VI. A PAJKOS ÖREG.

Gvadányi Szakolczán. Tréfái és kópéságai. Az Aprekaszion. Vadász-csínyek és katonás kötődések. Kazinczy és Gvadányi. A kor ízlése. Gvadányi politikai gondolkozása. A jezsuita hatás és vallásos felfogás műveiben.

36. SZAKOLCZA.

HARCZIAS generálisunk nagyon békés polgár lett a nyugalomban. Előbb Rohóra,^[193] majd rövid idő múlva Szakolczára, e nyitramegyei határszéli kis városba vonult, mely mellett anyai jószága feküdt. Az egyszerű fészek csekély lakossággal, alig hatodfélezer lélekkel bírt, noha szabad királyi város volt. Népe tót és német, kézi mesterséggel, főleg posztószövéssel és gazdálkodással foglalkozott; ha mégis királyi város rangjára emelkedett, azt leginkább történeti emlékeinek köszönhette, mert egyik szerencsétlen királyunk, Vak Béla itt született, s utódai közűl Zsigmond és II. Ulászló bizonyos kegyelettel bántak véle.

Fényes multjáról száz esztendővel ezelőtt már csak sok szép temploma beszélt, már csak pár nemesi udvarháza állt, a Tarnóczy- és Marsonay-családokkal: de Gvadányi boldogan, megelégedetten élt falai között; legfölebb arról panaszkodott, hogy ritka benne a magyar szó, mint a fejér holló, hogy távol esik azoktól, kik magyar művekre az előfizetést szedik.^[194]

Boldogságának, megelégedésének forrása a maga vidor természete, de kétségtelenűl családi tűzhelyének jó szelleme, felesége is. Mert Gvadányi 1785-ben újra megházasodott, Szeleczky Katalin asszonynyal kötve örök frigyet, ki bár kétszeri rövid házassággal már kétszer jutott árvaságra: mégis úgy látszik, még mindig elég fiatal és elég vonzó volt, hogy költőnket elbájolja. Hálásan magasztalva emlegeti, hogy Isten kegyelméből jó életet él vele^[195]. Kedves párjának és kedves társának nevezgeti, ki a mindenféle idegen divat közt magyar főkötőben jár s minden cziczomának s kendőzésnek ellene.^[196] Afféle jó magyar asszony lehetett, a milyenért ő lelkesedett: lelke a háznak, jobb keze a gazdának, nemcsak takaros, de takarékos is. Ha egyéb nem dícsérné: ragyogó dicséretül szólna mellette az, hogy oly munkás öregséget élhetett oldalán. Mert csak a szerető összhang és emelő béke édes örömei közt lüktethetett munka-ereje annyi kedvvel és annyi elevenséggel, mint a hogy lüktetett. Hisz Gvadányi ép abban az időben, mikor más rendesen pihenni tér, a fiatalság lobogó lázával, a férfiasság aczélos kitartásával dolgozott a nemzeti eszme, a magyarság fölélesztése érdekében. S hervadhatlan koszorújának nehány levele bizonnyal annak az asszonynak az érdeme, ki minden ízében jó magyar szivével az ő hazafias czélzatát megértette és méltatta, ezt szeretetével jutalmazta. Mert olyan a jó asszony mint a napsugár; nyoma se látszik, mégis áldás fakad mosolyára!

Gvadányiné különben a gazdaságot is gyarapította a szakolczai emeletes házzal, melyet első urától örökölt. A mint az öreg átvette: megújíttatta, hatalmas kőczímerrel és erkélylyel látta el, egyszersmind földiszítette százada barokk ízlése szerint.^[197] A mutatós épület, a régi jezsuita templommal és collegiummal szemben, a főtéren emelkedik: ennél fogva kerttel övezni nem lehetett. Pedig a kor nagyúri divatához tartozott a kert, a hol a természet szeretete a szép-érzéssel egyesülhetett. A vagyonosság jelt, az előkelő szellem hirdetője volt, melyért sokan sokat áldoztak; nem annyira azért, hogy mások hasznát vegyék, hanem, hogy mások is abban szellőzhessenek és mulathassanak. Mai híres parkjaink, messzifutó vagy összecsapó fasoraikkal, kanyargó útvesztőjükkel, apró árnyas erdejükkel múlt századi alkotások.

Gvadányi kedvelte ezt a divatot és követni is kívánta. A város végén négy hold földet bekeríttetett és parkot nevelt. Minden reggel itt mozgott és motozott, ültetve, gyomlálva, nyesegetve, gallyazva, virágai, a jáczintok, nárcziszok, tulipánok és ibolyák között sétálva;^[198] s kertje nehány rövid év alatt elhíresedett: úgy, hogy maga dicsekedve írja Flóráról egy helyütt, mikép ez istenasszonynak nála van lakása, a ki nem hiszi el, jőjjön oda, lássa.^[199] S hogy ne csak a maga élvezetére, de a mások kiszellőzésére is legyen, a kertet megnyitotta a szakolczai népnek, mely vasárnaponkint sűrűen látogatta. Gvadányi innen rendszerint befordult mellette eső majorjába, mert szemes gazda, a ki távolabb kirándulásra csak télen vállalkozhatik, mert nyáron gazdálkodnia kell, a ki kinéz szénagyüjtőihez, s mellettök egy vadalma-fa alatt olvasgat, – nem mulasztja el, hogy juhászatát megtekintse, hogy gyönge báránykáinak örüljön. Virgoncz játékok, szökdécselésök képzeletét a hellén világba viszi: mintha Pán, Galathea és a Satyrok lejtenének körülötte. Majd a szomszédos dombon mereng el, melynek katonás kifejezése szerint kommendánsa a Halál, és sorsáról elmélkedve borong, hogy napjai is elmulnak, mint őszszel virágai, s tevékeny életének derűs egére az elmulás méla bújának fekete fellege futó árnyat vet: de nem kell hinnünk, hogy a ki tizennégy táborozás alatt annyiszor nézett farkasszemet a halállal, valami komolyan félne tőle. Költői levelezésében Csízi Istvánnal, nem egyszer komázva emlegeti, katonamennyországról regél, a hol toborzó-dal fog hangzani, s a hol Csízi lesz a helyparancsnok. Meg is kéri rögtön:

Szerencsére sok víz lefoly addig a Morván, Szakolcza mellett, a míg ennek sora következik. Gvadányi addig szapora szorgalommal szórja még a maga elbeszéléseit, leirásait, költői leveleit, melyek nagyobb része ma már alig jő máskép számba, mint emberi és irói jelleme megismertetésének élő és igaz forrásai, mert művei teli vannak pajkos tréfával, tüntető hazafisággal, legényes dancsoskodással és felekezeti türelmetlenséggel: a mi mind jellemének meghatározó vonása. Egyéniségében az elevendi játékos olasz vér pezsgése, a magyar nemes erős nemzeti érzete, a férfi-társaság nevelte katona szabadossága, meg a jezsuita-tanítvány diákos tudása, és az újítók ellen való heveskedése olvad össze. Írónak szakasztott olyan, mint embernek; emberi képe világítja és mutatja meg írói jellemét. Mert emberi képe műveiben teljesen visszatükrözik. Alkotásai, noha nagyobb részint elbeszélések és leírások, teli vannak alanyi vallomásokkal, megemlékezésekkel, személyes élményeivel; mert ő általában a történt dolgok énekese. S a mi szerepe neki bennök jutott, könnyen megrajzolható. Kora ismeretével, művei vonásaiból híven megébred előttünk Gvadányi alakja, a mint maga kezelte birtokán kertészkedik és gazdálkodik, a mint kisded könyvtárában délig ír és olvas, hegedűjével el-elmulat, a mint barátaival, a morva grófokkal, kik tőszomszédságában laknak: De Magnis Straszniczon és Hardegg Miloticzon, vadászgat és nyájaskodik, a mint ismerőseivel egész életén keresztül apró csínyeket űz. Mert igazi nagy kópé, a mint mondani szokás. Teli mindenféle ötlettel, megjátszással, felültetéssel, mindenütt mulattatója és lelke a társaságnak. Tréfái, pajkosságai, bolondságai sokszor erősek és katonásak, de annak az időnek közízlése és érzéki kedvtelése nem ütközik meg bennök. Mert hiszen a legtisztább jellemek, a legnemesebb szívek is, a mint Grünwald Béla helyesen figyeli meg,^[201] teli vannak nyerseséggel, szeszélylyel; mulatságok jelentékeny része a velök élő vagy tőlük függő emberek bosszantásából áll, mert megszokva a nemesi szabadságot, nem ismerve semmi társadalmi korlátot, jó kedvük fegyelmezetlenűl csapong: s Gvadányi örökkön bohóskodik. Nincs a régiek között egyetlen írónk, a kinek viselt dolgaiból annyi kópéságot, magára és korára annyi jellemző apróságot lehetne összejegyezgetni. Elbeszéléseiben, leirásaiban, költői leveleiben kedélye, mint az üveg-prisma a nap sugaraiban, mindég színeket játszik, tréfára, bolondságra mindenha kész. Nevén, czímerén, a család arezzói és firenzei emlékein kívül ez is olasz öröksége, mely irásaira elevenítő fuvallatot lehell. Ezért leleményei nem annyira lelemények, mint igen sokszor élmények, miket a költő a maga viselt dolgaiból felszedeget, képzelete hímes szálaival legfelebb kiszínezi. Nem egy ötlete, mely valamely műre ihleti, nem egy indítéka, mely annak készítésében vezeti, fakad egyes-egyedül ebből az örökségből. A megjátszás – természete: a kik közelében élnek, a kik tőle függnek, válogatás nélkül csínyjeinek hálójába jutnak, aztán tollára kerülnek. Még a nők sem mentek tőle; azokat is majd oly kikerűlhetetlenűl eléri végzetök, mint az Amade Antal Utolsó ítéletében, ^[202] a hol hiában a drága kenet, szagló eszköz, hiában a köves függő, reszkető tű: asszonyok csak futkosnak! Nem segít rajtok semmi, még a strikrok, a XVIII. század krinolinja sem! A Gvadányi ítélete ellen sincs segítségök: az egyik a géczi boszorkány, a másik a budai serfőző lyánya lesz tolla alatt. Csak akkor lüktet igazán elevendi, játékos olasz vére, ha valakit sikerülten megtréfálhat. Legelső verse is, mely reánk maradt, az Igaz szeretetnek hármas kötele, ^[203] egy névnapi köszöntő, – ilyen bohóság. Kiadása előtt valami harmincz évvel, 1765-ben írta, a mikor számos éneket és névnapi verseket készített: de mivel előre nem tudhatta, hogy elméjének csekély szüleményei a közönség előtt kedvességet nyerhetnek, elküldésük után a kéziratot rendszerint eltépte és fojtásnak töltötte, közülök csak ezt az egyet őrízte meg, mert több névnapra is alkalmazta. Azért hiszszük, hogy még a Badalai dolgok előtt származott. Sok kézen megfordult, sok ember magának tulajdonította, a min Gvadányi csak nevetett.^[204] A köszöntő négy soros, 12 szótagos három versszak, a sorok közepén ketté metszve, hogy hat szakaszúl is olvasható: úgy merő áldás, így merő átok. Kétségtelen, hogy a jó kívánat az igaz, annyival inkább, mert egy nőnek, Ocskay Ferencznének, nevenapjára közli: visszája csak a kaczagásra van szánva. Mert Gvadányi kaczagtatni szeret. Van esze, hogy a más rovására, mint az Aprekaszionnal.

