XIII. DÓSA GYÖRGY BÉKÉS-
ÉS CSANÁDVÁRMEGYÉBEN.

A KRÓNIKA szerint,[733] «a mint Dósa György megértette, hogy a főurak nem a török, hanem inkább a szent kereszt ellen akarnak hadakozni, nem félt többé tőlük, mert már húszezer embere volt». Nem egészen a véletlen dolga, hogy Békésen jött arra a háborús gondolatra, hogy a törökök ellen gyüjtött hadait az urak ellen vezeti. Békés a gyulai uradalomhoz tartozott s ennek a földesura négy év óta egy külföldi nagyúr, György brandenburgi őrgróf volt, ki az Alföld legáldottabb részében 252 falu jövedelmét húzta.

Hohenzollern György brandenburgi őrgróf, Stettin, Pommeránia, Rügen, Ansbach és Bayreuth herczege s nürnbergi őrgróf, Achilles Albrecht választófejedelem másodszülöttének, Frigyesnek fia, 1484 márczius 4-én született. Kilencz testvére lévén, atyja Magyarországba küldte «szerencsét próbálni». II. Ulászló, kinek György édesanyja a nővére volt, mindenképen rajta volt, hogy megszerezze számára Corvinus János özvegyének, Frangepani Beátrixnak a kezét s vele a Hunyadiak hatalmas uradalmait. Az özvegy sokáig vonakodott s végre is abban egyeztek meg, hogy nem György őrgróf veszi őt feleségűl, hanem ő fogadja férjűl Györgyöt, a ki megesküdött, hogy felesége jószágait el nem idegeníti. Az esküvő azután meg is történt Gyulán 1509 januárius 25-én; de a házasság szerencsétlen volt. A herczeg 1509 márczius 5-én már maga iránt is hűségre eskette Solymos és Lippa aradvármegyei várak kapitányait s már most szabadon pazarolhatta el ezeknek az uradalmaknak jövedelmeit is. Beatrixot, ki emiatt szemrehányásokat tett neki, gyakran megverte s hajánál fogva húzgálta végig a földön. A boldogtalan asszony már néhány hónap mulva meghalt s kis leánya, Erzsébet mellé temették a gyulai várba. György pedig sietett, hogy a maga részére biztosítsa felesége vagyonát, a Hunyadiak örökségét az ország legnagyobb latifundiumát.

Az év végén már a budai káptalan egyik emberével utazott le az Alföldre s új adomány czímén, éjnek idején, szinte lopva, a szomszédok értesítése nélkül, az ország régi szokásainak sérelmével iktatta be magát karácsony táján Simánd birtokába, mi ellen az aradi káptalan erélyesen tiltakozott. Azonban nagybátyjának, II. Ulászló királynak is érdekében állt, hogy az Alföldön 252 falu ne kerüljön valami magyar nagyúr kezére; Györgyöt tehát már 1510 márczius 22-én megajándékozta mindazon javakkal, a mik a Hunyadi-uradalomhoz tartoztak. Kijelentette, hogy ezzel nem sérti az ország törvényét, melynél fogva idegeneknek örökös jószágot adni nem szabad. Az övé lett tehát Gyula vára s «a részint Békés-, részint Zarándvármegyében lévő» Gyula mezőváros, az egész Simánd mezőváros, Vári, Pél, Morócz, Vadász, Sámolykeszi s még 72 zarándi s békési egész és 4 részjószág, Aradban Solymos-Lippa uradalma 180 aradi, temesi és csanádi helylyel, nem is említve a Hunyadban és Szlavóniában levő birtokokat.

Az őrgróf azonnal építtetni kezdte Lippa várát, melynek élére 1512-ben Bodó Miklóst állította; de német alvárnagyot tett Solymosba s általában véve Német- és Horvátországból hozatott be tiszttartókat. Ezek annyira zsarolták a népet, úgy elhanyagolták a várvédelem ügyét s olyan gazdálkodást vittek véghez, hogy a magyar urak végre is országgyűlésen szólították fel a királyt, vegye ki a német őrgróf kezéből a roppant uradalmat s adja oda érdemes hazafiaknak. Ezzel II. Ulászlót nagyon kényes helyzetbe hozták. Az őrgróf a maga embereivel varasdi jószágán tanácskozott, miként csillapítsa le a rendeket; abban állapodtak meg, hogy Miksa császárt kérik föl közbenjárásra. A császár pártfogása következtében Ulászló meg is hagyta őt a Hunyadi-uradalmakban.[734]

Szerémi György, a ki ezekben az időkben még Gyulán, az uradalom székhelyén tanult, írva hagyta, hogy az őrgróf korhelykedett ugyan és szerette a pompás lakomákat, nagyivásokat, játékokat, szép asszonyokat, de jobbágyaival szemben nagyon igazságos volt és semmiben sem korlátolta őket; azért azt mondogatták, hogy szívesen szolgálnak ilyen nagyon kegyes földesúrnak és Isten ajándékának tartják őt a cseh László (II. Ulászló) halála után.[735] 1514 elején ő hozzá magához nyujtották be alázatos folyamodásukat, melynél szerényebbet képzelni sem lehet. Példáúl a Solymos és Váralja aradvármegyei uradalmához tartozók azt kérték, hogy búzavetéskor, vagy disznóöléskor a belső részek tisztogatása végett télvíz idején feleségeiknek ne kelljen fölmenniök a solymosi várba, mely a hegy csúcsán fekszik, mert ölbeli csecsemőikkel a fölmenetelkor és a lejövetelkor könnyen elcsúszhatnak, bajuk eshetik. Engedje meg tehát az őrgróf, hogy a hegy tövében levő házacskáikban végezhessék el az efféle munkát. Hasonló, éppen nem forradalmi szellemű volt a többi négy pont is. Pedig a földesúr sok mindenfélét követelt tőlük. Solymos és Lippa várak részére különféle czímeken 1049 forintot és 12 dénárt szedett be tőlük, nem is említve a kilenczedet, a melyet a várnagyok szintén nagy szigorúsággal hajtottak be.[736] Földesuruk messze lakott, a várnagyok pedig nem törődtek bajaikkal; de nem is zaklatták őket annyira, hogy zendülésöktől tarthattak volna. Most azonban Dósa táborában magukba szítták a fölkelés szellemét, mert a más vidékekről gyülekező jobbágyok még sötétebben festették a helyzetet.


A gyulai vár.[737]


A keresztesek Békésvármegyében a nemeseket,[738] nem keresték halálra. Túlélte a veszedelmet Ábránfy Sebestyén, a vármegye leggazdagabb és legérdemesebb nemese, az 1505. évi híres országgyűlésen egyik követe, majd 1508-tól 1520-ig főispánja, és öcscse Péter, a gyulai volt várnagy, valamint ennek a családnak több tagja; továbbá Ajtósy Ferencz, Péter és Miklós, kik valamilyen rokonságban állhattak a külföldön élő Dürer Alberttel, egyebek közt a német parasztélet halhatatlan festőjével; végre Ölyvedi Bekfy Mihály, László és Demeter. Edelesi Gergely éppen most volt kénytelen eladni edelesi udvarházát, Bálint pedig nemsokára madártojások szedegetéséből élt; de nincs nyoma, hogy pusztulásukat ez a fölkelés okozta volna. Az utolsó Egey, Antal is csak két évtized mulva vitte sírba családját s még öreg korában is a nemzeti párt oszlopos embere volt. Vele tartott Haranghy Lénárt, ebben az időben Békésvármegye alispánja s a margitszigeti apáczák gazdatisztje. Nadányi Mihálynak egyik póhalmi jobbágya, Kis Ágoston, most «a zavargások idejében» Marjalakára szökött, de a vármegye 1517-ben ezt is visszaadatta neki, egyéb veszteségéről pedig nincs emlékezet. Simay Gergely volt békési szolgabírót a túriak most tíz esztendeje meg akarták ölni s a házát meg is ostromolták, de ezúttal nem történt baja sem neki, sem családja többi tagjának. Kereki Székely Márton és Köröstarcsai Veér András szintén túlélték a veszedelmet. Azok tehát, a kiknek neveit az akkori oklevelek följegyezték, nem igazolják a négy vármegye rendeinek azt az állítását,[739] hogy ott a parasztok majdnem minden nemest legyilkoltak; sőt láttuk, hogy Békés alatt még nemesurak is csatlakoztak Dósához.


Brandenburgi György.[740]


A jelek azt mutatják, hogy Dósa György a brandenburgi őrgróf hatalmas uradalmát akarta elfoglalni; egyrészt, hogy annak váraiból biztosíthassa további hadmozdulatait, másrészt, hogy onnan fedezhesse hadjárata költségeit és szükségleteit. Később, mint látni fogjuk, azzal hatott legerősebben a német őrgróf ellen nekibúsult solymosi katonákra, hogy hiszen a várat és annak uradalmát a király neki, Dósának fogja adományozni, mint magyar embernek.[741] Olyan szempont, a melyet figyelembe kell vennünk, mikor az urak ellen Békésről május 24-én azzal a szándékkal ment Gyula alá, hogy annak a várát, mint az őrgróf uradalmainak székhelyét, elfoglalja. Minden idáig tett útja közűl a Békéstől Gyuláig bejárt 19 kilométer volt a legrövidebb. Látszik tehát, hogy, amennyire lehetett, kímélte gyalogságát, úgy hogy egy-egy menetnapra egyre-másra nem esett több 35 kilométernél, a mit erőltetett útnak mondani nem lehet. A hamarább járó lovasságnak is elég ideje maradt a füveltetésre.


Gyula vára a XVI. században.[742]

Gyula, vagy – a hogy ebben az időben nevezgették – Nagy-Gyula külvárosait: Karkót, Szentmóriczot, Bagdot és Ujfalut, Dósa bizonyára ellenállás nélkül szállotta meg. Ez is valami, mert a városnak olyan gazdag polgárai voltak, a kik nemcsak a megszorult nemesek földjeit vásárolhatták össze, hanem egyszer-másszor a földesurat is kisegíthették pénzzavarából. Az uradalmi tisztek a lakosokat a malomgátak javításán, a hídak jókarban tartásán, a fának a várba hordásán kívűl nem is szoríthatták egyéb szolgálatokra; még a pásztorokat sem büntethették meg s a mesterembereket, a kik 12 czéhben dolgoztak, nem kényszeríthették, hogy ingyen dolgozzanak. A füstpénzt s egyéb adókat sem a gazdatisztek, hanem Asztalnok Péter főbíró és a városi előljárók szedték a földesúr számára. Az őrgróf azonban, a hol lehetett, mellőzte a város szabadalmait s ezeknek ellenére a magvaszakadt lakosok vagyonából is részt követelt magának. A lakosok tősgyökeres magyarok voltak s a Somogyi, Oláh, Szűcs, Kántor, Csáti, Ozorai, Deák, Szőke, Szabó, Paizsgyártó, Ötvös, Tar, Rostos stb. családok tagjai közűl kétségtelenűl többen fölvették a keresztet a vidékszerte híres feszület előtt, a mely a Boldogságos Szűz plébániai templomában állt. Nem valószínű, hogy Mátyás plébános megáldotta őket, különben nem maradhatott volna meg azután is a plébánia élén.[743] A nagy alföldi városnak azonban csak mintegy 3000 lakosa lévén, Dósa serege, a mely Békés alatt még csak 20.000 emberből állt, a vidékről beözönlőkkel együtt szaporodott fel harminczháromezerre,[744] a mennyinek a megszámlálásnál találták. Ezt a népet nemcsak a földesuraság, hanem a királyság ellen is könnyen lehetett fölizgatni Gyulán, a hol sokan ösmerték a kis Corvinus Kristóf herczeget, kit «a magyar köznép nagyon óhajtott királynak», a kit azonban kis testvéreivel együtt a királyné megmérgeztetett. Így pletykálta azt Szerémi György, ki pár esztendővel azelőtt tanulótársaival együtt maga is énekelte a zsoltárokat, mikor az egyik Corvinus-leányt, Erzsébetet, majd pedig édesanyját is eltemették a gyulai barátok templomába és «így a bosszúálló magyar főurak kivégezték Mátyás király nemzetségét».[745]


Gyula legrégibb ismert pecsétje.[746]


A gyulai vár parancsnoka ebben az időben Gál Ispán volt mint várnagy és udvarbíró és Susalics (máskép Horvát vagy Porkoláb) István volt alvárnagy. Mind a ketten éppen az év elején kapták hivatalukat és megbízatásukat s így nagyon érdekökben állt, hogy derekas magatartással érdemeljék ki az őrgróf bizalmát. Gál úr valahonnan Somogyból került ide gazdatisztnek, a Nagy-utczában házat szerzett s feleségűl egy gyulai leányt vett el, Somogyi Krisztinát, a kivel a gyulai Gaál családot alapította. Most már nemcsak reá bízott várat, hanem saját birtokait is védelmezte, mikor szembeszállt a keresztesekkel. Hogyan történt ez, részletesen nem tudjuk; azonban négy esztendő mulva jutalmat nyert azon érdemei miatt, a melyeket «különösen azokban az időkben szerzett, mikor a parasztok és középek a kereszteshadjárat ürűgye alatt a nemesség ellen föllázadtak s ő a maga személyét és vagyonát nem kímélve, saját vérének ontásával és roppant kárával urának állhatatosan segítségére volt.»[747]

Dósa Györgynek azonban a Körös-közből hamarosan a Maros-közbe kellett távoznia, mert hírét hallotta, hogy a szomszéd vármegyék alispánjainak felhívására Csanád táján a nemesség erősen gyülekezik; s ha ereje összevonásában meg nem előzi, hadait könnyen szétveri. Gyuláról tehát Balogh Istvánt már május 24-én este, vagy másnap reggel előre küldte, hogy valahol Csanád vidékén Apátfalvánál[748] gázlót keressen a Maroson. Apátfalva a mai Magyarcsanád helyén, Csanád városával szemben feküdt s azóta, hogy Boldogságos Szűz csanádi monostora 1493-ban feloszlott, a csanádi püspöké, ebben az időben tehát Csáky Miklósé volt, a ki most Báthory István temesi gróf hadával maga is készen állt a rév védelmére. A jobbágyok ebben a faluban is beszélhettek egyet-mást a földesurak hatalmaskodásáról. Példáúl, hogy mikor Latorjánban (Pécska közelében) elfogták azokat a rablókat, a kik elől Kemecsey János csanádegyházmegyei papnak félig meztelenűl kellett menekülnie, a latorjáni földesúr (Orros László?) olyan ítéletet hozott, hogy a rablókat, pap létére, maga Kemecsey akaszsza fel, különben őt magát kötteti föl. A pap kénytelen volt engedelmeskedni s a pápa csak öt esztendő mulva oldozta fel az emberölés vádja alól.[749]

Gyulától Csanádig és Apátfalváig a távolság csak mintegy 75 kilométer (tíz mérföld) s így Balogh István a révet lovasaival május 25-én este már elfoglalhatta. Azonban a Báthory (Ispán) István és Csáky Miklós[750] csanádi püspök vezetése alatt álló nemesek őt a Maros balpartján kétszer egymásután megtámadván, egy óra hosszat nagy pusztítást vittek bennök véghez és a futókat a folyónak szorították, hol szintén sokan vesztek el.[751] Az urak tovább is üldözték a parasztokat s Balogh István futva vitte meg Dósának azt a hírt, hogy az urak és a nemesek megverték őket, elvették zsákmányaikat s igen nagy vérontást tettek. Az urak és nemesek a győzelemnek s a zsákmánynak örülve, átkeltek a Maros jobb partjára s a Csanádhoz alig 10-12 km.-re eső Nagylakig kergették őket, hol azután tábort ütöttek.[752]

Mindez május 26-án pénteken történhetett.

Báthory István, Csáky Miklós püspök, Ravazdy Péter, Jaksics Péter, Szokolyi[753] és más urak a diadal torát és áldomását Nagylakon ülték meg, hol Jaksics Péter volt a házigazda, Csáky Kata – a püspök unokahúga[754] – a háziasszony. A Jaksicsok Szerbországból éppen ötven esztendeje menekültek be Magyarországba, hol Mátyás királytól ezt az uradalmat kapták. Jobbágyaik tiszta magyarok voltak, a kikhez azonban szerb telepesek is csatlakoztak. A földesúrnak tehát érdekében állt, hogy szerbűl is tudó magyar gazdatisztjei legyenek. Ilyen volt Csuka János deák, vagy, a hogy rendesen nevezik, Iván deák, kit Mátyás király oroszországi követséggel is megtisztelt, földesura pedig, Jaksics Péter, mihelyt atyjuk halála után testvéreivel megosztozott az uradalmon, 1513 október 29-én Nagylakon egy házas jobbágytelekkel ajándékozott meg. Maga a földesuraság az apja idejében épült kastélyban lakott, melyet fapalánkok védelmeztek hirtelen támadások ellen.[755] Az urak tehát vígan, cziteraszó és nádsípok hangja mellett dorbézoltak és iddogáltak, nem is gondolva arra, hogy a parasztok szétvert hada összeszedhesse magát.


A Csáky-czímer a szalárdi Ferenczrendi templomban.[756]

Dósa azonban, ki Balogh nyomában járt, Gyula felől már szintén a csatatér közelébe ért. Magához csatolván Balogh vert seregét, május 26-án éjszaka[757] Nagylak és Csanád közt foglalt állást. Jaksics Péter Nagylakon állítólag számos menekűlt huszita családot telepített le,[758] a husziták pedig, mint fentebb érintettük, rokonszenveztek a parasztok mozgalmaival; – most tehát a mezőváros többi lakosával együtt, úgy látszik, fenyegető állást foglaltak el.[759] Május 27-én hajnalban a támadást is ők kezdték meg. – Telehordták a Maros partján álló vár árkait rőzsével s azt meggyujtották.[760] A tölgyfapalánk maga is égni kezdett s olyan rettenetes füst támadt, hogy a kastélyban megmaradni nem lehetett. Báthory, a ki «a bőven élvezett szerémi bor miatt» még ágyban hevert, a veszedelem láttára s a zaj hallatára kiugrott az ágyból s úgy, a hogy volt, mezítláb, süveg nélkül, csupán egy köpenyegbe burkolva, szerencsésen kiszökött a palánknak egyik kapuján.[761] A nemesek hada aránytalanúl kisebb volt a keresztesekénél.[762] A síkon azonban, Nagylak és Csanád közt, Báthory mégis rendezte csapatát s elfogadta a harczot, melyet a kuruczok részéről maga Dósa vezetett.[763] Gyalogságát Dósának gyors rohamban támadó lovassága, mindjárt kezdetben megzavarta[764] s a kaszások is megtették a maguk kötelességét. A győzelem már-már a parasztok részére látszott hajólni, midőn[765] Báthorynak ágyúi egyszerre megdördültek és roppant öldöklést vittek végbe köztük;[766] bajukat növelte a rájok szemközt fúvó szél is. Estefelé tehát megfutamodtak[767] s az odább nyugatra fekvő erdőség felé szaladtak, mely előtt azután Dósa szavaira nemcsak megálltak, hanem vissza is fordultak. A harczban idáig még részt nem vett, ősi magyar szokás szerint ily esetekre tartogatott utóhadtól támogatva, a diadal mámorában őket meggondolatlanúl üldözőkre csaptak.[768] Első sorban Csáky Miklós csapatait hozták rendetlenségbe, mire a püspök azonnal takarodót fúvatott és hadosztályának romjaival Csanád felé menekült.[769] Bátortalansága végképen reménytelenné tette Báthory ügyét. Lovasságát a kuruczok tönkreverték; egy pár nap mulva kelt cseh levél szerint[770] «sok jeles és kevésbé jeles férfiút agyonvertek; sajnos, néhány ezeret». – «Sokat megöltek a megkent ívű kézíjjból kilőtt tyrusi csalárd nyilakkal.» Hogy csapata utolsó emberig el nem hullott,[771] csak az erdőben korábban jelentkező alkonyatnak köszönhette.

Dósa a püspök futó serege nyomában meglepetéssel Csanád várát is elfoglalni remélte és seregének egy részét hátrahagyva, Csáky üldözésére indult. Csáky azonnal az élelemmel és más szükségesekkel kellően el nem látott várba zárkózott.


Csanád környéke egy 1528. évi térképen.[772]

Csanád vára az újabb erősségek közé tartozott. Hangácsy Albert püspök és a káptalan csak jó ötven esztendővel azelőtt fejezte be építését s derék sánczokkal és kőfalakkal vétette körűl a szép székesegyházat és a papság díszes épületeit. Eme falak közt nyugodtak Szent Gellért püspöknek és Kun László királynak tetemei s a parasztok úgy hitték, itt porladoznak az ő szabadságaik is, mert a nemesek a káptalan levéltárában őriztették féltősebb okleveleiket, a melyek őket egyik vagy másik földesúr jobbágyaivá tették.

Dósa a falaktól nem védett terjedelmes várost, mely többnyire faházakból állt, körűlrakatta levágott fákkal, rőzsével, szalmával, hogy azt lángba borítván, necsak a házakat hamvaszsza el, hanem az ostromlottakat is bennégesse,[773] magát a várost pedig csakugyan elfoglalta. Dósa mindent felgyujtott s főkép a papoknak házait s jószágait pusztította tűzzel-vassal.[774] A parasztok első sorban a káptalan levéltárát pusztították el s a nemes uraknak ottan őrzött okiratait és adományleveleit teljesen megsemmisítették és elhamvasztották.[775] Mindezek után a püspök lemondott a vár sikertelen védelméről.[776] Néhány bizalmas emberével együtt éj idején csolnakba szállt, hogy – a Maroson fölfelé – a még kevésbé veszélyeztetett aradi hegyekbe meneküljön.[777] Azonban néhány kurucz észrevette őt, csolnakokon utána eredt s megfogván, keményen megkötözték s még azon éjjel Dósa elé vezették.

Jobban kedvezett a sors Báthorynak.

Ő egy vakszemére kapott ütés következtében lováról leesve, sokáig eszméletlenűl feküdt. Orravére eleredt s a nehéz sisak is igen nyomta vérző vakszemét. Később magához térvén, egy közeli nádasba húzódott s ott – mint egy újabb Marius – addig lappangott, míg az üldözés zaja kissé lecsillapult. A Maros partján[778] másnap május 28-án hajnalban az «achillesi» Báthory megpillantván egy magánosan legelésző lovat, hirtelen rápattant s átúsztatta vele a folyót.

«Kréta bikája se vitte különben a szép Európát
A habokon, mint itt ez a fürge lovacska emelte
Istvánnak sebesűléstől kék tagjait, – őt a
Már bizonyos menedéket adó túlpartra segítvén.
És nem szelte különben a tenger habjait át a
Lant édes dalait szerető delphin, ki a hátán
Vitte tovább s letevé Ariont Oebalis fövenyére.»[779]



XIV. AZ APÁTFALVI VÉRTANÚK.

A NAGYLAKI csatában Csáky Miklós püspök, Ravazdy Péter alispán, Nagylucsei Dóczy György, Torpay Miklós és más nemesek a fölkelők kezébe estek s Telegdy István kincstartóval együtt, a ki szintén rabuk volt, semmi jót sem várhattak legyőzőiktől. Valamennyire szomorú sors várakozott. Dósa György egy csapással akarta tönkretenni az urak tekintélyét s nem hallgatott öcscsére, Gergelyre, ki mérsékletet ajánlott.[780]

A vezér – úgy látszik – ekkor értesült arról, hogy Budán a Túrnál elfogott kereszteseket milyen kegyetlenűl végezték ki. «A parasztokkal és a hajdúkkal tehát – mondja az egykorú krónika[781] – ő is kegyetlenkedett. Parasztjai a kezökbe esett összes nemeseket[782] megölték és karóba húzták; javaikat elrabolták, leányaikat és feleségeiket, a kiket a gonosz és alávaló hajdúk csak megkaphattak, bántották és meggyalázták. Most már véres kardot hordottak körűl a falvakban és a mezővárosokban, halállal fenyegetvén mindenkit, a ki velök nem tart.[783]»

Dósa tehát tulajdonképen megtorlást gyakorolt az urakkal szemben; de a püspököt személyesen is gyűlölte, mert kevéssel azelőtt ellenezte megjutalmazását és kitüntetését. Pedig Csáky maga is nagyon fiatalon, tizennyolcz esztendős korában lett Csanád püspöke; egy hízelgő humanista költő szerint a püspökség mégsem őt díszesítette, hanem ő adott díszt a püspökségnek.[784] Már tanuló korában oly kitünő szónok volt, hogy a padovai egyetemen feltűnést keltett s alig húsz esztendős korában, már mint püspök, gyönyörű beszédben ő üdvözölte II. Ulászló király menyasszonyát, Anna franczia herczegnőt. De a keresztesek nem a kiváló humanistát, hanem az ellenök harczoló főpapot látták benne, a ki a keresztesháborút kezdettől fogva ellenezte. Arról is vádolták, hogy elszerette és magánál tartotta egy kereskedőnek a feleségét. A megcsalt férjnek is része lehetett benne, hogy a püspök most az ő kezökbe került. Annyi bizonyos, hogy a kereskedőt az urak emiatt csakhamar elfogták s Budára küldötték, a hol azután kegyetlenűl vallatták.[785]

Előbb azonban Csákynak kellett Dósa György elé állania.

