INVENI PORTUM, SPES ET FORTUNA VALETE! – írta Horváth Mihály, mikor hatvani plébánossá nevezték ki.[300] Remélte, hogy a király hatvani préposttá is mielőbb kinevezi, mivel kanonikus hibát csak nem találnak benne. A pesti egyetem pályázói hatalmas vágytárstól szabadultak meg benne,[301] de ő most mindent elkövetett, hogy legjobb barátjának, Toldynak biztosítsa a kathedrát; ügyében június 27-én járt is gróf Teleki Ferencz titkos tanácsosnál a kanczelláriában, a ki azonban kijelentette, hogy barátja a könyvtárnokság mellett csak úgy lehetne egyetemi tanár is, ha egyik tisztének fizetését csökkentenék.[302] Így Toldy csak 1861-ben érte el czélját.
Horváth, az iskola év éppen végződvén, elbúcsúzott theresianumi tanítványaitól s bécsi barátaitól, különösen Jászaytól, Gondol Dánieltől s július 8-10. közt Pesten át lemenvén Hatvanba, felesküdött plébánosnak,[303] s megkezdte működését a hatvani esperességben, a melynek élén Vavróczy Márton czímzetes kanonok és versegi plébános állott.[304] Két káplánja volt: a nála csak egy évvel ifjabb Horner József és a csak harmadéve fölszentelt Rády Ferencz.[305] A plébánia Szent Adalbert és Szent Márton püspökök tiszteletére volt fölszentelve s a plébános mind a két szent történetét megírta. Szent Mártonét, vagy inkább a Szent Márton hegye multját, mindjárt odaköltözése első napjaiban,[306] a mi mutatja, hogy hivatalos gondjai sem vonták el a történelemtől; Szent Adalbertét azonban csak olaszországi számüzetésében,[307] a mikor már tizenkét esztendő sűrű köde fedte el előle a hatvani plébánia oltárképét.
Az első hetek Hatvanban elég kellemetlenül teltek. Lakása annyira el volt hanyagolva, hogy egészen rendbe kellett hozatnia, újra festetnie szobákat, ajtókat, ablakokat. Az első emeleten levő nagy termet művészies magyar történelmi falfestményekkel látta el, a miket azonban utóda az osztrák abszolutizmus idejében bemázoltatott.[308] A festés ideje alatt Horváth a földszinten egy két-négyszögöles szobácskában lakott s onnan csak október 6-án jött fel egyik elkészült szobájába. Október 17-ére azonban, a szüret idejére, már mindennel rendbe jött s a szüretre barátját, Toldyt is meghítta.[309] Időközben maga is be-berándult Pestre s már augusztus 16-án résztvett az Akadémia ülésében, hol Gyurikovics György a pozsonymegyei műemlékekről értekezvén, pótlásul figyelmeztette a felolvasót, hogy a fraknói várban Hunyadi Jánosnak egy zászlaját is őrzik.[310] Az Akadémia a történelmi pályamunka bírálatát reá bízván, Toldy titkárnak azt azzal a megjegyzéssel küldte vissza, hogy a stilust és modort tekintve, az kétségtelenül a Lányi Károlyé.[311] «Török uralkodás Magyarföldön» czímmel valóban ő nyerte el az Akadémia jutalmát, de műve kéziratban maradt.[312]
A király Horváthot deczember 27-én végre kinevezte hatvani prépostnak; a kihirdetés is megtörtént, de legfelsőbb aláírásra collationalisát csak 1848 januárius 26-án vitték föl. A király februárius 18-án aláírván, az irat leérkezése után Budára kellett mennie, hogy a jószág birtokába való beiktatását a kamara elrendelje.[313] Ez meg is történt s Horváth most már infulás prépost volt.[314]
A templomban Istennek, íróasztalánál a tudománynak naponkint bemutatván áldozatát: a mennyire lehetett, visszavonultan élt. Hatvanban, a hogy Jászaynak, a bécsi kedves napokra emlékezve, írta,[315] maga áll, «mint az árva veréb a födélen». Senkije sincs, a kivel szíve szerint csak egy szót is válthatna; s Pestre kell utaznia, ha oldalát a beszédvágy fúrja. Az első félesztendőben csak baj, még pedig sok baj és igen kevés öröm jutott számára. «Isten tudja, hogy lesz-e több a jövőben is?» sóhajtott, mintha igazán belátott volna a jövőbe. Azonban egyik nővére, Terka, a ki úgy látszik berendezkedését és háztartását vezette, gondoskodott róla, hogy mint prépost, nyilt házat tartson. A szüreti ünnep után, 1848 februárius 14-én egy kis farsangi esti mulatságot adott, melyre Toldyt is meghívta.[316] Ugyanakkor egy programmot is küldött valamely ügyben, hogy azt báró Eötvös-sel beszélje meg s tudósította, hogy most az Árpádokkal rokon Crouy-család okirataival és nemzedékrendjével foglalkozik.[317]
29. Horváth Mihály névaláirása.[318]
Csöndes munkássága közben érték a párisi, bécsi, pesti forradalmak hírei. A bécsieket a lapok tudósításain kívül Gondol Dániel terjedelmes leveléből,[319] a pestieket szintén barátai, ösmerősei elbeszéléséből és saját tapasztalataiból ismerhette. Mikor a «forradalmat» az új törvények szentesítése követte, saját vallomása szerint,[320] ő is azt hitte, hogy minden nyerve van; szíve repeső örömében «merő rózsás utakon látta eleve is haladni hazánkat egy még soha nem élvezett jólét, erő, gazdagság, műveltség felé». Megint a fővárosba vágyott, az események középpontjába s az első magyar vallás- és közoktatásügyi miniszternél, Eötvösnél, késznek mutatkozott prépostságát a múzeum őrségével fölcserélni,[321] a mi maga is mutatja, hogy a nemzet átalakulásában nem politikai, hanem tudományos téren akarta kivenni a részét. Az egyházpolitikai mozgalmaktól azonban nem zárkózott el.
Úgy érezte,[322] hogy a politikai forradalom következtében az egyház is egészen más viszonyba került a politikai állammal és kormánynyal; s a dolgok ezen forrongásában minden papnak rajta kell lennie, hogy a római katholikus egyháznak és a hitnek használhasson s azt a közdolgok felfordult állapotában valami veszedelem ne érje. Mivel a váczi egyházmegyének akkor sem püspöke,[323] sem püspöki helynöke nem volt s így a dolgok nehéz helyzetében a megyei papságnak irányt egyik sem adhatott, egyházi ügyeik megbeszélése végett Jeszeniczi Jankovich Mihály, az egyházjog doktora, Nógrád, Hont, Gömör és Heves vármegyék táblabírája és turai (pestmegyei) plébános[324] a szomszéd plébánosokat Turára, május 25-ére, értekezletre hítta össze; s a megjelent 22 pap közt volt Horváth Mihály is, kit elnöknek választottak meg. Elhatározták, hogy 1. az egyházmegye kormánya az alapítványok állapotáról s az egyházmegyei vagyonról a papságot ezentúl évenkint tájékoztassa; 2. a kerületi alespereseket kinevezésre ezentúl a megyei papság jelölje a püspöknek; 3. a netán megtévedt kerületi testvéreket, az evangélium tanácsa szerint, a testvérek tanácsa (concilium) elé állítsák, a mely buzdításaival testvéri szeretettel vezesse vissza őket, a javíthatatlanokat pedig megbüntetés végett adja át az egyházmegyei kormánynak; 4. a kerületi papságról adandó alperesi minősítéseket beterjesztés előtt a kerület két papja vizsgálja meg és láttamozza; 5. a káplánokat, kik többnyire csak 24 forint évi fizetést kapnak, ok nélkül egyik helyről a másikra ne helyezzék át; 6. a szemináriumi tanulmányokról és a papnövendékek siralmas tanításáról jobban gondoskodjanak; 7. a világi alkalmazásban levő papok, mint Ausztriában, Német- és Francziaországban, sőt Rómában is szokás, polgári, de paphoz illő szerény ruhában járhassanak; végre 8. nemzeti zsinatot tartsanak, hol az egyház javáról és szabadságáról, az egyháznak az államhoz való viszonyáról a magyar püspökök közösen tanácskozzanak.[325] A határozatokat Horváth nemcsak helyeselte, hanem mint elnök ki is hirdette s a káptalani helynök elé terjesztette; de a fiatalabb papok heveskedő indítványainak elfogadását megakadályozta. Az említett nyolcz pontot utóbb dr. Szarvas Ferencz kanonok, tenyői prépost, káptalani helynök elnöklete alatt tartott váczegyházmegyei gyűlés is egyhangulag elfogadta; a «szabadelvű plébánosok» azonban a multkor leszavazott pontok megbeszélése végett dr. Bobory Károly czeglédi plébános elnöklete alatt Czegléden június 21-én, Horváth részvétele nélkül, újabb gyűlést tartottak és «emanczipálták magukat a káptalan alól.»[326]
Ilyen előzmény után meglepetésszámba ment, hogy V. Ferdinánd király báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére Innsbruckban június 25-én az egri érsekké kinevezett Lonovics József helyébe Horváth Mihályt csanádi megyés püspökké nevezte ki. [327] Erről a miniszter a kinevezettet július elsején[328] azzal értesítette, hogy «a haza iránti érdemei legjobb reményekre jogosítják a nemzetet»; július 6-án pedig a csanádi káptalannal is örvendetes «tudomás és miheztartás végett» közölte a királyi kézirat másolatát.[329]
Pázmány Péter óta talán Csanád 83. püspökével[330] történt először, hogy kizárólag irodalmi érdemek emeltek ifjú lelkészt a főpapok sorába.[331] Vele egyidőben lett Hám János esztergomi, Lonovics József pedig egri érsek; továbbá Jekelfalusy Vincze szepesi, Karner Antal székesfejérvári és – a még június 20-án kinevezett – Athanaczkovics Plátó bácsi püspök.[332] A csanádi káptalan július 11-én tartott üléséből sietett paptársainak tudtára adni érdemekben dús és halhatatlan nevű főpásztorának nagyobb polczra felemeltetését és a veszteségük ily gyors és legjobb reményekkel teljes kipótlása által kétszeresen örvendetes eseményt. Szívesen üdvözölte az új püspököt is, és hálával fogadta a király kegyelmét, hogy az egyházmegyét nem hagyta elárvulni és korunk viharai közt biztos és erélyes kormányzó után búsongani. Örömmel és hódoló tisztelettel köszöntötte Horváth Mihályt fényes, nagy pályájának nyiltán. Országszerte ismert dicső erényeit, szent hitünk iránti buzgóságát, munkás és érdemteljes hivataloskodását az iránta nyilvánult közbizalom legméltóbb s legszilárdabb alapjául tekintette s erre az alapra bízvást építette minden reményét, egész bizodalmát, a megye virágzását, köz- és egyéni érdekeik boldogulását. «Azon viszony és kapcsolat szentesítésére, mely által vezérök, oltalmuk és atyjok lesz, ők pedig fiai, hívei és öröme, dicsősége lenni óhajtanak», Isten mielőbb hozza őt körükbe.[333]
Horváth Mihály szerényen válaszolt.[334] Váratlanul, nem is sejdítve lepte meg a nem keresett királyi kegyelem, mely a papjai műveltségéről ismeretes csanádi egyházmegye kormányát gyönge vállaira tette. Ha keblében rég szilárd meggyőződéssé nem ért volna annak hite, hogy életviszonyai minden újabb alakulásában Isten ujja nyilatkozik s a gondviselés kinyomozhatatlan végzetei intézik élete útjait, ereje és tehetségei gyöngeségének érzetében visszariadna a fényes hivatástól, mely a feleletnek oly súlyos terhével jár; kivált miután tudja, mily nehéz a közvárakozásnak megfelelni oly körben, melyet előbb egy országszerte ünnepelt egyéniség töltött be lángesze fényével.[335] Azonban megszokván, hogy alázattal vesse alá magát az isteni gondviselés rendeleteinek, azon erős bizalommal veszi vállaira a nehéz hivatalt, hogy Isten a szent pályán, melyre vezérelte, a szent vallás és egyház javára futnia is engedi. A káptalan testvéries indulatában, szíves vonzalmában, atyafiságos közremunkálásában bízva, minden erejét és tehetségét a szent vallás és egyház, valamint a kormányára bízott megye javára és felvirágoztatására fordítja.