Ez is köszöntő, melyet még mint ezredes Nováki Ferencz kapitánynak ír, Panther főhadnagy nevében. Már ez egészen szellemes, jóízű bolondság. Nováki tüzes magyar, a ki a németet és tótot ki nem állhatja, pedig a Nádasdy-ezredet, melyben Gvadányi oldalánál szolgál, mint általán az egész magyar katonaságot, az idegen elem már teljesen ellepte: ilyen ez a Panther is, a ki német létére egy szót sem ért magyarul. Mi kell egyéb Novákinak, hogy számba se vegye, haragjával üldözze. Gvadányi azért németes tört magyarsággal, melyet pompásan utánoz, Panther képében megköszönti; s az irást alattomban kezére játsza, mintha a némettől jőne. Néhány tréfás czélzással és vonatkozással megcsipkedi a kapitányt, kivel szikszai toborzásakor sok csiklándós dolog esett, mert vídám, élvszerető huszár, ki örömest tánczol, miközben szilajon nagyokat rikkongat: «Túr a bika, túr, túr!» Büszke gyönyörűsége paripája, a Tatár, melyről azt tartja – maga mondja, el kell hinni, hogy az ezred legjobb lova. Gvadányi mindezt kedélyesen beszövi a versbe, mely az egész olympi kart mozgásba hozza Nováki üdvözletére.

Még csak hajnal volt, mikor Panther fölébredt és pantoffel meg schlafrockban az útczára kiszalad, mert csodás világosság árad széllyel. Nagy meglepetéssel veszi észre, hogy az olympi istenek, külön-külön fogattal Hocsimirba vonúlnak. Elől mint a «núl szalatik» Mercurius.

Diána űl a harmadikon, négy szarvas húzza, Mars és Bellona követi a negyediken, két tigris cziholja, az ötödikben pedig Jupiter, ennek kustik, senki resonniren nem mer.

Aztán következik Ceres, Minerva, Apolló, a szép Flóra és sok nympha, valamennyi Hocsimirbe siet «Szent Franz Xavér nat Pátron strenge Herr kapitán» üdvözletére. Panther is menne, de «a fáj a lába mek van lovának»: azért csak igy teszi meg szép aprekasziont kívánva, neki jó ekessék, igen jó felesék, Mária-Terézia rendet és tábornagyságot; annyival inkább, mert hiszen mind a kettő németországi, bambergi eredetű levén, Nováki igaz atyafija. A rokonságot így köti össze:

No természetesen volt kaczagás, bosszantás e miatt az atyafiság miatt. Pajkos huszáraink, ott az idegen Galicziában, hogy is tölthették volna el azt «a gyöngyéletet,» ha föl nem derítik olykor, hogy is vehettek volna elégtételt az idegen elemen, ha ki nem nevetik néha kedvük szerint. A Gvadányi leleménye, az ő olasz vére mindig villogott: igazi pajkos öreg, igazi ezermester; a mint maga vallja magáról, teli van ebséggel. Azok a csínyek, azok a kópéságok, melyeket vadászati leírásában a maga rovására vesz, valószínüleg nem egyszerre, talán nem is egészen úgy eshettek, a mint elősorolja őket: de hogy nagyobb részint megtörténtek, és pedig az ő bohó feje kieszelése szerint, arról kétségünk se lehet. Annyira Gvadányira vallanak. Már maga az, hogy ezt a leirást barátai és ismerősei, talán ép vadászó társai kérésére adja ki, valódisága mellett beszél.

Különben, még ha kalandjai egyebek nem volnának is, mint phantasiájának leleményei, reá mutatnának az ember eredeti hajlamára, sajátos egyéniségére, kinek az erdő valamennyi fája közt legkedvesebb fája – a tréfa. Vadászik a Vértes vadon erdeiben, barátaival és ismerőseivel, kik grófok és bárók s egyéb földön járók, kényes és kényeztetett gavallérok, kiknek fínyás szokásaival és puha resteskedéseivel örökkön évődik. Nem csak találós esze, de katonás természete is segítségére van, hogy társai közt diadalmas fölénynyel mint igazi élő alak mozog. A többi csak marionette, kiket kedvére igazgat. Kihallgatja dicsekvéseiket agaraikról, vadász-füllentéseiket lövéseikről; mert mindenik talált, csakhogy egynek őze elbukott, de aztán elinalt, pedig nagyon vérzett, a mint a nyomán látta:

S minduntalan felülteti és kineveti őket, annyi elevenséggel járva-kelve, hogy szinte szemünkbe villan beszédes szeme, a mikor csínyje lelkében felötlik és hamiskodva foganatba veszi. A mint a völgyben patakra bukkan, mely teli kövi- és lepény-hallal, meg pisztránggal, oroszlán módjára egyet kondít, hogy urak és legények sietve rohannak oda. Nosza a legényekkel követ hordat, elrekeszti a vizet, – s az urak a patak üres medrében kézzel halásznak: míg ő hirtelen kiszakasztja a gátot s társai egyszerre térdig áznak és ijedten ugrálnak félre. A mint pedig másnap virrad, fektéből felugrik s riadva kiáltozza: «Ég, ég, vizet, vizet!» Sátorában mindenki kél és szökelve szalad elő, hogy hol ég? Az öreg a vadásztűzre mutat. Majd tréfás talánynyal kérdi, ki tudja, hogy hol van a róka pézsmája, a melyen ha alszik, fekszik orra szája? Gavallérok és vadász-legények ámulva néznek össze, mire pár kiszakított szőrrel mutatja meg a pézsma helyét. S a mikor társai fenmulatoznak, mint éjjeli őr kiáltja ki az órát, vagy mint Diána hírnöke, mivel épen vadász-felavatást tartottak Diánával és oltárával, az oltár tetejéről fujja el a takarodót; a mikor pedig huzalkodva kelnek, hajnal hasadtával a bundáját puffogtatja s nagyokat jajgat mellette, mintha embert ütne, vagy mint dobos egy dézsa fenekén veri a fikátort, fütyülve jár körül minden grófi sátort, mert a fikátor, a készülő jelzésében a dob és síp játszik; s rendesen sikerül föllármáznia a vadász-tábort. Társai alig győzik csodálni, hogy annyi ebség hogy fér a fejébe; alig győzik magasztalni:

ANTONIO GIOVANNE GUADAGNI.
(Báró Horeczky Ferencz birtokában levő eredeti olajfestményről.)

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.
(Ernst Lajos úr birtokában levő eredeti aquarellről.)

GRÓF LACY TÁBORNAGY.
(Egykoru rézmetszet után. Orsz. Képtár. 2955.)

S még ez mind nem elég. Mikor egyszer kora reggel a vadász-tűzhöz melegedni megy, czigányokat talál mellette velök a «nótafa» is. Nosza rögtön ráhúzatja s úgy indúl meg múzsikaszó mellett, toborzó dallal: «Ez az élet, a gyöngy-élet,» közben nagyokat rikkongatva: «Gyere katonának», a sátorokhoz, honnan kíváncsi meglepetéssel siet elő minden ember s örömmel veszi az öreget körűl; estve pedig vadászat közben szerencséjére hat tót leányra akad, kiket a telepre vezet; mire társai is megtérnek, ugyancsak ropog a táncz, melyért a tót leány a templomot elhagyja, apját, anyját, vérit könnyen megtagadja. Hol vette őket? Azt feleli, hogy ezek a Druidesek leányi, erdei Faunok mátkái, Dianna istenasszony nymphái, a ki szolgálatukra küldötte őket; az egyiket, a termetes Hannust, fel is öleli, hogy Diána még álló trónjára emelje, miben csak úgy ropog a dereka. A trón könnyű, a teher nehéz: felborúl mind a kettő. Egyéb hiba nem esik, Hannusnak csak rövid szoknyája, kaszanyiczája lebben, miközben feltünik egy titkos villámlás, melytől ered rögtön sok szemben csiklándás.^[208]

Gvadányi pedig kópéskodik tovább. A hol tettel nem tehette, szóval vagy írással. A mikor egyik ismerőse, Piatsek Károly, születésére nézve trencsényi, ezredessé lesz, olyan üdvözletet küld neki tótos tört magyarsággal, hogy Mars hadi Pan Bochnak csak úgy doboghat bele a szíve;^[209] a mikor pedig Molnár Borbálától megtudja, hogy egyik tehene megköszvényesedett, rögtön kész a terve, mivel az övéi közt is akad olyan. Eszébe jut, hogy barátja, Csizi István, tokaji nyugalmában alig járhat, – s azonnal repül a válasz a verselő Minerva levelére:

Sokszor azonban messzi veti a sulykot: a pajkos öreg dancsossá válik elannyira, hogy kora szép ízlésének mestere, Kazinczy, felháborodással beszél róla, egyenest erkölcstelenséggel vádolja:^[211] pedig csak egyéniségük, irányuk különbözik. Gvadányi példánya a régibb magyar irodalom, s ennek munkásai közt különösen Gyöngyösi, kiről azt vallja, hogy mióta a magyar haza áll, még oly magyar költőt a világra nem szült:^[212] míg Kazinczy a görög-német idealismus úttörője, ki a görög és német nagy mesterek eszméit, alakjait, műfogásait törekszik a magyar költészetben meggyökereztetni, kinek Zrínyi, az alkotó erő, zordon nyelvében és verselési botlásaiban is többet ér, mint Gyöngyösi a folyamatos elbeszélő; Gvadányi a viszonyos igazságot adja emberöltője közízlése szerint, Kazinczy pedig az egyetemes igazságot keresi, mindig és mindenütt az egyetemes szépet írja lobogójára, s azt az æsthetica és ethica legmagasabb törvényei szerint követi és alkotja meg. Azonban talán semmiért sem oly elfogúlt, oly kíméletlen, oly ideges Gvadányira, mint hangja miatt. A Kazinczy múzsája a Xenadion, az Idegenke, ki szavában, czélzásában előkelő és finnyás, mozdulataiban, egész kifejezésében és magatartásában sejteti, hogy nem földi a származása, nemes és választékos, mint a nagyvilági termek és társaságok hölgye, ki mint ez abban az időben, bizonyos negédességgel és büszkeséggel árulja el idegen csillogásait és ékszereit: míg a Gvadányi múzsája az egyszerű magyar paraszt leány, a ki keresetlen természetességgel beszél, a mint agyában megvillan, szivében megnyilatkozik, nem válogat, nem mesterkél, a ki nem veszi számba a fínomabb illemkedés tekinteteit sem a divatos dísz, sem a csinos beszédre nézve; sokszor pajkos és nyers is, a kinek nincs meg az érzéke a kellő maga-mérséklet iránt, sőt nem egyszer eljár a nyelve, mintha végig táborozott volna a huszársággal harczaiban és vigalmaiban, mintha nem is egyszerű paraszt-leány, hanem kalandos markotányosné lenne. Kazinczy igazi világfi, kinek ízlése és társalgása tüneményes leányok és asszonyok körében érlelődik, kikkel, mint azon idő szép szellemeivel, az irodalom és művészet alkotásairól, a nemzeti és nagyvilági politika kérdéseiről elcseveg, a lovagias tisztelet és hódolat legnemesebb tartózkodásával: míg Gvadányi negyven esztendeig katonák, Mars vidor és könnyelmű, beszédben és erkölcsben szabados fiai közt forgolódik, tréfákkal, adomákkal, vaskos csínyekkel és sallangos mondásokkal mulatva és mulattatva egymást. S csakugyan műveiben számtalan helyet találunk, mely nemcsak aesthetikailag megrovást érdemel, de ethikailag is megbélyegezhető mai nemzeti ízlésünk s mai társadalmi etiquette-ünk nemesebb és választékosabb fogalmai szerint, számtalan helyet találunk, melyet női társaságban orcza-pirulás nélkül felolvasnunk sem lehet; de az is kétségtelen, hogy száz esztendővel ezelőtt az egész köznemességnek, vagy ha jobban tetszik, az egész közép-osztálynak ízlése még egészen parlagi volt a mai értelemben, időtöltése, tréfálkozása, mulatozása nyers és érzéki; még száz esztendővel ezelőtt a természeti és nemi dolgok emlegetésén nem igen szégyenkeztek, attól hamiskodás és bosszantás alakjában nem igen riadoztak. Hiszen Fábián Juliánna, a múlt század ez ismeretes poëtrixe, asszony létére egyik barátnéjának, Czika Pál, gellérfalvi papnénak menyegzőjén olyan felköszöntőt követ el, mi ma férfi ajkáról is erős lenne; sőt elküldi a verset Gvadányinak, mire az öreg huszár vídáman feleli, hogy Borsod vármegyében ő is nem egy papi lakodalmon mulatott, a fiatal tiszteletesnék titkos súgására czigányt hozatott; s míg az öreg papok magokban dohogtak:

Aztán visszakerűlve Czika Pál menyegzőjére, nem épen vallásos épületességgel hivatkozik a bibliára, bizonyos bibliai «vessző» csirázására. Igaz, hogy nemes Fábián Juliánna, nemes Bédi István felesége, mint Molnár Borbála is, főkötő-varrással foglalkozik, az ura mestersége pedig «gyakorló csizmadiaság»; de végre is nő és költőnő, kinek irodalomtörténeti neve van, mely beleszövődik a Csokonai életébe, Lillával való regényébe, kivel a gróf egyenesen azért levelez, hogy leveleit aztán a magáéval együtt kiadhassa, mert ritka hazánkban a verselő Minerva. S e verselő Minervának Komáromi Gyászában, a komáromi földrengésnek föstésében az ijedező és futkosó népet olyaténkép mutatja be, a hogy inkább a szobrász vésője, mint az író tolla alá való. Hogy is mondja Arany? Nem ember az ember, mikor öltözetlen! S ez a Komáromi Gyász a holtak rajzával annyira elborítja az öreg szemét, hogy már azt gondolja, Fábián Juliánna is halott: de újabb levele jöttére örömében nagyot ugrik, vizslája utánna, mi közben nagyzó álom lepi meg, hogy ő a dörgő Jupiter. Megis rángatja ura a két fülét érte.^[213]

Ime, a Gvadányi dancsoskodása, mi nemcsak magára, de kora szellemére és ízlésére is rendkívül jellemző, mert a tréfálkozásnak eme módja a múlt század utolsó évtizedeiben természetes és közönséges csevegés számba ment, legfölebb talán csípősnek és pajzánnak tetszett. Hiszen a nemzet egyetemének, a mint Arany János helyesen veszi észre, a választott elmék kivételével, a francziás iskola nemesebb ízlése csak kaviár volt, a diákos iskola nyelvétől meg visszaborzadt:^[214] műveltségének egyedűl a népies irány s annak eme hangja felelt meg, benne ismert leginkább önmagára. Talán el sem hinnők, ha Gvadányi nem a maga személyes élményeként beszéli el, hogy Pöstényben, Pázmány Péter egykori kedves fürdőjében, hol rendesen víg társaság gyülekszik össze a szomszédos megyék fő- és köznemességéből, miként kötölődik a nőkkel a közebédeken. A hórihorgas trencsényi legényt, ki ruhája eltünése miatt való zavarában a maga szemeit befogja, azzal a hiszemmel, hogy így senki sem látja, s úgy szökik ki a közferedőből és szaladgál a közönség között, megteszi geometrának s váltig ajánlja az asszonyok emlékezetébe; ő tudja miért. S egész jó kedvvel, nem mint adomát, hanem mint pöstényi történetet írja meg, hogy a jámbor predikátor és bájos felesége mint tűnik szembe, valami katonatiszt mint ismerkedik meg velök; míg egyszer a jámbor tiszteletes véletlenűl korábban érkezik haza, mint a hogy szerepe kívánja vala, miért másnap feleségével elpárolog, csak a közönség kaczagásában van még jelen; s egész jó kedvvel énekli meg, nem mint adomát, hanem mint pöstényi történetet, hogy a fiatal zsidóasszony megásott sírjába éjszaka a katonák fiatal malaczot lopnak bele, természetesen férje felsíró fájdalmára és jajveszékelésére, minek zagyva visszhangja a dancsos öreg és a közönség nevetése!^[215]

Ilyen a kornak közízlése és érzéki mulatozása. Oly történeteken, melyek nyerseségükkel az arczba kergetik a vért, melyeken nemcsak a férfi becsülete, de a papi palást tisztessége is gyalázatot szenved, nemcsak a férji szerelem kétségbeesése, de a vallás szentsége is pellengérre jut, a fürdő egész közönsége meg nem ütközik, sőt kedélyesen kaczag!

Szerencsére irodalmunk, különösen költészetünk megtisztult és megnemesedett, ízlésünk és erkölcsünk fölemelkedett és megfínomodott: de száz esztendővel ezelőtt, mikor az ősi mezőkön csak a vadkergetés és agarászat folyt, a mikor a fejekben egyedül az üresség és tudatlanság uralkodott, mikor a nemesek Kármán szerint «nemzetes betyárok» ^[216] voltak, minek csattanós bizonysága az a kis adat, melyet Marczali Henrik följegyez, hogy Egerben szigorú szabályokat kellett hozni a gatyában járó, csúnyákat éneklő, lármázó, nagy botokkal fegyverkezett, ablakokat betörő és éjjeli őröket elverő jogászok ellen:^[217] – igen, a száz esztendővel ezelőtt vigadozó és poharazó férfiak között ez a szellem élt. Gvadányi legénykedő és tréfálkodó katonái társaságában megszokta és eltanulta; gyakorolja is a nélkűl, hogy erkölcstelenségre gondolna. Mert a leplezetlenség előtte nem művészi czél, mint a mai «legmodernebb» irodalom előtt; csak szabados szer, melyet a színek élénkítésére használ, mint emberöltője. Sőt ellenkezőleg, van benne bizonyos erkölcsi derekasság, van benne bizonyos férfias mérsékeltség, bizonyítja a feslettek ellen nem egy kitörése; de a szabados és dancsos beszédet mértéktelenül űzi. A természeti és nemi dolgokat minduntalan el-elszalajtja: még pedig oly nyíltan és leplezetlenűl, hogy a módja nem egyszer bántóbb, mint maga a lényeg. Az olyan helyek, melyeken az öreg generalis kerülő szóval él: nála már ritkaság és finnyásság. Téli szánkázásának leírásában, melynek nem egy értékes része van, mint a lószínek gazdag felsorolása, elég mulatságosan beszéli el, hogy a lovak megszilajodnak, a tó jegére csapnak, lábaik a hámba keverődnek és a szánok felfordúlnak: férfiak és nők, különböző kor szerint felborúlnak; mire a pajkos, nem, nem, – a dancsos öreg hangja egyszerre megcsattan és hamiskodva szól:

Van két dolog mégis, melyet a pajkos öreg mindig komoly érzéssel, nem egyszer megihletődéssel érint: a haza és vallás. A magyar nemes nagyzó megelégedése és faji büszkesége lobog benne: rendi és nemzeti érdekei iránt épp oly fogékony, mint a mily féltékeny. Nem szóvivő politikus, mégis mind az ország, mind a megye köztermeiben szorgalmasan meg-megjelen, a mohó figyelem és türelmetlenkedő aggodalom váltakozó benyomásaival kíséri a dolgokat, főként az 1790-iki zajos országgyűlésen. Mint katona, nem szereti az örökös vitatkozást, mert a kik egyre csak bírálnak, ítélnek; rendszerint nem építenek, a sok ékes beszéd nem is egyéb előtte, mint kicsinyeskedés és szőrszálhasogatás. Úgy látszik, teljesen egyetért megyéjével, mely önérzetes bátorsággal jelenti ki, hogy hibáznak a fejedelmek, ha a törvények megszegésének szabadsága szerint mérik hatalmukat, mert törvényszegésre sem Isten, sem a nemzet nem jogosítja fel őket, pedig uralmuk ezek akaratából ered;^[219] – egyetért a múltra nézve, s megkívánja, hogy a nyolczvanas évek intézkedései, II. József alkotásai, minden eszközeikkel egyetemben, pokolra szálljanak: ám a jövő tekintetében föltétlen bizalmat hirdet. Az ő meggyőződése szerint azok érvelése, kiknek felfogásaként II. József alkotmánytalan uralkodásával a nemzetre nézve is az alkotmány ereje az összes törvényekkel együtt megszűnt, ennél fogva az öröklés rendje is megszakadt, merő bolondok beszéde. Gvadányi közjogi követeléseiben az aristokratia ama mérsékelt pártjához tartozik, mely megelégszik az alkotmány helyreállításával, és sem a múltat megtorlani, sem a helyzetet kizsákmányolni nem kívánja. Az ő szemében az örökösödés fonalát a Pragmatica szent szűz fonta, szűz Pannoniát és szűz Austriát a szerelem legerősebb kötelékével egymáshoz csatolta. S nyugodt lehet hazánk, mert Austria kétfejű sasának hegyesek körmei,

Azért úr és paraszt boldog alatta, s édes minden falat, melyet szájába tesz. Sőt Gvadányi mindenütt, a hol a nemzeti túlozás és királyi tartózkodás között kell választani, habozás nélkűl legfőbb hadura mellett érvel. A királyi házat áradozó lelkesedéssel magasztalja, az ő szemében I. Leopold a nagy Leopold, mivel Magyarország javára nagy dolgokat művelt, III. Károly pedig a kegyes, mivel a hazához mindig szeretetet mutatott: az ő érdemükért adta meg a nemzet a fiú- és leányágon való öröklést. Mária Terézia és ura idejében még szerencsésebb vala életünk; de legszerencsésebb II. Lipót alatt, mert a király a királynéval ama jó gyümölcsfa, mely méltán az Éden kertjében állhatna, a királyfiak kellemesek, a királykisasszonyok meg édesek! S ilyen dicsőítő dícséret és merő mértéktelen magasztalás minden sora, a mikor a dynastiáról beszél; még II. Józsefet is, kit a nyolczvanas évek politikai jellemzésében elítél, Nándor-Fejérvár megvétele alkalmából ujjongva emlegeti, győzhetetlen nagy fejedelemnek s legkegyelmesebb felségnek nevezi.^[221] S a nemzeti túlozás ellenére, a királyi tartózkodás helyeslésével nyíltan javallja, hogy II. Lipót nem akar más koronázási hitlevelet elfogadni, mint a melyet atyja vagy nagyatyja kiadott.