«Jó, hogy jösz! – szólt hozzá a vezér.[786] – Gondolj csak reá, püspök ura, hogy a multkor Budán a parancsolat szerint kétszáz márkát kellett volna adnod katonai asztalom számára, de elmulasztottad megadni. Azonkivűl illetlen szavakkal szidalmaztál. Pedig én érted, az árvákért, özvegyekért s ártatlanokért a pogányok ellen véremet ontottam. Mégis rosszúl fogadtál.»

Ezekre a szavakra, melyek Dósát egyszerű önzésről és bosszúállásról vádolják, a «socratesi» Csáky Miklós – egy paptársa[787] szerint – oly meghúnyászkodva felelt volna, a hogy azt egy főúrról, főpapról, vitézről és magyarról föl nem tehetjük.

«Egy nagylelkű vezér – szólt, ha igaz – semmiféle haragnak sem hódol meg; mert kíméli a legyőzötteket és csak a lázadókat bünteti meg. Mérsékeltnek, igazságosnak kell lennie; bocsánatát a könyörgőtől nem szabad megtagadnia; szükséges, hogy elnézze a beösmert hibákat, mert senki sem él bűn nélkül. Engesztelődjél hát meg; ne haragudjál, ne dühöngj, ne kevélykedjél, ne mutass catói arczot; s ránk, nyomorúltakra, mint szelíd király tekints. Könnyeinkre, tőlünk nyert koszorúdra, tenjavadra, az irgalmas Istenre kérünk, győzhetetlen vezér, Székely, kegyelmezz nekünk megtévedteknek, kegyelmezz szolgáidnak! Nincs nagyobb győzelem annál, mint ha ellenségünket lelkünkkel is meghódítjuk. Nagy, mindenkinél számot tévő ajándékot fogok adni. Tartsd meg mindenemet, csak életemet hagyd meg. S én halálom órájáig híven szolgálok neked.»


A Csáky-czímer.[788]


Dósa közbevágására, hogy átkozott legyen, ha nem éppen életét kívánja leginkább, Csáky egyszerre más hangon kezdett volna szólani. Kegyetlen és elvetemült gonosztevőnek nevezte Dósát. Bármi halállal végeztesse ki, teste mégis csak a földbe kerűl; az utókor majd márványemléket állít sírjára s ez az emlék századok mulva is hirdetni fogja egy kevély embernek gonosz tettét. Ő hát nyugodtan veti magát alá annak a büntetésnek, a melyet reá kiszab; de megátkozza a vezért, hogy őt viszont kísérői marczangolják szét fekete fogaikkal.[789]

«Korpázd ez bestyét!» rivalt a hóhérokra Dósa magyarúl.[790] S azok azonnal megfogták Csákyt. Testét vasbuzogánynyal megtörték,[791] azután fejjel lefelé fordítva karóba húzták,[792] még pedig – egy elfogadott nézet szerint[793] – teljes főpapi díszben, stólástúl és püspöksüvegestűl; csakhogy előtt a püspöksüveget ékesítő nagyértékű gyémántot és drágaköveket kitördelték.[794] Azonkivűl elvették Csákynak 60.000 magyar forintját.[795]

Így bánt egy Dósa Ferencz csanádi püspöknek[796] utódával egy Dósa György, 1514 május 28-án.[797]

A legkülönbözőbb módon elbeszélt és kiszínezett eseménynek gyorsan híre futott s megdöbbenést keltett mindenfelé. Pedig ez csak bevezetésűl szolgált Dósa György többi véres ítéletéhez.

Asszonylaki Ravazdy Péter, a másik vádlott, Aradvármegyének egyik törzsökös birtokosa volt. Testvérével, Miklóssal együtt, 1498-ban fát adott az aradi templom építéséhez és ugyanakkor mint homo regiust említik. Az 1505. évi híres országgyűlésen Aradvármegyének egyik követe gyanánt vett részt. Birtokügyekben sokat perelt a Dóczyakkal, Corvinus Jánossal s a brandenburgi őrgróffal. 1508-ban történt, hogy az ő Battonyán lakó jobbágyai, Kis Lőrincz, Bálint, Domokos, Gergely és István osztatlan testvérek, földbérök s egyéb tartozásaik lefizetése után, átköltöztek Corvinus János herczeg bánhegyesi jószágára, a hol néhány esztendeig nyugodtak és háborítatlanúl éltek. Ekkor azonban, 1512-ben, mikor onnan Kis Lőrincz és Domokos ökröket hajtottak Pest város felé, Ravazdy Péter nyilt országúton megtámadta és elfogta a hajtókat, majd lóháton, megkötözve, megvasalva vitte be az aradmegyei Asszonylakára, a hol őket különbözőképen kínoztatta és csakis akkor bocsátotta el, a mikor a mikor a háromszáz aranyforintot érő ökrökért kétszáz aranyforintot kicsikar tőlük. Most pedig, ebben az 1514. esztendőben május elsején, mikor a parasztok és a köznépek a nemesek ellen már zavarogtak, a maguk védelme végett Kis Lőrincz és Domokos jobbágyok be akartak menni földesuroknak, György őrgrófnak gyulai várába; Ravazdy Péter azonban fegyveres embereivel és szolgáival éjjel hatalmaskodva az őrgróf falujára, Bánhegyesére tört, ennek a két jobbágyának házát megrohanta s minden ingóságát, pénzét, ezüstneműit s egyéb értékes tárgyait, a miket mintegy négyszáz aranyforint értékben ott talált, zsákmányúl ejtette, őket magukat pedig megkötözve vitte asszonylaki nemesi kúriájába, a hol megvasalta, gúzsba tétette s több napig fogságban tartotta őket.[798] Azt állította ugyanis,[799] hogy 1508 április elsején nemes Pattantyús György, a gyulai várnagyok tisztje, valamint Belezy Gergely bánhegyesei bíró írásbeli engedelem s a földbér és egyéb tartozék lefizetése nélkül jogtalanúl s az idevonatkozó új törvény[800] megsértésével vitték magukkal Bánhegyesére, mert Ravazdy őket állítólag minden illeték fizetése alól felszabadította. Kis Lőrincz csak annyit tett, hogy mikor már lóra ült, egy dénárt kínált oda a bírónak földbér fejében.


Apátfalva környéke.[801]


«Kis Lőrincz barátom és testvérem, – felelt akkor a bíró, – én ezt nem merem elfogadni, mivel nem vagyok a bírád, sőt urunk nevében nemcsak nekem, hanem urunk többi jobbágyának is te parancsoltál, mert hiszen tudod, hogy mindig a mi urunk, Ravazdy Péter tisztje voltál s még mostan is az vagy; nélküled egyetlenegy boglyát sem raktak, vagy nyomtattak el s valamennyiről neked kell számolnod.» Mindamellett Kis Lőrincz és testvérei a törvényes tizenöt nap előtt összes ingóságaikkal átköltöztek Bánhegyesére. A tizenötödik napon Kis Lőrincz és öcscse, Domokos, megjelentek a bírónál, a kinek azonban csak a felesége volt otthon s ott Lőrincz az ajtó elé dobott egy dénárt, mire Pattantyús György gyulai tiszt és Belezy Gergely bánhegyesei bíró a családot mindenestől elvitték Bánhegyesére, a mivel Ravazdynak nagy kárt tettek. Ennek következtében Zarándvármegye 1508 februárius 14-én meg is hagyta, hogy ezeket a jobbágyokat visszaadják neki;[802] mire a vármegye 1508 márczius 13-án száz arany lefizetésére büntette az őrgrófot.[803] Ezóta állandó volt az ellenségeskedés az őrgróf uradalma és Ravazdy Péter közt; pl. 1514-ben Ravazdy Asszonylakán az őrgrófnak egyik, a Maroson lefelé hajózó jobbágyát elfogatta és – a vám megtagadása miatt – csak 12 forint váltságdíj mellett akarta szabadon bocsátani.[804]


A gyulai vár és belseje.[805]


Dósa vértörvényszéke előtt ezeket az apró vádakat Kis Gergely most mind elmondta és kiszínezte; s utóbb – már a forradalom leveretése után[806] – el is dicsekedett vele, hogy egy társával együtt Ravazdyt[807] ő vitte a «verő»-re, a vesztőhelyre, a hol állítólag keresztre feszítették.[808] Dóczy Györgyöt és Torpay Miklóst,[809] Orosz Andrást és Tornaljai Mihályt, Ulászló király udvarmestere fiát – a kit a közhit eleinte Csáky püspök öcscsének tartott – szintén ekkor húzták karóba.[810]

Még csak az sem hiányzik a rémtettek krónikájából, hogy a kuruczok egyeseket máglyán égessenek el, másoknak hátából pedig szíjat hasítsanak. Ama kor költője szerint[811]

«A nemesek vérét beivá, mint harmatot, a föld
S a rohanó folyamok vize vérrel volt bekeverve;
Mert a kivégzetteknek a testei itt temetetlen,
Szétszóratva hevernek; az ötnek még neve sincsen.»

A legkínosabban azonban országszerte Telegdy István kincstartónak, ennek a talán nagyon büszke, de kipróbált becsületességű és hazaszerető férfiúnak a halála hírét fogadták. A nádorispán után őt tartották a legnevezetesebb embernek.[812] A Csanád-nemzetségnek sarjadéka, Telegdy János és Báthory Erzsébet fia volt. 1484-1498 közt Erdély alvajdája lévén, Dósa minden más akkori államférfiúnál többet hallhatott róla. Nagyon kis gyermek volt ő még, a mikor Telegdy már egy-egy falu népének eskü alatt tett vallomásából akarta megállapítani egy vitás székely örökség hovatartozását s egyéb ítéletei alapján is[813] igazságos bírónak mutatkozott, a ki szereti és védelmezi a népet. Mint kincstartó, Budán a Mindenszentek utczájában, a pécsi káptalan és Enyingi Thewrewk Imre szomszédságában lakott, a hol szép kúriája, háza, pinczéje, több gazdasági épülete, kertje minden szükséges dologgal fel volt szerelve.[814]

Innen látta el fontos hivatalát, miközben nemzetközi bíróságban is szerepelt. 1502-ben XII. Lajos franczia és VII. Henrik angol királyoknál járván követségben, az előbbi őt okos és komoly munkájáért nemesi czímerrel jutalmazta meg, melyben egy sólyom széttépi a karmai közé került vadruczát s a czímert a franczia Szent Mihály katonai rend aranyláncza köríti. A czímert pedig azért adta, mert a fejedelem dicsőségét az növeli legjobban, ha a legkitűnőbb férfiakat nemcsak kiemeli, hanem érdemökhöz képest minden dicséretben és kitüntetésben is részesíti; hiszen az erény így növekedik napról-napra s a példa másokat is hasonló érdemekre serkent.[815] De más ügyekben is kitűnik. A lengyel király és a moldvai vajda közt a Dnjeper mellékén egy vitás föld hovatartozása ügyében Balassa Ferenczczel és Czobor Imrével együtt 1503-ban ő tartott vizsgálatot, és Zsigmond lengyel király koronáztatásán is (1506) ő képviselte II. Ulászlót. Onnan Moldvába ment, hogy Bogdán vajdát megerősítse a magyar király iránt való hűségben. A mikor államügyek és diplomácziai küldetések másfelé nem szólították, szívesen tartózkodott alföldi birtokain a melyeket újabb királyi adományokkal is gyarapított. Így példáúl 1508-ban nagy jószágokat kapott Aradvármegyében;[816] 1512-ben pedig Kubinyi László deáktól és Pathócsi Gyulaffy Istvántól Tamáshidán a vámmal együtt, továbbá Nagy- és Bélzerinden, Tamászon, a bihari Kiskeményben s a békési Kákán 2000 aranyforinton több részjószágot vett a maga és (Pelsőczi Bebek Margittól született) gyermekei: Miklós, Fruzsina (Albisi Zólyomy Lászlóné), Katalin és Orsolya részére, olyképen, hogy ha ezeknek magvuk szakadna, az egészet elhúnyt nagybátyjának, Mártonnak fia, Ferencz örökölje. Ezt a budai káptalan előtt kötött szerződést 1513 márczius 18-án a király is helybenhagyta, de iktató parancsot nem adott ki[817] s így a vétel értékét utóbb a Hármaskönyv első részének 63. czíme alapján mérlegelték.


A Telegdyek franczia czímere 1502-ből.[818]


Egyébiránt Telegdy így is az ország leggazdagabb földesurai közé tartozott. Biharvármegyében 82, Csanádban 27, Aradban 9 és Bácsban 1, négy vármegyében tehát 120 faluja és részbirtoka volt.[819] Tisztjei elég kíméletlenűl bántak a jobbágyokkal; példáúl 1510-ben Szokoly János péterrévi 17 jobbágyát alaposan elverette, Kis Fórisnak a szénásszekerét is felgyújtatta; majd pedig egy nagy szénaasztagukat elhordatta, erdeiket irtatta stb.[820]

Ő maga jámbor és vallásos ember hírében állt. A bihari Telegden, hol magyar és oláh jobbágyok laktak, s honnan a Csanád-nemzetségnek ezt a családját nevezték, Szent István király tiszteletére 1507-ben Telegdy István építtette azt a maig is álló csúcsíves templomot, melyben mindjárt föl is állíttatta a maga és családja síremlékét, csupán halála idejének bevésését hagyván utódaira. A latin felírat szerint «Telegdy István a királynak, majd Magyarországnak kincstartója, a külföldi királyok előtt ismert és kedvelt férfiú állíttatta magának és utódainak ezt a követ örök nyugodalmúl». Czímere fölött mind maig ottan őrködik Szent Mihály főangyal, a ki jobb kezében pallost villogtat, bal kezében pedig mérleget tart, a melynek egyik serpenyőjében az ember lelke, a másikban pedig a gonosz szellem űl. Szemben van vele oroszlánra taposó pánczélos Telegdy, a mint fölemeli buzogányát, mintha Szent István oltárát akarná megvédeni vele.[821]

De Isten úgy akarta, hogy négy századon át csupán jelképe maradjon meg ebben a templomban és Szent Mihály kezében ott mait is mozdulatlanúl álljon a mérleg s ne sujtson le a hősnek buzogánya, mikor arról van szó, miért nem pihenhet ő ezen a szent helyen s miért szóródtak el csontjai valahol az apátfalvi rév közelében?

Maga a telegdi nép a barátok halálos ellenségének tartotta őt. Úgy beszélte,[822] hogy egyszer, mikor Telegdy a királyi udvarban időzött, a «vörösbarátok», kiknek Telegden kolostoruk és templomuk volt, elrabolták a leányát[823] éjszaka egy alagúton át[824] a sekrestyébe vitték s ott mulatságot csaptak. Nem vették észre, hogy ennek tanúja is van: egy ember, ki a délutáni istentiszteletre mámorosan ment be, ott felejtette magát s most a zajra fölébredt. Reggel kiosont és értesítette Telegdyt a történtekről. Telegdy a királytól negyvennyolcz órára teljes hatalmat kért magának s ezt arra használta föl, hogy leányát a fogságból kiszabadította, a vörös barátokat pedig mindegyszálig kiirtotta. A barátok azonban még azontúl is följártak kísérteni s az arra tévedőket magukkal czipelték az alagútba, a hogy Telegdy leányával tették.


A telegdi templom felírata.[825]


A nép, úgy látszik, okát keresgélte annak, miért fordult Telegdy a kereszteshadjárat kihirdetése ellen, a melylyel a barátok, a nép fölizgatása következtében, első sorban éppen ő rajta állhatnának bosszút. A kuruczok semmiesetre sem tudták megbocsátani neki, hogy a márcziusi országtanácsban szót emelt a kereszteshadjárat ellen s ellenezte a bulla kihirdetését. Higgadtan, megfontolva s abban a hitben ellenezte, hogy a hazát egy elhamarkodott török háborúban, a társadalmat pedig egy könnyen bekövetkezhető osztályharczban koczkáztatni nem szabad. Hazafias aggodalmai tiszteletet érdemeltek volna. A hadjárat eltiltásában aligha volt része, mert Ulászló király őt már 1514 május 15-én megbízta, hogy egy fontos ügyben (kétségkivűl a segítség kieszközlése végett) a moldvai vajdához utazzék. Gazdag ajándékot kellett magával vinnie, a melyet a király saját jövedelmeiből s a városok áldozókészségéből kívánt fedezni. Ugyanaznap tehát meghagyta a beszterczeieknek, hogy 400 aranyat és 6 négyszáz forintot érő aranyozott kupát,[826] a bártfaiaknak pedig, hogy 400 aranyforintot és 4 háromszáz forintos aranyozott ezüst kupát adjanak át neki.[827] A szebeniek, kik szintén 400 arany lefizetésére s 6 aranyozott kupa megadására kaptak rendeletet, futárt küldtek a királyhoz, hogy mentse fel őket ezen teher alól; de mivel nem mentette föl, május 26-án felszólították a brassaiakat, hogy küldjenek tehát ők is 80 forintot a költségek fedezésére.[828] A király más városokat is hasonló arányban adóztatott meg, fedezetűl a királyi jövedelmeket kötvén le.

Dósának mindenesetre érdekében állt, hogy ezt a küldetést megakadályozza s hogy Telegdy oláh és lengyel hadakat ne hozzon ellene. A mikor tehát a kincstartó a Maros aradvármegyei vonalán[829] fölfelé haladva akart bejutni Erdélybe és onnan Moldvába, elfogatta őt és kegyetlen halálra ítélte.[830] «Új, napjainkban hallatlan kínzásokkal, miktől a jóérzésű embernek nemcsak a szeme, de hallatára füle is iszonyodik», úgy végeztette ki, hogy «a jeles és erre a szomorú sorsra nem érdemes férfiút kötelekkel egy magas oszlophoz köttette s végignézte, nyilakkal és puskákkal hogyan lövöldözik agyon».[831]

Nagyon természetes, hogy mindezek miatt a király, midőn az apátfalvi kivégzésekről értesült, «Székely» Györgyöt vadság és kegyetlenség tekintetében az emberi nemben páratlannak nevezte, a ki közelebb állván a parasztsághoz, mint a nemességhez, a parasztokat és a szolgáló népet csellel és rossz rábeszélésekkel félrevezette. A sokaságot – úgymond – maga körűl gyűjtvén, előbb az ország alsó részét támadta meg, s annak elfoglalására törekedvén, azon résznek több és pedig igen erős várát erővel vagy árulással bevette. S látván, hogy útközben ereje és sikere növekedik, haragra és dühre gyúlva, mind merészebb lett s végre akarta hajtani azt a szándékát, hogy az országnak egész nemességét kiirtsa. Minden józan észszel és emberi gondolkodással ellenkező módon, még saját üdvösségéről is megfeledkezve oly szörnyűségekre vetemedett, mint valami bősz oroszlán. Az alföld nemesei és főurai közűl többet ártatlanúl a halálnak legkegyetlenebb és leggyalázatosabb nemével végeztetett ki, több urat pedig karóba húzatott; ez történt, Isten egyházának gyalázatára, Csáky Miklós csanádi püspökkel is. Ehhez fogható dühöngés és gonoszság századok óta hallatlan volt, sőt hozzá hasonlót a történelemben sem lehet olvasni.[832]


A mezőtelegdi templom.[833]

Pedig a kuruczok folytatni akarták kegyetlen bosszúállásukat. Egykorú följegyzés szerint Csáky püspök és Telegdy sorsára akarták juttatni magát Bakócz primást, Perényi nádort és Szathmáry kanczellárt is.[834]

A király és a nemesség méltán szörnyedett el az apátfalvi és egyéb kivégzések hírének hallatára. Ezeknek az ítéleteknek az emberies érzés szempontjából csakugyan nincs mentségök; de forradalom-csinálóknál van magyarázatuk. Megtörténhettek ilyesmik a kevésbé sima XVI. század elején, ha megtörténtek az emberi jogokat körvonalozó franczia forradalom idején a XVIII-iknak végén. Mikor társadalmi és politikai viszonyok gyökeres átalakításáról volt szó, a történelemnek egy igazán revoltáló embere sem nyúlt keztyűvel a dologhoz. Ha Dósa gúnyok közt és becstelenítő módon végeztetett ki egy püspököt s oly előkelő főurat, mint Telegdy, – bizonyára nem személyes bosszúját töltötte rajtuk, hanem bennök a főpapságnak és az arisztokracziának sok százados dicskörét akarta egy mozdulattal elsötétíteni a tömeg szemében. – Míg a nép csak tervelni hallotta Dósát, nem lehetett hozzá teljes bizalommal. A mint látta, hogy első a hagyományos kegyeletnek merész lerombolásában, bámulta erélyét s vakon kezdte őt követni. 334 esztendő mulva Görgei is egy Zichy életének árán mutatta be a maga határozottságát. S végre is egy megváltoztatott kormányformának, vagy akár csak kormányrendszernek biztosítására itt I. Károlynak, amott XVI. Lajosnak halálára volt szükség.

Dósa nevénél nincs okunk jobban elborzadni, mint a későbbi Robespierrekén, vagy mint példáúl az egykorú Szapolyai vendettáján. Rendszerváltozást akartak, a tömegre számítottak és emberek voltak.

Nincs tehát erkölcsi, de van forradalomtörténeti mentsége Dósa tettének.

Jobban ártott vele ügyének, mint minden korábbi erőszakoskodásával, mert siettette a nemesek reakczióját s nem szilárdíthatta meg az állapotokat. De ha kíméletesen jár el és gyöngéden: hitelét veszti a nép előtt s ez ott hagyja, mielőtt eszméiből csak valamit is megvalósíthat. Nem tőle függtek az események; reá csak a módozatok tartoztak. Kegyetlenűl járt el, de azt hihette, hogy a fölizgatott nép szellemében cselekszik. Az sem lehetetlen, hogy haditanács ítélt az elfogottak felett. De ha nem ítélt is: Dósára csak annyi esik a felelősség terhéből, a mennyit bármely irányban el kell vállalniok mindazoknak, kik a közügy, vagy ennek egy töredéke: az osztályérdek szolgálatára vállalkoznak. Ügyvédök nem a történet s annál kevésbé a történetírás, hanem az általános helyzet, mely történeti eseményeknek a fejleménye. «A történelemből – mondja Salamon Ferencz – ki kell zárni az angyalt és ördögöt, mert ott csak emberekről lehet szó.»

Forradalmi vezérektől nem igen követelhetjük, hogy uralkodjanak azon a helyzeten, a melyet nem ők teremtettek, csak talán inkább felidézték. Elég, ha bele találják magukat.

Dósa bele találta magát és ebben a pillanatban a helyzet ura volt.[835]




XV. A VÁROSOK MAGATARTÁSA.

A MAGYAR városokban a gazdaságnak akkor még általában véve éppen nem volt ipari jellege s ott is, a hol a pénzgazdaság aránylag eléggé kifejlett, erős kapcsolatban állt a mezei gazdasággal. Ennélfogva nem lehet csodálni, ha Dósának a földmívesekre támaszkodó forradalma egyes városokban, mint pl. Temesvárt, Lippán, Kolozsvárt hívekre számíthatott. A felvidéki városok azonban, már a mesteremberek nemzetisége következtében is, sokkal kimértebben és merevebben viselkedtek a jellegzetesen magyar mozgalommal szemben.

Abban az időben egy-egy nagyobb magyar városban a foglalkozásnak 40-50 csoportját különböztették meg, a miket a képesített munka, a képesített munka segédkezése, a nem képesített vagyis közönséges munka és a rendkivűli vagyis alkalmi munka szerint lehetne újabb és összefoglaló csoportokba osztani. A munkabér kiszámításánál első sorban az építő- és a vele kapcsolatos iparágak jönnek tekintetbe, a minthogy a külföldön: Angliában, Francziaországban, Németalföldön is többnyire ebből a körből maradtak fenn a munkabérre vonatkozó adatok.

