XVII. OLASZORSZÁGBAN.

A POLITIKAI ÉLET csalódásai közt Horváth csak akkor érzett vigasztalódást, ha a természet szépségében gyönyörködhetett, íróasztalánál csöndesen és háborítlanul dolgozhatott, vagy leczkéket adhatott gróf Károlyi Pálmának, a kit a száműzöttek az ő kis szépségüknek, tündérkéjöknek híttak. Harmadéve vette át a tizenkét éves gyermek tanításának és nevelésének vezetését s azon vette magát észre, hogy bájos, okos kis tanítványa még őt is megleczkézteti. Mikor Pegliből, hol 1861 márczius 20-ika óta nyaraltak, Horváth Mihály távolabbi fürdőbe utazott, pontosan kijelölte, hogy Pálma grófnő távolléte alatt mit tanuljon és milyen feladatokat végezzen el. «Ma földrajz lenne a teendőm – írta neki a szép kis tanítvány,^[906] – de mivel a tizenkilenczedik században mindenben változás történik, én is megváltoztatám a kiszabott munkák napjait. Bár úgy van, az mégis csak az erő s nem az igazság okozta tény, hogy a nőknek nincs alkotmányuk, mintha ők szellemileg nem lennének épp oly méltók a szabadságra, vagy legalább a jogokra, mint a férfi-nem. És ön, ki az igazság megtestesülésének tartja magát és a történetben a czudar osztrák iránt is oly részrehajlatlan, hogyan nem ismeri el a mi alapos követeléseinknek jogosságát? Hogyan használhatja fel ellenünk a közönséges világ megavult véleményét? De hisz lesz egy idő, midőn a civilisatio nekünk is, a gyöngéknek is, alkotmányt adand. Nem hiában gondoltam gyakran, midőn történelmét olvastam a leczkén s itt-ott oly lelkesült sorokat találtam abban és maga szerénységből kinevetett – hogy az én urambátyámban megvan a költészet szikrája! Lám, mily elragadó szépen írta meg a tündérkére vonatkozó ábrándját, vagy inkább óhaját; édesanyám is egészen elbámult, mikor azt olvasta».

A mikor otthon a Garay-árvák javára gyűjtöttek, Horváth Mihály Garay Szent Lászlójának egy példányával ajándékozta meg tanítványát. A leányka előrebocsátva, hogy – a mint tudja is Horváth – ő bizony nem szokta minden gondolatát megfontolni, igen szépnek találta a magyaroktól, hogy költőik családjainak sorsát oly nagyszerű aláírások által biztosítják; «de a szerencse – úgymond^[907] – egy kissé igazságosabb lehetne: én ő helyette Ferencz Jóskának egy fillért sem adnék (bár úgy sincs nagyon telve az erszénye), Vörösmartynak és egyéb derék íróknak pedig csak úgy önteném zsebökbe az aranyakat; földet nem kapnának, mert a gazdálkodás gondjai elfordítnák lelköket a múzsák köréből». Ezért csakugyan megérdemelte azt a puszit, mely azonban vitás volt egy kicsit. «Én nem szorultam könyörületességre – durczáskodott urabátyjával; – ha tehát a puszim nem óhajtatik, hanem csak elfogadtatik, nem is adok senkinek.» De levele végén mégis meggondolta a dolgot. «Nekem nem kell tüzes puszija a homlokomra, hanem csak a szájamra; de ne legyen nagyon tüzes, mert bizony megégethetné az ajkamat.»

Az enyelgésre zsörtölődés következett. «Kegyed nagyon vad – írta tanítójának; – mivel úgy sem dolgozhat sokat, ismerkedjék meg néhány magyar tiszttel; ha naplopók is: sebaj, lesz közőlük derék is; amazok pedig nem fogják felfalni kegyedet.» Azután anyáskodva faggatta, jól eszik-e legalább. Mert kár lenne, ha a fürdőidőszak alatt megsoványkodnék. Mikor pedig tanítója úgy találta, hogy mult levele végén hamis megjegyzést tett, kifakadt az ellen, hogy megint csak felhasználja mesteri és férfiúi jogát, hogy büntetést szabjon ki reá egy ártatlan észrevételért. Ha megengedné, hogy répát mondjon répe helyett, talán megtenné; «de a sok r nagyon keményen hangzik gyönge, csak hízelgésekre képes női nyelvének».

«Kedves haragos urambátyám – írta egy hét mulva^[908] – reggel vettem levelét, a melyben oly keserűen panaszkodik a fürdői kúra ellen. Még tréfálózni sincs kedve, puszikról sem szól, a kis grófnét nem is említi; valóban nagyon szomorú lehet. De ez éppen nem kielégítő ok arra nézve, hogy röviden és mily röviden ír! Mivel kegyed rosszkedvű, nekem is kell szenvednem, mintha én lennék annak az oka, hogy sárral betapasztják és úgy kínozzák hosszasan. Pedig hányszor mondám, hogy járkáljon többet stb.; de ön a jó tanácsot nem szokta követni és azután panaszkodik»… Ezért s mivel verseit kicsúfolta, új versét majd csak akkor mutatja meg, ha hazajön; «büntetésül addig kiváncsiságát mérsékelnie kell». Most nem ír új verseket, hanem irodalmi könyvekből többet olvas, hogy már tudja, ha visszatér. Most inkább a térképrajzolásra fordít több időt, mert az nehezebben megy, mint gondolta. Vigyáznia kell, lassan dolgoznia, hogy hibát ne kövessen el, mikor Horváth nagy térképéről kis másolatot készít. Újdonságokkal is szolgált. Tegnapelőtt érkezett meg a piemonti herczeg; az ő házigazdájuk, Rostan gróf is kivilágíttatta kertjét s volt zene is stb. «De még valaki más is megérkezett, ki önt jobban érdekli, mint a piemonti herczeg. Egy csínos kicsi dáma, lehajlott orral, hamis fekete szemekkel, még hamisabb mosolylyal… ismeri? Ez majd megérkeztéig elég tág tért nyit gondolatainak; s míg kegyed a feketeszemű dáma kilétét találgatja, az én levelem csak helyénkívüli, érdektelen leend; tehát elbúcsúzom betegemtől.»

Mihály napján Pegliben adta át köszöntő versét:^[909]

S a száműzött mosolyogva csókolta meg könnyein át a bájos gyermeket, a ki szomorúságában annyiszor felderítette és szorgalmával, szép tehetségeivel büszkévé tehette mint tanítót. Atyai jósággal tekintett mindenkor az ő «szerető, ölelő, tisztelő Pálmájára», a hogy tanítványa szokta írni leveleiben.

De volt tanítványai, a Batthyány-gyermekek is, hasonló gyöngédséggel viseltettek iránta. Emmy már alig várta, hogy az ő kis Lajosát és férjét bemutassa urabátyjának a «tagaczinak», volt tanítójának. Előre is meghívja Egyedre, «ha valaha az óra mégis ütni fog, melyben visszajöhet kedves hazánkba.»^[910] Vagy pedig jövőre majd tengeri fürdőbe megy s örül, ha Horváthot viszontláthatja.^[911] Elemér igen jól végezte próbatétét s éppen írni akart neki, mikor őt és mostani tanítóját, Than Károlyt, magával vitte Csurgóra. Károlyi Gábor sem olyan ingerült azóta, hogy megszabadult eddigi tanítójától, Pados Jánostól.^[912] Utóbb Elemér külön is megnyugtatta Horváthot,^[913] hogy tanulmányait szorgalmasan folytatja és pedig az eddigi rendszer szerint, minthogy a helytartótanács által behozott változtatások lényegtelenek, magyar történelmet és földrajzot pedig úgyis tanult. Franczia tanítója, Hermann, egész magyar lett, megtanult magyarul, magyar ruhában jár és nagyon ragaszkodik az országhoz.^[914]

Batthyányné a nyáron külföldi utat tévén, nővérét, Károlyi grófnét és Horváth Mihályt is meglátogatta. Eleintén a bajorországi Lindauban akart találkozni velök,^[915] de utóbb mégis intette Horváthot,^[916] «jó barátját, ki mindig oly jó, oly szíves volt irányában és egész családja iránt», hogy Lindauba ne jöjjön, mert iszonyú nyughatatlan volna, ha a bajor kormány a szász pajtást utánozná s Teleki módjára elfogatná; inkább Svájczban, semleges földön találkozzanak, ha a kormánytól útlevelet nem kapna. Majd mikor nővére, Károlyiné, azt írta, hogy augusztusban nem távozhatnak Genovából, Zürichben kívánta bemutatni neki volt tanítványát, Elemért, mint karcsú legényt, a ki roppantul örült, hogy ismét megláthatja a vastagaczit, az urkát. S bár úgy hallotta, hogy Horváthnak, ki nemrég tért haza, aligha lesz kedve újabb és hosszasabb útra, remélte, hogy Milanóban vagy a Como tavánál mégis találkozhatnak; «hisz, az lehetetlen, hogy ő a külföldön legyen a nélkül, hogy a külföldön járván, legjobb, leghívebb barátját ne lássa.^[917] Horváth szeptember 10-én már valóban az útitervben megjelölt Milanóban volt. Éppen Mária nevenapja lévén, innen üdvözölte Mari nénjét. «A többi Máriák nem igen háborgatnak – írta;^[918] – de azt nem akarom elmulasztani, hogy ma neked ne írjam: légy üdvöz a Máriák közt s áldott legyen mindaz, a mi hozzád tartozik, mi szivednek kedves; teljesedjék mindaz, mi kívánatod tárgya.» Szeretettel gondolt egy másik kedves nőre is, Toldy Ferencznére, hiszen «a bohó asszonyka – mint ura írta^[919] – csak azon tépelődik, hogyan lehetne őt hazahozni». S a következések megmutatták, hogy, hacsak évek mulva is, nagy része volt ennek a tervnek megvalósulásában. De Toldy úgy vélte, hogy még a számüzetésnek is van valami jó oldala. Felsorolva, irodalmi és tanári munkássága mily zaklatott, felsóhajtott: «Te boldog! Ilyen és vajmi gyakori más confusiókat nem ösmersz».

Az őszszel gróf Károlyi György is meglátogatta feleségét és leányát Genovában s a család egy boldog hetet töltött együtt abban a reményben, hogy nemsokára mindnyájan együtt lehetnek a hazában.^[920] A család különben október eleje óta folyton utazgatott Svájczban és Olaszországban s így Horváth a szokottnál kevesebbet dolgozhatott. Téli tartózkodásra november 20-án érkeztek Firenzébe, de csak kétheti keresgélés után kaptak a vendéglői helyett állandó szállást a Szépművészetek Akadémiájával a székesegyház terét összekötő Via del Sole (a mai via Ricasoli) 4266. száma alatt.

81. Gróf Károlyi Györgyné.^[921]

Szinte örült – írta nénjének,^[922] – hogy valahára már vége a nyugtalan életnek s a hosszú munkaszünetnek; mert majdnem két hónapig jóformán semmit sem dolgozhatott. Most azonban megint folytathatta megkezdett s már vége felé hajló munkáját s remélte, hogy «ha Isten is úgy akarja», 1862 nyarára elkészül Magyarország történetének mind a hat kötetével. A most (1861.) megjelent III. kötet előszavában megírta, hogy a lefolyt tizenkét év alatt hazánkra nehezedett kényuralom egyebek közt még abban is meggátolta, hogy ezt a művét és egyéb munkáit saját neve alatt adja át a nyilvánosságnak. Hatvani álnév alatt kellett rejtőznie s a könyv homlokára oly czímet írnia, mintha az második kiadása volna a Pápán 18-20 év előtt megjelent négykötetes munkának. Ehhez a fogáshoz azért kellett nyúlnia, hogy honfitársaival tudassa, ki rejlik a Hatvani név alatt; mert a két munkát összehasonlítva, mindenki első pillanatra meggyőződhetik, hogy a mostani munka nem második kiadása a régebben megjelentnek (hiszen ennek az első kötetét a nélkül írta meg, hogy amaz a kezében lett volna), hanem egészen új, amattól független dolgozat. Most tehát saját neve alatt írván,^[923] nem is írja többé második kiadásnak, hanem új dolgozatnak. «Az olvasó gondolja meg – írta – hogy e munka a száműzöttség vándor pályáján, a hazai könyv- és levéltáraktól száz meg száz mérföldnyi távolban készült s legyen elnézéssel a hiányok iránt, miket csak a hazában levő források után lehetett volna pótolni.» De hálásan köszönte Toldy Ferencznek, minden tudományos ügyekezet pártolójának és előmozdítójának, hogy a könyvtárból műveket küldvén neki, a hiányok egy részét a távolból is pótolhatta. «Lásd, pártosok vagyunk mind – írta neki Toldy,^[924] a ki akkor lett királyi tanácsos^[925] és akkor nyomatta irodalomtörténetét; – te barátod mellett, ők, a nap urai, az ő cotteriájok mellett. Szinte rám pirítasz helyeslésed mértékével. De engem a te dícséreted s még néhány másoké, nem elbízottá, hanem félénkké tesz. Legközelebbi írásom ki fog-e elégíteni? Nem hanyatlik-e korommal erőm is? Csoda ugyan nem volna. Szatira az én szórakozott életem az íróságra!»