JÓZSEF CSÁSZÁR FIATALABB KORÁBAN.
(Rugendas metszvénye után.)

Mit jelent ez? Rossz hazafiságot? Nem, nem, csak a katonaságot. Gvadányi negyven esztendeig megszokta a napi parancs és hadi parancs szerint gondolkozni és cselekedni; neki a rend többet ér, mint a szabadság, a tekintély többet, mint az egyéniség; hisz erre tanította Eger és Nagy-Szombat, még inkább katonai pályája: a rend és tekintély nemzeti letéteményese, felkent képviselője pedig a király, ki az öreg generalis ragaszkodó hűségében és rajzolgató képzeletében hadura még mindig. Nem csoda ennél fogva, ha a felség fényében és pompájában megjelenő Leopoldról azt állítja, hogy látására még a beteg is meggyógyul és felkél; ha megvetéssel és bosszúval emlegeti azokat, kik a porosz kormány titkos ösztönzésére oltalomért a porosz Vilmoshoz folyamodtak, s olyan katonás keménységgel, a milyent csak a szökevényekkel éreztetett, pallosra és bitóra jelöli ki őket;^[222] mert mint katholikus a vallásos sérelmeket, mint katona a kisebb önkényeket nem veszi számba: de az alkotmány gyökeres felforgatása, a nemzeti és rendi jogok megszüntetése ellen már hevesen tiltakozik. A rendi szervezetet, melyen a magyar állam alapszik, a vele született és bele nevelt conservativismussal védelmezi. Pedig különös, úgy tetszik, mintha elméletileg egyetértene John Bullal, az első nevezetes demokrata gentlemannel, ki Wicleffe idejében faluról falura kérdezgette: «Mikor Ádám apánk kapált, Éva anyánk fonogatott, hol volt akkor a nemes ember?» Elméletileg ő is beismeri, s mind Fábián Juliánnának, mind Molnár Borbálának kifejti, hogy Isten a világ teremtésekor nem osztott grófságot; az embert csak a maga képére alkotta s az ég csillagaiként elszaporította: de különbséget köztük nem tett; sőt azt is beismeri és élesen kiemeli, hogy a czifra pecsétes és czímeres levél semmit sem ér, ha birtokosának nincs tudománya, erkölcse, érdeme; de mindez mégis csak elméleti fejtegetés. Hisz alig kapja meg a szakolczai házat, már czímerét reá rakatja, egyetlen levelében neve elől a gróf-ot el nem hagyja, egyetlen szóval a társadalmi egyenlőséget nem követeli; sőt félünk, hogy a mikor a haldokló Zajtay megütközve hallja, hogy a fekete zsinóros, búza-virág színű posztó-öltözetet már a parasztok is viselik, mert azzal végre helyöket a nemesség közt lelik, – nem annyira a jó notárius, mint az öreg gróf, a büszke nemes beszél. Az a magyar nemes, kinek szemében a korona drága szentség, mint a zsidók frigyládája, mely előtt Dávid tánczolt és hárfázott; az a magyar nemes, ki rendi kiváltságaihoz szivós szeretettel ragaszkodik, még II. Lipótot is, ki jó, mint Marcus Aurelius, kegyes és békeszerető, mint Antonius, ha kell pedig nagy hadvezér, mint Julius Caesar, leginkább azért magasztalja, mivel:

Mindenesetre az ő ujjongó és harsány hangja is belevegyűlt az éljenzésbe. Hisz maga-idejében a nemesek közt talán senki sincs, a ki a rendi jogok és kiváltságok ellen való támadást nálánál erősebben ítélné el. A gyűlöletes Hoffmann Leopoldot, ki a budapesti egyetemen, mint a német nyelv és irodalom tanára, kenyerünket ette, hogy becsületünket ócsárolja a Bábel és Ninive röpirataiban, melyek a magyar nemesség ellen a legszenvedélyesebb kifakadásokkal vannak telve, – minden névvel elhalmozza, a mi csak nem tisztességes; annyira szivére esik a sértés. Hisz semmire sem büszkébb, mint nemzetére és nemességére, s épen azért egészen kigyúl a magyar nemesi testőrség láttára, melynek mása nincs az ég alatt, mert ez a testőrség:

37. NINIVE CZÍMLAPJA.

Gvadányi katona és nemes az utolsó csepp vérig, velejéig; de hazafisága egyszerre magasan lobog, mihelyest a nemzetiség, a magyar nyelv és magyar öltözet kerűl kérdésbe. Már itt egyszerre az országgyűlés legtúlzóbb elemeivel tüntet. Megyéje, Nyitra írta volt, hogy a pogány magyarok élete és nevelése módja hajdan megrettentette Európát; de elenyészik ezen erő, midőn a nemzet idegen népek viseletét és erkölcseit majmolja; térjünk vissza tehát az ősire, úgy leszünk a hazának és új fejedelemnek védoszlopai.^[225] Gvadányi, mintha csak a megye az ő szellemétől nyerné ihletét és irányát, szakasztott ily módon gondolkodik. A magyar nemzetiség az ő idoleuma, ennek érdekében követeli, hogy az országgyűlés tagjai minden szószaporítás helyett csak három törvényt alkossanak:

1-ször a magyar öltözetről, mely a legszebb ruha, tetszik a világnak, bár drága, de tartós, marad az más ágnak; rendelje el az ország, hogy minden ember magyarban járjon; sőt az úr az asszonyért, az apa a leányért kezeskedjék, a ki pedig mulasztást követ el, veszítse birtokát, s menjen száműzetésbe a svábok földére;

2-szor a magyar nyelvről, mert e nélkűl a nemzet nem boldogúlhat, a német, franczia, angol, olasz nem szorúl idegen nyelvre, a magáéval él, virágzik is köztük törvény és tudomány;

3-szor a nemzeti haderőről, hogy a hazafi, ha katona lesz, magyar ezredben szolgáljon, magyarok legyenek főtisztjei, vezére a nádor, hogy ne csak a király, de az ország hűségére is fölesküdjék, hogy béke idején a hazában szállásoljon, háborúban pedig oda menjen, a hová a felség rendeli.^[226]

Ime, Gvadányi mindazt, a mi katonai pályája végén szívébe sajgott, orvosoltatni szeretné, legalább a mások javára; de a nemzeti haddal együtt biztosítani törekszik a nemzeti nyelvet és viseletet is, mert az ő meggyőződéseként eme három pont az igaz gravamen, ebben kell a levamen; a ki elmulasztja, arra katonásan csattan a szava:

Az öreg e diákos fölfohászkodása nem áll elszigetelten magyar verseinek árjában. A jezsuiták tanítványa, Alvarus és Cicero vezetése alatt, annyira eltanulja a latint, hogy nem egyszer folyamodik a régi Róma nyelvéhez, hitéhez, műveltségéhez s veszi onnan a maga képeit és kifejezéseit. Oly vonás, mely főként a kornak bélyege, hiszen Amade László még szerelmi énekeiben, egyéni fellobbanásainak emlékeiben sem menekedhetik tőle; de beletartozik Gvadányi jellemébe is, s egyenest nevelésének következése. Az erdei völgy, melyben a hegyi ér megnövekszik, partjain a vadszőllővel, málnával, szederrel, komlóval, melyek a víz tükrére árnyat vetnek – egyszerre Diánára emlékezteti, ki szép leányaival, nympháival bizonyára itt fürdött és itt szaggatta széllyel Acteont; a hajnal hasadásában Titán jut eszébe, a mint lovait zabolázza és Aurora, a mint rózsáját kinyílásra rázza; a meredek bérczek az Echo regéjére, átváltozására viszik képzeletét; a vadászfelavatás meg sem eshetik Diána, Jupiter legkedvesebb mátkája ábrázolása nélkűl; ha hősi példa kell, rögtön Achilles és Hektor rajzik elébe; ha a királyfai vadász-legény bátorságáról, a mint a vadkannal elbánik, magasztalva szól, Atlassal és Herkulessel méri össze. Mindig és mindenütt diákos tudásából merít. Természeti képei, hasonlatai igen gyakran tévednek a római világba; nem csak mikor Gvadányi beszél, de akkor is, mikor emberei szólnak. Még az csak hagyján, hogy a derék notárius minduntalan diák szóra fakad, hogy a juhászt, ki a bősz bikák üldözésétől megszabadítja, s borsos és gyömbéres pálinkával életet önt bele, ily módon szólítja meg:

Az ilyesmi a diákos, s ezt a diákosságot örömest mutogató Zajtayban jellemzetes és sikerült vonás, a mellett az ellentét erejénél fogva a helyzeti komikumot rendkívűl emeli; de Gvadányinál a tyukodi mester, a lázári száraz molnár, a gyarmati kovács, a tóthfalusi vámos, a komorzáni harangozó s valamennyi vadászlegény épp oly jártas a régi római irodalom ismeretében, a bölcselet és vallás dolgaiban, mint maga az öreg. Ezt az erős diákosságot meg sem értenők Eger és Nagy-Szombat hatása nélkűl; csak a jezsuita tanitás iránya, mely egyszersmind a kor szellemének megfelelt, magyarázza azt meg; csak annak kései, töredező vagy elmaradozó visszhangja ama vallásos elfogultság és türelmetlenség is, melyet gyakorta elárul és élesen hangoztat. Országgyűlési satirájában csak a katholikus hitet vallja üdvözítőnek és kívánja uralkodónak, csak annak védelmezését és erősítését várja az új királytól; a többi felekezettel nem valami kíméletesen bánik el.^[228] Elfogultsága és türelmetlensége mégis nem annyira a protestansok, mint az újítók ellen nyilatkozik. Hiszen protestans papokkal, mint Péczeli Józseffel és Mindszenti Sámuellel baráti levelezést folytat, s mikor a franczia háború alatt, 1797-ben, az országgyűlés ajánlta személyes fölkelésről megemlékszik, tréfálkozva írja Mindszentinek, hogy ha a komáromi zázslóaljat vezetésére találják bízni, magával viszi őt, mert a reformatus vitézeknek is kell papjoknak lenni;^[229] míg az újítók, a szabad gondolkozók ellen hevesen fel-fel dörög. A haldokló notarius képében megtámadja a bölcsészeket is, kiknek rendszere a szentírás alapjáról letér, mert Voltaire, Lessing, Rousseau átkozott munkája szülte az atheistákat, deistákat, naturalistákat, indifferentistákat, s mindenféle illuminatusokat. Aristoteles ugyan pogány, de mégis elismeri, hogy van egy Ens Supremum, a mi a Ratio Studiorum utasítása s a jezsuita fejtegetés értelme szerint más nem lehet, mint az Úristen, ki lakik az égben, örök dicsőségben! Csak azok, kiket a rossz könyvek megrontottak, tagadják ezt balgatagul. A deista még kegyesen megengedi, hogy isten teremtette a világot, de tagadja, hogy gondja is lenne teremtésére; a naturalista szerint mindent a természet tenyészt; még gonoszabb, ha lehet, az indifferentista, ki a keresztyének között keresztyén, Törökországban Mekkába zarándokol, zsidók között pedig a Messiást várja. Ám legyen hitök és nevök bármi, jansenista, szabad-kőműves, a Gvadányi ostora egyiránt keményen csattog ellenük: az ő szemében csak szemét emberek, kiknek ő a legnagyobb ellensége. Az ő vallásának sarkköve a biblia, a mint a jezsuita-tanítás kifejtette. Az apostolok, evangelisták, egyházi atyák tekintélye ingathatatlan előtte: a ki nem hisz bennök, miként hihet a classicusokban? Vagy Herodotos híresebb doctor-é Péter apostolnál és Szent Ágostonnál, Horatiusnak szebbek-e ódái, mint bölcs Salamon példái, s jobban írt-e Julius Cæsar, mint Szent Pál? Ezek beszéde isten szava, pedig