Bizonyos képesítésekhez kötötték az ács, a kőmíves, kőmívespallér, kőfaragó, kőfejtő, kövező és a hajóépítő munkáját. Szakszerű készültség nélkül is bizonyos kiváltságokban részesültek a hajós- és a hegylegények. Amazok a hajó, híd és folyó körűl, emezek a szőlőkertekben dolgoztak. A mesterek munkáinak kiegészítésére szolgáló munkanemek csoportjába tartoztak az ágyúöntők, favágók, fűrészelők, rúd- és rőzsecsinálók, vakolatkészítők, kőfejtők stb. A közönséges munkásoknak nem volt szükségük előleges technikai kiképzésre, azért is közelebb álltak a földmívesek durvább kézimunkájához; így a különböző földmunkások, fuvarosok, útkaparók, jégmunkások, takarítók stb. Az alkalmi vagy rendkivűli munkások csak ideiglenes foglalkozást s ennek természetéhez képest néha jelentékeny munkabért kaptak; pl. a czölöpverők, sánczkosárkészítők stb.

Egy-egy magyar városnak közönséges szolgái: a városi szolga, hóhér, küldöncz, harminczados, kocsis, a hídőr, vámszedő, révész, a torony- és a kapuőrök s a különböző csőszök vagy bakterek.

Városi életet abban az időben hazánkban még egyáltalán nem képzelhetünk őstermelés nélkül. Pl. Pozsony városa kivitelének 93 %-a nyersanyag, míg az ipar inkább csak a lakosok háziszükségletének kielégítésére szorítkozott. A czéhszervezet általában véve fejletlen volt s bár 30-40 iparágat műveltek, a harminczad-lajstromok tanúsága szerint idegen kézművesek is megjelentek a vásárokon árúczikkeikkel, vagy legalább szerszámaikkal. A czéhbe csak városi polgárt vettek föl, polgárnak pedig csak olyat, kinek a város területén ingatlana volt. A város vezetői nem is az iparosok, hanem a kereskedők voltak, a kik többnyire nyerstermények vagy állatok eladása következtében gazdagodtak meg. Ezek sem voltak igazi patricziusok; de proletáriusoknak tekintették az iparos és a mezei munkásokat, a kikkel mint városi tisztviselők vagy városatyák sok tekintetben rendelkeztek.

Béröket a munka napján, vagy a hét végén, olykor azonban egy összegben nagyobb idő mulva fizették ki, de fizetésüket rendesen megadták, sőt az erősebb és sürgősebb munkát külön is megjutalmazták. Éjjeli munkáért azonban sohasem adtak magasabb bért, sőt a vasárnapi munkáért sem, pedig vasár- és ünnepnapokon általában véve nem dolgoztattak. Félnapi munkáért a napszám felét fizették. Az élelmezést és a bort többnyire nem természetben, hanem pénzben adták, olykép, hogy amarra pl. 14, emerre 7 dénárt számítottak naponkint. Egy-egy jó szolgálatért külön borravaló járt ki. A munkások olykor természetben nyertek élelmezést; így pl. az ácslegények, a munkafelvigyázók sajtot és kenyeret, néha azonban húst, tojást, kenyeret kaptak. Az ágyúmestereknek hússal, császárhússal, pecsenyével, sőt malváziai borral is kedveskedtek. A szakmánymunka bérét, különösen nagyobb vállalkozásoknál, rendesen előre és általányban alkudták ki. Nőket és gyermekeket csak nagyon ritkán alkalmaztak munkásoknak. Azok, a kik munkába akartak állni, rendesen a számukra kijelölt piaczon (a Mytstaton) jelentek meg, hogy a dolgoztatni akarók könnyen rájok találjanak. A munkabért magát a város az ú. n. limitácziókban szabta meg; s az ösmert munkabéranyagon végzett számításokkal lehetne következtetni ennek a kornak munkásszervezetére. Azonban a városok számadó könyveiből akármily vaskos kötetek állanak előttünk,[836] a kutatásoknak legeslegelején vagyunk s nem évtizedekbe, hanem egy-két századba is belekerülhet, míg a nagyobb városokra vonatkozó lelkiismeretes nyomozások alapján elkészűl a gazdaságtörténelemnek az a kánona, melynek tételeit nemcsak a történettudomány, hanem a mai gazdasági élet is hasznára fordíthatja. De mentűl erősebb a szocziális áramlat, annál szükségesebb, hogy mentűl többen foglalkozzanak a részletek kutatásával, mert a rendszernek ily részletes tanulmányokból kell fölépülnie. A számok gyüjtése magában véve nem tudományos feladat s értéke csak akkor van, ha ezekből a számokból következtetést vonhatunk az illető kor társadalmi szervezetére, osztályviszonyaira, gazdasági életére. Az ár- és a bértörténetnek, más szóval a történelmi ár- és bérstatisztikának az a feladata, hogy első sorban az egyes korszakok társadalmi és gazdasági viszonyainak megvilágítására szolgáltasson anyagot. Tévednek tehát, a kik főczélnak az összehasonlításokat, különösen pedig a jelenkorral való egybevetéseket tekintik; hiszen az árak átszámítása nem lehetetlen ugyan, de legtöbbször igen bizonytalan, mivel a pénz vásárló ereje nagyon változik. Ha pedig azt kutatjuk, a pénznek ez a vásárló ereje miként változott, már eltértünk a bér- és az ár történetének tulajdonképeni czéljától, mely az illető kor társadalmi szervezetének megösmerése. Képet inkább a munkabérek megosztásának (dispersiojának), mint a munkabérek magasságának összehasonlításából nyernénk. Csak így tudhatjuk meg, nagyságuk szerint a munkabérek miként oszlanak meg a munkások egyenlő százalékszámai közt; sőt azt is, milyen általában véve a közepes jövedelem, hogyan oszlanak meg az alatta és felette álló jövedelmek, a népesség nagy zömének mi a jövedelme, hogyan csoportosulnak azok, a kiknek igen nagy, vagy igen kicsiny a jövedelmük. Mentűl kisebb a megoszlás, annál boldogabb a társadalom. A statisztikus számítását tehát ennek a forradalomnak történetében a társadalom állapotának nemcsak élénk színezésére, hanem egyenesen annak megállapítására használhatnám. Ha mégsem használom, annak egyetlen oka az, hogy erre a szigorúan tudományos eljárásra csak egy-két városnál indult meg az előmunkálat s így nem a számok belső értékéből, hanem – a régi csapáson haladva – külső körülményekből kell megállapítanom, a városi polgárok hogyan viselkedtek Dósa földmíveseinek forradalmával, azzal a nagy társadalmi mozgalommal szemben, a melyhez csatlakozniok, vagy a melytől elzárkózniok a szerint kellett, a mint anyagi helyzetök javulását vagy romlását várhatták tőle.


Zúzómalomban dolgozó munkás a XVI. században.[837]


Pozsonyban 819 polgári adófizető közt 465 szőlősgazda akadt s hasonló volt az arány Budán is, hol a szőlőmunkások egyszer már, 1457 márczius 16-án, majdnem forradalmat csináltak, mikor a szőlőnyitásból, kapálásból a városba hazatérve, Hunyadi László kivégzéséről értesültek. Kétségtelen, hogy most, a május 15-23-i budai zendülésben is részük volt a szőlősgazdák munkásainak; s a jelek azt mutatják, hogy ugyanakkor már a pozsonyi polgároknak is volt okuk tartani a maguk munkásaitól, mert a keresztesháború kihirdetése itt is mozgolódást okozott. Így példáúl a pozsonyi káptalan Bakócz primáshoz Miklós pozsonyi prépost ellen május 28-án intézett levelében már megjegyzi, hogy az állításait támogató okiratokat és privilégiumokat, az utaknak jelen bátorságtalan volta miatt nem küldheti el. – Ha volna – úgymond – bíránk, kihez kiváltságleveleinkkel fordúlhatnánk, egyházunkkal együtt nem fosztanának ki bennünket oly igazságtalanúl; bíráink azonban nincsenek s a meglevők is annyira hanyagok, hogy ha nyílnék út az Isten ítélőszéke elé, készek volnánk odafelebbezni s őt választani ügyeink védőjéűl.[838]


Külföldi könyvnyomtató munkások.[839]


Pozsonytól és Nagyszombattól kezdve föl a bányavárosokig tulajdonképen nem is volt városi élet s a közbeneső területen az ököljog nyomai mutatkoztak az uradalmi életben. Eléggé bizonyítja ezt egy nyitravármegyei eset is, a mely különben a parasztlázadásnak már a végén történt. Akkor ugyanis, 1514 augusztus 10-e, Szent Lőrincz napja táján Ludányi Ráfael és jablonczai Cseh Jánosné az ő nem nemes cselédeikkel, tudniillik Magyar Jánossal, Bogmecz Gergelylyel és Pekár Mártonnal, valamint több csitári és nagydovorányi jobbágyukkal, nem tudni mi okból, éjnek idején Apponyi Péternek Aponyban, Nyitravármegyében levő várába csendben és tolvajok módjára betörtek, a házak ajtait fölfeszegették s Apponyinak a várra és annak uradalmára vonatkozó oklevelei egy részét 200 aranynyal, néhány ezüstkupával, aranygyűrűvel, értékes ruhával stb. együtt magukkal vivén, neki körűlbelűl 10.000 aranyforint kárt okoztak.[840] Cseh Jánosné (Ludányi Anna) azzal bíztatta a dovorányiakat, hogy vannak neki más falvakban is jobbágyai, de rájuk bízza a dolgot, mint hű és kedves jobbágyaira. Elég veszedelmes példa mindenképen oly időben, hogy – éppen egy nyitrai nemesnek, Dósa Simon uradalmi tisztnek tanúsága szerint – egy úriasszony izgatta a jobbágyokat egy úr ellen[841] akkor, mikor az urak utolsó kétségbeesett harczaikat vívták az alföldön Dósa György kuruczai ellen.

A bányavárosok népe és polgársága szintén érezte az urak hatalmaskodását, pl. Breznóbánya, melyet a király éppen 1514 januárius 3-án bízott a Dóczyak kényére.[842] Ezek a városok tehát szintén lázongtak, úgy hogy a király, ki a Dóczyakkal való peres ügyökben május 15-én egy bíróságot küldött ki,[843] rövid idő mulva ezt a törvénynapot szentháromság vasárnapjára, június 11-ére, később május 27. pedig, mert egyéb akadályokon kivűl, a kiküldött bizottságnak tagjai (Werbőczy István, Henczelffy István mint a kir. ügyek igazgatója, Belyeny Albert személynöki itélőmester, Herendy Miklós hajdan kir. kincstárnok és Kenderesy Mihály a kir. tábla közbírája) most mind a királyra, mind az országra nézve sokkal fontosabb ügyekkel kénytelenek foglalatoskodni: bizonytalan időre halasztotta el.[844] Megnyugtatni törekedett a hét bányavárost,[845] a Dóczyaknak pedig megparancsolta, hogy a bebörtönzött breznóbányai bányászokat szabadon bocsássák. Dóczyék azonban nemcsak nem engedelmeskedtek, hanem oly kemény és keserves rabságban tartották őket azontúl is, hogy kettő meg is halt a börtönben. E miatt az összes bányászok felzúdultak, a bányák művelését abbahagyták (vagyis valósággal sztrájkoltak) s Dóczyék ellen fölkelni akartak. A király méltán tartott attól a nem közönséges kártól, a melyet a munka szünetelése következtében neki és az országnak okozhatnak; de attól a veszedelemtől is félt, hogy elkeseredésökben a parasztokhoz és a köznépekhez csatlakoznak, a kik az egész nemességet kiirtással fenyegetik. Ha pedig ezt megteszik, pedig könnyen megtehetik, akkor a királyt és az országot a Dóczyak összes vagyonuk, sőt fejök elvesztésével sem kárpótolhatják akkora kárért s a belőle következhető veszedelemért. Azért tehát a fogoly bányászok kiszabadítására odaküldte Várday Pál deákot, az alkincstárnokot és szigorúan meghagyta a Dóczyaknak, hogy a foglyokat szó nélkül és békességben szabadon bocsássák; mert ha nem, akkor Várdayt arra is felhatalmazza, hogy minden vagyonukat lefoglalja a királyi kincstár számára s velök, mint ilyen zavarok okozóival, hűtelenek gyanánt bánjék.[846] Megparancsolta ezenkivűl azt is, hogy a parasztlázadásnak ideje alatt minden villongást kerűlve, a breznóbányaiakat s általában véve a bányászokat vámokkal ne zsarolják.[847] – Körmöczbánya vidékén, melynek «hegyeiben olvasztóhuták izzadoznak s hol az izzótömeget pénzzé verik», állítólag[848] még ütközetre is kerűlt a dolog. «Oly nagy az egetverő zaj, mint mikor villám üt az idahegyi erdőkbe s mint mikor visszhangzik a völgy.»[849]

Baumann (humanista nevén Agricola) Rudolf tehát nem maradhatott meg barátjának, a körmöczbányai papnak, Szebeni Miklósnak vendégszerető házánál. Esztergomból, az érsek udvarából, pártfogójának, Demeter czímzetes püspöknek ajánlatára akkor jött ide, mikor a parasztlázadás kitörésének s az urak készülődésének hírére belátta, hogy Esztergom nem neki való hely. Utazásának főczélja különben is a magyar bányavidéknek és a körmöczi pénzverőháznak tanulmányozása volt. Most azonban «a Múzsáknak ellenséges polgárháború elől» a Szebeni Miklóstól kölcsönkapott pénzen kimenekült Bécsbe s egy esztendő mulva ottan «Isagoge in philosophiam moralem Leonardi Aretini ad Galeotum» czímű könyve új kiadásának felajánlásával hálálta meg papbarátja szívességét.[850]

Várday közben eljárt küldetésében s a Dóczyak nemcsak szabadon bocsátották a bányászokat, hanem meg is igérték, hogy velök szemben ezentúl a király parancsához alkalmazkodnak. Azonban alig tért vissza, a breznóbányai polgárok már újabb panaszszal fordultak a királyhoz, hogy a Dóczyak nem engedik őket birtokaikon keresztűl sem szárazon, sem vízen szabadon közlekedni, hanem tőlük idáig szokatlan vámokat és adókat szednek. «Meggondolhatnátok, – dorgálta meg a király Dóczyékat,[851] – hogy ez éppenséggel nem mozdítja elő a kölcsönös egyetértést; mert mialatt egyrészről megvan az egyetértésre való törekvés s hogy az a bányászokkal meglegyen, ti minden parancsolatunk teljesítésére és az egyességre készeknek nyilatkoztok, – másrészt új egyenetlenség híresztelésére adtok alkalmat s a mi legfőbb, oly időben, a mikor országunkban minden föl van forgatva.» Meghagyta tehát nekik, hogy ilyen adókat többé ne szedjenek, s távoztassák el a köztük és a bányászok közt való egyéb viszálykodásoknak okait. Hiszen ha az országnak ez a mostani veszedelme elmúlik, mindazt, a mit Várday Pál útján kívántak, az ítélőmester és mások meg fogják vizsgálni. Kívánja azonban, hogy addig semmiféle újítást ne tegyenek a bányászokkal és a breznóbányaiakkal, sőt a jobbágyokkal szemben sem. Mert ha újabb panaszt hall, úgy bánik el velök, hogy őket sem el nem nyomhatják, sem újabb károkat nem okozhatnak nekik.

A viszálykodások azonban oda fajúltak, hogy a király még egy esztendő mulva is Zólyomvármegye segítségére számított,[852] másrészt pedig II. Lajos királynak még három esztendő mulva is intézkednie kellett Greniczer, máskép Mathesl Mátyás ellen, ki a polgárokat lázadásra izgatta.[853]

A bányavárosoktól a király – mint egyáltalán a városoktól – nemcsak katonaságot és hadiszereket kért a fölkelők ellen, hanem pénzt is, pl. Korponától «a kereszteseknek mondott lázadók dühe elfojtására» segítségképen hatszáz forintot.[854]


Pál plébános aláírása.[855]


A parasztháború költője szeretetlenűl rajzolja a bányavárosok népségét, a mely egyre lakmározik, részegeskedik. Polgárai iszákosak, szerelmeskedők, a kik megszokták a fényűzést és a terített asztalt. Sok dologban vétkeznek és, mint Epicurus hívei, ritkán látják fölkelni a napot. Poharak közt, aranyos nyoszolyákban hevernek, bíboros kanapén pihennek s kéjben olvadozva ölelgetik feleségeiket.[856]

A kölcsönvett jellemzésből is kitűnik annyi, hogy a fölkelők ennek a polgárságnak támogatására nem számolhattak; pedig a csatlakozást már azért is óhajtaniok kellett volna, hogy a bányákat és a pénzverő helyeket saját szükségleteik fedezésére foglalják le. A polgároknak a fölkeléssel szemben elfoglalt álláspontja legvilágosabban kitűnik a kassaiak magatartásából.

Május 18-án Pál enyiczkei plébánosnál és alesperesnél, ki magát Kassa város káplánjának nevezte, néhány keresztes jelent meg s arra kérte őt, hogy másolja le azt a levelet, a melyet a maguk védelme és igazolása végett hordanak magukkal. A plébános megnézte, elolvasta, lemásolta és azzal a megjegyzéssel kísérte levelöket, hogy ha azt a kassaiaknak megmutatják, belátásuk szerint járjanak el.[857]

Illés tolcsvai plébános, mint Bakócz Tamás érsek megbizottja, viszont minden plébánost és plébánoshelyettest, s az összes bírákat és esküdt polgárokat értesítette, hogy az érsek és «konstantinápolyi bíbornok» megbízásából Szűr (Zywr) Lőrincz saczai polgárt küldte ki a népnek a hitetlen törökök ellen való összegyüjtésére. Kiátkozás büntetésének terhe alatt parancsolta tehát nekik, hogy Szűr Lőrinczet és társait tisztességesen fogadják, eleséggel és egyéb szükségesekkel ellássák, ünnepies körmenetben és énekléssel menjenek eléjök s úgy vezessék be városukba. Ezt a levelet a keresztesek május 19-én délelőtt hét órakor mutatták be Kassán a szentszéknek (consistoriumnak), a melyben jelen voltak: Péter szepsi,[858] Benedek gecsei[859] s János mester kassai plébános, valamint Henrik mester kassai prédikátor.[860]


Illés plébános aláírása.[861]


A keresztesek magukkal vitték Aszalai Kecskés Tamásnak és Medgyaszai Mészáros Lőrincznek, a keresztesek vezéreinek[862] kiáltványát,[863] a mely szerint X. Leó pápa, Ulászló magyar király és a Krisztusban főtisztelendő úr és atya, Tamás esztergomi érsek,[864] a római udvar bíbornoka és konstantinápolyi patriarcha mindkét nembeli emberekkel összesen és egyenként tudatják, hogy a mindenható Isten akaratából keresztesháborút akarnak indítani s a ki abban részt vesz, fölmentést nyer bűn és büntetés alól.[865] Azonfelűl a mely jóakaratú ember a hitetlen törökök ellen az egész kereszténység érdekében harczolni akar, vagy maga helyett más embert küld a háborúba, mind a kettő fölmentést nyer bűn és büntetés alól. A kik pedig a hadat lóval, kocsival, fegyverrel vagy pénzzel segítik, az olyanokat mind fölmenti a bűn és büntetés alól az a bulla, a melyet Budán főtisztelendő Tamás esztergomi érsek úrtól kapnak; ez a bulla pedig vég nélkül kiterjed fiúról fiúra s ezeknek minden ivadékára olykép, hogy kiközösítés büntetésének terhe alatt senki se mondjon ellene. Ha pedig valamely kereszténynek kedve volna a könyörületnek említett munkájára, de atyja, anyja, felesége vagy valamely rokona, csak egyetlen szóval vagy megjegyzéssel is eltérítni akarnák szándékától, az olyan mint az ördög tagja, kiátkozott legyen és senki más ne menthesse föl, csupán csak a pápa. A kik pedig szegények, de részesedni akarnak erejökhöz mért segítséggel a búcsúban, azok is teljes fölmentést nyernek a bűn és büntetés alól. Ha pedig adószedők jönnének s erőszakosan pénzt vetnének ki rájok s azt tőlük jogtalanúl el is vennék, az egész község közös akarattal keljen föl ellenök és ha valamennyit megölik is, abból rájok semmiféle veszedelem se következzék. A kik pedig a sereg után eleséget és egyebet szállítanak, azok sehol se tartozzanak vámot fizetni és egy esztendeig semmit se fogadjanak el ingyen, hanem mindenért megfizessenek. Becsületes asszonyoknak pedig a mindenható Isten ügyének érdekében meg lehet engedni, hogy a haddal menjenek és a keresztesek fehérneműit kimossák s más effélékre gondot viseljenek, vagy hogy a sebesülteket ápolják.


Kecskés és Mészáros aláírása.[866]


De nemcsak a keresztesek, hanem a tőlük félő nemesek is keresték Kassa város oltalmát. Pelsőczi Bebek János, az egykori főpohárnok és gömöri főispán, május második felében már figyelmeztette Kakuk Mihály kassai bírót és az esküdt polgárokat, a keresztesek mily nagy károkat okoznak a lakosoknak; május 28-án pedig[867] arról értesítette őket, hogy a körűlfekvő vármegyék nemeseivel együtt ellenállani és ellenök indúlni akarnak; sőt a legközelebbi napokban fejenként fölkelnek és összegyülekeznek Egerben, a hol az egri érsek csapataival és öt vármegye nemeseivel erősödve, a keresztesek ellen nyomúlnak, hogy bárhol találják, levágják, megöljék őket, a míg csak véget nem vetnek dühöngésöknek. A nemesek nevében tehát arra kérte a kassaiakat, hogy puskákkal és egyéb fegyverekkel ellátott gyalogkatonákat küldjenek segítségökre, valamint – már multkor tett kéréséhez képest – egy mázsa port a bombavető ágyúk számára; s ők ezért annyit fizetnek, a mennyit csak kívánnak. Küldjenek egy trombitást is. A többit élőszóval közli velök káplánja, Imre pap, a kit a kassai gimnáziumban nevelt kedves fiának[868] meglátogatására és megvígasztalására küldött be hozzájok. Kéri, adjanak hitelt neki mindenekben s ő testvéreivel s barátaival: a nemesekkel együtt szívességöket sokkal nagyobb dologgal fogja meghálálni.


Bebek János aláírása.[869]


Kassa város valóban maga is fegyverkezett és vendégszeretettel fogadta a falai közé menekülő nemeseket.

«Becsületes, bölcs urak, kedves barátaink és szomszédaink – írta a kassai tanács 1514 május 31-én a bártfaiaknak,[870] – mivel írtatok nekünk és arra kértetek, hogy a kuruczok mostani dolgairól és lázadásáról tudósítsunk és tanácsot adjunk, hogyan viselkedjetek a nemesekkel szemben, tudatjuk kegyelmetekkel, hogy mi a vidékünkön lakó nemeseket befogadtuk városunkba s most nálunk vannak feleségeikkel, gyermekeikkel együtt s mint mindenkor, most is barátságban élünk velök. Mihelyt megérkeztek és oltalmat kértek tőlünk, mi ezt megigértük nekik s azonnal levelet írtunk a királyi felségnek, de onnan mai napig sem kaptunk feleletet.»

Mivel azonban a keresztesek vezérei mindannyian a királytól, a pápától és az érsektől nyert megbízatásukra hivatkoztak, az óvatos tanács időközben egyenesen Szathmáry Györgyhöz fordult, ki mint az ország kanczellára és pécsi püspök – tehát mint államférfiú és főpap, – határozottan és legjobban megmondhatta, miben áll a kereszteshadjárat ügye s a keresztesekhez kell-e csatlakozniok.[871] Mielőtt választ kaptak volna, már értesültek a május 14-i és 23-i rendeletekről.

