XX. A SAJÓ ÉS A BODROG KÖZÖTT.

A NÉGY vármegye (Hont, Nógrád, Pest és Heves), valamint a bányavárosok lecsöndesítése után a kormány első sorban a tiszáninneni vármegyék megnyugtatása iránt látszott érdeklődni; talán azért is, hogy Lengyelországgal a katonai és kereskedelmi összeköttetést biztosítsa.

Gömörvármegyében a fölkelésnek kevés sikere volt.^[1049] Csak annyit tudunk, hogy a vármegye birtokosai közűl Derencsényi György és Kállay János olyan buzgó és hű szolgálatokat tettek, hogy II. Ulászló király még abban az esztendőben megjutalmazta őket a békésvármegyei Maráz község birtokával, mely Tiszavarsányi Varjasy Ozsvát magvaszakadtával szállt a kincstárra.^[1050]

Borsodvármegyében a nemesek felültetését Bebek János már május vége felé megkezdte. A négy vármegye szövetségéhez csatlakozott s május 28-án fogadkozott, hogy «a legközelebbi napokban» az öt vármegye nemességét Egerben összegyüjtvén, az egri püspök vitézeivel együtt megy a keresztesek ellen, hogy őket – bárhol találja – mindaddig ölje, vágja, míg dühöngésöknek véget vethet.^[1051]

Ulászló király örömmel, vagy inkább megnyugvással értesült Bebeknek erről a nagy felbuzdulásáról s arról, hogy némi néppel már föl is kelt a keresztesek ellen, a kik annyi bajt és rendetlenséget okoztak idáig, mert raboltak, gyilkoltak, gyujtogattak. Június 6-án tehát meghagyta a kassaiaknak is, hogy a milyen gyorsan csak lehet, kétszáz gyalogkatonát, vagy ha annyi nem telik, annyit, a mennyit kiállíthatnak, továbbá hadiszereket és pedig tábori czélokra alkalmas bombavető ágyúkat küldjenek Bebek Jánoshoz, a kit néhány vármegye kapitányává nevezett ki.^[1052]

Bártfa város nagyobb pecsétje.^[1053]

Bártfára Pál deák vitte meg a királynak ezt a parancsát s a tanácsot Pempflinger Márk alkincstárnok^[1054] mindjárt meg is kérte, hogy a küldöttnek mindenben hitelt adjanak.^[1055] Pár nap múlva a király maga is fölkelésre szólította őket. Eperjes városának már június 11-én, Szentháromság vasárnapján megparancsolta, hogy a parasztok ellen, a kik a nemesség ellen vérlázító kegyetlenségeket követnek el, hadakat küldjenek.^[1056] Június 13-án pedig a bártfaiaknak és a kassaiaknak írt hasonló módon. «Hiszen tudják – úgymond,^[1057] hogy a köznépek és a parasztok – a keresztesek neve alatt – milyen rosszlelkűen támadtak ellene s mindenütt mennyi borzasztó tolvajlásokat követtek el, hány nemesi házat forgattak fel, hánynak a vagyonát ragadozták szét s a leggyalázatosabb halállal – a hol megfoghatták őket – mennyi nemest végeztek ki. Minthogy pedig gonoszságuk napról napra növekedik, elhatározta, hogy ellenáll nekik. Meghagyta tehát a felvidék valamennyi urának és vármegyéjének, hogy fejenként fölkeljenek és egész erejökkel, mentűl nagyobbszámú néppel álljanak ellen a parasztoknak, ha azok a királyi parancsra leszállani (resedere) és sajátjukba visszatérni nem akarnának.

Mindenesetre jellemző a király jóakaratára nézve, hogy a szegény népet valamennyire védelmébe veszi s még a forradalomnak ebben az előrehaladott állásában is azt akarja, hogy az urak, mielőtt vért ontanának, előbb hűségre és engedelmességre bírják a kuruczokat. Most különben az urakhoz és a vármegyékhez kamarását, Perényi Istvánt küldte ki, hogy őket személyesen mentűl nagyobb sietségre nógassa és szóval őket is, a bártfaiakat is részletesebben tájékoztassa a király akaratáról. A legszigorúbban meghagyta tehát a bártfaiaknak s bizonyára más városoknak is, hogy az urakat és a nemeseket minden alkalmas módon segítsék a köznépek elnyomásában s hadiszereket és ágyúkat bocsássanak a parasztok szétszórására; ha pedig szétszórták, hadinépökkel együtt az urakhoz és a nemesekhez csatlakozva jöjjenek a királyhoz és mindenben úgy tegyenek, a hogy, a király nevében, Perényi István rendelkezik velök.

Perényi István kamarás János főajtónállónak, az egykori ugocsai főispánnak fia, János máramarosi főispánnak és főasztalnoknak unokája, Gábor ugocsai és máramarosi főispánnak pedig öcscse s az abaújinak (a nádornak) unokaöcscse volt.^[1058] Mint különben is abaúji tősgyökeres család sarjadéka, ennek a három vármegyének viszonyait jól ösmerhette. A király meg is volt elégedve eljárásával, mert István még abban az esztendőben főlovászmester, később pedig főpohárnok lett. Egyébiránt unokatestvére volt a nádornak, a mi emelkedését még érthetőbb teszi. A király őt most a kassaiakhoz is hasonló, de nem olyan részletes parancsolattal küldte, noha ez a rendelete is június 13-án kelt.^[1059] Különben a felvidéki öt város: Bártfa, Kassa, Eperjes, Lőcse és Kisszeben szövetkeztek egymással s az őket közösen érdeklő ügyekben kiküldött embereik jártak el.^[1060] Példáúl mikor Bebek János csakhamar megparancsolta nekik és a vármegyéknek, hogy a keresztesek ellen elegendő népet bocsássanak rendelkezésére, június 19-én a lőcsei tanács megkérte a többi várost, hogy a felelet megadása végett Eperjesen vagy máshol gyűljenek össze;^[1061] július elején viszont Eperjes Tanácsa azt írta a bártfaiaknak s bizonyára a többi három városnak is, hogy a király parancsának tárgyalására valahol gyűlést kellene tartaniok.^[1062] A parasztháború tehát szorosabb összetartásra buzdította a polgárokat; mindamellett a lőcsei tanács még augusztus elsején is megkérdezte a kisszebenieket, hogyan gondolkoznak arról a tervről, hogy megbízottakat küldjenek a királyi udvarba? Ebben a nyári hőségben bizonyára (ernyős) kocsin mennének oda. Előbb azonban gyűlést kellene tartaniok, hogy megbeszéljék, melyik útvonalat válaszszák. S kérték őket, hogy levelöket Eperjes és Bártfa városokkal is közöljék.^[1063] A kassaiaknak bizonyára külön írtak.

Perényi István névaláírása.^[1064]

A prudentes et circumspecti cives – az okos és óvatos polgárok tehát nagyon is hosszasan és körülményesen akarták megfontolni és meghányni, vetni, mit tegyenek; a mi a gyors cselekvés pillanataiban nem tartozik a legfőbb polgári erények közé. Egyébiránt a királyt a vármegyék és városok halogatása és közönye kihozta türelméből s június második felében minduntalan sürgető leveleket és parancsokat küldött rájok.

«Ezekben a napokban – szólt június 15-én az abaúji birtokos és egytelkes nemesekhez, valamint a praedialis nemesekhez,^[1065] – már több levelünkben megírtuk és megparancsoltuk nektek, hogy az országban támadt akkora tűznek eloltására és akkora bajnak elnyomására fejenkint a leggyorsabban fölkeljetek. Ti azonban még saját üdvösségetekről is megfeledkezvén s azonfelűl azt sem gondolván meg, hogy nemcsak jószágotokról van szó, hanem életetekről is, ebben a dologban eleddig közönyösek és késedelmesek voltatok.» Igaz ugyan, hogy egyik levelében (a mely azonban nem maradt ránk), azt hagyta meg nekik, hogy Báthory István temesi grófhoz és alsómagyarországi főkapitányhoz csatlakozzanak s vele odamenjenek, a hol szükség van reájok; most azonban a végső veszedelem azt követeli, hogy mentűl hamarább fölkelvén, egyenesen hozzájöjjenek. Tehát örök hűtlenség s vagyonvesztés büntetésének terhe alatt parancsolta meg nekik, hogy mostan már semmiféle parancsra nem várva, ily nagy szükségben fejenként szokott módon fölkeljenek s éjjel-nappal hozzá siessenek. Így a legközelebbi vasárnaptól (június 18-ától) fogva egy hét alatt (június 25-éig) a táborban megalakúlnak, hogy azután Isten segítségével s velök és másokkal az ellenségnek az ország ama részeiben nagy számban összegyűlt erejét elnyomják és kiirtsák.

Utazás a XVI. században.^[1066]

Ez, a mint ösmeretes, hamarább megtörtént, mint maga a király remélte; mert Bornemisza Gubacsnál és Drágffy János Debrőnél a kereszteseket már június 21-én leverte. Érdekes azonban a levélnek az a része, a mely a királynak azt a reménységét jelenti ki, hogy mihelyt ezeket megveri és megszalasztja, a többit azután könnyen megsemmisítheti. Hozzátette, hogy a kik az uraknak s akárki másoknak szolgálatában volnának, vagy pedig nemök és koruk gyöngesége miatt fölkelni és gyakorlatot végezni nem tudnának, a már jelzett büntetés terhe alatt maguk helyett más katonát tartozzanak a nemesi fölkelésbe küldeni. Ennek következtében tehát a legsürgősebben keljenek föl és jöjjenek hozzá; mert ha a leggyorsabban nem jönnek, mint hűtlenektől, minden vagyonukat és örökségöket elkobozza, ingóságaikat pedig azok közt osztja szét, a kik parancsolatának engedelmeskedve ily nagy veszedelemben segítségére jönnek. Ha tehát vagyonukat, javaikat, sőt életöket is elveszteni nem akarják, tovább semmi okból se késlekedjenek.

A helyzet kétségbeejtő voltát ennél őszintébben föltárni valóban nem lehetett s azt lehetett volna hinni, hogy a nemesek most már szinte özönlenek a király táborába. Azonban ez nem történt, mert az abaúji nemességet és a városi polgárságot saját vidéke állapotának bizonytalansága is aggasztotta és otthon tartotta. Perényi István június 20-án már arra kérte a szikszaiakat és Wertlaut Lénárd kapitányt, hogy maradjanak otthon az állomásukon. Ellenben Bebek János megfenyegette őket s azt mondta, hogy ha nem csatlakoznak hozzá, úgy bánik velök, mint a törökökkel.

Csáky Demeter ispán – a csúfosan kivégzett Csáky Miklós csanádi püspök unokaöcscse, Csáky Lászlónak a fia – sok jó nemessel Szikszón állott s bizonyára égett attól a vágytól, hogy megbosszúlja nagybátyja halálát. Bebek János arra kérte, hogy menjen hozzá Miskolczra. Csáky azonban s a nemesek nem akartak Bebek alatt szolgálni. Bor Lénárdot már előtt izenettel küldték a királyhoz s követjük azzal a hírrel tért vissza, hogy Székely (Dósa) Györgynek igen sok népe van,^[1067] Bornemisza pedig már a sereggel Pest és Buda felé vonult. A király négyszáz embert fogadott zsoldjába, hogy a Dunán lefelé Dósa György ellen küldje. Mikor azonban a zsoldosok megtudták, hogy őket Székely György ellen akarják vezetni, kapitányukat ott hagyták s mindnyájan átállottak Székely Györgyhöz.^[1068] Mondják, hogy Dósa Györgynek sok huszára van s a zsoldosok puskákat és ágyúkat is vittek magukkal. Mindenütt nagy károkat és nyomorúságot okoznak. A kereszteseknek egy tábora Debrő (Dobre?) körül állt, s hogy tovább mit csinált, azt a bártfaiaktól kellene megtudni. Sayczlich János azonban a további tennivalókra nagy sietve írt levelében a kassaiaktól kért utasítást.^[1069]

Még aznap^[1070] újabb tudósításokkal is szolgált.

Perényi István átjött hozzájuk Szikszóra a nemesekhez és oltalomlevelet hozott magával, hogy ekként lecsillapítsa őket. Így azután a nemesek megegyeztek egymás között; közülök azonban némelyek Perényi Istvánnal együtt Rozgonyi Istvánhoz és Homonnay Jánoshoz akartak vonúlni.^[1071] Perényi vezértársai már nem voltak fiatal emberek. Rozgonyi István apja János volt, Mátyás király országbírája, nagyapja pedig István temesi gróf, ura annak a Szentgyörgyi Cziczellének, a ki Galambócz ostrománál megmentette Zsigmond király életét. És azóta

Unokája maga is vitéz ember hírében állt. Huszonnégy esztendővel ezelőtt ugyan II. Ulászló öcscse és vetélytársa, Albert herczeg érdekében vonta ki kardját, de most nyolcz esztendeje már törvényes királya védelmére követte Szapolyait, a ki Miksa császár ellen indult. – A másik úrnak, Homonnay (Drugeth) Jánosnak története azzal az erőszakoskodással kezdődik, a melyet II. Ulászló uralkodásának kezdetén öcscsével, Gáspárral együtt követett el, mikor a karthauziak szepeslechniczi kolostorát kirabolta és a szerzeteseket megsebesítette. Ebben az 1514. esztendőben azonban, mikor az egyház a kathauziak alapítóját, Brunót, a szentek sorába emelte, Homonnay Jánost már az egyház hű fiának tartották, a ki különösen az ungvári pálos szerzeteseket vígasztalta meg ajándékaival. Felesége Mátyás király hatalmas nádorának, Szapolyai Istvánnak leánya lévén, sógorságban állott János vajdával, kiben a nemesek a mostani veszedelemben szabadítójukat látták és Zsigmond lengyel királynak, ki a legrövidebb úton éppen a Homonnayak birtokát át küldhette be a várva-várt segedelmet.

A Perényiek, Rozgonyiak, Homonnayak az északkeleti felvidék 8 vármegyéjében összesen 257 faluban voltak földesurak^[1072] s így nagyon érhető, hogy a felvidék nemességének élére mostan ők állottak. A Szikszóról hozzájuk kívánkozó fölkelő nemesek június 21-én teljes egyetértéssel határozták el, hogy még aznap megindúlnak Pest felé.^[1073] Mivel így a szikszaiak magukra maradtak volna s nem tudták, mihez tartsák magukat, Sayczlich János maga is beszélt Perényi Istvánnal, a ki különben is földesura volt Szikszónak. Perényi azt felelte, hogy a irály hatalmat adott neki az urak, nemesek és városok minden hadinépe fölött és ebben az ügyben a király nevében már követet és levelet is küldött Kassa városához. Sayczlich azonban ezután is kérte, hogy a népet ne hagyja magára s a nemesekkel ne vonuljon el onnan. Ekkor Báthory Jánost (Szaniszófi Báthory János és Szokoli Borbála fiát) küldte hozzájok és azt ajánlotta, hogy mivel csakugyan veszedelmes volna magukban maradniok, vonuljanak Győr (Diósgyőr) felé. Megírja feleségének (Frangepani Iskotának), hogy bocsássa be őket első várukba (a borsodvármegyei Csorbakőbe?) s ő szavára és hitére fogadja, hogy a népet és javait^[1074] megoltalmazza. Ha azonban Bebekhez akarnak vonulni, hát hiszen Bebeket is azért küldték, hogy a népre és annak vagyonára vigyázzon. A szikszaiak mégis jobbnak látták, hogy Perényinek valamelyik várában húzódjanak meg. Perényi újból izent nekik s megkérdezte, nem volna-e jobb, ha őket Bebekhez és az urakhoz küldené, hogy a többi várossal együtt ők is táborba szálljanak?

Ágyú a XVI. században.^[1075]

Ezt a szikszaiak a kassaiak megkérdezése nélkül nem akarták megtenni. Utasítást kértek tehát tőlük sürgősen, hogy csatlakozzanak-e Bebekhez vagy sem. Sayczlich, a hogy maga mondta, eléggé csitította a népet s nem kímélte a lovat, hogy mentűl előbb megtudja, mit csináljanak. A nemes urak maguk mondják, hogy nem tudják, a lázadó parasztok melyik órában támadnak rájuk. Bebek László kikémlelte őket s azt állítja hogy nagy seregök van.

A nemes urak valóban sietve hagyták oda Szikszót, a hová Székely (Dósa) György^[1076] még aznap körlevelet küldött s felszólította a lakosokat, hogy melléje álljanak és segítségére legyenek.^[1077]

Perényi István Szikszóról ugyanaznap (június 21-én) a kassaiaknak írt.^[1078] Remélte, hogy már megkapták, elolvasták és megértették a király levelét, a melyet, megbízásához képest, ő küldött meg nekik. Ennek értelmében Bebek János különféle utasításokat fog küldeni a kassai hadak és azoknak vezetője tekintetében. Minthogy pedig a kassai tanács Perényitől egyenesen megkérdezte, hogy hadinépök tőle fog-e függni, vagy Bebektől, ő – elég óvatosan, de nem elég határozottan – azt felelte, hogy közöljék a király levelének tartalmát katonáik elüljáróival vagyis kapitányaival s akkor majd eldönthetik, ki álljon az élükre.

Június 24-én a király meghagyta a felvidéki városoknak, hogy a mennyiben lázadó parasztcsapatok ottan nem mutatkoznának, hadaikkal az alföldre siessenek;^[1079] 26-án pedig a vármegyéket^[1080] és városokat^[1081] újból fegyverbe szólította. Már előbb meghagyta nekik, hogy a király és az ország csaknem végső veszedelembe jutván, azon részek uraival együtt minden erejökkel és minden hadinépökkel együtt ők is hozzásiessenek. Mivel azonban ezt nem tették, most újból és a legszigorúbban megparancsolja, hogy mentűl nagyobb erővel és segítséggel jöjjenek hozzá, mert ellenségeik ereje naponkint növekszik, kimondhatatlan bajokat okoznak s a nemeseket elnyomják és megölik. Ha azonban ők maguk is akkora veszedelemben forognak és azok a gonosztevők oly nagy számban gyülekeztek össze, hogy ama részek súlyos és végső veszedelme nélkül hazulról el nem távozhatnak, ebben az esetben a felvidék összes vármegyéi és városai azon gonosztevők ellen indúljanak, hogy őket megszalaszszák és szétszórják. Ha azonban megszalasztották és szétszórták, a legsürgősebben hozzájöjjenek. Újból és ismételve a legszigorúbban meghagyja tehát, hogy mentűl nagyobbszámú népet szedjenek össze s azt a leggyorsabban rendezvén, hadiszerek és fölszerelések kíséretében az urakkal együtt hozzáküldeni tartozzanak. Ha azonban az ügyek alakulásához képest az urak jobbnak látnák, hogy saját vidékük gonosztevői ellen indúljanak, akkor a városok is azon gonosztevők ellen az urak mellé küldjék katonáikat és hadiszereiket. Reméli azonban, hogy erre nem kerűl a sor, mert a gonosztevőket az ország sok részében, nevezetesen Debrő körül és Gubacs mellett már szétszórták, megszalasztották s mindenütt szétzavarták és megkergették. Nem hiszi tehát, hogy ők is oly nagy szükségben volnának, mivel az ellenség erejét napról-napra jobban megtörik és gyöngítik;^[1082] ellenben szükségesebb, hogy odamenjenek és a gonosztevők fejét ott zúzzák össze, a hol nagyobb részök van és dühöng. Ha tehát az urak és hadinépeik a városok alá mennek, ők is a királyhoz küldjék katonáikat és hadiszereiket.