38. PÉCZELI JÓZSEF ALÁIRÁSA.

39. PÉCZELI JÓZSEF ARCZKÉPE.

40. GRÓF GVADÁNYI PÉCZELIHEZ ÍROTT LEVELÉNEK ALÁIRÁSA.

Így szövődik át a Gvadányi jellemén a pajkosság és dancsosság, meg a hazafiság és vallásosság: valamennyi erős vonás. Sokkal hevülékenyebb, sem hogy a mi szivére hat, azt heves dobogásba ne hozza; de sokkal vidorabb, semhogy megihletődése hosszabb ideig elfoglalja. Bármi komoly, megcsattanó hangja hamar változik, háborgó haragja fellegén keresztül-ragyog jó kedve sugara. Még legnemesebb intelmeit is a falusi nótárius Budai Utazásában, vagy legmelegebb buzgóságait is, annak Utolsó Elmélkedéseiben mielőbb áttöri vagy felváltja a dévaj tréfa és szabadoskodó csapongás. Czélzata lehet komoly, de az eszköze, melyet elérésében követ, rendszerint a furcsa, beszéde magva lehet szent, de az előadása módja nem egyszer sikamlós vagy czéda, mert az ő uralkodó hangulata a pajkosság. A mikor Zajtayja az emberi sors és emberi természet különböző voltáról kíván elmélkedni, a mély bölcseleti kérdés megfejtésére oly elemeket hívat magához, kik illetékesek ugyan orgona-nyomásra, haranghúzásra, csak épen philosophiára nem. Gvadányi ezzel az egész munkára eleve reá üti faji megismertető jegyét. Később változik ugyan hangja, a nótárius helyzete szerint: de meg-meg visszatér az eredeti hang a kópéság futamaiba. Sőt az öreg a maga bot-csinálta bölcsészeit fel is öltözteti a korabeli tudósok divata szerint. Kedves egyeteme híres-neves tanárainak alakjai és emlékei kelnek életre képzeletében, pápa-szemükkel, köpenyegükkel, széles kalapjokkal: s úgy lépteti fel a nótárius választottait is.

A régi tisztes komolyságot azonban megviselte az idő: s az öreg, félszázad múlva mosolyogva nézi, hamiskodva rajzolja elénk. Nem felejti a képből a hatalmas pedellust sem a maga aristotelesi botjával, a komorzáni oláht teszi meg annak, úgy is tarka a ruhája, bunkós a furkója. Gvadányi olykor hazafias, olykor vallásos, a mint szíve zajlik, vezető eszméje és érzése szerint: de a legtöbbször pajkos, eredeti természetéből. Még a hol dancsos is, csak azért az, mert kicsap a korláton; az ő legigazabb czíme – a pajkos öreg.

VII. NEMZETI ÁRAMLATOK.

A németesítés az iskolában és közhivatalban. A nemzeti eszme és nemzeti öltözet. A szent korona hazahozatala és ünneplése. Német röpiratok a nemzeti visszahatásról. Gvadányi hazafias izgatása.

41. BUDA A MULT SZÁZADBAN.

IRODALOM és társadalom alig értett inkább egyet valaha nálunk, mint a kitörő nemzeti visszahatás mámoros napjaiban. Czélzataik, eszméik, érzelmeik teljesen azonosak voltak: egymástól nyertek sugallatot, lelkesedést és erőt, kölcsönösen élesztették és edzették buzgalmokat, lüktetésöket, sikeröket. Mint a ragyogó nap a hajnal szürkületéből, úgy tünt fel egyszerre tiszta fényében egyetlen és örök hivatásuk: a magyarság emelése, diadala és dicsősége.

Az irodalom már előbb is a megújhodás magvető apostolainak szózatos ajkával nemesen hirdette azt: de a nemzetietlenség szomorú korszakának maga megfeledkező társadalma a politika nyomasztó levegőjében csak múló részvéttel és megadó közönynyel hallgatta. Mert előbb a nagy királyasszony szeretetmutatása és jóbánása megejtette, aztán II. József hatalmi önkénye és következetes eljárása megtörte, minek tudatában a németesítés immár oly merészen tört előre, hogy sok helyen azt is megparancsolták, hogy a magyar helyesírást ne tanítsák, mert nem szükség, hogy a gyermekek magyarul tudjanak írni; hogy ne is tudhassanak, oly oktatókat rendeltek az iskolába, kik a nemzeti nyelvet nem értették és nem taníthatták; a gyermekek alattok úgy fordítottak és tanultak, mint a szajkók.^[231]

Mert mint rendesen, a nemzetietlen uralom némely hivatalos eszközei nálunk is türelmetlenebbek és túlzóbbak voltak, mint magok az uralkodók. S a mint Péczeli József hazafias szomorúsággal följegyzi: ha a szegény lakos valamely kérelmet adott be magyar nyelven a tanácshoz, visszavetették azt s valami lézengő németet kellett drágán megfizetnie, hogy neki a magyar tanácshoz német folyamodványt írjon; ha pedig magyarul fordult a hivatalnokokhoz, azok nem feleltek szavára s tolmácsot kellett keresnie, hogy a maga hazájában németül érintkezzék olyanokkal, a kik jól tudták a magyar nyelvet; s ha a magyar növendék nem értett németül, magasabb intézetbe nem mehetett: tekergésre kényszeredett.^[232]

Mert a német nyelv uralkodott a közoktatáson, még a szegény paraszt gyermeke is, kinek a valláson kívül sokkal nagyobb hasznára válik vala, ha egy kis gazdaságot vagy földmívelést tanul, a némettel gyötrődött; pedig ezután sem hordta búzáját sem Linzbe, sem Ágostába eladni, csak a szomszédos piaczra. «Sőt a magyar gyermek,» panaszolja Péczeli, «németül tanulja meg könyv nélkül azt, hogy kell a magyar A-t írni. Két-három levelet elmond németül, úgy hogy egy szót sem ért belőle. Sír az emberben a lélek, mikor látja, miképpen lesznek az istennek okos teremtései szajkókká s merő bolondokká.»^[233]

S épp oly hazafias hévvel, mint a mily faji féltékenységgel fejtegeti ismét és ismét, hogy mindennek a következése egy pár emberöltő múlva nem lehet egyéb, mint nemzetünknek, szokásunknak, természetünknek, szabadságunknak lassanként való eltörlése; épp oly helyes érveléssel, mint a mily nyomós igazsággal bizonyítja, hogy a fölvilágosodás terjesztésének ilyetén módja nem üdvözít, hanem megöl, hogy a németek sem úgy törekedtek a fölvilágosodást előmozdítani, hogy a magok nyelve helyett a francziát gyökereztették volna meg: hanem anyanyelvöket művelték és fejlesztették s a jeles munkákat azon közölték nemzetökkel; épp oly kínos aggodalommal borong nemzete és nyelve jövendője miatt, mint a mily repeső reménybe és ujjongó örömbe csap, mikor József megengedi, hogy a közigazgatás újra magyar legyen, mikor elrendeli, hogy a szent korona a hazába visszatérjen, mikor megígéri, hogy alkotmányosan fog uralkodni.^[234]

Most egyszerre tova futamlik a felhő az ország egéről eloszlik a ború az emberek lelkéről: a nyíló tavasz új élet, új idő nyitása. A társadalom fölismeri és elismeri az irodalmat, czélzatait, eszméit, érzéseit, százszorosan visszhangozza mint hegyi vidék az ég szavát: a nemzeti riadalomból a nemzeti visszahatás kitörő riadója lesz.

Semmi sem érdekesebb és meghatóbb, mint ennek a visszahatásnak támadása, zajlása és elhatalmasodása. Mint a tavaszi ár, mely előbb csak csöndesen feszegeti és ropogtatja a folyó jegét, majd maga is nőttön-növekedve biztos erővel szaggatja meg és sodorja el, hogy aztán medréből kirohanva szilajon száguldja be a határt: úgy mutatkozott a kornak változása is. Előbb csak egyes biztató hangok hallszanak az elborulás szomorú éjszakájában; szinte olyaténkép, mint a ki a sötétben azért beszél, hogy inkább magát bátorítsa, mint mást lelkesitsen. A nemzeti törekvés naiv szerénysége mélyen megindít és csodálkozó mosolyra fakaszt. Ányos magasztaló dalt zeng, hogy Károlyi Antal Szent István ünnepén énekelve követi a szent jobbot fiastul, ki atyjára vigyáz:

