V.
Dévay Pál az 1796. évi hadjáratban.


(Fedezi Mannheim alatt a sereg visszavonulását a Rajnán túlra; – szerepe a Renchen és Malsch mellett Moreau ellen vívott ütközetekben; – fedezi Károly főherczeg visszavonulását a Dunához; – döntő támadásával megszerzi a neresheimi győzelmet; – feltartóztatja a franczia sereget Augsburgnál és Münchennél; – üldözi a visszavonuló Moreaut az előhaddal a Höllenthalon át a Rajnáig; – döntő támadása Emmendingennél; – részvétele a schlingeni csatában és a hüningeni hídfő ostromában.)

Az 1796. év új korszakot nyit meg a hadviselés történetében. Két fiatal hadvezér, a 27 éves Bonaparte s a 25 éves Károly főherczeg, egy időben dobja sutba az előző hadjáratok elavúlt módszerét, mely lassú mozdulataival, bonyolúlt haditerveivel, számos különböző hadi czél egymás mellé rendelésével s a seregek túlságos felaprózásával már nem tudott megfelelni a változott életviszonyoknak. Mind a két hadvezér felismeri és alkalmazza azt a helyes alapelvet, hogy a hadjáratoknál egységes főczélt kell kitűzni, annak minden más czélt alárendelni s az egész haderőt gyors mozdulatokkal a határozó ponton összevonva az ellenséget részenkint túlerővel megsemmisíteni. De míg Bonaparte a minden hagyomány nyügétől ment ifjú köztársasági sereg élén e helyesnek fölismert elvet saját belátása szerint minden akadály nélkűl alkalmazhatta, addig Károly főherczeg lépten-nyomon akadályokra talált a régi hagyományokon nevelt osztrák hadsereg öreg tábornokainak csökönyös maradiságában, a kik kellő megértés híján sokszor csak tétovázva vagy kelletlenűl hajtották végre parancsait. Bizonyos az, hogy 1796-ban mind a két hadvezér már ez új stratégiai elveket követte, s mind a kettő ennek köszönhette sikereit.


I. Napoleon.
(Isabey festménye után.)[512]


A Clerfayt által 1795 deczember 21-én kötött fegyverszünet a Rajnán túl még jókora területet hagyott osztrák kézen. Az osztrák és franczia hadállások közt Baseltől Speyerig a Rajna választotta el a két sereget. Azonban a Rajnán túl is Speyertől nyugatra egészen Zweybrücken közeléig s onnan északkeletre a Rajna melletti Bacharachig terjedő határon innen a Pfalznak jó része és egész Rhezin-Hessen az osztrák seregek által volt megszállva. Bacharachon túl egészen Bonnig ismét a Rajna, onnantól kezdve a Sieg folyó volt a demarkaczionális vonal a két sereg között. Köln és Düsseldorf a Rajna-hidakkal együtt a francziák kezén voltak s nekik könnyű átkelést biztosítottak.[513]

Az osztrák haderő e vonalon két részre volt osztva: a felsőrajnai sereg állásai (Wurmser parancsa alatt) Baseltől egészen Zweybrückenig terjedtek; az alsórajnai sereg (Clerfayt lemondása után Károly főherczeg alatt) Zweybrückentől a Sieg folyóig volt felállítva. A szemben álló franczia haderő ugyancsak két részre vált: délen Wurmser seregével szemben Moreau, északon Károly főherczeggel szemben Jourdan állott. A szemben álló két haderő gyalogsága kezdetben csaknem teljesen egyenlő számú volt; a lovasságra nézve azonban az osztrákok több mint kétszeres túlsúlyban voltak.[514]

Dévay dandára Wurmser felsőrajnai seregéhez volt beosztva. E sereg balszárnya a Baseltől Philippsburgig terjedő szakaszon a Rajna túlsó partján volt elhelyezve, Latour táborszernagy parancsa alatt; ide tartoztak a Rajna könyökénél Fröhlich altábornagy hadosztálya, Strassburggal szemben pedig Condé herczeg franczia emigráns csapatai és a sváb segédcsapatok. Mannheim körűl a Rajna innenső és túlsó partján állott a centrum, Sztáray [515] altábornagy alatt. Kaiserslautern körűl a jobbszárny, Mészáros altábornagy alatt.[516] Dévay, Landstuhlnál elfoglalt állásában, ennek a jobbszárnynak a franczia kézen levő Zweybrücken ellen előretolt elővédje volt s észak felé már összeköttetésben állott Károly főherczeg alsórajnai seregének szélső csapataival.

Minthogy az erőviszonyok a fegyverszünet tartama alatt elég kedvezőknek látszottak, a bécsi haditanács – a két vezér ellenvetéseit mellőzve – offenzivát vett tervbe. Ehhez képest Károly főherczeg tavasz kezdetén beható szemlét tartott a hadállások felett és Trier felé szándékozott támadni, a mint Dévay emlékiratában is említi.[517] Azonban az egész hadjáratnak más fordulatot adott Bonaparte váratlan diadalmas előnyomulása az olaszországi harcztéren. A Rajnánál még tartott a fegyverszünet, mikor a fiatal korzikai, seregét már április 10-én megindítva, azt győzelemre vitte s már május 14-én Milanoba bevonúlt, kevéssel utóbb pedig Mantovát is ostrom alá fogta.

Ez események csakhamar éreztették hatásukat a rajnai harcztéren is. Károly főherczeg és Wurmser május 21-én felmondták a fegyverszünetet s az ellenségeskedéseknek a tíznapi felmondás leteltével június 1-én kellett kezdődniök. De már május 31-én Wurmser parancsot vett, hogy seregének csaknem egy harmadrészével a Bonaparte által fenyegetett Mantova felszabadítására siessen.[518] Ezzel a felsőrajnai sereg 82.000 emberről 57.000-re csökkent Moreaunak 78.000-nyi seregével szemben. Az erőviszonyok ily hátrányos megváltozása folytán minden offenziváról le kellett mondani. A támadást tehát június 1-én a francziák kezdték; még pedig nemcsak a felső Rajnánál, hanem az egész vonalon. Míg Moreau serege Mannheim felé szorította a felsőrajnai seregnek a Rajnán túlra előretolt csapatait, addig Jourdan, Kölnnél és Düsseldorfnál egész seregével átkelve a Rajnán, Károly főherczeget a Siegen túl hátrálásra kényszerítette Mainz felé.[519]

Az amúgy is válságos helyzetet még válságosabbá tette a hadvezetőségben hirtelen beállott változás. Wurmser utasítás szerint Latour táborszernagynak adta át a vezényletet, ki azonban már nem vitte önállóan a parancsot, hanem Károly főherczeg főparancsnoksága alá rendeltetett. Ez intézkedés később igen üdvösnek bizonyúlt, mivel teljesen egyöntetűvé tette a hadműveletek tervezését és vezetését;[520] átmenetileg azonban tagadhatatlan nehézségeket szült és zavarokat okozott, melyek a hadjárat kezdetén nagyon is éreztették hatásukat.

A míg az olasz harcztérről a riasztó hírek meg nem érkeztek s még bízni lehetett az offenziva sikerében, a felsőrajnai sereg Sztáray alatt levő centruma is átkelt a Rajnán s a francziák ellen felvonúlva május 17-én már Mannheimből Kaiserslauternbe tette át főhadiszállását, ott egyesűlve a Mészáros által vezényelt balszárnynyal. Alighogy azonban Wurmser nagyszámú csapattal elhivatott a seregtől, s az ellenségeskedések június 1-én megkezdődtek, nyilvánvalóvá lett, hogy a megapadt seregnek a franczia túlerővel szemben a védelmet nyújtó Rajna vonala mögé kell húzódnia, hogy eredményes defenzivát fejthessen ki. Ehhez képest már június 3-án kiadatott a parancs az általános visszavonulásra, Sztáray altábornagy vezénylete alatt.[521]


85. Károly főherczeg.
(Az eredeti olajfestmény a M. Tört. Képcsarnokban.)[522]


*

A míg Sztáray a centrummal e parancs értelmében rögtön megkezdte a hátrálást vissza Mannheim felé, hogy ott a Rajnán átkeljen, azalatt Mészárosnak a balszárnynyal egyelőre Kaiserslauternnál kellett maradnia, hogy a centrum visszavonulását fedezze. Ékalakúlag előre tolt állásában így igen exponált helyzetbe jutott, s azért az alsórajnai seregnek szomszédjában levő szélső hadtestétől kért támogatást. E czélra már június 5-én Dévay tábornokot küldte át a Landstuhlhoz közel eső Ramsteinbe a Károly főherczeg szélső balszárnyát vezénylő Kray altábornagyhoz, azzal a kérelemmel, hogy könnyű lovasságot rendeljen ki jobb előörsszárnyának fedezésére, a míg ő maga június 8-ika táján új hadállásaiba fog érkezni.[523]

Kray – a mint június 6-án jelenti Károly főherczegnek – bajtársi készséggel tett eleget e kérelemnek; azonnal elhelyezte egyes lovascsapatait (Keglevich gróf alezredest ulánusaival, Tevalle őrnagyot egy osztag Vécsey-huszárral, Keczer századost egy osztag Blankenstein-huszárral s még másokat) Dévay veszélyeztetett landstuhli állása mögött s az egész segédcsapatot a Ferdinánd-huszárok új ezredesének, Szentkereszty bárónak parancsa alá rendelte, a ki két osztag huszárával és a 4. szlavóniai zászlóaljjal Ramsteinben, Landstuhl közvetlen közelében maradt főfedezetűl. Ő maga (Kray) azalatt Kaiserslauternbe s onnan tovább Alsenbornba indúlt, vett utasítás szerint.[524]

Másnap Kray már Kaiserslauternből jelenti, hogy Szentkereszty is odaérkezett s tovább fog menni Alsenbornba; Keglevich gróf azonban ulánusaival Ramsteinig jött s ott érintkezésben maradt Dévay «báró» landstuhli előörseivel.[525]

Még ugyanezen nap – június 7-én – érkezett meg Mannheimből, az új főhadiszállásról, Mészároshoz az utasítás, hogy hadtestével a közvetlen Mannheim előtt fekvő Oggersheim mellett foglaljon állást.[526]

E hadtestnek egész lovasságát, némi gyalogsággal is, Dévay tábornok volt átveendő, mihelyt az összes csapatok Oggersheimbe érkeztek. Előbb azonban meg kellett történnie a visszavonulásnak, a mi annyival sürgősebb volt, mert a francziák már a Mannheimtől nem messze, Neustadtnál álló Hotze tábornokot is kiverték állásából s azzal fenyegettek, hogy elvágják a Kaiserslauternból a Rajnához vezető utat.


86. SZÉKELY HUSZÁR A XVIII. SZÁZADBAN.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[527]


Dévay mind ez ideig rendületlenűl megmaradt Kaiserslautern mellett, hogy a Mészáros-hadtest visszavonulását fedezze, de ekkor maga is kényszerűlt a hátrálásra (június 8). Megindúlt tehát a vele levő székely huszárezreddel, a Gyulai féle önkéntesekkel és Branováczky-szerbjeivel. Azalatt az ellenség titkon a hegyeken át már hátába kerűlt, s mikor ő Dürkheimnél a síkságra ért, rá is támadt, de szerencsésen visszaveretett. Így Dévay éjjelre Oggersheim felé mintegy feleúton egy híd mögött fedett állásban helyezkedhetett el dandárával.[528]

Másnap reggel a francziák újból erősen támadtak, de Dévay egy székely huszárosztaggal, egy O’Donell zászlóaljjal s a Branováczky-szerbekkel bátran visszaverte őket, s így nagy fáradalmak után végre Oggersheimbe ért[529] (június 9).

A mint ideérkezett, át kellett vennie az egész hadtest parancsnokságát Mészárostól[530], kinek a hadvezetőségtől (akkor még Wurmsertől) június 9-én érkezett parancs szerint csapatai egy részével Olaszországba kellett indúlnia (Wurmserrel együtt); a többit Dévaynak kellett átadnia.

A Dévay kezén maradt hadosztály még mindig elég számottevő volt: 2 zászlóalj Grossherzog Toscana, 1 zászlóalj Salzburgi, 12 század Grün Laudon, 6 század Lobkowitz-svalizsér, 6 század székely huszár, ezekhez még egyelőre az Eszterházy Antal-ezred és 1 zászlóalj Jellachich-gyalogos. A vett parancs szerint e csapatokkal Oggersheim és Frankenthal községeket kellett az ellenség ellen megvédenie; a három magyar zászlóalj azonban (két Eszterházy és egy Jellachich) június 12-ig bezárólag Mannheim alatt maradt s részben a vár előtt a túlsó parton Mundenheim falu mellett levő elősánczokban való munkákra volt fogandó, részben pedig tartalékúl szolgált. Június 13-án azonban e magyar ezredek is Olaszországba voltak indítandók. Egyebekben Dévay ezentúl Petrasch altábornagy parancsa alá helyeztetett.[531]

Az átadás megtörténvén, Mészáros még aznap átkelt a Rajnán, hogy az úti előkészületeket megtegye.[532]

Azalatt az ellenség támadása mind fenyegetőbbé vált. Június 13-iki kelettel a mannheimi főhadiszállásról rendelet érkezik Petrasch altábornagyhoz, mely szerint: «Sztáray altábornagy úr csatolt jelentéséhez képest valószínű, hogy az ellenség előörseinket támadni szándékozik. A parancsnokló tábornagy úr ő Excellentiája [még mindig Wurmser] meghagyta nekem, hogy Nagyméltóságodat erről értesítsem s felkérjem, hogy ezt közölje Dévay tábornok úrral s egyben utasítsa, hogy a mennyiben ő maga meg nem támadtatnék, a Flötzbachon inneni területen segítséget nyújtson («die Hände bieten zu wollen») Sztáray altábornagy úrnak. Mindenesetre azonban kívánja ő Excellentiája, hogy Nagyméltóságod a mundenheimi sánczművet egy divizió gyalogsággal megrakja s ágyúkkal is felszerelje, hogy szükség esetén használni lehessen. A lovasság már napkelte előtt nyergeljen, s ezután is egy része éjjel-nappal készenlétben álljon».[533]

Másnap, június 14-én, a várt támadás be is következett. Lefolyásáról Wurmser a következő napon (június 15) Mannheimből a következő jelentést küldte Károly főherczegnek:

«Már elébb alázatosan jelentettem Császári Fenségednek, hogy kényszerűlve voltam a Mannheim előtti síkon még egy hadtestet állítani fel Maudach és Ringenheim [534] között abból a czélból, hogy Mundenheim falu előtt a még szükséges sánczmunkákat elvégeztethessem s ezt a munkát fedezhessem.»

«A mióta ez a munka folyik, a szembenálló ellenség erősítéseket vont magához s 10-én és 12-ikén a Rehbach és Flötzbach mentén felállított előörseink állását kikémleltette, mialatt kisebb lovascsatározások is folytak, mindkét részről csekély veszteséggel.»

«13-ikán az ellenség erős gyalogsággal megszállotta a mi előörslánczunkkal szemben Assenheim, Hochdorf és Kronau helységeket s tekintélyes lovasságot gyűjtött össze a Deidesheim és Niederkirchen közötti táborban.»

«Sztáray altábornagy és Dévay tábornok ehhez képest előörseink egész vonalán készen álltak a támadásra, mely 14-ikén reggel napkeltekor be is következett. Az ellenség támadásainak a leghathatósabb ellenállást fejtették ki és Sztáray gróf altábornagy megtartotta Maudach és Ringenheim közötti állását, úgy a mint Dévay tábornok is Oggersheim melletti táborhelyét, a nélkűl hogy a túlerőben levő ellenség őket hátrálásra kényszeríthette volna. Az ellenség rövid időre hatalmába ejtette ugyan Frankenthalt [Oggersheimtől északra], de Dévay ott megtámadta, kiűzte s még egy század gránátosát is foglyúl ejtette.»[535]

Dévay maga ez ütközetről a következőket mondja önéletrajzában:

«Azalatt másnap az ellenséget, ki engem és Sztáray generálist megtámadt, oly szerencsével űztük vissza, hogy ugyanez alkalommal egy egész válogatott zászlóalját több könnyű lovasával együtt fogságba ejtettem; ezután azonban felsőbb parancsra vonalaink mögé vissza kellett vonúlnunk.»[536]

Mivel attól lehetett tartani, hogy az ellenség másnap támadását megismétli, Wurmser e napon meghagyta a Rajnán már átkelt Mészárosnak, hogy a parancsa alatt maradt csapatokból a rendelet vétele után rögtön küldjön egy osztag Ferdinánd-huszárt erősítésűl Sztáray altábornagynak.[537]

A támadás e napon meg is ismétlődött. A francziák erős hadosztályokkal nyomúltak előre s előörseinket visszavetették a fővonalig. Különösen heves lett a támadás a mundenheimi sánczok körűl, a melyek előtt az ellenség megszállotta a Sztáray által védett Maudach és Rheingönheim falvakat. Egyúttal a Dévay által elfoglalt Oggersheim felé is támadott, de innen lovas ellentámadással és jól irányzott ágyútűzzel visszavettetett.[538] Dévay előadása szerint: «az ellenség itt újból megtámadott, kit azonban végűl is serényen visszaűztünk.»[539]


87. Gróf Sztáray Antal altábornagy.
(Eredetije a Szépművészeti Múzeumban.)[540]


Miután egyrészt a mundenheimi sánczok már elegendőkép megerősíttettek, másrészt pedig az ellenség túlerővel szorongatta csapatainkat, a következő napon a Rajnán túl levő összes haderő átkelt a folyón, s a főhadiszállás a túlsó parton Mannheim alatt fekvő Schwetzingenbe helyeztetett át.[541] Petrasch altábornagy azonban Dévayval együtt egyelőre a mundenheimi sáncz őrizetére rendeltetett.[542]

Ezeket így elrendezvén, június 18-ikán Wurmser Mészáros altábornagygyal együtt elindúlt az olaszországi harcztérre. A főparancsot most gróf Latour táborszernagy vette át, kinek ezentúl Károly főherczeg utasításai szerint kellett eljárnia: bátor és becsületes katona, ki azonban régi hagyományokon nevelkedve, nem mindig volt képes kellően megérteni a Károly által követett modern stratégiai elveket.[543] A vele szemben álló Moreau így sokszor túljárt az eszén s mindjárt parancsnoksága első napjaiban a legválságosabb helyzetbe sodorta azzal, hogy egészen váratlanúl átkelt egész seregével a Rajnán, a hol eleinte legkevésbé gondolták: Strassburgnál. [A következőkre nézve lásd a 279. lapon közölt térképet.]

*

Moreau ugyanis, miután az egész osztrák-magyar sereg átkelt Mannheimnél, június 20-ikán újabb támadást intéztetett a mundenheimi elősáncz ellen, azt a látszatot keltve, mintha itt akarná kierőszakolni a Rajnán való átkelést. Azalatt azonban titkon már mindent előkészített volt arra, hogy Strassburggal szemben, Kehlnél szállítsa át összes seregét a túlsó partra. A mint Mannheim alatt a támadás véget ért, az itt levő összes csapatokat még az éjjel sietve Strassburg felé irányította. Harmadnapra (június 23) már az egész átkelő sereg – 27.500 ember – együtt volt e ponton, és összesen 99 jármű állott készen az átszállításra. Éjfél után fél kettőre megkezdődött az átkelés (június 24) s csakhamar 2500 franczia állott a túlparton. Zsákmányúl ejtve az ott felállított nehány ágyúüteget s megszalasztva a sváb csapatokból álló gyenge helyőrséget, csakhamar elfoglalták Kehl erődjét s azonnal megindúlt a hídépítés: másnap délelőttre már készen állott a híd s június 25-ikén az egész támadó sereg átkelt a túlsó partra.[544]

A sikerűlt átkelés híre óriási riadalmat okozott a felsőrajnai sereg szétszórt hadállásaiban. A tapasztalt Wurmser már nem volt ott; Károly főherczeg, ki azalatt Jourdant Wetzlarnál döntően megverte, a francziák üldözésével volt elfoglalva; az új parancsnok, Latour táborszernagy, még nem kapta meg utasításait. A fenyegetett ponthoz közel állomásozó tábornokok zavarukban elmulasztották a kedvező pillanatot az átkelés meggátlására, a mi 24-ikén este, mikor a híd még nem volt készen, még sikerrel járhatott volna; ehelyett erősítésekért küldtek. Mire ezek megjöttek, már késő volt; a támadó sereg már a túlparton sorakozott. A közelebb levő Sztáray Antal gróf és Fürstenberg Károly herczeg altábornagyok még június 27-ikén is csak 3000 embert gyűjtöttek össze, a kikhez még 8000 főnyi sváb segédcsapatok is járúltak.[545] Sztáray Antal maga is csak 22-ikén kapott parancsot, hogy Renchenbe menjen a Kehlnél való esetleges átkelés megakadályozására; mikorra odaérhetett, franczia részről az összes előkészületek már végre voltak hajtva.[546]

Még aznap, mikor a támadó sereg zöme átkelt a Rajnán, Dévay tábornok is parancsot vett, hogy 3 osztag székely huszárral, 3 lovassági ágyúval és egy taraczkkal erőltetett gyorsmenetekben Sztáray segítségére siessen, hogy Kehlnél a franczia sereg előnyomulását feltartóztathassa.[547]

Dévay ekkor már nem volt a mundenheimi sánczokban; alább részletesen ismertetett útirányából ítélve, ekkor már Karlsruhe táján lehetett. Hiteles forrásunk szerint június 26-ikán napkeltekor útnak indúlva – az egész székely huszárezreddel, egy osztag Ferdinánd-huszárral s egy ezred német nehéz lovassal[548] – Kuppenheim, Oos, Steinbach és Bühl községeken át estére Niederachernbe érkezett, a hol meg akart hálni.[549] Alighogy ideért, már megjött Sztáraynak eléje küldött parancsőrtiszte azzal a hírrel, hogy az altábornagyot már reggel óta szorongatja az ellenség, kinek igen csekély erejével nem tud ellenállani: nincs vele több mint a Wenkheim-ezred 3 százada, 2 szerb század és 4 század bajor-pfalzi katona; az ellenség száma meg egyre szaporodik. Felhívja hát Dévayt, hogy a legnagyobb sietséggel igyekezzék hozzá csatlakozni.[550]

Dévay a hosszú úttól elcsigázott csapatával rögtön nem indúlhatott. Másnap (június 27-ikén) estére ért csak Renchenig, a hol már állott a csata. Az ellenség már a helységig nyomúlt és kétségtelenűl el is foglalta volna, ha Dévay a már hátráló Sztáray-féle csapatoknak segítségére nem siet egy osztag huszárral és két lovassági ágyújával. A küzdelem rögtön megújult s a két ágyú kartácstüze oly hathatósan működött, hogy az ellenséget nemcsak feltartóztatta a további előnyomulásban, hanem még vissza is szorította előbbi állásaiba.[551]

Dévay maga így emlékezik meg önéletrajzában ekkori szerepléséről:

«Nehány nap múlva [a Mannheim alatt folyt ütközetek után], a mikor Moreau generális Kehlnél seregeit erőszakkal átvezette a Rajnán, én azonnal a főherczeg Ferdinánd-huszárok egy osztagával, a székely huszárok egész ezredével s egy német nehéz lovasezreddel Kehl felé rendeltettem; – de már későn: az ellenség legnagyobb része ugyanis akkorra már átkelt a Rajnán. Mégis Sztáray generális rendeletéből Renchen mellett előrenyomuló csapatait megtámadtam és szerencsésen meg is futamítottam.»[552]

A Dévay által hozott segítség azonban még mindig nem bizonyúlt elegendőnek a sokszoros túlerőben levő ellenség további sikeres feltartóztatására. Újabb csapatok meg nem jöttek. Ott voltak ugyan még közelben a Condé herczeg franczia csapatai; – de a fő segítséget dél felől lehetett volna várni, a hol Breisgauban ott állott Fröhlich altábornagy az ő nyolczezer emberével. Másnap (június 28-ikán) hajnalban Sztáray és Dévay végiglovagoltak az előörsvonalon, hogy e tekintetben bizonyosságot szerezzenek. Sajnos, arról kellett meggyőződniök, hogy az ellenség már megszállotta a délre vezető utak csomópontját, Offenburgot s ezzel a Frölichhel való összeköttetést elvágta.[553] Magukra hagyatva kellett tehát az egész franczia sereg rohamát kiállani, mely még aznap be is következett. Hogy az ütközet nem vált teljes katasztrófává, s utána még elég jó rendben lehetett visszavonúlni, az ismét Dévay érdeme volt, a miért Sztáray altábornagy a csata lefolyásáról írt jelentésében teljes elismeréssel is adózik a vitéz tábornoknak. E jelentésből kiemeljük a következő részleteket:

«28-ikán napkeltekor az ellenség egy igen erős hadoszloppal Oberkirchen tájára vonúlt [a Renchen völgye kijáratánál]. Dévay tábornok úr a síkságon nyolcz század székely huszárral, egy osztag Ferdinánd-huszárral s egy század Cavanagh-vértessel a tömegesen előrenyomúló ellenséget leirhatatlan vitézséggel [«mit einer unbeschreiblichen Herzhastigkeit»] egészen délutáni négy óráig feltartóztatta, sőt többször közéje vágott, a mely alkalommal a székely huszárok élén Bora ezredes, Dániel alezredes és gróf Lázár kapitány, továbbá a Ferdinánd-huszárok élén Mecséry kapitány, Kovács őrnagy és báró Szepessy főhadnagy szárnysegéd a vezetésük alatt álló huszárokkal különösen kitűntek. Az ellenséget tetemes veszteségével háromszor is visszavetették, egészen Urloffen községig és mintegy száz emberét elfogták.»

«A míg Dévay báró tábornok úr ily csekélyszámú haddal megállotta helyét az oly nagyszámú ellenség ellen, a francziák a Renchen mögött levő, csak kevésszámú csapattal gyöngén megszállott erdőt egy lovas különítménynyel elfoglalták s ezzel megkerűlték elül harczoló csapatainkat, a miből természetesen elkerülhetetlen szétzüllés (Deroute) támadt.»[554]

Károly főherczeg az 1796. évi hadjárat általa megírt történetében e csata leírásánál ugyan név szerint nem említi Dévayt, de szintén dícsérőleg emeli ki az «osztrák lovasság» vitézségét: «június 28-ikán – úgymond – a francziák előrenyomúltak. Második hadoszlopuk négyszer is megkísérelte, hogy a síkságba kiérjen («debouchiren»), de az osztrák lovasság mindannyiszor meghiusította kísérletét. A jobbszárnyon azonban Desaix tábornok felhasználta a kedvező alkalmat, hogy több csapat lovasságot az osztrák lovasság oldalában küldjön, a mely még mindig feltartóztatta a második franczia hadoszlopot a síkságra való jutásban. Az osztrákok közt ezáltal zavar támadt.»[555]

Dévay maga a következőkben említi a rencheni ütközetben való szereplését:

«Ámde ez az egész munka [t. i. a megelőző napi győzelem] hiábavaló volt, mert másnapra maga Moreau generális egész seregével ránk támadt; és ámbár egészen délig [Sztáray szerint délután négy óráig] az ellenséget valamennyire feltartóztattuk, – a mely alkalommal magam is köröskörűl bekeríttetvén, csak kivont karddal tudtam magamnak utat vágni – akkora sokaságnak mégsem voltunk képesek ellenállani, s azon éjjel és a következő napon egészen Kuppenheimig vonúltunk vissza.»[556]


88. A rencheni és malschi ütközet színtere.[557]

A csatában Buday huszárszázados osztaga élén vitézűl harczolva számos sebet kapott s a francziák fogságába kerűlt;[558] vele együtt fogságba estek Székely Sándor, Lázár és Gelb tisztek.[559] Az ütközetet követő napon Dévay bajtársi gondoskodással Vlasits kapitányt hírvivőűl küldte a győztes franczia táborba, hogy a fogoly tisztek részére emberséges bánásmódot eszközöljön ki. Vlasits sikerrel járt el küldetésében s a következő napon (június 30.) a franczia táborból visszatérve írásbeli jelentéssel számolt be útjának eredményéről. E minden ízében érdekes, világos előadásával s eleven és korrekt német stílusával klasszikusnak mondható jelentést itt egész terjedelmében adjuk.

Vlasits kapitány jelentése Dévay generálishoz.

«Inspachon [Önsbachon] túl akadtam az ellenséges csapatokra, a melyek a 6. sz. dragonyosezredből valók voltak. Ezek Renchenbe vezettek Dessé [Desaix] tábornoknak, az előörscsapatok parancsnokának főhadiszállására, a ki azonban maga távol volt Moreau fővezér főhadiszállásán, Offenburgban. Így a tábornok főszárnysegéde vette át irataimat («meine Depechen») s késztetve meghívott («nötigte mich»), hogy még más tisztekkel együtt nála ebédeljek. A tisztek igen barátságosan viselkedtek s poharazás közben beszédesek lettek, miközben egészen véletlenűl megtudtam, hogy Moreau Renchenbe fog jönni s este felé az egész tábor megindúl. Odamenet sok ágyúzást hallottam; nekem úgy tetszett, hogy Freiburg [im Breisgau] felől hangzik. Az ellenséges tisztek elmondták nekem, hogy Condé herczeg a sváb csapatokkal együtt a Kinzig völgyén vonúlt vissza [a Schwarzwaldba]; csapatai azonban legkevésbé sem viselkednek derekasan. Panaszt emeltek azért, hogy a Cavanagh-vértesek a három összecsapásban a francziák közűl többet elfogván, a foglyokat utóbb lekaszabolták; s felkértek engem, jelentsem Méltóságodnak, hogy ily eljárásnak jövőre elejét vegye, nehogy ők megtorlásra kényszerűljenek.»