Sayczlich János névaláírása.^[1083]

Azonban az uraknak és a polgároknak volt okuk az otthonmaradásra. Június 29-én pl. Sayczlich (Schewczlich) János levele ejtette gondolkodóba a bártfaiakat. Figyelmeztette ugyanis a bölcs és becsületes urakat arra, a mit az urak és nemesek panaszkodva beszéltek el neki, hogy tudniillik azok a ficzkók, a kik magukat kereszteseknek nevezik, a kik azonban nem valóságos keresztesek, ^[1084] sok jó úrnak és nemesnek a házát kirabolták, fölgyujtották, fölégették, barmaikat, paripáikat, kanczáikat elhajtották s a paripákat potomáron eladogatták. Parancsot kapott tehát, hogy minden olyan elhajtott lovat mint bitangjószágot lefoglaljon, mire nézve szolgáit már urasította is. Erről őket mint jóakaró urait és barátait azért értesítette, mert nehezére esnék, hogy azok a könnyelmű ficzkók annyi derék embert megkárosítsanak. Hiszen példáúl Tharcsay Miklósnak is elhajtották minden kanczáját s kára jegyzékét ő már föl is terjesztette az udvarhoz.^[1085]

Ez a Tharcsay, helyesebben mondva Tárczay Miklós ebben az időben királyi kamarás volt; öt esztendő mulva lett királyi főkamarás és Sárosvármegye főispánja s mint ilyen esett el a mohácsi csatában.^[1086] A Tárczayaké volt Tarkő vára és uradalma, a melyhez 26 helység tartozott Sárosban, 6 pedig Szepesben. Tarkő vára a Mincsol-hegység tövében, egy 736 méter magas ormon, Kisszeben és Palocsa közt, Sárosvármegye északnyugati részében lévén, elég közel esett Lengyelország határához. Ugyanakkor tehát, a mikor a kuruczok már a Szerémségben is pusztítottak, el lehetett mondani, hogy a fölkelés az ország egyik szélétől a másikig terjedt. Itt azonban, Sárosban és Abaújban, már kialvófélben volt, legalább véres csatákra nem került a sor.

A fölkelés Zemplénvármegyének csak bodrogközi részét zaklatta erősebben, pedig alkalmasint ez a vármegye volt Mészáros Lőrincznek, a hatalmas izgatónak szülőföldje. Heteley Mihály tokaji parancsnok, tudvalevőleg megvédelmezte a keresztesek ellen Tokaj várát.^[1087] A Tokaj körűl portyázó csapatok Zombor faluban különösen a Velezdi Kövér-családnak okoztak nagy kárt, a mennyiben okleveleiket és írásaikat magukkal vitték s megsemmisítették. Ennek következtében II. Ulászló király utóbb (1515 október 19-én) néhai Velezdi Kövér Mihály gyermekei (György, János, Dorottya és Margit), valamint néhai Velezdi Kövér János gyermekei (János, Zorárd, Antal, Pál és Brigitta) részére új adományképen adományozta a zombori részjószágokat, a melyek régtől fogva az ő tulajdonaik voltak.^[1088] Magáról Sárospatak váráról csak annyit tudunk, hogy a keresztesek kezére jutott.^[1089] Az övék lett tehát Zemplén- és Ungvármegyék ekkori főispánjának, Pálóczy Antalnak Patak városában levő kúriája is, a melyet Pálóczy László országbíró Mátyás király korában vár módjára kőfalakkal, tornyokkal és árkokkal erősített meg.^[1090] Pálóczy Antal sem mint főispán, sem mint birtokos nem vette könnyedén a dolgot. Július 5-én Homonnay János, Rozgonyi István és ő együttesen küldötték Lasztóczi Benedeket, egy zempléni régi nemes család tagját, Bártfa városa tanácsához, melyet megkértek, hogy neki mindenben hitelt adjanak.^[1091] Éppen levelök titokzatossága mutatja, hogy nem akartak papirosra vetni olyan dolgokat, a miknek a fölkelők – a levél elfogatása esetében – hasznát vehetnék.

A felvidék ennek a három úr őrködésének köszönhette, hogy ebben a forradalomban nagyobb veszedelem nem érte.

A sárospataki vízi kapu.^[1092]

XXI. NEMESEK CSATLAKOZÁSA.

A FELVIDÉKNEK Ungvármegyétől Erdélyig terjedő keleti részében a nemesség maga sem zárkózott el olyan ridegen a földmívesek törekvései elől. Sok volt közöttük az egytelkes, bocskoros nemes, és a zsellér, a jobbágytelken élő nemes; mindezek pedig a jobbágyokhoz hasonlóan csak nagyon nehezen tudtak megélni földjük sovány jövedelméből. Itt sem a föld volt rossz, hanem a gazdálkodás és a közigazgatás rendszere, a mely – a mi akkor különben általános európai baj volt – nem törődött, vagy csak nagyon keveset törődött a termelőképesség fokozásával. A «havasok» vidéke ez, az Erdős Kárpátok, a Máramarosi-havasok, a Vihorlat-Gutin vadregényes tájéka, a mely csak a Tisza felé lejtősödve jutalmazza meg a földmíves munkáját. Az utazó^[1093] még közel négyszáz esztendő mulva is úgy találta, hogy ásó, kapa, ekevas nem változtatták meg a havasok színét és alakját. Minden úgy maradt, a hogy az örök műhelyből kikerült s az ember is megtartotta régi szokásait, régi szerszámait, régi viseletét. «Erősebb a teste, szívósabb az élete, jobb a szeme, mint nekünk. Fejletlenebb állapotánál fogva közelebb áll a vadállathoz és erősebb hiténél fogva közelebb áll az Istenhez, mint mi.» S az élénk megfigyelő valóban letűnt századok vonásait láthatja a havas lakóiban, miként a paleontológiai leletekben láthatók az elpusztult világrend ősnyomai. És négyszáz esztendővel ezelőtt is el lehetett mondani, hogy a búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, a hol a nép évről-évre százezerszámra mindig éhezik. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jól lakhassék. S mégsem lett sem tolvajjá, sem martalóczczá. Nem is kiabált. Némán tűrt évtizedek óta.^[1094]

Nem kiabált, nem zúgolódott, nem fegyverkezett mostan sem. A kincstári földeken élő ruthének semmi esetre sem csatlakoztak a fölkelőkhöz, a minek egyik oka különös helyzetök lehetett. Már az 1498 : XLVII. t.-cz. panaszkodott rájuk s a kúnokra és a jászokra, hogy a jobbágyokat a nemesség szabadságainak és az ország törvényeinek ellenére elvezetik és szabadságolásukat kieszközlik; a jobbágyok elvitelével pedig s nemesség rovására naponkint igen sok jogtalanságot és sérelmet, kimondhatatlan és hallatlan zsarolásokat követnek el s a király tisztjei sem tartják vissza őket efféle helytelenségektől. A törvény tehát, hogy a viszálykodás okát gyökerestűl kiirtsa, megparancsolta, hogy valamint a kúnok, jászok, ruthének nem telepedhetnek át a nemesek fekvő jószágaira, úgy a király tisztjei és a nevezett szolgaállapotú emberek^[1095] se vezethessék át a nemesek jobbágyait ezeknek földjére oly czélból, hogy ott letelepedjenek. Ha mégis megtennék, a törvény értelmében az ország nádora előtt feleljenek meg.

Az 1500 : XXIX. t.-cz. szerint ugyan a ruthének közűl csak a nógrádnagyoroszfalvi királyi jobbágyokat nem lehetett dézsmafizetésre kényszeríteni, de a törvény folytatása úgy hangzott, hogy «ha a királyi felségnek ruthénjei akár pénzben való vásárlás útján, akár bármely keresett szín alatt a maguk részére olyan telkeket bitorolnának, a melyek után azelőtt tizedet kellett fizetni, azok után ők is tartozzanak dézsmát fizetni».

Werbőczy Hármaskönyve szerint (III. 26.) a jobbágyok (a királyi jászok, kúnok, oroszok és polgárok kivételével) «eddigelé a szabadságnak amaz előjogával éltek, hogy ha úgy akarták, szabadságukban állott, törvényes földbérök letétele és adósságaik lefizetése után lakóhelyeikről bármikor más, nekik inkább tetsző helyre költözniök, hogy majdan ott lakjanak». Ez körűlbelűl annyit jelentene, hogy a ruthének a kúnokkal és a jászokkal együtt 1498-ban már elvesztették a szabad költözködés jogát s így róluk nem is kellett külön intézkedni, mikor az 1514. évi törvényhozás a jobbágyoktól ezt a szabadságot végképen elvette s őket földesuruknak föltétlen és örökös rabszolgaságába adta. Mindazonáltal a kúnok és jászok mellett első sorban őket kell érteni azon «más királyi jobbágyokon», a kiket az 1514 : XXIX. t.-cz. büntetéssel fenyeget, ha jobbágyokat erőszakosan vinnének maguk közé, vagy jobbágyok lopva szöknének hozzájuk. Mindezekből bajos azt kiolvasni,^[1096] hogy 1514-ben az oroszok, kúnok és jászok szabadköltözése jogát nem törölték el, és hogy őket ezen jogfosztás alól kifejezetten kivették.

Mindamellett a ruthének jobbágyi helyzete tűrhetőbb volt, mint más földmíveseké. Példáúl a beregi Krajnában (a munkácsi vár védelmére kötelezett tíz ruthén faluban), nemcsak a vármegyei igazgatás, hanem sok tekintetben a jobbágyi szolgálatok alól is kivették őket; sőt kiváltságaikat nagyban és egészben véve egészen a XVIII. századig megtartották. Egyrészt tehát kiváltságos, másrészt pedig meglehetősen elszigetelt helyzetök okozhatta, hogy keveset, vagy éppen nem érdeklődtek ama forrongás iránt, mely síkvidéki szomszédaikat az 1514. év nyarán lázba hozta.

A Tiszához közelebb lakó ungiak, beregiek, ugocsaiak, máramarosiak sorsukat valóban nem tűrték némán és megadással. Azonban kétségtelenűl érdekes és tanulságos tudnivaló, hogy a jobbágyok ottan is inkább egyes papoknak és nemeseknek, mint saját nyomorúságuknak szavára hajtva csatlakoztak Dósa Györgyhöz.

A leleszi konvent főkapuja.^[1097]

Így történt ez pl. Ungvármegyében, a hol egy névtelen barát izgatta a népet a nemesség ellen. Ez azonban – főképen Rozgonyi Istvánnak és Tharcsay Miklósnak vezetésével – fegyvert ragadt a maga védelmére s néhány nemes a barátot és a parasztok néhány kapitányát elfogván, Kapos mezővárosban börtönbe csukta.^[1098] Ez a mezőváros, melyet akkor Kápolnás-, vagy Nyeviczkés-Kaposnak neveztek, most pedig Nagykaposnak neveznek, Ungvártól délnyugatra, a Latorcza, Ung és Laborcz közt levő termékeny síkságon fekszik. Körülbelűl száz portáján a leleszi konvent és a Homonnai Drugethek voltak a földesurak.^[1099] Országos vásárai miatt a környék lakossága is fölkereste. Egy ilyen alkalommal történhetett, hogy Himi Borsvay Péter birtokos nemesember a kurucz foglyokat fegyveresen és hatalmaskodva kiszabadította a nemesek kezéből s azontúl is kedvezett a nemesség ellen zavargó parasztoknak. Így tehát a hűtlenség bűnébe esett, minek következtében a király az ország különböző részeiben levő birtokait elkobozta és azokat Rozgonyi Istvánnak és Tharcsay Miklósnak adományozta.^[1100] A Himi Borsvayak ősanyja Himi Himy Anna, a kit a király 1457-ben fiusított^[1101] s így a Himy-jószágok is Borsvayakra szálltak át. Zemplénben Zombor, Ugocsában Tivadarfalva, Sárosban Berki, Szepesben Domán, Lomnicz, Edösfalva és Birbron községekben, s valahol bizonyára Ungban is voltak birtokaik. Egy Borsvay (Lukács) 1430-ban már Nyaláb vár kapitánya, egy másik pedig (Benedek) 1487-ben a királyi ügyek igazgatója lévén, a mostan kevéssé ösmert család akkor nem tartozott az ösmeretlenek közé; és Borsvay Péter, mikor fegyveresen kelt a kuruczok védelmére, a jobbágyok fölkelésének mindenesetre nagyobb jelentőséget adott. Azonban a mozgalom részletei még ösmeretlenek.

Beregvármegyében, a mint ezt utóbb maga a király írta,^[1102] Halábory János^[1103] birtokos nemesember állott Székely (Dósa) György mellé s nemcsak részt vett a lázadásban, hanem meg is ölt nemesembereket s rabolt, égetett stb. A hűtelen urat azonban a megmaradt nemesek végre is megölték («tandem per reliquos nobiles interemtpus», mire azután Ulászló király, ki húsz esztendővel azelőtt, 1494 november 13-án Halábory Mátyás deákot és feleségét, Halábory Erzsébetet (Kelemen leányát) hűségök miatt új adományképen erősítette meg Henczhalábor birtokában:^[1104] most János deáknak (talán az ő fiúknak) összes birtokait Kerepeczi Péter és Gergely (Illés fiai) számára adományozta, tekintve azokat az érdemeket, miket rokonuk Werbőczy István itélőmester a király és az ország iránt szerzett. Halábory özvegye, Ilona asszony, hiában tiltakozott a beiktatás ellen. Maga Harábor, vagy Halábor, a honnan a család származott, Beregben Vári mellett, a Tisza jobb partján fekszik; s valószínű is, hogy a fölkelés Beregnek inkább csak tiszaháti és kászonyi járásait, a síkságot érintette.

Ellenben a szomszédos Ugocsavármegyét a forradalom egészen hatalmába kerítette.^[1105] Itt olyan ősi nemesek álltak a mozgalom élén, mint a Vethésyek, Gyakfalvyak és talán a Sásvári Weresek. Eszerint a Tisza jobb partján (a tiszáninneni járásban) Sásvár, a Tisza bal partján pedig (a tiszántúli járásban) a Batár-patak mellett Batár és Gyakfalva (Diákfalva, a mai Nevetlenfalu) volt a fölkelés középpontja. Ulászló király a Vethésyeket és a Gyakfalvyakat nemcsak vádolta, hanem mint hűtleneket, jószágaik elkobzásával büntette Vethésy Gergelyt, Albertet és Miklóst, valamint Gyakfalvy Istvánt, Lászlót, Balázst, Jánost és Mihályt azért, mert Székely (Dósa) György parasztlázadásában résztvettek, a kereszt jelében mindenféle gazságot, emberölést, rablást és gyújtogatást követtek el, sőt sokáig ostromolták Nyaláb várát is,^[1106] hova a parasztcsapatokat – Sásváry Jánosnak későbbi vádja szerint – a Sásváryaknak egy osztályos atyafia, Sásvári Weres Gergely vezette.^[1107] Rajtuk kivűl más ugocsavármegyei nemesek is elvesztették összes jószágaikat, mivel a keresztesháborúban sok gonoszságot követtek el.^[1108] Ilyenek voltak: Almásy Czézár, kétségkivűl a csepefalvi Almásyak közűl; almási Szél János (a mai Fertősalmás egyik földesura); csatóházi Csathó András (a kinek családja a ma Tivadar község közelében már puszta Csatóházán, Szirmán és Hetényben volt birtokos); péterfalvi Szökő (Zewkew) Sebestyén (emennek Farkasfalván és Péterfalván tőszomszédja); Bekényi Fábián (a kinek szintén ezen a tájékon, Péterfalván és Bekényen volt földje s a ki 1514-ben vagy kevéssel azután meg is halt); bekényi Beke Pál (péterfalvi és oroszi földesúr) s végre bekényi Bán György (a ki szintén azon a vidéken, Tiszaújlak közelében folt földesúr).

Természetes, hogy valamennyinek volt tisztsége a fölkelők seregében, mely nagyra lehetett pl. a Vethésyekkel, kik a Kaplony-nemzetségből származtak és egy tőből eredtek a Károlyiakkal.^[1109] Valóban, nemcsak ugocsai jószágukat, Batárt, hanem a szatmármegyeiket is (Vidát, Kaplyont, Bobaldot, Vezendet, Mezőpetrit, Vetést, Gyülvészt, Bodvajt, Kozárt és Gelyénest) elvesztették^[1110] amiatt, hogy Dósa Györgyhöz csatlakoztak. De azzal, hogy ennyit koczkáztattak, megczáfolták mindazokat, a kik ebben a mozgalomban csak a jogtalanok és vagyontalanok harczát látják a kiváltságosak és a gazdagok ellen. A fölkelésben nagyobb szerepe lehetett Gyakfalvy Istvánnak is, a ki mint pap és nemes állott melléjök. A vezér azonban a rejtelmes «Körmös hadnagy», közhit szerint Sásvári Weres Gergely volt.

«Alispán és szolgabíró urak, – szólt Sásváry János Ugocsavármegyének 1515 januárius 23-án Sásváron tartott gyűlésén,^[1111] – azt mondom, hogy nemes Sásvári Weres György a közelebb múlt időkben önként és szabad akaratból vett részt a parasztok zavargásaiban és azoknak hadvezérségét Körmös hadnagy^[1112] néven ő vitte és őt tolvajnak, rablónak és gyujtogatónak vallom.» Weres György azt válaszolta: «Alispán úr és egész nemes vármegye! Jól hallom, nemes Sásváry János mit mond ellenem és velem szemben és mit beszél becsületem és emberségem rovására. Igazságát nem ösmerem el, de ilyen színben és ilyen becstelenség hírében élni nem kívánok, hanem tisztázni akarom magamat.» Sásváry János azonban kijelentette, hogy a mit mondott, fenntartja és bizonyítani fogja tanúvallomásokkal és egyéb bizonyítékokkal.

