Gyermekeim, ős Kadmos friss hajtásai,
mit ültök így körém e lépcső fokain
a bús esdeklők lombjaival lombosan?
A város tömjén illatával árad és
szent ének s hangos jajgatások öntik el.
Nem hírnököktől, gyermekeim, én magam
láttam méltónak s jöttem ime hallani,
én, mindenütt hiresnek mondott Oedipus. -
Szólj hát, öreg, mert téged illet többijök
előtt beszélni, mily lélekkel jöttetek:
féltek vagy kértek? Mindenekben rajtatok
segíteni kivánok, mert keményszivű
lennék, ha meg nem hatna, ahogy ültök itt.

Igen, hazám uralkodója, Oedipus,
itt látsz bennünket, minden korból, itt ülünk
oltáraidnál: olyan is ki zsenge még
nagy útra, vagy kit öreg évek súlya nyom;
én, Zeus papja, és ezek mind, ifjaink
virága; és a többi nép is lombosan
ül a tereken, Pallas kettős temploma
előtt, s Isménos jósló hamvai körül.
A város, amint magad is látod, nagyon
megingott és nem tudja fölemelni már
fejét a véres zavarok poklaiból,
pusztulva földje gyümölcsös bimbóiban,
pusztulva a legelő gulyákban s a nők
meddő szüléseiben; rajt ütött gyülölt
lázzal a gyujtó isten, a vad döghalál,
és Kadmos háza megürül, s a fekete
Hades sirással, jajgatással gazdagul.
Nem istenek párjának nézlek én s akik
tüzhelyedhez ültünk, e gyermekek, hanem
emberek elsejének, az élet gonosz
csapásai közt, s engesztelni az eget:
ki jöttél és föloldtad Kadmos városát
a kemény dalnok harácsától; és pedig
mi nem vezettünk, nem mutattunk módokat,
csupán az isten oktatott megváltani
életünket - így mondják, és így hisszük is.
Most hát óh mindnyájunk királya Oedipus,
mindnyájan im hozzád fordulva kérlelünk,
találj valami segítséget, istenek
sugallják bár, vagy ember adja ötletét.
Mert úgy látom, hogy a tapasztalt emberek
tanácsa hajt leginkább eleven sikert.
Kelj, halandók legjobbja, fogd föl városunk,
kelj, vedd gondodba! mert e föld még máig is
megmentőnek hiv régi nagy jótettedért.
Ne emlékezzünk majdan kormányodra úgy,
hogy álltunk előbb és elestünk azután:
de biztonságba vinni fogd föl városunk!
Mert akkor is szerencsés madár vezetett
szerencsét hozni nékünk: légy a régi most!
Ha már úr vagy e földön, ami vagy ma: szebb
embereken, mint pusztaságon, lenni úr!
Mivel semmi a torony, semmi a hajó
a benne-népes emberektől özvegyen.

Tudom, óh hogyne tudnám, szegény fiaim,
mily epedéssel jöttök. Jól látom, hogyan
szenvedtek mind; de bár szenvedtek, senki sincs
köztetek, aki úgy szenvedne, ahogy én.
Mert mindenik gyötrelme csak egyé, csak az
övé magáé, senki másé; de az én
szivem egyként nyög rajtam, rajtad, s a hazán.
Nem is álomból ébreszt engem hangotok,
mert tudjátok meg, már sok könnyet sírtam én,
sok útat róttam gondok útvesztői közt.
S mit jól keresve, leltem, az egyetlen írt
nem mulasztván, Menoikeus fiát, Kreont,
Phoebus pythói jóshelyére küldtem el,
sógoromat, megtudakolni, mit tegyünk?
milyen szót mondjunk? hogy megmentsük városunk.
És már a nap, ha összemérem az időt,
aggaszt: hol késik? minthogy túl a várhatón
elmarad és a megbeszéltnél is tovább.
Ha megjön, akkor... hitvány lennék, hogy ha nem
tennék meg mindent, amit az isten kiván.

Ép jókor szólasz: most jelentik itt ezek
Kreont nekem, hogy közelegve erre tart.

Urunk Apolló, add hogy mentő jóslatot
hozzon útjából! Vígan csillog a szeme!

Úgy látszik, jót hoz: máskép nem így jönne tán
bogyós babérral koszorúzva homlokát.

Mindjárt megtudjuk: már hallhatja szavamat.
Uram és sógorom, Menoikeus fia,
micsoda hírt hoztál az istentől nekünk?

Jót, mert azt mondom: balsorsból könnyen lehet
szerencse még; minden jó, hogyha vége jó.

Mi hát a jóslat? Mert nem bízom el magam
szavadban, de előre meg se rémülök.

Itt rögtön kívánsz hallani a nép előtt?
Vagy bemenjünk a palotába? Kész vagyok...

Mindannyiunk előtt szólj! E népért nagyobb
gond üli vállam, mint a saját lelkemért.

Halld hát amit az istentől hallottam én:
világos szókkal arra intett Phoebus úr:
fertőzetet táplál magában ez a föld:
vessük ki, ne növeljük orvosságtalan!

Mily tisztulással? És minő fertőzet az?

Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért
lemosni. A városra vér hozott vihart.

Ki az, akinek véres sorsát értheti?

Uram, e föld régi vezére Láios
volt, mielőtt eljöttél kormányára te.

Tudom, hallottam... Látni sohse láttam őt.

Nyilván hát ennek haláláról a parancs:
gyilkosait hogy bosszuló kéz érje el.

De hát hol vannak? Hol lehet föllelni ma
a régi bűnnek elmosódott nyomait?

Úgy mondta, itt, miköztünk. Ki mit jól keres,
rájön - de elszalasztja, mire gondja nincs.

Itthon, vagy a mezőkön lett, vagy idegen
földön, gyilkos kéz áldozatja Láios?

Azt mondta, jóslatért megy idegenbe és
elment! de haza többet meg nem érkezett.

S nem látott semmit hírmondó vagy útitárs,
amit megtudva biztos fonalunk lehet?

Mind ottveszett, csak egy nem aki elfutott
rémülten, s egy dologra emlékszik csupán.

Mi az? Egy dolog soknak a nyomára visz,
csak kis csücskénél foghassuk meg a reményt.

Utonállók estek rá, mondja, és nem egy
kéz ölte meg, hanem többeknek ereje.

Utonállók? De hogyha föl nem bérelik
innen, ki adta volna erre a fejét?

Mi is gondoltuk ezt, de, halva Láios,
nem akadt bosszulója sok bajunk között.

S milyen baj gátolhatta, mikor a király
ilyen módon pusztult, az illő nyomozást?

A színesdalu Szfinx vitt rá, hogy lábaink
elé nézzünk csak s ne kutassunk tünteket.

De én kutatni fogom őket újra most!
Méltán kivánja Phoebus és méltán te is,
hogy a halottért ezt a gondot fölvegyük.
S méltó, hogy ebben én is társatok legyek
bosszút vevén e földért és az istenért.
Mert nem valami messzebb barátok miatt:
magam miatt irtom ki innen ezt a bűnt.
Akárki volt gyilkosa, könnyen meglehet,
hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.
Nekem használ, ha emlékéért harcolok.
Hát menjetek most, gyermekeim, innen a
lépcsőkről és vigyétek szét a lombokat,
egyőtök gyüjtse Kadmos népét majd ide:
mindent megteszek és isten hirével itt
válik el, hogy győzünk-e majd, vagy elbukunk?

Óh gyermekek, keljünk föl: hisz csupán azért
jöttünk ide, amit most íme megigér.
Phoebus, mert ő küldötte ezt a jóslatot,
legyen megmentőnk és bajunkat oszlató!

Óh Zeus édes igéje, mi jót hozol a sok arannyal
tündöklő kincses Delphiből
Thébának? Remegek, szivem elszorul, elfagy a vérem:
légy orvosa, délosi Paean!
Félve lesem szavadat, hami most vagy a
forgatag éveken át később sorakozva beteljesül:
Zengj csak, aranyragyogásu Remény fia, isteni Szentszó!

Kezdve veled ma imánk, Zeus égi leánya, Athéna!
s földünk védője, Artemis,
égi hug! ó aki ülsz a kerek piac ősmüvü trónján,
s te messzelövő nagy Apolló!
hárman a végzetet oldani jöjjetek,
mintahogy egykor eloltottátok a régi csapást, mikor
égve a városon át lobogott tüze, - jertek el újra!

Jaj nekem!
        ezer átok terhe nyom!
Küzködöm...
        egész népem beteg...
S szabadítani nincsen az észnek
fegyvere. Meg se növelheti sarjait
e dús-hirü föld, s az anyák ki nem állják
a gyötrelmes
        vajudásokat és belehalnak.
Egymásután
        szállnak el ők, lobogóbban a lángnál,
mint röpülő madarak raja, szállnak el
az Estnek istenéhez.

Így veszik
        ezerenként városunk.
Így hever
        a földön szerteszét
a ragályszagu hulla siratlan.
Hitvesek, őszbeborult bus anyák nyögik
oltár körül itt is, amott is a szörnyü
borzalmakat,
        könyörögve keserves imákkal.
Himnusz fakad
        s zord fuvolák ütemes zokogása...
Ments meg azért, jere, nyájas erőd, Zeus
arany leánya, küldd el!

Arest, a rettenetest
        ki most nem öltött ércruhát,
s mégis jajok közt közeledve éget,
bird rá, háttal fordulni, s visszafutni, vagy
a révtelen
        Thrákia
sivatag égzajának
harcába, vagy Amphitritének
óriás ágyába.
Mert amit meghagyott az éj,
azt a nappal öli meg.
Jer, lángos mennykövek
szent hatalmát forgató
Zeus atya!
        jere tisztitó tüzeddel!

Apolló, farkasölő!
        segíts, hozd védő íjjadat,
melynek sodrott aranyfonál a húrja,
szakíthatatlan; s hozd fáklyáid, Artemis,
melyekkel ős
        Lykia
hegyei közt barangolsz!
Te is jer aranysüvegeddel,
borszin bőrü Bacchus,
földünk szülötte, hagyjad el
evoés menádjaid!
Kezedben lángoló
szál fenyővel, úgy rohanj
az istenek
        iszonyúját messzeűzni!

Imádkozol; és amiért imádkozol,
csak szavamat s az orvosságot elfogadd,
az erőt és a könnyebbűlést megkapod.
Igérem... Bár csak még a vak hirt ismerem
és nem a valóságot... Egymagam nem is
lelek nyomot, ha nem vezérel némi jel.
S mert én csak később lettem polgár köztetek,
Kadmos egész népéhez szólok, halljatok:
Akármelyőtök tudna róla: ki keze
gyilkolta meg Láiost, Labdakos fiát,
parancsolom, hogy mindent mondjon el nekem!
S ha félni volna tán oka, előzze meg
maga a vádat: nem lesz akkor baja más,
csupán a várost hagyja el, bántatlanul.
Ha meg talán idegen földről ismeri
a gyilkost: ne hallgassa el; mert én fogom
jutalmát mérni, s hálám lesz a ráadás.
De ha nem szóltok, s egyik-másik, maga vagy
barátja bőrét féltve, megvetné szavam,
mit teszek avval, azt is meg kell tudnotok.
Kitiltom őt, akárki is, hogy földemen
melynek erejét vallom és székét ülöm,
valaki befogadja vagy szóljon vele
vagy az imákban és az áldozatban őt
társul válassza, s szentelt vízzel hintse meg.
Mindenki űzze el házából, mint e föld
fertőzetét, ahogyan Pytho isteni
jósdájából kaptuk imént a szörnyü szót.
Igy leszek én a jósistennek és a rég
halott királynak harcos szövetségese.
Ezt meghagyom hát híven teljesíteni,
mert ezt kivánjuk: én, az isten és a föld,
mely isten nélkül senyved és gyümölcstelen.
Ha nem is jönne égiektől a parancs,
mosatlan tűrni mégsem illenék a bűnt,
hogy így veszett a legjobb ember és király!
Ki kell nyomozni! És mivel ma az enyém
a kormány, mely az ő kezében volt előbb,
enyém az ágya, asszonyom lett asszonya,
és gyermekével testvér lenne gyermekem,
ha nemzetségét nem szakítja meg a sors:
most, hogy a véres végzet a fejére hullt,
megvívom érte ezt a harcot, mint saját
atyámért vívnám, meg nem állít semmi sem,
mig nem tudom ki ölte meg nagy Labdakos
fiát, ki Polydóros unokája, ős
Kadmos üke, mesés Agénor sarja volt?
S most még azt kérem én az égtől: aki nem
teszi parancsom, termést annak sem a föld
ne adjon, sem az asszony gyermeket, hanem
e mostani vész, vagy még szörnyebb, irtsa ki!
Megátkozom főleg a gyilkost, bár maga
bujik, bár cinkosokkal, a bosszú elől:
zúzza sirba hitványul hitvány életét!
S imádkozom: ha ennen házam adna tán
tudtommal és türtömmel néki tűzhelyet,
fejemre szálljon átkom minden betüje!
De, Kadmos többi népe, kiknek e szavak
szivünk szerint: Diké, az Igazság, legyen
harcos velünk halálig s minden istenek!

Vallok, uram, hát, ahogy átkod rám köti:
Nem én öltem meg és ki ölte meg, nem is
tudom. Aki küldötte ezt a jóslatot,
Phoebus, tárhatná föl nekünk, ki ölte meg?

Igazat mondasz. De ki kényszerítheti
az istent arra, amit tenni nem akar?

Más módot mondok, amit jónak gondolok.

Hármat is, ha van, el ne múlassz mondani!

Jósnak a jós, Phoebusnak titkaiba lát
Tiresias leginkább: tőle biztosan
megtud mindent, királyom, aki kérdezi.

Nem voltam ezt megtenni sem hanyag: Kreon
szólt róla, és én érte küldtem kétszer is.
Csak azt csodálom, hogy már régen nincsen itt.

