MÁSODIK FEJEZET.
AZ ERDÉLYI ÉVEK.
Mária mint ifjabb Bethlen Istvánné.
7. A DÉVAI VÁRKAPU.
DÉVA VÁRA.
A női szív rejtélyeit megoldani nehéz mindenkor, főleg ha e szív mér régóta porrá változott s titkait harmadfél század homálya borítja. Széchy Mária házassága első idejéből nem maradt fenn semmi, ami szívvilágáról tájékozást adhatna. Ama kor magyar hölgyei készségesen forgatták a pennát, sőt talán sűrűbben, élénkebben leveleztek, mint a maiak. Akkor a magánlevelezésnek sokkal tágabb tere, bővebb anyaga volt, mint ma, mert az közvetítette az ország különböző vidékein történő kis és nagy dolgok hírét; ujdonság, pletyka, családi, magán vagy nyilvános eseményekre, a szokásokra és erkölcsökre vonatkozó mindenféle és megbecsülhetetlen feljegyzés kinálkozik a ránk jutott levelekben. Akkor még nem voltak hirlapok, melyek ujdonsági rovata a magánlevelezéstől igen sok anyagot elvont volna. De szívbeli ügyeit a XVII. század magyar hölgye nem igen szokta papirra vetni; fölötte ritka ama korból a szerelmeslevél,[34] s még a férj és feleség közti levelezés is annyira külső formákhoz van kötve, hogy a melegebb érzés csak ritkán csillan át a sorokon. A hitveseknek akkor rendszerint igen komoly közlendőik voltak, s alig maradt terök ömlengésekre, érzelgős áradozásokra. A XVII. századi főrangú magyar nőnek életmódja, levelezése egészen más eszmekörben mozgott, mint franczia kortársnőjéé. A franczia nő akkor már a párisi salonok virága, tele van gyöngéd érzéssel, melynek leveleiben elegáns, választékos nyelven, fínom szellemmel igyekszik kifejezést adni. Viszonyát férjéhez, udvarlóihoz, környezetéhez meglepő nyiltsággal, olykor cynismussal fecsegi el; más dolga nem lévén, tollhoz menekszik az unalom elől, s alig van ama kor franczia társaságának egyetlen nőalakja, kitől gyöngéd vallomás ne maradt volna fenn. De e hölgyek nem csupán önmagukra szorítkoznak; kölcsönösen képet adnak egymásról. A regényíró szabatosságával mutatják be a société egyén felmerülő jelenségeket; ismerjük arczuk vonását, modorukat, taglejtésöket, toillettejöket, kedvteléseiket, társalgásukat, sőt élczeiket és szellemes mondásaikat is. És ha e tekintetben valakire nézve hézag mutatkozik a levelekben, azt bőven kipótolják az egykorú franczia történelmi naplók, följegyzések, emlékiratok.
A magyar hölgy akkori levelezése nemcsak hogy nem ilyen természetű, de ama kor magyar történet- és önéletrajzírói az effélével törődnek legkevesebbet. Férfiakról írnak férfiaknak; a nő legyen bár előbbkelő alak, kevésbé érdekli őket s legfeljebb külső életsorsáról közölnek odavetve némi adatot. Arra azonban, hogy valamelyikről teljesebb képet nyújtsanak, külsejét, arczát, öltözékét, belső egyéniségét rajzolják, alig van az egykorúaknál példa. Széchy Mária az erdélyi fejedelem udvarában már férje előkelő zászlósúri rangjánál fogva is mindenesetre kiváló állást foglalt el. Kemény János, Szalárdi, Bethlen Miklós, akik személyesen ismerték mint menyecskét, vagy mint korosabb asszonyt, Krausz György s egyik-másik krónikás, ki ha nem is látta, de olyanoktól hallott róla hírt, kik bizonyára ismerték, szóval kortársai és a kor memoire-írói a legcsekélyebb adatot sem juttatták reánk külsejéről, alakjáról. Arra a kérdésre: szép volt-e Széchy Mária, mint híre tartja, kortársaitól nem kapunk választ. Gyöngyösi István hangzatos szavakban ünnepli ugyan szépségét s elmondja, hogy a természet «testét szép rendben nevelte.» De ez egészen általános mondás, s különben is költői munkából való, melynek hősnője természetesen más mint szép nem lehet. Még egy másik verselő ruházza föl a szép jelzővel Széchy Máriát.[35] Ez házasélete tavaszkorában látta. Csakhogy nála is fölmerűl a gyanú, hogy csupán csak bókot, hizelgő udvariasságot akart mondani.
De akár felelt meg Mária a női szépség ama tökélyének, minőnek a költészetben találjuk, akár nem, egy mindenesetre bizonyos. Az ifjú hölgy szívesen követte férjét Murányból Erdélybe. Anyjának szigorú, sőt rideg világnézlete, a murányi udvartartás, mely minden előkelőség mellett egyhangú és komor maradt, az élénk leányra kevés vonzó erőt gyakorolt. Az ellentét a puritán anya és az élet örömeire áhitozó leány közt, kik mindketten egyformán önfejűek, akaratosak voltak, azon arányban növekedett, a mint a gyermek hajadonná fejlődött, s midőn az atya meghalt, a két Mária: anya és leánya számára szűk lett Murány vára. Sokáig aligha fértek volna meg egymással, amint nem fértek meg később, mikor a sors újra összehozta őket.
Mária tehát bizonynyal szívesen fogadta az ifjú előkelő kérőt, s első szerelme hevével csüggött a férjen, ki megnyitotta neki az élet virágzó mezejét s fényes, fejedelmi körbe vezette. Akár tizenöt, akár tizenhét éves volt esküvőjekor, szíve kétségkívül még szabad volt, midőn Bethlen Istvánt először meglátta. A legenda, mely mindig a költészet és valóság sajátszerű vegyüléke és pedig a legtöbbször olyan, hogy egy szemernyi igazsághoz a mendemondának egész tömegét fűzi, azt is tudja, hogy Mária még hajadonkorában szerelmes volt Wesselényi Ferenczbe, de atyja erőszakosan elválasztotta az ifjútól, kit akkor nem tekintett leányához illő parthienak.[36] Ez azonban üres mese, 1625-ben, atyja életében Mária még mindenesetre inkább gyermekszámba ment. A következő évben már volt jegyese, még pedig olyan, a kivel meg lehetett elégedve. Wesselényi udvarlására nincs tehát hely élete e szakában. Széchy Máriának első komoly udvarlója, és egyszersmind ábrándjai első hőse vőlegénye volt, a ki utóbb férjévé lett.