Az első és legsúlyosabb vád szerint Nyaláb vár ostromára Körmös hadnagy, vagyis Weres György vezette a kereszteseket.

Nyaláb vára Királyháza szomszédságában a hegyeket elhagyó Tisza szorosának védelmére épült.^[1113] Erős védőtornya, tágas udvara volt, védőfallal és körűlötte száraz árokkal. A külső világtól billentyűhíd zárhatta el. Csigaszerű kanyarulattal keskeny ösvény vezetett a vár kapujához. Roham ellen a várat a hegy meredek lejtői biztosították s így a várat az ostromszerek akkori fejletlen korában csak nagy erővel lehetett volna elfoglalni, mikor a kődobálás, nyilazás, dárdavetés, leöntés még a védelem eszközeihez tartoztak, a mihez öntőrések és ormozott falak kellettek. Így képzelhetjük el ennek a középkori várnak szerkezetét.^[1114] Már valami száz esztendeje a Perényieké volt s hozzátartozott Királyháza, Verőcze, Szászfalu, Ardó (a mai Feketeardó), Kirva, Csarnatő, Komlós, Széphegy, Turcs, Batarcs, Tekeháza, Gyula, Terebes, Tarna, Szárazpataka, Akli, Ujfalu és a szőllősi rév.^[1115] A most romokban heverő vár tehát tekintélyes uradalom feje volt s a kereszteseknek már azért is el kellett foglalniok, hogy Perényi Gábort, a ki a közelfekvő Huszt várában készűlődött ellenök, elvágják Ugocsavármegyétől, melynek és a szomszédos Máramarosvármegyének főispánja volt.

Perényi Gábor II. Ulászlótól még 1511-ben zálogba vette Ulászló királytól a máramarosi sókamarát Huszt várával együtt s most éppen ott tartózkodott, de feleségével, Frangepani Katával együtt rendesen Nyalábon lakott, mely neki jutott, mikor testvérével, István főétekfogó mesterrel harmadéve (1512) az atyai örökségen megosztozott.^[1116] A főispán, a tudósok és az írók bőkezű pártfogója, már évek előtt nyalábi várnagyát, a tollforgató péterfalvi Nagy Albertet tette meg ugocsai alispánná, pedig csak a felesége volt nemes, ő maga nem. Az urak nagydohogva belenyugodtak a dologba, de egyszer, a mikor összeakaszkodtak főispánjukkal, kijelentették, hogy parasztot nem tűrnek meg maguk felett. Akkor a király 1513-ban Bellyényi Albert személynöki itélőmestert és Csebi Pogány Zsigmond kir. táblai bírót küldte ki az ügy megvizsgálására. A nemesek nevében első sorban éppen a most parasztvezérnek mondott Weres Gergely emelt panaszt, hogy nemcsak az alispán, hanem a jegyző is paraszt. Panaszát Sásvári Weres Benedek és György, Fancsikay Ferencz és Mátyás, Palágyi László és Werbőczy Ferencz szintén magukévá tették. Azonban Daróczy Márton ügyvéd szerint a főispán törvényesen járt el, mert Nagy Albert nem mondható parasztnak s a vármegye el is fogadta alispánnak; azóta pedig czímeres nemeslevelet vásárolt magának s a király megtette nemesnek. Az országtanács a leleszi konventet már új szigorú vizsgálatra utasította, mikor a parasztlázadás kitörése az ügyet megakasztotta.^[1117]

A mikor a parasztok Sásvár alá jöttek, állítólag önként és szabad akaratból csatlakozott hozzájok Hagyó Alberttel, Salánky Jakabbal, Csupros Mátéval, Zablyas Gergelylyel^[1118] és az egész sásvári lakossággal együtt. Innen a Tiszán keresztűl az egész tábor Tekeházára vonult át. Ott a parasztok kapitánya Werest halálra ijesztgette és háromszor is a vesztőhelyre küldte, hogy lefejeztesse, de a sásváriak kérelmére^[1119] és saját könyörgésére megkegyelmezett neki. Weres ijedtében azzal fogadkozott, hogy ha most meg nem ölik, Nyaláb várát három nap alatt az ő tanácsa szerint bevehetik; és ha megkímélik az életét, többet használhat nekik, mint akármelyik jobbágy.^[1120] Így tehát – mint utóbb maga védekezett – csak a halálos fenyegetéseknek engedve követte a tábort, mely Tekefalva felől éjnek idején érkezett Nyaláb vára alá.

Weresnek a főispánnal és az alispánnal való meghasonlása némiképen érthetővé teszi, hogy álnéven – közhit szerint – kész volt inkább a parasztok élére állni, csakhogy bosszút álljon rajtuk. Mindenesetre felfordult világ lett volna, hogy «a paraszt» védelmezze a nemeseket s a «nemes» vezesse ellenök a parasztokat; de ilyen zaklatott időkben sok mindenféle megtörténhetik. A vár védelmezői közűl Zubor Mátyás és Egri Mihály nemesek valóban azt beszéltek, hogy mihelyt a parasztok sokasága a vár alá érkezett, soraikból három lovas előugratott, hogy a várat körüljárja. Zubor azt mondta Egrinek, hogy – alakjáról ítélve – ezek közűl az egyik alighanem Sásvári Weres Gergely; de már akárki, ő bizony hozzálő. Ki is lőtte nyilát a három lovasra, mire ezek egymástól elváltak és más-más irányba futottak. Azt azonban egyikök sem mondta, hogy az a lovas csakugyan Weres. Azt is már csak a lázadás lecsöndesítése után hallották, hogy Weres a parasztok vezére s tolvaj, rabló, gyujtogató lett volna, a ki tanácsokkal látta el a parasztokat. Példáúl ő tanácsolta volna nekik, hogy minden szalmát, a mit csak találnak, vigyenek Nyaláb vára alá; az mindenesetre igaz, hogy a vár kapuja elé csakugyan sok szalmát hordtak s azt meggyujtották, minek következtében a vár külső kapuja is meggyulladt. Weres nem is tagadta, hogy kénytelen-kelletlen ott lévén a parasztok táborában, mikor éjjel megérkeztek, csakugyan tanácsolta nekik, hogy szalmát gyujtsanak a vár kapuja előtt; de ezt csupán azért tette, hogy a tűzzel jelt adjon a várban levő nemeseknek a maguk védelmére. Ezzel tehát nemcsak nem ártott, hanem még használt is nekik.^[1121] Tanácsolt azonban egyebet is; példáúl hogy ha be akarják venni Nyaláb várát, sok létrát vigyenek a falak meghágására.^[1122] Ő maga különben, bár némelyek maguk fölébe emelni és vezérré tenni akarták,^[1123] fogoly gyanánt volt köztük s úgy szökött el tőlük a máramarosi Huszt várába Perényi Gáborhoz.^[1124] Már ott találták őt Csamay Benedek és péterfalvi Zsupán Pál, a kik Nyaláb várából kiszöktek, hogy segítséget kérjenek a megszorult őrség számára. Mikor Zsupán megkérdezte tőle, miért nem jött közéjök hamarább, Weres megharagudott, nyersen felelt. A másik sem maradt adósa; egyik szó a másikat követte s mind gorombább és durvább módon vitatkoztak. Weres azzal végezte, hogy nem ártott a nemeseknek, ha egy ideig a parasztok közt volt, mert a mint odaérkeztek, azonnal meggyujtatta velök a kapu elé hordott szalmát, hogy figyelmeztesse őket a védelemre.^[1125] Egyébiránt a kihallgatott tanúk közűl egyik sem akart arról tudni, hogy Weres paraszthadnagy, rabló és gyujtogató lett volna.

Mindezeknek alapján Ugocsavármegye utóbb (1515 május 15-én) becsületsértő és igazságtalan rágalomnak nyilvánította Sásváry Jánosnak vádját, melynél fogva Werest Kermes hadnagynak, fosztogatónak, rablónak és gyujtogatónak nevezte, holott ezt semmivel sem tudta bizonyítani s őt ennek következtében száz forintban marasztalta el.^[1126] Felebbezése alapján a királyi kúria ezt a büntetést 300 forintra emelte föl.^[1127]

Máramarosvármegyének Ugocsa felé nyíló tiszai kapuját Huszt vára védelmezte, a középkorban Máramaros földjén az egyetlen királyi vár, a mely mellett még legfeljebb Rónaszéket lehetne királyi várnak tartani. A harmadikat, a Dolhay-család dolhai várát, az 1471 : XXIX. t.-cz. értelmében már lerontották. Így tehát Máramarosban a királyi várak nem adtak alapot állandó küzdelemre, településre, felszabadulásra; nem gyakoroltak nagy hatást a népesség fejlődésére; a nemesség nem volt odakötve kerületökhöz, de föltételes sem volt és nem járt teherrel.^[1128] Királyi uradalmak és kenézségek azonban itt is voltak és így itt sem hiányoztak a megnemesítésre való alkalmak. Az egykori oláh kenézek idő folytán nemesi jogon lettek urai annak a kenézségnek, a melyet valaha megűltek; de ezzel a magyar nemesi társadalomba kellett beilleszkedniök. S Dósa előtt száz esztendővel már oly magyar szelleműek, hogy példáúl az oláh származású Dolhay Szaniszló 1419-ben magyar köríratú pecsétet használt.^[1129] Az általában véve tősgyökeres magyar helynevek eléggé bizonyítják, hogy magyar volt maga a föld, ha népe oláhúl beszélt is; és hogy a nemes, akármilyen volt is az anyanyelve, mint a szent korona tagja, még a helységek, dülők és határrészek elnevezésében is a magyar állam eszméjének hódolt.^[1130] A pásztorkodó oláhból többnyire a kenézségeknek nemesi birtokká való átalakulása közben lett jobbágy, de a legnagyobb rész továbbra is szabadon őrízgette nyájait a havasokon.

Huszt vára.^[1131]

A máramarosi nemes és jobbágya közt ebben az időben még nem lehetett igen éles különbség, mert az egy-két százesztendős nemescsaládok a jobbágy vagy szabadon pásztorkodó családokkal néha szoros rokonságban álltak. Gazdasági helyzetök sem különbözött feltünő módon. Így történt, hogy a jobbágyság törekvéseivel az egész országban a máramarosi nemesek barátkoztak meg leghamarább és legteljesebben. Nagy számban fogtak tehát fegyvert, hogy a fölkelő jobbágyságot jogai kivívásában gyámolítsák.

«Megfeledkezve irántunk és a szent korona iránt tartozó hitökről és hűségökről, – írta utóbb maga a király,^[1132] – ezen Magyarország parasztjaival és népies állapotban levő embereivel, kik a mult napokban a lázadásnak és a vakmerőségnek szellemétől vezettetve, igaz és természetes uraiktól elpártoltak és kárhozatos és merész képzelődésökben sarkukra állván, királyi felségünk megvetése és elűzése, valamint az egész nemesség veszedelme és kiirtása végett ellenségesen fölkeltek és ebben az országban helyenként a keresztesek neve alatt bizonyos Székely (Dósa) György nevű latornak vezetése alatt csoportosan zászlókat emeltek, a nemeseknek nagy, borzasztó és kegyetlen károkat okoztak; mert házaikat lebontották, leégették, holmijokat fölprédálták és többeket személyökben különböző kínzásokkal és gyötrelmekkel illettek, némelyeket karókba vagyis verőkbe húztak^[1133] s több mint ellenségesen jártak el: egyes máramarosi nemesek mégis hozzájok csatlakoztak és lázadásukban, zavargásaikban, latorságaikban (nemesi méltóságukról lemondva) részeseik, kísérőik és társaik lettek, minek következtében – mint mondják – nyiltan a hűtlenség bűnébe estek.»

Azok a máramarosi nemesek, a kik utóbb vagyonuk elvesztésével fizették meg a fölkeléshez való csatlakozásukat, a következők: I. Petrovay János, a ki a Dolhayakkal egy törzsből származott és a kinek ősei 1411-ben Máramarosban Rozsállya, Szurdok, Sajó, Petrova, Leordina, Ratkava, Polyána és Batiza községeket kapták a királytól;^[1134] 2. Váncsfalvy György és 3. Váncsfalvy Dán, a kik 1508-ban hűséges szolgálataikért éppen II. Ulászló királytól kapták új adomány gyanánt, Tivadar, Lukács és Ferencz nevű testvéreikkel együtt, az egész Váncsfalva, Nánfalva és Disznópataka falvakat.^[1135] A Máramarosvármegyében ma is virágzó Váncsfalvi Jura-család ezt a Györgyöt tartja a maga ősének.^[1136] – 4. Budfalvy Simon, a kinek családja oklevelekben 1459 óta szerepel^[1137] és a kinek családi fészke Budfalva, Aknasugatagtól kissé délkeletre. – 5. Huszti (máskép Keselyőmezei) Benedek deák, 1484 óta Keselyőmező földesura,^[1138] a tanult emberek közé tartozott. – 6. Bárdfalvy János a Máramarosszigettől délkeletre levő Bárdfalváról, mely oklevelekben 1405 óta szerepel.^[1139]

7. Szarvaszói Bánk Tamás és 8. Szarvaszói Bánk illés egyik őse, Iván, 1385-ben már alispán volt.^[1140] És kérdés, nem hozható-e ezzel a családdal kapcsolatba az a «Melchior Bánkúr», vagyis talán Bánk Menyhért, a ki magát a keresztesek istenadta népe királyának s Magyarország királya, de nem a püspökök és nagyurak alattvalójának nevezte.^[1141] Ha csakugyan a Bánk-családból volt, őt kellene a máramarosiak vezérének tartanunk s föltehetjük, hogy ebben a küzdelemben el is esett, noha a Bánkok jószágát elkobzó királyi levélben nevével, mint néhaival, ebben az esetben is kellene találkoznunk. Így azonban Bánk úr (Banckwr) a Bánk-család valamely tagjával csak ötletszerűen azonosítható. De ha azonosítható is, nem lehetne őt Dósa Györgygyel szembenállónak, különállásra törekvőnek mondani, mert királynak őt csak magánlevélben nevezik, ellenben, idézett okíratában a király nyíltan mondja, hogy Bánk és társai Székely György vezérlete alatt keltek föl.

9. Szarvaszói Görhes ^[1142] János és 10. Szarvaszói Görhes Mihály családjának 1431 óta Polyánán, Szlatinán, Hótpatakán (Brében?) és Kopácsfalván, de kétségkivűl az előnevöket adó Szarvaszón is voltak birtokai. – 11. Ebeczky Péter Csomálfalváról származhatott, mert a családot később Csomádynak is nevezik. Egyébként ezt a családot Máramarosban más oklevelek nem említik.^[1143] – 12. Fejérfalvi Ficza (Fycha) András az 1405-től fogva ösmert Fejérfalváról (Máramarosszigettől délkeletre fekvő faluból) való. Máramarosban más Ficzák vagy Ficzék Batizfalváról, Endrédről, Gyulafalváról írták magukat s már 1459-ben voltak birtokaik Gyulafalván, Nyiresen, Doroszlófalván, Hernécsen, Deszefalván, Karácsonfalván, Sugatagon.^[1144] Egyébiránt Fejérfalva és Gyulafalva a Mára és a Kaszó összefolyásánál tőszomszédok, a mi a két család hajdani egységét legalább is valószínűvé teszi. – 13. Levordinay János a vármegye délnyugati részéből, Leordinából való nemes volt.^[1145] – 14. Konyhay Bogdán (Bogdany de Kohnya) egy 1458 óta ösmert családból az izamelléki Konyháról származott.^[1146] – 15. Dragomérfalvi Diák (Dyak) Tivadar vagy Tódor és 16. Dragomérfalvi Diák István rokonságban állhatott az ugocsavármegyei Diákfalvyakkal vagy Gyakfalvyakkal, a kik szintén résztvettek a fölkelésben.^[1147] Nekik Máramaros délnyugati sarkában, Dragomérfalván voltak birtokaik. – 17. Farkasrévy Lázár családja az Iza és Mára összefolyásánál levő Farkasrévéről való s oklevelesen már kilenczven esztendővel azelőtt említik.^[1148] – 18. Középapsai Gorzó Simon családja szintén a vármegye délnyugati sarkában, Jódon,^[1149] de ő maga Szigettől északra, Középapsán volt birokos. – 19. Középapsai Kosztha Simon utódai utóbb, úgy látszik, az ugocsavármegyei Tivadarfalvára származtak át és – ősük a vagyonnal együtt nemességét is elveszítvén – 1741-ben szereztek új czímeres nemeslevelet.^[1150] – 20. Alsóapsai Balázs Alsóapsán volt birtokos, de családja már 1407 óta perelt mind a három Apsáért rokonaival; a Hosszúkkal, Bírókkal és Udvarbírókkal. Ez a két utóbbi családnév azzal függhet össze, hogy Alsóapsa valaha Huszt királyi várhoz tartozott^[1151] s az Alsóapsaiak is valószínűleg mint várjobbágyok nyertek nemességet. – 21. Jódi ^[1152] Lázár és 22. Jódi Domokos Jódon és úgy látszik, más helységekben is birtokos volt. – 23. Gyulafalvi Ficza (keresztneve ösmeretlen) a 12. szám alatt említett Fejérfalvi Ficzákkal szoros rokonságban állhatott. – 24. Barczánfalvi János családját, melynek egyes tagjai szolgabírák és királyi emberek voltak, 1408 óta emlegették. Maga Barczánfalva Szigettől délkeletre esik. – 25. Barczánfalvi Petermann Péter a máramarosi Sajóról^[1153] Barczánfalvára is átszármazott s megnemesített német (talán budai) családnak tagja lehetett. A családnak Mojszében (a borsamelléki Mojszinban) is voltak részbirtokai. – 26. Jurkafalvi Tódor vagy Tivadar családja és birtokviszonyai ösmeretlenek. – 27. Alsóvizsói Pap ^[1154] István és 28. Alsóvizsói Pap Illés családja 1468 óta szerepelt^[1155] s nem következés, hogy rokonságban állott a bilkei, fejéregyházi, középsőapsai, rónai és talabori Papokkal, mert a görög keleti papok fiait rendszerint apjuk hivataláról és parochiájának helyéről nevezték el.

