Ferenczi Zoltán: RIMAY JÁNOS, 1573-1631

Rimay ifjúsága és katonáskodása. – A nagy idők. Báthory Zsigmondhoz verset ír. – Katonaéneke s egy másik költeménye ez időből. – Báthory András idejében Kolozsvárt időzése. – Bosnyák Tamás verse. – Barátságuk. – Rimay Alsó-Sztregován. – Önmagáról egy levélben. – Levele Napraghy Demeterhez. – Kérelme hozzá. – Osztozása Madách Péterrel. – Vagyoni állapota.

Így Rimay ifjusága, mint látjuk, egy meglehetős gazdag irodalmi munkássággal kezdődik s ezt jobban meg lehet állapítani, mint az ezidöbeli életadatainak jó részét.

Életének 18-20-ik évében mindenesetre ő is, mint a kor ifjai, próbát tett a katonai pályán. Vonzotta erre a Balassák példája is, kiknek udvarában, mint említettük, hihetően hosszasabban tartozkodott s láttuk, hogy jelen volt Esztergom ostrománál is. Valószínűen hosszabb ideig maradt ekkor a tábori életben. Igy ismerkedett meg kora kiválóságaival s ekkép kapott ösztönt arra, hogy krónikát írjon. Mert ne feledjük, hogy az eseményeknek és részben a borzalmaknak is nevezetes idejében élt.

Ha csak futó pillantást vetünk arra, hogy 1593-1604-ig minő történelmi jelenetek folytak le, nem fogunk csodálkozni, hogy egy gondolkozó és költői képességgel megáldott ifju, korának verses története megírására gondol, melyek annyi más történelmi művet és emlékiratot teremtettek.

Mindenekelőtt kiemelendők 1593 őszén a törökkel folytatott hadjárat fényes jelenetei, még pedig éppen az ő megyéjében, Nógrádban. Ez a váratlan siker, kivált az erős Fülek és Szécsen megvétele úgy föllelkesítette, hogy erre külön éneket szerzett Isten hatalmáról, melyben éppen azt fejezi ki, hogy mily váratlan volt ez a fordulat s ezt csak Isten okozhatta. És mert az Isten pártfogása bizonyos, menjünk bátran a harczba, mond Rimay, «jőjjön meg vitézi régi magyar kedvünk», íme az Isten kegyelmét ajánlja. Ezt azonban nyomon követték az 1594-ik év csalódásai, az Erdélyben történt nagy küzdelmek a fejedelem, Báthory Zsigmond és a török párt főemberei közt, melyek az utóbbiak vérpadra hurcolásával végződtek. Majd 1595-ben még nagyobb szabású események történtek: Mansfeld, Nádasdi, Pálffy, Zrinyi György hőstettei, Báthory Zsigmond győzelmei a törökön.

Ezek újra föllelkesítették benne a hazafit és költőt. Ekkor egy pillanatra mindenkinek tekintete Erdély felé fordult. Magyarország egyesülése és fölszabadulhatásának reménysége töltötte el a kebleket. Mindenki csodával határos megdöbbenéssel tekintett az ifjú fejedelemre, ki oly erélylyel és kegyetlenséggel bírja érvénye juttatni nem annyira saját, mint inkább a politikai cselszövények által beleoltott vagy ráerőszakolt akaratát. Az bizonyos, hogy az ott történteket a tulajdonképi Magyarország a czél érdekében helyeselte. Rimay is föllelkesűlvén Báthory hadba szállásán, Kátay György által egy éneket küldött be «kevés napokkal azelőtt néki, hogy Havasalföldéből Szinán vezér basát 1595 esztendőben kikergette». A Balassa-strófában írt ének szintén nem hadi dal, hanem isteni dicséret. Benne Báthory személyében szól, a ki kéri Isten segítségét, mert tudja, hogy nem kard, hanem az ő karja győzi le az ellenséget, mint egyébaránt annak a kornak minden költője és írója is mondja.

Azonban írt ugyane tájt s talán éppen az 1595-iki események hatása alatt, hadi dalt is Egy katona ékeke czímmel. Ebben is ugyanez az alapgondolat, hogy t. i. a katonák hadnagya az Istennek a jobb karja. Csak az istenfélő lehet bátor, de ez aztán félelmetlen s győzni is fog, sebbel nem törődve. A ki most a hadi életet nem szereti, az Istent és saját jó nevét egyaránt utálja.

Íme saját szavai szerint is ez ének tartalma mutatja, hogy hadakban forgott. Ámde reménységei újra cserben hagyják. Az 1596-ik év újra több veszteségről s kivált a gyászos kudarczú mezőkeresztesi csatáról emlékezetes. Talán ebből az időből való Ez világ, mint egy kert kezdetű költeménye, melyben arról panaszkodik, hogy «mindenütt való hely rakva sok veszélylyel, nyugta nincs embernek». Rajzolja röviden a háborút, nagy seregek, összecsapását, a tábori élet változatos helyzeteit, a vitézek bátorságát, vigadozását, csatában elestét, a háború miatti ingadozó életet; de eközben, mint Cato tanítványa, azt tanácsolja, hogy éppen ezért bölcsen kell élni.

Tudjuk, hogy Zsigmond fejedelem 1597-ben lemondott s hosszabb zavargások után 1599-ben Báthory András lett erdélyi fejedelem. Ennek uralkodása alatt márczius 29-étől október 25-ikéig Rimay Kolozsvárt tartózkodott s úgy látszik, a fejedelem mellett akart szerencsét próbálnia már ekkor tanultsága és bölcs mérséklete miatt ismert és becsült férfiu. Elbeszél ebből az időből Bosnyák Tamás, a későbbi füleki kapitány, egy kedves jelenetet. Ő ekkor tanuló volt Kolozsvárt, Kakas István rokona házában lakott, a mai Mátyástér keleti oldalán, az ismert ú. n. Báthory-házban, melynek helyén ma már más épület áll. Bosnyák ekkor Rimayhoz dicsőítő gyermeki verseket írt. Ezekért egy estve a Kakas-ház előtt Rimay hozzálépett s verseit megdicsérte. Ezóta köztük nyájas viszony keletkezett, melyet azonban a viszonyok megszakítottak. Bosnyák onnan Német-, majd Olaszországba ment, hét évet volt távol. Midőn azonban 1608 elején hazatérve megtudta, hogy Rimay Komáromban van a zsitvatoroki béke miatt, szép latin levélben üdvözli s írja, hogy erdélyi ügyei miatt föl is keresné, de tudja, hogy Konstantinápolyba készül. Erre Rimay csak 1609-ben felelhetett Budáról, írván, hogy egy perczig sem felejtette el sem a kolozsvári találkozást, sem a hozzá írt verseket.^[56] Ez az így keletkezett jó viszony a két férfiu közt mindvégig megmaradt.

András fejedelemsége 1599. október 31-én történt meggyilkoltatásával véget ért s Rimay már előbb otthagyta Erdélyt. Most Mihály vajda jött, majd ennek kudarczai után többféle változás és a hírhedt Basta-féle kísérlet Erdély és Magyarország egyesítésére.

Ez idő alatt Rimay, minthogy Nógrádmegye Fülek visszavétele után meglehetős nyugalmat élvezett, Alsó-Sztregován tartózkodott és szakított a katonai élettel. Látta ugyan ő, hogy az előhaladásnak, közepes sorsból kiemelkedésnek ez a legjobb útja, de világosan nem érzett hozzá hivatást. Ezt lehet érteni 1602. október 1-sei fontos leveléből Thurzó Györgyhöz, ki ebben az időben a Dunán-inneni részek főkapitánya volt. A Rimay levele tulajdonképpen Nagy Egyed füleki kapitány érdekében van írva, kit igen dicsér s megtartani kívánja ellenségei áskálódásai daczára. Menti a gáncsok ellen s kiemeli szerényebb származását. Egy helyt hangsúlyozván, hogy mindebben neki semmi személyes érdeke, így szól: «Én Kegyelmes uram, ez világi külső tekintetes állapotokra való vágyódásomban az időnek folyásához képest, úgy megbirtam az értelem által az elmémet, hogy szintén úgy annyira nem kivánhatok sem hadnagyságot, sem capitányságot, ha kinálnának vele is, a mely igen kivánják kinálatlan is azok, a kik igen nem tudják, mit kivánjanak, s a mint bizonyosan tudom, hogy énhozzám efféle hivatal talám nem illenék és erőm sem volna hozzá, úgy bizonyos itéletet tudhatok bizony mondanom egyebek felől is, csak kezdjék viselni, ilhetik-e az a tiszt hozzájok?»^[59]

Ebben a levélben a már-már 30 éves férfiu nyilatkozik, a ki józanul ítéli meg sorsát, képességeit s a kit már most abban a szerepében, a közbenjáróéban látunk, mely neki mindvégig legkedvesebb, a ki továbbá valami csendes nyugalomra vágyik, még pedig éppen Alsó-Sztregován.

Azonban egyelőre hiában. Ismerjük ugyanis egy fontos levelét 1603. július 24-ikéről Naprághy Demeter erdélyi püspökhöz, ki ekkor Pozsonyban tartózkodott, mint az ottani egyház feje és királyi tanácsos, ki erdélyi püspökségét ekkor nem is gyakorolhatta volna. E levelében szerencsétlenségéről beszél, meg arról, hogy Epiktetos neki is a mestere, mint Naprághynak s az ő példájában leli vigasztalását, meg abban, hogy Isten a jó tanító példáját követi, a ki több munkát kiván azoktól, kiknek tehetségében jobban bízik. Egy hosszabb latin versidézetben újra arról beszél, hogy századának legnagyobb bűne az erény elnyomása, de ez mint a pálma, saját terhe alatt nő. Azonban minden búja közt most terhesebb neki Madách Péter eljárása, a ki, mert ő jogát keresi, «nemcsak rútul alázza, s kígyó fulánkjához hasonló nyelvével gyalázza igazsága és érdeme ellen», hanem még hozzá méri is magát minden üresfejűsége és tudatlansága mellett.

Megtudjuk ebből, hogy ő nem találta meg tehát a közéletben a keresett és érdemlett elismerést. Keserűségek érték, de őt a filozófia megvigasztalta. Megtudjuk azt is, hogy Madách Péter nagybátyjával osztozó pert folytatott, meg azt, hogy bátyja és ennek környezete lenézte őt tudományos foglalkozásáért, a filozófusok túlságos tanulmányáért. Ámde ő Cicero intése szerint megnyugszik, ki azt mondja, hogy «nincs jobb, mint a helyes cselekvés öntudata s a szabadsággal megelégedve megvetni az emberi dolgokat». A továbbiakban még jobban részletezvén a közte és bátyja közti különbséget, végre rátér arra, hogy kenyere sem lesz Madách Péter miatt, míg perét meg nem nyeri Naprághyék segélyével. Most azt kéri, hogy Naprághy eszközölje ki, hogy Hölgye Gáspár adja neki az alsósztregovai és kisfaludi dézmát a szokott áron, melyet eddig mindig bátyja vett meg, de most a császárra hivatkozva másnak tartják. Ugyanekkor kívánja Naprághynak, hogy sok szerencsétlensége után legyen boldog s erről egy éneket küld neki, melyben ezt a tárgyat dolgozta fel.^[61]