Ez a férj a legelső helyek egyikét biztosította neje számára Erdély nyilvános és társadalmi életében. Mikor esküvőjük megtartatott, ifjabbik Bethlen István gróf már tényleg Várad várának főkapitánya volt. E méltóság az erdélyi hadszervezetben s az akkori társadalom kiválóan katonai alakulása mellett az egész politikai életben a legelső állami főtisztségek közé tartozott. A hadak élén a fővezér állt. Utána következtek a főkapitányok. Állandóan szervezett főkapitányság pedig összesen csak három volt, az udvari vagy mezei hadak, a váradi vár és a székelyek főkapitánya. Ha a fővezér csata közben elesett, helyette a sereg vezetését a váradi főkapitány vette át. Mint e tisztség viselője a kis gróf egyik legkiválóbb zászlós úr volt. Rendesen nagy érdemű, kipróbált képességű főurakra bízták e főkapitányságot s a két Báthory, István és Kristóf innen lépett a fejedelmi székbe.[37]
A férj tekintélye a nőt szintén előkelő helyre juttatta a fejedelem udvartartásában. Az ifjú Bethlenék nem laktak ugyan Fehérvártt, mert a férj hivatalos székhelye Várad volt, akkor Kolosvár után Erdély legnagyobb, legnépesebb és legvagyonosabb városa,[38] strategiai tekintetben pedig legelső végháza, az ország s az északkeleti magyar megyék oltalmazó bástyája. Váradon az ifjú házaspár otthonosan rendezte be magát s csakhamar nagyobb házat és több szőllőt vásárolt.[39]
De azon korban az állami tisztségek viselői nem szoktak állandóan hivatalos székhelyükön lakni. Az idők nem is voltak olyan harcziasak, hogy Bethlen Istvánnak folyton Váradon kellett volna tartózkodnia. Nejével együtt nagy jószágain, saját váraiban és kastélyaiban élt s hol itt, hol amott találjuk őket, Ecseden, Vajda-Hunyadon, Déván, Tasnádon. Az ősi Vajda-Hunyad egyik termében, a «stukaturás szobában», a mészből díszesen csinált menyezet közepén még évtizedek multán is látható volt Széchy Mária és férje szép czifrásan készült czímere, tanúbizonyságáúl annak, hogy e tulajdonosai örömest időztek a híres várkastélyban.[40] Sokat voltak Tasnádon is, melynek nemesi kuriáját a hozzá tartozó jószágokkal együtt szintén a feleség hozományából vásárolták meg.[41]
Vidéki birtokaikon telt el idejök java s Mária csak kivételesen, nagyobb ünnepélyek alkalmával jelent meg a fejedelmi udvarban és néha-néha élvezte a fehérvári élet zajos mulatságait. Ez udvart akkor az élvvágyó és ledér brandenburgi Katalin befolyása alatt, ki istenes férje életmódját napjai alkonyán egészen átváltoztatta, épen nem lehet a dicséretes erkölcsök iskolájának mondani. Katalin, mintha nem a csöndes, nyárspolgári Berlinből, hanem Páris kaczér világából kerűlt volna oda, hamar kiforgatta a fehérvári udvart patriarchalis egyhanguságából. A «német asszony» unatkozott öreges, betegeskedő férje mellett. Maga is, idegen kísérete is mulatni, szórakozni akart. Az 1627/8-ki télen, midőn Bethlent nem foglalták el nagyobb hadi vállalatok, az újonnan épített fejedelmi lakban egymást érték az álarczos bálok, jelmezes mulatságok, ballettek, melyek színrehozatalát maga Katalin vezette. Az ifjú nemzedék, mely ilyesmit sohasem látott, megkedvelte ez életet és szívesen időzött az udvar körében. Ez maga még nem volt baj; az akkori erdélyi társadalom nagyon rászorúlt a csiszolásra, finomításra, mert az egykorú szemlélők a szokásokat és modort egészen nyerseknek rajzolják. Strassburg Pál svéd követ pár évvel később azt jelentette haza: «Itt ezeknél a műveletlenség még nagyobb mértékben megvan; szokásaik is igen visszataszítók». A külföldi vendég felemlíti, hogy ez «idomtalan» szokások főleg ünnepélyes alkalmakkor, vendégségeknél, mulatságoknál érvényesülnek, a mikor «mód nélkül dőzsölnek» s fa- és cserépedényekkel rakják meg asztalukat». A mulatságok akkor alig álltak egyébből, mint rettenetes eszem-iszomból, végtelen mennyiségű bornak fogyasztásából úgy, hogy ami e régi szokásokból az alföldön mostanig ránk maradt, szót sem érdemel a kétszáz évvel ezelőtti tivornyákkal szemben. Szakadatlan folyt a pohárköszöntés, s nagy kupákból, öblös serlegekből ittak. Még az apró gyermekeket is lerészegítették, s az asszonyok követték a férfiak példáját. Ama század egyik gúnydala[42] ezt mondatja a korabeli asszonynyal:
Édes komám uram, míg én leány voltam,
A bor szagától is majd csak meg nem holtam,
De minek utána aztán férjhez mentem:
E nagy irtózástól csak könnyen megmentem.
Addig kóstolgattam a bort lassan-lassan,
Megtanultam végre inni hatalmasan.
A boros üveget szintúgy ápolgatom,
Mint egy kis gyermeket ölben hordozgatom.
De ez a gúny nem irtotta ki e rossz szokást s hasztalan rótta meg később Bethlen Miklós[43] kora e rút bűnét és prédikálta a mértékletességet: «ebben a tobzódó nemzetben és legközelebb ebben az életet borral megrövidítő Bethlen-familiában», utalva reá, hogy másfél száz év óta a családnak ő egyedüli tagja, kinek hatvanhét éves korában teste-lelke még ép, egészséges. Amaz időben Erdély volt a magyarság kardja, s az örökös hadakozás az erkölcsök fínomodását, pallérozását kevésbé mozdította elő. Huszonöt évig, 1613-ig folytonos háborúk s rettengő dulások színhelye maradott a bérczes kis ország. Ekkor állt be a szerencsés fordulat Bethlen Gábor alatt, ki pedig folyton hadat viselt. Hanem azért egész 1658-ig, mint Kemény János hazafias elégtétellel hangsúlyozza, «a haza földét ellenség lova lába nem nyomta». A béke korszakában «terjedett vala híre-neve a magyar nemzetnek és birodalma is Erdélynek. Kezdett vala tárházok lenni az erdélyi fejedelmeknek, épültek várak, városok, kastélyok, udvarházak».[44] Ez időben indúlt új fejlődésnek a vagyonosság és vele a szellemi műveltség. Ez utóbbinak a tudományok buzgó felkarolásával s «sok tudós tanító és professor» behivatásával igyekezett Bethlen lendületet adni. Csakhogy ebbeli működésének a későbbi emberöltő élvezte gyümölcsét. Alatta Erdély a magyarság védbástyája és főtáborhelye volt ugyan, de a társadalmi műveltség, a fínom és előkelő modor tekintetében természetszerűen kevéssé haladhatott előre.
Szükség volt tehát nem csupán a szellemi élet fölfrissítésére, melyet a fejedelem idegen tudósok behivásával s magyar ifjak külföldön nevelésével mozdított elő, hanem a szokások nemesítésére is, melyre a fínomabb udvari élet és a vele járó szórakozások nyújthattak volna módot. De ez irányban Katalinnak épen nem voltak nemesebb czélzatai. Mulatni akart, s a példa, melyet a hitvesi hűség terén adott, a közerkölcsök javitását sehogy sem mozdította elő. Egyébiránt az erkölcsi élet korában sem volt kifogástalan. Ugyanez a nemzedék látta egykor Báthory Gábor fejedelem kicsapongó tivornyáit, kiről amaz időbeli ének mondja, hogy:
– – reménysége vala Venus és bor.
A rossz példa hatásait nem birta kiirtani sem Bethlen Gábor első nejének tisztes élete, sem a házasságtörés megfenyítésére hozott szigorú törvények.[45] A hosszas távollét a családtól, a messze földön való gyakori táborozás nagy ártalmára volt a házasélet tisztaságának, s egyes följegyzések, főleg Bethlen Gábor levelei az urak magaviseletéről a táborban, továbbá Kemény János és Bethlen Miklós a közmorált elég alanti fokon állónak rajzolják, habár a nők öltözéke még nagyon kevéssé volt kaczér, mert mint Kemény[46] említi, kivágott ruhát ez időtájt még nem láttak Erdélyen. De a közerkölcsöket nem az ilyen külsőségek befolyásolják. Csak a műveltség, a polgárosodás hozta meg lassankint a javulást. Az emberiség nemcsak az alantibb culturai, hanem moralitási fokról is előbbre halad az idők folyamán. A művelt korszellem egyik kezével folyton fejleszti az erkölcsi érzést, s habár másik kezében Pandora-szelenczét tart, melyből a demoralisatio ezerféle párája száll szerteszét, a munka, melyet félkezével végez, maga is elég a közerkölcsiség fokozatos javítására. Tiszta, szeplőtelen életű, erényes hölgyek voltak mindenkor, még a római imperatorok sülyedésének legelfajultabb idejében is. De átlag véve a közerkölcsiség a múltban alantabb állt, mint ma. A XVII. század franczia hölgyeiről egy jeles író[47] azt mondja: «A nők magaviselete, és pedig azoké, kik születésre, szépségre és szellemre a legkiválóbbak voltak, meseszerűnek látszik, s ösztönszerűleg azt hiszszük, hogy a történetírók rágalmazták őket».