Mit mondjak még? Csak süket, ócska pletyka van...

Halljam azért! Minden szót megvizsgálok én.

Ugy hiszik, útas emberek ölték meg őt.

Hallottam; de láttad azt, aki látta is?

Ha él, s szivében van egy szikra félelem,
nem fogja tán fejére várni átkodat.

Mit fél a szótól, aki nem fél tenni se?

De lesz, ki leplezze: már az isteni
jóst hozzák vezetői, kiben egyedül
él az igazság minden emberek között.

Tiresias, ki mindent vizsgálsz, tudhatót
és mondhatatlant, égi s földi titkokat,
a várost, ha nem látod is, tudod, milyen
betegség lakja; melynek, bölcs úr, harcosát,
se megmentőjét nem lelhetjük kívüled.
Mert Phoebushoz - ha még nem mondta hirnökünk -
üzentünk, s ő visszaüzent, hogy oldozás
csak egy jöhet bajunkra, az, ha Láios
gyilkosait nyomozva megtaláljuk és
halállal sujtjuk, vagy száműzzük messzire.
Ne sajnáld hát madár szavából, vagy ha más
útját a jóslásnak tudod, mentsd meg vele
magadat és a várost, ments meg engemet!
mentsd meg a véres hulla bal fertőzetét!
Minden reményünk benned! És jót tenni, ha
módod van és erőd rá, legszebb áldozat.

Óh jaj! keserves átok tudni azt, amit
nem-tudni jobb! Éreztem én, de mégse jól
tartottam meg... máskép nem volnék mostan itt.

Mi az? Miért jössz olyan kelletlen felém?

Eressz haza! Könnyebben fogod hordani
sorsod, s én is enyémet, hogyha szótfogadsz.

Nem jog szerint szólsz, s nem vagy hálás városunk
iránt, mely táplált, megtagadva jóslatod.

Látom, hogy még magadnak sem javadra lesz
amit beszélsz; hogy hát ne érjen engem is...

Ha tudsz valamit, el ne menj, az istenek
nevére! Könyörögve borulunk eléd.

Őrültek vagytok, mindahányan! Én sohsem
mondom ki, ennen romlásomra, vesztedet.

Mit hallok? Tudsz és nem szólsz? Érted-é hogy így
elárulsz minket, sírba döntöd városod?

Én nem gyötörlek, s nem gyötröm magam se! Mit
faggatsz hiába? Nem veszed ki titkomat!

Nem-é, te rosszak rossza? - fellázítanád
a kősziklát is! Fogsz-e végre szólni? Vagy
meg nem puhulsz, s nem megyek véled semmire?

Követ lázítok? És te mit lázítasz? Óh
nem tudsz bünödről, csak enyémet korholod.

Ki az ki föl nem ingerlődne, hallva ily
beszédet, mely egész várossal szembeszáll?

Jön, ami jön, ha hallgatásba rejtem is.

Ép ami jön, azt kell hogy föltárd már nekem!

Nem mondok többet. Most dühöngj, ha tetszik, és
a legvadabb haraggal őrjöngj ellenem!

Harag bizony van bennem és nem fojtom el,
mit gondolok? Tudd meg; ugy tűnik föl nekem,
cinkos vagy, sőt magad a tettes, bár talán
nem kézzel ölve; csak vak voltod tiltja, hogy
azt ne mondjam: te vagy a gyilkos egyedül!

Valóban? S én azt mondom: tartsd meg átkodat,
melyet imént világnak szórtál, és ne szólj
mától se hozzám, sem ezek közt senkihöz:
mert e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!

Arcátlan ily szót mersz arcomba dobni? Mit
képzelsz? Hogy büntetéstől biztosítva lész?

Biztos vagyok már: mert az igazság velem.

S ki oktatott rá? Jósmüvészeted talán?

Te oktatsz, aki kedvem ellen szóra birsz.

Micsoda szó az? Ismételd, hogy értsem is!

Nem érted még? Vagy próbálgatva többre csalsz?

Mondd újra! Nem, nem hihetem, hogy érteném!

Azt mondom: a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!

Nem fogsz ilyent bántatlan kétszer mondani!

Mást mondjak hát? Ami még jobban ingerel?

Mondj amit tetszik! Most már hasztalan beszélsz.

Azt mondom, hogy azokhoz, akiket szeretsz,
rút viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.

S azt hiszed, ezt mind bosszulatlan mondhatod?

Igen, ha van az igazságnak ereje.

Van, de nem benned! Benned nincs, mert vak vagy és
füled és elméd épolyan vak mint szemed.

S te nyomorult vagy, mert azt mondod rám, amit
mindenki nemsokára rád fog mondani.

A te lelked az éjszakából él. Nekem
nem árthatsz és senki olyannak, aki lát.

Nem sorsod az, hogy általam bukj. Ép elég
ehhez Apollo. Néki lesz majd gondja rá.

Kreon találta ezt ki, vagy te egymagad?

Nem Kreon a te bajod, csak te egymagad.

Óh jaj, kincs és királyság és mások felett
győztes tehetség! mily irigylés árjait
gyüjtitek arra, aki boldog hírben áll!
hogy e gyeplőt is, melyet ingyen adomány
gyanánt a város kéretlen kezembe tett,
a hű Kreon, épen e régi jóbarát,
titkos fogással tőlem elragadni vágy
fölbérelvén ezt a szélhámos cselszövőt,
ez álnok mágust, aki nem lát mást, csak a
saját hasznát; de igazi jóslásra vak.
Szólj hát ugyan, hol az a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.
Én, kit te számüzetni vágysz, remélve, hogy
Kreon trónjához közelebb fogsz állani.
De én hiszem, hogy még Kreonnal sírni fogsz
e számüzésen! Csak ne volnál ily öreg,
magad bőrén éreznéd, terved mily bitang!

Nekünk úgy tetszik, csak harag beszélt az agg
szavaiból, s belőled sem más, Oedipus.
De nincs idő haragra. Azt kell nézni most,
hogy oldjuk meg legjobban Phoebus jóslatát?

Ha király vagy is, egyenlőség jár nekem
szólni szavadra. Illet ennyi hatalom.
Mert Loxias szolgája vagyok, nem tiéd,
s nem is Kreont fogom védőmnek mondani!
Halljad tehát, mert vakságomról csúfolódsz:
te látsz és nem látod, milyen fertőben élsz,
sem, hogy kinek házában élsz és kikkel élsz!
Tudod-e, kik fia vagy? És, hogy átka vagy
a tieidnek föld fölött és föld alatt?
Kétélü átok űz ki, apád és anyád
átka e földről, ádázlábu kergető!
Most mindent látsz, de akkor majd csak feketét!
Hol a kikötő, mely jajodnak réve lesz?
Hol a Kithaeron, mely nem visszhangozza majd?
ha megtudod, hogy néked tilos part a nász,
amelybe hajód annyi diadallal ért.
Pedig még rejtve más rémségek tengere,
hogy családostul szörny-magadhoz sujtsanak.
És most dobáld szavad sarával ajkamat!
dobáld Kreont! Nincsen tenálad senkise
halandók közt, ki hitványabbként pusztul el.

Hát tűrhetem még ezt tovább is hallani?
Nem futsz? Hajad se görbül, persze? Takarodj
vissza, ahonnan jöttél, hagyd el házamat!

Ide se jöttem volna, hogyha nem hivatsz.

Nem tudtam, hogy ily őrültséggel jössz, azért
hivattalak, máskép aligha teszem ezt.

Előtted már csak "őrült" vagyok. Lám, apád
bölcsnek hitt hajdan és anyád is, aki szült.

Apám? Anyám?... Megállj hát!... Ki szült engemet?

E mái nap szül és veszít el tégedet.

Csupa talány a szavad, csupa rejtelem.

Talányfejtéshez nálad jobban ért-e más?

Csúfold csak, ami tette, hogy ma nagy vagyok!

Épen szerencséd hozta a bukást reád.

Azt se bánom! ha a várost mentette meg.

Nohát megyek már. Gyere, kisfiam, vezess!

Vezessétek csak! - Nagyon is terhemre vagy.
Ha elmentél, legalább többet nem gyötörsz.

Megyek, de előbb halljad, amért jöttem. Én
nem rettegek arcodtól. Rajtam nincs erőd.
Kimondom hát: az akit hirdetsz és kutatsz
és fenyegetsz, mint Láiosnak gyilkosát,
az itt van! Még ma azt hiszik, hogy idegen
bevándorolt; de nemsokára thébai
szülöttnek ismerik föl, s nem lesz öröme
a változásban; mert ki jól látott, vakon,
s ki gazdag volt, koldulva tapogatja majd
botjával útját ismeretlen földeken.
És kiderül, hogy önnön gyermekeinek
testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő
anyjának fia s férje; apjának pedig
gyilkosa s ágy-utódja. - Menj be most, tünődj
szavamon, és ha rajtakapsz, hogy nem igaz,
akkor mondd, hogy már jósolásra vak vagyok!

Polgárok, értesülve, milyen szörnyeteg
vádakkal illet engem Oedipus király,
nem tűrhetem, hát itt vagyok. Ha azt hiszi,
hogy még mostani nagy csapásaink között
szóval vagy tettel képes voltam ártani,
nincs is már kedvem többet ilyen vád alatt
sokáig élni. Mert nem ép az egyszerű
büntetés néz rám vádjaiból: isszonyúbb
számomra hogy az egész város, hogy te, és
barátaim alávalónak lássanak.

Csak indulat csikarta tán belőle ki
a gyanusítást, nem volt meggondolt beszéd.

Miből látszott az, mintha ép az én cselem
biztatta volna hazug szóra tán a jóst?

Ő mondta így. Honnan gondolta, nem tudom.

S őszinte szemmel emelhette és igaz
lélekkel ezt a szörnyü vádat ellenem?

Azt sem tudom. Uralkodóknak tetteit
nem vizsgálom. - Jön már házából ő maga.

Te vagy? S hogy jöhetsz ide még? Van arcod és
van bátorságod fölkeresni födelem,
ki úgy állasz előttem, mint nyilt gyilkosom
s királyságomnak rajtakapott tolvaja?
Az égre, mondd, gyávának gondoltál talán
vagy őrültnek, hogy ezt tervelted ellenem?
Azt hitted, hogy nem veszem észre, mit koholsz,
vagy rájövén nem fogok védekezni majd?
Nem esztelenség volt-e e vállalkozás,
hogy így pénz és barátok nélkül trónt vadássz,
amit csak kincs és seregek foghatnak el?

Tudod, mit tégy most? Szavaidra szavamat
hallgasd meg, és ha meghallgattad, úgy itélj!

Jól tudsz beszélni, de én nem tudok reád
hallgatni jól: mert hozzám rossznak leltelek.

Ép ebben hallgass rám előbb, hadd mondjam el -

Ép ebben ne is mondjad, hogy nem vagy bünös.

Ha azt hiszed, hogy ily makacsság, oktalan,
dicsőségedre válik: nem jól gondolod.

Ha azt hiszed, hogy büntetéstől mentesen
rokonod ellen törhetsz: nem jól gondolod.

Elismerem, hogy amit mondasz, az helyes:
de szólj, szerinted miben törtem ellened?

Te birtál, - vagy tán nem te birtál rá, hogy a
hires jósért elküldjek és hivassam őt?

Tanácsom most is változatlan ugyanaz.

Mennyi ideje mult is már, hogy Láios -

Hogy mi volt Láiossal? - Mert nem értelek...

Mikor lett, hogy halálos kéztől elveszett?

Régi nagy éveket mértünk azóta már...

S üzte már akkor mesterségét ez a jós?

Épilyen bölcs volt, s épigy tisztelték is őt.

És abban az időben rólam nem beszélt?

Nem - előttem legalább nem beszélt soha.

S haláláról nem tettetek vizsgálatot?

Tettünk - hogyne! - De nem jöttünk rá semmire.

Hát hogyhogy akkor föl nem fedte ezt a jós?

Nem tudom, és nem mondom, amit nem tudok.

De annyit mégis megvallhatsz, mert jól tudod -

Mit? - Semmit, amit tudok, nem tagadok el.

Hogy, hacsak össze nem játszik veled, soha
nem fogja rám, hogy én öltem meg Láiost.

Rád fogott-é valóban ilyet, te tudod.
Kikérdeztél; most már hát hadd kérdezlek én.

Csak kérdezz! nem hozod ki, hogy gyilkos vagyok.

Mondd hát: nem bírod hitvesül nővéremet?

E kérdésedre nem felelhet tagadás.

S nem uralkodtok városunkban közösen?

Amit kívánhat tőlem, minden teljesül.

S nem ülök én kettőtök mellett harmadik?

Ebből látszik, mily hálátlan vagy, s rossz barát.

Nem: ha magadnak szavam nyomán számot adsz.
Figyelj először erre: ki választaná
inkább, folyvást-remegve királykodni, mint
heverni bizton, ha azért hatalma egy?
Nem az vagyok, akit jobban csábítana
a "király" név, mint a királyi élet; és
az ilyen embert józannak se tartom én.
Most nyugton élek, s megvan tőled mindenem:
legyek király, és mennyi kelletlen teher!
Hogy lenne hát vágyamnak édesebb a trón,
mint hatalomban uralkodni gondtalan?
Nem csalnak engem balgaságok annyira,
hogy azt kivánjam, ami sem szép, sem haszon.
Most minden ember szívből kedvel és köszönt;
engem hivat ki, aki hozzád kérni jő,
mert ettől érzi függni útja sikerét.
Miért kergessek mást, hogy elveszítsem ezt?
Bolond terv volna tőlem bármely csalfa terv.
Nem is voltam soha ilyennek embere,
mástól se tűrném, aki hasonlót kohol.
Ha kétkedsz bennem, menj, kérdezd meg Delphiben
a jóslatot, hogy híven hoztam-é hirül?
S ha rajtakapsz, hogy ama bölccsel bármit is
közössen szőttünk: mérjen dupla szavazat
halált reám, a tied és a magamé;
de vak gyanúból hátam mögött ne itélj!
Mert nem helyes, könnyelműn jónak tartani
azt aki rossz, de rossznak sem azt aki jó.
Eldobni hű barátot annyi mint saját
életedet s amit csak legjobban szeretsz.
Idővel ezt jól megtudod, mert az igaz
embert egyedül az idő mutatja meg,
míg a hitványra első percben ráfigyelsz.

