HARMADIK FEJEZET.
A MURÁNYI REGÉNY.

I.

Mária Murányban.

10. MURÁNY VÁRA.
Murány váráról az ismeretes XVII. századi könyvekben – Priorato: Continuatione stb. művének egy érdektelen rajzán kívül, mely katonai czélokra készült s csupán az erődítményeket vázolja – nem találunk képet. Koburg Fülöp herczeg szent-antali kastélyában azonban meg van a régi nagy olajfestményű képe. Ez után készült a jelen fametszet. Murány egy másik régi képéről, melynek eredetijét azonban nem ismerjük, megjelent egy gyarló fametszet valamelyik felvidéki tót hirlapban.

Három úrnője volt immár Muránynak; kettő férjes asszony, míg a legidősebb önerejére utalva állt a jövő bizonytalanságaival szemben. A középső nővér Kata és férje Listius János nem tündököltek kiválóbb tulajdonokkal. Végig élték életöket, fölnevelték gyermekeiket, kezelték vagyonukat, mint más főrangú kortársaik, kiknek nevéhez nem füződik számba vehető nyilvános esemény. Kata szigorú, kemény szivü úri asszony volt s jobbágyai ismételve panaszt emeltek ellene.^[90] Listius János a vállalkozó kedv és kezdeményező erő nélküli emberek közé tartozott, kik könnyen hajlanak mások szavára s beugratják magukat olyasmibe is, mi rokonszenvükkel és meggyőződésökkel ellenkezik.

Igényletesebb, de kevéssel jelentékenyebb volt ifjabb sógora gróf Illésházy Gábor, Széchy Éva férje. Ingadozó, hebehurgya fiatal ember, különczködő hajlamokkal, élénk hiusággal és erős adag dicsvágygyal, melynek kielégítéséhez a tehetséget és a kitartást egyaránt nélkülözte. Könnyen belekapott mindenbe, de a legkisebb ellenállásnál elvesztette fejét. Vallását és politikai elveit a pillanat sugallata szerint meggondolatlanul szokta változtatni. Alapjában jó szíve volt; szerette övéit, de még inkább a bort, a víg társaságot s a tele kancsó mellett elfeledett minden gondot, de kötelességet is. Nejében élt ugyan valami anyja lángoló hitbuzgalmából; s egy ízben vissza is térítette férjét a protestáns egyházba, de a kiszámíthatatlan emberre állandó befolyást gyakorolni ő sem tudott.

A rokonok e körében Széchy Mária nemcsak a legidősebb, hanem lelkileg is a legkiválóbb volt. A küzdelmek és hányatások, melyeken átvergődött, megérlelték szellemét s irányadó szerepet jelöltek ki neki Murányban. Eleinte egyedül lakott ott. Listiusék Köpcsényből, Illésházyék trencsénmegyei birtokaikról gyakran ellátogattak ugyan a fényes úri lakba, de csak az év végén költöztek oda. Még azelőtt Mária fontos üzleti ügyet rendezett velök. Anyja végrendeletének egy reá nézve hátrányos intézkedését szüntette meg közös egyetértéssel. A nagy enyiczkei, csányi és derencséni jószágokban Mária csak akkor lehetett egyenrangú társörökös, ha két nővérétől e jogot bizonyos összegen megváltotta. Pénze azonban sohasem szokott lenni, sőt anyja temetése előtt hatodfél ezer forintot el is költött az osztatlan készpénz-örökségből. Másrészt súlyt helyezett reá, hogy az enyiczki jószágban mielőbb társ-tulajdonos legyen. Azt hozta fel, hogy mikor tasnádi udvarházába rándúl, Enyiczkén kell megszállnia; de nem mint vendég, mint idegen, hanem mint úrasszony akar ott megjelenni. Ez volt-e igazi, ez volt-e egyedüli indoka, az mellékes. Elég az hozzá, hogy czélját el tudta érni az illető összeg lefizetése nélkül. Illésházyékat ajándékokkal kenyerezte le, Listiusnénak messzemenő biztosítékokat adott, szóval megtalálta az eszközöket mindegyik sógora és nővére megnyerésére s nehány hóval anyja halála után harmadrészben tulajdonosa lőn a nagyterjedelmű jószágoknak.^[91]

Az élet első tavaszán áthaladva, de ama korban, midőn a nő szelleme érettségével pótolja az ifjúság varázsos himporát, viruló egészségben, törhetetlen életkedvvel kerűlt Széchy Mária vissza a magyarországi főuri világba. Az előkelő úrnő erdélyi viselt dolgai hamar feledésbe merűltek. Ama kor társadalma könnyen vette, enyhén itélte meg az ilyesmit s bűnbocsánatot adott sokért, min a mai emberöltő fínoman fejlődött erkölcsi érzete megütközik. Hogyan gondolkodtak Máriáról a kortársak, arra nézve fenmaradt egy kifogástalan, igazán classicus tanúbizonyság. Mint ma, úgy régente is a nők voltak a nőnek legszigorúbb birái s egy kiváló asszony, egy anya nem találta méltatlannak Széchy Máriát szóba hozni saját fia házassági combinatioiban. Mikor Csáky István gróf, Szepesvár ura harmadszor nősülni készűlt, öcscse László, Máriát nagyon buzgóan ajánlotta testvérbátyja számára. A két fivér anyja, a tiszteletre méltó, szigorú erkölcsű Wesselényi Anna nem lelkesűlt ugyan e tervért, de nem is ellenezte föltétlenűl. Elismerte, hogy jó feleség válhatik Máriából olyan férj mellett, a kit megszeret.^[92] A házasságból semmi sem lett s Mária tán sohasem tudta meg, hogy Csáky István gróf nősülési tervezgetéseiben szerepelt.

Helyzete minden irányban kielégíthette. Erdélyi jószágán kívül hét vármegyére terjedtek nagyértékű birtokai.

Családjával, nővéreivel, sógoraival szívélyes viszonyban élt, a királyi oltalom biztosítva volt számára, az ország békés időnek örvendett s fel sem támadhatott az egyedül álló nőben az aggodalom, hogy jogait, vagyonát, érdekeit valahonnan veszély fenyegetheti. Nem gondolta akkor sem, midőn Listiusék, a télen pedig Illésházyék Murányba tették át állandó lakásukat. Szívesen fogadta őket; volt a várban alkalmas épület elég; jutott a három tulajdonos mindegyikének egy-egy külön úrilak.

11. LISTIUS JÁNOS.
Wiedemann Com. Gloriæ II. gyűjteményéből.

1643 decz. 19-én indúlt el Illésházy Gábor nejével Murányba s ezzel kezdődik előjátéka annak az érdekes drámának, mely nyolcz hónappal később a várban lejátszódott. Atyja nem szívesen bocsátotta el maga mellől Gábort. Az öreg gróf Illésházy Gáspár rajongó szeretettel csüngött gyermekein s hónapokon át ellenezte, akadályozta fia elköltözését. De a lágy szívű, gyöngéd atya végre is engedett s sóhajtva bocsátá el köréből fiát.^[93] Gábor bizonyára nem ok nélkül szállt szembe atyjával. Megszerette Murányt, mint előtte és utána minden magyar birtokosa. Ellenállhatatlan vágyat ébresztett benne a festői vidék, a hatalmas erősség: magasröptü tervek czikáztak át agyvelején. Egyelőre talán csak homályos, bizonytalan vágyak és eszmék forrongtak benne. Akart valamit. Szerető atyja kívánsága ellenére elhagyta tehát a maga jószágait, melyek egyedüli ura volt s elment Murányba, hol két más egyenrangú társtulajdonos osztozott vele az uralomban.

A közös gazdálkodás a Széchy-jószágokban kétségkívül sok hátránynyal lehetett egybekötve s ez ébreszthette Illésházy Gáborban az eszmét, hogy elő kell készíteni a jószágok felosztását. Eleinte nem gondolt rosszra; legfölebb az lebeghetett előtte, hogy az osztályból a java részt – Murányt – magának fogja tartani. Listiussal könnyen végezhetett. Katáék kezdettől fogva inkább a lipcsei várra és tizennégyig falut befogó urodalmára vetették szemöket s Lipcsén otthonosan kezdték magokat berendezni. Illésházy eleinte bizonyára Máriát sem akarta egyszerűen kifosztani.

Neki szánta Enyiczkét^[94] s talán már e gondolat vezette, midőn a megfelelő pénzösszeg lefizetése előtt atyafiságos készséggel elismerte e jószágban is társtulajdonosnak. Oda akarta szoktatni e birtokba, melynek emeletes négy szögletbástyával ellátott kastélyát elegendőnek itélte egy magányos asszony számára. Efféle tervek forrongtak benne, ilyen szándékok vezethették, midőn Murányba költözött. A maga felfogása szerint méltányos kívánt lenni; ki akarta elégíteni Máriát is, mert béke idején erőszakra, jogfosztásra különben sem gondolhatott.

12. LIPCSE VÁRA.

Csakhogy a béke nem sokáig tartott s az országos események sodra a vérmes Illésházy gondolatait hirtelen más irányba terelte. Megjött a jó alkalom a vagyonszerzésre; beköszöntött a háború. I. Rákóczy György erdélyi fejedelem berontott az országba.

Az ilyen háború mindig a polgárháború jellegét viselte magán s nagy változásokat szokott előidézni a birtokviszonyokban.

Az előnyomuló erdélyi fejedelem lefoglalta azok javait, kik a király pártján harczoltak, a pozsonyi kamra viszont azokat sújtotta, kik az erdélyi fejedelmet támogatták. Igazi szerencsejáték folyt, s a kinek a véletlen kedvezett, a ki – mint egykor Széchy György – ravaszul ki tudta lesni az alkalmat, mikor kelljen az egyik hadakozó féltől a másikhoz átszegődni, az hamarjában dús vagyonra tehetett szert.

Minden háborúban a magnáérdekek hatalmas versenyharcza folyt párhuzamosan a csatatéri mozgalmakkal; a nagy jószágok úgyszólván a levegőben röpködtek, s a kinek esze, ügyessége, szerencséje volt, az könnyen megmarkolhatta egyikét-másikát. A háború minden féket, minden korlátot összedöntött. Rokonok, jó barátok áhitoztak egymás vagyonára s még ki sem tört a háború, máris lesben állt, mindenki várva, hogy szomszédja compromittálja magát, valami baklövést tegyen s e jogczímen neki eshessenek vagyonának. «Mint az éh-ebek a konczot – írja ez időben Wesselényi Ferencz – sokan úgy lesik, ha ki javát kaphatják.»^[95]

Rákóczy György támadása, noha következményeiben nagyfontosságúnak bizonyúlt, mert a linzi békére vezetett, megindításakor a magyar protestans felföldön kevés rokonszenvvel találkozott. Kívánta a békét mindenki, mert ama tíz-tizenkét évben melyen át zavartalan maradt, új erőt kezdett gyűjteni a kimerűlt lakosság. De bármi népszerűtlen volt Rákóczy támadása a magyar urak és a nép körében, Illésházy Gábor mégis nyomban hozzá csatlakozott. Önzése elvakította; az a kilátás, hogy az erdélyi fejedelem segélyével Murányra vonatkozó szándékait valósíthatja, pártütővé tette királya ellen. De nem csupán királya, hanem elhúnyt anyósa, Homonnay Mária ellen, ki egykor szent fogadást tett, hogy még végrendeletében is megtiltja, hogy Murány az erdélyi fejedelem vagy hozzá tartozó ember kezébe jusson.