Az efféle asszonyok közé tartozott brandenburgi Katalin, s Bethlen Gábor életének egyik legvégzetesebb lépése a házasság volt, melyet e nővel kötött. Udvarában Széchy Mária erdélyi időzésének első évében fordúlt meg gyakrabban. Utóbb már egészségi állapota miatt kerülnie kellett a nyilvános és zajosabb mulatságokat. Minden odamutat, hogy a két hölgy közt, kik egyaránt szerették az életet, nem valami szívélyes viszony fejlődött. Az ifjú Bethlen István későbbi magaviselete nagynénjével szemben s az a máskép ki sem magyarázható gyűlölet, melyet iránta tanusított, asszonyi befolyásra, neje ösztönzésére vall. De habár a két hölgy nem állt barátságosabb, bensőbb viszonyban, a példa, melyet az idősebbik adott, az ifjabbra nem lehetett nemesítő hatással. Bármi távolt élt is Mária az udvartól, annak gőzköréből eljutott hozzá valami. Eleget hallhatott az ott folyó eseményekről; a szóbeszéd, a pletyka elszivárgott mindenfelé s ez épen nem szolgálhatott előnyére egy fiatal nőnek, kinek igazi nevelése tulajdonképen csak férjhezmenetelével vette kezdetét.
Egyelőre azonban nem forgott fenn veszély. Mária házassága egész idején át ifjui «szelid természete» gyöngédségével simúlt férjéhez, kit «kedvem szerint való szerelmes uramnak» nevez. Bethlen szintén meleg szeretettel ragaszkodott hozzá s sokat hajtott szavára, sőt kedvéért időnként beállt a bornemiszák közé, akkor, ha neje mellől hivatalos teendők el nem szólították. Mikor távol vala tőle, nem bírt mértéket tartani a borivásban, mi pedig a gyönge, «kornyadozó» embernek nagyon ártott. De nem csupán neje, hanem Széchy Györgyné is nagy tekintélyben állott előtte. Az özvegynek öröme telhetett vejében, kinek mint egykorú levelek említik, a messze Murányból szabályozta házas életét. A kis gróf udvarias, előzékeny maradt a murányi rokonság iránt. Levelezésében nem feledkezett meg a sógorasszonykákról; Széchyné iránt pedig igazi hódolatot táplált, teljesítette minden óhaját, még nem eléggé indokolt pénzbeli követelésekben is.
Mária házassága második évében, 1628 folyamán anyának érzé magát. Első gyermeke leány volt, ki a keresztségben Krisztina nevet nyert. Noha az anya ez időben maga is sokat betegeskedett, legbensőbb szeretettel ápolta kedves gyermekét. Mindketten lázban szenvedtek, mely egy évnél továbbá kínozta őket. 1630 nyarán azonban egészségi állapotuk már javult s a kis Krisztina anyja szerető gondozása mellett szerencsésen befejezte a második évet. E tájban Bethlen Gábor halála után a zűrzavaros viszonyok közt anya és leánya leginkább Ecseden időzött. Ez volt egyik legnagyobb és legértékesebb urodalmuk középpontja s mi a mozgalmas időben kiváló súlylyal bírt, Ecsed első rangú katonai erősség volt,[48] mely a Kraszna egyik szigetén épülve, bevehetetlennek tartatott. E mellett magánvár levén, kevésbbé szolgált a támadások czélpontjául, mint például Várad, mely mint állami végvár a megindúlt katonai műveletek közben esetleg ostrom alá is kerülhetett.
A viharos idők nagy részét a család nőtagjai – anya és leánya – Ecsed védő falai közt tölték, míg maga a férj a politikai élet arénáján érvényesítette döntő befolyását s az első pillanattól kezdve mindaddig, míg I. Rákóczy Györgyöt Patakról be nem hozta, Váradot kezébe nem adta, a budai pasától elismerését ki nem eszközölte, s saját atyjával, az időközben fejedelemmé választott idősb Bethlen Istvánnal ki nem békítette, engesztelhetetlen gyűlöletet tanusított brandenburgi Katalin iránt. Bizonyára neje szította benne ezt az érzést. Nem a dicsvágy sarkalta az ifjút, mert nem a maga, hanem egy teljesen idegen ember, Rákóczy érdekében igyekezett a gyűlölt asszonyt a trónról eltávolítani. Míg ő dolgozott, diplomatizált és csatázott, neje és leánya Ecsed falai közt éltek távol a hadi zajtól, de egyszersmind olyan vidéken, melynek nedves légköre egészségüknek nem szolgált előnyére. A leányka harmadik évét nem töltötte be. Anna sokféle betegségek egyike, melyek a gyermekkort üldözik, 1631 nyarán a kis Krisztinát áldozatul ejtette.
A nagy gyászpompa ama kor szokásai közé tartozott, mely szerette a fényt s minden alkalmat megragadott, hogy e kedvtelését szemkápráztató módon érvényesítse. Bethlenék is követték e szokást s a kis Krisztina holttestét fényes szertartások közt adták vissza az anyaföldnek. Ecseden tették ravatalra, oda gyülekeztek minden felől az egyházi személyek: Debreczenből, Váradról, Tasnádról jöttek el a lelkészek és diákok, továbbá a család számos barátja s messze földről a lakosság. A szónokok a gyászközönséget «tekintetes és nagyságos urak, nemzetes urak, serény és gyors vitézlő rend, tiszteletes lelkipásztorok és együgyű község, felső, közép és alsó, belső és külső rendek» stb. megszólítással illetik. Nov. 25-én kezdődött Ecseden a szertartás, hol az első prédikácziót Kecskeméti Mihály, tasnádi lelkész mondotta. Azután a koporsót hat fekete ló által húzott feketével bevont hintóba tették s «tisztességesen nagy sokaságtól kísérve» elszállították Báthorba, hol Bethlen István a Báthoryak régi templomában külön sírboltot építtetett. A báthori piaczon, a város közepett ez alkalomra nagy leveles színt emeltek. Itt Debreczeni István báthori lelkész mondott megható gyászbeszédet a hit vigaszát csepegtetve a kesergő szülők szívébe. Ezután több latin és magyar gyászverset szavaltak el, mire a közönség eltávozott s a koporsó a szolgák felügyelete mellett a szinben hagyatott.
Másnap nov. 26-án folytatták a szertartást s végbement a tulajdonképeni temetés. Reggel ismét a szinbe sereglett a gyászközönség, hol Pécsváradi Péter váradi prédikátor tartotta a gyászbeszédet. «Kit gyászolsz itt álló sokaság? Kin könyvez – kérdi – nagyságos urunk Stephane Bethlen, nemes Váradnak főkapitánya? Kin zokogsz és kesergesz oly igen nagyságos asszonyunk, Széchy Mária? Teljes tele vagyon, jól látom Nagyságtok szomorúsággal és szívbeli bánattal, melynek oka ez egyetlen egy magzatnak véletlen halála és hertelenséggel való kimulása. Nem tagadom, nagy állapotú személyek vagytok, de istentől olyan privilegiumot nem nyertetek, hogy kereszt nélkül éljetek.» A megható szónoklat után kivitték a testet a szinből s Tarczali Péter debreczeni tanító tartott rövid beszélgetést az embernek nyomorúlt sorsáról és állapotjáról. Hadd keseregjem meg – mondá – a tettes és nagyságos néhai Széchy György leánya, tudniillik Széchy Mária magzatjának el nem feledendő világtól való szabadulását. Erre felszólítá a halottat, vegyen búcsút búba merűlt szüleitől. Anyjától a leányka következőleg búcsuzik el:
Te is édes anyám,
Kezedet ki rajtam
Tartod nagy bánatodban,
Sürű könnyhullástól,
Sírás sohajtástól
Tiltsd magad ez órában.
Mert neked is hiszem,
Jövendőben leszen
Részed a mennyországban.
Azután a holttestet megindították a templom felé. A kisdedet még egyszer elbúcsuztatta Maros-Vásárhelyi János. Anyjától ily szavakkal válik meg:
Neked édes anyám
Én hívséges dajkám
Életemnek istápja
Gyenge mivoltomnak
És állapotomnak
Ki valál főoszlopa,
Mit adjak, mit mondjak,
Mert immár elhagylak,
Szivemnek vidámsága.