Megkapta-e az említett dézmát? – nem tudjuk. Madách Péterrel azonban 1604 június 11-ikén «atyafiképpen» megosztoztak, a ki egy nemes udvarhelyet és öt jobbágyhelyet kivéve, mely külön az ő számára tett adomány volt, mindent osztály alá bocsátván, Rimay egyenlő arányban a következőket kapta: Alsó-Sztregován négy egész-, három félhelyes jobbágyot és két egészhelyes puszta jobbágytelket, Kisfaludon két egészhelyes jobbágyot s két egészhelyes puszta telket. Közös maradt az alsósztregovai vámos felfogadása s a vámjövedelem megosztása, végre a kisfaludi malom jövedelme, de mindez csali akkor, ha Rimay a vételár felét (25 forint) lefizette; közös maradt a kovácsii birtokrész is, a míg «meg nem épűl» vagy véglegesen meg nem osztoznak rajta. Ha már most tudjuk azt, hogy Nógrádban egy egész jobbágytelek és rész állt egy hold (1200□-öl) belsőségből s a külsőség 20-26 holdból a szerint, hogy 1-4 rendű volt, akkor ebből hozzávethetünk, hogy a Madáchoktól anyai réven Rimay mintegy 190 kis hold területet, 8 belső egész és 3 fél telket kapott, a mi akkoriban nagyon is szerény vagyon volt. Ehhez járult az, a mi apja után maradhatott rája.^[63]

Nézetváltozás 1604-ben. – Rimay állhatossága és levele 1604 decz. 16-ikáról. – A szerencsi gyűlésen (1605 ) Bocskayhoz csatlakozik. – Bizalmi állása. – Szerepe. – Útja Erdélybe Bocskayval. – Irja a fejedelem leveleit. – Előhaladása. – Tekintélye. – Illésházynak bizalmasa. – Illésházy Bocskay mellett. – Illésházy és Rimay egyetértése. – Bocskay Budára megy. – A békealkudozások s a korponai és kassai ülés. – Rimay küldetése Illésházyhoz. – Bocskay levele. – A bécsi béke megkötése. – A zsitvatoroki béke. – Rimay Bocskay betegségéről. – Rimay a hajduk ügyében. – A zsitvatoroki béke. – Bocskay halála. – Rimay mint Illésházy híve. – Erről Rimay levele. – Illésházy bíztatása. – Rimay részvétele Bocskay temetésén. – Latin verse. – A király hűségére tér.

Mialatt ezekben az években változó szerencsével folyt a török háború, de a felszabadulás reményének vége lett s mialatt Erdélyben 1600-1604 közt az ismert borzalmak évei, a Basta uralma folyt: Rimay kevés kivétellel mind otthon tartózkodott. Csak megyéje dolgaiban vett részt s lemondani látszott róla, hogy a nyilvános életbe dobja magát, miután a hadi élettel szakított s egyéb tervei nem sikerültek.

Eközben azonban nagy változás állott elő az emberek gondolkozásában A mennyire óhajtották t. i. a magyarországiak azelőtt Erdély visszacsatolását s a török kiverését, most, midőn az ellenreformáczió diadalait kezdte aratni és a kényuralom hatalmi terjeszkedéseket tett; Erdély különállása s a törökszövetség mint a menedék egyetlen módja kezdte az emberek meggyőződését elfoglalni. Legkivált Észak-Magyarország protestánsai az eddig kivívott vallási előnyöknek legalább részben való megmentésében az Erdélyre támaszkodást találták az egyetlen mentő eszköznek.

Ezen az érzelem-változáson Rimay is átment. Az 1604-iki vallási erőszakok és alkotmánysértések mellett az emberek elméjének ez a felfogása adja magyarázatát a Bocskay majdnem tüneményesen gyors sikerének 1604 őszén s a következő év tavaszán; úgy hogy Bocskay az 1605. április közepén tartott szerencsi gyűlésre már huszonkét vármegyét hívhatott meg a tulajdonképeni Magyarországból.

Azonban Rimay nyugodt és megfontoló természete mellett elgondolható, hogy ez a nézetváltozás és a törvényes magyar királytól való elválás nála nem ment könnyen. Megállapítható egy újabban kezünkhöz jutott leveléből, hogy egész 1604 folyamán megyéjével együtt még nem csatlakozott Bocskayhoz.

E levél szerint ugyanis, melyet 1604. deczember 16-ikán írt Thurzó Györgynek, Nógrádmegye rendeivel együtt ennek házánál Esztergáron éppen köztanácskozás volt, melynek czélja nem lehetett más, mint az, hogy mit tegyen a megye Bocskay támadásával szemben, kinek hadai már a megye területén portyáztak. Innen küldte tudósítását Rimay arról, hogy Kolonits miként járt Bastának való segélyvivése közben, de ezt csak éppen említve, rátér arra, hogy az alföldi had (Bocskay hada) török és tatár segítséggel Rimaszombatba érkezett. Onnan a katonák portyázásokat tesznek Gálcs és Tamási felé, de a föld népét nem bántják s nyugalomra intik. Tudatja továbbá, hogy a császár pénzküldeménye, 250, mások szerint 200 ezer forint, a Basta számára négy nappal azelőtt (deczember 12.) Fülekbe érkezett. Onnan nem merték a Szepességbe vinni Rimaszombat felé, hanem Beszterczebánya felé indították, mert arra bátorságosabb az út. Azonban a 15-ikén elindított szekereket Bocskay katonái Vidafalvánál meglepték, a kísérő katonaságot Galsáig üzték s a pénzt elvitték. Ha dolguk így megy, tartani lehet, hogy az egész felföld a végekkel együtt kezökbe kerül. Mennyire nem volt még sem ő, sem az esztergári gyűlés Bocskay-párti, mutatja ez a megjegyzése: «mi ehez képest itt elég gondolatban (gondban), félelemben és reménységben tartjuk életünköt, Istenre bízván magunkot».^[64] Tehát nem is akartak még ekkor Bocskayhoz csatlakozni.

Azonban a szerencsi gyűlésre már Rimay is megjelent s ekkor nemcsak Bocskay híve lett, hanem Zierotin ajánlatára, kit erre hihetően Rimay maga kért meg, Bocskay maga mellé vette. Világos ez Thurzó Györgynek 1605. június 12-ikén írt leveléből, a hol ezt írja Kassáról: «Két hónapja még nincs, hogy én ő felsége mellé jöttem …» Büszke rá, hogy máris nagyobb befolyáshoz jutott. «Ő felsége – mond – beljebb vén (vőn) magához és a belső főkomornyikságot (cubicularius intimus) nekem adá. » Ebből egyszersmind megtudjuk Bocskay melletti bizalmi állásának valódi természetét.^[65]

Ezóta, mint a fejedelem bizalmasa, mindenben a béke előmozdításán működött s szolgálatai a háttérben valóban jelentékenyek voltak, mert Bocskay hallgatott rá. Ekkép segítségére volt 1605. július 1-seje óta Forgách Zsigmondnak és Pográni Benedeknek, azután Thurzó Györgynek és társainak. Ez utóbbiak a béke ügyében július 3-ikától időztek Kassán.

A velök folytatott béketárgyalásokon Rimay volt az ajtónálló s a fejedelem ismételve őt küldte Thurzóért izenettel, midőn vele tárgyalni akart. Thurzó egyébként csak július 9-ikéig időzött Kassán, Forgáchék 17-ikéig, a mely napon Illésházy is Kassára érkezett.^[66] Rimay befolyásának bizonyítéka, hogy Thurzó György a saját birtokainak kímélése érdekében neki is írt közbenjárás végett. Bocskay ki is adta erről a rendeletet, hivatkozva Thurzónak a haza és vallásszabadság érdekében az 1604-iki országgyűlésen tett szolgálataira. A fejedelem meghagyásából írt is Rimay azonnal Rhédei Ferencznek és Dengeleghi Mihálynak e tárgyban. Természetesen. Bocskay azt óhajtotta, hogy Thurzót maga részére nyerje s világos, hogy Rimay említett június 12-iki levele egyszersmind a fejedelem izenete gyanánt hangzott, azonban sikertelen maradt.^[67]

Mint a fejedelem belső embere, elkísérte őt erdélyi útjára is. Kassáról 1605. július 26-án indultak meg a Kolozsvárra augusztus 10-ikére összehivott országgyűlésre. Augusztus 22-én érkeztek Kolozsvárra, hová délután három órakor nagy díszszel vonultak be. Azonban a fejedelem a székely és szász követek kértére már 28-án Medgyesre indult s az országgyűlést oda tette át. Szeptember 14-én nyílt meg nagy fénynyel Medgyesen az országgyűlés, még aznap fejedelemnek választották Bocskayt és föl is eskették. Szeptember 18-án azonban már visszaindult, 25-én újra Kolozsvárt szállt meg s innen Bátor felé került, hol részt vett ecsedi Báthory István kir. kúriai bíró temetésén (meghalt július 27-én) s aztán Kassára tért vissza.^[68]

Rimay ugyan nyiltan nem szerepelt az erdélyi dolgokban, de világos, hogy Bocskay Magyarországra küldött legbizalmasabb leveleinek legalább egy részét vele iratta. Bizonyítékai ennek Bocskay 1605. június 28, július 10, október 24-iki, Illésházyhoz intézett levelei, melyekben a jeles férfiut, miután ez több levelében hű szolgálatait neki fölajánlotta s júliusban már tárgyaltak is Kassán, magához hívta, ügyéhez kapcsolta, lebeszélte a Bécsbe meneteltől s tudjuk, hogy még előbb Krakóba Kátay Mihályt követül is elküldte hozzá. E levelekben a bizalmas közlések egész sora van, de nem érintik közelebbről Rimay életét, csak úgy jellemzők, mint a bizalom jelei. Így Rimayval iratta meg a fejedelem, hogy békülni kész, de a prágai udvartól, melynek igéreteiben a nemzet annyit csalódott, biztosítékot kíván. Rimay kezeírása az is, hol Bocskay felajánlja a királynak a törökkel is a békekötést, mert ez most egészen tőle függ. Éppen ezért, mielőtt a nagyvezérrel találkoznék, Illésházyval óhajtott előbb tárgyalni. «De minekelőtte az a beszélgetés lenne, – írja Bocskay október 24.-én – értvén Homonnay urammal egymást kegyelmetek, adja értésére odafel, a kiknek illik, hogy én keresztyén ember vagyok s keresztyénnek akarnám ezután is a keresztyén országokkal mind magamat, mind peniglen nemzetemet esmertetnem. Lássa azért ő felségek, mint akarnak velem az ő javokra s hasznokra s megmaradásokra is a török nemzet előtt szolgáltatni, s mi jóval is akar ő felségek a magyar nemzetnek s nekem is lenni. Mert e bizony dolog, a mint e mostani főkövetétől is nekem üzente a vezér, hogyha én akarom és ha közönségesen a magyar nemzetnek vagy a magyar urak tanácsának is ugy tetszik hasznosbnak, avagy hogyha abban függ a magyar nemzetnek megmaradása s előmenetele: kész leszen a német nemzettel való békességre. De hogyha én nem akarom s nem akarja velem egyetemben a magyar tanács is, hát ő nem békéllik. Sőt, hogy kegyelmetek értse, ugyan tanácsol is engemet a vezér, hogy ne legyen meg még a németekkel való békéllésünk.»^[70]

E levelezés, mely Bocskay egész gondolkozását teljes hűséggel tárja elénk, Rimay kezeírása, de nem egyszersmind fogalmazása. Világosan a fejedelem tollba mondta, mert egyszerűsége és határozottsága nem vall Rimay dagályos és czikornyás irályának szélességére és bőbeszédüségére.

Rövid időn, 1605 vége felé, Rimay már a fejedelem tanácsosa (consiliarius) és kincstartója (thesaurarius), de egyszersmind, a mint leveleinek czímzése mutatja, belső titoknoka is (secretarius intimus) lett.