Volt-e tudomása Máriának ezen sokáig titokban folyó fondorlatokról és sejtette-e Illésházy Gábor eljárásának valódi rugóit, az alig hihető. Őt magát, mint magyarországi nagybirtokos asszonyt az önérdek, az önfentartás ösztöne a király pártjához fűzte. Ott is akart maradni, mert midőn a hadi veszély actualisabb alakot öltött, télvíz idején lesietett Tasnádra, hogy értékesebb javait onnan a gömöri sziklafészekbe szállítsa. Ha Rákóczy pártjára akart volna állani, a fárasztó utat fölösleges lett volna megtennie. Mint eddig, ezután is bátran Tasnádon hagyhatta volna mindenét. Szerencsésen leérkezett távoli jószágára. De mielőtt dolgát elintézte és sok értékét kocsira rakatta, még a télen, februárban kitört a háború s

Teli az utczákat mindenütt sok veszély.^[96]

Máriát nyugtalanság fogta el; tudta hogy ilyenkor

– – – jár s kél a katona,
A ki látván módját, örömest fosztana.^[97]

Eleinte arra gondolt, hogy Tasnádon várja be a vihar lezajlását. De hosszú háborúra nyilt kilátás. Utra kelt tehát; elhagyta az erdélyi földet örökre. Elszántan neki ment a viszontagságos útnak, fölfegyverezve magát Rákóczy biztosítólevelével. Volt baja elég. Minduntalan megtámadták a hosszú kocsisort, mely egy asszony vezetése alatt haladt előre. De Széchy Mária sem ijedt meg az árnyékától. Szembe szállt hajduval, katonával, előmutatta a pecsétes leveleket s a fejedelem boszujával fenyegette azokat, kik személyében vagy jogaiban meg mernék károsítani. Elszánt, bátor fellépésének volt hatása, s noha

A sok kóborlók közt csak isten vezére,

jó hosszú távollét után végre vissza érkezett Murányba.

Míg odajárt, otthon teljesen megváltozott a helyzet. Illésházy Gábor a saját magyar és német zsoldosaival rakta meg a várat, s mivel külön fegyveres csapata Máriának különben sem volt, Illésházy lett a helyzet ura, legalább ő döntött a várbeliek politikai magatartása felett. Listius János formalisan nem pártolt ugyan el a királytól, de mint gyámoltalan ember sógora terveit nem ellenezte és egyébbel sem törődött, mint anyagi érdekei megvédésével. Ezekre pedig Illésházyval már megegyezett.^[98] Titkos véd- és daczszövetség létesűlt a két sógor és a két nővér közt. Ki ellen? Szerződésök nem említ senkit. De midőn a három tulajdonos közől kettő kölcsönösen biztosítja egymásnak Murányt illető minden jogát, a harmadikat pedig hallgatással mellőzi, mintha nem is léteznék, akkor világos, hogy az ilyen egyezmény a nem említett harmadik társtulajdonos kijátszására irányul.

Ez egyezmény nagy részben megadja nyitját azoknak a regényes eseményeknek, melyek nemsokára Murány várában lejátszódtak. Egész kis összeesküvés létesűlt a védtelennek tartott Mária kifosztására. Ekkor sem tekintették többé egyenrangú társtulajdonosnak, mert akkép intézkednek mindenben, mintha a vár egyedül kettőjöké lenne. Csak arról biztosítják egymást, hogy az egyik sógor nem követel több jogot mint a másik, és sem egymás javait bántani, sem egymás cselédeit háborgatni nem fogják. Máriáról, jogairól, vagyonáról, szolgáiról szó sincs. Őt számításba sem vették és Illésházy, kinek Listius a cselszövény egész vezetését átengedte, lesni kezdte az alkalmat, hogy egészen lerázhassa nyakáról. De sokkal kevésbé volt merész, elszánt ember, semhogy az alkalmat maga meg tudta volna teremteni. Ha fogságra vetteti, ha a várból kiviteti Máriát, mihez lett volna hatalma, mert övé volt a fegyveres erő, minden szándékát büntetlenűl kivihette volna. Ettől azonban visszariadt s csak kicsinyes, férfiatlan eszközöket mert alkalmazni.

Mária csakhamar tisztába jöhetett sógorai terveivel. Noha külsőleg a család tagjai közt tovább is barátságos érintkezés folyt, Mária helyzete mindinkább kényelmetlenné alakult. Szellemi fölénye keveset segített rajta. Minél nagyobb sikereket arattak a fejedelem hadai, annál gyöngédtelenebbül éreztette vele felsőbbségét Illésházy. Kezdte tudtára adni, hogy fölösleges a várban s okosan cselekednék, ha önként máshová vonulna. De Mária nem tágított. Nem tette ki lábát Murányból. De meg nem akadályozhatta, hogy mindenféle ürügy alatt meg ne rövidítsék úrasszonyi jogait s alárendelt állásba ne szorítsák le.^[99] Költőjénél^[100] ilyen szavakkal panaszkodik cselédeinek:

Tudjátok méltatlan sok szenvedésimet,
Atyámfiaitól vett kisebbségemet,
Melyek éles tőrként sebhetik szívemet,
Epesztik mint méreg keserves fejemet.

Borúlt volt miattok, életem homályban,
Ők voltak a napok, s fénlettek Murányban,
Én mint homályos hold öltöztettem gyászban,
Töltvén óráimat sok titkos sirásban.

De azért nem mozdúlt a várból. Hasztalan hívták Kassára, Rákóczy fejedelem főhadi szállására. Nem ment s ellenkezése Illésházyt végre annyira felbőszítette, hogy már-már a végső eszközhöz folyamodott s – «majd erővel viszi a fejedelemhez».

Mária tehetetlenül állt a veszélylyel szemben. Egy bizalmas szolgája, a költők által sokat emlegetett nemes Kádas Mihályon s nehány nőcselédjén kívül senkire sem számíthatott. A helyőrség sokkal nagyobb volt, semhogy lekenyerezésére gondolni lehessen. Egy ideig a királyba vetette reményét. De csakhamar meggyőződött, hogy onnan hasonló veszély fenyegeti. Az udvar körében nem tettek különbséget közte és Murány többi birtokosai közt. Mihelyt Illésházy Gábor elpártolása bebizonyúlt s Eszterházy nádor komoly intése sem tért vissza a király táborába, a pozsonyi kamara megtette az előkészületet, hogy Murány «összes mostani birtokosai» ellen megindítsák a hűtlenségi pört s lefoglalják birtokaikat.^[101] A mint híre ment a kamara szándékának, tüstént jelentkeztek a pályázók, kik igényt emeltek a lefoglalandó javakra. Minden befolyásos embernek megvolt a maga jelöltje, kinek a préda egy részét szánta.^[102] Mindezt tudták Murányban is s Mária egyszerre két felől veszélyeztetve látta vagyonát. Nehéz bánatban folytak napjai; sokat töprengett, sokat busult, mert jót sehonnan sem várhatott. Egyszerre a legnagyobb veszély közepett segítséget kapott.

Akadt megmentője s Mária habozás nélkül, elszánt lélekkel, erős kézzel ragadta meg az alkalmat.

Egy furfangos paraszt legény érkezett a nagy éberen őrzött várba. A várbeli hölgyeknek idei ugorkával, a mi akkor még ujság volt Murányban, akart kedveskedni. Csakugyan egy zsák ugorkát hozott; megmotozták s nem találtak nála gyanusat. Pedig vitt valamit, a mi Murány sorsát eldöntötte. Az ugorka közt egy levél volt elrejtve s az ügyes ficzkó, amint az őrségen át tudta csempészni, úgy kezébe is játszotta annak, a kinek szólt, Széchy Máriának.

II.

Wesselényi Ferencz.

A levelet Wesselényi Ferencz füleki kapitány írta. Először merűl föl e név Mária életében? Vagy szerepelt-e benne már előbb? Azok, a kik a murányi regény részleteit közvetlenűl hőseitől hallották, határozottan azt állítják, hogy soha előbb nem látták, nem ismerték egymást. Nincs is ok ez állításuk valóságában kételkedni. Nem teszi érdekesebbé, regényesebbé történetöket, inkább megnehezíti krónikásaiknak^[103] az esemény elmondását, mert kissé mesterkélt, erőszakos eszközöket kénytelenek használni, hogy elfogadhatóvá tegyék azon érthetetlen kiinduló pontjukat, hogy egy férfi és egy nő kölcsönösen megszeresse, mielőtt valaha személyesen látta egymást. Az Olympus összes istenei sem teszik elfogadhatóvá ez állítást, ha csupán koholmány. Mint ilyen, merő képtelenség s a mellett fölösleges, mert mi oka lehet a szereplők bármelyikének eltagadni régibb ismeretségök egyszerű tényét, mikor ez alapon regényök csak természetesebbé, érthetőbbé válnék? Ha tehát mégis azt mondják, hogy nem ismerték egymást soha, ennek igaznak kell lennie, mert csak mint igazságnak van értelme. Az életben sok valószínűtlen, fordúl elő s érthető, hogy a sors szeszélye két idegen embert közös munkára egyesít, de az nem, hogy két régi ismerős, kinek nevét siker és dicsőség kapcsolja össze, legbizalmasabb környezetöket tévutra akarnák vezetni az iránt, mikor látták egymást legelőször.

GYÖNGYÖSI MURÁNYI VÉNUSA ELSŐ KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.
A budapesti ref. főiskola könyvtárában levő egyetlen fenmaradt példánya után.
Gyöngyösi István Murányi Venusa első, 1664-diki kassai kiadásának czímlapja a budapesti ref.
főiskola könyvtárában levő példány után készült. E kiadásból nem egy, hanem két példány maradt fenn.
A mű könyvészeti leirása Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. k. 423. lap.