S ez a jelenet a költőt magánkívül ragadja s a magyart érzéketlennek vallja, ha ennek látására nem könyezik örömtől a szíve. Szacsvay Sándor honleányi érdemül méltatja, s az országnak lelkesedve hirdeti, hogy gróf Károlyiné magyarul oly szorgalmatosan, oly előmenetellel tanul, hogy minden órán fölülhaladja azokat, kik hazánk küszöbein születtek.^[236] Péczeli József ismételten dícsérve emlegeti a pozsonyi, pesti és pécsi növendék-papokat, kik tanáraik kérdéseire magyar nyelven felelnek; köztük különösen a tótokat, kik nemzeti nyelvünk legserényebb tanulói és pallérozói, sőt nem is örömest veszik, ha tótoknak és nem magyaroknak nevezik őket; s örvendezve emlegeti a soproni ifjakat, Kis Jánost és társait, kik anyanyelvök gyarapítására önképző társaságot alapítottak.^[237] Egyelőre csak a nyelv mívelése, a miért az írók buzognak és felszólalnak, mert kinek-kinek szíve mélyén él nyíltan vagy titkosan a vígasztaló hit, mint Prónay László bárónak, hogy a magyar nyelv elmulásának ideje még nem jött el, hogy még mi is ama derültebb időket várhatjuk, melyekre a németek csak az imént virradtak;^[238] kinek-kinek szive mélyén él az emelő tudat, mint Bessenyei Györgynek, hogy a nemzeti nyelvvel a nemzeti lét a legbensőbben összefügg.^[239] Aztán mind elfogulatlanabb és önérzetesebb szózatok kelnek a magyarság érdekében, már a nemzeti viseletet is hatalmasan követelve. A követelők között alig van tüzesebb és türelmetlenebb mint a mi öregünk, Gvadányi József, ki a Pöstényi Förödéssel lépett ugyan 1787-ben a közönség elébe, de csak a kitörő nemzeti visszahatás mámoros napjaiban szerezte meg egyszerre országos hírét s aratta legszerencsésebb diadalát Falusi nótáriusával; mert igaz ugyan, hogy az öreg még 1787 őszén augusztus 2-tól október 20-ig, 80 nap alatt irta ezt a verses elbeszélést és 1788-ra szánta új-esztendei ajándékul a hazánkban élő érdemes, minden renden levő gavallérok és dámáknak tükör gyanánt, hogy bennök magokat főtől fogva talpig jobban megláthassák, mint a velenczei tükörben: de csak 1790-ben bocsátotta közre.^[240] S azóta áll őrt Zajtay uram, a nótárius, ez a zekés, vitézkötéses, rézkardos alak, kifent bajuszával és hegyes kardjával az út végén, hogy lépteinkre vigyázzon és mindig megfenyegessen, ha a nemzeti ösvényről le-letévedünk.^[241] Czélzata, hogy az egyszerűség és magyarosság dícséretével a nemzeti visszahatást, az erkölcsi és társadalmi tüntetést a külföld majmolása és az idegenesség terjedése ellen képviselje és emelje. S alig tüntetett valaki zajosabban és sikeresebben, mint éppen a jó Zajtay. Kifakadó keserve és gáncsoskodó gúnya érzésében a legigazabb és törekvésében a legjogosabb s eszméje a maga idejében nagy és üdvös eszme volt. Azonban csalódott ARANY, a mikor a nemzeti visszahatást a magyar öltözet tekintetében egészen Gvadányinak tulajdonította;^[242] ő csak fokozta, de nem okozta a magyar divatot. Hiszen az irodalom már előbb is hatott a változás mellett. Ányos már 1782-ben lelkesen köszönti a nagyszombati magyar nemes ifjúságot, mely az ősi magyar öltözetet fölvette, fején csákóval, haja pereczben; a vadirtó Herkules és világbiró Sándor példájára mutat intő példaként, hogy eredeti természetek és viseletök elhagyásával megtört erejök. A szerencsés Spárta nem hordta a szomszédos nemzetek ruháját. Aztán figyelmeztetve zendül szava:

42. ÁNYOS PÁL ALÁIRÁSA.

Valóban alig lehet valami szánalmasabb, mint az a kép, a melyet közvetlenül a nemzeti visszahatás előtt költőink a magyar leányról festenek. Ányos úgy állítja elénk, a mint csipke-főkötőben, korzikán-kalapban, párisi czipőben pípeskedik; és csak a tűkörben gyönyörködik;^[244] Baróti Szabó úgy rajzolja, a mint nagy későn kel a pehelyből s kendőzni kezdi magát: előtte a sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke, kenet; délig a tükör előtt szemlélgeti és csinosítja magát, aztán megindul udvarlói közt, kik bénaként vezetik; különben jó tánczos, bőven költő, jó franczia, német: de főzni, varrni – ahhoz nem ért.^[245] Ráday úgy mutatja be, a mint órákig bajmol kenőcseivel, olykor ugyan felkél, sétál föl s alá: de kézi kicsiny tűkre akkor is ujjai közt. Angyali szépsége még nem teljes, még igazítani kell: még nem elég kéksége az érnek, rózsája és lilioma az arcznak, kláris színe az ajknak, feketéje a szemöldnek; s addig igazítja, míg csupa lárva lesz.^[246] S Rajnis ujjongó énekkel fogadja egy igaz magyar ruhába öltözött leány képét, melyet a festőtől ajándékba kap: a franczia módra nevelt és piperézett leányok ellenében nemzeti eszményül tünteti fel.^[247]

43. SZABÓ DÁVID ALÁIRÁSA.

Mindez mi egyéb, mint az ősi magyar viselet visszahozó útjának egyengetése, egyetemes divatának és diadalának előkészítése. Péczeli is 1789 őszén nyíltan ezzel a czélzattal beszéli el, hogy két utazó angol ismerőse Komáromban nagyot bámult a templomból kijövő nyestes és nyusztos mentéjű urakon, kiszolgált huszártisztekül nézve őket; s mikor meghallotta tőle, hogy azok nemes emberek s a ruha rendes nemzeti öltözetük, alig győzte magasztalni ezt a vitézi viseletet. «Kár, hogy sokan mind nyelveknek, mind ruhájoknak változtatásával, sóhajt föl a magyarság e derék harczosa, önként törlik el nemzeti karaktereket; mennyire elsatnyultak már is azok, kik mind a kettőt fölcserélték; ha vitéz eleik föltámadnának, elszégyenlenék magokat.»^[248] Ebben a sóhajtásban a fájdalom, szemrehányás és buzdítás érzete egyesül; s a magába szálló és ébredező közönség hangulatának hű kifejezése volt. A változás közelgetett, sőt meg is indult. Keresztesi József naplójában már 1789-ről följegyzi, hogy a hazafi-tűz a magok szabadságához ragaszkodó országok példájára nálunk is fellobogott s mind a férfiak, mind az asszonyok az idegen viseletet elhagyogatták és magyar ruhába öltöztenek.^[249] Szabolcsban is, a mint Péczeli följegyzi, már ezen a télen elhányták a bóbitát, Szemere Klára, az alispán felesége ment elől a jó példával; Nógrádban és más vármegyékben is férfiak és nők régi köntöseikhez tértek vissza, elhitették magokkal, hogy egész Európa szemei előtt nem lehetnek ők derekabb emberek, mint ha öltözetökre, nyelvökre, szokásukra és erkölcsükre nézve magyarok maradnak; a komáromiak pedig a nemesi bálokon oly magyarosan jelentek meg, hogyha vitéz Hunyadi s Mátyás föltámadnának, még magok is tapsolnának ily sok szép magyarságnak egy helyen való szemlélésére. Ha az asszonyok mindenütt hasonló módon cselekednének, még inkább elhitetnék, veti e hírek után a derék író, hogy ha asszony által jött bé a világra a bűn, a Szabadító is asszonytól született:^[250] de a teljes visszahatás a maga sodró erejével mégis csak 1790 elején nyilatkozott mind az egész országon. József rendeleteinek visszavonása felszította a franczia és belga mozgalmak hatása alatt a nemzeti önérzetet, s a magyar koronának hazatérése büszke, diadalmas mámorba ragadta. Az a rajongás, az a lelkesedés, mely szent ereklyénket útjában köszönti, kíséri, futosó láng módjára terjed el. Áhitatos menetek, élükön a pappal egyházi díszben, templomi lobogókkal és énekekkel vonulnak elébe; daliás bandériumok kaczagányos mentében, kócsagtollas süveggel, tomboló paripákon sietnek üdvözletére; a szabadság éltetése és a taraczkok durrogása tölti be a levegőeget. Köpcsényben a lovakat kifogják a korona-szállító kocsiból és az ittas hazafiak magok húzzák; szerencsés kiki, ha a kocsira kezét teheti. Pozsonyból lelkes honleányok rövid mentében bársonyos süveggel sorakoznak fogadására, mindenikökben a Dugonics Etelkája elevenedett fel; a komáromi szűzek háromszázan fehér gyolcsban viasz gyertyákat visznek a szent korona előtt és magyar verseket énekelnek;^[251] Budára az ország minden megyéjéből díszcsapatok jönnek a nemzeti kincset őrzeni, vagy inkább csak tisztelkedni körülötte: és a Te Deum Laudamus hálálkodó és örvendező hangjai szállnak országszerte a magas égig.

44. RÁDAY GEDEON ALÁIRÁSA.

A KORONA HAZAHOZATALA.

45. ÚRI ÉS PARASZT VISELET A XVIII. SZÁZADBAN.

S most egyszerre a nemzeti visszahatás elhatalmasodik; tüzes és türelmetlen tüntetésekbe tör az idegen viselet ellen. Váradon az isteni tisztelet zajos ünneppé válik, melyre a nemesség lóháton, fegyveresen, tárogató sípok és trombiták harsogása közt gyülekezik; a múlt idők viharának emlékeztetéseként felbúg a régi kurucz-dal: «Hej Rákóczy, Bercsényi!» s felsír a Balassa bujdosó éneke: «Őszi harmat után» Kovács Mihály plébános pedig hazafias beszédet mond a szent koronáról, mi közben jól lepirongatja a nem-magyarul beszélőket és idegen ruhában járókat, s megmutogatja, hogy e miatt úgy megromlott az erkölcs is, hogy egész Váradon Diogenes lámpásával sem lehetne találni egy szűzet s tiszta életű asszonyt.^[252] Nem tudjuk, elméleti föltevéssel vagy személyes tapasztalatnál fogva hirdette-é, a mit állított: de azt tudjuk, hogy az idegen divatnak erkölcsrontó befolyást akkor nemcsak maga tulajdonított. Hiszen Decsy Sámuel nem hallomásból, hanem a maga megfigyeléséből bizonyítja, hogy az asszonyok, kiknek «útja tekervényes és Bölcs Salamon mondása szerént éppen oly kitanulhatatlan, mint a hajóknak útja a tengeren és a saskeselyűnek járása a levegőégben,» a német és franczia öltözet révén még a magyar ifjuságra is kiöntötték mérgeiket, úgy annyira, hogy már ritkán lehetett magyar ifjat szemlélni. Azokat, a kik ősi szokás szerint éltek és ruházkodtak, még csak kedves tekintetre sem méltatták; fodorítatlan és beporozatlan hajjal; kézelős ing nélkül teljességgel nem tűrhették.^[253]