Salamon Ferencz az első három kötet megjelenésekor nem Horváth Mihályt, hanem Szalayt nevezte a magyar történelem első architektorának;^[926] de ez a jelző – Angyal Dávidnak Szalay születése századik évfordulóján tartott emlékbeszéde szerint^[927] – annál kevésbbé van helyén, mert «irodalmunkban talán senki sem szólt annyi tisztelettel és egyszersmind oly kritikai tapintattal a régi magyar történetírásról, mint Szalay»; használta Horváthot is, ki már a negyvenes években a hazafias demokráczia felfogásával írta meg röviden Magyarország történetét s viszont Horváth is mindenkor tisztelettel idézte Szalay műveit. Semmiképpen sem volt helyes, hogy működésökben személyes ellentétet keressenek s az architektor dicsőségét mindketten bizonyára szívesen átengedték Pray Györgynek.

Horváth Mihály a Biblioteca Laurenzianában és a Riccardianában újabb adatokkal egészítette ki nagy művét, Heckenastnak pedig megírta, hogy azt a VI. kötetben az 1812. vagy az 1815. évvel akarja befejezni. «Az Istenért, ne tedd!^[928] – kérlelte Toldy;^[929] – vidd 1848-ig, a párisi forradalomig s Kossuth indítványáig, elmondván ezt is, de ezzel rekesztve be az alkotmányos Magyarország történetével munkádat is. Ezentúl nem terjed a história, mert a mi azóta történt: forradalom, mely még mindig tart, mely – tudja Isten meddig – fog még tartani; melyről mémoireokat, adalékokat, kísérleteket írhatni, adatokat, aktákat gyűjthetni, de históriát csak az utókor fog írhatni. Ellenben addig nem vinni bűn.» Ezt a «bűnt» Horváth nem követte el, mert megerősítette abban a szándékában, hogy – de nem Magyarország történetének VI. kötetébe szorítva – bőven megírja a «huszonötév» történetét. «Mely szép kor, mely hálás feladat! – biztatta őt Toldy hosszas levele folytatásában. Szép kor, mert – bármit mondjanak és mondhatnak is azon akadályokról, melyekkel a magyarnak 1825-től küzdenie kellett – hidd el, soha, soha ily boldog nem volt! Szabadságának természete alapokat kezdett nyerni a szabadelvű eszmékben, a nemzeti culturában. S az a dicsőség, melyben én nemzetünket e fertályszázad alatt (mert 1823-1848. ez az epocha) látom, méltóbb, hogy történetíróját lelje meg, mint Agamemnon, hogy Homerosát! Óh, barátom, ne engedd át senki másnak e nemes érdemet, e szép dicsőséget: első lehetni e magasztos kornak dicsőítésében!» Ugy hitte, hogy az akkori állapotokat az akkori álláspontról kell tárgyalni, «mert akkori érzésünk, gondolkodásunk is históriai tény, melyet, mint olyant, a bekövetkezett idők miatt nem szabad más és azért hamis világításban látni. Óh, mennyire óhajtalak e téren látni! S mily hazafiúi tett leszen az – nem rettegve balmagyarázatoktól – a jót is elmondani a sok nem jó után és mellett! S egy korszak sem mutatja ki inkább, hogy mi a magyar loyalitás csak félloyalitás irányában is. S ha e munka meglesz úgy, mint Tőled várom s a világ azt (mert ennek le kell majd fordíttatni) olvasni fogja: többet fog nekünk használni, mint Kossuth Lajos minden fényes szónoklata angol s amerikai meetingekben.^[930] Nincs is ok, édes barátom, miért ezt ne tedd; de van, hogy tedd; mert nem tenned nem szabad; nem szabad annak, ki a XVII., ki a XVIII. századot meg merte s meri írni.»

Horváth nagyjából bevégezvén kutatásait Firenzében, május 12-én a nyári meleg hónapokra Livornóba, a tengerpartra, ment pihenni s ott a Porta a Marén, a Villa Bernardiniben szállt meg.^[931] Már írt onnan Toldynak, a kitől irodalomtörténeti adatokat kért munkája számára, de csak elutazása előtt 4-5 nappal felelt arra a levelére, melyben oly lelkesen sürgette a Huszonötév történetének megírására s a melyben arczképét is megküldte neki. Mind a kettőt csak akkor találta meg az Erdélyi Országgyűlési Napló egyik kötetébe dugva.^[932] Azzal mentegetőzött, hogy a kaján sors, mely életén át üldözi, vagy saját könnyelműsége ekként majdnem megfosztotta olyan örömtől, a milyen csak kevés jutott számára számkivetése kietlen sivatagában. Toldy arczképét nagy becsben tartja, mert olyan jó barátra emlékezteti, a kinek jó érzelmei számkivetése borús pályáján is szívesen kísérik, mikor mások annyian elfeledték; ő ellenben ösztönözte, bátorította írói működésében. Levelében pedig sok vigasztalást talált. Mert olvasván, mennyi melegséggel beszéli reá, hogy munkáját 1848-ig folytassa, meg kellett győződnie, hogy az eddigi kötetekre fordított fáradságát sem tartja egészen elveszett munkának. Meglehet, csupa önszeretetből, úgy érzi ugyan, hogy van némi becse munkájának, de nem tartozik azon önhittek közé, kiknek nincs szükségök ama bátorításra, melyet mások elismerése s méltánylása nyújt. Nem is tagadhatta, hogy némi lehangoltságot érzett ama teljes hallgatás miatt, melylyel munkája találkozott; de Toldy méltánylása kárpótlást nyújtott neki százak hallgatásáért s elegendő bátorításul szolgált megírni még az 1823-1848. év közti korszak történetét. Szavát adta, hogy ha Isten egészségét megtartja, 1863 végével készen lesz a munka. Ezt azért tehette, mert sok előkészülete van reá felhalmozva, sőt némileg megírva, úgy, hogy inkább csak rendeznie, új formába öntenie kell, mint újból dolgoznia.

A Huszonötév Történetét két kötetre tervezte a korszak két iránya szerint. A sérelmi és a reform-, vagy haladási irányokat értette, a miknek válópontja az 1843. évi országgyűlés. Az utóbbi, a mint ő gondolja, nem Kossuth indítványával, hanem a magyar minisztérium megalkotásával, az 1848. évi törvények kihirdetésével nyerte betetőzését; itt kellene tehát végződnie a munkának is. A korszak kezdetére, 1823-ra nézve, teljesen egyetértett Toldyval s addig vitte a VI. kötetet is, melyet a párisi békéből s a szentszövetségből minket is ért következményekkel: a hatalmak által elfogadott s nálunk is nyilatkozó elvek és czélok ábrázolásával végzett. Bár ezekről nyugalommal és keserűség nélkül írt, méltán tartott tőle, hogy ez a fejezet nehézségre talál a czenzurán. A két kötetet egyrészt azért akarta külön kiadni, mert először írván e korszakról, könyve talán kapósabb lesz a többi kötetnél; másrészt a többi kötet oly szegényes, sőt dísztelen alakban jelent meg, hogy ezt nem szeretné ilyen módon világ elé bocsátani. Idejárul, hogy máskép akarná beosztani, mint az előbbieket; végre pedig jelenlegi szegénységében, mikor más tűzhelynél kénytelen megvonni magát, önérdekei ellen vétkeznék, ha ezt a munkáját is az eddigi csekély tiszteletdíj mellett adatná ki. Inkább előfizetést hirdet tehát, hogy a munka haszna egészen az övé legyen.^[933]

Valóban gondolkoznia kellett arról, hogy miből éljen meg. Kedves tanítványa, Pálma grófkisasszony, kit negyedik éve tanított, már megnőtt, maholnap véget ér a tanítás ideje, s a grófné haza akarja vinni Magyarországba;^[934] ezután tehát Horváthnak saját erszényéből kell élnie. A mi keveset a «hajótörésből» megmenthetett, mindazzal együtt, a mit – más háznál élvén – meggazdálkodhatott, még mindig kevés arra, hogy biztosíthassa jövendőjét. Attól pedig borzadt, hogy valaha alamizsnára szoruljon. Öregedni kezdett s némi kis kényelmeket is megszokott; de ha többre a maga emberségéből nem telik, inkább száraz kenyéren kívánt élni, mint kegyelemkenyérre szorulni.

A livornói Villa Bernardiban, a melyet a grófi család számára ő fedezett föl,^[935] kedves környezetben, a megszokott módon élt. Június elején az egyik fiatal Károlyi gróf hazautazott Magyarországba s az Akadémia számára magával vitte Mátyás királynak egy arczképét, mint Horváth ajándékát. Hazafelé már csak a multak emlékeit, nem a jövendő reményeit küldhették; Jósika is panaszkodott Horváthnak,^[936] hogy a vérmes, ideges magyar nem remél többé. «Olaj kell a mi lámpánkba, ha azt akarjuk, hogy vígan lobogjon. Olaj pedig nincsen, hanem van börtön, sajtópör, huszonöt és akasztófa. Kossuth pedig, a hogy hazulról írták, a foederativ-államról kiadott «szerencsétlen manifestumával» szépen belekergeti az embereket a Reichsratba». «Feledi Lajos – írta Jósika többek közt – hogy manifestumát ellenségeink, különösen az a hitványnál hitványabb éhenkórász osztrák kormány, ellenünk s különösen Lajos ellen fogják kiaknázni. Már is mondják: íme, ilyen köpenyforgató a magyar emigratio; eddig III. Napoleon és Victor Emánuel volt Istene, most egyszerre elfordul ezektől is, faképnél hagyja Napoleon herczeget, a Victor Emánuel fiát s király helyett Kossuth Lajost akarja praesidensnek. Nem gondolod, mennyit ártott nekünk a szerencsétlen foederatio eszméje, hol Erdély újra quam res nullius a vote universel jongleriájára bocsájtatik s hol a félénkek s Lajosnak személyes ellenségei valami coup ďétat-t szagolnak, minek útján a praesidiumból dictatura lesz et sic porro…»

De Horváth bízni látszott abban, hogy Garibaldi nem merne 3-4000 emberrel Róma ellen indulni s a francziákkal kikötni, ha erre bizonyos határokig nem volna felszabadítva s ha maga Victor Emánuel is nem akarna készen lenni tavaszra az osztrákok ellen. Sőt Horváth úgy hallotta, hogy az olaszországi feloszlatott magyar légió – újra szervezkedve – Párisba menne.^[937] «Ha ez valósul – felelte Jósika^[938] – chiragrát (kézköszvényt) kap a Ferkó s a Schmerling is potyka-nervasába esik.» De Kossuth félév óta hallgatott; Jósika nem tudta, a «híres manifesztum» óta neheztel-e rájok, vagy ebben a pillanatban nélkülözheti őket, de nem írt sem neki, sem Ludwighnak, a kinek pedig a mult esztendőben annyi hasznát vette. Otthon békéltetni akarnak, s nagyon ajánlgatják a Reichsrathba való bemenetelt; de Jósika a békét csak abban az alakban képzelte el, hogy a magyarok, reményök nem lévén, tűrik tovább is a provizóriumot. «Legundokabbul – írta Horváthnak – az a harmadfélszázezer bakszász viseli magát, kiket kár volt Erdélybe befogadni… Az oláhok is jobbíthatlanok, de az benne a jó, hogy a nép mitsem tud mindezekből; csak néhány foltos nadrágú klerikus… handabandázik».

Horváth szeptemberben Torinóban kutatott Nagy Lajos korára nézve s lemásoltatta barátja, Toldy részére, Salamon királynak egy kézirati regényes történetét. Ezt a munkát, a magyarok iránt való szenvedélyes tiszteletből, Olivieri levéltári hivatalnok ingyen végezte.^[939] De Olaszország akkor fővárosában épp úgy, mint otthon Genovában, hol bizonyára találkozott is az odaköltözött Kossuthtal,^[940] olyan politikai híreket is hallott, a miket érdemeseknek tartott Jósikával közölni. Ez azt felelte,^[941] hogy nem érti, miért szervezik újra a légiót, mikor azt Kossuth maga is calamitasnak nevezte. Kossuth foederatiójával pedig sehogy sem tudott megbarátkozni; hiszen az oláhok Dákóromániára, a szerbek szerb zsupanátusra vágynak. «Sehol a világon nem vagyunk mi, magyarok, oly ingrata personák, mint félig barbár, félig crétin nemzetek közt… Mi háromszáz évig éltünk s még élünk egy útált mixtum matrimoniumban, civilisált népekkel s ez is áldás helyett átkot hozott; és most Kossuth Lajos ily otromba népekkel akar foederatiót! Fidonc! Én Komáromy Györgyön csodálkozom, hogy e véletlen tervben csak a részleteket s nem az egész nagyszerű – hogy’ is mondjam csak?! – non senst kárhoztatja.» Kossuth láthatta, hogyan fogadták otthon szomorú tévedését, mégis ragaszkodik hozzá. «Igazán mondom, barátom, szomorú az én lelkem: így meg nem mentjük a hazát! Ha Oláhország, Szerbia stb. szabad független államok volnának a legszabadelvűbb institutiók áldásával s akkor nem foederatioról hat konyhán és tizenhat szakácscsal, hanem dacz- és békeszövetségről közös kormány nélkül volna szó: az egészen más és kivihető volna; de a mit Kossuth Lajos akar (ha akarja), az fából vaskarika.»^[942]

Hogy mit akart Kossuth, arról idáig nem egyszer tájékoztatta Horváth Mihályt kiadatlan leveleiben^[943] és azokban, a melyeket Horváth Mihály tanítványának édesanyjához, Károlyi grófnéhoz írt; s hogy milyen szellemben írt, kitünt a grófnénak négy esztendő mulva Kossuthhoz küldött leveléből is, mely szerint örömmel látná, ha mind az öt fia résztvenne a szabadságharczban.^[944]

XVIII. ÚJ ÉLET GENÈVEBEN.

HORVÁTH MIHÁLY 1862 őszén visszaköltözött Genèvebe s ott telepedett le Károlyi grófné is leányával, Pálmával, a kinek nevelését azonban befejezettnek tekintette. Történelmi és irodalmi kérdésekről ezentúl is szívesen társalogtak, de a rendszeres tanítás véget ért. Horváth Genèveben nem saját telkén, hanem a tó túlsó, délnyugati partján, Les Paquisban, a Place de la Navigations 6. száma alatt telepedett meg.^[945] Ablakán kitekintve, egész fenségében láthatta maga előtt a Mont-Blanc egész tömegét az Aiguille du Midivel, a Grandes Jorasses-szal és a Dent du Géant-nal együtt. Akármilyen szerényen rendezkedett be s akármennyire fájt megválnia a megszokott, kedves környezettől, legalább szabadnak és függetlennek érezte, mint kellett is éreznie magát annak, ki éppen a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelmek történetének megírására készülődött. S annál lelkesebben fogott hozzá, mentül több szeretet sugárzott feléje az elnyomott hazából.