Bent a régi egyházban még egyszer megállították a koporsót. Keresszeghi István a debreczeni eklezsiának főprédikátora s Magyarországban a Tiszán inneni községek püspöke tartott magyar, Thornai Gáspár lelkész s a debreczeni főiskola rektora latin beszédet, Váczi P. János pedig elszavalta magyar gyászversét, mire a koporsót lebocsátották a családi sirboltba.
Adhat az úr isten
Ki kezében minden,
Ez helyében nektek mást.
E vigasztaló szavakkal végződött az alkalmi költemény, mely a gyászünnepélyt berekesztette. Teljesült-e az itt kifejezésre jutó remény? Valószínüleg teljesült s Mária 1632-ben ismét gyermeket szült, mely azonban csakhamar meghalt.[49] E végzetes évet férj és feleség nagyobb részt együtt töltötte.
A tavaszi hónapokban főleg bábolnai udvarházukban időztek. Többször elrándultak Fehérvárra, s I. Rákóczy György fejedelem, ki trónját főképen a kis grófnak köszönte, hol ebédre, hol vacsorára hívta meg őket. A fejedelem szintén többször ellátogatott hozzájok vendégségre, vadászatra. Künn járt nálok csütörtökön jun. 17-én délután s este a gróf kíséretében tért vissza Fehérvárra. A fejedelmi asztalhoz aznap este sokan voltak hivatalosak. «Két asztalra valának – írja a fejedelem parancsára készűlt napló[50] – jól lehet nem muzsikáltanak, de mindazonáltal vigan tartotta gróf urunk fejedelem ő nagyságát.» Ez az utolsó eddig ismert adat a kis gróf életéből. Szeretre méltóan, derűlt vidámsággal, mely egész egyéniségét jellemzi, búcsuzik el. Azután már csak azt jelentik, hogy a tél folyamán, ott a hol nemrég leánya Krisztina elhúnyt, Ecsed várában meghalt.[51] Neje betegágyánál vala mindvégig s szeretetével, önfeláldozó ápolásával enyhítette meg utolsó perczeit.
Széchy Mária húsz-huszonkét éves korában özvegygyé lett s e pillanattól kezdődik életének hányatott, mozgalmas korszaka. Mert két irányban sújtotta a fiatal asszonyt a borzasztó csapás. Nem csupán a szeretet férjet vesztette el, hanem oly viszonyokba kerűlt, melyek először kóstoltatták meg véle az élet ürömpoharát. Idegen országban, övéitől távol, erős férfi gyámol nélkül maradt olyan családban, mely amaz idők sajátságos jogi s erkölcsi fogalmai szerint nem tekinté bűnnek a védtelen asszony vagyonát lehetőleg megdézsmálni. Apósa, idősebb Bethlen István, valamint sógora Bethlen Péter csakhamar megjelentek nála és azon ürügy alatt, hogy a birtokviszonyokat rendezik, a férj hagyatékára rátették kezöket. Gyermek nem maradt s így volt jogczím az özvegy megrövidítésére. Bethlenék kiméletlenűl léptek föl. «Midőn még ura teteme föld színén lett volna – írja Rákóczy fejedelem[52] – minden szolgáit (id. Bethlen Istvánról szól) tőle elkergette, ijesztéssel, esküvéssel mindaddig forgolódott, Ecsedből kitúrta, megfosztván még attól is, a mi idáig igazán őtet (Máriát) illethette volna».[53] Noha Murányból anyja főemberei, Barna György és Mocsáry István, emberséges, eszes, törvénytudó férfiak Ecsedre siettek, hogy Máriának érdekei védelmében segítségére legyenek, oly hatalmas főúrral szemben, mint az öreg Bethlen István, nem sokra mehettek. Bethlenék minden áron még a temetés előtt és pedig Ecseden akarták az örökség kérdését elintézni, attól tartva, hogy Fehérvárott a fejedelmi udvarban Máriának tekintélyes pártfogói akadhatnak. A fiatal özvegynek engednie kellett. Fájdalma és gyásza által különben is megtörve, kénytelen volt 1633 márcz. 1-én Ecseden aláírni a családi egyezményt,[54] melyet utóbb nemcsak maga, hanem az erdélyi fejedelem is hátrányosnak, igazságtalannak nyilvánított.
Még mielőtt az egyezmény létrejött, megtétettek a temetési előkészületek. Eperjesen rendelték meg a nagy érczkoporsót, melyet több szolga szállított Ecsedre, honnan a holttesttel márcziusban indúlt el a család Gyula-Fehérvárra. A fejedelem kívánatára a nagy Bethlen Gábor mellé tették a korán elhúnytat örök nyugalomra. Márczius 24-dikén ment végbe országos részvét közt a temetés az «öreg templomban», a főegyházban «egész tisztességesen» írja Rákóczy, «nagy solennis pompával» jegyzé föl Szalárdi. Az alkalmi gyászversek közül egy[55] fenmaradt s nemzeti szerencsétlenségkép siratja az ifjú gróf elhunytát. Az országhoz, a fejedelemhez, a család minden tagjához intéz vigasztalást; de tiszteli az özvegy fájdalmát s neki csak ennyit mond:
Hozzád nem is szólok nagyságos asszonyom!
Szomorú özvegység, a kit a földre nyom.
Idegen földön vagy árva, nehéz, tudom.
Második házassága Kun Istvánnal.
Széchy Mária élete drámájának egyik felvonását rekeszti be a férj korai halála. A hősnő maga nagyon kevésbbé zajos szerepet játszott e felvonásban. Jó hitves, gyöngéd anya volt s mint ilyen nem lépett ki igazi világából, a családi szentély csöndjéből. Ritkán emlegetik, de mindig tisztelettel a valóban egykorú – 1627-33. évi – följegyzések.
Élete e szaka mindvégig olyan viszonyok közt telt el, melyek kevés tért engedtek a kisértésnek, az elbukásnak. Fiatal kora, a nevelés, melyet női erényekben tündöklő anyja mellett nyert, a férj, ki minden vágyát kielégíté, a szeretet, melyet gyermeke iránt táplált, zavartalan, boldog családi életre vallanak és férje kiterített holttestével szemben a legdicséretesebb bizonyítványt állítja ki erkölcseiről apósa idősb Bethlen István, midőn magasztalólag említi, «a megmondott Széchy Mária asszony menyemnek eleitől folyvást hozzám megmutatott leányi engedelmességgel való szelid magaviseletét és azt is, hogy az én istenben kimúlt szerelmes fiamhoz tökéletes szeretettel viseltetvén, halála órájáig őtet tisztelte és becsülte». [56] Ez világos és félre nem érthető nyilatkozat, még pedig a legilletékesebb részről. S mégis a század egyik emlékírója – igaz csak huszonöt évvel az esemény után – erős vádat emel Mária hitvesi hűsége ellen. Kemény János önéletrajzában azt állítja, hogy férje életében szerelmi viszonyt folytatott saját sógorával, Zólyomi Dáviddal. Zólyomi, a kis gróf nővérének volt férje s a gróffal is a legbensőbb barátságban élt mindvégig. Sokszor említik és dicsőítik e barátságot a kortársak. Zólyomi Achatesének, Jonathanjának – Saulra czélozva – nevezik Bethlen Istvánt[57] s a két férfiú viszonyába nem keverik a Széchy Mária nevét. Csak huszonöt évvel később, 1657/8-ban, a tatárfogságban elkeseredve a világ s az emberek, a többek közt Wesselényi Ferencz ellen, kinek akkor Széchy Mária neje volt, írta Kemény János művét. Két ízben s mindig röviden emlékezik meg Máriáról.[58] Egy helyen tényleges tévedései könnyen kimutathatók. De nem oly könnyű megdönteni a vádat, melyet Mária mint Bethlen Istvánné ellen emel, mert a női becsület ellen emelt minden vád, bármi könnyelműen van oda vetve, halhatatlan marad s végig kíséri a századokat. Kemény szerint Mária viszonyának híre már kicsordúlt az emberek közén.[59] Ha ez igaz, kétségkívül maga a Bethlen-család szintén tudott róla, ha talán a férj nem, úgy a rokonság, de legalább a megcsalt asszony és atyja, az idősb gróf, kinek tisztes erkölcsi érzetét bizonyára fellázították volna a gyermekei körében folyó efféle botrányok. És akkor képzelhető-e, hogy Máriának épen hitvesi hűségét magasztalta volna, sőt magasztalta volna annak holtteste előtt, a kit ez az asszony meggyalázott? A későbbi években, midőn a Bethlen-család hosszú pörben állt Máriával, az öreg gróf sok minden vádat emel egykori menye ellen. Szemére hányja kapzsiságát, önzését, de arra, hogy elhúnyt férje nevét szégyenbe ejté – pedig a pörpatvar épen a férj hagyatéka körül forgott – sehol a legtávolabbi czélzást sem teszi. Vagy épen ő nem értesűlt volna a szárnyaló hírekről s nem értesítették volna akkor, midőn formaszerű háborúságban állt Máriával? Ez képzelhetetlen s minden a mellett szól, hogy Kemény vagy egyszerűen tévedett vagy szándékosan rágalmazott, a mi e szenvedélyes, gyűlölködő embernél leginkább valószínű.