Ebben a szerepében állandóan egy elég tekintélyes levelezés tárgya, melyben igen előkelő felsőmagyarországi urak. és úrnők kérték pártfogását a fejedelemnél. Ezek Horváth Gáspár, Homonnay Drugeth Bálint, a fejedelem generálisa, a ki öt régi kedves barátjának czímezi és nevezi, Perényi Zsófia (Kolonitsné), Thurzó György, a ki a kassai ülésre nem mehetvén el, maga helyett Keczer Andrást ajánlja Rimay kegyeibe, aztán Thurzó Miklós, a ki jó néven veszi, hogy bizonyos dézma érdekében kedvében járt és Bosnyák Tamás, ki egy donatióban kéri közbenjárását, hogy úgy kapja meg, mint Rimay megfogalmazta.^[71]

Mindebből az látszik, hogy Rimay főkép felsőmagyarországi összeköttetései érdekében járt el Bocskaynál. Másfelől azonban kiviláglik az is, hogy ő Thurzóval, a ki mindvégig királypárti maradt és Illésházyval, meg másokkal, a fejedelem környezetében ahhoz a békepárthoz tartozott, mely az okvetetlen törésig harczolni akarókat ellensúlyozta és le is győzte. Ebben minden egyeben kívül különösen két ok vezette ezt a pártot. Ezek egyike Bocskay hajdúinak szertelen pusztításai a felföldön s azon túl is, melyek által a fejedelem nyomást kívánt gyakorolni; mert tudta, hogy a mely pillanatban gyengébbnek mutatkozik, összes eddigi sikereinek vége. Másik az, hogy csak egy gyors és sikeres békétől várhatták a haza nyugalmát s ezért egyszerre akartak békét a török és a magyar király közt is.

De különösen Illésházy volt mindenben Rimay vezetője, a kit 1606. deczember 31-én a kor hízelgő nyelvén Josuénak nevez, de szemmelláthatóan neki ez meggyőződése is volt. Többre tartotta, mint Bocskayt és főképen mélyebbre látónak, ki a közérdeket inkább megérti, talán önzetlenebb is, mintha bizony Bocskay nélkül vala juthattak volna hasonló helyzetbe.

Rimay egyébként hihetőleg Bocskay mellett ismerkedett meg Illésházyval s minden esetre itt léptek közelebbi érintkezésbe.

Illésházy, mint láttuk, először 1605. július 17-én ment a fejedelem sürgetésére Kassára, tehát éppen azon értekezletek végen, melyekben Bocskay Thurzó Györgynek, Forgách Zsigmondnak és Pográni Benedeknek először adta át írásban békefeltételeit, melyeket ezek szintén írásban közöltek Mátyás főherczeggel.

E békepontok szövegezésében, melyek mindvégig a tárgyalásokban alapul szolgáltak, Illésházy is részt vett, sőt éppen tőle származik az a tanács, hogy a viszonyok kedvező alakulását és Bocskaynak a töröknél levő befolyását föl kell használnia, hogy egyidejűleg a német császár s a török közt is békét eszközöljön ki.

Illésházy ez alkalommal július 20-ig, a fejedelem Erdélybe indulásáig maradt Kassán. Bocskay ekkor Illésházynak nemcsak az udvar által elkobzott birtokait adta vissza, hanem kincstartójává s a Dunántúl főkapitányává tette.

Ez volt az első alkalom, midőn egyrészről Bocskay belátta, hogy Illésházy az a férfiú, a ki a prágai udvarral és Mátyás főherczeggel való tárgyalásokra s a békekötés közvetítésére legalkalmasabb; másrészről Illésházy egy teljesen megbízható, szelíd, jóakaratú, hazaszerető embert ismert meg Rimayban, kinek egyetlen valódi dicsvágya volt a fejedelem mellett szolgálni hazája érdekeit és mert ezeket legjobban biztosítva egy, a királylyal kötött jó békében találta, tehát Illésházy utasítására mindent elkövetett, hogy a fejedelmet túlheves környezetével szemben a kettős békére hangolja.

Béke a lehetőség határai közt: ez volt az az elv, mely e két férfiut, Illésházyt mint főnököt, mint mestert és Rimayt mint tanítványt egy magasabb érdekben egyesítette. És ebben a szerény, derék férfiunak, mint a fejedelem bizalmasának, módjában volt oly szolgálatokat tenni, melyekre utóbb joggal hivatkozott s melyeket Illésházy is elismert.

Midőn Bocskay 1605. október elején Erdélyből Kassára visszatért, a mire a bécsi alkudozások miatt Illésházy majd nem türelmetlenül sürgette, Illésházy a fejedelemnél újra megjelent s neki tulajdonítható az, hogy a fejedelem, midőn Pest alá indult, hogy Lolla Mohamed nagyvezérrel találkozzék, október 23-ikáról kihirdette azt a tábori gyűlést, melyből utóbb a nevezetes korponai országgyűlés lett. Rimay természetesen elkísérte a fejedelmet Pest alá is, vele ment Illésházy és a fejedelem fővezére, Homonnay Drugeth Bálint is. Tanuja volt a november 11-iki (1605) Pest melletti fényes találkozásnak és ünnepi jeleneteinek. Együtt indult el november 12-én Rákosról a fejedelemmel s érkezett meg 17-ikén Korponára, hol a nagy súlyú gyűlés november 23-ikától deczember 3-ikáig tartott.

Minderről Rimayt illetőleg csak annyit tudunk, hogy folyton a békepárthoz tartozott s e törekvéseiben Illésházyt támogatta, de neve a tárgyalások során nem fordul elő. A gyűlés lezajlása után, 1606. január 7-én Illésházy Bécsbe érkezett a béke feltételeivel. A fejedelem és vele Rimay Kassára tért vissza.

A bécsi tárgyalások február 9-ikéig tartottak, midőn Illésházy a különben elfogadhatatlan választ elküldte a fejedelemnek, ki most Kassán újabb országgyűlést tartott április 25-ikétől május 15-ikéig. Ezen a gyűlésen újra érintkezett Rimay Illésházyval, ki ez alkalommal, mint 1607. január 2-ikán írja, hat hetet töltött Kassán.

Május közepén indult el Kassáról, még pedig most már teljhatalommal Illésházy az újabb bécsi tárgyalásokra. Június 4-ikén érkezett Bécsbe, 6-ikán kezdtek tárgyalni s 23-án állapodtak meg a bécsi békében.

Ezekre az alkudozásokra esik, hogy Rimay, mint a fejedelem bizalmasa, már pár nap mulva, május 2-ik felében, Illésházynál járt. Így lehet az, hogy Illésházynak május 26-iki, Komáromban kelt levele Ali budai basához a Rimay fogalmazványában maradt ránk. A levél a törökkel folytatott béketárgyalásokról s a töröknek hódolandó falvak pontos feljegyzéséről szól.^[76]

Mi tárgyban járt ekkor Rimay Illésházynál? Erre nézve elég biztos hozzávetés tehető. Ugyanis láttuk, hogy Illésházy Kassán úgy a rendektől, mint Bocskaytól teljes meghatalmazást kapott az újabb tárgyalásokra, mely meghatalmazás május 15-én kelt. Azonban, mint Bocskaynak ezekben a napokban Illésházyhoz írt levelei mutatják, a fejedelem környezetében olyas hírek járták, hogy Illésházy a magyarok és Bocskay érdekei mellőzésével is békét köt. E hírekre pedig jó alkalom volt az, hogy Illésházy még az udvarral való megegyezés előtt a hadi nép egy részét Bocskay tudtán kívül elbocsátotta, mi által Bocskayt a török előtt is gyanuba keverte. E miatt Bocskay szemrehányásokat tett neki június 3-iki levelében is, intve, hogy utasításaihoz és a haza javához tartsa magát. Mert Bocskay természetszerüleg és méltán meg volt róla győződve, hogy a mely pillanatban a prágai udvarnak sem az ő, sem a török fegyveres erejétől nincs mit tartania, vagy ha a törökkel békét köthet Bocskay feje fölött, azonnal minden eddigi győzelmeinek gyümölcse oda van, holott pedig ő maga már ebben az időben betegségtől gyötörve időzött Kassán s csak onnan intézhette ügyeit.

E részletkérdésekben járt Rimay a fejedelem nevében Illésházynál. Ezeknek az itt említett körülményeknek és Rimay szóbeli értesítésének lett eredménye, hogy június elején Bocskay váratlanul a béketárgyalásokat megszüntette és június 14-iki újabb részletes utasításaiban, melyeket elfogadtak és aláírtak a közben összehívott erdélyi és felsőmagyarországi rendek képviselői is, ennek részletes okait adván, ezt az iratot Rimayval akarta Illésházyhoz küldeni, de Rimay betegsége miatt Deseőfy János által küldte el.^[78]

Az eredményt csak röviden említjük. Illésházy felháborodva utasította vissza a vádakat július 2-ikán, de miközben Bocskay még pár levélben figyelmeztette, hogy a májusi utasításokhoz tartsa magát, ő már június 23-án megkötötte a békét és július 4-én egy ünnepélyes nyilatkozatban fejtette ki, hogy teljhatalmánál fogva ezt tenni joga volt.

Augusztus 6-án Rudolf, 17-én Bocskay is aláírván a bécsi békét, most már csak a zsitvatoroki békealkudozások befejezése volt hátra. Ebben is Illésházy volt a Bocskay fő megbizottja. Ugy látszik, hogy Rimay egyszer ebben az ügyben is izenettel járt nála; de ez csak föltevés, melyet Illésházynak október 8-iki Rimayhoz intézett és erre Rimaynak deczember 31-iki válasza támogatni látszik. Nem lehet tehát róla e békekötésben mint a fejedelem megbizottjáról beszélni, mint a hogy ezt írják; mert a zsitvatoroki tárgyalásokon nem is volt jelen. Illésházy itt említett levele válasz a Rimayéra, ki őt a fejedelem nagy betegségéről tudósította.

Ugyanis Bocskay, mint tudjuk, méreg miatt 1606. május második felében veszélyes beteg lett s noha pár nap mulva, május 24-én jobbulást érzett, többé nem gyógyult meg, deczember 29-én bekövetkezett haláláig. Állapotáról május 25-ike óta Rimay mindegyre értesíti Illésházyt, úgy a bécsi, mint a zsitvatoroki tárgyalások alatt. Eközben azonban Bocskay, míg ezt a második békét is meg nem kötötték, a hajdukat körülbelül ugyanazon létszámban és folytonos hadi állapotban tartotta a felvidéken a föld népének rendkívüli megterhelésére, kiknek éppen ezért visszahívását Illésházy untalan sürgette. Rimayt is meghízta, hogy Bocskayra hasson s egyszersmind tudósítsa őt a fejedelem állapotáról.