Erre szükség is volt, mert volt püspöke, gróf Nádasdy Ferencz kalocsai érsek, az esztergomi és egri kinevezett, de kánonilag még meg nem erősített érsekeket a metropolitai méltóságban megelőzvén, a meglazult egyházi kormányzat, fegyelem és a nép megromlott erkölcse dolgában augusztus elsején Esztergomba szeptember 24-re nemzeti értekezletre s annak végével nemzeti zsinatra hívta meg a főpapokat. Horváth Mihály, a ki, hogy a főrendiház tárgyalásain részt vehessen, Pestre költözött be,[336] a Bécsben székelő római nunciaturánál lépéseket tett mielőbb való kánoni megerősítése iránt s káptalanát kérte,[337] hogy az egyházmegye és a székesegyház jelen állapotjáról jelentését melléklés végett küldje fel hozzá, mire nézve a káptalan augusztus 17-én intézkedett is. A mint a nunciatura ügyésze, Montani gróf pár nap mulva írta neki,[338] nagyon érdekében áll az apostoli szentszéknek, hogy a kiket a püspöki méltóságra előmozdítnak, igazán vélekedjenek a katholikus egyházról, a reájok bízott nyájat az egyházi jogban, zsinatokban, szent iratokban, hagyományokban és az egyház tekintélyében foglalt, meghatározott, szentesített és megállapított jogokra s tételekre tanítsák s a pápa, valamint más főpapok iránt az egyházban előírt módon engedelmesek legyenek. Kérdezte tehát, igaz-e, mint neki jelentették, hogy a turai gyűlésen[339] hozott három pontot helybenhagyta és elfogadta? Ezt nem hihette, mert tudta, – úgymond – hogy mindig helyesen viselkedett, idáig a katholikus hit tisztaságában megmaradt, felebbvalóinak a köteles engedelmességet megadta és a trienti zsinaton megállapított s különösen a papok életéről, tisztességéről és hűtlenségéről szóló egyházfegyelmi törvényekhez szigorúan alkalmazkodott. Horváth Mihály azt válaszolta, hogy nem három, hanem nyolcz pontot fogadott el és helyeselt s történetírói higgadtsággal és papi lelkiismerete szerint beszélte el a gyűlés lefolyását.[340] Ha a nunciaturát másképp értesítették, akkor igazságtalanok voltak és hazudtak. Mert ő mindezideig megmaradt igaz hitében, alkalmazkodott az egyházi fegyelemhez, elüljáróinak engedelmeskedett s Isten kegyelméből – fogadta – mindezt a jövőben is megteszi, mert tudja, hogy püspöki méltóságával fényt kell árasztania s a kormánya alá rendelt egész papság előtt világítania. A gróf – úgymond – ismeri Olaszország s az európai országok helyzetét, talán Magyarországét is. Tudhatja tehát, hogy új idők szükségleteiről új módon kell gondoskodni. Ha a parochiák élén álló komoly egyházi férfiaknak bűnül tudják be, hogy a katholikus egyház javára irányuló tanácsokat mertek adni, ez az egyház szabadsága ellen történnék.
Ennek a valóban komoly egyházi férfiúhoz illő nyilatkozatnak súlyát növelte, hogy midőn őszszel a hatvani plébániától s prépostságtól és vele a váczi egyházmegyétől elbúcsúzott,[341] egykori tanára és főnöke, dr. Szarvas Ferencz káptalani helynök, távozásában nem egyedül saját veszteségét, hanem és főképpen szeretett megyéje fényének fogyatkozását is látta. A vigasztalást csak abban vélte rejleni, hogy díszes előléptetése a jeles váczi megye történetében tündöklő pontot foglal el s Horváth Mihály a távolban is övék marad.[342]
Időközben, szeptember 26-án, megtörtént Horváth Mihálynak a csanádi megyés püspökségbe való ünnepélyes beiktatása.[343] Csanád vármegye küldöttsége Makón tisztelkedett az új püspöknél.[344] Ugyanaz nap hasonló módon iktatták be a kalocsai érsekségbe az eddigi csanádi püspököt, Lonovics Józsefet. Horváth ezzel csak a világi javadalmakat nyerte el, mivel a lelki hatalmat csupán a pápai megerősítés és püspökké szentelése következtében gyakorolhatta volna, mi azonban – nem kánoni aggodalmak, hanem a miatt nem történt meg, mert a király és nemzet közt csakhamar történt szakítás következtében a bécsi nunciatura a nemzeti ügyhöz csatlakozó püspök megerősítését nem szorgalmazta. Ez okból nem nyert pápai megerősítést, tehát jogot az egyházi hatóság gyakorlatára az a többi három főpap sem, a ki vele egyidőben kineveztetve, a nemzeti ügyhöz csatlakozott; így maga a szentéletű prímás, Hám János, kit halála (1857) után hívei boldoggá avatni óhajtottak; Lonovics egri érsek, az egyházi archaeologia nagytudományú művelője, a kinek lángeszét utóda, Horváth,[345] mély tisztelettel ösmerte el, de az erkölcsi bátorságot, a valódi nagyság alapját, nem találta fényes szellemi tulajdonságai közt; végre pedig Jekelfalusy Vincze szepesi püspök.
30. Hám János esztergomi érsek.[346]
Horváth Mihálynak Szentleányi József temesvári állami kincstári igazgatósági ülnök, mint miniszteri biztos, az egyházmegyei uradalmakat október 13-án oly időben adta át,[347] mikor a király az országgyűlést – melynek a felsőházban ő is tagja volt – feloszlatta, a parlamenti kormányt megszüntette, az országot haditörvények alá vetette; a parlament ellenben honvédelmi bizottságot alakított s folytatta működését. A csanádi szentszék az új magyar kormányt már október 12-én elösmerte s így a leirat ellen foglalt állást.[348] Mindamellett báró Rukavina altábornagy és temesvári várparancsnok 28-án mindössze három órai határidőt adott neki annak kijelentésére, elösmeri-e a mostani magyar kormányt, vagy hódolattal fogadja a királyi leiratot s aláveti magát a temesvári haditanácsnak.[349] A szentszék, Róka József püspöki helynök elnöklete alatt, még aznap kijelentette, hogy a szentszék minden világi hatalomtól független hatóság, mely az egyházi és hazai törvények értelmében egyedül a megyés püspöktől függ, a haditanács rendelkezéseit tehát el nem fogadja; a többire nézve pedig már nyilatkozott. Egyúttal elhatározta, hogy a püspöki hivatalt, szabadságának megőrzése végett, Makóra költözteti át;[350] s határozatáról csak akkor értesítette a várparancsnokságot, mikor ez október 31-én a legnagyobb sietséggel megtörtént.[351] A káptalan nagyobb része ugyan Temesvárt rekedt s dr. Fábry József czímzetes püspök (majd egyideig Oltványi István kanonok) mint püspöki helynök Gábriel József és Konrad Frigyes kanonokok, valamint a két temesvári plébános és a szemináriumi igazgató bevonásával szentszéki üléseket is tartott; azonban a törvényes püspöki helynök, Róka József, a teljes ülésben hozott határozathoz képest, Makón a szegedi, makói és csanádpalotai plébánosok és a theológiai tanárok behívásával szintén szervezte a szentszéket s november 2-án hazafias körlevélben értesítette a papságot a székhely áttételéről. A szeminárium tanárai szívesen támogatták munkájában, mert előadásokat úgy sem tarthattak, a mennyiben mind a hatvanhat papnövendék beállott honvédnek s a papok közül is sokan fegyvert fogtak.[352]
Horváth egyházmegyéje tehát kettészakadt, egy osztrák és egy magyar területre; külön püspöki helynökökkel, külön szentszékekkel. Ezeknek hatósága a szerint módosúlt, a mint a fegyverek szerencséje változott. A Fekete-Köröstől az Al-Dunáig, a Tiszától Erdélyig imént még egységes egyházmegyében ez a most következő időkben gyakran történt, s a föllázadt szerbek és oláhok is csatlakozván a császáriakhoz, a dioecesis néha majdnem teljesen elveszett a magyarságra nézve; Csanád, Csongrád, Torontál, Temes, Krassó és Arad vármegyék azonban, a melyeknek közel másfél millió lakosából 410,000-nél több római katholikus 173 plébániában tartozott Horváth Mihály püspöksége alá,[353] a makói vikáriussal és szentszékkel közlekedtek csupán s ezt ösmerték el törvényes egyházi hatóságnak; ezt ösmerte el maga a püspök is, a ki – a mikor tehette – ismételten tartózkodott Makón. Ő tiltotta meg Róka kanonoknak, hogy Fábry cz. püspök sürgetéseinek engedve, a szentszékkel az ostromlott Temesvárba visszamenjen.[354] A lelki ügyek intézését teljesen reábízta s ő maga, a mikor tehette, még a viharos időkben is csöndesen dolgozgatott az 1826 óta álló kastélyban, misézett a mellette levő díszes kápolnában, vagy sétálgatott a tizenegyholdas kertben.[355] Alkalmasint ő fogalmazta a püspöki kar október 25-i pásztorlevelét, mely hihetetlennek tartván, hogy az ámítás és izgatás szabad alkotmányunkat megtámadja s a nemzetiségeket a magyarok ellen lázítsa, híveit a haza védelmére irányzott felsőbb rendeletek teljesítésére s a békéért gyakori imádkozásra buzdította.[356]
31. Makói utczarészlet.[357]
A püspöki kar októberi tanácskozásain Pesten szóba jött, hogy meg kellene kísérteni a nemzet és a király kibékítését. A herczegprímás és az egri püspök hajlandók is voltak, hogy e végből Olmützbe menjenek. Ezzel szemben a honvédelmi bizottság a püspökökkel értekezletet tartott, melyben Szemere Bertalan a főpapokat arra buzdította, hogy tegyenek úgy, mint rossz irányban a lázadó Rajasics szerb patriarcha teszi: híveiket a legelszántabb ellenállásra lelkesítsék; de a püspökök ezt nem vállalták, mert az ő apostoli hivatásuk a béke és szeretet hirdetése. Ezután tartott tanácskozásaikban Horváth Mihály azt indítványozta, hogy mivel a királyi manifesztumban pártütőnek mondott Kossuth nincs a fővárosban, az érsekek halasszák el utazásukat addig, míg visszatérve, a dolgot vele megbeszélhetik, addig pedig a püspöki karnak egy feliratát küldjék Olmützbe a királyhoz. Ezt a feliratot nem Lonovics érsek, mint a császáriak gyanították, hanem elejétől végig Horváth fogalmazta[358] és pedig nemcsak magyarul, hanem németül is.[359] A kar Horváth művét több kihagyással s az erősebb helyek enyhítésével,[360] de egyhangúlag fogadta el október 28-án s a prímás Lonovicshoz, ez pedig Horváthhoz az összes jelenlevő püspökök aláírásával ellátva küldte vissza.[361]
A felirat lehetetlennek tartván, hogy a királyt híven értesítették volna árva hazánk szomorú állapotáról, föltárja ezt előtte a maga valóságában, hogy királyi hatalmával közbelépve, megelőzze a hazát és trónját fenyegető még nagyobb veszedelmeket. A püspöki kar az elfogadott feliratban nem akarta a királyt a borzasztó jelenetek és csapások hosszú, részletes elsorolásával terhelni; de ezek a részletek megvannak Horváth javaslatában s első összefoglalásai azoknak az eseményeknek, a mikről tizenkét esztendő mulva egy háromkötetes munkában számolt be. Különösen megdöbbentő az a kép, a melyet mindjárt a bevezetésben a délvidéknek, tulajdonképen saját egyházmegyéjének siralmas állapotáról festett.[362] «Fölséges Úr! – mondta Horváth az eredeti szövegben[363] – mi ismerjük ezen lelkipásztorságunkra bízott nép érzelmeit és kezeskedünk érte, hogy, mit a történet is világosan tanusít, Fölségednek tágas birodalmában nincs hívebb népe a magyarnál. Kezeskedünk érte, hogy e nemzet, mely most törvényes kormányától megfosztva is oly ösztönszerűleg hódol a rendnek és törvénynek polgári életében, azonnal hálatelten boruland le királyának trónja előtt, mihelyt Fölséged királyi hatalma s erélyes parancsai által ellenségeitől megszabadíttatván, békében éldelheti a Fölséged által szentesített törvényes szabadságot.» Mert különben «ki fogja a törvényes rend ösvényére visszavezetni a megvakított, a végtelen rablásig s kegyetlen öldöklésig fanatizált nép őrjöngő dühét, melyet a gonoszlelkű izgatók alávaló czéljaikra Földséged tudta nélkül kizsákmányoltak? Ki szerzi vissza szentségét a királyi szónak és eskünek, melylyel a bujtogatók oly gonoszul visszaélnek? Ki fog felelni a mindenható igaz Isten bírószéke előtt azon ezereknek ártatlan véréért, kik e gyászos belháborúnak estek áldozatául?»