Neked szólt ez, vigyázz, király, ha nem akarsz
botlani: gyors itélet nem jár biztosan.

Hol gyorsan támad rám a titkos cselvető,
époly gyorsan kell határoznom ellene.
Ha tétlen várok, az ő terve sikerül,
míg az enyém előre elhibázva már.

Hát mit kivánsz? Száműzni gondolsz engemet?

Óh nem! Halálra, s nem futásra szántalak.

Először mondd meg, mért irigyled életem?

Nem nyugszol döntésembe? vagy nem is hiszed?

Nincs eszed, látom.

                                  A magam dolgára van.

Enyémre is kell lenni.

                                      Aki pártot ütsz?

Mit tudsz te arról?

                                Bárhogy is, - parancs: parancs.

S ha gaz parancs?

                               Óh városom! Óh városom!

A város az enyém is, nemcsak a tiéd.

Hagyjátok abba, fejedelmek! Jókor ép
látom Iokastét jönni házából: az ő
jelenlétében e viszálynak szünni kell.

Hogy gyujthattátok, szerencsétlenek! föl így
a nyelv bolond csatáját? Nem szégyenlitek
ország-bajában még külön bajt költeni?
Jer palotánkba, s te is, Kreon, menj haza:
ne dagasszátok kínná, ami semmi volt!

Óh testvér! szörnyü szándékkal van ellenem
Oedipus férjed, s két iszony közt válogat:
száműzni vagy hóhérnak adni fejemet.

Megvallom, asszony, úgy van! Azon értem őt,
hogy gaz csellel személyem ellen tőrt vetett.

Ne boldoguljak, átokverten vesszek el,
ha jottát tettem abból, amit vádja mond.

Az istenekre! hígyj szavának, Oedipus!
Tekintsed az egekre-szóló esküket,
és engem, és e népet, amely körüláll.

S miben kivánod tennem azt?

Tudod, mit kívánsz?

Tudom.

Tudd meg, hogy ezt kivánva az én vesztemet
kivánod, vagy hogy engem érjen számüzés.

Legyen hát: menjen! bár magamra mondok is
halált ezzel, vagy dicstelen száműzetést.
Csak a te ajkad hat meg, téged szánlak én,
nem őt; őt ott, ahol van, mindig gyűlölöm.

Fogcsikorgatva engedsz? Ez, ha dühödön
túladsz, terhes emlék lesz... Ily természetek
önnönmaguknak legkinosabb terhei.

Nem hagysz békét, még itt vagy?

                                                 Már megyek. Te nem
ismersz. Ezek ismernek: én nem változom.

Tudni kivánom, hogy mi volt?

Mindakét részről?

Lásd, meddig mégy jó szándékoddal, hogy dühöm
eltompítsad, szivem jogával nem törődsz!

Az istenekre, mondd el, uram, nékem is,
mi költhetett lelkedben ennyi haragot?

Elmondom, mert ezeknél több vagy énnekem,
Kreon hogy trónom ellen milyen cselt koholt.

Beszélj - ha biztos vádat tudsz-e ellene?

Rágalmaz, hogy én gyilkoltam le Láiost.

Látta talán? Vagy más szavára mondja így?

Egy jóst, egy gazságmestert tolt előre, mert
saját nyelvét mindenben tisztán tartja ő.

Óh, emiatt, bocsásd a szélnek gondjaid!
Hallgass rám és tanuld meg, halandók között
nincs senki jós, nincs aki rejtelmekbe lát!
És erre könnyü példát adhat pár szavam.
Mert jóslat jött valaha Láioshoz - én
nem mondom, Apollótól, csak szolgáitól -
hogy sorsa a gyermek kezétől veszni el,
aki tőlem és tőle majd születni fog.
Lám pedig rablók ölték őt meg hír szerint,
egy hármas keresztúton, ismeretlenek;
mig a fiát, ki életével harmadik
napig sem ért el, kitetette vad hegyen,
lába-csuklóit guzsbakötve szorosan.
Igy Phoebus nem váltotta be sem azt, hogy ez
megölje atyját, sem azt, ami Láiost
gyötörte: hogy saját fiától hulljon el.
Pedig hát ezt "határozták" a jóslatok.
Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég
akar hogy tudjunk, megjelenti ő maga.

Mit mondasz asszony? Amit mondtál az imént,
zavarba veszti s megrendíti lelkemet.

Mily izgalomba feledkezve szólasz így?

Mintha előbb azt mondtad volna, Láiost
egy hármas keresztúton érte végzete.

Igy beszélték, s mindmáig tartja még a hír.

És hol a hely ahol e szörnyüség esett?

A vidék neve Phokis; hol az ágas út
Delphi iránt és Dauliából összejő.

És mennyi idő mult is már azóta el?

Nem sokkal később jelentél meg te a trónt
elnyerni, mintsem városunkba jött a hír.

Óh jaj, Zeus, mily tettre szántál engemet?

Mit vettél úgy szivedre ebből, Oedipus?

Ne kérdezz; inkább felelj erre: Láios
milyen korúnak s termetűnek látszhatott?

Nagy volt, az első fehérség gyült homlokán,
alakja a tiédtől nem különböző.

Én nyomorult! magamat dobtam tán imént
rémes átkok poklába, és nem tudtam azt!

Mit mondasz, úram? Nem merek rádnézni így...

Óh, félek, félek, mégse volt vak az a jós!
De még egy szót! hogy mindent jobban földerits.

Csak kérdezz! Szavad borzalom: de felelek.

Kevés emberrel kelt-e utjára, vagy
sok fegyveres kiséretében, mint vezér?

Öten voltak, mindössze; köztük aki hirt
hozott. Egyetlen szekér vitte Láiost.

Óh jaj, minden világos! És ki volt aki
hirt hozott, aki nektek mindent elbeszélt?

Egy szolga. Több se menekült meg eleven.

És az itt szolgál házunk mellett máig is?

Már nem. Mióta halni látta Láiost
s megérkezvén a trónon tégedet talált,
kezem megfogta, ugy könyörgött, küldjem őt
ki a mezőkre, gyapjas nyájaink közé,
hogy a várostól mennél távolabb legyen.
S kiküldtem; mert megérdemelt - amennyire
egy szolga érdemelhet - ennél többet is.

Van mód most rögtön visszahívni őt ide?

Meg lehet tenni. De miért kivánod ezt?

Már félek, asszony, ígyis túlontúl sokat
mondtam: azért akarom előbb látni őt.

Jó, jönni fog. De annyit addig is talán
érdemlek én is, tudni hogy mi bánt, uram?

Nem titkolom, ha már eddig jutottam - ily
hajszál-reményig! Kinek beszélnék, ha nem
neked, mikor e válságba sodort a sors?
Az én apám volt korinthosi Polybos,
anyám dórisi Meropé. A legkülönb
voltam én ott a polgárok közt, míg ez az
eset történt, mely méltán meglepett, de nem
volt, oly nagyon szivemre venni, semmi ok.
Valaki egyszer tivornyában, ittasan,
"cserélt gyereknek" mondott engem bor között.
Dühöm aznap visszatartottam, bár alig:
másnap elmentem, s megkérdeztem effelől
apámat és anyámat. Bennük nagy harag
gyült arra, kinek száján kiszaladt a szó.
És én örültem haraguknak, de azért
gyötört is ez, mert feltünő volt s híre szállt.
Titkon hát, hogy ne tudja apám és anyám,
Delphibe mentem; s Phoebus, bár nem méltatott
válaszra abban, amért jöttem, más gonoszt
jövendölt, más keserves, szörnyü dolgokat,
hogy anyámmal kell szerelembe esnem, és
e föld szinére türhetetlen fajt hozok
és hogy saját apámnak leszek gyilkosa.
Ezt hallva elfutottam, és azóta csak
a csillagok szerint mérem ki, merre van
Korinthos földje, hogy ne lássam a gonosz
jóslatnak rajtam teljesülni szégyenét.
S így bujdokolva eljutottam arra a
tájra, hol, mondod, meggyilkolták a királyt.
Halld most, asszony, az igazságot. Amikor
a hármas keresztúthoz értem közel, egy
fullajtár jött szemembe, és egy fiatal
csikóktól vont szekéren olyan férfi, mint
leírtad. Engem ostorossuk le akart
lökni az útról, s maga is az öreg úr.
Dühömben, aki megtaszított, a kocsist
verni kezdtem; amit meglátva az öreg
kileste, hogy a kocsi mellé lépek, és
kéthegyű fokosával fejtetőn ütött.
De aránytalan válaszban lett része, mert
én evvel a kezemmel rábunkóztam úgy,
hogy hintajából földre hömpölyült, hanyatt.
Aztán a többit öltem meg. - Ha ennek az
utasnak köze volna Láioshoz, óh!
ki nyomorultabb akkor még, mint én vagyok?
ki gyűlöltebb az égi istenek előtt?
kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
házába, még csak hozzá szólni sem szabad,
minden otthonból el kell űzni. S aki ezt
az átkot mérte rám, nem más volt, mint magam!
A halott ágyát meggyalázzák ölelő
karjaim, melyek megölték őt. Nem vagyok
gonosz? Nem mindenképpen szennyes? És ha el
kell innen futnom, nem szabad enyéimet
látnom s hazámba tennem lábamat, nehogy
anyám kedvese s apám gyilkosa legyek.
Nem jól itél-e, aki szerint valamely
démon kegyetlen műve lehet rajtam ez?
Ne lássam, óh ne lássam, égi istenek
szent Magassága! e napot, muljak ki a
mulandók világából, mintsem ily sötét
sors szégyenterhét kelljen vinnem vállamon!

Szorong a lélek bennünk is: de bízz, uram,
s míg majd a szemtanútól többet tudsz, remélj!

Ugyis már egy reményem maradt meg csupán:
még ezt az embert, ezt a pásztort várom én...

S mit kívánsz tőle, hogyha majd megérkezik?

Megmondom. Ha ő minden pontban ugyanúgy
beszél, ahogy te, elkerültem rémemet.

S mily pontot leltél szavaimban feltünőt?

Utonállók, igy mondtad, ölték volna meg
szerinte Láios királyt. Ha most is így
beszél, többesben: nem én voltam gyilkosa.
Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
De ha magányos vándorról fog szólni csak,
nyilvánvaló, hogy minden szava rám zuhan.

De értsd meg hát, határozottan így beszélt,
s nem lehet, hogy meghazudtolja most magát,
hisz hallotta az egész város, nemcsak én.
De ha első szavától el is térne tán,
mégsem derülhet pontosan ki Láios
sorsa hogy jóslat-tölte volt: hisz Loxias
ugy jósolt, hogy az én fiam öli meg őt
és ez szegény ugyan nem fogja már soha
megölni őt, mert maga előbb elveszett.
Azért bizony se erre, se amarra nem
tekintenék én többé jóslatok miatt.

És igazad van. Mégis küldj ki valakit
elhozni azt a pásztort. Ne mulaszd el ezt.

Küldök azonnal. Menjünk palotánkba most.
Hisz mindent csak kedvedre s kedvedért teszek.

Óh vajha sorsom
        lehetne, drága
köntösül viselni szavaim
s tetteim tisztaságát, mint a Törvény
szabja, amely
        égi terek
mélyén fogant meg, és csupán Olympos
volt atyja, nem emberi
természetből született
meghalni, feledés soha nem
        fekteti sírba őt.
Nagy erő van
        benne, nem ismer
        vénülést.

A gőg a zsarnok
        ágya. A gőg, ha
felfuvódva dőrén eltelik
a sokkal, ami se helyes, se hasznos,
fölhatol a
        legmagasabb
csúcsra, hogy szurdék kényszerekbe hulljon,
hol semmi kapaszkodó
láb nem segít. De a szent
alázat harcát városomért
        védje az égi Kard!
Csak az istent
        hívom ügyünkben
        harcosul!

Azt aki gőgben él,
        gőggel jártatja kezét és szavát,
nem fél a Jog istenétől,
az eget sem tiszteli,
kerítse kezébe a Végzet,
baljós kéjek ostora,
ha igazság nélkül használja hasznát,
tilos utakra tántorul
s bántani bátorúl a Bánthatatlant.
Ki hiheti,
        hogy a bosszu nyilai
elkerüljék így a lelkét?
Hogyha íly gaz
        büszkén élhet s boldogan,
mit ér ez a kórus?

Nem megyek én soha
        tisztelni már a föld szent köldökét,
sem a bölcs phókisi jósdát,
sem a dús Olympiát,
ha mindez a kusza jóslat
rendbe nem világosúl.
Mindenható! ha igazán megillet
ez a név - nézz felénk, Zeus,
ne hagyjon így haláltalan hatalmad:
már sorvad a
        jósigékben jó hitünk,
ami szent volt Láiosnak.
Nagy Apollo
        dicsősége elborul:
már semmise lesz szent.

Nagyjai országomnak! azt gondoltam, e
koszorukkal és tömjénfüstölőkkel az
istenek áldó oltárához járulok.
Dagadva veti-hányja Oedipus szivét
ezer aggálya; s a jövőt nem méri bölcs
ember nyugodt eszével a multak szerint:
sőt minden szó megejti, ha rémet beszél.
S mivel az én tanácsom rajta nem segít,
Phoebus, ki itt közel vagy, óh Farkaskirály,
hozzád jövök új áldozattal esdeni,
hogy hozz minden bajunkra szent föloldozást!
mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
kormányosát mily bús zavartság fogta el.