De ha előbb nem látták egymást, hallani mindenesetre hallottak egymásról eleget. Wesselényiék özvegy Széchy Györgynével jó viszonyban éltek s többször megfordultak Murányban. Különben is Wesselényi szintén azok közé tartozott, kiket gyakran szárnyára vett a hír, kik bőven adtak anyagot a közbeszédnek. Régi vagyonos családból származott, mely azonban nem játszott első rangú szerepet, mert birtokai főleg Erdélyben és Lengyelországban feküdtek, hol a család szintén honfiusítva volt. Ferencz 1605-ben született.^[104]

13. WESSELÉNYI FERENCZ.
Wiedemann Com. Gloriæ I. gyűjteményéből.

A Wesselényiek hitbuzgó katholikusok voltak; különösen Ferencz atyja István, tűnt ki e téren. Fiát, Ferenczet azonban a rokonság protestansnak nevelte. Az ifjú csak a nagyszombati iskolában Pázmány Péter érsek befolyása alatt tért vissza a kath. egyházba.^[105] Gondos nevelést nyert, már nem olyat, mint egy nemzedékkel előbb Széchy György. Az élet, a szokások, az erkölcsök három-négy évtized alatt gyökeresen átalakúltak a főuri világban. A magyar úr nem volt többé csupán katona; kezdett udvaroncz is lenni. A személyes bátorság és a vitézi gyakorlat mellett már nélkülözhetetlenné vált a szellemi és társadalmi műveltség, melyet ifjainknak akkor bő alkalmuk nyilt Pázmány Péter híres és a protestansoktól is irigyelt iskolájában elsajátítani. Wesselényi Ferencz ott végezte tanulmányait, s kevés ifju hagyta el ez intézetet, a ki annyira megfelelhetett tanítói eszményeinek, mint ő. Harczias, daliás, de jó modorú férfi vált belőle, ki épen úgy feltalálta magát a csatatéren, mint a salonokban; épen úgy tudott bánni a karddal, mint a tollal; s a mily vitézül verekedett az ellenséggel, olyan ügyesen tudta megnyerni nagy urak kegyét, szép asszonyok hajlamát. Korának egyik legszebb ifja volt, ellenállhatatlan mindenben. A nagyszombati tanintézetből valódi lángelme nem kerűlt ki, de annál több közepes tehetség, jóravaló, művelt, magyar és hazafias ember, kik válságos időkben híven szolgálták nemzetöket és királyokat. Ezek közt díszes helyen áll Wesselényi Ferencz. Nem volt lángelme, nem is első rangú tehetség, de a közügyek iránti buzgalom, lángoló honszeretet és a szellemi élet iránti érdeklődés tekintetében kiállja a versenyt bárkivel. A kor, melyben neki nagyobb szerepkör jutott, igen szegény volt kiválóbb elmékben. Zrínyi Miklós a költő magasan kiemelkedik e nemzedékből, de szerencsétlenségére és az ország nagy kárára az udvar kegyét nem tudta megnyerni. Wesselényi kevesebb tehetséggel, de több ügyességgel megszerezte azt is. Elfogulatlan, pártatlan szellemét kora zűrzavaros politikai, egyházi és társadalmi küzdelmei közepett is meg tudta őrizni. A nagy Zrínyi Miklóssal ő kortársai közt az egyetlen, kiben öntudatra jutott a magyar államérdek s a ki a vallásos czivakodásnál, az egyházi sérelmeknél fontosabbnak tartott a haza, a nemzet megmentését. Nem pártember, hanem magyar hazafi volt. Ez rokonszenves egyéniségének egyik kimagasló jellemvonása.

Wesselényi zajos, mozgalmas életet folytatott, ámbár elég korán megnősült. Végvárbeli katona volt; magyarbéli Bosnyák Tamás füleki kapitány mellé kerűlt s a vagyonos főúr leányát Zsófiát, özvegy Serényi Mihálynét vette el.

Az ájtatos asszony épen ellentéte volt szilaj, hevesvérű férjének. Wesselényi szerette a zajt, az életet, mulatságot, míg neje hűséges hitves, gyöngéd anya, a világ hiuságait megvető, a rajongásig vallásos nő volt, kit már életében a szentség gloriolája övezett. Sokat betegeskedett, s férj és feleség közt annyira elütő természetök folytán valóban boldog élet nem fejlődhetett. Wesselényi gyakran és sokáig maradt távol nejétől, s másutt keresett szórakozást, víg czimboráknál, szép asszonyoknál. Bosnyák Zsófia mégis szerette férjét s lemondani tudó lelke megnyugodott végzetében. Viszont Wesselényi minden könnyelműsége mellett jó ember volt; szeretetreméltóságával, gyöngédségével árasztotta el nejét, ha közelében időzött; tisztelte-becsülte benne a jó anyát, az önfeláldozó, szeplőtlen életű asszonyt. «Édes, tökéletes feleségemnek» nevezte^[106] s midőn a harcztérre indúlt, a legmelegebb szavakkal ajánlá egy barátja pártfogásába, ha őt magát az ellenség előtt veszedelem érné.

De nem Wesselényit, hanem gyöngélkedő nejét ragadta el a halál. Bosnyák Zsófia 1644 ápril 28-dikán befejezte istenes életét s két kiskorú fia Ádám és László nevelése a férjre maradt épen olyan időben, midőn a közügyek a legnagyobb mértékben igénybe vették figyelmét. Már javában folyt a háború, s Wesselényire, mint akkori főkapitányra hárult Fülek, a nagyfontosságú végház védelme. Bátorsága, ügyessége megtartá a királynak ez erősséget, melyet Kemény János hadai nem voltak képesek megostromolni.

A nyár elején a harczok színhelye Fülekről távolabbra húzódott s főkapitánya szabadabban mozoghatott. Tettvágyó szelleme foglalkozást keresett. Vitézi vállalatra gondolt s mivel az ellenség nem jött közelébe, maga igyekezett fölkeresni.

Gyakran bekalandozta csapataival a vidéket s elhatolt egész Murány közelébe, melynek erős falait Illésházy Gábor nehány száz főnyi serege védte.

E vár megvételére kezdett gondolni. Mi kelté föl benne az eszmét, hogy elhódítsa e várat, melyben ellenség fészkelt ugyan, mely azonban nem állami, nem is végvár, hanem egyszerű magánlak, habár a kor viszonyaihoz képest erődített hely volt?

A legenda, mely Murány megvételéről utólag alakúlt, természetfölötti, csodás okokban keresi a megfejtést. Vénust és Marsot, az egész Olympust mozgásba hozza, hogy megmagyarázza Wesselényi ez elhatározását.

De sokkal érthetőbb, emberileg megfoghatóbb magyarázat rejlik magában a helyzetben, a tényekben. Elemeire kell szétbontanunk a legendát, ha meg akarjuk ismerni az események lélektanilag indokolt, természetes fejlődését.

A murányi regény legelső stadiumában nincs semmi természetfölötti, sőt nincs semmi regényes sem. A viszonyok egyszerű ismerete vitte reá Wesselényit, hogy Murány vára megszerzésére kísérletet tegyen. Murány katonai, stratégiai szerepe az egész háború folyamán kevéssé érvényesűlt; magán-kastély, egy hatalmas urodalom székhelye volt és semmi egyéb. De épen ez az, a mi a füleki kapitány figyelmét reá irányzá. A vár megvételének gondolata egészen saját agyának szüleménye;^[107] utóbb mindig a maga eszének és bátorságának rója föl érdeműl s azért önmagának igényli az egész zsákmányt. Junius havában hozta indítványba a pozsonyi kamra a hűtlenség bűnébe esett murányi földesurak javainak lefoglalását. Ez legkevésbbé sem maradt titok, hisz mindenfelől jelentkeztek az «éh-ebek», a konczra áhítozók. Wesselényi is megtudta s észrevette, hogy itt az alkalom nagy jószágok szerzésére. Foglalkozni kezdett a tervvel. Csakhogy a távoli Fülekben nem gondolhatott a hatalmasok kegyének és hajlamainak megnyerésére; ha czélhoz akart jutni, mást, nagyobbat, merészebbet kellett kigondolnia.

A politika mellékesen szerepelt tervezgetéseiben és a szerelem szintén csak utólag vegyült belé. Wesselényi szolgálatot akart ugyan tenni királyának, de első sorban önmagának. Tudta, mi történik Pozsonyban; meg akarta előzni azokat, kik csupán a protectio segélyével igyekeztek Murányt elkaparítani. Legelső akart lenni, birtokba akart helyezkedni, befejezett tényt akart teremteni. Ez volt a siker előföltétele. Tudta, ha egyszer benn ül a nagy javakban, nem egy könnyen fogják szűrét kitehetni, a mint utóbb csakugyan ki nem túrhatták többé, ámbár sok felől és hatalmas befolyások dolgoztak ellene.

A mint az óhaj, hogy a várat megszerezze, fölébredt lelkében, latolgatni kezdte az eszközöket, melyekkel czélját elérhette. Csak két út kinálkozott, az erőszak vagy a cselszövény. Erőszakra kár rendes ostrom, akár éjjeli megrohanás alakjában gondolnia is képtelenségnek látszott. A füleki helyőrség – a legjobb esetben valami ezer ember – elegendő volt ugyan e vár oltalmára vagy apróbb portyázatokra, de nem egy hatalmas, fegyveresekkel megrakott erősség elleni műveletre. Csak a cselszövény maradt tehát s Wesselényi ezt választotta.

A három murányi asszony közül az egyedül állóra, az elváltan élőre gondolt.

Hallhatott Széchy Máriáról^[108] eleget s a mit hallott, az csak bátorította azon elhatározásban, hogy hozzá forduljon. Kétségkívül ismerte a Murányban történő dolgokat is, Mária ottani helyzetét s azt az alattomos küzdelmet, melyet sógorai folytatnak ellene. Ki s be jártak a várban az emberek, a hadak közeledtére a vidéki nemes családok Murányba húzódtak s így az ottani viszonyok nem maradhattak titokban.

Wesselényi tájékozva volt a helyzetről s erre alapította számításait.

Csak az actio megindítása okozott fejtörést. Az első lépéstől függött a siker. Ha szerencsétlenűl vezeti be a játékot, úgy az első percztől kezdve veszve volt az, mindazzal a sok magasröptű, dicsvágyó álommal együtt, melyet hozzá fűzött.

Jól meg kellett tehát gondolnia minden lépését. Napokon át, nyugtalan, búskomor volt s ájtatos fohászaival kérte a szent szűz támogatását vállalkozása számára.

A véletlen segélyére jött. Egy júliusi napon – a hó elején történt – Nagy János nevű parasztlegény érkezett Fülekre;^[109] Kürthy Ferenczné jobbágya volt, azon vidéki nemes asszonyok egyikéé, kik a háborús idők elől Murányban kerestek menedéket. Wesselényi valószínüleg régebben ismerte Nagy Jánost s a furfangos ficzkót szemelte ki eszközül tervei valósításában.

Magához hívatta s beszélgetésbe eredt vele, mi közben hetven tallért mutatott neki.

Nagy János tűzbe jött a nagy pénz láttára s azon hitben, hogy Wesselényi orgyilkosságra akarja fölbérelni, hetykén azt mondta –

«Parancsoljon Nagyságod, bármilyen hatalmas legyen is, én megölöm!»

Wesselényi mosolyogva figyelmeztette, hogy egész más szolgálatot kíván tőle. Egy levelet fog neki átadni: vigye be Murányba s juttassa Széchy Mária kezébe, mely esetben még száz tallér jutalomra s örökös pártfogására számíthat.

Nagy János azt felelte ugyan, hogy nem igen szokott Mária közvetlen közelébe kerülni, de mégis elvállalta a megbízást, igérve, hogy kézbesíti a levelet, habár életébe kerűl.

Wesselényi nyomban megírta levelét.^[110] Néhány sorba foglalta össze gondolatait. Fontos ügyben személyes találkozást kért Máriától. Kérte továbbá, hogy valamelyik bizalmas szolgáját küldje el hozzá.