«Első kérdésük és legforróbb vágyuk a békét illette, melyet nagyon ohajtanak, a mire nézve ellenmondást sem akarnak tűrni.»

«Ma a 6. számú huszárezredük Renchenbe érkezett s az én szemem előtt indúlt tovább; úgy látszott, a hegység felé vette útját.»

«A mennyire az ellenséges tiszteket hallja az ember, a francziák nagyon erősek s még naponkint újabb csapatokat kapnak.»

«A mint mondják, a Gyulay-féle szabadcsapat legnagyobb része fogságba kerűlt.»

«Az utolsó, 28-iki összecsapásról szólva rendkivűl dicsérték lovasságunkat, a mely hallatlan s részben szerencsés támadásokat intézett erdők ellen, s a melynek parancsnokai minden elképzelhető képességet és találékonyságot tanusítottak s méltó és belátásos tábornokoknak bizonyúltak.»

«Mondták még azt is, hogy Kehl elfoglalásánál a sváb csapatok derekasan viselkedtek.»

«A fogságba esett tisztek valamennyien Strassburgban vannak s mindenfelől azt a biztosítást nyertem, hogy a velük való bánásban semmi híja nem lesz bárminek, a mit csak az emberiesség megkívánhat.»

«Sinzheim [Baden mellett], 1796 június 30.»

«Vlásits (így) s. k.
lovaskapitány.[560]

Vlasits e jelentéséhez mellékletűl csatolta Desaix tábornok főszárnysegédének Dévay írásbeli megkeresésére adott válaszát, a mely szintén fennmaradt és typikusan érdekes tartalmánál fogva megérdemli szószerinti közlését. Ez irat következőleg hangzik.

«A rencheni főhadiszálláson, a Franczia köztársaság 4-ik évében, Messidor 12-ikén.

Boulland főszárnysegéd Devaÿ vezérőrnagy úrnak.

Tábornok Úr,

«Desaix tábornok távollétében én vettem át a levelet, melyet hozzá intézni méltóztatott Buday, Székely Sándor, Lázár és Gelb urak ügyében, kik a Messidor 10-iki (a régi naptár szerint június 28-iki) összecsapásnál hadifoglyokká lettek. Biztos lehet, Tábornok úr, hogy ezek az urak mind abban a segélyben részesűltek, a mit az emberiesség megkíván; sebeik meg fognak vizsgáltatni, a miről Önt értesíteni fogjuk, és a lehető legjobb ápolásban fognak részesűlni. Ön egész biztossággal hozzájuk juttathat mindent, a mire hite szerint csak szükségük lehet: sürgősen meg fogjuk nekik küldeni.»

Tisztelettel vagyok, Tábornok úr,

Boulland,
főszárnysegéd.[561]

*

Mialatt ez üzenetváltások folytak, már megkezdődött Sztáray és Dévay visszavonulása erősen megtizedelt és részben szétszórt csapataikkal. A Rajna völgyén északra vonúltak Mannheim felé, hogy ott a sereg többi részeivel egyesűlve még egyszer kedvezőbb esélyek mellett vehessék fel a küzdelmet Moreau seregével, a ki szerencsére nem használta ki teljes gyorsasággal a rencheni győzelmet, s lassú előnyomulásával időt engedett a vert seregnek, hogy magát ismét rendbe szedje.

Az ütközetet követő napon (jún. 29.) Dévay már Baden mellé Sinzheimbe ért dandárával, a honnan jelentést tett Latour táborszernagynak a csata után bekövetkezett további fejleményekről. Jelentéséből megtudjuk, hogy a rencheni csatában Oberkirchenből a Rench patak mentén a hegységbe szorított Wenkheim-zászlóalj és egy szakasz vértes sorsáért nem kell aggódni, mert azok a hegyeken át már szerencsésen visszakerűltek és csatlakoztak; a Renchennél szétugrasztott gyalogságot pedig Szentkereszty lovaskapitány vette fel, a ki Dévay balszárnyát fedezte. Az előörsöket Dévay már Steinbach táján teljesen elrendezte s összekötötte Canisius tábornok előörseivel. Az ellenséghez legközelebb eső Bühlt nem szállotta meg előörseivel, hogy azokat ne tegye ki hirtelen támadásnak, de e pontot erős őrjáratokkal biztosította. Az ellenség eddig csak gyönge őrjáratokat küldött egészen Sasbachig s Dévay vélekedése szerint ott csak figyelő hadtestet akar meghagyni és seregének nagyobb részével a hegyeken át akar kerűlni.[562] Különben ő már az előző napon kémet küldött, hogy megbízható híreket kapjon úgy a sváb, mint a franczia (emigráns) segédcsapatok hollétéről és állapotáról.[563]


89. Ferencz császár és magyar király névaláírása.[564]


Másnap (jún. 30.) Dévay még mindig Baden mellett Sinzheimben áll s onnan újabb jelentést küld Latournak, mely szerint a szétugrasztott ezredek legénységét Borával, a székely huszárok ezredesével már egybegyűjtette és Rastadt felé a táborhelyűl kijelölt Kuppenheimbe indította. Az ő parancsa alatt áll még a székely huszárezred, 3 osztag Ferdinánd-huszár és egy zászlóalj székely gyalogság; Oos falu felé levő előörseinél táborozik még Teschner őrnagy alatt a Wenkheim-zászlóalj nehány összeverődött százada. A D’Alton-ezred két százada, melyek szintén ott voltak Renchennél, valamint a gróf Gyulai szabadcsapat teljesen visszahúzódtak, hogy rendbe szedjék magukat; az utóbbiakra pedig nagy szüksége volna, hogy balról a hegységeket velük megszállathassa.[565]

Harmadnapra, július 1-én, Dévay ugyanonnan igen fontos hírrel szolgál Latournak. A francziáknak egyik hadteste ugyanis Kehllel szemben azzal próbálkozott, hogy onnan délnyugatra a Kinzig folyó völgye mentén hatoljon a Schwarzwaldba és azon át eléje kerüljön a visszavonuló seregnek; azonban – a mint Dévay kiküldött kéme hírűl hozta – ott a schwarzwaldi parasztok csapatokba verődve heves puskatűzzel s a hegyekről nagy szikladarabok legörgetésével annyira feltartóztatták, hogy tegnap (június 30) estéig még Schwarzenbergig[566] sem tudtak előnyomúlni. A Condé csapatai is hír szerint naponként összecsapnak az ellenséggel.[567] Július 2-án pedig arról értesíti Latourt, hogy Moreau már Renchenbe tette át hadiszállását [Offenburgból].[568]

Dévaynak eme jelentései a legnagyobb fontossággal bírtak a hadjárat további menetére. Latour táborszernagy, a ki akkor már Rastadt mögött Muggensturmnál tartotta főhadiszállását, hol a további védelemre megtette az előkészületeket, július 2-án a következő elismerő és buzdító szavakkal válaszol Dévaynak: «Köszönöm a mai kelettel ide bejelentett híreket. Tábornok úr nem vehet magának elég fáradságot, hogy mindarról, a mi az ellenségnél történik, mennél sürgősebb értesülést szerezzen. Ezért Offenburgba és Kelhbe is kémeket kell küldeni, kiket minden eshetőségre jól kell kitanítani.»[569]

Azalatt azonban Latour más oldalról hírt vett, hogy az ellenség a Kinzig és Rench völgyeiben már a Schwarzwald szivében fekvő Freudenstadtig érkezett s onnan a Murg völgyén lefelé hatolva azzal fenyeget, hogy a visszavonuló Dévay-utóvéd elé kerülve, annak útját elállja. Még ugyanaz nap értesíti Dévayt:

«Freudenstadt megszállása következtében szükségessé válik, hogy tábornok úr eddig Baden felé elhelyezett bal előörs-szárnyát Steinbachból és Bühlből a hegység felé tolja előre Forbach irányában [a Murg völgyében], a már ottan levő Le-Loup-vadászok támogatására, a kikkel összeköttetésbe kell lépnie.»[570]

A következő napon, július 3-án, a francziák már egészen közel vannak; Dévay jelenti, hogy már Bühlön innen állottak fel számos erős hadosztályban s támadásuk még aznapra várható. Latour még ugyanaz nap három század erősítést küld Dévaynak, hogy a badeni völgyön át Gernsbachig a Murg völgyébe küldje az onnan esetleg hátba támadó ellenség feltartóztatására.[571] De még ugyanaz nap utasítja Dévayt, hogy a sereg zöméhez közelebb húzódjék, mivel a nála levő gránátos zászlóaljakból további erősítéseket nem adhat, s magának is be kell várnia Károly főherczeget, a ki erős segédhaddal már személyesen közeledik segítségére.[572]

A túlerő elől csakugyan már másnap hátrálni kellett Dévaynak. Az ellenség július 4-én hevesen támadta az előörsöket; a Wenkheim-zászlóalj két századát csaknem teljesen megsemmisítette; a szerb csapatok is sokat szenvedtek, s a három osztag székely huszár csaknem feleszámra olvadt. Dévay tábornok azonban «mint régi tapasztalt huszár s a hadviseléshez értő katona» («als ein alter geübter Husar und Kriegs-Verständiger») huszárait leszállította lovaikról, s ezeket egymáshoz pányváztatta; a huszárok pedig kezükben a karabélylyal egész az éj beálltáig gyalog csatározva feltartóztatták az ellenséget. Így még elég szerencsésen eljuthatott Kuppenheimig.[573]

Július 5-én Dévayt tehát már Kuppenheimnél találjuk, a honnan jelenti Latournak, hogy az előörsöket parancs szerint már újra elrendezte, összeköttetésbe hozta Fürstenberg herczeg dandárával s a hegyek felé is előretolta. Az ellenség azonban már egészen közel van; lovassága a síkságon nyomúl előre, de eddig még csak jelentéktelen előcsatározás folyik.[574] Miután azonban az ellenség a hegységből a Murg völgye mentén is előtört, az előcsatározásból komoly ütközet fejlődött s a francziák Kuppenheimet is elfoglalták.

Másnap (július 6) Dévay már visszavonúlt; előörscsapatával Malschnál áll, északra Kuppenheimtől. Itt keresi fel Beaupuy franczia tábornok szárnysegéde, a ki üzenetet hoz Latournak az ellentáborból. Dévay átveszi az általa hozott levelet, tovább is küldi, de kísérő jelentésében egyben figyelmezteti Latourt, hogy vélekedése szerint az üzenet nem fontos, s a küldöncz inkább csak kémkedés czéljából jött.–[575]

Ekkor már megérkezett volt a veszélyeztetett felsőrajnai sereghez Károly főherczeg főparancsnok, ki Moreau átkelésének hírére, melyet június 26-án tudott meg, azonnal abbahagyta a Wetzlarnál (június 15-ikén) vereséget szenvedett Jourdan további üldözését s az alsórajnai seregtől elvont tetemes segédhaddal, Hotze altábornagy hadtestével, – 15 gyalogos zászlóaljjal és 20 lovasszázaddal – sietve indúlt Latour segítségére. Az éleseszű ifjú fővezér már teljesen tisztában volt Moreau tulajdonképeni tervével, mely kétségtelenűl az volt, hogy a Schwarzwaldon át a Duna völgye felé nyomúljon s egész seregével Ausztria és Bécs ellen támadjon, mely akkor teljesen védetlen volt. Minden áron eléje kellett hát kerűlnie. De mivel az ellenség már előnyben volt azzal, hogy seregének jelentékeny része máris a Schwarzwald szívében járt, előbb egy erélyes támadással arra kellett kényszerítenie, hogy seregével visszajöjjön a Rajna völgyébe. A főherczeg kezdettől fogva el volt határozva arra, hogy bármily kimenetelű is legyen az ellenségre kényszerített ütközet, utána rögtön átmegy a hegységen a Duna felé, eléje vágva Moreaunak; s mivel a déli átjárókat már a francziák tartották elfoglalva, a Stuttgart felé vezető északi hegyi úton akart eléje kerűlni.

E tervhez képest tette meg további intézkedéseit. Segédhadával július 2-án már Mannheimtől délre Schwetzingenig érkezett s onnan is tovább vonúlva július 5-ikén egyesűlt Latour seregével s átvette a közvetlen főparancsnokságot.[576] A francziák akkor már, mint az előzőkből láttuk, úgy a Rajna síkságán, mint a Murg völgye felől erősen szorongatták Latour seregét, melynek az nap már Kuppenheimen túl kellett visszavonúlnia. Láttuk, hogy július 6-án már Dévay is Malschig húzódott vissza előörseivel; a fősereg pedig mögötte Mühlburg és Ettingen között zárta el a Rajna völgyét.[577]

Most mind a két fővezér – Károly főherczeg és Moreau – döntő ütközetre készűlt. Július 6., 7. és 8. napja előkészületekben telt el. Így Károly főherczeg időt nyert arra, hogy tervéhez képest a szász segédcsapatokat s még néhány gyalogzászlóaljat és lovasszázadot előre küldjön Stuttgart felé egészen Pforzheimig az előre kijelölt útvonal biztosítására.[578] Ugyanez nap Dévay tábornok parancsot vett, hogy a balszárny biztosítására Malschtól északra Oberweier községnél foglaljon állást;[579] egyidejűleg Canisius tábornokkal együtt az előhad élére rendeltetvén, Latour kijelölte a parancsa alá adandó csapatokat.[580] Ezt az intézkedést azonban a főherczeg másnap megváltoztatta. A 9-ére megállapított csatarend szerint a balszárnynak Kaim tábornok alatt a hegységben az Alb folyó völgyében kellett előnyomúlnia; a centrumnak Sztáray alatt a hegység szélén Malsch és Kuppenheim felé; a jobbszárnynak Latour alatt a Rajna mellett. Dévay tábornok a Sztáray alatt álló centrum előhadának élére állíttatott, elég jelentékeny haderővel: 7 század Ferdinánd-huszárral és 6 század Kinszky-svalizsérrel, továbbá mintegy 5 zászlóalj gyalogsággal (2 Pellegrini-, 1 Splényi-, 1 székely és 2/3 szerb zászlóalj).[581]

*

Július 9-én ment végbe a mindkét részről keresett döntő ütközet, melyet a csata középpontjába eső helységről malschi csatának neveznek. A támadást a francziák kezdték. Centrumuk Desaix tábornok alatt Sztáray centruma ellen támadt s Dévay előörseit túlerejével csakhamar kiszorította Malschból. A mint azonban Dévay az előhaddal maga is odaért, a francziákat visszakergette Malschból a falu mögött emelkedő dombig. Miután azonban az ellenség erősítéseket kapott, a harcz megújúlt s megint erős küzdelem folyt e fontos középállás birtokáért. A francziák a falut még kétszer elfoglalták, de mindannyiszor kiverettek s mikor az egész Sztáray-centrum akczióba lépett s a Rajna síksága felől Latour lovasságától is támogatást nyert, végleg visszavonúltak a Malschtól délre elterülő erdőségbe. Ezalatt a jobbszárny is előrenyomúlt s az ellenséget Rastattig űzte vissza. E két vonalon hát teljes volt a győzelem. Azonban a hegyek közt a francziák elé küldött Kaim tábornok teljes vereséget szenvedett; egy egész gránátos zászlóalja fogságba kerűlt és így kénytelen volt Pforzheim felé menekűlni, a hol már ott állottak Károly főherczeg előre küldött előcsapatai. Moreau így ura maradt a Schwarzwaldnak s így Károly főherczegnek nem volt veszíteni való ideje, ha mégis meg akarta előzni a Duna felső völgyében; ezért már a csatát követő napon, július 10-én reggel 8 órakor megindúlt s erőltetett gyorsmenetekben Durlachon át a Pfinzbach völgyébe kerűlve Pforzheimbe sietett.[582] Itt egyesűlt a már 7-én előre küldött csapatokkal és Kaim tábornokkal, ki a szétugrasztott balszárnynyal a vereség után parancs szerint szintén idetartott. A sereg most itt egy hétig megpihent, rendezkedett és előkészűlt a további hadműveletekre. Ez idő alatt a főherczeg-hadvezér már teljesen megállapodott további haditervében, melynek lényege abban állott, hogy kisebb számú seregével egyelőre döntő ütközetbe nem bocsátkozik, hanem az ellenséget apró csatározásokkal feltartóztatva lassankint visszavonúl Moreau előtt keletre, az osztrák határ felé. Hasonló eljárásra adott parancsot Wartensleben táborszernagynak, a kit távozásakor az alsórajnai sereg élére állított Jourdan ellen. Miután a főherczeg és az általa elvont seregrész távozásával ez a sereg is megfogyatkozott, Jourdan túlereje előtt már szintén visszavonulóban volt a Majna felé. Most ennek a seregnek úgy kellett a visszavonulást intéznie, hogy mennél közelebb jusson a főherczeg seregéhez. Mikor aztán már csaknem összeértek, – így tervezte – akkor hirtelen egyesíti a két sereget s egyesűlt erővel és számbeli túlsúlylyal először Jourdant, azután Moreaut támadja meg, a győzelemre való biztos kilátással.[583]


90. Gyalogos a Nádasdy-ezredből.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[584]


E geniális terv kivitelében kezdettől fogva fontos szerep jutott Dévay tábornoknak, a ki már a malschi csatában is az ütközet középpontjában állott s azon a ponton diadallal állotta meg helyét. A csata után neki jutott az üldöző ellenség feltartóztatásának terhes és veszedelmes feladata az utóhad élén. Ehhez képest a csatát követő napon, július 10-én dandárával utolsónak indúlt Durlachon át Pforzheim felé; de Durlach és Pforzheim között feleúton meg kellett állapodnia a Pfinzbach völgyében, Wilferdingen helységnél, a fősereg által elhagyott táborhely előtt, hogy az ellenség további előnyomulását feltartóztassa, a fősereg mozdulatait eltakarja, s ezáltal időt szerezzen arra, hogy Károly főherczeg Pforzheimnél teljes rendbe szedje csapatait. Az utóhad Dévay alatt három napig (július 10., 11., 12.) itt is maradt; az előörsöket Dévay úgy állította fel, hogy a Pforzheimbe vezető utat magának biztosítsa.[585] Július 11-én innen jelenti a főherczegnek, hogy az ellenség az Enz völgyében Neuburgot már elfoglalta, mikor a mieink oda bemenni akartak, s a közeli Ottenhausenban is erős gyalogsággal áll. Ő maga előörseit délre előretolta Elmendingen, Weiler és Hoch-Wetterbach községekig. Canisius tábornokkal érintkezésben van. Visszavonulás esetére parancsot kér, merre vegye útját.[586] Július 13-án az utóhad tovább vonúlt a wilferdingeni magaslatokon arra a helyre, a hol előzőleg a fősereg táborozott, hogy onnan figyelje az ellenség mozdulatait s hátráltassa előnyomulását; e helyen maradt további három napon át, július 16-áig.[587]

Azalatt Moreau a főherczeg tervei felől való tájékozatlanságában meglehetős sok időt vesztett; végre július 16-án dél felől már közel ért Pforzheimhez és támadással fenyegetett. A főherczeg, tervéhez híven, kitért a támadás elől s július 19-én az Enz völgyén át tovább vonúlt Stuttgart felé. Egyidejűleg Dévay is parancsot vett, hogy a fősereget ez irányban kövesse. Július 17-én tehát ő is megindúlt a hátvéddel a wilferdingeni táborhelyről és Pforzheimen keresztűl az Enz völgyében Enzburgig vonúlt. Ez útjában az ellenség előhada már utólérte a hátvéd utócsapatát s azt zaklatni kezdte; meg is támadta a Ferdinánd-huszárok egyik szakaszát s azt egészen Enzburgig kergette. Itt azonban e huszárcsapat «igazi katonai manővert hajtott végre, – oly szabatosan, mint akár csak a gyakorlótéren»: [588] a csapatot vezető tiszt hirtelen álljt és frontot vezényelt, a karabélyokkal sortüzet adatott az ellenségre, mely eddig egész rendben nyomúlt utánuk. A lövésre a francziák lovai megbokrosodtak; erre a magyar huszárok leejtették a karabélyt s kivont karddal nekivágtak az ellenségnek, húsz emberét elfogták s a többit megfutamították.[589]


91. Vértes a Zeschwitz-ezredből.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[590]


Másnap, július 18-án, Dévay parancsot vett, hogy a Stuttgart melletti Feuerbachig nyomúljon előre. Idejött tehát s a mondott község és Stuttgart között emelkedő magaslaton vett állást. Alighogy ez megtörtént, már az ellenség is mutatkozott; a francziák ugyanis St. Cyr tábornok alatt időközben elfoglalták Stuttgartot, kiverve onnan az osztrák lovaselőörsöt; most onnan Cannstadt felé nyomúltak a főherczeg tábora ellen, mely a Neckar folyón túl Mühlhausennél vett állást. Dévay erre egy osztag karabélyossal és két lovassági ágyúval sietve elfoglalta azt a pontot, a hol az országút Stuttgart felől Cannstadt felé ágazik, s lövetni kezdte a francziákat, kik a cannstadti Neckar-hidat minden áron hatalmukba akarták keríteni. Azonban Dévay ágyúi oly heves tüzelést folytattak ellene s csapataink oly erős ellenállást fejtettek ki, hogy miután halottakban és sebesültekben nagy veszteségeket szenvedett, végre is el kellett állania szándékától. Dévay utóhada erre másnap (július 19.), zavartalanúl és minden akadály nélkül kelhetett át a folyón.[591] Itt végre ismét egyesűlt a fősereggel. [Térkép: 311. l.]

Dévay maga önéletrajzában a malschi csata után ez időpontig végzett dolgairól csak egészen röviden emlékszik meg: «Az utócsapatok vezetésére rendeltetvén – úgymond – a durlachi országúton három napon és három éjszakán át folytonos csatározások és összecsapások közben végre Stuttgartig értem, a hol is ott találtam a főherczeget a sereggel.»[592]

Amint Dévay a főherczeg táborába ért, rögtön parancsot vett, hogy Hotze altábornagy hadtestéhez csatlakozva, dél felé vonúljon a Neckar folyó völgyében, hogy az Ulmhoz vezető utat fedezze. Ez a hadtest tehát már másnap, július 20-ikán, Esslingen és Plochingen között állott fel; Dévay az előhaddal Plochingenig nyomúlt előre.[593] A francziák már a következő napon (július 21) általános támadást kezdtek: északon Taponnier tábornok Cannstadtnál Károly főherczeg ellen, délen Laroche tábornok Esslingennél Hotze ellen. Az egész vonalon heves ütközet fejlődött. Esslingennél az ellenség három rohamot is intézett, de mindannyiszor visszaveretett; végre is Dévay döntötte el a harczot azzal, hogy Plochingennél átkelt a folyón s a francziákat oldalba támadta, mire az ellenség igen nagy veszteségek után kénytelen volt szándékáról lemondani és előbbi állásába visszavonúlni.[594]

A főherczeg (a ki azalatt Cannstadtot szintén megtartotta a francziák ellen) ezzel elérte czélját. Feltartóztatta az ellenséget s biztosította magának a szabad utat a Duna felé, a nélkűl hogy döntő ütközetbe ereszkedett volna. A csatát követő napon (július 22) mind a két hadtest megpihent s előkészűlt a további visszavonulásra. Dévay Plochingennél töltötte a pihenőnapot s itt vette a parancsot egy további fontos küldetésre. Amíg ugyanis most a fősereg egyenest keletre tartott tovább Donauwörth irányában, Dévaynak egy külön hadosztálylyal délnek Ulm felé kellett vonúlnia, hogy az ottan, valamint alább a Dunán Günzburgban és egyebütt felhalmozott készleteket és szállítmányokat a francziák elől biztonságba helyezze.[595]

Július 23-ikán tehát megindúlt a Fils völgye mentén s mintegy 40 kilométernyi út után (csak egyórai pihenővel) a «Geislinger Steig» hágón át Urspringig érkezett különítményével, mely 5 osztag Ferdinánd-huszárból és 4 gyalogos zászlóaljból állott. (Egy székely, egy szlavóniai, egy Toscana s egy Leloup-vadászzászlóaljból.)[596] Onnan másnap (július 24) a Blaubach völgyébe Blaubeuern községig érkezett, Ulm közvetlen közelébe.[597] Ott azután egy időre megállapodott, várva a további parancsokat. Helyzete itt csakhamar válságosra fordúlt; az ellenség már eddig is nyomában volt s július 26-ikán meg is támadta. Itt hát az elszigetelt különítmény nagy veszedelemben forgott, de szerencséjére ép akkor ért Ulm vidékére Fröhlich altábornagy hadteste, mely még a Kehlnél való ellenséges átkelés után elszakadt a főseregtől s most a Schwarzwald déli völgyein át közeledett Condé herczeg emigráns csapataival együtt, hogy a fősereggel egyesűljön. Ez most (július 28-án) segítséget küldött Dévaynak, ki ennek folytán megállhatta helyét.[598] Ő maga önéletrajzában a Stuttgarttól Ulmig vezető útjáról ezeket mondja: «Stuttgart városánál és később folyvást borzasztó veszedelmeknek voltam kitéve; miután azonban egy Gyulai-féle zászlóaljat kaptam segítségűl, mely ez alkalommal valóban nagyon vitézűl viselkedett, terhem valamennyire megkönnyebbűlt. Így aztán az egész úton egészen Ulmig sok foglyot ejtettem és számos császári hadikészletet megmentettem.»[599]

Azalatt Károly főherczeg a fősereggel keletnek vonúlva július 26-ikán a Sváb Jura platójára ért s ezt a természet által meredek hegyoldalakkal várszerűleg megerősített helyet választotta táborhelyűl, Böhmenkirch helység mellett. Moreaut ezzel a legnagyobb zavarba hozta; a franczia fővezér ugyanis eddig Dévay nyomába indúlt Ulm felé; most vissza kellett volna fordúlnia a szűk hegyi úton, hogy a főherczeg ellen fordúlhasson, mi a legnagyobb koczkázattal járt volna, mivel a völgyoldalak meredeksége miatt egész erejét nem fejthette volna ki. Így hát a főherczeg nehány napon át nyugodtan megmaradhatott kitűnően választott helyzetében.[600] [Lásd a térképen, 311. l.]

Mivel e hely megválasztásával épen az volt a czélja, hogy időt nyerjen s az ellenséget mindaddig feltartóztassa, a míg az Ulm és Günzburg között levő raktárak kiüríttetnek,[601] Böhmenkirchből július 31-ikén parancsot küldött Hotze altábornagynak, ki tőle délre épen Urspring előtt állott, hagyja meg Dévaynak, hogy különítményével menjen át Ulmnál a Duna jobb oldalára, bontsa le azon a tájon az összes hidakat s maradjon mindaddig a túlsó parton, míg Fröhlich altábornagy is arra a vidékre ér; akkor aztán, maga mellé véve Gyulay ezredest is, keljen át ismét a baloldalra s ott egyesűljön Fröhlich haderejével.[602]

A vett parancshoz képest a különítmény Dévay parancsa alatt (augusztus 1-én) Ulmon áthaladva átkelt a Dunán s a túlsó parton Osterhausenban vett éjjeli szállást. Az Ulmban levő hadikészletet azonban nem ürítette ki, mivel erre vonatkozólag megkésve vette a parancsot. Úgy látszik, e hibáján kívűl eső mulasztással magára vonta a főherczeg neheztelését, miért is Hotze altábornagy (augusztus 3-án írt jelentésében) kimenti a vitéz tábornokot: «Dévay tábornok úr – úgymond – az állítólag Ulmban levő tüzérségi és gyalogsági fegyverek megsemmisítését elrendelő parancsot csak akkor vette, a mikor már másodszor is átment a Dunán és dandárával a langenaui táborba vonúlt s így lehetetlen volt a meghagyást teljesítenie; azonban Császári Fenséged parancsát sürgősen átküldte Fröhlich altábornagynak, a kinek teljesen módjában áll a dolgot végrehajtani».[603]

Dévay önéletrajzában még évek múlva is kicsendűl a meg nem érdemelt neheztelés fölött érzett bántódása: «Parancsot véve – úgymond – csapataimmal átkeltem a Dunán, s helyembe Fröhlich tábornok úr jött, a kinek szigorúan meghagyatott, hogy Ulm városából az összes hadiszereket elvigye, a mit pontosan végre is hajtott; erre nézve ugyan már elébb én is vettem parancsot, de azt más szükségesebb teendőim miatt végbe nem vihettem, ámbár nagyobb biztosság okáért sok más birodalmi városban ezt is megtettem, a mit ma is bizonyíthatnak».[604]

Másnap (augusztus 2) Dévay a helyébe jött Fröhlichnek újból átengedte a segítségűl kapott Gyulay-zászlóaljat még két más zászlóaljjal együtt, maga pedig a kapott parancs szerint dandára megmaradt részével (egy székely és egy szerb gyalogzászlóaljjal és három osztag Ferdinánd-huszárral) Leipheimnél átkelve visszament a Duna balpartjára és Langenau mellett ütött tábort.[605] (Itt kapta a megkésett parancsot az ulmi hadikészletek kiürítésére, melyet már nem hajthatott végre.)

A vonulóban levő összes csapattestek most Donauwörth felé konvergáltak, hogy az oda szintén útban levő derékhaddal Károly főherczeg alatt egyesűljenek. Az egyesűlésre annyival nagyobb szükség volt, mert időközben a szövetséges német fejedelmek békét kötöttek a franczia köztársasággal, minek következtében a sváb és szász segédcsapatok elhagyták a főherczeget, ki most már Hotze hadtestével együtt közvetlenűl csak 14.000 gyalogos és 11.000 lovas fölött rendelkezett.[606] A főherczegnek az volt a szándéka, hogy Donauwörth táján Moreauval megütközik; – de nem azért, hogy döntést provokáljon, hanem hogy tévedésbe ejtse és időt és módot nyerjen arra, hogy az időközben Jourdan elől ugyancsak Donauwörth tájára vonuló alsórajnai sereggel egyesűlve hirtelen Jourdanra vesse magát.