Megfenyegették tehát Bagol [872] Ferenczet, a keresztesek egyik vezérét, ki hadaival akkor Göncz városa, Kassától délre, mintegy 35 kilométernyi távolságban táborozott. A kuruczvezér május 31-én[873] válaszolt. Köteles tisztelettel ajánlotta szolgálatait a mindenkor tiszteletreméltó férfiaknak, de nem tudta hamarjában megérteni, miért fenyegetik és ijesztgetik. Hiszen semmit sem tett ellenök. Szeretné tudni tehát, hogy mi bajuk van vele és barátjaival is, a keresztesekkel, a kik az egész országnak, a pápának s a főtisztelendő Tamás esztergomi érseknek akaratából gyűltek össze. Nem tartaná szükségesnek, hogy barátjaival és a keresztesekkel ide s tova sétálgasson, hogy ne mondja, szanaszét szaladgáljon, ha erre megbízatása nem volna az érsektől. Már pedig az érsek parancsolatát semmiesetre sem akarja megszegni, hanem azt minden igyekezettel végrehajtani és teljesíteni kívánja. Jobban szeretné tehát, ha nem izengetnének neki efféléket és a szent kereszt hű szolgáival szemben nem fenyegetőznének; sőt illendőbb és tisztességesebb volna, hogyha ők is egész erejökkel fölkelnének a keresztény vért szomjazó hitetlenek ellen és ezt az országot megvédelmeznék. Azonkivűl azt is szeretné tudni és megérteni, hogy segíteni akarják-e a kassaiak az országot, vagy pedig fölkelnek az ország ellen? Engedelmeskednek-e a szentséges pápa parancsának, vagy ellene szegűlnek? Azért jobban illenék, hogy a szabad királyi és egyéb városok lakosai inkább ezen ország védelmére törekedjenek, mint hogy annak romlásán örvendezzenek. Egyébiránt ha a szabad királyi városoknak szükségük van reá, valamint barátjainak és a kereszteseknek pártfogására, biztosítja őket s jelen levelében kijelenti, hogy minden igyekezettel segítségökre lesz és teljes hűséggel akarja megvédeni ezt az országot.


Bagol Ferencz aláírása.[874]


Bagol Ferencz levelének vallásos és hazafias hangja jobban hathatott a kassai polgárokra, mint Kecskés Tamásnak és Mészáros Lőrincznek gyarlón fogalmazott, de erősen fenyegetőző levele. Kakuk Mihály bíró és a tanács most már, mikor biztosan értesültek a keresztesháború eltiltásáról, Bagolt valóban inkább jó szóval, mint ijesztgetéssel akarták fegyvere letételére bírni.

«Azt írod – felelték neki ugyanaznap, május 31-én,[875] – hogy fenyegettünk téged és társaidat. Tudjátok meg, hogy nem fenyegettünk sem tégedet, sem senki mást. Mi idáig sem tettük, ezután sem teszszük, hogy ellene álljunk s ne engedelmeskedjünk az apostoli és a királyi parancsolatoknak. Nekünk azonban más bullát vagy levelet hoztak, mint a milyeneknek értelmében ebben az ügyben tudtunkkal ti jártok el. Ugyanis határozottan tudjuk és főtisztelendő Tamás esztergomi érsek úrnak két levelét is vettük és láttuk, a melyekben az egyházak plébánosainak és helyetteseinek a kiközösítés terhe alatt meghagyja, hogy az országnak felvidéki és egyéb helyein, valamint Buda és Pest városokban kihirdetett kereszteshadjáratot visszavonják és semmisnek nyilvánítsák; azokat pedig, kik az intéseknek és a parancsolatoknak nem engedelmeskednek és afféle csoportosulásokkal és gyülekezésekkel föl nem hagynak, egyházaikban nyilvánosan kiközösítsék és ha szükséges, ellenök világi karhatalmat is alkalmazzanak. Mi tehát nektek bizalmasan azt tanácsoljuk, hogy békésen és csendesen oszoljatok szét, térjetek haza foglalkozásaitokhoz és lakásaitokba, hogy életeteket veszedelemnek, javaitokat elkobzásnak ne tegyétek ki. Mivel pedig te és társaid azt írjátok, hogy készek vagytok megvédeni az országot és a szabad királyi városokat, tudd meg, hogy mi mindenkor hívebbeknek bizonyultunk az ország és a szent korona iránt, mint te és követőid voltatok. Nem is úgy kell az országot és a szabad királyi városokat megvédeni és biztosítani, mint a hogy te véled. Mostan már ösmered gondolkodásunkat. Ha megnyugszol társaiddal együtt tanácsunkban, jól és okosan cselekszel; mert nem titkoljuk el, hogy az országnak és különösen ezen részeknek mágnásai ellenetek hadjáratot indítanak és fegyvert akarnak emelni rátok. Ha pedig ti, a kiket a kereszteshad vezetésére és a keresztek kiosztására föl nem hatalmazott papok és szerzetesek rossz útra vezettek és elcsábítottak, most – uraitoktól rettegvén – falvaitokba visszatérni nem mernétek, mi, ha tanácsunkra hajtotok, találunk útat és módot, hogy azt akadálytalanúl megtehessétek.»


Szathmáry György aláírása.[876]

A kassaikat pár nap mulva megerősíthette elhatározásukban Szathmáry György püspöknek június elsején kelt levele is.[877] «Tudjátok meg – felelt a kérdezősködőknek, – hogy a keresztesháború vissza van vonva és felfüggesztve, a mint ez kitűnik a főtisztelendő esztergomi bíbornok és apostoli követ úrnak leveléből, a melyet mi is láttunk s melyet ezennel megküldünk nektek, hogy ti is megértsétek. Ennélfogva azok, kik a kereszteshadjárat reményében és nevében annyi és oly sokféle bajt okoztak, minden fölhatalmazás, erő és jog nélkül cselekesznek s nem tudni, milyen rossz lélek sugallatára bitorolják a keresztesek hamis nevét. A mit tesznek, a maguk vakmerősége és kevélysége következtében teszik. Hogy tehát mit és mennyit tartsatok az efajta keresztesekről, meglátjátok magatok, ha elolvassátok az apostoli követnek idecsatolt pecsétes leveleit.»

Ezek után nincs nyoma, hogy Kassát a keresztesek tovább zaklatták volna.




XVI. A BUDAI TANÁCSKOZÁS.

MIKOR mindenfelől híre érkezett, hogy a földmívesek lángba borították az országot, a földesurak rajta voltak, hogy jobbágyaik erőszakoskodásaival szemben mindenképen megvédelmezzék magukat. II. Ulászló király éppen most, 1514 május 28-án engedte meg Csáktornyai Ernusth Jánosnak és fiának, Ferencznek, hogy az ország különböző részeiben fekvő birtokaikon mindenütt kalodákat, kerekeket, karókat s más kínzóeszközöket állítsanak fel s a jog szerint hatalmukba került bűnösöket felakaszszák, kerékbe törjék, lenyakazzák, karóba húzzák, vagy más méltó büntetéssel végezzék ki.[878]

Zemplénvármegyében Heteley Mihály, a tokaji vár parancsnoka, mindjárt eleinte kivégeztette, vagy börtönbe vetette a kicsapongóbb kereszteseket. Sárospatakról a kereszteseknek egyik vezére, a ki csak keresztes harczosnak nevezte magát,[879] ennek következtében levelet intézett hozzá.[880] Megjegyezte, hogy ha megesnék is, hogy testvérei közűl valaki valami rosszat cselekednék, azért nem szükséges azt saját hatalmánál fogva megölni vagy bebörtönözni. Tartotta volna őket fogságban egynéhány napig s ő mindenesetre igazságot szolgáltatott és sérelméért eleget tett volna. Szívlelje meg ezt a dolgot és gondolja meg, hogy a szentséges pápának, a főtisztelendő érsek úrnak, sőt az egész országnak és a keresztény hitnek ellenére cselekszik. Arra kéri tehát, hogy a kiket fogságba vetett, éppenséggel ne végeztesse ki, hanem tartsa ott egynéhány napig, mert ő ebben az ügyben igazságot akar szolgáltatni; ha azonban kivégzi őket, akkor a fölséges Isten és a szent kereszt, a melynek diadalmas jelét mellén hordozza, kétségtelenűl megsegíti őt arra, hogy testvéreit, a kereszteseket, míg csak egyetlenegy marad is közülök, semmiesetre se hagyják el, hanem megbosszúlják a rajtuk esett gyalázatot, Heteleynek javait és falvait pedig elpusztítsák és földig lerontsák.


Keresztes harczos névaláírása.[881]


Azonban még Szapolyai István nádornak és szepesi grófnak özvegye, Hedvig tescheni herczegnő is kegyetlen megtorlásra buzdította az uradalmában lévő Kézsmárk város bíráját és esküdt polgárait. A mikor máshol már jóformán senkisem hivatkozott a pápai bullára, ő Trencsén várában június 18-án hallotta,[882] hogy különböző szerzetes és világi papok a közönséges népet a kereszt neve alatt fölkelésre izgatják, de inkább szeretik a zsákmányt és a zavargást, mint a keresztény vallás békéjét és nyugalmát. Ennélfogva a legszigorúbban meghagyja, hogy ha hallanak ilyen szerzetes vagy világi papokról, valamennyit letartóztassák és őket zord halállal öljék meg, akár az ő uradalmaiból valók, akár nem.

Maga a kormány eleinte inkább szép szerével akarta szétoszlatni a fölkelőket, a mi nem csupán jószívűségből, hanem gyöngeségének érzetéből is történt. Azonban végre-valahára tettre határozta el magát és a főpapokat, bárókat, nemeseket és előkelő urakat május végére tanácsba gyűjtötte maga mellé Budára.[883] Vagyis, a hogy a fölkelés latin költője írta[884] s a hogy valóban csak egy humanista poéta írhatta:

«E közben Magyarország nagy fejedelme, Ulászló,
A jószívű király, a kinél kegyesebb, szelidebb, hűbb,
Jogszeretőbb embert nem látott még az arany trón
És a kit a csacsogó hír földicsére világgá
Ott is, a honnan jő a Titán s a rest oczeán zajg:
Messze, az angolok és szármáták földjein is túl
Tiszteletet gerjesztvén nagy fölsége miatt, – most
Főurait, nemesit maga környezetébe idézi.
És ők, mint a hogy egykor a hétszinű tarka szivárvány
Által adott jel az égi hatalmakat értesitette,
Hogy hallják Jupitert: hozzásietének azonnal.»

Bakócz Tamás prímás és pápai legátus kíséretével, a melyből az események verses leírója, Stieröchsel (irói nevén Taurinus) István kanonok sem hiányzott,[885] alkalmasint május 28-án hajón jött le a Dunán s nagyon vegyes érzelmekkel láthatta, hogyan bontakozik ki előtte Buda fényes királyi palotája, sok tornya, háza.[886] Nagyon megzavarta a keresztesek dúlásainak és öldökléseinek, különösen pedig annak a híre, hogy a csanádi püspököt más előkelő nemesekkel együtt karóba húzták.[887] Ő maga eleve alig számított többre 2000 gyalog és lovas keresztesnél és hírét hallotta, hogy csak Pest alatt is több áll 40.000-nél.[888] Most már egyenesen azt rebesgették róla, hogy a kereszteshadjáratot, melyet pár nappal azelőtt visszavont, «egyenesen az urak kiirtásának czéljából hirdette ki és hogy Dósa György az uraknak az ő beleegyezésével izente meg a hadjáratot».[889] Ez az alaptalan gyanusítás utóbb határozottabban is kialakúlt s a prímást arra késztette, hogy jó szándékairól valóságos bizonyítványt állíttasson ki a maga részére.[890] Mostan némiképen megvigasztalódott, mikor látta, hogy a papok, urak és nemesek a megszokott módon, minden tisztelettel várják a Dunaparton s ünnepiesen kísérik be palotájába.[891] De őt magát s a papságot, nemességet is mennyivel jobban megnyugtathatta volna, ha Dósának a törökökön nyert első sikerei ünneplésére jöhet ide! Tavaly, augusztus 30-án, a római S. Maria de Populo templomában bizonyára ő maga is jelen volt, mikor a pápa Te Deumot tartatott a magyar királynak «a hitetlen szittyák» ellen nyert győzedelme örömére;[892] egy hét mulva[893] megengedte neki a pápa, hogy abban a kápolnában, melyet az esztergomi székesegyház mellé a boldogságos szűz tiszteletére nagy költséggel emelt, a pünkösdi ájtatoskodók teljes búcsúban részesüljenek. És most, mikor ott az első búcsút valamely győzedelmen örvendezve tarthatta volna meg, a közelgő ünnepekre a fővárosba kellett jönnie, hogy a királylyal és az urakkal arról tanácskozzék, miként háríthatnák el az akaratlanúl felidézett veszedelmet.

A tanácskozások a prímás megérkezése után való napon, május 29-én kezdődhettek.[894] Az ülést a király beszéddel nyitotta meg, a melyben a nemességet fölhítta,[895] védelmezze meg a trónt és a fegyverben álló hazát. Mert hallhatják és láthatják, hogy a parasztok összeesküdtek mind a kettő ellen s oly háborút indítottak, mely vesztöket okozhatja, ha a fölkelőket azonnal és gyökeresen ki nem irtják. Bátran, erős kezekkel indúljanak a haza védelmére és ne csüggedjenek, mint azok, kiket a veszedelem megijesztett. Oltalmazzák meg királyukat és hazájukat ebben a bajban. Hűséggel és hazaszeretettel még jóvá tehetik a multban elkövetett hibákat. Csak harczra, háborúra gondoljanak mostan. És ha talán meg nem indítaná őket a haza sorsa: essék meg a szivök gyermekein, életének egyetlen vigaszain, egyetlen reményein. Menjenek és verjék le a parasztok hadait és törjék úgy össze, hogy ilyen lázadásra többé még késő unokáik se merjenek gondolni.


Szapolyai Istvánné czímere.[896]


Ha más szavakkal fordúlt is az egybegyültekhez, a késő éjjel berekesztett ülésnek[897] csakugyan megvolt az a sikere, hogy elhatározták a nemesség fölkelését s a király még aznap fegyverre szólította a vármegyék fő- és alispánjait, szolgabíráit és birtokos nemeseit, még az egytelkeseket is.

«Világos és nyilvánvaló immár – írta körlevelében,[898] – hogy a keresztesek neve alatt a parasztok és köznépek majdnem az egész országban milyen vakmerőségeket és rendkivűli dolgokat követnek el, a mennyiben rosszlelkűen fölkeltek, a nemesek házait feldúlják és fölégetik, javaikat széthordják és azonkivűl, a hol lehet és a hol tehetik, őket magukat is nyomorúságosan megölik.» Gonoszságuknak megfékezésére tehát szigorúan meghagyta és megparancsolta, hogy minden hozzátartozóikkal együtt mentűl nagyobb számban fölkeljenek és odaindúljanak, a hová Perényi Imre abaújvári főispán és nádor rendeli őket; s a nádor akármit parancsol, azt minden módon megtegyék és végrehajtsák, hogy a parasztnépnek ezt a vakmerőségét kiirtsák. Másképen cselekedni semmiesetre se merjenek.

A fegyverbeszólító leveleket, úgy látszik, a földrajzi fekvés szerint küldözték szét a vármegyékhez; példáúl a messzeeső Valkóhoz május 29-én, Sárosvármegyéhez június elsején, az utóbbihoz azonban azzal a módosítással, hogy Báthory István temesi ispánhoz csatlakozzanak.[899]

Budán a tanácskozások tovább folytak és sok mindenféle javaslat jött szóba. Felszólalt maga Bakócz érsek is.[900] Talán ezért is, hogy a gyanúsításoknak útját bevágja, keményen kikelt a parasztok ellen, a kik szörnyű rabszolga-háborúban akarják elveszteni a hazát. Az urak nem lehetnek oly közönyösek, oly férfiatlanok, hogy ezt eltűrjék. Már elvesztették a városokat; az egyetlen Budát kivéve, a többi jóformán mind a Dósa György kezében van. Ne fajúljanak el, ne feledkezzenek meg őseik multjáról. S a krónikákból még Attila tetteit is fölemlítette, hogy közönyükből a magyarokat felrázza. Óriási erővel folytatott hadjárataikban hányszor győztek és szerencsétlenségek idején is az elpusztúlt országot vérök ontásával hányszor állították megint talpra! Egyedűl Istennek köszönhetjük, hogy őseinket győzni tanította s hinnünk kell, hogy diadalt ád nekünk és késő unokáinknak is. Ha a nemesség az ő nyomdokait követi, Magyarország határtalan lesz. A kik már szomorúbb napokat is láttak, miért szomorkodjanak a csőcselék miatt? Az ilyen istentelenségek nem tarthatnak sokáig. A történelemben olvasták, de amúgy is emlékezhetnek reá, hogy igazságtalan harczokban Magyarországot senki sem győzhette le, Szűz Mária és a szent királyok mindenkor megoltalmazták és harczaikban Szent István s mindig velök volt.

Legyenek hát erősek, bátrak; ne csüggedjenek el a parasztháború miatt. A földmívesek és baromtenyésztők nem sokat érnek a háborúban, a katonaság elbánik velök, kivált ha a bolond Dósa, annyi bajnak okozója, elveszi szörnyűségeinek büntetését. A hazai és külföldi példákra, IV. Béla szomorú sorsára is hivatkozva intette az urakat, hogy ilyen körülmények közt ne pártoskodjanak, de viszálykodjanak. Cselekedjenek tehát az ország nemesei és a kiket őseinek dicső tettei lelkesítenek, fogjanak fegyvert ősi jogaiknak védelmére; verjék le a parasztok zavargását, fegyverezzék le a hajdúkat, a szolgákat. Higyjék el, hogy mihelyt megszólal a hadikürt, szétverik az ellenséget, győzedelmeket aratnak és a parasztokat azután méltó büntetésekkel sujthatják.

A nemesség ugyan nem-igen bízott a maga erejében és a külföld segítségét is sürgette, de a bíbornok szavának hatása alatt mindenekelőtt a hazai ellenállást akarta szervezni. Csakhogy – az eseményeknek egyazon századbeli leírója szerint[901] – sok volt a szavazó, de kevés, a kit vezérnek jelölhettek volna.

A többség úgy vélekedett, hogy a haza védelmére Perényi Imre nádornak a szokottnál nagyobb, majdnem diktátori hatalmat kellene adni. A nemességnek nem volt különösebb oka, hogy lelkesedjék Perényiért, a ki már tíz esztendeje viselte a nádori méltóságot, de nem mindenben kedvezett a nemzeti törekvéseknek. Példáúl a nemzeti királyság érdekében hozott 1505. évi végzést sem mint nádor, hanem csak mint magánember írta alá. A gyűlésben különösen azt hozták föl ellene, hogy öreg már, most is betegen fekszik Valpón, de amúgy is annyira köszvényes, hogy zselyeszékben viszik egyik helyről a másikra; hadat tehát nem vezethet.[902] Jó száz esztendő mulva ugyan Torstenson így vezetett hadat, de ehhez valóban egy Torstenson vasakarata és kötelességérzete kellett. Nem hiányzott ez egészen Perényiből sem, hiszen már 1505-ben fel s alá hordoztatta magát Pestnek, sőt a mostani határozat után egy esztendővel, 1515-ben, Pozsonynak utczáin is, hogy tiltakozzék a nemzetre nézve károsaknak tartott végzések ellen. De hasonló erélyt senkisem várt tőle a csatatéren; hiszen már ennek a forradalomnak kezdetén is alig tudott menekülni a zavargó tömeg elől, most pedig, ha már igazán tehetségeseket nem találtak, legalább is az egészségesek közűl kellett hadvezért választani.

Mások tehát úgy gondolkodtak, hogy mivel Dósa György, a hogy eddigi útjából következtetni lehet, a «rablókat» a Maros völgyén fölfelé a maga szülőhazájába, Erdélybe vezeti, a vezérletet inkább Erdély vajdájára s a székelyek ispánjára, Szapolyai János szepesi vajdára kellene bízni. A vajda még csak huszonhét esztendős volt, tíz esztendő óta a nemzeti párt jelöltje, a köznemesség reménysége, a lengyel király sógora, a magyar király leányának kérője, hatalmas uradalmak ura, a ki a szürkeségnek ebben az idejében hadi sikerekre is hivatkozhatott, mert tavaly győztesen tért haza a végekről. A köznemesség legszívesebben az ő zászlaja alá sorakoznék s lengyel és tescheni rokonsága talán a külföldi segítséget is könnyebben biztosítaná.


Perényi Imre pecsétje.[903]


Báthory István, Bornemisza János, Perényi István, Bebek János, Drágffy János csak mint hadtestparancsnokok s a gondjaikra bízott vidékek kapitányai jöhettek szóba. Az egységes fővezérlet kérdését azért is kellett volna rendezni, mert a tanácskozók külföldi segítségre is számítottak. A király Telegdyt már két hete útnak indította Moldva- és Lengyelország felé s az ő szomorú halála után is biztosítani óhajtotta bátyjának, Zsigmond lengyel királynak beavatkozását.[904] Miksa császárhoz, ki akkor éppen Bécsben tartózkodott, Kövendi Székely Miklóst mindjárt el is küldték követségbe.[905] A pápát szintén értesítették a baj növekedéséről. De gyors segítséget csak a velök egy uralkodó alatt álló csehektől és morváktól várhattak. Jellemző ebben a tekintetben magából a gyűlésből május 31-én Bertalan münsterbergi herczeghez és Komorau urához intézett felszólításuk.

«A mi Magyarországunkban – írták[906] – a parasztok sokasága oly váratlanúl kel föl, hogy sem legkegyelmesebb urunk és királyunk, sem minmagunk semmiképen sem tudunk nekik oly hamarosan ellenállni. Oly veszettűl és dühösen támadnak, hogy ehhez foghatót a történetekben sohasem lehet hallani vagy olvasni; hiszen az egész nemességet az összes urakkal együtt eltörölni és teljesen kiirtani készűlnek és igyekeznek. Mivel pedig egy fejedelem és egy úr alatt vagyunk[907] s mindig kölcsönös barátsággal és jóakarattal viseltettünk egymás iránt, s mivel úgy hallottuk, hogy uraságodnak hadinépe készen áll, – arra kérjük, hogy a királyi felségnek és ennek az országnak ezen végső szükségben ezzel a hadinépséggel segedelmet és alkalmas oltalmat nyujtani szíveskedjék. A baj olyan végső, olyan nagyon veszedelmes, borzasztó és mindenkire nézve félelmetes, hogy mi ugyan, a mennyire lehet, a királyi fölséggel együtt összesereglünk, de mivel akkora tömegnek a királyi fölséggel együtt gyorsan meg nem felelhetünk, arra kérjük uraságodat, ő felségének és hazánknak ebben az időben méltóztassék segítségére lenni. Ha azután valamikor úgy jönne a sora, hogy uraságod is segítségre szorúl, mi viszont uraságodnak adunk segítséget; hasonlóért hasonlóval akarunk fizetni és javát akarjuk.»

Mindazoknak, a kik külföldi segítségbe vetették bizodalmukat, megfelelt a gyűlésben Bornemisza János, a kit nyilatkozatra szintén felszólítottak. Szerinte, mikor a veszedelem oly rohamosan közelg, nem kell sokat tanácskozni, hanem tenni egész erélylyel. Éppen az előtte szólók rajzolták az igájukat összetört parasztoknak rémtetteit: hogy fegyvert fogtak uraik és a király ellen; hogy a nemeseket levágják, fiaikat, leányaikat elrabolják, kitépik a gyermeket anyja karjai közűl, kifosztják a templomokat s házakat; s hogy, a merre csak járnak, gyújtogatás, sírás és elszórtan heverő holttestek jelölik nyomaikat. De hát nem csupán hírből tudhatják ezt. Ablakaikból láthatják égni a házakat, futni, sírni és zokogni a megvagdalt, összevert férfiakat és nőket, kik csecsemőikkel menekűlnek; hiszen az egész Pest és Buda zsúfolva van már velök és számuk egyre gyarapodik. Hite szerint többé-kevésbé minden keresztes bűnös a dologban; – s azért a legpéldásabban kell őket megfenyíteni. Mivel azonban ez iránt gyorsan kell végezni, kérdi a külsegítséget sürgetőktől, hogy voltaképen ugyan mit várnak attól? Míg a követek ide- s tovajárnak, kelnek, a drága idő múlik s a rablók oly hatalomra vergődnek, hogy sem a király, sem gyermekei, sem a nemesség nem lehet tőlük bizton. – Ha tehát csakugyan igaz, hogy ezeknek a latroknak vezére Erdély felé tart, természetesen a tartományában közvetetlenűl fenyegetett Szapolyait kellene utasítani, hogy a magyarokat, székelyeket, szászokat, ráczokat s a keze ügyében levő zsoldosokat Temesvár, Nándorfehérvár, Orsova, Szörény s más várakból összegyűjtvén, gonosz szándékuknak útját vágja. Ő maga kész rögtön megtámadni a Dunán túl Pest körül pusztító és csavargó gazembereket, ha a király és saját gyalog- s lovasnépéhez a nemesek, a budaiak s más városok is csatlakoznak.[908]


A Szapolyai-czímer.[909]


Szava döntött. Véleményét azonban, úgy látszik, olyképen módosítva fogadták el, hogy Szapolyaihoz is küldjenek ugyan gyors futárt a hadgyűjtésnek azonnal való megindítása végett; de a nem kevésbé fenyegetett Báthory Istvánnak is engedjék meg, hogy a megyei nemesség esetleg az ő zászlai alá gyülekezzék. A király pedig június 4-én, pünkösdkor, újabban is írt a vármegyéknek és városoknak,[910] csakhogy Szapolyai nevének említése nélkül.