A temetés után Fehérvárról Dévára vonúlt Széchy Mária. Saját vagyona volt, saját jószágaira huzódott. Mint Rákóczy fejedelem mondja, az idősb Bethlen István magaviselete nem igen csábította az ifjú nőt arra, hogy közelében maradjon. Az egész Bethlen-családban csak egy ember, Zólyomi Dávid, férje kebelbarátja tanusított iránta jó indulatot. Ő kisérte el özvegyi székhelyére Dévára. Ehhez a tényhez fűzi Kemény János gyanusító megjegyzéseit. De akár igazoltak voltak ezek akár nem, Zólyomi alig nehány nap múlva megszűnt Máriára nézve veszélyes lenni. Tizenegy nappal a kis gróf temetése után, 1633 ápril 4-én Rákóczy György elfogatta Zólyomit, ki börtönben maradt, egész haláláig. Az ő egyénisége többé nem szerepel Mária életében. Nem zavarta özvegyi gyászát, visszavonultságát s Kemény János nyugodt lelkiismerettel kézbesíthette volna neki az állítólagos «szerelemleveleket», melyeket a rab hozzája intézett, mert egy élőhalott írta azokat. Mária bizonyára sajnálta a börtönben sínylődőtt, de életútjának további fejlődésére ez az ember nem gyakorolt többé befolyást.
Egészen másra, sokkal jelentőségesebb eseményre, egy szerencsétlen házasságra volt szükség, hogy lényének szenvedélyesebb vonásai előtérbe lépjenek. Élete tavaszán és élete alkonyán gyöngéd, jó hitvessé tette az olyan férj, kiben öröme telt, kit szeretni tudott. De végzete egy rossz pillanatban olyan férjhez fűzte, a kivel megférni nem bírt. Ez összeütközésre, küzdelemre vezetett, melyben Széchy Mária teljesen átváltozott; nem találva a szerelem boldogságát házi tűzhelyénél, kilépett az élet piaczára s ez időtől fogva neve gyakran előfordúl nagy családi pörökben, politikai mozgalmakban épen úgy, mint a chronique scandaleuse zajt keltő eseményeiben.
Magára volt hagyatva fiatalon, előkelő névvel, dús vagyonnal. Nem voltak gyermekei, kiknek szeretetét szentelhette volna. Egészsége visszatért; elérte ama kort, midőn a nő leginkább áhitozza a szerelem örömeit, az ünnepeltetést, a fényt, az élet zajosabb szórakozásait.
De vagyona védelmére is szüksége volt, hogy férfiú álljon oldalán. Az a nagyon megdézsmált érték, melyet az ecsedi szerződés kezén hagyott, szintén veszélyben forgott. Ama korban a nagy vagyon hamar fölébreszté a hatalmasok írigységét, kapzsiságát, mely ellen minden jogintézménynél hathatósabb védelmet nyújtott, ha maga birtokosa képes volt sajátját először nevének súlyával, s ha ez nem volt elég, önerejével megvédelmezni. Széchy Mária hunyadi javait már özvegysége első hónapjaiban komoly veszély fenyegette. A fejedelem vetette szemét a nagy jószágra s megkisérlé megszerzését.[60] Az ecsedi egyezmény végrehajtása szerint sok bajjal járt s ha egyéb nem, ez maga is elég volt arra, hogy Máriát az újabb férjhezmenetel gondolatával megbarátkoztassa.
Már a gyászév leteltével megvolt benne a szándék s valósítását készítette elő ama fontos lépés, melyet 1634 márcz. 13-án tett. Az ecsedi egyezmény ujabb házassága esetére megfosztotta Máriát Hunyadtól és Bábolnától s elhúnyt férje javaiból csak Dévát hagyta meg neki, sőt ezt is csupán élethossziglan, úgy, hogy már örökösei elestek volna e jószágtól. A nevezett napon személyesen megjelent tehát a gyulafehérvári káptalan, mint hiteles hely előtt s ott élőszóval előadott tiltakozásban semmisnek és érvénytelennek nyilvánította az ecsedi szerződést, mint a melyet oly időben, midőn férje még temetetlen, az ő lelkét pedig gyász és gyötrelem övezte, erőszakolták ki tőle.[61]
Ezzel Széchy Mária kilépett a csöndes házi körből, melyben eddig napjai lefolytak. Határkövet jelez életében ez a tiltakozás. Ez időtől fogva folyton beszéltet magáról. Ezuttal a Bethlen-családnak üzent hadat. De tiltakozása mögött már a háttérben ott lappang – a férj. Az újabb férjhezmenetel sugallta föllépését. Ecsed visszaszerzésére nem gondolhatott, a többi jószágok özvegysége idején úgy is nála maradtak. Most elejét akarta venni,[62] hogy második házassága esetén Hunyadot és Bábolnát vissza kelljen adnia. Ez Rákóczy fejedelem óhajainak is megfelelt; neki sem lehetett ínyére, hogy annyi jószág halmozódjék össze a Bethlenek kezén.
A tiltakozást még az év folyamán követte a házasság 1634 november havában Széchy Mária már rozsályi Kun Istvánné volt.[63] A Kun család Szathmárban és a szomszédos megyékben előkelő szerepet játszott; régi, nagy tekintélyű, nagy vagyonú családaink közé tartozott, ámbár országos jelentőségű férfiú nem kerűlt ki kebeléből. István atyja Szatmármegye főispánja volt, István később szintén az lett, házassága idején azonban egyszerű vidéki nemes úr volt, igen erős hitbuzgó protestans «tekintetes jó személyes ifjú úr ember», mint a derék Szalárdi írja.