Dévay mozdulatainak is ebbe az általános haditervbe kellett illeszkedniök. Miután a Dunán átvezető hidakat a francziák elől elrombolta s augusztus 2-ikán visszament a balpartra Langenauig, innen augusztus 3-ikán folytatta útját a Duna mentén Donauwörth irányában s Rammingenig ért, a hol egyesűlt a Hotze altábornagy által részére erősítésűl hátrahagyott csapatokkal: 2 Toscana és 2 Károly főherczeg zászlóaljjal s a Waldeck-dragonyosok 2 osztagával.[607] Egyúttal parancsot vett Hotze altábornagytól, hogy dandárával Gundelfingenig menjen és addig is Riese altábornagy parancsa alá rendelje magát, kitől további utasításait venni fogja.[608]


92. Katonák a Gyulay-ezredből.
(Kotzka rajza után Conti metszete.)[609]


Ez az útja azonban már nem ment símán. Alighogy Rammingenbe ért, megtudta, hogy a helység mögötti dombokon túl Nerenstetten és Dettingen helységeknél már francziák táboroznak.[610]

A mint másnap (aug. 4.) tovább akart vonúlni, a francziák már rá is támadtak, de nemcsak hogy nem bírták útjában feltartóztatni, hanem még tetemes veszteségeket is szenvedtek. E csetepaté lefolyásáról báró Riese altábornagy, Dévay új felettes parancsnoka, még aznap a következő jelentést küldte a főherczegnek:

«Dévay báró tábornok jelentése szerint balszárnya ma reggel 6 órakor Hausen és Lindenau táján megtámadtatván, a nagyszámú ellenséges gyalogság és ágyúk által egészen Lindenau mögé üzetett.»

«Mivel ennek következtében jobbszárnya erősen ki volt téve az ellenségnek, a tábornok úr délelőtt 11 óra felé egészen lassan Stotzingenig vonúlt vissza. Innen kiküldött lovascsapatai aztán újra megtámadták az ellenséget, sokat levágtak és három foglyot ejtettek, a kik legközelebb be fognak küldetni. A foglyok vallomása szerint az ellenséges oldalon Vandamme tábornok a parancsnok, kinek hadereje három féldandárból áll, egyenkint háromezer emberrel és 250 lovas vadászszal, nem számítva a huszárokat, a kik szintén mutatkoztak.»

«Az ütközet déli 1 óráig tartott. Most minden csendes, azonban úgy látszik, hogy az ellenség a jobbszárny ellen vonúl, s lehet, hogy holnap ezt fogja támadni. Hogy tehát erőmet jobban concentráljam, támadás esetén az összes csapatokat vissza fogom vonni s a terep minősége szerint a Brenz patakon innen vagy túl fogom felállítani.»[611]

A visszavonulás másnap, augusztus 5-ikén is tovább folyt. A folyvást előrenyomuló francziák elől Riese altábornagy a Brenz patakon átkelve a Duna mentén Gundelfingenen túl egészen Dillingenig vonúlt vissza.[612] A következő napon (aug. 6) már Dévay is Dillingennél állott s előörsűl Gundelfingennél Mecséry kapitányt helyezte el egy osztag (200 ember) Ferdinánd-huszárral és 50 Leloup-vadászszal.[613] A francziák itt csakhamar szorongatni kezdték az előörsöt s már harmadnapra (aug. 8) nagy erővel megtámadták: «Itt az előörsök között – mondja Dévay önéletrajzában – több összeütközés ment végbe, miután az ellenség egy hadosztálya [a Duhesme-féle divizió) mögöttem vett állást [Hermaringen és Giengen községeknél a Brenz völgyében]. Kevés nap múlva erős csapattal megtámadta Mecséry kapitányt, a ki nekem rögtön jelentést küldött veszedelmes helyzetéről és segítséget kért. A legnagyobb gyorsasággal segítségére is jöttem a főherczeg Ferdinánd-ezred és a Waldeck [dragonyos] ezred két-két osztagával s egy osztag gyalogsággal; s még csak együtt sem volt valamennyi [a gyalogosok nyilván még elmaradhattak] már rátámadtam az ellenség seregére: vissza is űztem Gundelfingen mögött levő táborába, miközben két ágyúját, három szerkocsiját és 2-300 emberét elfogtam. Erről az esetről Riese altábornagy rögtön jelentést tett a főherczegnek.»[614]

Mecséry Dániel kapitány, a ki úgy ez alkalommal, mint a három nap múlva vívott neresheimi csatában annyira kitüntette magát, vitézségeért még ez évben elnyerte a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét.[615]

*

Mikor az osztrák-magyar balszárny s a franczia jobbszárny előcsapatai között az elébb leírt összeütközés végbement, a helyzet már megérett az általános ütközetre. A két sereg egymással szemben már teljesen felvonúlt a Brenz, a Duna és a Wörnitz által körűlzárt dombvidéken, a Sváb Jura keleti nyúlványain. Az osztrák-magyar sereg arczvonala egyenest nyugatnak, a francziáé keletnek fordúlt. Moreau seregének középpontja Neresheim falunál volt. Ezzel szemben állott fel Károly főherczeg seregének centruma Hotze altábornagy alatt; ettől északra Sztáray alatt a jobbszárny, a Wörnitz völgyére támaszkodva; délre a balszárny Riese alatt, Dévay dandárával a Dunára támaszkodva. [Lásd a 303. lapon közölt térképet.]

Károly főherczeg augusztus 11-ikére határozta el az általános támadást. A csataterv szerint a főtámadást az osztrák-magyar centrumnak kellett a franczia hadállás középpontja ellen intéznie; a jobbszárny előhadának északon csak demonstrálnia kellett a franczia balszárny ellen; ellenben délen a Riese és Dévay által vezényelt balszárnynak a Duna és Brenz mentén Gundelfingenen át kellett előnyomúlnia, hogy a franczia jobbszárnyat visszavetve, az ellenséges centrum hátába kerűljön s azt az osztrák centrummal közrefogja.

A csata reggel 7 órakor kezdődött. Az osztrák centrum ugyan előrenyomúlt, de a franczia centrum állását nem bírta megingatni. «Csak a balszárnyon – mondja maga a főherczeg – vívtak ki az osztrákok teljes győzelmet. Riese altábornagy Duhesme tábornokot előbb Mödlingenből [a Duna mellett], majd Giengenből [a Brenz mellett] kiverte. Duhesme nagy bajjal s az osztrák lovasságtól folytonosan üldöztetve, Böhmenkirchen túl egészen Weissensteinig vonúlt vissza. [Légvonalban 40 kilométer távolságra.] Riese két ágyút foglalt el, Oggenhausenig nyomúlt előre [a franczia centrum hátába] s megszállotta Heidenheimet [hol a francziák hadikészlete volt] s könnyű lovassága [Dévay vezénylete alatt] Hausenig és Gerstettenig nyomúlt [Duhesme nyomában]. A franczia seregpodgyász, hadipénztárak és lőszerkocsik a legnagyobb sietséggel menekűltek Heidenheimből Aalenba [20 kilométer távolságra].

A csata sorsát a balszárnynak ez a sikeres támadása döntötte el. Az ütközet délutáni két órára véget ért, mert egyrészt az osztrák centrum nem tudott előrehaladni, másrészt a francziáknak elfogyott a lőszerük s a trén menekűlése miatt újhoz nem juthattak.[616]

A főherczeg ezzel teljesen elérte czélját; arra nem is gondolhatott, hogy a tetemes túlerőben levő franczia sereget döntő ütközetben megsemmisítse. A csatát csak azért provokálta, hogy további hadműveleteit nehány napon át zavartalanúl folytathassa; ezt az alkalmat pedig bőven megadta neki a franczia jobbszárny és hadipodgyász teljes szétszórása: tényleg napokig tartott, míg Moreau a seregét ismét rendbe szedhette és további üldözésre gondolhatott.

Hogy a Riese-hadtestnek az egész hadjárat további folyamára nézve döntő sikerében ismét Dévay tábornokot illeti az oroszlánrész, az kitűnik úgy az egykorú szemtanuk, mint a saját előadásából is.

«A csataterv értelmében – írja Mac-Dermotti ezredes, mint az ütközetben résztvett szemtanu – pontban 6 órakor mind a két hadoszlop megindúlt; s az első, Dévay tábornok alatt, az országúton Obermeidlingen [Mödlingen] felé oly gyorsan nyomúlt előre, hogy az ott levő ellenséges csapatok arra sem találtak időt, hogy csatarendbe álljanak; legnagyobb részük fogolylyá lett, a többi menekűlt s a menekülők egy része az erdő előtti magaslatokon levő táborba vette magát s ott négy csapatban felállott; míg a lovasság megfutott. Nagyon heves általános ütközet után az ellentállók is az erdőn keresztűl futásban kerestek menedéket. Ezeket a mi lovasaink Dettingenen és Heldenfingenen át egész Gerstettenig üldözték; ... az egész hadtest erre Hermaringen felé egészen Herbrechtingenig nyomúlt előre, a hol tábort ütött. Zsákmányúl esett 400 hadifogoly, 80 ló, 2 ágyú és 4 lőszerkocsi.»[617]

Ebből is világosan látni, hogy ez erélyes és sikeres támadás első sorban Dévay műve. Megerősíti ezt előadást Riese altábornagy jelentése, melyet még az ütközet napján a főherczeghez küldött, miután az ellenség megfutamítása után Herbrechtingennél [a Brenz völgyében] tábort ütött. A jelentés így szól:

«Ma délben épen Oggenhausen felé akartam indúlni, a mikor észrevettem, hogy az ellenség a Giengenen túl emelkedő magaslatokon újból csatarendbe állott. Hogy a nyakamról lerázzam («um mir diesen vom Hals zu schaffen»), mivel az Oggenhausen felé való vonulásomban bal oldalamon nyugtalaníthatott volna, azonnal támadást indítottam ellene («liess ich sogleich Jagd auf ihn machen») és Dévay tábornok nemcsak visszaszorította, hanem egészen Hausenig[618] és Gerstettenig kergette. Én a tábornokot a tartalékkal («Soutien») idáig követtem s holnap hajnalban innen megindulok Oggenhausen és Heidenheim felé.

Ma délután még több foglyot is behoztak, köztük Moreau tábornok főszárnysegédét is.»[619]

Ezzel a Riese-Dévay hadtest az ellenséges centrumnak teljesen hátába kerűlt, miután a franczia jobbszárnyat három különböző irányban messze távolságra tökéletesen szétszórta. Maga Dévay az emlékezetes neresheimi csatában való szerepléséről a következőket mondja:

«Azalatt harmadnapra [az augusztus 8-iki előörsütközet után] a főherczeg, ki tőlem mintegy három óra járásnyira állott, megtudta, hogy Moreau tábornok seregünket megtámadni szándékszik. Ezért parancsot vettünk tőle, hogy az ellenség ama hadosztályát, mely Gundelfingen mellett, nem messze a Dunától volt elhelyezve [Division Duhesme], együttes erővel megtámadjuk. Ehhez képest előre elkészített tervünk szerint Riese tábornok jobbról, magam pedig balról [a Duna mentén] rátörtünk a bátor ellenségre;[620] s bár erősen ellenállott s nekünk – főképen pedig nekem – nem csekély veszteséget okozott, végre mégis bevettük táborát, elvettük ágyúit s 1500 emberét fogságra vetvén, teljes zavarba hoztuk és mintegy hat óra járásnyira tovább kergettük.»[621]


93. A neresheimi ütközet.
1. Osztrák-magyar sereg: ; a)-a1) elővéd (Lichtenstein herczeg); b)-b1) jobbszárny (Sztáray); c)-c1) centrum (Hotze); d)-d1) balszárny (Riese és Dévay.) – II. Franczia sereg: e)-e1)-e2)-e3) a három irányba visszavert jobbszárny (Duhesme); f)-f1) centrum (Desaix); g) balszárny (Saint-Cyr); h) elővéd (Delmas)[622]

Az így elért eredmény teljesen kielégíthette a főherczeget. Felhasználva az ellenség táborában okozott zavart, a csatát követő napon már megtette előkészületeit, hogy egész seregével átkeljen a Dunán. Ehhez képest már éjfél után parancsot küldött Riese altábornagynak is, hogy az üldözést abbahagyva még aznap (augusztus 12) vonúljon vissza előbb elfoglalt állásába Dillingennél, a Duna partján, s azután (13-ikán) e ponton keljen át; maga a főherczeg a deréksereggel a Wörnitz völgyén lefelé haladva Donauwörthnél szándékozott átkelni. A kapott parancshoz képest Riese Dévayval együtt 12-ikén vissza is vonúlt Dillingenig, a hol az ijedségükből magukhoz tért francziák már meg akarták akadályozni az átkelést; 13-ikán azonban mégis szerencsésen átkeltek s maguk mögött az összes Duna-hidakat lerombolták. Ezután az egész hadtest tovább délnek vonúlt s az Ulmtól Augsburgba vezető országút mentén, Burgau helységben szállott meg, várva a további intézkedéseket. –[623]

A míg a főherczeg a malschi ütközet után a Felső-Rajna völgyéből a leírt módon vonúlt Moreau serege elől a Duna felé, addig Wartensleben táborszernagy a főherczeg utasítása szerint az északi sereggel hátrált a Majna völgyén át Jourdan serege elől, úgy irányítva visszavonulását, hogy folyvást közelebb kerűljön a Duna völgyéhez s így lehetővé tegye a főherczegnek, hogy vele egyesűlve túlerővel vethesse magát előbb Jourdanra, majd ennek teljes leverése után Moreaura.

A főherczeg augusztus 13-ikán már átkelt Donauwörthnél, mikor arról értesűlt, hogy Wartensleben Regensburg közelébe Ambergig érkezett. Most elérkezettnek látta az időt gondosan előkészített tervének végrehajtására. Maga mellé véve seregének felét (28.000 embert), három nappal a donauwörthi átkelés után hirtelen és titkon visszament (Ingolstadtnál és Neuburgnál) a Duna balpartjára (augusztus 17.) és Amberg felé sietett, hogy ott Wartenstebennel egyesűlve, a rég tervezett döntő csapást rámérje Jourdanra. Egy héttel utóbb már a két egyesűlt sereg teljes győzelmet aratott Jourdan felett (ambergi csata, augusztus 24.), s Würzburgig űzte visszafelé. [Erre és a továbbiakra lásd a 311. lapon közölt térképet.]


94. Magyar huszár a XVIII. században.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[624]


E mellett sikerűlt még a főherczegnek Moreaut teljesen megtévesztenie szándéka felől. Serege másik felét ugyanis (30.000 embert)[625] Latour gróf táborszernagy alatt visszahagyta a Dunától délre, azzal a meghagyással, hogy folytatva a lassú visszavonulást, a franczia vezért még tovább csalja dél felé és Jourdantól lehetőleg messze távolítsa. Moreau teljesen belement a kelepczébe.

Mikor megtudta, hogy a főherczeg átkelt Donauwörthnél, hosszas előkészületek után (mert a Dévay által szétszórt jobbszárnyat és hadipodgyászt újból rendbe kellett szednie) ő is Donauwörthnél kísérelte meg az átkelést; mivel azonban ott a hidat lerombolva találta, fölfelé kellett mennie a Dunán s végűl is Dillingennél kelt át (ugyanott, a hol Dévay a Riese-hadtesttel már 13-ikán átkelt); így a neresheimi csata után teljes egy héttel (augusztus 19.) jutott csak át a Duna túlsó partjára, – mit sem tudván arról, hogy a főherczeg időközben ismét visszament az innenső partra.

*

Azalatt Latour, felhasználva a neki engedett időt, a vett utasítások értelmében a Lech folyó mögé vonúlt: maga a derékhaddal Augsburg mögött vett állást; jobbszárnyát a Lech-torkolatig, balszárnyát az Alpok előhegységeig (Füssenig) terjesztette ki s ezzel amúgy is csekély seregét túlságosan felaprózta. A Lechen átvezető hidakat a visszavonuló sereg maga mögött mind felrobbantotta, hogy az ellenséget feltartóztassa.[626]

Dévay – a mint láttuk – a Dillingennél való átkelés után Riese hadtestével egy időre Burgauban állapodott meg, az Ulmtól Augsburg felé vezető országúton. Itt Riese megbetegedvén, a hadtest parancsnokságát Mercandin altábornagy vette át, a ki a Lech torkolata mellé Rain faluhoz rendeltetett, mint a jobbszárny parancsnoka. Dévay hadosztálya azonban még az úton elvált tőle, mert parancsot vett, hogy Augsburgba menjen, ott a Latour közvetlen parancsa alatt álló derékhadhoz csatlakozzék s az előörsök vezényletét átvegye.[627]

Azalatt Moreau, Dillingennél való átkelése után, Latour nyomában haladva (még mindig azon hiszemben, hogy a főherczeg egész seregét követi), augusztus 22-ikén – tehát további három nap múlva – a Lech partjáig érkezett Augsburgnál. Dévay hátvédét, mely már előbb is több csetepatét vívott a franczia előörsökkel, túlerejével még aznap átszorította a folyón s ezután megállapodott Augsburgban. Minthogy másnap (augusztus 23.) kiküldött előörsei több sekélyes gázlóra akadtak s az ottani két lerombolt híd helyreállítása sem mutatkozott nehéz feladatnak, Moreau ezt a helyet választotta a folyón való átkelésre.[628]

Latour ezalatt Augsburgon túl a folyó másik partján vett állást a Friedberg városka felett emelkedő magaslatokon. Mindössze hatezer embere volt itt együtt (4200 gyalogos, 1800 lovas), a kik közűl három gyalogzászlóalj és hat lovasszázad Dévay vezénylete alatt a Lech partjáig volt előretolva. A vitéz, de tehetségtelen vezér elég vakmerő volt itt a francziák óriási túlerejével a küzdelmet fölvenni, noha Károly főherczeg búcsúzásakor ettől egyenesen eltiltotta e szavakkal: «Ha Moreau akár Bécs alá is érkezik, nem tesz semmit, csak én Jourdant megverhessem.» [629]

Moreau serege (24-ikén, épen Károly főherczeg ambergi győzelmének napján) minden nehézség nélkűl átkelt félelmetes túlerejével a Lechen s a parton felállított Dévay-előhadat maga előtt elsöpörte. Erre a friedbergi magaslatokat, melyeken Latour állást foglalt, könnyű szerrel oldalt és hátulról is bekerítette s a csekélyszámú osztrák hadat úgy összeroppantotta, hogy ez alig talált utat a menekülésre München felé. Dévay az előhad élén e szerencsétlen ütközetben leginkább ki volt téve a veszedelemnek: két lovát is elvesztette maga alól, a mellén nem csekély zúzott sebet vett s a futó derékhadtól elszakadt. Mindazáltal, leküzdve a sebokozta fájdalmat, vitézűl keresztűlvágta magát s másnapra ismét egyesűlt Latourral, kinek parancsára újból át kellett vennie a sereg hátának fedezését, a míg a vezér a derékhaddal Münchenig eljutott, a hol a város mögé húzódott.[630]

Moreaunak még most sem volt sejtelme arról, hogy ugyanaz nap, mikor ő Friedberg mellett oly könnyű szerrel diadalmaskodott, a főherczeg messze észak felé, Ambergnél, döntő csapást mért Jourdan seregére. Azonban mégis meglepte és gondolkozóba ejtette a vele szemben álló sereg csekély száma s e felett való zavarában csak tétovázva és lassan nyomúlt előre, nem tudván, merre fordúljon s hol keresse az osztrák fősereget.[631] Csak majd egy hét múlva a friedbergi ütközet után (augusztus 30.) érkezett a franczia sereg jobbszárnya Münchenig, a hol most megkezdődtek az előörsi csatározások Dévaynak ott felállított előhadával, mely néhány napi ellenállás után az Isar túlsó partjára szorúlt. Ez azonban csak makacs harczok és elszánt védekezés után következett be. Mint Dévay maga írja: «magam pedig az előörsök élén nap-nap után csatározva számos ellenséges katonát elfogtam, s így az ellenséget néhány napig merészen feltartóztattam, a míg Latour tábornok alkalmat nyert seregét alkalmas módon elhelyezni. De mivel az ellenség nemsokára erős sereggel jött ellenem, a hidon át a város mögé húzódtam, a hol Latour azalatt Fürstenberg és Condé herczegeknek adta át a parancsnoki tisztet.»[632]

Latour ugyanis azalatt a jobbszárny vezényletét vette át, mely a Duna felé volt elhelyezve, hogy ott a franczia balszárnyat váratlanúl nagyobb erővel megtámadja. Ott szeptember 1-én meg is ütközött, de az ellenséget a Duna mellett elfoglalt állásából nem tudta kiszorítani. A középhad Münchennél most Fürstenberg herczeg parancsa alatt igen csekélyszámúvá zsugorodott: csak négy gyalogos zászlóaljból és tizenkét lovasszázadból állott, meg a Condé herczeg alatt harczoló emigráns segédcsapatból. Vele szemben Ferino tábornok hadteste állott, jóval nagyobb erővel (12 gyalogos zászlóaljjal és 10 lovasszázaddal). A francziák három napon át (augusztus 31., szeptember 1-2.) ismételten megkísérelték, hogy a Dévay utóhada által eltorlaszolt Isar-híd birtokába jussanak, de hasztalanúl; az átkelést nem bírták kierőszakolni. Magát a bajor fővárost bajor őrség tartotta elfoglalva, mely a választófejedelem semlegességére hivatkozva, egyik hadviselő felet sem akarta beengedni.[633]

Azalatt Moreau maga a franczia derékhaddal az Isar mentén lefelé haladva Freisingig ért s ott szeptember 3-ikán elfoglalta a folyón átvezető hidat. Eddig az volt a szándéka, hogy az átkelést Münchennél erőszakolja ki s onnan a rövidebb úton nyomúljon tovább az Inn és Ausztria felé; most azonban; hogy a freisingi híd már birtokában volt s a müncheni híd ellen intézett támadások sikertelensége folytán tisztában volt az ottani átkelés nehézségeivel, s mivel alkalmas gázlók híján ott más módon átkelni nem lehetett: elejtette eddigi tervét, s egész serege számára Freisinget választotta átkelő helyűl. Meghagyta tehát a München alatt álló Ferino hadtestparancsnoknak, hogy onnan Freisingig jöjjön s csak előhadát hagyja ott Abatucci tábornok alatt Fürstenberg hadtestének megfigyelésére.[634]

Nem lehet félreismerni, hogy ez alkalommal Dévay vitéz magatartása ismét döntőleg befolyásolta a hadjárat egész menetét. A müncheni híd szívós védelmével ő volt az, a ki más irányt adott a franczia támadásnak s Moreaut előbbi hadi tervének megváltoztatására kényszerítette. Ő maga így számol be itten viselt dolgairól:

«Itt a várost s a folyón való átkelést folytonos serény csatározásokkal védelmeztük. Én magam az előörscsapatokkal s Enghien franczia herczeggel [Condé herczeg fiával], ki a Condé-féle előcsapatok élén állott, a város külvárosaiban maradtam [magába a városba – a mint tudjuk – a semleges bajor őrség egyik félt sem bocsájtotta], míg az ellenség München vidékét teljesen el nem hagyta; a város határából 150 mázsa lőport, melyet az ellenség magának szeretett volna elfoglalni, a császári seregnek szereztünk meg.»[635]

A míg az Isar folyó mentén e hadműveletek folytak, addig Károly főherczeg folyton diadalmasan nyomúlt előre a Majna vonalán: az Ambergnél augusztus 24-ikén megvert Jourdant Würzburgnál szeptember 3-ikán újra teljesen legyőzte és feltartóztathatlanúl űzte tovább maga előtt a Rajna felé. A majnavidéki német parasztság is fegyvert ragadott s a hol lehetett, bosszút állott a visszavonuló francziákon. Szeptember 8-ikán a főherczeg már majnai Frankfurtot is elfoglalta s Mainzot felszabadította a franczia ostromzár alól.

Mindez eseményekről – manapság ez már hihetetlennek hangzik – Moreau jó ideig nem tudott semmit: még mindig nem tudta, hova lett a főherczeg? – Ennek következtében még szeptember 9-ikén sem volt egész tisztában azzal, hol, mikor és hogyan keljen át az Isaron, noha a freisingi híd már kezén volt. Végre határozatlan hírek érkeztek arról, hogy Jourdan vereséget szenvedett a főherczegtől és visszavonulóban van; parasztok, utazók, újságlapok terjesztették e híreket, melyek végre ily kerülőúton a franczia fővezér füléig is eljutottak. Tartván most attól, hogy a győzelmes főherczeg visszatérő útjában Latourral közrefoghatja s két tűz közé szoríthatja, szeptember 10-ikén végre elhatározta magát arra, hogy lemond további offenzíváról s egész seregével visszavonúl oda, a honnan jött, a Rajna felé. Már másnap (szeptember 11.) megkezdődött a franczia sereg általános hátrálása.[636]


95. Moreau 1796. évi hadjáratának színtere. (Dévay útja: →)[637]

Ezzel kezdődött meg Moreaunak híressé vált, harminczhét napig tartó «anabasis»-a, mely a modern Xenophonnak «új babérokkal övezte homlokát és csodálatra késztette a szakértőket: mikor az egész világ már elveszettnek hitte, úgy vonúlt vissza, mint egy oroszlán, ki büszke üldözőit tisztes távolban tartja s a vakmerően közeledőt gyors visszafordulással széttépi».[638]

– Feladatát mindenesetre megkönnyítette, hogy túlerővel vonúlt vissza a csekélyebb számú üldöző sereg elől.

A mint a francziák visszavonulása elrendeltetett, Abatucci tábornok is, a ki Münchennél még mindig szemben állott Fürstenberg herczeg hadosztályával és Dévay meg Condé herczeg előcsapataival, parancsot vett, hogy az időközben Freisingig ment Ferino-hadtesthez visszacsatlakozzék. Dévay jól szervezett kémszolgálata folytán rögtön tisztában volt a helyzettel; tudta, hogy az ellenség visszavonúlni készűl, – s most igazán elemében volt: huszárosan kellett a hátráló ellenséget üldözni. Ő maga így tudósít az üldözés megkezdéséről:

«A mikor itt a várost s a folyón való átkelést folytonos serény csatározással védelmeztük, néhány nap múlva Abatucci, az ellenséges tábornok, pár órai fegyverszünetet kért, hogy elesett katonáit eltemethesse s a sebesűlteket biztonságban elszállíthassa. [Ez szeptember 11-ikén történhetett, mikor a visszavonulási parancsot megkapta.] Fürstenberg herczeg azonban, mikor ezt az üzenetet vette, mindjárt megszimatolta az ellenség ravasz szándékát, a ki ezzel csak azt akarta elérni, hogy zavartalanúl megszaladhasson, s kérelmét megtagadta. Én aztán – mivel a teljesen eltorlaszolt hídon átmenni nem lehetett – , nem vehettem ugyan rögtön űzőbe a futó ellenséget, de még ugyanazon éjjel százhúsz magyar huszárral [csak Ferdinánd-huszárok lehettek] s egy német könnyű lovasszázaddal [valószínűleg Kinszky-svalizsérekkel] átusztattam a folyót, hogy mihamarabb utólérhessék. Ezek aztán üldözték is egészen Freising városáig; ott utólérték s el is fogták vagy hetven lovasát.»[639]

Latour táborszernagy szintén még aznap értesűlt a francziák visszavonulási szándékáról. Rögtön elhatározta, hogy összes csapatait egybegyűjtve utánuk nyomúl. A vett parancs értelmében szeptember 12-én Fürstenberg és Condé herczegek is elhagyták Münchent s északnak vonúltak a hátráló ellenség nyomában a Duna felé s még aznap a folyamig érve Ingolstadt közelében Bruck község mellett ütöttek tábort. Másnapra (szeptember 13.) odaérkezett maga Latour is a jobbszárnynyal s ott egyesűlt velük.[640]

Fürstenberg és Condé csapataival együtt Dévay tábornok is útra kelt az előhad élén s már útközben elérve az ellenség utóhadát, azt a Duna partjáig űzte maga előtt. E csatározásról önéletrajzában a következő szavakkal emlékszik meg:

«Magam pedig csak másnap kelhettem útra a főcsapattal [szeptember 12., miután már előző éjjel lovasait Abatucci nyomába küldte]. Déltájban csapataim javával Schrobenhausen város mellett [Brucktól délre] utólértem az ellenséget s itt megütköztem vele; de úgy lovassága, mint gyalogsága is vitézűl ellenállott, míg végre éjjelre Neuburg tájára [Bruckon felűl a Duna mellett] vonúlt vissza, mocsarak és ingoványok közé [a «Neuburger Moos»-nak nevezett lápvidékre]. Mégis a mikor innen [Schrobenhausenbó] kiment – mialatt a hidakat maga mögött lerombolta – , több hátrahagyott társzekerét hatalmunkba ejtettük s hátulsó csapataiból még sok emberét elfogtuk.»[641]

A következő napokban a Duna és Lech folyók összeszögellése által alkotott sarokban, az Ingolstadt, Augsburg és Donauwörth városok közt bezárt háromszögben folyton folytak a csatározások.

Moreau maga a derékhaddal még szeptember 12-én átkelt a Duna északi partjára, a híd fedezésére Neuburgnál hagyván 4 zászlóalj gyalogságot és 7 lovasosztagot. Egy gyalogzászlóalj s egy félszázad huszár a Neuburgtól Augsburgig vezető országút közepe táján helyeztetett el, Pöttmes helységnél, hogy fenntartsa az érintkezést a Ferino-hadtesttel, mely akkor már Augsburggal szemben a Lech innenső partján Friedbergnél állott, a hol Latour augusztus 24-én csatát vesztett.