Nem tartja szükségesnek, hogy levelében bővebben leírja a keresztesek nevezete alatt egybesereglett parasztoknak szokatlan, rendkivűli és borzasztó tetteit. Oly hallatlanok és rémítők azok, hogy senki sem rajzolhatná teljesen; szükséges tehát, hogy ezen a nagy bajon mielőbb segítsenek. Örök hűtlenség és minden vagyonuk elkobzása büntetésének terhe alatt parancsolja ennélfogva a vármegyéknek, hogy fejenként és mentűl nagyobb számban fölkelvén, más hívekkel együtt, kik szintén felszólítást kaptak, éjjel-nappal Pestre igyekezzenek. Maga a király is ott szállítja táborba külföldi és hazai csapatait, hogy erejét egyesítvén, oda menjen, a hol legszükségesebbnek látja ily nagy gonosztevők szétszórását és kiirtását. Ha időközben Báthory István temesi gróf és alsómagyarországi főkapitány tábort járatna s ebben a tekintetben megkeresné őket, akkor nála gyülekezzenek. Ha pedig hamarjában tábort nem járatna, vagy pedig ezt a levelet meg nem kapnák, parancsa értelmében akkor is fölkeljenek s a kitűzött helyen mentűl előbb megjelenjenek. Ne törődjenek vele, ha vármegyéjökben kitör is a lázadás; mert tanácsosabbnak tartja, hogy oda indúljon, a hol a gonosztevők nagyobb része összegyűl s az Isten segítségével szétszórván és megszalasztván, a hátramaradókat annál könnyebben kiirtsa. Erre nézve tehát ne várjanak újabb parancsokat. Gondolják meg, hogy a közös ellenség folyton kínozza az embereket és a népet. Rajta legyenek tehát, hogy meg ne feledkezzenek a maguk javáról, hanem éjjel-nappal Pestre igyekezzenek, ha a felsorolt büntetéseket nem akarják magukra vonni.


Kolozsvár hidelvei kapuja.[911]


A király ebben a parancsban csak Báthoryt említi, ellenben Szalonak vár urához, Fladnitzer Vidhez s általában véve, úgy látszik, a dunántúli urakhoz és vármegyékhez intézett parancsolatában[912] azt hagyta meg, hogy összes cselédeivel és hozzátartozóival örök hűtlenség büntetésének és minden vagyona elkobzásának terhe alatt a pesti táborba, vagy oda menjen, a hová őt az ez iránt szintén megkeresett Perényi Imre nádor rendeli.

Azonban a budai tanácskozás a szelidebb eszközöket is megkísérelte. Tudtával és akaratával történhetett, hogy a király alkudozásba vagy legalább érintkezésbe lépett a lázadók vezérével, Dósa Györgygyel.

Június 3-án, pünkösd vigiliáján, megírta valamennyi főpapnak, főúrnak, főispánnak, várnagynak, nemesnek és uradalmi tisztnek, a városoknak, mezővárosoknak, falvaknak és azok polgármestereinek és bíráinak, valamint az ország bármily rendű lakosainak és alattvalóinak, hogy mivel ő jelen parancsolatának felmutatóját, Mikolás nevű nemes udvari emberét a király és az ország ellen fölkelt Székely Györgyhöz küldte, udvari emberének minél bátorságosabban és biztosabban való menetele és hazajövetele érdekében a legszigorúbban meghagyta és megparancsolta, hogy a mikor embere, ennek a levélnek fölmutatója, hozzájuk vagy jószágukra érkezik, őt menet és jövet mindenütt békességesen, minden akadály és zavar nélkül engedjék át s másképen cselekedni ne merjenek.[913]

A király küldöttje, a kit az oklevél Mikolásnak nevez, mivel ilyen nevű nemescsaládot nem ösmerünk, alkalmasint az a szamosfalvi Mikola Ferencz, a ki valóban kedves embere volt II. Ulászlónak, mert tőle már húsz esztendővel azelőtt, 1494-ben kiváltságlevelet nyert.[914] Ez annál feltűnőbb kegy volt, mert akkor még csak öt esztendeje múlt, hogy Mátyás, az igazságos, 1489 november 2-án[915] egy bizottságot küldött ki, melynek Telegdy István erdélyi alvajda is tagja volt, annak megvizsgálására, igaz-e, hogy Kolozsvár városa nagy részének és a piaczi nagy templomnak leégése Mikola Ferenczet terheli; mert ha a szomszéd nemesek és nem-nemesek kihallgatása és esküvel megerősített vallomása alapján bűnösnek találják, mostan nyert királyi fölhatalmazásukhoz képest azonnal foglalják el Mikola szamosfalvi jószágát s abba kárpótlásképen Kolozsvár városát örökjogon iktassák be. Az ősrégi család[916] tagja azonban Mátyás halálával nemcsak megszabadúlt a büntetéstől, hanem II. Ulászló idejében még királyi tanácsos és kolozsvármegyei főispán is lett[917] és bűnéért csak 1518-ban vezekelt, mikor Kolozsvárott a domonkosrendieknek kolostort alapított,[918] jobban mondva, helyreállította a tűzvészben elpusztúlt házukat.


Lippa látképe.[919]

Mindenesetre tekintélyes állású főúr volt tehát, a kit a király most Dósa Györgyhöz küldött; kétségtelenűl azért, hogy az erdélyi viszonyokat jól ösmerő úr, Erdélynek egyik nagybirtokosa, földijét, a fölkelő vezért, a király és az ország iránt való hűségre, fegyvere letételére bírja. Utasításait azonban épp oly kevéssé ösmerjük, mint annak sikerét; sőt azt sem tudjuk, elérte-e veszélyes vállalkozása czélját, eljutott-e Dósa Györgyhöz.




XVII. DÓSA GYÖRGY ARADI HADJÁRATA.

MIALATT Bornemisza a budai táborban a fővárost fenyegető keresztesek szétverésére készülődött, Dósa György a nagylaki győzelem és az apátfalvi kivégzések után Arad felé küldte előre hadainak egy részét, a melyet a deréksereggel csakhamar ő maga is követett.

Főcélja ezúttal a Maros utolsó szorosának és az annak védelmére épült Solymos és Lippa váraknak elfoglalása volt. Ezt a két várat Hohenzollern György brandenburgi őrgróf, a Hunyadiak összes uradalmaival együtt csak négy esztendeje, 1510 márczius 22-én kapta.[920] Az adománylevélben a király szinte szabadkozik az ellen, hogy az őrgróf olyan idegen volna, kinek – törvény értelmében – örökös jószágot adni nem szabad; de jellemzi a kor laza felfogását, hogy Razvajai Horváth János, Lippa és Solymos várak új kapitánya, már egy esztendeje, 1509 márczius 5-én nemcsak az őrgróf feleségének, mint Corvinus (Hunyadi) János özvegyének és örökösének, hanem második urának, a külföldi György őrgrófnak is hűséget fogadott, mikor a két várat átvette.[921]

Hitlevele szerint a várnagy Solymos és Lippa várakat, valamint Lippa városát gépezeteivel, fölszereléseivel és a hozzátartozókkal együtt mindaddig kormányozza, míg urának és asszonyának tetszeni fog. Keresztény hitére, becsületére és emberségére fogadja, hogy mentség, kifogás, vonakodás, alkudozás nélkül azonnal távozik helyéről, a mint ura kívánja, vagy ezt a hitlevelet visszakéri. Ha az őrgróf ezektől a váraktól megválnék, feleségének, – ha pedig a birtoktól mind a ketten megválnának, hasonló engedelmességgel annak tartozik, kire jogaik átszállnak. Erre fölesketi valamennyi alvárnagyot, a gyalogságot s a várakban és a városban alkalmazott minden egyéb cselédséget (familiares). Ha meg találna halni, akkor egyik alvárnagya a két várban s a városban illő és biztos őrséget tartson, a másik pedig a maga és társai nevében az őrgrófot azonnal és bárhol fölkeresse s annak, a kit az őrgróf megbíz, a két várat és a várost mindenestűl átadja. A várnagy az őrgrófot és feleségét, a hányszor csak meglátogatni akarják váraikat és városukat, kíséretökkel együtt bebocsátani tartozik. Az egyik tulajdonos halálával a várakat és a várost az életben maradónak adja át, de olykép, hogy ez viszont visszaszolgáltassa az ő hitlevelét.

A várak fölszereléséről, berendezéséről, az őrség számáról, ellátásáról, szolgálatairól stb. nincsenek biztos és teljes adataink. Annyi bizonyos, hogy Horváth Jánossal Lippa történetének[922] új korszaka kezdődik. Horváth kétségtelenűl mohón akart magának is valami szép uradalmat szerezni s az alsófehérvármegyei Vingárd várkastély és a hozzátartozó kilencz falu birtokára vágyott;[923] a mellett azonban urának érdekeiről sem feledkezett meg. Lippát, a melyet falak azelőtt nem körítettek, az őrgróf parancsára ő kezdette megépíteni, falakkal és védőművekkel ellátni s munkáját 1512 januárius 20. óta[924] utóda Bodó Miklós folytatta. Természetes, hogy a vár építése, a sok munka és fuvar, a jobbágyok zaklatásával járt.


Lippa vára és városa.[925]

Lippa városa északkeletről délnyugatra huzódott. Védőfalait hét bástya erősítette s rajta keresztűl négy kapu vezetett ki: a radnai vagy vízi kapu[926] a Maros hídjához, az erdélyi (a mai Úri-utcza bejáratánál) kelet felé, a temesvári (a régi kath. temető táján) délre s a belső az óvárhoz, a melynek négy bástyája volt: a temesvári, erdélyi, marosi és Királybástya. Innen a szabálytalan négyszögű Töviskvárba lehetett jutni. A város magva Szent Lajos temploma volt, melyet Károly Róbert építtetett s melyben a kereszteshadjáratot most tavaszszal a minoriták hirdették ki. Lippán, Aradvármegye legnagyobb városában, volt az ország egyik pénzverőintézete és sókamrája (a Maroson lehozott só főtárháza), a Maros egyik legnevezetesebb réve és vámja; országos vásárjai miatt is a Marosvidék kereskedelmének egyik legfőbb helye. A minoriták templomán kivűl még hat-hét más templom ékesítette s a beghard-apácáknak kórházuk, a minoritáknak iskolájuk is volt itten; de még ezután is akadt bírája, aki nem tudott olvasni, pedig Lippát hol városnak, hol mezővárosnak nevezték. Büszkén is használta kis és nagy pecsétjét, a melynek közepén – mintha csak Dósa Györgynek más útra tért forradalmát akarná jelezni – csolnakból kiemelkedő két szörny tátogatja száját a középütt álló magas keresztre.

Lippával szemben, de kissé északkeletre, a Maros túlsó partján Solymos vára már 1278-ban állott, de Hunyadi János egészen újraépíttette, részben azokkal a mesterekkel, a kik Vajdahunyad lovagvárán dolgoztak. Kövekkel s ágyú- és puskatűzzel a Cioka Tautzusra feltörekvő ostromlókat elég könnyen visszaűzhette volna s ellenség idáig nem is foglalta el. Tervrajza mutatja, hogy építői többet törődtek az uraság – felváltva Hunyadi, Giskra, Bánffy s most az őrgróf – kényelmével, mint a várvédelemmel. Délről Lippa, nyugatról Kalodva, keletről Eperjes várai amúgy is megnehezítették a hozzájutást.

Azonban Brandenburgi György őrgróf a keresztesháború eltiltásakor helyesen gyanította, hogy Dósa György első sorban Erdély megszállására, tehát az ő aradi uradalmain keresztűl folyó Maros vonalának biztosítására is törekszik. Azonnal megbízta tehát udvari káplánját, Künisch Mátyást, hogy a Hunyadiaknál Vajdahunyadon őrzött kincseit, amelyek feleségének, Corvinus János özvegyének halála következtében az ő birtokába kerültek, biztonságba helyezze és a fővárosba hozza.[927]

A küldött még Budán értekezett volt Bakócz Tamás esztergomi érsekkel, sőt az ez ügyben szintén érdekelt Schwarz Mendellel vagy Mandllal is és jóelőre intézkedett, hogy míg odajár, Königsfeld Péter hajókat szerezzen az értéktárgyak elszállítására. Szerencsésen útra is kelt s közben Lippán Perényi Imre nádorral és Telegdy István kincstartóval beszélt, a kit a király a moldvai vajdához és a lengyel királyhoz küldött követségbe. Elment-e Künisch magára Vajdahunyadra, hová megbízatása szólt, nem tűnik ki világosan az urához intézett előterjesztésből. Annyi bizonyos, hogy mikor – visszatérőfélben – Lippáról Budára akart sietni, Aradvármegyének legnagyobb városát a keresztesek már annyira körűlvették, hogy csupán néhány száz lépést tehetett előre. Életének megmentése végett maga is keresztet varrt ruhájára és csak ügygyel-bajjal tudott bemenekülni Lippára, hol 1512 januárius 20. óta urának, az őrgrófnak embere, Bodó Miklós volt a várkapitány.

Aznap történt ez, saját nyilatkozata szerint, mikor a nép Csáky Miklós csanádi püspököt, ki a nagylak-csanádi csata (május 27.) után a Maroson fölfelé, Aradba akart menekűlni, s Ravazdy Pétert, Orosz Andrást és társaikat karóba vonta; nyolcz nappal pünkösd előtt, 1514 május 28-án.[928] S június 16-án Heves-, Nógrád-, Pest- és Hontvármegyék is aggódva figyelmeztették szomszédjaikat, hogy Bihart, Békést, Zarándot, Aradot és Csanádot már május végén «fölemésztették ezen tűzvész lángjai». Az imént kivégzettek közül Asszonylakán Aradvármegyének egyik törzsökös birtokosa volt Ravazdy Péter, kire csak imént panaszkodtak a tótváradiak és solymosiak, hogy Asszonylakán régi szabadságaik sérelmével szed vámot a Maroson s hogy egy parasztot napokon át fogva tartott, míg csak 12 forint váltságdíjat nem fizetett. Most a nép dühe keresztre feszítette. Kis Gergely, kit pár év előtt éppen ő szabadított fel a jobbágyság alól, egy másik ember segítségével vitte őt a «verő» (verw) alá.[929] Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, csak két alatkai jobbágyának, Kardos Gergelynek és Albertnek segélyével menthette meg életét.[930] Ösmeretes, milyen válogatott kínzást gondoltak ki a derék Telegdy István kincstartóra, ki alig hagyta oda Lippát, a parasztok kezei közé esett és szörnyű módon végezte életét.[931]

Ily rémhírek hatása alatt a Lippába és Solymosra menekült urak csak rövid ideig való tartózkodásra határozhatták el magukat.

A veszedelem és a saját életéről való aggódás bizonyos bátorságot adott a káplánnak, ki egyúttal urának titkára is volt. A lippai őrség vezetőivel szemben már korábban is meglehetős követelően lépett föl. Előmutatta megbízó levelét, mely teljes hatalommal ruházta fel s azt kivánta, mindenben úgy engedelmeskedjenek neki, mintha maga Brandenburgi György volna jelen. Nem igen világos, miféle czímen, Bodó Miklóstól száz forintot vett föl s ezt egy lippai pénzváltónál, a kereszteshadjárat után Békés- és Zarándmegyében hirtelen fölgazdagodott Gál Ispánnal, aranynyal cserélte be. A semmis ürügyek közt kicsikart pénz mindenesetre nagyban akadályozta Bodót, hogy a gondjaira bízott erősséget kellően ellássa minden szükségessel.

Most, hogy a keresztesek szorongatni kezdték a várat, a káplán sehogysem érezte jól magát Lippán s át akart menni a biztosabb Solymosra, mely szintén az őrgróf vára volt. Bodó Miklós örűlt távozásán, míg a solymosi alvárnagy, Prantner György, aligha látta szívesen. Unták beavatkozásait.


A Bakócz-érem hátlapja.[932]


Nyolcz napja ült már itten a káplán s közben elég sok értesítést kapott a keresztesek előnyomúlásáról, az általuk elfoglalt várak számáról. Pünkösd napján, június 4-én, ebéd után, a solymosi urak szokott pihenőjüket tartották, midőn betoppant hozzájuk a lippai várnagy, Bodó Miklós. Sírt, mint egy gyermek s azt mondta, nagyon fél, hogy nem tarthatja meg Lippát, mert a keresztesekkel egyetértő polgárok életére törnek. A káplán és Prantner azonban azt felelte segélyt sürgető szavaira, hogy magának Solymosnak rendelkezésére is csupán kilencz kapuőr áll, a mi nagyon kevés a lippai vár védelmére; ha tehát meg van győződve arról, hogy nem oltalmazhatja tovább, hadinépével együtt jőjjön át a solymosi fellegvárba, mert ez az őrgróf uradalmainak feje; Lippán pedig csak némi népet hagyjon, mely azt addig védje, míg lehet. A várnagy most arra kérte a káplánt, adja vissza a tőle fölvett száz forintot, hogy várát a legszükségesebbekkel elláthassa, mert pénzt – ezenkívűl – máshonnan nem remélhetve, már ruháit is el akarta zálogosítani, – kölcsönt azonban így sem kaphatott. Bodó kijelentette, hogy urának terhére száz arany forintot vesz föl a pénzváltótól, miért a felelősség a káplánt terheli. Künisch azonban ezt haragosan hárította vissza Bodóra s eljárását nem tartotta sem jámbor emberhez, sem hű szolgához méltónak. – Az egyre jobban fenyegetőző (a száz forint visszaadásáról azonban – ő tudta, miért – bölcsen hallgató) káplánt Prantner, a ki a magyar beszédből keveset értett, azzal csillapította, hogy, az ország forrongását tekintve, hagyja függőben ezt az ügyet az őrgróf megérkeztéig. Ez azonban saját urát látta sértve a maga személyében s kijelentette, hogy hatalmában áll letenni Bodót a várnagyságról.

A dolog mégsem került kenyértörésre. Bodó ugyanis megígérte, hogy hadinépével együtt átjön Solymosra s résztvesz annak védelmében. Nemsokára azonban lóháton, csupán egyetlenegy lippai polgár kíséretében érkezett meg. Ezzel tolmácsoltatta Prantnernek, hogy mivel tudomása szerint étellel és itallal Solymos nincs ellátva eléggé, abból a száz forintból, melyet csakugyan fölvett, ezennel átad neki ötvenet, hogy a szükségeseket bevásárolja s még a legénység zsoldját is fizesse. Többször nem jöhet, mert az ostromló keresztesek egy óráig sem engedik pihenni. Prantner átvette s a vár fölszerelésére a káplánnak adta át a pénzt. Ez, ha kelletlenűl is, elfogadta.

Mialatt Prantner bizalmatlanúl tapasztalta, hogy az őrséggel a káplán sokat beszélget magyarul, tehát előtte ismeretlen nyelven, míg az ő rendelkezésére még tolmács sem áll, azalatt a keresztesek teljes erővel ostromolták Lippát, hol a nagylaki csata után a menekűltek egész csapatával három napon át rejtőzködött Báthory István, a délvidék főkapitánya, azzal az aranyos zászlóval együtt, melylyel, a hadjárat kezdetén, a király ajándékozta meg. Azután azonban Temesvár alá sietett, melyet 2500 ember védett, míg Lippát – Bodó szerint – csak tizennégy (!); s amazt mégis bevette volna Dósa György, ha Szapolyai vajda három nappal késik. Ezzel a mentséggel élt utóbb a lippai várnagy, ki június 6-ika táján[933] megint föllovagolt Solymosra.

Értesítette a papot és Prantnert Dósa Györgynek azon ajánlatáról: adja át neki, Dósának, szép szerével a várat, hogy ne kelljen parasztok holttesteivel teletöltenie a sánczokat. Tanácsért jött, mitevő legyen; mert ő maga úgy van meggyőződve, hogy Székely (Dósa) György ellenében nem tarthatja tovább Lippa várát. A polgárok ugyanis ellenséges érzelműek s gizzel-gazzal úgy tele fogják szórni az árkokat, hogy meg nem akadályozhatja a vár bevételét.

Prantner s a német tisztek feleletét a magyarúl jól tudó káplán tolmácsolta. Azt válaszolták, jó katonái vannak Bodónak s úgy el van látva mindennel, hogy egész bátran tarthatja a várat Székely Györgygyel szemben; ha azonban éppen nem bízik magában, jöjjön át szolgáival együtt Solymosra, melyet, mint remélik, teljes sikerrel oltalmazhatnak Székely György ellen.

Bodó megnyugodni látszott a dologban. Biztosította a solymosiakat, hogy szolgáinak egy részét már holnap reggel átbocsátja. Ha tovább csakugyan nem tarthatja magát, van egy jó lova s bízik benne, hogy, csak annak hátára kaphasson, estefelé átusztat a Maroson s feljöhet a várba. Azután érzékeny búcsút vett a solymosiaktól s visszament Lippára.

«Nem tudtuk, – sóhajtott fel utóbb a káplán, – hogy a gazember már nyolcz nap előtt elárúlta és átadta a várat Székely Györgynek!»

Árulásáról csakhamar szállingóztak a hírek. Másnap egy radnai szegény ember jelentkezett Solymoson s tudatta a káplánnal, hogy őt Székely György egyik szolgája, Végh[934] István azon okból küldte Bodó Miklóshoz, kérné meg ezt, hogy mivel egymáshoz úgyis kölcsönös eskü köti őket, ezen eskü értelmében bocsássa ki hozzá testvérét, Lajost. Mikor ezt az izenetet a szegény ember mások jelenlétében tudatta Bodóval, a várnagy reá támadt, nyilvános helyen miért mondja ezt neki; szolgái azt gondolhatnák, hogy valami igazságtalan dologban jár.

A szegény ember védekezése szerint Vég István nem kívánta, hogy izenetét titokban adja át. Bodó különben csakugyan kiküldötte Végh Lajost Lippáról s általa hivatta be bátyját. Ezzel együtt evett, ivott éjfélig s öt szolgával csupán Fóris porkolábot hagyva a várban, június 7-ének első óráiban – «becsületéről s esküjéről megfeledkezve» – negyven lovassal nem annyira kiszökött, mint inkább kivonult a várból.

Bodó kétségtelenűl vonzódott a felkelőkhöz; a becsületéről és esküjéről való megfeledkezést azonban nem lehet oly egyszerűen szemére vetni, mint azt ellenei utóbb tették. Nem is tekintve, mily csekély őrség s mily kevés pénz áll rendelkezésére, ő, a Vad Tamás bírósága alatt álló lippai polgárok egy részével, az utolsó napokban segítségre szólította volt Szapolyai János erdélyi vajdát. Hozzáküldött követével kivonúlása után pár óra mulva találkozott.


Magyar paraszt.[935]


A követ, ki mindenesetre hiszékeny ember lehetett, elmondta, hogy útjában Székely György testvérére, Gergelyre akadván, ez megkérdezte tőle, mi járatban van. Őszintén előadta, hogy őt a lippaiak a keresztesek ellen való segítség megszerzése végett indították Szapolyai János vajdához. Székely György testvére viszont biztosította a követet, hogy őt meg Szapolyai János[936] azzal az üzenettel küldte Székely (Dósa) Györgyhöz, hogy semmit se tartson tőle, csak hajtsa végre, a mit reá biztak; ő legkevésbbé sem fogja akadályozni. A követ tehát bátran visszafordúlhat, nem kell megtennie az útat Erdélybe; mert hiszen Szapolyai és Dósa egyetért. S a lippai polgár ezt a biztatást meg is fogadta, mi egymaga is bizonyítja, hogy ilyen egyetértést a közvélemény éppen nem tartott lehetetlenségnek s hadicselt, vagy kérkedést nem keresett Dósa Gergely szavaiban.