Mivel nyerte meg Széchy Mária kegyét a jóravaló, de nagyon köznapi ember, ki mint egész élete folyama mutatja, kiválóbb szellemi tulajdonokkal nem dicsekedett, miért cserélte föl a nagyigényű hölgy a fényes Hunyadot, az ősi Dévát a rozsályi szállással, annak magyarázata csak az asszonyi szeszélyben kereshető. Kun Istvánnak vagyona sem csábíthatta, mert a magáé sokkal jelentékenyebb volt, sőt az esküvő tisztes és ünnepélyes megtartásának költségeit is Széchy Mária előlegezte[64] s csaknem egy esztendő tel el, míg a férj a saját jószágai egy részét halála esetére nejének lekötötte. Talán parlagi szépségével bájolta el Széchy Máriát, de nem sokáig, mert a házasság elejétől fogva szerencsétlen volt s férj és feleség közt hiányzott az a lelki összhang, az érzések és törekvések ama rokonsága, mely a boldog házasélet előföltétele. Máriának sem szellemét, sem társadalmi igényeit nem elégítette ki ez az új férj. Két ellentétesebb természet, mint Kun István és neje, bizonyára sohasem élt a rozsályi várban. A nő szokásaiban, kedvteléseiben igazi főrangú hölgy s e mellett épen abba a korba érve, midőn az asszonyban mindinkább előtérbe lépnek a hiúság, a nagyravágyás álmai, midőn leginkább követeli az előkelő színpadot, a hol élete szerepét fény és ünnepeltetés között lejátszhassa. A férj pedig jóra való, de korlátolt elme, ki szereti ugyan nejét, de lelke szükségleteit megérteni nem képes, s talán mást sem keres benne, mint jó gazdasszonyt, még pedig egy vidéki nemesi háztartás számára, mely nélkülözte a nagyúri élet minden külső pompáját, kényelmét.[65]
E házasság nem vezethetett másra, mint catastrophára. Nem volt szükség, hogy egy harmadik személy idézze föl azt. Nem is igen szerepel benne harmadik személy, szerető vagy cselszövő képében. Az asszony maga elég erélyes volt, hogy véget vessen egy tarthatatlan állapotnak, melybe a sors gonosz szeszélye vagy saját könnyelműsége sodorta. Eleinte még előkelő ismerőseivel próbált férjére befolyást gyakorolni. Mikor erdélyi birtokain járt, elpanaszolta baját. Rákóczy fejedelemnek s nejének Lorántffy Zsuzsannának, kik többször közbevetették magukat, de sikertelenűl. Az okos fejedelemasszony hamar belátta, hogy a bajt orvosolni nem lehet.[66]
Mária elkeseredését fokozhatta az a tapasztalás, hogy bonyodalmas birtokviszonyai rendezésében, megtámadott vagyona védelmében férjének vajmi csekély hasznát veheti. Második házassága óta folyton harczban állt a Bethlen-családdal és pörpatvara 1636-ban, midőn a Bethlennek fegyvert fogtak Rákóczy ellen, egész politikai jelentőségre vergődött s neve váltig említtetik a küzdő felek polémiáiban, a hivatalos okmányokban. Férje az egész epizódban mindinkább háttérbe lépett s lassankint egészen eltünt, mintha nem is létezett volna.
Az asszony önmagára volt utalva. Már a legelső pörben, melyet Bethlen Péter indított ellene, Kun Istvánnak inkább csak az ötödik kerék szerepe jutott. Neje maga jelent meg mindenütt, járt-kelt, alkudozott, a fejedelem jó akaratát igyekezett megszerezni s nem minden siker nélkül. Rákóczy közvetítőnek ajánlkozott, még pedig mint mondja, tisztán «keresztyéni affectus»-ból.[67] Erre azonban az öreg Bethlen azt felelte, hogy Rákóczy furcsa egy összebékéltető volt, s olyan egyezséget csinált, mely csak neki vált előnyére, mert békéltetése díjában a két féltől elszerezte Fogarast, Monorát, Bábolnát. Az egyezség, melyre ott czélzás történik, 1635 márczius 15-kén létesűlt Medgyesen a fejedelem jelenlétében Mária és Bethlen Péter közt. Mária lemondott Hunyadról s a Bethlen-javak maradványaképen csupán Dévát tarthatta meg.[68]
De az új egyezmény végrehajtása sokáig elhúzódott s Bethlenék megint pört indítottak. Mária Hunyadot épen kezökre akarta bocsátani, s a nyáron «ki is hordatta volt nagyobb részint mindenét» onnan, mikor az öreg Bethlen fegyvert fogott Rákóczy ellen. Ez kétségkívül figyelmeztette, ne siessen, hanem várja be a rendes pör lefolyását. Erre utalta az ügyet a Bethlenek s a fejedelem közt 1636 decz. 4-én létesűlt kibékülés[69] is, mely fölemlíti, hogy az összes jószágok Kun Istvánné kezén vannak és mivel a folyó pör kimenetele bizonytalan, a fejedelem, ki saját igényeit átruházta Bethlen Péterre, oda fog hatni, hogy kiegyezés létesüljön. Bethlen Péter nemsokára csakugyan megkapta Hunyadot s Mária ismét jó viszonyba lépett a Bethlenekkel.
Ebben a sokféle pörpatvarban Mária egymaga képviselte és védte különféle érdekeit. Ügyvéde, Pathay Máté támogatta jogi tanácsával, de férje segélyét nem igen vette igénybe. Elvégzett mindent önmaga. Mindinkább hozzászokott az önsegélyhez, az önállósághoz; beletalálta magát a változatos élet minden helyzetébe s nem vesztette el bátorságát, önbizalmát soha. A kiállhatatlan rozsályi szállásról, a mikor csak tehette, el-ellátogatott erdélyi birtokaira.
Férjének, a kit megúnt, a kit nem szeretett soha, azt szokta mondani, hogy gazdasszonyi teendői hívják Tasnádra, Dévára. Ott azután kénye-kedve szerint rendezte be életmódját s átengedte magát kedvteléseinek szabadon. Lovagolt, vadászott, mulatott. «Jó lóháti és szemes asszony» volt, viruló egészségben, lángoló életkedvvel, mindinkább megszokva a szabadságot.
Lassankint oda szállította el összes ingó vagyonát, ékszereit, drágaságait, fényes ruháit, sőt értékesebb iratait is. Utoljára 1636 végén volt Rozsályon. Akkor a házasfelek közti viszony már az elviselhetetlenségig megromlott, s Mária lelkében megérlelődött az elhatározás, hogy törésre juttatja a dolgot. Azt mondta férjének, hogy dolga van Tasnádon. Odautazott, de kevés ideig maradt ott, hanem «paripára ülvén, szolgáival neki kele s Dévára nagy postán bément vala». Elhagyta az urát, s ezzel a szerencsétlen házasság tényleg felbomlott.
A Maros festői völgyében, közvetlenűl a várhegy alatt nagy lugosos kertben állt a «szép» udvarház, melyet úrnője bizonyára még első férje életében fényűzéssel rendeztetett be. Termeit drága bútor díszíté, a padlót pompás keleti szőnyegek takarták; szekrényei telve voltak értékes ruhaneművel, bársony aranyos lószerszámmal, miben akkor kiváló pompát űztek, kamrái eleséggel, pinczéi «jó borokkal», melyek bőven termettek a közelben.
Bőségben, gondtalanúl, szélsőségekre hajló természetét semmiben sem korlátolva, élt itt az ifjú asszony nőkiséretével és szolgáival, zajos mulatságokban keresve szórakozást és feledést házaséletének kellemetlenségei ellen. Kihivó viseletével mintha szívfájdalmát akarta volna elnémítani; zajos kedvtelései olyanok, mintha nem annyira az élvvágy sugallaná őket, hanem egy távollevőt akarna sújtani, boszantani, gyötörni velök.
Kun István váltig hivogatta haza nejét a rozsályi várba, de hasztalanúl. Midőn végre Mária kereken felmondta az engedelmességet, a férj valóságos államcsínyt[70] főzött ki, hogy visszaállítsa házához a makranczos menyecskét.
Sötét téli éjszakán lopózott el Dévára. De nem egyedül. Valami harmadfél száz lovas kísérte[71] s velök verte föl az álomba merűlt udvarházat. Csakhogy, mint mindenben, úgy ebben is ügyetlen volt. «A hálót boldogtalanságában jól meg nem vetette», s a zsákmány kiosont belőle.
Mária a zajra fölébredt, s éles eszével rögtön megértette a helyzetet. Nem vesztette el fejét; egy leánycseléddel s pár szolgájával az ablakon át a kertbe osont, honnan a kis ajtón felsietett a hegyre s a várba menekült. Férfias bátorsággal készült a védelemre s «öreg lövőszerszámokkal» üdvözölte a támadókat. Nem sok kárt ejthetett ugyan bennök, mert az udvarház a várhegy tövében állt, de viszont Kun Istvánnak is elment a kedve nejét a vár erős falai közt fölkeresni. Nem üldözte tovább. Megelégedett azzal a nem épen férfias hőstettel, hogy az udvarházat feldúlta,[72] mindent összetöretett, élésben, borban roppant tékozlást vitetett véghez s «hogy az asszonyt nem kaphatta s nem keríthette volna, azon haszontalanul teprenkedvén, bánkódván, pusztán hagyván a házat» másnap éjszaka, hogy a várból lövéssel ne bánthassák, a sötétség leple alatt embereivel együtt elillant.
