VIII. A FALUSI NÓTÁRIUS.

A Falusi Nótárius Budai Utazása. A régi magyar viselet Gvadányi és Apor szerint. Az idegen divatok rajza. A Budai Utazás szerkezete és Zajtay jelleme. A Budai Utazás előljáró beszéde. A falusi nótárius hatása és fenmaradása. A Gvadányi elhitetése módja. A falusi nótárius Becsky György. Becsky György budai utazása. A Becsky-család és a Budai Utazás egyes alakjai.

NEM MÉLTATHATNÓK a Falusi Nótáriust helyesen, igazi érdeme szerint, a nemzeti visszahatás ismerete nélkül. Eszméje szerencsésen egyesítette magában a Gvadányi czélzatát és a kor törekvését: igazán egészséges és népszerű eszme volt az, melyet az író egész lelkesedéssel karolt fel és a közönség kitörő melegséggel fogadott! Ellenben az elbeszélés szerkezete, a költői műalkotás törvényei szerint ítélve meg, hibás és következetlen, kivitele pedig, a mi a csínt, izlést, felöltöztetést, a versbeli előadás bájait illeti, – az æsthetika magasabb követeléseinek nemcsak hogy meg nem felel, de meg sem közelíti azokat.

Mi a Falusi Nótárius szerkezete? Útleírás, melyet ritka pontossággal és részletességgel ad elő, annyira, hogy a jó Zajtay mindvégig az olvasó szeme előtt marad. Kalandjai, hányatásai, lakomázásai közben maga és Zsufa fakója a közönség képzeletébe beforr, s az ismert helyek és ismert vonások éltető ereje által ismerőseként tűnik föl. Minden hely, minden jelző emeli a valószínűségét, fokozza az élet köréből kikapott hűséget.

A nótárius Szathmármegyéből, a kecsegés Szamos mellékéről, Nagy-Peleskéről való, onnan indúl Budára, a táblák systhemáját látni. Lova Zsufa fakó. Nyerge első kápájára kulacsát köti, a hermecz-szíjára iszákját akasztja, azt szathmári jó borral, ezt szalonnával, sóval és vöröshagymával megtölti; abrakos tarisznyájába szép fehér czipót tesz, meg kefét és lóvakarót; aztán elbúcsúzik községétől, feleségétől, komájától, gyermekeitől, lovát az udvarra vezeti, üstökét megvonogatja, felűl és nagyot rikkant, s a falu végéig nyargal: majd nyakát megveregeti, az éghez felfohászkodik és szép lépést ballag. A tóthfalusi hídon átalmegy, a Szamostól elkanyarodik, Csengerben meg sem áll, a kocsordi töltésen óvatosan vigyáz, a déli harangszóra Nagy-Károlyba ér, hol ismerőséhez a Katona-utczába száll. Maga hajdúkáposztát eszik s bélteki bort iszik, lova szénát és abrakot kap s vályú híján dézsából friss vizet, így megerősödve halad tovább. Az alkonyat Piricsén, Szabolcs vármegyében találja, hol collegájához, a ki dadog, küszönt be, s ez jól tartja mind magát, mind lovát, a mennyire csak tőle telt. Hajnal hasadtával útnak ered megint; a Nyír homokos ligetjein sok dinnyét fogyaszt, délben azért Vámos-Pircsen alig mulat, estve Debreczenben egy szűcsnél húzódik meg éjszakára, s lovát istálló híján a pincze-gádorba köti, de a mikor a Vörös-toronyban négyet üt, felkapaszkodik fakójára, s mivel bora elfogyott, a Fehér-lóba tart és kulacsát diószegivel megtölteti; a piaczon pedig fehér czipót és fenék-szappant vesz; aztán a Látóképig kiléptet, hol a csömörtől való féltében egy pohár ákovitát iszik, úgy indúl a sivatag Hortobágynak, melyet kócsagok, túzokok, kárakatonák (akkora fekete madarak, mint az örvösgalamb) lepnek el; ott pihenőre egy gulyás-legénynél telepszik le, ki bogrács-húst tesz föl a szolgafára, aztán megborsolja, vöröshagymázza, szép fehér czipót, a minő a kalács, helyez bundájára, megfordítja egy-egy rázással a bográcsot, melylyel megvendégeli, ő meg viszont borral szolgál; aztán a gulyás szironyos, sallangos zacskóját nyújtja, a nótárius reá tölt, kinek pipájára egy darab ors-fát is tesz, mialatt egyszerre szilajan rohan feléjök a gulya, de a gulyás egyetlen «nem oda» kiáltással megállítja, a gémes kútnál megitatja, úgy, hogy az a jó helyekre vonúl vissza; a nótárius meg felkészül és útra kel, de a gulyából nehány bika űzőbe veszi, élte már szinte utolsó perczenetére jut, mikor egy jó erős juhász két bojtárjával és hat örves kutyájával megszabadítja. A szegény Zajtay úgy megijedt, hogy nyelve is alig rebegett, de a juhász mézes, borsos és gyömbéres pálinkával helyre hozza, a miért nagy hálálkodásokkal válik meg tőlük. Innen a hallal bővelkedő Tisza partján Füredre ér s a helység házára száll, a hol három részeg vasas két czigánynyal reá roppan, komissarusnak, majd falusi kántornak hivén, meggyötri; azért kétszeresen örül, mikor a Tisza partjáig elgyalogolva, lovát a hídasba bevezetve, a révészeknek előre fizetve, szerencsésen megszabadul. Tarna-Örs irányában letelepszik, a jó fűben lovát kipányvázza, köpenyegére abrakot önt eleibe, aztán aczélt, kovát, taplót vesz elő s kicsihol, száraz fűzfa-ágból tüzet éleszt, kecskerágóból nyársat farag, szalonnát pirít, és a csepegő zsírt szép fehér czipójára csorogtatja, azt el-elharapja, borral leönti, a szeme is könybe lábbad, úgy kotyogtatja. A herczegi lakoma után nagyot alszik és későn ébred, úgy, hogy már a nap is hanyatlóban: mind a mellett zöld galandon csüngő réz compassusát előveszi s az égen tájékozódva megindul Árokszállásnak, de a Mátra-hegy felől rettentő mennydörgés és záporeső kerekedik, a sötétben a Csörsz árkába esik, rémületében előbb azt hiszi, hogy a Tiszába vész, de később a villámlásnál látja, hogy a zaj el nem borította s felszöktet az árok partjára, s egy zúgó madárszállás mellett halad el, egy lobogó tűz irányában. Csikós-tanya volt ez, melyen szállást kérve meghúzódik, lova és czókmókja a karámba jut, maga pedig a pattogó nád-tűzhöz ül, a csikós tűzdelt berbécslapoczkával és bogrács-káposztával megvendégeli, ő meg borral viszonozza. Eztán fölszáradva, kótyagos gazdájától útnak ered és Jászberénybe ér, hol a város sáfárában tanuló-társára akad, ki hajlékába viszi, majd a városházára vezeti, hol ebéd alatt Lehel kürtjéből jó egri bort iddogálnak, örökös barátságot fogadnak, majd elválnak s a nótárius közeledik Budára Aszódon át, hol a vendégfogadóba s Gödöllőn és Czinkotán keresztül, hol egy paraszt gazdához száll, ki akkor hajtja épen juhait esztrengára; végre beérkezik s a Duna-hídon a szathmári bíró fiára ismer, kinek præceptora volt. Nála helyezkedik el, egy gazdag budai serfőző házában.

A míg itt a kettős város szép fekvésében gyönyörködik, addig az elkorcsosodás miatt elbúsul. Sehol a régi magyar öltözet, sem az ország házában, sem a komédiában, sem a barátok templomában, sem a Hét Elektorbeli bálon. Ezért hazafias felháborodásában megtámadja és kipellengérezi az idegen öltözetűeket, nőket és férfiakat egyaránt; majd egyszerre meghallja a török háború hírét és haza készülődik. Zsufa fakóját jó áron eladja, a serfőzőtől és leányától, meg a bíró fiától érzékenyen elbúcsúzik, s egy szathmári görög szekerén elindúl; ötöd napra Szathmárra érkezik. Itt épen toborzó foly Hiripi és Súgár muzsikája mellett, majd elájul, úgy megijed, a mikor látja, hogy Sándor fia már fölcsapott. Hiában biztatja, hogy maga janitor lesz Budán, neki meg az auscultánsságot akarja megszerezni: az még a főispánnal sem cserél, olyan elégedett. A nótárius belenyugszik tehát és hazatér, hol a község nagy ünnepélyesen fogadja, ő viszont ékesen minden ígér, majd feleségét nyugtatja meg, hogy Sándor még unterlajdinánt is lehet, a kis Laczi meg holta után nótárius; mert ő csakugyan holta napjáig megmarad nótáriusnak, minthogy a janitorságot nem kapja meg «et sic Budára is héjában fáradott»!

Budai és pesti szereplése azonban hosszasabb, mint útazása minden kalandjával együtt, nemcsak időre, mert tíz hétig tart, de leírására is, mert a könyv nagyobb része azzal foglalkozik. Főczélja egyszerre – az idegen viselet ellen való küzdés a nemzeti öltözet érdekében, s eredeti czélja a táblák systhemájának kitanulása hogy otthon a szerint intézhesse a falubeli tábla cynosuráját, no meg kéz alatt a janitorság keresése egyelőre elvész szeme elől vagy szemünk elől, mert mellékesen végzi: míg hazafias támadásai nyílt helyeken, nyilvánosan hangzanak, s minduntalan megújulnak. A keserű csalódás élességre és hevességre ragadja s kezébe korbácsot adat, mely sokszor, a mint Arany megjegyzi, nem a komikumé, nem a satiráé, hanem egyszerűen korbács.^[275]

De hát miben csalódott a derék nótárius? A főváros magyarosságában, a nemzeti ruha divatában. S minő volt a régi magyar férfi-öltözet Gvadányi szerint? A fejen kerecsen vagy kócsagtollas nyusztos kalpag, mely alól az üstök a vállra omlott; a vállat bogláros, lengő pantallér ékesítette, míg a mellet mente vagy dolmány takarta bíborból, skárlátból, bársonyból, hátul tigris vagy párducz-bőrrel, a derékon pedig skófiummal kivarrott övvel; aztán hosszú nadrág következett, meg kordován, meg karmazsin csizma, az oldalon kard és tarsoly csüngött: a kézben pedig buzogány vagy csákány. Olykor még a pánczéling is megvolt.

A lovon igmándi vagy füredi nyereg volt, fecske-farkú czafranggal, sárga, vörös és zöld szironyos, sallangos vagy skófiumos szerszámmal, kirakva ezüstös vagy aranyos boglárral és tengeri csigákkal.

Ime, az igaz magyar nemes a maga ősi köntösében, lovastul, a mint a jó öreg generális rajzolja. S képe teljesen összehangzik az Apor Péter uram rajzával, melyet híres könyvében adott. Nyissuk ki és olvassunk belőle:

«A férfiak – úgymond – azelőtt az nagyja pár nyusztos süveget viselt pompára, medály rajta s abból kócsagtoll állott ki: de csak a közönséges főemberek is, ha csak jóféle gyöngyből csinált bokrétát is viseltenek; nyárban pedig az iffiak virágból való bokrétát is tettenek süvegekben, feljül tévén az köves vagy gyöngyös bokrétát. A közönséges főemberek egyes nyusztos süveget viseltenek, az úrfiak némelykor négyszerű nyuszt-farkas süveget, abban forgó vagy kerecsen vagy ráró toll volt, kétfelé kifordúlván, néha összemenvén, némelyek sastollas forgót, de az úrfiak is többnyire mind egy pár ráró vagy kerecsen tollal, aranyból csinált és drágakövekkel megrakott forgóban… Mikor az olyan úrfiak darutollas süvegekben lódingosan, tarsolyosan felültek üszely berzsenynyel veresen festett köves, gyöngyös, klárisos szerszámokkal, aranynyal szőtt czafrangokkal feldíszített lovakra, annak is homlokán (üstök-nyomtatónak hítták) bársonyra varrott, drága medályban rakott három s néha két szál darutoll lévén, ezüst kengyelekben lábai, csizmáján aranyos gyémánttal vagy rubinttal, smaragddal megrakva: bizony akármely király udvara Európában cum recreatione megnézhette volna.^[276]

Kivált az ifjak igen szerették viselni lovakon az csigás kantárt, szügyellőt, farmatringot. Az úrfiak olyan apró, mint az babcsigákkal rakatták meg szerszámjokat, melyet gyöngycsigának híttak, közben-közben sok színű öreg, mint egy kis alma, csigák lévén rácsinálva. Az nemes ifjak másféle csigás szerszámot viseltenek, az olyan olcsóbb volt.

Az ifjú legények, az kiktől kitölt, viseltek ezüst-aranyos tollas buzogányt, bársonynyal volt borítva az nyele, az végi pedig ezüstös, aranyos; az kitől penig olyan ki nem tölt, vas buzogányt viselt, az nyele ezüstös-aranyos volt, én is ilyet viseltem ifjú koromban, némelyek penig hasonló nyelű vagy czifra baltát vagy csákányt viseltenek.

Az mely ifjú legénytől az nem tölt ki, tatár korbácsot viselt, tamariskus fa volt a nyele, az két végin fehér csont, vagy vékony hosszú nyelű, két-három bog az korbácson; az hosszú volt, nohajkának hítták. Téli keztyűt ki párducz-bőrből, ki rókabőrből viselt, az nyári keztyűnek híre-helye sem volt, ha valakinél nyári keztyűt láttak volna, bolondnak mondták volna. Jut eszembe, egy valaki viselni kezdette vala az nyári keztyűt, csúfolni s kaczagni kezdették vala s szégyenletiben letevé. Bizony a fekete csizmát sem viselte más, hanem az, ki gyászolt; az dali csizmát sem viselte más senki, hanem amaz nagy emlékezetű úr Kornis Gáspár…

Nyakravalót soha máskor nem viseltek, hanem mikor útra mentek, akkor némelyike szép gyolcsból való nyakravalót kötött fel, az kinek az két vége kinek skófiummal, kinek arany fonállal, kinek vegyesen, kinek tiszta selyemmel meg volt varrva, azt függve leeresztette az övig, vagy pedig némelykor hátravetette az vállán az vállára, az hátára s ott lengett; de rendszerint portai selyem nyakravalót viseltenek, az alábbrendű emberek pedig közönséges portai nyakravalót.

Akkor minden rendbeliek jó hosszan viselték s bőven dolmányokat, mentéjeket, ezért tartott sokáig az egyszerű köntös.»^[277]

S miben állt Gvadányi szerint a női magyar viselet? A fejre, a konty fölé főkötő borult, melynek kerületére arany lánczot, gyöngyöt és gyémántos reszketőt tűzdeltek, a mennyi ráfért, vagy pedig a fejet fátyollal kötötték le, melynek tetejét ékköves tűkkel rakták meg; s csipkés vége lefutott sarkig és összeomolt a szoknya reczéjével. Az alabastrom nyakat keleti gyöngy, kláris, arany láncz és zománczos ékszer fedte, a kart ezüst vagy arany fonalú bíbor borította, ránczba szedve bodrosan és fodrosan és pántlikával átkötve módosan; az ujjon arany-gyűrű, a fülben arany-függő gyémánt-rózsával. A felső testet feszes derék-váll szorította össze, mindenféle színű pántlikával fűzve, két sor gyöngygyel s balra olasz bokrétával díszesítve; ehhez símult a ruha kamukából, bársonyból, ezüstös vagy aranyos brokátból, elül és hátul félig prémezve; olykor kötény, gyöngyös vagy gyémántos öv, végül csizma vagy saru, mert czipőt csak a XVIII. században öltöttek; mint Gvadányi mondja, annak nincs egy sæculuma. A leány is így öltözködött, de főkötő és fátyol nélkül.

Ime, a magyar nemes nő a maga díszében, festői kép; de már ez elüt attól a divattól, melyet Apor Péter szerint a régi asszonyok viseltek. Úgy látszik a gelezna nyusztból, nyesztből vagy petymetből az öreg generális fiatal korában Magyarországon már nem divatozott, sem a leányok hat csontú gyöngyös és klárisos koronája. A női divat gyorsabban változik: de mégis megtartott némely közös vonást, különösen a szemérmetességet és egyszerűséget a szabásban, a fényt és ragyogást a kivitelben.

A jó nótárius azzal a falusi képzelődéssel utazik Budára, hogy a népet férfiastul, asszonyostul efféle magyar öltözetben találja; s megfordúl mindenütt legelőször az ország házában, de úgy tapasztalja, hogy csak kevés mágnás van magyar ruhában; magok haja helyett parókásan. Olyan tarkák s olyan idegen nyelven beszélnek, hogy francziáknak vagy ángoloknak, vagy bolondnak nézi őket; a barátok templomában, hol az emberek olyan tollas és tarka ruhával jelentek meg, mintha komédiára készültek volna; meg a Duna-hídon és Duna-parton, az előkelő világ magamutogató sétányán. S elképped, felförmed, felháborodik, midőn a furcsa alakok, urak és hölgyek szemébe ötlenek. Lássunk nehányat, a mint szemléjére felvonul, a mint előtte elvonul.

Ime, az első, deli ifjú, a hídon közeledik feléje. Fordított kápájú sarut visel, a két szárán csattal, bokáján széles sarkantyúval. Plundráján elől hasadék van gombbal. Alsó haczukája kurta, köröskörül varrva rojttal, mellén az ing taréja kifityeg, ánglus csattal átszorítva. Felső ruhája hosszabb egy araszszal, ránczos is, tarka is, mint a hiúz málja, s oly szoros, hogy alig állja. Posztója marseillesi vert dragon (sötét zöld) vörös pöttyökkel, két sor aczél-gombbal, kalapja mint a malomkő, akkora, rajta tarka toll bokréta. Karimája szinte a hátára konyul. Haja csigásan bodorítva, vastagon beporozva, pántlikával leszorítva. Nyaka, mintha golyvája vagy anginája lenne, valami asztalkendővel háromszorosan körül van csavarva, inge gallérja négy ujjnyira kimered, mint a juhász-kutya örve, bugyogójáról felül, horogra akasztva csüng le kutója, afféle-békanyúzó, mint a szakács-kés olyan.^[278]

Ime, a másik, kivel a nótárius a dunai malom mellett találkozik. Rendes ifjú fehér kalappal, hamuszínű frakkban. Négy zsebében négy óra, keblében kékes papirosba foglalt könyv. Egyik kezében pálcza, benne spádé, felül vad kecske szarva arany-foglalással, másik kezében papirmasé-pixis; a mint halad, jártában olykor egy-egy capriolt vet. Ez a viselet à la Pape! VII. Pius hordta, mikor Bécsben II. Józsefet meglátogatta, utána kapta föl a piperkőcz ifjúság.^[279]

S ime, a harmadik, – már meglett férfiú. A süvege kaskét, zöld felső ruhája kurta, nyakában mint pantaller csüng a korbács, mely arra való, hogy az utczán, ha tetszik, pattoghasson jó kedve mutogatása végett. Markában vékony csokaládé-rúd, mint valami pálcza, hogy egyet, ha kívánja, haraphasson. Jókedvében meg is szólítja bámuló nótáriusunkat:

S ime, a negyedik – nyalka huszár-tiszt, termete mint nádszál egyenes, ábrázata kellemetes, fején magas, veres kalpag, melynek nyusztja kerületén egy bokor kócsag-toll leng; vitézkötésének rojtja mellén fekszik, melyet zöld dolmány borít: gazdag arany-sujtással, valamint testszín nadrágja is. Mellét öt sor pikkely és gomb díszíti, de skófium gombháza el van csúfolva lánczolással. Csizmája sárga. Oldalán csüng a kard és tarsoly e két szóval: Josephus secundus, de a mi rettenetes, e huszár-ruhára kaput borúl, vagy igaz nevén Schmiesz, melyet polgár és katona kényelmessége miatt fölkapott, s egyéb öltözetével elegyített.^[281]

S kik e furcsa alakok? Nem idegenek, a kik talán hozzánk szakadtak, nem is budaiak vagy pestiek, a kik még meg nem gyökeresedtek: az első magyar gróf, a másik alispáni sarj, a harmadik sem franczia, franczia köszönése daczára, mert annál a két szónál nem tud többet, hiszen a kun Törő Pál fia, s a negyedik is jó magyar legény, ki oskola-pajtása volt Eperjesen: mégis mennyire az idegenség majmai lettek!

Hát az asszonyok hogy elváltoztak! Zajtay uram jó magyar gavallér, de rajtok sem könyörűl. A mint estve az állatviadalról jő, a duna-hídi kávéház előtt megáll és összeakad egy előkelő nővel. Ime a rajza, a női divatok közűl az első kép.

Haja felső része bodrosan áll fent, zöld pomádéval vastagon kenve és lennel kitoldva, hogy csomósan maradjon. Tupéja arasznyi villa-tűkkel fel van halmozva, erősen beporozva, hátul kikerekedve, mint valami görög dinnye, úgy hogy széles görbe fésű tartotta csomóban. Aztán két sor gyöngy köti át, bal felől bokréta diszíti, feje tetején tarka csokra gyémántos tűkkel megerősítve. Ez a fésülés à la Persienne s a hajpótló fejelke – sinnyon. Nyakában kláris, mellén kis arany-spádé, melyben a hadi tisztek finest látnak, gyémántos fejjel. Ruhája csodás színű kakadüfen s két olyan szárnya van, mint a szán talpa, hasonló szoknyája is, kék előruhája pedig mint a fűrész ki van vágva, azért a ruha volante és pántlikája kuklikó – kakastoll színű. Alig biczeg, mikor lépne, mert a czipőjén félaraszos csatt és sarok van.^[282]

S ime itt közeledik a másik. Fején magas és nagy kék kalap forgácsból, melyről négy vékony szalag ereszkedik le, a négy végén négy csattal; az egész olyanforma, mint a vasasok rézdobja. Képe ki van czinóberrel festve, haja hátúl három ágra fonva, ruhája ránczos s farán oly vastagon fut össze, mint valami ponyva, s pántlikák kötik együvé; két oldalán pedig tarisznyaszerű puffancsok vannak. A ruhája à l’anglaise, színe Cupidóhas-szín, a puffancs neve buffán, s a kalap és csatt angol.^[283]

47. AZ 1789-IKI DIVATOS ÖLTÖZETEK.

S ime a harmadik – karakóban. A híd végén szép sátorban fagyost és limonádét árulnak. A nótárius bemegy s elámúl, a mellette levő leány mint a pipis úgy jár; mint a gerlicze úgy nevet. Karjában bodros, fekete bolognai kutya, a Bizsu, melyet csókolgat és magát csókoltatja véle. Kalapján sok olasz virág és szép zöld cziprus-ág van, öltözete lebegő, tág. Felső ruhája rózsaszín tafota, mely hátán, mint a Mózes táblája úgy áll. Különben rövid. A két karján ránczba van szedve, alatta violaszínű szoknya. Füléből hosszú aranylánczok függnek le, mellén a bodrok megszámlálhatatlan ránczczal halmozódnak fel. Ez a divat spanyol. ^[284]

S végre itt a negyedik – olyan furcsa alak, hogy a nótárius nem tudja róla, férfi-e vagy asszony? Főkötője vereses tintuch, elején fél rőf hosszú csokorral, kerülete akkora mint egy szita, melynek vége zsup gyanánt csüng a hátán. Haja homlokán le van nyírva, képe berzsenynyel kifestve, öltözete férfi ruha: de kezében legyező, s

S mifélék e divatos hölgyek? Nem jövevények, kik Angliából, Franczia- és Spanyolországból költöztek magyar emberek feleségeiként a Duna mellékére, hanem egytől-egyig magyarok; az első magyar grófnő és ura magyar gróf, a hétszemélyes tábla bírája, a második magyar bárónő, ura is báró, királyi kincstárnok; a hármadik az ítélő mester leánya, a negyedik a szegedi bíró gyermeke, ha ugyan nem ellenmondás az állításban, hogy gyermeknek nevezzük azt, ki a haragos satirikus szerint:

A nótárius csakugyan keményen haragszik. Elragadja a magyarság szeretete és idegenség gyűlölete, úgy hogy a férfiakat kötéltánczosnak, anglus rongyának, világ bolondjának nevezi s a bécsi őrültek házába küldi. Kis híja, hogy Törő nyakából a korbácsot le nem rántja és a satira korbácsa helyett azzal el nem hányja őket. S még mindez csak hagyján. A hogy a nőket pántolja, már nemcsak az æsthetikai, de még az ethikai szép ellen is erős vétség és dancsos szabadosság, pedig ugyancsak nagyra van a nótárius, hogy ethikát is tanúlt. A grófnőnek nemcsak azt vágja oda, hogy olyan mint valami tánczosné, operai énekesné, vagy maga a hecz-mesterné, a mint az állat-színház tulajdonosának nejét hívják; de arra is figyelmezteti, hogy kis spádéjára ne legyen büszke, mert a hadi tiszteknek más spádéjok vagyon, melylyel ha benne kárt tesznek, majd Akteon, a gróf, szarvassá lehet. Maradjon magyarnak: a perzsa, a török, a mongol és chinai nő nemzeti öltözetben jár, miért ne járhatna a magyar. Hiszen

A báróné előtt csúfondárosan találgatja, hogy nem tudja mik buffánjai: rézdobok, iszákok, abrakos tarisznyák, vagy üres zsákok, aztán egyszerre ruhája színére, a Cupidóhas-színre térve át, mely mindenesetre idétlen elnevezés, nem is lovagiatlanúl, hanem nemtelenűl támadja meg, egyenesen női tisztességében.