Megtudhatnám-e, idegenek, tőletek,
Oedipus király palotája merre van?
Vagy mondjátok meg inkább, hol van ő maga?

Ez itt a háza, jövevény, s ő benne most;
gyermekeinek anyja e királyi nő.

Legyen hát boldog, s éljen mindig boldogok
között, ha teljes-jogszerinti hitvese.

Te is légy boldog, idegen! Szives szavad
érdemli a viszonzást. Szólj hát, mit kivánsz,
miért jössz? Vagy milyen hirt hoztál minekünk?

Jó hirt házadnak és férjednek, asszonyom.

Mi az a jó hir? És kitől a megbizás?

Korinthosból. S szavaimon te jóllehet
örülni is fogsz: hogyne? - de busúlni is.

Halljam hát: hogy tehetnek ily kettős hatást?

Királlyá fogják választani Oedipust
a földszoros lakói is: ez ott a hir.

Hogyan? Már nincs kormányon öreg Polybos?

Nem: mivel már a halál tartja sírban őt.

Mit szólsz? Oedipus apja meghalt? Igaz ez?

Ha nem mondok igazat, haljak meg magam.

Te lány, szaladj, ahogy csak tudsz, vidd hírül a
királynak ezt! Óh istenek jóslatai,
hol vagytok? Ez az ember volt, kit Oedipus
került, hogy meg ne ölje: és most lám, szegényt
megölte, nem ám Oedipus, hanem a sors!

Drága Iokastém, édes asszonyom, miért
hivattál ki a palotából engemet?

Hallgasd meg ezt az embert, s lásd magad, mi lett
az istenek szentséges jóslataiból?

Ki ez az ember, s mit tud nékem mondani?

Korinthosból jött, avval a hirrel, hogy agg
atyád, Polybos, meghalt, és többé nem él.

Mit mondasz, hirnök? Hadd hallom magadtól ezt.

Ha már erről kell legelőször szólanom:
tudd meg, hogy ő valóban elhalálozott.

Beteg volt? Vagy valaki cselt vetett neki?

Elaggott testet kis betegség is ledönt.

Ugy látszik hát, betegség ölte meg szegényt?

És az, hogy hosszú éveket mért élete.

Aj, haj! mit ér hát, asszony megkérdezni még
a jós Pythó oltárát, és a madarak
légben rikoltó hangját? Hisz szerintük én
lennék apám gyilkosa; pedig ő a föld
alatt pihen már, íme! én meg itt vagyok
s kardhoz se nyultam - hacsak az nem ölte meg,
hogy reám vágyott: s igy lettem halála én.
Ő sírban már, s magával vitte e bolond
semmirevaló jóslatoknak hitelét.

Nem mondtam én meg régen és előre ezt?

Mondtad; de engem megzavart a félelem.

Ne adj hát semmit ilyenekre ezután.

S anyám ágyától ne borzadjak? Lehet ez?

Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors
rabja s előre semmit sem lát biztosan?
Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.
Te se remegj, hogy anyád szeretője légy.
Álmaiban már sok ember szeretkezett
saját anyjával. Aki ilyet nem nagyon
vesz szívre: csak az tűri könnyen életét.

Mindezeket jól mondtad volna, ha anyám
sem élne már! De ő még él, s a rettegés
nem hagyhat el, akármily szépen is beszélj.

Apád halála mégis nagy könnyebbülés.

Igaz: de még súlyos rém anyám élete.

Mily anya az, hogy tőle igy remegsz, király?

Meropé, öreg! akivel Polybos élt.

S mi benne az, mi ilyen rettegésbe ejt?

Egy rém jóslat az istentől, óh jövevény!

Elmondhatod? Vagy másnak tudni nem szabad?

Sőt inkább. Azt jósolta egyszer Loxias,
hogy anyámmal kell majdan szeretkeznem, és
apám vérét saját kezemmel ontanom.
Ezért is hagytam magam mögött messzire
Korinthost: és szerencsém volt ez - óh pedig
nincs édesebb, mint a szülők tekintete.

És ettől félve vagy hazátlan máig is?

Nem akarok apámnak lenni gyilkosa.

Hát mért ne oldjalak föl én e rettegés
alól, hisz jó szándékkal jöttem, óh király?

Méltómód hozzád hálás is lennék ezért.

Hisz avval is jöttem főképpen, hogy, ha majd
hazajössz, csöppen tőled nékem valami.

Sohse megyek én szüleimmel együvé!

Látszik, hogy nem tudod, mit cselekszel fiam.

Hogy érted ezt, öreg? Az istenekre! szólj.

Ha csak ez gátol abban, hogy még hazatérj -

Félek hogy ott utolér Phoebus igaza.

S hogy átok szennye ég rád szüleid miatt?

Attól, öreg, örökké attól rettegek.

Tudod-e hát, hogy minden ok nélkül remegsz?

Hogy, ok nélkül? Hisz csak szülők a szüleim!

De Polyboshoz nincsen vér szerint közöd.

Mit szólsz? Nem vagyok édes fia hát neki?

Csak épenúgy, nem jobban, mint akár nekem.

Apám nem jobban apám, mint aki nem az?

Polybos sem volt apád, én se vagyok az.

Mért hívott hát fiának akkor engemet?

Mert, tudd meg, ajándékba kezemből kapott.

S ha mástól kapott, mért szeretett annyira?

Mivel magának sohasem volt gyermeke.

S te úgy vettél, vagy találtál, hogy neki adj?

Kithaeron erdős völgyei közt leltelek.

S mi célból jársz te ilyen vad vidékeken?

Mert én őriztem ott a hegyi nyájakat.

Pásztor voltál hát? aki bérbe kódorog.

De megmentőd is, fiam, kinjaid között.

S micsoda kínok közt találtál engemet?

Lábad csuklói megmondhatják néked azt.

Óh jaj miért említed régi bajomat?

Én oldtam meg átfűzött bokád kötelét.

Jaj szörnyü szégyen! Ilyen pólyám volt nekem!

És erről kaptad Dagadtlábu nevedet!

S anyám vagy apám tette ezt velem? beszélj!

Azt jobban tudja az akitől kaptalak.

Hát nem magad találtál? Más adott neked?

Nem... Egy másik pásztortól vettelek csak át.

Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?

A Láios házanépéhez tartozott.

Aki e földnek volt királya azelőtt?

Igen, ugyanaz: annak volt ő pásztora.

És él még ez az ember, hogy láthassam őt?

Ti idevalók, jobban tudhatjátok ezt.

Ti, kik itt álltok, ráismer-e köztetek
valaki a pásztorra kiről ez beszél,
hallott-e róla itt vagy künn a földeken?
Szóljatok! Mindennek ki kell derülni most.

Ugy hiszem, senki más az, mint kit ép előbb
kivántál ide a mezőkről: ezt csak a
királynő tudná igazán megmondani.

Iokasté tudsz-e róla, hogy kit az imént
hivattunk s kiről szólt a hirnök, egy személy?

Mi az? Kiről szólt? Mit törődsz te vele? Jobb
ne is végy számba ilyen üres fecsegést.

Szó sem lehet, hogy ily nyomokra jutva már
föl ne derítsem származásom titkait.

Az istenekre, hogyha kedves életed
ezt ne kutassad! - Elég kín ez énnekem!

Ne félj! Legyek bár dédanyámig vér szerint
háromszoros rabszolga: rád nem szégyen az!

Mégis: fogadj szót, kérlek, ne kutass tovább!

Hogy fogadjak szót? Nékem látni s tudni kell.

Én jót mondok... Én a legjobbat akarom...

Már ez a jó régóta gyötri telkemet.

Boldogtalan, bár sohse tudnád meg ki vagy!

Menjen valaki, hozza a pásztort elém! -
S csak védje rangos családját a női gőg.

Jaj szerencsétlen! ez az egyetlen neved:
csak így hívhatlak, soha máshogy ezután.

Miért rohant el a királynő, Oedipus,
ilyen vad fájdalommal? Félek, ebből a
különös némaságból nagy baj tör ki még.

Jöjjön, aminek jönni kell! Meg akarom
ismerni származásomat, ha koldus is!
Iokasté tán, mert minden asszony nagyranéz,
szégyellni fogja alacsony családomat.
De én a Sors fiának vallom magamat,
ki minden jót ad és pirulni nem fogok.
Az én anyám a Sors volt, és testvéreim
a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én.
Az vagyok, aki vagyok. Ugyse lehetek
más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?

Már a jövőt
látom én és Olymposra jósolom:
Újra se tellik a hold még, óh Kithaeron
völgye s téged fogunk énekelni,
mert a te gyermeked
        Oedipus király,
anyja és dajkája voltál:
tánccal ünneplünk, ki országunk fejedelme
iránt jó voltál, nyájas voltál;

Jó orvos, Apolló
        ünnepünkre
        adj áldást!

Nimfaleány
szült, óh melyik halhatatlan tündér szült?
Kedvese a csucsokon bolyongó Pánnak,
vagy Apolló volt az ölelője?
Vad hegyi réteken
        ő is ott tanyáz.
Tán a kyllénéi isten,
vagy tán Bacchus volt apád a fényszemü erdei
lányok közt a legszebbiktől,

akikkel örökké
        együtt játszik,
        együtt jár.

Ahogy én nézem, öregek - habár soha
nem láttam őt - az a pásztor jön, ugy hiszem,
akit oly rég kerestünk; mert agg élete
e hirnök életével egykorú lehet,
s azokban, akik vezetik, fölismerem
szolgáimat. De jobban tudhatjátok ezt,
mint én: nektek bizonnyal régről ismerős.

Csakugyan ismerős is, mert ha valaki,
ő az: a Láios hüséges pásztora.

Te szólj először, korinthosi idegen:
erről beszéltél?

                          Erről, akit jönni látsz.

Hé, öreg, jer hát, nézz szemembe és felelj
kérdéseimre. Láiost szolgáltad-é?

Nála születtem; vásált szolga nem vagyok.

S mi volt a munkád, milyen volt az életed?

Nyája mellett bolygtam le éveim javát.

S melyik vidéken volt karámod többnyire?

Kithaeron bércén tanyáztam, vagy akkörül.

Hát ezt az embert láttad-e valaha ott?

Mit csinált ott ez? Vagy hát kiről is beszélsz?

Itt - aki itt áll. Volt-e dolgod már vele?

Nem: ahogy hamarjába visszagondolok.

Nem is lehet csodálni ezt, király. De én
tisztán eszébe juttatom. Mert arra még
tudom, emlékszik, hogy Kithaeron oldalán
hogy volt, mikor, két nyájjal ő, és eggyel én,
szomszédban kóborogtunk három éven át
tavasztól őszig hat-hat hosszú hónapot?
s a tél jöttével én saját tanyám felé,
ő Láios aklába hajtá nyájait.
Úgy volt-e minden, ahogy mondom, vagy nem ugy?

Igazat mondasz, noha bizony rég esett.

Most emlékezz rá, nékem ott egy kisfiut
adtál, hogy fölneveljem, mint a magamét.

Mit akarsz evvel? Miért kérded tőlem ezt?

Itt áll, barátom, ez volt az a kisfiu.

Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el iziben?

Lassan, öreg, mit bántod őt? Hiszen a te
beszéded inkább érdemelne korholást.

De, kegyelmes királyom, mit vétettem én?

Mért nem szólsz a kisfiuról, ha kérdenek?

Nem tud ez semmit, csak beszél! Mit ér vele?

Ha jószántodból nem felelsz, majd sirva szólsz!

Az istenekre! vén ember vagyok: ne bánts!

Hamar valaki kösse hátra a kezét!

Óh jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?

Te adtad ennek a fiut, kiről beszél?

Én adtam. Bár meghaltam volna aznapon.

Ma fogsz meghalni, ha nem vallasz igazat!

Jaj, ha vallok, még biztosabban meghalok.

Ez az ember, ugy látszik, kibuvót keres.

Nem én, hisz mondom: tőlem kapta a fiut.

S te hol vetted? Másé volt, vagy a magadé?

Nem az enyém - én is kaptam valakitől.

A városból? Ki volt az? S mily ház gyermeke?

A nagy égre! ne kérdezz többet, óh király!

Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.

A Láios házából volt a kisfiu.

Szolgaporonty? Vagy rokonságából való?

Jaj, jaj! most kell a szörnyüséget mondani!

S nekem hallani! Mindegy: meg kell hallanom.

Azt mondták, hogy saját fia: de hogy van ez,
csak a királynő mondhatná meg odabenn.

Tán a fiut ő adta néked?

                                          Ő, király!

S mit kívánt tőled?

                                Hogy veszítsem el szegényt.

A saját anyja! Szörnyü!

                                        Baljóslat miatt.

Mi volt az?

                   Hogy meg fogja ölni szüleit.

És miért adtad ennek az öregnek át?

Megszántam, és azt hittem, ő majd elviszi
idegen földre, ahol ő lakik... De csak
nagyobb bajra mentette meg. Ha te vagy az,
Ha te vagy az,
mint ettől hallom: szörnyüségre szült a sors.

Óh jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.
Óh napvilág! ma utoljára látlak én.
Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,
kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!

Jaj, emberek! emberek!
Milyen semmibe veszlek én
        múló életetekkel!
Kinek lehet itt nagyobb
boldogsága a földön, mint
amit adhat a látszat, mely
látszik, s látszva enyészik?
Gyász példád van előttem, gyász
sorsod démona, Oedipus!
        és boldognak az ég alatt
senkit se dicsérek.

Fölhágtál az orom felé,
ijjad célba feszült a dús
        boldogságot elérted!
Ég adta, lebirtad a
horgaskörmü dalos leányt;
vészben szomoru városunk
élén mint torony álltál!
És azóta te vagy király
országunkban, a legnagyobb
        tisztesség a tiéd, a nagy
Thébában uralkodsz.