A hazafelé ügyekvő követtel Bodó most azt a parancsot küldte Lippára, hogy Fóris porkoláb vagy alvárnagy Végh Istvánnak, mint Székely György emberének s ne másnak adja meg a várat. A követ azután Véghgel együtt tért vissza Lippára.

Fóris porkoláb, kívánságuk hallatára, rögtön átizent Solymos várába Prantner várnagy után, hogy jöjjön azonnal segítségére, mert ő különben egy óráig sem tarthatja az erősséget. Prantner valóban még abban az órában át akart lovagolni; ezt azonban nem engedte meg neki Brandenburgi György titkára, a káplán, mivel Bodó Miklós már megszökött, őt pedig elfoghatják s megölhetik, úgy, hogy várnagyok hiányában az ellenség mind a két várat könnyebben elfoglalhatná. Azt mondta, hogy inkább Csúcsy [937] vajdát küldi a városba. Kellő hatáskörrel ellátva Csúcsyt, a gyalogság kapitányát, azaz vajdáját, a káplán csakugyan Lippára parancsolta, maga pedig Prantnerrel tanakodott tovább Solymos védelme ügyében. Attól tartott ugyanis, hogy Bodó Miklós az őrség megnyerése végett most Solymosra jön át s a katonák, mint azt már megszokták, ezúttal is beeresztik, mi könnyen a vár vesztét okozhatná. Ennek elkerűlése végett helyénvalónak látta, hogy a legénységet György gróf iránt tartozó hitére s esküjére, illetőleg arra figyelmeztesse, hogy a várkapitány helyett egyenesen az őrgrófnak fogadjon hűséget.

Az esküt az őrség, mely, úgy látszik, teljesen magyar emberekből állt, készségesen letette; Prantner alvárnagy maga is abban keresi Bodó árúlásának sikerét, hogy nem értesült szándékairól, mivel a nyelvben való járatlansága miatt nem beszélhetett a tervbe már talán korábban beavatott legénységgel.

Miközben Prantner és Künisch káplán lázas sietséggel erősítette Solymost, Csúcsy vajda csakugyan átment Lippára. Itt először is arról értesült, hogy Fóris porkoláb, az alvárnagy, János deákkal[938] levelet íratott Dósa Györgyhöz. Levele szerint kész megadni a várat, ha biztosítja a lakosság életét és vagyonát. Ezzel egyidőben a tanács és a község egy kocsi ruhát s más ajándékot küldött Székely (Dósa) György számára s egyúttal a várost is feladta.

Ily körülmények közt Csúcsy sem maradhatott tovább, hanem azonnal visszatért Solymosba. Prantner csak most kezdette egész erélylyel sürgetni a káplánt, hogy a várat eleséggel lássa el. Másnap reggel a várba csakugyan felhajtottak néhány ökröt s le is vágtak belőlük.

Dósa György e közben Csanád és Nagylak felől a Marosnak mind a két partján megindította hadait Erdély felé. Földúlt minden nemesi kúriát és kastélyt, a melynek gazdája ellenállott. Telegdy Gábornak, a kinek és családjának Csanádvármegyében 17 birtoka volt,[939] mindenét úgy elpusztították, hogy csakhamar[940] 40 forintért el is adta Fejéregyházat a budai káptalannak, mert különben a legnagyobb zavarba jutott volna Donáttornyán Dóczy János jobbágyai csatlakoztak Dósához.[941]

Ezután Aradvármegye került sorra, első sorban Dóczy Ferencz zádorlaki kastélya. Ezt a kastélyt Dóczy Imre kezdte építtetni, de özvegye még 1494-ben sem fejezhette be. Akkor Kinizsi Pál országbíró és temesi gróf maga is elősegítette a kastély építését azzal, hogy az aradi káptalant s a szomszédos birtokosokat eltiltotta az ő jószágaikra átköltözni akaró zádorlaki jobbágyok befogadásától. A jobbágyokat elég katonásan tartották. Negyedéve, 1511-ben, Boldi Benedek zádorlaki várnagy íjakkal, nyilakkal, kézi és szakállas puskákkal fölfegyverezve vezette őket a Jaksics Péter elfogott jobbágyai ügyében kiküldött vizsgáló bizottság ellen s azt visszatérésre kényszerítette.[942] Dóczy Ferencz, a kinek óriási uradalmai voltak magában Aradvármegyében is,[943] egyébként sem nagyon tisztelte a törvényeket; pl. kevéssel ezután egy paplant igért a nádornak, ha Zádorlaka ügyében barátságosan kiegyezteti ők a Dienessyekkel.[944] Ezt a falut ugyan más aradi, zarándi és temesi falvaival együtt most zálogba adta 3000 aranyforintért Tarcsay Miklósnak, de még ebben az esztendőben is birtokon belűl perelt Bessenyey Istvánnal Zádorlaka miatt.[945] Kapzsisága miatt tehát sok hányódásnak tette ki jobbágyait, a kik nem is szerették. Így történt, hogy a kastély ellen Dósa Györgynek egyik ösmeretlen kapitánya, a kit Simándi Hajnal István és Harmathi Sós Benedek nemesek kalauzoltak, támadást, ostromot sem intézett, mert Fábián várnagy azonnal feladta a várat, csupán saját magának bántatlanságát kötvén ki. A keresztesek azonban felkutatták az ő házát is, mert gyanították, hogy oda rejtette le a Dóczyak levelesládáját; mikor ezt csakugyan megtalálták, elvitték Oláh Mihály zádorlaki jobbágy házához, az okíratokról letépték a pecséteket, az iratokat pedig megégették.[946] Aradvármegye nevében utóbb Baky Gáspár alispán a négy szolgabírával és a tizenként esküdttel egyetemben tett tanuságot, mik történtek itt «néhai Székely György idejében».[947]


Lippa.[948]


Egyebek is történtek.

A Maros jobbpartján Haraszthy Ferencznek, az egykori szörényi bánnak és aradi főispánnak birtoka, a csálai vár fedezte ez oldalról Arad városát és várát. Talán el sem készült még benne az a kőház, melyet Haraszthynak kárpótlásúl kellett építenie Országh Lőrincz és Pathócsy Bertalan számára azért, hogy a várban levő palotájuk felét Haraszthynak engedték át s őt oda befogadták. Akkortájban a vár pinczéiben sok török rabot tartottak; a nép ma is talán azért nevezi török várnak.[949] Haraszthy ekkor már körűlbelűl elvesztette politikai súlyát, de megtartotta gazdag uradalmait, amelyekhez Temesben 36, Aradban 15, a lugosi kerületben 10 s az ország más helyeit is odaszámítva, összesen 74 falu és más birtok tartozott.[950] A jobbágyokkal néha elég kegyetlenűl bánt. Egyszer ökreiket, máskor juhaikat hajtatta el s az ellenszegülőket a fogoly törökökkel egy és ugyanazon tömlöczbe csukatta; az aradi káptalannak egyik jobbágyát pedig, Jakalos Pált, elfogta, halálra verette, kínoztatta, s testét máglyán égettette meg.[951]

Akkor, a mikor Dósa György csapatai a vár előtt megjelentek, három nemesember: Györke Zsigmond, Ivánházi Vámos Gergely és Németi Barócz György volt a várnagy. Ez a triumvirátus, a mely – úgy látszik – a Haraszthyak, Országhok és Pathócsyak hármas földesuraságának felelt meg, semmiképen sem kedvezett az egységes eljárásnak és védelemnek. Így történt, hogy a három nemes nemcsak egyetlenegy puskalövés nélkül feladta a várat, hanem maguk is beálltak a keresztesek közé s velök együtt raboltak és gyilkoltak.[952]

Csala alól az oda csak tíz kilométerre levő Arad mezővárosra rontottak, melyet sem fal, sem sáncz nem védelmezett;[953] de lehetetlen, hogy valamiképen ne gondoskodtak volna a Szent Márton egyház sekrestyéjében levő káptalani (országos) levéltár védelméről. Ellenállásnak azonban nincs nyoma. A káptalannak némely, talán annak idején el nem rejtett oklevelét, pl. a Jaksicsok ellen szóló 1512. évit[954] magukkal vitték, úgy a káptalannak régi pecsétjét is, melylyel a káptalan május 2-án még oklevelet hitelesített,[955] a mely helyett azonban még abban az évben s a végzetes 1514 évszámmal újat kellett készíttetnie. Arról, hogy a várost feldúlták volna, nincs emlékezet, de nem is valószínű, mert őket ilyesmire csak az ellenállás ingerelte.

Világos várát, Báthory András és a gyűlölt Báthoryak zarándi roppant uradalmának fejét, egy külön kiküldött csapat szintén bevette. A fölkelők a szomszédos földesurak életét és kastélyait is fenyegették. Így példáúl a vártól északnyugatra, Pankota és Simánd vidékén fekvő Alatkán Nadaby Istvánt a keresztesektől «a paraszt népnek az egész nemesség ellen való zavargós fölkelése idejében» jobbágyai, Kardos Gergely és Albert szabadították ki; miért a hálás földesúr később Alatkán a Nadaby János nemesi kúriája és néhai Kis Lukács üresen álló jobbágyháza közt két jobbágysessióval s a rajtuk levő épülettel, Szinekén pedig néhai Sántha János háza közelében egy másik teljesen puszta jobbágytelekkel jutalmazta meg.[956]

Dósa eközben a deréksereggel Lippa és Temesvár közt foglalt állást; nemsokára azonban ő maga is Lippa alá nyomult hét zászlóaljjal, hogy átvegye a neki önként hódoló várost és várat.[957] Csúcsy vajda visszatérése után két órával «a keresztesek nagy seregével» már átkelt a Lippát övező vizen és gázlón, s nemcsak a várost vette át, hanem a várat is meghódoltatta.

Első tette volt, hogy hasonló megadásra szólítsa föl a solymosiakat. Bennök nagyobb bizalmat akarván kelteni, ebben az ügyben írt levelével csupán egy fiút küldött át a Maros túlsó oldalára. A gyerek a hegy lábától kiabált fel a várba, hogy jöjjenek ki; mert levelet hozott Mátyás papnak. A káplán rögtön parancsot adott, hogy néhány fegyveres szolga menjen le a fiú és a levél felhozására. Ez sehogy sem tetszett Prantnernek, mivel nem tartotta helyesnek, hogy ily körülmények közt egyetlenegy szolga is távozzék a várból. Kereken kijelentette, hogy ez az ő beleegyezésével nem is fog megtörténhetni. A káplán azonban azt mondta, hogy a levél neki szól s azt okvetlenűl olvasnia kell.

Prantner aggódott a legények sorsán s egy gyermekkel együtt, a ki puskáját utána vitte, maga is a vár előtti térre ment, hogy szemmel kísérje a történendőket. A következés igazolta aggodalmait. Katonái ugyanis alig értek a hegy alján levő kis faluba, egy asszonynyal találkoztak, ki azzal a hírrel lepte meg őket, hogy egy házban elrejtőzve, jó sok keresztes várakozik rájok, mert lemészárolni akarják őket; jobban teszik tehát, ha visszafordulnak.


Világos vára.[958]


A legények kétszer sem mondatták ezt maguknak, hanem visszafutottak a várba s jelentést tettek mindenről a káplánnak, ki jobban meggondolva a dolgot, igazságot adott Prantnernek.

Cselének meghiúsulta nem csüggesztette el Dósa Györgyöt. Népét most már a vár megostromlására kívánta feltüzelni. Hogy jó kedvök kerekedjék, június 7-én szabad zsákmányt engedett Lippa várában, azután pedig néhány akó bort üttetett csapra a piaczon. Felszólította őket, hogy mint kedves hívei kövessék Solymos ostromára s ő mindent átenged nekik, a mi az elfoglalás alkalmával kezeikbe kerűl.

Másnap június 8-án, körülbelűl déli 12 és 1 óra közt, a keresztesek «megszámlálhatatlan» sereggel keltek át a Maroson s azonnal teljes erővel kezdték ostromolni a várat. Prantner és a káplán azonban már jó előre megtették intézkedéseiket; kijelölték az őrség minden egyes tagjának helyét, kötelességét. Solymost különben csak valamivel védte több ember, mint Lippát. Az alvárnagyon kivűl, ki készpénzben mindössze 50 frtot kapott – felét a Bodó fizetésének – évi 8 frtért 10 kapuőr, 6 frtjával 2 más katona s 4 frtjával 1 sütő és 1 szakács, összesen 14 fegyverfogható, fizetett zsoldos védelmezte; négygyel így is több, mint Lippát. Annál hihetetlenebbűl olvassuk tehát a várbelieknek azt a dicsekedését, hogy ágyúikkal mintegy ötszázat öltek meg a keresztesek közűl, kiknek meggondolatlan, heves rohama eszerint kudarczot vallott.

Dósa György elhatározta, hogy rendszeresen fogja ostromolni Solymost. A Lippától 15 kilométerre álló derék seregtől azonnal több ágyút hozatott s azokat nagy erőfeszítéssel még az éjszaka felállíttatta a Solymos mellett levő hegyen; sőt lövészárkokat is húzatott védelmökre.

Péntekre, június 9-ére virradólag azután követséget küldött a várba; s midőn a várnagy a feladást megtagadta, teljes erővel látott a tüzeléshez. Dósa pattantyúsai ezúttal is ügyeseknek bizonyúltak. Jól irányzott lövéseikkel ugyanis nemcsak a vár némely épületét gyujtották föl, hanem a puskaporos tornyot is felrobbantották, de nagyobb rést nem üthettek a falakon. Az őrség csak roppant erőfeszítés mellett nyomhatta el a tüzet; mire, a káplán beleegyezésével, Prantner elrendelte a zsindelytetők lehányását. Parancsát azonban a nagyon is elfoglalt legénység csak szombatra virradólag hajthatta végre. Ezen a napon, úgy látszik, maga Dósa a temesvári táborba vonúlt vissza s másra bízta az ostrom folytatását.


Világos vára keletről.[959]


Ugyanezen időtájban a keresztesek is közelebb nyomúltak ágyúikkal, mit Prantner csatakígyója nem akadályozhatott meg. Az őrség ennek láttára, valószínűleg kivűlről jött bátorítás és Benedek porkoláb, valamint Csúcsy vajda biztatása következtében zúgolódni kezdett. – «Ily körülmények közt – a káplán vélekedése szerint – az ördög hozta Szaniszló [960] lippai deákot a vár alá.» A deák harsogó szavakkal kiabált fel a falakon állókhoz, hogy ő a kapitány nevében békét és biztonságot ajánl, ha az őrség átadja a várat. A legénység ne engedelmeskedjék tovább vezetőinek, hiszen az őrgróf többé nem ura a várnak és a hozzátartozó jószágoknak, mert a király akaratából valamennyit Székely György kapja; a király örökbirtokúl adja neki mindet. Vonúljanak ki tehát a várból s ne harczoljanak a keresztesek ellen; mert, ha ezt nem tennék, tudják meg, hogy Lippán elfogott feleségeiket és gyermekeiket keresztben kötik az ágyúk elé, úgy hozzák a vár alá, hogy először is azokra lőjjenek.

Mindezen kívánságoknak bővebb meghallására a káplán, Prantner tudta nélkül, Benedek porkolábot küldte ki, holott már előbb is gyanúsították, hogy elégületlenségre csábítja a népet. Szaniszló deák és Benedek porkoláb szavai nem is téveszték el hatásukat; a katonák megtudva, milyen sors vár feleségeikre és gyermekeikre, kijelentették, hogy nem küzdenek tovább; s ha Prantner és a káplán nem akarják feladni, majd feladják ők a várat. A két parancsnok mellől csupán két szolga nem pártolt el. Prantner ezalatt a csatakígyó újabb megtöltésén bajlódott s éppen lőni akart, mikor a káplán a veszélyes fordúlatról értesítette. A várnagy semmi áron sem akart hallani a békéről, egyezségről, mert félt, hogy kijátszszák vele; társa azonban értesítette, hogy ő rá áll a kötésre; már meg is ígérte ezt Szaniszló deáknak s megtartja a szavát.

Vitájok közben érkezett hozzá Benedek porkoláb, ki neki is jelentést tett Szaniszló deákkal folytatott beszélgetéséről. Ismételte, hogy Szaniszlót a keresztesek kapitánya küldte azzal a kívánattal, adják föl önszántukból, békén a várat. Mert ő felsége a király ugyan megelégelte a keresztény vér hullását, de továbbra is folynia kell annak, ha ez végbe nem megy; s ha meg nem hódol a vár, szörnyű halált hal minden benne levő. Látniok kell majd, rabbá tett és megkötözött feleségeiket, gyermekeiket mint hurczolják az ágyúk elé, hogy saját testöket, véröket lőjjék a keresztesek helyett. Ha ellenben békén adják meg a várat, biztonságban hagyják életöket és vagyonukat.

Benedek magyar beszédét a káplán tolmácsolta. Prantner elutasító módon válaszolt.

«Előbb – úgymond – egész Magyarországot hódítsa meg Székely György, ha Solymost el akarja foglalni.» S tovább tudni sem akart a kívánatról.

Eközben elérkezett az ebéd ideje s a két parancsnok asztal mellé ült. A káplán egyszer csak fölemelkedett s kijelentette, hogy ő Székely Györgyhöz levelet akar írni. Szeretné félrevezetni, hogy némi haladékot nyerjen tőle tervének kivitelére. Ő ugyanis a fegyverszünet idején az őrgrófhoz lovagol, kieszközli segélyét s hitére és szavára fogadja, hogy ismét visszatér a várba.

Prantner újból elutasító módon felelt. A káplán ugyan az ő megegyezésével nem írja meg levelét s nem is megy ki a várból; mert ő nem érti az őrségi nyelvét, tolmácsa sincs; ily körülmények közt becsületére sem válnék a távozás.

A sarokba szorított káplán a rómaiakra hivatkozott. Észszel és ügyességgel azok mindig többre mentek, mint háborúskodással. Prantner azonban egészen szárazon figyelmeztette, hogy efféléről ne beszéljen, mert kenyértörés idején nem illik becsületes emberhez, hogy akár a várból való menekűlésre, akár pedig írásra gondoljon. Mire a káplán nem felelhetett mást, mint hogy ő tisztességesen kíván cselekedni, s hogy Magyarországban épp úgy vannak igaz emberek, mint Németországban.

Néhány pillanatig gondolatokba mélyedve ültek az asztalnál.

A káplánt akkor Csúcsy vajda kihítta néhány szóra; mit beszéltek, mit nem, Prantner azt csak a visszatérő káplán szomorú arczáról találgathatta. Nem is állta meg szó nélkül s megkérdezte, mit történt. «Csúcsy vajda – úgymond – éppen most hozta hírűl a legények végső elhatározását, hogy a várat nem fogják védelmezni.»

Nem érhette készületlenűl, Prantner mégis megdöbbent ennek hallatára.

«Isten mentsen, hogy szükségtelenűl adjuk fel a várat.» Gondolja meg a káplán, milyen rossz emlékezetök maradna, ha ezt megengednék. Szerinte a legénységet azonnal össze kell híni s figyelmeztetni az őrgróf iránt tartozó hűségre.

Szaniszló deák, kit tagadó nyilatkozattal küldött el, nemsokára azzal az izenettel tért vissza, hogy a fölkelő vezérek még mindig hajlandók teljesíteni a föladás föltételeit; de ha el nem fogadják, ostrommal veszik be a várat.

«Csak áruló gazember adhatná föl, – válaszolt a hajlíthatatlannak látszó Prantner. – Én, mint becsületes ember, a falak közt akarok meghalni!» S ismét buzdító beszédet kívánt intézni a legénységhez. Nevében a káplán beszélt; egyszerre azonban magyar nyelven igen ingerűlten s teli torokból kezdett lármázni és szitkozódni.

«Ne is kérdezze!» – szólt az ennek okát tudakozó Prantnerhez. – Csúcsy vajda éppen most jelentette ki, hogy ő nem védi magát tovább, s hogy álljon ellen a ki akar, – most már nem tart velök. Ha így beszél, – feleltem én erre, – akkor kegyelmed a mi árulónk.»

Prantner kértére azonban újból is felszólította a vitézeket, ne bízzanak az ellenség ígéretében; gondolják meg, milyen kárt tettek a keresztesek közt: ilyesmit azok nem tűrnek bosszúállás nélkül. Mindennel fölszerelt erős várban vannak, melyet Isten segítségével meg is tarthatnak. Várnagyuk, Prantner, az övék marad élve, halva.

A másodízben való felszólításra egy vitéz, Kis János, nyomban fölkiáltott, hogy mindnyájan készek védeni a várat; a többiek azonban agyonveréssel fenyegették, ha még egyszer ilyesmit mond. Nem felejtették el ők, mit fogadtak az őrgrófnak. A vár azonban tarthatatlan; s ha Prantner mégis védni akarja, meglátja, mi sors vár reá a keresztesek táborában.

«Szívesebben halok idebenn becsülettel, mint odakinn gyalázattal, – szólt, megdöbbenését palástolva, a várnagy. – Idebenn maradok s nem megyek ki élve.»

«Mi az ördögöt akar? – mordúlt reá a káplán. – Csak nem hiszi, hogy egymaga megvédi a várat? Hallhatja, mit beszélnek a legények.» S ha a várnagy meg akar halni, neki, a káplánnak, semmi kedve hozzá. De még urának, az őrgrófnak itt levő kincseit sem veszi mind magához és a katonákkal szemben nem koczkáztatja életét. Azután meg a keresztesek különben is a király nevében követelik a várat; hát föl is kell azt adni, mert az őrgróf éppen a királytól kapta s ő felsége, a hogy most elveszi tőle, épp ugy vissza is ajándékozhatja neki. Ő hát bizony nem temetkezik a romok alá s nem vereti magát agyon a legényekkel.

«Isten legyen irgalmas, kegyelmes a tisztelendő úrnak! – kiáltott fel az érveiből kifogyott várnagy. – Nekem ne legyen semmi részem a vár elvesztésében.»

A káplán most már egymaga intézkedett. Megmondta a deáknak, hogy másnap reggel jöjjön fel harmadmagával; ő szintén vesz maga mellé még két embert s együtt eligazítják a dolgot.

Másnap, június tizedikén, csakugyan megjelent két hadnagy a deákkal; mire a káplán – Prantner tudta nélkül – fölnyittatta a kapukat s magához véve Csúcsy vajdát és Benedek porkolábot, a keresztesek küldötteihez ment. Senki sem jegyezte föl, mit beszéltek együtt. A káplán azonban nemsokára Prantnerhez közeledett s figyelmeztette arra, a mit maga is hallhatott, miképen nyilatkoztak katonái; hogy t. i. új támadás esetén nem tudnának tovább ellenállni, egy-két ember pedig nem tarthatja meg a várat. Ő tehát fel is adta azt oly kikötéssel, hogy személyeiknek, javaiknak bántódása ne legyen.

«Tegyen úgy, a hogy tetszik», – válaszolt a várnagy. A felelősség a kápláné, mert az ő akaratával sohasem kapitulálnak.

«Bízza csak rám! – szólt ez vállvonítva. – Elvállalom a felelősséget, mert a katonák nem akartak harczolni. De meg azt is mondták, hogy ha mi vonakodunk, levágnak bennünket s ők maguk hódolnak meg.»

«Bár halott volnék, – sóhajtott Prantner, – hogy ne látnám, mily gyalázatosan adják fel a várat!»

Erre Künisch káplán Solymosvárába vezette a kurucz hadnagyokat. A nyelvet nem értő várnagy szemeiben könnyekkel, de némán hallgatta, őrsége mint esküszik hűséget Dósa Györgynek, kinek emberei most otthonosan helyezkedtek el a várban.[961]

Prantnert a káplánnal együtt azonnal őrizet alá vették s fölnyársalással fenyegették. A káplán, kit, adott szó ellenére, mindenéből kifosztottak, lóhalálában küldött Dósa Györgyhöz valakit, hogy bántatlanságot eszközöljön ki számára; a keresztesek azonban nem sokat adtak reá s társával együtt, «mint valami tolvajt», Lippára kísérték át, hol négy napig voltak letartóztatva s bővebb kihallgatásra a fővezérhez, Dósa Györgyhöz akarták őket küldeni.