Az ítélőmester leányával szelídebben bánik, hiszen olyan fiatal és zsenge, mindössze előbb színházi Flórának, mert oly komikus ruhát visel, aztán Diánának teszi meg, mert kutya van a karjában, majd több jóindulattal, mint szemrehányással buzdítja a magyar viseletre: de már a szegedi bíró lányának, ki különben egy postai író-deák felesége, érdes és vaskos gorombaságokat csap az arczába származásáról, koráról, megasztáról, általában mindarról, a mi a nőnek legégetőbb sebe. S a jó nótárius meg van magával igazán elégedve, hogy szent leczkéje sikerűlt, sőt csodák csodája, e szipirtyó kivételével üdvösen is hatott; pedig inkább meg lehetne elégedve az emberek türelmével, hogy reá nézve minden komolyabb következés nélkül öntötte ki hazafias szívét és salakos szavait. Az a közönség, mely az idegen beszédűeket nyílt helyen megkergette, az idegen öltözetűekről köntösüket letépte, Zajtay uram válogatatlan kifejezéseit köztetszéssel fogadta és lelkesen megtapsolta. A Gvadányi kitörése egyfelől a közönség kitörésének visszhangja, másfelől kísérője és élesztője lőn, s legottan nagy népszerűségre jutott, mert a közönség mindig elfogúltan felkapja és magasztalja, a mi szenvedélyére hivatkozik, vagy hiuságát legyezgeti. A nótárius eleget tett mind a kettőnek, pellengérezte az idegenséget, dicsőítette a magyarságot: azért ki csodálkoznék rajta, hogy minden gyarlósága daczára új meg új kiadása kellett.

Szerkezete hibás, következetlen, a mint említettük. Mert a nótárius szerepe és jelleme megtörik, nemcsak, sőt határozottan megoszlik két ember között, az egyik a falusi nótárius, kit a véletlen útja alatt kalandról-kalandra sodor, öntudatlanúl és akaratlanúl, a másik a magyar generális a peleskei nótárius képében, a mint ez Budán és Pesten kirohanásból kirohanásba csap, öntudatosan és készakarattal. Az jóízű, bár nem valami nemes komikai alak, a maga bohó nagyzásával, mely czélja és tudománya fontosságáról szivét annyira eltölti, hogy szánva nézi le a szegény szűcsöt, ki a debreczeni kerületi tábla rendjéről és eljárásáról nem adhat neki fölvilágosítást, hiszen feje gomba, munkája goromba, míg ő Verbőczivel teli; jóizű komikai alak a magafitogtató tudákosságával, mely belőle egyre ömlik úton útfelen; a mint elesteledik, kiveszi rézcompassusát, vizsgálja órája polusát, kalapja szarvából tubust csinál és astronomus módjára nézi a via lacteát, a Jupiter, Saturnus és Vénus csillagát, hogy levonja állásukból a consequentiát, mi mind meg nem menti, hogy a Csörsz árkába ne zuhanjon és önkénytelenűl meg ne fürödjék; jóízű komikai alak a maga ijedező természetével, mely a bikák kergetésekor halálverítéket üt ki testén, és már sötéten festi képzeletében a végét, mely a részeg vasasok kardja villogtatására és káromkodására tétlenűl vergődik, míg komisszárosnak nézik, majd keserves buzgalommal énekli a «Csorda pásztorok» kezdetű karácsonyi éneket, mikor kántornak hiszik, s a gyáva megszeppenésért és zaklató meggyötrésért a czigányokon vesz elégtételt, fizetés helyett kardlapozással fenyegetve őket, mire megugranak, hogy ő is kaczagjon valakin, a kin annyian kaczagnak, mint az öreg Bencze a jámbor kapuson, ki a lovakat fékkel és zablával köti be az istállóba, s úgy ád nekik szénát és abrakot, s rettenetesen csodálkozik, hogy nem esznek, noha ehetnének. Ez, a generális a nótárius képében, tüzes satirai alak, a legigazabb felháborodással és leghazafiasabb szándékkal, de több van benne a becsmérlő csúfondárosságból, mint az erkölcsi emelkedettségből.

A hogy a nótárius az ő szent leczkéiben ki-kitör, úgy senki idegen létére nem beszélhet vala még abban az időben sem a férfiakkal, annyival inkább nem a nőkkel. Bezzeg, ha úgy forog kardja Tisza-Füreden, mint nyelve Budán, akkor nem kell vala sem tánczolnia, sem énekelnie. A nótárius a fővárosban nemcsak szembe áll mindenkivel, de fölűl is helyezkedik mindenkin, s mint erkölcsbíró élesen, szilajon és vakmerőn ítél és büntet; egyetlen mentsége az az érdeme, hogy jó ügyért buzog és dühöng, mert buzgósága nem egyszer bizony dühöngés. Gvadányi e kettős alak festésében csak annyira következetes, a mennyiben mind a kettő a költői alkotás alsóbb neméhez tartozik: az a helyzeti komikum körében mozog, s a furcsa az ismeretlen és váratlan viszonyokba keveredő hős viselkedéséből, az alak és viszonyok ellentétéből fejlik, ez a satira kezdetiesebb fajához, a személyeskedő gúnyhoz folyamodik, sőt sokszor inkább czégérező pasquill, mint korholó satira, noha az öreg váltig erősíti, hogy soha életében egy pasquillust sem munkált, mert soha felebarátjának becsületében nem gázolt, sőt nem ócsárolta,^[288] nem egyenes pasquill bizonyos emberre, hanem az hangjára és modorára nézve.

A kettős alak különben egészen elüt egymástól, sőt annyira idegen, mintha nem is tudna egymásról. A falusi nótárius Budára rándúl a táblák systhemájának megismerése végett; ott pedig a csalódás és fölháborodás mintha egyszerre kiforgatná czéljából és magából, az idegenkedők ostora lesz, a maga és faluja érdeke helyett nemzete és hazája érdekében a visszahatást szolgálja, azért harczol. S mikor csalódása és felháborodása a harag kiöntésével megcsillapodik, s a török háború kitörésekor Nagy-Peleskére visszatér, honn faluja üdvözli: nagyot köhent és magát meghajtja, kezében hosszú papirost tart és «altiori stylo» így számol be útjával:

A jó nótárius maganagyzásával feldicsekszik, hogy a perrendtartást úgy kitanúlta, a mint talán Kitonich sem tudta, a módszeres törvénykezési útmutatás híres útmutatója, hogy a büntető jogot úgy elsajátította, hogy Huszti, alapos magyarázója a fejében van egészen; sőt ígérkezik hathatós patrónusnak mindennemű pörben; de ő kelme teljesen elfeledi, hogy Budán egyebet is csinált, nemcsak a táblák systhemáját vizsgálta, ha ugyan vizsgálta. A peleskeieknek semmit sem említ vitézi szerepléséről, mintha nem is ő lenne az a szókimondó jeles hazafi: Budán megfeledkezik Peleskéről, Peleskén Budáról, pedig egyetlen négy soros szakaszszal elbeszélhette volna s a peleskeiek bizonynyal többre becsülik érte, mint Kitonichért és Husztiért, kiket névről sem ismernek vala.

Azt lehetne talán mondanunk, hogy az író a nótárius kettős alakjával oly jellemet törekedett rajzolni, mely a viszonyok sodró erejénél fogva cselekvésre lobban, s ekkor zajos és munkás, míg e sodró erő nélkűl nyugodt és csöndes, innen az a kettős természete és szerepe: de nem, a jellemfejlesztés ama kezdeties korában ily nehezebb psychologiai problema az eszébe sem ötlött, Gvadányi egyenesen csak satirát írt. Azért nyújtja az elbeszélést tűkör gyanánt; azért mondja Péczelinek, abban a levelében, melylyel a munka kéziratát neki megküldi, 1788 május 10-ről, hogy az nem egyéb, mint satyra. Megemlítve, hogy ifjúságától kezdve víg géniuszú ember volt, azért minden eddigi munkái játékosak voltak; aztán így folytatja: «Ezen satirám is, melyet az abajdoncz szívű magyar gavallérok és dámák ellen írtam, hasonló bordában szövött munka, azért is fogok örvendeni, ha történhető komor óráiban t. földi uramat mosolygásra bírhatja.»^[290]

48. GVADÁNYI LEVELÉBŐL PÉCZELIHEZ.

Ime, az író szándéka szerint a Falusi Nótárius satyrának készűlt, ha jelleme és szerepe kettős, nem az ő akaratából esett. A hiba magva már a kezdet kezdetén el van vetve, a mikor Gvadányi más czélt tűz nótáriusa elébe, mint a maga czélzata. Ha a magyar Budát megy meglátni és nem a táblák systhemáját vizsgálni; ha útja alatt nem tréfálja és gyötri meg annyi kaland, nem ütközik annyiszor össze a viszonyokkal, mikből komikuma kifejlik: akkor jelleme egységesebb maradhatott volna. Csakhogy épen java része fejében. Vagy ha a jó Zajtay e kalandokra kissé bátorabb legény, a mi, elismerjük, végzetes összecsapásra is viheti vala, de utoljára komikus kényszeredésre is: akkor is következetesebb lehetett volna. Mert ne mondja senki, hogy kényelemszeretete miatt riadozik, hogy nevetséges ijedezése, félsze nem gyávaságból, hanem abból származik, hogy irtózik minden háborúságtól. A ki annyira szereti a kényelmet, mint Solymosy Sándor a nótáriusról hiszi,^[291] az nem kél akkora útra abban az időben, a mikor az emberek fogalmai a távolságról még külföldön is olyanok voltak, hogy a weimariak a nehány mérföldnyire eső Dessaut a távol Dessaunak emlegették, a mikor nálunk a közlekedési útak járhatatlansága és bizonytalansága miatt még a szomszédos megyékbe is alig jártak, az nem vállalkozik annyi törődésre és fáradságra, nem áll szembe az egész budapesti lakossággal, a mi bizony elég mozgással és zaklatással van összekötve.

A nótárius nem annyira kényelmeskedő, mint inkább fontoskodó ember. S mikor felsül, bikák megkergetik, vasasak megénekeltetik, kiesik mutatós képéből, a fontoskodásból, és nevetségessé lesz. Szeret jól enni, jól inni; magára, tarisznyájára, kulacsára mindég kiváló gondot fordít, bodor pipafüstje mellett elnagyzik: de mihelyt falujából, ismert környezetéből kiszakad, a szabad pusztákon, szilaj állatok között, vagy idegen községben, éjjel, fegyveres katonákkal szemközt: ijedező és riadozó. Mindjárt elvész Verbőczivel teli feje. A maga kicsi hatalmában biztos és elbizakodó: de ismeretlen veszedelem előtt hirtelen megszeppen és megalázkodik. Budai vitézkedése, ha csak a vér elkapásának és rugaszkodásának nem veszszük, érthetetlen; minden esetre következetlen és megokolatlan. A két alak nem illik össze. Az író nem bírta egyesíteni, s a jellemet az alapeszmével összeforrasztani. Mert jól mondja Arany János: «Gvadányi nemcsak egyénítésig (persze a művészi egyénítésig), nem jutott el, olykor még a typusból is kiesik. Nótáriusa majd tanúlt ember, majd tudákosságban nevetséges; egyszer józan felfogással a költő véleménye tolmácsa, másszor bohócza ferdeségeiben. S e kettőssége, hogy okos és balga ember egyszersmind, nincs a jellemben összeforrasztva oly módon, mint például a Cervantes nagyhírű lovagjánál, ki csak arra nézve bolond, a mi rögeszméjét érinti, egyébként okos ember lévén. Csupán egyet hozok fel. A nótárius egyben-másban tanúlt, olvasott, gondolkozó férfiú volna, ki osztályából értelmessége által kiemelkedik, habár az újabb kortól, a nagy világtól el van maradva. A mellett igaz ember, egyenes szívű, hivatalában buzgó, a falu ügye jól folytatásában büszkeségét helyező. Hogy illik tehát szájába végrendeletének az a cynikus helye, midőn dicsekszik, hogy bibliothekája csak 50 kalendáriomból áll, melyekbe igazat, nem igazat beirkált, még hozzá is toldott, s a falusi nótáriusok: «hogy ha jegyzésimet gyakran olvasgatják, a tudatlan népet ők megvakíthatják, a portiót rájok duplán felvethetik és így ennek felét szintén eltehetik».^[292]

Semmikép sem illik. Még az sem menti, hogy a Budai utazás és az Elmélkedések önálló munkák, melyek megjelenésében hat év a különbség; hat év tapasztalata pedig nagyot változtathat a gondolkozáson, véleményen, meggyőződésen egyes kérdésről, – változtathatott Gvadányinál is, bármilyen conservativ volt különben: de ha már egyszer az író megtartotta az alakot, meg kellett volna tartania a jellemet is; nemcsak azért, mivel úgy vésődött bele a közönség képzeletébe és tudatába; a közönség jóhiszeműsége iránt pedig kímélettel kell lennünk: de még inkább azért, mivel a peleskei nótárius élete korában, nagyobb fia katona, kisebb fia már jurátus levén, az ember gyökeresen át nem alakúl, ha néha gondolkozása egyes kérdésről megváltozik is. A jellem jó és rossz szokásaiba inkább belerögzhetik, egyes vonásainak árnyalata sötétűlhet vagy derűlhet, de önmagának ellentéte nem lesz. Már pedig az utazó és végrendelkező nótárius egyenes ellentét: az a becsületes, ez a semmirekellő nótáriusnak képe.

A jellembeli következetlenség mellett a Falusi Nótárius szerkezetének hibája az énekek egyenetlensége is. Az egyik hosszú, a másik rövid, egyik tartalmas és fordúlatos, a másik üres és lapos. Úgy tetszik, az író a költői alkotásnak se belső, se külső törvényeiben nem merűlt el, az anyagot az énekek keretei szerint nem osztotta be: hangulat és ötlet szerint írta, a mint isten írnia engedte. A tervet nagyjából elgondolta, de részleteiben ki nem dolgozta, amint az egységes összhang biztosítása követelte volna. Pedig nem lehet mondani, hogy épen művészi tudatosság nélkül járt el.

A könyvet Gvadányi hosszabb előljáró beszéddel vezeti be, melyben az ismeretes fogással él, hogy ezt a Budai utazást egy régi, jó ösmerősétől, Borsod megyéből kapta, mikép olvassa el a verseket s adja ítéletét róluk; megérdemlik-e a világ elébe terjesztést? Csodálkozott rajta, mert maga poeta sohasem volt, bár az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködött, s figyelmes elmével az egész munkát nehányszor elolvasta, latba is vetette, a mennyiben csekély tudományának próbaköve megengedte: de benne semmi olyast nem talált, a mi jobbítást és pallérozást érdemelne. Sőt annyira megtetszett verseinek természet szerint való folyása, szép magyarsága, ámbár palástolt, de jóra igyekező mivolta, hogy elhatározta a maga teljességében kiadni. E végből tizenhárom részre osztotta; a részek elé rövid tartalmi összegezést írt; a különös szavakhoz, tudományi vonatkozásokhoz magyarázó jegyzeteket csatolt, a barbarismusokat és franczia szavakat magyar kiejtés szerint írta át, a csípős zoilusok és kaczagó momusok támadásaira csak azt veti: quot capita, tot sensus. Diogenes hordóban, Aristoteles Nagy Sándor udvarában lakott. A kinek nem tetszik a Budai utazás, olvassa a Magellan és Cooke utazásait, vagy Colombo és Vespucci bolyongásait, vagy menjenek János jeruzsálemi királylyal Palesztinába, de meg is izzad az üstökök. A szegény nótárius, mivel Mahomettel a holdvilágon keresztűl nem utazhatott, hosszabb utazást nem írhatott. A kinek pedig ez útazás nem tetszik, vegye kezébe Cervantest vagy Wielandot, don Quijote és don Sylvio dolgait, bennök elég furcsa és nevetséges dolgokat talál: de mégis csak mesét. A Budai utazás annyival kedveltebb lehet, a mennyivel valóbb. ^[293]

A valóság, a mit Gvadányi visszaád; a valóság, a minek megváltoztatására törekszik. Nyersebb és darabosabb mint Horátius és Juvenális; az ő majd komikus, majd satirikus elbeszélése fejletlenebb és művészietlenebb, mint ezek satirái. Alakjai nem állanak a don Quijote és don Sylvio magaslatán, mert ott a jellem és szerep egysége a legtudatosabb művészettel és következetességgel van megokolva; de minden hiányok daczára és ellenmondások ellenére ép úgy élnek a nemzet képzeletében és tudatában; mint ezek. Gvadányi nyersebb és darabosabb, mint világirodalom nagy mesterei, egész az erőszakig goromba az abajdonczok irányában, de azzal mentegetőzik, hogy megérdemlik; miért szégyenlik, hogy magyar vérből születtek. «Jól átlátta a nótárius, – mondja Gvadányi, – hogy ezek azok, kik Memphis templomában csak azért imádják az Apis istent, mert szarvai meg vannak aranyozva. Megtanúlta azt is, hogy a megélemedett cserfának héját le nem lehet faragni penicilussal, csak bárddal vagy fejszével.»^[294] A mi hazafias magyarázatnak elég, de művészi megokolásnak kevés: még is mi az oka, hogy Gvadányinak olyasmi sikerűlt, a mivel egész írói nemzedéke nem dicsekedhetik! Két olyan alakot teremtett, mely a nemzet minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők járókelőkhöz csatlakozva, az együgyűek előtt mint valóságos élő személy tűnik föl az emlékezet után.^[295] Míg a megújhodás költőinek személyei és jellemei alig éltek tovább, mint a fa levelei, melyek tavaszszal fakadnak s őszszel elhervadnak, s mindössze az újjászületés mesterének és vezérének, Bessenyei Györgynek egyetlen alakja, a műveltségében elmaradt, de érzésében hazafias Pontyi daczolt nehány évtizeddel: addig a peleskei nótárius, Zajtay, és az első szökött katona, Rontó, egy század elmúltával is él. Történetök mai nap is meg-megakad a mestergerendán, annak az olvasó közönségnek kezében, mely a leghálásabb és legkövetkezetesebb minden olvasó közönség között.

Az irodalom már többször fölvetette és fejtegette ezt a kérdést. Majd az olvasóközönség fejletlenségének, majd a mulattató könyvek hiányának, majd megint a népies nemzeti költészet Gvadányiban megújuló erejének, vagy az idő áramának tulajdonította. Ám ez okokon kívül, melyek halhatatlanságukat elősegítették, bár nem biztosították volna, sokkal éltetőbben hatott a tárgyak szerencsés megválasztása, a mi már maga költői érdem, mert az író helyes érzékére vall.

A peleskei nótáriusban a falusi jegyzői kart mutatja be, melynek felállítása és szervezése II. József egyik legfontosabb intézkedése és legjelentőségteljesebb újítása. «Addig a paraszttal – mondja Marczali Henrik^[296] – nem érintkezett más műveltebb ember, mint a pap és a mester. Most az állam is küld oda képviselőt, mert a nótárius nem más, mint a burocratia utolsó hajtása, mely egész a legszélsőbb rétegig leviszi a központi rendeletek hatását». Az a hívatása, hogy a nép igazi védője legyen a földesúr ellenében, az állam és falu együttes javára. Teljesen új osztály, mintegy közvetítő a nemesség és jobbágyság között, mely életrevalóságával csakhamar nyomós helyet foglal el a társadalomban; teljesen új az intézmény is, melyet szolgál, de jóakarattal csakhamar beleigazodik tisztébe. Zajtay uram ép a beleigazodás idején, az intézmény első éveiben utazik Budára a táblák tanúlmányozása végett; nemcsak becsvágya, de szüksége is, mert úgy Nagy-Peleskén, mint általán országszerte még megállapodatlan a falu táblája, az ügyvitel módja; így útjának kétszeres értelme van. Különös tisztességére válik, hogy arra épen ő vállalkozik. Nagyzása és fontoskodása, hogy egyenesen az ország tábláinak systhemája jut eszébe, hogy annak cynosurája szerint akarja községében az eljárást vezetni – mosolygásra indít, de buzgalma és önzetlensége, mert egyelőre csak falujára gondol, megnyer irányában. A peleskei nótárius alakjának és czéljának újdonságánál fogva megragadta az érdeket s mindjárt olyan népszerűségre emelkedett, hogy már két esztendő múlva, 1792-ben akadt ember, ki a nótárius pokolba menetelét írta meg. A műhöz Gvadányinak semmi köze: sem szelleme, sem gondolkozása, sem prózája nem egyezik az övével. Hosszú ideig ugyan még Arany és Toldy is a generális munkájának tartották: de minden alap nélkűl, mert a nótáriusnak csak a neve szerepel a czímlapon, az elbeszélésben jóízű alakja, a maga jellemző vonásaival sehol föl nem bukkan, még egyenes és világos vonatkozás sincs reája. Csak a nótárius hódításairól tanúskodik. S minél inkább fejlődött és erősödött a falusi jegyzői kar, annál tovább terjesztette, annál állhatatosabban emelte első nevezetessége emlékezetét. Zajtay alakja és a jegyzőség intézménye összeforrt és száz esztendő múlva, a könyv megjelenésének százados évfordulója alkalmából, a jegyzők országos egyesülete koszorút tett a költő sírjára. Kétségtelenül hozzájárúlt a sikerhez a Gaál József jeles bohózata, de csak a száz év második felében, első felében csupán a maga erejéből élt. Pedig, hogy jó erőben lehetett, bizonyítja a Gaál rátámaszkodása is.

49. A «POKOLBA MENETEL» CZÍMLAPJA.

A tárgynak szerencsés megválasztása mellett a peleskei nótárius halhatatlanságának biztosítására még sikeresebben közrehatott a költő elhitetésének ama módja, mint Arany János helyes érzékkel emeli ki, mikép szinte okiratilag bizonyítja, hogy alakjai valóságos élő személyek, hogy az események mind úgy történtek, a hogy ő elbeszélte.^[297] Ám elemezze valaki a Falusi Nótáriust, minden vonást megnyomva, minden helyet kitüntetve, mint Arany cselekedte; az ország ismeretében, a népélet megfigyelésében oly igazságot fog tapasztalni, hogy általuk az alak is igaznak tetszik; mert a környezet hűsége a valóról jóhiszeműséget ébreszt bennünk Zajtay személye iránt is, hogy valóban élt. A nótárius úgy készül és úgy kél útjára, a mint a XVIII. század minden nemes embere készülhetett: de mégis annyi sajátosság jellemzi, a mennyivel Zajtay némi egyéniséget ölt; nem művészileg kikerekedő egyéniséget, hanem afféle határozatlan személyiséget, minő az életben elég akad. Útja alatt a véletlen egyik kalandból másba bonyolítja, a mint az akkori közlekedési viszonyok között sokszor megtörténhetett, s ez a véletlen, mint valami haragos sors, egyre ijesztgeti, megtréfálja, meggyötri, szinte következetesen üldözi, a mi az újjászületés társadalmában a kedélyek állandó mulatozása és kiáradása volt, s örömest olvasta az efféle zaklatásokat, akár valami jeles társa, akár Sors ő kegyelme rendezte is. S az a közvetlenség, hogy maga a zaklatott beszél, panaszkodik és zugolódik, még fokozza benne az érdeket és jóhiszeműséget a nótárius irányában, kinek falva és neve is látszatos bizonyítékúl szolgált. Mert Peleske, a hol működik, Zajta, a honnan ered, szomszédos, s könnyen föltehető volt, hogy a jó nótárius zajtai létére, talán elszegényedve s ősi családi jószágáról egyedűl a nevet örökölve, átszakad a szomszédba, hogy a falu pennája legyen.