«Hidd el, – írta neki báró Eötvös József, midőn Mátyás király arczképét^[946] az Akadémia nevében megköszönte^[947] – nem volt gyülekezetünkben talán senki, ki a kép átadásánál másra gondolt volna, mint hogy az Tőled jő.^[948] Emléked háttérbe szorítá a nagy királyt és csak arra gondoltunk, mikor jön a nap, mely hosszú vándorlásaid után végre Téged is körünkbe hoz, hogy hívségedet, melylyel a haza multján s jövőjén csüggesz, a jelen nemzedék általános tisztelete s régi barátaid szeretete jutalmazzák meg. Oly néhány veszteségek után nincs talán kínosabb annál, hogy azok közül, kikre hazánknak szüksége van, sokat nem látunk sorainkban; s ezek között nincsen senki, a kit mi, az Akadémia tagjai, náladnál nehezebben nélkülöznénk. Éppen a buzgalom, melyet tudományos tevékenységedben a külföldön is kifejtesz, emlékeztet veszteségünk nagyságára; s míg az szerencsésebb időkben pótolva nem lesz, addig Mátyás arczképe is csak szomorú emléket fog ébreszteni szívünkben. Az Akadémia az arczképet könyvtárunkba tétette; légy meggyőződve, hogy azok között, kik azt ott látják, senki nem lesz, ki rólad szeretve nem emlékezik meg. Élj boldogul, tisztelt barátom, oly boldogul, mint idegen földön lehet; s légy meggyőződve, hogy elűzve honodtól, tentársaid szíve veled van s a távolban, mint mikor köztünk jártál, most is a haza egyik leghívebb fiát szereti benned.»

82. Báró Eötvös József.^[949]

Még jobban, egészen a könnyekig elérzékenyítették azok, a miket Toldy írt hazameneteléről; hiszen rokonain kívül, a kiknek csatlakozását természetesnek találta, ilyen meleg érzelemmel soha senki sem írt hozzá a hazából.^[950] Toldy elbeszélte neki, milyen regényes gondolat foglalkoztatta őt, mikor szeptemberben Bécsbe készülődött, hogy az uralkodónak megköszönje kitüntetését. Arról tünődött, hogy lábaihoz borul és kegyelmet kér barátja, Horváth számára. Úgy kiszínezte magának az egész jelenetet, pár napig annyira elfoglalta s felmelegítette ez a gondolat, hogy már szinte látta belépni szobájába Horváthot s érezte ölelését. De azután jöttek a kétkedések: szabad-e ilyesmit tennie Horváth híre nélkül? S ha lenne is némi eredménye (de hát manap ilyesmiket a fejedelmek sem határoznak el tárgyalások nélkül), Horváth helyzete vagy egyéni felfogása szerint a siker nem volna-e nagyobb baj a sikertelenségnél? Tehát szabad-e barátját ferde állásba hoznia? Gróf Forgách Antal kanczellárban bízott, gróf Pálffy Móricz helytartóban nem. Azonban hónapok teltek el s Toldy örült, hogy nem ment föl Bécsbe s kérése elmaradt. Most azonban arra kérte barátját, barátkozzék meg az amnisztia gondolatával. A térítvényt kiállíthatja; abban nincs semmi pirító. A rangvesztés se bántsa: «Ottó királytól fogva mennyi nagyurat, de mennyi derék embert is ért ez a kénytelenség! A költő szerint

Horváth nem kívánna már máskép szerepelni, mint most, azt pedig itt jobban teheti. Jövendője csak itt lehet, máshol nem. Ha felhatalmazná, hogy döntő helyen tapogatózzék, talán nem járna sikertelenül. Önmegtagadása (nem a jellemet értve) lehet, hogy jutalmat nyerne. Az Akadémiában is azonnal a fizetett rendes tagok sorába lépne, a mi ugyan csekély, nagyon csekély pont, de megbizatások stb. következtében megkétszerezhető, sőt megháromszorozható. S a mit Horváth megmentett a hajótörésből, itt több, mint másutt. «S végre a hazai föld, a szerető rokonok, a barátok… Oh barátom, én nem akarok megválni azon gondolattól, hogy nemcsak látlak még, de élvezni is fogom kedves nálunk-lételedet! És sok dolog nem úgy van, a hogy a lapokból látszik. Lehet, hogy szavaim meglepnek… De nem zárom be szememet dolgok előtt, miket látok; s hidd el: a haza feltámadása nem annyira a fejedelmen múlik, mint jurista politikusainkon.»

Horváth azonban^[951] nagyon félt attól a ferde helyzettől, mely őt a jelen körülmények közt otthon várná; de nem azért, mintha nem tudná feledni a multakat s nem tudna önmegtagadással fogadni rangvesztést, szegénységet. A multakat rég elfeledte; a rangvesztést, szegénységet tűrni régen s annyira megszokta, hogy azok miatt bizonyára hajának egy szála sem fehéredett meg; sőt annyira megszerette a magányt, az ismeretlenül-rejlést s ebben a nyugalmat, melynélfogva minden idejét s minden erejét tudományos búvárlatoknak szentelheti, hogy abból még a körülmények változtával sem kívánna többé kilépni. És mégis félt a ferde helyzettől, mert – «mi tagadás benne?» – ő tényleg megszűnt pap lenni s újra azzá lennie, nagy önmegtagadásába kerülne. Már pedig ha csak kegyelemképpen mehetne vissza feledhetetlen hazájába, valamely egyházi tekintélyt is el kellene ismernie maga felett; ezt pedig aligha tudná tűrni «rugdalózás» nélkül. Elvonultságában a polgári hatalommal bizonyára nem lenne semmi baja; de félt, hogy annál több lenne az egyházzal. Megköszönte tehát Toldy ajánlkozását; de munkálkodása tekintetében, bármily sajnosan esik is távol lennie a hazától, inkább tűri mostani helyzetét, mint hogy oly kellemetlenségeknek és kedélyölő bajoknak menjen eléje, a minők az egyház részéről érhetnék. Ismeri – úgymond – eléggé a farizeus-fajt, mintsem hogy könnyelműleg akarhatná kitenni veszélynek mostani, minden nélkülözés mellett is állandó s háborítatlan kedélynyugalmát, melyre a tizennégy évi megszokás után alig is hoz már más egyéb némi borút, mint az, hogy anyagának felette nagy hézagossága következtében sokszor fennakad munkáiban s nem dolgozhatik úgy, mint óhajtaná.

83. Horváth Mihály.^[952]

Levelének az a legfontosabb tétele, hogy tényleg megszűnt pap lenni, egyáltalán nem jelenti az egyházi rendből forma szerint való kilépését, annál kevésbbé azt, hogy Kálvin városában hitét elhagyta, vagy ennek elhagyására egyáltalában véve csak gondolt volna is; csupán úgy érthető, hogy a papi szolgálattételre egyházi hatóságnál nem jelentkezett, minek következtében nem gyakorolhatta az áldozópapoknak a fölszenteléskor nyert legfőbb jogait: a szentmise-áldozatok bemutatását, a bűnök megbocsátását vagy fenntartását (a gyóntatásnál) és Isten igéjének hirdetését, vagyis a prédikácziót. Ennek következtében nem járt papi ruhában (reverendában) s nem viselt tonsurát, sőt szakállát, bajszát is meghagyta; nem, mintha gyönyörködött volna ősz szakállában, hanem mert nagyon alkalmatlannak találta a borotválkozást. Később nyomorúságos dolognak mondta,^[953] hogy Magyarországban lefoglalták a «Hazánk és Külföld»-et, mert szakállas arczképét hozta. Ha már az igazgatás ilyen gyarlóságokkal törődik még most is, legalább az embereknek lehetne több eszök. Mit mondana ilyen gyarlóságokra Pázmány Péter s többi püspökünk a XVIII. századig, kik egytől-egyig megnövesztették Istenadta szakállukat? Keserűen jegyezte meg, hogy a világ az egyéni szabadság dolgában valóban nem előre, hanem hátra megy. Ezzel a viselettel tehát csakugyan nem akart tüntetni papi állása ellen. Genèveben eleinte a coelibatushoz, a papi nőtlenséghez még ragaszkodott, sőt éppen ezen levele után négy hónappal írta, hogy számára a sors nőtlenséget rendelt.^[954] A szabadkőművességhez sem csatlakozott, mint műveinek szabadelvű irányából némelyek következtették; a páholyokat különben is zárt társulatoknak tartotta, mik az eszméknek szélesebb körökben való terjesztésére nem-igen alkalmasak,^[955] a mi elég érthető nyilatkozat olyan embertől, a ki egész viszontagságos életét eszméi terjesztésének szentelte. Jósika éppen abban az időben őt érzelgő embernek és kiválólag paposnak tartotta;^[956] és bizonyára az volt, ha műveiben sokszor megrótta is a papok hibáit; talán azért, hogy a nagy papok erényeit annál erősebben megvilágíthassa. Jó barátja, a benedekrendi Rómer Flóris szerint^[957] hazajövetelét a papság most sem akadályozná s a préposti czímet bizonyára megnyerné néhány ezer forint jövedelemmel; barátai csak azon sajnálkoztak, hogy semmiképpen sem akar hajolni. Hajolni azok előtt nem akart, a kiket farizeusoknak nevezett, értve rajtuk néhány főpapot, a kik nemcsak püspöki állásába való visszahelyezésének, hanem 1848 óta politikai multjának is ellenségei voltak. Mednyánszky Sándor, a szintén száműzött pap, most^[958] azzal kívánt neki minden jót, hogy a jövő 1864. év Mihály-napját már otthon ünnepelhessék s azon alkalommal Horváthot mint hazánk főpapját éltethessék.

84. Rómer Flóris.^[959]

A papi állását illető találgatásokra Genèvebe jövetele után három esztendővel Horváth megmondotta az igazságot.^[960] Mermillod genèvei plébános és czímzetes püspök azért nem tud róla semmit,^[961] nem is tudhat, mert nem volt nála; puszta ismerkedésre, több oknál fogva, nem volt kedve. Egyébként sem tartotta szükségesnek fölkeresni, mert elveivel nem egyezett meg, hogy jelen helyzetében papi functiót végezzen, mi, szerinte, csak lelkipásztorokat illethet meg. Mermillod tanuságtétele csak arra szorítkozhatnék, misézik-e, vagy nem; s már megírta, hogy nem. Egyebet ezután sem írhatna s nem jöhetne ellentétbe előbbi nyilatkozatával. Különben pedig mi köze a kormánynak az ő lelkiismeretéhez?

Nem volt sem misés, sem javadalmas pap, és mindazt a szabadságot vette igénybe a maga részére, a miket a franczia és a svájczi társadalom, különösen a nagy forradalom előtt, az abbék mint házitanítók, főúri titkárok vagy írók részéről teljesen megszokott. Ő Genèveben már csak mellesleg volt házitanítója Károlyi Pálma grófnőnek; Toldynak írta,^[962] hogy «kedves tanítványa», Pálma kisasszony, vele együtt sóvárogva várja Toldy Irodalomtörténetét, mert már eleve felbiztatta erre a műre. 1864 őszszel Károlyi György gróf Genèveben meglátogatta feleségét és leányát,^[963] de ezek csak több mint egy esztendő mulva tértek vissza a hazába, hol őket mindenütt nagy örömmel fogadták. Nagynénjének, Batthyányné-nak, nagyon tetszett a kedves, eszes leány, ki egy kissé – mint Horváthnak írta^[964] – szeles, de igen kedves és szivélyes tud lenni; mindenből látszik, hogy enfant gâté s hogy nővére még jobban elkényeztette, mint ő a saját lányait. De ki nem járt volna kedvébe a bájos teremtésnek, a ki Horváthnak is legkedvesebb tanítványa volt!