A levélkét Wesselényi kis golyóvá gyűrte össze, melyet viaszszal vont be. A viaszos golyót azután elrejtették egy zöld ugorkába, mely a többi közé kerűlt, Nagy János iszákjába.

Jámbor, együgyű arczczal jelent meg a ficzkó Murány kapujában. Azt mondta, hogy asszonya Kürthyné jószágáról Rahóról hozza az ugorkát. De hogy az egyikben mi van eldugva, azt csak Széchy Máriának mondta meg.

III.

A találka.

Máriát meglepte az idegen embertől származó levél, de kellemesen lepte meg,^[111] ámbár írója szándékairól legföllebb homályos sejtelmei lehettek. Más asszony talán megütközéssel küldte volna vissza a levelet, melyben egy ismeretlen, ki a mellett nagy nőhódító, don Juan hírében állt, ki még ellenség is volt, feltolja szolgálatait s légyottért esdekel. Némelyek női erényök ellen tervezett merényletet, mások politikai fondorlatot sejtettek volna Wesselényi felszólításában s több-kevesebb zajjal utasították volna vissza a tolakodót.

De Máriát temperamentuma és helyzete egyaránt arra ösztönözték, hogy másképen cselekedjék. Kalandos hajlamait, élénk képzelő erejét épen úgy fölvillanyozta a levél, mely egy híres, lovagias vitéztől, egy férfi kora javában álló özvegy embertől jött, a mint a várban alakult viszonyok folytán józan esze, okossága tanácsolta, hogy legalább meghallgassa, mit kíván tőle Wesselényi. Épen ez időtájt készült Illésházy Kassára s mintha sejtené, hogy távolléte idején nem lesz jó Máriát Murányban hagyni, egyre sürgetőbben igyekezett rávenni, kísérje el a fejedelmi udvarba.

Mária ösztönszerűleg félt ez úttól. Másrészt Wesselényi felszólítása új irányba terelte phantasiáját. Nem csupán a kalandra gondolt; fölébredt benne a sejtelem, hogy itt több áll kilátásban, az, a mi szükségképen vágyai netovábbját alkotta, – a férj.

Nem habozott tehát. Válságos helyzetében isten újját látta a levélben. Megragadta az alkalmat. Felelt Wesselényinek. Csak annyit írt, hogy legközelebb elküldi hozzá egyik bizalmas szolgáját, ki előtt őszintén nyilatkozhatik.

A levelet^[112] sárga viaszba burkolta s Nagy János köpenyének egyik ezüst gombjába dugta el.

Harmad napra a válasz a türelmetlen Wesselényi kezében volt.

Az első lépés sikere kielégíthette. Minél behatóbban meghányta-vetette a dolgot, annál inkább tisztába jöhetett, hogy reá nézve kétszerte komoly a dolog s hogy Murány várával feleség is jár.

Ez sem riasztotta vissza. Közel állt negyvenedik évéhez. Kitombolta magát; eleget kóstolta a szerelem pillanatnyi mámorát. Unni kezdte s fölébredt benne a vágy a nyugalmas házas élet után. Gyermekei nevelése, a saját egészségi állapota – lábát egy golyó sebesítette meg s noha évek óta járogatott a hévvízbe, sokat szenvedett s rászorúlt a gondos ápolásra – szintén újabb házasságra ösztönözték s nem tartotta bajnak, hogy Murány megszerzésével ebbeli vágya is teljesül.^[113]

Széchy Máriát nem ismerte ugyan személyesen, de a házassági combinatiókban akkor a személyi mozzanatok még inkább háttérbe szorúltak, mint ma. A háztűznézés rendszerint csak akkor esett meg, ha a kérő már előbb tisztába jött azzal, hogy a kiszemelt leány családi, vagyoni s társadalmi viszonyai megfelelnek a maga igényeinek. Csak azután nézte meg a leányt s ha megtetszett, megkérte, ha nem, tovább állt egy házzal. Wesselényinél a találka, melyet Máriától kért, pótolta a háztűznézést. Minden egyébbel már tisztába jutott. A házasság az ország egyik legelső, legvagyonosabb főuri családjának ivadékával csak elősegíthette a carrièreben, melyről dicsvágya mindenkor álmodott. Különben is érezhette, hogy Murány állandó megtartására nem lesz elég csupán a tényleges birtokba vétel, a fegyverrel való elfoglalás jogczíme. Erősebb, hathatósabb jogot is igyekezett szerezni, melyhez csak házasság folytán juthatott.

A válasz után, melyet Nagy János hozott Murányból, Wesselényi bármennyire fölkelté türelmetlenségét az első siker, teljes passivitásra volt kárhoztatva mindaddig, míg Maria bizalmas embere hozzá nem jött. Nyugtalanul várta. Végre ötödnapra megjelent Kádas Mihály, de a találkára nézve nem hozott határozott igéretet. Wesselényi legalább a murányi viszonyokról szerzett részletes tájékozást s ajándékaival, igéreteivel megnyerte magának és terveinek Kádast, kit egyik meghittjével, Pál Gergelylyel küldött vissza Murányba. Ujabb levelet vittek s gyöngéd figyelemképen egy ezüst órát a levél írójától. De csak hét nap múlva érkezett Fülekbe Mária várva várt üzenete. Kész volt megjelenni a légyotton; a határidőt a jövő heti szombatra – valószínűleg július 23-ára tűzte ki, színhelyül pedig a murányalja-tiszolczi országút mentné valami fél mértfölddel Tiszolczon innen levő erdős völgyet, hol

Találni bőv rákos és pisztrángos helyre.^[114]

Kádas, ki a jó hírt maga vitte Fülekre vasárnap – júl. 17-én – indúlt haza közölni úrnőjével, hogy Wesselényi a kitűzött napon megjelenik a találkán. Meg is jelent. Nagyobb csapattal indúlt útnak; ellenséges földön járt, azt sem tudta, nem hálóba csalják-e; kész akart tehát lenni minden eshetőségre. De nem bántotta senki, csak egy kis nyári zivatar áztatta meg. A kijelölt hely közelébe érve az erdőben elbujtatta katonáit. Mária fölkérte, hogy a találkára minél kisebb kíséretet hozzon. Csupán hat embert vett maga mellé, három bizalmas tisztjét, Vadászi Pált, Farkas Fábiánt és Farkas Ferenczet, egy inast, egy német fegyveres katonát s a kaland első megindítóját Nagy Jánost s velök jelent meg a légyott színhelyén.

Sokáig vártak. Rég elmúlt a kitűzött óra s Mária nem mutatkozott. A kis társaság nyugtalankodni kezdett. Egyszerre trombitazaj, dobpergés hangzott a közelben. Nagy számú lovas jelent meg az országúton. A hét ember megijedt; azt hitték, hogy tőrbe ejtette őket az asszonyi csalárdság. De a lovasok elhaladtak a nélkül, hogy észrevették volna a lombos fák közé rejtőzködőket. Csakhogy Máriát is hasztalan várták. Nem oly könnyen szabadúlhatott a várból. Kirándulásához ürügyül azt használta, hogy rákászni, pisztrángot fogni megy le a közeli völgybe. De mikor épen indúlni akart, Illésházy Gábor toppant be hozzá s reggelire hívatta meg magát. Mária türelmetlenül, izgatottan látta a «kelletlen vendéget». De nem árulta el magát. Jó kedvet, vidámságot színlelt; időközben elküldte Kádast a légyott helyére, hogy késedelme miatt megnyugtassa Wesselényit. Kádas az örvendetes híren kívül zöld zománczos arany órát hozott a türelmetlenül várakozónak.

Végre kilencz órakor Mária oda fenn a várban a faképnél hagyta vendégét; azt mondta, hogy indúlnia kell szokott mulatságára, különben halászó helyének vizét kiveszik a parasztok. Ekkor történt, hogy leitatta Illésházyt, ki mámorában azután nem sokat törődött sógorasszonyával.

Jó nagy számú cseléd kíséretében indúlt el Mária a várból. Elszántan tette meg az emlékezetes útat. Lenn a völgyben embereit «színes beszédével», a pataknál hagyta, maga pedig két hívével tova vágtatott. Még mindig jó lóháti menyecske volt. Egyszerre kipirúlt arczczal állt Wesselényi előtt, ki a lódobogásra egy bokor mellől előlépett. A férfiak bámulva, meglepetten nézték a daliás asszonyt, ki, mielőtt bárki segélyére sietett volna, könnyedén leugrott a lóról s kezét nyujtotta Wesselényinek.

Nedves, harmatos volt a pázsit; a lovagias Wesselényi leterítette palástját, ráültette Máriát, maga pedig féltérdre ereszkedve foglalt helyet közelében, míg kísérőik a háttérbe huzódtak.

Mit beszélt az első találkán a férfi a nőnek, azt a lyrai áradozásokat kedvelő Gyöngyösi kevéssé jellemzően tudja kifejezni. Komoly vállalatra készűltek mindketten, mely a legteljesebb bizalmat igényelte. Nem csupán Murány sorsáról határoztak; saját becsületök, egész jövőjük állt koczkán. Ha a nő hálót vet a férfinak s verembe csalja, úgy ezzel nem egyedűl szabadságát, hanem esetleg életét is veszélyezteti. Ha viszont a férfi rászedi a nőt, ha eszközűl használja és azután eldobja, úgy becsülete, egész élete meg van bélyegezve. És ha végűl bármilyen árulás idő előtt meghiusítja szándékukat, úgy nemcsak Ferencz esik el egy fényes és jutalmazó hadi tettől, de Mária védetlenűl ki lesz téve sógora megtorlásának, s legalább is hosszú börtön az, mely reá várakozik. A legfontosabb érdekek forogtak szóban, sőt végűl nemcsak az önérdek, a dicsvágy szerepelt; a kölcsönös vonzalom is lángot vetett szívökben.

Komoly pillanatok voltak azok, melyeket az erdő árnyában, a zúgó fenyvesek közt eltöltöttek s ez időtől fogva szerepel a murányi regényben egy nagy, hatalmas motivum, a szerelem.

A dévajkodó Wesselényi talált alkalmat a tréfára e komoly helyzetben is. Egyszerre azt mondotta Máriának, hogy rabja, hogy nem ereszti többé haza, hanem magával viszi Fülekre. Mária komolynak vette a fenyegetést s lovagi becsületére emlékezteté Wesselényit, ki sietett bocsánatot kérni neheztelő hölgyétől. Lelkesen adta elő terveit s egyre élénkebben sürgette Máriát, nyújtson módot, hogy Murány várát a király pártjára visszahódoltassa. Mária sokáig habozott, vonakodott. Elmondotta, hogy nem tehet semmit, hogy a várat ébren őrzik, a kapu kulcsai nem nála vannak a hatszáz főnyi helyőrséget eltántorítani, lekenyerezni nem lehet. De az érdeklődés, melylyel a terv iránt viseltetett, elárulta, hogy közreműködése megnyerhető, de csak egy feltétel alatt.