A közönség csakugyan az előljáró beszéd megokolásának és a külső környezet valóságának, pontos rajzának hatása alatt komolyan elhitte, hogy a peleskei nótárius élő ember, ki a Budai Utazást nemcsak megtette, de meg is írta. S Gvadányinak ekként az elhitetés jobban sikerűlt, mint a hogy maga akarhatta. Az ő szándéka nem lehetett egyéb, mint hogy jóhiszeműséget keltsen hőse és útja iránt; s ez a jóhiszeműség annyira ment, hogy a közönség Zajtaynak nemcsak nótáriusságában, de íróságában is megnyugodva bízott. Gvadányi ennélfogva jónak látta, hogy a tulajdonjogot a nagy közönség előtt visszakövetelje magának s «A falusi nótárius elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma» czímű kötetének egyfelől ajánlólevelében maga már az ő csekély munkájaként említi meg; másfelől 11-ik paragraphusában a nótárius utasítja el a szerzői érdemet magától. Laczi fia, a jurátus, atyja betegségének hírére a beteg ágyához siet; az öreg kíváncsian kérdi, hogy beszélnek-e Budán és Pesten történetéről, hallott-e az ő budai utazásáról?^[298] Nemcsak hallott, de olvasta is, hiszen az egész haza olvassa, mert Argirus királyfi és Tündér Ilona, Markalf és Toldi Miklós kalandjai, Ulysses, Telemach, Columbus, Americus és Cooke bolyongásai leszorultak mind a könyvpiaczról: a közönség csak drága ura atyja útazásán kap. Az öreg álmélkodva hallja, mert azt sem más orrára nem kötötte, sem maga pennára nem vette; azért maga is szeretné olvasni, hogy jól írt-e az author? Aztán azt veti utánna:

Ime, Gvadányi így tisztázza egyszerre a szerzői kérdést is, az utazás czélzatát is. A mi tisztázatlan és eldöntetlen marad: az a Zajtay uram személye, kiről még mindég, mint valódi alakról beszél. Hízelkedik magának, hogy e munkája is kedvességgel fog találkozni: de tudja, hogy a szíveket vígasságra úgy fel nem fogja ébreszteni, mivel nincsen már az élők között – folytatja – a szegény nótárius, mert most nem zsufa fakóján, hanem Szent Mihálynak karórágó paripáján vágtatott az örökkévalóságba, melyért is szomorú gyászba öltöztetem múzsámat, hogy sirassa meg esetét és a vért szomjúhozó Párkákat átkozza meg; de meg is érdemli ezt egy olyan jeles hazafi, a kinek neve a késő jövendőségnél is emlékezetben lészen.^[300] Még szerencse a szomorúságban, hogy «Elmélkedéseit, betegségét, halálát és testamentomát», melyeket atyjafiai halála után archivumában találtak, in vidimatis paribus kezeihez juttatták és így versekbe foglalhatta. A munkában, mely inkább a Gvadányi gondolkozására, mint a peleskei nótárius jellemére vet bővebb megvilágítást, mindenütt az elhitetés emelésére, a nótárius személyének élő alakul feltüntetésére törekszik. A betegeskedő Zajtay, mint minden ember a halál előtt, az emberi sorson borong, hogy miért olyan változó, s az emberi természet miért olyan különböző? S összehívatja a Nagy-Peleske környékebeli bölcseket: Komorzány, Kis-Namény, Angyalos, Gyarmath, Lázári, Tyukod és Tóthfalu községéből. A tanácskozás és fejtegetés hangja bohózatos, nehány jó ötlettel, még több salakossal; a legeredetibb és legtermészetesebb, hogy kiki a maga állása, mestersége vagy hajlama szerint adja meg a választ. Csebres Mihály, az angyalosi nótárius, az emberi test sáranyagának alakíthatósága, Gáncsos János, a tyúkodi mester, születésük csillaga szerint származtatja a különböző emberi természetet; Súllyogó Péter, lázári molnár véleményeként valami égi malomban őrlik, különböző liszt gyanánt; Darabos Pál, gyarmathi kovács hiteként Vulcán műhelyében a cyclopsok verik, különböző kidolgozással; Szelid András, kis-naményi orgonista, az orgona hasonlatából, Glodány Ursul, a komorzányi harangozó és Dvorák Hirczu, a nagy-peleskei orosz mester az ételek hatásából és a klima befolyásából fejti meg. S mindegyik annyi közvetlenséggel beszél ebben a valószerű környezetben; a szegény nótárius házi dolgai, betegsége fordulatai, Klári felesége szorongásai és aggodalmai, László fia vígasztalásai, s a haldokló végintézkedései annyi részletességgel tárulnak elénk, hogy a valóság színét öltik fel, mind a történeten, mind az alakon. Hasztalan minden ügyekezet, minden szeretet: a szegény nótárius fölveszi a halotti szentséget s egy Jézus kiáltással kiadja lelkét. Sirató asszonyokat hívatnak, s a költő szó szerint közli ezek énekét, lemásolja a nótárius sírkő-feliratát, elbeszéli temetését és torát, annyi aprólékossággal, mint csak az teheti, a ki mind ezt vagy maga látta, vagy leírását in vidimatis paribus megkapta. A jó nótárius egyik fia, Sándor, még oda van vagy elesett már a háborúban, az olasz csatatéren, a hol az osztrák-magyar hadak épen Napoleon ellen küzdenek; másik fia, kiről a Budai Utazás mint kis Lacziról beszél, az ifjabb gyermek kicsinyitő beczézgetésével, rendezi a végtisztességet. Temetés után visszatartja a testamentáriusokat: Csebres Mihályt, Gáncsos Jánost, Szelid Andrást, Perczegő Gergelyt; a falu ládájából kiveszik a végrendeletet és az egész tanács előtt nagy ünnepélyességgel felolvassák. Teljesen rendben az okirat, még a négy törvényes tanú megerősítése is, kinek-kinek aláírásával és pecsétjével, a mint a könyv végén látható. Mindez erősen hatott az egyszerű olvasó közönség képzelődésére, hogy a peleskei nótáriust élő alakúl fogadja el és őrizze meg. S nem ok nélkül. Sőt azt hisszük, alig csalódunk, ha állítjuk, hogy a külső környezetén kívűl az ő személyében is sok a valóság.

Kétségtelen, hogy nem a peleskei jegyző volt, a neve sem Zajtay: de hogy valami név alatt élt efféle ember, ki jelleme humoros vagy komikus fővonásaiban az író mintája lehetett, az ő tehetségének természetéből nyilván következik; mert ő, a mint kiemeltük, csak a történt dolgok énekese volt. Gvadányi abban a levélben, melylyel Péczelinek a kéziratot elküldi, a nótárius falvára nézve ezt mondja: a nótáriust azért tette Nagy-Peleskére, mert annak a helységnek ura Becsky György, a kivel szathmári állomása idejében különös barátságban állt; reményli, hogy harmadik kéz eljuttatja kezeibe. Már ennek a pár sornak elolvastára önkénytelenül felvillan a föltevés, hogy azért esik a költő választása Nagy-Peleskére és visszaemlékezése régi jó barátjára, hogy talán ott és általa találkozott a jó nótárius mintájával, hogy talán valami együttes kalandjuk és tréfájuk csillan meg benne; sőt talán még inkább egy s más az alak vonásaiból és élményeiből épen barátjára vonatkozhatik. Ily módon kívánja csak harmadik kéz révén juttatni kezeibe. S a föltevés egészen valószínűnek tetszik, ha azzal a tudattal taglaljuk, hogy költőnknek nagy hajlama volt barátai ilyetén megtréfálására, mint a Nováky és Csizi példája mutatja; hogy többi műveiben, Rontó Pálon kívűl, felényi sikerrel sem alakít; csak ott, hol közvetlenűl a maga személyes tapasztalatára, hőse élő mására támaszkodhatik, ér el bizonyos határozottságot és tisztes sikert a jellemzésben. Maga is tudja ezt, vagy ösztönszerűleg érzi legalább; azért ragaszkodik annyira az elhitetés minden eszközéhez, folyamodik a hivatkozás minden módjához. A falusi nótárius elmélkedéseiben még azt sem feledi el megemlíteni, hogy a nagy-peleskei uraságnak volt egy Pista nevű czigány jobbágya, a ki hetenként kétszer Szathmárra járt húsért, s egy Pulyka Miska nevű külső jobbágya, mindenhez látó és kevéssel bíró; hogy a nótáriusnak szobájában állt egy falon függő faóra, felső részében kakukkal; s a mikor az óra ütött volna, egy ajtócska megnyílt, a kakuk kiugrott s elkakukolta az időt.^[301] S jegyzeteinek hangja, magyarázatainak iránya, hogy mindég dologi felvilágosítást, ismereti adatot közöl, kezeskedik ez apróságok igazságáról; mi viszont a nagy-peleskei uraságnak és jegyzőnek azonosságáról beszél.

Igen, a nótárius senki más, mint Becsky György; nem mintha a jegyzőséget viselte volna, hanem mivel róla másolta Gvadányi Zajtay uramat. A megyei és családi hagyományok, melyeket felkutatnunk sikerűlt, kétségtelenűl megerősítik ezt: így lesz a föltevésből valószínűség, a valószínűségből valóság.

Gvadányi meghasonlása a Becsky-házakkal képezi az indítékot, mely hőse megválasztásában vezeti. Ki akarja a régi czimborát tréfálni, a mi nem valami szép és nemes erkölcsi mozgató ugyan: de a múlt század ízlése nem ütközött meg benne. Lehet, hogy eszméjének foganására, szerkezetének tervére hatottak a külföldi kalandos és mesés utazási elbeszélések is, mint BEÖTHY hiszi:^[302] de mindenek fölött Becsky György budai utazása volt az, mi Gvadányi szemei előtt lebeghetett. Becsky épen úgy kelt ősi szokás szerint a maga útjára, mint Zajtay, épen úgy kereste a táblai assessorságot, mint ez a táblai janitorságot, épen oly eredménytelenűl, mint a jó nótárius; sőt épen úgy beszáll, mint ez Tisza-Füredre – Boros káptalani tiszttartóhoz, ki mint szathmármegyei, homoki születés, ismerőse volt.^[303] Ez a táblai assessorság érteti meg voltakép, hogy miért forog a Zajtay fejében a táblák systhemája; nem, nem az ő gondja az, hanem Becsky törekvése; ez is mint valami ujjmutatás igazít hozzája, a Zajtay élő mintájához.

Gvadányi költött, de a valóból; színezett, de igaz alapon; sőt úgy látszik, hogy szántszándékkal nem igen változtatott a személyi vonatkozásokon. A nótárius felesége, Klára asszony, tisztes és szorgos nő, épen mint Becskyné, Erőss Klára, a kinek még nevét sem cseréli el; két fia van, Sándor és László, s egyikök katona, épen mint Becskynének, azzal a különbséggel, hogy ennek fiai, Ignácz és László s a költő az idegenes Ignácz helyett a magyaros Sándort használja. A családi állapot rajza csak annyiban különbözik, hogy a Becsky-párnak még egy leánya is van: Francziska, míg a jegyző hajlékából ez a sugár hiányzik: de Gvadányi nem bír, vagy nem akar róla sem elfeledkezni s megtaláljuk őt a budai serfőző házában, kinek leánykája oly szép, mint Páris Helénája, úgy hogy sok gavallér lenne örömest mátkája: a neve ugyan csak Franzli. Talán az se merő véletlen, hogy az ő apja miért serfőző, a ki a magyar nép szójárásában rendszerint cseh: a Becsky leánynak férje szentkatolnai Cseh László, ki épen mint a szathmári bíró fia, jogot végzett; a fővárosban patvarista vagy cancellista is lehetett, aztán szathmármegyei szolgabíró, majd tolnai alispán volt.^[304] Meglehet, hogy ott is valami pajkos vonatkozás vagy tréfás czélzás rejlhetik, mert a falusi nótárius Budai Utazásában és Elmélkedéseiben Gvadányi élő alakokat, valódi viszonyokat rajzol; s az a czélzata volt, hogy őket ismerőseik előtt megismertesse. Ime, a hagyomány egész biztosan állítja, hogy még a géczi boszorkány mintája is élt, a nagy-géczi földesúr, Becsky Gábor feleségének, a szép Semsey Máriának személyében, ki iránt Gvadányi egykor hevűlt, mert valószínűbbnek tetszik, hogy inkább a szép asszonyért, mint a Becsky György leányáért vívott; valószínűbbnek épen azért, mert Semsey Márián veve boszút. Az udvarias lovag, nagyon is nem lovagiasan, már elfeledkezett a nő szépségéről, csak kardosságára emlékezett. Mert mint az ARANY Judith asszonya, ez is értette a hat vágást nyelvvel: s boszorkányúl énekelte meg.^[305] A mi kétségtelen, még a múlt század szabadosabb erkölcse szerint sem járta, Sőt Gvadányi még boszorkány-nevét is az asszony falujából kölcsönözte, mert a mint LUBY KÁROLY beszéli, csakugyan élt valamikor Nagy-Géczen egy Tóthi Dorka, kit a császlai Rekettye Pillával mint boszorkányt égettek el Csenger és Csenger-Bagos között ama dombon, melyet mai napig is Rekettye-dombnak hívnak. Gvadányi jól ismerte ezt a történetet, jól a nevet is (noha nála nem Tóthi, hanem Tóty, egy szótagban szerepel): s a nótáriusnak Elmélkedéseiben Semsey Máriára ruházza. Így lesz a géczi földesúr-asszony – géczi boszorkány. Sőt a hagyomány azt is egész biztosan állítja, hogy az Elmélkedések többi személyei, a jeles bölcselők is, kik a nótáriussal tanácsot ülnek, élő alakok, akkor élő földesurak voltak, kik a Becsky-házban meg-megfordúltak, kiket Gvadányi ismert és jellemezni megkísértett,^[306] a mi megmagyarázza, hogy miért tudnak ezek ép oly jól deákúl, mint maga a nótárius.

Ime, a falusi nótárius és környezete. Már most érthető, hogy miért küldi költőnk a Budai Utazást csak harmadik kéz révén régi barátja kezeibe, s érthető, hogy valahányszor a Gaál műve Szathmáron előadásra kerűlt, a Becskyek mindég dohogtak és elmaradtak onnan:^[307] de ma már a Gvadányi gúnyja feledésbe merűlt, a nótáriusnak csak országos híre él, s a család ma már kegyeletes büszkeséggel mutogatja Becsky Györgynek, mint Nagy-Peleske legnevezetesebb fiának képét.^[308]

IX. RONTO PÁL.

A közkatona helyzete a múlt században. A Rontó Pál tartalma. Személyének kérdése. Az elbeszélés és történet megegyezése. Az egri Rontó-hagyomány. A Benyovszky szolgája.

SOHA SEM emelkedett Gvadányi költői pályáján annyira, mint a Falusi Nótáriussal, de egyszer legalább megközelitette még azt a színvonalat. Az ő másik emlékezetes alkotása Rontó Pál. Nem volt ugyan ennek hatása oly gyors és csattanós: de érdeme és sikere nem kisebb. Sorsa, szerencséje, dicsősége is azonos. Rontó ép oly halhatatlan, mint Zajtay, ama jeles hazafi. Rontó Pál, a mint említettük, az első szökött katona az irodalomban, teljesen ismerős körből, a magyar nép életéből van kikapva, úgy, hogy közvetlenűl érintette a közönséget. Hiszen abban az időben, mikor a legénység gyűjtésének két módja volt: önkéntes beállás és kötéllel fogás, a mikor sokan álltak be a toborzókon, vidám muzsika-szóra, csalogató biztatásra, pillanatnyi fölgerjedésben vagy virágos kedvben, a mikor sokat elfogtak mások boszúja vagy a magok ügyetlensége miatt, később lecsillapodva és kijózanodva, vagy a kegyetlenűl kemény bánás következtében elkedvetlenedve s elkeseredve – nagy számmal szöktek meg. Mert vas fegyelem uralkodott, önkénykedéssel és hatalmaskodással, a nehéz szolgálatban minden kicsi mulasztásért vasra-verés és vesszőfutás járta; s a szegény jobbágy fia minden értelmessége és igyekezete mellett sem emelkedhetett vagy legfeljebb őrmesterségig juthatott. Gvadányi generális létére ismerte ezt a lassú előléptetést s nem hiában mondatja az öreg Rontóval, fia jövőjéről való tervezgetése közben, hogy ha katona lesz, méltóságra viheti.^[309] Kevés idő alatt, úgy húsz esztendő múlva, káplárságra juthat. Kónyi János, érdemes elbeszélőnk, a magyar hazának együgyű hadi szolgája, a mint magát írogatta, keservesen tapasztalta is; írói pályájára mint őrmester lépett s azt mint őrmester hagyta el; húsz esztendő alatt (1773-1792) nem haladt tovább. Sok pedig mint közlegény őszüle meg, kitanúlva csinyben, elfásúlva bűnben, hacsak meg nem ugrott. Mert mindez természetes következményeként meghozta és megszaporította a szökést. Gvadányi negyven esztendős katonáskodása alatt jól. ismerhette ezt a bajt s ha nem is szám, de arány szerint híven jellemezhet; s azt írja, hogy mikor Rontó Lengyelországba szökött és Vajkovszky kapitány companiájába beállt, ott sok volt a szökevény, csak magyar közöttük volt vagy hatvan legény;^[310] mikor pedig Benyovszkyhoz érkezett és hozzája csatlakozott, ennek valami hatszáz katonája volt

A szolgálatban a végletes büntetés, lassú előmenetel, a szökevényekkel rideg elbánás, következetes üldözés, elfogatás esetében a biztos halál, a meggyalázó bitófa a népben szánalmat és rokonszenvet ébresztett a szerencsétlenek iránt. Különben is a nép szelíden mérlegeli a vétség fokát, elfogúltan érezi a törvény szigorát s a kettő között nem igen vonja meg az összefüggést, az erkölcsi következtetést: a hatalommal szemben mindég az üldözöttel érez, annak pártjára áll. Hiszen ez az ő vére és csontja, kihez a születés vagy szenvedés rokoni kötelékei fűzik. A mint a mesében az üldözött ártatlanság hányatásait és küzdelmeit szerető részvéttel kíséri, úgy az életben is a nem épen ártatlan üldözött kalandor vergődésein és sikerein mindig szánakozó érdeklődéssel csügg. A szegény legény és szökött katona, csak gonosz ne legyen, a népnek gyakori hőse. Furfangos csínjeik, vakmerő kalandjaik, mikbe vérök szilajsága vagy a hatalom embertelensége sodorja őket, a nép képzelődésére erősen hatnak; bámulással és becsüléssel töltik el, mely könnyen szeretetre változik. Nem a bűnt palástolja, legalább nem ez az erkölcsi érzése, hanem a vitézkedést ismeri el; s ha szorongatott hősének sikerűl a hatalmat kijátszania, felültetnie, rászednie vagy megcsúfolnia, jóízűen megkaczagja. Mulattatja, foglalkoztatja; elkezdi gyermeksége és ifjúsága viselt dolgait kutatni, ha meg nem találja, kiszövi: mert annyi furfangos csíny és vakmerő kaland, annyi hősködés és híresség csak úgy az ágon nem teremhetett, a nép hite szerint kellett alapjának lennie. Bizonyosan már a gyermekben és ifjúban is volt valami rendkívűli.

50. GYALOG KATONA.

Gvadányi jól ismerte a népet. Rontó Pál választása és előadása tanúskodik róla. Minő gondos és pontos minden apróság följegyzésében, mi hősére vonatkozik, bölcsőjétől koporsójáig. Ám tekintsünk végig életén.

Hősünk 1734-ben, a borsodmegyei Sajó-Keresztúron született; apja Rontó Dávid, anyja Sárkány Judith, így igazán sárkány-tejet szopott. Apja módos paraszt-gazda, írni tudó; majd bíró, majd esküdt; a currenseket rendesen ő olvassa el s Miskolczon a falu dolgait rendesen ő viszi. Most épen, a mint esti imádságra nyolczat harangoznak, a szomszédban ivott, míg felesége vajudott és szaladt haza, a mint az a bajon átesett. Pali burokban jött a világra; szíve irányában jegye volt, kivont magyar kard, a mi mind kétszeres örömet okozott. Volt is mozgalom a háznál! a Daru ló az istállóban vinnyogott, a Bodri kutya vigyorgott, az apa meg a gyereket meghordozta a Darunál, Bodrinál, mindenütt, s mindjárt megjósolta, hogy nagy, derék vitéz lesz belőle. Tart is jeles keresztelőt, kilencz koma-párral, de a Pali igazi keresztapja mégis Tüzes András, keresztanyja ennek felesége: Aczél Kata. A míg a készülődések folynak, Dávid gazda behajt Miskolczra s két minoritát: Pater Tiburtiust és Frater Onofriust, kihozza keresztelni. A csök nagy vígassággal s annyi ételfogással megy végbe, hogy a múlt század egész népi szakácstudománya benne van; esznek-isznak másnap virradtig. A sok czédaság miatt Frater Onofrius az istállóba búvik, csak a vendégek oszlása után jön elő és az öreg Rontó vissza viszi társával együtt, a miskolczi kolostorba.

A gyermek nő, mint afféle egyetlen fiú. Etetik, minél fogva két pofája olyan kövér, mint a trombitásnak; kényeztetik, inge újja csipkés, szegése végig pamuttal van kivarrva. Anyja tiszta lévén, minden héten kétszer megmossa fejét, három rétbe fonja üstökét, fekete szalaggal, ha ugyan a gyermek jó előre meg nem szökik, nyáron a sűrű dudvába, télen a szalma-kazalba, honnan csak nagy kérésekre és igéretekre sompolyog elő. Imádkozni, keresztet vetni hamar megtanúl; de bizony nem a miatyánkon, azon járt esze, hogy mit játszik, vagy mit eszik? Mert mohón kapott mindenen, meg is unta mohón, úgy hagy játékszere nem tartott három napig. Bár apja kertjében gyümölcs elég termett, az uraságéba járt dézsmálni; a pásztorok megnyomják, elverik; apja megvesszőzi, a kapu oszlopához kötözi, megjósolja neki, hogy akasztófa virága lesz: mindettől vissza nem riad; sőt a szomszédos zsidóhoz betör, de rajta veszt, az ablak-vasba szorúl, aztán szigorú atyja kezébe kerül. Végre a sok csíny következése elől megugorva, egy vak koldús énekes inasa lesz, míg ennek is talyigáját egy dombra vezeti, hátuljával posványnak, akkor, mivel hetekig éheztette, mind a két rúdjánál fogva megtaszítja urastul, úgy hogy rohanvást hanyatlik lefelé, a tojások, rakott tarisznyák jobbra-balra hömpölyögnek, a talyiga posványba fordúl, a vak koldús hegedűstűl a zsombék közé borúl; ő pedig nagy félszszel haza koldúlja magát, hol előbb torva szemekkel nézik, majd kötéllel lelkesen elverik, aztán kegyelembe veszik, s iskolába készítik, hogy deákúl tanúljon, mert úgy egész világban szerencsés lehet: ha szerzetes leszen, fölviheti guardiánságra vagy kosta-fráterségre, püspökségre vagy helyettes plébánosságra; ha pedig katona lesz, a mire legalkalmasabb, «mert ritka bialborjú erősebb nálánál», 20 év alatt káplárságra, s ha kiüt a háború és eltart egy kis ideig, úgy hatvan esztendeig feldmarschallságra vagy alhadnagyságra juthat; ha meg a polgári pályát választja, az ország cancellárja vagy harmadik megyei fiscus lehet. Az öreg Rontó ennyi mindenféle kilátással édesgeti Miskolczra, a minoritákhoz, hol eleinte jól indúl, aztán egyre bitangol; gazdája fiával a gazda boltjában lopogat, kávéházba járogat, míg az évet befejezve, szünetre Anti barátjával hazatér. Szórakozni elnéznek a szikszai vásárba, hol katonának állanak a b. Splényi-ezredbe, s már peczkesen kardjukat csörgetik-börgetik, mire szüleik észreveszik s áldozattal kiváltják és a két mákvirágot egymástól elválasztják.