Werbőczy névaláírása.^[1156]

Ez a hosszadalmas és fárasztó névsor azonban távolról sem teljes. Csak azokról szól, a kiknek javait Werbőczy István még abban az esztendőben egészen a maga részére adományoztatta,^[1157] vagy a melyeken Csebi Pogány Zsigmonddal együtt osztozott meg.^[1158] A Csebi Pogányok – az Úrmezeyek magvaszakadtával – 1495-ben lettek máramarosi nagybirtokosok, Werbőczy pedig most lett ottan földesúr. «A jókat megjutalmazó, a gonoszokat megbüntető» király csak általában véve említi mindenkor állhatatosan tanúsított hűségöket, de kétségtelen, hogy ezt a máramarosi fölkelés elnyomásában Perényi Gáborral együtt – mostan már nem ösmert módon – különösebben is megmutatták. Perényinek is volt alkalma, hogy a hűtlen nemesek rovására gyarapítsa birtokait, mert az 1514 : XXXIV. törvényczikkely szerint «azt mondják, hogy Máramarosvármegyének majdnem minden nemese pártját fogta a parasztoknak és résztvett ezeknek minden gonosz és veszedelmes tettében». Ellenben a máramarosi öt koronaváros vagyonos polgárai nem csatlakoztak a fölkelőkhöz, miért is a király még abban az esztendőben fölmentette őket az összes vámok és harminczadok fizetése alól.^[1159]

XXII. SZATMÁRBAN ÉS SZABOLCSBAN.

A NEMESEK közűl sokan, a kik a parasztok kezébe estek – az 1514 : XXXIII. törvényczikkely saját szavai szerint – azért csatlakoztak hozzájuk s nekik azért vetették alá magukat, hogy őket meg ne öljék; azonban, mihelyt tehették, elhagyták őket és megszöktek tőlük. Azonban nemcsak a tiszáninneni, hanem a tiszántúli nemesek is példát adtak az önkéntes csatlakozásra.

Szatmármegyében, mely különben is tőszomszédja a teljes lángban álló Máramarosnak, Ugocsának és Beregnek, a gencsi és a tyukodi nemesek mindnyájan a keresztesekhez állottak.^[1160] Gencs Nagykárolytól délkeletre, Tyukod pedig az Ecsedi-láp partján, Nagykárolytól északkeletre van. «Tyukodi pajtásról» a kurucz nóta még kétszáz esztendő mulva is szólt, ma is szól néha-néha; Jókai Mór még a XIX. század első felében is hajthatatlan, kemény kuruczoknak, híres verekedőknek rajzolta őket. A fölkelésben résztvett gencsi és tyukodi nemesek neveit nem ösmerjük; de a XV. század második felében és ekkortájban Gencsen a Gencsyek, Sarolyániak, Endrédyek, Egryek és Mikolayak pörlekedtek egymással,^[1161] – Tyukodon pedig a Tyukodyak, Domahidyak, Ramocsaházyak, Zsadányiak, Szantusok, Eöryek, Kakasok, Pogányok, Lónyayak és Jármyak voltak a birtokosok.^[1162] Mind olyan nevek, a melyek – egy-két kivétellel – a történelemben azontúl is szerepelnek; pl. Gencsy Dávid, János és Mihály kevéssel ezután, 1517-ben, éppen mint királyi emberek^[1163] s ugyanakkor II. Lajos király egy házassági ügyben Tyukody Imrét is tanúskodásra szólítja fel.^[1164] Azonban a király a lázadó gencsiek és tyukodiak összes jószágait utóbb Báthory András szatmári főispánnak adta, a kinek családja 1515-ben Almást (Vetés szomszédságában), Börvelyt (Nagykárolytól északra), Cseke egy részét s Magyarkékest is (Nagybánya mellett) megszerezte; továbbá Ungai Hajós Tamás^[1165] Domahidát, Kölcsei Kende Péter Mándot, Szekerest és Cseke egy részét, Rozgonyi István pedig (Báthory András ipja) Panyolát kapta.^[1166] Ezek a tömeges adományozások kétségkivűl összefüggenek a kereszteshadjárat elnyomásában szerzett érdemekkel.

Szabolcsvármegyébe a fölkelés, úgy látszik, Szatmár vármegyéből terjedt át. Nevezetesen Kispericsei Nagy György,^[1167] a ki a hol Szabolcshoz, hol Szatmárhoz számított Kispericsén volt birtokos nemes, «az ezen ország összes nemessége ellen dühöngő és zavargó keresztes parasztok fölkelésének idejében – II. Lajos király szerint^[1168] – a keresztes parasztokkal együtt résztvett azoknak minden gonosz cselekedetében, tudniillik rablásaiban, gyilkosságaiban s más lakosok ingóságainak és javainak elprédálásában», a mint erről halála után különösen Kiskállai Vitéz János maga vádolta a király előtt. A vádló azonban még hat esztendő mulva is attól tartott, hogy a vármegyén a nemesek nem merik megvallani az igazságot, úgy, hogy a királynak őket erre a kötelességökre külön kellett figyelmeztetnie, sőt 16 nehéz márka büntetésével is megfenyegetnie, ha megjelenni és vallani vonakodnának. A vizsgálatnak azt kellett kiderítenie, Nagy György csakugyan csatlakozott-e a keresztes parasztokhoz, résztvett-e gonosztetteikben? s mindezekről bizonyosan mi igazat tudnak vallani, mondani és jelenteni?

Ökörhajcsár.^[1169]

Werbőczy István királyi személynök maga helyett Bagói Miske Miklós mestert, a királyi kisebb kanczellária jegyzőjét küldte le a vizsgálat vezetésére, a ki a tanúkat a király és a szent korona iránt tartozó hűségökre eskette meg, hogy az igazat vallják.

Először is Nyirbátorban 1520. januárius 11-én Báthory András mester jobbágyát, Gorbai Mihályt hallgatta ki, a ki azt vallotta, hogy mikor a keresztes parasztok Bátor (Nyirbátor) mezővároshoz jöttek, az ottan lakó Nagy György sok más emberrel együtt féltében az ottani minoriták kolostorába menekültek; a keresztesek azonban utánuk nyomultak és Nagy Györgyöt többedmagával elfogták. Később bizonyos föltételek mellett mégis szabadon bocsátották, mire ő hozzájuk csatlakozott és azontúl mint társuk vett részt minden cselekedetökben. Akkor a tanúnak magának is ellopták egy lovát, a melyet utóbb Nagy Györgynél talált meg; de azt nem tudta megmondani, Nagy György lopta-, vagy vette-e azt a lovat. Azt azonban tudja, hogy a vádlott azokban az időkben Kocsy Mihály lovát ellopta.

Máté Pál nyirbátori jobbágy úgy beszélte el a dolgot, hogy mikor a keresztes parasztok a barátok klastromában Nagy Györgyöt elfogták, bizonyos Máté pap, a keresztesek kapitánya, elővette Nagy Györgyöt és faggatta, hogy nemes családból származik-e; ő pedig azt felelte és vallotta, hogy valóban nemesember. Ennek hallatára Máté Pál, a tanú, odaszólt a kapitánynak, hogy nem igaz, nem nemesember, hanem földesuruk, Báthory András, egy jobbágytelket adott Nagy Györgynek s azon él. Mikor a kapitány ezt hallotta, kijelentette, hogy akkor hát György nem nemes és a fogságból ezekkel a szavakkal bocsátotta szabadon: «Engedd el ezt a bestyét!» De alig oldották föl, a kapitány megint szóba állt vele s megkérdezte tőle, nem akar-e kurucz lenni? György kijelentette, hogy igenis szeretne kurucz lenni, mire azonnal fölcsapott a kuruczok közé. – Valamelyik nap azután Nagy György elment a tanúhoz, Máté Pálhoz, a ki akkor nyirbátori bíró volt s azt mondotta, hogy a keresztesek élelmezése végett le kell vágni egy ökröt. Ennek hallatára a bíró megigérte, hogy Szennyesy György nemesnek egy ökrét levágatja. Nagy György Szennyesy gulyájából egy jobb ökröt azonnal kinézett, szarvánál fogva a mészárszékre vezette és levágta. Mikor azután a keresztesek Bátorból tovább mentek a szomszédos és a távolabbeső falvakba, Máté pap kapitánynyal és a parasztokkal együtt Nagy György is eltávozott s Máté pappal együtt azontúl résztvett minden gonosztettben; így pl. mindig ott volt a nemesek házainak és a templomoknak fölverésénél, lerombolásánál. Mikor azonban látta, hogy a parasztok dolga rosszra fordúl és végefelé közeledik, azonnal visszatért Nyirbátorba, a maga házához és sok mindenféle ingóságát, nevezetesen lovait is elvitte magával. Azt azonban a tanú nem tudta, hogy ezeket a dolgokat rabolta, vagy a maga pénzén vette-e?

Egy másik bátori jobbágy, Gorhy Mihály, ehhez csak annyit tett, hogy mindjárt a parasztlázadás végeztével ő egy lovat vett Nagy Györgytől, a ki azonban azt nemsokára visszalopta tőle. Mészáros Balázs, Balog Pál, Kőmíves (Kewmÿwes) Balázs és Vas Mihály nyirbátori jobbágyok szintén úgy tudták, hogy Nagy György keresztes volt s egy ideig Máté pap kapitánynyal járt, kelt; de egyebet nem tudtak róla.

1520 januárius 12-én a Nagykállótól délnyugatra levő Geszteregen (a mai Geszteréden) folyt tovább a tanúkihallgatás. Itt Parlagi Antalnak egy Benedek nevű jobbágya^[1170] azt vallotta, hogy mikor a keresztesek Geszteregre jöttek, ő éppen egy officinában vagyis fabrikában volt, melyet a nép új műhelynek (wÿ miye) hítt s ott hallotta, hogy Simon paptól elvittek egy prémes kalpagot és hogy Nagy is velök volt.^[1171] Parlaginak egy másik jobbágya, Dormán Barnabás szerint, az egyik kurucz akkor beszédet intézett a néphez. «Emberek, – szólt, – közűletek valaki a maga házába vitte el Simon papnak minden holmiját és jószágát; de kutassuk ki, még kicsikart esküvel is, hol vannak azok a dolgok.» Erre eskü alatt mindjárt ki is hallgattak több embert s az egyik azután – a kinek a nevét azonban a tanú egyáltalán nem ösmerte – elő is adta a prémes kalpagot és a dalmatikát (diamantica). Ez, Geszteregi Elek Benedek szerint, úgy történt, hogy mikor a kurucz parasztok azt mondották: «kutassuk ki egymásközt még eskü alatt is, hol van a Simon pap holmija», több társával együtt ő maga is mindjárt keresni kezdte azokat a dolgokat. Keresés közben hallotta azután, hogy néhány ember azt mondta: «Ime, Nagy György megesküdött arra, hogy Simon pap holmijából semmi sincs nála, mégis ő vitte el Simon pap dalmatikáját». Mások szintén rámutattak egy György nevű emberre, mondván, hogy már nyilvánosan letette az esküt. Maga a tanú sem azelőtt, sem azután nem ösmerte ezt a Györgyöt. Nesthe Pál azonban, Parlagi harmadik jobbágya, szintén azt vallotta, hogy ez bizony igaz, mert Simon pap ingóságait más parasztokkal, mint társaival együtt, Nagy György rabolta el, mégis megesküdött, hogy azokból semmi sincsen nála; holott az eskü letétele után az ő ládájából előkerült Simon papnak némely tulajdona, t. i. egy kalpag és egy selyemdarab. Parlaginak egy negyedik jobbágya, Mátyás, szintén ezt állította. Geszteregi Kis Péter, Kismarjay Lukács jobbágya, látta is azt a selymet valakinél, de nem tudta, ki volt az az ember.

Ugyancsak 1520 januárius 12-én Miske Miklós, odább délen Bököny és Hadház közt, Bolt faluban folytatta a kihallgatást. Itt nemes Bolthy János jobbágya, Bodor Pál beszélte, hogy mikor a keresztes parasztok Boltra jöttek, Simon pap azt mondta Máté kapitánynak és más parasztoknak, hogy «Máté uram, valami emberek házamból minden holmimat elvitték; kérem tehát kegyelmedet adassa vissza». Erre Máté pap haragra gyúladva felelte: «Vágd agyon azt a bestyét!» Erre mindjárt egy páncélos és vászongatyás^[1172] Nagy nevű ember kivont karddal rohant Simon papra s rákiáltott, hogy ha ezt csak még egyszer meri mondani, mindjárt levágja. Ő különben ezt az embert nem ösmerte.

1520 januárius 13-án Miske faluban (a mely ma Bököny pusztája) Vég Mihály még emlékezett rá, hogy látott ő egy Nagy nevű embert, a ki páncélt viselt és a ki más parasztokkal együtt résztvett Miskén egy nemesi háznak lerombolásában; hanem azt sohasem tudta meg, ki volt ez az ember. Többet mondhatott Perkedy Péter özvegye jobbágyának, Vonza Istvánnak özvegye, Orsolya asszony. Mikor – úgymond – a keresztes parasztok odajöttek Miskére, átment hozzá egy úri barátnéja s ezt mondotta neki: «Kérlek, jöjj velem a plébános háza felé; mert azt mondják, hogy néhány ember azt a házat fölverte s onnan a plébános holmiját elvitte. Nézzük meg, igaz-e?» Orsolya asszony azt felelte: «Én bizony éppenséggel nem megyek oda, mert félek, hogy valamiképen még rajtunk is könnyítenek». Mindamellett barátnéja kedvéért mégis csak elment a plébánia felé. A mint odaértek, látták, hogy a ház ajtaja be van törve s éppen egy pánczélos ember lépett ki a házból, hóna alatt selyemszövettel. Orsolya asszony mindjárt megszólította:

«Jó uram, minek viszed el ezt a selymet? Hiszen tudod, hogy nektek nem illik selyemben járni!»

«Te sem tudod, kinek lesz ez a selyem!» – felelt az ember; s ezzel ismét az egyházra rontott, annak az ajtaját betörte s bement a templomba. A mikor ezt Orsolya asszony látta, megkérdezte valakitől, hogy ki ez a hatalmaskodó, gonosz ember? Az pedig Nagy Györgynek mondta. Ugyancsak ő volt, a ki más parasztokat a Miskén levő nemesi háznak – talán özvegy Perkedy Péterné vagy Székely Ferencz, esetleg Hodosy Pál házának – lerombolására és széthányására buzdított, sőt erővel is kényszerített. Hiszen az egyik embert, a ki nem sietett a ház lerombolására, egy fejszével úgy főbe vágott, hogy mindjárt lerogyott.

Szűcs Mihálynak, Székely Ferencz miskei jobbágyának felesége, Anna asszony, éppen a templom czíntermén ment keresztűl, mikor a falut elárasztó keresztesek közűl egy nagy emberrel találkozott, a ki azt kérdezte tőle:

«Asszonyom, van-e valami ebben a templomban?»

«Hidd el, – felelt az asszony, – nincs abban semmi.»

Az ember azonban ezt semmiképen sem akarta elhinni s mindjárt hasogatni kezdte a sekrestye ajtaját; s mikor betörte, belépett rajta. Mikor azután kijött, azt mondta az asszonynak:

«Igazgat mondtál, mert semmit sem találtam.»

Ezt mondván, másokkal együtt mindjárt a plébános házára rontott, és onnan sok mindenféle holmival megrakodva jött ki. Mikor más emberek látták, mi minden van nála, közűlük valaki megszólította ezt a György nevű embert, adjon neki is valamit a plébános holmijából. Ezt látva, a tanúskodó asszony is kért magának; s erre a kérésre az ember a rablott portékából csakugyan odaadott neki egy lenvászon-lepedőt és egy lenvászoninget, a melyet az asszony azután visszavitt a plébánosnak.

Magyar nemes a XVI. század elején.^[1173]

Hatházy Balázsnak, Hodosy Pál miskei jobbágyának özvegye Erzsébet asszony^[1174] elmondta, hogy mikor a kuruczok bejöttek Miskére, Nagy György, a ki valami pánczélt viselt, kivont karddal rohant reá; ő azonban István jóvoltából megszabadúlt György támadása elől. Nagy György azután társaival együtt a falu templomára tört, azt összerontotta; azonfelül más kuruczparasztokat a faluban levő nemesi háznak széthányására ösztönzött s azt szét is hányatta.

Simon pap maga, lelkiismeretének tisztaságára hivatkozva, világosabban beszélte el a történteket. Ő ezeknek a zavargásoknak idejében miskei plébános volt; azonban bizonyos dolgainak eligazítására átment Gesztereg faluba, a mely szintén plébániájához tartozott. Miközben ügyeit végezte, egy ember jött hozzá s így szólította meg:

«Plébános úr, valami kuruczok felverték a házát s onnan majdnem minden holmiját elhurczolták.»

Erre ő az emberrel együtt hazafelé indult. Mikor a kuruczokhoz érkezett, Máté paphoz ezeket a szavakat intézte:

«Kérlek, uram, adasd vissza a házamból elvitt dolgokat.»

«Öld meg ezt a bestyét!» felelt Máté pap.

Erre Nagy György – nem tudja, Máté pap parancsára-e, – meg akarta őt ölni. Ennek láttára Simon pap a maga lelki üdvösségére gondolva, azt mondotta társának:

«Inkább vesszen oda minden vagyonom, mint hogy itt meghaljak miatta. Menjünk haza!» És hazamentek.

A kuruczok azonban a dolgot nem hagyták annyiban. A mikor átmentek a másik faluba,^[1175] néhányan ki akarták kutatni, hogy hová lettek azok a holmik s több embert eskü alatt hallgattak ki, látták-e, vagy tudnak-e róla. Egyebek közt hasonló módon, eskü alatt kérdezték meg a holmik ügyében Nagy Györgyöt is, a ki azonban azt vallotta, hogy semmi köze a dologhoz. Letett esküje után mégis előkerült tőle egy tárgy,^[1176] melyet azután a papnak vissza is adtak.

Dósa György szobra.^[1177]

Vizsgálatot tartottak (1520 januárius 14-én) Kiskálló faluban is (Nagykálló északkeleti szomszédságában), a hol az egyik tanú^[1178] jól emlékezett, hogy Nagy György ott volt a keresztesek közt és hogy mikor Miske faluba nyomúltak, ott egy nemesi háznak lerombolására a parasztokat erővel is hajtotta s minden egyéb dolgukban része volt.