Dévay most Mercantini altábornagy alá rendeltetvén, parancsot vett, hogy a Pöttmesnél felállított összekötő előörsre támadva Ferino hadtestét teljesen elvágja Moreau derékhadától. E feladatnak teljes sikerrel meg is felelt. Mivel a főherczeg nagy munkája e részleteket csak futólag említi, annál nagyobb becscsel bír Dévay előadása, mely a Neuburg-Augsburg útvonalon Pöttmes körűl vívott harczokat részletesen írja le:

«Ezek után – mondja Dévay – Mercantini tábornok parancsára azon az úton vettem állást, mely Neuburgból Pöttmes városon át Augsburgba visz. Nemsokára parancsot vévén, hogy az ellenségnek Pöttmes mellett felállított – egy egész zászlóaljból s mintegy ötven lovasból álló – előörsét szétverjem, ellene indúltam; s bár maga mögött az összes hidakat lerombolta, mégis kiűztem onnan; és mikor a szomszéd erdőség felé menekűlt, oly hevesen üldöztem, hogy az egész csapatot részben levágtam, részben elfogtam, s a mi kevés szétszórt ember megmaradt belőle, egészen éjjeli tíz óráig hajszoltam az erdőn, úgy hogy csak igen kevesen tudtak menekűlni.» [Számításunk szerint e támadás szeptember 13-ára esik, miután Moreau 12-én a Dunán átkelt s ezzel a Neuburgtól Augsburgig vezető útvonal erősebb fedezet nélkül maradt.][642]

A Neuburg mellett a Dunahíd őrzésére hátrahagyott őrség, úgy látszik, megkésve értesűlt e támadásról. Csak másnap [szeptember 14] küldött nagyobb erőt a pöttmesi állás visszafoglalására. Dévaynak most erős küzdelmébe kerűlt, hogy e fontos pontot és közlekedési utat az ellenség ellen megtartsa, de ez is sikerűlt neki. Önéletrajzában ez összecsapásról a következő tudósítást adja:

«Éjfél után egy Neuburg tájára küldött megbízható kémem hírűl hozta, hogy az ellenség engem két gyalogzászlóaljjal, egy lovasvadász- s egy könnyű lovasezreddel megtámadni készűl. Erre minden haladék nélkül eléje mentem a támadó seregnek, összevonva összes csapataimat, melyek az egész Modena svalizsérezredből, a Ferdinánd-huszárok egy osztagából, egy császár-huszár századból, a Condé-féle lovasságból és három szerb gyalogosszázadból állottak, s feleúton rábukkanva a felénk tartó ellenségre, váratlanúl és vitézűl rajta ütöttem.»

«Látván a veszedelmet, az ellenség gyalogsága az egyik oldalon az erdőbe futott s ezzel megmenekűlt; de a másik oldalon teljes győzelmet arattunk: egy ezredest három lovasszázadával elfogtunk, a többiek pedig kettenkint-hármankint önkényt adták meg magukat.»

«Azalatt egy másik ponton, hová az ellenség visszaszorítására Homburg herczeget küldöttem a Modena-ezred három századával, a mieink nem csekély szorongattatásban voltak. Én azonban összes többi csapataimmal rögtön segítségükre siettem s az ellenség mindkét lovasezredét részben levágva, részben megfutamítva és sokat foglyúl ejtve, teljesen szétszórtam; csak itt-ott talált némi részük menedéket az erdőben».[643]

– Még ugyanaz nap Dévaynak egy felderítő útra küldött csapata igen értékes fogást csinált. Útjában ráakadt egy csoport franczia katonára, kik egy elesett tábornokuknak holmiját és hátrahagyott kincseit [bizonyára zsákmányolt tárgyakat] szállították egy parasztszekéren, melyen csak tiszta aranyban 25.000 forint találtatott. Ez mind a kezükbe esett, a két franczia hadbiztossal együtt, kik a szállítmányt kísérték. Dévay Latour parancsára az egész zsákmányt érintetlenűl a főhadiszállásra küldötte; később azonban magának Károly főherczegnek parancsára a prédából 8000 forint jutalmúl osztatott ki Dévay katonái között.[644]

Moreau azalatt Neuburggal szemben elfoglalt táborából északra küldötte Desaix tábornok hadtestét, hogy a főherczeg és Jourdan hollétéről híreket szerezzen. Miután megbizonyosodott, hogy már elkésett attól, hogy Jourdannak segítségére mehessen, elhatározta, hogy homlokegyenest irányt változtat és egész seregével észak helyett délnek vonúl vissza, Augsburg felé. Már szeptember 14-én átkelette a Dunán előhadúl Duhesme hadosztályát; ezt követte 15-én Saint-Cyr hadteste s végül 16-án utóhadúl Desaix tábornok hadosztálya. Ugyanekkor Ferino tábornok Friedberg felől a fősereg elé vonúlt a franczia előhad támogatására. Dévay Pöttmesnél elfoglalt állásában így két tűz közé kerűlt.[645] Ő maga így emlékezik meg e nap [szeptember 16] eseményeiről:


96. Moreau franczia tábornok.[646]


«Harmadnapra [a fent leírt összecsapás után] Moreau tábornok Neuburg felől előre nyomuló seregének előcsapatait a hozzám csatlakozott Enghieni herczeg franczia [emigráns] hadaival egyesűlve folytonos apró csetepatékkal egy fél napig szerencsésen feltartóztattam.»[647] – Ezután az Augsburgtól Ingolstadtba vezető országúton fekvő Aichach városig húzódott a túlerő elől.[648]

A következő napon [szeptember 17] Neuburg tájáról az egész franczia sereg megindúlt délre az Augsburg felé vezető úton s Pöttmes és az azon túl fekvő Gundelsdorf között ütött tábort, tehát ép azon a tájon, honnan előző nap Dévay előhadát kiszorította.[649] Dévay azonban most sem hagyta az ellenséget nyugton felvonúlni; az út mentén elterűlő mocsarak és ingoványok mögött vévén állást, onnan szakadatlan ágyúzással zavarta a franczia sereg előhaladását. (Ez nap a Dévay alatt küzdő Homburg herczeg halálosan megsebesűlt).[650]

Másnap [szeptember 18] Moreau befejezte a felvonúlást és balszárnyát nyugat felé előretolva, a Dévay-előhadat tovább Schrobenhausen felé szorította az augsburg-ingolstadti úton a Paar folyóig. Ugyanaz nap délután a mondott úton Ferino tábornok Aichach felől délről nyomúlt Dévay ellen,[651] a ki így két tűz közé szorúlt, de ezúttal is sikerrel védekezett, mivel már eleve el volt készűlve erre a támadásra. A megelőző éjszakán ugyanis egy megbízható kéme hírűl hozta, hogy az ellenség őt hátulról és mindenfelől körűlzárni szándékozik; azért vonúlt vissza idején Schrobenhausen határába. A Condé-sereg franczia lovasaiból az ellenség sokat elfogott ugyan, de Dévay ezeket is kiszabadította s az Enghieni herczeggel együtt a támadó ellenségből sokat foglyúl ejtett.[652]

A következő napon [szeptember 19] Moreau egész seregével átkelt a Lechen; egy kisebb része a torkolatnál, maga a fősereggel Augsburgnál. Az utócsapatok itt megállottak, hogy az átkelést fedezzék s csak másnap [szeptember 20] mentek át a folyón. Az osztrákok nyomon követték: a balszárny Mercantini altábornagy alatt 5 zászlóaljjal, 14 lovasosztaggal s a Condé-féle franczia csapatoknak az Enghieni herczeg által vezényelt különítményével Augsburgnak vette útját, hová a francziák átvonulása után másnapon [szeptember 21] érkeztek meg. Innen az előcsapatok a lerombolt augsburgi híd helyreállítása után Augsburgon át néhány kilométerre Kriegshaber községig nyomúltak előre.[653]

Ezeket az előcsapatokat az Enghieni herczeg és Dévay vezették. Dévay ez előnyomulásról a következőkben számol be:

«Mind e dolgok után az ellenség Augsburg felé tartott s a hidakat maga mögött mind lerontotta. Magam parancsot vettem, hogy az előhaddal Aichach városából kiindúlva az ellenséget üldözzem; de mivel a hidak le voltak rontva, semerre nem tudtam átmenni a folyón. Végre a friedbergi bíró nagy buzgalommal és igyekezettel hosszú gerendákból hidat veretett Augsburg felé, a mely elkészülvén, még aznap délután átmentem rajta Augsburgba, de ott az ellenségből már csak kevés elmaradt katonát találtam, a kiket mindjárt fogságra is vetettem. Itt estéig pihenőt engedvén, utána tovább üldöztem az ellenséget s eközben még több elmaradozó katonáját elfogtam».[654]

A mint láttuk, Dévay e nevezetes szeptemberi napokban folyton a franczia emigráns lovassággal kooperál az Enghieni herczeg társaságában. Ekkor szerezte az emigráns francziák előtt hírnevét, minek folytán az 1800-ban Londonban kiadott lexikonukban felvették a XVIII. század híres embereinek Pantheonába. Az említett munkában ezeket a jellemző sorokat olvassuk róla:

«de Vay Pál, osztrák tábornok, a franczia forradalom háborújának első hadjárataiban mint huszárezredes szolgált; vezérőrnagygyá neveztetvén ki, 1796-ban Latour seregében a könnyű csapatok élén állott és számos alkalommal kitűnt vitézségével és serénységével («par sa bravour et son activité»), különösen szeptember hóban Pöttmes, Neuburg és Rain környékén, hol az ellenséget zaklatta és sok emberét és szállítmányát elfogtam»[655]


Dévay altábornagyi diplomája.
(Eredetije Leményi Jánosné, zalabéri Horváth Mária úrnő tulajdonában.)[656]

Moreau most folytatta visszavonulását Augsburgtól Ulmig. Itt már válságos helyzetbe jutott, mert a hegység északi és nyugati átjáróit ekkor már a Károly főherczeg által észak felől előre küldött előörscsapatok tartották elfoglalva. Nem maradt más választása, mint délnyugatnak vonúlni a Duna forrásához s a schwarzwaldi Höllenthal hágóútján Freiburg felé tartani, messze eltérve Strassburg és Kehl irányától. E veszedelmes helyzetéből végre is Latournak végzetes ballépése mentette ki, a ki eddigi sikereiben elbizakodva Ulmtól délre Biberachnál kevéssé előnyös helyzetben nyílt ütközetbe bocsátkozott a kétakkora számú ellenséggel (október 2-án; – húszezer emberrel negyvenezer ellen). A csatát természetesen el kellett veszítenie, s ezzel erejét még jobban kimerítette. Moreau további visszavonulása, mely egynapi pihenés után október 4-ikén kezdődött újra, a megvert üldöző sereg ellankadása folytán most már egy egész hétig zavartalanúl haladhatott tovább. Csak 12-én érte utól ismét Latour előhada erőltetett gyorsmenetekkel a francziák utóhadát Donaueschingennél, a höllentháli hágóút kiindulópontján.[657] Itt lépett újra akczióba Dévay generális, kinek dandára ekkor két század Ferdinánd-huszárból, 6 század Modena-svalizsérből s a péterváradi határőrezred egy zászlóaljából állott.[658] «Donaueschingen mellett – úgymond önéletrajzában – az ellenség újból erősen ellenállott nekem; később [október 13] Latour generális is odaérkezvén csapataival, sokáig kétes eredménynyel folyt még a harcz, míg végre az ellenség e részeket is teljesen elhagyni kényszerűlt s a Feketeerdőn át Neustadtig és innen Freiburg [im Breisgau] felé vonúlt vissza, magam pedig ez útjában is, utócsapataival még folytonosan csatározva, naponkint számos katonáját elfogtam.» [659]

Amíg e csatározások a franczia sereg hátában folytak, azalatt Moreau előhada Saint-Cyr alatt már 12-én elérte Freiburgnál a Rajna síkját; ezt követték a sereg többi részei is. Október 15-én estére már az egész franczia fősereg kijutott a síkságra, s ottan északra fordúlva folytatta útját Kehl és Strassburg felé.

... Itt azonban már útját állotta az időközben szintén ideérkezett Károly főherczeg, ki seregének zömét a legyőzött Jourdan üldözésére az alsó Rajnánál hagyva, maga már október elejétől kezdve tizenhatezer emberből álló különítményével a felső Rajna felé tartott azzal a szándékkal, hogy ott Latour seregével egyesűlve Moreaura is döntő csapást mérjen. Időközben a Rajnához előre küldött Petrasch altábornagy Kehlt ostromolta s már szeptember 18-án el is foglalta; de e fontos pontot a francziák Strassburg felől nemsokára újból visszavették.

*

Mikor Moreau serege Freiburgnál kiért a Rajna síkjára, akkor már a főherczeg is ott volt a maga hadosztályával, Freiburgtól egynapi járóföldre, Mahlbergnél. Ide rendelte magához Latour seregét is, mely Donaueschingennél a hegyek közt észak felé kanyarodva most már nem követte tovább Moreau seregét a Höllenthalon, hanem október 14-étől kezdve a Kinzig völgye felé térve a főherczeggel igyekezett egyesűlni. Folytonos szakadó záporban 17-én el is ért Mahlbergig, hová az út fáradalmai után emberei és lovai teljesen kimerűlt állapotban érkeztek meg.[660] Dévay, ki azalatt még tovább zaklatta az ellenség utóhadát, csak később érkezhetett az új főhadiszállásra.[661]

Moreau most maga is kereste az ütközetet. Északra vonúlt tehát a főherczeg elé, hogy magának kikényszerítse az utat Kehl és Strassburg felé, melyek erős franczia helyőrségekkel voltak megrakva. Szerencsére azonban megint lassan haladt előre; a folytonos felhőszakadások és vízáradások is akadályozták. Ezzel időt engedett a főherczegnek nemcsak arra, hogy Latour seregét magához vonja, hanem még arra is, hogy ezt a fáradt hadat még egy egész napon át ki is pihentesse. A két sereget az őszi esőzésektől kiáradt Elz patak, a Rajna hegyi mellékvize választotta el egymástól; idáig jött a főherczeg 18-án Moreau elé. Minthogy a Rajna síkja teljesen el volt árasztva, e kis hegyi patak völgyéért folyt a küzdelem, mivel csak a hegyi utakon lehetett akadálytalanúl közlekedni.


97. I. Ferencz magyar király.[662]

Október 19-én indúlt meg itt az ütközet, melyet a patak jobbpartján fekvő Emmendingenről neveztek el. A főherczeg csapatai erélyes támadással kiverték a francziákat a völgyet domináló hegyi állásokból, s ezzel a csata sorsát eldöntötték.

Dévay ez első napi ütközetben még nem vehetett részt. Még az előző napon is (október 18.) a francziák utóhadával viaskodott a hegyek között,[663] s így csak az ütközet napján érkezhetett a főherczeg táborába.

Ezt az önkénytelen mulasztást azonban bőven helyrehozta másnapi fényes sikerével.

A főherczeg ugyanis elhatározta, hogy a nyert előnyt tovább is kihasználja. Még azon éjjel hozzáfogott, hogy helyreállíttassa az Elz patak hídjait, melyeket az ellenség lerombolt, s másnapra (október 20.) újra általános támadást rendelt el. Ebben a támadásban már nevezetes szerep jutott Dévaynak is, ki időközben eljuthatott a főhadiszállásra. Ő vezette e napon (október 20.) Latour hadoszlopának előhadát, azzal a feladattal, hogy az Emmendingen mellett fekvő Theningenből kiindúlva s az Elz patakon átkelve az ellenséget kiverje a patakon túl elterülő erdőből.

Ez az átkelés csak nagy küzdelem után mehetett végbe. Heves harczok közben csak négyszeres sikertelen támadás után sikerűlt végül estére a folyón röpülő-hidat verni s még ezután is Latour a hadoszlopával innen maradt a patakon; csak a rettenthetetlen Dévay kelt át az előhaddal s így egymaga végezte el az egész hadoszlopra bízott feladatot:[664] a leghevesebb ágyúdörgés és puskaropogás között kiűzte az erdőből Saint-Cyr tábornokot és társtábornokát [Desaix-t], kik ottani elfoglalt védett állásukat elhagyva, még azon éjjel két hadosztályukkal megkezdték visszavonulásukat Breisach felé.[665]

Dévay erre már másnap kora hajnalban (október 21.) a visszavonuló ellenség után iramodva, még jó darabig üldözte; s bár a futó had maga mögött az összes hidakat lerombolta s ezek helyreállítása sok időt elvett, mégis mindenfelé kiküldött csapataival a falvakban szertekóborló franczia lovasokból mintegy ötvenet, – és társzekereikből tizenegyet elfogott. Ezt az egész zsákmányt a foglyokkal együtt egyenest a főherczeg hadiszállására küldte, ki azalatt szintén délre előnyomúlva időközben Freiburgban ütött tábort. Ezután újabb parancsra még tovább is üldözte az ellenséget egészen Breisachig; ott azonban Desaix tábornok az egész franczia balszárnynyal már október 21-én átkelt a folyón s a hidat maga mögött lerontotta;[666] ezért már csak kevés elmaradott katonáját lehetett még elfognia.[667]

Dévayval együtt ez alkalommal kitüntette magát báró Vécsey kapitány (Péter, a ki később mint dandártábornok hősi halált halt a wagrami ütközetben). Ez ugyanis Dévayval egyidejűleg a negyedik hadoszlop előhadát vezetve 200 császár-svalizsérrel és 100 gyalogos katonával az Elz patak folyásán alább fekvő «völgyzáró» Riegel falu ellen intézett támadást; s kierőszakolva a hídon való átmenetelt, onnan Desaix tábornok balszárnyát riasztotta ki, ezzel teljessé tévén a Dévay által nyert győzelmet. Dévay maga önéletrajzában kellő elismeréssel adózik vitéz földije és fegyvertársa támogatásának, kinek e fegyvertényét Károly főherczeg is külön kiemeli.[668]

Moreau még az emmendingeni vesztett csata után sem bírta magát rászánni, hogy a Rajna jobbpartját további küzdelem nélkül átengedje Károly főherczegnek. Desaix tábornokot – a mint láttuk – Breisachnál ugyan átküldte a folyón, de csak azért, hogy Strassburgig menve ott a franczia kézen levő kehli hídon újból átkeljen s így hátába kerüljön a főherczeg seregének, hogy azt két tűz közé lehessen fogni. Ez a számítás azonban hibásnak bizonyúlt, a nagy távolság miatt: mire Desaix újból átkelt a folyó innenső partjára, a főherczeg könnyen végezhetett Moreau lefogyott seregével.

*

Moreau ezzel a megmaradt sereggel most tovább hátrált dél felé. Még egyszer szerencsét akart próbálni, s erre a czélra egy rendkívűl erős hadállást szemelt ki magának. Levonúlt Baselig a Rajna könyökéhez, a hol a folyó völgye szűk hegyi szorossá keskenyedik s ott Schlingen falunál a hegyek között állította fel seregét. Hátával a Basel közelében, a Rajna túlsó partján fekvő Hüningen helység franczia kézen levő elsánczolt hídfőjére támaszkodott, mely vereség esetére is fedezett visszavonulást biztosított. E hadállás igen jól volt megválasztva; maga a természet jelölte ki előnyös stratégiai ponttá.[669]

Azonban a főherczeg sem késlekedett. Freiburgi táborából nyomon követte a visszavonuló franczia sereget, s a mikor ez október 22-én a schlingeni állásokat elfoglalta, vele szemben még aznap úgy rendezte el most már számban is nagyobb seregét, hogy négy hadoszlopával a francziák állásait teljesen átkarolta. Egynapi előkészület után, október 24-ikén, minden oldalról megtámadta az ellenséget s miután annak jobbszárnyát a hegyek között sikerűlt teljesen bekerítenie, az egész sereget visszavonulásra kényszerítette. (Schlingeni ütközet.)

Dévay generális e csatában szintén részt vett s hozzájárúlt a kedvező eredmény kivívásához. A Latour vezénylete alá rendelt harmadik hadoszlopban az előhadat vezette, mely a Ferdinánd-huszárok egész ezredéből (tíz svadronból) s a Modena- és «Császár»-svalizsérek 5-5 századából állott.[670] A hegyes-völgyes, szakadékos terepen e lovascsapatoknak roppant nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök. Latour hadoszlopának a franczia sereg centrumát kellett támadnia, mely mély szakadékok mögött, erdős hegyeken felállítva, alig volt megközelíthető; annyival kevésbbé, mert Latour tüzérsége a hosszas esőzések folytán teljesen elromlott hegyi utakon nem tudott felvergődni s így e támadást nem támogathatta. A Dévay lovas előhada azonban mindazáltal előnyomúlt a szakadékos mély völgybe s annak mentén igyekezett az ellenséges centrum oldalába kerűlni; de az ellenséges tüzérség ebben megakadályozta. Azalatt azonban a Nauendorf tábornok által vezényelt balszárny (melynek erősítésére Latour is küldött egy segédcsapatot) kivívta a győzelmet.[671]

A csata után következő éjjelen Moreau, lemondván a további ellenállásról, visszavonúlt Hüningen felé s a következő napon (október 25.) s annak éjszakáján egész seregével átvonúlt a megerősített hídon a Rajna túlsó partjára. A főherczeg serege követte, de a sánczokkal és tüzérséggel védett erődszerű hídfő védelme miatt az átkelést meg nem akadályozhatta.[672] Mindazáltal, hogy a visszavonulás még se mehessen egészen simán, Dévay ötven könnyű lovassal és negyven gyalogossal bárkákon sietve átküldte a Rajnán Modena-svalizsérek Auerkammer nevű kapitányát, a kinek sikerűlt is az átkelő seregben nem csekély riadalmat és zavart okozni és számos foglyúl ejtett franczia katonával szerencsésen visszatérni; maga Dévay pedig azalatt az előhaddal az ellenség utócsapataiból sok elmaradozót elfogott.[673]

A főherczeg, miután ezzel Moreaut diadalmasan átszorította a Rajnán, most azt vette tervbe, hogy e fontos védelmi vonalat egész hosszában biztosítsa a maga számára. Ehhez képest minden fontos átkelőpontot, hídfőket, sánczokat, erődöket, melyek a Rajnán innen még franczia kézen voltak, vissza akart foglalni. Maga a fősereggel Kehl ostromára indúlt: a Rajna déli szakaszán, Baseltől Breisachig, e feladatot Fürstenberg herczeg altábornagyra bízta, kinek különösen arra kellett alkalmat keresnie, hogy a hüningeni hídfősánczot, melyben franczia őrség maradt vissza, minél előbb kézre kerítse.[674]

Dévay tábornok most ide osztatott be, a délen operáló Fürstenberg-féle hadtestbe, és serény előörsi szolgálattal mozdította elő az altábornagy hadműveleteit, a míg a kijelölt vonalon (Basel-Breisach) az összes franczia sánczművek el nem foglaltattak.[675]

Ezek között a legfontosabb volt a hüningeni hídfősáncz. Mikor Moreau itten való átkelése után seregével Strassburg felé tartott, Ferino tábornokot az utóhaddal hátrahagyta a túlsó parti hüningeni erődben azzal a parancscsal, hogy onnan az előtte levő hídfőt védelmezze. Ferino maga a túlparti erődben maradt; magában a hídfősánczban Abatucci tábornokot helyezte el, kilencz zászlóaljat rendelvén alája őrségűl.


98. Dévay útlevele 1797-ből.[676]

Fürstenberg herczeg most hozzáfogott az ostromhoz, melynek előkészületei egy egész hónapot vettek igénybe. A hídfősánczot elébb futóárkokkal kellett megközelítenie, a melyek mentén tizenhárom ágyúüteget állított fel. Ez előmunkálatok befejeztével november 27-ikén Abatuccit megadásra szólította fel s ennek tagadó válasza után megkezdette a bombázást. November 30-ikán este az ostromló sereg általános támadást intézett a hídfő ellen. A megállapított terv szerint az esti takarodó kürtszava volt a jeladás; a mint ez megszólalt, az ostromlók három erős hadosztályban rohamra indúltak. Az egyik hadosztályt Dévay tábornok vezette az egész Ferdinánd-huszárezreddel (10 század), egy szlavóniai gyalogezred, az első bánáti gyalogezred, a 2. bánáti s a székely gyalogezred egy-egy zászlóaljával.[677] Az ellenség el volt készűlve a támadásra és heves kartács- és puskatűzzel fogadta az ostromlókat, kik ennek daczára elfoglalták a külső sánczokat s egészen a hídfőig jutva, annak sánczárkába is előnyomúltak. Maga a sánczok tetején csapatai élén küzdő Abatucci tábornok golyótól találva, hősi halált szenvedett a hídfő védelmében, mely még megmaradt a francziák kezén.[678] Az ostrom még ezután is két egész hónapig folyt s a hídfőerőd őrsége csak 1797 február 1-én kapitulált.[679]

*

Moreau már novemberben fegyverszünetet ajánlott Károly főherczegnek, ki akkor Kehl várát ostromolta. Minthogy azalatt Bonaparte a Wurmser, Gvozdanovich, Davidovich és Alvinczy által vezetett felmentő seregek leverése után (Lonato, Castiglione, Rovereto, Bassano és Arcole mellett) mint ötszörös győző már erősen szorongatta Mantovát, a főherczeg hajlandó lett volna elfogadni az ajánlatot, hogy seregével e mindennél fontosabb olasz vár felszabadítására siethessen s utólagos jóváhagyás reményében nehány ezredét már előre is küldte Tirol felé. Azonban a bécsi udvar parancsára ezeket sürgősen vissza kellett rendelnie és folytatnia Kehl ostromát, mely végre január 10-ikén kezére is kerűlt. De kilencz napra rá [január 19] viszont a sokkal fontosabb Mantova kapitulált Bonaparte előtt, s ezzel az egész hadjárat Károly főherczeg sikerei daczára a francziák javára dőlt el.[680]

Dévay, a ki november végén még részt vett a hüningeni hídfő ostromában (a mely utolsó csatája volt), nemsokára ez esemény után Kehltől északra rendeltetett előörsi szolgálatra Colloredo-Mels gróf hadtestéhez, a Karlsruhe mellett fekvő Mühlburg jelöltetvén ki állomáshelyéűl. E szolgálatban töltötte el a tél hátralevő részét, egészen az 1797 január második feléig.[681]

Tavaszra – Kehl bevétele és Mantova eleste után – a főherczeg (már későn) parancsot vett az udvartól, hogy az Alvinczy-féle vert sereg romjaival Bonaparte ellen vegye fel a küzdelmet Olaszországban. A felsőrajnai sereg felett a főherczeg távozása után ismét Latour gróf táborszernagy vette át a parancsnokságot. Moreau itt hosszú téli pihenő után elég későn kezdte újra a hadműveleteket: a míg Bonaparte Mantova megvétele után már márczius 10-ikén kezdte meg az előnyomúlást, e hó 21-ikén már Görzben, 29-ikén Klagenfurtban és április 7-ikén már Leobenben volt, s ott április 18-ikán már meg is kötötte az előzetes békét, addig Moreau csak két nappal a békekötés után kelt át a Rajnán Strassburg felett, Diersheim községnél. Így hát itt a hadjárat mindössze négy napig tartott: a míg ugyanis idáig is elérkezett leobeni békekötés híre. A francziák azonban már e négy nap alatt is jelentékeny területet foglaltak el a Rajnán innen.[682]

*

Ebben a négynapos hadjáratban Dévay tábornok már nem vett részt. Ötévi küzdés és fáradalom után végre ő is szükségét érezte a pihenésnek és 1797 januárban szabadságot kért. Károly főherczeg méltányolta is e kérelmet s 1797 január 23-ikán négyhavi szabadságot engedélyezvén neki, egyúttal Mannheimben ugyane kelet alatt útlevelet is állított ki számára, melylyel a rajta található följegyzés szerint 1797 február 3-ikán este lépte át az osztrák határt az Inn partján fekvő Braunau városnál s a visszautazásban ugyancsak Braunaunál hagyta el ismét Ausztriát 1797 május 9-ikén.[683] Szabadságidejét nyilván felhasználta arra, hogy meglátogassa Mária leányát, ekkor már zalabéri Horváth Imrénét Bécsben vagy a zalabéri kúrián, s talán fölkereste Gyöngyösön is az ősi szülei házat.

A hadsereghez visszaérkezése után az Anhalt-kötheni fejedelem hadosztályához rendeltetett s elébb a Rajnánál állomásozott, majd az 1797. év további tartamára Pforzheim városát nyerte állomáshelyűl, a magyar császár-huszár- és székely huszárezredekből s a Delins-gyalogezrednek egy zászlóaljából álló dandár élén.[684]

Ez év folyamán báró Barco halálával megüresedett a Barco-huszárezred tulajdonosi állása s nehány hónappal utóbb Wurmser halálával a Wurmser-huszároké. Dévay mindkét esetben vitézi szolgálatai jutalmából kérte az ezredtulajdonosi czím reá ruházását, de eredménytelenűl.[685] E helyett a campoformioi végleges béke (1797 október 17) után, midőn Károly főherczeg seregével Csehországba távozott, Stader tábornokkal együtt Bajorországba rendeltetvén, dandártábornokból lovas hadosztálytábornokká lépett elő. Összesen tizennyolcz lovasezred rendeltetett ekkor alája, nevezetesen: a magyar császár-huszár, a Vétsey-huszár, a Modena-svalizsér, az Anspach-vértes, az első ulánus ezred s még tizenhárom más nehéz lovasezred.