De most tenálad
        nyomorultabb ki van?
Ki él jobban a vad
        Végzettel egy
fedél alatt? óh változás!
Óh jaj!
        Oedipus dicső feje!
Ugyanaz a rév
nyilt meg, ugyanegy
asszony öle nyilt
apának és fiunak!
Jaj nyomorult, hogy türhetett
        eddig is ős hazád röge?
Apai föld
        hogy viselt a hátán?

Nyomodba ért a
        mindent látó Idő,
törvényt tart a sötét
        szerelmeken
a szülött és szülő között.
Óh jaj!
        Láios szegény fia!
Bár ne láttalak
volna sohase!
Hangosan sirok:
Senkiért se sírtam így,
mint ma teérted, mert te adtad
        vissza belém a lelket hajdan
s bús szemeink
        álmát is visszahoztad.

Óh városunknak mindig tisztelt nagyjai:
mit kell most hallanotok, mit kell látnotok,
mily fájdalmat kell éreznetek, hogyha még
előttetek Labdakos ősi háza szent!
Mert sem az Ister, sem a Phásis árjai
nem moshatják tisztára ezt a házat, oly
iszonyt rejt, s tár elétek majd, nem kényszerü,
hanem önkénytes fátumot: de nincs csapás
szörnyübb, mint amit ember önmagára mér.

Amit eddig tudunk már, semmi borzalom
nem hiányzik abból se: mit mondhatsz te még?

A felséges Iokasté meghalt! Ennyi az,
mit első szóval mondhatok, hogy rögtön értsd.

Óh szerencsétlen asszony! és mi ölte meg?

Maga magát. De ami legkeservesebb,
nem tudhatod: csak aki látta, tudja azt.
Mégis, ahogy emlékem egyre festi még,
hallgasd meg a szegénynek szenvedéseit.
Mint bánatától megzavart, rohant a nagy
csarnokon át, be egyenest a hitvesi
ágyhoz, tizujjal tépve bomlott fürteit.
Mihelyt beért, magára csapta ajtaját,
a rég halottat kiáltozva, Láiost,
régi szerelmét, és a baljós foganást,
amely megölte, őtmagát pedig saját
fiára hagyta, annak szülni szörnyü fajt.
Ágyát is, melyben szülte, kétszer átkozott,
férjétől férjét, s gyermekétől gyermekét.
Hogy azután mi módon halt meg, nem tudom:
mert Oedipus üvöltve tört be s igy nem is
láttuk többé királynénk vergődéseit,
csak őt bámultuk, hogy rohan föl és alá.
Rohant és tőlünk kardot kért, majd asszonyát
kérdezte, ki nem asszonya volt, mert neki
s gyermekeinek egyformán az anyja volt.
Addig őrjöngött, mignem hozzá vitte egy
isten - mert ember nem vezette senki ott.
Szörnyet hördülve mintegy titkos jel nyomán
ment a szárnyas ajtónak, kiemelte azt
sarkaiból, és a szobába beesett.
S megláttuk a királynőt. Ott függött szegény,
nyaka körül egy kötél hurka. Ahogy őt
észrevette, rettentőt jajdult a király,
ugy oldta meg a hurkot. És mikor a holt
földön hevert, iszonyu látvány várt reánk.
Mert letépvén az aranyból vert kapcsokat,
melyek fölfogták a királynő köntösét,
fölkapta s szeme golyójába szurta, igy
kiáltva: "Nem láttátok, miben éltem én,
nem láttátok, mily rémségeket tettem én,
ne lássátok most, kiket oly jó látnotok
s kiket legjobb lett volna sohse látnotok!"
Igy nyögve és pilláit fölemelve szurt
és ujra szurt. Vérrel festette arcait
kifolyt szemének vére, és nem csöppeket
csurgatott rajta végig: zápor volt a vér
az ő arcán, fekete zápor és vihar.
Óh szörnyűség! ketten okoztak ott halált,
férfi és asszony, s ketten szenvedtek halált.
Máig igaz szó volt s régi szó e ház
felől, hogy "áldott"; mától fogva rajta már
halál, jaj, átok, szégyen, és a szomoru
szavak más szennye - egy sincs ami nem tapad.

S hogy csöndesült meg kínja? Hogy van most szegény?

Most azt kiáltja, nyissanak kaput, hogy a
thébai népnek megmutassák azt aki
apját megölte, s anyját - el se mondhatom!
Most önmagát száműzi, többé nem marad
házában, - mint kit maga-szabta átka sujt.
De támaszra és vezetőre van neki
szüksége - máskép hogy viselje el baját?
Mindjárt te is meglátod. Nyilnak a kapu
zárai már: és oly jelenet jő eléd,
mely ellenségben is szánalmat keltene.

Óh emberi szem bús réme! Kinok
kinja! Soha még nagyobb kinokat
nem láttam én. Milyen őrület
szállt meg, nyomorult? Mely isten ugort
rá legnehezebb ugrásaival
bús végzetverte fejedre?
Ajjaj, te szegény! Még látni se jó
téged! Pedig én mennyit akarnék
kérdeni tőled, tudni felőled!
de borzalom fog előled.

Ajjaj, ajjaj, boldogtalan én!
Hol járok a földön? Merre száll,
kikhez jut el ajakamról a hang?
Óh jaj, sorsom, mire vittél?

Még sohse látott, sohse hallott bajba vitt.

Óh vak homály
ködje, szememre borult örök éjszaka,
névtelen, reménytelen,
        végtelen!
Jaj! Jaj!
S még egyszer jaj! jaj! Sebeim fulánkja és
sorsom emléke együtt rontanak reám.

Nem is csoda, ha annyi bajaid között
kétszer nyögöd és kétszer érzed kínodat.

Baráti szív,
csak te maradsz ma is oldalamon: hiven
ápolod szegény vakot:
        gondozod.
Ugy, ugy!
Tudom, hogy itt vagy, tisztán hallom hangodat
s megismerem, habár sötétben járok én.

Óh szörnyű tett! Hogy bírtad igy kioltani
szemed fényét? Mely isten izgatott reá?

Apolló, ki más,
        Apolló adott
száz bajomnak ily
        végső teljesedést.
De nem más szúrta ki szemem, csak én, csak én magam.
Mit ért a szem nekem,
ha látva sem láthattam volna semmi jót?

Biz ahogy mondod, úgy igaz.

Mi még amit
        láthatok,
hallhatok, szerethetek,
mi öröm érhet még, barátaim?
Óh vezessetek el messzire, földetek
bús fertőzetét, messzire, híveim,
átkos életemet. Nincsen nálam akit
jobban gyűlöl az ég.

Boldogtalan! mert lelked époly szörnyü, mint
a sorsod. Bár ne tudnék rólad semmit én!

Átkozott aki
        megoldotta zord
bérci réten csöpp
        lábaim kötelét
és megmentette életem: nincs benne köszönet!
Ha akkor meghalok,
magamnak sem, nektek sem lennék ily teher.

Én is azt jobbnak tartanám.

Sem agg apám
        gyilkosa
nem lehetnék akkor én,
sem annak férje, ki világra szült.
Most istentelen és bűn fia, az vagyok,
mocskosan szüleim ágyán osztakozó.
Hogyha a rossznál van valami rosszabb még:
nékem adta a sors.

Nem tudom, hogy helyesleném bús tettedet:
jobb volna tán nem élned, mint hogy vakon élj.

Ne mondd hogy nem legjobban tettem azt amit
tettem, és ne adj nékem ily tanácsokat!
Mert nem tudom, ha látnék, hogy néznék apám
szemébe majd, ha alvilágba szállok én,
se szegény anyáméba, mivel ellenük
olyan bünt tettem, amilyenre nincs biró!
Vagy azokat kivánjam látni még, akik
úgy lettek, ahogy lettek, gyermekeimet?
Óh nem, az én szememnek már nem kellenek
sem ők, sem ez a város, sem a bástya, sem
az istenek szobrai, melyektől magam,
ki egymagam voltam Thébában legkülömb,
tiltottam el magamat, és mindenkinek
meghagytam, hogy lökjék ki házukból a gazt,
kit a Láios vére bélyegez, s az ég.
És nektek is még hogy lehetne szégyenem
nyilt tudatával nézni szemetek közé?
Sehogyse. Sőt ha hallás forrásának is
volna zsilipje, nem haboznék percre sem
oly teljesen elzárni gyászos testemet,
hogy se ne lássak, se ne halljak. Édes a
lelket a szenvedéstől messze tartani.
Óh jaj, Kithaeron, mért fogadtál lombjaid
közé? Mért nem öltél meg rögtön? hogy soha
ne tudta volna senki származásomat.
Óh Polybos, Korinthos és te őseim
vélt palotája, mért tápláltál engemet?
szép bőr alatt csufságok gennye voltam én!
s most látszik már, hogy gazok közül nőtt a gaz.
Óh hármas ösvény, tölgyeserdő, sürü völgy
s te szurdék, ahol összejő a három út,
kik fölittátok ujjaimról csorduló
vérét apámnak: emlékeztek, köztetek
mit tettem én? S még idejőve azután
mit tettem itt?! Óh szerelem, óh szerelem!
mely szültél engem, s megszült magvadat megint
méhedbe fogva vetettél világra szörny
testvér-apát, apával-testvér gyermeket,
fiával feleség-anyát; és ami csak
lehet emberi kötelékben borzalom!
De szólni sem szép arról amit tenni rút:
az istenekre, rejtsetek hát engem el
messzire innen, öljetek meg, dobjatok
tengerbe, hogy ne lássatok többé soha!
Tegyétek meg, ne átalljátok átkozott
testemhez nyulni: nincs ok félni, mert amit
szenvedek én, el nem viselné úgyse más!

Kivánságodban cselekedni és okos
tanácsot adni épen jókor jő Kreon,
helyedben városunk egyetlen őre már.

Óh jaj, milyen szavakkal szólítsam meg őt?
mit várhatok jogossan tőle? - mert imént
igazságtalan voltam hozzá és gonosz.

Nem jöttem gúnyolódni rajtad én, se mult
sérelmeket szemedre hányni, Oedipus.
De ha nem néztek emberekre, emberek,
tekintsétek legalább a nagy Hélios
mindent dajkáló lángját, és ne hagyjatok
nyilt téren ilyen átkozottat, kit se föld,
sem égi zápor, sem a napfény nem tür el.
Vezessétek rögtön a palotába őt:
mert nem való, hogy más valaki, mint rokon,
lássa és hallja rokonának kínjait!

Az égre, már ha reményemen fellül ily
jó vagy irántam, aki legrosszabb vagyok:
hallgass rám, kérlek: érted és nem magamért!

Mily kivánságot unszolsz teljesítenem?

Vess engem e városból messze mielőbb,
vad földre, hogy ne halljam emberek szavát!

Megtenném, hidd el; csakhogy legelőször az
istentől kell itt megkérdezni, mit tegyünk?

De hisz ő már világos szóval veszni szánt
engem, mint apagyilkost és szentségtelent.

Mondott ilyesmit. Mégis, ahogy most vagyunk,
jobb isteni tanácsát ujra kérdeni.

S ily nyomorultért kérdenétek szent szavát?

Legalább a szent szóban te is bízni fogsz.

Benned is bizom, s bizalommal fordulok
hozzád: temesd el illőn aki odabenn
maradt: meg is kell tenned ezt testvéredért.
De ezt az ősi várost arra ne itéld,
hogy átkommal lakója legyek eleven:
hadd lakjam a hegyek közt, ahol áll hires
Kithaeronom, amellyet apám és anyám
még életemben választottak síromúl,
és haljak úgy, ahogy ők gondolták el azt!
Bár jól tudom, betegség vagy más ily halál
nem ölhet meg: hisz nem kerültem volna el
hajdan sem azt, ha nem rosszabbra szán a sors.
De menjen már, amerre indult, végzetem!
Fiúgyermekeimmel szinte ne törődj
sokat, Kreon! hisz férfiak, s akárhová
vetődjenek, nem lesz hiányban életük.
De van két szegény leánykám, kiknek soha
nem teritettek eddig asztalt nélkülem,
soha külön; s ha volt királyi jó falat
ajkam számára, abból nékik is jutott:
vedd őket gondjaidba, s engedd meg nekem
könnyek között utolszor átölelni még!
Ne késsél,
nemes király: ölelve őket az hiszem,
époly enyémek, mint mikor még láttam is.
Az égre!
mit is beszélek? Hisz már két kis édesem
sirását hallom! Óh hát megsajnált Kreon,
kiküldte hozzám drága gyermekeimet!
Kiküldte!

Igen, én gondoskodtam erről. Mindig úgy
szeretted őket: tudtam, örömödre lesz.

Légy boldog hát, és legyen fáradságodért
az istenség jobb őriződ, mint volt nekem!
Kislányaim, hol vagytok? Jertek ide, hogy
elérjenek testvéri kezeim, e bús
kezek, melyek tették, hogy így kell látnotok
szegény apátok egykor oly fényes szemét!
Óh jaj, nem-látva és nem-tudva lettem én
apátok attól, aki szült rég engem is!
S ha nézni többé nincsen szemem, legalább
siratlak, elgondolva, milyen keserű
élet vár rátok künn az emberek között.
Mily ünnepség, micsoda összejövetel
lehet a nép közt immár, ahonnan ti nem
sirva jöttök majd vissza, mulatság helyett?
És ha eladó-sorba fogtok jutni még,
ki lesz aki vállalja, szegény gyermekek,
azt a sok szégyent s átkot, ami szüleim
s szüleitek miatt titeket érni fog?
Mert mily átok hiányzik itt? Apátok az
apját megölte, anyját meggyalázta, és
abból a földből fakasztott föl titeket,
ahonnan egykor önnön élete fakadt.
Ez mind nektek lesz szégyen. S ki vesz nőül így?
Senki, szegények, senki! Szinte bizonyos:
szüzen fogtok fonnyadni majd és szárazon.
S te óh Menoikeus fia, ki egyedül
maradsz most atyjuk - mert mi kiktől életet
kaptak, meghaltunk mindaketten - el ne hagyd
rokonaid szegényen, bolygva, férjtelen,
ne tedd enyémmel egyenlővé sorsukat!
Könyörülj rajtuk! Lásd, ily ifjan semmijük
nincs már, csak ami tőled juthat még nekik.
Igérd meg, nyujts kezet rá, óh nemes rokon!
Tinektek sok tanácsot adhatnék, szegény
gyermekeim, ha értenétek; így csak azt
kivánom: bárhová vet a sors élni: jobb
sors legyen az, jobb élet, mint apátoké!