E két dologra, de kivált a hajdukra vonatkozik Illésházy levele. Szerinte a hajduk által sanyargatott szegény emberek sírása, rívása oka a fejedelem betegségének; sőt ő is e miatt volt beteg, holott ő ehhez az istentelenséghez tanácsát nem adta. Ez annyira meggyőződése volt, hogy utóbb 1607. január 10-iki levelében Bocskay halálát is az Isten e miatti haragjának s nem méregnek tulajdonítja. Igéri, hogy csak annál inkább rajta lesz a török béke megkötésén. Kéri Rimayt, hogy, mert készek a hajduk maguk is visszatérni és letelepedni, bírja rá a fejedelmet, hiszen a hajduk használható része Komáromtól a Tiszáig fekvő végvárakban is letelepíthető, melyekbe 18-20.000 ember kell. A többi ám menjen haza szántani. Több más apróbb dolgát is rábízza s egyszersmind igéri, hogy oda való dolgait viszont meg ő fogja eligazítani és inti, hogy híre nélkül meg ne házasodjék.^[80]

Végre 1606. november 11-én aláírták a zsitvatoroki békekötést is a török, Rudolf és Bocskay megbizottjai. Illésházy a sikeres fáradozás önérzetével személyesen vitte el Kassára pecsét alatt a békekötés egy példányát.^[81]

A mint a ránk maradt fontos, de eddig mégis csak hiányosan ismert levelezésből világos, Illésházy úgy levelekben, mint ritkább találkozásaik alkalmából sok titkos izenetet adott át Rimaynak a fejedelem számára és más bizalmas dolgokkal is megbízta. Ezek közé tartozik a hajduk elbocsátásán kívül különösen az, hogy leveleit Bocskay írásai közül gyüjtse össze és szolgáltassa neki vissza; mert már ekkor világos volt, hogy a fejedelem sokáig nem élhet. Ezt Nyáry és Rimay megtették s Illésházy a saját leveleit a legnagyobb részben visszakapta. A hajdukra nézve Rimay 1606. deczember 31-éről, tehát Bocskay halála után két nappal, ezeket írja: «Nagyságod arányozhatta s vehette eszébe jól, az jó és haszonra való tanács mely igen nehezen vert fészket (a fejedelem) fejébe, s mely rest executora is vala a publicum commodumra szolgáló dolgoknak». Elmondja aztán, hogy sok minden nem történt volna, ha csak megfogadja azokat, a miket Illésházy legutóbb is tőle izent. Itt egy oly találkozásra utal, melynek idejét csak sejtjük, hogy a zsitvatoroki tárgyalások megkezdése előtti időre vonatkozik. Arra kéri aztán Illésházyt, hogy tarthassa meg földjét, hogy «lakhassék is az maga természete szerint való csendes s istenfélelemben nevelt emberekkel együtt». Ha megtarthatná a Bocskay által neki adott jószágot, melyet egy bizonyos összegben kapott, vagy ha megkapja az összeget, akkor már csak Illésházyért sem megy Erdélybe lakni. Kéri ebben segítségét; «mert – mond – Nagyságoddal bizonyíthatok, hogy én a keresztyénségnek itt laktomban nem voltam gonosz és haszontalan szolgája; operált általam is nem keveset az úristen, holott minden occasióban, ugyan gyűlölségem nevelésével is, mindenkoron oppugnáltam én az én uramot, hogy a keresztyén fejedelmekkel megegyezzen. Ő maga körül is penig a mennyi nyughatatlan forgolódásom lőn éjjel-nappal, méltó, hogy ottan Nagyságod által az én jutalmam rám térjen».

Illésházy 1607. január 10-iki válaszában teljes pártfogást igér Rimaynak, a ki ily előzmények után határozta el, hogy visszatér Nógrádba és a király hűségére. Egészben örvendett, hogy a nehéz viszonyokból szabadul s nem kell Erdélybe mennie.

Egyelőre azonban Kassán maradt. Bethlen Farkas említi, hogy midőn 1607. február 2-án ott a nagy templomban Bocskay nagyszabású halotti ünnepét tartották, a feldíszített koporsó mellett előbb Alvinczy Péter ref. pap, utána Rimay tartott beszédet, mindkettő magyar nyelven, végül Thököly Sebestyén latinul. Ekkor a halotti tisztesség folytatását más napra halasztották, mikor a holttestet is Erdélybe indították. Erre az alkalomra régi magyar szokás szerint, mint Ortelius írja, egy gyász-zászló is készült s ennek egyik oldalát arany betükkel a Bocskay érdemeiről szóló felirat, másikat pedig hét distichon ékesítette. Ez utóbbiakat, mint Bethlen Farkas írja, szintén Rimay költötte. Ezekben Bocskay nevében szól, hogy Christus koronája, Pannonia, az ő szülőföldje, ő Christus nevében folytatott háborut s a haza üdvéért fogott fegyvert; az ő vezetése alatt a haza győzött, ő békét szerzett, most ő maga legyőzetett, de nem a harcz, hanem méreg miatt. Kéri Krisztust, egyetlen üdvösségét, hogy tegye, mert teheti, hogy míg ő nyugszik, hazája Krisztust dicsőítse s szent dicsérete megsokszorozva, hazája térein mérhetetlen díszre jusson. Ezt a zászlót, midőn Bocskayt Kolozsvárt eltemették, sírja fölé függesztették.

Azonban, noha, mint láttuk, e verseket Rimay írta, ő maga az erdélyi temetésen nem vett részt. Hazatért s Illésházyval együtt II. Mátyás hűségére állott és szolgálatába szegődött.^[86]

Rimay otthon. – A két béke biztosításának kérdése. – A hajduk fölkelésének híre. – Rimay az érsekujvári tárgyalásokon. – A vitás kérdések. – A tárgyalások eredménye. – Rimay Sztubnyán. – Követnek jelöltetik Herberstein mellé. – A zsitvatoroki béke jellemzése. – A követség czélja. – A béke 16-ik pontja. – Herberstein és Rimay Komáromban. – Alkudozások. – Herberstein és Rimay Budán. – Nehézségeik és alkudozásaik Alival. – Óvatosságuk. – Útjok Konstantinápolyba. – Fogadtatás a szultánnál. – Kérelmök. – Tárgyalásaik a béke alapján. – Második fogadtatás a szultánnál. – Újabb emlékírat. – Rimay latin beszéde s ennek tartalma. – Jellemzése. – A törökök a békéről. – Csűrés-csavarás. – Rimay szerepe a követségben. – A hódolt falvak ügye. – Sikertelenségök e kérdésekben. – A békeokmányok kicserélésében a nehézségek. – Huzavonák. – Az okmányok kicserélése. – A béke későbbi sorsa.

Bocskai halálával, noha a zsitvatoroki békét Rudolf 1606 deczember 9-én és 1607 április havában kétszer is megerősítette, még éppen nem lett vége a bajoknak, sőt egy ideig Rudolf úgy a bécsi, mint a zsitvatoroki békét egyaránt veszélyeztette. Ekkor a béke barátjai a Bocskay által oly nehéz viszonyok közt kivívott két béke föntartása körül csoportosultak Illésházy vezérlete alatt.

Rimay megkapván a Bocskay által adományozott jószágrészt Illésházy közbenjárására, az 1607. évet már otthon töltötte. Legtöbbet A.-Sztregován tartózkodott, de közben Illésházy mellett is mint Mátyás híve, folyton működött. Ekkép midőn Rudolf 1607 Jakabnapjára (július 25.) Pozsonyba országgyűlést hirdetett, Illésházy meghívására annál inkább sietett oda, mert híre járt, hogy Rudolf a Kollonits Szigfrid s más hívei segélyével valami meglepetést tervez.^[87]

Ismeretes, hogy Rudolf a magyarok által annyira várt országgyűlést sohasem nyitotta meg s a rendek szeptember 7-én a pozsonyi káptalan előtt letett tiltakozásuk után elégedetlenül oszlottak szét. Most egyik baj a másik nyomába lépett. Ezek közül a felső megyékre nézve legfontosabb az volt, hogy a hajduk, megfosztatván Kállótól és Hadházától, Nagy András vezérlete alatt fegyvert fogtak egyenesen a bécsi béke ellen s ebben a budai basával is egyetértettek.

Nógrádmegyébe e fölkelés első hírei éppen 1607 október 29-én, az őszi megyegyűléskor érkeztek meg. Ezen Rimay is ott volt Losonczon. A megyegyűlés ezt vakhírnek tartván, nem végzett semmit. November első napjaiban szabatosabb hírt kapván, újra gyűlést tartottak s intézkedtek a megy-e fegyverbe állításáról. November 11-én harmadszor volt Losonczon megyegyűlés, midőn már híre járt, hogy a hajduk közelednek. A megye helyzete egyelőre nem volt könnyű, mert a béke barátait a törökök s a hajduk «német ebek»-nek nevezték. E bajok miatt történt, írja Rimay talán Forgách Zsigmondnak november 13-ikáról, hogy igérete daczára nem látogathatta meg.^[88]

Azonban a veszély mégsem bizonyult valónak. Most aztán Rimayt Illésházy mellett azok a mozgalmak foglalták le, melyek Mátyás trónrajutását és Rudolf kényszerű lemondását megelőzték s a két béke sorsát Rudolf részéről biztosították. Jelen volt a nevezetes érsekújvári tárgyalásokon is, melyeket Rudolf, illetve Mátyás biztosai folytattak a budai basával és a török biztosokkal a zsitvatoroki békének kiegészítő, de függőben maradt kérdéseiről.

Ezeket a kérdéseket a következő okok vetették fel: I., A zsitvatoroki béke nem szabta meg pontosan azoknak a faluknak jegyzékét, melyek a török kezébe jutott Esztergomhoz és Nagykanizsához voltak számítandók, mint a török hódoltság részei. Esztergomra nézve a béke 16-ik pontja intézkedik ugyan az itt említendő módon, de a török szöveg itt is mást állapított meg, mint a latin és a törökök a magukéhoz ragaszkodtak.^[89] A két álláspont közti különbséget ebben adhatjuk: a magyar biztosok a béke szerint csak az 1595-ben hódolt falvakat kívánták átengedni, a törökök mindazokat követelték, melyek Esztergom 1605-iki meghódításakor kezökbe kerültek. Ugyanez volt az eset Nagykanizsánál is, de majdnem még bonyolultabb. 2., A zsitvatoroki béke töröknyelvű példányai, minthogy a császár és a Bocskay által küldött biztosok nem tudtak törökül, több másban is lényegesen egyebet tartalmaztak, mint a latin szöveg, de minthogy a keresztyén biztosok aláírták, a törökök amazokat akarták csalt hiteleseknek tekinteni s erre minden közbeneső megállapodás ellenére minden tárgyaláskor visszatértek.

Az 1608 márczius 28-án kötött érsekújvári egyezkedés szerint azonban a török megbizottak színleg legalább engedtek és alapul a zsitvatoroki szerződés latin szövegét fogadták el. Ekképen megegyeztek abban is, hogy Rudolf követei 40 nap alatt a portára induljanak a békeokmányoknak kicserélése és a békében kikötött 200.000 forintból 150.000 forint ajándéknak bevitele végett.

Alig végződtek be ezek a tárgyalások, Illésházy megbízásából április első felében Rimay Sztubnya-fürdőre ment egy értekezletre, honnan 14-ikéről egy levelét ismerjük Révay Ferenczhez. Ez az értekezlet kétségtelenül hadszedésre vonatkozott.

Innen Komáromba sietett, hogy Herberstein Ádámmal találkozzék. Őt küldte ugyanis Mátyás követül a portához az érsekújvári megegyezés értelmében. Ámde minthogy a magyar-osztrák állapotok éppen ebben az időben még jobban bonyolódni kezdtek; a törökök ekkor már kezdték megbánni a rájok nézve kedvezőtlennek gondolt békét. Újra nehézségeket támasztottak az Esztergomhoz csatolandó falvak dolgában. A zsitvatoroki béke csakugyan kedvezőtlen volt a törökre nézve már csak azért is, mert ez volt a törökkel kötött első béke, melyben a szultán a német császárt többé nem «bécsi király»-nak, hanem egyenrangú uralkodónak ismeri el, továbbá az évi adó helyett egyszersmindenkorra elfogad 200 ezer aranyforint ajándékot és belenyugszik, hogy az uralkodók három évenként egyszer kölcsönösen ajándékokat adjanak egymásnak. Másrészről azonban az is igaz, hogy a béke éppen a törökre mégis kedvező volt abban, hogy a hódoltság nagyobb lett. Ugyanis Magyarország 5136□-mf. területéből legkevesebbet, körülbelül 1222□-mfdet kapott a magyar király, szemben a török körülbelül 1859 és Bocskay 2082□-mf. területével.

Mialatt Mátyás 1608 elején Rudolf ellen haddal készült, még mielőtt május elején Bécset odahagyta volna, megbízta a föntiek szerint május 6-án báró Herberstein Ádámot, belső kamarását és bizalmas emberét, hogy mint követ az ő és Rudolf nevében menjen Konstantinápolyba s a szultánnal értekezve cserélje ki a Rudolf által aláírt békeszerződést a szultán által aláírt példánynyal s egyszersmind vigyen be a 200 ezer aranyforintból 150 ezeret, valamint más egyéb ajándékokat a török főemberek számára. A fenmaradt 50 ezeret visszatértekor kellett Budán Ali basának átadni. Ebben a követségben társul (adjunctus, orator) mellé adta magyar részről Rimay Jánost, a kit erre Illésházy ajánlott, mint a törökkel való alkudozásban s a magyar viszonyokban jártas embert. Ezzel Mátyás egyszersmind meg akart felelni a magyarok azon kívánságának, melyet utóbb az 1618: XXXVII. t.-cz.-ben törvényileg is kifejeztek, t. i. hogy a követek egyike mindig magyar legyen.