A felirat felküldésének módozatait Lonovics érsek[364] és báró Perényi Zsigmond, a felsőház alelnöke, megbeszélvén Horváthtal, abban állapodtak meg, hogy azt Fogarassy Mihály nagyváradi kanonok és czímzetes püspök titkára, Santhó vigye Olmützbe; november elsején mégis maga Fogarassy indult el vele. A király 10-én fogadta ugyan, de nem mint a püspökök küldöttét s nem is látta a feliratot, mely őt esküjére és felelősségére emlékeztette. Hazatérte után Hám és Lonovics érsekek, Kossuthtal megbeszélve a dolgot, feleslegesnek és czéltalannak tartották, hogy személyesen menjenek Olmützbe, hol a püspöki kar kívánságát nem lehet a király elé terjeszteni.[365]
Megbízás következtében november 15-én Horváth a püspöki kart 1849 januárius 9-re újabb tanácskozásra hívta össze, ezúttal az egyházi birtokok arányosításának ügyében,[366] mert a saecularisatio gyakori emlegetése következtében ezzel a kérdéssel is kellett foglalkozni. Időközben azonban V. Ferdinánd I. Ferencz József javára lemondott a trónról, az országgyűlés és a kormány pedig Debreczenbe menekült Windischgrätz császári fővezér hadai elől, melyek azután a fővárost ellenállás nélkül megszállották. Horváth tehát s a nemzeti ügyhöz csatlakozó püspökök nem vehettek részt a püspökök tanácskozásán, melyet azonban a simulékonyabbak a hirdetett időben mégis megtartottak s pásztorlevélben intették a papokat és híveket, hogy hódoljanak meg törvényes királyuknak, Ferencz Józsefnek s engedelmeskedjenek fővezérének, Windischgrätz herczegnek. Horváth Mihály a hivatalos lapban sietett kijelenteni,[367] hogy ez a pásztorlevél kétségtelenül koholt, mert teljesen ellenkezik a püspökök október 25-iki pásztorlevelével. Ezzel a nyilatkozattal az imént még egységes püspöki kar három részre szakadt. Horváth csanádi, Bémer nagyváradi és Rudnyánszky beszterczebányai püspökök kuruczok, Scitovszky pécsi, Zichy veszprémi, Karner fejérvári, Haulik zágrábi püspökök a labanczok közé álltak, a többiek pedig, az érsekekkel együtt, a mennyire lehetett, visszavonultak a politikai ügyektől.
A Horváth Mihályt csanádi püspökké kinevező okirat 1. lapja.
A Horváth Mihályt csanádi püspökké kinevező okirat 3. lapja.[368]
A JÚLIUS 5-én megnyilt parlament felsőházának Horváth Mihály egyik legszorgalmasabb tagja volt. Ahhoz az erős szabadelvű kormánypárthoz tartozott, melyet ottan az új főispánok és – saját szavai szerint[369] – a most kinevezett vagy az elébbi kényszer bilincseiből kibontakozott püspökök alkottak, és szívesen fogadták a főrendiház reformjának tervezetét is, a melyet Beöthy Ödön bihari főispán már július 8-án indítványozott. Augusztus 29-én ő is megszavazta az újonczállításról, az államhitelről, a kamatnélküli pénzjegyekről és a költségvetésről szóló törvényjavaslatokat, s tagja volt annak a száztagú parlamenti küldöttségnek, mely Bécsben szeptember 9-én a vonakodó királyt a törvények megerősítésére sürgette, s mely alkalommal a nemzet utoljára szólt egyenesen a királyhoz.[370] Névlegesen még működött a felelős minisztérium, mikor a képviselőház szeptember 22-én egy bizottságot rendelt melléje, melybe azután (október 3-án) a felsőház is négy tagot küldött. A haditörvények kihirdetése (október 3.) után amaz október 8-án, emez pedig másnap ezt a honvédelminek nevezett bizottságot ruházta fel a minisztérium nélkül maradt ország kormányzásával s annak elnökévé Kossuth Lajost rendelte.[371] Ösmeretes, hogy Horváth október 25-én a püspöki kar pásztorlevelének s 28-án a királyhoz intézett feliratának megfogalmazásával a nemzet és király kibékítésére, de egyúttal a nemzet törvényes jogainak megvédésére törekedett. A nemzeti ügyhöz való szoros csatlakozása politikai tekintetben is a hírneves történettudósra irányozta a figyelmet.
32. Szemere Bertalan névaláírása.[372]
Így történt, hogy Kossuth azonnal reá gondolt, mikor a bizonytalan jellegű és hatáskörű honvédelmi bizottság helyett november 19-én Szemere Bertalan elnöklete alatt felelős minisztériumot akart állítani. A vallás- és közoktatásügy miniszterévé Horváth Mihályt, államtitkárává pedig Szentiványi Károlyt akarta megnyerni.[373] Ellenben maga Szemere ugyanakkor miniszternek Zsákodi Horváth Kovachich Istvánt, az igazságügy minisztérium volt osztályfőnökét, államtitkárnak pedig valamelyik Bethlent, mint protestánst javasolta. Tárgyalt is Horváth Istvánnal, de a kath. ügyekben megegyezésre nem jutván, jelöltségét elejtette.[374] Másnap, 20-án, már Szemere is Horváth Mihályt jelölte miniszternek, gróf Teleki Domokost pedig (a másik történetírót) protestáns államtitkárnak.[375] De figyelmeztette Kossuthot, hogy ezzel két nagy elvet áldoz fel; azt, hogy pap jön be a kormányba és azt, hogy a vallásfelekezetek eszméje több ily megoszlásnak veti meg alapját.[376] Ebben nem is tévedett; félesztendő mulva, mikor Horváth csakugyan miniszter lett, a felekezetek arra sürgették őt, hogy számukra külön osztályokat állítson fel. Kossuth most is (november 23-án) csak Horváthra nézve helyeselte választását, vagy inkább hozzájárulását s a püspökre akarta bízni a kath. egyház és nevelés ügyeit, a többit azonban Ráday Gedeon nógrádi főispánra s kérte, fogadja el javaslatát.[377] Szemere meg is maradt Horváth mellett, de államtitkárává ezúttal Lónyay Gábort hozta javaslatba,[378] mint a protestáns közoktatás intézőjét; mégis csak abban az esetben, ha csakugyan föl kell áldozni a kultuszminisztérium egységét, a mit igen meggondolandó dolognak tartott; abban pedig nagy belső gyöngeség jelét látta, hogy a minisztérium egyheti tárgyalás után sem alakult meg.[379] Szemere Madarász Lászlót nem akarta az igazság-, vagy belügy, Kossuth pedig Nyári Pált a belügyek élére állítani. Horváthtal hamar megegyeztek, de az államtitkároknak felszólított Szentiványi, Teleki, Ráday és Lónyay pap helyett, úgy látszik, jobban szerettek volna világi katholikust látni a kultuszminisztérium élén, ámbár Lónyay utóbb néhány hétig csakugyan osztályfőnöke volt Horváthnak. November 26-án már, a minisztérium helyreállítása tervének elejtésével, a parlament ismét a honvédelmi bizottságra bízta a kormányt s tagjainak miniszteri fizetést rendelt, a mit azonban azok nem fogadtak el.