Most hirtelen föltámadták a legigazabb magyar köntösök, holott előbb mindenütt mint az árvíz a német öltözet úgy eláradott; pedig csak zűrzavart okozott: «Sok nemeseket, írja egy naiv pestmegyei levél, nem esmérhettünk meg a mesterlegényektől; sok magyar dámákat az ő szobaleányoktól; a leányokat az anyáiktól. Sokszor csak irultunk, pirultunk, mikor a grófné helyett a szobaleányt köszöntöttük. Isten bocsáss, ki tudta volna őket megesmérni vagy megkülönböztetni: mindeniknek egy-egy tintukos szita lebegett a fején; ha pedig sétálni mentek, olyan nagy kalap, mint egy vámkerék… De hála légyen az egeknek, mihelyt a korona leérkezett, mint valamely fényes nap eloszlatta ezt a nagy zűrzavart.^[254] A német öltönyök eltüntek. A gombkötők alig győzték verni az arany zsinórt, rojtot, mert a nemzeti viseleten az aranysujtásnak és paszománynak vége-hossza nem volt; s Erdélyben, hol minden arany fonál elfogyott, Kassáról mene a mentekötő és kalpagrojt, s nem postaszekeren, hanem a levélpostával, hogy már négy nap alatt vehessék, mikor pedig a hazában is megritkult, sok helyen a külföldről hozatták. «S lobogott a Zrinyi kucsmája», mondja Kazinczy, «minden fejen, pipacs-szín posztóból fekete magyar bárány prémjével; s ennél eszesb fejfedőnk nem lehete, mert legolcsóbb volt és legalkalmasabb; lobogott a kócsagtoll a nyusztos kalpagokon s prémet növele szája felett minden.^[255] «Az asszonyi rend is,» írja Keresztesi, mintegy folytatásul, «fartoldó abroncsait, buffánjait, filegoriás főkötőit, pókháló reczeficzéit és ezer módi csúfos majmos öltözeteit elhányta és magyarba öltözött; a kik pedig azt nem akarták cselekedni, közönséges helyen is fejeikről letépték és összetapodták s minden csúfságot elkövettek rajtok. Az ifjak és urak az eddig oldalukon billegett peniczilus helyett széles magyar kardokat kötöttek, paripákat vásárlottak s azokon nyargalóztak. A német lakosok csak lappangottak, vagy azok is mind magyar ruhába öltöztek, mert másként nem sok bátorságuk lehetett.»^[256]

Annyira forrt a nemzeti visszahatás, hogy még a tót vármegyék is: Árva, Trencsén, Liptó, magyar nyelven leveleztek;^[257] hogy Kazinczy egyenesen a Mária Terézia házasítási szellemében azt ajánlja, hogy a magyar ifjak költözzenek a tót hegyek közé és ott rakjanak tűzhelyet;^[258] annyira forrongott a nemzeti tüntetés, hogy Révai a volt hivatalnokokra ingerülten izgatja a nemzetet, hogy rúgja őket félre;^[259] s a nemzeti szenvedély az ország észak-nyugoti határaitól délkeleti határáig élesen, kíméletlenül, szilajon háborgott, mint a viharos tenger, s a kin német ruhát találtak, azt leszaggatták róla; társaságokban, bálokban magyaron kívül más öltözetet meg nem szenvedtek.

Egész irodalom keletkezett a nemzeti ruha és idegen viselet ügyében, melynek egyik legérdekesebb darabja kétségtelenül a «Gespräch zwischen einer ungarischen und deutschen Hose», melynek szerzője tünődve áll meg egy kötélen csüngő magyar és német nadrág mellett, hogy az a maga sujtásos, ez a maga egyszerű volta mellett mily békésen van meg egymás mellett, mikor egyszerre hang üti meg fülét, a két nadrág beszélgetésének hangja. A magyar a németre rivall, hogy szedelőzködjék, rettegjen haragjától! A német megdöbbenve kérdi, hogy miért ez idegenkedés, hiszen eddig jó barátok voltak. A körülmények megváltoztak, feleli a magyar, a német nadrágnak akkor indigenatusa volt. A ki valamit akart érni, német nadrágot húza fel, mert a szépnem egy része e nadrág iránt különös hajlandóságot érezett, ezért valami ötven esztendeig nem lehetett magyar nadrágot látni. Meg kell vallanom, hogy nekem e csere nem volt kedvem ellen. A magyar nadrág sorsa valóban nem a legjobb. Mindég oly erősen megfeszülünk, mint a dob; félnünk kell, mert a legkisebb mozdulat megrepeszt; azonfelül a mi a nélkül is szűk foglalatunkban még erszényt, keszkenőt, dohányzacskót kell fölvennünk; úgy hogy valóban egy teherhordó szamárhoz hasonlítunk. Nyomorúságunkat tetézendő, bekötnek egy zsinórral vagy szíjjal, mint valami pénzes erszényt. Ha az a szerencse ér, hogy jól megtermett czombokat takarunk, megvan legalább az a hiú előnyünk, hogy jól állunk, ha azonban egy pár czingár, kiszáradt békalábat kell fednünk, olyan szánalmas alakot mutatunk, hogy annak megtekintésénél szinte a föld alá sülyedünk. De el a kényelemmel, el a szépséggel, engem csak a patriotismus éltet. Egy német nadrág összes gyökeres jogainkat, szabadságunkat meg akarta ölni. Hát minden német nadrág ellen örökös gyűlölet legyen esküve! Még egyszer szedelőzködj: vagy rettegj haragomtól.^[260]

A német nadrág megígéri, de nem félelemből, mert a félelem nem a német nadrág jelleme; ám mielőtt menne, megkérdi, hogy helyes-é egy német nadrág miatt valamennyit gyűlölni? A magyar nadrág nem szereti a resonirozást, neki elég, hogy valamennyi magyar nadrág a német ellen kiabál, mit a német, ismerve a magyarnak alapjában jó szívét, kétségbe von. Különben figyelmezteti a köszönetre, melylyel a magyar nadrág a németnek tartozik.^[261]

Mi magyar nadrágokul köszönhetnénk nektek valamit? kérdi ez felháborodva. Nagyon sokat; mond a német. A mint a IX. században a Moldva és Tisza mellékein letelepedtetek, olyan vad, nyers és barbár nép voltatok, hogy még a származástokról sem birtatok tudomással. Ma is még minden, a mit róla mondani lehet, csak gyanításból áll. A X. században Németországon nagy pusztításokat tettetek, mégis Geiza fejedelmetek alatt német hittérítőktől fogadtátok el a hit világát, az értelem világának egy részét. III. Ottó császár adta meg István királyotoknak az örökös királyi méltóságot, egy német császártól nyertétek első beosztástokat ispánságokra, kaptatok nádort és írott törvényeket. A XVI. században magatok egy németet, Ferdinánd osztrák főherczeget választottátok királyul, hogy a szerencsétlen mohácsi csata után a törökök ellen támaszt találjatok, mert abban a veszedelemben forogtatok, hogy egészen elpusztuljatok. 1686-ban ki foglalta el a török járomtól fővárostokat? Nem osztrákok, bajorok, brandenburgiak? Tehát németek voltak. Magatok éreztétek, hogy a németnek mennyit köszönhettek s mivel egy vitéz nemzet sohasem lehet háladatlan, Mária Terézia alatt adósságotokat a németek irányában leróttátok. Frigyes beszéde visszapattant vitézségetek- és hűségetekről s ti a hálás és vitéz nemzet nevét megszereztétek. (A magyar nadrág elgondolkozik.) Engedd meg, hogy a képet befejezzem. Miként jutalmazta Mária Terézia szereteteteket és hűségteket? Mennyi jeles intézménynyel, boldogságtok növelésére! Mit nem tett a felvilágosodásért, erkölcsért és a vallásért? De térjünk vissza a németekre! Ki szépítette és építette országszerte városaitokat, ki ültette kertjeiteket? Ki képezte harczosaitokat és tette ellenségeitek előtt rettegettekké? Nem németek, kik a posztót ruhátokra s a zsinórt nadrágtokra készítik? Nem németek-e leginkább, a kik földeiteket mívelik, kereskedésteket vezetik, ifjuságotokat tanítják s forgalmatokat élénkítik? S ha végre bebizonyítom, hogy az a német nadrág, melyet úgy gyűlölsz, nem is német?^[262]

S a magyar nadrág ámulására bebizonyítja, hogy franczia, angol, olasz, spanyol, lengyel viseli, ennél fogva nem a német nemzeti öltözete; s a magyar nadrág megszégyenűlve, bűne-bánva megszelídűl és a némettel összeölelkezik, azzal az ohajtással, hogy bárcsak nadrágtársai is példát vehetnének róla! Az író pedig elérte, a mit megfigyelő kiindulásában sejtet: hogy a magyar és német nadrág békésen csüng egymással s reménykedve kívánhatja, hogy bárcsak az emberek is úgy megférnének együtt.^[263]

Ime, a magyar és német nemzetiség szembeállítása azzal a nyegle követeléssel, hogy mi mindent a németnek köszönhetünk, mert oly vadak voltunk, hogy még származásunkról sem tudtunk; persze a gót Jornandestől megtanulhatjuk; harczosainkat is a németek képezték ki, kétségtelenűl abban az időben, mikor Németországban a Miatyánkot kijavítva imádkozták, hogy: «De szabadíts meg minket a magyarok fegyverétől; – a németek mentettek meg bennünket, persze a Morva-mezőn, Stillfried mellett 1278-ban és Európaszerte 1741-től 1748-ig. S még ez a felfogás nem is a legbadarabb, hogy ne mondjuk, nem is a legarczátlanabb. Mert Hoffmann Leopold a maga hírhedett röpiratában, a Ninivé-ben, a magyar divatra is kiterjeszkedik. Nevetséges látványnak mondja, hogy a kik előbb hímes német öltözetben jártak s a legújabb divat szerint Bécsből ruházkodtak, most kifent bajuszszal, nemzeti bundával, nyitott német phaetonban vagy equipageban kocsikáznak. Kenjék meg, kiáltja, a hajokat hájjal! A nők is nemzeti köntösbe, magyarba öltöznek, pedig csak úgy lennének magyarok, ha hajokat nemzeti hájjal kennék, három fonatba leeresztenék s mindenféle illatszer helyett magokat nemzeti parfümmel, pálinkával szagosítanák; s ha semmi egyéb öltözetet, mint magyar forma és szabás szerint, nem viselnének! A patriotismus különben nem a ruhától függ: Angol-, Franczia-, Dán-, Svéd- és Oroszország egyféleként öltözik, mégis megvan a patriotismus. «De hát micsoda jogon akarnak mindnyájunknak törvényeket szabni, hogy miként öltözzünk, hogy aranynyal hímzett drága német ruhánkat az ő rajongásuknak áldozatúl hozzuk? Vajjon ezek az urak megtérítik a mi kárunkat?»^[264] Miller Ferdinánd, nagyváradi akadémiai tanár, e magyar érzelmű író vágja vissza a Ninive támadásait. Nem csak a magyar nemességet, mely hazai szolgálataira méltán büszke lehet, veszi védelmezésébe, s a német polgárságot ülteti a vádlottak padjára, mert hálátlanúl nem akarja elismerni, hogy vagyonát és jóllétét a nemességnek köszönheti: de a magyar öltözetet is megoltalmazza: «Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer an Ungarn und einige andere Gegenstände wider das berüchtige Buch Ninive» czímű füzetében. Miller egy nőnek állítólag hozzája írt levelét közli. Ez a nő eredetére idegen, érzésére magyar, mert férje magyar nemes és új honát megszerette. «A tökfilkó azt hiszi,» – mondja többi közt a levél – «hogy nekünk nőkül igen udvarias bókot mond, ha a nemzeti viselet ellen föllép. Tudja meg, hogy mai nap a nemzeti viseletért igen melegen érzünk, hogy vannak nők, kik bár születésükre nézve nem magyarok, hanem külföldiek, ám méltó magyarok feleségei, kik inkább széttagolni engednék magokat, semhogy a kis magyaros főkötőt letegyék. Magam sem értem a befolyást, melyet a magyar divatok a született és meghonosodott magyar nők szívére gyakoroltak. A hatás szembetünő és pedig a férfiak kényszerítése nélkűl, nem a mint a ninivei doktor képzeli. Ám legyen a mint akarja: nekem legalább nemesebbnek tetszik, hogy egy nő, kinek ura született magyar, a nemzeti öltözetnek hódoljon, ha mindjárt a magyar nyelvet nem érti is, mint hogy egy született magyar nő, a nélkűl, hogy egyetlen német szót is tudna, minden német divatot utánozzon viseletében!»