Ez a követség egyrészről nem volt veszélytelen, mert a török udvar gyakran a követekkel minden népjog ellenére bánt s Rimay csakugyan utóbb «molesta periculosa mea peregrinatio»nak nevezi;^[92] másfelől a török udvar ravaszsága, a békeszövegek már említett különbözősége miatt nagy körültekintést és főkép határozottságot kívánt. De ebben az esetben volt más nehézség is. Ki kellett ugyanis eszközölni, hogy a török szultán szintén követséget és ajándékot küldjön a német császárnak. Volt azonkívül a békének egy fontos pontja, a 14-ik, melynek értelmében a császár követei, midőn a szultánhoz mennek, tőle «azt kérhessék, a mit akarnak».

Ennek a pontnak eredete, mely így magában tekintve, méltán tetszik furcsának, az, hogy a zsitvatoroki tárgyalásokban a császár megbizottjai s a magyar biztosok főleg három végvárat követeltek vissza a töröktől a béke zálogául, t. i. Esztergomot, Nagykanizsát és Egert. Kívánták ezenkívül bizonyos foglyok szabadon eresztését és a hódoltságban az adónak oly megszabását, mint még Szulimán idejében volt. Meg akarták t. i. menteni az ott lakó magyarságot a tűrhetetlen zaklatástól.

Volt tehát elég nehézség, a mit el kellett oszlatni. Ügyes diplomatizálásról volt itt szó, melyet, mint meglátjuk, Herberstein és Rimay végre sem tudtak sikerrel befejezni. Rimaynak egy későbbi, Illésházyhoz írt leveléből tudjuk is, hogy ő erre a követségre csakis Illésházy rábeszélésére vállalkozott, a ki Komáromban ezért Mátyás nevében neki királyi adományt igért.^[93] Ugyanekkor Illésházyval megegyeztek mindabban, a mit neki a szultán előtt a magyar rendek nevében el kell majd mondania, hogy Esztergom, Kanizsa és Eger visszanyerése, a mint remélték, annál biztosabb legyen. Minderről és a külön utasítás tartalmáról alább szólunk.^[94]

Herberstein május 6-án elindulván Bécsből, Komáromban találkozott Rimayval, a hol «némely le nem küldött dolgok miatt» június 21-ikéig várakoztak. E le nem küldött dolgok alatt a 150 ezer aranyforint értendő. Másik akadály a hódoltsághoz sorozandó falvaknak újra felvetett kérdése volt; már pedig ezek közül legalább az Esztergomhoz sorolandók pontos jegyzékét Illésházy nem akarta függőben hagyni. Éppen ezért e hódolt falvak jegyzéke és a rabok dolgában Illésházy és Ali budai basa, továbbá Halil budai főmufti kadi (főpap bíró) közt azalatt állandóan folytak a tárgyalások, a míg követeink Komáromban időztek. Végre június 18-án oly megegyezés jött létre, mely szerint az esztergomi falvakra nézve legyen irányadó a zsitvatoroki béke tizenhatodik pontja, de egyelőre minden maradjon úgy, a mint van, a míg a követek visszatérnek. Majd akkor a béke értelmében végleges jegyzéket készítnek kellő kihallgatások eszközlésével, ugyancsak a béke tizenhatodik pontjára támaszkodva. Ez az elhalasztás jó sakkhúzás volt a török részről, mert aztán a kérdést végleg megoldhatatlanná tette, ugyanis a status quo az állandó zavarok közt a töröknek kedvezett.

Végre is a követek végleges megállapodás nélkül indultak el, oly tervvel, hogy Alival Budán tovább tárgyalnak egy és más kérdésben s egyebekben a szultánnál reméltek sikert. Június 23-án értek Budára és 24-én voltak először Ali basánál. Átadták a neki szánt ajándékokat, ő is selyemkaftánt adott nekik s udvarias biztatásokkal halmozta el. Egyéb nem történt. Másnap a basa ünnepélyes kíséretet küldött értök s válaszul előadta, hogy ő is melegen óhajtja a békét, sőt maga szeretne velök a szultánhoz menni, de sok dolga miatt nem tehetvén, két meghitt ügyvivőjét küldi velök, hogy egyetértve járjanak el.

Ezután a Székesfehérvár elfoglalásánál a hitlevél daczára visszatartott több keresztyén fogoly kibocsátásáról tárgyaltak. Erre a basa azt felelte, hogy ezek olyanok, kik nem tették le a fegyvert s csak a szükségben adták meg magukat. Ezek most Belgrádban vannak s csak csere útján szabadíthatók ki. Ezután azokról a foglyokról tárgyaltak, a kik a zsitvatoroki béke után estek török vagy magyar kézbe. Ezek kölcsönös kibocsátásában megegyeztek. E ponton a basa kívánta a győri, az érsekújvári és kivált a Battyáni Ferencz kezében lévő összes török foglyok szabadon bocsátását. Tárgyaltak azután arról, hogy a hódoltságon lakó magyar falvakra a spahiák ne menjenek rá, ne követeljenek a nyomorult földnéptől nagyobb adókat a megszabottnál. Ezt a basa készséggel megigérte és ha a magyar kapitányok ily eseteket jelentenek, ő szigorún fog eljárni.

Kérték aztán, hogy segítse őket utazásukban, minthogy konstantinápolyi útjokban Buda mintegy kapujok, segítse továbbá tanácsaival és bocsássa útjokra. Ő minderre kész volt s kivált ha terveiket megismeri, kész ő is biztosainak meghagyni, hogy a török udvarban segítségökre legyenek; de mivel ezek vasárnapig (június 29.) nem indulhatnak el, tehát addig maradásra kéri őket is. Mindebben megegyeztek. Kértek aztán egy hírnököt a basától, a kit saját emberökkel előre küldhessenek, hogy ellátásukról a török fővárosban gondoskodjék. Végre kértek tőle ajánló leveleket a szultánhoz, nagyvezérhez s a török főemberekhez, hogy minél jobban és gyorsabban végezhessenek. Ezzel az értekezlet véget ért.

Másnap, június 26-án újra a basához hivatván, jónak látták maguk közt abban állapodni meg, hogy terveiket a szultántól kérendő dolgokra nézve, félvén, hogy Ali is gátolni fogná őket, legalább a főbbekben nem árulják el. Délután a basához menvén, bemutatták neki a császár által megerősített békeokmányt, melyet ez, megdicsérvén rajta a pecsétet, tisztelettel megcsókolva adott vissza. Előadták, hogy ennek megerősítése a szultán által az, a mi főczéljok. A zsitvatoroki béke által adott jogra nézve, hogy szabad a szultántól azt kérniök, a mit akarnak, kitérőleg azt mondták, hogy mivel kéréseiket a szultán érzületéhez és a körülményekhez mérik, tehát most nem szólhatnak róluk. A mi azt illeti, hogy valami nem közönséges kéréssel járulnak a szultánhoz s hogy ezt megnyerni is reméllik, erre nézve bíznak a szultán jóságában és bőkezűségében. Mindezekre reménynyel várakoznak úgy a magyarok, mint a velök szövetséges tartományok lakói. Ennek a várakozásnak s egyszersmind a szultán hírnevének nagy javára lesz, ha a magyaroknak és szomszédjaiknak, kik máris a szultán barátjai, e kérésöket, melyet ők a szultán nagy kára nélkül és birodalmának nyugalma érdekében is alig nélkülözhetnek, a szultán teljesíti. Ha tehát a basa ebben őket, mint követeket elősegíti, a mint ezt később neki a maga idejében megmondják, számíthat a szövetkezett tartományok bőkezűségére. Minderre a basa politikusan azt felelte, hogy úgy a békepontokat, mint a követeknek azt a jogát, hogy kérniök bármit szabad, ismeri; tehát csak kérjenek s nem kétli, hogy a szultán a kérést teljesíteni fogja. A mi őt illeti, ő ebben mind levelei, mind küldöttei útján közbenjár.^[97] Mindezt oly látszólagos jósággal mondta, hogy Rimayék teljesen meg voltak győződve Ali őszinteségéről.

Elindulván vasárnap (június 29.) Budáról, Ali basa velök ment Mohácsig, hová Tolnától fogva záporesőtől verve érkeztek meg. Ott megjelent Ibrahim kanizsai basa is, kinek Ali utasításokat adott arra az esetre, ha neki magának Herbersteinékkal egész Konstantinápolyig nem lehetne mennie. Erre nézve ugyanis Ali hírnököt küldött engedély végett a szultánhoz, kinek Belgrádba kellett izenetet hoznia számára. Rimay egyébként nagy dicsérettel szól Aliról s a köznép iránti jóságáról. Július 7-ikéről írja azt is Illésházynak, hogy úgy Ali, mint az összes törökök és a föld népe, óhajtják a békét s örvendenek neki. Ő tehát nem helyesli, hogy Kollonits Siegfried oly levéllel támadja meg Alit, mintha Kanizsához titkos czélzattal török-tatár katonaságot vonna össze. Ő ellenkezőleg, szeretné, ha Ali velök mehetne Konstantinápolyba, mert jóakaratunak látja a béke s a magyarok kívánságai iránt.^[98] Ebben Rimay bizonyára csalódott. Ali nyájassága és politikus hízelgése megtévesztette, a mi egyébként szokott eljárása volt a törököknek. Ezt nevezi Zrinyi török opiumnak.

Adataink most már megapadnak. Csak azt tudjuk, hogy Fejértemplomban is megálltak. Belgrádban Ali nem kapta meg az engedélyt, hogy velök mehessen. Ők maguk ünnepélyes fogadtatás közben 1608. szeptember 2-ikán értek Konstantinápolyba, a mint ezt II. Mátyáshoz intézett közös jelentésökben írják, mely a következőkben fő forrásunk.^[100]

Konstantinápolyban szeptember 11-én Musztafa, a nagyvezérhelyettes, meg a többi vezér, kiknek mind ajándékot vittek s végre 16-án, miután 15-én megbízólevelöket átadván, a hiteles török békeszöveget összevetés végett elkérték, a szultán, I. Achmed, a ki ekkor mindössze 19 éves volt, fogadta őket. Ez a fogadás nagy pompával így folyt le. Az összes vezérek kor szerint a szultán trónja előtt álltak, a német tolmács (dragoman), Di Farro Mátyás, beszéd mellett átadta a megbízóleveleket és egy emlékiratot s Herberstein is a hozott 150 ezer frtot («ezüst, arany mivűl, drága marháúl és pénzűl»), előadva, hogy a többi 50 ezer frtot Budán fizetik le visszatértök után. Mindezt rangban a legutolsó vezér vette át s így ment sorban, a szultán kezébe. Ezalatt senki nem szólt s a követek úgy távoztak, a mint beléptek.