Ötödnapra (június 14.) azonban megjött Dósa György válasza, hogy az adott szót meg kell tartani; a foglyokat ereszszék szabadon.[962] Dósa György lovagiasságáról utóbb maga a két ellenség tett bizonyságot.

Prantner és a káplán az őrgróf vajdahunyadi várát igyekezett most elérni. Ennek várnagya, Pathócsy Péter azonban nem akarván beengedni őket, kénytelenek voltak a kolostorba szállni. Balvégzete idehozta Lippa volt várnagyát, Bodó Miklóst is, miről a káplán titkon értesítvén Pathócsyt, Bodót sajátkezűleg elfogta s Hunyad várába záratta, egyik hű szolgájával, Tót Istvánnal együtt.

Szapolyai vajda ekkor már javában fegyverkezett a kuruczok ellen. «Bár adná a mindenható Isten, hogy megverje őket!» sóhajtozott a várnagy, ki egyre azt hajtogatta, hogy ha Pathócsy átengedné vitézeit s még néhányat fogadna melléjük, hiszi, hogy visszavehetné Solymos várát.

A káplán ebben az ügyben tárgyalni is kezdett Pathócsyval s utóbb egy Laczkó [963] nevű tolmácsot véve maga mellé, Prantner maga is bővebben fejtegette terveit; ez azonban, úgy látszik, nem igen bízott azok sikerében és csak annyit igért meg, hogy neki magának is lesz gondja a vár visszavételére.

Félig-meddig elutasítva, nem akartak tovább maradni és pedig annál kevésbbé, mert Pathócsyné is vigyázatot ajánlt, hogy Bodó Miklósnak a keresztesekhez szegődött bosszús szolgái valamikép agyon ne verjék őket. Nagy tanakodások után a minden oldalon feltünedező kurucz csapatok közt lóháton Nagyszebenbe menekültek, hol Szapolyay János vajda oltalma, egyúttal azonban őrizete alatt is állottak; mert a város kapuin nem volt szabad kilépniök.


A solymosi vár belseje.[964]

Szent-Bertalan-nap, augusztus 24-ike estéjéig időztek itten; és csak akkor nyerték vissza szabadságukat, melynek azonban nemigen örvendhettek. Meggyűlt a bajuk már a szebeni vendéglőssel is, kit, úgy látszik, alig birtak kielégíteni. A káplán felszólította Prantnert, adja zálogba pecsétnyomó gyűrűjét, mit azonban ez nem akart tenni. «Hát csak tartsa meg; majd kifizeti ő az egész számlát.»

Innen Budára akartak menni, hogy – hír szerint odaérkezett – uruknál igazolják eljárásukat. A káplán azonban már Hunyadon értesűlt, hogy az őrgróf elrendelte elfogatását, mintha gonosztevő volna. Ez a hír adott alkalmat neki, hogy a Szent-Bertalanra következő pénteken, aug. 25-én, mentegetőző levelet írjon Brandenburgi György őrgrófhoz.

«Szorgalmasan és híven szolgált – úgymond – s úgy is akar szolgálni; mégsem kegyelmet kér, ha valamiben hibázott, hanem méltányos megítéltetést. Ura kincseinek megvédése végett menekűlt a várba, hol az őrgróf emberei nem cselekedtek esküjök szellemében. Tehet vele, a mit akar, mert rendelkezik életéről és vagyonáról; de vegye figyelembe, hogy ő nem akart várnagy lenni. Szóval sokat tudna felhozni mentségűl; most azonban távol van s némely dolgokat le sem írhat. Addig is kéri, mivel nem hogy tallérja volna, de még fillérje sincs, parancsolja meg Békés Jánosnak, hogy lássa őt el a szükségesekkel s haladéktalanúl írjon s a Hunyadhoz tartozó parasztoknak, hogy Budán van s hogy engedelmeskedjenek a várnagynak, mert ezek a parasztok attól félnek, rosszúl járnak, ha meghódolnak a vajdának, Szapolyainak; s azt is mondják, hogy az őrgróf sohasem jön többé az országba. Neki semmi esetre sem tetszik a várból ki- s bejáró követség; attól tart, árúlás lesz a vége. Szükségben ismerhetni meg az embert. Ítéljen az őrgróf maga, hűtelen volt-e s büntesse meg; de ha nem találja bűnösnek, bocsássa színe elé.»

Nem tudni, mi lett a kérő levél sorsa s mit válaszolt Brandenburgi György Prantner várnagynak alkalmasint ugyanakkor írt előterjesztésére. Annyi bizonyos, hogy bennök és általuk nevezetes adalékot nyert Dósa György forradalmának története, mely hasonló részletességgel egy más vár ostromát sem ismeri s egészen új nevekkel, új adatokkal s részben megbízhatóbb időszámítással gyarapítja azon korszaknak krónikáját.[965]

Az őrgróf Prantnernek, úgy látszik, megkegyelmezett; «Mátyás pap», vagyis a káplán és Bodó Miklós ellen azonban vizsgálatot rendelt el.

Bodó Miklósnál főleg annak megtudására fektettek súlyt, mit tárgyalt Dósa György szolgájával, Saffy Istvánnal (kit a káplán Wégh, Prantner Met Istvánnak nevezett); nem értett-e egyet Dósa Györgygyel s egyáltalán tagadja-e, hogy beszélt Saffyval? Mondta-e bizonyos német kalmár előtt, hogy híjja be Saffy István testvérét Lippa várának Fóris porkolábtól való átvételére? Ura akaratának ellenére nem játszott-e össze Szapolyay vajdával? Általában, mint vitte hivatalát: gazdájának kárával, vagy hasznával-e? S arra az esetre, ha a király elutazott, vagy az őrgróf rövid időre az országból távozott volna, nem egyezett-e már meg valakivel, hogy átadja a várat?

Hasonló kérdésekkel faggatták a káplánt is.

Igaz-e, hogy hamis levelet írt s nem használta-e föl urának titkos felhatalmazását oly dolgok elvégzésére, a mikkel meg nem bízták? Miért adta föl a várat? Nem fordította-e saját hasznára a Gál Ispántól és Bodó Miklóstól fölvett pénzt? Egyáltalán mint járt el az őrgróf ügyében? Miért intette Csúcsy vajdát, hogy őrízkedjék az őrgróftól?

Bodó s Künisch káplán mindenesetre a legjobb válaszokat akarták adni a fölvetett kérdőpontokra; feleleteik azonban nem maradtak reánk. Jellemző, hogy Brandenburgi György őrgróf teljes aggodalommal, szinte gyűlölettel fürkészi embereinek Szapolyay Jánossal való esetleges összeköttetéseit, míg készen áll lázadó jobbágyainak védelmére.




XVIII. A GUBACSI CSATA.

DÓSA György marosmenti derékhada ellen addig semmit sem lehetett tenni, míg a főváros közelében, a gubacsi pusztán már majdnem két hónapja őrködő hadait szét nem verik. Ez a nagy feladat tolnai (vagy berzenczei ) Bornemisza Jánosra várt.

Nemesi előnevét s azt tekintve, hogy györkönyi birtokos volt, Tolnavármegyéből, de jelentéktelen családból származott. Mátyás király, a ki csodálattal szemlélte erélyét és munkásságát, alacsony és homályos helyről emelte a kincstartóságra; Ulászló pedig mindig nagy becsületben és tiszteletben tartotta, minden jövedelmének kezelését rábízta s titkosabb szándékait is legelőbb vele közölte.[966] «Ama barbár nép között a legjózanabb», mondja egy külföldi történetíró[967] s VII. Kelemen pápa későbbi itélete szerint is rendületlen híve a királynak és a szentszéknek, a ki szereti a közjót, s tanácsban a vének, buzgóságban a fiatalok közűl egyik sem múlja felül. Azok a magyar költők, a kik ezzel a korral foglalkoztak,[968] ezek nyomán az önzetlen hazaszeretet mintaképének tartják; s valóban, nagyon elkülönítve áll az az egykorú följegyzés,[969] mely szerint színtelen, zord, fukar és fondorkodó ember volt, a kinél az ember el sem tudta képzelni, mennyit tett magának félre a királyi jövedelmekből. Fia nem volt, szegény testvérét mégis nyomorogni hagyta s így nem lehet tudni, hogy hova tette a pénzét. Pedig – tizenkét esztendővel ezen események után, mikor egykori tanítványa, Lajos király Mohácsnál elesett, – halálos ágyán az állami kincsekkel együtt a maga pénzét is azzal a meghagyással adta át három úrnak, hogy azt csak Lajos király testvérének, Annának, Ferdinánd osztrák főherczeg feleségének szolgáltassák ki. Az egykorú latin emlékvers szerint:[970]

«Corvinus egykoron őt jobban szereté egyebeknél,
Mert otthon s nyiltan hű vala és igaz ő.
László is, ki azontul uralgott, nagy szeretetben
Tartá s megbecsülé ezt a derék öreget.
Ám valamennyi között legjobban megszereté, mint
Drága növendék, őt a jeles, ifju Lajos.»

A pünkösdi tanácskozások idején ő maga ajánlkozott, hogy a királyi palotát őrző lovassággal és a nem csekély számú királyi szolgákkal Budáról a Duna túlsó partján «csavargó és prédáló elvetemült emberekre» tört abban a hiszemben, hogy a nemesek is hozzácsatlakoznak s Buda és a többi város szintén segíteni fogja.[971] A király, mint ösmeretes, azonnal fegyverre szólította a nemeseket és polgárokat s meghagyta nekik, hogy éjjel-nappal a pesti táborba siessenek.

Időközben a pesti, vagy inkább a gubacsi táborban levőket elrettentéssel is akarták megtérésre bírni. Mintegy válaszúl az apátfalvi gyilkosságokra, Budán június elsején a nemes urak sok keresztest nyársba húztak.[972] Budára hozatták és kegyetlenűl megnyúzták[973] azt a kereskedőt, a kit Csáky püspök árulójának tartottak. Bilincsekben vitték oda a kereszteseket kísérő elfogott papokat is és ott egymásután gyorsan fölnégyelték őket. Egy szent-domonkosrendi szerzetest, a kit szintén a keresztesek táborából fogtak el, kegyetlenűl megsütöttek.[974]

Talán ezek a hírek keserítették el a gubacsi táborban álló parasztokat és hajdúkat annyira, hogy Pest városát éjnek idején váratlanúl megtámadni, kirabolni, a királyt s az urakat pedig Buda várából kiűzni készülődtek. Egy egykorú, de ebben a részben nem hiteles adat szerint Székely György a sátorból maga intézkedett a megszállás előkészítéséről, kapitányokat rendelt ki s meghagyta, hogy az ellen nem állókat békében elbocsássák, de a várost kiostromolják s a királyt elkergessék.[975] Lehet, hogy ez iránt csakugyan küldött valami parancsot; de ezt csak Nagylak és Csanád vidékéről küldhette Száleresi Ambrusnak, a gubacsi tábor parancsnokának, a kit még az Alföldre vonulásakor a főváros szemmeltartására és a királyi hadak gyülekezésének gátlására hagyott ottan. Száleresi Ambrus maga is pesti polgár volt,[976] s mivel a városban magának is lehetett félteni valója, a rablástól és erőszakoskodástól idáig minden tőle telhető módon visszatartotta a hajdúkat. Úgy látszik, vallásos áhítatból csatlakozott a keresztesekhez, azonban a had letiltása után is velök maradt, pedig nem volt benne sem nagyravágyás, sem zavargásokra való hajlandóság.[977] Dósa Gergelylyel együtt ő képviselte a mérsékeltebb irányt a keresztesek táborában. Emiatt – mint a jelek mutatják – nem volt nagyon népszerű; de mivel mégis kapitányságot vállalt,[978] Dósa hívei azt a színt adhatták a dolognak, hogy a nemeseken kivűl a polgárok is helyeslik és előmozdítják törekvéseiket.

Száleresi Ambrus mellett Dósa május közepén csak valami 3000 embert hagyott, de a sereg száma május 24-e óta[979] újabb fölkelőkkel és hajdúkkal is gyarapodott.[980]

A míg ez a tábor együtt van, senki sem remélhette, hogy a fővárost környező vármegyékben a nyugalom helyre áll; hiszen a hevesvármegyei és más vidéki keresztesek is keresték velök az összeköttetést. «Az átkozott, legbűnösebb keresztrefeszítők magukat kereszteseknek nevezik – panaszkodtak Nógrád-, Hont-, Pest- és Hevesvármegyék rendjei a szentlőrinczi táborban tartott gyűlésökben,[981] – holott inkább Krisztus keresztjének üldözői. Mert a kereszteseknek, jobban mondva a kínzóknak nevezett parasztok dühe Székely (Dósa) György, ama nyilvános rabló és annyi baj szerzője vezetése alatt úgy elvadult, hogy a Tiszántúl a Maros folyótól Nagyváradig és Debreczenig majdnem minden nemest kiöltek.» Bizonyára ez történt volna velök is, «ha – úgymond – a könyörületes és irgalmas Isten nyomorúságukat meg nem szánván, meg nem engedi, hogy őket minap véres harczban Pásztó város mellett dicsőséggel leverjék.»

Pásztó Hevesvármegyében, Nógrád határán, a Mátrahegység északnyugati tövében fekszik s ez a csata június 10. táján történhetett. A csata körülményei és részletei egyáltalán ösmeretlenek. Valószínű, hogy a pásztói cziszterczi apátság, a Guthi Országhok, Verebélyiek, Kazai Gyulafiak és Széchyek itteni jobbágyai is résztvettek benne. Hatalmaskodásra azelőtt egyik-másik földesuruk maga késztette őket; pl. hogy fegyveresen elverjék és elkergessék az urak házában megjelent dicatort és két szolgabírót,[982] egész csomó jobbágyot küldjenek ki egy másik ottani jobbágy megkárosítására,[983] vagy hogy velök veressék agyon András deákot, a pásztói tanítót.[984]

A pásztói csata után a nemes urak a velök levő királyi katonákkal együtt Pásztó és Hatvan közt a lőrinczi pusztán[985] ütöttek tábort s onnan figyeltek a keresztesek mozgalmaira. Már azt hitték, hogy az ország a Duna-Tisza közt, Szegedtől az ország felső részéig lecsöndesedett; legalább nem hallották hírét, hogy a parasztok ismét mozognának. Június közepén azonban arról értesültek, hogy «a keresztrefeszítőknek, vagyis kuruczoknak» két paraszttábora is áttört a Tiszán s az egyik Várkony, a másik pedig, hozzájok közelebb, Heves városánál ütött tábort azzal a szándékkal, hogy határaikat feldúlják, elpusztítsák és az összes nemességet kiirtsák.[986] Kétségtelen, hogy Száleresi Ambrusnak Gubacsnál álló kuruczait is segíteni akarták.

A négy vármegye rendjei június 16-án a lőrinczi táborban tartott gyűlésökben elhatározták, hogy a közelgő Szent Iván napjára, június 24-re, a maguk és a szomszéd vármegyék erejét Hatvan városában szedik össze s azután megindulnak, hogy őket a hatalmas Isten segítségével visszanyomják, szétverjék és kiirtsák. Nem titkolták el fölháborodásukat és csodálkozásukat, hogy mikor – a költővel szólva – róluk van szó, mert már a szomszéd fala ég,[987] Abaújvármegye nemesei nem sietnek nyomorban levő testvéreik segítségére és a magok védelmére. Vagy azt hiszik talán, hogy megmenekülnek, ha ők ezen a vidéken veszedelembe jutnak? Pedig nem menekülnek meg sem ők, sem az ország többi nemesei és urai; mert az ellenségnek az a szándéka, hogy ebben az országban egy nemes vagy úr se maradjon meg, hanem kiirtsák minden nemzetségöket, minden ivadékukat. Bihar-, Békés-, Zaránd-, Csanád- és Aradvármegyék nemességét a tűz már elemésztette s ezen a héten Heves-, Külső-Szolnok, sőt Pestvármegyében is pusztítani kezdett; s ha ezeket is elpusztítja, akkor kétségtelenűl belekap a tűz Abaújvármegyébe is és azt szintén elhamvasztja. Ha azok a feldúlt vármegyék hamarább és gyorsabban gondoskodtak volna magukról és dolgaikról, nem semmisültek volna meg sem maguk, sem jószágaik s gyalázat nem érte volna feleségeiket és gyermekeiket. Mivel azonban nem gondoskodtak idején, kincseikkel, javaikkal együtt fejöket is elveszítették. Hogy tehát ők hasonló sorsra ne jussanak, arra kérték Abaúj s a szomszéd vármegyék nemeseit, hogy ne késsenek a segítséggel.[988]


A pásztói templom XV. századi ereklyetartó fülkéi.[989]


Egy másnap, június 17-én kelt budai levél[990] a külföldet is mindenféle rémhírekkel ijesztgette. A keresztesek királyt és kincstárnokot választottak maguknak. Királyuk Bánkúr Menyhértnek, kereszt istenadta népe királyának nevezi magát, a ki alattvalója a magyar királynak, de nem a püspököknek és a nagyuraknak. A hol a keresztesek megfogják, vagy elgyőzik a püspököket és nemeseket, ott fel is nyársalják és elvesztik, a mijök van. Legközelebb is fölnyársaltak egy rossz püspököt nemesembereivel együtt, a kiket csak elfoghattak. S azt a hatvanezer magyar forintot, a mit náluk találtak, szétosztották egymás között s még sokkal több kincset és pénzt vettek el; meg sem lehet írni, mennyit, de ennél is több volt. Most már többre becsűlik a keresztesek számát százezernél és számuk a vidéken naponkint gyarapodik. A magyar király mindennap sok katonát vár Cseh- és Morvaországból, más helyekről is több ezeret, s azt hiszi, szétkergetheti és leverheti velök a kereszteseket, a mivel azonban ezek nem törődnek. De hogyha leverheti is őket, a királynak azután meggyűl a gondja, hogy a vendégeket hogyan távolítsa el az országból. A keresztesek a magyar király ellen semmit sem akarnak tenni, csak a nagyurak s a többi nemesek és főpapok nem biztosak velök szemben. Van egy a keresztesek között, a kit Székely Györgynek (Zägkl’ jőrg) neveznek; ez az okozója ennek az állapotnak és a fölkelésnek. A hadinép s a nemesség fegyverkezik s minden órában kész a keresztesek megverésére; de a levél írója szerint jobb, ha nem támad, mert baj történhetik vele, mint történt is már, mivel a száma csekély volt. Mostanában azonban néhány vitéz csatát vívott. Példáúl eddig a mai napig (június 17-ig) sok nép esett el mind a két részen, nem is szólva arról, hogy egy meglehetősen nagy háborúban a nép majdnem elveszett.

A kormányra nézve különösen kényelmetlen és szégyenletes volt, hogy Száleresi tábora állandóan fenyegette a fővárost, sőt magát a királyt is. A mint arról értesült, hogy a tiszántúli kereszteseknek két csapatja is átkelt a Tiszán s a Hevesnél állomásozó tábor alkalmasint a Lőrinczinél álló nemeseket, a várkonyi pedig – a gubacsival egyesülve – magát a fővárost készűl megtámadni, Bornemiszát gyors cselekvésre intette.

A nádor, ki betegsége miatt mozdúlni is alig tudott, az első felszólításra azonnal segítséget küldött.[991] Első sorban a május 29-i rendelet következtében nála gyülekezőket indította Budára, hová a főváros közelében lakó nemesség is fegyveresen sietett. A pesti és budai polgárok gyalogságot adtak. Számuk oly tekintélyes volt, hogy Bornemisza [992] nem tartotta szükségesnek az útban levők bevárását. Alvezérek gyanánt Tomori Pált, Batthyány Ferenczet és ennek barátját, Móré Lászlót választotta maga mellé.

Tomorit[993] már Erdélyből ismerjük, a hol 1503 óta többször teljesítette a kormány megbízásait. Megnyerő modora mellett a szászok őt erélyes föllépése miatt is kedvelték, a székelyek azonban gyűlölték, mert fölkelésöket, a melyet az ökörsütés miatt 1506-ban támasztottak, kíméletlenűl leverte. Az oláhoknak tetszett, mert – mint már fogarasi várnagy – egyetlenegy oláh jobbágy meggyilkolásáért az egész Kőhalom községet megbüntette. Egy alkalommal (1512) a kormány őt küldte követnek Konstantinápolyba, de már Szendrőben találkozván a török követtel, vele együtt tért vissza Budára. Most legnagyobb pártfogójának, Bornemiszának hívására jelent meg Budán és a lovas előhad vezetését vette át.


Tomori czímere.[994]


Batthyány Ferencz, Boldizsár kőszegi kapitány fia, ebben az időben 28 esztendős volt. Kitünő vívónak ösmerték, de katonai sikerekre még nem hivatkozhatott. Hadi dicsőségre alkalmat most ugyanazon Bornemisza adott neki, a kinek emberei ellen tizenegy esztendő mulva, mint már horvát bán, Budavár kapui előtt valóságos kis ütközetet vívott. Tárnok, főpohárnokmester lett belőle, öreg korában a nádorsággal is megkínálták s nyolczvan esztendeig élt, de első kísérletétől fogva csak 18 évet töltött a vitézi pályán. Barátja, Csulai Móré László, a király egyik apródja, a ki csatába a mostani polgárháború idején ment először, de azután 29 esztendeig sok csatában vett részt a törökök ellen. Mint ezeknek a rabja halt meg a konstantinápolyi Héttoronyban, pedig, hogy szabadúljon, áttért a mohammedán vallásra.

Mind a három fiatal ember (hiszen a köztük legöregebb Tomori is csak negyvenesztendős volt) mostantól fogva emelkedett igazán rangban és kitüntetésekben. Most polgárvér ontására készültek, de hogy jó hazafiak voltak, egyszerre mutatták meg mind a hárman tizenkét év mulva a mohácsi csatában, hol «Tomori, büszke vezér» el is esett. A másik kettő még megérte, hogy a jobbágyok, a kiket szolgákká tenni törekedtek, visszanyerték elvesztett szabadságukból a költözködés jogát.

Bornemisza velök, az egybegyüjtött ezer lovassal és számos gyalogossal,[995] kik az egytelkes nemesek közűl kerültek ki, könnyű csolnakokon, vagy pedig gerendákból összerótt tutajokon, végűl a nemesség félholdalakú hajókon kelt át a Dunán.[996] A histórikus költő szerint:

«Forró nap vala, Szírius, a bősz csillag, ezúttal
Egy zónába került a szarvas Kossal, a Rákkal
S legközepén metszette az állatkört ez a zóna.»

Az átkelés és a támadás tehát éppen a kalendáriumi nyár kezdetén, június 21-én történhetett.[997] Alkalmasint a Haltérre nyíló (a mai Erzsébethídtól kissé délre eső) réven kelt át s onnan legrövidebb úton a Vízikapu- (most Borz-), Kecskeméti- (most részben Borz- és Papnövelde-) s Úri- (most Kecskeméti-) utczán juthatott ki a Kecskeméti-kapuhoz. A város falain kívűl, itten, a mai Kálvin-téren túl állíthatta fel katonáit, a kiket állítólag beszéddel buzdított harczra. Mert sorsuk bizonytalan ugyan, de a kiket a reménység hevit, tudják, hogy a reménység a halandók kincse, a bátorság pedig várfala. Nem csekély dicsőség vár reájok; megtarthatják idáig szerzett hírnevöket, vagy pedig új hírnevet szerezhetnek, aszerint, a mint viselkednek.[998]

Alvezérét, Tomori Pált, egy lovascsapattal óvatosan küldte előre, délfelé, hogy a keresztesek apróbb táborait,[999] de különösen gubacsi táborát és hadállását kikémlelje; azonban ő maga is elindult utána.[1000] Ma már jóformán mindenütt házak, utczák vannak ott, a hol – a Kecskemét felől vezető úton, – a nemesek hada előrenyomult. A paraszttábor Szentlőrincz és a gubacsi puszta közt, de Gubacs faluhoz mégis közelebb állott.[1001] A tábor helyét északon Erzsébetfalva, Kossuthfalva és Kispest, keleten Szentlőrincz, délen a Kossuth Ferencz-telep és nyugaton Soroksár elég élesen határolják. A többnyire északnyugatról délkelet felé, a soroksári Dunaággal egy irányban húzódó homokbuczkák közűl a legnagyobbak sem magasabbak 112-116 méternél; csupán a keleti oldalon, Szentlőrincz délnyugati sarkán van egy 142 méternyi emelkedés. Kétségtelen, hogy a parasztok ezeket a kilátásokat mind megszállották s onnan őrködve, a vetések közt előnyomuló lovasokat idejében észrevehették.