Nem kellett megmondania, mi az? Wesselényi sokkal jobb asszonyismerő volt, semhogy maga ki nem eszelte volna. Mit akart? Mit akarhat egy elvált, egyedűl álló asszony abban a korban, olyan helyzetben, melybe Mária jutott, egy özvegy férfival szemben, ki negyven éve mellett még mindig megnyerő alak, kire fényes jövő, sikerben gazdag pálya vár? Férjet akart. Tetszett neki Wesselényi, ki könnyen hevülő természetével szintén megkedvelte az élte javában álló asszonyt s kivel fellengző költője így beszélteti:

Hattyúi termeted mert szívem igen szép
Vagy és vidám, deli, egész testedben ép,
Nyelved friss, eszed nagy, orczád is kedves kép,
Magad kelletése szemeket fogó lép.

Aligha ilyen hangon folytatták a társalgást. De a különös helyzet, a regényes találkozás és a kilátásban álló veszélyek izgató hatása felfakaszthatta mindkettőjöknek kalandra áhítozó lelkében a vonzalom és rokonszenv érzetét.

Wesselényi szíve hamar szikrát fogott. Föllelkesedett, szablyájára, lovagi becsületére tett esküt Máriának, hogy feleségül veszi. Ez áron végre a hölgy is hajlandónak mutatkozott s megfogadta, hogy kezére játszsza Murány várát.

A módozatok kieszelése Mária leleményére maradt bízva. Arra nem lehetett gondolni, hogy éjnek idején a vár kapuit megnyissa s Wesselényi embereit bebocsássa. A falon kellett tehát valamikép bejutni. Ez azonban a roppant magas bástyákon teljes lehetetlenségnek látszott. Máriára hárult a feladat, hogy a szükséges létrákról és kötélhágcsókról gondoskodik, azokat a várfal azon pontján helyezi el, melyet alkalmasnak talál, e mellett megtesz minden egyéb biztonsági intézkedést s mindenről értesíti Wesselényit, ki folyton készen áll s a mikor Mária levelét veszi, azonnal útra kél, hogy a feladat reá váró részeit teljesítse.

Végeztek. Mária felkelt; Wesselényi meg akarta csókolni menyasszonyát, de ez sebesen tova iramlott s lóra ült. Wesselényi szemére hányta kegyetlenségét. Mária ismét közelebb jött s megerősítendő a kötést, mely közöttük a zúgó erdőben, isten szabad ege alatt létesűlt, «gyenge hajából vert pereczet» adott neki s azután gyors lován elvágtatott.^[115]

IV.

A vár megvétele.

Örülve, aggódva, remény és kétség közt tért vissza Mária Murányba. Olyasmire vállalkozott, minek tömérdek akadálya, sokféle nehézsége nem állott arányban a szűken mért segélyeszközökkel, melyekkel rendelkezett. Csakugyan «erős fát ingat, nehéz mozdítása». De az akadály, a nehézség, a veszély csak hevítették bátorságát, ingerelték becsvágyát.

Nem csupán egy kínos, tarthatatlan helyzetből nyilt számára szabadulás. Hírnév, dicsőség és mindenek fölött a férj csábították s erélyét, kitartását elzsibbadni nem engedték. Valami tizenkét nap alatt kellett igéretét beváltania, kellett lehetővé tennie, hogy Wesselényi a várba juthasson. Fölhasználta a rövid időt gazdálkodóan; egy órája sem veszett kárba s az a lázas tevékenység, a ravaszság és furfangos lelemény, a vakmerő elszántság, melyet e válságos napokon kifejtett, arra vallanak, hogy az önérdeken, a dicsvágyon kívül egy hatalmasabb szenvedély, a szerelem is mozgatta szívét.

Titkainak csak egy tudója volt, a tarfejű Kádas, kivel ismételten meghányta-vetette a dolgot. Szerencsére Illésházy s a várőrség egy része épen akkor Kassán mulatott Rákóczy Györgynél s gyakori együttlétök nem szúrt szemet senkinek. Mégis vigyázniok kellett, hogy gyanut ne keltsenek, mert tisztában lehettek sorsukkal, ha időnek előtte fölfedezik titkukat.

Szomorú rabságba a Máriát vinnék,
Kádassal a hóhérbástya hosszát mérnék.

Még Kádasra sem bízta ügyét Mária teljesen. Lehetőleg maga végzett mindent. Mivel a megállapodás szerint kötélhágcsót kellett a várfal egyik legalkalmasabb pontján lebocsátania, bejárta a falakat, hogy a legalacsonyabb helyett kifürkészsze. Hosszú fonállal, melynek végére követ erősített, eszközölte méréseit. A fal azon részét találta a legalkalmasabbnak

A mint építtetve van most az új bástya^[116]
A mely szomszédságát a csigáknak^[117] tartja,
Akkor csak közhely volt, azért azt választja.

MURÁNY VÁRA.
Diewald R. fényképe után metszette Pollák.
Murány váráról az ismeretes XVII. századi könyvekben – Pricorato: Continuatione stb. művének egy érdektelen rajzán kívül, mely katonai czélokra készült s csupán az erődítményeket vázolja – nem találunk képet. Koburg Fülöp herczeg szent-antali kastélyában azonban megvan a vár régi nagy olajfestményű képe. Ez után készült a jelen fametszet. Murány egy másik régi képéről, melynek eredetijét azonban nem ismerjük, megjelent egy gyarló fametszet valamelyik felvidéki tót hirlapban.

De ez alacsony fal alatt is tizenkét ölnyi mélység tátongott. Ilyen hosszú kötélhágcsóról kellett gondoskodnia. Jó erős kötelet kaphatott ugyan a várhegy alatti faluban, Murányalján, de valami ürügyre volt szükség, hogy a kötelet a várba felszállíttassa. Magát a létrát azonban mindenesetre a várban kellett megszereznie.

A szokatlan foglalkozás s a vele járó izgatottság annyira megtámadták idegzetét, hogy csaknem bele betegedett. Rosszul nézett ki; halvány arcza feltűnt Illésházynénak, ki maga készített nénjének orvosságot. De ha meg is viselte az örökös nyugtalanság, kedve, bátorsága nem hagyta el soha. Következetesen haladt kitűzött czélja felé. Már előkészített mindent s csak a létra beszerzése okozott még nehézséget.

De a szerencse, a bátrak e szövetségese ebben is segélyére sietett. Hidegvérével, ravaszságával egy véletlen alkalmat fel tudott használni, hogy minden föltünés nélkül megszerezze azt, a mit annyira keresett.

14. WESSELÉNYI FERENCZ EMLÉKTÁBLÁJA MURÁNYBAN.

15. SZÉCHY MÁRIA EMLÉKTÁBLÁJA MURÁNYBAN.
Wesselényi Ferencz és Széchy Mária murányi emléktábláit a helyszinén levő eredetiről Przibislawsky Adolf rajzolta le.
A rajtok levő feliratokat közli Tomasik idézett művében.

Huga Éva egy ízben épen olyankor tett nála látogatást, mind valami csekélységért megpirongatta egyik cselédjét. Éva azt találta kérdezni, mit zsémbel, mit vétett a szolgáló? Mária rögtön föltalálta magát; kitárta lelkét, keserves panaszra fakadt a sok baj miatt, melyet a cselédség lustasága okoz. Elmondta, hogy veszni hagyják mindenét. Tasnádról hozott holmija, kivált a sok drága ágynemű, párna, derékalj, mind elpusztul, összerothad, mert cselédei nem szellőztetik. Mikor megkorholja őket, azt felelik, hogy nincs létrájok, mely nélkül a padláson a szellőzést nem végezhetik; pedig a vár udvarára, a hol most folyvást jár-kél a sok idegen, kihordani az ágyneműt csakugyan nem illik. Ezt maga is röstellené, mert rossz gazdasszony hirébe jutna, az emberek nyelvére kerülne. A padon kellene tehát az ágyneműt gondozni, de nem lehet, mert nincs létrája.

Illésházyné semmit nem sejtve, jó szívüen azt felelte, hogy ilyesmiért kár bosszankodni; létrája ugyan neki sincs, de van a Listiusék^[118] házában, kik most Lipcsén levén, úgy sem használják. Hozassa el s vitesse a maga padlására.

Mód nélkül megörült ennek Mária. Vállalata immár hatalmasan haladt előre; a létrát felhúzatta a padlásra, hol egy pár nőcselédjével egész háborítlanul végezte a további munkát, az erős kötélhágcsó elkészítését. Murányaljáról szerzett kötelet, melyet párnába dugva csempészett a padlásra. Egy azonban kevés volt; hozatott annyit, amennyi a tizenkét öles hágcsóhoz elegendőnek bizonyult. Néhány napig tartott a nehéz munka. Midőn befejezéséhez közeledett, Mária ismét elküldötte Kádast Fülekre, tudtára adva Wesselényinek, hogy a legközelebbi csütörtökön éjfélkor a várfalnál legyen ama helyen, melyet Kádas meg fog jelölni s az ott lebocsátott hágcsón próbálja meg a bejutást Murányba.

Az üzenet Füleken nagy mozgalmat keltett. Wesselényi rendületlenűl bízott Máriában s jó kedvvel, elszántan tette meg az előkészületeket, hogy a kitűzött időre mulhatatlanul Murányhoz érjen. Tudta, hogy nem szerelmi légyottra, hanem komoly hadi vállalatra indúl s mint ovatos, kipróbált katona, kellően fölszerelve ment el a nagy útra. Minthogy Kádas azonnal visszasietett Murányba, Wesselényi először is megbizható vezetőről gondoskodott.

A füleki tömlöczben egy rabot őriztek, Ficzek Jakabot, ki sokáig szolgált Murányban és jól ismerte a vár minden zege-zugát s az egész vidéket. Maga elé idézte s azon igérettel, hogy visszaadja szabadságát és máskép is gazdagon megjutalmazza, rábízta a kalauzi tisztet. Azután serege javát helyezte csatakész állapotba. A helyőrségből ötszáz embert vett maga mellé; nagyobb része gyalog volt, mely előbb indúlt el Fülekről, mint Wesselényi a lovasokkal. Hogy el ne árulják szándékokat, nagy körútat kellett tenniök azon vidékeken át, melyek megmaradtak a király hűségében. Nem egyenesen Tiszolcz felé mentek, hanem felkerültek Breznóbánya irányában, melyen túl Polonka helységnél érte utól lovasaival Wesselényi a gyalogságot. Ez szerdán éjjel történt. Csütörtökön hajnalban tovább indúlt a csapat; most már nem az országútat választották, hanem erdőn, sziklán, meredeken, járatlan hegyi útakon haladtak előre Murányalja felé. Baj nem történt; csak estefelé keltett némi aggodalmat két ágyúlövés, mely a murányi várban dördült el s melynek erejét a bérczek hatalmas visszhangja megsokszorosította. Hadnagyai nyugtalankodni kezdtek, főleg mivel nem is képzelték, hova mennek s miféle ellenséggel kellend megküzdeniök.