E hőstettével Kun István elvesztette a csatát, de nejét is, ki ez időtől fogva letette nevét végképen; ismét csupán Széchy Mária lett. Így írja magát kizárólag, habár mások még sokszor Kun Istvánnénak mondják. Azonnal megindúlt a válópör, még pedig mint Mária néhány évvel később említi, most már Kun István sürgette s különböző ürügyek alatt eszközölte ki a házasság felbontását.[73] E közben Déván folyt a zajos élet tovább. 1637 decz. 1-én írja Segesvárról Rákóczy György:[74] «Az elmúlt héten Kun Istvánné Vinczre ment volt lóháton, két pisztolya feltekerve, szablya a nyeregfőben, béllelt süveg a fejében, abban medáj, előtte két vezeték ló, azon is pisztolyok; egyetlenegy asszonyember vagy leány nem volt vele, csak mind férfiak. Többet is írhatnék felőle, de máskorra hagyom».
Utóbb vagy nem írt róla, vagy levele nem jutott ránk, a mi nagy kár, mert a fejedelem e néhány sorban élénk, festői képet ad a daliás asszonyról, ki mintha csatába indúlna, süveggel fején, pisztolylyal kezében, szilaj paripán vágtat kisérői élén. Attól tarthatott, hogy férje új merényletet tervez ellene; mindig harczra készen utazott tehát. De Kun Istvánnak elég volt a dévai kudarcz, mely roppant zajt csapott Erdélyben s a póruljárt férjet, mint Szalárdi előadása mutatja, köznevetség tárgyává tette.[75]
Mária ismét egyedül állott. De a rövid házasság letörölhetetlen nyomokat hagyott egész valóján. Megismertette az élet harczaival, hozzászoktatta a hányatáshoz, a zenebonához, perpatvarhoz, s fölszínre hozta lényében mindazon tulajdonokat, melyeket az ilyen életmód igényel.
Fölébredt benne a tettvágy, az erély, a bátorság. Katonás asszony lett, a ki nem ijedt meg többé saját árnyékától. Háborgó lelke örökös foglalkozást, szórakozást keresett.
Mint egykor atyja, úgy ő sem tűrte a tétlenséget. Nagy érdeklődést tanusított a gazdálkodás, a háztartás teendői iránt.[76] Járt-kelt különböző jószágain; serélt-herélt, folyton vett vagy eladott kisebb birtoktesteket.[77] Ez időben kezdődött pénzzavara, mely végig kisérte egész életén. Noha anyja, a takarékos főuri nő e mintaképének iskolájából kerűlt ki, fényűzési hajlamait jövedelmével sohasem tudta összhangba hozni.
Nemcsak toilettjére, ékszerre, gyöngyre költött sokat; kedvelte a drága szőnyegeket, bútort, de főleg a köves, aranyos, ezüstös lószerszámot, értékes bársony, aranyvirággal hímezett nyergeket s más efféle fényűzési czikket, melyből mindig nagy készlettel rendelkezett.
E mellett nemes szívü, jótékony asszony volt, ki eszményi czélokra is készségesen áldozott. Már ez időben segélyezett szegény tanulókat s nagyobb adományokat tett kórházakra. Jó szíve és pompakedvelő hajlamai egyaránt kimerítették pénztárat. Szükségleteit különböző pénzműveletekkel kellett fedeznie. Hol ékszereit tette zálogba, hol áruba bocsátott birtokaiból egyetmást. Végre 1640. nov. 8-án eladta kalandjai színhelyét. Dévát[78] s Tasnádra költözött át. Erdélyi szereplésének mozgalmas napjai, melyek lelkét a murányi regényre megérlelték, immár közel álltak a befejezéshez.
Élete mint elvált asszonyé.
Tasnád, a kies fekvésű városka s a benne épült udvarház lett Széchy Mária lakóhelyévé, mindaddig, míg anyja halála után Murány magas várába vissza nem költözött. A tasnádi jószágot jelentékeny összegben bírta s hozzá ujabb szerzeményeket tett.[79] Míg ott lakott, a gazdálkodás kellő rendben folyt a szép birtokon. Mária nem volt szívtelen úrasszony, nem gyötörte elviselhetetlen terhekkel jobbágyait, kik a jóllét és vagyonosság elég kielégítő színvonalára vergődtek föl. A nép a béke áldásait élvezte s földasszonya sem fosztotta meg szorgalma gyümölcseitől.[80] Együtt laktak az úrasszony és jobbágyai. Ezek házaira pillantott le az emeletes úri lak.
Tekintélyes épület volt, tágas termekkel, jó számú szobával. Sövénynyel kerített téres gazdasági udvarról jutott a vendég egy másik kerítéshez, honnan nagy, faragott, tölgyfadeszkából csinált, lakattal elzárható ajtó nyílt az úrilak külön udvarára. Ott volt a darabantház és a tömlöcz is, továbbá az új ház, ezzel egy födél alatt a sütőház, kulcsárház, konyhák, minden gazdagon fölszerelve. Hátul istállók, fészerek, szinek mindenféle gazdasági eszközzel, még hátrább a külön gabonaház, élésház s azon túl nagy szérüskert terültek el. Volt külön virágoskert, mint Déván, jelezve, hogy az úrnő kiváló kedvelője a virágnak. A pinczék, mint e kitűnő bortermő vidéken magától értetődik, telve voltak borral és ürmössel, míg az urodalom halastavai a halász-sport kedvelőinek nyújthattak bőséges szórakozást.
Maga az úrilak a palánk és a melléképületek közt emelkedett. Fagarádics vezetett a «leányasszonyok házába», innen a «kis házba», s a többi földszinti szobákba. Az emeletre széles falépcső szolgált. Odafenn három-öt ablakos «paloták» termek, melyek egyikében, a négy ablakos hálóházban több hársfanyoszolya állott – és a kisebb szobák elég tekintélyes sora volt, a kor izléséhez képest meglehetősen kevés bútorral ellátva. Egy öreg asztal, egy hosszas karosszék – pamlagféle – s hat jó karfájú gyantáros karosszék volt minden, a mi példáúl az egyik nagy, három ablakos teremben állt. De a lakásban egyszerűsége mellett is akadtak értékes mű-iparczikkek és fényüzési tárgyak fölös számmal.
Ez úrilakban s a körülötte zajongó gazdasági élet közepette töltötte Széchy Mária az év azon részét, midőn nem Murányban időzött. Nyugalma itt sem volt. Innen is ki akarták szorítani. Azt hitték: mert nincs mellette férfi, a ki oltalma legyen, könnyen el fognak vele bánni. Valami réges-régen elavult jogczímen követelte vissza tőle a jószágot Véglesi Horváth László, kinek atyjától az 1621-ben Bethlen Gábor fejedelem állítólag jogtalanul vette el. Per lett belőle, még pedig hosszú[81] s sokáig tartott míg az indokolatlan igényt véglegesen elutasították.
Mária több ízben kényszerűlt anyja támogatását s a murányi jogtudósok segélyét kikérni, hogy ez egyszerű és világos ügyben rövidséget ne szenvedjen. 1640 tavaszán is odahaza járt s Murányból a jogi és gazdasági tanácsadók egész törzskarával térté vissza. Péchy György, Budaházy János, Horánszky György és Meszessy Ferencz, anyja legkipróbáltabb főember szolgái, becsületes, okos, tapasztalt férfiak jöttek el vele, hogy – mint Széchyné a távolból[82] folyton nógatja őket – leánya «ottlevő dolgaink bizonyos és jó karban való hagyásában forgolódnának», és meg ne fogyaszszák semmiben, hanem legalább hárman mindaddig ott maradjanak, valamíg a szükség kívánja. A dolog pedig sokáig elhúzódott, mert még május végén ott voltak nemcsak hárman, hanem mind a négyen.[83] Nem csupán peres dolgokkal, hanem Mária egész gazdaságának rendbehozásával foglalkoztak, mi különösen szükségesnek mutatkozott a dévai jószág czélba vett eladása folytán.[84]
8. FORGÁCH ÁDÁM GRÓF.
Wiedemann Com. Gloriæ (II. coll.)-jából.