E jelentékeny haderő fölött a vezényletet később Mack Károly táborszernagynak adta ugyan át, de mikor ezt a bécsi udvar 1798 szeptemberben Nápolyba küldte az ottani hadsereg újjászervezésére és vezénylésére, a parancsnokságot e bajorországi lovashadosztály fölött ismét átvette.[686]


99. Zalabéri Horváth Imre és neje Dévay Mária 1798. évi útlevele.[687]

A rövid békeidőt felhasználva, ekkor látogatta meg Münchenben Mária leánya – férjének, zalabéri Horváth Imrének és sógornőjének kíséretében, – hogy atyja múlt évi látogatását viszonozza. E látogatás 1798 novemberre esett; a visszautazásra szóló útlevelet Seilern János gróf, Ferencz császár müncheni követe állította ki az előkelő vendégek és kíséretük részére 1798 november 12-ikén. Hazafelé útjokban november 29-ikén értek Bécsbe s az ottani rendőrigazgatóság följegyzése szerint még aznap folytatták útjokat Magyarországba.[688]

Ez idő alatt ment végbe Bonaparte egyiptomi expedicziója, melyet a pápai állam elfoglalása és köztársasággá alakítása, valamint a svájczi köztársaság erőszakos demokratizálása és Piemont annektálása követett. Erre 1799-ben kitört a második koaliczió háborúja a franczia köztársaság ellen, melyet Ausztria a legnagyobb erélylyel s (úgy az olasz, mint a német harcztéren) diadalmasan kezdett meg.

E háború kezdetében azonban Dévay Pál már nem vett részt. Az első koaliczió öt egymásután következő hadjáratának folytonos izgalmai és fáradalmai megviselték az immár hatvannegyedik évében járó öreg katona szervezetét. Talán már ekkor jelentkezett súlyos májbaja, mely nemsokára sírba vitte.[689] Nyugalom után kívánkozott, s így a király őt még az 1799. év elején – miután kiváló érdemeit az altábornagyi ranggal jutalmazta meg, – a tábori szolgálat alól kegyelemben felmentette; a mely kegyért – mint életiratában említi – személyesen mondott Bécsben ő Felségének illő köszönetet.[690]

VI.
Dévay báró a második koaliczió franczia háborújában,
mint a magyar nemesi felkelés kerületi parancsnoka.


Dévay most méltán azt hihette, hogy hátralevő életéveit jól megérdemlett babérain pihenve csendes visszavonúltságban fogja tölthetni. De a végzet könyvében másként volt megírva. A mint nemsokára látni fogjuk, a hazának még egyszer szüksége volt a tapasztalt öreg tábornok értékes szolgálataira.

Egyelőre azonban Gyöngyösre vonúlt vissza, a rég elhagyott szülei házba, a mire onnan következtetünk, hogy 1800 szeptember havában is itt találjuk.[691] Itt írhatta meg háborús pályája visszaemlékezéseit azzal a czélzattal, hogy szerzett érdemei alapján elnyerje a bárói czímet. Erre való jogosúltságát különben már akkor megszerezte, a mikor a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét 1794 július 7-ikén elnyerte. A rendi alapszabályok 37. §-a kifejezetten kimondja, hogy a rendnek azon nagykeresztesei és lovagjai, a kik kívánják, a bárói rendbe fölveendők és számukra a szokásos diploma díjtalanúl kiállítandó.[692] A mint láttuk, ez alapon már az 1794 óta kelt tábori akták eddig is előlegezték Dévaynak, mint Mária Terézia-lovagnak az általa igényelhető bárói czímet. A minden erejét és idejét folyton megfeszítve igénybevevő hadjáratok azonban eddig megakadályozták abban, hogy a szükséges formaszerű lépéseket ez irányban megtegye. Fiúgyermekei nem lévén, talán nem is áhítozott nagyon a czímre. Most azonban amúgy is lelki szükségét érezhette annak, hogy befejezettnek hitt, jelentős eseményekben gazdag hadipályájára visszatekintsen, ha nem másért, már csak a saját lelki gyönyörűségére: «Dulcis recordatio praeteritorum», mint emlékirata mottójában maga mondja.

Így jött létre az önéletrajz, mely e tanulmányunknak alapúl és kiindulásúl szolgált. Tartalma legnagyobb részében csaknem szó szerint belekerűlt a bárói diplomába, mely ez emlékirat alapján sorolja elő Dévay bokros érdemeit, a melyekkel a mágnási czímre rászolgált.

A bárói diploma 1800 január 5-ikén kelt s az emlékirat szövegének csaknem teljes beiktatása folytán 21 lapra terjed, Dévay hadiérdemeinek bő és részletes felsorolásával.[693]

Bárói rangra emelése után Dévay még csak nehány hónapig élvezhette a jól kiérdemelt pihenést. Nyugalmából már ez év második felében felriasztotta a hazát újból fenyegető veszély.

*

A második koaliczió háborúja, mely 1799 márcziusban indúlt meg az osztrák-orosz-angol szövetség részéről Francziaország ellen, eleinte igen kedvező sikerrel kecsegtetett. Hotze tábornok Vorarlbergben megverte a Svájczból előtörő Massenát (1800 márczius 23); két nappal utóbb Károly főherczeg Stockachnál a Bodeni tó mellett Jourdant. Olaszországban pedig Kray Pál altábornagy április 5-ikén elhatározó győzelmet vívott ki az olaszországi franczia sereg fölött. Néhány héttel később az orosz sereg is odaérkezvén, az egyesűlt szövetséges seregek fővezére, Szuvarov, újból diadalt aratott, melynek következtében Milano április 29-ikén meghódolt és csakhamar egész Lombardia újból osztrák uralom alá kerűlt. E diadalok következtében Nápoly és Róma is felszabadúltak a franczia uralom alól. Északi Olaszországban pedig az öreg Melas tábornok az orosz sereg távozása után Genuát vette ostrom alá, melyet Massena védelmezett.


Dévay Mária idősebb korában.
(Az eredeti miniature Jankovich-Bésán Gyula tulajdonában.)[694]


A háború kedvező folyásában azonban hirtelen fordulat állott be, miután Bonaparte egyiptomi kalandos vállalatából hazatérve ismeretes államcsínyével első konzullá választatta magát s az Alpokon való váratlan átkelésével hátba támadta a Genuát ostromló osztrák sereget. Melas a marengói csatában (1800 június 14) döntő vereséget szenvedett, s ezzel egész Lombardia újból a francziáké lett. Németországban pedig Moreau Münchenig hatolt előre s onnan már Bécset fenyegette (június 28).

A marengói győzelem után Bonaparte fegyverszünetet ajánlott fel. Megindúltak a béketárgyalások is, de egyelőre kevés sikerrel biztattak. Ausztriának mindent el kellett követnie, hogy a háború megujúlása esetére teljes fölkészűltséggel állhasson ellen a most már saját területét fenyegető ellenséges támadásnak.


100. Dévay bárói diplomájának királyi pecsétje.[695]


E szempontból szükségesnek mutatkozott a rendes hadsereg szaporításán kívül a magyar nemesi fölkelés igénybevétele a honvédelem czéljaira. Ehhez képest Ferencz király 1800 szeptember 4-ikén kelt kéziratával elrendelte a magyar nemesség általános felkelését. Az udvari haditanács helyettes elnökéhez, Tige gróf lovassági tábornokhoz e tárgyban intézett felségrendelete ekképen szólt:

«A jelenlegi időpontban, a mikor az ellenség oly közel van a monarchia határaihoz, elkerülhetetlenűl szükségesnek tartom, hogy az én – bár messzebb fekvő – Magyarországomban is («in Meinem obschon entfernten Lande Hungarn») a felkelés haladéktalanúl egybehivassék s belőle mielőbb formaszerű («förmlich») hadsereg állíttassék fel.»

«E czél elérésének eszközeit és módozatait teljesen a Főherczeg Nádor ő Császári Fenségére bízom, a kire egyúttal ráruházom a Magyarországon levő összes csapatok felett való főparancsnokságot azzal, hogy ő Császári Fensége közvetlenül tőlem fog függni s e pillanattól kezdve teljesen rábizatik a Magyarországban levő összes katonaság, tüzérség, élelmezési szak és minden egyéb katonai szak fölött szükség szerint való intézkedés; előzetes tudomása nélkűl sem katonaság, sem tüzérség, sőt még újonczkiegészítés sem vonható el Magyarországból a harcztéren levő seregek részére; az összes nyugalmazott és becsületjelvényekkel kilépett, még szolgálatra alkalmas tisztek a fölkelőseregben való alkalmazás czéljából ő Fenségének rendelkezésére bocsáttatnak; egyúttal átengedtetnek neki az összes rokkantak és félig rokkantak is, a kik legalább még az országban való szolgálattételre használhatók.»

«Az eddigi országos katonai parancsnokot, Alvinczy báró táborszernagyot, tekintettel beléje helyezett különös bizalmamra, meghagyom ő Császári Fensége oldala mellett.»

«Ez elhatározásomhoz képest az udvari haditanács rendelje el haladéktalanúl a szükséges intézkedéseket s felelősség mellett ismerje kötelességének, hogy ő Fenségét a maga részéről a legjobb módon támogassa.»[696]


101. Magyar nemesi insurgens.[697]

Egyidejűleg báró Alvinczy magyarországi hadparancsnok a következő kéziratot kapta:

«A jelenlegi időpontban szükségesnek találtam, hogy Magyarországon a fölkelést egybehívjam s a fölötte, valamint az összes Magyarországon levő katonaság s ennek tartozékai («Branchen») fölött való főparancsnokságot a Főherczeg Nádor ő Császári Fenségére ruházzam; mindamellett Ön állandóan ő Császári Fensége oldala mellett fog maradni, mert nemcsak teljes bizalmamat bírja, hanem arról is meg vagyok győződve, hogy arra ez alkalommal is kiváló módon méltónak fog mutatkozni.»[698]

Csakhamar megindúlt a nemesi fölkelés egybehívásának és szervezésének munkája. Az egybehívás és szervezés kerületenként történt. A kerületi katonai parancsnokok már előre ki voltak jelölve, még pedig a következő altábornagyok: Benyovszky János (Dunáninnen), bátorkeszi Ott Péter (Dunántúl), szoboszlai Mészáros János (Tiszáninnen), báró Splényi Gábor (Tiszántúl). Dévay akkor még nem szerepelt e sorban; de már az egybehívó rendelet keltét követő napon, szeptember 5-ikén, Pálffy Károly gróf magyar kanczellár őt is ajánlotta alkalmazásra József nádornak a következő megokolással:

«Minthogy a kerületi parancsnokká kegyesen kinevezett Benyovszky altábornagy Erdélyben lakik és így megérkezése hosszabb ideig elhúzódhatik, azért alázatosan javaslom, hogy Benyovszky megérkeztéig a kerületi parancsnoki teendők végzésével pótló kinevezés útján ideiglenesen Dévay altábornagyot méltóztassék kegyesen helyetteséűl megbízni.»[699]

A nádor azonnal magáévá tette e javaslatot és rögtön felszólította Dévayt a Dunáninneni kerület parancsnoki tisztjének ideiglenes elfoglalására. Dévay a legfelsőbb parancsot szeptember 10-ikén vette (Gyöngyösön) és rögtön el is fogadta, miről a következő jelentést tette a nádornak:

«Császári Fenségednek tegnapi keltű magas parancsát kézhez vettem s ehhez képest érintkezésbe fogok lépni az érdekelt megyékkel s minden igyekezetemet arra fordítandom, hogy e magas parancsnak, valamint a jövőben veendő megbízásoknak lehetőleg eleget tegyek.»[700]

Jellemző az akkori közlekedési viszonyokra és találóan igazolja Pálffy kanczellár bölcs előrelátását, hogy Benyovszky, az első helyen kinevezett dunáninneni kerületi parancsnok, még csak további tizennyolcz nap múlva jelenti Nagy-Váradról, hogy már útban van állása elfoglalására és kettős menetekben («in Doppelmärschen») fog igyekezni rendeltetési helyét elérni.[701]

Azonban Dévay megbizatása Benyovszky megérkezése után sem szűnt meg. A nádor most a két parancsnok közt megosztotta a dunáninneni kerület nemesi fölkelését. Dévay kapta a nagyobb részt: Pozsony; Nyitra, Bars, Esztergom, Trencsén, Zólyom, Árva, Turócz és Liptó megyéket; Benyovszkynak maradtak: Hont, Nógrád, Pest és Bács megyék. Október 7-ikén mind a két parancsnok számára rendelet ment, hogy az eddig egybegyűlt nemesi fölkelő lovasság felett szemlét tartsanak, kiterjeszkedvén az emberek és lovak alkalmas voltának megállapítására, a felszerelésre, fegyverekre és ruházatra (mely lehetőleg egyforma legyen) s a tisztek kellő számára. Dévay ekkor már Bars megyében, Aranyosmaróton volt szemlekörúton; a fenti parancsot stafétával ide irányították számára.[702]

A következő napon (október 8) Tige gróf, a bécsi haditanács elnöke írja a nádornak, hogy miután a két dunai kerület (Dunáninnen és - túl) eddig már 6 lovasezred és 15 gyalogzászlóalj fölkelőt ajánlott meg, ezek a nyugati határ védelmére Ausztriához közelebb volnának táborba gyűjtendők.[703] Ehhez képest a nádor október 9-iki kelettel elrendeli a mozgósítást az érdekelt kerület parancsnokainak: Dévaynak Pozsonyba, Benyovszkynak Győrbe, Ottnak Pápára kell indítania csapatait, hogy a mondott helyeken október 15-ike és 21-ike között az alattuk álló összes haderő összpontosítva legyen.[704]

A dolog azonban nem ment olyan könnyen. A megyékben csak lassan folyt a toborzás. Alvinczy Budáról október 14-ikén jelenti a nádornak (ki ez időben többnyire Sopronban tartózkodik), hogy ép most érkezett oda Dévay báró altábornagy s jelentette neki, hogy eddig még csak 9-ikén a barsmegyei és 10-ikén az esztergomi fölkelőcsapatot vehette szemle alá. A többi megyéknél sürgető unszolásaival csak annyit tudott elérni, hogy Nyitrában október 24-ikén, Pozsonyban 27-ikén, Trencsénben 30-ikán, Turóczban november 2-ikán, Árvában november 4-ikén, Liptóban 6-ikán és Zólyomban 8-ikán tarthatja meg a csapatszemlét. Benyovszky sem végzett még a kerület többi részével (Hont, Nógrád, Pest és Bács megyékkel); őt is felszólította Alvinczy, hogy a szemlét tartsa meg, mihelyt csak lehetséges lesz.[705]

Dévay ezután az Alvinczyval közölt útirend szerint pontosan meg is tartotta szemleútját, mint saját leveleiből és az illető megyék jelentéseiből értesűlünk. Így október 27-ikén a csallóközi Somorján van Pozsony megyében, honnan (valószínűleg a programm szerint e napon tartott pozsonymegyei szemle után) javasolja a nádornak, hogy báró Perényi Jánost, mint tapasztalt katonatisztet valamely fölkelő lovasezred élére ezredesnek nevezze ki.[706] Zólyom megyében a szemle már két nappal a kitűzött határnap előtt ment végbe. Zólyom megye karai és rendei ugyanis november 7-ikén tartott gyűlésükből jelentik a nádornak: «A mi felkelő gyalogságunk századát Dévay Péter (hibásan Pál helyett) altábornagy úr ő méltósága már tegnap megszemlélte és alkalmasnak találta s kijelölt állomáshelyére indította.»[707] Az indulás azonban még további hat napig elhúzódott. November 11-ikén folytatólag tartott ülésükből jelentik Zólyom megye rendei:

«Ezen Zólyom vármegyének lovas- és gyalogcsapatait, miután e hó 6-ikán előírás szerint megvizsgáltattak, ugyane hó 11-ikén kebelünkből elbocsátottuk s útnak indítottuk a kijelölt gyűjtőhelyek («concentrationis loca») felé; ám magának a szemlének napján Dévay altábornagy ő méltósága, miután a csapatokat fegyver, ruházat és minden egyéb felszerelés dolgában megfelelőknek találta, arról biztosított, hogy a gyalogos fölkelőcsapat az említett szemle napjától kezdve már a magas császári-királyi kincstár részéről lesz ellátandó.» Sürgetik tehát, hogy a megye e csapat további ellátási költségeitől megkíméltessék.[708]

Még érdekesebb Turócz megye panasza, melynek rendei zokon veszik, hogy miután ők jog szerint magyar nemzeti zászló alatt indították meg csapatukat, ezt magasabb helyről eltiltották s magyar fölkelőcsapatukat, mely pedig teljesen nemzeti jellegű, császári zászló alá állították.[709]

Trencsén megyében is megtartotta Dévay az előírt csapatszemlét (kitűzött napja október 30-ika volt, de úgy látszik, későbbre halasztódott). Deczember 1-én tartott gyűlésükből jelentik a megye rendei a nádornak, hogy megértették örökös főispánjuk leveléből, «miszerint a kerületi tábornok úr ő méltósága (Dévay) a kebelbeli fölkelőink fölött tartott szemle alkalmából sürgette, hogy minden egyes gyalogos században még egy-egy főhadnagy s ugyanannyi alhadnagy alkalmaztassék»; – most hát intézkednek ez új kinevezésekről s bemutatják az új tisztek névsorát.[710]

Deczember elejéig így lassankint összegyülekeztek az összes fölkelőcsapatok a kijelölt gyűjtőhelyeken. Dévay is Pozsonyba tette most át székhelyét, hol hadosztályát már egybegyűjtötte, várva a további parancsokat. A terv az volt, hogy a magyar fölkelősereg Ausztriába menjen tovább az osztrák határ védelmére. A Münchenben álló Moreau ugyanis a fegyverszünet leteltével újra kezdte az ellenségeskedést s Münchentől keletre Hohenlindennél deczember 1-én döntőleg megverte János főherczeget. Ezzel az út nyitva állott Bécsig; Ausztriát az ellenséges betörés veszélye fenyegette. De e hírre az insurgens csapatokban több helyen lázadás ütött ki; a fölkelők jogtalannak és alkotmányellenesnek találták, hogy a határon túl menjenek. Kivált a Dunántúli kerület insurgensei között harapózott el a lázadó szellem s komolyan veszélyeztette a csapatok fegyelmét.[711] Dévay csapataiban ilyen fegyelemszegésekről nem értesűlünk; mégis a közhangulattal szemben a jó magyar ember, de egyúttal hű császári katona súlyos helyzetbe kerűlhetett. Talán ez a lelki meghasonlás is siettethette halálát, mely a harczi készülődések között, de már akkor érte, mikor a lunevillei béketárgyalások – melyek 1801 február 9-ikén vezettek végleges békeszerződésre – már megindúltak.

VII.
Dévay Pál halála. Jelleme és érdemei. Leányági utódai.


Egy héttel halála előtt, deczember 17-ikén, érte még Dévayt az az elégtétel, hogy eredményes szolgálatai elismeréseűl, mint reaktivált, s a nyugdíjas állományból ismét a rendes katonai állományba felvett altábornagynak számára a hadiilletményeket utalványozták.[712]

Ebből is kitűnik, hogy – a mint különben a róla kiadott német gyászjelentés is mondja – rövid betegség után egészen váratlanúl húnyt el. Halála épen karácsonyest napján, reggeli egy órakor következett be, életének hatvanhatodik évében. A haláleset körűlményeiről Galgóczy Antal, Pozsony megye alispánja, még aznap a következő jelentést küldte József nádornak:

«E pillanatban jelentik nekem, hogy Dévay altábornagy és kerületi parancsnok éjszaka egy órakor elhúnyt. Első kérdésem az volt, hogy a nevezett tábornok halálesetéről ment-e már jelentés királyi Fenségednek; s a mikor arról értesűltem, hogy ez még nem történt meg, hivatalos kötelességemnek tartottam a gyászesetet rendkívüli futár útján Fenségednek alázatosan bejelenteni. A boldogúltnak vagyonát és minden vele való jószágát azonnal zár alá helyeztem és pecsét alá vétettem; a hivatalos ügyiratokat és levelezést pedig külön elrendezve szintén zár alá vettem; ezeket az ugyancsak rendkívüli futár útján ide hívott Boltizár ezredes úrnak fogom átadni, a ki – nincs kétségem benne – meg fogja tenni a szükséges intézkedéseket a megyében állomásozó fölkelőcsapatokra nézve, melyek már a mai napon Ausztriába útnak indíttattak»

«Az elhúnyt Dévay altábornagy egyetlen leányt hagyott hátra vagyona örököséűl, a ki a Somogy vármegyében székelő Szalabéri Horváth Imre úrnak házastársa; ennek is rendkívüli futárral adtam tudtára atyja halálát. Alázattal várom királyi Fenséged parancsait arra nézve, vajon ennélfogva a boldogúltnak itt nála volt dolgai átadhatók-e előbb említett leányának s hogy mi történjék az elköltözöttnek nyolcz kocsi elé való és öt hátas lovával. Egyebekben a holttest temetése iránt Boltizár ezredes úrral tartandó tanácskozásom után meg fogom tenni a szükséges intézkedéseket.»

Királyi Fenségednek legalázatosabb örök hű szolgája

Pozsony, 1800 deczember 24-ikén.

Galgóczy Antal s. k.
Pozsony vármegye alispánja.

[Utóirat.] «E pillanatban érkezik ide Boltizár ezredes úr, a ki mikéntvaló intézkedéseiről azonnal meg fogja tenni alázatos jelentését.»[714]


102. Dévay kézírata «Panis animae» czímű imakönyvében.[713]


A temetés kétségtelenűl nagy katonai pompával mehetett végbe. Egész Pozsony városa kísérhette utolsó útjára a közismert, nagy hírnevű altábornagyot, a ki – mint csak hintós- és hátaslovainak nagy száma is bizonyítja, – állásának, rangjának és czímének megfelelő nagy lábon élhetett. Karácsony napján este zárúlt be utolsó pihenőhelye fölött a pozsonyi káptalani plébánia-templom sírboltja, a hová tetemei örök nyugalomra helyeztettek, e dómnak Sz. Annáról nevezett oldalkápolnája alatt.[715]

Leánya, zalabéri Horváth Imréné nem lehetett jelen a végtisztességen. Csak később adhatta ki az atyja haláláról szóló gyászjelentést, a mely a manapság dívóhoz képest feltűnően kisebb formátumával érthetővé teszi a ma is közkeletű parteczédula elnevezést: igazán csak czédula. Mária, született Dévay bárónő, férjezett Horváth Imréné tudatja ebben legbensőbben szeretett atyja urának, báró Dévay Pál cs. kir. altábornagynak és jelenleg a Dunáninneni kerület magyar fölkelő milicziája parancsnokló tábornokának fölöttébb elszomorító halálát, a ki 1800 deczember 24-ike reggelén rövid betegség után az összes szentségekkel ellátva, csendesen elhúnyt az Urban. Hűlt teteme deczember 25-ikén este a káptalani városi plébánia-templom sírboltjában temettetett el. A gyászmise deczember 30-ikán délelőtt 10 órakor fog megtartatni. Látogatások nem fogadtatnak.[716]


103. Gyászjelentés báró Dévay Pál haláláról.[717]


E szerint Dévay Mária bárónő, ki a temetésre a zalabéri kúriáról nem jöhetett el időre, minden valószínűséggel eljött Pozsonyba a gyászmisére és elhúnyt apja ingó hagyatékának átvételére. A hős altábornagy elhúnyta a legszélesebb, kivált katonai körökben őszinte részvétet kelthetett. Megemlékezett róla külön gyászpompával a Mária Terézia-rend káptalana is, melynek már hat év óta tagja volt. A rend alapszabályai értelmében az elhúnytnak lovagkeresztjét vissza kellett küldeni a káptalannak (szalagja visszamaradt a családnál s jelenleg Barcza Károlyné zalabéri Horvát Irma úrnő tulajdonában van). A keresztet Gräffen báró vezérőrnagy vette át s Bécsbe küldötte, hol mint értéktárgyat először az alsóausztriai tartományi pénztár részéről 1801 január 12-ikén Sőhnwanger Ferencz pénztáros vette kézhez; ez azután beszolgáltatta a bécsi udvari haditanácsnak.[718] A haditanács helyettes elnöke, Tige gróf, jókora időhaladékkal márczius elsején küldötte át Lacy Ferencz gróf tábornagynak, mint a Mária Terézia-rend akkori nagykanczellárjának.[719] A rendkanczellár nevében Grünne rendkincstárnok köszönte meg a kereszt átküldését a haditanács helyettes elnökének (márczius 14-ikén kelt átiratában) s egyúttal értésére adta, hogy a rendkáptalan a következő pénteken, márczius 20-ikán fogja az elhúnytnak lelki üdvéért az ünnepies gyászmisét megtartatni, az ágostonrendiek plébánia-templomában, délelőtti 10 órakor. Egyben fölkéri a haditanács elnökségét, hogy ez alkalomból a szokásos katonai intézkedéseket megtegye.[720]

Ez utolsó gyászakkorddal záródik le báró Dévay Pál altábornagy vitézi pályafutásának emlékezete. –

Hadi érdemeit valóban nagyra kell értékelnünk. Ifjú korában a kolini ütközettől kezdve megszakítás nélkűl végigküzdötte a hétéves háborút mint «harczra merész ifjú» («audax juvenis»); életének ötvenes éveiben, az első franczia háborúnak öt küzdelmes és fáradalmas évét harczolta át megszakítás nélkűl mint «hadban erős öreg» («belliger senex»), mint öntudatos vitéz képviselője harczias fajának, a magyar nemzetnek.[721] –

Az 1792. évi hadjáratban első volt, a ki Longwy kikémlelésével franczia területre lépett, majd kiverte Lafayette tábornok betörő seregét Luxemburg területéről; részese volt Clerfayt első és egyedűli győzelmének az argonnei erdő szélén La Croix aux Bois mellett; – a Braunschweigi Ferdinánd okozta gyászos visszavonulásnál mint hátvéd megóvta Clerfayt seregét a teljes elzülléstől; – a jemappesi vesztett csata után sikeresen fedezte a visszavonulást Belgiumból; – a Roer folyó mögötti védőállást biztosította azzal, hogy a francziákat a folyón uralkodó Düren városból kiverte s Roermond mellett folytatott csatározásaival az ellenséget illő távolban tartotta. –

Az 1793. évi dicső hadjáratban az első megnyitó győzelmet Aldenhovennél ő döntötte el a franczia sánczok ellen intézett merész oldaltámadásával; – előhadával elüljárva ő foglalta el Maastricht, Tongres, St. Trond és Tirlemont városokat; – vitéz huszáraival és a magyar Sztáray gyalogezreddel döntő része volt a neerwindeni fényes győzelem kivívásában; – ő szállta meg Löwent s ő vette ki Brüsselben a polgárság hűségesküjét; – tanuja volt Dumouriez átpártolásának, serege bomlásának; – Condé és Valenciennes várak alatt az ellenséget folytonos csatározásaival távol tartva az ostromló sereg gyürűjétől, lehetővé tette az erődök bevételét; – az angolok dünkircheni vereségei után kijelölt hadállásait vitézűl megtartva, elhárította a további veszteségeket s keményen megállott franczia földön, míg parancsnoka York herczeg a szövetséges angol sereggel Belgiumba szorúlt. –


104. A pozsonyi dóm főoltára.[722]


A mi babért nyújtott kezdetben az 1794. évi hadjárat, abból Dévaynk ismét bőven kivette a maga részét: mikor pedig elfordúlt a szerencse, a legrosszabbat, a sereg teljes züllését ismét ő hárította el. A Landrecies alatt a felmentő franczia sereg 30.000 embere ellen 2400 lovassal intézett diadalmas roham dicsőségében Schwarzenberg herczeggel teljesen egyenlő arányban osztozik; – Tournay és Tourcoing alatt a Pichegru serege fölött vívott győzelmekben vitézűl kivette a maga részét s elűljárt a támadásokban; – később Oudenarde várát felszabadította az ellenséges ostrom alól; – mikor pedig az erélytelen Coburg a fleurusi csata után feladta a küzdelmet s elrendelte a visszavonulást: Dévay fedezte elébb az angoloknak; majd az osztrákoknak visszavonulását, méltán duzzogva a főparancsnok kishitűsége miatt, ki nem küldött neki segítséget, mikor a hadjárat sorsát még jobbra tudta volna fordítani.

A következő 1795. év okosabban és nagyobb szerencsével vezetett hadjáratában dicső részt vett a heidelbergi győzelemben, elfogva magát Oudinot tábornokot; része volt Mannheim visszavételében; – aztán átkelve a Rajnán, messze visszaszorította Saint-Cyr tábornokot a rajnai Pfalz területén egészen Zweibrücken városáig.

Az 1796. évi hadjáratban a malschi ütközetben győzött a franczia sereg ostroma ellen; – majd egészen Stuttgartig nagy veszedelmek között fedezte az osztrák sereg visszavonulását; – a neresheimi csatában az ellenség ágyúparkja és lőszerkocsijai megfutamításával eldöntötte a győzelmet s ezzel módot nyújtott Károly főherczegnek arra, hogy a zavarba hozott Moreau tudta nélkül Jourdan ellen indúlhasson; – a müncheni Isar-híd szívós védelmével megakadályozta a francziáknak az osztrák határ felé való előnyomulását; – Augsburg táján merész támadásaival jelentékenyen megzavarta a franczia hadak visszavonulását, a kiket még a Höllenthal szorosában is folyvást zaklatott; – az emmendingeni csata másodnapján előhadával a francziákat kiverte állásaikból; – része volt a schlingeni győzelemben s a hüningeni hídfő ostromában. –

A mi kiváló fegyvertény előfordúlt ez ötévi folytonos küzdelemben s ragyogó betükkel fennmaradt a történelem lapjain, mindabban kiváló rész jutott e jeles magyar tábornoknak, a nagy történeti idők tanujának és szereplőjének. Mint az elő- vagy utóhadak állandó vezetője nemcsak nagy döntő csatákban vett részt, nemcsak ezek dicsőségében osztozott, hanem folytonos éberséggel kellett őrködnie az előre- vagy hátravonuló, vagy szállásain pihenő derékseregnek biztonságán, felderítve az előre törő utat, fedezve a hátrálást, őrt állva a fáradalmaktól kimerűlt nyugvó tábor mellett: – a mi kétszeresen terhessé tette feladatát, de szolgálatainak értékét is megkétszerezi.