Csak Wesselényi tartotta meg hidegvérét s haladt rendületlen bizalommal előre a fárasztó úton. Végre a nap lenyugodni készűlt s a csöndes völgyet ellepte az alkonya homálya. A vezér elérkezettnek látta az időt, hogy föltárja terveit bizalmasabb tisztei előtt. Vele voltak legjobb katonái, kipróbált személyes hívei, rettenthetetlen merész vitézek, kiknek önfeláldozó támogatására a veszélyben bizton számíthatott. Ott volt legelől

Ama magyar Hektor véle Vadászi Pál
Kinek vitéz híre a nagy egekig száll,
Vérrel izzad tőre, valamelyfelé áll,
Ellensége elfut vagy találja halál.

A vadász nevét igazán viselte, sok pogány vadat megölt vagy összefogdosott már, sőt «felső hadakban» is gyakran vadászott s vitézül küzdött nem rég Wesselényivel a svédek ellen.

El nem marad tőle Fekete László is,
Ősétől vett neve kinek ha Holló is,
De fejérb erkölcsű nem vala Cato is,
Ennél nem vigyázóbb a tanult ráró is.

Ott volt Gombkötő János, a füleki főhadnagy, ki Prága körül vitézkedett, ottan a két Farkas testvér, Ferencz és Fábián, Kazai János, Péter deák, Solymosi és

Több sok vitéz ember és híres katona
Kiknek, ha történnék harczi zenebona,
Mindenik itt fegyvert örömest rántana,
Mint a busult vadkan sebeket osztana.

Mikor a sereg az esthomály védelme alatt a «rút havasok» közül a murányaljai síkra lebocsátkozott, Wesselényi nyolczvan embert kiválasztott, velök félre vonúlt, hogy ismételve hűségre eskesse s titkaiba beavassa őket.

A vitézek szent fogadást tettek, hogy egymást el nem hagyják, egy szívvel-lélekkel összetartanak s Wesselényi parancsainak föltétlenűl engedelmeskednek. De mikor megtudták, miről van szó, a legtöbben nagyon vakmerőnek találták a kalandot.

Irtóznak Muránynak nagy erősségétől,
Annak megvétele lehetetlenségétől.

Főleg Solymosinak a «régi vitéz»-nek nem ment a fejébe a dolog; csodálkozott, hogy Wesselényi hitelt ad egy asszony igéretének s azt kérdé a vezértől:

«Voltál-e Murányon? Azt akarod-e megmászni?»

Valóban, a ki fenjárt e csaknem háromezer lábnyi meredek hegyen, a ki látta romjaikban is óriási bástyákat – nagy részök utóbb épült ugyan, de helyükön akkor is ép oly magas falak emelkedtek – az az e kérdés jogosultságát el nem vitathatja.

Wesselényi azonban nem gondolt meredekkel, fallal, akadálylyal; bízott ügye sikerében s egy pár lelkes szót intézve kísérőihez, megindúlt Murányalja felé. E helyet mindenesetre érinteniök kellett. Hogy megnyugtassa a tót lakosságot, mely ennyi idegen katona láttára nagyon megrémülhetett, harmad magával előre ment. Útközben egy pár barompásztorral találkoztak, kik meglátva a fegyvereseket, szörnyű lármát csaptak s nem akarták őket tovább ereszteni. De a «sült parasztokat» néhány jó szóval megnyugtatták s a faluba értek. Itt a vagyonát féltő tótság még éktelenebb sivalkodásba tört ki; összefutott az egész falu s egy ember puskát szegezve Wesselényi mellére, kérdezte tőle: kicsoda és mi járatban van?

Wesselényi nem vesztette el lélekjelenlétét; azt felelte, hogy társaival együtt Illésházyt szolgálja és füleki tolvajokat volt nyomozni. A tömeg lassankint lecsöndesedett és Wesselényiék tovább indúlhattak. De alig érkeztek a falu másik végére, ismét egész sereg tótra bukkantak, kik marhát hajtottak. Itt már nagyobb volt a veszedelem; a tótok sehogy sem bocsátották őket tovább. Iszonyú zsivajjal támadtak rájok s Wesselényi jónak látta meghátrálni, mert fegyverét nem akarta használni, hogy a lövés a várbeliek figyelmét föl ne ébressze.

Sötét éjszaka volt s az eget fekete felhők takarták. A menekülők félóráig baktattak a kertek közt a sűrű homályban vizen, patakon átgázolva, míg ráakadtak övéikre, kik vezérök hosszas elmaradásán már nagyban nyugtalankodtak. Wesselényi összeszedte seregét s ennek élén vonúlt Murányaljába. A falubeliek a tekintélyes hadi nép láttára megjuhászodva huzódtak házaikba és nem zavarták többé az előnyomulást.

De csak itt kezdődtek az igazi akadályok. A sereg kezdte unni a dolgot, melynek sikere iránt nem táplált bizalmat. A katonák különben is el levén csigázva, végre pihenni akartak, s azt követelték, hogy háljanak meg a faluban, másnap pedig kirabolva a völgyet, térjenek haza Fülekre. Nem volt kedvök a koromsötét éjszakában a bizonytalan kalandot folytatni. Murányalja jó magasan fekszik^[119] ugyan, de onnan még ezerhétszáz lábnyival feljebb van a hegyen a murányi vár. Sötétben, erdőben, sziklák közt, lejtőkön kapaszkodni fölfelé s folyton kitéve lenni a megrohanás veszélyének, a tőrbe jutásnak, kevéssé biztathatta a legvitézebb katonát is.

Egy perczre talán Wesselényit szintén elfogta a csüggedés. De az, a ki látatlanúl vezette az egész éjjeli kalandot, Széchy Mária ilyesmire is gondolt. Mint a deus ex machina, úgy jelent meg hirnöke a legválságosabb pillanatban. Jelentette, hogy ott fenn minden rendben van s ez üzenet fölébreszté Wesselényi hanyatló bizalmát.

Megindúlt a hegynek. Serege zömét lenn hagyta Murányalján s csak kiválogatott nyolczvan hívével indúlt előre. A míg lehetett, lóháton mentek. Utóbb le kellett szállaniok. Wesselényi a csapat nagyobb részét a várba vezető szekérúton küldötte tovább, maga pedig valami húsz emberével az erdős lejtőn kapaszkodott fölfelé. Szörnyű nehéz és fárasztó volt az út a sötétben. Wesselényi többször csaknem kidőlt; sebes lába nem bírta tovább. De lelki ereje legyőzte teste kimerűltségét. A várkert alján rövid pihenőt tartottak. Egyszerre a fejök feletti országúton zaj hangzott, egy csapat katona alakja tűnt fel a sötétben. Wesselényiék már azt hitték, hogy el vannak árulva s lépre kerültek. De a csapat nem ellenség volt, nem a várból jött; Gábor Pál elvált a főcsapattól s tizenötöd magával ura után indúlt. A könnyebb úton előbb föl is ért mint Wesselényi. Megismerték egymást s a két csapat egyesült.

Körülbelül harminczöten voltak, mikor a bástyák alján a kijelölt helyhez értek, hol a lebocsátott létrát kellett volna találniok. Keresve keresték, de nyoma se volt sehol. Ez lehangolta őket, de folytatták a kutatást. Ovatosan jártak el, hogy zajt ne csapjanak. De a kapuban álló őr mégis hallott valami neszt.

Megszólalt a vártás: Wer da, kiáltának.

A kis csapatot roppant izgatottság fogta el. Minthogy a sötétben a létrát sem találták, még erősebben fölébredt bennök a gyanu, hogy rászedték, elárulták őket. Maga Wesselényi szintén dühbe jött, s el volt szánva, történjék akármi, lelőni a vártást, ha ismétli veszélyes kiáltását. De az őr a sötétben nem látott semmit s elhallgatott. Wesselényiék ismét folytatták a keresést, de hasztalan. A létra helyett Illésházy egy szolgájára akadtak, ki megkésve érkezvén haza, már nem juthatott a várba s a kapu közelében heveredett le aludni. Két ember hozzá sompolygott, felköltötte s figyelmeztette, ha moczczanni mer, életét veszti.

Éjfél rég elmúlt már s Wesselényit a több órai izgatottság, hegymászás, de leginkább az, hogy emberei szorgos kutatás mellett sem akadhattak a létra nyomára, rendkívül lehangolta. Lába alig bírta többé; pitymallani kezdett, kísérői türelmének is megszakadt a fonala; mindnyájokat aggodalmak gyötörték. Attól lehetett tartani, hogy a mint hajnalodik, a várbeliek felébrednek s észre veszik őket. Emberei a sietős visszavonulást ajánlották a Murányalján levő sereghez. Különösen az elejétől fogva hitetlen Solymosi kerekedett felűl. Folyton azt morogta, nincs létra, csak finta volt az egész; kelepczébe csalt bennünket a ravasz asszony. Most itt vagyunk, mindössze harminczöten, hajnalban ránk ront a várőrség s akkor halállal vagy fogsággal bünhődünk együgyű bizalmunkért. Azt sürgette tehát, hogy távozzanak «ez éltünk szomjuhozó helyről», míg oltalmat ád a sötétség, mert reggel a falubeli tótság s a várbeli német és magyar katonaság két tűz közé fogja őket.

Wesselényi szörnyen restelte a kudarczot s nem tudta elképzelni, nem akarta elhinni, hogy Mária azért csalta ide, hogy bajba döntse. És e nő, mintha a távolból is megértené gondolatait, ismét a végszükség pillanatában küldte le hozzá hirnökét. Mikor már mindenki visszavonulásra gondolt, egyszerre megérkezett Mária embere, kit úrnője a hágcsón azért küldött le, nézze meg, hol késik Wesselényi. A létrát fürkésző Vadászi a bástya alján találkozott Kádassal, mire mindnyájan a létrához siettek. A késedelmet egy félreértés okozta. Wesselényi azt hitte, hogy megjöttekor a létrát már lenn fogja találni. Mária ellenben, ki folyton a várfalon leste jöttüket, a hágcsót csak akkor akarta lebocsátani, ha Wesselényiék jelt adnak, hogy itt vannak.

Végre azonban megvolt a létra s megkezdődött a felvonulás. Egymás után húsz ember kapaszkodott föl s be is jutott a várudvarba. Ez sem ment apróbb bajok nélkül. Az egyik német katona a mint a hágcsón fölért, úgy elrémült, hogy a falat mint a lovat átülte és sem előre sem hátra nem bírván mozdulni, elzárta az utána jövők útját. Nagy nehezen bírták e nevetséges, de mindnyájokra zavaró helyzetből kiemelni, mire csakhamar Wesselényi is megindúlt fölfelé. Előtte inasa vitte kardját, utána egy katona hozta töltött puskáját. De a kimerűlt Wesselényi rendkívül nehezen haladt fölfelé. Egyszerre lélekzete elállt s majdnem lezuhant a mélybe. Utolsó cseppnyi erejét is össze kellett szednie, hogy emberei bíztatásával, segélyével a falra s onnan a vár tágas udvarára juthasson.