Maga Mária Murányból «öreg asszony»-t, társalkodónét és szakácsnét is hozott magával s életmódját Tasnádon egészen úgy rendezte be, mint ama kor előkelő hölgyeinél szokásban volt. Gyakran megfordúlt Váradon, a hozzá legközelebbi nagy városban; minden ősszel eljárt a szüretre, az Érmellék áldott bortermő hegyeire, hol több szőleje vala s mikor mások nem perlekedtek vele, ő indított pert minduntalan.
Nyugtalan lelke, tettvágya mindig foglalkozást keresett. Ha férfinak születik, bizonyára a csatamező véres szórakozásai foglalták volna le ideje javát. De mint asszony a perlekedés kevésbbé véres küzdő terén maradt. Elég sok gyakorlatot szerzett az effélében. Tapasztalatait értékesíteni törekedett s elválása után főleg Kun István nyakába zudította a legkülönbözőbb pörök egész jégesőjét. Valami nagy kárt ezzel nem tett senkinek s Kun Istvánt sem igen sújtotta egykori házastársának ezen szeszélyes kedvtelése, mely különben a XVII. század embereinek egyik általánosan jellemző sajátsága volt.
Az év egy részét anyjánál Murányban szokta tölteni. Kivált az egyhangú téli napok, a hosszú esték elő menekült oda, hol nővérei és sógorai is gyakran megjelentek s hol több szórakozásra talált, mint a csöndes Tasnádon.
De nem csupán szórakozások várakoztak ott reá. Anyja kétségkívül hőn szerette gyermekét, de a maga módja szerint. Urnőjök és parancsolójok akart maradni s föltétlen engedelmességet követelt tőlök mindenben, még férjhez menetelök után is. Egyik leányával, gróf Thurzó Ádámnéval, ki később Forgách Ádám gróf neje lett, már régebben összetűzött s csak Pázmány Péter bölcs közbenjárása hárította el a komolyabb viszályt. Azóta Széchy Györgynét a gyakori betegeskedés még idegesebbé, hajthatatlanabbá tette. Még kevésbbé tűrte az ellenmondást s haragja meg könnyebben lángra lobbant.
Mióta Mária sokat eljárt Murányba, anyja pénzbeli támogatását is gyakran igénybe vette. Ellenben nem követte azon kétségkívül nagyon bölcs tanácsokat, melyeket tőle költekezéseinek és fényűző hajlamainak korlátozására vonatkozólag kapott. Így az egyformán akaratos, heves természetű anya és leánya közt nem maradhatott el az összezördülés. Az anya szép szóval, intéssel, jó tanácscsal kezdte, s Mária bizonyára mindent megigért. De azon nők közé tartozott, kik megtanulnak mindent, csak egyet: a takarékosságot nem.
E pontban anya és leánya nem találkozhattak soha. Hasztalan próbált Széchyné mindent, rábeszélést, utóbb fenyegetést. Végre megsokalta a dolgot s minthogy eddig igen jelentékeny pénzösszegekkel segélyezte,[85] most olyan végrendeleti intézkedéseket akart tenni, melyek Mária öröklési jogát a még életben levő másik két nővér javára lényegesen korlátolták volna.
Hogy halála után se támadhassa meg a végrendelet érvényét, anyja írásbeli kötelező nyilatkozatot kívánt Máriától. De a leány nem akarta a reá sérelmes, jogait és érdekeit károsító okmányt aláírni. Tapintatos közbenjáró kétségkívül könnyen kiegyenlíthette volna a viszályt. De ilyen nem találkozott, sőt a rokonságban vagy anyja környezetében akadtak némelyek, kiknek örömük telt mindenféle fülbesugással és fondorkodással elmérgesíteni az ügyet. Valóságos cause célébre vált belőle, mely messze földön nagy feltünést keltett.
Az anya egyre követelőbben sürgette a nyilatkozat kiállítását, Mária folyton daczosabban tagadta meg a követelés teljesítését. Végre a katonás Széchyné drastikus eszközhöz folyamodott; elfogatta s Murányban «szoros, sőt kemény őrizet és erőszakkal s hatalmaskodóan letartóztatás» alá vetette s ott tartotta Máriát mindaddig, míg ez a kívánt okmányokat alá nem írta. Mária végre engedett a kényszernek; aláírt mindent, de csak azért, hogy szabadságát visszaszerezze.
A mint börtönéből kibocsátották, még Murányban érvénytelennek nyilvánította a tőle kicsikart okmányokat. Azután nyomban Nagy-Mihályba Homonnay János gróf országbiróhoz sietett, hogy ott (1641 október 10-én) ünnepélyesen is óvást emeljen a «rajta nem épen hosszú idő előtt ejtett erőszak» miatt s ismételje azon nyilatkozatát, hogy a szóban forgó okmányokat semmiseknek tekinti. Ha pedig anyja mindezek után is a törvényes magyar királyok által részére adományozott vagy adományozandó szabad rendelkezési jog alapján olyan végrendeletet tett vagy teend, a mely neki hátrányára lehet, ez ellen szintén ünnepélyesen tiltakozott.[86]
De anyja haragja kevés idő multán elpárolgott s még a télen megtörtént a kibékülés. Mária újra Murányban járt s jó kedvét nem zavarta tovább a kellemetlen összekoczczanás emléke.[87] Anyja szándékaival azonban még mindig nem volt tisztában; félt, hogy végrendeletében talán mégis túlságosan megrövidítheti. Ennek minden úton-módon elejét igyekezett venni. Először a királyhoz fordúlt s mint védtelen asszony, ki férjétől már régebben elvált, a felség és hatóságai oltalmát kérte ki mindennemű jogtalan károsítás ellen.[88] De más s talán hatásosabb eszközt is megpróbált, hogy elhárítsa magáról a veszélyt.
Anyja közvetlen környezetében igyekezett jó embereket, szószólókat szerezni. Régi hivéhez és rokonához Péchy Györgyhöz fordúlt s behizelgően igyekezett őt megnyerni egy kis összeesküvés-féléhez, melynek czélja örökjoga sértetlen megóvása volt. De ilyen úton sem volt képes anyját föltett szándékában megtántorítani. A végrendelet némileg mégis az ő hátrányára ütött ki, csakhogy nem olyan nagy mértékben, mint eleintén hitte.[89]
Anyja mindinkább közeledni érezte halálát s nem akarta egyik gyermeke átkát sem levinni magával a sírba. A férjétől reá maradt javakat egyenlő részben három leányának hagyta s csupán saját szerzeményű javaiban tett Máriára némi megszorításokat. Ekképen kibékülve gyermekeivel és a világgal fejezte be 1643 május 28-án nemes életét.
A végrendeletet a király is megerősíté s végrehajtása minden akadály nélkül megtörtént. Julius 21-én megjelentek Murányban a megyei és káptalani küldöttek s a három leányt – Mária mint özvegy gróf Bethlen Istvánné szerepel a hivatalos jegyzőkönyvekben – ünnepélyesen beigtatták előbb a vár, azután a hozzá tartozó összes jószágok birtokába.
9. SZÉCHY GYÖRGYNÉ HOMONNAY MÁRIA ALÁÍRÁSA.
A HOMONNAY-CZIMER.
Széchy Györgynének a radványi kastélyban levő sírkövéről rajzolta Kimnach László.
Ugyanonnan vétetett a Homonnay-czímer, Széchy Györgyné sírkövéről.
Rajzolta Kimnach. A színnyomatu műlap Deutsh M. budapesti
műintézetében készűlt.
Az utóbb említett három képen levő latin feliratokat közli
Tomasik Sámuel: Denkwürdigkeiten des Muranyer
Schlosses. 115. lap.
Jegyzetek