A kislétai kiszálláskor^[1179] 1520 januárius 15-én nemes Bogáthy Miklós jobbágya, Varjas Mihály, azt vallotta, hogy egyik barátja a zavargások idejében így szólott hozzá: «Kedves testvérem, Varjas Mihály, a keresztesekkel kell tartanunk, hozzájok kell mennünk.» «Hát ha oda kell menni, – felelt Varjas, – akkor menjünk bátran!» «Máskép nem lehet tenni ebben a dologban. – vélte barátja. – Mindenképen hozzájok kell csatlakozni.» El is ment tehát barátjával a kuruczokhoz. A mikor megérkeztek, látta, hogy Nagy György Máté pappal együtt mindig részes volt minden gonosz cselekedetben. Mikor pedig Miske faluba mentek, bizonyos dolgainak elintézése közben bement a templomba. Bejött oda Máté pap is Nagy Györgygyel együtt. Máté pap megkérdezte, megtalálták-e a sekrestye kulcsát, vagy sem. Valaki azt felelte, hogy még nem találták meg. Mire Máté pap mindjárt odaszólt Nagy Györgynek: «Fogjad!» Erre György kezébe ragadott egy templomi széket, melyre a pap mutatott, magasra emelte s addig döngette vele a sekrestye ajtaját, míg az bedőlt, mire mindjárt beléptek a sekrestyébe. Ott azután keresgélni kezdtek, mit találhatnának. Találtak-e valamit, Varjas nem állíthatta. – Ezek végeztével Bot faluba mentek át. Mikor egy ideig már ott voltak, lármát hallottak. Mindjárt azt mondta néhány pajtásának: «Menjünk, nézzük meg, mit csinálnak ottan.» És ezt mondván, odasiettek, a honnan a lárma hallatszott. Mikor odaérkeztek, látták, hogy Máté pap egyik társával, valami tanítóval együtt a miskei plébánost a földre teperte, Nagy Györgyöt pedig, a ki egy karót tartott a kezében, többször biztatta, hogy azt a gyalázatosat karóba húzza; Nagy György a karóval szurkálgatta is a pap hátulsó részét, úgy hogy egynéhány csepp vére is kifolyt. Nagy Györgynek különben is része volt a parasztoknak minden cselekedetében.

Bogáthynak egy másik jobbágya, Váry Mihály, óvatosan csak annyit mondott, hogy Nagy György a zavargások idejében a kuruczok közt tartózkodott és Máté pap szolgája volt. Bogáthynak harmadik jobbágya, Sutor (Varga?) János szerint, mikor ő a parasztok fölkelésekor Bátorban (Nyírbátorban) volt, egy napon elkésve hallotta néhány embertől, hogy a kurucz parasztok ebbe a mezővárosba érkeztek. Ennek hallatára sokan attól tartván, hogy a kuruczok gonosz cselekedetekre vetemednek, hamarosan az ottani kolostorba menekűltek s néhányad magával a tanú is odament. Eközben a kuruczparasztok szintén bevonúltak Bátor mezővárosba és annak kolostorába. Velök vonult be Nagy György, a ki egy Kállay Péter^[1180] nevű nemes lánczait fogta kezében, de most azzal adta át a tanúnak, hogy «Varga, tartsd ezt a nemest!» S olyan idők jártak, hogy engedelmeskedni kellett. Más nemesek is voltak fogságban, «Derék János mester, – szólt Kállay – tudod, hogy sok ideig dolgoztál nekem és a családomnak; ha észreveszed, hogy a kuruczok engem halálra szántak, jegyezd meg, hogy van egy kis ládám a szerzetes kántor czellájában s van abban néhány holmim; példáúl egy ezüstre festett kép; vannak benne aranyforintok is és kétszáz forint értékű egyéb dolgok.»

Mikor a nemes ezt suttogva mondta a vargának, Nagy György jól odavigyázott; de a varga azután hazament. Nemsokára néhány kurucz rontott reá, elfogták és fogva vitték a kapitányhoz. Nagy György ekkor ezt mondta: «Ez az az ember, aki a fogoly nemessel az imént beszélgetett». Erre a kapitány és más kuruczok mindjárt karóba-húzással fenyegették, annyira, hogy ő félelmében kénytelen volt elmondani mindazt, a mit a nemestől hallott. Erre a kapitány Nagy Györgyöt a vargával együtt azonnal a kolostorba küldte, hogy a szerzetes kántor czellájában a ládácskát megkeressék és hozzávigyék. Mikor azután megérkeztek a kántor czellájába, Nagy György észrevette, hogy a láda a kántor ágya alatt van. Mivel ő magas termetű volt, hajolni nem tudott könnyen, tehát a vargának parancsolta meg, hogy bújjon az ágy alá s húzza ki a ládát; a mi meg is történt. György egy baltával azonnal fölhasította a láda födelét s a varga is látta, hogy a ládában többféle dolog van; pl. egy aranyozott kupa, egy aranyos fejkötő, egy pártaövnek (partahaew) nevezett cingulum s néhány egyéb tárgy, a mit a varga hamarjában nem vehetett szemügyre. Ezeket visszarakva, a kis ládát a varga, a bennelevőkkel együtt, Nagy György parancsára elvitte a kapitányhoz.^[1181]

Ezekből, a nép lelkének és gondolkodásának megösmerésére nézve tanulságos vallomásokból kitűnik, hogy a szabolcsi Máté pap és Nagy György a vármegye délkeleti részében a lázadást elterjesztették ugyan s erőszakoskodtak is, de vért nem ontottak, sőt pl. Simon pap esetében igazságot is szolgáltattak; mi annak a jele, hogy az ellen nem állók kifosztását nem tűrték s maguk közt némi fegyelmet tartottak.

XXIII. BIHARBAN.

A SZENTLŐRINCZI táborban június 16-án már tudták, hogy «ennek a tűznek veszedelme Bihar-, Békés-, Zaránd-, Arad-, Csanád- és Temesvármegyék nemességét elemésztette».^[1182] Az első és az utolsó helyen említett vármegyéket kivéve, a többiről már volt szó; most tehát különösebben Szatmár és Szabolcs déli hatalmas szomszédja, Bihar következik sorban.

Bihar az ország legnagyobb vármegyéje volt, mert a mai Hajdúvármegye is majdnem teljesen oda tartozott. Hegyvidéke politikai és társadalmi tekintetben nem igen jött számításba, mert ott a pásztorkodó oláhok elszórt, apró falvaikban a nagyvilágról keveset tudva éldegéltek. A latifundiumok azonban a hegyvidéket is odacsatolták az alföld érdekeihez. A nagyváradi püspökség uradalma egymaga hat városra és 50-60 helységre terjedt ki; s a káptalannak, a Csákyaknak, a Szapolyayaknak szintén hatalmas birtokaik voltak ebben a vármegyében, «Biharország»-ban.^[1183] A közepes nagyságú nemesi jószágok száma sem csekély. Maguknak a Telegdyeknek 25-30, a Zólyomiaknak 30-35, a Pázmánoknak, Toldyaknak, Tordayaknak, Kismarjayaknak, Bacsóknak, Bessenyeyeknek, Izsákyaknak, Bajoniaknak egyenkint 10-10 falujok volt s a szentjobbi apátság és a váradhegyfoki prémontrei prépostság is körűlbelűl hasonló területen gazdálkodott. «Biharország» földjén együttvéve hetvenkét birtokos család osztozott. A kisebb szabad birtokok jóformán szóba sem jöhettek.

A nagyváradi püspökség fényes palotája, melyet Thurzó Zsigmond püspök renaissance-stílusban csak 5-6 esztendővel azelőtt fejezett be, a kuruczháború kitörésekor tulajdonképen üresen állt; s a püspökök a vármegye örökös főispánjai lévén, Thurzó püspök halála után egy ideig a vármegyének sem volt főispánja. A püspökség uradalmát s magát Biharvármegyét ideiglenesen, de már több mint egy esztendeje, Martonosi Pöstyéni Gergely kormányozta. Tiszttartónak, sáfárnak ide Csongrádvármegyéből jött, melyet az 1505. évi rákosi országgyűlésen képviselt is; és tehetségeinek olyan szép jeleit adta, hogy utóbb, János király idejében, az ország bírája lett. De János király ezzel voltaképen azt a hűséget és odaadást jutalmazta, a melyet most, mint még csupán erdélyi vajda, a kuruczok leverésének nehéz munkájában ösmert meg benne.

Nagyvárad környéke egy 1528. évi térképen.

Mikor Biharban a keresztesháborút kihirdették, Nagyváradnak sem püspöke, sem káptalani prépostja nem volt, a ki a püspököt helyettesítette volna; legalább az addigi prépostnak, Kálmáncsehy Lászlónak, 1513 után nincs okleveles nyoma,^[1184] az eddigi vikárius pedig, a tudós dr. Henckel János, Thurzó püspök halála után azonnal Lőcsére ment plébánosnak.^[1185] Így a pápa bulláját Váradon Miklós főesperes és czímzetes püspök, vagy valamelyik más kanonok, pl. Antal pap, Dengelegi István, vagy Gerlai Ábránffy János hirdethette ki.^[1186] A váradi egyházmegyének egy régibb történetírója^[1187] mindenesetre téved, midőn azt állítja, hogy Bakócz bíbornoknak a bulla kihirdetésére adott parancsát Perényi Ferencz a maga egyházmegyéjében «nagy gyorsasággal és nem kisebb sikerrel teljesítette, mert – Istvánfi bizonysága szerint – rövid idő alatt rendkivűli sokaság özönlött Várad alá fegyvert fogni». «Petényi – folytatja – a zendülés idején, egy időre nyugtatván főpásztori botját, azon volt, hogy a fenyegető veszedelem elhárítására uradalmaiból saját zászlaja alá nagyszámú katonaságot gyüjtsön s a Nagyvárad alá gyűlt parasztokat elszéleszsze és szétszórja. A csőcseléknépet megtámadván, bátor kézzel és lélekkel küzdött.» Perényi azonban csak a forradalom leveretése után foglalta el főpapi és főispáni székét; Szerémi György történetíró, a ki utóbb maga is váradi kanonok lett és a későbben író Istvánfinál jobban ismertette a dolgot,^[1188] nem is tud a fiatal püspöknek erről a haditettéről; hanem azt állítja,^[1189] hogy Biharban először Pöstyéni Gergely sáfár mérkőzött meg a keresztesekkel. Így cserélték föl Perényi nevét jószágigazgatójának, Pöstyéninek a nevével.

A bulla visszavonása után Várad környékén tanácstalanúl álló népet hidegen nem hagyhatta, hogy május második felében Dósa György már átvonult a szomszédos Békésvármegyén s a hónap végén Békés és Gyula alatt állott, melyeknek határát csak a Feketekörös választotta el Bihartól. Sarkad, Kölesér és Szalonta kemény fiai közűl bizonyára sokan követték a vezért, de a nagyobb rész a megyében gyülekező kereszteshadhoz csatlakozott. Ennek a délbihari csoportnak kapitánya, «bizonyos népség praefectusa» Mihály köleséri pap volt,^[1190] a ki – mint maga a király mondta^[1191] – «a király és a szent korona iránt való hűségéről megfeledkezve, Székely (Dósa) Györgyhöz állt, a király és az ország nyilvánságos ellenségéhez, ki magát a keresztesek kapitányának nevezi; és ezen György nevében sok és istentelen rosszat, öldöklést, rablást és más gonoszságokat követett el». Kölesér abban az időben mezőváros volt, vámhely a hasonlónevű folyó mellett és a váradi püspök birtoka. Várdombja jelölhette az ősi bihari várispánság szívét s javadalmazás tekintetében papja az egyházmegyében a hatodik helyen állt. Vásárait sok nép látogatta s nem kongott üresen iskolája sem, a melyben talán még mostan is az öreg Zsoldos János tanított. A Zsoldosok, Nagyok, Telkiek, Csehek, Hangosak, Andocsok, Kesziek^[1192] ebben a háborúban sem maradhattak el papjuk mellől; de alkalmasint mindjárt eleintén szemben találták magukat a szomszéd falu, Szalonta földesuraival, a Toldyakkal. Aligha föl nem égették ottani kúriájokat és okirataikat, mert egy esztendő mulva Szalonta új adományképpen került birtokukba.^[1193]

A bihari kuruczok másik gyülekezőhelye Kölesértől és Szalontától északra s Nagyváradtól nyugatra a Sebeskörös mellett fekvő Keresszeg volt, 1396 óta a Csákyak uradalmának feje. Romjaiban ma is álló régi várának köveire 1290-ben már egy királynak, IV. Lászlónak a vére frecscsent; s Kopasz nádor lázadó hadai itt szálltak szembe Károly király hadaival. Ez a tulajdonképen a Sebeskőrös jobb partján, keresszegapáti és a berekböszörményi erdő közt feküdt s a nép maig is Katalinvárnak nevezi.^[1194] Már száz esztendővel azelőtt igen réginek (arx antiquissima) mondták,^[1195] tehát Dósa forradalma után másfélszázaddal még jogosabban nevezhették «a Csáky urak régi elavult várá»-nak.^[1196] Hatszögletű donjonát 1801 óta magtárnak használják, de a vár udvarát, a melynek hosszát 120, szélességét 80 méterre becsülik, már nem a kőfalak, hanem csak a majdnem 20 méter széles sánczok jelölik.^[1197] A mezőváros papja a Szent Katalin-utczában lakott s ott a templom és a domokosrendiek kolostora közelében állhatott az iskola is, melyben nyugodalmas időkben Miklós deák tanított. A deák azonban most a keresszegi bíróval együtt csapatot szervezett, melyből nem hiányozhattak a Szent Katalin-utczaiak: Sós, Varga, Hőgyes, Désy, Szabó, Csata, Tegzes, Deák és Kis uramék, vagy a macskás-utczai Csengeri-, Szántó-, Veres-, Vámos-család egyik-másik tagja.^[1198] A deák és a bíró – a király szavai szerint^[1199] – «hitéről és hűségéről megfeledkezve, bizonyos Székely Györgyhöz, ezen országnak és minmagunknak nyilvánságos ellenségéhez, a mint magát nevezi: a keresztesek kapitányához csatlakozott és ezen György nevében sok és istentelen gonoszságot, öldöklést, rablást és másféle bajt követ el».

Első tettök kétségtelenűl a Csákyak keresszegi várának megtámadása volt. Keresszegnek tulajdonképpen csak a várat nevezték; magát a mezővárost – az egyház védőszentjéről – Szentkatalinnak hítták. A város bizonyára a Csákyak pártfogásának köszönte emelkedését, de az a körülmény, hogy éppen maga a bíró állt a fölkelés élére, nem mutat valami nagy hálára. Az uradalomhoz tartozó cséfai, pankotai, tamási, vásári, besenyői, berek- és nagyböszörményi, tölgykereki, darvasi, károlyi, ivándi, apáti, bélsoki stb. jobbágyok különben is nagyon el lehettek keseredve, hogy olyan készségesen követték földesuruk várának megtámadására. Hiszen Dósa György egyik legnagyobb ellensége, Csáky Miklós csanádi püspöké volt a várnak egy része.^[1200] Osztályos atyafiai közé tartozott egy másik Csáky Miklós, kinek Ártándy Erzsébet volt a felesége s ennek öcscsei: Imre (Massay Krisztina ura) és István. A vár donjonának alapfala 4 méter vastag s a hatszögletű torony ma is daczol az idők viszontagságaival.^[1201] Most is ellentállott az ostromlóknak, a kiknek Nagyvárad felől a nagyhangú Jeromos kántor is segítségökre jött. Sőt úgy mondják, velök volt maga Lőrincz pap is, a mi azonban a mostani eseményeknek a későbbiekkel való összezavarása. Keresszegen a kuruczsereg «a nemeseket és a bárókat megfenyítette és köztük nagy mészárlást csinált, a várat pedig megszállotta.»^[1202] A nemesek és a nem nemesek csak Pöstyéni Gergely hadai közeledésének hírére szálltak el a vár alól s útközben egészen Váradig ölték, vágták az urakat, úgy hogy a földeken mindenütt holttestek hevertek.^[1203] Mindez körülbelűl Gyula ostromával egyidőben, tehát június elején történt.

A keresszegi torony.^[1204]

Ugyanakkor a keresztesek harmadik bihari csoportja Kengyel mezővárosban gyülekezett. Legalább abból a körülményből, hogy az erről ismert egyetlen okirat^[1205] a bihari kereszteseknek osztogatott kegyelemlevelek közé van sorozva, valószínűvé teszi, hogy a Berettyóújfalu mellett, a Berettyó mellett levő – ma már puszta – mezővárosról van szó.^[1206] Kengyel mezőváros polgárai és lakosai – II. Ulászló király szerint – megfeledkezvén a király és a szent korona iránt való hitökről és hűségökről, odacsatlakoztak bizonyos Székely Györgyhöz, a király és az ország nyilvánságos és bevallott ellenségéhez és rossz barátjához, a ki tudniillik magát a keresztesek kapitányának állítja^[1207] és az ő nevében sok és istentelen gonoszságokat, öldökléseket, rablásokat és mindenféle egyéb rosszaságokat követtek el.

Innen a Berettyó mentén haladva, Kismarja átellenében a Berettyó és az Ér összefolyásánál érték Pocsaj három várát: a Leányvárt, a hosszúzugi és a hídközi várakat, melyeknek helyét ma már csak földhányások mutatják.^[1208] Itt a Pocsajiak és pocsaji Pályiak voltak a földesurak. Pályi Lászlónak Pocsaj, Hosszúpáli, Monostorpáli, Fejértó, Bagos, Vértes, Csalános és Szentjánosteleke bihari falvakban voltak birtokai.^[1209] Rosszúl bánhatott jobbágyaival, mert azoknak dühe most ellene fordult. A dologról csak annyit tudunk, a mennyit két esztendő mulva^[1210] s 1518-ban újabban is^[1211] II. Lajos király ír róla, hogy tudniillik a parasztok, a kik az egész nemesség ellen föltámadtak a mult években, vagyis az akkor még életben levő boldog emlékezetű édesatyjának, felséges Ulászló fejedelem uralkodása idejében gonoszúl megölték. Vagyonát a novemberi országgyűlés jóváhagyásával leánya, Erzsébet kapta meg; az árvaleány azonban csakhamar elhúnyt s a magvaszakadt Pályiak minden jószága a kincstárra szállt, a király pedig valamennyit a hű Bajoni Jánosnak és Bajoni Benedeknek, Miklós úr árváinak adományozta.

