) EINGENOM(m)EN. A(nno): 1552.^[VISSZA]
274. V. ö. Mészöly: Tinódi 49. l.^[VISSZA]
275. Az ívjegy elárulja, hogy az előszót és ajánlást (rendes szokás szerint) később nyomtatták.^[VISSZA]
276. I. Ferdinánd. Hans Lautensack 1556-ban készült metszete a Szépművészeti Múzeumban. Aláírása: HAEC ROMANORVM EST FERDINANDI REGIS IMAGO | DA QVISQVIS DEBES HVICQ(ue) DEOQ(ue) SVVM. | M. D. LVI.^[VISSZA]
277. Szilády: Régi m. költ. t. III. k. Bev. XXIII. l.^[VISSZA]
278. Az egri vár 1555-ik évi számadásainak ide von. adatait a M. Nemz. Múzeumi könyvtárban őrzött eredeti után közli Szilády id. m. XXIII. l.^[VISSZA]
279. I. Ferdinánd arany- és ezüstpénzei. A M. N. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól.^[VISSZA]
280. Kárffy Ödön czikke: «Tinódi Sebestyén halála» a Századok 1908. évf. 273-276. l. A Nádasdy Tamás levelezései közt az Orsz. Levéltárban megtalált eredeti latin levelet is közli.^[VISSZA]
281. Irod. Közl. XV. 1905. 367. l. V. ö. E. Phil. Közl. 1887. 738. l.^[VISSZA]
282. E. Phil. Közl. 1887. 739. l.^[VISSZA]
283. U. o. 733. l. Ez adattal szemben «Georgius Posgay similiter jus civile levavit» (Kemény L. sz. 1543-ban). Kemény közöl egy másikat is: «Feria tertia ante Ioannis Baptistae, Georgius Posgay ius Civitatis est consencutus (1564.). Tört. Tár 1889. 199. l.^[VISSZA]
284. E. Phil. Közl. 1887. 737. l.^[VISSZA]
285. Abafi: Figyelő 1886. XXI. 328. l. E. Phil. Közl. XI. 1887.^[VISSZA]
286. Figyelő XXI. 1886. 328. l.^[VISSZA]
287. E. Phil. Közl. XI. 1887. 738-9. l.^[VISSZA]
288. Az érdekes osztozkodó levél u. o. 735. kk.^[VISSZA]
289. Irod. Közl. 1908. 493-4. l.^[VISSZA]
290. Századok 1901. 656-7. l.^[VISSZA]
291. Tört. Tár 1900. 477. l.^[VISSZA]
292. Tört. Tár 1889. 199. l. U. a. 1900. 477. l.^[VISSZA]
293. Wolffg. Bethlen Hist. II. 386. l.^[VISSZA]
294. Leányai gyermekeiről l. Századok 1901. 656-7. l.^[VISSZA]
295. A Bécsi királyi vár és környéke a XVI. században. Braun «Theatrum Urbium.. Coloniae Agr. 1598.» cz. művéből vett metszet.^[VISSZA]
296. Varkucs Tamás 313-316.^[VISSZA]
297. Szegedi veszed. 2-3.^[VISSZA]
298. Príni Péter 10-20.^[VISSZA]
299. U. o. 129-132.^[VISSZA]
300. János király historiájában ugyanez van: «Vajh magyarok, mely igen ti lám bolondok vagytok, Hogy ti magyar fejedelmet soha nem uraltok, Mikor magyar királytok volt ti jobban voltatok» (121-124. v. s.), csakhogy ez mint már fentebb is érintettük, nem a Tinódi véleménye, hanem a János Zsigmond szájába adott panaszos kifakadás. Acsády és Mészöly interpolatioval magyarázzák az ellentétet.^[VISSZA]
301. Varkucs Tamás 311-2.^[VISSZA]
302. Erd. hist. 33-36. és másutt is.^[VISSZA]
303. L. fentebb 54. l.^[VISSZA]
304. Török martalóczok. A «Türkischer Kayser Ankunfft» czímű, Augsburgban 1543-ban megjelent műből vétetett.^[VISSZA]
305. Szitnya etc. 68-70. v. s.^[VISSZA]
306. Erd. hist. 1559-1580.^[VISSZA]
307. Kanizsai Orsolya névaláírása. Az Orsz. Levéltárban őrzött Keresztur 1568. szept. 21-én kelt leveléről vettük. Olvasása: Kanizsai Orsolla kesze irasa. ^[VISSZA]
308. 30. v. s. Szilády kiad. 192. l.^[VISSZA]
309. Luther Márton. Cranach festménye a «Galleria degli Uffizi»-ban.^[VISSZA]