Már elég a könnyek árja: menj a házba vissza most!

Menni kell, bár válni kínos.

                                               Mindennek van ideje.

És tudod, mivel megyek?

                                           Mondd! Majd ha hallom, megtudom.

Avval hogy más földre küldesz.

                                                      Istené a számüzés.

Minden isten gyűlöl engem.

                                               Akkor vágyad teljesül.

Gondolod?

                    Én sohse mondom azt, amit nem gondolok.

Hát vezess már messze, messze!

                                                       Jöjj, ereszd el lányaid!

Óh ne vedd el tőlem őket!

                                            Mindent bírni ne akarj:
ami eddig a tiéd volt, nem kisér már sírodig.

Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oedipus,
ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király,
minden polgár írigy szemmel leste boldogságomat:
s nézzetek, mily rettentő sors hullámába hulltam én!
Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, mig élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.

Vak aggastyánnak lánya, mondd, Antigoné,
mely tájra értünk, milyen nép várossa ez?
Ki fogja ma fogadni szegény bujdosó
Oedipust fukar adomány morzsáival?
Keveset kérek, s kevésnél is kevesebb,
amit kapok, de ennyi ép elég nekem,
mert megtanitott türni a sok szenvedés,
az átélt hosszu évek és a büszke sziv.
De nézz szét, lányom, s pihenőhelyet ha látsz
itt a nyilt uton vagy egy szent liget hüsén,
állits meg és ültess le. Meg kell tudni már,
hol vagyunk? Mert idegenek vagyunk mi itt,
s csak a bennlakók mondhatják meg mit tegyünk.

Apám, te szegény Oedipus, utunk előtt
nagy tornyok állnak, úgy látom, városkapuk,
s ez itt bizonnyal szent hely. Telenőtte dus
borostyán, szőllő és olajfa. Lombja közt
sürün rebbenő csalogány zengedezik.
Hajtsd itt az érdes kőülésre tagjaid.
Korodhoz képest, amit tettél, jó nagy út.

Ültess le hát és gyámolítsd szegény vakot.

Értek én ahhoz. Megtanított az idő.

S meg tudod-e mondani, hol álltunk meg így?

Athént tudom, de pontosabban nem tudom.

Valóban, minden utas Athénről beszélt.

Menjek kérdezősködni tán, milyen hely ez?

Menj, gyermekem, ha ugyan lakható vidék.

Lakják. De nem kell messze menni. Ott jön egy
ember felénk. Úgy látom, éppen erre tart.

Erre tart? És gyorsan jön-e? Közelg-e már?

Sőt itt is van már. Úgyhogy amit mondani
jónak látsz hozzá, mondjad, mert előtted áll.

Óh idegen, mert hallom e lánytól, aki
kettőnk helyett lát, hogy felénk jössz, épp nagyon
jókor, hogy megmondd nékünk, amit nem tudunk -

Ne szólj tovább, míg el nem hagytad e helyet:
oly földön állsz, melyet taposni nem szabad.

S micsoda föld ez? Melyik isten birtoka?

Ez szűz még, és nem lakják, mert úrnői a
szörny istennők, a Föld és Éj leányai.

S minő szent névvel kérhetném kegyelmüket?

Mindentlátó Eumenidáknak mondja e
táj népe őket: másutt más név járatos.

Fogadják hát az esdeklőt irgalmasan:
mert én e helyről többet el nem távozom.

Mi az? Mit mondasz?

                                     Így rendelte végzetem.

Kitiltani nem merlek, míg hírt nem viszek
a városba, és utasítást nem kapok...

Az istenekre, idegen, ne vesd meg a
bujdosót, és ha hozzád fordul, válaszolj!

Kérdezz! Éntőlem nem fog érni megvetés.

Mondd hát, hová jutottunk, s mi e táj neve?

Hallgass rám, s megtudsz mindent, amit én tudok.
Itt ez az egész környék szent, mert védi a
dicső Poseidon és a tűz-hozó titán,
Prométheus. A föld, melyet tiporsz, ahogy
hivják, a "tartomány érctalpú küszöbe",
Athén bástyája; s köröskörül a mezők
kérkedve vallják ős fejedelmüknek a
lovas Kolónost: annak hordja egy-közös
névvel nevezve valamennyi a nevét.
Ilyen hely ez, jövevény! S nem szavak, hanem
ősi szokások őrzik mind e hagyományt.

Tehát emberek élnek itt, s lakott hely ez?

Igen; s az isten neve lett a nép neve.

Királyuk van, vagy a többség uralkodik?

Athén királya az egész vidék ura.

S kié Athénban a jog és a hatalom?

Théseusé, mert apja, Aegeus, halott.

Elmenne hozzá egyikőtök hírnökül?

Jelentést tenni? Vagy tán ide hívja őt?

Nagy haszna lesz belőle, ha kicsit segít.

Mily hasznot várhat oly embertől, aki vak?

Ha szólok, a szavaim nem lesznek vakok.

Tudod mit, hogy ne csalódj, idegen? Mivel
látszik, nemes vagy, bármily szerencsétlen is,
pihenj még itt, hol megtaláltalak, míg én
jelentést teszek. Nem a városban, csupán
a környéken-lakóknak. Hadd döntsék el ők
maradj-e nálunk, vagy menj utadon tovább?

Mondd, kislányom, elment már az az idegen?

Elment már, úgyhogy bátran beszélhetsz, apám,
mert nincsen a közelben senki más, csak én.

Óh szörnyűarcu istennők, ha már a ti
földetek ez, hol legelőbb ültem le itt,
ne legyetek szigoruak irántam és
Apollóhoz, ki sok rosszat jósolt nekem,
de azt mondta hogy végre enyhülést lelek,
s elérek vándorlásom végéhez, mikor
istennők földje lát vendégül engemet.
Ott elpihen majd fáradságos életem,
szerencsét hozva arra, ki befogadott,
s átkot hozva mindenkire, ki elűzött.
És jelnek, hogy a jóslat teljesül, igért
földrengést és mennydörgést és villámokat.
Most látom, hogy nem véletlen, csaló madár,
hanem olyan, akit ti küldtetek, hozott
e szent ligetbe: így kerültem én, kinek
nincs borom, rögtön tihozzátok, kik a bort
megvetitek, s ültem azonnal a ti szent,
goromba lépcsőtökre. Adjatok azért,
istennők, a jós-szózat értelme szerint
megoldást életemnek és befejezést!
Hacsak nem véltek méltatlannak erre, mert
sorsom a földi sorsok utolsója volt.
Halljátok, ős sötétség édes lányai,
halljad, Athena, nagy Pallasról nevezett,
legdicsőbb város minden városok között!
Óh szánjátok meg Oedipus boldogtalan
árnyát: mert árnya már csak annak, aki volt.

Maradj most csöndben. Jön felénk már egy csapat
nagy kortól aggott ember, s fürkész, merre ülsz?

Néma leszek. Vezess az útból félre s rejts
a liget fái közé, hadd halljam, miről
beszélnek. Aki jól figyel s mindent megért,
az tud csak lenni tetteiben óvatos.

Ki volt? Hova lett? Keresd meg!
Merre futott, hova tünt a vakmerő vén?
Óh, a szemtelen agg vendég!
Kérdezzük, lessük őt!
Kutassad mindenütt!
Nem földink! Csavargó,
        aki messziről
jött hozzánk! Soha másképp nem
lépett volna a zord szüzek
szüz berkébe, kiket névvel
mondani rettegünk:
kik közelében szemlehunyva
járunk, hangtalanul, csupán
néma gondolatunk beszél.
És most jő ez az ismeretlen,
ki előtt nincs szentség,
s akiért hiába kutatja szemem
az egész ligetet,
nem tud nyomára akadni.

Jövök, itt vagyok, látjátok, a szó
a vakok sugara.

Óh jaj, szegény!
Rossz látni ilyent, rossz hallani is.

Ne keressetek törvénytaposót!

Zeus, irgalmazz! Ki ez az öreg?

Ki vagyok? Bizony nem a boldogság
példája, ti környék bölcs urai!
Máskép nem a más szeme őrzene és
nagy szivem apró
gondok miatt nem epedne.

Jajjaj, te szegény vak ember!
Már a világra talán vakon születtél.
S látszik rajtad a hosszú kor.
De én nem engedem
hogy átkod még növeld!
Túljársz a határon!
        Ne hatolj tovább
e füves liget ájtatos
csöndjén át, hol az áldozók
méze csorran a szent patak
habja közé: vigyázz!
Bús idegen, balgán ne vétkezz!
Tartsd távol magad, óvakodj!
Lépj ki! Messzire mentél már!
Hallasz-é, nyomorult bolyongó?
Ha szavamra hallgatsz,
a tilos ligetet hagyd el s jere ki,
hol szólni szabad:
ott szólj hozzám, de előbb ne!

Lányom, lányom, mitévő legyek?

Azt kell tennünk, mit az ittlakók
kivánnak. Hallgass rájuk, apám!

Fogd kezemet hát.

                              Már vezetlek.

Ne bántsatok már, idegenek!
Megyek már, szótfogadok már.

S akkor, öreg, ha földünkön akarsz
maradni: senkisem űz el.

Még menjek?

                        Előre, bátran!

Még?

         Lépj vele, lány, vezessed:
te látod a jó utat.

Jer, apám, jere vak lábaddal,
amerre vezetlek én.

Szokd meg, bús jövevény, ha már
messzeségbe vetett a sors:
gyülöld, mit gyülöl, és amit
tisztel a város, tiszteld.

No vezess oda már,
hol büntetlenül járkálni lehet
és mondani szót és hallani szót:
ne harcoljunk a muszájjal!

Itt állj meg és lábad ne emeld
e lépcsős szirt küszöbén túl!

Igy?

Mint hallottad, elég már.

Leülhetek?

                   Itten oldalt
kuporodj le a kövön.

Jere, bizd magad énrám szépen,
lépted hozzám igazitsd.

Óh jaj nekem!

Öreg tested szerető karom
biztos gyámerejére hajtsd!

Óh boldogtalan átkom!

Most, szegény, amíg itt pihensz
üldögélve, beszélj, ki vagy?
Kit igy vezetnek, hánytvetett,
mely haza szült, meséld el!

Hontalan vagyok: de ne kérdjetek.

Miért ne kérdezzünk, öreg?

Nem, nem, senkise kérdjen erről!
Hogy én ki vagyok, tilos kutatni.

Miért?

Átok szült.

Magyarázd meg!

Lányom, mit mondjak ezeknek?

Ki vetett el? Hol a mag?
        Ki apád volt, idegen?

Mit tehetek, gyermekem,
        mit tehetek?

Beszélj, nincs hátra egyéb itt.

Elmondom, úgyse rejthetem el.

Soká habozol, sietve beszélj.

Tudod-é, ki volt Láios?

                                         Óh, óh!

A Labdakidák családja?

                                         Zeus!

Sorsvert Oedipus?

                               Az vagy te hát?

Ne ijedjetek el szavaimtól.

Óh óh, óh óh!

                        Jaj nekem!

                                           Óh óh!

Mi fog itt most jönni, leányom?

Távozzatok el rögtön e tájról!

Amit igértetek, így álljátok?

Nem veri azt meg a sors, aki rosszat a
rosszra felel, s a csalás fizetése csak
újra csalás lehet, az nem öröm soha,
bosszu csak és keserű jutalom. De te
menj utadon tova, hagyd el e tájakat,
menj, ahová visz a lábad, eredj, öreg,
államainkra ne
hozz több bajt, mint ami sújt már.

Jószivü idegenek,
minthogy köztetek agg apám
tette ilyen riadalmat kelt,
ártatlan büne hírét hallván,
szánjatok engemet, idegenek, legalább,
aki csak borzasztó sorsu apámért reszketek untalan
ép szememet szemetekre szögezve, hisz
emberi vér vagyok, egy veletek, hogy a
bus vakot el ne kerülje az irgalom,
esdek előttetek; isten módra
vagytok urunk; mosolyogjon az ajkatokon
nemvárt kegyelem mindazokért, ami szívetek édese:
gyermeketek, feleség, vagyon, istenek!
Nincs hiszen ember e föld kerekén, aki
végzete utjait
olcsón ki tudja kerülni.

Tudd meg, Oedipus lánya, sajnálunk szegény,
s apádat is, hogy annyi balsors üldözi.
De a zord istenektől félve nem merünk
mást mondani, mint amit mondtunk az imént.

Mit ér a jó hír, mit használ az emberek
dicsérő véleménye, hogyha ily hazug?
Mondják hogy Athén város a legjámborabb,
egyetlen, hol a bántalmazott idegen
bajaiban védelmet és segélyt talál.
S számomra hol van mindez? Lám, kicsaltatok
jó menhelyemről, s most elüztök innen is,
pusztán nevemtől félve, mert tőlem ugyan
se tetteimtől nem félhettek. Tetteim
inkább csak elszenvedtem, mint megtettem én,
ha apám és anyám felől kell szólanom,
amiktől borzadoztok. Jól tudom, miről
van szó. Dehát mért lennék én olyan gonosz?
Ők törtek életemre! Ha szándékosan
állottam volna bosszút, sem lennék gonosz.
De én tudattalan jutottam ennyire,
míg ők jól tudva pusztítottak volna el.
Az istenekre kérlek hát, idegenek,
ahogy nevükben elzavartatok, a szent
ligetből, védjetek most! Tiszteltétek az
istenséget - s most nem vennétek semmibe?
Jól tudják ők, halandók közt ki jámbor, és
jól tudják ők, ki a gonosz, s előlük a
gonosznak menekvése nincs és nem lehet.
Ne hagyjatok hát foltot az Athén dicső
nevén, ne pártoljátok, ami jogtalan,
hanem, ha könyörögtem, és biztattatok,
mentsetek is meg! Külsőm elég szomorú,
de ez nem ok, hogy látva bántalmazzatok.
Mert jámbor szivvel jöttem, és áldást hozok
e föld népére. Majd ha a fejedelem,
aki vezér fölöttetek, megérkezik
s kihallgat, mindent fogtok hallani ti is.
Addig ne bánjatok velem kegyetlenül.