Annak az iratnak latin szövege, melyet Herberstein és Rimay szeptember 16-án a béke ügyében átadtak, ismeretes, még pedig Rimay fogalmazásában. Ez az irat a békekötés 14-ik pontjára van alapítva, mely szerint, mint láttuk, a császár követei a szultánhoz megérkezvén, tőle « azt kérhették, a mit akarnak». Már most a békepontok megerősítésén kívül, rajzolván Kanizsa vissza nem vétele miatt a keresztyén fejedelmek és a pápa rosszalását, kérték Kanizsa, továbbá Esztergom és Eger vissza adását, hivatkozva a török szultán nagylelkűségére és Szolimán példájára, ki az elfoglalt részeket szintén visszaadta s ezzel a keresztyén fejedelmek becsülését és a magyarok szeretetét megszerezte. A kérelem harmadik része a foglyokra vonatkozott. Kérték először azon foglyok szabadon eresztését, a kik Székesfehérvár megadásakor (1603. augusztus 29.) a szerződés ellenére visszatartattak, aztán a kik a béketárgyalások alatt estek fogságba s az ily török foglyok kieresztését Rudolf császár részéről ők is megigérték. Kérik továbbá azon foglyok elbocsátását, a kiket török uraik felszabadítottak, de szabadságlevelök daczára rabszolgák, bár hol legyenek is a török birodalomban, sőt kérték, hogy ezeket ők magukkal hozhassák, kérték, hogy bocsássa továbbá szabadon a szultán a saját keresztyén rabszolgái egy részét, meg azokat, a kik Belgrádban vannak fogságban. Végre kérik a nép nyomora enyhítésére a török hódoltságon az adó pontos megszabását úgy, a mint Szolimán idejében volt.^[101]

Látható, hogy e kérésekben a békepontokon túlterjeszkedő kívánságok is vannak, melyek jórészben már a megelőző tárgyalásokon is szóbakerültek s melyekre nézve most Herberstein és Rimay bizalmas utasításokat kaptak. Természetesen a tárgyalások alatt a török a zsitvatoroki békének az áltatok fogalmazott szövegét adta át Herbersteinéknak, mely szintén a zsitvatoroki szerződésen túlmenő kedvezményeket tartalmazott, de a török javára. Ezt meg a mi követeink adták vissza s kívánságaikkal összhangzó szöveget kértek. Most a török részről a kaimakám (nagyvezérhelyettes) a következő kérdéseket tette föl: Kinek kívánságára vagy parancsára kérik Kanizsát, Esztergomot és Egert? Megmaradnak-e a béke mellett, ha ezeket nem kapják meg, mert a szultán készebb a háború folytatására, mint ezek visszaadására? Végre: a török szultán is megszállhat-e oly várakat, mint Győr, Fülek és mások, melyek egykor birtokában voltak?

Herbersteinék ezekre azt felelték, hogy a zsitvatoroki békénél a török meghatalmazottak mondták, hogy ők török kézben levő területet át nem engedhetnek, de a követek majd előadhatják kívánságukat a szultánnak és ekkor Esztergom, Kanizsa és Eger név szerint is említve volt; ellenben Győr és Fülek nem került szóba, mert ezeket a keresztyének fegyverrel vették vissza. Maga a béke kétség alá már nem kerülhet, mert mindkét rész elfogadta s a szóban forgó erősségek visszaadása éppen a béke zálogául szolgálna.

Erre egyelőre választ sem kaptak. Utóbb október 11-én, 20-án és 25-én tárgyaltak a kaimakammal. Ez alkalmakkor szóba kerültek a székesfejérvári foglyok is, kikről Herberstein azt mondta, hogy a békében is említve vannak, de valójában nincsenek. A kaimakam elismerte ugyan, hogy a vár megadásakor foglyok tartattak vissza, de ugyanezt tették a császáriak is. Medicis János kapitány Visegrád elfoglalásakor 25 előkelő törököt tartott vissza szerződés ellenére. Ezek közül némelyek megváltották magukat, mások maig is foglyok. Ha ezeket kibocsátják, akkor lehet szó a székesfehérvári foglyokról is. Erre aztán Herbersteinnak sem volt mit felelnie.

Október 28-án másodszor fogadta őket a szultán. Herbersteinék ez alkalommal újra átadtak egy második emlékiratot, melynek tartalma ugyanaz volt, mint a szeptember 16-ikinak, csakhogy ebben a foglyok kibocsátását szabatosabban írták körül. Kérik ezekre a kegyes választ. Ha azonban a fenti három nagyobb vár átadásában bővebb megfontolásra volna szükség, ők szívesen várnak, de kérik, hogy addig is a szultán a párkányi erődítvényt lerontatván, Váczig vagy Pestig ezt a területet adja vissza. Végre kérik, hogy velök egy hiteles követet küldjön ajándékkal Bécsbe és Prágába (Mátyáshoz és Rudolfhoz), a ki a béke záradékának eleget tegyen. Ezt a tolmács török nyelven is megmagyarázta.^[104]

Ugyanekkor Rimay is a magyar rendek nevében hosszú latin beszédet tartott, mely gazdag ciceroi fordulatokban s egészben klasszikus hatásokra törekszik az ő ismert virágos és kissé czikornyás, dagályos irályában s a következőket tartalmazza.

A magyarok Barbiani és más császári vezérek kegyetlenségei miatt fölkeltek Bocskay alatt és forradalmat csinálva, «myriad» nyomorult lélekre romlást és gyászt hoztak. A római császár többek ösztönzésére boszúra gondolt a fölkelők ellen, a kik a törökök segélyét vették igénybe. Talán e boszú meg is történt volna, ha a magyarok e felkelés okát nem adják és Mátyás főherczeg egyfelől a fölkelőkkel, másfelől a törökökkel, tekintélyét latba vetve, békét nem köt s nem törekszik ezt állandóvá tenni, az ezt ellenzők ellen fegyvert fogván. Így történt, hogy a főherczeg a magyar, morva és ausztriai seregek élén Csehországba nyomulva, kivívta fivérétől a béke megerősítését. Rudolf ekkor a békeoklevelet a szultánhoz való elküldés végett ajándékkal együtt a főherczegnek átadta, mely iratot és ajándékot Herbersteinra, mint első követre és rá, mint adjunktusra bízta, hogy a szultánnak megerősítés kieszközlése végett az ajándékkal együtt átnyujtsák.

De ezenkívül Magyarország főurai és az egész Magyarország rá, mint magyarra s a magyar dolgokban jártas követre bízták, hogy tanuskodjék Mátyás főherczeg jóságáról a magyarok és barátságáról a szultán iránt; másfelől, hogy nevökben előadja kérés gyanánt, azon módokat, melyek által e béke tartós lehet és melyekkel némely nemzetek gyűlöletét a magyarok iránt a szultán megenyhítheti és megszüntetheti.

Ezek elseje a béke megerősítése és egy teljhatalmú követ küldése a császárhoz a szultán részéről. Azután fontolja meg a szultán, hogy a magyarok e felkelése mekkorát használt a török birodalom erősbödésének és növekedésének s az addig hiában próbált béke megkötésének. Ámde elvesztvén a keresztyének Esztergomot s le kellvén mondaniok Kanizsa és Eger visszanyeréséről, nem könnyű elmondani, hogy a magyar név kiégetésére és korholására ez a felkelés mily lobogó fáklyákat gyujtott fel, minő terveket és eddig nem ismert mesterkedéseket ébresztett a római birodalomban élő királyok és herczegek lelkében.

A szultán legfőbb feladata tehát elérni, hogy a magyarokban állandó és erős barátokat nyerjen a keresztyén fejedelmek gyűlölete nélkül. Ezt eléri, ha Esztergomot, Kanizsát és Egert visszaadja, melyeket csak a keresztyének gyűlöletével birhatna, ellenben visszaadásukkal meggyőzné őket, hogy a magyarok joggal hívei és barátai az ily jóltevő török szultánnak.

Nem kétkedik ő, hogy sok tanácsosa van a szultánnak, kik az ő birodalma határainak megerősítése miatt e tervet rosszalják. De a birodalmak történetei gyakran megmutatták, hogy jobb a szomszédok barátságára, mint a fegyverekre támaszkodás. Ezt kell megfontolnia a szultánnak is. Már pedig az ajánlott módon eléri, hogy a külnemzetek irígységétől és gyűlöletétől megmentett magyarok jobb és biztosabb barátai lehetnek, mint voltak azelőtt s birodalma ezáltal szilárdabbá válik.

Itt aztán ékesebb latinsággal ismétli az előbbi közös oratioban elmondottakat. Hogy ha a szultán oly hirtelen Esztergom és Kanizsa visszaadását el nem döntheti, a magyar rendek reményben készek várni; Eger visszaadását pedig azzal együtt kérik, hogy a párkányi vár lerontásával a dunáninneni vidék Pestig visszaadassék. Megismétli az adózó nép nyomorát török területen s az adó megszabását úgy kéri, min Szulimán idejében volt. Felsorol pár nagy visszaélést, hogy a szupassák (altisztek) és spahiák (könnyűlovasok) szolgáikkal, lovaikkal, kutyáikkal hosszabb ideig a falukon élősködnek; sőt a hódolt falvakban lakó nemesség is folyvást zaklattatik és nyögő panaszra kény szerül. A rendes adó beszedése és azonkívül az alattvalók nyugton hagyása elrendelendő és megtiltandó a nem hódolt falvaknak lopva megtámadása, a zsákmányolás, öldöklés, pásztorok, gyermekek, leánykák elrablása és eladása. Kéri továbbá a föntebb már említett és uraiktól szabadságlevéllel ellátott rabok szabadon bocsátását. Végre mindehhez egy fényes szónoki befejezést csatol, melyben elmondja, hogy ezek a magyar rendek főbb óhajai. Kéri, hogy mindezekben legyen tekintettel a magyarok érdemeire és Mátyás főherczeg barátságára. Ezek a háborút békével szüntették meg nyugaton, a szultán birodalmának csendet adtak, lecsillapították a háború viharát, «melyről tudva van, hogy még a győzőnek is csak alig juttatja a győzelmet». Járjon el úgy, mint Szolimán, ki győzelmeit az elfoglalt részek visszaadásának dicsőségével emelte; ezzel a magyarokat még jobban lekötelezi és magának minden nemzeteknél dicső nevet szerez.^[106]

Látható, hogy ez a beszéd egészen azoknak a szónoklatoknak mása, minőket a római és görög történetírók műveiben találunk. Az eszmemenet retorikus és sofistikus módszerrel van felépítve. Egyébaránt az a főgondolat, hogy a török szultánnak a saját érdekében áll e várak visszaadása által a magyarokat megnyerni, Illésházy gondolata, ezt Rimay magával vitte, ő csak kiszínezte.

Természetesen a szépen kigondolt s bizonyára hasonló módon előadott, de a tolmácsolásban sokat vesztett beszédnek nem lett semmi eredménye. Legelőször is Rimayék abban csalódtak, mintha a fiatal szultánnak egészen szabad lett volna az elhatározása. Ez első sorban a nagyvezértől és divántól függött. Már pedig a törököknek általában az volt a meggyőződésük, hogy előnytelen békét kötöttek, tehát mentül többet akartak most belőle kicsikarni, a függő kérdések megoldása pedig nem állt érdekökben, mert a status quo nekik jó volt, mert e szerint birták mindazt, a mi vitás volt.

Ennélfogva azt a politikát követték, hogy a főkérdésekre nem válaszoltak. E helyett azt mondták magáról a békéről, hogy Rudolf császár sem hisz benne, mert különben nem küldte volna őket oly húzva-halasztva Konstantinápolyba az ajándékokkal. Erre Rimayék hiában felelték, hogy az akadályokat a törökök okozták, úgy hogy közben még fegyveres fenyegetésről is volt szó, mert a török nagyoknak mindenre volt válaszuk s ellenök fordították a kérdést azzal, hogy a halogatásnak czélja Rudolf részéről egy új háborúra való előkészület volt, miben volt is valami igaz.