Horváth Genèveben már nem mint tanító, hanem mint atyai tanácsadó állt mellette. Órák adásával nem kötötte le idejét, hanem egész életét a történetírásra és a kutatásokra szentelte. Az 1863. újesztendőre Heckenast azzal a nagyon kellemetlen hírrel lepte meg,^[965] hogy Magyarország Története V. kötetének némely helyén a czenzura fennakadt, a VI.-at pedig nagyrészben olyannak találja, hogy a mostani viszonyok közt nem láthat világot. Beleegyezett, hogy a szükséges változtatásokat Toldy megtehesse, mert «jobban bízott benne, mint önmagában». A nyáron már örömmel vallotta be,^[966] hogy Toldy változtatásaival az V. kötet szelleme semmit sem vesztett; sőt «valóságos örömkitöréssel» tapasztalta, hogy míg a szellem teljesen megmaradt, a szerkezet «Toldy mesteri tolla alatt» nyert is szabatosságban. Egyébiránt a könyvvizsgálat szigora nem csüggesztette el másik munkájának, a Huszonötév Történetének megírásában sem, mert remélte, hogy míg elkészül, a körülmények megváltoznak. A nemzet makacs mozdulatlanságában különben is veszedelmet látott. «Isten fordítsa el rólunk!» Heckenast azonban a VI. kötet nyomatását csakugyan felfüggesztette, mert semmi reménye sem volt, hogy megjelenését megengedjék.^[967]

Ebben az időben nagy feltűnést keltett Horváthnak az a levele, a melyet a «Magyar Sajtó»-ban Heckenasthoz intézett. A baloldali «Hon», Jókai lapja, elítélte, az osztrák szellemű párt pedig – maga Horváth szerint^[968] – azt kiabálta, hogy hozzájuk csatlakozott. Zichy Edmund a czikket már megjelenése előtt mutogatta ösmerőseinek és «nagy örömzajt csapott vele», hogy Horváth megtért. Erről azonban szó sem volt s ő most kissé megütődve érdeklődött, mit tart a közvélemény («nem a Honé, hanem az országé»)^[969] a Magyar Sajtóról és főszerkesztőjéről (Vajda Jánosról), kit ő egyedül két röpiratából^[970] és lapja programmjából ismert. Vajda csak újévkor vette át Jókaitól a Sajtót s olyan szellemben folytatta, hogy a cs. kir. főparancsnokság őt nyolcz napra elcsukatta. A rossz fogadtatást nem a lap, hanem a levél iránya okozta. «Mennyire szeretünk és tisztelünk itthon – írta neki Almásy Pál, a baloldal egyik vezére^[971] – észrevehetted, mert szabadelvű lapjaink hallgattak; hallgattak pedig azért, mert hátrányodra szólni nem akartak. Mutatja ezt az öreg (Deák) Ferkó anekdotája, mert ezzel sem többet, sem kevesebbet nem akar mondani, mint azt, hogy ti odakünn többnyire úgy látjátok az országot, mint mikor a kérlelhetetlen sors kivitt benneteket; 48-nak pedig az a nagy eredménye van, hogy demokrata itt a világ, akár akarják, akár nem.» A Hon támadására Horváth beküldte feleletét, s Almásy kéziratban el is olvasta azt mindazoknak, a kiket érdekelhetett, vagy a kiknek elolvasni az ő érdekében állónak tartotta; de Jókait nem bírta rávenni, hogy czikkét, a melyet különben egész terjedelmében helyeselt, a Honban közzétegye; mert ebben a perczben a haditörvényszék előtt állt gróf Zichy Nándorral együtt, ennek «Alapkérdéseink» czímmel februárius 7-én a Honba írt czikke miatt.^[972] Tehát türelemre intette Horváthot; később, de még idejekorán, megjelenik a czikke; addig is bizhatik benne: tudni fogják, mit írt. Ennek a megjelent első és a meg nem jelent második czikknek is része lehetett benne, hogy az Akadémiának akkor tartott nagygyűlése a nagyjutalmat nem nagy története idáig megjelent köteteinek ítélte oda; mert «politikailag lehetetlenség volna Horváth Mihályt megkoszorúzni».^[973] Toldy őszintén figyelmeztette is, hogy hírlapi téren ne mutatkozzék. «Az egy nagy szemétdomb, melytől futni kell. Tudományos munkáidban nem engednek részt ott; ha félisten vagy, a szemtelenség megközelít.»

Horváth Mihály.
(Vastagh Gy. olajfestménye a Szentes városa tanácstermében.)^[974]

A nemzet tiszteli őt munkáiért és olvassa – szólt Rómer Flóris is, a kinek «Horváth barátsága volt élete legnagyobb büszkesége»;^[975] – de figyelmeztetnie kellett, hogy tankönyvét az iskolákból újra kitiltották, mert az utolsó korszakról híven, leplezetlenül írt. Használatát szigorúan tiltják;^[976] pedig maguk is azt mondják, hogy nincs olyan tankönyv, a mely pótolhatná.

85. Jókai Mór.^[977]

A hazájából családjáról érkező hírek már nemcsak bántották, hanem el is szomorították. Azzal nem sokat törődött, hogy egyik sógora egy kölcsönadott összeg miatt őt pörrel fenyegette; hiszen – a másik szerint^[978] – «ott megszűnt a rokoni érzés, hazafiság: pénz az Istene s egyedüli imádsága»; hagyja tehát őt a törvény útjára menni, hiszen tulajdonképpen nem is tartozik. A maga bajánál jobban búsította testvéreinek bánata. Nénje értesítette,^[979] hogy testvérök, József felesége, Beszédes Amália váratlanul meghalt; olyan nő és olyan anya, kinek párját keresni kell. Mihálynak eszébe jutott^[980] az a gyöngéd és forró szeretet, a melyet hajdani rokoni látogatásai alkalmával öcscse tanusított felesége iránt s az a boldogság, melylyel ezt a kedves nőt elárasztotta. Nem vigasztalta öcscsét; ilyen fájdalomra enyhítő írt csak a megváltozhatatlanban való bölcs önmegtagadás és az idő adhat. De kérte, gondoljon gyermekeire: mi lenne belőlük, ha egészen, ha kétszeresen árvák maradnának! Pár nap mulva még lesujtóbb hírt kapott. Szegeden lakó nénje, Mari, Ivánkovits özvegye, haldokolt. Beszélni már nem tudott, de jelekkel kérte a tőle emlékbe kapott keresztet; s mikor odaadták, egyideig merően nézte, azután oly erővel szorította ajakához, hogy lélegzeni sem tudott s gyöngéd erőszakkal kellett tőle elvenni.^[981] Május 16-án meghalt.^[982] «Mid volt ő neked, – kérdezte veje Horváthtól^[983] – azt alig tudod te, ki csak gyenge tolmácsát, leveleit kaptad olykor nemes szíve buzgalmának.^[984] Én azonban, ki örömét és bánatát szemléltem sorsod jobb fordulatainál: midőn egy tőled vett levél őt hetekre vidorrá vagy lehangolttá tevé, – én érezem, mely szív volt az, melyet te és mi, fájdalom, elveszténk.» «Sokat vesztettem én is benne a legforróbban szerető s viszont szeretett testvérben – írta Horváth a legnagyobb fiúnak.^[985] – De meg kell nyugodni a gondviselés végzetében. Ti (a három árva) különösen azzal tanusítsátok hálátokat és szereteteteket az elvesztett jó anya iránt, hogy emlékét szemetek előtt tartva, úgy cselekedjetek, úgy viseljétek magatokat, hogy a túlvilágról is megelégedéssel szemlélhessen benneteket s örvendhessen gyarapodástoknak.»

86. Trefort Ágoston névaláírása.^[986]

87. Trefort Ágoston.^[987]

Mostan tehát Horváth Alajos aradi állomásfőnök kérte bátyját,^[988] hogy vele lépjen olyan bizalmas levelezésbe, mint a milyet Mari nénjökkel folytatott s otthon levő követeléseinek és tartozásainak nyilvántartásával őt tisztelje meg. Mindjárt meg is írta, hogy Trefort alelnök őt bízta meg az alföld-fiumei vasút tervének kidolgozásával, de az előmunkálatokkal Pollák mérnököt bízták meg, mert Károlyi György gróf elnök s a mágnások jobban bíznak a külföldiekben; pedig megmutatta volna, hogy a magyar mérnök milyen olcsón tud tervezni és építeni. Amália nővérük (Krikayné) bátyját inkább a napról-napra terjedő szegénységről értesítette.^[989] A szegedi nőegyesület megbízásából a levesosztó-intézetben most ezer inségest élelmezett. Mindenki a készből él, ha van; a kinek nincs, nagyon sokat fázott és éhezett a télen; a mesteremberek néha két napig sem kaptak kenyeret. Bátyja talán el sem hiszi, hogy egy terméketlen esztendő milyen nyomorúságot okozhatott. De unokaöcscse, Krikay Gusztáv, ki éppen akkor tett érettségi vizsgálatot, úgy találta,^[990] hogy igaza van szeretett bácsijának, mikor legújabb remekművében, a Huszonötév Történetében azt mondja, hogy az «ínség, szükség mindenha leghatékonyabb rugonya az önkifejtésnek.»

XIX. A HUSZONÖTÉV TÖRTÉNETE.

GENÈVEBE érkezve, a mindenfelől kapott rossz hírekkel szemben és saját vigasztalan helyzetében Horváth azonnal újabb munkában, az 1823-tól 1848-ig terjedő Huszonötév Történetének megírásában keresett enyhületet. 1862 karácsonyán munkához látott. Erre a korszakra, mint Kazinczy Gábornak írta,^[991] már «vízözönünk előtt is» tett némi készületeket, gyűjtött anyagokat; sőt azelőtt 8-10 esztendővel, midőn a szabadságharcz történetét számüzetésében sajtó alá készítette, mire azonban kiadót nem talált, ennek bevezetéséül ama korszak történetének vázlatát is megírta, úgy hogy most inkább csak a magyar sajtóviszonyokhoz kellett azt idomítania, kibővítenie, kiegészítenie, nem pedig újraírnia. A nagy történet hat kötetétől különválasztva, két kötetben, előfizetés útján, saját költségén akarta kiadni. Ha cserben hagyja is a magyar közönség, kiadja, hogy legyen olyan, bár talán hiányos és gyarló munka, melyből az 1848 óta fölserdült vagy most serdülő fiatal nemzedék némi tökéletlen ismeretet szerezzen magának a nemzet további törekvéseiről és küzdelmeiről.

Történetünknek ezt a korszakát úgy fogta fel,^[992] hogy nagyrészt erkölcstörténet legyen, a mely minden társadalmi, szellemi és anyagi mozgalmat is magában foglaljon a politikai reformkérdések és kísérletek mellett. Az irodalomtörténet vázlatát mindjárt elején akarta adni, úgy lévén meggyőződve, hogy az az 1825 körüli újraébredésben nagy tényező volt, tehát bevezetésül kell szolgálnia az 1823-5-ki politikai mozgalmakhoz. Bőven használta Toldy költészettörténetét s remélte, hogy megkapja irodalomtörténeti vázlatait is, mely esetben kiterjeszkedik az irodalomnak minden, az ő munkájába tartozó részletére; különben, segédforrások hiányában, csak a költészet történetére s ebben ama kérdésekre szorítkoznék: milyen viszony volt az irodalom és a cselekvényes élet közt, – mily lökést vett a szellemi mozgalom a külső élettől, – az irodalom milyen visszahatást gyakorolt az állami és társadalmi élet tüneményeire? Adatokért Toldyn kívül Kazinczy Gábornak és Rómernek is írt. Emez fölhívta figyelmét egy fiatal íróra. «Frankl Vilmos nevét ismered? – kérdezte.^[993] – 19 éves absolutus theologus, munkás fiú, szép észszel, határozott lélekkel bíró kis historikus. Pietással olvasta leveledet, a melyet kívüle csak Toldynak mutattam. A fiú igen szeretné némileg enyhíteni sorsodat. Pfeifferrel beszélt, ki az előfizetés kezelését 10%-ért elvállalná és egyéb kedvezményeket is nyújtana… Frankl igen tisztel és ajánlja szolgálatát.» Pár nap mulva már járt is Toldynál,^[994] hogy az 1825. évi országgyűlés történetéhez jegyzeteket tegyen Horváth számára. Ettől fogva nemes lelkesedéssel segítette munkásságában a száműzöttet, majd a hazatért öreget mindaddig, míg elérkezett az az idő, hogy a Magyar Történelmi Társulat megbízásából ő elevenítette föl az újabb magyar történetírás megalapítójának emlékezetét.^[995]

Horváth teljes erővel látott munkához és februárius elején tizenöt ívvel már el is készült. «Hiányos biz’ az, nagyon hiányos – mondta;^[996] – de talán jobb a semminél.» Kivált az 1825. évet megelőző belviszonyok előadása miatt semmi esetre sem várhatta, hogy a magyar czenzura átengedje művét. Eleintén arra gondolt, hogy – mint Heckenast tanácsolta – Bécsben nyomassa, vagy németre fordítva Lipcsében, esetleg Svájczban adja ki, s úgy terjeszsze a bécsi cenzura ítélete alá, hogy ezzel útlevelet nyerjen művének Magyarországba. Munkabírására jellemző, hogy az első kötettel, ha háborítatlanul dolgozhatik, két hónap alatt akart elkészülni.