33. Lónyay Gábor.[380]
Deczember 6-án jelen volt a két ház együttes zárt, másnap pedig nyilvános ülésén, mely V. Ferdinánd lemondásával, I. Ferencz József trónralépésével s a deczember 2-án kiadott manifesztummal foglalkozott. Kimondta, hogy az országgyűlés híre, tudta s megegyezése nélkül a magyar királyi szék birtokával egyoldalulag senki sem rendelkezik, ennek következtében az olmützi családi intézkedés semmis, a királyi jogok gyakorlása bitorlás, a haza megvédése szent kötelesség s minden ezzel ellenkező cselekedet hazaárulás. Mindamellett a nemsokára hazatért gróf Batthyány Lajos körül egy békepárt alakult, melyhez Deákkal, Klauzállal, Wesselényi Miklóssal és néhány püspökkel együtt Horváth Mihály is csatlakozott,[381] de csak azon határok közt, a melyekben a püspöki kar nevében készített október 28-iki felirata mozgott. Mert különben húsz év mulva is hirdette,[382] hogy követte Kossuth lobogóját; hiszen az «akkor nemzeti zászló volt, melynek védelme alá menekültek az igazságtalan háborúban megtámadott, eltaposott összes nemzeti jogok. Elhagynia azt akkor nem engedé önzetlen hazafisága, bár hűségét magas állásának, anyagi érdekeinek, sőt életének veszélye, romlása fenyegette». Nem volt része deczember 31-én sem abban, hogy az országgyűlés és a kormány a haza védelme végett Debreczenbe tette át székhelyét, sem abban, hogy békeajánlattal küldöttséget indított a császári fővezérhez. A karácsonyi ünnepekre ugyanis leutazott egyházmegyéje akkori székhelyére, Makóra s onnan csak 1849 januárius 4-én indult vissza Pestre, hol azelőtt barátjának, Weisz Bernátnak nagyhídutczai házában lakott. Azonban Czegléden, hol barátja dr. Bobory Károly lakott, másnap este már az a hír fogadta, hogy a Görgey által a főváros fedezetére hagyott Perczel Czegléd felé hátrál s a vaspályát maga után elrontotta. Horváth a vasúton már csak bajosan térhetett vissza Szolnokra, honnan kocsin ment tovább Makóra, hogy ottlevő ruháit összeszedve s Pestről valamiképen fehérneműit kihozatva, követhesse a parlamentet és kormányt Debreczenbe, mert ezeknek odaköltözéséről csak most értesült.[383] Hiszen a változásokról hírt adó hivatalos Közlöny első számát is csak 22-én kapta meg Makón s abból olvasta, hogy a felsőház, elegendő tag hiányában, Debreczenben alig alakulhat újra. Megkérdezte tehát báró Jósika Miklóst, a honvédelmi bizottság tagját, van-e rá ottan szükség, mert nem szeretné Debreczenben henyéléssel tölteni az időt, mikor Makón tanácsaival és papjai buzdításával valami jót mégis csak tehet. Hiszen a magyar seregnek a «bánságból» való kivonulása[384] kimondhatatlan nyomort hozott egyházmegyéjére, melyben valóságos népvándorlás indult meg. Mintegy 80-90,000 ember lett földönfutóvá s naponkint láthatta a Maros jobbpartján szívrepesztő szerencsétlenségöket. S annál nagyobb fájdalommal tekintett rájok, mert Szegeden tízezer főnyi sereg lévén, nem tudta megérteni, miért áldozták fel őket. De ha a ráczok pusztításait, gyülekezéseit tovább tűrik, maga Szeged is félhet. És ha a «bánság» vagy Arad megtartása közt kell választani, ő maga inkább ezt az áldozatot hozná meg s a bánságot Nagybecskereknél és Verbásznál újabb hadakkal biztosítaná.[385]
34. Bobory Károly.[386]
35. Horváth Mihály.[387]
Februárius elején Kossuthot egyenesen megkérdezvén az ügyek állásáról, ez, Görgeynek váczi nyilatkozatára azt felelte, hogy meg lehetnek velök elégedve abban az esetben, ha Görgey nem áruló.[388] A mint azután márczius 10-ike táján Debreczenbe ment, első dolga volt,[389] hogy pénzsegítséget eszközöljön ki földönfutó papsága részére. Mert – úgymond – nemzetünk élet- és szabadságharczában aligha tüntette ki magát hazafiúi érzelmei által valamelyik egyházmegyei klérus annyira, mint a csanádi. A ráczok s a temesvári és az aradi katonák lázadásai közt a legnagyobb lelkesedéssel buzdították híveiket, a miért a temesvári katonák több papját hónapokig börtönben sanyargatták; most pedig, midőn januárius közepén Damjanich serege a bánságból kivonult, papjainak nagyobb része a ráczok dühe elől Szeged és Makó vidékére menekült s mindenöket elvesztve, 15 plébános, 3 káplán és 3 más pap a leggyorsabb segítségre szorul. A kormány azonnal 300 frt évi fizetést utalt ki számukra s a theol. tanárok fizetését is magára vállalta.
Márczius 12-én valahára a főrendiház is megkezdhette tanácskozásait Debreczenben, a piacz-utczai Podmaniczky-házban, mely most emléktáblával van megjelölve. Huszonnégy kath. püspök közül csak báró Bémer László a nagyváradi és Horváth Mihály a csanádi jelent meg s a tanácskozások mindössze 18 tag részvételével indultak meg. Másnap a felsőház kimondta, hogy érvényes határozathozatalhoz húsz tag megjelenése szükséges, Horváth tehát már ez okból is szorgalmasan látogatta az üléseket, a mi különben kevés fáradsággal járt, mert a felsőház Debreczenben három hónap alatt (márczius 12-től május 31-ig) mindössze 18 rendes és (a képviselőházzal) 3 vegyes ülést tartott.[390] Márczius 24-én a felsőháztól engedélyt kért és kapott, hogy Kossuth kormányelnökkel a táborba mehessen.[391] Másnap Kossuth elmondotta Horváth szerint némileg rejtélyes beszédét,[392] melynek éle a békepárt és Görgey ellen irányult és a melyben az országgyűlésnek jelen alakjában való együttmaradását sürgette s onnan Horváth Mihály s mások kíséretében azonnal a táborba indult.
36. Görgey Artur névaláírása.[393]
Márczius 26-án érkeztek meg Tiszafüredre, mit harmadfél esztendő mulva a császári haditörvényszék Horváth halálos bűnei közé sorolt.[394] Tanuja volt annak a lelki küzdelemnek, midőn Kossuth tegnapi beszéde miatt, most, a tábor hangulatát megismerve, azon kényszerűség előtt állt, hogy fővezérré éppen Görgeyt tegye, kiben a jövendő diktátort sejtette,[395] vagy pedig, a mit talán csak Klapka előtt vetett föl,[396] maga vegye át a fővezérletet. Midőn a 3-ik hadtest 26-án, a 2-ik 27-én átkelt a Tiszán s 29-én már az egész sereg a jobbparton állt, 30-án Kossuth Egerben, hol őt és kíséretét fényesen, fáklyászenével, szónoklatokkal fogadták,[397] az előbbire határozta el magát s a tábornokokkal hosszasan tanácskozva, Görgeyt nevezte ki helyettes fővezérnek. Másnap négy hadtest élén Gáspár, Klapka, Damjanich és Asbóth közreműködésével éppen azon vidékek: Hatvan és Nagykáta felé nyomult, a melyeken Horváth még nemrégen működött. Talán ez vonzotta, hogy éppen itt ismerkedjék meg a háborúval, melyről, mint történetírónak, nem csupán könyvek és okiratok alapján kellett írnia. Gróf Schlick Ferencz április elsején a hatvani prépostnak éppen abban az ebédlőjében vacsorálva, melyet másfél esztendeje ő festetett ki, viszont a hatvani urakat biztatta, hogy nézzék meg, hogyan nyulászik a magyarokra,[398] de a másnapi utczai harcz után már nyakra-főre hátrált Aszód és Bag felé. A jó hírre a főhadiszállással együtt Kossuth és Horváth Egerből Gyöngyösre mentek át s ott hallották Windischgrätz és Jellasich mozdulatainak izgató híreit. Április 4-én már Tápióbicskénél látták Klapka vereségét, melyet azonban Damjanich beavatkozása jóvá tett,[399] 6-án pedig, nagypénteken Szentmártonkátán a Dessewffyeknél megebédelvén, Kossuth kíséretében Kókára ment át és a temető dombjáról nézte az isaszegi csata fejlődését. «A csatatér – úgymond[400] – legfölebb másfél mérföldnyire esett a kókai temetődombtól; de a partoktól hullámos, erdőtől fedett földeken, kivált mivel a szél Kóka felől fúvott a csatatér felé, a heves ágyútűz daczára sem hallatszék át semmi nesz; és csak az erdőből itt-ott emelkedő füst, mit Jellasichnak a csata kezdetén hátráló hadaitól felgyujtott erdőség égése okozott, gyaníttatá, hogy foly az ütközet.» Görgey délutáni három óráig a dombon Kossuthtal és Horváthtal beszélgetve figyelt; akkor azonban a bizonytalanság miatt nyugtalankodva, a Dányon levő Aulichnak előnyomulást parancsolt, maga pedig Klapka féltett balszárnyának irányába ment; s négy órakor már a szentkirályi erdő keleti szélén találta Aulichot, ki Dányról «minden rendelet nélkül, egyedül helyes hadvezéri tapintatból» nyomult előre. Klapka már visszavonult, Damjanich rendületlenül helyt állt, de többé nem bízott a győzelemben; azonban most új erővel indult meg a támadás, mely elől Jellasichnak, majd Schlicknek végre is Gödöllő felé s ezt sem tarthatván, a Rákos vize mögé kellett visszavonulnia.[401]
Görgey és vezérkara távozása után Kossuth Horváthtal és Ludvigh János képviselővel a gödöllői úton Dány felé indult.[402] Ott történt, hogy egy kémkedéssel vádolt szegény besnyői barátot levetkőztettek és átmotoztak. Mikor Ludvigh felszólalt a szegény barát mellett s az ellen, hogy a papokat «egy kicsit» sűrűn akasztják fel, és Horváth is pártjára kelt, Kossuth keményen megleczkéztette Ludvighot, mert Remellay Gusztáv ezredes hadbíró tiltakozott az ellen, hogy az ő dolgába avatkozzanak. «Igaza volt neki – írta Ludvigh Horváthnak,[403] – de nekünk is. Minden bokorban egy-egy spiont képzeltek.»
37. Isaszeg.[404]
Másnap (szombaton) Kossuth «fáradtan, de nyugodtan» Gödöllőn abban a nyoszolyában tért pihenni, a melyből Windischgrätz reggel riadva szökött ki, futásban keresve menedéket.[405] És április 8-án «a feltámadás ünnepe, mely gyönyörű tavaszi nappal virradt fel – írta maga Horváth[406] – úgy a táborban, mint a közel fővárosban a sokat és sokáig szenvedett nemzet szabadságra és függetlenségre támadásának reményeit költötte fel egyaránt a vitézek és polgárok szivében.» És Arndorffer Alajos plébános segédlete mellett a gödöllői plébánia-templomban husvét napján szivében ezzel a reménynyel mutathatta be miseáldozatát. «Tehát még sem ölhették meg a nemzetet – szólt ünnepi beszédében.[407] – Él, mozog és kitör koporsójából. S mindez a feltámadás ünnepén. Minő csodás intelem! Oh, hála legyen neked, könyörülő Istenünk!»
A függetlenségről Kossuth az ünnepek alatt négyszemközt beszélt Görgeyvel, de beszélgetésük titkát egyik sem közölte Horváth Mihálylyal.[408] Mikor azonban az elnök a püspökkel husvét másodnapján, április 9-én a gödöllői főhadiszállásról hazaindult Debreczenbe, Kossuth, úgy látszik, szólt Horváthnak is, a ki csak így írhatta,[409] hogy nagy dolgot forgatott elméjében s ez nem volt kevesebb, mint az ország függetlenségének kimondása. De máskülönben olyan bizonytalanságban hagyta, mint, hasonló nagy elhatározás idején, Rákóczi a vele szintén egy kocsiban utazó Bercsényit. Mindamellett mikor április 12-én – Szolnokon és Karczagon át – Debreczenbe megérkeztek, a kétheti együttutazás Horváthot az eddiginél sokkal szorosabban fűzte Kossuth politikájához, ámbár összeköttetéseit ezentúl is fenntartotta a békepártiakkal, kik közt jeles írótársai és jó barátai voltak.