Az iskolai év kezdetével összekerűlnek megint, most szigorúbb mentor vezetése alatt; de mégis kifognak rajta. Anti, Gyöngyvirág Jóska által, egy szent-andréi gazdag tőzsértől apja nevében és aláírásával 300 frtot vesz fel s dorbézolni és koczkázni járnak, míg a mentor reá jő, eltiltja, miért megcsúfolják, elüldözik; utoljára rajta vesztenek. Gyöngyvirág Jóska hűvösre kerűl, Anti és Pali istenes verést kap és szétvetik őket. Rontó most Egerbe jut, hol poetaságig viszi: e tudományt tudni kedve volt, mert úgy is «jól tudott hazudni». Azonban csakhamar mulatozik, praeceptora iddogál, ő meg tánczol; éjente eljár faluzni, miért kénytelen megszökni. Szolnokon át az újszászi pusztára menekül, hol csikós bojtárnak beszegődik; segít gazdájának lovat lopni, a lopott jószágot Pesten, Zsibón, Debreczenben eladni, hol megismerkednek a deressel, 30 botig; aztán katonának csap fel Jászberényben a Nádor-huszárezredbe. Vállaira függesztette az angyal-bőröket, oldalára kardot és tarsolyt kötött, lábára sarkantyús csizmát húzott; a káplár füleinél hunczfutlikat nyírt, azt rózsavizes írral megkente s mint a kacsa farkát felgöndörítette, fejét pedig beporozta. S kapott egy jó Mokány nevű lovat. Aztán maga is toborzott, majd Budán felesküdt. Anti pajtásával véletlenűl találkozott, ki megvendégelte és megajándékozta, de most már becsületes keresményéből. Úgy tért vissza Jászberénybe, honnan háborúba indúltak s öt hétre eljutottak Prágába, Csehország metropolisába; de ezrede nagy hegyek között, Szászország határszélén fekszik. Tiszteinek, különösen kapitányának kedvencze, kivel egy téli reggel hóban-fagyban Kadenbe lovagol. A kapitány lova az úttalan útakon megsikamol s az árokba dől s az ő lába kificzamol. Rontó csak hátán húzhatja ki és szánkón szállítja haza. Elégedett volna, de két levél katonáskodó jó kedvében megzavarja; az egyik Anti betegségéről, a másik atyja haragjáról. Az öreg leveszi kezét róla. Megilletődésében felfogadja, hogy megjavítja életét. Alig várja a tavaszt, hogy a háború megnyilván, vitézi hírt-nevet szerezzen.

PRÁGA LÁTKÉPE.

Megindúlnak az ezredek, lobognak a zászlók. S ő ezredével Freibergbe kerűl. Puskák ropogása, ágyúk durrogása s a golyók fütyülése elálmélkodtatja; de felbuzdúl, űzi a burkus kuruczokat, zsákmányol pénzt és lovat; egy vén katona átveszi és elsikkasztja. Legalább tanúlt, most már szerzeményét nem bízza másra. Arany órát, lánczot, arany pixist, szilaj paripát, melyért kapitányától 100 aranyat kap, szed össze; a sok szerencse elszédíti, koczkajátékos lesz; éjszakáz, korhelykedik, lovát elhanyagolja, tisztjei szeretetét elveszti, pénze eljátszásával csak burgonyán él, elkeseredve három hitvány társával: Búszerzővel, Dallossal és Gyúró Pistával az uraság majorjából tehenet lop: rajta kapják, elzárják, megvesszőzik, mert a

Rontó a jó erkölcsöt elhagyva, egyik veszedelemből a másikba esik. Lovát Marienbergnél kilövik alóla, rosszat kap helyette; lenézik, becsmérlik; elbúsulva a poroszokhoz szökik, Kleist elé vezetik: de a császári seregek a muszkákkal Berlint meglepik, a ruhatárat tönkre teszik, Potsdamot és Sansoucit pusztítják, Torgaunál a poroszokat legyőzik. Hősünk ezekkel Magdeburg felé siet, de Ziethen Drezda alá űzi vissza a császáriakat. Rontót itt elfogják, Csehországba viszik, hol Stockhaus, Verhör és Kriegsrecht várja:

Halálra ítélik, s a pap hiában vígasztalja, hogy az isten szereti, mert üdvösségre rövid úton vezeti; nem igen akar üdvözülni. Kérik számára a kegyelmet: előbb két zászlótartó, majd sok úr és dáma, aztán a szerzetesek, majd a bíró egész tanácsával, aztán a városi népség, majd az ispotály, végre apró gyermekek kara: de az ezredes, noha jó ember, szökevényeknek nem kegyelmez; már ki is vezetik a vesztő-helyre, az akasztófa alá, előbb apjától és anyjától érzékeny levéllel elbúcsúzván, midőn végre az ezredes gróf Hadik, a vezér, leányának kérésére kegyelmet ad neki: úgy tetszik; a sors kiengesztelődött iránta, felebbvalói újra pártfogásba veszik s két álló esztendeig, a meddig a háború tart, jól is megy dolga. 1763-ban meglevén a hubertsburgi béke, Rontó ezrede visszajő Magyarországba és négy vármegyében szállásolják el: Szathmár, Ugocsa, Bereg, Máramaros megyékben; ő Máramarosba esik, a Verchovinába, mely a megyét Lengyelországtól elválasztja, hol az oroszokat és oláhokat koppasztja, vámpirt űzve a compania jegyzőkönyvéből merített bűvös igékkel. Innen két esztendő múlva Husztra, majd Huklivára teszik, hol szintén két esztendőt tölt; míg a huszti vendéglőben négy sószállító tiszt vacsorál, Rontó is bemegy, kitliben, fején csákóval, kezén dohányzacskóval; egy itcze bort kér és pipára gyújt. A tisztek mereven nézik, majd egyikök felugrik, csákóját leüti fejéről, pipáját kicsapja szájából, hogy tanuljon morest: Rontó fellobban, haza robban, fölnyergel, mundirt vesz, kardot köt, karabélyt tölt, lőve és vagdalkozva visszaront. A kocsmáros a gyertyát hirtelen leüti az asztalról, a négy tiszt elhallgat. Rontó lő és vagdalkozik s abban a hiszemben, hogy mind a négyet megölte, még az éjjel megszökik Lengyelországba. Így kerül gróf Benyovszky szolgálatába, kivel muszka fogságra jut, majd Szibériába száműzetve, előbb a tobolszki, aztán a tomszki, jakuczki és ochoczki kormányzóságba, majd Kamcsatkába, a bolsericzki kerűletbe, hol osztozik ura fölkelésében és hányatásaiban az ázsiai és afrikai tengereken és szigeteken, mindig vissza-visszasóvárogva Magyarországba; osztozik madagascari első vállalatában is. Végre urával Párisba, Bécsbe, majd honába tér, miután előbb kegyelmet kapott; grófjától és asszonyától nagy búsan elválik, Sajó-Keresztúrra lemegy egy miskolczi görög szekerén, de öreg atyja házát az uraság elvette és más jobbágyat telepített bele; ő már csak szülei sírjára borúlhat. Egerbe vonúl, a hol a Rácz-utczában házat vesz; ehhez szőlőt és három rétet gazdálkodva pénzét kamatoztatva, csöndesen éldegél, csöndesen elhal.

Ime, a Rontó Pál története. Minden ízében népies. Szerkezete egyszerű életírás, de ennek keretében a hős jelleme, bár elnagyolva, lélektanilag következetesen kerekedik ki. Már világra jöttekor, mint a Nagy Sándor születésekor, csodajelek mutatkoznak. A ló vinnyog, a kutya vigyorog, s mint a mesebeli hősök, burokban születik, kivont magyar karddal a szíve irányában. Előre hirdetik, hogy nagy, derék vitéz lesz. Aztán erős, vastag gyermek, mint Toldi kicsi korában; olyan mint a bial-bornyú. Előbb kényeztetett, majd vásott, mint rendszerint az egyetlen fiú. Mohón kap mindenen, mohón meg is únja. Korán tilosba jár, nem rosszaságból, hanem vére felforrásából, mely hirtelen el-elkapja, mert nem tanúlta meg fegyelmezni, rajta uralkodni. Már mint gyermek, kalandos, mint diák: mulatság, koczka, táncz, leány bolondja, mi végre is a pusztába űzi, csikós bojtárnak és a katonasághoz nyalka huszárnak. Az új élet, új fegyelem eleinte rendben tartja; de később hadi zsákmánya, szerencséje játékosságra, hanyagságra, sőt lopásra vetemíti; s mihelyt a keménységet éreztetik vele, kész a daczra és szökésre, mint a gyermek a szülei házban. Így hanyatlik fokról-fokra, nem megátalkodott gonoszságból, hanem könnyelműségből és szenvedélyességből. A magába-szállás az apai levélre, a javulás az ezredes kegyelmére el-elfogja, visszatörődik a rendbe és fegyelembe; de már félünk, hogy féktelen paripája, a heves indulat, elragadja megint. Némi tanúltsága, melyet az iskolából a közlegénységbe hozott magával, hadi bátorsága, melyet nem egyszer vitézkedve tanúsított, bizonyos önérzettel, büszkeséggel tölti el szívét; érzi, ha nem is az emberi méltóságot, hanem azt a hetykeséget, hogy ki a legény a csárdában: s azt a német sószállító tisztek türelmetlenségére meg is mutatja. Aztán elbujdosik, mint a mesebeli hősök, a század egyik leglángeszűbb és legmerészebb kalandorának, gróf Benyovszky Móricznak oldalán hetedhét országon keresztűl, sőt tovább, ismeretlen tengereken át, ismeretlen világokba és szigetekbe, a jó magyar cseléd benfentes bizalmasságával és önfeláldozó hűségével mindenütt. Kedélyessége nem egyszer földeríti urát is; hűsége, gondoskodása pedig nem egyszer mélyen megindító. A mint öregszik, a szerint csillapszik, de ragaszkodása és szeretete urához annál jobban erősödik; epekedése és reménysége a szülőföld után annál sóvárabb. S e kettős nemes tulajdonsága kiengesztel iránta, örömest elfeledjük botlásait és vétkeit, melyekért úgy is régen keservesen megszenvedett; úgy, hogy jól esik tudnunk, hogy utoljára szerencsésen meghúzódott egri révében.

51. «RONTÓ PÁL» CZÍMLAPJA.

Mi ez a Rontó? Valódi vagy képzeleti alak? A költő az elhitetés minden erejével vitatja, újra meg újra hangoztatja, hogy élt és ezredében katonáskodott: maga jól ismerte. S nemcsak az elbeszélés keretében festi élő alakúl, de az elbeszélésen kívűl előszóban és jegyzetben ismételve, mint hiteles és bizonyító tanúra hivatkozik reája. Mindenekelőtt kijelenti, hogy könyve, melyet néhány előkelő pesti nő kérésére, e syrének énekelésére írt, – mert hiszen Jupitert is lehúzta az égből egy asszonyi állat, – valóságos történet, azért senki se tartsa költeményes románnak; hőse Rontó Pál és gróf Benyovszky Móricz; de a magyar lovas katona története megelőzi a gróf történetét, mert a gróf szerepe csak ott kezdődik, a midőn Rontó Pál, nem messze Krakkótól, Lengyelország városától, hozzája érkezett; már ezelőtt pedig Rontóval sok dolog esett, mert sokkal öregebb is volt.

«Mindezek után – írja a generális – senki ne tartsa az én Rontómat azon Rontónak lenni, a ki a gróf Tökölyi Imrének, ki is hétszáz magyarokkal és sok tatárokkal s oláhokkal Törcs-várának passusán, 1690-dik esztendőbe Erdélybe, a hadaknak kikémlésére be akarván csapni, kémje vala, és gróf Heister és gróf Teleki Mihály konyhájokba pecsenyét forgatott; mert akkor az én Rontóm még világon sem volt és azon kém Rontónak a keresztneve nem Pál, hanem István vala. Rontó Pál pedig egy regimentbe volt velem és én főstrázsamestere voltam, s hivatalom mellett az akasztófa alá is én vezettem ki, az hét esztendeig folyt prussus háborúba. 1790-ik esztendőbe országgyűlésen levén Budán, megtudván ő ottan létemet, fölkeresett és kilencz napokig el sem eresztettem. Ezen alkalmatossággal mint a maga életét, úgy a grófét is, az vele esett történetekkel elbeszéllette előttem; sőt a mint néki mondottam, mint volnának némely dolgaik a könyvbe kitéve, sokat meghamisított és előttem úgy a mint kitettem, beszéllette.»^[312]

S a mikor a költő a Benyovszky életében a gróf elfogatását, Krakkó felé szállítását s a szövetségesek által való megszabadítását leírja, verses megjegyzésűl azt veti utána, hogy így adja elő az a német könyv, mely gróf Benyovszkyról szól; de mikor Rontó 1790-ben Budán nála volt, úgy beszélte, hogy biz a muszka őket Lublinnál elfogta, Krakkóba szállította s onnan megszöktek; ő a grófot a város árkába kötélen leeresztette, maga meg utána ereszkedett; így jutottak Spiczkibe; a mi Gvadányi szerint igazabbnak látszik s megmagyarázza a későbbi kemény bánást a gróf iránt, mert a muszka nem hadi tisztnek, szökevénynek tekintette.^[313]

S a mikor a grófnak sakk-nyereményeit fölemlíti, jegyzet alatt oda teszi, hogy Rontó Pált megkérdezte, mikép igaz volna-e, hogy ura ezen játékkal oly sokat nyert, mire azt felelte, hogy ezt nem látta, de pénze mindig volt.^[314]

S a mikor Gvadányi a kamcsatkai menekülést mondja el, a német könyve ellenében megint Rontóra hivatkozik, mint hiteles tanúra, hogy ez úgy beszélte, hogy legelőször a kasamatákat törték fel, a rabokat kiszabadították, fölfegyverezték, s egyesűlt erővel a várba rontottak; a kormányzót ki ölte meg, nem tudja: de hogy a cancellariust ő vágta le, azt állitotta; hogy a gróf nem kapott sebet, bár mindenütt ott volt a tűzben és serényen parancsolt; másnapra virradóra látta, hogy a kormányzó leánya, Afanásia, még mindég a gróf oldalán járt.^[315]

S a mikor Gvadányi arról beszél, hogy Makaó városa és az angolok mindenkép meg akarták a gróf jegyzeteit szerezni, a német életírás megvilágosítására ismét Rontóra hivatkozik, hogy ez Benyovszkyval egy értelemben úgy adta elő, mikép a spanyolok, de főként a hollandok, francziák és angolok sok esztendő óta kerestek a tengereken oly útat, a melyen a Jeges-tengerre juthatnának s kereskedésüket a világ azon részébe bevihetnék: – a gróf jegyzetei reményük szerint erre tájékozásúl szolgáltak volna.^[316]

S a mikor Gvadányi elbeszélése a német forrás után elvégződik, azzal folytatja, hogy mind Benyovszky, mind pedig Rontó Pál Budán előadta, mi történt vélek Párisban, azért utánok elmondja ő is, mind a grófnak hazánkban történt dolgaival, miket számtalanon tudnak, mind a Rontó elválásával együtt, hogy hová szakadt és mi lett belőle; s a mikor ehez ér, jegyzet alatt oda szúrja, hogy Rontó Budán úgy említette neki, hogy a gróftól búcsújakor 500 hollandi aranyat kapott; de azonfelül is bővecskén volt neki pénze, mert Madagaskárban s a többi szigeten el nem feledkezett magáról.^[317]

Mindez egyenes hivatkozás. De ne fogadjuk el vizsgálat és bírálat nélkül. Mert a költő igazkodhatik és bizonykodhatik az erősebb elhitetés végett is. Annyi kétségtelen, hogy nem minden mondása áll meg.

A kamcsatkai menekülés Gvadányi-féle változata, mert a budai látogatás és a krakkói megszabadulás, adatok hiányában ellenőrizhetetlen, – tévedés. Igen tévedés, hogy a gróf nem kapott sebet; tévedés, hogy a cancelláriust Rontó vágta le. A leghitelesebb tanú, Benyovszky, czáfolja meg,^[318] ki Emlékirataiban részletesen elbeszéli, hogy a kormányzót a vár elfoglalásakor, szobájába menve, meg akarta menteni; de ez azt felelte, hogy előbb az ő életét veszi el s e szavakkal pisztolyt sütött reá és megsebesítette, majd megrohanta és torkon ragadta s nem hagyott Benyovszkynak más választást, mint hogy vagy ő vesz el vagy a kormányzót veszti el. Ebben a pillanatban künn petárda sült el – s betörte a külső kaput. A második nyitva volt s Panow rohant be rajta csapatja élén. Ő is kérte a kormányzót, bocsássa el a grófot, de miután nem bírhatta rá, szablyájával ketté hasította annak fejét. Benyovszky sebe annál veszélyesebb volt, mert a vér ráfagyott, a tűzön kellett kiolvasztani; másnap már felkelni sem bírt; mind a mellett rendbe hozott mindent s elutazásukig a korlátnokot és hetmánt a város előkelőivel túszokúl náluk tartotta.

Aztán a makaóiak és angolok törekvése a gróf írásainak megkerítése végett a maga indítékával, valamint a gróf életének Párisban és Magyarországon folytatása, madagascari hősies halála mind olyan részlet, a mi Rontó tanúskodása nélkűl is tudható; a költőnek elegendő forrása lehetett a hírlapok közlése s a közbeszéd emlékezete a rokonok és ismerősök között.

Így a Gvadányi egyenes hivatkozásai, melyeket felsoroltunk, három csoportba oszthatók. Vagy ellenőrízhetetlenek, mint a Rontó kilencz napos budai látogatása, a krakkói megszabadulás módja, Benyovszkytól való búcsúja és gazdag megajándékoztatása, s ép úgy lehetnek igaz állítások, mint elhihető ráfogások; vagy ellentmondók, mint a kamcsatkai menekűlés adalékai, melyek a szereplő és leíró hős följegyzéseivel ütköznek össze, ennélfogva elfogadhatlanok; vagy közömbösek, melyek ismeretéhez Rontó Pál létele és hitele nem nélkülözhetetlen.

S mind ebből már most mi következik? Először az, hogy a Gvadányi felsorolt hivatkozásaiból nem lehet megállapítani, mikép Rontó csakugyan élt; másodszor az, hogy nem lehet vitatni azt sem, mikép nem élt. Mert a nyílt ellentmondás sem döntő erősség, hiszen Rontó lehetett a Hári János bátyja, ki a gróf sértetlenségével annak dicsőségét, a cancellárius levágásával a maga nagyságát akarta csak emelni. A többi hivatkozás pedig egyként lehet való is, valótlan is!

Hát Benyovszky mit mond? Összes emlékirataiban egyetlen egyszer emlékszik meg szolgájáról, a mikor Chrustiewvel való megismerkedéséről, a kamcsatkai összeesküvés első szervezéséről szólva, a végrehajtó bizottságot felsorolja, a mint következik: «Én, mint főnök, Baturin, Panow, Stefanow, Solmanow, Wynblach, Chrustiew és Wasile, öreg szolgám.»

Honnan ez az öreg szolgája? Később kap ugyan a kormányzótól egyet, de még ekkor ez nincs mellette: tehát ez az öreg szolga nem kamcsatkai. Jókai úgy felel meg a kérdésre, hogy Judomából származtatja. «Egész Judoma faluig – mondja Jókai – nem lehetett Benyovszky mellett szolgálattevő emberi lény, mert odáig kozákok kísérték, a kik nem igen szolgáltak a deportáltaknak, hanem Judománál kellett hozzá szegődnie ennek a Wasilinek, mint a kutya-szánkó tulajdonosának. A kutyavontatta szánon csak a vendégnek van helye; a jemsik széles szántalpú hó-korcsolyákkal a lábán iparkodik a szánkó mellett; néha el is marad tőle, de éjszakára utoléri. Ennek a szánnak a gazdája lehetett az a Wasilie, Benyovszky lényének vonzó varázsa ezt az egyszerű embert is hozzá csatolta: Ochoczknál megérkezve, a jemsik nem tért vissza többé Judomába, eladta a kutyáit s követte Benyovszkyt Kamcsatkába.»^[319]

Költői lelemény az egész magyarázat, alig egyéb. Mert ám fogadjuk el, hogy a jemsik nem ragaszkodik a maga jégparadicsomához; hogy sem családja, sem kunyhója, sem verme, a mi falvához visszavonja, pedig az ember alig élhet emberi kötelékek nélkűl: még mindig kérdés marad, hogy mikép hagyhatja el oly könnyen Judomát, melyet hat háza daczára fönn kell tartani, mert itt kezdődik a kutya-állomás, ennélfogva posta-kutyái miatt állami telep, állami felügyelet alatt; hogy mikép hagyhatja el oly könnyen a judomai csempész-vásárt, melyen a kóborló tungúz, jakut és mongol törzsek találkozást adnak a mandzsu és amúr-vidéki kalmuk kereskedőknek, szőrmeárúik kicserélése végett, miből a falubeliek is szép nyereséget húznak. S ha mégis lemondhat a szívről, holott az a jégparadicsomban is dobog, szakíthat az otthonnal, holott minden féreg vonzódik a maga rögéhez, távozhatik állomásáról, holott száműzött és kozákok őrzik; megfeledkezhetik az anyagi boldogulásról, holott annak vágya soha ki nem alszik: micsoda reménye, oka, érdeke lehet, hogy egy száműzött rabhoz, a ki előtt egyelőre oly sívár és zordon jövendő mutatkozik, mint minden szibériai rab előtt – kösse magát, akaratának rendelje alá az ő akaratát, hányódásának az ő életét? Bizony ez az öreg szolga, Wasile, alig lehet a judomai jemsik, kiről JÓKAI olyan határozottan állítja, hogy Benyovszky lénye vonzó varázsának hatása alatt eladta kutyáit és követte őt Kamcsatkába!

Hát ki volt? Nincs biztos nyomunk, melyen elindúlhassunk, biztos adatunk; melyen építhessünk. Vajjon ez a Wasile, ez az öreg szolga, nem régi szolga, a ki urát a száműzetésbe kíséri? Az ilyentől az önfeláldozó hűség, hogy a rabnak, mint urának, nyomorúságában is szolgáljon, lélektanilag érthetőbb volna. De e föltevésnek ellene látszik mondani, hogy Szent-Pétervárról Wolodomirig csak Wynblach őrnagy van mellette, hogy e kettős társaságot Wolodomirban még négy száműzött: Panow testőr-hadnagy, Stefanow százados, Baturin ezredes és Solmanow államtitkár szaporítja; így jutnak Tobolszkig, honnan a kormányzó, egy szotnik és 24 kozák kiséretében 16 szánon küldi őket tovább, úgy hogy minden szánon párosával útaznak; csak a vezető ül egyedűl, levén hat száműzött és 24 kozák, 30 ember 15 szánra, a 16-ikon pedig a szotnik;^[320] hogy Benyovszky a jakuczki összebeszéléskor sem számlál elő többet, mint hatukat és hetedikül a jakuczki sebészt, Hoffmannt, ki közéjük áll; hogy a jakuczki kormányzó levele, melyet Hoffmann hirtelen halála alkalmából ochoczki társához ír, a már elküldött száműzöttek bebörtönözése végett, szintén csak hat államfogolyról beszél; hogy a társaság sem Ochoczkig, sem Kamcsatkáig nem gyarapszik: mind a mellett már másnap Kamcsatkába érkezésük után, az összeesküvés első szervezésekor a végrehajtó bizottságban, hatukon kívűl, a kamcsatkai Chrustiew mellett, ott van Wasile is, öreg szolgája. Pedig sem az föl nem tehető, hogy az államfogoly mindjárt megérkezése pillanatában szolgát fogad semmire, mikor maga is rabszolga; sem az nem gondolható, hogy előkelő nemes urak, oly dologba, melyben fejökkel játszanak, szolgát avassanak társokúl, megismert és megedzett hűsége nélkül. A szolgának mindenesetre régibb szolgának kellett lennie.