Ekkor a nép sorából – ha igaz[1002] előugrott egy keresztes és arra kérte Bornemiszát, hogy bocsásson meg nekik; őket Székely (Dósa György) valósággal kényszerítette a parasztháborúra. Akaratlanúl mentek bele a háborúba s félelemből ütöttek pártot. Büntessék meg őt igazságosan és a sok helyett csak ezt az egyet fejezzék le, a ki a szegénységet rávette a parasztháborúra. Bocsásson meg tehát, szánakozzék az özvegyeken, árvákon, adja vissza otthonukat. Hiszen a hazának füstje is ragyogóbb a külföld tüzénél. Nagy veszedelemben a valódi bűnök is bocsánatot érdemelnek. Engesztelődjék meg, felejtse el haragját, fenyegetéseit és bocsássa meg a félrevezetett katonák tévedéseit. Hadd menjenek haza; hiszen ezek után unokáik is kerülni fogják a kemény háborút. Legyen vége a parasztháborúnak és soha, míg a világ világ lesz, a paraszt nem akar uralkodni többé, nem vágyik kormányra, sem a városokra, hanem beéri a földmíveléssel: szántással, vetéssel, aratással; megfizeti tartozásait, teljesíti jobbágyi kötelességeit s áldani fogja Bornemisza nevét. A vezér azonban olyanformát felelt, hogy késő bánat ebgondolat; a ki későn bánja meg a bűnét, már ennélfogva is bűnös; most tehát el kell venniök büntetésöket. Tűzhalállal, keresztrefeszítéssel, kerékbetöréssel kell meghalniok.

De ha volt is talán, a ki kérte, a többi támadott. A lovasparasztok parancsszót sem várva, minden rend nélkül és dühösen rontottak Tomorira,[1003] ki azonban csekély vagdalkozás után megszalasztotta őket; sokat megölt, néhányat pedig foglyúl ejtett. Ezeket, kik közt egy pap is volt, Bornemisza kivallatván a sereg körülményeiről, egytől-egyig kivégeztette.[1004]

Azonban most már Ambrus vezér közeledett feléje csatarendben, lobogó zászlókkal. Hogy a vérontást kerülje, – «jó nemes lelkéhez képest» a szintén csöndesebb természetű Száleresi Ambrus elé híradókat, követeket küldött,[1005] kik a király nevében kegyelmet ígértek nekik, ha fegyvereiket leteszik, a királynak hűséget fogadnak és foglalkozásaikhoz visszatérnek. A jobboldalra tartókat megkegyelmezetteknek, a baloldalra állókat ellenségeknek fogják tekinteni. Ambrus és azok a jobbágyok, a kiket inkább vallási lelkesedés tartott vissza a keresztesek táborában,[1006] csakugyan jobbfelé vonúltak.[1007] A hajdúk azonban árulóknak szidták őket, nem akartak engedelmeskedni, hanem baloldalra húzódtak és kemény csatára készültek. Ötezren maradtak, de nem volt elismert vezérök.[1008]


Magyar harczos a XVI. században.[1009]

Bornemisza néhány ágyút süttetett el rájok és szekértáborukra.[1010] Tomori lovassága dob- és trombitaszóval támadta meg őket. Villámként csaptak össze – mondja a kor poétája[1011] – s az egyiket a szolgai félelem, a másikat a szabadság hevítette. Bornemisza maga a nehéz lovassággal és a gyalogsággal indult nyomába. A hajdúk rövid küzdelem után kénytelenek voltak meghátrálni; kivált a gyalogság szenvedett jelentékeny veszteséget. A királyiak szekérsánczczal[1012] körülvett táborukat is elfoglalták és elrombolták.

Szerencse, hogy a vezér nem engedte kizsákmányolni a győzelem előnyeit. A keresztesek két irányban próbáltak menekülni: az egyik rész a Duna, a másik a Rákos felé futott. Azokat, a kik a Dunafelé menekültek, a győztesek belekergették a folyam hullámaiba. Csak kevesen vergődhettek át a Csepelszigetére, mert úszás közben sokan a vízbe vesztek. Mind a két parton jajgattak és kiabáltak s a Duna mély ágya a holttestek temetője lett.[1013] A kik északkelet felé, a Rákos balpartján futottak, annyiban jobban jártak, hogy Bornemisza az irsvaszegi (izsaszegi) erdőnél az üldözést abbahagyatta.[1014] A Rákospatak északfelől bizonyos irányba szorítván őket, homokos talajon Szentlőrinczen s Péczelen át 20-21 kilométert kellett szaladniok; képzelhetni tehát, hogy a királyiak lovassága, főleg a gyalogságban, igen nagy károkat tehetett. «A mező holttestekkel van födve».[1015] Még jól jártak, a kiknek szemeire örök éj borult. 400-ra teszik a halottak számát. Az életben maradtak orrát vagy fülét Bornemisza levágatta s az elfogottakat pár nap mulva diadalmenetben vezette vissza Budára. A megcsonkítottaknak egy részét hazabocsátotta, hogy példaképen szolgáljanak, mi vár az ellentállókra; 16 főbb lázadót pedig átszolgáltatott az országtanácsnak, mely őket másnap a Rákoson kivégeztette, fejökbe tüzes sisakot tétetett, oldalt, mellükön vagy testök hosszában vonatta őket karóba,[1016] azután fölnégyeltette,[1017] a hajdúkat megférfiatlanította,[1018] a zsákmányt pedig a társzekereknek hosszú sora szállította Buda és Pest falai közé.[1019]

«Dusburg a német lovagrend történetében előrebocsátja, hogy a lovagok megtámadtak egy eretnek lakosságú vidéket s elpusztítottak mindent: városokat, falvakat, fákat, csűröket; levágtak a tehetetlen öregektől kezdve a bölcsőben fekvő gyermekig mindenkit, hogy élő ne maradjon ottan; s ezzel végzi történetét: et reversi sunt gaudentes, plaudentes et laudantes clementiam Salvatoris.» Sacynak[1020] éppen a Dósa-fölkelésre alkalmazott ezen szavai jutnak eszembe, mikor Istvánfinál, a korhoz elég közel álló történetírónál olvasom, hogy «ezt az eredményt szerencsés jósjelűl tekintették az egésznek bevégzésére. »[1021] Csak a szegény királyról mondják, hogy megszánta a hátrakötött kezű foglyokat, a vérző parasztokat. És elgondolkozott, az elfajult földmívesek kezébe ki adta a kardot, ki vette rá őket, hogy földecskéjöknél többre becsüljék a tábort? Az oktalan szolganépet ki birta rá, hogy ekkora zajt csapjon? Győztes módjára most halállal büntethetné őket, de győztesen is inkább megkönyörűl s nem áll bosszút rajtuk; kíméli alattvalóit s a legyőzötteknek kegyelmet ad. Hadd menjenek haza. Műveljék elhanyagolt szőleiket, szántóföldjeiket, trágyázzák lesoványodott legelőiket, javítsák ki házaik lyukas tetőit! Hanem az istentelen vezér, Dósa, megérdemli, hogy testvéreivel és vezértársaival együtt Szent Lőrincz módjára tűzzel pörköljék meg.[1022]




XIX. A DEBRŐI ÉS AZ EGERVÖLGYI CSATÁK.

A KERESZTESEK idáig Pásztónál és Gubacsnál szenvedtek nagyobb veszteségeket. Hevesvármegyében, a parasztok hevesi és várkonyi táborában bízva, mindamellett június második felében is mozogtak,[1023] szervezkedtek s az időknek, a magyar szellem föllobbanásának egyik jele, hogy Fegyvernek városa éppen ebben az időben készíttetett magyar köríratú pecsétet,[1024] a melynek egyenes kétélű kardot tartó pánczélos karja nagyon jól jellemezte a kor hangulatát. Azonban mikor «a négy vármegye» serege arról értesült, hogy Bornemisza a gubacsi tábort megtámadni készűl, benne a Bebek János borsodi csapataiban bízva, be sem várta június 24-ét, a hatvani gyülekezésre kitűzött időt, hanem – pár nappal rémüldöző körlevelének kiadása után – június 20-a táján már megindult a hevesvármegyei kuruczok ellen. Hiszen, ahogy Dósa kortársa, Stieröchsel, éppen a hevesvármegyei állapotokról verselgetett,[1025] mindenütt terjedt az összeesküvés; a parasztnép úgy növekedett, csoportosult, gyülekezett, mint a Hydra; s a hogy a méhek kirajzanak kasaikból, a földmívesek is odahagyták kunyhóikat, házaikat, falvaikat, községeiket, hogy az országban mindenütt öldököljenek. A papok és a szerzetesek voltak a vezéreik. Olyan jelent, a melyet Vergilius Maro sem festhetne, Homeros sem rajzolhatna s maró szatirákkal az qauinói (Juvenalis) sem gúnyolhatna jobban. Székely (Dósa) György rendelkezett vezéreikkel.[1026]

A gubacsi csata napján, tehát június 21-én,[1027] Hevesről a kuruczok a Csörszárkán keresztül Eger ostromára, a nemesek pedig a hatvan-gyöngyös-verpeléti úton nyomulván előre, Debrő (a mai Feldebrő) táján circa Debrew) találkoztak egymással. Debrőnek a neve is a hegyek lejtőjén levő mély, vízmosásos helyet jelent. A Tarnafolyó és a Kigyóspatak közt levő határa valóban tele volt vízmosással, a Tarna felé levő laposabb része azonban jó termést adott a Debrőy-családnak, melynek uradalma a szomszédos Tótfalut, Csalt (Szentgyörgy egy részét) és Kált is magában foglalta. Egy kis hegykúpon váracska védelmezte a falut, melynek közepén, a mostani templom helyén, kolostor és román ízlésű díszes templom állott, melynek altemploma még a XIII. század elején épülhetett[1028] s falképek, faragványok ékesítették.[1029] Maga a Debrőy-család, mely állítólag az Aba-nemzetségből származott,[1030] alkalmasint erősebb részt vett a mostan kifejlődött küzdelemben. A családnak legnagyobb embere Debrőy István volt, Zsigmond király kincstartója, a kinek része volt abban, hogy Zsigmondot a rendek a siklósi várba csukták s hogy László nápolyi herczegnek a magyar trónkövetelőnek, némi sikerei voltak s a pártütés még Erdélyben is tért foglalt. A hűtlen nagyúr fia, Imre, a debrői javaknak már csak egy részét kapta vissza; példáúl Tállya, Regécz elveszett, sőt a debrői uradalom maga is a vár nélkül szállt vissza ősi tulajdonosaira, bár utóbb ezt is megszerezték. Két esztendővel a kuruczok mostani támadása után, 1516-ban, már Drágffy János a debrői vár ura;[1031] s nem valószínűtlen, hogy az utolsó Debrőy most esett el, az ősi vár alatt megvívott harczban. A dolog valóban így történhetett, mert ugyanazon napon, a melyben Bornemisza a gubacsi csatában győzött, Drágffy János szétverte azt a 7000 keresztest, a ki Debrő várát ostromolta,[1032] s így a várral és annak uradalmával méltán vehette el jutalmát, a mi azonban bizonyára csak a Debrőyek magvaszakadtával történhetett meg.


A feldebrői altemplom alaprajza.[1033]


Bélteki Drágffy János, Drágffy Bertalan erdélyi vajda fia, a debrői győzelemmel alapította meg katonai hírnevét. Ettől fogva ebben a parasztháborúban akarva, nem akarva részt kellett vennie. Már előbb nagy méltóságokat viselt; 1510-1512 közt királyi főétekfogó volt, 1513-ban pedig főpohárnok s ezt a méltóságát 1520-ig viselte, mikor egymásután tárnokmester, temesi gróf, majd országbíró lett s kezében az ország zászlajával, a mohácsi csatatéren mint valódi hős fejezte be életét. Mindenesetre tanulságos adalék, hogy Debrőnél is az ország egyik zászlósurának kellett szembeszállnia a lenézett kuruczokkal.

Nem tette őket tönkre. Újra gyülekeztek és újabb próbára készülődtek. Dósa György, a hogy Temesvár alatt vereségökről értesült, újabb vezérekre bízta a «fegyvertelen» népet s megparancsolta, hogy «rögtön tábort üssenek abban a visszhangos völgyben, a melynek közepén a kis Eger pataka, melyről az erős Eger vette nevét, áradásaival el-elönti a földeket és a kerteket».[1034]

Akkor már javában folyt az aratás. A lernai Rák karjainak emésztő lángjai a Procyon és az Ikrek csillagzatáig terjedtek,[1035] vagyis július elején, körűlbelűl julius 2-5 közt történt, hogy «az oktalan, nyomorult nép» ismét csatára és halálra készült.

Az egri püspök, a kinek erős székhelyét elfoglalni akarta, abban az időben Estei Hippolit herczeg volt, Mátyás király második feleségének, Beatrix királynénak unokaöcscse. Még csak harminczöt éves, de már huszonhét esztendeje főpap és tizenkét esztendeje bíbornok. Főpapi pályáját egyenesen mint esztergomi érsek s az ország prímása kezdte meg. A fölháborodott közvéleményt ugyancsak későn s ugyancsak furcsán akarták megnyugtatni, mikor tíz esztendő mulva, 1497-ben, VI. Sándor pápa jóváhagyásával cserében az egri püspökséget kapta, prímás pedig Bakócz Tamás lett. Ettől fogva Olaszországban lakott, a hol csakhamar milanói és capuai érsek, ferrarai és modenai püspök s hatszoros apát lett, Magyarországba pedig csak nagyritkán látogatott el. Egyik udvari embere, Ariosto, az Orlando furioso halhatatlan költője, nem akarta oda követni. Hiszen egy hosszú tél megölné s Magyarország ege, bizony, csak zordonabb, mint Olaszországé. A tőzeg és a szén melegétől jobban irtózott, mint a pestistől; már pedig ott, a közel Rifeus (az Uralhegység!) zordon aljában ilyen tűz körűl esznek, isznak, játszanak és dideregnek. Zamatos, erős a boruk s a magyarok közt szentségtörést követ el, a ki a bort körömszakadtáig tisztán nem iszsza. Minden ételök borsos, fahéjas, fűszeres; ő meghalna tőlük!

De őt s nem egy magyarországi olasz udvari emberét és gazdatisztjét ennél is jobban bánthatta a fiatal érsek nagyúri gőgje. A kinek eszébe jutott, hogy lánczát lerázza, még jól járt, ha ura csak bérét tagadta meg és nem üldözte. Neki rabszolga kellett, a ki kutyáit hajrázza, sólymait idomítsa, a vadászatról hazatérve sarkantyús csizmáit lehúzza s őt elválhatatlanúl kísérje. S kevesen fogadkozhattak úgy, mint Ariosto, hogy inkább szabadon, mint gazdagon éljenek. Mert csalódik ő eminencziája, ha azt hisz, hogy azzal a 25 tallérral, a mennyit negyedévenkint morogva fizetnek, egy Ariostót életre, halálra lebilincselhet; inkább nyugodtan tűri a szegénységet, mint hogy visszavágyjék a rabszolgaságra.[1036]

A költő, ki valaha hű szolgájának vallotta magát s kegyei, jó tettei fejében egyetlen vagyonát: Orlando furiosóját neki ajánlotta a őt a XVI. század fényének, díszének nevezte, ezúttal kétségtelenűl kelleténél sötétebb képet festett a bíbornokról. Hippolitot a nép maga nem ösmerte, mert majdnem folytonosan külföldön tartózkodott. De ösmerte olasz katona- és gazdatisztjeit, a kik, fegyveres hatalmukra támaszkodva, a jobbágyokkal szemben irgalmat nemigen éreztek. A prímásnak 40-50 olasz nemes tisztje és 2-300 főnyi zsoldos lovas csapatja (közte 40 huszárja) évenkint 3-4000 aranyba, sőt többe is került; azonkivűl az egri és a szarvaskői várőrséget is fizette. Az egri vár 28 és a szarvaskői vár 8 katonája ruházaton s ellátáson kivűl összesen 216 aranyat s a két várnagy is körűlbelűl ugyanannyit kapott. A 200 udvari cseléd fizetése és ellátása évenkint szintén belekerült 6-7000 aranyba.

Mindez a teher s a fényes udvartartás költsége a jobbágyság nyakába szakadt.[1037] Ki gondolt volna a szegény jobbágy saját gazdaságával és tisztességes megélhetésével, mikor a tisztek magát az uradalmat is teljesen elhanyagolták; s nem tudtak annyi gabonát termelni, annyi marhát tenyészteni, a mennyi a belső fogyasztásra kellett? Nem egyszer még a szénát, szalmát is pénzen vették, mert a termés egy része lábán veszett, nem lévén igák és béresek a behordásra. A majorsági gazdálkodás elhanyagolása szükségképen a jobbágyság zaklatására vezetett a kilenczed és a tized beszedése alkalmából. Hogy ennek zúgolódását lecsöndesítse, a jószágkormányzó – akkor az olasz Lardi Taddé – 1507-ben a tizedből kétszáz csomó tavaszbúzát adott Werbőczynek. Nem tagadhatta meg – úgymond, – mert ő maga kérte s mert az országban, kiváltképen a parasztnépre, nagy a befolyása.[1038]


VI. Sándor pápa érme.[1039]

Az olasz jószágkormányzó s a központi magyar számvevő ügyelt föl a sajó-hídvégi, cziráki, túrkevei, szentmarjai, simándi, gyöngyös-püspöki és bélapátsági hét tiszttartóságra; s rendkivűl jellemzők azok a számadások, a melyek mindezen uradalmaknak és az egész püspökségnek akkori gazdasági állapotait ösmertetik.[1040] A latifundium, tisztán terjedelménél fogva, nem lehetett irígység tárgya. Hiszen az egri püspökség uradalma, mely ötven helységre terjedett ki, alig ért többet mai becslés szerint 600.000 koronánál s jövedelme sem ment többre 15-20.000 aranynál. Ma helyesebb és okszerűbb gazdálkodás mellett egy 4-500 holdas birtok értékesebb és jövedelmezőbb lehet, mint az az akkori egész rengeteg uradalom. A jobbágy nem szakadt meg sem az úr dolgában, sem a magáéban, ha példáúl a hét faluból álló bélapátsági uradalom majorsági földjeibe csak 60-70 kila (2100-2600 liter) őszi gabonát vetett el, vagy ha a majdnem hétezer holdas Tárkányban a lakosok összes gabona (búza- és zab)-termését csak 1400 csomóra, tehát körűlbelűl ugyanannyi köbölre becsülték. De éppen az volt a baj, hogy az úr dolgában való robotolás, a roppant távolságok miatt, nagy időveszteséggel járt s a jobbágy a legsürgősebb munkaidőben nem ért rá a maga földjének művelésére; másrészt pedig ára sem volt a gabonának, a jószágnak; ha tehát pénzbeli tartozásainak eleget akart tenni, majdnem mindenét igazán potomáron kellett eladnia. Az árat első sorban a vételre szoruló püspökségi uradalom szabta meg, miközben a földesúr bizonyára a maga hasznát kereste, nem a jobbágyáét. Az olasz tisztek a maguk hazájában 3-4 annyit adtak gabonáért vagy állatért, mint itten. Talán csak a lovakért adtak európai árakat.

A hevesvármegyei nép tehát bizonyára főképen ezen gazdasági kizsákmányolás miatt volt elkeseredve az egri püspökség idegen tisztjei ellen s mostan emiatt akart leszámolni velök.

Estei Hippolit jószágigazgatója s hadainak parancsnoka abban az időben Dr. Gian Bonzagno de Reggio, tehát szintén olasz volt. Kétségtelenűl nagy műveltségű férfiú, a ki olaszországi egyetemeken szerezte doktori czímét s két, három esztendővel ezelőtt jött Magyarországba, hol katonai, politikai és tudományos munkásságával, mely mostan és itten kezdődött, szép jövendőt biztosított magának. Váradi prépost, majd csanádi püspök lett belőle s királya megbízásából Velenczében is járt mint követ.[1041] Egy kanonoktársa azzal dicsérte, hogy jártas az egyházi jogban és a törvényekben; lelkesedett az irodalomért, sőt talán maga is írt verseket s a mellett jól forgatta a kardot.[1042] A vezérlet azonban nem őt illette, hanem magát a püspök-érseket. A közvélemény s utóbb maga a törvényhozás is[1043] abban látta a hevesvármegyei zavargások főokát, hogy az egri püspök, ki egyúttal Hevesvármegye főispánja volt, nem lakott székhelyén, a vármegyében. Elösmerte ugyan, hogy néha a főispánok hanyagsága és vétke, néha pedig azoknak erőszakossága és túlkapása miatt sok alkalmatlanság következik be; de mindezt kisebb bajnak tartotta, mint azt, hogy nagy veszedelem idején a főispán nincs otthon s nem vezeti a nemességet. Ebből a mostani szorult helyzetből az ország még abban az esztendőben azt a tanulságot vonta le,[1044] hogy a hevesi főispánságot ezentúl világi ember viselje mindaddig, míg a püspök a külföldön lakik; s ez a méltóság csak akkor szálljon vissza az egyházra, ha a püspök hazajön, vagy helyben lakó egyházi utódja lesz.

A debrői csata abban különbözik a július elején Egertől délre, valahol Maklár táján vívott csatától, hogy a nemesség helyett uradalmi csapatok támadtak s a fő- vagy alispán helyett az olasz Bonzagno vezette a püspöknek mintegy 300 főnyi fizetett hadát, melyhez azonban kétségtelenűl nemesek is csatlakoztak.

A kuruczok ékalakban rohantak reá, de ő a keresztesek gyalogságát mind egy szálig szétszórta és sírdombokkal töltötte be a mély völgyet; véres lett az egész Eger folyó; a mezők még mostan is csontoktól fehérlenek s porukat a szél elviszi egészen odáig, a hol a Kárpátok havasai Sarmatiát elválasztják a szép Magyarországtól…[1045]

Két hét alatt tehát az urak két ízben győzték le Hevesben a kereszteseket, a minek híre Budán a királyi tanácsban nagy örömet okozott. Azonban Perényi Imre nádor, a kinél – a humanista költő szerint[1046] – Solon óta nem volt különb törvényhozó s a kinél bölcsebb egy spártai sem lehetett, az urakat újabb munkára sarkalta. Dósa György, a ki bűnei miatt híresedett el, karddal vág magának utat, felgyujtja az urak kastélyait s parasztfegyverekkel szórja szét a nemes atyafiakat. Nem szabad tehát késlekedniök. Már nemcsak Ausztria retteg, hanem maga a szép Bécs is, a melynek tornyán a győzedelmes Miksa császár sasos zászlaja lobog. Magyarország folyói véresek és az urak eleget hallhattak róla, hány főurat öltek meg, hányat húztak karóba, hány polgárt mészároltak le.[1047]

Az idő eljár s a maga idejében dicséretes ugyan tanácskozni, hanem jobb, ha a dolgok megtörténte előtt tanácskoznak, mint azután. A mit ma megtehetnek, ne halaszszák holnapra s a haza határai közt ne tűrjék meg tovább a haza tolvaját, a ki fegyverrel, tűzzel, vassal pusztít s megrohanja a várakat. Csak nem félnek olyantól, a kinek tőlük kellene félnie? Vagy annyira nem bíznak többé magukban? A kereskedő már elkerüli a városokat, a polgárok odahagyják házaikat s többé ők maguk, az urak is, a nép söpredéke miatt alig maradhatnak meg Budán; hiszen nekik adták oda a város kulcsait s esztelenűl az őrséget is rájuk bízták. A nemességnek végre meg kell magát emberelnie s fölkelnie, cselekednie késedelem nélkül.[1048]

A király valóban újabb felhívásokat intézett a nemesekhez, de erős középponti szervezetet most sem adhatott hadaiknak. Így tehát minden vidéknek a maga erejével kellett harczolnia a kuruczok ellen. Ez annál feltünőbb jelenség, mert a nemesek úgy tudták, hogy ha Dósa György messze jár is ezektől a csataterektől, vezérei mindenütt az ő parancsára, vagy legalább tekintélyére hivatkozva cselekesznek.




Jegyzetek



HátraKezdőlapElőre