Az első kötetet befejezvén, Horváth elhatározta,^[997] hogy azt Genèveben, Pfeiffer és Puky sajtóján, saját költségén fogja kinyomatni, mert néhány barátja biztosította, hogy kéz alatt 5-600 előfizetőt szerez, a mi alkalmasint elég a költségek fedezésére; a könyv pedig, saját felügyelete alatt, hibátlanabbul jelenhetik meg. Az utolsó simítások megtételére kéziratát június 30-án magával vitte St. Gervais-les-Bainsbe, a Mont-Blanc tövében levő kénesfürdőbe, mely a Bon-Nant (Bon hegyipatak) zuhatagánál s a Montjoie-nak az Arveba szakadásánál, Genèvetől alig 70 kilométerre fekszik. Egyik barátjával együtt^[998] remélte, hogy «az Árva vize megedzi alkatát s valódi olajjá válik élete mécsében.»

Augusztusban hazatérve, lakását a Rue de Lausanne 39. száma alá tette át és megkezdte munkája nyomatását, bár gondolhatta, hogy ennek következtében még kevesebb reménye lehet a hazatérhetésre.

88. A «Huszonöt év…» czímlapja.^[999]

Október hatodikán, az örökre emlékezetes napon, gróf Károlyi Gyula Ouchyból (Lausanne mellől), hol a Károlyi-család találkozott, pár órára bement Horváthhoz Genèvebe s átvette tőle a Huszonötév Történetének első tíz ívét,^[1000] negyven nap mulva pedig gróf Károlyi Viktor a folytatást a 31. ívig, hogy hazavigyék megmutatni Toldy Ferencznek.^[1001] November végén már készen állt az egész első kötet. Pfeiffer Ferdinánd kötelezte magát,^[1002] hogy a könyveket Lipcséből, hova Horváth küldi, beviteti a vám lefizetése mellett egy bécsi könyvárus útján Bécsbe, hová az most, a cenzura eltörlése következtében, biztosan bemehet; onnan azután könnyen leszállíthatják Pestre, mert odáig nincs vám. Az előfizetési pénzek kezelésére gróf Batthyány Lajosné vállalkozott, s ő fogja Pfeiffert utasítani, hogy a gyűjtőknek hány példányt küldjön az előfizetők számára, a kiknek pénzét azonban a szétosztásig magánál tartja, hogy ha szerencsétlenség történnék, az előfizetési pénzt (a mintegy 95 íves két kötetért 7 forintot) a gyüjtőknek visszaküldhesse. Pfeiffer csak az előfizetők kielégítése után kezdi a maga példányait árulni, de szintén csak kéz alatt. Horváthnak a maga részére megtartott 500 példány árát előre megküldi s díjul 35, ha pedig a könyv nyilvános árulását betiltanák, 40%-ot kötött ki magának.

De nem üzletről volt itten szó, hanem hazafias cselekedetről, mely Batthyánynét, Pfeiffert, a gyűjtőket, sőt még az előfizetőket is a rendőrség zaklatásának tehette ki. Éppen azért Toldyt még hónapok mulva is^[1003] «nagyon kellemetlenül érintette sajtónk hígeszű csacskasága», melynélfogva a Fővárosi Lapok s utána a többiek is «kifecsegték egy genfi levél után (ha igaz), hogy a munka nyomatik. Én oly néma vagyok, hogy mindössze öt előfizetőm, vagyis aláíróm van csak». S ez a némaság és óvakodás még nagyobb lett, mikor négy hét mulva (1864 márczius 5-én) Horváth és Batthyányné jó barátját, Almásy Pált, mint egy új forradalom szervezőjét, több társával együtt elfogták.^[1004]

Nagy feltűnést keltett a pesti egyetemen, hogy Toldy Ferencz az 1790-1825. évek irodalomtörténetében ekkor a politikai történelemmel is bővebben foglalkozott. Hallgatói észrevették,^[1005] hogy nyomtatott ívekről ad elő, de magát a lelkesedéssel fogadott munkát csak hónapok mulva olvashatták. Toldy ugyanis a szerzőt érthető okokból meg nem nevezve, azokból az ívekből olvasott fel, a melyeket Horváth Mihály neki mutatóban előre megküldött. A Huszonötév Története ugyanis az előadások ideje alatt teljesen elkészült^[1006] s bár forgalomba még nem kerülhetett, az 1864 április 9-én Horváth Pfeiffer és Puky nyomdájának már ki is fizette a majdnem 86 íves munkáért járó egész 5414 frank és 25 centime-os nyomtatási költséget.^[1007] Nagy áldozat a száműzöttől; de meg volt győződve, hogy könyvében a nemzet törekvéseit mindenkivel, a külfölddel is megismertetve, erre fordított fáradságával rója le leghívebben hazája iránti kötelességeinek adóját; «ez lesz leghazafiasabb, polgártársai elismerésére legméltóbb, s egyszersmind legáldásosabb tette életének».

Oh barátom, milyen munka ez! – lelkesedett Toldy,^[1008] mikor a Huszonötév Történetének mutatóban megküldött első íveit olvasta. «Csak magasztaló szavaim vannak, sőt a csodálás szavai csak e teremtményed felett…» Azonban Horváth kételkedett,^[1009] fog-e műve tetszeni neki akkor is, ha nem a baráti érzelem gerjedelmein, hanem a kritikus szemüvegén át fogja nézni? Nyugtalanul és félve várta nyilatkozatát; de kérte mégis, és kérte egész őszinteséggel, ha sujtó lesz is ítélete; mennél szigorúbb, annál kedvesebb lesz szava. «Új munkádról kérdesz – válaszolt Toldy.^[1010] – Vagy ez remek, vagy én vagyok elfogulva. Lehet, hogy nem vagyok illetékes, mert hatása rám infascináló volt. Kétség nélkül lehetnek benne adati hibák; lehetnek dolgok, miket egy későbbi idő jobban fog tudhatni. De te megteremtetted e kor históriáját s érdemed halhatatlan. Beh szépen fogják most mások könnyen bírhatni, kivonhatni s hogy eredetiek (!) legyenek, megváltoztatni, megigazítgatni! Igenis, le kell annak fordíttatni: le a világ minden nyelvére, de csak, ha felügyeleted alatt eshetik meg; le németre is egészen complett, minden rövidítése nélkül az actáknak is.» Azonnal ajánlta is fordító gyanánt unokaöcscsét, Novelly József István volt honvédhadnagyot, abban az időben kassai könyvkereskedőt.^[1011] Novelly annál örömestebb vállalkozott a feladatra,^[1012] mert május elsején az üzletből kilép, tehát egész idejét a munkának szentelheti s kilenczven ív lefordításával október végéig elkészülhet. A pénzkérdés elintézését egészen nagybátyjára hagyta. Horváthnak tetszett a próbafordítás.^[1013]

89. Novelly József névaláírása.^[1014]

Novelly csakugyan kilépett a könyvkereskedésből, minden idejét a fordításnak szentelte, három napot szánt egy ívre s így 8-9 hónap mulva az egészszel elkészülhetett. De még egy esztendő mulva sem készült el s Horváth, ki a beküldött fejezetek fordítását igazán jó, folyékony, kellemes olvasmánynak találta,^[1015] annál inkább sürgette őt, mert a bizonytalanság ártana neki és a könyvnek, melynek idegen nyelveken is meg kell jelennie, hogy a magyar ügy ismeretét a külföldön terjeszsze.^[1016] Marie D’Agoult grófné (írói álnevén Daniel Sterne, ki több bölcseleti munkán kívül az 1848. évi párisi forradalom «igen jeles» történetét is megírta), már értesítette Horváthot,^[1017] hogy ajánlatára egy új párisi könyvkiadó-társaság, a Bibliographie internationale, hajlandónak nyilatkozott azt francziául is kiadni, de ez csak a német fordítás alapján történhetnék meg. Magából a magyar szövegből Ludwigh János ugyan lefordíthatta volna, de Ludvigh ezt a feladatot elhárította magáról.^[1018] Hiszen semmitől sem félt annyira, mint a fordítástól. Szerette volna Horváth, ha műve az 1865. évi országgyűlés megnyitásakor már németül is a közönség kezében lett volna.^[1019] De Brockhaus csak 1866 elején fogott a nyomtatáshoz, oly föltétellel, hogy az 1000 példányos első kiadásért 1400 forintot fizet, minden későbbiért pedig félannyit.^[1020]

90. D’Agoult grófné.^[1021]

Novelly derekasan megfelelt föladatának s a szorgalmas, szép munkáért Horváth köszönetet mondott neki.^[1022] A Huszonötév Története német nyelven két kötetben 1866 októberében készült el,^[1023] de csak karácsonyra jelenhetett meg: két évvel később, mint Horváth óhajtotta, mégis éppen alkalmas időben, hogy a külföldet tájékoztassa a nemzet és király kiegyezésének történelmi előzményeiről.^[1024]

A könyv eredeti magyar kiadása otthon irodalmi, sőt valósággal politikai esemény volt. «Tényt írok – szólt Toldy Horváthhoz:^[1025] – Te a nap oroszlánja vagy. Híreddel, magasztalásoddal tele a két haza. Minden ember olvassa, dícséri és áld tégedet. Ha a kelete olyan, mint a dícsérők száma, úgy boldogulsz. Még Szalay László engagirt barátjai sem győzik ezt mint legjobb munkádat magasztalni. S így: nemcsak Magyarországon, de Erdélyben is.» Szalay László már a sírban nyugodott,^[1026] midőn Horváth erre a levélre válaszolt.^[1027] Jól esett hallania, hogy könyvét a közönség méltánylattal fogadta. «Hiába, csak nem tagadhatjuk meg szülői hiúságunkat; szeretjük, ha dícsérik gyermekünket, kivált miután nyilván nem írnak (nem írhatnak?) róla.» Azonban be kellett érnie a dícséretekkel. Előfizetés útján csak valamivel több kelt el 600 példánynál. A nyáron egy miskolczi úr járt nála Genèveben három példányt venni, mert náluk nem kapható s azt sem tudják, kitől kell kérniök. Pedig idáig, tudtával nem tiltották el. Bécsben kellene kimódolni, hogy nyilvánosan árulják; ha ott szabad, «otthon is meg lehet fújni a trombitát, vagy legalább bátrabban mutatni be». A mű azonban csakugyan jól kelt; Pfeiffer a megmaradt példányokat mind megvette s a mi magyar történelmi – különösen ily terjedelmes – műnél nagy ritkaság volt, megjelenése után félesztendővel már a második kiadás is szóba jött.^[1028] Pedig csak titokban lehetett árulni. Temes vármegyében Timári az előfizetési pénzeket Almásy Pálnak küldte be, kiről akkor még nem tudta, hogy elfogták. A rendőrség a pénzt a levéllel együtt lefoglalta. A kormány tehát ebből az esetből is tudhatta, hogy Horváth könyvét árulják; azonban – Ludwigh szerint^[1029] «ostobaságánál fogva lehet az is», hogy ezt nagy történelme új kiadásának tartotta. De pár hónap mulva maga figyelmeztette Horváthot,^[1030] hogy a Huszonötév Története «az osztrák indexre került»; a szabadságharcz történetét tehát ne ennek folytatása gyanánt adja ki. Árulhatja új czím alatt, míg amannak sorsa, az indexre tevés, el nem éri; mert «ha az index villáma a Huszonötévet érte, hogy kímélhetné meg folytatását?» A tilalom csakugyan kijött, de a munkát nem üldözték.^[1031]

91. A «Huszonöt év…» német fordításának czímlapja.^[1032]

Noha – Ludwigh szerint^[1033] – tudnivaló, hogy Horváth tollából csak jó, komoly munka kerülhet ki, ez várakozását meghaladta. Nem hitte volna, hogy a megyei és országgyűlési mozgalmak körén kívül lehessen a 25 évi időszakot oly híven, mondhatja remekül előadni, mint az neki sikerült. Mostani munkájában még a papi stílusnak is minden nyoma eltűnt. Kérte, hogy ne akadjon meg ezen; hiszen Guizot maga is, protestáns létére, történelmi kutatásaiban folyvást a középkori papok okiratait olvasgatva, a papos írásmodornak egy nemét önkéntelenül elsajátította. Különben a magyar történetírás legsikerültebb munkájának tartotta. Igen nagy szükség is volt rá, mert a mostani nemzedék azt a kort csak hagyományokból ismerhette.

92. Guizot.^[1034]

Teljesen tudományos szempontból mindjárt akkor senki sem bírálta a Huszonötévet, hogy alkalmat adjon hibáinak, tévedéseinek kijavítására. Inkább csak levelekben, vagy egyes irodalmi czikkekben vádolták részrehajlásról, igazságtalanságról, történetírói hűtlenségről; de vádlói is többnyire pártszempontokat követtek. «Mi élők – mondta Horváth^[1035] – ezt a kérdést el nem dönthetjük: ez az utókor feladata leend, a mely a mi pártharczainkat, nézet-különbözéseinket csak maga ítélheti meg elfogulatlanul. A mi feladatunk az, hogy – bár szilárdul ragaszkodva elveinkhez, meggyőződéseinkhez, – türelmesek legyünk mások elvei iránt; s a meggyőződést, ha annak tisztaságáról s önzetlenségéről kételkedni okunk nincs, tiszteljük mindenkiben.» Valóban, minél inkább távozunk attól a kortól, annál kevésbbé tűnnek föl Horváth könyvének hiányai, hézagai és tévedései, a mikkel ő maga is tisztában volt s annál inkább elismerik azt az érdemét, hogy először mert és tudott képet alkotni arról a negyedszázadról, a mely a modern Magyarország kialakulását bevezette s először merte megírni saját korának történetét. Feladatát ritka szerencsével végezte.^[1036] Mert ha – miként maga mondta^[1037] – «korunk történetét valamelyik jelesünktől megírva bírni, valóságos kincs volna nemzetünk számára», – ezzel a kincscsel ő éppen a legalkalmasabb pillanatban, alkotmánya helyreállításának előkészületei közt ajándékozta meg nemzetét. Toldy nem hízelkedett, mikor azt írta neki,^[1038] hogy megteremtette annak a kornak a történetét s érdeme halhatatlan.