Illik, öreg, hogy tiszteljük intelmeid,
mert világosan szóltál, és nem mérted a
szót fukarul. S hogy a fejedelem elé
vigyük a dolgot, abban megnyugszunk mi is.

S hol van az ország fejedelme, bölcs urak?

A városban, hol apja székelt. A követ,
ki minket idehivott, elmegy érte is.

És mit gondoltok, lesz-e oly fontos neki
egy szegény vak, hogy személyesen idejő?

Minden bizonnyal, ha meghallja nevedet.

Dehát ki viszi nevemet hírül neki?

Hosszú út az; de szárnyon jár az utasok
ezer meséje. Ne félj, ő is hallani
fogja és itt lesz. Mert a te neved, öreg,
olyan hires, hogy aki ezt meghallja, ha
mégolyan lassu volna is, sietve jő.

Jöjjön hát, a város javára és az én
javamra. Ki nem kivánná saját javát?

Apám... Mit mondjak?... Mit gondoljak?... Óh Zeus!

Antigoném, mi történt?

                                        Egy nő jön felénk
sziciliai paripán nyargalva. Nagy,
bőkarimás, thessali divatú kalap
védi a naptól, eltakarva homlokát.
Mit higyjek?
Ő az? Nem ő az? Káprázat játszik velem?
Hiszem is, nem is... Mit gondoljak, nem tudom.
Jaj nekem!
Ő az, nem más! Már felémcsillog a szeme,
amint jön, egyre közelebb; már nem lehet
kétség; Isméné ismerős alakja ez.

Hogy mondtad, lányom?

                                          Lányodat, testvéremet
látom, s magad is mindjárt meghallod szavát.

Óh két kedves név, óh testvérem és apám!
Milyen nehéz volt megtalálni titeket,
s most alig tudlak látni könnyeim miatt!

Te vagy, leányom?

                                Óh, hogy így látlak, apám!

Lányom, eljöttél?

                             S velem jött a fájdalom.

Ölelj meg hát!

                        Ölellek mindkettőtöket.

Lányom s testvérem!

                                    Jajjaj, duplaátku lét!

A mi kettőnké...

                           S én vagyok a harmadik.

Mi hozott ide, lányom?

                                        A rádgondolás.

Látni kivántál?

                         S hírmondónak is jövök
evvel az egy szolgámmal, aki hü maradt.

S fivéreid hol vannak? Mért nem jöttek ők?

Ott vannak ahol vannak... Nagy baj van velük.

Lám hát, akikhez a járás-kelés s a gond
illene, lány-mód honn csücsülnek, mig ti bus
sorsom gondozva együtt szenvedtek velem
helyettük. Ez, mióta gyermekévei
felnőttek, s könnyű teste megerősödött,
folyton velem bolyogva abban él, hogy egy
aggot kisérget, elvadult erdőkön át
mezitláb, étlen törve sokszor az utat,
vagy, küzdve záporokkal és az égető
nappal, rá sem gondol már édes otthoni
életére, csak apja étke meglegyen.
Te meg, leányom, hirül hoztál énnekem,
Kadmos népét kijátszva, minden titkos uj
jóslatot amely rólam szólt, s hiv őrizőm
voltál, mióta szülőföldem számüzött.
S hát most mi hirrel jöttél? Mily vállalkozás
volt, amely otthonodból, Isméné, kicsalt?
Mert, tudom, nem jössz céltalan, s ha megjelensz,
annyit jelent, hogy ujra veszély fenyeget.

Nem egy viszontagságon mentem át, apám,
mig megtaláltam, hol tanyázol, merre jársz,
de erről nem beszélek, mert nem akarom
elmondva ujraélni ezt a szenvedést.
Azt jöttem hirüladni, mennyi baj s zavar
van otthon két szerencsétlen fiad körül.
Kreonnal előbb azon vitáztak, hogy a
trónt átadják, hogy a várost ne érje szenny,
mert tudták törzsük végzetes fertőzetét,
mely átkozottá tette dult családodat.
De később sorsuk és a versengés dühe
egymás ellen vitték a két boldogtalant,
s céljuk lett a királyság és a hatalom.
A fiatalabb, s korra nézve második
az elsőszülött Polyneikéstől a trónt
erővel elragadta és elűzte őt.
De ő - s erről közöttünk egyre több a hir -
völgyes Argosba menekült, ott lelve új
családot, rokonságot, fegyvertársakat.
S most Argos vagy legyőzi dicsőségesen
Kadmos népét, vagy bukva égig emeli.
S ezek, apám, nem puszta és üres szavak,
de szörnyü tények. Jaj, szegény, már mily fokán
szán meg a sors keserveidnek, nem tudom.

Hát azt remélted, hogy lesz óra valaha,
mikor rám is tekintenek az istenek?

Remélnem kell, az újabb jóslatok szerint.

Minők azok és mit jósolnak, gyermekem?

Hogy, élsz vagy halsz, valaha Théba népei
benned fogják keresni üdvösségüket.

Mily üdvösséget várhat tőlem még a nép?

Azt hajtogatják, hogy benned van erejük.

Semmi vagyok, s most lennék éppen valaki?

Az istenség lesujtott és most fölemel.

Ifjan buktam, s vénen emel föl... Igy mit ér?

S tudd meg, ebben az ügyben hozzád jön Kreon
hamarosan. Már nem sokáig késhetik.

S mit fog tőlem kívánni? Magyarázd meg ezt.

Hogy thébai föld közelébe vigyenek,
s kezükben légy, de mégse lépd át a határt.

S mi hasznuk, hogyha földjükön kívül vagyok?

Vészt hozna rájuk, ha nem ápolnák sirod.

Ennyi bizony világos, jóslat nélkül is.

Ezért akarják, hogy szomszédságába jőjj
földjüknek, s ne légy többet a magad ura.

S thébai földdel fogják fedni csontomat?

Azt, apám, apád vére meg nem engedi.

Ne kerüljek hát kezeik közé soha!

Akkor nagy átok fogja Thébát sujtani.

S milyen körülmény hozza az átkot reá?

Haragod, ha majd sirod körül állanak.

S amit mondasz, kitől hallottad, gyermekem?

A küldöttségtől, amely most jött Delphiből.

Igy hát Apollo szózata felőlem ez.

A hazatért thébai küldöttség szerint.

S fiaim közül melyikük hallotta már?

Hallotta mindakettő és jól ismeri.

Gazok! Hallották, s mégsem gondolnak reám!
Mit bánnak engem! A királyság több nekik!

Fáj ez nekem - dehát nem hallgathattam el.

Ne is adják az istenek, hogy a gonosz
viszály valaha köztük kialudna! Csak
az én átkomtól függjön a harc vége, mely
kigyult bennük, s melyre dárdájuk készen áll!
Hogy az se maradhasson nyugton, aki most
bírja a trónt és pálcát, és a számüzött
se jőjjön soha vissza! Hisz ők engemet,
csunyán elüzött apjukat se védtek és
tartottak vissza! Felőlük lehettem én
ős számüzött és kikiáltott bujdosó.
Azt mondhatod, magam kivántam számüzést,
s a város nékem ajándékul adta azt.
Dehát azon a végzetes napon, mikor
oly szörnyen forrt a lelkem, és legédesebb
lett volna, hogyha megköveznek, s meghalok:
akkor bezzeg nem tette senki kedvemet!
Hanem később, mikor már enyhült bánatom,
s beláttam, hogy az elkeseredés maga
minden régi bünömnél jobban büntetett:
akkor, utólag, számüzött a város, és
erőszakkal kizárt magából, és akik
tudtak volna, sajnáltak szólni, fiaim,
értem egy szót, nem segítettek apjukon,
türték, hogy koldusmódra bolygjak szerteszét.
Ez a két lány, bár lány csak, megszerez nekem
amire képes, táplálékot, életet,
biztos menhelyet s gyermeki támogatást;
azok meg a trónt választják apjuk helyett
s királyi pálcát s földet és uralkodást.
Én hát nem leszek szövetségesük, s nem is
fognak ők boldogulni; Kadmos trónusa
nem hoz jót rájuk! Ennyit látok ebből az
uj jóslatból is, összevetve, amiket
régen jósolt Apollo nékem, s mind bevált.
Küldjék hát Kreont utánam nyomozni, vagy
más polgárt, aki városukban tehetős;
ha ti megoltalmaztok, óh idegenek,
s országotok felséges istennői is
pártomat fogják, erős védőt nyer e föld,
s kemény csapások sujtják ellenségeit.

Bizony méltó vagy szánalmunkra, Oedipus,
s lányaid is; de mivel szavaid szerint
a mi földünk védőjének kinálkozol,
fogadj tőlünk egy hasznos figyelmeztetést.

Figyelmeztess, barátom, mindent megteszek.

Az istennőket, kikhez érkeztél, s tilos
földjükre hágtál, engeszteld ki legelőbb.

S mily szertartással tegyem ezt? Oktassatok.

Meríts először tiszta kézzel szent vizet
a forrásból, mely itt örökké csörgedez.

S ha ez megvan, s kimerve már a tiszta viz?

Kancsók állnak ott, mesterkéznek mivei,
koszoruzd meg nyakukat s szopós két fülük.

Lombbal? Vagy gyapjukoszoruval? Vagy hogyan?

Gyenge bárány gyapjából fonj rá koszorut.

Meglesz ez is. S mit cselekedjek még tovább?

Fordulj keletnek, s öntsd ki áldozatodat.

Azokból a kancsókból, amikről beszélsz?

Hármat önts mindből: de a végsőt fenekig.

S mondjátok még, mivel töltsem őket tele?

Vizzel és mézzel. Borból ne keverj közé.

S mikor a sötét pázsit ezt beitta majd?

Tégy rá kétkézzel fogva háromszor kilenc
olajfaágat: s mondd el rajta az imát.

Halljam előbb az imát. Ez legfontosabb.

Kik Eumenidák vagyok, azaz Kegyesek,
legyetek hát az esdeklőhöz kegyesek!
Ezt imádkozd magad, vagy imádkozza más
nevedben, halkan sugva és nem hangosan.
Aztán, nem nézve hátra, távozzál. Ha ezt
megtetted, bizalommal fordulok feléd,
máskép nem mernék benned bizni, idegen.

Halljátok, lányok, vendéglátóink szavát?

Hallottuk, és most rendelkezz, hogy mit tegyünk?

Nekem már nem való ez. Gyönge is vagyok,
vak is vagyok: két baj közé rekedtem én.
De menjen egyikőtök és intézze el.
Mert jól tudom, hogy tiszta lélek egy elég
ezer helyett, ha áhitattal vezekel.
De végezzetek gyorsan és ne hagyjatok
engem magamra, mert már nincs elég erőm
segítség nélkül vánszorogni, egyedül.

Megyek hát és elvégzem én. Előbb csak azt
kell még megtudnom, hol találom a helyet.

Ezen a részén a ligetnek. Hogyha nem
lelnéd föl, lesz ott, aki útba igazít.

Indulok is már. Antigoné, te pedig
vigyázz apánkra. Akinek szüleivel
van gondja, nem tarthatja fáradságnak azt.

Szörnyü bár, idegen,
        rég nyugovó
        bánatokat
        visszaidézni,
        mégis csak tudni szeretném -

Mi izgat?

Nagy bánatod tehetetlen átka
s a végzet, amely veled jár.

Vendégszeretet nevében
ne költsed szégyenem ujra.

Csak amit a hír sohase szünve
ugyis beszél: igazitsd igazzá!

Óh jaj!

Ne tagadd meg, kérlek!

Jaj, jaj!

Én is megtettem, amit te kivántál.

Bün terhét viselem.
        Én szabadon
        tettem a bünt.
        Tudja az ég azt!
De mégse magam akartam.

Hogyan hát?

Tudtom-kívül gonosz ágyba szörnyü
násszal nyügözött a város.

Úgy halljuk, tennen anyáddal
lett hirhedt ágyad iszonnyá.

Jaj, hallani ezt több a halálnál,
barátaim!... S ez a két lány, lányom -

Mit szólsz?

Gyermekem és bünöm.

Óh Zeus!

Vélem egy anya szülte mindkettőt.

Ezek hát vérbeli magzataid?

S a saját apjuk testvérei.

Jajjaj!

           Bizony jajjaj és ezernyi bonyodalmu baj!

Szenvedtél -

                       Óh, örökös kínokat!

S mit tettél?

                     Semmit.

                                    Akkor hát?

                                                       Olyan jutalom
ért a hazámtól, amit soha semmivel
én szerencsétlen meg nem érdemeltem.

S kezedtől hullt el... iszonyatos...

Mi az? Mit akarsz megtudni még?

Apád.

Jajjaj! Új sebet a sebre másodikat ütsz!

Megölted -

                   Meg. De van arra is -

Mi van rá?

                   Mentség.

És mi az?

                                                  Megmondhatom.
Mert ha, se vélve, se tudva, megöltem is,
önvédelemből tettem, akaratlan.

Itt áll királyunk, Théseus, már, Aegeus
fia; hívó szavadra jött és megjelent.