Mondták a törökök, és ebben is volt igazság, hogy Rudolf meg sem akarta erősítni a békét, ő tehát nem kivánta; bizalmatlanságukat fejezték ki a miatt, hogy őket követekül Mátyás főherczeg s nem maga Rudolf küldte, mint a béke szavai rendelik; azt mondták, hogy a követségnek ez a módja nem is egészen felel meg a hitelességnek s hogy a német császár akarata ellen küldte őket Mátyás főherczeg. Ettől a törökök utóbb elálltak, hiszen maguk sem vehették ürügynél egyébnek; de midőn arról beszéltek, hogy a párkányi palánkot (újvár) rontassa le a török és Váczig a területet, mint Váczhoz tartozót, tegye szabaddá, azt felelték, hogy ilyesmivel akkor álljanak elé, minthogy ezek nincsenek a békében, mikor Murat basa, a nagyvezér s a diván összes tagjai, kik részben vele Ázsiában vannak, otthon lesznek. Midőn a visszaadandó három várról beszéltek Rimayék, akkor azzal álltak elő, hogy miként kívánhatnak ilyesmit, ha a békében maguk sem hisznek komolyan s az események folyása a törökök e gyanuját teljesen indokolja. De, mondták, ha egyszer a kétségnek árnya sem lesz többé, ha kellő időben s okosan fordulnak a szultánhoz, meglátják, hogy miként fogja orvosolni minden bajukat. Most előállni a zsitvatoroki békén túlmenő kívánságokkal időelőtti, mikor még maguk a követek sincsenek tisztában a maguk részéről az ügyekkel.

Így folyt ez a komédia, a míg csak követeink ott voltak, és ha Rimay leveleit olvassuk, azt a benyomást nyerjük, hogy ő némileg hitt a törökök e szavaiban s mindenesetre nem volt kiábrándulva sokáig még akkor sem, midőn már visszatért és Budán várta megszabadulása idejét.^[108]

Egyébként úgy a tárgyalt beszéd, mint az ő különben sikertelen rábeszélései, informácziói, az egyes török főemberekkel való beszélgetései s más körülmények is azt tanusítják, hogy e követségben szerepe éppen nem másodrangú volt. Ő maga is önérzettel említi fontos működését különösen abban, a mint a török előkelőket meg bírta nyerni. Magának tulajdonítja annak kieszközlését, mely szerint a szultán levélben elismerte, hogy Vácz a magyaroké és ezért lemondott róla, noha sokat vitatták, hogy azt a töröknek kell bírnia, ha másért nem, hogy lerontassa, mert e mellett Esztergomnak és területének birtokát méltán vélte bizonytalannak.^[109] Elmondja Berger Illésnek írt 1609. május 26-iki levelében, hogy ebben a nehéz és veszélyes útjában az Isten oltalmát és jóságát, a melyről egyébként sohasem kételkedett, különösen abban tapasztalta, «hogy a török udvar legfőbb vezetőinél magának kedvezést és kegyet szerezvén, mint még az ők hátráltató és ellenkező elméjöknek is vezetője és irányzója, még a legnehezebb körülmények közt is az igazra mérséklésben úgy járhatott el, hogy ők maguk lettek az ő dicséreteinek hirdetői s csaknem versenyezni látszottak a neki juttatandó tiszteletben»,^[110]

Rimay másik fontos szerepe abban állt, hogy ő bírt legjobban eligazodni az eddigi bonyolult tárgyalásokban s az ezekről készült írásokban. Éppen ezért tőle bírjuk részletes kivonatát abból az időből annak is, hogy a zsitvatoroki béke magyar, illetve latin és a törökök által készített szövege miben tér el.^[111] Ezeken kívül az esztergomi hódolt faluk dolgában a Zsitvatoroknál adtak egy nyilatkozatot a magyar és egyet a török biztosok is, de ez utolsó éppen oly homályos volt s éppen annyira eltért a magyarok szövegétől, mint maga a török békeszerződési példány; sőt ez a török nyilatkozat nem egyezett meg teljesen még a török békeokmány szövegével sem. Maga írja Rimay, hogy «a törökül írt levél ellen annyi disputatióm volt nekem ott benn (Konstantinápolyban), hogy ő maguk sententiát adtak a vezérek reá, a mint másutt megírtam Nagyságodnak» (t. i. Forgách Zsigmondnak). E szerint tehát a követség ideje alatt is eleget vitatkoztak, a nélkül, hogy a hódolt faluk jegyzékével tisztába jöttek volna s a törökök engedni látszottak, a nélkül, hogy valóban engedtek volna. Jogosan írta tehát utóbb, hogy «ottben nem aludt» és Glover Tamás angol követ is joggal jegyezte meg 1608. november 17-iki jelentésében, hogy «Rimay igen komoly és eszes ember».^[112]

Mindemellett majdnem semmit sem értek el. A már említett jelentésből tudjuk, hogy a törökök szokott politikája szerint, az október 28-iki kihallgatáson sem a szultán, sem egy vezér nem szólt bár egy szót. Így távoztak el. Október 30-án azonban a kaimakam magához hivatta őket és egy aranynyal kivarrott zacskóban átadta nekik a szultán által aláírt békeszerződést. Erre Herberstein kijelentette, hogy látatlanul nem fogadja el. Bárha a kaimakam esküdött rá, hogy ez a zsitvatoroki békeokmány szószerinti török fordítása, de Herberstein nem engedett és a saját kezében levő békeokmányt kiadni nem volt hajlandó, míg a szultán által aláírtnak szövegét nem látja.

A török kaimakam kezdetben esküdözött, hogy neki e zacskót felbontania nem szabad, de aztán engedett. Ekkor Herberstein a tolmács által olaszra fordíttatván, kisült, hogy tartalma nem egyezett meg az övével, tehát nem fogadta el. Most hosszabb vita után a kaimakam eléjök adta a béke azon török nyelvű okmányát, melyet a Zsitvatoroknál maguk a császári biztosok is aláírtak s azt mondta, hogy a szultán által aláírt okmány ennek szószerinti mása. Erre azonban Herberstein azt felelte, hogy ő erről az okmányról tud; de mert azt török tolmácsok magyarázták meg a biztosoknak, kik nem tudtak törökül, ő hitelesnek csak a nála levő megerősített latin szöveget tartja, melyet a török biztosok is elfogadtak és Rudolf is megerősített. Őket nem új békekötés, hanem az okmányok kicserélése végett küldték Konstantinápolyba; ő tehát a magával hozottnak kéri hű párját, különben saját császára és királya előtt fejével játszik.

Most a török kaimakam (nagyvezérhelyettes) szép paripát és kaftánt igért Herbersteinnak, ha enged, de természetesen siker nélkül. Erre haragra gyúlt és a német tolmácsnak esett, hogy mért fordította le hűven a török szöveget, mért nem szedte rá Herbersteinékat és azzal fenyegette, hogy a tengerbe dobatja. Erre az ősz tolmács, ki már négyszer szenvedett a töröktől s a többek közt nehéz, hosszú fogságot is, kérni kezdte Herbersteint, hogy vesse közbe magát ügyében.

A következő napokon sem haladt előre a tárgyalás, sőt a törökök megpróbálták az évi ajándék követelését is. Végre azt ajánlták, hogy várják be Murát pasa, nagyvezér, megérkeztét. Ebbe Herbersteinék beleegyeztek, csak egy futár küldését kérték Bécsbe, ki a császárt a dolgok állásáról értesítse; de mint Herberstein hallotta, a szultán ezt nem akarta s elrendelte, hogy őket bocsássák vissza.

November 6-ikán újra a kaimakamhoz (nagyvezérhelyettes) hívták őket, a hol ott volt a török kanczellár s több birodalmi méltóság. A kaimakam újra megpróbálta elfogadtatni az előbbi okmányt, mely lényegében úgyis ugyanegy. Csak a miéink végleges tagadó válaszára jelentette ki a kaimakam, hogy lemásoltatta az okmányt a Herbersteiné szerint, mire annak lefordítása és megegyeztetése megtörtént. Ez alkalommal Herbersteinék különösen a módosított részeket apróra megvizsgálták, a tolmács (di Ferro) által ismételve megmagyaráztatták. Végre megnyugodtak, noha még mindig volt némi eltérés, de mint a jelentés mondja, ezt a török nyelv természete okozza, mert a különös kifejezések helyett csak általánosakat ismer. Azonban utóbb kiviláglott, hogy a törökök mégis csak rászedték őt és Rimayt egy pár lényeges pontban, minő volt az egyszeri ajándék helyett a három évenként megismétlendő ajándékküldés és az Esztergomhoz számítandó hódolt falvak ügye. Most Herberstein azt kívánta, hogy ezt az átvizsgált okmányt előtte csomagolják be és pecsételjék le. A kanczellár haragosan jegyezte meg, hogy ő nem áruló, mért nem hisznek neki, holott a szultán bízik Herbersteinékban? De azért teljesítette Herberstein óhaját s az okmányt előtte aranyzacskóba helyezve, lepecsételte. Azután a kaimakam két kezébe fogva felállt, homlokához és ajkához érintette, imát mondatott felette s úgy adta át, a kötött békéhez szerencsét és boldogságot kívánva. Hasonló szertartással adták át Herbersteinék a másik okmányt, mire a kaimakam kijelentette, hogy a szultán a bennfoglaltakat megtartja és megtartatja. Erre összeültek, szerencsét kívántak egymásnak, végre a kaimakam mindkét követnek kaftánt ajándékozott s barátságosan váltak el.

Felesleges megjegyezni, hogy Kanizsa, Esztergom és Eger továbbra is török kézben maradtak. Kanizsát csak 1690. április 13-án, Esztergomot 1683-ban, Egert 1687. deczember 12-én foglalták el újra a keresztyén hadak. Sőt még jellemzőbb, hogy maga a békeokmány is több új tárgyalást tett szükségessé. A törökök ravaszsága s a mieink naivsága vagy járatlansága egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a béke néhány pontja még mindig csak a török felfogást fejezte ki. Ezekről Konstantinápolyban 1610. elején az új alkudozásokat Negroni András és Buonuomo Péter végezték a bécsi udvar részéről, de ez már nem tartozik ide.^[115]