310. Rubricae s. Synopses iuris Ungarici. II. pars. 116. l.^[VISSZA]
311. Tört. bibliai és gunyoros m. énekek dallamai. 68. l.^[VISSZA]
312. Régi m. költ. t. III. k. XXXVIII-XXXIX. l. s. 385. kk. l.^[VISSZA]
313. Tinódi Sebestyén 7-8. l.^[VISSZA]
314. Szilády id. Bev. XXXIII. l. Bpesti Szemle 1899. XCVII. köt. 207-11. l. V. ö. fentebb az «Erdéli historia» ismertetésénél mondottakat.^[VISSZA]
315. Jó Terek Bálint (Buda vesz. 6. v. s.), jó Losonczi (Vég Temesvár 389. stb.), jó Dobó (Egri hist. sum. 222.), jó Petruit (Erd. hist. 125.); Vitéz Terek János (Erd. hist. 629. stb.), Vitéz jó Nagy Bálint (Szegedi vesz. 285.), Vitéz jó Gergely deák (Eger riad. 1151.)^[VISSZA]
316. Szegedi vesz. 160.^[VISSZA]
317. Jó Diód vára (Erd. hist. 594.), jó Fejérvár (Erd. hist. 321.). De: «Budának szép vára (Erd. hist. 288.).^[VISSZA]
318. Varkucs Tamás 321. – Károl császár 528. – Szitnya 481. – «János király» végén Budát is «kincsős»-nek nevezi 141. v. s. Debreczen: E. Terek János vit. 330. Moldovai Mihály Kolozsvárt nevezi kincsesnek.^[VISSZA]
319. Útazás a XVI. században. Braun fentebb említett művéből való.^[VISSZA]
320. Tinódi Sebestyén. Fényképfelvétel Bezerédy István szoborművéről.^[VISSZA]
321. Mátray G. «Tört. bibl. és gúnyoros magyar énekek dallamai» (Pest, 1859.) cz. művében 27-féle dallamot mutat ki.^[VISSZA]
322. Pest, 1861. 261. l.^[VISSZA]
323. Mátray zeneirodalmi «buvárlatairól» Liszt is elismeréssel szól (id. m. 264. l.), kár, hogy erre nézve nem hozzá fordult útbaigazításért.^[VISSZA]
324. ld. műve 71. l. A franczia szöveg alapján foglalkozott vele, mely előbb jelent meg.^[VISSZA]
325. Id. h. V. ö. Káldy Gyula, Fabó Bertalan, Seprődi János és Gábor Ignác megjegyzéseivel.^[VISSZA]
326. Tinódi képzeleti arczképe. Toldy Ferencz «A magyar költészet története. 2. kiadás. Pest, 1867.» cz. mű díszczímlapján jelent meg először.^[VISSZA]
327. «Rerum ad Agriam anno MDLII. gestarum brevis narratio» czimen mint Ranzanus „Epitome”-ja 1558-iki bécsi kiadásának függeléke.^[VISSZA]
328. L. Bártfai Szabó László: Ghimesi Forgách Ferencz évkönyvei. Bp. 1904. (Mívelődéstört. ért. 11. sz.) 48-57. l. Itt a szerző szövegegybevetéssel szemlélteti Forgáchnak forrásához való viszonyát.^[VISSZA]
329. Kerékgyártó Árpád: Istvánffy Miklós historiája ismertetéséről és bírálatáról. Irodalomtört. Közl. 1892. 330. l.^[VISSZA]
330. Pl. Losonczi István életrajzában 325 sort közöl az 564. soros énekből.^[VISSZA]
331. Mint fentebb említettük Szilády valószínűnek tartotta, hogy Csabai vagy Chiabai Mátyás, az 1556-ban Wittenbergben kiadott «Encomium arcis Agriae» cz. latin költemény írója, ismerte Tinódi elbeszélését, de az újabb kutatás (Bodola ért.) ezt a feltevést nem igazolja. A «Historia az Szigetvárnak veszesseroel.. (1566.) négy rettenetes «csudá»-jából vagy «dolgából» Tinódi hatására lehet következtetni. Érdekes Bornemisza költeményének e refrainjét: «Vajjon mikor lészen jó Budában lakásom» összevetni az Erdéli historiában (615-6. v. s.), a bánkódó János királyfi szájába adott e szavakkal: «Vajjon mikor lészen Kassába szállása, Jó Magyarországban és Erdélben lakása?»^[VISSZA]
332. Harczi jelvények. Cserna Károly rajzolta.^[VISSZA]