Wesselényi czélnál volt. Nehéz, vakmerő, veszélyes munkát végzett pár óra alatt. De az, mit ő tett, mégis semmiség a Széchy Mária munkájához képest. Wesselényi úgyszólván terített asztalhoz érkezett. Ő vette ugyan birtokba Murány várát, de megszerezni Mária szerzé meg neki. Készen várta minden s hogy készen várta, hogy tervök legapróbb részletében is sikerűlt, azt Mária törhetetlen erélye, mindenre kiterjedő gondoskodása, éles elméje és elszántsága okozta.

A létra és kötél megszerzése, a hágcsó észrevétlen elkészítése és a várfalra szállítása, hirnöke útnak indítása csak kisebb részét tették sokoldalú fáradozásainak. Az nap éjjel, melyen Wesselényi a hágcsó keresésével foglalkozott, Mária merészebb, veszedelmesebb dolgot végzett. Tényleg ő maga foglalta el a várat, ő maga tett lehetetlenné minden ellenállást úgy, hogy Wesselényiék megjöttekor már rég eldőlt a koczka. Olyan vakmerő csínyre adta magát, melyre a legelszántabb férfi is alig vállalkozott volna.

A mint este a várbeliek aludni tértek, Mária összehívta cselédeit. Kádas időközben nehány megbízható szolgát szerzett s volt egy pár elszánt embere. Mária maga köré gyűjté s elpanaszolva nekik sanyarú sorsát, rokonai gonosz bánásmódját, dús jutalom kilátásával rábírta őket, hogy terveit elősegítsék s parancsait óvatosan, de bátran végrehajtsák. Első parancsa az volt, hogy a várfalon czirkáló őröket fogják el s tegyék ártalmatlanná. A szolgák odalopóztak minden egyes őrszemhez, kik a vár különböző pontjain egymástól jó messzire álltak, megrohanták, megkötözték s egész csöndben a cselédházba, a «leányok házába» vitték, hol fogságban maradtak reggelig. Ezzel a bástya szabaddá lőn, az őrök nem gátolták a bejutni akarókat.

De volt még a várban veszedelmes ember elég. Egymás után fogatta el Mária őket is. A főstrázsamesteren kezdte, megkötöztette s elzáratta. Künn az udvaron Illésházy egy inasa lábatlankodott, egy karvalylyal mulatva. Őt is megkötözték. Összesen tizenegy embert fogatott el ilyen módon Mária. Mindnyájokat a saját házába hurczoltatta, meghagyva szolgáinak, hogy vigyázzanak rájok, s a ki lármát üt, aprítsák össze kiméletlenül. Csak a kapu fölötti strázsát nem bántotta; ehhez nehéz lett volna hozzáférni, s különben sem állta útját terveinek.

E közben éjfélre járt az idő s Mária két pisztolylyal kezében a megjelölt helyre, a hóhérbástya felé sietett, várva a jelt, hogy a hágcsót lebocsássa. Várt sokáig, de hiába. A bástya aljáról semmi jeladás, semmi zaj sem hallatszott. Nyugtalankodni kezdett. Hosszú várakozás után végre lebocsátotta a létrát, s leküldte Kádast, nézzen szét, hol késnek a várva várt vitézek. Kádas leszállt, bebarangolta a hegyoldalt, de a sötétben nem látott, nem talált senkit. Kétségbeesve tért vissza jelenteni, hogy Wesselényiék nincsenek itt. Máriát e hír egy pillanatig lesujtotta. Azt kellett hinnie, hogy Wesselényit vagy előre nem látott baleset érte, vagy megijedve a vállalat nehézségeiből, visszaindúlt hazafelé. Ez Máriára a végveszélyt jelentette volna. Azok után, amiket tett, az őrök elfogatása után lehetetlen lett volna, mihelyt a várbeliek felébrednek, árulását, merényletét eltagadni. Súlyos büntetés, kemény visszatorlás várakozott reá, ha terve dugába dől. Neki győznie kellett minden esetre, akár jön Wesselényi, akár nem.

Egy rémítően merész gondolat villant meg agyában. El akarta dönteni Murány sorsát minden áron még azon éjjel, s föltette magában, hogy ha Wesselényi emberei nem járnak kezére, úgy nélkülök szerzi vissza a várat a királynak.

Még egyszer leküldötte Kádast, maga pedig lázas izgatottsággal rohant a sötét éjszakán vissza lakására. Az volt a terve, hogy Illésházynak a várban levő főembereit felkölteti s egyenkint a saját lakására hivatja, ott pedig szolgáival egymás után leöleti, fejöket véteti. A legveszedelmesebbeket így akarta láb alól eltenni azon reményben, hogy a többieket szép szóval, ajándékkal majd visszatéríti a király hűségére. E szédítő gondolattal áthatva, sietett lakására, hogy a tervet szolgáival megbeszélje. De kivitelére nem volt szükség. Csakhamar megérkezett Kádas, jelentve, hogy megtalálta s a hágcsóhoz vezette Wesselényit.

Mária örömtől dobogó szívvel tért vissza a bástyához. Lelkét megkönnyebbíté a tudat, hogy nincs többé egyedül, hogy diadala most már véres, kétségbeesés sugalta eszközök nélkül is biztosítva van. A sötétben senki sem vette észre jöttét, a mint a falról egymás után leszálló vitézek közelében megállott.

Mikor együtt voltak mindnyájan, Wesselényi azt kérdi Kádastól, hol az úrasszony.

– Itt vagyok – mondá Mária, barátjához lépve. Azután értesítette, hogy a veszedelmesebb embereket ártalmatlanná tette, a többiek pedig alusznak s

A kuvasz sem mozdul ellened morgásra.

Csakugyan nem mozdúlt. Wesselényi egy pár emberét leküldötte a lovas és gyalog csapatokhoz, hogy azonnal a várba siessenek, maga pedig kísérőivel Mária lakására ment. A fáradt vitézek először is elepedt gégéik nedvesítésére gondoltak. Volt bor, de az óvatos vezér megtiltotta az ivást, mert a munka még nem egészen volt elvégezve. Az alvó kapitányokat, hadnagyokat és az őrséget csak ezután kellett ártalmatlanná tenni, a várkapu kulcsait pedig kezéhez keríteni. Mária az egyes szobákba bújtatta el a vitézeket s elküldött Budaházy István várkapitányért, üzenve neki, jöjjön el nyomban, mert fontos közlendője van. Nehogy Budaházy észre vegyen valamit, Mária ágyára dőlt, Wesselényi pedig félreállt egy ajtó mellé. A várkapitány nem sokára megjött s beszédbe ereszkedett asszonyával. Egyszerre Wesselényi hozzálépett s vállára ütött, Budaházy hátrafordúlt.

16. SZÉCHY MÁRIA ÁGYA A RADVÁNYI KASTÉLYBAN.
Wesselényi Ferencz és Széchy Mária ágyai szintén a radványi kastélyban őriztetnek. Az iparművészeti szempontból is fölötte érdekes két ágy részletes leirása és a rajtok levő latin versek az Archæologiai Értesitő VII. kötetében találhatók. A jelen munkában levő négy ide vonatkozó képet – kettő a szövegben, kettő külön lapon – a hely szinén rajzolta Kimnach. A két színes műlapot Deutsch intézete készítette.

WESSELÉNYI F. ÁGYÁNAK BELSŐ DISZITÉSE.
A radványi kastélyban levő eredeti után rajzolta Kimnach L.

WESSELÉNYI FERENCZ ÁGYA A RADVÁNYI KASTÉLYBAN.
Rajzolta Kimnach L.

17. WESSELÉNYI FERENCZ ÁGYA A RADVÁNYI KASTÉLYBAN.

«Ismersz-e, kérdé Wesselényi, s nem csodálkozol, hogy itt vagyok?»

«Melyik ördög hozta ide – dadogta zavarában a várnagy – és mi a szándéka?»

«Hogy elfogjalak – menydörögte Wesselényi kardját kihúzva – s megöljelek, ha moczczanni mersz? Ki az éljen?»

A gyámoltalan ember remegő hangon felelte: A király!

Egyéniségében nem volt semmi félelmetes. Egy távolabb eső szobába kísérték s őröket rendeltek mellé.

Az őrség többi tiszteivel, kik egymás után idéztettek Máriához, Wesselényi hasonlókép bánt el. Csak egynél kívánt kivételt tenni, Nagy Ferencznél, kire régóta haragudott. Meg akarta ölni. De Mária esdeklésére kegyelmet adott neki s a többiekkel együtt a király hűségére esketé.

Mindez zajtalanúl ment végbe s a vár szomszédos épületeiben senki sem sejté, mi történik Máriánál. A vár másik úrasszonya Éva, Illésházy Gáborné békésen aludta álmait. De föl kellett költeni, mert a várkapu kulcsai nem a porkolábnál, hanem ő nála voltak. A kulcsokra pedig szükség volt, hogy a még kinn levő 420 főnyi csapat mielőbb a várba juthasson.

A porkolábot Wesselényi elküldte tehát Évához, hogy kiméletesen értesítse a történtekről s kérje el a kulcsokat. Illésházyné és öreg asszonya bámulva hallotta, hogy Wesselényi kéreti a kulcsokat. Hasztalan kérdezte a porkolábtól, mi történt, hogyan jutott az ellenség a várba – a porkoláb nem tudott felvilágosítást adni.

– Patvar vigye a kulcsot, ha a vár oda van – kiálta végre Éva s átadta a kulcsokat a porkolábnak. Ez visszasietett velök Wesselényihez, ki nem sokára személyesen ment megnyugtatni Illésházynét s lakása elé őrséget állított.

Néhány ember a kapuhoz sietett, hogy az ottani őrséget elfogja s a kaput kinyissa. Ez is baj nélkül sikerült. Az őrség nem állt ellent, mert azt hitte, hogy valami nagyszámú sereg a túlsó oldalon hatolt be a várba.

Időközben Wesselényi emberei, kik lassankint nyolczvanra szaporodtak, a vár fontosabb helyeit megszállták s minden fegyvert lefoglaltak. A helyőrség azon részét, mely aludt, föl sem ébresztették mindaddig, míg a fősereg a kapun be nem vonúlt.

Trombitaszó, dobpergés között éljen a király kiáltással vonúlt be reggel felé a fősereg. A zajra az őrség fölébredt s bámulva nézte, mi történik. Egy csekély töredék fegyvert akart fogni. De hasztalan várta a parancsnokot és a tiszteket. Némi ellenállás után mindnyájan megadták magukat s menekülni vagy elrejtőzni igyekeztek. Wesselényi a fontosabb pontokra nagyobb őrséget rendelt, többi csapatát pedig csatarendben állította föl az udvaron.

Mikorra a nap a várhegyre vetette első sugarait, Murány Wesselényié volt. Nem csalatkozott a bizalomban, melyet Széchy Máriába helyezett. Ő sem csalta meg. Harmadnapra, vasárnap megesküdött vele. Katholikus lelkész messze földön nem volt található s a várbeli evangelikus pap áldotta meg frigyöket.

Wesselényi tisztei és kalandja többi hősei körében vígan ülte meg a lakodalmat.

V.

Az esemény jelentősége.