Április 13-án Kossuth a képviselőháznak zárt, de a meghívott felsőház tagjainak jelenlétében[410] tartott tanácskozmányán jelentést tett a kedvező hadihelyzetről s bejelentette, hogy indítványt tesz Magyarország önállásának és függetlenségének kinyilvánítására, a Habsburg-Lotharingiaknak az uralkodásból kizárására, kormányzó választására stb. Horváth tehát mint szemtanú írta meg,[411] hogy az indítványt «mély csend követte, mintha a testület minden egyes tagjai azon elláthatatlan következményeket akarnák maguknak megfejteni, a miket ezen indítvány határozattá emelése idézend elő a jövendő rejtélyes méhéből az országra.» A főrendiház tagjaival mint meghívott vendég volt jelen másnap, április 14-én is a képviselőháznak a ref. nagytemplomban tartott ülésén, mikor Kossuth hatalmas beszéde után az indítványt egyhangulag és ellenmondás nélkül elfogadták, a nyilatkozat szerkesztésére egy háromtagú bizottságot küldtek ki és Kossuthot kormányzó elnöknek választották meg.[412] A felsőház délután szintén összeült, az indítványokat elfogadta s a nyilatkozat-szerkesztő bizottságba (Kossuth Lajos, Szacsvay Imre és Gorove István) a maga részéről Hunkár Antal főispánt és Horváth Mihály püspököt küldte ki. Mindketten elfogadták a megbízást; Horváth azzal a kijelentéssel, hogy a függetlenségi nyilatkozatban Fiuménak Magyarországhoz való tartozását annál szükségesebb megemlíteni, mert a horvátok jogot tartanak rá, holott Mária Terézia adományozásánál fogva, az egyenesen Magyarországot illeti.[413]
38. Ludwigh János.[414]
Az ötös bizottság azonnal megkezdte működését s azonnal elhatározta, hogy a nemzet alsóbb osztályai s még inkább a külföld kedvéért történelmileg megismerteti Ausztriához való viszonyainkat, s az uralkodóház által elkövetett jogsértéseket és törvényszegéseket, a mik a nemzetet az elszakadás kimondására jogosították. Az adatokat természetesen a nemzet jeles történetírója, Horváth Mihály bocsátotta a bizottság rendelkezésére és elszámlálta (mint a nyilatkozatban áll: «elszámláltuk») «egyszerű históriai igazsággal a Habsburg-Lothringeni-ház példátlan bűneinek hosszú sorát». A nyilatkozat középső, nagyobb része lényegében bizonyára tőle való s a maga nemében páratlan magyar történelmi tanulmány, mert magyar historikusnak sohasem volt alkalma, hogy a nemzet sorsdöntő pillanataiban politikailag ilyen súlylyal nyilatkozzék.[415] Április 19-én az alsó- és felsőház vegyes ülésben egyhangúlag el is fogadta a függetlenségi nyilatkozatot. Az abba szőtt történelmi tanulmányért Horváthra többé nem akadémiai nagyjutalom, hanem, a szabadságharcz leveretése esetében, számüzetés vagy halál várt. De bár két évtizednek valóban bekövetkezett szenvedései s a nemzet és a király kibékülése reális politikussá tették, akkor is csábítóan szépnek tartotta április 14-ének emlékezetét, melyen egykor mint kedvelt ábrándképen függött.[416]
HORVÁTH MIHÁLY, az ellene később felségsértés miatt emelt vád szerint,[417] «az 1849 április 14-i felsőházi ülésen Magyarország függetlenségi nyilatkozata tárgyában helyeslőleg résztvett; április 17-én a magyarországi kath. püspököknek a királyhoz való hűségre serkentő pásztorlevele ellenében egy igen lázító s a felséges uralkodóház irányában sértő tartalmú ellennyilatkozatot tett közzé;[418] s május 2-án a kormányzóvá kikiáltott Kossuth Lajostól kultuszminiszterré kineveztetését elfogadta». Kossuth valóban már április 15-én gondolt Horváthra, mint vallás- és közoktatásügyi miniszterre s ennek híre a közönség közé is kiszivárgott;[419] de aznap Horváth mint csanádi püspök még csak mint kérelmező fordult a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz, voltaképpen a honvédelmi bizottság kultus-osztályához, hogy Szegedre áttett szemináriuma 16 papnövendékének ellátásáról gondoskodjék, mert «a lelkészekben különben támadható hiány, kivált a bánságban volna igen sérelmes nemcsak az egyházra, hanem nemzeti ügyünkre nézve is, miután ott a kath. vallást nemzeti ügyünkkel azonosnak méltán tekinthetni.»[420] Kossuth csak másnap szólította fel Szemerét a miniszterelnökség elvállalására[421] s ettől fogva élénken tárgyalt «a szabad Magyarország első minisztériumának» megalakítása iránt.[422] Ennek nehézségeire a még vonakodó Szemere is figyelmeztette. «Hazafi – úgymond[423] – van elég, bátor ember kevesebb, munkás és belátó férfiú ritka. A forradalom nem hozott elő új embereket, a régiek legkitünőbbjei elnémultak vagy elporlottak.» Aznap Kubinyi Ferencz már megtette indítványát a képviselőházban, hogy a kormányzó s a kinevezendő miniszterek esküt tegyenek az alkotmányra; de Kossuth 22-én ugyanott kijelentette, hogy Verbőczy törvényeinek korlátai közt nem menthetik meg a hazát, hanem tekintetbe kell venni a forradalmi időket; s a Ház valóban elégnek tartotta, ha csak az ország függetlenségének s épségben tartására esketik meg őket. Azonban időbe került, míg a kijelölt miniszterek: Szemere Miskolczról, Vukovics Léváról, Csányi Erdélyből stb. Debreczenbe érkeztek; és sok időbe került, míg Kossuth és Szemere a kultusztárcza dolgában megállapodhattak. Maga Horváth írja,[424] hogy ezt már 1848 márcziusában gróf Teleki Lászlónak szánták azok, kik Eötvösnél népszerűbb embert óhajtottak a nevelés ügyének vezetésére; most pedig Horváth helyett sokan inkább báró Perényi Zsigmondot, báró Jósika Miklóst vagy Bezerédj Istvánt szerették volna látni azon a helyen;[425] de mint végleges jelölt, maga Horváth ismertethette[426] azokat a nehézségeket, a mikkel a minisztérium megalakítása nem annyira a személyek megválasztása, mint inkább a kormányzó és a minisztérium közti viszony s a felelősség megállapítása miatt járt. Mikor a zárt értekezlet arra a nézetre jutott, hogy ezt a viszonyt az országgyűlésen szabályozni nem kell, Szemere lemondott a megbizatásról, szekeret fogadott, hogy hazamenjen Miskolczra, s báró Kemény Zsigmond és Kazinczy Gábor szerint[427] «a többi designált miniszterek használván a jó alkalmat a menekülésre, Horváthon kívül készülődni kezdtek a privát élethez». Annak azonban, hogy Horváth Mihály nem őrízte volna meg az együvétartozást társaival, ellene mond az a tény, hogy április 28-án a felsőháztól a távozásra néhány napi szabadságot kért és kapott.[428] Kossuth különben a jelölteket maradásra bírta azzal a kijelentésével, hogy a minisztériumnak szabad kormányzatot biztosít, saját rendeletei csak az illető miniszter ellenjegyzésével érvényesek, s ő mint kormányzó, a parlament tanácskozásain többé nem jelenik meg. Másnap zárt ülésen el is búcsúzott a képviselőháztól.[429]
39. Csányi László névaláírása.[430]
Május elsején a kormányzó a nemzetgyűléstől reá ruházott hatalomnál fogva kinevezte a minisztériumot. A minisztertanács elnöke és belügyminiszter Szemere Bertalan lett; a külügy és ideiglenesen a kereskedelem gr. Batthyány Kázmérnak, a pénzügyi Duschek Ferencznek, a közlekedés Csányi Lászlónak, a vallás- és közoktatás Horváth Mihálynak, az igazságügy Vukovics Sebőnek jutott.[431] Hadügyminiszterré Görgey Arthurt csak egy hét mulva, május 8-án nevezhette ki. Ezt ugyanazon napon kelt izenetében közölte a törvényhozással és helybenhagyás végett tudatta vele azon pontokat, melyekben a kormányzat alkotmányos biztosítékaira nézve a miniszterekkel eleve megállapodott.[432]
Másnap a képviselőház meghallgatta az elnök üzenetét s annak elveit a maga elveinek nyilvánította. A miniszterek nem voltak mind jelen, mikor Szemere elnök kijelentette, hogy a minisztérium forradalmi, köztársasági és demokratikus irányú kormány. A felsőházban még aznap Vukovics igazságügyminiszter ismételte ezt a kijelentést.[433] Mind a két ház ellenmondás nélkül, sőt lelkesedéssel fogadta a bemutatkozást; pedig a miniszterelnök s vele kétségkívül az egész minisztérium kedvetlenül, csupán kötelességérzetből foglalta el a helyét. «A minisztériumot – szólt Szemere három hét mulva[434] – odarántottam a reszpublika és a demokráczia szélére, valamint a nemzetgyűlést is; és ez nekem elég.» Horváth Mihály szerint[435] Szemere (és – hozzátehette volna – Vukovics) beszéde «magát a kormányzót s a többi minisztereket is meglepte; nem, mintha azzal, elvileg, egyező véleményben nem lettek volna; hanem mivel az előleg senkivel sem közlött programmban oly dolgok mondattak, melyekről szintúgy, sőt még inkább kétségbe vonható vala, mint a függetlenségi nyilatkozatról, vajjon alkalmas-e az idő azokat most elmondani?» «A meglepett miniszterek[436] a kisebbséggel óhajtották, bár ne lett légyen kimondva a reszpublika szó, minek a fennforgó körülmények közt nem várhatták kedvező eredményét.» A szó azonban ki volt mondva s Horváth e naptól fogva egy forradalmi és demokratikus irányú kormány tagja volt, a mit különösen feltűnőnek találtak nála, a magyar Talleyrandnál. A feltűnést növelte, hogy május 14-én a ref. nagytemplomban tartott 3. vegyes ülésben a kormányzóval és minisztertársaival püspöki díszben esküdött fel «a nemzet függetlenségi nyilatkozatának minden következményeiben való fenntartására s engedelmességre a nemzetgyűlés törvényei és határozatai iránt és hogy azoknak foganatot szerez.»[437] A kath. klérusból rajta kívül még Bémer váradi püspök és egy kanonok volt jelen. «Ezen áhitatos urak jelenlétében – írta Mészáros Lázár, a volt hadügyminiszter[438] – a protestáns püspök valóban buzgó, hazafias és vallásos ihletű szép imát mondott el, a melyet az egész országgyűlés buzgó figyelemmel kísért.»
40. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium pecsétje.[439]
HORVÁTH MIHÁLY nem nagyravágyásból lett miniszter. Ha mégis arról vádolták, azzal védhette magát, a mivel tíz év mulva Fráter György váradi püspököt,[440] hogy a nagyravágyás kitünőbb tulajdonaink érzetéből származik, mely erénynyé válik, ha forrása a közjó, a haza boldogításának vágya. A haza nagy szerencsétlenségei őt is, mint valaha a másik püspök-minisztert, cselekvésre ösztönözvén, munkás hazafi lett, a ki magának nagy, nemes czélokat tűzött ki, s lelke minden erejét megfeszítette azok valósítására. Maga is főpap lévén, úgy hitte,[441] hogy az egyházpolitikai reformokat, egyházi állásánál fogva, bármely világi egyénnél könnyebben előkészítheti. Pedig már akkor is tért hódított az a felfogás,[442] hogy a felekezeti jelleg nélkül való parlamentáris minisztérium elé egyházi ügyek nem tartozhatnak.
Az 1848:XX. t.-c. után nem lehetett ugyan többé államvallásról beszélni s a vallást a kormányhatalom olyan eszközévé tenni, mint azt legélesebben éppen Horváth Mihály kifejtette,[443] de mind az első, mind ezen második minisztériumnál ügyeltek reá, a mit azután a gyakorlat szentesített, hogy a kultuszminiszter katholikus legyen. Azonban ha a kormányzó és a kormány református templomban ugyan, de parlamenti szertartás szerint esküdött fel, a minisztérium és a parlament felváltva Te Deumok és requiemek tartását rendelte el, a sereg az ország czímerével és Szűz Mária képével ékesített zászlók alatt harczolt, s nemsokára elkövetkezett az országos böjtök és a keresztesháborúk kihirdetésének ideje is. Egyébiránt Horváth nemcsak most, hanem a szenvedések és tapasztalatok iskoláján átmenve, egynegyed század mulva is a szabad államban a szabad egyház elvének híve volt s minden egyház, első sorban a kath. egyház igazgatásába demokrata eszméket akart bevinni. Jogbitorlásnak tartotta volna, hogy az állam akarjon irányt szabni az egyháznak, «miként vezesse híveit a lelki üdvösség pusztán szellemi ügyeiben»; de középkorias tévedésnek és nevetséges kevélységnek állította,[444] hogy az egyház, míg az államtól teljesen el nem választják, mint a polgároknak az államban levő társulata: külszerkezete, kormánya, ellátása s egyéb világi, lényegtelen és változékony viszonyaira nézve független lehetne az államhatalomtól. A szétválasztással – most a hatalom eszközeivel, később irodalmi úton[445] – ezt a függetlenséget és szabadságot akarta megszerezni az egyháznak a katholikus autonómia megalapításával s más egyházak önkormányzatának biztosításával.
Minisztériumában Horváth a különböző vallásfelekezetek ügyeit, ha nem is külön felekezeti osztályok felállításával, de legalább a felekezetek arányos képviseletével akarta intézni. A román nem egyesült egyház volt az első, mely a nemzeti kormánynál a kultuszminisztériumban külön osztály felállítását, más minisztériumokban pedig megfelelő román nem egyesültek alkalmazását követelte s ezt az újjáalakulás küszöbén a kormányzó meg is igérte.[446] Ehhez képest, az egyenlőség elvénél fogva, Erdélyi Vazul nagyváradi görög kath. püspök Horváthtól egy román görög kath. osztály szervezését is kérte.[447] Horváth kijelentette,[448] hogy a két szertartású kath. vallás ügyeinek figyelembe vételével egy közös osztályt fog alakítani; felhítta őt s utóbb a munkácsi, eperjesi és fogarasi görög kath. püspököket,[449] hogy a tanácsosi és titkári állásokra alkalmas egyéneket hozzanak javaslatba; sőt a legszívesebben fogadta azt a kívánságot is, hogy a görög kath. románok számára egy metropolitai szék és két új püspökség felállítását eszközölje. Erdélyi örömmel fogadta igéretét s megjegyezte,[450] hogy a külön osztályt csak azért sürgette, mert ha a görög keletiek ilyet kapnak, ez az előny sok hívét átállásra csábította volna; hiszen idáig is izgattak köztük. A munkácsi szentszék azonban megmaradt a külön osztály kérése mellett, a melyet már 1848 május 9-én közölt báró Eötvös József volt miniszterrel, most pedig Kossuth kormányzóval is, mert egyedül az öt püspökség alatt másfélmillióra menő görög katholikusoknak nincs külön osztályuk, holott ezt az annyira óhajtott vallási béke és szabadság is megköveteli.[451] Horváth azonban, mivel a görög katholikusok a rómaiakkal hitben tökéletesen egyeznek, ezen egyhitűek külön osztályozását feleslegesnek és szükségtelennek tartotta annyival inkább, mert minisztériumának osztályai egyedül a valláskülönbség szerint voltak rendezve. De megigérte,[452] hogy a mennyiben a görög szertartásúak a rómaiaktól nyelvben, szokásokban és szertartásokban különböznek, külön görög kath. tanácsost és titkárt fog alkalmazni. Másfél hét mulva[453] a római és görög kath. egyesített osztály főnökévé a kormányzóhoz már fel is terjesztette kinevezés végett Lévay Sándor egri nagyprépostot és főkáptalani helyettest, a ki a szabadságharczban lelkes szónoklataival és intézkedéseivel tűnt ki.[454]
A protestáns osztály élén álló Lónyay Gábor azonban május 13-án lemondott,[455] egyrészt betegsége, másrészt a miatt, mert belátta, hogy nem könnyű feladat a protestáns egyháznak az államhoz való viszonyát szabályozni; bár dicsőségének tartotta volna, ha törekvéseit ilyen főnök és miniszter vezetése alatt folytathatja. Horváth s mások is, az osztály élére Szoboszlai Pap István debreczeni ref. püspököt szerették volna megnyerni, kivel a miniszter jó barátságban élt s tanácsait protestáns egyházi ügyekben szívesen fogadta. A püspöknek mindössze 700 frt évi jövedelem lévén,[456] anyagi tekintetben nyert volna a 3500 forintos állás elfogadásával; azonban, úgymond,[457] Isten és lelkiösmerete előtt nem bírta elvállalni a felelősséget, hogy vénségére (63 éves korában), mikor a természet rendje már az örök nyugalomra való készületet teszi kötelességévé, új, magasabb, nem ösmert pályatérre lépjen. De megfogadta Horváthnak, sőt Kossuthnak is, hogy mindenben támogatja őket s mindjárt mellékelte is a minisztériumban a protestánsokkal 1848 szeptember 1-én tartott értekezlet jegyzőkönyvét, melynek alapján a visszalépett Lónyay a protestáns ügyek rendezését nem remélte.
A görög nem egyesültek osztályfőnöke 1849 márczius elsejéig Athanačkovich Pál Plato bácsi püspök volt[458] s most többnyire Nyisztor József tett előterjesztéseket az osztályban, melyet román és szerb részre elkülöníteni Horváth nem akart. Legalább is addig nem, míg a görög nem egyesült egyház ügyeit nem rendezik, a mi azonban már május 11-i nyilatkozata szerint «küszöbön volt».[459] Mivel ezt a rendezést zavarná és nehezítené a lelkészek amúgy is nagy számának szaporítása, ettől és új papok fölszentelésétől Rácz Gerazsim aradi püspököt eltiltotta,[460] később pedig nyomatékosan figyelmeztette,[461] hogy az egyházmegyei zsinatok határozatai az ő jóváhagyása előtt érvénytelenek és végre nem hajthatók. A nagyváradi görög nem egyesült szentszéket viszont maga Kirileszku János püspökhelyettes függesztette fel s törvényesnek el nem ismerte mindaddig, míg azt Horváth miniszter meg nem erősíti.[462] Ez ellen a szentszék, mely 1793 óta működik, a miniszterhez felebbezett s a helyettest rendelete visszavonására utasítani kérte, tudván, hogy bárhonnan érné azt a lerontás szándéka, benne találják a legerősebb támaszt. A szentszék hatáskörébe tartozó 300-nál több parochia és 180,000 lélek egy pillanatig sem nélkülözheti a rendes vezetést s tekintetbe kell venni, hogy a lefolyt év viharos eseményeiben a bihari román népet éppen ez a szentszék óvta meg, hogy olyan veszedelmes lépést tegyenek, mint a milyet a szomszéd megyékben levő atyafiak tettek. «Ha valaha, – szólt a szentszék[463] – most valóban szükséges minden állásban a tisztaértelmű és rendszeres működés, a fegyelmezett intézkedés; főképen az egyházban, hol az idők mostohasága miatt nemcsak népök, de klérusuk is az értelmesség tekintetében nagyon hátramaradt; éppen azért, magukra hagyatva, könnyen megeshetik az eltévedés, a minek gyászos szüleményei lehetnek; különben is egy testületnek, minő a szentszék, megfontolt tanácskozásai biztosabb eredményre vezethetnek.» A miniszter a szentszéket arról értesítette,[464] hogy a zsinat határozatait már megerősítette s így a szentszéknek nincs oka aggodalomra.
41. Szoboszlai Pap István.[465]
Kirileszkut az ellene most tiltakozó szentszék választotta meg püspökhelyettesnek, ellenben Vuja Ignácz oraviczai görög nem egyesült esperestet a verseczi és Petrovics (Stojescu) Demeter lippai görög nem egyesült esperestet a temesvári egyházmegyében ideiglenesen Horváth bízta meg a püspök helyettesítésével.[466] Azonban – kijelentése szerint[467] – távol állott attól, hogy az óhitűek egyházi ügyeinek elintézését és igazgatását legkevésbbé is gátolni akarná, mert az óhitűek egyházi jogait épségben tartani kívánja; a temesvári helyettest pedig egyenesen utasította, hogy Torontálban kevés lévén a görög keleti pap, rajta legyen, hogy a népségek «saját fajú lelkészeket nyerjenek»; s nyilatkozzék, czélszerű-e mostan kihirdetni a tervezett egyházmegyei zsinatot, hová ezek az ügyek tartoznak.[468] A verseczi új püspökhelyettes Horváth előtt[469] nagynak és magasztosnak mondta azt a reményt, mely a görög keleti egyház részéről Magyarország új korszakához csatlakozik. A nem egyesültek megtestesülve látják azt a közóhajtást, hogy a honban levő keresztény felekezetek, mint üdvözítőnk egyenlő hívei, a testvéri szeretet szent kötelékével fűződjenek egymáshoz s e testvéri szeretet fölött a közös jog, egyenlőség és szabadság virrasztván, egyik se legyen kedvencze vagy mostohája az államnak. Rossu János plébános már kész tervezettel állt Horváth miniszter elé a görög nem egyesült egyházi megyék s egyházi rend szervezetének javítására nézve[470] s eléje terjesztette a legégetőbb reformpontokat, miket a zsinatnak kellene megvitatnia. A püspököket simoniáról vádolta s ebben látta az egyházi rend akkori sülyedtségének okát; emelkedését pedig a lelkészképzés rendezésétől, a papok állami ellátásától, s a Királyhágón innen és túl egy-egy állami szeminárium felállításától várta, hogy «a hazának ezen polgári osztálya is megfeleljen rendeltetésének, a melyet eddigelé nem is ösmert». A görög keleti papnövendékek hazafias nevelését éppen akkor sürgette, mikor gróf Bethlen Gábor fogarasvidéki főkapitány is kívánta,[471] hogy az Oláhországba kiszökött fogarasi papok helyett másokat küldjön, hogy a népre hazafias irányban hassanak s azt a kormány jó szándékairól és a függetlenségi nyilatkozat helyességéről felvilágosítsák. Erre a hazaszeretetre hivatkozott maga Horváth is, mikor valamennyi felekezet papjait felszólította, hogy híveiket a betörő oroszok ellen vezessék, mire 75 beregi orosz katholikus pap ki is jelentette,[472] hogy «forró hazafiúi lelkesedéssel írott parancsát lángérzésű hazafias kebellel fogadják». Kiállanak a muszka ellen. «Az evangéliumi ige csontvelőket átható és Horváth által felidézett fegyverével állnak ki.»