Hátha ez a Wasile a költő Rontó Pálja? Gvadányi csakugyan, a mikor a kamcsatkai kötést s a bizottság tagjait is megnevezi, Wasiléhez e jegyzetet csatolja: «Rontó Pált adta itt bé a gróf, mint régi szolgáját Wasilenek a többi pártosok előtt, de okát nem tudom, miért?»^[321]

Azonban ezt az állítást semmi sem támogatja. Benyovszky Emlékirataiban egyetlen szó sincs magyar emberről vagy magyarországiról, a ki útja alatt szolgálatában állna. Azt tudjuk, hogy Lengyelországban harczolnak seregében magyarok, mert a mikor a magyar földre menekült Sulavszkyval egyesűlni akart, katonái vonakodtak követni, minthogy nagyobb részint szökevények voltak a császári seregből; azt is tudjuk, hogy a mikor Polonyában Banier dandárnok hősünket börtönbe veti, ez körűlnézve ott, több tisztet és katonát ismer föl, a kik alatta szolgáltak s a kiknek becsülése és barátsága vígasztalás volt rá nézve szerencsétlensége közepett: s azt is tudjuk, hogy Benyovszky kazáni tartózkodásakor és átszállításakor valami 7000 lengyel hadi fogoly volt ott: de hogy rettenetes útjában Kazánon túl magyar ember kísérte volna, mellette nem szól semmi bizonyíték; ellene beszél minden, főként pedig az úti foglyok statisztikája.^[322]

Benyovszky emlékirataiban egyetlen magyarról tesz említést. Tobolszkból Tomszkba menet, egy éjjel Zsirgába ér (1770 febr. 6-án), mely kicsi falu, mindössze tizenöt ház, mind száműzöttekkel. «Ezek között – írja – egy magyarra is akadtam: Orosznak hítták; magyar nemesi családból eredt. Akként került ide, hogy egy orosz huszárezrednél, Horváth tábornok alatt, mint őrnagy szolgált, itt megúnva a dolgát, nyugdíjaztatását kérte, hogy hazájába visszatérhessen. A válasz az volt rá, hogy ide küldték. Minthogy itt kettőnkön kívűl senki sem értett magyarúl, bátran kérdezősködtem egyről-másról, de főkép arról, hogy miért nem kísérti meg ily nagyszámú szerencsétlenek tömege, a mely itt a végső nyomorban sínylődik, az innen megszabadúlást? Erre ő nekem azt válaszolta, hogy megpróbálta azt már egy ízben egy nagy csapat száműzött, hogy Perzsia felé elmenekűljön, hanem útközben a nogáji tatárok közzé kerűltek s azok mindannyit legyilkolták; ezeknek a balesete visszariasztja a többieket hasonló vállalkozástól. Még sok más egyéb akadályt is felsorolt, míg meggyőzött felőle, miszerint lehetetlen, hogy a tobolszki fogságból valamerre ki lehessen szabadúlni, úgy hogy végre is áldani kezdtem kemény sorsomat, a miért engem Kamcsatkába rendelt, ámbár meg vagyok felőle győződve, hogy nincs olyan darab föld a világon, a honnan egy csoport elszánt, szabadságszerető férfi, ha jól összeszövetkezik, kijárást ne tudjon magának teremteni.»^[323]

JÓKAI azt jegyzi meg erről az Oroszról, hogy talán róla támadhatott a költő agyában Rontó Pál eszméje.^[324] Lehetetlen, mert ez, a míg egyfelől az orosz Zsirgában marad, másfelől jellemében egyetlen vonás sincs a vitézkedő lovas katonából, a vakmerő Rontóból. Még annyi köze vagy érintkezése sincs Benyovszkyval, mint Wasilenek, a ki legalább Kamcsatkában öreg szolgája.

De hát honnan került ez a Wasile Benyovszkyhoz? Ha sem judomai, sem kamcsatkai, sem lengyel, sem magyar, mert hiszen Jókai szerint Benyovszky kimutatható száműzött társai között «nem volt egyetlen lengyel, még kevésbbé magyar, a mint azt a költők fantaziája elhitette magával.»

Valjon nem képzelhető-e, hogy Benyovszky abban az időben, a mikor nemes ember előtt az egyszerű szolga, a szegény jobbágy szülötte, szinte számba sem jött, olyan vállalatban, mely előkelő urak merénylete volt szabadságukért, nem igen emlegeti inasát. Egyetlen eset kivételével, mikor Wasile is a köznek szolgál s hűsége és megbízhatósága miatt a végrehajtó bizottság tagja lesz. Igenis, képzelhető lenne; annyival inkább, mert Benyovszky a kamcsatkai menekülők között is csak a kiválóbbakat nevezi meg, a többiről mélyen hallgat, – csak lehetőség volna arra, hogy az öreg szolga vele ment. De ép ezt a lehetőséget nem találjuk: bár miként keressük a gróf Emlékirataiban. Pedig ha megtalálnók, ha kimutathatnók, hogy Wasile úti társa volt, hogy neve a Rontó neve volt, milyen egyszerűen megfejtődnék az «öreg szolga» elnevezés is. Rontó, a Gvadányi adata szerint (vegyük csak megközelítő számnak) 1734-ben született; Benyovszky meg a hiteles anyakönyvi kivonat szerint 1746-ban, így korkülönbségük 10-12 esztendő, minélfogva a gróf könnyen hívhatná öreg szolgájának. Azonban kétségtelen, hogy Rontó Benyovszky kíséretében ki nem mutatható, Benyovszky kapcsolatában meg nem állapítható a gróf első útja alatt.

Benyovszky nélkül előbb, Benyovszky mellett később, a gróf második útjában – igen; személye és története megbizonyítható valóság.

Gvadányi elbeszélésében Rontó lovát Marienbergnél kilövik alóla s rosszat kap helyette; azért elbúsulva a poroszokhoz szökik; Kleist elé vezetik, a kinek a nyalka legény megtetszik és zöld kurucznak felöltözteti.

A poroszokra, mondja Gvadányi, az egész nyár mostohán folyt, egyre verték és kergették. A magyar és osztrák hadak Berlint a muszkákkal bevették, a nagy ruhatárat tönkre tették, Potsdamot, Sansoucit feldúlták, a többi városokat fosztogatták. Aztán a magyar és osztrák sereg Torgaunál egyesűlt gróf Daun alatt, de II. Frigyes porosz király Szilézia érdekéből megtámadja, vereséget szenvedve Magdeburg felé hátrál; azonban a magyar és osztrák hadak estve hibát követnek el; Ziethen észreveszi és kizsákmányolja, minek következtében a mieink Drezda felé húzódnak vissza.

Itt Rontó seregünk fogságába s ezrede kezébe kerűl, mely Csehországba vonúl téli szállásra.

Mindaz, a mi történeti esemény, Rontó szökése és elfogatása közt lefolyik, teljesen és úgy igaz, a mint Gvadányi adja elő. Arneth Alfréd, Mária Teréziának és korának legilletékesebb írója beszéli,^[325] hogy a kunesdorfi jelentőséges diadal új kedvet öntött Frigyes ellenségeinek lelkébe. Az orosz főhadi szálláson Csernicseff és Stoffel, kikre Soltikoff, a főhadvezér, elhatározásaiban leginkább hallgatott, már régóta azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy Laudon hadteste, 25,000 ember 20,000 oroszszal megerősítve, egyenesen Berlin ellen nyomúljon. Plunkett értesítette is erről Daunt, kérve, hogy ha tetszik neki a gondolat, tegye meg az indítványt Soltikoffnak, mintha tőle eredne, bizonyosan elfogadja. A terven mind Daun, mind Lacy készségesen kapott, Bécsben is fölötte nagy örömet keltett az; kivitelét Lacyra és 18,000 emberére bízták. Még mielőtt azonban Daun az indítványt megtehette volna, az orosz főhadi szálláson elhatározták a támadást Berlin és a brandenburgi kerület ellen; sőt mire gróf Lacy 1760 szeptember 28-án eddigi állomását Langenwaltersdorfnál elhagyhatta, már Csernicseff és Tottleben orosz tábornokok útban voltak Berlinnek, remélték is, hogy október 1-én elérik. Ez a felötlő sietség csak a zsákmány vágyából származott. Most Lacy gróf is gyorsított menettel haladt előre, 4-én Kottbusba jutott, 7-én délelőtt 10 órakor előcsapatja Berlin alatt állott, hová nehány nappal előbb megérkezett Tottleben 5000 emberrel: Rottberget a kottbusi kapu közelében megszállotta, megadásra szólította majd a visszautasítás miatt lövetni kezdette; aztán pedig Köpenekig hátrálva, Csernicseff és Panin seregével egyesűlt, mi által az orosz haderő Berlin közelében 30,000-re ment.^[326]

Mint előbb Tottleben, most Lacy is megadást kívánt, ennek jeleként a helyőrséget foglyúl, a kapukat az osztrák kézbe vette volna, de a megadás fejében viszont megígérte, hogy a várost és a királyi palotát kímélni fogja. Würtemberg herczeg a fölhívást a föltétellel együtt elutasította, éjjel pedig Hülsen és Stuttenheim haderejével Spandau felé kivonúlt, mire a csekély őrség, Lacy bosszúságára, az oroszoknak adta meg magát. Az egész dolog oly sietve ment végbe, hogy a porosz őrségek 9-én reggel még a kapuknál állottak, mikor az orosz dragonyosok és huszárok azokat megszállották. Lacy a nélkűl, hogy ezt sejtette volna, a hallei kaput elfoglalta, majd utóbb a brandenburgi és potsdami kaput is hatalmába vette.

A vállalat czélja az volt, hogy a porosz királyt a háború folytatására képtelenné tegyék, hadi készleteit megsemmisítsék; s Tottleben csakugyan azt állította, hogy a nagy tárházat 100,000 emberre való fölszerelésével elpusztította, de később kitűnt, hogy nemcsak a várost, de a készletet is kímélte, a mi katonai kötelességének megszegése volt; sőt kétes és áruló szerepet játszott, mert II. Frigyes megvesztegette. Potsdamban a magyar és osztrák hadak gróf Esterházy tábornok vezérlete alatt a fegyvergyárat megsemmisítették; míg a kozákok Potsdamot, Sansoucit s az egész brandenburgi kerület helységeit oly embertelenűl fosztogatták, hogy a nép elmenekűlt s a mieinknek kellett harangszóval visszahívogatni, oltalomba venni s a helységeket a kozákok ellen őrségekkel biztosítani.^[327]

A porosz király készűlt a kölcsönre és Torgaunál derekasan visszafizette. Serege november 3-án hagyta el a langenreichenbachi tábort, Schildától északra Torgau ellen indúlt, hol Daun gróf erős állást foglalt. A balszárnyat maga II. Frigyes, a jobbot Ziethen vezette, kinek rövidebb útja lévén, hogy a magyar és osztrák hadat elérje, meghagyta neki a király, hogy addig ne támadjon, míg ő a támadást meg nem kezdette. De a véletlen közbe játszott. Ziethen az országúton, mely Lipcséből Torgauba vezet, osztrák előőrsöket talált, kiket visszaűzött. Az ágyútüzelés, mely itt kifejlett, elhitette a királylyal, hogy Ziethen megkezdette a támadást. Sietősen nyomúlt keresztűl az erdőn, mely a vidéket borította s őt a magyar-osztrák hadak elől elfedte, a Saint-Ignon dragonyos ezredet meglepte s szinte egészen tönkre tette. Más osztrák csapatok a főerőhöz húzódtak, és jelentették Daunnak, hogy a poroszok közelednek. Körülbelűl délután két óra lehetett, mikor Daun Neidennél az erdő előtt megjelent s az előtörő ellenséges sorokat iszonyú tüzeléssel fogadta. A király azon hiszemben, hogy legjobb lesz hirtelen rohanni, be sem várva még hátralévő lovasságát és gyalogságát, támadott; de oly nagy vereséget szenvedett, hogy kénytelen vala visszavonúlni ágyúi tetemes részének elvesztésével, a diadalmas osztrákoktól üldözve. A porosz lovasság épen akkor érkezett, de Daun maga állván hadai élére, visszaverte.

Ziethen elkésve jött, hevesen támadott, eleinte eredménytelenűl, de aztán a stüptitzi magaslatokat győzelmesen elfoglalta. A mieink az est homályában megzavarodtak, nem űzték el onnan, még Lacy sem kísértette meg, a mi végzetes hiba volt: a csatatér Ziethen kezeiben maradt. S ezzel a nap sorsa eldőlt.

A magyar és osztrák hadak töltény-készletüket csaknem egészen ellődözték, miért Daun, noha teljes rendben Torgaun keresztűl az Elbe jobb partjára húzódott és Drezda felé vonúlt. A sereg egy része itt, más része cseh földön telelt.^[328]

52. II. FRIGYES ARCZKÉPE.

Ime, a Gvadányi előadása és Arneth elbeszélése pontosan megegyezik. Nem tehetjük-e föl, hogy az öreg generális, ha vonásról-vonásra ily híven követi az eseményeket, a szökésre és elfogatásra nézve is valóságot beszél? Annyi bizonyos, hogy Kleist, ki elé állítólag szökevényünket vezetik, sokszor portyázott és harácsolt 1760-1762-ben a cseh széleken s a mieinkkel össze-össze csapott, mert Kleist, Arneth szerint, ismételve bejárta és megsarczolta a freiberg-tepliczi vidéket, mely Marienberghez oly közel.^[329]

Gvadányi elbeszélésében Hadik fővezér leánya Brixben eszközli ki a kegyelmet s azt Rontó már a bitófa alatt kapja meg, hová mint őrnagya, Gvadányi kíséri ki.

Ez a Brix ott van éjszaki Csehországban, egészen a szélen, Freiberg és Marienberg közelében. A szász csatatéren mozgó sereg, ha a telet a színhelyen nem tölthette, rendszerint a vidéken foglalt szállást télire. Lehet, hogy Hadik Brixben telelt, hogy családja itt tartózkodott, mert felesége s több gyermeke volt, köztük a legidősebb Mária Josefa, ki 1750 deczember 11-én született, így 1760-ban tíz esztendős, már elég alkalmas arra, hogy a szerencsétlenért közbe vesse magát, még alkalmasabb pedig arra, hogy óhajtására az ezredes hallgasson. Anyja lengyel, a gróf Lichnovszky-családhoz tartozott, mely később herczegi rangra emelkedett; ő is lengyelhez, egyik Lubomirsky herczeghez ment feleségűl.

Nem hiszszük, nem hihetjük, hogy Gvadányi fölemlítse és megnevezze, ha a Rontó esete s az ő beavatkozása nem valóság. A költői szabadság nála sem lehetett akkora, hogy élő személyre, mint tanúra hívatkozzék, megállható alap nélkűl. Még akkor a magyar irodalom oly naiv, oly kezdeties állapotában a közönség jóhiszeműségével így visszaélni senki sem merhetett, hiszen még annyian éltek, a kik megczáfolhatták volna.

53. ZIETHEN LOVASSÁGI TÁBORNOK ARCZKÉPE.

A szökevény sorsának e fordulója csakugyan így eshetett; ép oly igaz lehet, mint a mily igaz, hogy Gvadányi már abban az időben major volt.

De nyomozzunk tovább. Gvadányi ezrede a háború után Magyarországba tér s a Tiszán túl Bereg, Szathmár, Ugocsa s Máramaros megyékben kap szállást; épen mint a Gvadányi ezrede a maga felsorolása szerint.^[330] Rontó szállása a máramarosi Verchovinára esik, két esztendő múlva Husztra, majd Huklivára, honnan ismét két esztendő múlva Husztra kerűl vissza, valószínűleg 1768-ban. Itt történt vele egy estve, hogy betért a huszti vendégfogadóba, hol négy szállító tiszt iddogált. Kitli volt rajta, csákó a fején, dohányzacskó a kezében; egy kis asztalhoz leült, bort kért és rágyujtott, borát lassan fogyasztgatva. A szállító tisztek e tiszteletlenségen félittasan fölgerjedtek, egyikük hirtelen felugrott, a csákót leütötte fejéről, a pipát kicsapta szájából, hogy tanúljon mórest.^[331] Rontót hirtelen elfogta a méreg, haza szaladt, fölnyergelt, karabélyát, pisztolyát megtöltötte, kardot kötött és visszarontott; láttára a fogadós az asztalról a gyertyát, a falról a lámpást rögtön leütötte:

Ime, ez a huszti kaland nemcsak azért emlékezetes, mert Rontó e miatt bujdosott el hazájából ismeretlen világokba; de még inkább azért, mert hitelesen bizonyítható. Szilágyi István érdeme, hogy a máramarosi kamarai levéltárból az erre vonatkozó hivatalos jelentést kifürkészte és megismertette, mely kivonata szerint következőleg mondja el az esetet:

«Mielőtt Neusold János, kamarai biztos Máramarosba megérkezett volna, felső helyen azt az eszmét pendítették meg, hogy jó volna e bizottságnak az öt korona-városban létező inscriptionalis javak visszaváltását megpróbálni, mely czélra az udvari kamara elnöke, gróf Grassalkovics, 10,000 forintot utalványozott. E pénzt az ugyancsak Tokajból lehozandó 24,000 forinthoz csatolva, két szállító tisztre: Kirchmajerre és Kreuczmajerre s egy napdíjasra, Balázsra bízták lehozás végett. Éjjeli állomásra Husztra érkezvén, az ottani királyi vendéglőben szállottak meg, s a pénzes szekereket az udvarra beállítván, maguk az ott szállásoló harminczadi ellenőr, Trójer, látogatására mentek; a hová később betért a bustyaházi ellenőr, Bőz is és egy lakatos a várból. Hatan éppen vacsoránál ültek, midőn egy közkatona, a Török-huszárezrednek akkor Huszton állomásozó csapatából: Erdei Mihály, muzsikáló czigányoktól kisérve, az utczáról éppen abba a szobába nagy lárma, kurjongatás és káromkodással belépett. Trójer szólította meg először szépen, hogy a beszélgetést és csendességet ne zavarja, s mikor ennek eredménye nem volt, a többiek megfogták, kitaszították s utánna az ajtót bezárták. Alig múlt el egy óra, a katona az udvar felől egy más záratlan ajtón egészen fölfegyverkezve belép, pisztolyt süt a lakatosra, kinek nyakát fúrja át a golyó, másik töltése nem talált. Ekkor kardot ránt, bár a gyertya már el volt oltva, a többiekre ront. Bőzt homlokon, Kirchmajert képen megsebesíti, Balázst pedig, ki az ágy alá bújt volt, többször utánna döfvén, meg is öli. A katona még azon éjjel fegyverestül, lovastul megszökött s nem is fogták meg soha.»^[333]

Ez pedig történt 1768-ban.

Azt hiszszük, részleteznünk sem kell, annyira szembeötlő, hogy a Rontó és Erdei kalandja ugyanaz a kaland; csak a színezésre tér el egymástól, a két fél érdeke szerint, mint rendesen. Rontó úgy mondja, mert Gvadányi az ő szájába adja, hogy a szállító tisztek öntöttek már jól fel a garatra, mikor belekötöttek; a kamarai levéltári jelentés pedig azt állítja, hogy Erdei lépett az ivóba nagy lárma, kurjongatás és káromkodás között, magát muzsikáltatva, ennélfogva virágos kedvvel. Lehet, hogy ez a változat a való; lehet, hogy csak szépítés, a szállító tisztek vallomása a maguk javára, melyet annyival inkább elkövethettek, mert a bűnös már hegyen-völgyön tuljárt.

A kaland többi részlete tökéletesen egybehangzik. Gvadányi négy szállító tisztet említ ugyan, a kamarai jelentés szerint pedig hatan ültek együtt: de a napdíjas és lakatos nem jöhettek számba, sem a katona-költő, sem a katona-hős előtt: csak a két szállító tiszt, Kirchmajer és Kreuczmajer, a két ellenőr, Trójer és Bőz vehetők tisztekül, kik ellen a katona Rontó merénylete kétszeres beszámítás alá esik; a világosság eloltása, Rontó sötétben viaskodása, még azon éjjel megszökése fegyverestűl, lovastúl, szóról-szóra megegyezik.

A mi különösen érdekes és fontos mindezen kívűl, hogy Rontó Pál, illetőleg Erdei Mihály, a Török ezredének közkatonája. Mármost ha elfogadjuk Gvadányi szerint, hogy Rontó a megkegyelmezés után ezredében maradt, őt megint tisztei kedvencze lett, hisz a háborúban, mely még két esztendeig tartott, mindég jól viselte magát; ha elfogadjuk Gvadányi szerint, hogy ez az ezred a Gvadányi s Rontó ezrede egyszersmind, a hubersburgi béke után Magyarországba jövén, Bereg, Ugocsa, Szathmár, Máramaros megyékben kapott szállást; ha elfogadjuk, hogy Rontó különböző állomásokon mintegy öt évig szolgált, úgy került ismét 1768-ban Husztra vissza: nyilván következtethető, hogy a marienbergi szökés és a huszti kaland hőse ugyanaz, Erdei Mihály, mert a huszti kaland megerősíteni látszik a marienbergi szökést. S Gvadányi ezt annyival inkább tudhatta, mert akkor a szökevény őrnagyja, most annak alezredese volt.

A Gvadányi előadásának és Arneth elbeszélésének összehangzása, a Hadik-leány emlegetése, költőnk őrnagyi rangja, melyet 1758 óta viselt, a huszti kaland igaz volta mind a mellett szól, hogy Rontó Pál személye és története fővonásaiban nem költemény: Eger pedig tanúskodik, bizonyságot is szolgáltat, hogy Rontó Pál csakugyan falai közt élte le utolsó napjait.

«Még gyermekkoromból emlékszem, – írja Szabó Ignácz, – hogy öreg atyáink sokszor és sokat beszéltek egész kedvteléssel Rontó Pálról, ki közöttük élt, kit igen jól ismertek, ki nagyon sokat mesélt nekik a gróf Benyovszky Móriczczal átélt úti kalandjairól.

Öreg atyáink elbeszéléséből tudjuk, hogy Rontó Pál magas, szikár, egyenes, katonás tartású ember volt, borotvált arczczal: az akkori divat szerint varkocsba font hajat, magas, prémes kucsmát, hosszú szőrű gombos atillát és sarkantyús sarúkat viselt, s megtakarított pénzecskéjén kivül a kincstár által fizetett rokkant lénungból élt. Sőt a házat is ismerjük, a hajdan Egerben úgynevezett Rácz utczán, a melyben Rontó Pál lakott.

Rontó Pál állítólag Miskolczon született, de gyermekéveinek egy részét Egerben élte át, hová özvegy édes anyjával költözött, kivel itt az úgynevezett Sánczban lakott.

Már ez időből fölmaradt egy némely pajkos gyermek csínyjeinek emléke. Mesélik a többek között, hogy az idétt ugyancsak a Sánczban lakott az az egyetlen zsidó is, a kinek meg volt engedve, hogy Egerben lakjék a végre, hogy az ide kereskedelmi czélból vetődő zsidókat szállással s kóser élelemmel elláthassa.

A pajkos Pali gyermek egy ízben kileste az alkalmat, midőn a zsidó nem volt honn; belopózott a hajlékába, s azt egészen kipingálta oly festékkel, melyet a ház körül szedett.

Rontó Pál nagy lelkesedéssel beszélt öregeinknek útjáról, Benyovszky Móricz grófról, különösen ama nagyszerű barátságos fogadtatásról, melyet Japánban tapasztalt. A jó japániak annyira megkedvelték a híres kalandhőst, hogy búcsúzásánál azzal a kijelentéssel váltak el tőle: mondja meg otthon honfitársainak, a derék magyaroknak, hogy ha velök kereskedelmi összeköttetésbe akarnak lépni, hajóikat mindig szivesen látják kikötőikben s honfitársaikat országukban.

Rontó Pál minden valószínűség szerint akkor vált meg urától, Benyovszky Móricz gróftól, mikor ez kalandos útjából visszatért, akkor jöhetett gyermekkora kedvelt helyére, Egerbe, hogy ugyanitt élje le második gyermekkora: aggsága éveit is.»^[334]

Természetes kérdés, hogy vajjon az egri helyi hagyomány az életbeli és nem a könyvbeli Rontó után alakult-é? A ki a helyi hagyományok és helyi mondák keletkezésének módjában járatos, az nagyon jól tudja, az irodalom köréből nem egy esetet szedhet össze, hogy az öregek olvasmánya az élő emlékezet színét öltheti magára. S egy-két emberöltő után a történeti valóság követelésével lép elő. Mert föltünő, hogy ez az egri hagyomány a Gvadányi elbeszélésével annyira megegyezik, mintha nem volna egyéb, mint annak visszhangja, annak visszaemlékezése. A mi változat, új adalékszámba mehet, hogy Pali miskolczi születés, hogy özvegy édesanyjával lakik az egri sánczban, hogy öreg korában a rokkant alapból pénzt kapogat, a mi gyilkos és szökevény létére merő képtelenség, hogy ekkor minő termete és ruházata volt, meg hogy a japániak a derék magyarokat tiszteltetik vala, mindezt a népies képzelem, mely költői működésében szeret kiegészíteni és kikerekíteni, a költő alakjának és az öreg katonának ismeretével könnyen megteremthette egy kis feledség s egy kis lelemény segítségével. Megfogható, el nem vitatható bizonyíték kellene az egri hagyomány igazolására, hogy csakugyan az életbeli s nem könyvbeli Rontó után maradt meg.