«Pénteken történék Murány megvétele», pénteken 1644 augusztus 5-dikén^[120] hajnalban s a rákövetkező vasárnap augusztus 7-kén tartotta meg esküvőjét a regény két hőse, Wesselényi Ferencz és Széchy Mária. De előbb még a család többi várait, Lipcsét és Balogot szintén kezökre igyekeztek keríteni vagy legalább a király hűségére visszavezetni. Mária, mintha Murányban semmi sem történt volna, stafétát küldött a két vár kapitányához, felszólítva őket, hogy nagyfontosságú ügyben nyomban hozzá siessenek. A lipcsei vár kapitánya meg is érkezett a nélkül, hogy útközben Murány megvételéről hallott volna valamit. De Szöndi Máté, a balogi kapitány neszét vette a dolognak s vissza akart fordulni. Mária erre is gondolt; embereit Szöndi elé küldötte, kik nem engedték elillanni s felhozták Wesselényiékhez. Itt azután a szép szó és a fenyegetés, kivált az ajándék megtette hatását s mindkét kapitány hűséget esküdött a királynak megigérvén, hogy őrségökkel is letétetik a hűségi esküt.

Murány vár elestének híre szombaton este érkezett Kassára, az erdélyi fejedelem főhadiszállására,^[121] hol nagy megütközést, sok aggodalmat keltett s csakhamar közbeszéd tárgya lőn. Csupán kósza hírek keringtek a meglepő esetről, melynek indító okait, lefolyása részleteit senki sem ismerte. Maga Illésházy Éva, kit Murányból az Illésházyak ősi várába Trencsénbe küldöttek s ki férjének a hírt Kassára megüzente, szintén csak annyit tudott, hogy Mária csempészte be a várba Wesselényit. A kaland előzményeit és lefolyását mindenki a saját tetszése, képzelete szerint színezte ki s azonnal alakulni kezdett a fejedelem udvarában egy bizonyos legenda, mely természetszerűen a lehető legsötétebbnek rajzolta Széchy Mária szereplését. A legelső gondolat, mely a kassai udvar embereiben fölébredt, az volt, hogy Mária és Wesselényi közt már régóta szerelmi viszonynak kellett fennállania.^[122] Noha ez a nézet kezdettől fogva ellenmondásra talált, egy ideig mégis általános érvényre jutott. Rákóczy György csak pár hét mulva értesűlt a valódi tényállásról s akkor már nem Mária frivol hajlamainak, hanem Illésházy Gábor oktalanságának tulajdonítá a vár elvesztét.^[123]

A «nagy praktiká»-nak csakhamar híre terjedt országszerte is. A közbeszéd nagyítva, túlozva, elferdítve, rokon- és ellenszenvek szerint színezve adta elő az eseményt. A költészet és a való sajátszerű vegyüléke keletkezett s ezt tartották fenn a XVII. század emlékírói, kik mindnyájan csak kósza hirekből ismerték az eseményt. Így adja azt elő, telve történeti botlásokkal és vastag tévedésekkel néhány sorban Kemény János.^[124] Egy másik erdélyi krónikás, ki a köznép száján keringő pletykát jegyezte föl, még képtelenebb dolgokat ír össze szellemtelen és nyers élczekkel fűszerezve előadását. Rozsályi Kun Istvánt teszi meg Murányvár urának, kit neje Mária azon ürügy alatt, hogy vadpecsenyére éhezik, vadászni küldött. A mint eltávozott, Mária megvesztegette az őröket s valami százötven emberrel bebocsátotta Wesselényit, kivel reggelre meg is esküdött. Mikor Kun István a vadászatról hazakerűlt, mert nem eresztették a várba, honnan hosszú képpel kellett távoznia.^[125]

A század külföldi, német krónikásai és történészei^[126] sensatiós dolgok hajhászva még több szabadsággal festették ki az eseményt, melynek csakhamar megjelent megbízható franczia leírását nem ismerték. Máriát a «házasságra megérett szűz»-nek mondják; az egyik azt is tudja, hogy anyja valami bűntény miatt örökös fogságra itélte. De alighogy nővérei kiszabadították, Wesselényivel összeszűrte a levet s bebocsátotta a várba. Wesselényi azután nemcsak az őrséget, hanem Mária édes anyját is megölette.

A meseszövő szellem kezdettől fogva szívesen foglalkozott tehát a murányi regénynyel s a mondakör, mely a történeti igazságtól egész függetlenül alakult, szembeszökő bizonyítéka a nagy feltünésnek, melyet Széchy Mária hőstette országszerte keltett. A mondakörnek középpontja mindig ez imponáló asszony volt és maradt modern költőinknél is, kik a murányi legendát ujabb, szabadon komponált epizodokkal tarkították. A történetírónak a legendával szemben rendszerint hálátlan a feladata. A történeti igazság egyszerűbb, szárazabb, mint a sokféle kalandos, pikáns részletből összefont mondakör. A murányi eset azonban némileg kivétel a szabály alól. Történeti hűségében, a maga egyszerű valóságában is olyan érdekes, olyan ingerlő, hogy kiállja a versenyt a képzeletalkotta legendával.

A történeti valóság kiderítése más tekintetben sem érdektelen. Megadja magyarázatát ama feltünő jelenségnek, mért gyakorol Széchy Mária alakja mindenkor, még ma is olyan vonzó erőt a költőre.^[127] A költőt kevésbé az epizodok kalandossága, mint a szereplő egyének lelki tulajdonai érdeklik, az erély, a bátorság, a hősi elszántság, melylyel cselekedeteiket végrehajtják. Mindezt a történeti tények hosszú sorának tanusága szerint ritka tökéletességben megtalálja Murány vár asszonyában, ki elvállalt szerepét csakugyan bámulatos elszántsággal, éles elmével, imponáló erővel játszotta végig. Az első pillanattól az utolsóig nem ingadozott soha; nem ismerte a félelmet, lélekjelenlétét megóvta a legválságosabb helyzetekben, találékonysága, furfangja nem hagyta cserben egyszer is. Mikor tervei össze látszottak omlani, valami igazán dæmoni erő szállta meg s el lehet hinni azon állítását, hogy utoljára még akkor is visszaszerezte volna Murányt a királynak, ha Wesselényi a véletlen folytán nem érkezhetik segélyére. Végrehajtotta volna azt az ördögi eszmét, hogy egymás után leöleti a várőrség tiszteit, ha más módon nem boldogul. Ez az erő, az energia és elszántság, mely egész a vakmerően nagyszerűig fokozódik, ingerli a költőt s irányozza figyelmét újra meg újra Széchy Máriára. Egy egész asszonyt, egész embert talál benne, a ki föltett szándékát kiviszi minden áron.

45. IVÁNYI FEKETE LÁSZLÓ.
Wiedemann Com. Gloriæ II. gyűjteményéből.

16. VADÁSZI PÁL.
Wiedemann Com. Gloriæ II. gyűjteményéből.

Keresztül vitte akaratát. Murány várának immár megint csupán egyetlen úrnője volt – ő maga. Megszabadult fondorkodó rokonaitól, szerzett magának férjet, kihez a rokonszenven kívül a közösen szerzett babér s az együttesen átélt veszély érzete fűzte elválhatlanul. Magaviseletének titkos rugói, cselekvésének indokai visszatükröződnek az eredményekben, melyeket elért. Önzetleneknek, a nemes erkölcs legfelsőbb itélőszéke előtt kifogástalanoknak ez indokokat mondani nem lehet. De a harczot, melyben Mária maradt a győztes, nem maga kezdeményezte; rokonai erőszakolták reá. Ők hozták olyan helyzetbe, hogy az önfentartás ösztönének sugallatából kellett megragadnia a mentő eszközt, mely Wesselényi ajálatában kinálkozott. A beavatott kortársak a murányi esetet testvérharcznak, családi villongásnak tekintették s a nagy politikát nem keverték bele. «Nagy istentelenség – írja a haragvó Rákóczy György fejedelem Máriáról – egy testvér atyjafiával s maga hite ellen csalárdul ezt cselekedni». Mint ellenség a fejedelem nem említi, hogy Mária részéről mindezt az önvédelmi harcz hozta magával.

Győzelmét utóbb lehetőleg kiaknázta, de aljas, megbélyegző tettre ekkor sem veteműlt. Nem bérért, nem azért mert megfizették, szerezte vissza Murányt a királynak. Családja traditiója, anyja szent fogadása értelmében járt el. Nem követett el árulást senkin, mert nem fogadott hűséget senkinek. Nem ő, hanem sógora Illésházy csatlakozott Rákóczyhoz. Kijátszotta rokonait, de politikai árulást, mely alakját megbélyegezné, visszataszítóvá tenné, nem követett el. Végre is Murány az ő tulajdona volt s tettének megitélésénél nem szabad olyan mértéket alkalmazni, mintha egy nagy állami végvárat, például Komárom vagy Győr várát – az ország akkori két főbástyáját – játszotta volna az ellenség kezére. Széchy Mária nem politizált. Védte magát rokonai kapzsisága ellen s a küzdelemben kedvére való férjet is szerzett. Ez a murányi regény száraz tényálladéka.

Politikai, katonai szempontból mellékes epizod maradt az a király és az erdélyi fejedelem hosszú küzdelmében, mely Murány megvétele után épen úgy folyt tovább, mint azelőtt, míg komoly viszonyok, melyek Széchy Mária kalandjától teljesen függetlenűl alakultak, kiegyezésre nem kényszerítették a tusakodó feleket.

Murány birtoka sem az erdélyi fejedelemre, sem a koronás királyra nem járt számbavehető előnynyel. De fontos volt az Wesselényire és Széchy Máriára. Magaviseletök a politikától teljesen függetlenűl itélendő meg tehát. E foglalás alapköve annak az egész nagy és fényes pályának, melyet utóbb megfutottak s mely elvezetett a legfényesebb állásba, a nádori méltóságba.

A XVII. században gyakran előfordult, hogy fondorkodó asszonyok véres polgárháborúkba sodorták hazájukat csak azért, hogy a zavarban férjet halászszanak magoknak. A grande mademoiselle, XIV. Lajos király szép unokahuga Anna Mária Montpensier herczegnő a Fronde nagy harczait csak azért szította, hogy a hős Condé herczeget meghódítsa és férjévé tegye. Elhagyta érte a királyt és 1652-ben megnyitotta neki Páris főváros kapuit. Széchy Mária szintén ama kor szülötte. Egyénisége sokban rokon a kaczér franczia herczegasszonyéval. Ha versaillesi udvar légkörébe helyezi végzete, talán belőle is ama ledér, de ragyogó szellemű hölgyek egyike válik, kik a királyi palota cselszövényeiben, mindenható kegyenczek és miniszterek buktatásában, nemzetök sorsának intézésében érvényesítették tehetségeiket.

Neki azonban szerényebb szinpad jutott. Murány nem Páris volt s kapuinak megnyitása sem katonai, sem politikai tekintetben nem gyakorolt döntő befolyást a nemzeti háború drámájának fejlődésére. De a szerény murányi szinpadon Mária elvállalt szerepét kifogástalanul, azzal a lelki erővel játszotta el, minőt világra szóló nagy tettek igényelnek.

17. WESSELÉNYI FERENCZ ALÁIRÁSA.