Jegyzetek

53. Báthory Zsigmond arczképét (41. l.) a Tört. Képcsarnokban őrzött eredeti rézmetszetről id. Weinvurm Antal készítette.^[VISSZA]
54. Szinán basa (43. l.) egykorú rézmetszetről.^[VISSZA]
55. Szinán basa futása (44. l.) részlet egy egykorú rézmetszetből. ^[VISSZA]
56. Államiratai. 164. l. A levél kelte 1608. jún. 18. Győr. – Rimay válaszát 1609. jún. 10. (Budáról) l. u. 51, és 186. l. (Amaz a fogalmazvány.)^[VISSZA]
57. Báthory Zsigmond arczképe (45. l.) XVI. századi rézmetszet után. ^[VISSZA]
58. A kolozsvári Báthory-féle ház homlokzata az újraépítés előtt (45. l.). Veress Ferencz 1859-iki felvétele alapján, három ablakát pedig az Erd. Nemz. Múzeum régiségtárában őrzött ablakrámákról Sebestyén József rajzolta.^[VISSZA]
59. Munkái. 372. l.^[VISSZA]
60. Báthory András erdélyi fejedelem arczképének (47. l.) eredetije Upsala közelében, a Mälar-tó mellett fekvő Sko-klastrom könyvtártermében őriztetik.^[VISSZA]
61. Talán a Hatalmaskodók ellen czímű zsoltár átdolgozása ez. Munkái. 180. l. Államiratai 97-99. l.^[VISSZA]
62. Pozsony belső városa (49. l.) Joh. Pet. Wolff nürnbergi egykorú metszete.^[VISSZA]
63. Államiratai. 203-207. l. Megtudjuk ezt az osztályt abból, hogy 1616-ban Madách Péter fia, Gáspár, Forgách Zsigmond országbíró és a felső megyék főkapitánya útján ez osztályról hiteles másolatot kért. Forgách 1616. szeptember 14-iki rendeletére ezt Nógrádmegye 1617. január 10-én hiteles másolatban kiadta és megküldte Forgáchnak.^[VISSZA]
64. L. egészen a Függelékben. Bécs. Kriegs-Arch. Schriften-Abth. Wiener H. K. R, Akten, fasc. 100. Egy levél. Hátlapján Rottal neve olvasható e jelzéssel: den 28. Decembris. 604. NB. a levél fordítás és nem Rimay írása. Oly fontosnak tartották, hogy ugyanott megvan német fordítása is. A fontos levélre Veress Endre úr hívta fel figyelmemet.^[VISSZA]
65. Államiratai. 136-138. l.^[VISSZA]
66. Századok. 1867. 325., 327-28. l.^[VISSZA]
67. Államiratai. 136-38. l.^[VISSZA]
68. Bethlen F. Historia VI. 316. s köv. lapok.^[VISSZA]
69. Kátay Mihály névaláírása (53. l.) Bocskay Istvánnak 1605. szeptember 5-én kelt okleveléről. Eredetije a Magy. Nemz. Múzeum levéltárában. Olv.: M(ichael) Kathay p(ro)p(vi)a (manu)can(cellarius). ^[VISSZA]
70. Kiadva e három levél Történelmi Tár. 1878. 644-48. l.^[VISSZA]
71. E levelek kelte: Horváth Gáspáré 1605. decz. 31., Krakóból. – Homonnayé 1605. elejéről Barkóból (Zemplénm.). Ugyancsak az ő másik levele 1606. január 5. Ungvárról. – Perényi Zsófiáé 1606. febr. 12. Léváról. – Thurzó Miklósé 1606. július 6. Bajmóczról. – Bosnyák Tamásé 1606. nov. 6. Fülekről, kivel egyébaránt élete végéig baráti viszonyban állt. L. ezeket Államiratai. 139-147., 149., 151. l. Bizonyára e leveleknek csak kis része maradt ránk.^[VISSZA]
72. A Bocskayt hajdui közt 1605-ben ábrázoló metszet (55. l.) a Szépművészeti Múzeum metszetgyüjteményében őrzött eredetiről újabb felvétel. ^[VISSZA]
73. Illésházy István névaláírása (56. l.) 1605. decz. 10-én. kelt leveléről. Eredeti a M. N. Múzeumban letéteményezett Forgách-levéltárban. Olv. Ste(pha)nus Illeshazj. ^[VISSZA]
74. Bocskai István arczképe (57. l.). Egykorú rézmetszet után, mely Ernst Zajos gyüjteményében őriztetik. Aláírása: STEPHANVS BOCHKAY DE KIS | MARIA, PRINCEPS TRANSSYLVA | NIAE, | PARTIVM REGNI HVNGARIAE DOMI- | NVS, ET SICVLORVM COMES, ANNO MDCV. Alól: Desumta infcriptio ex daleris argenteis ab ipso cusis.^[VISSZA]
75. Illésházy pecsétjét (57. l.) az Országos Levéltár eredeti példányáról Cserna K. rajzolta. Körirata: STEPHANVS: ILLESHAZY: PALATIN(us) REGNI: HUNG(ariae).^[VISSZA]
76. Tört. Tár. 1878. 276. l.^[VISSZA]
77. A korponai régi városkapu (59. l.) újabb felvétel után készült. ^[VISSZA]
78. U. o. 288., 298. l.^[VISSZA]
79. Dessőffy János névaláírása (60. l.) 1607. november 2-án Magochy Ferenczhez írt leveléből. Eredetije Orsz. Levéltár, Missilis-levelek. Olv. Johannes Desseoffÿr Capitane(us) Tokay(ensis) mp. ^[VISSZA]
80. Rimay: Államiratai. 150, 155., 156. l.^[VISSZA]
81. Rimay: Államiratai. 163. l.^[VISSZA]
82. Bocskay hajduja I., II. (61., 62. l.) a Történelmi Társulat felolvasási sorozatában (IV.) megjelent Bocskay-Emlékkönyvből (35. l.) vétetett át. Aláírása: I. Im auszug So zur Freüd als Streitt | der Heÿduck ist gerist vnd Kleÿdt. | II. Den Soldaten vor Regen vnd kält | Sein Käppenek verwahrt, verhült.^[VISSZA]
83. Kassa a XVII. század elején (63. l.). A néhai Bubics Zsigmond gyüjteményében volt Schnitzer Lukács-féle metszetről.^[VISSZA]
84. Thököly Sebestyén névaláírása (64. l.) Késmárkon 1602. szept. 18-án kelt leveléből. Olv. Sebastianus Theokeoly (manupropria). ^[VISSZA]
85. Alvinczy Péter névaláívása (64. l.) Thurzó Györgyhöz 1618. szeptember 3-án írt leveléről. Eredetije az árvai uradalmi levéltárban. Olvasása: Petr(us) P(aulus) Alvinci mp. ^[VISSZA]
86. L. Bethlen F. Historia. VI. (1793) 478. és 497-8. l. (Jegyzet.) Utóbbi helyen közölve a 14 latin verssor. Kiadva ugyanez Ortelius Redivivus et continuatus. 1665, I. 430. l. Bod Péter Hungarus Tymbaules. 1764. 39. l. A két szöveg pár helyen kissé eltérő. Kiadva l. még: Monumenta evangelicorum aug. conf. in Hungaricis historica. (Közli Fabó András.) II. 328. l. (Schmal Andreas Adversaria 1765. cz. művében.) A szöveg szintén némileg eltérő.^[VISSZA]
87. Megjelenéséről l. Államiratai. 155., 159. l. Illésházy levele 1607. jan. 10. és Thurzó Miklós levele 1607. nov. 6.^[VISSZA]
88. Államiratai. 159. l.^[VISSZA]
89. Államiratai. 401-3. l.^[VISSZA]
90. Pozsony vára és váralja (67. l.) Joli. Pet. Wolff nürnbergi egykorú metszetéről.^[VISSZA]
91. Rudolf magyar király arczképe (69. l.) a Történelmi Képcsarnokban őrzött eredeti festményről id. Weinwurm Antal eredeti fényképfelvétele. ^[VISSZA]
92. Államiratai. 53. l.^[VISSZA]
93. Államiratai. 162. l.^[VISSZA]
94. Rimay azalatt, míg Komáromban volt, a szokott módon segédkezett Illésházynak. Ismerjük Rimaynak 1608. máj. 23-ikáról Illésházy nevében írt levelét Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kis-Szeben és N.-Bánya polgáraihoz, melyben Mátyás főhg. nevében és megbízása következtében felhívja őket, hogy a rend és béke megszilárdítása végett még az ő megérkezése előtt választott férfiakat küldjenek, a kik vele és a többi rendek (országnagyok, főnemesek és nemesek) követeivel a Felvidék jó elrendezéséről Kassán tanácskozzanak. L. a Függelékben. (Eredetije Bécs, Udv, lvt. Ex Hung. Fasc. 156. Fo. 37-38. Másolat. Veress Endre úr volt szíves rá figyelmeztetni.)^[VISSZA]
95. Komárom a XVI. század végén (71. l.). Rézmetszet Ortelius Chronologiájában a Történelmi Képcsarnok metszetgyüjteményében. Aláírása: CONTREFACTVR DER VOESTVNG COMORRA WIE DIE VOM TVRKEN BELEGERT GEWEST. ANNO D(O)M(IN)I, 1594.^[VISSZA]
96. Székesfehérvár elfoglalása (1601) (73. l.). Egykorú metszet Ortelius króínikájában. Aláírása: WAHRE CONTRAFACTVR DER KLÖNIGLICHEN STAT STVHLWEISENBVRG WIE DIE VON CHRISTEN EROBERT WORDEN. AN(n)O 1601. den 20. Sept(ember.) ^[VISSZA]
97. Államiratai. 384-88. l.^[VISSZA]
98. Államiratai. 388. l.^[VISSZA]
99. Kollonits Siegfried arczképét (75. l.) Sadeler Egyed 1607-ben Prágában festette és metszette. A Történelmi Arczképcsarnokban őrzött eredeti metszetről.^[VISSZA]
100. E jelentés czíme: «An die Königl. Maj. zu Hungarn Herrn Mathiam den andern auch designierten zum Khönig in Böhaimb. Adamen Freih. zu Herberstain höchstgedachter khönigl. Maj. Rath, Camerern und deputirten Oratorn an die Ottomanische Portten und Johann Rimay seines Adjuncten gehorsamste und unterthänigste Relation, Ihr Expedition und Verrichtung an gemelter Ottomanischer Portten betreffend». Eredetije a Herberstein-család levéltárában Gráczban. Volt egy Napló is (Tagebuch), de ez ma lappang. Ismertetve Zwiedineek-Südenhorst: Geschichte u. Geschichten neuerer Zeit. 1894. 30-40. l.^[VISSZA]
101. Államiratai. 166-168. l.^[VISSZA]
102. I. Achmed szultán (77. l.) Kantemir Demeter «Geschichte des osmanischen Reichs nach seinem Anwachse und Abnehmen … Nebst den Bildern der Türkischen Kaiser, die ursprünglich von den Gemälden in dem Sevaj durch des Sultans Hofmaler sind abgenommen worden. Aus d. Englisehen übersetzet. Hamburg. 1745.» cz. műve 357. lapjáról. Alatta az eredetiben ez van: «Achmed I. | vierzehenter Kaiser der Türken | im Jahre 1603.»^[VISSZA]
103. Konstantinápoly a XVII. században (79. l.) cz. képünket «Descriptio novissima imperii Turcici (Würzburg 1687)» cz. műből vettük.^[VISSZA]
104. Államiratai. 168-170. l.^[VISSZA]
105. Mátyás főherczeg arczképe (81. l.) egykorú eredeti rézmetszet után készült.^[VISSZA]
106. Államiratai 170-74. l.^[VISSZA]
107. Vácz a XVII. században (85. l.) a Történelmi Képcsarnokban őrzött eredeti metszetről.^[VISSZA]
108. L. ezekről kivált 1609. febr. 14-iki levelét Illésházyhoz a Függelékben. ^[VISSZA]
109. Történelmi Tár. 1880. 432. l. Nagy Gyula: Adalékok stb. ^[VISSZA]
110. Államiratai. 53., 60. l.^[VISSZA]
111. Államiratai. 403. l.^[VISSZA]
112. U. o. 401. l. 1609. augusztus 19-iki levele Forgách Zsigmondhoz. – Angyal Dávid: Pótlékok a londoni okmánytárhoz. Történelmi Tár. 1901. 418. l. Maga Rimay két helyt is önérzettel emeli ki az angol követnek iránta mutatott bizalmát és barátságát, a ki «velem való nyájas ismerkedésében való beszélgetéséből, mond Rimay, sok dolgokat adott olyakat értenem, kiket sokan nem értének …» Ugyancsak írja, hogy az angol követ mondta neki, hogy a szultán a velenczeiek és spanyolok ellen fog menni a tavaszon, ha ázsiai háborúit befejezte, de azok fognak módot ejteni rá, hogy a háború Magyarországra terelődjék. Levelei Illésházyhoz 1609. február 4. és 19-ről. L. Függelékben. ^[VISSZA]
113. Forgách Zsigmond arczképét (87. l.) Sadeler Egyed 1615-ben metszette rézbe, mint ezt annak ez az aláírása mutatja: «Hanc Illustrissimi Comitis essigiem, de patria et S(acra) C(aesarea) Regiaq(ue) Ma(ies)t(a)te meri- | tissimi, gloriae ac memoriae consecrat: eidemq(ue) lubens, merito D(at) D(edicat) Egidius Sadeler. S(acrae) C(aesareae) M(aiesta)tis sculptor Anno MDCXV. Eredetije az Országos Képtár arczképgyüjteményében. (Az 1386. számú példány. )^[VISSZA]
114. Követ tisztelgése a szultánnál. (89. l.). Egykorú festmény a gróf Kufstein-család grillensteini várában. Az eredetiről, mely gróf Kufstein János Lajos követsége kihallgatását ábrázolja, Reich József másolta.^[VISSZA]
115. Angyal Dávid: Magyarorsz. tört. II. Mátyástól... 134. s köv. ll.^[VISSZA]