Az egriek azzal is szolgálnak. Még emlékeznek, hogy Rontó Pál a kisasszony temetőben nyugszik; még hivatkoznak tajték-pipájára, melyből valaha ő eregette a bodor füstöt. Ezt a pipát gróf Keglevich Gábor, Heves vármegye hires férfia, az egri casinó és takarékpénztár alapítója, Rontó hagyatékából árverésen vette meg s tartotta mint érdekes emléket; míg egyszer jó kedvében Kósa György vadászczimborájának ajándékozta, kinek fia, Kósa Kálmán táblabiró, ma is kegyeletesen őrzi azt. A Keglevich Gábor neve pedig kezesség, hogy Hevesmegye egykori vezérférfia nem dicsekedhetett alaptalanul holmi régi tajtékpipával.^[335]

Mindenesetre ez a bizonyíték elég nyomós: de igazolásra szorul. Nem Keglevich Gábor, hanem a pipa. A gróf jóhiszeműségében megbízhatunk: ő mint Rontó-ereklyét vásárolta és mutogatta azt; csak az a tisztázatlan, nem tévesztették-e meg? Mert bizonyos, hogy egyenesen a hagyatékból nem vehette, mert Rontó minden valószínűség szerint még a gróf pipás kora előtt halt el. Nyomósabb és döntőbb erősség kellene: valami okleveli adat. Ha az egriek még olyan jól ismerik a házat a Rácz-utczában, mutassák ki a város adókönyveiből, hogy 1790-ben ki fizette érte az adót; ha az egriek még olyan jól emlékeznek, hogy az ő Rontójuk hol van eltemetve, keressék meg sírját, kutassák ki nevét, hogy eredetileg minek hívták? Mert Rontó csak a költői s népies neve lehetett. A múlt század végén, vagy a folyó század elején Szabó Ignácz állítása szerint élt Egerben egy Vlkolinszky Menyhért nevű ember a Sánczban, kit gúnyosan Rontó Pálnak neveztek, mert azzal a szerencsétlen természettel bírt, hogy a mihez fogott, mindent elrontott; az avatatlanok ezzel tévesztik össze az igazi Rontó Pált, a ki a Benyovszky szolgája volt: pedig a kettő nem azonosítható.^[336]

Hátha mégis. A m. k. helytartó-tanács 1791 április 21-én országosan körözteti, hogy Drobni Ádám örökösei közt az osztály végbe mehessen, Vlkolinszky Menyhértet, ki ezelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen amerikai tájakra bujdosott.^[337]

Ime, Benyovszkynak csakugyan volt magyar szolgája, s ez lehetett, a mint Haan Lajos és Balogh Gyula hiszi: a Gvadányi Rontó Pálja.^[338] Valjon? Vlkolinszky urával hová is ment? Ad exoticas oras americanas, idegen amerikai tájakra, mondja a hivatalos körözvény. A mi érdekes és különös változat. Mert Benyovszky 1764-ben alapította a madagascari gyarmatot, a szigeti törzsek 1776-ban választották királyokúl; ekkor visszatért Európába és pedig Francziaországba, hogy a franczia udvar támogatásába és oltalmába ajánlja gyarmatát. Párisban találkozik József császárral, a magyar trónörökössel, ki a lángeszű és vakmerő kalandort álmélkodva hallgatja, kegyelméről és pártfogásáról biztosítja; mire hazájába jött, Mária Terézia, a nagy királyasszony grófságra emelte, József ezredesül kinevezte, de nyugtalan lelke és sodró tettereje honn nem talált elegendő tért. Angliába, majd Amerikába ment, hol Marylandban és Baltimoreban segítséget kapva, 1785-ben újra Madagascarba evezett: de a franczia udvar, főleg az Isle de France sziget kormányzója csapatokat küldött ellene, melyekkel még készületlenül összeütközött, 1786 junius 4-én halálosan megsebesült s nehány nap mulva sebei következtében meghalt.

54. KEGLEVICS GÁBOR ARCZKÉPE.

A helytartó-tanács mégis 1791. ápr. 12-én körözvényével úgy keresi Vlkolinszky Menyhértet, mint a ki gróf Benyovszky Móriczczal idegen amerikai tájakra bolyongott el.

A gróf halála helyett sorsának ily fordulata országszerte közszájon foroghatott. Mai nap is; száz esztendő után, erősen és meggyőződéssel vitatja Ocskay Gusztáv, családi iratai és emlékezései nyomán. Öreg atyja, Ocskay György, ki Benyovszky közeli rokona és kortársa volt, s a bátyjával együtt katonáskodott, 1750-ben született; első nejének, Wiedersberg bárónénak halála után másodszor is megházasodott, egy 17 éves leányt véve feleségül, ki elöregedve, 1870-ben halt el. Így urától közvetetlenül tudhatta Benyovszky életét és történetét, s úgy adta át unokájának, ki azt állítja, hogy a gróf elhagyva honát, nejét és két leány-gyermekét, örökre eltünt.

«1840-ben történt, – folytatja, – hogy Magyarország primása, Kopácsy, a vágújhelyi csődbe jutott prépostot, Berényi grófot, missionáriusi minőségben Amerikába küldötte. Ez 1843-ban visszaérkezvén, meglátogatta Skultéty Mihály verbói plebánost, s ettől a Benyovszky Móricz születési bizonyítványát kérte. Elbeszélte, hogy Ohióban találkozott egy 40-45 éves férfiúval, ki öt dollárt adott a prépost kezébe azzal a kéréssel, hogy a pénzt a verbói plébánosnak vigye, – atyjának, Benyovszky Mórnak, a születési bizonyítványáért. Azt is elmondta Berényinek, hogy apja, Benyovszky Mór, ezelőtt mintegy 50 esztendővel Európából Amerikába ment, Texasban megnősült, ott három gyermeke született és 1809-ben Mexikóba való utazása alkalmával egyik utitársa lőtte agyon». S ez emlékezése igazolására hivatkozik az író atyjára, Ocskay Alajosra, a ki ma is él Verbón, s a ki állítása szerint akkor látott életében először amerikai pénzt.^[339]

Ez az előadás elejétől fogva végig tévedés. A legjobb esetben Berényi és Ocskay valami élelmes amerikai magyar ipar-lovagnak ülhetett fel; annyi bizonyos, hiteles és kétségtelen okiratok tanulsága szerint, hogy gróf Benyovszky Móricz 1786-ban elhalt, de előbb megfordúlt Amerikában is.

A körözvény egész szabatosan tájékoztat bennünket arról, hogy Vlkolinszky mikor állt szolgálatában. Először azzal, hogy Benyovszky Móriczot grófnak nevezi, a mivé csak annyi kalandja után Magyarországba térve lett; másodszor azzal, hogy a szolgáról 1791-ben azt állítja, hogy valami hat évvel ezelőtt ment el, a mi 1784-ben vagy 1785-ben eshetett.

Már most mind ebből mit következtethetünk? Azt, hogy Gvadányi Rontó Pálja személye és története fővonásaira nézve csakugyan élő alak volt; hogy Benyovszky Móriczot, mikor második madagascári vállalatára elindult, útjában magyar szolga csakugyan követte: de e két ember az életben valószínüleg semmi összeköttetésben nem állt, míg Gvadányi mind a kettőt jól ismerhette.

A Benyovszky szolgája sok hányódás után visszakerülhetett, s az 1790-iki országgyűlés alkalmával már honn lehetett, noha a helytartó-tanács nem is tudott róla; sőt fölkereshette költőnket, kivel egy ezredben is szolgálhatott, Budán beszélhetett neki sok mindent uráról, tapasztalásból és hallomásból, már akkor is meg lévén a magyar közmondás, hogy messziről jött ember azt mondja, a mit akar. Hihetőleg az efféle kalandor nagyzása szerint a gróf első és második madagascári vállalatát minden kalandjával összeolvasztotta s magát benne jelentékeny szereplőként tüntette fel. A költő pedig egyesítette a maga szökött katonájával s így írta meg Rontó Pált, ezt a népszerű elbeszélést, melynek első felében Erdei Mihály, második felében Vlkolinszky Menyhért, a Benyovszky szolgája volt minden valószinűség szerint élő mintája.

55. GRÓF BENYOVSZKY ARCZKÉPE.

Gróf Benyovszky mint atyjafia és honfia, kinek csodálatos kalandjait és bolyongásait egész Európa álmélkodással olvasta érdekfeszítő emlékirataiból, melyeket Nicholson angol fordításban megismertetett, Forster és Ebeling csakhamar németül is közölt, – Gvadányira mély és nagy benyomást tehetett. Hiszen a XVIII. század nemcsak a nagy bölcselők, de a nagy kalandorok százada is, s a művelt közönség figyelme mindenütt mohó érdeklődéssel fordult feléjök. Megragadóbb és népszerűbb tárgyat alig választhatott, mint Benyovszky és Rontó. Leginkább azért határozta el magában dolgaik kiadását, mivel hazánk fiai voltak: mert világos dolog, hogy ha az idegen nemzetek közűl valaki egy csekély, úgymint csak egy más országon keresztül tett utazást, vagy egy csekély vitézséget visz is véghez, – mondja az öreg generális, – azt mindjárt nagy fitytyel kitrombitáltatják; hadd lássa tehát a világ, hogy hazánk is nemz oly jeles férfiakat, kiknek viselt dolgai sokkal nagyobbak, jelesebbek, mint más ezer idegeneké.^[340]

S meglehet, hogy Gvadányi nem vette észre a Benyovszky-szolga képzeletének elcsapongását, a huszáros füllentésnek az igaz történettel való összekeverését, mert hiszen sokkal később, mai nap is oly jeles oknyomozó történetíró, mint Haan Lajos, oly ügyes tarlózó, mint Balogh Gyula, teljesen elfeledi, hogy Vlkolinszky, a ki a hivatalos és hiteles helytartó-tanácsi körözvény szerint 1784-ben vagy 1785-ben madagascari második vállalatára csatlakozott urához, nem foroghatott mellette a szibériai száműzetés, kamcsatkai menekülés és Odyssües-féle bolyongás idejében, a mi már mind egy évtizeddel előbb, 1774-ben, a madagascari gyarmat-alapítással véget ért.

De meglehet az is, hogy Gvadányi egyesítette a két alakot: öntudatos költői czélzattal. Akár így, akár úgy esett meg, annyi elfogadhatónak látszik minden valószínűség szerint, hogy Rontó Pál élő mintája egyfelől Erdei Mihály, másfelől Vlkolinszky Menyhért.

Már most az egrieknek azt kell bebizonyítani, hogy akár Erdei Mihály, a huszti kaland hőse, akár Vlkolinszky Menyhért, a Benyovszky szolgája nálok élt és halt el: – akkor Rontó-hagyományuk is igazolva lesz!

X. A GVADÁNYI KÖZÖNSÉGE ÉS ÍRÓI MÉLTATÁSA.

Gvadányi és a viszonyos igazság. A megujhodás korának olvasó közönsége. A magyar köznemesség. Gvadányi műizlése és magyarossága. Történeti munkái. Küzdelme a censurával. Halála.

MI MONDANI valónk lehet még Gvadányiról? Vajmi kevés, mert hiszen a Falusi Nótáriuson és Rontó Pálon kívül művei rég feledésbe merűltek: nincs okunk a mai olvasóval egyenkint megismertetni s mai fejlettebb ízlésünk követelései szerint taglalni őket. Sokat írt, tizenöt kisebb-nagyobb elbeszélés, leírás, levelezés, történeti munka, maga a Világnak Közönséges Historiája hat kötettel, a mi tőle megjelent, pedig néhány tréfás terméke mai napig is lappang: de mind ezek nem állanak magasabb æsthetikai színvonalon, nem birnak jelesebb költői vagy írói érdemmel; úgy, hogy nála az alkotás törvényeiről, az eszme egységéről és összhangzatos kifejtéséről, a szerkezet kiszámításáról és beosztásáról, a jellemzés erejéről és művészetéről alig beszélhetnénk, még kora műelméleti és gyakorlati haladásának is mögötte marad: ennélfogva semmi sem lenne félszegebb, czélzatában elhibázottabb és eredményében meddőbb, mintha Gvadányinkat a széptudomány egyetemes törvényeinek mértéke alá állítanók és a szerint itélnők meg; ha nem irodalomtörténeti becsét méltatnók, hanem művészeti értékét vennők számításba! Mert mi is a művészet? Nisard meghatározása szerint nem egyéb, mint az általános igazságok tökéletes kifejezése, mely a nemzet és az emberiség szellemének egyiránt megfelel. Ezek az igazságok pedig az ő felfogásaként kifejező szólamaikkal sohasem évülnek el; így csak azok az irodalmi alkotások, melyek általok sohasem szűnnek meg élni, a szellemekre hatni s a közművelődés állandó és lényeges része lenni, emelkednek a művészet követeléseinek magaslatára.^[341] Ám ez a meghatározás bármily szabatos elvi tételen épül, nem egészen helyes. Hisz a nyelv egyre változik, alakul, fejlik, minek következtében az általános igazságok kifejező szólamai, sőt új kutatások, új fölfedezések, új felfogások révén magok az általános igazságok is módosulhatnak és elévülhetnek, értékük csökkenhet és erejök veszthet; s végtelen kevés az a munka, még a nagy nemzetek szerencsésebb irodalmában is, mely minden időben él, a szellemekre minden eszmeáramlat között hat, s a közművelődésnek mindenha alkotó része lesz. S épp oly magas, mint a mily rideg és tarthatatlan a szellemes franczia írónak az a következtetése, hogy az irodalomtörténet csak az ily műveket, csak a maradandó alkotásokat veheti figyelembe. Mert az irodalomtörténet nemcsak irodalom, mely a széptudomány ellenőrzése, elvető vagy szentesítő itélete alá esik: de történet is, mely a fejlődés menetének megfigyelésére és az eredmények tisztázására van hivatva és kötelezve. Már pedig ez eredmények elbirálásában egyes nemzedékek megtévedhetnek; annyival inkább, mert a széptudományi elvek magok is ingadozók, azok sem örök érvényűek. Volt idő, mikor a művelt világ többre becsülte Hesiodot, mint Homért, mikor Shakspere, mint faragatlan barbár szinte két századon át számba se jött; de ép abban nyilvánul a történetnek, különösen az irodalomtörténetnek emelő erkölcsi hatalma, hogy az igazi nagyságot századok múlva is napvilágra hozza és illő helyére állítja, mert az eszmék fejlődésének fonalán megtalálja és fölfedezi az eszmék korábbi képviselőit, kiket a feledés homálya borított vala.^[342] Volt idő, a mikor Melanchton nyelvtanáról a tudósok úgy vélekedtek, hogy «örök időre» szólnak; a mikor Francziaországban, I. Ferencz alatt, Ramust hűtlenségi pörben marasztalták el, mert eltávozott Aristotelestől; a mikor Párisból parlamenti végzéssel száműztek valamennyi tanárt, a ki elszakadt a nagy görög bölcselőtől: holott ma mind a kettő csak tudományszakuk mívelésében bír korszakos történeti jelentőséggel. S volt idő, a mikor a jeles Montaigne Vergiliusnak nem Aeneiseért, hanem Georgiconjáért lelkesedett, a mikor az elmés és magvas Fontenelle többre becsülte Senecát Cicerónál, s a szellemes és éles La Harpe annyira megcsalatkozott, hogy a Henriádot nagyobb alkotásnak tartotta, mint az Iliást; mert az ízlés gyakran megvesztegetődik, szinte elvakul a divattól. Hisz nemcsak az emberi viseletekben, szokásokban, erkölcsökben: de az irodalmi eszméken, érzéseken, irányokon is nem egyszer korszerű divatok uralkodnak; a mint ezt nemzeti megújhodásunk egymásba folyó társadalmi és költői áramlatai is feltüntethetik. S a mikor Gvadányiról, nem, nem – a mikor a magyar irodalom munkásairól ítéletet alkotunk, sohasem szabad megfeledkeznünk a kornak befolyásáról és szükségletéről, mert a franczia irodalomtörténetírók megtehetik, a mint megtette Albert, meg Nisard, hogy háromszázados virágzás termékei közt válogatva, csak a maradandó alkotásokat összegezik s a nagy szellemek sorából egy fényes Pantheont állítanak össze, noha nem minden egyoldalúság és tévedés nélkül: de a magyar irodalom-történetíró az elévülő munkákat is elszámolni s a kisebb tehetségeket is méltatni tartozik. Mert valljuk meg őszintén, hogy a magyar irodalomtörténete egészen a nyelv és ízlés megújhodásáig, Kazinczy koráig maradandó alkotásokban vajmi szegény, épen azért kutatójának és művelőjének szeme előtt mindig ott lebeg a viszonyos igazság is.

Miben áll ez a viszonyos igazság? Hát abban, hogy valamely író értékének, valamely munka érdemének megállapításában kellő tekintettel legyünk arra az időre, melyet szolgálni törekedett. Mert van író, mint Gvadányi, van munka, mint az ő valamennyi írása, a hol az egyetemes széptudományi elvek és törvények nem alkalmazhatók, hisz ezek szerint ugyancsak sanyarú ítéletet kellene róla mondanunk, a mennyiben nála nem az általános igazságok, vagy ha azok, nem végleges nyelven, a kifejezés tökélyében jelennek meg: ellenben ha a viszonyos igazság tekintetéből mérlegeljük, és azt veszszük számításba, hogy micsoda hatása és jelentősége volt, hogy micsoda lökést adott a nemzeti közművelődésnek, a nemzeti önérzet és öntudat emelkedésének, hogy mennyire elégítette ki kora szellemi szükségletét, mennyire fejezte ki emberöltője lelkületét, akkor csak meleg hálával és igaz elismeréssel lehetünk irányában. Mert senki sem volt nálánál a korabeli közönség előtt népszerűbb, műveltségének és ízlésének megfelelőbb, a nemzeti eszme sikerére nagyobb és csattanósabb befolyással, miről a Falusi Nótárius és Rontó Pál mai nap is élő alakja még kezeskedhetik.

A jó öreg generális egyebekben elévült, mint elhalt az a nemzedék, mely érte lelkesedett, az a műveltség és ízlés, melyet kifejezett, épen azért nem szólunk többi műveiről egyenkint, részletesen: de ki kell emelnünk mentségeként ismételve, a mit már egyszer hangoztattunk, hogy a közönség bennök ismert leginkább magára.

Mert hol volt abban az időben az olvasó közönség? A főnemességben semmiesetre nem, hisz a magyar főnemesség állt 1778-ban hét herczegi, 82 grófi és 64 bárói, összesen 148 magyar házból; meg 18 herczegi, 69 grófi és 160 bárói, összesen 247 indigena családból, míg 1795-ben a mágnási magyar házak száma 169-re, az indigena családok mennyisége pedig 291-re ment,^[343] minek következtében az idegen elemek, idegen szellemükkel és nyelvükkel a nemzeti elemet jelentékenyen meghaladták, pedig már a magyar nemzetségek is a házasodások révén sajnálatosan összeelegyedtek és elidegenültek nemzeti szellemük és nyelvük megtagadásával. Néhány lelkes hazafi megakad köztük is, de mint osztályra, az irodalom reájok nem támaszkodhatik, hiszen az ő olvasmányuk a franczia és német, meg a német és franczia. A magyar művet előttük még csak említeni is illetlenség; hiszen nemcsak ekkor, de még évtizedek múlva is fehér holló az a mágnás, ki a magyar irodalommal törődik, ha csak maga nem míveli azt, mint Orczy és Ráday, vagy az Amadék és Telekiek. Ez magyarázza meg, hogy miért ujjong annyira egy Kazinczy, ki a Szemerékkel, Vayakkal, Rhédeyekkel rokon, hogy szinte szédül a tömjéntől, ha Ürményi József, az országbiró váli asztalánál Sophiejára poharat emel;^[344] hogy miért lelkesedik büszke örömmel, ha Dessewffy József gróf az országgyűlésen nevét magasztalva említi;^[345] hogy miért melegszik fel egy Berzsenyi, ki Zrinyi, Nádasdy, Gyulaffy vérből vette eredetét, ha b. Prónay László a Teleky gróf főispáni beiktatásakor reá mint poétára poharat köszönt:^[346] nemcsak kicsinyes emberi hiuságból, de inkább az írói érdem elismerésének nagy érdekéből. S ez magyarázza meg, hogy miért ébreszt oly hangos dicséretet a niklai remetében Festetich Györgynek, a Helikoni ünnepek rendezőjének kitüntetése iránta. «Midőn egy oly ember, kinek jövedelme három millió körül van, mondja Kazinczynak, egy ily ünnepre 30 ezeret költ, semmi; – de nem semmi az, midőn az ősz Festetich a szegény Berzsenyinek az utczára kalap nélkül eleibe szalad. Minden cselekedet becsének az idő és hely az igaz mértéke: egy oly népnél, a hol a nagyok az anyanyelvet czigány-nyelvnek nevez, a magyar írónak nem is köszönnek, s a legjobb magyar poétát is legfeljebb joculatornak nézik, Festetich nagy ember, vagy a mi még több: jó ember.»^[347] Valóban, főuraink között már örvendetes jelenséget képezett, akinek a magyar nyelvről és magyar irodalomról tudomása volt. Az ilyen pillanati fellobbanásában megtette, hogy a magyar íróval szóba állt s levelére vagy küldeményére válaszolt: mint Prónay László báró, ki remegve nyúl a tollhoz, mert mint szentelt magyar vitéznek magyarúl kellene felelnie, s akadozva, szinte a szokatlanság kirívó bélyegével felel Kazinczynak, hogy áldja az isteni gondviselést, a ki épen nyelvünknek hanyatlásával azt végső elenyészetétől ily gyökeres hazafi fölébresztésével fentartja;^[348] s mint Pálffy Károly gróf, ki magyar főkanczellár létére franczia levéllel üdvözölte Péczeli Józsefet, a miért a Henriádot lefordította, s általa a haza dicsőségét emelte;^[349] de köztük még ilyen is oly kevés akadt, hogy ujságba kellett tenni s országszerte hirdetni. Hozzájok lehetett hymnusokat és ódákat írni, de reájok, mint osztályra az irodalom nem támaszkodhatott: főurainkban olvasó közönséget nem talált.

56. BÁRÓ ORCZY LŐRINCZ ALÁIRÁSA.

57. KAZINCZY FERENCZ ALÁIRÁSA.

58. GRÓF FESTETICH GYÖRGY ARCZKÉPE.

Hát talált-e vajjon a papi renden? Ha igen, bizony nagyon keveset. Mert ugyan II. József idejében a népszámlálás szerint az ország papjainak és tanárainak, a tanítókkal egyetemben, száma a 25 ezeret meghaladta;^[350] így elegen voltak, kik hivatásuk szerint a vallással, közművelődéssel, tudománynyal foglalkozhattak vagy legalább szellemi szükségleteiket állásuknál fogva könyvekkel, az új művek megszerzésével kielégíthették volna: de épen a magyar irodalomra áldoztak, vagy áldozhattak legkevesebbet. A papi rend, mely alatt értendő az ország tanári és tanító kara is, minthogy ez hasonlókép theologiai tanfolyamot végzett, az oktatás latin nyelve miatt teljesen eldiákosodott, természetesen a kevés jobbak kivételével. S a főpapság ez idő szerint annyira idegen, hogy egyenesen abban a hírben áll, mikép hazája nyelvének vagy ellensége, vagy közönyös iránta. S mikor az egri püspök, Esterházy gróf, az 1790-diki országgyűlésen a magyar nyelv mellett felszólal, nemcsak azért okoz feltűnést, mert magyar mágnás, de még inkább azért, hogy magyar főpap létére beszél hazafiasan.^[351] Hisz a főpapok, kivált a kanonokok között nagy számmal voltak idegen eredetűek is, nemcsak ekkor, de még 1801-ben is, az irodalmi megújhodás és nemzeti visszahatás után, az országgyűlésen élesen ellenezték a magyar nyelvet és szószólójuk egyszerűen azzal érvelt, hogy a kispapoknak nevelő intézeteikben annyi tudományt kell tanulniok, hogy azt a kiszabott idő alatt alig végezhetik: miként lehetne hát még a magyar nyelv tanításával is terhelni őket? Az ily gondolkozás áramlatában a főpapok rendszerint csak annyi összefüggésben éltek a magyar irodalommal, hogy beiktatásuk alkalmával, vagy névnapjaik és fölszentelésük évfordulójakor megzendűlhetett tiszteletükre a dicsőítő ének; s csak egyesek, mint a hazafias Szily és Kondé, meg az idegen eredetű Fengler és Paintner mutattak annyi érdeklődést a költők iránt, hogy őket istápolták, kézirataik megmentését vagy kiadását elősegítették; még leginkább az alsó papságban és szerzetességben találkozott olyan, ki a nemzeti nyelvért és irodalomért lelkesűlt, ki egyszersmind annak hívatott munkása volt. Ennek az időnek irodalomtörténeti névsora dícséretes bizonyság mellettük; de félünk, hogy a könyvvevő olvasók osztályok részéről nem igen lehettek sokkal számosabban. Mert ime, mikor a lelkészkedő papság állásának rendezése Mária Terézia és II. József alatt megindul, a szellemi szükséglet kérdése alig kerül szóba. A nyolczvanas évek elején a helytartó-tanács átlagos jövedelmüket 300 forintban állapítja meg, mi ellen folyamodnak, mert az urasági cselédnek is több a jövedelme, pedig a paphoz sokan fordúlnak, vendégek, rokonok, szegények, sőt első berendezkedésre könyv is kell. ^[352] Kétségtelenül a hivatalos könyv, s nem olvasmány. Mert folyamodásuk mellékletében részletes kimutatást adnak háztartásukról s ott szerepel a ruházat 100, az élelem 140, a bor 48, a világítás 8, a szolgáló és kocsis 150 forinttal: de könyv az egész költségvetésben elő nem fordul. A műveltségi szükségletet mindössze a papír, tenta és posta képviseli három forinttal. Mire 1785-ben már, talán a rendezéssel járó levelezések nyomása alatt, 10 forintot szántak; csak 1790-ben, a magyar lelkészkedő papság sérelmeiben fordul elő, mint új követelés a könyv, évi három forint erejéig. ^[353] Bizony nem csoda, ha a szegény protestáns pap, kinek nemcsak magáról, de családjáról is gondoskodni kell, Bessenyei szerint félig úr, félig paraszt, és az irodalomra csak kevesen áldozhatnak.^[354] A külföld egyetemeire még kijárnak ugyan, de már kevesebb eredménynyel. Schwartner szerint a lutheránusok a német tudomány és német irodalom szeretetével telnek el, és annak a szellemét hozzák haza és terjesztik iskoláikban tovább.^[355] Hát a reformátusok mit hoznak magukkal? A csípős és elmés Seitz Leó szerint észt nem, mert köztük van ama mondás: a ki oda nem visz, nem is hoz a’. És közönséges hír róluk az egyszeri deák cselekedete, a ki Lajdában kihirdette, hogy ha valakinek elveszett az esze, most keresse, mert ő ugyan egy cseppet se visz haza. Mit hoznak tehát? A magyar gyomrot csömörltető parókát, bugyogót, órát, ezüst csattos czipőt, tászlit, meg egy-egy keshedt helvéta hajadont.^[356]

59. PÁLFFY KÁROLY ALÁIRÁSA.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.
(Szakolcza városa birtokában levő olajfestmény után.)