XX. A FÜGGETLENSÉGI HARCZ TÖRTÉNETE.

MÉG nyomtatták a Huszonötév Történetét, mikor Horváth már belefogott a Függetlenségi Harcz Történetébe, vagy inkább a száműzetés első pillanatától fogva gyűjtött adatainak feldolgozásába s okmánytárakat, de «nem Szilágyi Sándor-féle könyveket» kért munkájához Toldytól. A mint barátjának írta,^[1039] minden lépten-nyomon meggyőződött, hogy ha ezt a könyvét kibocsátja, végképpen elzárja maga előtt a kaput hazájához. Oh, pedig mennyire vágyódik már oda!

Toldyt szinte megdöbbentette vállalkozása. «1848-49-nek története! – kiáltott fel.^[1040] – Lehetne-e azt már most megírni s lehet-e neked, s általában olyannak, ki annyira bele volt fonódva?» A háborúk történetében csak compilator lehet, néhány meglevő jó munkának, különösen Rüstow könyvének átírója; a politikai történetet pedig nem lehet, de nem is tanácsos megírnia. Nem lehet, ha függetlenül ír, a nemzet számtalan hű, de elfogult s független, mérsékelt álláspontra fölemelkedni még nem bíró fiai miatt; de a hatalom miatt sem lehet. S méltó-e szíve természetes és szent óhajtását (a hazatérést) feláldozni egy (mert más nem lehet) középszerű munkáért, mely örökre elzárná útját a hazába? S minél tárgyiasabban ír, annál bizonyosabban elveszti népszerűségét; mert «ugyan esztelenül vittük a dolgokat s még csak nem is nobilis módon. Oh, ne tedd!» A haza és az irodalom mást vár tőle: mémoireokat. Nem lesz ennek a két évnek soha története, mert mémoirejai nincsenek;^[1041] 20-30 ember írhatott volna naplót, emlékrajzokat, monographiákat, kérte is rá őket, de restség, közöny, lelketlenség lepte el őket. Pedig ha csak oly hitelességűek is volnának, mint a «komisz» Klapkáé, a kritika majd felismeri a hazugságokat, a többit pedig használja. Tizenöt esztendeig még megsiratott barátját, Kazinczy Gábort is hiában ösztönözte írásra. Teljesítse tehát Horváth azt a kötelességet, a mit annyian elmulasztottak. Csak történetet ne írjon! A kettő közt nagy a különbség: amott mindenről kell szólnia, arról is, a mit nem tudhat még igazán; itt csak saját élményeiről: a mit látott, tapasztalt, jónak látott, vallott. De még ezt se adja ki életében. Higyje le, hogy azok, a kiket védelmébe venne, nem érdemlik meg, hogy értök feláldozza magát. Írja meg emlékezéseit, még pedig születésétől fogva, azután temesse el szekrényébe; jöjjön haza s lesz itt elég dolga, sőt keresete is.

93. Kazinczy Gábor névaláírása.^[1042]

De Horváth tulajdonképen minden tanácsadás útját bevágta 1864 szeptember elsején azzal a kijelentésével,^[1043] hogy 1848-49 történetével elkészült s legfeljebb egyes helyeket kell némiképen kiigazítnia és kiegészítnie. Készen van pedig történelem és nem emlékirat alakjában. Emlékirattá átdolgozására «röstsége» s még «valami más»^[1044] miatt nem vállalkozhatott. A háború történetében nem bocsátkozott taktikai és stratégiai leírásokba, mint Rüstow, hanem inkább egyéb viszonyokat írt le, a miket a különben jeles Rüstow nem ismert, mik azonban befolytak a végső eredményre. De egyáltalán lehet-e tökéletesen megírni egy korszakot? Azt hitte, 1848-49-ről politikai szempontból teljesebben írhatott, mint 1823-48-ról, vagy 1790-1820-ról. «A fő indítóokok, irányok ismeretesek; ismeretes sok részlet is; és ha ezekből egynémi most elmarad is, valjon azért az egészet elhagyjuk-e? Pótolják a hiányt utódaink, miként mi pótoljuk elődeinkét.» A nemzet irányában, úgy vélte, nem nehéz megőríznie függetlenségét s a jobbak helyeselni fogják művét, ha itt-ott erős, vagy csípős volna is; a lármázó vulgusszal pedig nem törődik. Nem annyira a nemzetnek, mint egyeseknek hibáját, vagy bűnét rótta meg s ezeket, az igazsággal szemben, egy értelmes olvasó nem akarja megvédeni. «A hatalom irányában – folytatta, – igaz, bajosan, sőt éppen nem lehetne megtartanom a függetlenséget, ha csak azon – bár igen-igen hő – vágyam állana mindig szemem előtt, hogy a beútat elzárom magam előtt. De ez csak személyes indok, melynek, úgy vagyok meggyőződve, nem szabad feláldoznom a hazai érdekeket, a mely e kor történetének megírásában s kiadásában fekszik. Ha szenvedély nélkül s tárgyilagosan írunk, sokat meg lehet mondani. De ha megütköznek is, ha nem tetszik is az igaz szó, ám azért hallgatni nem szabad. Azután ha már amnistia útján kell bemennem, jobb e munkát előbb kiadnom; a többi súlylyal, mi ellenem van, ezt is amnistiálhatják, ha amnistiálni akarnak.» Toldy is elösmerte,^[1045] hogy jobb volt történelmet, mint mémoiret írnia, csak czíme iránt volt még némi aggodalma.^[1046]

Tanácsával azonban már megkésett. Horváth nem a forradalom, nem is a szabadságharcz, hanem a függetlenségi harcz történetének nevezte munkáját s még az év elején írt előszavában megmondta, miért. Megkérdezte,^[1047] hogy ha az uralkodóház Budapestet teszi alkotmányos monarchiája központjává és a maga székhelyévé, vagy egységes, összpontosított osztrák birodalom helyett inkább a német császári koronára törekszik, vajjon megtörténik-e, a minek 1848-49-ben tanui voltak? A reform akkor is háborúra vezet-e? A nemzeti függetlenség helyreállítása akkor is megköveteli-e a függetlenség fenntartásáért vívott harczot? Bizonyosan nem. Az uralkodóház akár Budapestet, akár Frankfurtot tekintette volna hatalma súlypontjának, nemcsak nem talál okot a magyar állam függetlenségének megtámadására, hanem saját érdekében a magyarországi nemzetiségek viszályait is meggátolja s ennek erejével nyomja el a magyar állam ellen ábránd és izgatás következtében kitört éretlen forradalmukat. A reformnak tehát a háború nem volt szükséges következménye. A kettő közt szoros okozati összefüggést keresni annyi, mint tagadni Magyarország jogát a függetlenségre; ezt pedig a függetlenségi nyilatkozat egyik szerkesztője csakugyan nem kereshette. A függetlenségen – a hogy Toldynak írta^[1048] – a nemzeti alkotmányos önállóságot értette. Ez a kellő, tulajdonképeni szó. A szabadságtól függetlenül, de vele kapcsolatban áll. Erős, de nem időszerűtlen. Clara pacta, boni amici. Iránya egyébiránt – mint ugyanakkor önmaga jellemezte – békítő, engesztelő, az elkövetett erélytelenségeket kérlelhetetlen szigorral sujtó; de e mellett sujtja a jogtalanságot és az ármányt is. Megvallotta azonban, hogy a történhetőket előre látva, itt-ott szerette volna, ha másképen írt volna. «De megvan, a mint van. Videas et judices! Csak non condamnes!»

94. A függetlenségi harcz története genfi kiadásának czímlapja.^[1049]

Mikor 1865 nyarán munkája bejutott az országba, azt a közönség is ennek a szenvedélynek egész erejével fogadta és olvasta. «Az emberek bolondjai második munkádnak» – jelentette Toldy,^[1050] – a ki nagyon félt, hogy a három hatalmas kötet^[1051] rosszkor jött, mert nehezíteni fogja a kiegyezést. Hogy munkája tetszik, azt maga Horváth ^[1052] nem az író s az előadás, hanem a tárgy érdemének tartotta. Nem hitte, hogy a kiengesztelődést a közönségben a legkevésbbé is gátolná; mert ha oly tényeket idéz is fel az emberek emlékezetében, a mik keserűk, másrészről híven ábrázolja az akkor eszélytelen, hetvenkedő politika szomorú eredményeit és elejétől végéig a kibékülés szükségét tárja a szem elébe. Azt hitte tehát, hogy munkája most kétszeresen jókor jött. Először a mondottak miatt; másodszor azért, mert ha meglesz a kibékülés, a melyet ő nemcsak óhajtott, de remélt is, a mostan élő nemzedék idejében ilyen könyv többé nem láthatott volna napvilágot, a miben különben tévedett. De mindenesetre hasznosnak vélte könyvét éppen az új nemzedék «ildomítása, oktatása» szempontjából, hogy az ifjúság «az akkori események hű történetét olvashassa és szűnjék meg bálványozni azt, ki csak a szószéken volt nagy, de annál kisebb az igazgatásban s a politikában».

Horváth tehát másodszor is nyiltan megvallotta, hogy könyvének politikai czélja a Kossuth-kultus gyöngítése; pedig Kossuthtal és családjával egészen ezideig barátságban és levelezésben állt s midőn engedélyt kért a volt kormányzótól, hogy a hazában több helyre szétosztva rejtegetett levéltárát ezen művében felhasználhassa, azt Kossuth készségesen megadta s volt titkárát, Vörös Antalt utasította is, hogy Horváth kutatásait megkönnyítse. Horváth ugyan, maga is bujdosó lévén, nem használhatta a levéltárt,^[1053] de ez az adat egymaga is bizonyítja, hogy a kormányzó és történetírója egyaránt az igazságot kereste. A történettudományban az exigentiák tudományának, a politikának ezúttal tett engedmények okozták, hogy könyvét utóbb inkább ez utóbbinak szempontjából bírálták s így történelmi elfogulatlanságát is kétségbe vonták. Ezt legélesebben maga Kossuth Lajos tette; azonban akkor sem a saját, hanem a Duschek Ferencz pénzügyminiszterre vonatkozó ítélete miatt. Horváth az árulás egy nemével vádolta volt minisztertársát.^[1054] Kossuth a mű megjelenése után hét esztendővel, oly időben, mikor Horváth már régen a Deák-párthoz tartozott, Duschek Ferencz halála (1872 október 27.) alkalmából kikelt Horváth Mihály «egy megtestesült elvhűség: si diis placet» ellen,^[1055] a ki «valami, nem tudni, ki által összefirkált kósza jegyzetek alapján, a melyeket maga Horváth nem is látott, annál kevésbbé vett oly kritikai bírálat alá, mint a minő minden történésznek kötelessége», kétségbevonta ily férfiú becsületességét. Adatokkal bizonyította, hogy a nemzet méltatlanul fizet gyanusítással Duschek sírjánál, «mert a catoi jellemű püspök, vagy apát, vagy műtörténésznek tetszett arczul vágni a történelmi nyilvános tényeket».^[1056]

Azonban az is a történelmi nyilvános tények közé tartozik, hogy Horváth könyvét, megjelenése pillanatában, a nemzet nagy lelkesedéssel s egy történetíró bátorságának tiszteletre méltó jele gyanánt fogadta.