Dévay félhivatalos életírója még külön kiemeli abbeli kiváló érdemét, hogy öt évig tartó ezredparancsnoksága alatt ő nevelte a 3. sz. Eszterházy- utóbb Ferdinánd-huszárezredet (a mai Hadik-ezredet) igazi mintaezreddé. Alatta ez az ezred nemcsak az ellenség előtt tanusított vitéz magatartásaért, hanem példás fegyelméért is minden alkalommal egyhangú dícséretet aratott összes feljebbvalói részéről; s bizonyára jellemző – úgymond – hogy ebben az ezredben az akkori nehéz időkben egyetlenegy szökevény katona nem akadt.[723]


A pozsonyi dóm Szent Anna oldalkápolnája.


Viszont jellemző ez érdemekben gazdag jeles katona nemes szerénységére, hogy noha már 1794 óta mint a Mária Terézia-rend lovagjának alapszabályszerű igénye volt a bárói rangra, ennek elnyerésére mégis csak nyugalomba vonulása után tette meg a formális lépéseket.

Hogy milyen volt Dévay Pál mint katona, azt emlékiratából s az előzőkben vázolt pályafutásából eléggé megítélhetjük: rettenthetetlen bátorságú, leleményes, kitartó és törhetetlen erejű hadfinak ismertük meg; semmi nyomát nem találjuk, hogy a harczias élet, az évekig tartó táborozások, kalandozások, csaták küzdelmei és fáradalmai valaha kimerítették vagy elcsüggesztették volna; s bár öreg korában néha kívánta is a békét és nyugalmat, «az böcsület és Fejedelméhez és Hazájához való hívség nem engedte», hogy félreálljon, a mikor szükség volt szolgálataira.

De emlékiratából és leveleiből még más egyéb is szól hozzánk: őszinte, nyílt, katonás rövidségű előadásából – színtiszta jelleme. A mint az általa előadott tényeket az illetékes nagy hadtörténeti munkák megfelelő adataival ellenőrizzük, mindjobban meggyőződünk arról, hogy az önéletrajz minden részlete teljesen megfelel a valóságnak, soha nem túloz, sem a lényegben nem téved. Csodálnunk kell emlékezetének frisseségét és tartósságát, a melylyel híven megőrzi kalandos és változatos katonai pályájának minden legkisebb részletét: a rengeteg sok hely nevét, a hol valaha megfordúlt és vitézkedett; az események egymásutánját; katonatársai és parancsnokai s az ellenfél vezérei nevét és működését. Rengeteg lexikális tanulmány, térképen való keresés után lehet csak követni az előadás részleteit, melyeket ő emlékezetből tudott soha nem tévedő pontossággal elősorolni.

De kitűnik ez előadásból és leveleiből az is, hogy Dévay Pál hosszú katonai pályáján is mindig ízig-vérig való magyar ember maradt. Formás, eleven latinsággal megírt önéletrajzában is a latin tóga alól itt-ott kikandikál a zsinóros magyar huszáratilla, s a klasszikus nyelv harmonikus folyásából ki-kicsendűl a magyar nyelv pattogó ritmusa. Szófűzése itt-ott elárulja az íróban a magyar embert; helyesírása – kivált a franczia személy- és helyneveknél – a magyar fonétika szabályaihoz igazodik.[724]


106. Gyászjelentés Dévay Mária haláláról.[725]

Azt már kiemeltük, hogy Dévay teljes birtokában volt kora deákos míveltségének. Emlékiratából és leveleiből meg tábori jelentéseiből kitűnik, hogy a német nyelvet is teljesen elsajátította: alkalmasint gyakorlati úton a hétéves háború táborhelyein s a német tiszttársakkal való érintkezésben. Ha itt-ott egy-egy német tulajdonnevet magyarra ír is át (mint pl. Svarczemberg, Valdek, Rieze, Fürstemberg; Breisak, Satzlár, Augspurg, Leiptzik), emlékiratából és leveleiből megállapítható, hogy tudott németűl nemcsak beszélni, hanem írni is; így egyes tipikus német neveket, melyeket latin betűkkel nehéz visszaadni, gót betűkkel iktat önéletrajzába (pl. Schrobenhausen, Zwenbruckum, Friedperg). Tőrűl metszett romlatlan magyarsággal írt magyar leveleibe is belesző olykor-olykor egy német frázist vagy mondatot. A mi a német helyneveknek a maitól itt-ott eltérő helyesírását illeti, ebben semmivel sem ingadozóbb, mint nagynevű kortársa és vezére, a német Károly főherczeg, a ki maga is sokszor hallás után vagy emlékezetből írja e neveket fonétikai kiejtésükkel.[726] Számba kell itt vennünk, hogy akkor még a földrajzi nevek helyesírása egyáltalán nem volt általánosan megállapítva.

A mi politikai meggyőződését illeti, Dévay Pál tipikus mintaképe a lojális magyar katonának. Őszinte hazaszeretete több ízben megnyilvánúl bizalmas leveleiben, de mindenek fölött áll az uralkodóhoz való hívsége. A forradalmi kor modern eszmeáramlataihoz nincs érzéke; politikai felfogása egyezik a báró Orczy Lőrinczével, ki szerint nincs párja a magyar szabadságnak:

«Boldog ki született e magyar hazában,
S kinek szabad telek jutott osztályában,
Jó föld, kövér mező lévén határában,
Tíz eke, száz tehén jár a majorjában.»[727]

A viszonyok kényszere alatt egyetlen leányának már német nevelést ad, – ugyanazt a «bécsi educatiót», melyet leveleiben elítél, mint az egyszerű vidéki erkölcsök megrontóját; – maga azonban haláláig megmarad, a minek született, faját szerető igaz magyar embernek.

Hogy Dévay Pál az akkor éledező magyar nemzeti felbuzdulás és irodalmi újjászületés iránt is eleven érzékkel bírt s utóbbit maga is támogatta és rokonszenvező figyelemmel kísérte, azt mívelt magyar ember létére valószínűnek kell tartanunk. Első ezredese, báró Orczy Lőricz az újjászületés irodalmának kiváló alakja; Gvadányi József a Török-ezredben tizenhét éven át tiszttársa, előbb őrnagya, majd alezredese, végűl ezredese volt. Nem gondolhatjuk, hogy élvezettel ne olvasta légyen tollforgató barátjának jóízű, huszáros mókáit: a «Pőstyéni Feredést», a «Peleskei Nótáriust» és hadi traktáját, «A mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok»-at, valamint másik ezredese, báró Orczy Lőrincz «Futó gondolatait a szabadságról». Fennmaradt magyar nyelvű leveleiből megismerhetjük zamatos, tőről metszett hevesi magyarságát. Hogy magyar volta mellett buzgó katholikus volt, arról fennmaradt levelei tanuskodnak, melyekből tiszta és mély vallásos érzület, keresztény világfelfogás és Isten akaratában való megnyugvás szól hozzánk; imádságoskönyvét (melynek czímlapját közöltük) a családi hagyomány szerint tarsolyában mindig magával vitte hadjárataira; halála előtt fölvette a halotti szentségeket s önéletrajzát is e vallásos záradékkal fejezi be: O. A. M. D. G. (Omnia ad maiorem Dei gloriam!) –

Az altábornagy egyetlen leánya, Mária, harmincz évvel élte túl atyját. Férje, zalabéri Horváth Imre, apja és Ferencz bátyja halála után feje lett a Horváth családnak s már 1803-ban mint «Édes Asszony anyja», özv. zalabéri Horváth Józsefné Ugronovics Francziska «törvényes Plenipotentiariussa» vezeti a család ügyeit.[728] Ugronovics Francziskának 1814 után bekövetkezett halálával[729] Dévay Mária, mint a családfő felesége lett a család nagyasszonya. Miután 1821-ben férje elhúnyt, Veszprémbe tette át lakását s itt írta német nyelvű végrendeletét, melyben gyermekei iránt érzett bensőséges szeretete és fennkölt erkölcsi érzülete megható módon nyilatkozik meg. Az 1825 augusztus 1-én kelt végrendelet záradékában így szól gyermekeihez:

«A mint engemet nem terhel vétek, vagy igazságtalanság, úgy síromba is azt a vigaszt viszem magammal, hogy kedves gyermekeim isteni félelemmel telve ép ily erkölcsösen és becsületesen fognak élni s embertársaikkal szemben úgy fognak viselkedni, hogy soha ne érhesse őket az a szemrehányás, hogy valaha is emberi méltóságukról megfeledkeztek; hogy így majdan egyesűlve örülhessünk a jobblétnek Isten színe előtt. Áldják mindnyájan, jó gyermekeim, a kik engem szerettek, az Atya, Fiú és Szentlélek Isten szent nevét, mint őket bensőségesen szerető anyjuk

Dévay Mária bárónő,[730]
özvegy szalabéri Horváth Imréné.»

Öt évvel a végrendelet megírása után meghalt – ugyancsak Veszprémben, 1830 április 14-ikén – Dévay Mária is, és vele kihalt a Dévay-nemzetség bárói ága.[731]


A pozsonyi székesegyház.




Függelék.

1. sz.
Dévay Pál leányági ivadékai.


Noha a báró Dévay család fiágon nem folytatódott, leányágon – a zalabéri Horváth család Imre-ágában – még számos leszármazottai élnek. Már Horváth Imre és Dévay Mária frigye is igen termékeny volt: négy gyermeknek (három fiúnak és egy leánynak) adott életet. Az ezektől való további leszármazást az alább következő családfák[732] mutatják:


Báró Dévay Pál (sz. 1735, † 1800) f. (1769) Ugronovics Borbála (sz. 1748, † 1792 előtt); Mária (sz. 1774, † 1830) f. (1794 körűl) zalabéri Horváth Imre; 1. József 1. f. gr. Radetzky Lujza 2. f. z. Horváth Fracziska; 2. Eduárd f. Inkey Karolina; 3. Vilmos f. Földváry Kornélia; 4. Ida f. Tallián Boldizsár
1. zalabéri Horváth József 1. f. Radetzky Lujza grófnő (Gróf Radetzky János tábornagy leánya, sz. 1803, † 1827); 1. Imre f. Noszlopy Ilka; 2. Rozália f. gróf Strassoldo Ferencz; Irma †; 1. József (sz. 1852, † 1893) f. (1876) Morpurgo Alice (sz. 1855); 2. Lujza (sz. 1854) alapítványi hölgy a hradschini Mária Terézia alapítványban; 1. Ferencz (sz. 1878) f. (1910) saárdi Somsich Paula grófnő; 2. Anna Mária (sz. 1880) f. (1900) Hállay Ferencz; 3. Julius Caesar (sz. 1881) f. (1906) Rauch Mária; 4. Theodora Julia (sz. 1883) f. (1905) Carlo de Braida; 5. Lujza Enrika (sz. 1893); Mária Alice (sz. 1911)



II.
1. zalabéri Horváth József 2. f. zalabéri Horváth Francziska (unokatestvére); Móricz, cs. és kir. kamarás f. nedeczei Nedeczky Vilma; 1. Irma f. nagyalásonyi Barcza Károly; 2. Béla tengerészhadnagy; 1. György, cs. és kir. kamarás, athéni követségi attaché f. Jeszenszky Alexa bárónő;2. Károly; 3. Imre; 4. Lajos
III.
3. zalabéri Horváth Eduárd, cs. és kir. kamarás f. palini Inkey Karolina; 1. Ferencz 1. f. Puteani Róza bárónő (sz. 1836) 2. f. Bernak … 3. f. Puteani Natalie bnő; 2. Stefánia csillagkeresztes hölgy f. gróf Wickenburg Ödön (sz. 1831, † 1871); 3. Viktória f. dézsánfalvi Ghyka Jaroslaw; 1. István (sz. 1859) cs. és k. kam., v. b. t. t., fiumei kormányzó f. (1905) gr. Pückler Limpurg Mária Zsófia (sz. 1868); 2. Margit (sz. 1860) f. Szentmiklóssy Jenő; 3. Márk (sz. 1864) v. b. t. t. külügym. osztályfőnök; 1. Vera f. Billig; 2. Jenő; 3. Melanie 4. Dora 1. f. gróf Münster Ernő (sz. 1856, † 1905) 2. f. báró Duka György; Mária Marca (sz. 1906); 1. Andor; 2. József; 3. Mária Vera; (Első házasságából:) gr. Münster Vladimir (sz. 1886)
4. Zalabéri Horváth Vilmos f. bernátfalvi Földváry Kornélia; 1. Mária f. Lemény János; 2. Vilma †
5. Zalabéri Horváth Ida f. vizeki Tallián Boldizsár; 1. Lajos cs. és kir. kamarás f. Simoga Matild; A) 2. Matild f. pribérdi és dunaszekcsői Jankovich-Bésán József; B) 3. Rozália f. (1849) pribérdi és vuchini gróf Jankovich László (sz. 1816, † 1890); C)


Tallián Lajos f. Simoga Matild; 1. Gizella (sz. 1845) hajadon; 2. Géza (†); 3. Jenő (sz. 1847) f. Igmándy Irma; 4. Ida (†) f. Batha Béla cs. és kir. huszár kap.; 5. Zsigmond f. Igmándy Minka;1. Jenő honv. gy. főhdn.; 2. Ella f. Gombos N.; 3. Irma; Batha László nős, nógrádm. főszbíró; 1. Zsigmond hv. huszár főhadn. f. Tőry Margit; 2. Margit f. Reich Aladár hv. huszár alezredes; 2 gyermek; 1 gyermek



Jankovich-Bésán József f. vizeki Tallián Matild; 1. Gyula (sz. 1852) nőtlen; 2. Elemér (sz. 1854, † 1907) f. Magyary-Kossa Ilka; 3. Matild (sz. 1854) f. (1878) báró Fiáth Pál; 4. Géza († 1904) f. Pozsonyi Katalin; 1. Elemér (†); 2. Endre f. báró Szentkereszty Janka; 1. Elemér (sz. 1879) f. (1908) Dőry Margit; 2. Tibor (sz. 1883) f. (1909) gr. Sizzo Noris Constantia; 3. Ilona (sz. 1883) f. (1913) b. Fiáth Miklós (sz. 1879); 1. István († 1908); 2. József huszár önk.; Elemér; 1. Erzsébet (sz. 1909) 2. Pál (sz. 1910); Róza Mária (sz. 1910)



pribérdi és vuchini gróf Jankovich László (sz. 1816, † 1890) f. vizeki Tallián Rozália; 1. Aladár (sz. 1850) f. Bombelles grófnő; 2. Tivadar (sz. 1856); 3. László (sz. 1860); 1. Iván (sz. 1874) f. (1909) gróf Pejacsevich Mária; 2. Aladár (sz. 1878) f. (1904) gróf Brandis Klotild; 1. János (sz. 1910); 2. Antal (sz. 1913); 1. Dénes (sz. 1904); 2. Anna (sz. 1908)

E származási táblák szerint báró Dévay Pál vére foly még most is számos nemesi családunk ereiben. A vitéz altábornagyban ősét tiszteli a zalabéri Horváth család több tagján kívűl a Strassoldo, Wickenburg, Münster és Jankovich grófi családok, a Fiáth báró család, valamint a nagyalásonyi Barcza, Batha, Szentmiklóssy, dézsánfalvi Ghyka, vizeki Tallián és Jankovich-Bésán nemesi családok számos leszármazója.

2. sz.
Dévay Pál bárói diplomája.[733]


Franciscus Secundus divina favente clementia electus Romanorum Imperator semper augustus, Germaniae, Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatiae, Slavoniae, Galliciae, Lodomeriae, Ramae, Serviae, Cumaniae et Bulgariae Rex Apostolicus, Archidux Austriae, Dux Burgundiae, Lotharingiae, Styriae, Carinthiae et Carnioliae, Magnus Dux Hetruriae, Magnus Princeps Transylvaniae, Marchio Moraviae, Dux Brabantiae, Limburgi et Geldriae, Wirtembergae, superioris et inferioris Silesiae, Mediolani, Mantuae, Parmae, Placentiae et Guastallae, Osveciniae et Zatoriae, Calabriae, Barri, Montisferrati et Tescheniae, Princeps Sveviae et Carolopolis; Comes Habspurgi, Flandriae, Tyrolis, Hannoniae, Kyburgi, Goritiae, et Gradiscae; Marchio Sacri Romani Imperii, Burgoviae, superioris et inferioris Lusatiae, Mussoponti et Nomenei; Comes Namurci, Provinciae, Valdemontis, Albimontis, Zutphaniae, Sarverdae, Salmae et Falkenstenii; Dominus Marchiae Slavonicae et Mechliniae, Tibi Fideli Nostro Egregio PAVLO DÉVAY Campi Mareschalli Locumtenenti Salutem et Gratiae Nostrae Caesareo Regiae continuum erga Te Incrementum.[734]

Laudatissima fuit a multis Saeculis Majorum Nostrorum Imperatorum et Regum gloriosissimorum Consuetudo, ut quos et Origine Claros et Vitae Integritate conspicuos, atque Virtutum Ornamentis praeditos animadverterent, Eos prae caeteris Gratia sua fovendos Novisque Honoribus et Dignitatibus Munificentia Sua decorandos susciperent, id vero non solum hanc ob Causam, ut in Meritis suis condignos Honores, Virtutisque praemia ex Augusta Benignitate sese consecuturos certo intelligerent, sed et Posteri Eorum majoris domesticae Laudis tuendae propagandaeque allecti ad paria Virtutis et verae gloriae capessendae Conamina totis Viribus plenoque Cursu alacriter contenderent, Unde et Nos qui DEI Ter Optimi Maximi Nutu caetera inter Regna et Ditiones Regni quoque Hungariae Habenas jure haereditario feliciter gerimus, praeclara Antecessorum Nostrorum Divorum quondam Hungariae Regum Instituta et vestigia firmiter imitari Fidelesque Nostros de Nobis et Republica Christiana benemeritos, ac Virtutis colendae studiosos Gratia et Favore Nostris prosequi, adeoque Comodis et Ornamentis Eorum juvandis promovendisque intenti esse consuevimus, ut qui Nos perspectum habemus id non minus ad rempublicam Christianam fovendam Majestatisque Nostrae splendorem magis illustrandum pertinere si vel ea ratione honestae Cupiditatis Igniculis, alias mortalium animis a Natura indutis fomitem addiderimus, virtutisque Decus perpetuo Nostrae Beneficentiae pignore posteritatis Memoriae comendatum Beneficio adornaverimus, ut hoc Ordine observato animi eorum veluti acri Stimulo Gratiarum memores ad fidelem in Occasionibus quibusvis pro Republica Christiana Sacraque Regni Hungariae Corona fovenda praestandam Operam, praeclaraque Virtutis et Fidelitatis Studia tanto ferventius incitari valeant;

Harum itaque Rerum Consideratio cum firmiter Animo Nostro inhaereat, TU PAVLE DÉVAY, pro re praesenti dignus Nobis occurristi, quem Caesareo Regia Munificentia Nostra exigentibus id ipsum eximiis Tuis Militaribus Servitiis exindeque Tibi comparatis meritis benigne exornaremus, potissimum cum intelligamus Te ex antiqua Nobili Familia Ortum ducere ac Majores et Antenatos Tuos Augustae Domui Nostrae Austriacae Sacraeque antelati Regni Nostri Hungariae Coronae et Reipublicae pro quarumvis Circumstantiarum ratione et Occasionum exigentia Multifaria fidelia non minus ac utilia praestitisse Servitia. Tu ipse vero praememoratorum Tuorum Majorum laudabiliter insistere satagens Vestigiis inde ab Anno Millesimo septingentesimo quinquagesimo sexto Assumpto in Neoerecto Caesareo Regio Jazygum Regimine in Qualitate vexilliferi Militari Servitio, abeo inde tempore Temet semper heroice gessisse; hausta etenim in Re Militari sufficienti Scientia ea eximia in diversis Proeliis ac Expeditionibus edidisti Virtutis Tuae Specimina; signanter eo ipso adhuc supraattacto Anno in Victoriosa illa Actione ad Colin, in qua Equum insidentem, glande percussum amiseras, tam generose Temet gesseras, ut dignus respectu fueris, quo Tibi momentosa negotia concrederentur; quare etiam immediate per Generalem ab Hadik e Civitate Leippa cum nonnullis Equitibus et Croatis Tibi subordinatis intra Montes Bohemiae ad Zwickau et Kamnitz fine observandi Hostis motus delegatus, non solum summa cum vigilantia ejusdem observasti motus, verum pluribus centenis hostilibus Currubus interceptis, quos, cum ob occurrentia Impedimenta ultro promovere nequiveris combussisti, commeatu Militari et Equis captis, Supremoque Officio militari Castrensi resignatis existentibus: provincia hacce feliciter superata, cum Colonello Ujházy ad insequendum Inimicum exmissus, eundem ad Civitatem Saxoniae Zittaviam usque, illatis ei innumeris damnis persecutus, sed et per Generalem Comitem de Nádasd ad momentosas et arcanas Res adplicitus, omnia ea perspicacia executus es, ut Tu, superato felici mox Proelio ad Landscron, ob singularem Tuam bellicam Virtutem Serenissimo Duci Carolo, ac Supremo Mareschallo Comiti a Daun comendari merueris.

Ultra haec suprafato adhuc Anno Millesimo septingentesimo quinquagesimo sexto sub ductu Generalis ab Hadik Aggressioni quoque Residentionalis Urbis Regis Borussiae Berolinensis in persona praesens exstitisti, post pugnam vero Rosbachensem sub Vice-Colonello Barone a Vécsey Copias Borussicas cum Tibi subordinatis usque Neoburgum in Silesia compluribus currulibus pontonibus ademptis, infestasti, insequenti autem Anno Occasione nimirum susceptae per Hostem Obsidionis Civitatis Olomucensis, a Supremo Mareschallo Comite a Daun ad Gubeny usque fine explorationis delegatus, detectis novem ad Limites Silesiae ducentibus Viis, exploratoque subin ex hostili intercepto Internuncio eô: Transportum hostilem famosum Olomucium tendere, idipsum Generalibus Laudonio et Siskovicsio denunciasti; quo detecto Transportuque in nihilum redacto, ipsa dein Civitas Olomucensis ab Obsidione eliberata extitit in cujus etiam Facti Specimen Tu quidem Superioris Locumtenentis Officio condecoratus, Copiae vero Tibi subordinatae Munusculo pecuniario remuneratae sunt, in pugna vero ad Hochkirchen, ac aliis ad Stulpen et Bischofswerdam (ubi captum, per Hostem, Officialem Nostrum cum quadraginta Militibus, intercepta mox hostilis agminis parte, supremoque Mareschallo Comiti a Daun praesentata, Libertati restituisti) ubique in persona praesens exstitisti; in cujus Actus etiam generosi signum in Capitaneum Regiminis Palatinalis renunciatus es; quantam adhaec ultronea etiam continua serie laudabili cum Zelo testatus sis dexteritatem Tuam Majestatem Nostram haud latet:

Anno enim Millesimo septingentesimo quinquagesimo nono Occasione irruptionis hostilis Generalis a Kleiszt in Bohemiam: (Generale a Fink jam antea isthic intercepto existente) ad mandatum Generalis a Brentano post Maxen ad Passus Kissebelienses et inde ad Limites Bohemiae Hostem aspera Hyeme spreto discrimine Vitae Tuae persequendo, auxiliaribus hostilibus Copiis ad fatum Bohemiae Regnum irruentibus non solum praedam ex jumentis consistentem et corrasam, verum compluribus eorundem in Captivitatem abductis, eripuisti;

Anno vero Millesimo septingentesimo sexagesimo ad Fribergam ac aliis in Locis pro infestatione Hostis exmissus, Excubias ad Hotzenheiser[735] versus Lipsiam vero Officialem cum triginta hominibus, sexaginta Equis remundalibus, penes pagum item Foysdorf ad Augustoburgum obruendo, paucis exceptis, omnes intercepisti Generalique a Brunyan praesentasti;

Subsequo autem anno cum Generali Ried solvendo obsidioni Dresdanae Civitatis praesens non procul Radesberga exploratis Hostis Consiliis cum Capitaneo Lusinszky hostilem Capitaneum cum duobus aliis Officialibus et Octuaginta circiter Gregariis in Captivitatem abduxisti, actum hunc ipso Generali Odonelli collaudante; Occasione deinde dum Mareschallus Comes a Daun cum copiis ad Dresdam et Crossenheim ad Regis Conatus observandos commoraretur, Tu cum selectis Hominibus remanens, Incursiones hostiles debilitando quam plurimos eorundem cepisti, imo Generale Comite Lacyo Berolinum versus expedito, Te vero ad Bunzlau ad observandos versus Lignitz et Glogau hostis motus relicto, ibidem tamdiu permansisti, donec cum copiis sub ductu Mareschalli Comitis a Daun advenientibus, ultro progressus, tandem ex Civitate Pribus qua nuncius post Generalem Comitem a Lacy ad Regis Borussiae eidem a Tergo insistentem significandum, cum felici successu deputatus fuisses; quo facto Wittembergam cum copiis Iter susceptum, ac paulo post ad Torgaviam proelium Commissum, ubi etiam leviter sauciatus es, sed et actioni ad Lipsiam interventae viriliter Temet gerendo interfuisti; habitâ demum ad Altenburgum statione, cum ante Pegau excubias ageres, Copiaeque Caesareo Regiae a Maissenitz[736] progrederentur, Tu hostiles Excubias ad Moenia Pegaviensia usque persequendo, plurimos eorundem in captivitatem abduxisti, tandem per Campi Mareschallum Principem a Lobkowitz cum nonnullis copiis ad viam, Lipsiam versus ducentem, observandam missus, utut per Inimicum adortus, jamque unus ex Officialibus Nostris interceptus, Tu attamen Temet cum Tuis heroice defendo, praevalentem Hostem relictis interceptis in fugam ingenti cum suo damno adegisti, imo Legionem quoque unam Suppetias ferentem in flagranti adortus caesis perplurimis, residuam partem in captivitatem, ipsa dein Pegavia occupata, deduxisti; ac in reditu Copiarum Caesareo Regiarum ex Inimicis non solum captis, verum ex occupatis per Hostem etiam caesareo Regiis Granariis recuperatis existentibus;[737] conflictui demum ad Teplitz, ubi, postquam Inimicum ad Limites persecutus fuisses, leviter quidem vulneratus es, sed et pugnis quoque ad Grond[738] et Freiberg interfuisti, cumque Militia Caesareo Regia per Principem Borussiae Henricum e Saxonia retrusa, hostilesque Turmae Bohemiam invasissent Tu plurima xenodochia Militaria et Granaria salvasti; moxque subsecuta Anno Millesimo Septingentesimo sexagesimo tertio almâ pace, ad retinendas et coercendas in Limitibus Hungariae Confoederatorum Polonorum Excursiones ad periculosissimos Vereczkenses passus, neve pestis Occasione Belli Russici cum Turcis decurrentis inferatur, adplicitus, cum Tibi subordinata partim regulata Militia, partim armatis popularibus intra Montes Moldaviae stativando, usque ad ingressum Copiarum Caesareo-Regiarum in Galliciam, omnia ad Nutum Superioritatis sedulo observasti; reducto demum Törökiano Regimine, Tu mox ad Nádasdianum translatus ab exorto rursum Borussico Bello, Tu statim ad Hohenelbe in praesentia Serenissimi ac potentissimi Principis Domini Josephi Secundi Electi Romanorum Imperatoris ac Regis Hungariae Apostolici Patrui Nostri felicis recordationis validas hostiles Excubias aggressus eorum cum maximo damno, Tuis vero omnibus salvis redeuntibus, recedere coegisti, imo Ipsi Regi e Bohemia semet retrahenti plurima Damna intulisti, in cujus etiam altissimae Complacentiae Signum eotum illico in Supremum Vigiliarum Magistrum renunciatus es, dein inter Satzlár et Schneeberg constitutis hostilibus copiis, eorum ducentos Equites noctu penes Miklosdorff in Silesia aggrediendo partem cepisti, partem in fugam redegesti, Regimine posthac in Bohemiam Reichbergam versus disposito, Tu in Territorio Croczau et Crotau usque Friedlandum continuo curam Excubiarum gessisti; revecta demum denuo alma pace Tu in Galliciam ordinatus, ubi ex peculiari Caesareo-Regia Consideratione in Vice-Colonellum denominatus, ad Regimen Emerico Eszterházianum translatus et expost facta Comitis Stephani a Kleglevics in Generalem promotione loco ejusdem in Substitutum promotus, tandem sub Bello Turcico per Campi Marschallum Baronem a Laudon ad observandos Borussicos motus adplicitus es.