A rajznak gúnyjában és általánosságában van ugyan túlzás, de mégis bizonysága lehet, hogy a nemzetietlen szellem már a magyar vallás lelkészeiben és tanáraiban is erősen elharapózott. Magyar műveket alig olvastak, szűkös helyzetükben alig is szerezhettek: köztük se nagy számmal voltak a Péczeliek, Szilágyiak, Mindszentiek.

Hát a görög papság? Ez még nálunk körülbelül abban az állapotban élt, mint a katholikus papság Németországban Nagy Károly alatt, ki a nemzeti műveltség alapjait a vallás megerősítése és a papság nevelése által rakta le. Riesbeck, a szellemes utazó, kinek éles megfigyeléseire már hivatkoztunk, elégszer érintkezett a görög papság tagjaival, s fölötte kétkedik, hogy írni és olvasni tudnának; azt pedig határozottan állítja, hogy 10-ig ujjaik segítsége nélkül számítani sem bírnak. Még nem ismerik, hogy a zsebkendő mire való. Egyik kitűnőségök, ki Makedóniából származott s a görög nyelv tudásával kérkedett, Nagy Sándorról, az ő híres földijéről sokat beszélt, bizonyos mosolykeltő büszkeséggel utazónknak is elmondta a trójai háború történetét, mely abból támadt, hogy a trójai herczeg a franczia herczeg-kisasszonyt elragadta. A görög és római császár, a franczia király és hét választó fejedelem ezért Trója ellen vonultak, s a várost bámulatos hosszú vívás után, egy katonákkal megtöltött fa-ló segítségével bevették és fölégették. S ez a papság rettenetes tudatlanságával a nép előtt nagyobb tekintélynek örvendett, mint hajdan Delphi és Delos jósai: de a bizalmat arra használta fel, hogy nyájának necsak a gyapját, de a bőrét is lehúzza; különben marha-kereskedésből, olykor lopásból élt. A szellemi szükségletről sejtelme is alig volt.^[357]

Ime az ország összes papi rendje: bizony vajmi csekély olvasó közönséget adhatott!

S valjon mi adott? A városi polgárság nem, valamint a katonaság sem. Hiszen a polgárság nálunk még ez idő szerint teljesen idegen, leginkább német; s nem hogy a nemzet testébe olvadna, sőt elkülönülésében egyre erősbödik. Mert a török hódoltság területének felszabadulása óta mindég újabb és újabb rajok áradnak be hozzánk. Különösen a Tisza-Duna közén, meg a temesi Bánságban, a telepítés és foglalás egész amerikaiasan fejlik; az állami kormány, a katonai parancsnokság, s egyes adományosok rohamos sikerrel mozditják elő; de a népesítés általában mindenütt tervszerűen folyik. Maga az országgyűlés 1723-ban külföldi kézmívesek behívását rendeli el, s a helytartó-tanács országszerte számba véteti, hogy hol, micsoda iparosságra van szükség? S mindez intézkedések a század elejétől fogva a nyolczvanas évek végéig a polgári elemet jelentékenyen megnövelik, kivált délen; de még nem a nemzeti nyelv és nemzeti irodalom támogatására. A magyar múzsa még nem az ő múzsájok.

A katonaság pedig, mely Schwartner statistikája szerint 1785-ben kilencz gyalog és hét lovas ezredből állott; összesen 35 ezer emberrel,^[358] már elvesztette magyar jellemét, idegen földön, idegen tisztei miatt. A Gräven-ezred kérvénye már zokérzettel panaszolja, hogy a tisztek csak törik a nyelvet, s a nemzetnek gyűlölsége, a magyarok üldözése szívök alatt fekszik;^[359] s a hét lovasezred folyamodványa már fájdalmasan hangoztatja, hogy a német nyelv súlyosan nehezedik a magyar közkatonára.^[360] A Kónyi és Gvadányi írói lelkessége már csak példa. «Sokszor forog eszembe – írja Csehy József kapitány, przmysli állomásáról Kazinczynak – hogy ez a távol való lakás sok kisebbséget hoz és mezei hajlékunkban és nemzeti városaink kebelében inkább nemzetem javára fordíthatnám időmet; de ha meg azt elgondolom, hogy befolyásom idővel szélesebbre terjedhet, és nagyobb tehetséggel bírhatok, úgy tetszik; hogy akkorban bőven megtéríthetem, a mivel hazámnak adósa maradok. Így szolgált Gvadányi is, kinek buzgó szava számtalanoknak lelket adott...»^[361]

S megemlékezzünk-e a magyar parasztságról? Hiszen ez még nem emelkedett a műveltségnek arra a fokára, hogy az olvasást lelki szükségletnek érezhette volna: mégis nevezetes hívatást teljesített a nemzet életében. «A magyar paraszt, a ki megszállva tartotta az ország jelentékeny részét, a mint Grünwald Béla kiemeli, már puszta létezése s száma által fentartotta a magyarságot. A nemzet e legalsó rétege, a nélkül, hogy erre törekedett volna, megtartotta magyarnak a fölötte levő réteget is, mely mindenütt elvesztette nemzeti jellemét, a hol magyar paraszt nem volt alatta. Az ország egy részében hibája nélkül, mert üldözik vagy nem védik, elpusztúl, vagy idegen elembe olvad, de az Alföldön terjeszkedik s ő olvaszt be idegen elemeket. S míg a nemzet felső osztályait idegen műveltség hatása átalakítja, elidegeníti, addig a parasztság, melybe nem jutott be az idegen műveltség hatása, megőrízte érintetlenül a nemzet Géniuszát, eszejárását, nyelvét gondolkozásában, beszédjében s a költészet naiv formáiban, meséiben és dalaiban; megőrizte, mint a föld rétegei a nemes érczet a jövő nemzedékek számára, kik egy jobb korban fölfedezték, megtisztították, művészivé idomították, s regenerálták vele nyelvünket és irodalmunkat.»^[362]

Hát hol volt abban az időben az olvasó közönség? Nem volt és nem lehetett tömegesen egyebütt, mint a köznemességben, mely befolyására, jelentőségére, jogaira és birtokaira nézve vetekedett a főrenddel; érzés, gondolkozás, észjárás és beszéd tekintetében egyezett a néppel; már számánál fogva, hisz Schwartner kimutatása szerint 1785-ben a 325 ezeret meghaladta, annyira szétterjeszkedett, hogy az ország minden vonalán érintkezett vele: a lakosságból minden 214-ik ember nemes volt.^[363] Tanúlt osztályi érdekeinél és családi hagyományainál fogva, de ama keveseken kívül, kik a megyei közhivatalokban, az alkotmányos élet mozgalmaiban szerepeltek, a többi egészen kényének és kedvének áldozott a boldog heverésben és még boldogabb mulatozásban. Megmaradt az ősi telken, az ősi udvarházban, az ősi egyszerűségben az ősi szokásokkal: mert csak ott volt ő igazán úr, a hol mindenki annak ismerte el, a pap, a tanító, a falu népe, jobbágyai, zsellérei és házi cselédjei.^[364] Éppen azért nem igen vágyakozott el ősi fészkéről, melyben uraskodva és uralkodva élt, mint valami kis király a Szent Hajdan arany idejében, a mikor a királyok javadalma még a föld termése, mulatozó palotája az erdő sátora volt, birodalma a szántó, melyet ekéje mívelt, s a legelő, melyet nyája járt, miniszterei pedig felügyelői és számadó juhászai. Gazdálkodott és vadászgatott, ép oly szabadon rendelkezve az ősi telek jobbágyai közt, mint az ősi erdő vadjaiban. Bora, búzája mindig elegendő termett, vendége, czimborája is mindig akadt, mert bár a XVIII. század köznemese nem igen útazott, hisz megszokott köréből kiszakadva, ismeretlen emberek és ismeretlen viszonyok közé kerülve, csakhamar oly nevetségesen tehetetlenül vergődik vala, mint a derék nótárius: de legalább a szomszéd faluba, more patrio, lóháton ellátogatott, sőt a vállalkozóbb legény a megyében, mint Amade László a Csallóközben, sorba vette a nemesi házakat s véle együtt megelégedetten dalolhatta magáról:

60. AMADE LÁSZLÓ ARCZKÉPE.

Minden névnap, lakodalom és sokadalom hívogató alkalom gyanánt kinálkozott; s a vállalkozóbb legény nem vetette meg azt. Az a sok névnapi felköszöntő és lakodalmi ének, mely ebből az időből fenmaradt és minden alispánt és főszolgabírót Mózeshez, Romulushoz és Árpádhoz hasonlít, híven tükrözi vissza azt a nagyzást, melylyel a köznemesség magáról beszélt; noha az ő jeles hírében, épűletes érdemében ez idő szerint, a mikor a franczia bölcselők eszméi nálunk is elterjedtek, már nem hitt senki más, mint épen csak maga: de maga annál inkább megrögzött nagyzásában. Az igaz hazafiúnak elmélkedései 1790-ből csattanós bizonyságul szolgálhatnak. Bántja, épen mert igaz hazafi, hogy nemzetünk mindenféle herczegi, grófi, bárói nevezetekre, s más pántlikás vagy kulcsos udvari tisztségekre való vágyódással a hazától elidegenedett és elidegenedik. Azért ajánlja, hogy törvényt hozzanak, hogy sem az, a ki bírja, sem az, a ki ezután megnyerheti, Magyarországon véle ne élhessen, hogy a magyar nemesség közt a drága szép egyenlőség visszaálljon. Különben is a herczegi, grófi és bárói családok eredete alig öregebb 200 évesnél, míg ellenben a nemes családok között elég akad, melynek származása az ország alapításának idejére vihető vissza. A császár kocsisából tüstént herczeget, grófot, bárót tehet: de még az Istennek is lehetetlen régi nemes embert teremteni. ^[366]

A nemesi nagyzásnak e mellveregető önérzetéből fakadt az a mondás, hogy Magyarországon kívül nincsen élet, vagy ha van is, nincs oly jó élet: merő megelégedés és boldog betelés végtelen vendégszeretettel. Pedig, úgy látszik, hogy Bécs is vígadott, a vendégszeretetre ő is sokat adott. Ha az útazó benne valamely családdal megismerkedett, nem válhatott el tőle meghívás nélkül; mi a meghívások egész lánczolatát kezdette meg, mert mind azok, kikkel ismerőse házában találkozott, hazafias kötelességüknek tekintették az idegent sorra vendégelni: s lakoma lakomára következett napokig, hetekig. A módosabb tisztviselő, kereskedő, iparos mindennapi ebédje 8-10 fogásból állott, vendéglátás alkalmával pedig szeri száma nem volt; Riesbeck tapasztalása szerint reggeliztek délig, ebédeltek estig, mert minden élvezet csak az érzékiséghez tapadt. A társalgás az üres tréfában és kötekedő gúnyban váltakozott, bizonyos nyerseséggel, büszke hivalkodással és szilaj kicsapongással élesztve, a mi a kor általános vonása volt.^[367] Mert az emberek a közélet korlátai között a társas örömök korlátlanságában keresnek menedéket és kárpótlást. A mi köznemeseink is a zöld asztalt a fehér asztalért könnyen és készségesen feledik, az eszem-iszomra ép annyi a gondjuk, mint a jó Zajtaynak, unalomból és változatosságból nem egyszer oly duhajok és hetvenkedők, mint Rontó Pál. A mi azonban a műveltséget, művészetet és ízlést illeti, annak lelki szükséglete iránt sem érzékök, sem fogékonyságok: átlag ép oly parlagiak, mint maga a nép. «Az uraknak, nemeseknek – mondja Édes Gergely elég keserűen – ízes a sertés, agár, kopó, kancza, paszomány, telhetetlenség, álom, káromkodás, harag, embermarás, csizma-vonók meséjek, hízelkedők, iszomságok – quis tot Ungarum comprendere formas posset? – azonban nem érzik, miben álljon a valódi gyönyörűség, hasonlók a baromhoz.»^[368]

Nem, nem. Édes Gergely túloz mégis, mert az a sok névnapi köszöntő és lakodalmi ének, mely a fehér asztal lovagjainak kívánatos kitüntetése volt, nemcsak a nemzeti nagyzásra, de az irodalmi szórakozásra is mutat. A köznemesi házak mestergerendái alatt, mert biz a legtöbb mestergerendás egyszerű ház volt, meg-megakadt a könyv, akár nyomtatásban, akár írott füzetek másában, hiszen nemzeti és vallásos küzdelmeink énekei némely szép elbeszéléseinkkel egyetemben a köznemesség kezén keresztül jutottak el hozzánk. A mi olvasó közönségünk volt, tömegesebben csak az ő sorai között találkozott. Ám a megőrzött köszöntők, énekek, szép elbeszélések és verses emlékek jellemző megvilágítást vetnek az ő műveltségére, hajlamára, ízlésére. Csak az a költészet, mely érzés, gondolkozás, eszejárás és beszéd tekintetében a népiesség színvonalán állt, mely a régi hagyományokat örökölte és képviselte tovább, felelt meg az ő szellemi szükségletének. Mert a nemesség még mindég a maga történeti dicsőségében élve, a világ haladásától és az irodalom fejlődésétől egyiránt elmaradt. Az ő kedvencze előbb Gyöngyösi, újabban Gvadányi, ki pajkos nyirettyűjével nemcsak Szathmár piros csizmás lyánkáit mulatgatá,^[369] a mint Kazinczy állítja, de az egész ország nemesi olvasóit, a mint műveinek újabb és újabb kiadásai hirdetik; igen, Gvadányi, ki a maga keresetlen egyszerűségével és áradozó folyamatosságával költői ízlés és művészi kezelés tekintetéből még a saját korabeli iskolák jelesebb alakjaival sem mérhető össze. Mert biz az ő egész versíró tudománya és æsthetikai vallása, hogy a négysoros verselés az igazi költészet, az igazi művészet; noha a divatos költők sorából, kik közűl a Neptun szigonyával ütött heliconi forráshoz némely a Mercur szárnyain repül, más a Lybussa lován vágtat, a szegény pedig csak gyalogszerrel eviczkél, sokan azt vethetik ellene, hogy most a két soros versek a használatosak, mert a négysorúak folyása már kiszáradott, mint Temesvár körűl a posvány. Gvadányi meggyőződése egész hevével veszi védelmébe a négysoros verselést, mert a két soros nem egyéb, mint a dolog könnyebb végének fogása, pedig a magyar nyelv szavakban, jelentésbeli árnyalatokban oly gazdag, hogy egyetlen nyelv sem nyújthat bővebb szótárt nála. S bizonyságul hivatkozik GYÖNGYÖSI ISTVÁN-ra, kinek minden elbeszélése négysoros versben készült, P. HORVÁTH ÁDÁM-ra, ki Vergiliust négy soros versben akarja fordítani, PÉCZELI JÓZSEF-re, ki bár a Henriást két soros versben ültette át; de a négy soros vers elsőségét elismerte, mivel szerinte több szavakkal több gondolatot lehet kifejezni. A Henrias ugyan Gvadányi szerint úgy is arany munka, mely minden dicséretet megérdemel: négy soros versben mégis méltóságosabb lett volna. Mert igaza van Andrád Sámuelnek:

Ez az erővel egyesült tudomány, ez a gyémánt-köves aranygyűrű az ő szemében a négy soros verselés, a melyet annyira szeret, hogy még akkor is dicséri és magasztalja, mikor két soros verset ír. A Rontó Pál előljáró beszédjében hosszasan mentegetődzik ennek az elbeszélésnek verselése miatt, csak a nők kívánságára, a kik jobban szeretik a két soros verselést, melynek könnyebb a nótája, tért el szokott módjától; különben nem lett volna félcsipejű a munka, hanem négy soros, amint a régi, igaz magyar költészet követeli vala. Ez a régi, igaz magyar költészet az ő eszménye: de különös, hogy azt teljesen az alakiságban látja s a négy soros verselésen nem emelkedik felül. Váltig csak azt hajtja, hogy ez a nehezebb és kényesebb követelés, mert a két soros verselést használni a négy soros helyett épen olyan dolog, mint mikor egy útazó siet, hogy hamar oda érhessen, a hová szándékszik, több és jobb ételekből álló ebédre nem vár, hanem megelégszik gulyás-hússal, mert ez is jó és gyorsan készül.^[371] Pedig Balassa Bálint lázas szerelmi költeményei, Szenczi Molnár Albert érzelmes zsoltárai, Ráday Pál mélabús istenes énekei, s Amade László könnyű, röpke, szeszélyes dalai nyilván figyelmeztethetik és meggyőzhetik vala, hogy ezek a régi igaz magyar költők országos sikerükben sokat köszönhetnek alaki gazdagságuknak is. Mert senki valódi művész pongyola és örökké ismétlődő alakkal nem lehet.

61. VOLTAIRE ARCZKÉPE.

De Gvadányi nem is vágyik a művész nevére, nem, még az íróéra sem, hiszen a maga szerény vallomása szerint az author nevet meg nem érdemli, mert «selejtes munkáit» csak időtöltésül írja.^[372] Összes becsvágya és önérzete abban áll, hogy folyamatos és magyaros maradjon. Mert az öreg generális nagyra van az ő magyarságával. Pedig talán megróhatnók, hogy a szenvedő alakot gyakran használja, de nem szabad felednünk, hogy a múlt század végén mind a költői, mind a prózai nyelv felette elbágyadott és elterpedett; talán megróhatnók, hogy verselése sokszor áradozó és szétfolyó, hogy több erő és szabatosság lehetne benne, de nem szabad felednünk, hogy ez Gvadányi egész nemzedékének hibája, sőt talán megróhatnók, hogy a névelőt igen sokszor mellőzi s ír ilyeténkép:

A mi szokatlan, de elfogadható. Mentheti egyfelől a rövidségre való törekvés, mely akkor mindenkire ráfért, másfelől a régiesség, mely a múlt irodalmában elő-előfordúlt, s a népi költészetben mai nap is fel-feltetszik. Minden esetre örök dicsősége, hogy magyarságáról ARANY és PETŐFI is magasztalva emlékeznek meg. A legmagyarabb lantos egyszerű, de találó vonásokkal festi az öreget, a maga kedvencz négy soros versében az elismerés őszinte melegével:

Igen, kedélyesség, ötletesség, magyarosság és elmésség buzog írásaiban. Nem igen keresi, hogy alakjával szembe foglaljon-e állást s ferdeségeit gúnyolva ostorozza, mint satirikus; vagy hősét minden idegenkedés és érdeklődés nélkül állítsa félszeg helyzetbe, sodorja ismeretlen viszonyokba, s dobja oda a közönség kaczagásának, mint komikus; vagy meleg szeretettel s ki-kifakadó érdekkel kísérje kalandjain s furcsa bonyodalmain, mint humorista, hogyan bölcs és tudós æsthetikusok a derültebb alakítást megkülönböztetik:^[375] írja természetes kedélyével és ötletes elmésségével, a mint éppen tollára jő; mégis sokszor milyen szerencsés sükerében! Nem egyszer a tárgy és előadás ellentétéből támadó humort is pompásan eltalálja, egész népies észjárással és színezéssel, mire két példa jellemző bizonyságul szolgálhat: az egyik a vampir űzése, a másik a mursza megkövetése.

A Rontó verhovinai gazdájának tehene véres tejet ád, mivel tavaly a szomszédos öregasszony meghalt, vampir lett belőle s megrontotta azt. Hősünk ajánlkozik, hogy megfogja, megnyergeli, megsarkantyúzza és bőrét lehúzza: de az orosz megréműlve ellenkezik és szelídebb bánást kíván. No jó, a vampirt meg fogja idézni, négy lélek előtt megesketi nagy szentkönyvéből való bűvös igékkel, hogy gazdája házába többé nem jövend. Megtudakolja, hogy az öreg asszonyt milyen ruhában temették el: egy ujjonczot olyanba öltöztet, négy más katonát fejérbe; aztán a szóba ablakait befödeti, az asztalt középre kihúzatja, körülötte öt székkel, közepén cserép-tálban pálinkával; a falakra tél-túl nagy betűket firkál, valami csodás és titkos igézet jegyeiként; két üveg lámpásba gyertyát tesz, magára rongyos köpenyeget ölt, fejére két szarvat helyez, majd egy bögrébe szurkot, fenyőmagot s egyebet gyúr össze, aztán éjnek éjszakáján a szúrkot meggyújtja, a szobát föl s alá járva kifüstöli, a háziakat berendeli, füsttel védelmezi, murokkal etetgeti, nagy könyvét előveszi és fejökre teszi, titokzatos, érthetetlen zummogással rájok olvas. Majd az istálóba megy velök, a tehenet is megfüstöli, mialatt a vampir, meg a négy katona, ki hosszú ingben, ki meg lepedőben, a nyitva hagyott ajtón a szobába sompolyodnak; mire Rontó előveszi a Protoculumot s nagy komolyan és hangosan olvas belőle egy intimatumot, melynek hatásaként az egyik katona mindjárt ordít, lánczot csörgetve az asztal körül topog, a másik vad bikaként bömböl, a harmadik egy deszkán dörömböl és nagyokat mormol, az utolsó végre riadva és riasztva bőg. Rontó pedig a pálinkát megfelezve, két tálba önti, harsányan kiáltozva a vampirt megidézi, ki majd visít, majd nyávog, aztán a reszkető háziakat az istálóból bevezeti, a gyertyákat eloltja és a szeszt meggyújta. A kékes láng kísérteties félvilágításába vonja a vampirt, ki meg-megrázkódva, kínos szorongatással néha nyihog, néha zokog, néha megint nyöszörög, meg a négy lelket, kik földiekkel játszó égi tüneményekhez illően szemöket forgatják, fogaikat csikorgatják. Rontó, mint valami bűbájos főpap mozog köztük, a felidézett és megfogott vampirt egy kőre állítja s jobb keze két ujját egy halálfőre téteti, melyet fehér anyagból fekete kereszttel csinált, hogy elmondassa véle a bűverejű rettenetes esküt, a mint előtte olvassa:

A mikor az eskü elhangzik, a négy lélek iszonyodva felordít, a hatalmas nekromanta pedig őket megfüstöli, a vampir nyakába kötelet vet s kíséretökben kivezeti a temetőre, a hol eltünnek…

Csodálatos, a tehén meggyógyul, Rontó hat kost kap jutalmul, s alig győzi azontúl a babonás vidéken a vampirt űzni.