95. Ráth Mór.^[1057]

«Egy szép napon – írja Váradi Antal^[1058] – Ráth Mór könyvkereskedésében, a Vastuskóban, a vöröskarszékben ülő kapaczitások kezében sorra járt egy moralisticus munka: Alzognak «Katholische Moral-Theologie» czímű munkája.^[1059] Vaskos kötet. Némán, szó nélkül adogatták egymásnak; mindegyik vitt belőle egy-egy példányt s némelyik egy engedetlen könycseppet törölt ki szeméből, mikor lopva olvasgatta. Sohasem hitte volna az ember, hogy a katholikus morál ilyen mély hatást gyakoroljon az öregurak szívére… Csakhogy a mint hazaérkeztek, gondosan a fiókjukba zárták az Alzog-féle morálkönyvet. Egyéb volt annak külszíne alatt. Egy szent könyv, a melyről Tompa Mihály azt írta:

Mert azokon a lapokon Horváth Mihálynak a Függetlenségi Harcz Története czímű munkája volt lenyomatva.»^[1060]

A vértanu Batthyány Lajos özvegye kivitte magával dákai kastélyába, egyesegyedül volt ezzel a könyvvel s nemcsak a legnagyobb érdeklődéssel olvasta, hanem bele is élte magát a műbe. Mondhatta,^[1061] hogy rá és mindazokra nézve, a kik részt vettek – és ki nem vett részt? – az akkor történtekben, roppant érdekesnek, a mostani nemzedék számára pedig tanulságosnak találta. «Lajos jellemét – úgymond – jól fogta fel és nagyon jól van rajzolva; a viam meam persequor nagyon jól keresztülvillant minden alkalomnál.»^[1062] Csak azt sajnálta, miért nem jegyezte fel sohasem, hogy már miniszterelnök korában tartott az orosz interventiótól s azt kollégáinak, de különösen neki, feleségének, többször aggodalommal emlegette. Ezt annak bizonyságára szerette volna olvasni, hogy Batthyány «a külpolitikában jártasabb volt Kossuthnál és azt jobban tanulmányozta annál». A harmadik kötetnek Batthyányra vonatkozó része is igen jó.^[1063] «Egészen meg vagyok elégedve kedves urambátyámmal. Magánosan lévén most itt Dákán, majd egésznap el vagyok foglalva könyvével, míg szemeim nem bírnak már olvasni: részint fáradtság miatt, részint mert olykor agg könyek akadályozzák a további olvasást…»

Az első támadást Görgey barátjai jelentették be ellene, mint a ki Görgeyt üldözi. Már Toldy megírta neki,^[1064] hogy ha visszajön, nehéz harcza lesz vele; mert ha van pártos része könyvének, Görgey üldözése az. Azok is sokallják, kik nem szeretik őt. Horváth elfogadta a harczot,^[1065] mert eleve meg volt győződve, hogy abból diadalmasan kel ki. «Én – úgymond – nem szenvedélyesen, legalább nem magánszenvedélyből, legfölebb a hazafiság szenvedélyéből írtam úgy róla^[1066] s minden betű igazságáról meg vagyok győződve. Így ismeri őt mindenki, a ki hozzá közelebb áll.» Egykori hadsegéde, dr. Duka Tivadar, indiai orvos nemrég meglátogatván egykori főnökét, ez úgy nyilatkozott multjáról, hogy azt szégyenli s bánja, mert az egy valóságos éretlen ficzkó elbizakodott magaviselete volt. «No, de erről majd otthon, kedélyes tête-à-têtenél, dohányfüst mellett, ha Isten is úgy akarja!»

96. Perczel Mór névaláírása.^[1067]

A többi tábornok szintén elégedetlen volt Horváth történetírásával. Klapka például, kivel tizenötesztendei jó barátság után politikai okokból összezördült, nem fogadhatta szívesen, hogy Horváth a történelem ítélőszéke előtt hiszékeny gyöngeségről és könnyelműségről vádolta, ha árulásról a legszigorúbb betudás mellett sem vádolhatta is.^[1068] Perczel Mór már azért is haragudott, hogy a Huszonötév Történetében nem őt tette meg az első államférfiúnak s Ludwigh megjósolta,^[1069] hogy még jobban megharagszik, ha ebben a könyvében nem őt nevezi Európa legvitézebb tábornokának. Meg is izente^[1070] Horváthnak, hogy van oka haragudni: írja meg jobban históriáját. Kossuthot, Horváthot, Ludwighot megfenyegette,^[1071] hogy megbünteti őket árulás miatt, «ha visszamegyünk». Horváth egyideig nem is akart Brüsselbe visszamenni, mert nem akart Klapkával és Perczellel találkozni.^[1072]

A Függetlenségi Harcz Történetét különben a kormány 1865 deczember 27-én betiltotta. A szerzőt ez a tilalom nem az anyagi, hanem az erkölcsi veszteség miatt érdekelte. Amott, úgy hitte,^[1073] a tilalomnál is többet árt a túlságos ár. Úgy hallotta, hogy a tilalom előtt is 18-20 forintért árulták, holott ő 7 forint 20 krajczárért adta. Ez az oka, hogy még a Huszonötév Történetéből is több száz példány eladatlan; mert 15 forintjával árulták, a mit ő 4 forintjával adott el. Bosszankodva kérdezte, nincs-e mód, hogy a közönség ilyenforma zsarolásoktól megmeneküljön? A tilalom erkölcsi hátránya abban állt, hogy megnehezítette Horváth megkegyelmezését. S ezt – Toldy szerint^[1074] – «a mi éhes újdondászaink még rosszabbá teszik. Így e perczben hozza be leányom a Nefelejtset, a mely a hírt e bölcs hozzátétellel toldja meg: E szerint aligha valósul a hír, mely e jeles történetíró hazatérését pengeté».^[1075] Más irányban azonban a könyv erkölcsi értékét mindenesetre növelték a szabadelvű lapokban a könyvhez fűzött fejtegetések. Mikor a konzervativ Magyar Világ Horváth műveivel érvelt a magyar minisztérium fölállítása ellen, a Pesti Napló és a Pester Lloyd, sőt a bécsi National Zeitung is szintén onnan vett érvekkel támadták a Magyar Világ álláspontját. A bécsi lap szerint^[1076] Horváth püspök panaszosan kiálthatna fel, hogy «Csak egy lap beszélt eltiltott könyvemről s ez is hibásan beszélt róla». Minthogy a munka közönség előtt hozzáférhetetlen volt, így az meg sem ítélhette, mennyiben jogos az ó-konzervativok eljárása, mikor oly tekintélyre, mint Horváth, könyvének néhány kiszakított része alapján hivatkoztak, mint szövetségesre; az osztrák lap az idézetekre válaszolt, mert tudtával semmiféle törvény sem tiltja, hogy egy egészben véve eltiltott könyvből egyes helyeket bemutasson. De a ki egy munkából idéz, annak a könyvet teljesen, tehát az előszót is el kell olvasnia. Az előszóban pedig Horváth olyképpen beszél az 1848. évi törvényekről, melyekben a legfontosabb tudvalevőleg a magyar minisztérium felállítása, hogy legkevésbbé sem kétséges: ennek a férfiúnak nézetei mennyire nem találkoznak semmiben sem azoknak a fügefaleveles ó-konzervativeknek irányzatával, kik abban a képzelődésben ringatóznak, hogy a közösügyek dolgában teendő néhány engedménynyel az ország elől el lehet tüntetni a parlamenti kormányzatot. Azután a Függetlenségi Harcz Történetének előszavából szóról-szóra kiírta,^[1077] hogyan ítél az 1848. évi törvényekről olyan ember, ki nemcsak közvetlen közelében állt azon idők nagy eseményeinek, hanem a ki – mint művei bizonyítják – Magyarország történetét a legeslegújabb időkig minden másnál szorgalmasabban és figyelmesebben tanulmányozta. Ilyen emberre éppenséggel nem hivatkozhatnak azok, a kiknek az 1848. évi törvények ellen az a fő ütőkártyájuk, hogy ezek a törvények polgárháborúra vezettek.

A kormány körében azonban Horváthot a forradalom dicsőítőjének tartották s Lonovics érsek szerint^[1078] a könyörületes szívű uralkodó már eddig is megkegyelmezett volna «a szegény Horváth úrnak», ha ismeretes történelmi munkái közbe nem jönnek; de, mint hallotta, ezek a fő nehézségek. Pedig Toldy Ferencz külön is figyelmeztette István főherczeget, a volt nádort,^[1079] hogy Horváth könyve az uralkodóház tagjait nem sérti; bírálata csak a német (osztrák) államférfiakat sujtja, de nem élesebben, mint azt, ki a mozgalom felelős megtestesülése volt. A munka, ezen tárgyiasságánál fogva, tisztán történelmi s mint ilyen, szoros igazság szerint, rendőri eljárás alá nem is eshetett volna; sőt gyakorlati szempontból loyalis mű, mert azt érezteti, hogy hazánk nem forradalmi úton várhatja boldogulását.

Horváth maga úgy érezte,^[1080] hogy ha itt-ott megmondta az igazat Bécsnek, azt mérséklettel és tisztelettel tette; az pedig éppenséggel használhatott Bécsnek, hogy Kossuth működését egész valósággal adta elő, tetteit és személyét híven ábrázolta s ekként nem kevéssel járult ahhoz, hogy Kossuth «az értelmiségben egészen elvesztette népszerűségét». Kossuth, mint hallotta, maga is úgy vélekedett a könyvről s nem kevésbbé bosszankodott Horváthra, mint Klapka és Perczel, «kiknek bizony szintén nem hízelkedett». «A szerencsétlen könyv e szerint nekem ellenségeket csinált. De azért mégsem bánom, hogy megírtam; mert lelkiösmeretem azt mondja, hogy – az emberi gyarlóságból eredő kisebb detail-hibákat kivéve, – az egészről híven megírtam az igazat és jó szolgálatot tettem honi történetírásunknak. De így van az minden contemporain-történettel: mindenkinek lehetetlen eleget tenni.»

Ő pedig mindenki számára vonta le a függetlenségi harcz főbb tanulságait.^[1081] A magyar nemzetet figyelmeztette, hogy mérséklet, higgadtság, eszély a jogok legerősebb védőpajzsa; a szenvedély, a mindent koczkáztató elbizakodottság a hullámos tengeren könnyen hajótörésre vezethet. A hatalmat (az uralkodót) arra figyelmeztette, hogy csak a népek jogainak, törvényeinek, egyéniségének tisztelete, jogos kívánataik teljesítése, egyéniségökkel való azonosulás lehet az alap, melyen a hatalom, az államok ereje, az uralkodók dicsősége emelkedhetik; a szuronyok hegye tartós alapnak keskeny. A népfajokat arra intette, hogy veszedelmes a Danaidák ajándéka, esztelenség a jog és szabadság ellen a kényuralommal szövetkezni, hogy követelt jogaikat és szabadságukat az biztosítsa. Végre Ausztria népei elé azt a tanulságot tárta, hogy az egy hatalom alatt egyesített népek jogainak és szabadságának a hatalom túlterjeszkedése s kényuralma ellen csak egy bástyája van: a solidaritas és a néptestvériség nagy elve. Mindez politikai tekintetben Kossuth álláspontjáról a Deák Ferencz álláspontjára való áttérést és azt jelentette, hogy az ezredéves függetlenség biztosítását többé nem a debreczeni nyilatkozat, hanem a nemzet és a tényleges uralkodó kibékülésével kell keresni.

Ez az oka, hogy Horváthnak a Függetlenségi Harcz Történetéről írt művét a historikusok maguk sem tekintették tisztán történettudományi alkotásnak.

Ennek mélyebben fekvő okai vannak. «Nevezd bár gyöngeségnek – írta Horváth Toldynak,^[1082] – de én történetet nem vagyok képes másként írni, mint miképp azt a meggyőződés mondolja tollamba. Meggyőződésem hibás lehet, de a mit írok, híven, minden szépítés nélkül fejezi ki nézetemet s meggyőződésemet. Ez az oka, hogy újabb munkáim is néhol talán erősebb színekkel van írva, mint a számító eszély javasolhatta volna. A mérsékletet szeretem ugyan s követem is a kifejezésekben, de a kétszínűséget gyűlölöm; így azután a mérséklet mellett is gyakran erőssé válik a tömbezés vagy a színezet. E fölött, saját előadásom mellett, a fontosabb tényekre nézve közlöm a kor okmányait is; ezt a kor szellemének visszatüntetése végett is szükségesnek láttam. Ezen okmányok pedig, mint tudod, a kifejezésekben sem ismernek mérsékletet. S ekként azután, bár a munka egyik főiránya: mérsékletet kötni a nemzet szívére minden válságos helyzetben, – bár az kiengesztelődést sürget: az előadás egyes részei mégis sokkal erősebbek, mintsem hogy azt közönyösen fogadnák az illetők. Nem hihetem ennélfogva, hogy tanácsos lenne honn lennem, mielőtt e munka kiadása is többi, politikai bűneim rovásán álljon s azokkal együtt azután ez is a mérlegbe vettessék azok által, kik hazamehetésem felett határozni fognak.»

XXI. MAGYARORSZÁG TÖRTÉNELME.

A GYAKORLATBAN mit jelent olyan hitvallás, a milyet Horváth Mihály tett történetírói meggyőződéséről, minden másnál jobban bizonyítja fő munkája, Magyarország történelme. Ennek első kötete 1860-ban jelent meg, a mikor hosszú elnyomatás után a nemzet az első szabadabb lélegzetet vette; a hatodik kötet, mely egyúttal az utolsó volt, már 1863-ban kikerült a sajtó alól, de csak négy esztendő mulva jelenhetett meg. Ez a kötet a franczia forradalom és Napoleon korának hazai eseményeit beszélte el. Heckenast, a könyv kiadója, 1863 újesztendejére – mint már volt szó róla – tudatta, hogy a czenzura a jelen körülmények közt nem engedélyezheti a kötetet s az előbbit, az ötödiket is (A XVIII. század történetét) csak módosításokkal. Akkor a nyomatást Heckenast egyelőre abba is hagyta s az Akadémia az 1863. évi nagyjutalmat nem ítélhette oda ennek a munkának, mert «politikai lehetetlenség volt Horváth Mihályt megkoszorúzni». Az Augsburger Allgemeine Zeitung s néhány lap 1864 nyarán már nyiltan írt a munka lefoglalásáról, holott az egész még meg sem jelent^[1083] s ügye az udvari kanczellária előtt volt.^{[1084] [1085]}

Horváth még egy esztendő mulva is^[1086] csak abban reménykedhetett, hogy az országgyűlés kihirdetése után «hihetőleg kijöhet». Ezzel valóban megbiztatták Heckenastot, de nem siettek, hogy közöljék vele a kifogás alá eső helyeket.^[1087] Horváth most már mégis attól tartott,^[1088] hogy Heckenast nagyon siet a VI. kötet kiadásával; hiszen ha már két esztendeig várt, miért nem vár még 2-3 hónapot? Ha meg kell változtatnia vagy kihagynia mindazt, a mit tőle a czenzura kíván, akkor a munka nagyon csonka lesz. II. Lipót történetéből sok olyan helyet töröltek, a mi szóról-szóra megvolt az 1848 előtt kijött első dolgozatban. Belenyugodott mégis, hogy Toldy tegye meg a szükséges változásokat, mert így az országgyűlés alatt a munka megjelenhetnék. És aznap, deczember 12-én, mikor Toldy áradozva írta meg neki, hogyan fogadták a pestiek az országgyűlés megnyitására érkezett uralkodót, tudatta, hogy Frankenburg Adolf udvari titkár értesítette Heckenastot a VI. kötet engedélyezéséről s hogy ezt a kötetet saját Irodalomtörténetével együtt nemsokára elküldi.