Anno demum millesimo septingentesimo nonagesimo secundo Regimine a Bohemia contra Gallos in Belgium ordinato, cum a Campi Mareschalli Locumtenente a Schröder ad recognoscendos Limites circa Longvi exmissus extitisses, Gallorum Generalem La Fayet cum octodecim circiter Millibus in Caesareo-Regiam Provinciam irrumpentem cum Tibi subordinata Cohorte et duabus Stuardiana et Kinszkyana Legionibus, capitis et caesis eorum quam plurimis propulsasti, capta vero a Mareschallo a Clairfait Civitate Longvi ac in Campaniam facta irruptione: utut ob iniquas vias Copiae reverti necessitatae exstiterint, attamen a Te ex infestantibus Inimicis non pauci intercepti sint, tandem Tu pro Statione hyemali ad Mons ordinatus quidem, ast Generale De Mourier Copias Caesareo-Regias cum septuaginta duobus mille aggrediente, actioneque infeliciter pro parte Caesareo-Regia succedente, Belgioque universo occupato existente, Copiae Caesareo-Regiae semet Leodinum retrahere necessitatae, ubi dein Cura Excubiarum universarum in partibus his in Te translata est, postquam autem hostis cum copioso agmine erumperet, eundem non solum, captis et caesis multis, repulisti verum factis post obtentum succursum eruptionibus depressisti, imo traductis per pontem super Fluvium Rohr structum infra Civitatem Illik agminibus penes Steinstrass ad Viam publicam Temet sistendo, motusque hostiles observando dictum validum pontem penitus annihilasti; captamque Civitatem Dirn rursum Ditioni Caesareo-Regiae reddidisti; cumque ad dictam Civitatem Illik per hostem continuo molestatus fuisses, ex improviso eundem adortus, eundem ex integro intercepisti, Mareschalloque a Clairfait praesentasti, idipsum circa Rüremond quoque effectui mancipando, cura Excubiarum ultro quoque Tibi concredita existente;

Anno porro Millesimo septingentesimo nonagesimo tertio ad Altenhofen Inimicum denuo aggressisti, eundem relictis post se septemdecim Tormentis campestribus in Fugam adegisti, ad Mastrich vero progressus in Fugam jam adacto hoste innumeros ejusdem Commeatus et Munitiones Bellicas, captis compluribus militibus, in potestatem Caesareo-Regiam redegisti; Civitate Donger feliciter occupatâ ac Tormentibus Currulibus ibidem repertis ab Hoste ademptis existentibus; explorato demum eo, Hostem S. Thron derelinquendo sub ductu Generalis Dumourier ad Lovanium contractis copiis suis Exercitum Caesareo-Regium quadrifariis agminibus aggredi velle, Tu ad Tirlamon eousque Inimicum velitationibus detinuisti, donec Caesareo-Regius Exercitus semet contrahendo, ad defensionis statum ponere potuit, quo feliciter transacto Temet ad Osmael fine ordinandarum Excubiarum contulisti, communito autem Osmael, ac mox actione interventa, Tu Hostem tanto cum impetu inter Tormentorum fragorem aggressus, ut fuga sibi consulendo, redacto ejusdem peditatu in confusionem, ademtisque viginti octo Tormentis cum compluribus Currulibus munitionibus, Equitatum usque ad noctem persecutus es, imo sequente mane Generalem Benyovszky cum tribus Legionibus succursum adferentem[739] deturbasti et usque Tirleman persequendo, ipsum Locum repertis tribus Tormentibus occupasti, expost Hostem rursum ultro quoque Lovanium usque persecutus, unde Bruxellas proficiscendo, ibidem desumpto a Magistratu Homagio Hostiles Copias ad Mons usque insecutus, copiosis Tormentis cum suis munitionibus abductis et ducentis Capitibus interceptis, in cujus etiam Rei memoriam Insignis Ordinis Militaris Regio Theresiani cruce decorari meruisti;

Abhinc ad limites Gallicos ordinatus, observatis Inimici Motibus ad Arcem Valenciennes occasione Obsidionis complures intercepisti, in Captivitatem abduxisti, subjugata vero Arce, Hostem versus Cambre depulisti ipso etiam Loco occupato existente, ad Orsi expost et Lill expeditus, fatum Orsi ab hostili Manu conservasti, quinquaginta Equites occasione captae Marsien[740] liberasti, ipsa etiam Marsien[741] paulo post recuperata, interceptis attunc quatuor fere Millibus ex Inimicis, quindecim item Tormentis ac aliis Munitionibus, quae omnia jussu Altiorum Duci a Yorck tradidisti.

Hyeme autem subsecuta cum Copiis Generali Otto subordinatis contra Hostem agendo, ademptis eidem decem Tormentis in Picardiam usque eundem depulisti, prout ex commisso ad Trojanville praelio contra Hostem triumphando rursum eidem cum Vice Colonello Tuo tredecim Tormenta cum septem curulibus Munitionibus ademisti, ad Cambreque usque fugasti, expugnata vero Landreczy ex parte Lill Hostem Vallidis Copiis irruentem rejecisti pluribus Tormentis occupatis; Duce dein Yorck ac Generale Otto versus Turquen in Galliam progredientibus Tu aciem primariam ducendo, ejecto duobus ex Castris Hoste, omnia ejusdem Requisita et Commeatus occupasti, sed et in Conflictu ad Torne sub ductu Generalis Gallici a Pichegrue intervento, Tu cum Ala Anglicani Equitatus in levo Cornu constitutus e bis mille quingentis Capitibus consistentem Equitatum hostilem aggressus, eundem ingenti cum damno repulisti, peditatum e duabus quoque Possessionibus fugasti, ipso Generale Pichegrue semet retrahente, in cujus etiam rei contestationem in Generalem renunciatus es.

Exercitu posthaec aliorsum procedente, Tu ad Obsidionem Arcis Oudenard solvendam expeditus, Hostem velitationibus tam crebro infestasti, ut idem ab oppugnatione desisteret, derelictis copiosis in Schelda Fluvio Navibus et Granariis unde expost a Principe a Coburg ad Viam intra Tirlamon et Sodomum Namurcum versus ducentem observandam ire jussus, quorsum etiam penetrasti, ast ob validam hostilem Manuum Temet extracto e Civitate Praesidio ad S. Thron pedetentim retrahendo, post multas tandem arduas velitationes cum Generale ab Hadik feliciter conjunxisti cumque Exercitu Rhenum transivisti, aciem semper postremam ducendo.

Ingruente demum anno millesimo septingentesimo nonagesimo quinto cum Generale Kray Moguntiam versus ordinatus, Tu ex Castris Schwetzingensibus versus Friburgum ad Wurmserianum Corpus ibidem Castra metans profectus, cumque jam circa Rhenum ante Exercitum Excubias instituisses, audito eô, Hostem a Tergo Manheimium occupasse, mox Exercitus Caesareo-Regius abinde se Heidelbergam movit, sicque conjunctis viribus Hostem aggrediendo, eum Castris exuit, capto per Tuas Copias Generale Udeno, hostilique Equitatu fugato, ac semet intra Moenia Arcis occludente, verum suscepta mox ejusdem Arcis Oppugnatione, ad deditionemque coactae, Cura Excubiarum inter pericula Tibi concredita exstitit. Abhinc versus Kaiserslautern ac Bipontinum ire jussus quidem, ast cum vi hostis resistere non poteras, Temet per Mühlbachium usque Landstuhl retrahendo, nunc fatum Locum Inimicis cedere, verum insequente die contractis Copiis in Hostem irruendo eundem rursum recuperasti Bipontiumque usque fugasti innumeris eorum in Capitivitatem abductis; Hyemis parte taliter in Landstuhl transacta, initio attamen Anno Millesimi septingentesimi nonagesimi sexti Generalis Hostilis Sincer cum numerosis Copiis adventans Te abinde retrahere coegit, verum Tu collem proximum occupando, communitis sylvis progressum ejus recidisti, eundemque Bipontinum usque ad recedendum coegisti; ineunte dein vere Hoste Rhenum trajecto Peripheriamque ad Düsseldorf et Coloniam Agrippinam Copiis suis inundante, ac clam ex montibus prodeunte, eidem Te aggredi volenti circa Türkheim resistendo, eundem feliciter repulisti, ad Obersheim vero non procul ad certum pontem Te collocantem rursum aggredi intendenti fortiter resistendo rejecisti, imo insequente die denuo Tuas et Generalis Sztaray Copias invadentem feliciter repulisti intercepta una ejusdem selecta Legione et compluribus levibus Equitibus; traducto vero violenter ad Kehl per Rhenum cum Copiis validis Generale a Moureau, ubi Exercitus Caesareo-Regius semet retrahere necessitabatur, Tu Hostem continuis velitationibus impedivisti, factis copiosis Captivis, in salvum quoque reddito Commeatu Caesareo-Regio, ubi dein Ulmum Temet recepisti, Danubiumque cum Copiis trajecisti, cumque observasses Capitaneum a Mecsery ab Hoste aggredi, Tu auxilio accurrendo, ad agmenque Hostile irruendo repulisti, occupatis duobus Tormentis et tribus Munitionis Currubus, redactisque in Captivitatem in circa tercentis Capitibus; postquam tamen Nuncium allatum esset, Inimicum Exercitum nostrum aggredi velle, Tu cum Generale Rise eum adoriri jussus, utut Vos eidem fortiter restitissetis,[742] relictisque Castris cum non paucis Officialium Equis et aliis Vasis ac quatuor Tormentis, nec non mille quingentis in Captivitatem abductis, eum in Statum confusum perduxissetis ad sexque horarum Spatium redegissetis accepto attamen mox Mandato Vos rursum trans Danubium retrahere jussi ac insuper Tibi Augustam Vindelicorum recipiendi, curaque Excubiarum Exercitus Generalis a Latour gerendi imposita est; quoniam autem per Exercitum Generalis a Moureau indesinenter Caesareo-Regius Exercitus infestatus fuisset, abinde semet Friedbergam recipiendo, factaque isthic mox infelici pugna ubi duobus sub Te Equis amissis, acceptaque in pectore contusione hac tamen spreta ibidem ultro in gerenda Excubiarum Cura permansisti, per quotidianas velitationes plurimos in Captivitatem deduxisti;

cum vero ad Monachium Hostis labefactatus sibi Fuga consuluisset, Tu cum Tibi subordinatis eum persequendo, conflictuque ad Schropenhausen adornato, cum eodem tam viriliter dimicasti, eique resististi, ut idem semet versus Neoburgum per paludes et lacunas, pontesque post se dirutos, relictis nonnullis currulibus Munitionibus, interceptisque ex Copiis quam plurimis retrahere coactus sit; sed et ad Petmes caeso toto ejus agmine hominibus paucis semet subducentibus in Captivitatem abductis; allato demum nuncio eo, quod Hostis Temet adoriri paret, eidem obviam progressus insperato eundem aggrediendo in Fugam redegisti uno Colonello et tribus Centuriis semet sponte subjugantibus, reliquis in Sylvis salutem quaerentibus, sed et insequente die[743] Hostiles Generales, res et Gazam cum Vigintiquinque mille Florenis duobus item Comissariis deprehensos intercepisti,[744] pecuniamque Aerario Nostro resignasti, Octomille Florenis subin inter Copias ex Ordinatione Archiducis Caroli distributis existentibus; posthaec Neoburgo ultro progredientem Generalem Moureau cum suis Agminibus, continuis Velitationibus multum detinuisti quidem, observato tamen eo, Te Hostem a Tergo et undiquaque circumvenire velle, Tu Temet ex Petmes ad Schropenhausen retrahendo, adortu tamen mox ex Ajka subsecuto, eundem feliciter repulisti, compluribus Nostris in Libertatem assertis, ex Inimicis vero in Captivitatem abductis, tandem ex Ajka Hostem insequi jussus, infra Augustam Vindelicorum trajecto Danubio eandem ingressus, sed paucis ex hostibus repertis, verum ad Donaueschingen, ubi se rursus ad defensionis Statum posuisset, Tu cum Generale a Latour eundem de novo tam viriliter aggressus es, ut Loco cedere, seque per Sylvas et Latebras Neostadium, hinc Freiburgam, ac tandem Brisacum se retrahere coactus sit; his omnibus feliciter terminatis Freiburgo fine insequendi Inimici expeditus; Hoste interim jam Rhenum cum Copiis trajecto, Tu cum copiis Hönningen Versus progressus ibidem Tibi Cura Excubiarum Basilea inchoando usque Brisacum concredita existente: sed et medio tempore intervenientibus aliis etiam, quod tamen hac Vice praeterimus, pluribus Conflictibus, Velitationibus, et Actionibus tamdiu semper in persona interfuisti, donec ob singularia Tua merita in proximo praeterito Anno millesimo septingentesimo nonagesimo nono in Campi Mareschalli Locumtenentem clementer denominatus exstitisses;

ut igitur erga testatum istiusmodi Tuum Zelum Laude et comendatione dignum, quem deinceps quoque persequendum de Te firmiter et benigne pollicemur, satisfactionem Nostram testatam reddamus, Te PAVLUM DÉVAY, ac per Te Haeredes, et Posteros Tuos DEI Benedictione legitime nefors jam natos et in infinitum nascituros utriusque Sexus Universos Animo deliberato ex certa Nostra Scientia, ac Potestatis Nostrae Caesareo-Regiae Plenitudine, gratiaque speciali e Statu et Conditione Nobilium seu Equestri clementer eximentes, in Numerum, Ordinem et Consortium praedicti Nostri Regni Hungariae Partiumve eidem adnexarum Liberorum Baronum seu Magnatum rubra cera in Literarum suarum Obsigillatione utentium, recipiendum, evehendum, aggregandum et annumerandum recipiendosque, evehendos, aggregandos et annumerandos duximus, volentes et per expressum decernentes ut Tu PAVLE DÉVAY Haeredesque et Posteritates Tui utriusque Sexus Universi DEI Benedictione nefors jam nati, et in infinitum nascituri a modo in posterum futuris et perpetuis semper temporibus ubique Locorum et Terrarum omnibus illis Gratiis, Privilegiis, Honoribus, Dignitatibus, Immunitatibus, Libertatibus, Praerogativis, Exemptionibus, Indultis, Favoribus quibus caeteri praelibati Regni Nostri Hungariae Partiumve eidem adnexarum Liberi Barones seu Magnates sive de Jure, sive de antiqua Consuetudine aut aliter qualitercunque utuntur, fruuntur, et gaudent, tam intra, quam extra Judicium et Comitia, aliasve ubivis uti, frui, et gaudere, Litterasque Tuas quascunque Cera rubra instar aliorum Baronum et Magnatum munire possis et valeas, Haeredesque et Posteritates Tuae Universi valeant atque possint;

Quo vero perpetuum hujus Nostrae ad hanc Dignitatis Sublimationis exstet Documentum, eademque pleniori Beneficio decorata in oculos clarius incurat[745] Hominum, antiqua Gentilitia Tuorum, quibus hactenus usus es Armorum Nobilitarium Insignia, non solum laudavimus, approbavimus, ratificavimus et confirmavimus, sed etiam in parte auximus, quemadmodum vigore praesentium approbamus, laudamus ratificamus et confirmamus, prout et augemus, in huncque ut sequitur modum in futurum gestanda, et deferenda benigne concedimus et elargimur,

Scutum videlicet militare erectum coelestini coloris, exhibens tres Montes Albopetrosos, quorum medius, isque eminentior, sustinet Virum Cataphractura armatum in Casside plumis rubris Strutionis ornatum Manuum Dextra Gladium evaginatum Manubrio aureo fulgentem, ad Scuti pedem pro quiete fixum tenentem, sinistra latus fulcientem; Scutum ipsum tegit Corona Baronibus propria, unde assurgunt tres Galeae Torneariae, coronatae Clatrataeque seu apertae, purpura suffultae, auro reductae, torquibus ac Monilibus circumductae suisque apicibus fastigiatae, ac prima quidem, quae media est, ac situ recto apicem gerit, sustinet Virum Cataphractum Scutarium stricto tamen Gladio Minacem genutenus exurgentem, secunda vero quae a Dextris est, et situ obliquo, refert duo Vexilla, aureum et atrum Colorem horisontaliter alternatim exhibentia, ac huc et illuc defluentia, tertia denique Situ pariter obliquo locata Galea profert Leonem aureum inguinetenus exurgentem lingua rubicunda exerta et Cauda post Tergum erecta, anteriores pedes ad raptum protendentem. Laciniae Galearum argenteae et caeruleae sunt. Duo demum Gryphi aurei Scutum ipsum respiciunt et anteriorum pedum dextris falculis Gladium evaginatum elevantes Telamonum vices obeunt, et Scutum utrinque stipant, Quemadmodum haec omnia in Principio seu Capite praesentis Diplomatis Nostri Pictoris edocta manu seu artificio genuinis coloribus depicta et ob Oculos intuentium lucidius posita esse conspicerentur;

Liceat itaque Tibi PAVLO DEVAY, Tuisque Haeredibus et Posteritatibus DEI Benedictione legitime nefors jam natis et expost nascituris utriusque sexus universis praedeclarata Armorum Insignia in omnibus et singulis decentibus Actibus, Exercitiis et Expeditionibus tam serio quam joco in Hastitudiis seu hastatorum dimicationibus pedestribus et equestribus, in Bellis et quibuscunque Pugnis cominus et eminus, in Scutis, Banderiis, Vexillis, Clypeis, Tentoriis, Caenotaphiis, Sepulchris, Monumentis, Clenodiis, Annulis, Monilibus, Sigillis, Aedificiis, Parietibus et Supellectilibus libere et pacifice ac absque omni impedimento, molestia et contradictione habere, gestare, ac deferre illisque in aevum uti, frui et gaudere et insuper aptus et idoneus sis Tuique Haeredes et Posteritates legitime nascituri universi sint apti et idonei ad ineundum et recipiendum omnes Gratias et Libertates, Exemptiones, Jura, Feuda et Privilegia, ad utendum denique singulis juribus, quibus caeteri a Liberis Baronibus orti capaces et participes veri Regni Nostri Hungariae et Partium eidem adnexarum Literi Barones seu Magnates utuntur, fruuntur et gaudent, quomodolibet consuetudine vel de Jure, nemine unquam prohibente;

Imo evehimus, aggregamus, annumeramus, praedeclarataque Armorum Tuorum Insignia acceptamus, approbamus, ratificamus et confirmamus, Teque et Tuos Posteros legitime nefors jam natos et in infinitum nascituros praeattacto Baronatus Titulo et Honore donamus, et condecoramus; atque ideo universis et singulis Majestatis Nostra Regnorum Ditionumque et Provinciarum Nostrarum Subditis tam Ecclesiasticis quum Saecularibus cujuscunque Status, Gradus, Dignitatis, Ordinis, Conditionis et Praeeminentiae existant serio mandamus ut Te PAVLVM DÉVAY, Tuosque modo quo supra universos pro veris et indubitatis Liberis Baronibus, seu Magnatibus cum Praedicato Magnifici habeant, nominent et honorent, iisdemque Titulis jugiter frui et gaudere sinant, nec adversus hanc benignam Nostram Gratiam et Indultum impediant, turbent aut molestent, ac ab aliis impediri aut molestari permittant quovis modo; Siqui vero ex Nobis Subjectis id attentare praesumserint Nostram et Successorum Nostrorum noverint Indignationem se ipso facto incursuros.

In quorum Fidem et Testimonium hasce Litteras Nostras Privilegiales Manus Nostrae Propria Subscriptione, et Secreti Sigilli Nostri Majoris, quo ut Rex Hungariae Apostolicus utimur impendentis Munimine emanari curavimus.

Datum per Manus Fidelis Nostri sincere Dilecti Spectabilis et Magnifici Comitis Caroli Pálffy ab Erdőd perpetui in Vöröskeő Aurei Velleris et una Insignis Ordinis S. Stephani Regis Apostolici Magnae Crucis Equitis, Comitis Posoniensis, et Comitatus Nominis ejusdem Perpetui ac Supremi Comitis, Arcisque Nostrae Regiae Posoniensis aeque ac Supremi Capitanei, Camerarii Consiliariique Nostri Actualis Status Intimi, Curiae Nostrae Regiae per Hungariam Magistri, necnon per idem Nostrum Regnum Hungariae Aulae Nostrae prout et dicti Ordinis S. Stephani Cancellarii, in Archiducali Civitate Nostra Vienna Austriae die quinta Mensis Januarii Anno Domini Millesimo Octingentesimo, Regnorum Nostrorum Romani Hungariae item Bohemiae ac reliquorum Anno Octavo.

Reverendissimo, Reverendis ac Venerabilibus in Christo Patribus (Archi Episcopatu Strigoniensi vacante) Comite Ladislao Kollinich de Kollegrad Colocensis et Bacsiensis Canonice unitarum Metropolitanarum Ecclesiarum Archiepiscopo, Andrea Bacsinszky Graeci Ritus Catholicorum Munkatsiensis; Matheo Francisco Kerticza Bosnensis seu Diacovariensis et Syrmiensis, Josepho Bajzáth Veszprimiensis, Maximiliano Verhovacz Zagrabiensis, Josepho Fengler Jaurinensis, Francisco Xaverio Fuchs Nittriensis, Joanne e Comitibus de Réva Scepusiensis, Ignatio Darabanth Graeci Ritus Catholicorum Magno-Varadiensis, Joanne Jessich Segniensis et Modrussiensis seu Corbaviensis, Nicolao Milassin Albaregalensis, Sylvestro Bubanovics Graeci Ritus Catholicorum Crisiensis; Josepho Martonffi de Csik-Mind-Szent Transylvaniensis, Francisco S. R. I. Comite Hrzan de Harras S. R. E. Cardinale Sabariensis (Sedibus Neosoliensi, Magno-Varadiensi Latini Ritus, et Vaciensi, Csanadiensi, Agriensi, Quinque Ecclesiensi et Rosnaviensi vacantibus) Josepho Pierer de Hodos Consecrato Tinniniensis, Nicolao Konde de Pokatelek consecrato Belgradensis et Samandriensis; Comite Sigismundo Keglevich de Buzin Electo Macariensi, Josepho Pethő Electo Drivestensis, Emerico Libero Barone Perényi Electo Bacensis; Josepho Zabraczky Electo Vegliensis, Antonio Madics Electo Pristinensis, Ecclesias DEI feliciter gubernantibus; Serenissimo item Archiduce Austriae Domino Josepho Regni Nostri Hungariae Palatino et Locumtenente Nostro Regio nec non Spectabilibus ac Magnificis Petro Vegh de Eadem Judice Curiae Nostrae Regiae, Comite Johanne Erdődy de Monyorokerék Regnorum Nostrorum Dalmatiae Croatiae Bano; Francisco Szent-Iványi de Eadem Tavernicorum, antelato Comite Carolo Pálffy ab Erdőd Curiae; Comite Francisco Zichy de Vásonkeo Pincernarum, Comite Josepho de Bathyán perpetuo in Németújvár Dapiferorum; Comite Michaele de Nadasd perpetuo Terrae Fogaras Agazonum, Comite Francisco Szécsényi de Sárvári-Felső-Vidék Cubiculariorum, Comite Josepho Erdődy de Monyorokerék Janitorum Nostrorum Regalium per Hungariam Magistris, Capitaneatu Nobilis Turmae Nostrae Praetoreae Hungaricae vacante, ac praelibato Comite Carolo Pálffy ab Erdőd Comite Posoniensi, caeterisque quamplurimis saepefati Regni Nostri Hungariae Comitatus tenentibus et Honores.

Franciscus m. p.
Comes Carolus Pálffy m. p.
Joannes Barthodeiszky m. p.

Második Ferencz, Isten kedvező kegyelméből mindenkoron felséges választott római császár, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmáczia, Horvátország, Szlavonország, Galiczia, Lodoméria, Ráma, Szerbia, Kúnország és Bolgárország apostoli királya, Ausztria főherczege, Burgundia, Lotharingia, Styria, Karinthia és Krajna herczege, Toscana nagyherczege, Erdély nagyfejedelme, Morvaország őrgrófja, Brabant, Limburg és Geldern, Württemberg, Alsó- és Felső-Szilézia, Milano, Mantua, Parma, Piacenza és Guastalla, Auschwitz és Zator, Calabria, Bar, Monferrat és Teschen herczege, Svevia és Charleville fejedelme, Habsburg, Flandria, Tyrol, Hannonia, Kyburg, Görz és Gradisca grófja, Burgau, Alsó- és Felső-Luzsicza, Pont-à-Mousson és Nomeny római szent birodalmi őrgrófja, Namur, Valdemont tartomány, Albimont, Zütphen, Saarwerden, Salm és Falkenstein grófja, a Vend őrgrófság és Mecheln ura, Neked, Dévay Pál altábornagy, kiváló hívünknek, üdvöt és Irántad való állandó császári királyi kegyelmünk nyilvánítását.



Sok századok óta igen dícsérendő szokása volt dicsőséges császári és királyi elődeinknek, hogy a kiket mint származásukra nézve előkelőket, életük feddhetetlenségével kiválókat s az erények díszével kitűnőket felismertek, azokat a többiek felett kegyelmükkel gyarapítani és új tisztekkel és méltóságokkal bőkezűen diszíteni igyekeztek; és pedig nem csak az okból, hogy azok maguk biztosan megértsék, hogy érdemeikért a Felség kegyelméből méltó tisztségeket és erényeik megfelelő jutalmát fogják elnyerni, hanem hogy utódaik is, házuk nagyobb díszének megőrzésére és gyarapítására ösztönzést nyerve, egész erejükkel és teljes akarattal törekedjenek az erény és igaz dicsőség hasonló módon való keresésére. Azért Mi is, a kik a háromszorosan legjobb és legnagyobb Isten akaratából egyéb királyságaink és tartományaink között a Magyar királyság gyeplőit is öröklési jogon szerencsésen kormányozzuk, mindig szilárdan követjük Elődeinknek, a néhai dicső magyar királyoknak rendelkezéseit és nyomdokait, s az irántunk és a keresztény köztársaság iránt érdemeket szerzett és az erény követésében buzgólkodó híveinket kegyelmünkkel és kedvezésünkkel felkeresni s jólétüket és díszüket elősegíteni és előmozdítani annyival is inkább iparkodunk, mert átlátjuk, hogy nem kevéssé szolgál a keresztény köztársaság gyarapítására és Fölségünk fényének nagyobb emelésére, ha a tisztes becsvágy szikráját, mely a természettől a halandók lelkébe oltatott, ily módon is élesztjük és az erények kiválóságát jótéteményeinkkel ékesítve, kegyelmünk örök zálogául az utódok emlékezetére adjuk, – hogy ezen eljárás követése által azoknak lelkei, kegyeinkre emlékezve, mintegy éles ösztökélést nyerjenek a keresztény köztársaság és Magyarország szent koronája iránt minden alkalommal teljesítendő szolgálatokra, s annál buzgóbban igyekezzenek az erény és hűség kiváló cselekedeteinek gyakorlására.

Mivel tehát eme dolgok méltányos figyelembe vétele állandóan foglalkoztatja lelkünket, ez idő szerint Te, Dévay Pál, találtattál előttünk méltónak, hogy Téged, miután kiváló katonai szolgálataiddal és ezek által szerzett érdemeiddel erre rászolgáltál, kegyesen kitüntessünk; kiváltkép a mikor megértettük, hogy Te régi nemes családból származol s elődeid és őseid a Mi Felséges Osztrák Házunknak és az előbb említett magyar szent koronának és közügynek minden körülmények között s bármely alkalom követelményeihez képest, sokféle hű és egyben hasznos szolgálatot tettek. Te pediglen, dícséretesen haladva említett őseidnek nyomdokain, az ezerhétszázötvenhatodik esztendőtől kezdve zászlósi minőségben katonai szolgálatba lépvén, az újonnan felállított császári és királyi jász ezredben, azon időtől fogvást mindig hősi módon viselkedtél és elegendő ismeretet szerezve a haditudományokban, különböző ütközetekben és vállalatokban vitézségednek jeles bizonyítékait adtad. Nevezetesen még ugyanazon fentemlített esztendőben ama győzelmes kolini csatában, a melyben hátas lovadat golyó által magad alól elvesztetted, oly vitézül viselkedtél, hogy méltónak találtattál arra a bizalomra, hogy fontos ügyek végzésével bízassál meg; így Hadik tábornok által néhány alád rendelt lovassal és horváttal Leipa városából a csehországi hegyekbe küldetvén Zwickau és Kamnitz[746] tájára az ellenség mozdulatainak megfigyelése czéljából, nem csak a legnagyobb éberséggel figyelted meg mozdulatait, hanem még több száz társzekerét elfogván, ezeket, mivel a felmerült akadályok miatt tovább nem szállíthattad, felégetted, azonban a katonai szállítmányt és a lovakat elfogván, beszolgáltattad a főhadiszállásra. E megbizatásod szerencsés véghezvitele után Ujházy ezredessel az ellenség üldözésére küldetvén, azt egészen Zittau szászországi városig üldözted, neki számtalan károkat okozván; azonfelül pedig Nádasdy gróf tábornok által fontos és bizalmas ügyekkel bizattál meg, a melyeket oly körültekintéssel vittél véghez, hogy – részt vevén azután még a szerencsés landeskronei ütközetben – kiváló harczi vitézségedért érdemesnek találtattál, hogy a Károly herczeg ő Fenségének és Daun gróf tábornagynak figyelmébe ajánltassál.


Ezeken kívül még ugyan az ezerhétszázötvenhatodik évben, Hadik tábornok vezetése alatt, személyesen jelen voltál a porosz király székvárosának, Berlinnek megtámadásánál; a rossbachi ütközet után pedig Vécsey báró alezredes alatt az alád rendelt csapattal a porosz csapatokat Sziléziába, egészen Neuburg[747] városáig üldözted, miközben több pontonszekerét elfogtad. A következő évben pedig, a mikor az ellenség erős ostrom alá fogta Olmütz városát, Daun gróf tábornagy által felderítés czéljából Gubenyig[748] küldettél; ez alkalommal kifürkésztél kilencz Sziléziába vezető utat s kitudván az ellenség elfogott hírvivőjétől, hogy ama híres ellenséges szállítmány már Olmütz felé tart, erről jelentést tettél Laudon és Siskovics tábornokoknak; a mi felfedeztetvén, a szállítmány semmivé tétetett s Olmütz városa az ostrom alól felszabadult; e tettednek jutalmául Te a főhadnagyi tiszttel tüntettettél ki, az alád rendelt csapat pedig pénzbeli ajándékkal jutalmaztatott. A hochkircheni csatában pediglen személyesen jelen voltál; úgy másokban is, Stulpen[749] és Bischofswerda mellett (a hol egy tisztünket, kit az ellenség negyven katonájával együtt elfogott, kiszabadítottad, sőt az ellenséges csapat egy részét foglyul ejtve, azt Daun gróf fővezérnek általadtad); a mely vitéz cselekedeted jutalmául a Nádor-ezred kapitányává neveztettél; s hogy ezentúl is önszántodból, hosszú sorozatban és dícséretes buzgalommal mennyire kimutattad ügyességedet, eléggé ismeretes Felségünk előtt.