46. MAGYAR VISELET 1790-BŐL.

«Persze, egy kissé későn tanultuk meg, hogy az idegen divatokban rejlik oka, hogy a kicsapongás lobogója nálunk ma minden útczán ki van tűzve, az aljas és szemérmetlen rimákkal, kik az ártatlanságnak hálót vetnek; de kétségtelenűl még mindig van idő a régi vallást, régi erkölcsöket, szokásokat, erőt és bátorságot visszaállítani újra, hogy hazánkban egyetértés, boldogság és áldás uralkodjék!»^[265]

A magyar öltözet különben a legkényesebb ízlésnek is megfelel. «Vizsgáljuk meg» – úgymond – «szorgalmasan, hogy a nők minden ruhadarabja nincs-e a maga helyén ízléssel megalkotva? Nincs-e minden a tartósságra készítve? Ki ne tudná, hogy mennyi magyar ruha, mely még a múlt századról maradt fönn, a múlt télen, a mikor a nemzet megújult, a mi már idején volt, észrevétlenűl napfényre kerűlt; s éppen úgy megcsodálták, mint a hogy a piperkőczök és kaczérok a párisi divatokat megcsodálni törekszenek; s reménylem, hogy engemet külföldi létemre senki sem fog pártossággal vádolni, ha állítom, hogy egy ügyes, csinos asszony képzésére nem lehet nemesebb öltözetet kitalálni, mint a magyart. Sok mesterkedés nélkül való, mégis oly ízléses! Nehány héttel ezelőtt szerencsés voltam egy társaságban gr. Batthyány herczegprímásnál megjelenni, a hol két franczia, egy nápolyi és egy angol gavallért megkérdeztem, hogy mondják el itéletöket nyíltan nemzeti viseletünkről és állították, hogy nem is magyar szépségeket, hanem istennőket láttak benne, különösen tetszett pedig nekik a hajdísz, mely aranyhímes főkötővel vagy drágakövekkel van ékesítve, a fehér nyak, melyet arany lánczok vagy drágagyöngyök körítenek, a kebel, mely arany- vagy ezüst-hímes fűző alól piheg, általán a gazdagon hímzett vagy kirakott ruha.^[266]

Nemcsak szép, de fontos a nemzeti öltözet. Emlékezzünk, hogy némely ifjú szépének kedvéért különös viseletet öltött, hogy némely okos nő nevezetes példája a szinte kialudt hazaszeretetet megőrízte. Ha a magyar hölgyek példái átszállanak unokáikra, csodálva és követve, akkor a szeretet a haza iránt vallásban, alkotmányban, erkölcsökben meggyökerezik oly módon, mint egykor a görögöknél és rómaiaknál, hol az egész nemzet egyféle gondolkozású volt. S ebben fekszik a nemzeti öltözetnek igazi alapja, ennél fogva az bizonyos jele a felvilágosodásnak, ha a magyarok a XVIII. század végével oly alakot vesznek föl, melyet nem is fognak letenni soha.»^[267]

Bárány Péter röpirata, melylyel a magyar anyák nevében a magyar atyák elejébe járult az 1790-iki országgyűlés alkalmából, hogy a nők is, mint hallgatók, megjelenhessenek az országgyűlésen, hogy elméjök fontos gondolatokkal mulasson, még nyomatékosabban fejti ki a nemzeti öltözet hatását és elvetésének veszedelmes következéseit. Ha a nők fontos gondolatokkal nem foglalkoznak, abból mi következik? Hát az, hogy lassanként megunván nemzeti öltözetünket, külföldi ruházatokra vágyódnak, nem tetszik az öltözet, ha csak nem Bécsből, nem Párisból való. Mivel pedig illetlen franczia vagy német öltözetben járni annak, a ki francziáúl vagy németűl nem tud: egész erővel a külföldi nyelveknek megtanulására adják magokat. Ez által elfelejtvén édes anyanyelvöket, vége a nemzeti öltözettel együtt úgy megutálják nemzeti nyelvünket is, hogy azonnal undorodik bennök a természet, mihelyt valakit magyar nyelven hallanak is beszélleni.

Anya-öltözetünknek, nyelvünknek gyűlölségéből gyűlölni kezdik tulajdon nemzetöket is, sőt szégyenlik azt is, hogy magyarok.

«Mivel pedig olyanoknak akarjuk magzatunkat nevelni,» – mondja a röpirat – «a milyenek magunk vagyunk, ezen nemzeti gyűlölséget gyermekeinkbe is beoltani igyekezünk. Melyre nézve nem tetszik gyermekeinknek nevelője, ha csak nem franczia vagy német, azonkívül, hogy talán Franczia- vagy Németországból számkivetett gonosztevő, a magyar szabadság iránt benne meggyökerezett gyűlölségből növendék úrfiában ismét öregbíti a nevelő azon gyűlölséget. Így bánik gyermekeinkkel a franczia vagy német inas is. Gondoljatok már kedveseink két ilyen nemzést, ha föltaláljátok a magyart Magyarországban, ne mondjatok bennünket feleségeteknek.»^[268]

Mindez érvelés a nemzeti hangulat ez időbeli hű visszatükrözése: míg a honleány röpirata, «Etwas für Ungarn», a világpolgárias gondolkozás kifejezése. Az írónő, a ki állítólag a gróf Viczay-család vagy a felsőbüki Nagy-család tagja,^[269] magasztalva tekint vissza Mária Teréziára, ki a fölvilágosodást előmozdította, az előítéleteket a különböző nemzetiségek között elenyésztette, hogy a magyar nemzet ne csak földjének kiváló javaival bírjon, de szellemileg és testileg is Európa egyik legragyogóbb népe legyen, mihez nem hiányzik egyéb, csak hogy azon az úton haladjon, melyet Mária Terézia bölcsesége megjelölt; magasztalva tekint vissza II. Józsefre, ki a legjobb akarattal törekedett népeinek boldogságára, ki végre minden nemzeti kívánságot betölteni ígérte; II. Leopoldra pedig, az új uralkodóra bizalommal és reménykedve néz, mert nem mint király, hanem mint. atya közeledik népeihez, miért tehát a gyűlölet – és megvetés a könynyező népek ellen, kik a magyart nem bántották?

«Bár egyetlen okos lélek sem hibáztathatja, hogy minden nemzetnek saját nemzeti öltözete és nyelve legyen, de nem kell arra oly nagy értéket helyezni. Nem kell elfeledni, hogy nemcsak a nyelv, nemcsak a ruha, nemcsak a nemzetiség nemesíti meg az embert, de erénye is.

Én bizonynyal szeretem a hazát, melegen és részvéttel, de hogy egyedül tartsam becsülésre méltónak, nem, nemes hazámfiai, úgy nem, habár e vallomást közületek némelyek nem is helyeslik: de beismerem, hogy a nemes embereket szeretem s testvéreimül nézem. Érdemeiket tisztelem minden országban, az egész világban, a legalacsonyabb kunyhókban és márványpalotákban is: oh, bár elterjeszthetném a békét és emberszeretetet, úgy a mint az keblemet eltölti, micsoda boldog egyetértés lenne köztünk emberek között. Akkor, nemes hazámfiai, pártosság nélkül a különböző népeket testvérekül néznők; sem a német, sem a franczia, sem az olasz nem lenne a különben oly vendégszerető házakban hidegen fogadva, vagy előlük éppen kizárva.»^[270]

A nemzeti visszahatás a magyar öltözet érdekében, a nemzeti tüntetés az idegen viselet ellen, izgalmas és egyetemes hullámzásban tartotta a kedélyeket az irodalomban és társadalomban egyaránt; de míg az életben az idegen elem megfordult vagy meghúzódott a nagy idő förgetegének iránya szerint, addig a sajtó terén nemcsak védekezni, támadni is megkísértette. A nemzeti újhodás örömzaja s mámoros riadozása messzi túlharsogta. Gvadányi a Falusi nótárius-sal nem okozta, csak fokozta a fordulatot, még pedig minden esetre rohamosan, mint a nemzeti eszme egyik legerélyesebb szószólója. Hiszen a jó öregnek még múzsája is csak abban kevélykedik, hogy isten magyarnak teremtette:^[271] hogyne gyönyörködnék a magyar köntösben maga? 1790 tavaszán még egy verses röpiratot is intéz a nemes magyar asszonyokhoz és leányokhoz, ugyanazzal a czélzattal, melyet derék nótáriusa szolgál.^[272] Hazánk szép nemét a természet remekének mondja, melynek fénye a nap fényének tetszik. Miért? Mivel a theátrumba illő kalapokat, a ketrecz-szerű búbokat, az à la turque épült turbánokat s à la Washington rakott tornyokat, karakókat, frakkokat, furókat és buffángokat elvetették; mivel magyar főkötőt, gyöngyös pártát, sarkig érő fátyolt, arany-reczés kamuka szoknyát viselnek.

Bizony megérdemlik, hogy Vestaként nekik is tüzek égjenek; nevöket emlékkővel hirdessék, a Parnassus nymphái, a Faunok, Dryádok és Syrének zengjék és magasztalják örökkön: csak hívek maradjanak! Ha ki közűlök újolag változnék s idegen divatot követne, czifra áldást kíván a fejére:

S még ez nem elég: az erőteljes áldás fogantatásaként, elzengi érte a CVIII. zsoltárt, mely Dávid könyörgése az Úrhoz Doeg ellen; hangzik pedig ilyeténkép:

10. Az ő fijai bujdossanak el, kolduljanak és keressenek eledelt az ő elpusztult helyeken.

11. Foglalja el az uzsorás minden ő jószágát: és az idegenek ragadozzák el minden marháját.

12. Ne legyen néki, a ki állhatatos lenne hozzá a jótéteményben, és ne legyen, a ki könyörüljön az ő árváin.

13. Az ő maradékai veszszenek el, a második nemzetségben töröltessék el azoknak nevek.

14. Az ő atyáiknak álnokságok legyen emlékezetben az Úr előtt; és az ő anyjának gonoszsága el ne töröltessék.

15. Legyenek az Úr előtt mindenkor: és töröltessék el a földről az ő emlékezetek.

Gvadányi csak a kor kifejezése: az ő tüzes és türelmetlen hazafisága a korral együtt tüntet.