A két Bajoni, mint Henczhida (Henczida) földesura, különben is szomszédja volt Pocsajnak s egyéb birtokaik: Sálhida, (másképen Sárhida), Okány, Zsadány, Csépán, Balkány, Nagyrábé, Nagy- és Kisbajon, Szerep, Szentmiklós, Derecske, Szovát, Jancsika, Bánk, Hodos, Görbe, Kovácsi, Porosd, Gátaljtelke Biharban a Sebeskörös és a Kékkálló közt többnyire a Sárréten feküdtek. De más vármegyékben is voltak jószágaik. Így a szabolcsi Ohát, Zám, Egyeg (Egyek), Ladány (Püspökladány), Csécs, Szabolcs, Ders, Godolyateleke, az esztergommegyei Lábatlan s a hevesi Igaz részben vagy egészben szintén az övék volt.^[1212] Másfél évtized mulva Benedek úr azzal dicsekedett János királynak, a ki mostan még csak erdélyi vajda volt, hogy ő ugyan sohasem igyekezett pénzt gyüjteni, de van uradalmában száz olyan jobbágya, a ki, ha szükség volna reá, fejenkint a legnagyobb készséggel számolna le neki ezer aranyat.^[1213] Ez azt mutatja, hogy levonta a tanulságot abból az ítéletből, a melylyel a nép haragja most – alkalmasint Nagybajomban vagy Henczidán – sújtotta. A kuruczok ugyanis «ezen lázadás és az egész nemesség ellen forduló fölkelés alkalmával a Bajoniak okleveleit részint elégették, részint szétszaggatták, részint pedig egymás között szétosztották vagy szétszórták». Hogy tehát birtokaikra vonatkozó jogaikat igazolhassák, Lajos király az említett falvakat új adományképen adta nekik.^[1214] S ezzel azt a hűséget is jutalmazta, a melyet a kuruczok csapatainak szétszórása alkalmával tanusítottak. A család és a haza történetében mindenesetre vonzóbb jelenség unokaöcscsük, Bajoni János, a ki félszázad mulva Zrínyi Miklós szigetvári kirohanásakor esett el,^[1215] és sírba vitte családját.

Az Ér mentén Székelyhíd szintén véres eseményeket látott. Ezt a székely telepítésű helységet Albisi Dávid zólyomi főispán 1402-ben szerezte meg. Fia, Tamás, Kállay Erzsébetet vette el feleségűl s tőlük származik le az albisi Zólyomy-család. A Zólyomyak csakhamar országos, majd hetivásártartásra szereztek jogot Székelyhídnak s 1460-ban engedelmet kaptak, hogy fa- vagy kővárat építsenek ottan bástyákkal, falakkal, sánczokkal és más szükséges épületekkel.^[1216] Ezzel egyszerre építtették az Ér partján a szép és nagy csúcsíves templomot is, melynek szentélyében, az északi oldalra kőből faragott czímeröket is berakatták. A helység tehát az albisi Zólyomyaknak köszönhette fölvirágzását s annyit költöttek reá, hogy adósságokba is verték magukat. A székelyhídi plébános, Bertalan, 1492-ben, a Zólyomy Tamás után maradt adósságokat az özvegye és a nyolcz árva sorsának biztosítására a hitelezővel, Köbölkúti Jánossal szemben rendezte ugyan,^[1217] de talán éppen ezért erősebben is zaklatták a jobbágyokat, a kik most végre elérkezettnek látták a bosszú óráját. Ösmeretlen vezérük^[1218] Keresszeg és Várad alól egyenesen a Zólyomyak vára alá ment,^[1219] a kereszteseknek és a jobbágyoknak nagy számával megtámadta és bevette.^[1220] Mások szerint^[1221] úgy történt a dolog, hogy mikor «Lőrincz pap, Dósa György híve és legjobb barátja, zsákmányolás végett szerteszáguldana, a jeles és ősrégi nemes Zólyomy Miklóst három testvérével (cum tribus fratribus germanis) otthon találván, a házat reá gyujtotta, és megégette családjával s mindazon drágaságaival együtt, miket a parasztok el nem rabolhattak.»

Székelyhid.^[1222]

Miklósnak azonban nem három fiútestvére volt, hanem csak kettő; tudniillik Dávid és György. Mind a hárman házasok voltak; Miklósnak Homonnai Drugeth Erzsébettől három gyermeke volt: Ferencz, Imre és Kata. A leány életben maradt, sőt háromszor is férjhez ment; a fiúkról azonban többé nincs emlékezet. Miklós testvérei közűl Dávidnak egy János, Györgynek pedig egy László nevű fia maradt. Unokatestvéreik közűl Mihálynak nem volt családja, László azonban csak a század közepe táján hagyta özvegyen feleségét, Telegdy Fruzsinát. A négy Zólyomy tehát, a kit a kuruczok levágtak, a három testvér: Miklós, Dávid, György és unokatestvérök, Mihály lehetett; de az is valószínű, hogy Miklós két fia szintén áldozatúl esett.

Biharvármegye nyugati fele ekként a kuruczok hatalmába esett. Pöstyéni Gergely a püspökség s a vármegye zászlóaljait, a mennyire lehetett, összegyüjtötte ugyan, de a nagyobb erő elől kénytelen volt Nagyvárad várába bezárkózni.^[1223] Legjobban bizhatott az egyházi nemesekben, kik közűl magában a városban 10-15 káptalani s bizonyára több püspöki nemes lakott, s a kik az egyháztól örökjogon kapott földeikért csupán katonáskodni tartoztak. A környék: Bihar, Püspöki, Csatár stb. egyházi nemesei természetesen szintén velök lehettek. Szent László vitézeinek nevezték őket s pánczél, sisak, mellvért, pajzs és lándzsa volt a fegyverzetök.^[1224] A püspökség rendes, fizetett őrséget is tartott a várban s kétségtelen, hogy ezt és a vármegye hadait most a menekülő nemesek is növelték. A vár maga az országnak legjobban fölszerelt erősségei közé tartozott. Utoljára 1474-ben látott ostromot, mikor a törököket visszatérésre kényszerítette. Akkor Vitéz János püspök roppant falakkal, tornyokkal, épületekkel még jobban megerősítette s egy kortársa bevehetetlennek tartotta.^[1225] A vár^[1226] a Sebeskörös jobb partján épült, de árkait a Pecze langyos vízével töltötték meg. A vár magva Szent László kéttornyút temploma volt, előtte Szent László lovasszobrával. A belső körfalakat a külsők szabályos ötszögben foglalták be öt bástyával, a Csonka-, Aranyos-, Velenczei- és Földbástyákkal; az ötödiket utóbb Királyfia-bástyájának nevezték János királynak (a mostani erdélyi vajdának) fiáról, a ki megerősítette. Vitéz János a gyökeres javításnál már az ágyúzás ereje ellen is védekezett, de a mostan megkezdett ostromban, melyet a vár ellen egy hirtelen összegyűlt keresztes csapat intézett, az ágyúknak kevés szerepök lehetett. A kuruczok ágyúinak javát Dósa György magával vitte Temesvár alá. A kuruczok inkább arra szorítkoztak, hogy a várat tartósan elzárják a külső világtól, a mi több hétre sikerült is nekik.

Nagyvárad vára a XVI. században.^[1227]

Egy részök csakhamar belefáradt a küzdelembe. Dósa György még Temesvárt ostromolta,^[1228] a mikor Mihály köleséri pap, Miklós deák és a keresszegi bíró, továbbá Kengyel mezővárosnak egész lakossága kegyelmet és bocsánatot kért Ulászló királytól. «Kengyel község polgárai, lakosai és népei, – írja a király,^[1229] – most az irántunk és szent koronánk iránt tartozó hitökhez és hűségökhöz visszatérni óhajtván, megigérték, hogy ettől a (Dósa) Györgytől elszakadnak, annak a társaságát elhagyják s mindazt a rosszat, a melyet az ő megbízásából követtek el, valamely nagy szolgálattal helyrehozzák és az ország lecsöndesítését és javát előmozdítják. Mi tehát – folytatja – elhatároztuk, hogy ezen mezőváros polgárainak, lakosainak és népeinek új fejökre, mint minden javukra és holmijokra nézve megkegyelmezünk, sőt őket jelen levelünknek erejénél fogva királyi pártfogásunkba és különös oltalmunkba ezennel vissza is fogadjuk.» Ennélfogva az uraknak, főpapoknak és báróknak, főispánoknak, várnagyoknak, nemeseknek és ezek tisztjeinek, valamint bármily néven nevezendő birtokos embereknek, továbbá a bíráknak, szabadosoknak és ezen országban bárhol és bármely vármegyéjében levő valamennyi város, mezőváros és falu előljáróinak meghagyja, hogy a kengyelieknek a fölkelésben elkövetett tetteik miatt semmi bántódásuk ne legyen. Megkegyelmezett a többi folyamodónak is.

Nagyvárad várának tervrajza.^[1230]

A fennmaradt három «gratia cruciatis», melynél többet ez idő szerint nem ösmerünk, sehol sem említi, hogy ezek a kuruczok, még Dósa György sikereinek tetőpontján, talán valamely vesztett csata után fordúltak volna a királyhoz kegyelemért; a gubacsi, debrői, egervölgyi vereségek különben is megmutatták, hogy vesztett csata után «vae victis»: irgalomra nem számíthatnak. Valami egészen más, de még ösmeretlen ok birhatta rá a bihari fölkelők egy részét, hogy már most visszatérjenek a király hűségére; a többiek azonban még mindig elegen voltak ahhoz, hogy Pöstyénit bizonytalanságban tartsák Váradon; sőt – úgy látszik – a Berettyón és a Sebeskörösön fölfelé portyázó hadaik a fölkelést a Szilágyságban is elterjesztették. A kuruczok ott szintén rettenetesen dúltak^[1231] s valószínűleg ők végezték ki Menyői Désházy Mihály középszolnoki alispánt, ki a maga és két testvére, István és Péter részére éppen a mult évben, deczember 24-én, nyert engedelmet a királytól, hogy pallosjogot gyakoroljon s menyői kuriáját árokkal és palánkkal vétethesse körűl. Mintha valami balsejtelem kínozta volna! Az építkezést tavasznál előbb alig kezdette meg. Tavaszszal pedig a nép kurucz lett s kaszájával a nyáron már nem aratott, hanem urakat gyilkolt. Éppen akkor, mikor százados várakat és kastélyokat ostromolt, hogyan tűrte volna nyugodtan, hogy földesura új várkastélyt építtessen, mikor úgy hitte, hogy minden várban és kastélyban az ő megrontói és zsarnokai laknak?!

A menyői keresztkút és czímerei.^[1232]

A nép dühe elől Désházy Mihály a menyői templom falai közé menekült, abban a reményben, hogy a szent helyen bántani nem fogják. Azonban a templom kapuzatának párkánya fölött levő felírat szerint «Michael Désházy Menyew obiit anno domini M. D. XIIII.»: «Menyői Désházy Mihály meghalt az Úr 1514. esztendejében.»^[1233] S Magyarországban az Úrnak 1514. esztendejében meghalni körülbelűl annyit jelentett, mint a kurucz háborúban áldozatúl esni. A menyői templomot, a melyet most vérrel szennyeztek be s megrongáltak, Désházy István, a jajczai, majd esztergomi várnagy még abban az esztendőben helyreállíttatta^[1234] s egy esztendő mulva mint már váradi prépost föl is szentelte. S azon a helyen, a hol testvérbátyja véres halála történt, fölállíttatta az új élet forrását, azt a renaissance-modorú keresztelő kútat, a melyet Firenzei János olasz művész a család és az ország czímerével ékesített.^[1235] S a keresztvíz, mely ennél a kútnál a földesúrnak és jobbágyainak csecsemőit érte, lemosta a vért, a melyet ott a keresztesek mostan ontottak. El kellett jönnie annak az időnek, mikor a Désházyak czímere már nemcsak a család egyik tagjának, hanem – pár évtized mulva – az egész nemzetnek küzdelmét védelmezte s a hármas halomból kiemelkedő vitéz jobbjában görbe magyar karddal védte magát egy feje felé döfött kopja ellen, melynek zászlaján rák látható; baljában pedig egy kettős kereszttel díszített pajzsot tart a szívét fenyegető másik kopja ellen, a melynek zászlaján félhold van.^[1236]

A Désházy-czímer.^[1237]

XXIV. A DUNA-TISZA KÖZÉBEN.

BIHAR, Szabolcs, Zemplén vármegyékben majdnem három évszázad mulva is mintha a Dósa György hangja szólalt volna meg. «Oh, eleitől fogva sok kínt látott szegény parasztak – írja 1790-ben egy hozzájok intézett lázító irat^[1238], – halljátok meg, a mit mondok; könyörüljetek magatokon, mikor látjuk, hogy az urak igavonó barmaikká akarnak tenni. … Rajta hát, egész parasztság! Könyörülj magadon, emeld föl botodat, vasvilládat, baltádat a kegyetlen, ingyenélő, huzavonó, országpusztító, királylopó urak ellen!»

Az izgatás országszerte még féktelenebbűl folyhatott mostan, mikor a kuruczok mindenfelől a fölkelés gyors sikereitől értesültek. És ezen hírek közűl a legfontosabbak közé tartozott, hogy a Duna-Tisza közének nagyobb része Dósa György mellé állott.

Czegléd és Szeged közt a fölkelés szervezése és a szervezet biztosítása – inkább közhit, mint biztos történelmi adatok szerint – Mészáros Lőrincznek, ahogy rendesen hítták, Lőrincz papnak^[1239], és a hogy inkább csak jóval később nevezték, a nagybotú Lőrincznek^[1240] jutott feladatúl. A zempléni nemest talán ezért tartották utóbb czeglédi papnak, holott ennek a városnak más volt a plébánosa. «Erős ember, kemény katona volt, a ki nagy sokasággal vette föl a szent keresztet – írja egyik kortársa. – Ostromolni szokott olyan hitetleneket, a kik ellene fölkeltek és nagyon nevezetes ember volt.» A mellett Dósa régi hívének és legjobb barátjának tartották.^[1241] Lőrincz pap azonban tulajdonképen csak a fölkelés első napjaiban lehetett együtt Dósával. Czeglédnél már elváltak útjaik, mert a vezér a Duna-Tisza közébe küldte barátját, hogy annak a népét fölkeltse s Bács vármegye kuruczait hozzá vezesse.^[1242]

Az útjába eső nagyobb városok nem nagyon lelkesedhettek földesuraikért. Nagykőrös^[1243] még megvolt valahogyan a Kátayakkal és Pászthóyakkal; de Kecskemét, mely «a királyné kúnjainak széke» volt,^[1244] megúnta sűrűn váltakozó földesurait, a kik a koronától többnyire zálogjogon bírták; pl. Nagy László, Kecskeméti Pero János, a Lábatlaniak s most éppen a Pathócsy Bertalan.^[1245] A kecskemétiek is olvashatták Mészáros Lőrincz kiáltványát,^[1246] mely akasztással, javaik fölprédálásával, családjuk kiirtásával fenyegette mindazokat, a kik a keresztes hadsereghez nem csatlakoznak; ők azonban – szájhagyomány szerint^[1247] – a fölhívásnak nem engedtek, sőt az ellenállást is megkísérelték. Ezt aligha tették földesuruk iránt való különös szeretetből. Pathócsy Bertalan a hasonlónevű szörényi bánnak édes, Dormányi Miklósnak pedig fogadott fia, Arad vármegyének 1505-ben egyik követe, már az öregebb urak közé tartozott, mert egy négyesztendős unokája is volt: a németek későbbi nagy ellensége, Pathócsy Ferencz. Mindamellett Bertalan úr fiatalos erővel küzdött a kuruczok ellen s még ebben az esztendőben, mint György brandenburgi őrgróf híve, ő oltalmazta meg Dósa, egy esztendő mulva pedig Bakócz bíbornok hadai ellen a gondjaira bízott Vajdahunyadot.^[1248] Bizonyosan saját kecskeméti érdekeinek megóvásáról is gondoskodott, de Kecskemét kerítetlen város lévén, jobbágyai közűl mégis sokan fölcsaphattak kuruczoknak. Igy történt ez a vidék többi helységében is.

A kereszteseknek egy része Kalocsa, mint érseki székhely körűl gyülekezett,^[1249] magához vonván Fejér vármegye solti járásának (Solt vármegyének) és a Kiskunságnak népségét. Az érsek 1503 óta Frangepani Gergely^[1250] volt, az ország egyik leghatalmasabb családjának tagja. Unokatestvére Kristóf a kor egyik legjelesebb hadvezére, éppen most harczolt Miksa császár szolgálatában a velenczeiek ellen, mikor itthon is nagy szükség lett volna hadvezéri tehetségére; hiszen a bulla visszavonása után a felzúdúlt tömeg elől magának az érseknek is Bács várába kellett zárkóznia, a mely körűl pedig Bakócz első felhívására szintén sok keresztes gyülekezett össze^[1251] «a török ellen.»

Mészáros azonban, sőt némelyek szerint maga Dósa, az ottani keresztesekre bízta Bács ostromát s ő maga egyenesen Szeged felé tartott; alkalmasint előre megbeszélt terv szerint, hogy a Maros mellett haladó Dósa terveit előmozdítsa, a folyó torkolatát s vele az egész folyón való szabad közlekedést biztosítsa, mint magát a Tiszát is, a mely forrásától Szegedig majdnem mindenütt a kuruczok kezébe jutott.