Ugyanis az ezerhétszázötvenkilenczedik évben, Kleist ellenséges tábornoknak Csehországba való betörése alkalmával (mikor Fink tábornok ugyanott már elfogatott) Brentano tábornok parancsára[750] Maxen mögött a Giesshübeli hágóig és onnan Csehország határáig üldözted az ellenséget, s az ellenséges segédcsapatoktól, melyek a mondott Cseh királyságba törtek, nem csak elvetted a lábas jószágból álló összeharácsolt zsákmányt, de közülük sokat fogságba is hajtottál.



Az ezerhétszázhatvanadik évben pedig Freibergnél és más helyeken az ellenség zaklatására kiküldetvén, Katzenhäusernél az ellenséges előörsöket legyőzted, Leipzig felé pedig egy tisztet harmincz emberével és hatvan tartaléklóval, Voigtsdorf falunál Augustusburg mellett megtámadván, kevesek kivételével mind elfogtad és Brunyan tábornok elé vitted.

A következő évben pediglen, Ried tábornokkal jelen lévén Drezda városának ostrom alól való felszabadításánál, nem messze Radebergtől, kitudván az ellenség tervét, Lusinszky kapitánynyal együtt egy ellenséges kapitányt más két tiszttel és mintegy nyolczvan közlegénynyel fogságba vittél, a mely tettedért magától O’Donel tábornoktól dícséretben részesültél;[751] azon alkalommal pedig, mikor Daun gróf tábornagy a sereggel Drezda és Grossenhain között táborozott, Te válogatott emberekkel visszamaradván, az ellenséges támadásokat visszaverted és sokat közülök elfogtál.[752] Sőt, a mikor Lacy gróf tábornok Berlin felé küldetett, Te pedig visszahagyattál Bunzlaunál, hogy az ellenség mozdulatait, Liegnitz és Glogau felé megfigyeljed, mindaddig ott maradtál, a míg a seregek Daun gróf tábornagy vezérlete alatt odaérkeztek; azután tovább haladva, Priebus városából futárként küldettél Lacy gróf tábornok után, neki hírt viendő, hogy a porosz király őt hátba akarja támadni, a mit szerencsésen végbe is vittél. Ez megtörténvén, a hadak Wittembergnek vették útjokat, s kevéssel ezután Torgaunál ütközet vívatván, ott könnyű sebet vettél, de már a Lipcse mellett végbement ütközetnél ismét jelen voltál s abban vitézül viaskodtál. Végül, Altenburgnál lévén állomáson, mikor Pegau előtt vezetted az előörsöt és a császári királyi hadak Meuselwitztől előrenyomultak, Te az ellenséges előörsöt Pegau faláig üldözve, a legtöbbjüket fogságba ejtetted; azután Lobkowitz herczeg tábornagy által a Lipcse felé vezető országút megfigyelésére küldetvén, a mint az ellenségtől megtámadtattál s már tiszteink egyike fogságba is esett, Te mégis a tieiddel együtt hősiesen védekezvén, a túlnyomó ellenséget foglyai hátrahagyásával s roppant veszteségével megfutamítottad, sőt egy segítségére érkezett zászlóaljat rögtön megtámadván s legnagyobb részét levágván, végül magát Pegaut is bevetted. Aztán a császári királyi seregek visszavonulásánál az ellenségtől nemcsak foglyokat ejtettél, hanem az ellenség által elvett császári királyi szállítmányokat visszaszerezted; végül résztvettél a Teplitz melletti összecsapásban, a hol, miközben az ellenséget a határig űzted, könnyű sebet nyertél; és jelen voltál még a Brandnál és Freibergnél vívott csatákban is; mikor pedig a császári királyi hadsereg Henrik porosz herczeg által Szászországból kiszoríttatott, s Csehországba ellenséges csapatok törtek be, Te számos élelmi raktárat és magtárat megmentettél. Majd bekövetkezvén az ezerhétszázhatvanharmadik évben az áldásos béke, a fölötte veszedelmes Vereczkei szoroshoz küldettél a lengyel konfederáltak betöréseinek visszatartására és megfékezésére; annak utána, nehogy a törökök ellen folyó orosz háború alkalmából a pestis behurczoltassék, az alád rendelt részben rendes katonasággal, részben fegyveres népfölkelőkkel a Moldvai Havasokban állomásozván, a Mi császári királyi seregeinknek Galicziába vonulásáig felsőbbséged akarata szerint mindent serényen elvégeztél. Utóbb a Török-ezred feloszlattatván, Te a Nádasdy-ezredhez helyeztettél át s az újból kitört porosz háborúban Hohenelbénél, mindjárt kezdetben, boldog emlékezetű Nagybátyánk, a felséges és hatalmas II. József választott római császár és magyar apostoli király jelenlétében az ellenség erős előörsét megtámadván, nagy veszteségével hátrálásra kényszerítetted, mind a tieiddel sértetlenül visszatérve; sőt Csehországból való visszavonulása alkalmával magának a porosz királynak is nagy károkat okoztál, a miért is a legmagasabb kegy jeléül rögtön őrnagygyá neveztettél ki; azután Schatzlar és Schneeberg közt táborozván az ellenség, annak kétszáz lovasát a sziléziai Michelsdorf mellett megtámadván, részint elfogtad, részint megfutamítottad. Ezek után ezrededdel Csehországban, Reichenberg tájára helyeztetvén, Kratzau és Grottau határában egészen Friedlandig folyton az előörsöket vezetted. Midőn pedig újra visszatért az áldásos béke, Te Galicziába rendeltettél, a hol különös császári királyi kegyből alezredessé neveztettél ki s az Eszterházy Imre-ezredhez helyeztettél át; utóbb pedig Keglevics István gróf [ezredes] tábornokká neveztetvén ki, Te annak helyére léptettettél elő, azután pedig a török háború alatt Laudon báró tábornagy által a poroszok mozdulatainak megfigyelésére alkalmaztattál.[753]




Végül az ezerhétszázkilenczvenkettedik évben ezreded Csehországból a francziák ellen Belgiumba rendeltetvén, midőn Schrőder altábornagytól Longwy környékén a franczia határ kikémlelésére küldettél ki, Lafayette franczia tábornokot, ki mintegy tizennyolczezer emberrel a császári királyi birtokra betört, az alád rendelt ezreddel s a Stuart- és Kinszky-féle két zászlóaljjal elűzted, sok emberét elfogván és levágván. A mikor pedig Clerfayt tábornagy Longwy városát elfoglalta s a Champagneba betört, ámbár az utak rosszasága miatt a seregek visszavonulni kényszerültek, Te mégis az üldöző ellenségből nem keveset foglyul ejtettél; azután téli szállásra Monsba rendeltettél. Mikor pedig Dumouriez tábornok hetvenkétezer emberrel támadott s az ütközet[754] a császári királyi seregre nézve balul ütött ki, egész Belgium elfoglaltatott s a császári királyi hadak egészen Lüttichig visszavonulni kényszerültek, ekkor e vidéken az összes előörscsapatok vezérlete rád ruháztatott. Miután pedig az ellenség feles haddal kitört,[755] nemcsak visszaverted, számos emberét elfogva, és levágva, hanem akkor is, a mikor segítséget kapva, újból kitöréseket intézett, visszatartottad. Ezeknek utána, mikor a seregek a Roer folyó hídján Jülich városa alatt átkeltek, Te megállottál Steinstrass mellett az országuton s az ellenség mozdulatait figyelve, a mondott erős hidat teljesen elpusztítottad; majd elfoglalva Düren városát, azt a császári királyi uralomnak visszaszerezted. Mikor pedig az említett Jülich városa mellett az ellenség téged folyton zaklatott, váratlanul rátámadván, mindenestül elfogtad és átszolgáltattad Clerfayt tábornagynak, ugyanígy cselekedvén Roermond mellett is; az előörscsapatok vezetése pedig továbbra is rád bizatott.


Az ezerhétszázkilenczvenharmadik évben aztán Aldenhovennál az ellenséget újból megtámadván, őt tizenhét tábori ágyújának hátrahagyása mellett futásra kényszerítetted; majd Maastrichtig nyomulva, a már futásnak eredt ellenségtől számos emberét foglyul ejtve, rengeteg élelmi és hadi készletet zsákmányoltál a császári királyi seregek számára. Ezután Tongres városát szerencsésen elfoglalván, az ott talált ágyúkat az ellenségtől elragadtad. Végül kifürkészvén, hogy az ellenség Saint-Trond városát elhagyva Dumouriez tábornok vezérlete alatt Löwennél összegyűjti hadait, s a császári királyi sereget négyszeres túlerővel akarja megtámadni, Te Tirlemontnál az ellenséget csatározásokkal mindaddig visszatartottad, a míg a császári királyi sereg magát rendbe szedve védekező állást tudott elfoglalni; a mit szerencsésen véghez vivén, az előörsök elrendezésére Orsmaelig vonultál, s Orsmaelt megszállottad; majd azután mikor az ütközet[756] megkezdődött, Te az ellenséget ágyútűz alatt oly hevesen rohantad meg, hogy futásban keresett menedéket; s gyalogságát szétszórva s huszonnyolcz ágyúját számos lőszeres társzekérrel elfoglalva, lovasságát egészen éjjelig üldözted. Sőt másnap reggel, a mikor Benyovszky tábornok három zászlóaljjal segítségedre jött, hátrább szorítottad és egészen Tirlemontig üldözted, s ezt a helységet, itt is három ágyút zsákmányolva, elfoglaltad. Ezután az ellenséget ismét tovább üldözted egészen Löwenig, a honnan Brüsselbe érvén, ott a hatóságtól kivetted a hűségesküt. Majd az ellenséges hadakat egészen Monsig kergetve, számos ágyújokat a lőszerrel együtt elvetted s kétszáz emberüket elfogtad; a mely tetteid emlékére a jeles királyi katonai Terézia-rend keresztjével való kitüntetésben részesültél.



Innen a franczia határra rendeltetvén, Valenciennes várának ostroma alkalmával figyelve az ellenség mozdulatait, számos emberét fogságba vitted, s a vár bevétele után Cambraiig űzted, magát e helyet is elfoglalván. Azután pedig Orchiesba és Lillehez küldetvén, a mondott Orchiest az ellenséges haderőtől megoltalmaztad; Marchiennes eleste alkalmával onnan ötven lovast kiszabadítottál, s maga Marchiennes is kevéssel utóbb visszavétetvén, s ott az ellenségnek majdnem négyezer embere s tizenöt ágyúja és egyéb hadikészlete elfoglaltatván, mindezeket följebbvalóid parancsára átadtad York herczegnek.

A tél bekövetkeztével[757] aztán az Otto tábornok alá rendelt csapatokkal küzdve az ellenség ellen, tíz ágyúját elvetted és Picardiáig űzted, valamint a Trojanville melletti csatában is az ellen fölött diadalmaskodva alezredeseddel együtt újból tizenhárom ágyúját és hét hadi társzekerét elvetted és őt egészen Cambraiig szalasztottad. Miután pedig Landrecies megvétetett, Lille táján az erős sereggel támadó ellenséget visszavetetted és több ágyúját elfoglaltad. Ezeknek utána York herczeg és Otto tábornok Francziaországba Tourcoing felé nyomulván előre, Te az előhadat vezetted s az ellenséget két táborából is kivervén, minden felszerelését és élelmi készletét elfoglaltad. A Tournai mellett Pichegru franczia tábornok vezetése alatt vívott csatában pedig Te az angol lovassággal együtt a balszárnyon harczolva,[758] az ellenség kétezerötszáz főből álló lovasságát megtámadván, óriási veszteségével visszaűzted, s a gyalogságát is két majorságból megfutamítottad, mire maga Pichegru tábornok is meghátrált; a mely vitézi tettednek jutalmául tábornokká neveztettél ki.



Miután a hadsereg ezek után másfelé vette útját, Te Oudenarde várának ostrom alól való felszabadítására küldetvén, az ellenséget sűrű csatározásokkal addig zaklattad, a míg az ostromot abbahagyta s a Schelde folyóban számos hajót és sok élelmi készletet hagyott hátra. Azután pedig Coburg herczeg által Tirlemont és Jodoigne között a Namur felé vezető út megfigyelésére küldetvén, odáig el is hatoltál; azonban az ellenséges túlerő miatt, Saint-Trond városából az őrséget kivonva, lépésenkint visszavonultál és számos heves csetepaté után végre szerencsésen Hadik tábornokhoz csatlakoztál és a sereggel átvonultál a Rajnán, mindig az utóhadat vezetvén.

Ezek után az ezerhatszázkilenczvenötödik év elkövetkeztével Kray tábornokkal Mainz tájára rendeltetvén, Te a schwetzingeni táborból Freiburg[759] vidékére érkezvén, az ott táborozó Wurmser-hadtesthez, itt már a Rajna mentén az előörsöket felállítottad, mikor annak hallatára, hogy az ellenség Mannheimet hátban elfoglalta, a császári királyi hadsereg onnan Heidelbergbe indult s egyesült erővel az ellenségre támadván, őt táborából kiverte. Ez alkalommal a Te csapataid Oudinot tábornokot elfogták s úgy megszalasztották az ellenséges lovasságot, hogy a vár falai közé menekült; majd megkezdődvén ugyanezen vár[760] ostroma, s az megadásra is kényszeríttetvén, azalatt az előörsök vezetése nagy veszélyek között rád volt bízva. Innen Kaiserslautern és Zweibrücken felé küldettél; mivel azonban az ellenség erejének ellen nem állhattál, Mühlbachon át Landstuhlig visszavonulva egyelőre e helyet ugyan átengedted az ellenségnek, de a következő napon a csapatokat összevonva az ellenséget megrohantad s a helységet visszafoglalva egészen Zweibrückenig űzted, számtalan foglyot ejtvén. A tél egy részét így Landstuhlban töltötted; azonban az ezerhétszázkilenczvenhatodik év kezdetén Saint-Cyr ellenséges tábornok feles hadakkal jövén ellened, téged onnan visszavonulásra kényszerített; de Te a közeli dombot elfoglalva s az erdőket megszállva, útját elvágtad s őt egészen Zweibrückenig visszaszorítottad. Mikor aztán tavasz kezdetével az ellenség átkelt a Rajnán s Düsseldorfnál és Kölnnél a határokat elözönlötte, s titkon a hegyek közül előtörve Téged is megtámadni akart, Dürkheimnél ellenállottál neki és szerencsésen visszaverted; aztán, mikor nem messze Oggersheimtől egy hídnál állást foglaltál és újból rád támadt, vitéz ellenállás után megint visszaűzted; sőt mikor a következő napon újból ellened és Sztáray tábornok csapatai ellen támadt, ismét visszaverted, egy válogatott zászlóalját és több könnyű lovasát foglyul ejtvén.[761] A mikor pedig Moreau tábornok erős sereggel Kehlnél erőszakosan átkelt a Rajnán, a hol a császári királyi sereg visszavonulni kényszerült, Te az ellenséget folytonos csatározásokkal feltartóztattad, számos foglyot ejtvén s biztonságba helyezvén a császári királyi hadikészletet; azután Ulmba vonultál és csapataiddal átkeltél a Dunán. Mikor itt észrevetted, hogy az ellenség Mecséry kapitányt megtámadta, Te segítségére sietvén az ellenséges csapatra támadtál, azt elűzted, két ágyúját és három lőszerkocsiját elfoglaltad s mintegy háromszáz emberét foglyul ejtetted. Miután pedig hírét vetted, hogy az ellenséges sereg a miénket megtámadni készül, Riese tábornokkal együtt parancsot vevén megrohanására, ámbátor nektek vitézül ellenállott,[762] mégis táborát odahagyván, számos tisztét, lovát, négy ágyúját s egyéb hadikészletét ezerötszáz emberével együtt elfogtátok, őt szétszórtátok s hat óra járásra visszaűztétek;[763] utóbb azonban parancsot kaptatok, hogy a Dunán újra átkeljetek s neked azonkívül Augsburgba kellett vonulnod, a hol Latour tábornok serege előörsi csapatainak vezetésével bizattál meg. Miután pedig Moreau tábornok serege szakadatlanul szorongatta a császári királyi hadsereget, s ez Friedbergbe vonult vissza, az ott végbement szerencsétlen csatában Te magad alól két lovadat elvesztvén s melleden zúzódást szenvedvén, ezzel nem törődve, tovább is élén maradtál az előörsöknek s nap-nap után folytatott csatározásokban számos foglyot ejtettél.



Mikor pedig Münchennél a meggyöngült ellenség futásra határozta magát, Te az alád rendelt csapatokkal űzőbe vetted s a Schrobenhausen mellett vívott csatában vele oly vitézül harczoltál és küzdöttél, hogy a mocsarakon és ingoványokon s a maga mögött lerontott hidakon át Neuburg felé kényszerült visszavonulni, néhány társzekerét és seregéből számos foglyot hátrahagyván. Ezenfelül Pöttmesnél is egy egész csapatát lekaszaboltad, kevés megmenekült emberét fogságba hajtván; majd hírül véve, hogy az ellenség Téged megtámadni készül, eléje menve s őt váratlanul megrohanva megfutamítottad, egy ezredese és három százada önkényt megadván magát, a többi pedig az erdőkben keresvén menedéket. De a következő napon is[764] néhány ellenséges tábornokot, holmit és kincseket huszonötezer forinttal és a hadbiztosokkal együtt elfogván, zsákmányul ejtetted[765] s a pénzt a Mi kincstárunkba szolgáltattad, a melyből aztán nyolczezer forint Károly főherczeg rendeletéből a csapatok között osztatott ki. Ezután Moreau tábornokot, a mint csapataival Neuburgból tovább haladt, folytonos csatározásokkal soká feltartóztattad; de azután észrevévén, hogy az ellenség Téged hátban és mindenfelől körül akar fogni, Pöttmestől Schrobenhausenig vonultál vissza; mikor aztán támadása Aichach felől bekövetkezett, őt szerencsésen visszaverted, a Mieink közül számos foglyot kiszabadítván s az ellenségből sokat fogságra vetvén. Ezután parancsot vévén, hogy az ellenséget Aichach felől űzőbe vegyed, Augsburg alatt a Dunán átkelve e városba nyomultál, a hol azonban már kevés ellenséget találtál; de Donaueschingennél, a hol az ellenség ismét védelmi állásba helyezkedett, Te Latour tábornokkal őt ismét oly vitézül megtámadtad, hogy állását elhagyni és erdőkön és rejtekhelyeken át Neustadtig, innen Freiburgig és végül Breisachig visszavonulni kényszerült. Ezeket mind szerencsésen elvégezve Freiburgból kiküldettél az ellenség üldözésére;[766] de mivel azalatt már átkelt a Rajnán, Te Hüningen tájára hatoltál előre, s ott Baseltől Breisachig az előörscsapatok parancsnoksága bizatott rád. De a közbenső időben is, még más számos ütközetek, csatározások és fegyvertények alkalmával, melyeket ezúttal mellőzünk, mind az ideig személy szerint jelen voltál, a míg kiváló érdemeid folytán a mult ezerhétszázkilenczvenkilenczedik évben kegyelemben altábornagygyá neveztettél ki.


Hogy tehát ily módon tanusított, dícséretre és ajánlásra méltó buzgóságodat, melynek követését részedről ezentúl is bizton és kegyesen hiszszük, megelégedésünket nyilvánvalóvá tegyük, elhatároztuk, hogy Téged, Dévay Pál, és általad Isten áldásából netalán már eddig törvényesen született és ezután a végtelenségig még születendő mindkét nemen levő ivadékidat és maradékidat eltökélt szándékkal, biztos tudásunk szerint, császári királyi teljhatalmunkból és különös kegyelmünkből a nemesi vagyis lovagi rendből és állapotból kegyelmesen kivéve, a fentemlített Magyar királyságunk s kapcsolt részeinek szabad báróinak vagyis országnagyainak, kik leveleik megpecsételésére vörös pecsétviaszk használására vannak jogosítva, sorába, rendjébe és társaságába fölveszünk, fölemelünk, sorozunk és iktatunk, illetve felveszszük, fölemeljük, sorozzuk és iktatjuk, azt akarva és kifejezetten elrendelve, hogy Te, Dévay Pál és Isten áldásából netalán már született és ezután még a végtelenségig születendő mindkét nemen való ivadékaid és maradékaid mostantól kezdve a tovább következő jövendő és örök időkre mindig és minden helyen és földön, úgy a bíróságok és gyűlések előtt, mint azokon kívül, vagy bármi más alkalommal gyakorolhassátok, használhassátok és élvezhessétek mindazokat a kegyeket, kiváltságokat, tisztségeket, méltóságokat, mentességeket, szabadságokat, előjogokat, kivételességeket, engedményeket és kedvezményeket, melyeket kedvelt Magyar királyságunknak és kapcsolt részeinek egyéb szabad bárói vagy országnagyai akár jog szerint, akár régi szokás alapján vagy bármi más okon gyakorolnak, használnak és élveznek, s hogy bárminémű leveleidet a többi szabad bárók és országnagyok módjára vörös pecséttel jogosan elláthassad, szintígy valamennyi ivadékaid és maradékaid is ilyennel jogosan elláthassák.

Hogy pedig e méltóságra Általunk való felmagasztalásodnak örök bizonyítéka fennmaradjon s ezen méltóságod teljes kegyünkkel díszítve az embereknek világosabban szemükbe tűnjék, nemcsak elismertük, jóváhagytuk, elfogadtuk és megerősítettük nemesi levelednek általad eddig használt régi czímeres jelvényeit, hanem részben ki is bővítettük, a miért is jelen levelünk érvényével jóváhagyjuk, elismerjük, elfogadjuk és megerősítjük, valamint kibővítjük s engedélyezzük s adományozzuk, a mint a jövőben használandók és viselendők lesznek, az alább következő módon:

Egyenesen álló hadi paizs kék mezejében három fehér sziklahegy, ezek közül a középső magasabbon pánczélba öltözött vitéz áll, sisakján vörös struccztollakkal ékesítve, jobbkezével aranymarkolatú fényes kardot nyugodtan a paizs lábához támasztva, balkezét csipőjéhez illesztve; magát a paizsot bárói korona fedi, a melyből három koronás rostélyos vagyis nyitott, bíborral béllelt, aranynyal szegélyezett és arany nyaklánczokkal és füzérekkel körülvett lovagsisak emelkedik ki, tetejükön oromdíszszel; még pedig az elsőn, a mely középen van, egyenes helyzetben, a czímerpaizsbeli pánczélos vitéz áll térdből kiemelkedve, de kirántott karddal, fenyegető állásban; a másodikon, mely jobbról van és oldalt forduló helyzetben, két zászló emelkedik, felváltva arany- és feketeszínű, más-más oldalra hajolva; végül a harmadik, ugyancsak oldaltforduló lovagsisakon lágyékból kiemelkedő oroszlán áll, kiöltött piros nyelvvel és hátul felemelt farkkal, előlábait ragadozásra kinyújtva. A sisakok takarói ezüst- és kékszínűek. Végül két arany griffmadár, a paizs felé nézve és jobb előlábuk karmai közt kivont kardot emelve, czímertartókul szolgálnak s a paizsot két oldalt bekerítik. A mint mindezek a jelen oklevél kezdetén, vagyis czímlapján a Mi festőnknek mesteri kezétől eredeti színeikben művésziesen lefestve s a szemlélők szeme elé világosabban állítva láthatók.




Szabad legyen tehát Neked, Dévay Pál s Isten áldásából netalán már törvényesen született vagy ezután születendő mindkét nemen való valamennyi ivadékidnak és maradékidnak a fentebb leírt czímeres jelvényeket valamennyi és minden egyes ténykedésnél, műveletnél és vállalatnál úgy komolyan, mint játékban, – lándzsás bajvívások vagy gyalog és lovas tornajátékok alkalmával, háborúkban, vagy akár közelről, akár távolról vívott harczokban, paizsokon, zászlókon, lobogókon, czímerpaizson, sátrakon, síremlékeken, sírboltokon, műemlékeken, ékszereken, gyűrűkön, nyaklánczokon, épületeken, falakon és bútorokon szabadon és békésen, minden akadály, háborítás és ellenmondás nélkül bírni, viselni és hordani s azokat mindörökre birtokolni, használni és élvezni; és azonfelül légy képes és jogosult, s törvényesen született összes ivadékaid és maradékaid is képesek és jogosultak legyenek megkapni és elnyerni mindazon kegyeket, szabadságokat, mentességeket, jogokat, hűbéreket és kiváltságokat, szóval élvezni mindama külön jogokat, melyeket a Mi Magyar Királyságunknak és kapcsolt részeinek egyéb, szabad báróktól származó, jogos és valóságos, igazi szabad bárói vagy nagyai gyakorolnak, használnak és élveznek, bármily szokás vagy jog alapján, soha ebben senki nem ellenkezvén.

Sőt ezek közé felemelünk, felveszünk és besorozunk és fentebb leírt czímeres jelvényeidet elfogadjuk, helyeseljük, jóváhagyjuk és megerősítjük, és Tégedet és netalán már törvényesen született és a végtelenségig születendő maradékaidat az elébb említett bárói czímmel és ranggal megajándékozunk és feldíszítünk; és ennélfogva Fölségünk királyságai, birtokai és tartományai valamennyi és minden egyes úgy egyházi mint világi, bármily állású, rangú, méltóságú, rendű, állapotú és kiválóságú alattvalóinak szigorúan meghagyjuk, hogy Téged, Dévay Pált, valamennyi maradékaiddal együtt valóságos és kétségtelen, a nagyságos czímezetre jogosított szabad báróknak vagy országnagyoknak tartsanak, nevezzenek és tiszteljenek, s ezen czímeket állandóan használni és élvezni engedjenek; ebben eme kegyes engedélyünk és kedvezményünk ellenére semmikép ne akadályozzanak, zavarjanak, vagy háborítsanak, sem pedig másoktól bármi módon akadályozni vagy háborítani ne engedjenek; ha pediglen alattvalóink közül valaki ezt megkísérelni merészkednék, tudja meg, hogy ily módon cselekedvén, a Mi és Utódaink neheztelését vonja magára.

Mindezeknek hiteléül és tanuságául jelen kiváltságlevelünket Saját kezünk aláírásával ellátni és magyar apostoli királyi nagyobb titkos függő pecsétünk bizonyságával megerősíteni határoztuk.


Kelt őszintén kedvelt hívünk, Tekintetes és Nagyságos erdődi Pálffy Károly gróf, Vöröskő örökös ura, az aranygyapjas-rend s egyszersmind a jeles apostoli királyi Szent István rend nagykeresztes vitéze, pozsonyi gróf és ugyanazon nevű vármegye örökös főispánja, valamint pozsonyi királyi várunknak főkapitánya, kamarásunk és valóságos belső titkos államtanácsosunk, magyarországi királyi udvarmesterünk, valamint magyarországi kanczelláriánknak s egyszersmind a mondott Szent István rendnek kanczellárja keze által, ausztriai főherczegi városunkban, Bécsben, Urunk ezernyolczszázadik esztendejében, január hó ötödik napján; római, magyar valamint cseh és egyéb királyságainkban való uralkodásunk nyolczadik évében.


Az Isten egyházait ez időben szerencsésen kormányozván Krisztus Urunkban a következő Főtisztelendő, Tisztelendő és Tiszteletreméltó Atyák (az esztergomi érsekség üresedésben lévén): kollegradi Kollinich László gróf a kalocsai és bácsi kánonilag egyesített főegyházmegye érseke, Bacsinszky András görög szertartású katholikus munkácsi püspök, Kerticza Máté Ferencz bosnyai vagyis diakovári és szerémi, Bajzáth József veszprémi, Verhovacz Miksa zágrábi, Fengler József győri, Fuchs Xavéri Ferencz nyitrai, Révay János gróf szepesi, Darabanth Ignácz görög szertartású katholikus nagyváradi, Jessich János zenggi és modrusi vagyis korbáviai, Milassin Miklós székesfehérvári, Bubanovics Szilveszter görög szertartású katholikus kőrösi, csíkmindszenti Mártonffy József erdélyi, Hrzan de Harras Ferencz római szent birodalmi gróf és római szentegyházi bíboros szombathelyi püspök (a zólyomi, a latin szertartású nagyváradi, a váczi, csanádi, egri, pécsi és rozsnyai püspökségek üresedésben lévén); hodosi Pierer József felszentelt knini, pókateleki Kondé Miklós felszentelt nándorfehérvári és szendrői püspök; buzini Keglevich Zsigmond gróf választott makarskai, Pethő József választott drivesti, Perényi Imre báró választott bácsi, Zabraczky József választott vegliai, Mandics Antal választott pristinai püspökök; – Magyar királyságunk nádora és királyi helytartónk lévén József ausztriai főherczeg úr ő Fensége, királyi országbíránk véghi Végh Péter, dalmát és horvát királyságaink bánja monyorókeréki Erdődy János gróf, tárnokmesterünk szentiványi Szentiványi Ferencz, főudvarmesterünk a fentebb említett erdődi Pálffy Károly gróf, főpohárnokmesterünk vásonkői Zichy Ferencz gróf, főasztalnokmesterünk Batthyány József gróf, Németújvár örökös ura, főlovászmesterünk Nádasdy Mihály gróf, Fogaras földjének örökös ura, főkamarásunk sárvári és felsővidéki Szécsényi Ferencz gróf, főajtónállómesterünk monyorókeréki Erdődy József gróf, magyar nemes testőrségünk kapitányi tisztsége üresedésben lévén; pozsonyi gróf a fentebb említett erdődi Pálffy Károly gróf, Tekintetes és Nagyságos Urak; és még sokan mások, a kik többször említett Magyar Királyságunk vármegyéit és tiszteit ez idő szerint bírják.





Ferencz s. k.
Gróf Pálffy Károly s. k.
Barthodeiszky János s. k.





Jegyzetek



HátraKezdőlap