Sokaktól már régóta hallva szemeid
véres romlását s rádismerve, Láios
fia, az első hírre, most arról, amit
jövet hallottam, mégjobban rádismerek.
Ruhád és zordon arcod bizonyság, hogy az
vagy, aki vagy: sajnállak, Oedipus, s azért
akarom megkérdezni, mit kivánsz, szegény,
tőlem és városomtól, mily kérés, amit
magad s szomoru vezetőd számára kérsz?
Beszélj! Mert nagyon súlyos dolgot kellene
kérned, hogy én ne teljesítsem vágyadat.
Magam is idegenben nőttem, mint te, jól
tudom, mi az. Ha valakinek, énnekem
gyült a fejemre bolygás közben sok veszély.
Nem is tudnék én ilyen bujdosót soha
segítség nélkül hagyni, mint te vagy. Hiszen
magam is ember lévén, én se mondhatom
jobban tenálad enyémnek a holnapot.

Ez a pár szó, amelyet nagy lelked sugott,
Théseus, tőlem hosszas választ nem kiván.
Mert hogy ki vagyok, és ki volt apám, s milyen
földről kerültem ide, magad mondtad el.
Nincs hátra más számomra, mint közölni még
veled, mit kérek - s egy szót hozzá nem teszek.

Közöld hát, hogy pontosan tudjam, mit kivánsz?

Vén testem hoztam ajándékba néked. Igy
szemre nem látszik értékesnek, mégis oly
haszna lesz, amely szép formánál többet ér.

S mi hasznot vélsz idejöttödből jönni rám?

Ma még te azt nem látod, később megtudod.

S mikor lesz hasznos voltod nyilván látható?

Ha majd meghaltam, és te méltón eltemetsz.

Csak halálodra nézve kérsz, s az életet,
mi addig van, felejted? Avval nem törődsz?

Ebben az egy kérésben minden benne van.

Nem sok, amit kérsz, s könnyen teljesíthetem.

Gondold meg: harc lesz ebből, és nem könnyü harc.

Ki fog harcolni? Tán a fiaid? Vagy én?

Erőszakkal akarnak hazavinni ők.

Ha ezt akarják, nem helyes, hogy igy bolyongsz.

De mikor hazavágytam, ők tiltottak el.

Bolond! Nem illik helyzetedhez a harag.

Előbb hallgass meg. Ráérsz leckéztetni még.

Beszélj! Nem szólok, amig mindent nem tudok.

Sok szörnyüséget éltem én át, Théseus.

Családi sorsod ős-átkára célozol?

Nem: avval ugyis hangos a görög világ.

Akkor mi mást szenvedtél oly embertelent?

Sok minden történt velem. Ennen fiaim
üztek el hazám földjéről, kitiltva, mint
apagyilkost, hogy vissza se térjek soha.

Hát mért akarnak akkor hazavinni most?

Mert kényszeriti őket egy isteni szó.

Jóslat? És mivel fenyegetve kényszerit?

Hogy a te néped dulja föl majd földjüket.

És miből kelne népeink között viszály?

Óh Aegeus hü fia! Csak az istenek
nem ismerik az öregséget és halált:
mást mindent összeforgat a zsarnok idő.
Erejét veszti a föld, erejét a test,
meghal a hit, és fölvirul a hitszegés,
örökre nem maradhat szellem ugyanaz
ember és ember, város és város között.
Egyiknél máris, másutt később, a viszony
jóból fanyar lesz, és fanyarból ujra jó.
S ha Théba felől nyájas-szép évad nevet
ma még rád: ezer napot, ezer éjszakát
szül pihenéstelen az egyezer idő,
melyek folytán a jóbaráti kézfogást
dárdaél üti szét talán egy szó miatt,
s akkor majd föld mélyében rejtve pihenő
hideg holttestem issza forró vérüket,
ha Zeus Zeus, és Apollo nem hazug.
De mert titokhoz nem szivesen nyul szavam,
hadd folytatom, amivel elkezdtem. Maradj
igéretedhez hű, és meglásd, nem fogod
mondhatni Oedipusról, hogy haszontalan
lakója lett földednek, ha nem csal az ég.

Király, előbb is országodnak ezt, egyéb
dolgok mellett, igérte már a jövevény.

Ki utasitaná el ily barát szives
jószándékát, kinek hozzá családja még
családommal ősrégi szövetséges is,
s ki mikor istenek nevében kérni jő,
országomnak bőséges viszonzást igér?
Elfogadom hát barátságát, s földemen
megadom a kért menedékhelyet neki.
Ha itt kiván maradni, rátok bizom őt.
Gondoskodjatok róla! Ha pedig velem
akarna jönni - rajtad áll csak, Oedipus!
Választhatsz: én mindenbe beleegyezem.

Óh Zeus isten, áldd meg, aki igy beszél!

Mit óhajtasz hát? Palotámba jössz velem?

Bár mehetnék! De itt kell lennem, itt e hely -

Ahol mi lesz? Rajtam nem mulik semmise...

Ahonnan majd legyőzőm számüzőimet.

Nagy hasznát mondod annak hogyha itt maradsz.

Haszna lesz, ha te is szavadhoz hü maradsz.

Énbennem bizhatsz: árulód én nem leszek.

Nem esküdtetlek, mint akinek nem hiszünk.

Eskü se kötne jobban, mint adott szavam.

Mit téssz hát védelmemre?

                                             Félsz valamitől?

Eljönnek értem...

                             Ezek itt majd őrzenek.

Vigyázz, ha elhagysz!

                                     Mit kell tennem, bizd reám!

Nem birok nyugodt lenni.

                                           Én nyugodt vagyok.

De nem tudod, hogy fenyegettek.

                                                       Tudom azt,
hogy ellenemre el nem hurcol senkisem.
Sok fenyegetés sok haszontalan beszéd.
Indulatból jön, és ha újra a magunk
ura vagyunk, felejtve a fenyegetés.
Bármily vadul kiáltozzák is ők ma, hogy
elvisznek innen, én előre mondhatom,
zord lesz nekik a tenger s nem hajózható.
S még ha nem én védnélek is, azt mondanám,
semmitse félj, hisz Apollo küldött ide.
De igy, meglásd, az én nevem őrizni fog
minden bajtól, ha én nem is leszek jelen.

Hires jó paripák földjére
jöttél, idegen, Kolónos krétás
fényű szirtje alá, ahol
bús-hangos csalogány zenél
sűrün lakva a sűrü cserjét
zöld völgynek alatta,
s sötétszinü dus borostyánt,
s isten tilos erdejét
melybe se nap, se szelek s viharok soha
nem jutnak, a bozótos,
milliónyi gyümölcsü erdőt,
hol körmenetet tart Bacchus, s véle
dajkái, a táncos nimfák.
Itt virágzik a fürtös nárcisz,
égharmata hull rá napról-napra,
istennők koszorúja volt
ősidőktől; a színarany
sáfrány itt ragyog; itt a kóbor
vizek, sosem alvó
Képhisos patak árja, tartja
szintjét, elömölve tág
síkokon át, gyönyörű simasággal a
széles föld messze mellén
dus-termékenyen; és a Múzsák
hün kedvelik ezt a földet; és az
aranyzabolás Aphrodite.

Oly növény terem itt,
        Ázsia sem
        ismeri párját,
sem Pélops szigete,
        dórok erős
        birtoka, nem
        látta virulni.
Ültetni sem kell, kihajt magától.
Az ellenség fél bántani.
Ezen a tájon nő legdusabban.
Hősöket nevelő
        kékszin olajfa.
Azt vén vagy ifjú császár hiába
vágynék tiltani
        s irtani vad
        kézzel: örök szemek őrizik,
az olajkoszorús Zeus
és a kékszemü Pallas.

Van dalolnivalóm
        más is, az ős
        istenajándék,
mellyel városom épp
        leghiresebb,
        dus-erejü
s messze dicsekszik:
hogy ért lovakhoz és tengerekhez.
Óh nagy király, Kronos fia,
te adtad ezt meg nekünk, Poseidon!
Ló nyakára a bölcs
        féket először
tág útjainkon vetette ujjad.
Épígy tengereink
        utjain a
        könnyü hajó kezesen suhan
százláb néreidák nyomán
szállva jó evezőkkel.

Óh annyi dicsérettel dicsért tartomány,
a fényes szóknak tetté kell most gyulniok.

Mi történt, lányom, ujból?

                                             Kreon érkezik
felénk, apám, és kíséret is jön vele.

Most hát, öreg barátaim, tibennetek
van menekvésem utolsó reménye már.

Megbizhatsz bennünk. Öregek vagyunk, de nem
öregedett meg birodalmunk ereje.

Kik e földet lakjátok, nemes férfiak,
szemetek elárulja, hogy jövetelem
váratlan ér, és félelmet kelt bennetek:
ne féljetek, egy rossz szót sem kell szólnotok!
Nincs ellenséges szándékom, hisz öreg is
vagyok már, s jól tudom, ha van Hellasban egy
város erős, ez melybe most jövök, erős.
Azért jöttem, hogy ezt az aggot rávegyem,
jöjjön Kadmos földjére énvelem haza.
Nem egyes ember küldött engem. Az egész
nép bizta ezt rám. S illik is, hogy mint rokon
legjobban szánjam bujdosó rokonomat.
Szegény sorsvert Oedipus, hallgass hát reám,
jer haza vélem. Kadmos egész népe hí,
s így is van rendjén. De legfőkép én magam
hivlak, hisz én volnék a legkegyetlenebb
ember, ha kinod engem is nem kinzana,
látva, mily szánandóan idegen bolyongsz,
s koldulsz és koplalsz, s örökké csak kóborolsz,
egyetlen kisérőddel. Őt is azelőtt
nem hittem volna, hogy még ily nyomorba hull,
mint amilyenbe hullt veled szegény leány,
csak rád gondolva s vak fejedre. Kéreget,
hogy táplálhasson, s férjhez sem megy ő soha,
de az első jöttmentnek könnyű préda lesz.
Oh jaj, miket kell mondanom! Gyalázat ez
reád, s reám, és egész családunkra is.
De nem lehet titkolni a nyilvánvalót.
Hanem te vess fátylat ezekre, Oedipus,
hazánk isteneire kérlek, jer haza,
őseid otthonába; mondj szives bucsut
a városnak, mely szives volt hozzád; de a
magad hazáját többre tartsd, mert az nevelt.

Oh te mindent merészlő, ki mindenbe az
igazság csábos látszatát varázsolod,
miért kisértesz, mért akarsz másodszor is
tőrödbe csalni, mely halálra gyötrene?
Hajdan, mikor családi bajaim között
öröm lett volna nékem a számüzetés,
s kegyként kértem, te megtagadtad tőlem azt.
De mikor a bánattal már beteltem, és
édes lett volna otthon élhetnem megint,
akkor ellöktél és számüztél, akkor a
rokonság bezzeg még eszedbe sem jutott.
S most ujra, látva, milyen nyájasan fogad
e város és nép, eltépnél még innen is,
s szelid képpel mondsz nékem szörnyüségeket.
Az ily tukmált, kelletlen barátság mit ér?
Mintha valaki, amig könyörögsz neki,
semmit sem ád, és segiteni nem akar,
csak mikor aztán állig telsz valamivel,
akkor kezd adni - mikor már a jó se jó...
Volna az ilyen adományban köszönet?
Te is ilyen jótéteményt kinálsz, ami
szavakban szép, valóságban csak rossz nekem.
De leálcázlak, lássák, mily gonoszt mivelsz.
Nem palotámba akarsz vinni engemet,
csak a határon tartanál, hogy városod
le ne sujtsa majd, innen Athénból, a sors.
De nem ezt nyered. Azt nyered, hogy bosszuló
szellemem fog örökre lakni köztetek,
míg fiaimnak földemből csak annyi jut,
amennyi elég arra, hogy otthaljanak.
Ki tudja jobban Théba dolgát, te vagy én?
Én, sokkal jobban: mert bölcsebb, akitől én
tudom, Apollo s apja, maga nagy Zeus.
Te ide jólköszörült nyelvvel és csaló
beszéddel jöttél; csakhogy abból a magad
számára több kár sülhet még ki, mint haszon.
De menj, tudom, hogy szavam rajtad úgyse fog.
Minket pedig hagyj békén, és ne szánakozz
rajtunk, ha mi jól érezzük magunkat itt.

Azt hiszed, abból, hogyha nem hallgatsz reám,
nekem lesz nagyobb károm, és nem teneked?

Nekem öröm már az is, hogy sem engemet
nem tudsz meggyőzni, s ezeket sem itt körül.

Boldogtalan! Nem tett bölcsebbé az idő?
Az öregkor jóhirét meghazudtolod?

Nyelved jól perg; de sohsem igaz ember az,
aki mindenre ékes szavakat talál.

Sokat vagy jól beszélni két külön dolog.

Te persze csupán keveset, de jól beszélsz.

Csak annak nem, ki tenálad nem okosabb.

Menj innen most - ezek helyett is mondom ezt.
Ne zaklass itt, hol élnem rendelé a sors.

Ők legyenek tanuim, hogy' felelsz a szép
szavakra. Csak kerülj egyszer kezem közé!

Ki mer rám kezet vetni, míg ők védenek?

Enélkül is lakolni fogsz keservesen.

Hogyan lakolnék? Mivel fenyegetsz megint?

Egyik lányod már elvitettem az imént:
utána megy majd nemsoká a másik is.

Óh jaj!

            Hamar lesz jajgatásra több okod.

Lányomat elvitetted?

                                    S az vár erre is.

Jaj, most mit tesztek, elhagytok, barátaim?
Elüzitek-e innen az istentelent?

Távozz azonnal, idegen! Sem az, amit
most téssz, sem amit előbb tettél, nem helyes.

Itt az idő! Hurcoljátok el a leányt
erőszakkal, ha önkényt nem megy veletek!

Jaj, szerencsétlen, hova fussak? Ki segit,
isten vagy ember?