Csongrád vármegyében már azért is számított a népre, mert ott az elégületlenségnek különösebb okai is voltak; nevezetesen a szabad költözködés gátlása és az erőszakos telepítés. Nagybirtokosok, a kiknek több vármegyében voltak jószágaik, egyik vármegyéből odavitték a jobbágyot, a hol nagyobb szükségük volt munkásra. Garay Jób dorozsmai birtokán 28 telekből csak ötön laktak jobbágyok, Bánfalván pedig öt lakatlan telke volt. Négy faluból álló uradalmát nem tudta ellátni munkásokkal. Dorozsmán egymagán 2720 hold szántóföldjéből ezeret a szegediek foglaltak le, mert ő maga nem tudta megműveltetni.^[1252] A megszorúlt földesurak egyik jószágról a másikra néha falustól hajtották el a népet; pl. két-három emberöltővel azelőtt maga az ország kormányzója, Szilágyi Mihály is megcselekedte, hogy a Maróthyak egyik faluját, Zelemérest meglepte, faházait szétbontva kocsikra rakta s átvitte a Hunyadiak földjére, hol Királyság néven új falut alapított.^[1253] Viszont a Csongrád vármegyében megtelepűlt kunok tisztjei az egyházi jobbágyoknak elszegődött szegényebb jobbágyokat erőszakosan is visszavitték a lakatlan kun tanyák benépesítésére. Nehány ilyen jobbágy miatt a károsúlt óbudai apáczák évekig pörlekedtek a vastoroki kun kapitánynyal.^[1254] Az eladósodott középnemesek inkább eladták birtokaikat, hogy a nagyurak: a Dóczyak, Jaksicsok zaklatásaitól megszabaduljanak; így tett 1511-ben Gyólai László, kinek Szeren, Körtvélyesen stb. voltak ősi telkei.^[1255] Még a nyulszigeti (margitszigeti) szelid apáczák is hatalmaskodtak; donáttornyi és királysági gazdatisztjök 1507-ben fegyveres jobbágyokkal tört a csanádi káptalan mágócsi uradalmára s több ottani lakost megveretett, megsarczolt és magával hurczolt.^[1256]

Szeged pecsétje 1490-ből.^[1257]

Máskülönben a gazdálkodás és az élet 1514-ben is olyanforma volt, a milyennek egy belgiumi franczia utazó, Bertrandon de la Brocquière, Vieux-Chateau ura, azelőtt hetven esztendővel találta. «Szép síkság, a hol a lovak, vadállatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek, még pedig egymást éri a sok ménes. Ezt a temérdek szilaj és eladásra szánt lovat nagyon jól tudják megfékezni és megszelidíteni, a mi nagyon sajátságos látványt nyújt. A ki 3-4000 lovat akar venni, Szegeden annyit is talál.»^[1258] Mészáros Lőrincznek pedig, Dósa serege számára, jó lovakat és jó lovasokat is kellett szereznie. Egyrészt ezért ejtette útjába Szegedet. És bizonyára nem azért, hogy arra kérje őket, mint 1492-ben Kinizsi Pál kérte ottan a föld népét és a katonaságot: felejtse el sérelmeit, a miket a garázda katonáktól szenvedett. Kinizsinek csak arra a másik tettére emlékezett, hogy mikor a sérelmek meg nem szüntek, «a szegény emberek sűrű panaszait megúnva, akaratlanúl is fegyvert fogott, hogy ennyi gonoszságnak véget vessen».^[1259]

Szeged derék, nagy város volt, mely Buda és Székesfehérvár szabadalmait élvezte. A Tisza partján lefelé és a Matyéren fölfelé hosszasan húzódott, alsó és felső városra oszlott s alkalmasint Szentmihálytelekkel és Dorozsmával is összefüggött. Ilyen tanyaszerű várost nem is lehetett körűlpalánkolni. Mesebeszéd, hogy másfél századdal azelőtt 40.000 lakosa élt halászatból; de most csakugyan 3000-re tették csupán a halászok számát, a gazdáké pedig még nagyobb lehetett. Egy-egy jómódú gazdának a tanyája körűl magának is egész ménese, gulyája, nyája, csürhéje legelészett. De a városi élet sem hiányzott. Brocquière szerint Szeged nyílt, nagy város, a mely csak egyetlenegy utczából áll, de ez az utcza egy mértföld hosszú lehet. A polgárok élénk ipart és kereskedelmet űztek. A szerémi bort ők meg a budaiak hozták Európaszerte forgalomba s az Alföldet főképen a szegedi kir. sókamara látta el sóval. Nagy vásárokat tartottak, s vámot, harminczadot nem fizettek. A polgárok nyugalmán ottan őrködött, a mai Csillagbástya táján a királyi vár s a királyi palota, melyben valaha Zsigmond, Mátyás és a két Ulászló király is lakott egyszer-másszor; és Szilágyi László, vagy Sárszegi István szegedi gróf palotái és a tizenhét templom tornyai városias színt adtak Szegednek.^[1260] A négy plébániai templom közűl az egyiket, az alsóvárosit, a Szent Demeter egyházat, Mátyás király kezdte építtetni. S a plébános talán magára is vette a népszerű, nagy király 16.000 forintos, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes palástját, mikor, most tavaszszal, a kuruczháborúra szólító bullát kihirdette.

Azonban a bulla visszavonása tartózkodásra intette az óvatos kalmárokat és a halászatból, földmívelésből, állattenyésztésből élő, de szabadon gazdálkodó népet. Mikor a budai, pesti és czeglédi eseményekről értesültek, első gondolatuk az volt, hogy a kerítetlen várost árkokkal és sánczokkal hamarosan jól megerősítsék s a polgárságot és a 3000 halászt jól fölfegyverezzék. Kemény védelemre készültek.^[1261] De csak a tulajdonképeni városban. A külső városok és a tanyai népek Dósával tartottak, a ki, egy közelegykorú író szerint,^[1262] Szeged elé jövén, «kezde nagy sok kereszteseket, hajdúkat, latrokat hozzája gyűjteni és a szegedieket mellé felvenni». Ebben csak annyi az igazság, hogy mikor Dósa már Apátfalváig, s így Szegedhez elég közel jutott, a Szegeden összegyűlt keresztesek, kik a fegyvert letenni és saját városuk ellen harczolni vonakodtak, odahagyták a várost és Dósa Györgyhöz csatlakoztak. Dósa akkor, a mikor Czeglédről megindúlt, helytelenűl cselekszik, ha csaknem Bács határáig maga is lemegy Mészáros után, kit oda küldött, holott a nagy magyar Alföldet – mint ösmeretes – az átló irányában szelvén keresztűl, sokáig a leghelyesebb középutat követte Barnabás pap északi és Lőrincz pap déli hadcsapata közt. Igaz tehát az az általánosan elfogadott állítás,^[1263] hogy Dósa csakugyan közel járt Szegedhez, mert hiszen Apátfalva alatt járt; de Apátfalváról neki nem nyugat, hanem kelet felé, a Maroson nem le-, hanem fölfelé kellett haladnia, hogy Lippa megszállásával az Erdélybe vezető utat, Temesvár megszállásával pedig a Temesközt biztosítsa. A deréksereg föladatáúl ezt tűzte ki.

Nem ő volt tehát, hanem alvezére, Mészár Lőrincz, a ki «Szegedhez közelgetvén, a nagy, népes várost megtámadni nem merészelte».^[1264] Valami igen nagy merészség talán nem kellett volna ahhoz, hogy megtámadjon olyan várost, melynek főbírája Pálfy Balázs,^[1265] «hites atyja vala Székely Györgynek». A hadjárat végén az erdélyi vajda sem bántja meg őt azzal, hogy ajándékba küldi neki Dósa György fejét, ha a főbíró most olyan nagyon buzgólkodik «hites fia» hadainak távoltartásán. És a szegedvidéki nép nem énekli még az utolsó (1848-1849. évi) szabadságharcz idején is II. Rákóczi Ferenczről azt a dalt, a mit eredetileg Dósa Györgyről énekelt, s nem magasztalja őt, mint a nép megszabadítóját, kit azért, mert «a szögény embörnek jót akart», az urak elfogtak, «eleventen» megsütöttek és hogy jobban égjen: olajba mártották.^[1266] A szegedi nép már ezt a legrégibb politikai dalát is elfelejtette; de épp oly jellemző adat az, mint az a másik, a mit egy adomázgatni szerető, de egykorú ember jegyzett föl,^[1267] hogy Dósa György fejét «Szeged elé küldék, minthogy ott ragaszkodtak hozzá és Szegeden az ő fejét mint ereklyét tartogatták, mások pedig kinevették.» S valóban úgy egyeztethetjük meg az ellenmondó két adatot, ha fölteszszük, hogy kik ragaszkodtak Dósához, a városnak földmívelő és tanyai polgárai voltak, a belváros azonban a vagyonosabb polgárokkal megoltalmazta magát s utóbb nevetgélt amazoknak ereklyéjén. De tulajdonképen Mészáros Lőrincz sem járt hiában Szeged alatt. Mindjárt a csanádi csata után, tehát már május végén, «nem csekély sereggel» érkezett Dósához «a bácsi tartományból»^[1268] s így Szegeden át, melynek kereszteseit s talán a hódmezővásárhelyieket is ő vezette hozzá. A további hadjáratra Dósa már Mészárost is magával vitte.

Szegedi halászbárkák.^[1269]

«Sok templom és falu elpusztúlt akkor vidékünkön is – írta Hódmezővásárhely monographusa;^[1270] – úgy, hogy soha többé helyre nem állott, mert a vértől ittasúlt tömegnek különös kedve telt az egyházak kifosztásában, a szentségek meggyalázásában, az ereklyék szétszórásában s a városok és falvak felpörzsölésében.» Mindezt azonban Csongrád vármegyében, oklevelek alapján, nem lehet rájok bizonyítani.

Csongrád vármegye abban az időben délnyugatfelé mélyen benyúlt a mai Bács-Bodrog vármegyének területébe és magában foglalta annak északkeleti részét. A szomszédos Bodrog vármegyében főerősségek: Bátmonostora, Szabadka és Czoborszentmihály (Zombor), Bácsban pedig Bács és Szelénd. A fölkelők minden vármegyében legalább egy várat akartak elfoglalni, hogy azt tegyék parasztvármegyéik középpontjává és hadműveleteik alapjává; de éppen ezért sok időt fecséreltek el a várak megszállására és mozdulataik nehézkesek lettek. Bodrognak kétszáznál több, Bácsnak majdnem 300 egyházi és nemesi birtoka volt^[1271] s így a hatalmas területen körűlbelűl 4-500 földesúr osztozott.

Ebben a két vármegyében a fölkelés élén Nagy Antal és Pogány Benedek állottak mint hadnagyok.

Nagy Antal sárközi nemesember volt,^[1272] tehát Kalocsa környékéről származott, mert a Sárköznek, a Dunához tartozó Vajasfok és az Őrjeg mocsarai közt, ez a legnagyobb városa; s mint sárközi ember tulajdonképen Fejér vármegye nemesei közé tartozott. Bajos volna kiválasztani, hogy a Fejérben birtokos tizenhatféle praedicatumú Nagyok közűl melyik családból származott? Legvalószínűbb, hogy Fajszi Nagy volt, mert a sárközi helységek közűl csak Fajsz nevét találjuk meg a Nagyok praedicatumai közt. Fajsz a Duna és a Vajasfok közt, a Kalocsáról Tolnára vezető útban fekszik. Egyházi nemesek laktak benne, a kiknek ispánjai voltak, s a fejérvári keresztesvitézekhez, vagyis a Szent János lovagokhoz tartoztak.^[1273] 1429-1498 közt a fajszi Nagyokat is köztük említik.^[1274]

A kalocsai székesegyházban megáldott keresztesek élére áprilisban kétségtelenűl Fajszi Nagy Antal állott. Valóban a Sárközből vezette hadait^[1275] először Bodrog, azután pedig Bács vármegye ellen. Táborában kikiáltatta, hogy senki sem úr Magyarországban, hanem csak László (Ulászló) király, az ő fia Lajos és Székely (Dósa) György; azután meg ő, Nagy Antal. Följegyezték róla,^[1276] hogy «mind az egész Bodrog vármegyét, Bács vármegyét feldúlá, égeté, valahol nemes háza vala; sok vitézlő népet ölete, karóra vonata nagy sok nemesembereket».^[1277] Első sorban Baja városát érte, a melynek legnagyobb földesura Czoborszentmihályi Czobor Imre bodrogi egyik főispán volt,^[1278] a királynak egyik diplomatája, ki Török- és Lengyelországban is járt követségben; az utóbbi helyen most tizenegy esztendeje éppen Telegdy Istvánnal együtt. De őt nem érte olyan szomorú sors, mint barátját. Egyúttal oppelni kormányzó lévén, a támadás kezdetén valószínűleg az országban sem volt. Öcscse, Márton, a mult évi török követségből ugyan épségben került haza, de mostantól fogva a volt bodrogi főispánnak nincs nyoma. Nem lehetetlen, hogy ezeknek a nehéz napoknak esett áldozatúl.

Nincs nyoma ezentúl Töttös Lászlónak sem, ki a szomszédos Bátmonostorának volt földesura. Kastélyán kívűl kőházat, kőpinczéit, sütőházát és terhesházát (therheshaz) is emlegetik.^[1279] Birtokait, melyek 21 falura terjedtek, az ő most történt magvaszakadtával, 1516-ban Bakócz primás kapta, de unokája, Kisvárdai Várday László perelte.^[1280] Czoborszentmihályt (a mai Zombort) Nagy Antal oldalthagyta, pedig várkastélyban, melyet a Czoborok ötven esztendővel azelőtt építettek, kétségkívül sok nemes család talált menedéket. «Sok dúlás, fosztás után» a hadnagy végre Bács megyébe, Futakra ért.^[1281] Enyingi Török Imre, a kit mint nándorfejérvári bánt ösmertünk meg, többnyire itt lakott, a Garayak régi várában, melyet ő Corvinus Jánostól kapott zálogban. Csak nem régen tiltakozott György brandenburgi őrgróf ellen, ki magát, mint János herczeg özvegyének ura, Futak város és Telek birtokába is beiktattatta, s ittlakása mutatja, hogy tiltakozásának máris volt foganatja.^[1282] Azonban rosszul vigyázott, mert «Nagy Antal minden házát, lakóhelyét elpusztítá».^[1283] A mi azt mutatja, hogy nem lehetett csekély erővel, ha az ország legfontosabb végházának, Nándorfehérvárnak bánjával, ilyen rövidesen végezhetett.

Ezalatt egy másik keresztes csapat hadnagya, Pogány Benedek, az ország második főpapját, Frangepani Gergely kalocsai és bácsi érseket és bácsi főispánt ostromolta Bács várában, hová sok úrral együtt menekűlt. A bácsi érsekség beleolvadt ugyan a kalocsaiba, de Szent Pál tiszteletére emelt székesegyháza fennállott, székeskáptalanja működött s Bács vármegye is gyakran tartott gyűléseket ebben a várban. A vár két részből állt: a kisvárból vagy kaputoronyból és a tulajdonképeni várból. A Mosztonga vizén át felvonóhíd, a keleti őrtoronynál pedig (a mostani Ivanek-háznál) állandó híd vezetett hozzá. Ezt a keleti, lakott őrtornyot Várady érsek kezdte újjáalakítani és renaissance-modorban a mostani érsek, Frangepani fejezte be. Kiszökő erkélylyel és verandával látta el, hogy háborúban az ellenséget, békében az aranykalászszal ékes rónaságot jól láthassa. A vár belsejében is csak mostan készűlt el a renaissance-őrtorony második emelete, a melynek lövőréseiből az ágyúkat először talán ezen ostrom idején szólaltatták meg. Remek épület volt a csúcsíves kápolna. Folyosó kötötte össze a lovagteremmel, a melytől néhány lépésre a nyugati őrtorony négy ágyúréssel emelkedett. A déli őrtorony viszont a székesegyház mellett nyúlt égfelé.^[1284]

Köröskörűl «a szegénység, ki féltében, ki pedig szabad akarat szerint, mind keresztessé lett vala^[1285] és száma úgy megnövekedett, hogy Borbás (Barabás) pap egy csapattal át is kelt a Dunán, a szomszédos Szerém vármegyébe s a folyam jobbpartján a népet izgatva, a nemességet dúlva haladt egészen a Tisza torkolatáig, Szalánkemenéig. A lakosság a Duna és az Árpataró(Fruska-Gora)-hegység közt általában véve magyar volt, azonban a vármegye többi részében már otthonosan helyezkedtek el a szerbek, kik ide, Brankovics szerb despota ideje óta, az utolsó 70-80 esztendőben, a török elől mind tömegesebben menekültek és telepedtek be. A XV. század derekán még Kölpeny, Drávaszentdemeter, Szalánkemén és Zemlén (Zimony) várak és uradalmai is a despota jószágai voltak s utódai, Kölpényi György és János despoták a század végén már mint magyar nemesek szerepeltek. Corvinus János herczeg 1498-ban tiltakozott az ellen, hogy Kinizsi Pál a nyolcz esztendővel azelőtti polgárháborúban ezt a várat, mely a Hunyadiak jogán őt illette, a vingárti Gerébeknek engedte át;^[1286] most tehát ez a vár tulajdonképen az ő özvegyének örökösét, György őrgrófot illette. Jellemző, hogy a keresztesek az őrgrófot az országnak ebben a távoleső részében is megtalálták, mintha a fölkelést részben egyenesen ő ellene intéznék. Igaz, hogy roppant uradalmai lévén, akaratlanúl is kellett vele találkozniok. Szalánkeménhez is, melynek akkor még régi magyar Fejeskő neve sem volt ösmeretlen, szintén hatvan falu tartozott.^[1287]

Szalánkemén.^[1288]

A magyarországi szerbek despotája 1503-ban, Brankovics János halálával özvegye, Jaksich Ilona lett, István knéznek a leánya. Ő azonban nem érezte magát elég erősnek a Nándorfehérvár és a végvárak megoltalmazására; magához hivatta tehát néhai ura rokonát, Silyánovics Istvánt, átadta neki a despotaságot, ő maga pedig előbb testvéréhez, Jaksich Márkhoz, utóbb pedig vejéhez, gróf Frangepani Márkhoz vonúlt vissza.

Silyánovics komolyan törődött a végvárak védelméből reá háramló feladattal s nagy buzgósággal gondoskodott a nándorfehérvári s általában véve az aldunai révek rendbehozásáról, oltalmáról s a naszádos hajóhad fizetéséről, gyakorlásáról és fegyelméről. Ezen a téren szerzett érdemeit II. Ulászló király 1508-ban Siklós vár és uradalma adományával jutalmazta meg. Buzgósága ezután sem lohadt. Szalánkeménbe, Péterváradra, Zimonyba szerbeket telepített le, pl. Monaszterli Pétert és a Bakicsokat jobbágyaikkal együtt.