A másik jelenet hőse is Rontó, ki sok kaland és sok hányódás után Tomszkba kerül. Itt tűrhető a dolguk, mert Tomszk tatár város, lakossága mohamedán hitű, s érdemül rója fel a grófnak és szolgájának, hogy a törökkel harczoltak az orosz ellen. A kanczatej, lóhús ugyancsak bőven járja, mert ez a nemzeti eledel, de Rontó megúnja, s az egyik murszától szalonnát kér, mivel föl is zavarja benne a vért. A sertés emlegetése sértés, az előkelő nemes korbácsot ragad s nehányszor derekasan megcsapja; viszont ő is jól elkardlapozza a tatárt. Nagy tűz, nagy lárma támad belőle, puzdrákat, tegzeket vesznek elő, már az íjjakat feszítik, míg a kormányzó a gróf sürgetésére közbe veti magát a béke érdekében. Rontónak meg kell kérlelnie a tatárt: s a grófnak, mint urának parancsára hozzája ment, lábaihoz borúlt, de hogy nem rughatta, a szíve fájt, szorúlt:

A kormányzó, mihelyt meghallja, hogy Mahometet emlegeti, rögtön tolmácsa lesz, hogy a nagy Alláhra kéri a bocsánatot: a mursza pedig fölemeli és megöleli töredelmes ellenfelét, aztán lósódarral, kanczatejjel, sajttal, meg egy tatár gubával megajándékozza; hiszen a nemes szív mindig jóságos és engesztelékeny, hátha még a megtérés ilyen őszinte és teljes, mint megbántójában.

Gvadányi elbeszéléseiben, leírásaiban s leveleiben meg-megakad az efféle humoros ellentét. Mert megfigyelése szemes, tapasztalása bőséges, vére, képzelete, leleménye elevenen csapong, sőt rendesen elcsapong, hiszen azért pajkos öreg: az egyszerű és mégis parlagi köznemesség életét, mulatozását kötődését, gúnyolódását, kedélyök játékát és változatait igen jól ismeri s elégszer igen ügyesen választja és vázolja meg. S ilyenkor mindig kitetszik, hogy igazi tehetség és eredetiség lakozott benne, csak nem fegyelmezte művészi ízlés és nem emelte művészi törekvés, a mire különben vágya se volt. Inkább olvasó közönségének megszemélyesítője, mint annak nevelője; inkább hazafiasan izgatni és jókedvűen mulattatni akarja, mint művészi czélzattal, æsthetikailag gyönyörködtetni. A hogy a Falusi Nótárius és Rontó Pál méltatásában elismertük és igazoltuk: alakokat ad, de élő példa után, helyzeteket teremt, de rendszerint elnagyolja, hangulatokat jól fest, de többnyire rikító színekkel.

A költői alkotás tudatossága és kiszámítása, meg a művészi erő és mérsékelés alig mutatkoznak nála. A pillanat sugallja, s lelke gerjedező hevűléseiben, sugallatainak csak bontakozó, még kiforratlan és megtisztulatlan ösztönzései alatt hevenyészve dolgozik, s alakjaiban, helyzeteiben, hangulataiban az általános igazságok végleges nyelven való tökéletes kifejezéséig nem emelkedhetik. Szelleme játékos, nyelve pajkos, tolla vaskos: de az ő olvasó-közönsége annál inkább élvezi, mert kiválólag férfi közönség. Hiszen ebben az időben a nők nem igen olvasnak. S Gvadányinál merő lovagiaskodás, ha velök foglalkozik s hozzájok ír; akkor is inkább hazafiságból, a honleány lebeg szemei előtt. Falusi Nótáriusa és Rontó Pálja több nővel találkozik, de a nőiesség voltakép csak Afanasia, a Benyovszky kamcsatkai kedvese árnyékában, mert jellemnek nem vehető, nyilatkozik meg vonzó közvetlenséggel, mert a gyöngéd képek írására az öreg katona kardforgató keze nehéz. Szereti a nőt, ha derék magyar asszony, mint a felesége, s becsűli melegen, ha az irodalomért buzog, mint Fábián Juliánna és Molnár Borbála: de bizony ép oly szabadon bánik és cseveg velök, mint a férfiakkal, miről a Pöstényi Förödés tanúskodhatik. Kora erkölcse és a maga természete kölcsönösén hat egymásra, hogy dévaj ingerkedése féket ne ismerjen. Nem hiában lovas generális, a ló és asszony közel esik képzeletében, hisz az a tapasztalása, hogy:

62. BENYOVSZKY ALÁIRÁSA.

A miben nemcsak a felfogás, de a verselés is jellemzetes: mindkettő a régi magyar költés követése. Gvadányi, mint Gyöngyösi, gyakran él ilyen sajátos szórenddel, meglepő átvetésekkel. Művei teli vannak velök:

Mik ezek? A rímnek hajszolása, a sormetszet erőszakolása, vagy a latin költők utánzása? Nem, nem; mert ezt a sajátos szórendet, ezeket a meglepő átvetéseket könnyen kikerűlhette volna, ha akarja vala. Aztán a latin: költői szabadság törvénye az elszórás, míg Gvadányi eljárásában az összerakás, a csoportosítás látszik. Nem önkényes szabadság, nem is utánzás ez, a mint Arany a magyar nemzeti versidom fejtegetésében kétségtelenűl megállapítja, hanem az eredeti magyar rythmusnak a mainál erősebb lüktetése. Gvadányi a magyar rythmus törvénye szerint, hangsúlyt kiemelve, a szorosan egybetartozókat egy csoportba szedve versel,^[381] azért cseng oly magyarosan ma is a fülnek, azért menekülhet még Petőfi is a korcs-magyaroktól az ő könyvéhez, hogy mulasson

Petőfi a korcs-magyarok alatt a korcs-költőket érti, s a Gvadányi magasztalásában kétségtelenül a Falusi Nótárius s a Rontó Pál énekesére gondol. Pedig ő mint próza-író is érdemeket szerzett; nem styljának jelentőségével, hanem működésének hasznosságával. Voltaire és Millot átdolgozása nemcsak fejlesztette nálunk a történeti elbeszélést, de a magyar közönségben hatással is terjesztette a történeti ismeretet. Nem vágyott az avatott történész koszorújára, hiszen maga sem tartotta magát annak: szerényen, de nemesen csak arra törekedett, hogy a közönség szükségletének, olvasó kedvének eleget tehessen, mint szorgalmas ismertető. A történet tanulmánya, úgy látszik, kedves időtöltése; s erkölcsi emelő befolyásáról mélyen meg van győződve. Ismételve fejtegeti, hogy a történet minden tudomány között a legbecsesebb, mert isten megismerésére és a világ teremtésének megértésére vezet, a boldogság elnyerésére pedig útat mutat, hogy mikép kelljen a jó cselekedetet gyakorolni, a rosszat elkerűlni. Mindenek felett feltárja és megvilágosítja, hogy miként alakúltak a társaságok, miként nőttek és pusztultak el az országok és birodalmak, miként keletkeztek a fejedelmek, miként emelkedtek a királyok és császárok, micsoda emberekkel és törvényekkel uralkodtak, hogyan támadtak a véres háborúk, s miért volt szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelük, hogy mikép fejlődtek a tudományok és szépművészetek, szóval megtanít mindazokra, úgymond, valamiket a megfoghatatlan nagy bölcsességű Úristen a maga ingyen való kegyelméből az emberiség javára rendelt és alkotott.^[382]

63. VOLTAIRE ALÁIRÁSA.

Már e felfogásából és értelmezéséből kitetszik, hogy a történeti érdeket és tanulságot nem az uralkodók felsorolásában, a pápák szerepében, a csaták részleteiben s az évszámok száraz adataiban látja; hanem a népek törekvéseiben, intézményeik alakulásaiban, az erkölcsök példáiban és a szellemi élet tényezőiben; a nagy tudósokat és nagy művészeket ép oly melegen méltatja, mint a nagy fejedelmeket és nagy hősöket, mert az emberek jelentősége megítélése szerint nemzetök életére való befolyásuk jelentőségétől függ, nem pedig rendi állásuk helyétől.

Mint író a tudományokért és szépművészetekért, mint katona a vitézi és hadi tettekért hevül, a nélkül, hogy az élet és történet egyéb nyilvánulásai iránt érzéke csökkenne; mert hiszen minden fejlődés az egyetemes haladásban fut össze, s a múló, de ismétlődő jelenségekből kell az állandó törvényeket megfigyelni s az általános következtetéseket levonni: csak ezek tanulságai által lehet a történet a leghasznosabb tudomány.^[383] Gondolkozása és iránya egészen bölcseleti, épen azért esik választása Voltairre és Millotra, mint az új történetírás követőire.

63. XII. KÁROLY ALÁIRÁSA.

Mind a mellett be kell vallanunk, hogy átdolgozásai nem állanak az eredeti művek színvonalán, Gvadányi nem dicsekedhetik sem Voltaire szellemes előkelőségével, sem Millot tiszta szabatosságával. Az ő kedélyes és szeretetreméltó egyénisége elő-elő lép, s maga veszi át a beszédet, természetesen a maga bélyegét nyomva rája. Már az, hogy XII. Károly életében nem ragaszkodik híven Voltaire rajzához, hanem Nagy Péter naplójával és Rochonville följegyzéseivel egészíti ki, hogy a világnak történetében nem marad szorosan Millotnál, hanem Rollin, Schrőck és Baumgarten könyveiből is szedeget, alkalmas megzavarni az eredeti író előadásának jellemét: még jobban megzavarja pedig a maga egyéniségének közrehatásával és érvényesülésével, személyes tapasztalatainak, észrevételeinek, verseinek beszövésével; úgy hogy elbeszélésének csak anyaga idegen, stylja és hangja teljesen az övé. Voltaire szellemessége, finomsága, választékos és fordulatos nyelve, csillogó színezése egészen elvesz az ő magyaros és folyamatos, de öreges és pongyola előadásában. Meglátszik, hogy nem annyira az író, mint a hős érdekli, mert Voltaire művészetéből alig őriz meg valamit. Különben sem embere, s ismételve kikel ellene; magában e munkában is hibáztatja, hogy XII. Károly életét, merész és csodás kalandjait hiedelem felett való mesékkel színezi ki, példaként hosszasan bizonyítja, hogy Mazeppát lova nem hurczolhatta egészen Ukraináig, mert akkor száz mértföldeket kell vala Lengyelországon át futnia, miben kidől, népes városokon és falvakon keresztül, melyek keresztyén népe a szerencsétlen áldozatot bizonyosan megszabadítja. Mert a Mazeppa dolga úgy esett, hogy valamely lengyel nemesnek a feleségével szerelmeskedett, miért a bosszú-lihegő férj előbb megvesszőztette, aztán meztelenül egy vad ló hátára köttette s úgy bocsátotta el. A ló Ukrainából eredt, meg sem állt odáig. Gvadányi ezt a vérfagylaló kalandot nemcsak megbírálja és Hörner János elbeszélése szerint megigazítja, de ékes erkölcsi tanúsággal is kíséri:

Gvadányi ily módon szövi át csípős intéseivel és elmés ötleteivel vagy a maga személyes ismereteivel Voltaire fejezeteit. A mikor Nagy Péter bécsi mulatásáról van szó, hogy annyira megtetszett neki ott az akasztás, mikép Lipót császártól országa számára rögtön hóhért kért, ki a kötelet derekasan tudja kezelni és a császár még az nap kerestetett egyet; de akkor a czár azt kívánta, adjon embert is, a kin a vállalkozó mindjárt bemutathassa ügyességét, s minthogy Lipót nemes barátjának ilyennel nem kedveskedhetett, nem levén elítélt rab a tömlöczökben, Péter habozás nélkül szólt: «Ha nincsen felségednek olyas embere, ihon a secretáriusom, hadd fojtsa meg őtet, csakhogy láthassam, érti-e a mesterségét?» Gvadányi azonnal verset kanyarint róla:

S a mikor XII. Károly mondásáról van említés, hogy a dánok tüzelése közt a tengerbe ugorva, mellette levő tábornokának azt jegyezte meg a golyók süvöltésére, mikép azontúl mindég az lesz az ő muzsikája: Gvadányi verselő kedve legott megcsattan és tréfálkodva írja: bezzeg, ha ilyen a Parnassus muzsikája, nem lesz Apollónak soha poëtája, mert ezek Bellona nótája helyett inkább a lágy czipót szeretik.^[386] S a mikor a franczia író a lengyelekről beszél, az öreg rögtön közbe vág, hogy «Voltaire úr» leírása elejétől végig nem igaz, mert ő tíz esztendeig lakott közöttük és nagy megelégedéssel társalkodott velök;^[387] mikor pedig az a török udvar esélyeit és cselfogásait jellemzi: ő menten verses elmélkedésbe fog, hogy sokkal jobb hely az embernek a gunyhó, mint a királyi lak, mert abban a szívnek nyugodalma honol, e legfőbb édesség; legalább ő nem kivánkozik király udvarába, inkább az aggtelki setét Baradlába. S magyarázó jegyzetül azt is elmondja, hogy ez az Aggtelek «Tekintetes nemes Gömörvármegyében» eső falu, s ennek határában magas kőszikla alatt van a Baradla barlang, melyben sok ezer ember elférhet; maga is járt benne.^[388]

65. NAGY PÉTER CZÁR ARCZKÉPE.

S a mikor gróf Czobor Márk esete kerül szóba, hogy Strahlenheim bárót, a bécsi követet megsértette, miért XII. Károly kiadatását követelte s a császári udvar, elég önmegfeledkezéssel, teljesítette egész Európa meglepetésére a kívánságot: Gvadányi nem mulasztja el megjegyezni, hogy azon a vidéken, a hol ír, megélemedett emberek szájából hallotta, hogy Czobor holicsi, sasvári s többi uradalmainak városaiban és falvaiban nyilvános könyörgéseket tartottak, hogy az Isten szabadítsa ki a svéd király kezeiből a grófot.^[389]

Mikor pedig a tatárok vendégszeretetéről van említés: panaszos dicsekvéssel énekli meg, hogy még inkább divatozott nálunk, míg némely fajtalan anyák a kellnereket nem szülték s ezek hazánkba be nem jöttek. Az volt boldog idő nálunk, mikor az útas nem szállott a Lúdhoz, Szarvashoz, Arany Sashoz, hanem a barát barátjához, az idegen földije házához, még a pusztán eltévelyedett is szíves fogadásra talált, mert csikós, gulyás fordított kásával örömmel kínálta; nem tudtuk még akkor: mi állat a Traktér! Nem volt még maskara, lárva sem: a nagy palotákban az uraság méltóságosan lejtett; nem tánczolt a lakáj a maga asszonyával, sem a háznak ura konyhaleányával, nem keveredtek össze frizérrel, laufferrel, gavallérok és a hölgyek olyanok voltak, mint a május harmatja, s a czigányt a gazda fizette:

Ime, Voltaire helyett minduntalan Gvadányi sujtol, tanít, enyeleg, elmélkedik, kesereg; nem, nem Gvadányi, hanem maga Zajtay uram, a jó nótárius, ki a Hét Választó-beli bálba, mint ismeretlen csodába megy; nem ok nélkül, mert az írónak akkor még azt is magyarázni kell, hogy mi a billet és miként kell vele bánni; s ép oly elégedetlen a kellnerrel, az álarczos laufferrel, különösen pedig a fizetés miatt.^[391]

A Millot átdolgozása tárgyiasabb és komolyabb: személyes benyomásai, kedélyes kiszólásai nem igen nyilatkoznak meg. Mintha beérné azzal, hogy képe a könyv előtt: beszéljen az. Tisztes öreg feje már egészen galambősz, tekintetében több a nyugodtság, mint a tűz, de kifejezése, megjelenése még mindig emlékeztet az egykori szép és nyalka huszárkapitányra. Vonásainak finomságát az öregség sem törte meg; csak magas homloka mintha nőtt volna; de haja még most is elég s épp oly gondot fordít reája, mint régen; s bajusza ép oly katonásan pödrött, csak vastagabb és fehérebb; bekecse ép oly díszes és magyaros, csak a legény rokkant meg benne. Nem hiában, mert sokat fáradott, buzgón munkálkodott, a körképe peremének felírása szerint: a mennyit Marsnak, annyit Apollónak; minek bizonyságaként a kép alatt ott vannak jelvényei: generális csákója, írótolla s könyvei közül XII. Károly élete, Rontó Pálja, Falusi Nótáriusa, Unalmas órákban való Időtöltése, valamivel lentebb ágyu és puskacsövek. S még nem merült ki, még nem akar pihenni; hetven esztendős korában belefog Millot nagy művének átültetésébe, azzal a reménynyel, hogy három esztendő alatt bevégzi, azzal a törekvéssel, hogy kedves hazájának jóra igyekező szándékát megbizonyítsa.^[392] Már nincs egyéb szenvedélye, mint a hazaszeretet, nincs egyéb czélja, mint a nyelvmívelés. Az agg Simeon áldásaival fordul mindazokhoz, kik ez eszmének hódolnak, fordul Arankához és híveihez, kik ez eszme érdekében társaságot szerveznek. Gyönge múzsáját kérve kéri, hogy a társaság előtt tegye össze kezeit, hajtsa meg térdeit, s esedezzék, hogy ők el ne oszoljanak, mint eddig, tovább is, hogy így munkálljanak.^[393] S bár csalódik bennök, mert nyelvi kérdéseire csak úgy igérkeznek felelni, ha maga ajánlkozik a nyomtatás költségeinek viselésére, mi neki olybá tetszik, mint az a közmondás: «Beszél, beszél a barát, de alamizsna a vége.»^[394] Az ő vérmes és heves szívének lelkesedése annál törhetetlenebb.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.
(A Világ közönséges Históriája I. kötetében közlött arczképe után.)

66. XII. KÁROLY SVÉD KIRÁLY ARCZKÉPE.

Nem tudjuk, mi tiszteletreméltóbb: ez a lelkesedés-e, vagy az a szorgalom, melylyel munkájában halad. 1796-ban jelenik meg első kötete s két esztendő múlva, 1798-ban, már az ötödik kötetet adja a közönség kezébe, mely oly tetszéssel fogadja, minthogy ez az első rendszeres és tudományos magyar világtörténet, hogy elhalmozza dicséretekkel és levelekkel minden felekezet köréből.^[395] Mert tárgyiasságra törekszik, nem akar pörlőtárs lenni s a hol bírja, meg is őrzi azt; már a hol egyénisége ki nem kapja belőle. Mert megesik bizony, hogy minden tartózkodása ellenére nem egyszer csak maga Gvadányi beszél. Például a görögök bölcseletéről írván, mesterei szellemében, a regéket és mondákat elveti, mert még nem jut el ama magasabb felfogásig, hogy egyfelől a vallásos szemlélődés, másfelől a költői alkotás naiv termékeiként vegye őket; aztán mestereitől elválva, minden szükség nélkül korának bölcsészetére tér át, s ép oly élesen és elfogultan pattog a deisták, atheisták, materialisták és indifferentisták ellen s ép oly keményen és előítéletesen rója meg Voltaire, Rousseau, Horus és társai műveit, mint a haldokló nótárius.^[396] Igen, igen, itt nem annyira Gvadányi, mint Zajtay uram dörög megint.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF KÉZÍRÁSA.
(Eredetije Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában.)

Bízvást azt hihetnők, hogy ez a tárgyias tartózkodása, még inkább, hogy az ily személyes pattogása a könyvvizsgálat szigorát teljesen lefegyverzi, hiszen forrásai úgy is császári engedélylyel jelentek meg. Nem, a mint Gvadányi a pápai küzdelmek és vallás-változtatások időszakához ér, a hatodik és hetedik kötettel a papi cenzorok korlátoltságába ütközik. Élete utolsó három esztendeje ennek az ízetlenségeiben telik el. A pozsonyi és budai központi vizsgáló hivatal, a helytartó-tanács és kanczellária, Gvadányi és Nyitramegye három álló esztendeig küldi, váltja az írást, mert a cenzor előtt egyszerre az egész Millot kárhozatosnak tetszik. Ha egyes köteteit figyelemmel olvassuk, fejtegeti Rietaller, alig van jó király, a legtöbb nagyravágyó, kéjencz, kegyetlen és zsarnok. Nem akad jó pápa, valamennyi haszonleső, képmutató, ki nem a vallás, hanem vagy a maga, vagy az övéi hasznát keresi, a zavargásokat, zendűléseket és háborúkat szítja: míg ellenben az író az újítókat, a vallásnak, országoknak és jó rendnek felforgatóit vagy hallgatag dícséri, vagy nyíltan mentegeti, miért e munka kötetei még Mária Terézia és II. József idejében is nem az engedélyezett könyvek, csak a tűrtek közé tartoztak. Hisz Millot a fejedelmek, pápák és papok vétkét rendszerint élesen tárgyalja, német fordítója: Christiani Vilmos még sötétebb színekkel árnyalja s rágalmainak tárházában, az egyház történetében tisztátalan forrásokból, mint Voltaireból, sokat beletold az eredeti műbe; a mi átdolgozónk itt-ott alkalmilag nála is érdesebb; minélfogva a fejedelmek, pápák, papok és mágnások vétkei még kirívóbbaknak látszanak.^[397] Pálffy Károly gróf ezen az alapon a kéziratot visszaküldeti Gvadányinak, figyelmeztetés és átalakítás végett, ki a hatodik kötetet csakugyan módosítja és újra leírja, s aztán ismét benyújtja vizsgálatra:^[398] de hiában hever Pozsonyban a cenzornál és kiadónál, hiában keresik Budán és Nyitramegyén, csak Rietaller nagyváradi kanonokká létele után utódja, Deresevich József, 1801 október 27-én engedi meg kinyomatását^[399] s csak két esztendő múlva, 1803-ban kerül ki sajtó alól, Weber ama biztosításával, hogy ez a rész a haladék által semmi fogyatkozást nem szenvedett, sőt inkább szembetűnő tökéletesedést nyert, úgy annyira, hogy már most akármi rendű és állapotú ember is a benne leírt dolgokat minden megütközés nélkül, gyönyörködve olvashatja.^[400] A hetedik kötet már Kis János s a nyolczadik Síkos István nevét viseli homlokán: s ezzel a vállalat elakad.

67. KIS JÁNOS ALÁIRÁSA.

Gvadányi mindezt nem érte meg. 1801-ben lassan-lassan kifáradt és elnehezedett, úgy hogy a mint tréfásan a gyermek Donitsnak írja, ha csak csigával föl nem húzzák, még lovára sem ülhet vala; fokozódó gyöngülése s megújuló betegeskedése megbarátkoztatta az elmúlás gondolatával; elbúcsúzott barátaitól: «A hosszas betegségnek, írja Csizi István barátjához, bizonyos vége a halál és én sem várhatok mást, a mint is életemnek külső küszöbén állok; de higyje el nékem, hogy én a haláltól teljességgel nem irtózom; tudván aztat, hogy ez emberi sorsunknak zsoldja, de mindenek felett azért, hogy én az én kegyelmes Istenemmel mindenképen megbékéllettem és az Ő szent fiának hathatós segítségébe vetvén reménységemet; hiszem, szegény bünös lelkemet maga elejébe juttatja.»^[401] A levél november 21-én kelt s ő épen egy hónap múlva, deczember 21-én, örökre behúnyta szemeit, a nemzet osztatlan részvéte közt.

68. A SZAKOLCZAI GVADÁNYI EMLÉKTÁBLA ÜNNEPÉLYES LELEPLEZÉSE.

69. A GVADÁNYI-HÁZ SZAKOLCZÁN.

70. GVADÁNYI CZÍMERE.

A ferencziek szakolczai templomában temették el.

A lapok elgyászolták, a versírók elsiratták, a kegyelet azóta is híven őrködött fölötte.

A hatvanas években b. Horeczky Nándor, első feleségének rokona, a rohói családi sírboltba vitette át porait, Szakolcza városa pedig 1887-ben, emléktáblával jelölte meg a házat, a hol élt, a leleplezés alkalmából fényes ünnepélyt rendezett s magyar kört alakított emlékére, hogy szelleme tovább hasson és emléke áldott maradjon.

A megújhodás korának volt nagyobb művésze, hivatottabb költője és jelesebb írója több: de nem volt egy is a nemzeti eszmének, nemzeti érzésnek, nemzeti nyelvnek nála lelkesebb apostola.