Az oroszok beavatkozásának első hírére ugyanis, május 18-án, a minisztertanács elhatározta s a kormányzó jóváhagyta, hogy szervezni kell a nép fölkelését s rendelete végrehajtásával, a világtörténelemben példátlan módon, a belügyi és a kultuszminisztert abban a meggyőződésben bízta meg, hogy «a nemzet e rendelet felhívásának vallásos ihletséggel fog megfelelni».[473] Horváth Mihály még aznap felhívást intézett a haza minden felekezetű lelkészeihez,[474] és figyelmükbe ajánlta, miként bánt a muszka az övétől különböző vallásfelekezetekkel mindenütt, a hol csak győzött. Meghagyta, hogy május 27-étől három héten át minden vasárnap s az első és a második hét csütörtökein a népet beszédeikben a szabadságharcz ernyedetlen folytatására, áldozatkészségre s annak idejében fölkelésre buzdítsák; a római és görög katholikusok egyházi körmeneteket tartsanak s Istenhez könyörögjenek igazságos fegyvereink győzelméért, ellenségeink megszégyenítéséért, a nép vallási és polgári szabadságának fenntartásáért és azért, hogy a népnek erőt, buzgóságot, kitartást, áldozatra való készséget adjon szabadsága megvédésére. Június 6-án felekezeti különbség nélkül országosan nemzeti böjtöt kell tartani, «hogy Isten hatalmas segedelmét szent ügyünk gyámolítására ez által is kiérdemeljük». Azt az imádságot, a mit ő maga írt, mindennap, a katholikusoknak mise és vecsernye után az oltári szentség kitétele mellett kell felolvasni. Utána a templomok összes harangjait húzzák meg. A fölkelés kihirdetése esetében pedig a főpásztorok és papok «ünnepi öltözeteikben álljanak a nép élére s a vallás mindenható szózatával buzdítsák a népet a vallási és polgári szabadságnak megoltalmazására, hogy a béke napjai, Isten dicsőségére, minél hamarább bekövetkezzenek».
A mellékelt imában[475] arra kérte Istent, hogy valamint a szívtelen, hitszegő király öldöklő, pusztító hadainak megverésében és kiűzésében megsegítette, segítse meg őket a muszka ellen is, kit az áruló fejedelmi család akar behozni leigázásukra. Vad ellenség készül megrohanni az országot, mely butaságot, babonát terjeszt s minden felvilágosodást, műveltséget eltörölni akar. A szentegyházakat feldúlja, az oltárokat lerontja; a szabad ember számára rablánczokat s a réginél elviselhetetlenebb szolgaságot hoz; kiirtja a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget; behozza ismét a dézsmát, robotot, s a lealacsonyító jobbágyság minden egyéb szolgálatait; boldogtalanná teszi a népet családi otthonában, meggyalázza az asszonyokat, leányokat, leöli az öregeket, kisdedeket, elrabolja vagyonunkat s rablánczra fűzve viszi el a foglyokat. Mentse meg az Isten hazánkat ettől a vad ellenségtől s áldja meg fegyvereinket győzelemmel…
A távollakó beregmegyei orosz katholikus papok az elsők közé tartoztak, a kik megírták Horváth miniszternek, hogy harczolni fognak a muszka vandalizmus ellen. Az ima pedig, a milliók imája az egek egéhez fog hatni. Csak arra kérték, tegyen valamit, hogy ugyanakkor a honvédek hajmeresztő, ég- és földrendítő módon ne káromkodjanak s büntetés terhe alatt tiltsa meg a káromkodást.[476] Horváth azt felelte,[477] hogy a harczosok szitkozódásait «mint a míveletlen kebel parlag kinövéseit, melyek ez esetben csak a hazánk zsarnokai ellen kitörő bosszús elkeseredésnek lehetnek nyilatkozványai, fokonkint a nevelés jótékony melege fogja elfonnyasztani»; de a kormány is igyekezni fog a rossz szokás kiirtására.
Június 27-én a kormányzó és valamennyi miniszter aláírásával csakugyan megjelent az a felhívás,[478] melyben, mivel a hazát rendes eszközökkel megmenteni már lehetetlen, «a hazánkba betört muszkák s az azokat behívó istentelen ausztriai császár ellen az általános keresztes népháborút» kihirdette, vagy inkább meghagyta, hogy a templomokban a lelkészek, a község piaczán az előljárók harangzúgás közt hirdessék ki. A lelkészek, mint illik, ragadjanak keresztet s vezessék a népet a vallás és szabadság oltalmára. Ugyanakkor Horváth miniszter külön felhívást intézett az ország összes vallásfelekezeteinek lelkészeihez.[479] Figyelmeztette őket, hogy a vad muszkák és pogány kozákok már betörtek hazánk polgári és vallásszabadságának legyilkolására. Európa népei magunkra hagytak bennünket, de nem kell csüggedni; mert bátor és elszánt népet legyőzni nem lehet. A lelkészeket és a tanítókat újból felhítta, lelkesítsék a népet az önvédelem végső harczára; harangzúgással, imádkozással intsék azt kötelességére; ha pedig az ellenség a határra lép, álljanak híveik élére, legyenek a hazának Kapisztrán Jánosai s vezessék őket az élet-halál szent harczára, a diadalra.
Szétküldötte azt a szent éneket is, a melyet önmaga írt, hogy a templomokban a «Jertek keresztény lelkek» dallamára énekeljék.[480]
«Derék historikus, püspök in partibus infidelium – írta róla Levitschnigg Henrik német költő és hírlapíró;[481] – csak látszólag egyházi czopf; aféle Amiensi Péter – az íróasztal mellett és Kapisztrán – a békében. Önkéntelen élő előszó egy soha el nem kezdődött keresztesháború történetéhez. Szerepe a kapuczinusé Wallenstein táborában – forradalmi csuklyában. Jelszava: Nil mali loqui de domino Kossuth, officia sua praestare taliter qualiter et omnia sinere vadere, sicuti vadunt.»
Petőfi gúnyolta a keresztesháborút,[482] de maga is szent háborúra lelkesített az utolsó nagy próbán; Görgey környezetében sem dicsérték a keresztesháborút és a böjti prédikácziókat,[483] de a honvédek hősiesen harczoltak s akaratlanul is böjtöltek. A kath. püspökök rossz néven vették, hogy nem hozzájuk, hanem egyenesen a papsághoz fordult; Bartakovics Béla rozsnyói püspök pedig megmondta, hogy az ő vallása békét hirdet és nem háborút; Szoboszlai Pap István debreczeni református püspök is figyelmeztette, hogy a reformátusok fennakadtak azon, hogyan ragadjanak keresztet[484] stb. Keresztes had Rákos mezején nem is gyülekezett,[485] de mikor a kormánynak Szegedről is menekülnie kellett, Csanád püspöke, a kultuszminiszter, az 1514. évi keresztesháború történetírója, mellén vöröskereszttel jelent meg a táborban azon a vidéken, hol elődjét, Csáky püspököt, a keresztesek karóba húzták. Mind a három minőségében jól tudhatta, milyen felelősséget vállalt magára nemzetével és a történelemmel szemben, mikor a világ utolsó keresztesháborújának egyik legfőbb szervezője lett. Püspökök és történetírók hajdanában is viselték a keresztesháborúk vöröskeresztjét; de Horváth az első és utolsó kultuszminiszter, ki azt viselte. Elhatározását valóban nem lehet beilleszteni tárczája keretébe. Bírái, a kik utóbb – mint püspök elődei közül más győztesek Szent Gellértet és Csáky Györgyöt – halálra ítélték, fanatikusnak nevezték; de hasonló tettért ugyanakkor Rajasics görög keleti szerb érseket kitüntetésekkel halmozták el. Ezt a modern keresztesháborút Horváth maga is a kétségbeesés szabályának tartotta; sikere csak úgy lehetett volna, ha egyetemesen, mindenütt egyszerre történik; ha emitt százezernyi tömegek állnak az ellenség útjába, amott a szomszédos helységek egyesült csapatai nyomják el a kisebb csapatokban szétoszlott ellenséget s elfogják, megsemmisítik élelmi szállítmányait. Hibáztatta a kormányt, hogy százezrek várható fölkelésének szervezéséről nem gondoskodott s helyeselte, hogy ily szervezet hiányában a nép föl nem kelt.[486] És ő, a ki műveiben s tetteiben a vallásszabadságot hirdette, könnyen belenyugodhatott, hogy a nemzet azt, a mit az utolsó nagy napokban még tehetett, nem izzó vallásgyűlöletből, hanem forró hazaszeretetből tette.
A KÖZOKTATÁS ügye, Horváth miniszterségének kezdetén majdnem országszerte szünetelt. «Az iskolák – írta a szabadságharczról írt könyvében[487] – általában az egész országban kiürültek; még a papnövendékek közül is számosan fegyverrel cserélték föl a szent könyveket». 14-15 esztendős fiúk tüzéreknek álltak be, 10-12 esztendős gyermekek a fegyver- és lőszergyárakban töltényeket, gyutacsokat készítettek. «Csaknem egy éve – írta a hadügyminiszterhez,[488] mióta hazánk zavaros körülményei miatt a közoktatás minden tanodában vagy pang, vagy éppen merőben vesztegel.» Ezt a közügyre káros helyzetet tovább nem tűrhetvén, elhatározta, hogy a közoktatást az új iskolai évben, a mennyire a körülmények megengedik, teljes erővel megindítja. Mivel azonban az iskolákat országszerte majdnem kivétel nélkül kórházakká alakították át, vagy más hadiczélokra foglalták le, arra kérte a hadügyminisztert, hogy ha a körülmények valahol lehetségessé teszik a hadiszükségre lefoglalt épületek felszabadítását, első sorban az iskolai épületeket szabadítsa fel; és pedig idején, hogy az új iskolai év kezdetéig a szükséges átalakításokat és javításokat meg lehessen tenni.