97. A «Magyarország történelme, Pest, 1860.»
Külső czímlapja.^[1089]

Heckenast még ezek után is csak több mint egy esztendő mulva küldhette szét a könyvet. «A szerencsétlen foglyokat csak akkor bocsátották szabadon»,^[1090] mikor már Horváth is hazatért a számüzetésből s mikor 1867-ben az alkotmányt helyreállították. A közönség tehát természetes érdeklődéssel fogadta a türelmetlenül várt munkát, különösen annak két utolsó kötetét, mely ott folytatta az események leírását, a hol a toll kihullt Szalay László mesteri kezéből; s így a közönség Horváth két utolsó kötetében olvashatta először a kuruczkorszakra következő száz esztendő történetét.

1865, a Függetlenségi Harcz Története megjelenésének éve, a magyar tudomány és nemzeti élet történetében az a fontos időpont, mikor magyar nyelven teljesen készen állt, ha épp oly teljesen mindjárt forgalomba nem kerülhetett is a nemzetnek a legrégibb időktől egészen 1849 végéig, tehát pár év híján a nemzet egész életére kiterjedő, kimerítő egyetemes történelme.^[1091] Egy kötet szólt a magyar nemzetnek Európába költözéséről 1301-ig, az Árpádok kihaltáig lefolyt eseményekről. A második kötet a mohácsi ütközetig, a harmadik a linzi békekötésig, a negyedik a szatmári békéig, az ötödik II. József haláláig, a hatodik a bécsi kongresszusig ment. Külön kiadásban a hetedik és nyolczadik erős kötet 1823-1848-ig haladt s a kilenczedik, tizedik és tizenegyedik kötet 1848 és 1849 nagy eseményeit beszélte el. A kötetek száma az 1873-ban befejezett második kiadással tizennégyre emelkedett s így, már arányait tekintve is, páratlanul állt a magyar nyelven odáig megjelent rendszeres magyar történelmek közt.

Csodálatos az a gyorsaság, könnyedség és szorgalom, a melylyel egyetlenegy ember ezt a munkát oly rövid idő alatt s mégis oly alaposan végezte el. Toldy kérdésére 1858 februárius 20-án jelentette készségét,^[1092] hogy újra írja, helyesebben megírja Magyarország történetét és hét esztendő mulva már tizenegy kötetben nemcsak megírta, hanem ki is nyomatta munkáját. Történetírói rátermettségén, hivatásán és tudásán kívül az a tökéletes odaadás kellett hozzá, a melylyel hontalanságáért a száműzött abban kereste vigasztalását, hogy életének minden pillanatát elvesztett hazája multjának szentelte. Egymaga írta az egészet s így minden lapján a tudománynak ugyanazon szellemével, a hazaszeretetnek ugyanazon tüzével szólt a nemzethez, a melynek jövendőjét multja igaz megismerése nélkül el sem képzelhette.

98. A «Magyarország történelme. Pest, 1871» czímlapja.^[1093]

Már akkor hatással volt nemzetére, mikor 1841-ben egy hétíves tankönyvben először, s 1848-ig még két ízben bővebben is megírta annak történetét. A fiatal, néha igazán gyermekhonvédek az ő könyveiből tanulva, tudták, miért harczolnak. Nem is egészen másfél évtized mulva, a közélet nagy bizonytalanságai közt, egy újabb nemzedék ismét az ő könyveiből erősítgette azt a hitét, hogy a történelem és a jog folytonossága alapján szilárdan álló nemzet fennmarad, ha önmaga mérséklésében épp oly erőt tanusít, mint imént a harczban tanusított. Az alkotmány helyreállítása után ez a hat kötet lett a fölserdült ifjúságnak egyik legjobban kedvelt komoly olvasmánya s erre és a másik kettőre majdnem oly áhitattal gondolt, mint Arany Széchenyi három «nem kézzel írt» könyvére, mely bölcsel, tanít; egekbe nyuló három pyramis volt ez is, mely a bujdosó előtt olyan mély nyomot jelölt meg, hogy azt a számum viharától fölkorbácsolt sivár homok el nem takarhatta. Akkori deákok most már mint öreg emberek haladnak abban az irányban s annál szívesebben, mert félszázad óta fáradságos kutatásokkal maguk is forrásokat fakasztottak és azok körül viruló oázisokat támasztottak az odavezető útban. Lehetetlen megindulás nélkül gondolniok Magyarország történetében vezetőjükre, Horváth történetére.^[1094] És lehetetlen vissza nem emlékezniök Horváth legjobb barátja, Toldy irodalomtörténetének szavaira, a miket akkor oly szépeknek tartottak, hogy könyv nélkül is tudni akarták. Toldy jellemzése szerint^[1095] Horváth ebben a könyvében «a vulgus hízelgéseitől és ellenszenveitől egyformán függetlenül, melegséggel méltatva az erényt és nagyságot, a tévedéseknek pedig lélektani és politikai belátással mutatva ki kútforrásaikat: a históriai ítéletet, szigorral és szelidséggel, kellő álláspontjára és mértékére visszavezeti. A hazafiúi érzület, mely mégis az objektiv nyugodt felfogást el nem homályosítja, a történetek belső összefüggésének és viszonyának a korok felett elnöklő szellemhez fölismerése, a nemzeti élet minden jelenségeinek gondos megfigyelése s e mellett az alkotó világossága és kerekdedsége, valamint az előadás egyszerű, keresetlen szépsége Horváthot, a kitűnő s nemesb értelemben vett népszerű történetírók közé iktatják».

De a részletekben Toldy sem mindenkor értett egyet Horváth felfogásával. «Elgondolhatod – írta,^[1096] mikor a kormány megbízásából a Szent István-rend albumát készítette, – mily figyelemmel olvastam el Mária Teréziádat.^[1097] Még sohasem volt e nagyasszony hazai író által ily behatólag méltatva. Mégis nekem úgy látszik, hogy hiányzik a felfogás egysége. Ingadozó. Nem értem rá az egybevetésre; azt gyanítom, ez új kiadást nem öntötted egészen újra át, hanem a régibe (a pápaiba) dolgoztad bele az új adalékokat. Előttem ez asszony lelke egy tiszta tükör s mint uralkodó, a legnemesb s legnagyobb alakok egyike. Egész élete nemes küzdés volt német minisztériumával magyar érdekben. Ez nincs kimondva. Más szempontból van felfogva az alkotmányos és nemzetiségi oldal. Hiba. Mégis kitűnő e munkád s véghetetlenül sokat köszönök neki s főleg neked. Mind elolvastam a mieinket. Mi mindez a te munkád mellett!»

Horváth maga is érezte, hogy hatkötetes munkájában leghézagosabb az ötödik, mely a Rákóczi szabadságharczát követő korszak eseményeit adja elő. A 2. kiadásban, már itthon, a haza földjén, újabb levéltári kutatásokkal, s kiadott könyvek és okiratok felhasználásával ügyekezett «a hézagosságot, ha nem is egészen megszüntetni, legalább csökkenteni, a művet teljesebbe, jobbá tenni».^[1098] Ez éppen Mária Terézia történetén látszik meg, a mely egész monographiává szélesedett ki s bizonyára egységesebb is, mint az első kiadásban. Általában a többi korszakban is feldolgozta az újabb kutatások eredményét; pl. a kereszténység megalapítását újabb kútfőnyomozás alapján, egészen új világításban, számos részlettel bővítve beszélte el. Idejárult, hogy a második kiadás (1871-3) már a sajtószabadság korában jelenvén meg, ügyekezett mindenütt helyreállítani a kitörlött, vagy az igazság s nézetei ellenére megmásított helyeket.^[1099] Így a második kiadás teljes két kötettel lett bővebb az elsőnél, a mely azonban már teljes írói és tudományos jelentőségében mutatta be Horváth Mihályt. Megvolt benne minden tulajdonság, a minek alapján Horváthról ítélni lehetett; mindenesetre ezzel szerezte meg azt a dicsőséget, hogy Magyarország koszorús történetírójának nevezzék.

Kora szellemének a történetírásban, Szalay mellett, legigazibb képviselője volt.^[1100] Magyarország négykötetes pápai kiadása épp úgy kézikönyve volt a márcziusi ifjúságnak, mint a mostani pesti kiadás annak az ifjú nemzedéknek, a mely Deák Ferencz körül sorakozott; sőt ennek még inkább. Mert amott a történelmi érzéket éppen akkor akarta fölkelteni, mikor a nemzet a maga legnagyobb politikai alkotását, a nemesi alkotmányt megdönteni készült; míg emitt a már munkás történelmi érzék éppen a multra és a jogra hivatkozva követelte vissza az újkor szellemében átalakított alkotmányát. Horváth, a ki monographiák írásával kezdte munkásságát, az ország egyetemes történetének megírásában ismerte föl valódi hivatását; ez az összefoglaló munkája olyan érték a históriában, mint Werbőczy Tripartituma a jogban. Jobban hatott vele a számüzetésben, mint azelőtt, itthon élve a hazában, mely a tanulmányaiban csöndesen elmélyedő tudóst is arra kényszerítette, hogy politikus és miniszter legyen éppen akkor, mikor az ország a történelmiről modern alapra lépett át. Pedig igazán «nem vágyott a Guizot-k dicsőségére»,^[1101] hogy történetíró és államférfiú legyen egyszerre. Hiszen mint történetíró amúgy is inkább mérsékelten szabadelvű,^[1102] mint államférfiú pedig forradalmi volt, egy úgynevezett köztársasági kormány tagja. De mint történetíró is sok tekintetben az államférfiú munkáját végezte. Az állam multját és a mult államát helyreállítani az egybevágó feladatok közé tartozik. A ki hazánkat, bár főképpen politikai szempontból, a multban mint szerves egészet mutatta be,^[1103] annak a politikában sem lehetett főbb vágya, mint az, hogy szerves egész maradjon a jövendőben is. A nemzet ezeréves életének és az ő tizennégy kötetes történetének az a végső tanulsága,^[1104] hogy csak jogtisztelet s korszerű haladás lehet a hatalom tartós, megdönthetetlen alapja; a népszabadság csak az egyenlőség, testvériség és összetartás zászlaja alatt, eszély és mérséklet által vezetve virulhat és gyümölcsözhet. A negyvenes évek nemes idealizmusával lépett át a hatvanas, sőt a hetvenes évekbe is. Jeligéje mindhalálig az volt, a mit Plinius természetrajzának előszavából illesztett első pályamunkája^[1105] elé: «Nehéz a réginek újságot, az újnak tekintélyt, a mindennapinak fényt, a sötétnek világosságot, az útálatosnak kedvességet, a kétségesnek hitelt, valamennyinek pedig természetességet (észszerűséget) adni.» Egyiket sem erőszakolta s mindent a maga természetes színében igyekezett bemutatni; de a színezés szabadságával mégis élt.

Innen van, a mit már személyes ismerőse, Flegler Sándor zürichi tanár észrevett nála,^[1106] hogy a magyar történelemnek minden elhatározó korszakát és különösen az alkotmány fejlődésének főbb mozzanatait a modern liberalizmus szempontjából ítélte meg. Azonban ezeket a korszakokat odáig nem tapasztalt szabatossággal határolta körül, élesen fölismerte az elválasztó vonalakat, s ennek következtében oly könnyűvé és természetessé tette a rengeteg anyag áttekintését, hogy ebben a történetírók nagy része még mostan is követi.

Ezen a 214 ívre terjedő hatkötetes munkán kívül genèvei tartózkodása alatt Horváth rövidebb előadásban is többször kiadta Magyarország történelmét. Így 1863-ban a Kurzgefasste Geschichte Ungarns-t két kötetben,^[1107] a melyet 1855-ben úgyszólván megtagadott. Borchgrave Emil, a hágai belga követség titkára, erre^[1108] hivatkozva kérte, hogy mivel magyar nyelvű nagy műve el van zárva előle, a belgák magyarországi településeire vonatkozó adatokat közölje vele.^[1109] 1865-ben Vaszary Kolozs esztergomi gimnáziumi tanár (a későbbi herczegprímás) a szerző megegyezésével kiadta a Magyarok Történetét a tanulóifjúság számára, mely voltaképpen a «Kis Horváthnak» 8. kiadása^[1110] s két esztendő mulva németül is megjelent; 1866-ban ugyanő mint külön tankönyvet bocsátotta közre «A Magyarok Történetét rövid előadásban», melyet «Horváth Mihály ugyanezen czímű munkája nyomán a felső tanintézetek használatára a szerző megegyezésével szerkesztett». Ezzel elérte azt a czélt, hogy a gimnáziumok a provizórium idején is megint hazafias és tudományos szellemben írt tankönyvből ismerhették meg a nemzet történelmét.^[1111]