Hazánk egyetlen egyetemének, a pestinek sorsa első sorban érdekelte. Még Budavár visszavétele előtt meghagyta a pesti egyetem alelnökének,[489] hogy az egyetem összes tanárai és alkalmazottai igazolják magukat, hogy «a bitor kormány Pesten mulatása alatt azzal semmi összeköttetésben nem álltak s általában hazafias kötelességeik szerint viselkedtek»; mert tisztökben csak azokat hagyja és erősíti meg, a kik magukat teljesen igazolják. Az egyetem igazgatóját (rektorát), dr. Szabó János orvostanárt egyenesen nyilatkozatra szólította fel, igaz-e, hogy azokat a mérnöki eszközöket, a miket a Ludoviceum használatára ki nem adott, azelőtt a bitor kormánynak egész készséggel használatára bocsátotta?[490] A rector magnificus már másnap kijelentette, hogy ahány szó van a vádban, annyi a rút, gyalázatos, magyar emberhez nem illő hazugság s követeli, hogy a miniszter 24 óra alatt nevezze meg a gaz rágalmazót. Tőle idáig a Ludoviceum részére senki sem kérte, most azonban örömmel kiadja a kívánt eszközöket. «Igenis – szólt[491] – ha dicső és győzedelmes hadseregünk és teljes hatalmú kormánybiztosunk bitor kormány», annak egész készséggel megnyittatta az egyetem gyűjteményét, onnan kiszolgáltatta a Budavára aláásására szükséges Anttea pneumaticát s a legjobb delejtűt, s a honvédseregnek fizikai szakértőül Jedlik Ányost ajánlotta. A minisztérium még aznap nyilatkozatra szólította fel Ludvigh János kormánybiztost, a ki szintén még aznap jelentette, hogy a rektort a vésztörvényszék előtt senki sem vádolta s feladót megnevezni nem tud; csupán dr. Petzelt József alezredes, az egyetem volt mértantanára[492] panaszkodott, hogy tőle Degen János bölcsészetkari dékán a gyűjtemény kezelését elvette, Szabó János pedig «hogy ezen kegyes (osztrák) kormánynak mindinkább megtetszhessen, őt mint gyanus politikai nézetű és veszélyes egyént feljelentette». Mivel pedig már az 1841. évi országgyűlés elrendelte, hogy az egyetem mérnöki gyűjteményét, a melyet hétesztendei munkával Petzelt, a Ludoviceum mostani aligazgatója, állított össze, a Ludoviceumnak kell átadni, a minisztertől Ludvigh a határozat végrehajtását kérte, «nehogy a hadi főtanoda, ezen haza-reménységünk büszke virága, a megkívánt műszerek hiánya miatt újra-alakításában s helyreállításában hátráltassék».[493] Horváth különben olyanformán gondolkozott, mint Aulich tábornok, az ideiglenes hadügyminiszter, a ki ellene volt a külön katonai iskoláknak, sőt a Ludoviceumnak is, és a legmagasabb katonai kiképzést az egyetemre akarta bízni, hol épp úgy lehetne hadtudományi kart felállítani, mint lehetett hittanit, jogit, orvosit és bölcsészetit.[494]
Horváth maga írja,[495] hogy az ő minisztériuma a régi, elavult tanrendszer helyett az egyetem és a gimnáziumok számára új tanrendszeren dolgozott. Amaz természetes következése lett volna az 1848: XIX. t.-cz.-nek, a mely meg is bízta a közoktatásügyi minisztert, hogy a tanszabadság elvének alapján, egyetemi törvényt készítsen; de a mire Horváth a rendelkezésére álló viharos három hónapban is keresett, arra utódai sohasem találtak időt,[496] ellenben a gimnáziumi tanterveken kelleténél többet változtattak, a nélkül, hogy velök közmegnyugvást kelthettek volna. A népnevelési törvényt Eötvös már 1848-ban elkészítette s azt a parlament meg is szavazta; most pedig Horváth a népiskolák s általában a népnevelés javításáról készített terveket és törvényjavaslatokat,[497] a miknek előterjesztésére azonban nem maradt ideje. A kath. autonómia rendezésére augusztus 20-ára kihirdetett közgyűlés a kath. tanügyre vonatkozó intézkedéseknek egész sorát nyitotta volna meg. A nemzetiségekről szóló 1849 július 28-iki törvény, melynek hozatalában Szemere mellett Horváthnak főrésze volt, általában máris kimondta, hogy az elemi iskolákban az oktatás a község, vagy az egyház nyelvén történik; az óhitüeknek évenkint összehivott zsinata nemcsak vallási, hanem iskolai ügyekben is határoz, az óhitűek egyházai és iskolái a többi felekezetekkel egyenlő előnyökben részesülnek; az óhitüek maguk kezelik egyházi és iskolai alapítványaikat; és számukra a budapesti egyetemen külön hittani kart állítanak fel.
Erdély egyházi és iskolai ügyeinek vezetésére Horváth két kormánybiztost nevezett ki.[498] A katholikus ügyeket Keserü Mózes gyulafehérvári kanonokra, az evangélikusok, helvéthitvallásuak, unitáriusok és görög keletieket pedig Szentiványi Károly országos teljeshatalmú biztosra. Ők képviselték azt az állami hatóságot, melyet az unió kimondásáig az Erdélyben kivétel nélkül önkormányzati jogot gyakorló felekezetekkel szemben az erdélyi kormányszék (gubernium) gyakorolt. Intézkednie kellett, mert az unió már egy esztendeje ki volt mondva, de az egyesítést éppen az egyházi és iskolai közigazgatás terén azóta sem hajtották végre s így az ide vonatkozó kérdésekkel, kellő felvilágosítások hiányában, a minisztérium aggodalom nélkül nem foglalkozhatott. A biztosok az egyesítés foganatosításáig saját felelősségükre intézkedtek s a miniszter csupán a volt udvari kanczellária által gyakorolt főfelügyeleti jogot tartotta fenn magának. Mivel pedig tapasztalta, hogy Erdélyben az óhitüeknek akkor nem volt egyházi és iskolai kormányzatuk, ideiglenes helynököket akart kinevezni, de úgy, hogy a rendkívüli idők megszüntével a hitfelekezetek, jogaikhoz képest, a további intézkedéseket megtehessék.
Erdélyben nemzeti szempontból nagyon pártolta a közös iskolákat, a miknek fölállítását nagy elődjének, Eötvös bárónak tavalyi népoktatási törvénye értelmében különben is neki kellett volna megkezdenie. A nemzet előtt követendő példaképpen hozta tehát nyilvánosságra a Közlönyben, hogy Vízakna város közönsége az ország függetlenségének megünneplésére néptanítói állomást alapított s a vallás és nemzetiség különbsége nélküli iskola ideiglenes helyiségéül elkérte s Berde Mózes kormánybiztos oda is adta a római katholikusok üres iskolai épületét. Horváth kijelentette, hogy örömmel és méltánylattal hagyja jóvá a kormánybiztos intézkedését, ha az ottani katholikusok az épület közössé tételében különös sérelmet nem látnak.[499] Tanítókat különben bajos volt kapni, mert a hogy a magyarkanizsai és adorjáni tanítók meg is írták a miniszternek,[500] a tanítás megszüntével mint nemzetőrök, a bács-bánság-futás ideje alatt pedig, a kik alkalmasak voltak, szabad csapatokban szolgáltak s akartak ezentúl is maguk vonogatása nélkül szolgálni hazájuknak. Mikor az egyik megyei kormánybiztos, Dobozy István alezredes, a minisztertől 2000 forintot kért a silányul ellátott néptanítók serkentésére s ezzel a nevelés és oktatás ügyének előmozdítására, Horváth a segítséget a valóban rászorulóknak vallás- és nemzetiség-különbség nélkül hajlandó volt megadni, mert bár az állami pénztár állapota a haza jelen körülményei közt a legnagyobb kíméletet követeli, a kormány a népnevelés emelését legfőbb gondjai közé számítja és ehhez a magasztos czélhoz kész anyagi áldozatokkal is járulni.[501] Az ország kormányzójával pedig örömest közölte[502] azoknak névsorát, a kiket Eötvös a poroszországi tanítóképző-intézetek látogatására tavaly államköltségen kívánt kiküldeni. A kijelölt tizenöt ifjú közül többen, pl. Ballagi Károly, Birányi István, Görög Imre, Greguss Gyula, Kacziányi Ferdinánd, Kárffy Titusz, Pázmány György, Pillitz Dániel rabbi és Sárkány Ferencz mind ismert nevek a magyar paedagogia történelmében[503] s így a «forradalmi» kormány jól válogatta össze azokat a férfiakat, kikre a magyar tanítók további képzését bízza. Az események azonban ezt a kiküldetést is meghiúsították.
A kisdedóvást Horváth egyik rendeletében[504] a legmagasztosabb, legjótékonyabb és legszentebb czélnak nevezte, melynek minden eszközzel való pártolására állásánál fogva kötelezve érezte magát, de egyelőre csak a már meglevő intézetek fenntartására kellett szorítkoznia.
Általában véve többször kényszerült hivatkozni «a mostani körülményekre», a mik cselekedni alig engedik. Így pl. a nádori lak kipusztítása után fennmaradt tárgyakat, különösen a könyveket, ásványokat és szobrokat szívesen helyeztette volna el illően a Nemzeti Múzeumban, de ezeknek rendezését sem hely, sem idő jelenleg nem engedvén, Kelemen Lajos miniszteri titkár és Dorner József fogalmazó jelenlétében ládákba rakatta és lepecsételve, letétképpen való megőrzés végett, a múzeumba küldte.[505] De a múzeum gyűjteményeit még a szűk viszonyok közt is kész volt vásárlásokkal gyarapítani. Így pl. Nagy Gábor történelmi, diplomatikai és heraldikai gyűjteményéről, melynek megvétele már a mult országgyűlésen szóba jött, de «a mostani körülmények közt» eszközölni nem lehetett, ismét tárgyalt a tulajdonossal.[506] Midőn pedig arról értesült, hogy a múzeum 1848-9-ben a Religión kívül semmiféle lapot és könyvet nem kapott köteles példányképpen, az 1848: XVIII. t.-cz. 40. §-ára hivatkozva, a nyomdák tulajdonosainak szigorúan meghagyta az elmaradt példányok beküldését.[507]
42. Berde Mózes.[508]
A sajtót különben is nagyrabecsülte s mint ismeretes, fel is szólaltak ellene, hogy pl. a keresztes háború ügyében kiadott rendeletét nem a püspökök, hanem a sajtó útján közölte a lelkészekkel. Mikor egy alkalommal a bilét-kerületi lelkészek védelmet kértek tőle Zerffi Gusztáv lapjának (Der Ungar) a kath. vallást és klérust gyalázó czikke miatt, kötelességének tartotta ugyan, hogy a megtámadott egyházi testületek becsületét hivatalosan is védelmezze, de «a sajtóvétségek fölötti eljárás kívül esik tárczája rendelkezési körén» s a panaszosokat a hírlapi megtámadások visszatorlása végett a hírlapi czáfolat beküldésére, vagy pedig a sajtóper megindítására utasította, mert a törvény védőpajzsa alatt minden jogos és igazságos ügyet tiszteletben tartanak. A hivatalos «Közlöny» nélkül, melyet minisztériuma s egyházi és iskolai főbb hatóságok részére 44 példányban rendelt meg,[509] a számüzetés keserves éveiben meg sem írhatta volna a függetlenségi harcz történetét. Megiratására azonban már most gondolt. Szemere miniszterelnök kívánságára a hadtörténetírásnak, mint tudományos szakba vágó intézménynek kezelését s a hadi történetírók vezetését és ellenőrzését június 27-én átvette.[510] Oly időben, mikor még a Magyar Tudományos Akadémia is szünetelt,[511] valóban a hadtörténetírás volt az egyetlen tudományos intézmény, a melynek gyámolítására gondolhatott; de az események, a miket leiratni kívánt, másfél hónap mulva már ezt is összetörték.
Jegyzetek