Most azonban Dósa György sikereinek láttára, mint elődjei közűl annyian, ő is cserben hagyta a királyt, a ki szerb despotának különben is Beriszló Jánost, majd Beriszló Istvánt tekintette.^[1289] Halászni akart a zavarosban s Magyarország déli részeiből, de legalább is a Szerémségből szabad és független szerb fejedelemséget szeretett volna kihasítani a maga részére.^[1290] Ennek érdekében kész volt szövetkezni Dósa Györgygyel. Valóban fellázította a délvidéki szerbeknek egy részét s dunai naszádosai a parasztokkal versenyt pusztították a nemeseket s nemcsak ide szállították Borbás pap csapatát, hanem Péterváradjánál vissza is vitték a Dunán Bács vármegyébe.^[1291] Így kellett történnie, mert különben érthetetlen, a keresztesek a naszádosok szemeláttára hogyan kelhettek át a hatalmas folyamon. S még érthetetlenebb, hogy ha István szalánkeméni csajkásvajda és a naszádosok hívek a királyhoz, hogyan válthatta fel a Szerémségben Borbás papot Nagy Radoszláv, a ki «hatodik keresztes hadnagy volt Magyarországban» és ő is egészen Szalánkeménig hatolt. «Onnat Titelre mene», tehát a csajkások vagy naszádosok egyik főhelyéről a másikra, a mi megint csak úgy eshetett meg, hogy a naszádosok – tehát királyi katonák – szállították át a Dunán, Titelről pedig, a melyet talán éppen ő foglalt el a kuruczok részére,^[1292] átvitték a Tiszán is, midőn hadastul Dósa Györgyhöz indúlt Temesvár alá.^[1293]

A fölkelés tehát a Duna-Tisza közt, a római sánczok környékén már olyan erős volt, hogy rajokat is bocsáthatott ki. Nagy Antalnak, Futak fölverése óta, különösen a nándorfehérváriaktól kellett tartania, hogy boszút ne álljanak bánjok, Török Imre veszedelme miatt. Hogy reájok jobban vigyázhasson, a péterváradi révhez közelebb húzódott, s Vásáros-Váradtól (a mai Ujvidéktől) kissé nyugatra, Baksafalva ^[1294] mellett ütött tábort. Nem lehet tudni, hogyan történt a dolog, de valószínűleg inkább önkéntes csatlakozás, mint ostrom következtében, a szemközt levő Péterváradja is a kuruczok kezére kerűlt. Egy, az események hevében írt tudósítás szerint,^[1295] ez is ama várak közé tartozott, a melyeket «Székely György és dühöngő népe ostrommal vett be és leigázott». Ha így áll a dolog, ezt csak a naszádosok egy részének segítségével tehette. Ezt a segítséget a kuruczok már eddig is tapasztalták, mikor Bácsból a Dunán át ismételve becsaptak a Szerémségbe, de ilyenkor a péterváradjai vár ágyuinak körét elkerülték. Mit árthattak volna most is az erős várnak, mikor a Duna tulsó partjáról úgyszólván csak öklükkel fenyegethették? Hiszen kapitánya hét esztendő mulva azt felelte a megadást sürgető Szulejmán szultánnak, a ki pedig hatalmas seregével a szárazföld felől támadta, hogy «Ha kardotokkal elfoglalni tudjátok, foglaljátok el».^[1296] Ferdi török történetíró szerint^[1297] a vár falai szilárdak és erősek; «tornyának csúcsáig nem lehet fölérni a gondolat szemével sem, árkának fenekét nem éri el a sejtelem fonala sem». Lehet, hogy csak a vár palánkja kerűlt a kezökbe; de ezzel együtt övék lett a város is, a révvel és az apátsági templommal együtt. Hódolt nekik Kamancz is, a híres borkereskedő hely, melynek szintén réve volt a Dunán; továbbá ettől nyugatra Dombó, hol a benczés apátságnak a Mindenszentekről elnevezett temploma állott; továbbá Cserőd (máskép Cserög, vagy Csörög, a mai Cserevics), melyhez 86 egész és 41 fél jobbágytelek tartozott; továbbá a Duna partján a bácsmegyei Futaktól, a leghamarább elfoglalt dunai vártól nyugatra Bánmonostora, Péterváradjától nyugatra pedig Karom (a mai Karlócza), a Báthoryak 21 faluból álló uradalmának feje, és Szalánkemén, mely egyenesen Nándorfehérvártól függött. Így a kuruczok csupán Szerémben hét várat és kerített várost foglaltak el, még pedig két olyat, a melyik az ország legnagyobb erősségei közé tartozott.^[1298]

Naszádos a XVI. században.^[1299]

Nem csoda, ha egykorú tudósítók a Duna, Tisza és Maros vidékén elért sikereiken megdöbbentek. «Sok ujdonságot írhatnék uraságodnak – jelenti egy deák, talán Ország János szerémi püspök íródeákja valamely egyházi férfiúnak – de ezeket talán jobban ösmeri uraságod nálam. Asszonyom ő nagyságának különféle dolgai miatt most nem írhatok bővebben. De azt megírhatom atyaságodnak, hogy a főtisztelendő szerémi püspök úr ő nagyságának, a mi nemeslelkű urunknak várait, tudniillik Bánmonostora, Dombó, Cserőd, Futak, Titel, Becsőkereke,^[1300] Zeble,^[1301] Péterváradja, Karom, Szalánkemén, Lippa, Solymos,^[1302] Világosvár,^[1303] Székelyhida^[1304] várakat Székely György és dühöngő népe kiostromolta és leigázta, a mint a közönséges hír mondja, ámbár biztos tudósítást nem hallunk. Nagyságos urunknak, Országh Jánosnak^[1305] és a szerémi káptalani kanonokoknak szolgáit a keresztesek karóba húzták, vagy más kegyetlen halállal végezték ki és életöket csak kevesen menthették meg futással. Az egyházi javakat mindenütt elrabolták és prédára bocsátották. A szerémi püspök és a kanonokok javait szintén elrabolták, mivel talán úgy tetszett a fölséges Istennek. A többit az idő rövidsége miatt máskorra hagyom.»

Levele június végén vagy július elején kelt s még nem tudott arról a győzedelemről, a melyet Nagy Antal a Szerémségben nyert. A kurucz kapitány ellen ugyanis a királyiak most egyszerre kétfelől: Buda és Nándorfehérvár felől támadtak. Nagy, másképen Krupczy Gergely, a ráczokkal indúlt ellene. Féktelenkedő, rendetlen csapataihoz nemcsak Oláh Balázs^[1306] nándorfehérvári vitézei csatlakoztak, hanem azok a katonák is, a kiket Bornemisza a gubacsi csata után a Dunán lefelé hajókon küldött a bácsmegyei kuruczok szétverésére, hogy Nagy Antalt «mind népével levágnáják.» Oláh Balázs jó katona, jó hazafi és derék hadakozó ember volt, a ki hét esztendő múlva Szulejmán szultán ellen negyven napig védelmezte Nándorfehérvárát és a mikor a vár mégis elesett, maga pedig fogságba jutott, a magyarokat gyalázó basáknak szemükbe mondta, hogy «ha húszezer magyarja lett volna, magát Szulejmánt is elfogta volna».^[1307] Azonban akkor is, mostan is többnyire ráczok voltak a katonái, a kik Kamancz alá érkezve, ezt a várost fölverni, fölprédálni és fölégetni akarták. Kamancz a szerémi borvidéknek egyik főhelye volt, mely a szegediekkel s másokkal nagy borkereskedést folytatott. Gazdagsága miatt olykor városnak ó, civitasnak mondták. Dunai gázlója (vadum) miatt katonai tekintetben is nevezetes pont; s a kuruczokra nézve annál nevezetesebb, mert éppen az ő baksafalvi megerősített, állandó táborukhoz vezetett. Mivel így egymásra is voltak utalva, a kamanczi polgárok a kuruczokkal tartottak, kik segítségökkel a ráczokat meg is verték s megszalasztották. «Ebben tehát akaratjok nem telék az uraknak, mert a szerencse nem szolgála.»^[1308]

Azonban Nagy Antal sem vette hasznát kamanczi győzedelmének. Alig tért vissza baksafalvi táborába, váratlanúl fölkerekedett, és «mintha megijedt volna, vagy mintha az Úr-Isten megelégedett volna az ő sok vérontásával, senki nem űzvén, megfutamék és táborostúl a Tisza felé kezde sietni».^[1309] Érthetetlen visszavonulását annak lehet tulajdonítani, hogy Dósa minden haderejét Temesvár alatt akarta összevonni s most Mészáros Lőrincz maga után rendelte Nagy Antalt is, a ki őt a hadjárat kezdetén a gyalogsággal mindenütt követte.^[1310] A nagy római sánczok mellett haladt s alkalmasint a mai Törökbecsénél, a Tiszán keresztül akart áttérni a temesvári útra.

Az urak azonban a futásszerű visszavonulás hírére a ráczokkal és a fehérvári vitézekkel hirtelen átkeltek a Duna minden révén. Titel vára a Tisza és Szalánkemén vára a Duna mellett idáig ugyan a kuruczoknak hódolt,^[1311] de a csajkások a váratlan fordulatra, úgy látszik, szintén meggondolták magukat s egy kis hajóhaddal mentek a becsei rév elzárására. Ennek következtében Nagy Antal Óbecsén túl, a római sáncz és a Tisza közt, egy Perlek nevű kis városban^[1312] volt kénytelen megszállani. Perlek vámszedőhely lévén, szintén a Tisza révei közé tartozott s így az átkelést ottan is megkísérthette. Az átkelés elég könnyű lehetett, mert katonai és gazdasági tekintetben különben nem csatolták volna Perleket a tulsó, torontáli oldalon levő Becséhez.

A mint estefelé az üldöző királyi sereg megérkezett, mindjárt híradókat küldtek a kuruczokhoz és «hitet kiáltának a szegény kereszteseknek», hogy a ki áttér a király és az ország hűségére s eláll Nagy Antal mellől, annak senkitől semmiféle bántódása nem lesz. A nép nagyobb része valóban még azon este odahagyta kapitányát s átfutott az urak táborába, a hol a nemesek szavuknak állottak és senkit sem bántottak a szegény emberek közűl. A köznépből Nagy Antal mellett csak kevesen maradtak. Néhányan esküt tettek, hogy vele élnek-halnak és azután behuzódtak a kapitánynyal együtt az egyház czintermébe. Másnap reggel azonban Nagy Antal látván, hogy ellenállása csak haszontalan vérontásra vezetne, a király fogságába adta magát híveivel együtt, a kik közé tartozott egy csanádi rácz kereskedő és egy barát is.^[1313] Budára^[1314] vitték valamennyit s ott még július hónapban^[1315] kegyetlenűl kivégezték őket. Az egyiket elevenen négyfelé vágták; ez alkalmasint maga Nagy Antal volt.^[1316] A másikat (a kereskedőt?) elevenen karóba húzták, a harmadikat (a barátot) kerékre kötötték s forgatás közben összetörték lábszárait, karját és mellét. Néhányat elevenen megnyúztak, másokat megsütöttek.^[1317] «És a mikor foglyokat a vesztőhelyekre vitték – írja egy talán szemtanú olasz tudósító^[1318] – menetközben valamennyien a maguk magyar nyelvén daloltak».

Arra a jelenetre gondoljunk-e,^[1319] mikor «túl zenén, túl sípdobon, riadó kürtön át: ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát?» Vagy arra, mikor a girondeiak a vérpad előtt még egyszer rákezdik a Marseillaiset? «Minő dalolás volt ez, képzeljétek! – írja Carlyle.^[1320] – A még élők egyre dalolnak; a kar oly gyorsan gyengűl. Samson bárdja gyorsan dolgozik: alig egy percz kell egy fejnek. A kar mindjobban gyengűl, a kar elhallgatott…»

XVI. századi naszád.^[1321]

De mást is ír Carlyle,^[1322] a mi a néplélek törvényeit három század óriási külömbsége közt is ugyanazoknak mutatja: «Lásd, a míg ez a fegyveres egyén csak napszámos-, vagy parasztgúnyát visel, s a forradalom, mely sokkal ritkább a háborúnál, még nem alkotta meg a forradalmak törvényeit, hanem a napszámos- vagy parasztgúnyában járók szokatlan, vagyis erkölcstelen dolgot cselekszenek, – oh szeretett, jajgató, tökfilkó atyámfiai az emberiségben: jobb lesz, ha befogjuk nagyranyitott szájunkat, abbahagyjuk a jajgatást és elkezdünk gondolkodni!»

XXV. A DUNÁNTÚL.

NAGY ANTAL szerencsétlensége Bács és Bodrog vármegyékben még éppen nem vetett véget a fölkelésnek, mert Borbás pap és Pogány Benedek tovább folytatták a küzdelmet; a Szerémség azonban csakugyan elveszett a kuruczokra nézve. Pedig a dunántúli részekben Dósa György hadainak ott voltak legnagyobb sikerei; máskülönben a Dunán túl mindenütt csak erőtelen kisérletekkel találkozunk.

Fejér vármegye semmiesetre sem zárkózhatott el a mozgalomtól, mert solti járása már a Duna-Tisza közéhez tartozott s a bodrog-, bács- és szerémvármegyei fölkelés legügyesebb vezére, Nagy Antal, maga is fejérvármegyei nemes volt; s fejérvármegyei területen állt maga Kalocsa is, melynek érseke, Frangepani Gergely, Bács várában napról napra várta fölmentését. Rajta kívűl Fejér vármegye nemesei közűl ebben a küzdelemben többen vettek részt; így Ráskay Gáspár, a későbbi tárnokmester és temesi főispán,^[1323] a ki tizenkét esztendő mulva is érdemeket szerzett a király iránt a bányavárosok zendülésének lecsöndesítésével. A mostan még fiatal főúr 38 esztendő mulva «egy szép históriát» írt a vitéz Franciscoról és az ő feleségéről; de arról semmit sem tudunk, őmaga hogyan vitézkedett ebben a fölkelésben. Résztvettek annak elnyomásában a Pakosi Pakosiak (máskép Paksyak) is, a Rátold-nemből származó büszke nemesek, kik tulajdonképen Tolnából származtak. Pakos János érett, komoly ember volt, kit három esztendő mulva a bácsi országgyűlés II. Lajos király egyik tanácsosának választott meg s mint tolnai főispán esett el a mohácsi csatában; unokatestvére, Pál, ebben az időben már házas ember volt. Bolyváry Pál mester ekkor a királyi személynök főjegyzője vala. Vecsei Tetétleni Péter, Ferencz, Bernát és János itt és Pest vármegyében a nagybirtokosok közé tartoztak; ellenben Tetétleni Kaszás János birtokairól nincs emlékezet. Tar Ferencz ellenben fajszi származású lévén, egyenesen földije volt Nagy Antalnak, a ki ellen talán küzdött is ebben a fölkelésben. Miért, miért nem, ezek az urak az érsekkel és a kalocsai káptalannal együtt mindenképen megakadályozták, hogy megfizessék azt a fejváltságot,^[1324] a melyet a vármegye alispánja és szolgabírái megítéltek és megállapítottak a kurucz háború idejében megölt ruszkai Kornis János özvegye részére.^[1325]

Kornis János a nemesi fölkelésnek egyik tisztje lehetett s a háborúban megöletvén, ezért a vérdíjat a jobbágyoknak, mint gyilkosainak kellett volna megfizetniök. Úgy látszik, a felsorolt nemesek, kik a küzdelemben, legalább részben, mindenesetre résztvettek, ezt akarták megakadályozni. Kornisnak Étiben (Martonvásár és Batta vidékén a Duna mellett), Szentmiklóson (Martonvásártól délkeletre, a mai Ráczszentmiklós puszta), Szentlászlón (Bicske mellett) és Tabajdon (Lovasberény környékén) voltak birtokai. Ha tehát nem nyílt háborúban esett el, hanem saját jobbágyai verték agyon (a mi az oklevélből nem tűnik ki), a felváltsággal ezek tartoztak.

A fölkelés különben Fejér vármegyének és a Dunántúlnak egyéb részeit sem kímélte meg. Ugyanis Fejérvár, Veszprém és a Bakony vidékén Sós Demeter zsákmányolta, dúlta és ölte, vágta a nemességet, gyujtogatott, sőt «szentségtelen kezét a templomok kincseire is rátette».^[1326] Fejér vármegyében két Sós (Soos)-család élt: a polkárti és a saroli.^[1327] Polkárt a Duna-Tisza közében, a solti járásban feküdt, s ha Sós ehhez a családhoz tartozott, érthetőbb volna, hogyan sodródott bele a fölkelésbe. De a mozgalom a Székesfehérvárhoz, a búcsú kihirdetésének egyik helyéhez közeleső Sarolon is magával ragadhatta. Úgy látszik, vele tartott Olasz Mihály fejérvári polgár, alkalmasint az olasz származású nemes Batei János^[1328] fia vagy rokona, a kit csakhamar abba a hírbe kevertek, hogy a kuruczok orgazdája. Olasz ugyanis megbízta a rokonát, Gyanthay Albertet, hogy egy gulya ökröt az ország határára, Bécs felé hajtson. Győrnél azonban Héderváry Imre és Héderváry István győrvármegyei alispánok a küldeményt lefoglalták és zár alá helyezték, azt állítván, hogy az ökröket Olasz cselédei a nemesektől rabolták el. A vádlott azonnal tanuk kíséretében sietett az alispánokhoz és bebizonyítani törekedett, hogy az ökröket nem rablással szerezte meg, hanem, igazságos úton és mások sérelme nélkűl, még a parasztok lázadásának kitörése előtt vásárolta össze. Az alispánok azonban nem hittek neki, s az ökröket nem adták ki, hanem továbbra is zár alatt, maguknál tartották. A vádlott most magához a királyhoz fordúlt. Ulászló semmiesetre sem akarta, hogy a vádlottat, ha az ökrökhöz csakugyan igaz pénzen és nem zsákmány útján jutott, az alispánok megkárosítsák. Augusztus elsején szigorúan meghagyta nekik, hogy újabb részletes vizsgálattal állapítsák meg, hogy az ökröket Olasz nem zsákmány, hanem igaz kereskedés útján szerezte meg; s ha kiderűl, hogy csakugyan igaz módon vette, neki vagy e végből odaküldött embereinek haladéktalanúl visszaadják, de úgy, hogy azokat ne vigye ki az országból, minthogy az ökrök kivitelét egy idő óta (az 1507: X. t.-cz. alapján) eltiltotta. Ha azonban bebizonyúl, hogy Olasz az ökröket zsákmányból gyüjtötte össze, azokat valami módon elkallódni vagy elkótyavetyélni ne engedjék, hanem hiánytalanúl és gondosan tartsák és őrízzék meg a király számára, ki az ökröket jogos tulajdonosaiknak fogja visszaadni.

Akár a kereskedőnek, akár a vármegyének volt igazsága, annyi bizonyos, hogy a Dunántúl a kuruczok olyan fosztogatásokat vittek végbe, a mik a vádat valószínűvé tették s a külfölddel folytatott marhakereskedést nemcsak az 1507: X. t.-cz. következtében, hanem azért is megnehezítették, mert megszűnt a kereskedelem becsületességébe vetett hit. A kereskedőket, tőzséreket vizsgálatokkal zaklatták, mik a legtisztább üzlet gyors lebonyolítását is megakadályozták.

A Dunántúl nyugati vármegyéit Sós Demeteren kívűl még egy keresztes had dúlta, a melyet egy volt szerzetes vezetett. Mondják, hogy hét ezernél több embere volt.^[1329]

Tolna vármegyében ezt a számottevő hadat egy vár ostromával kötötte le. A várat az egykorú olasz tudósító valahol a Duna közelében állónak mondja és Amianatának nevezi.^[1330] Mindenesetre hibás írása és olvasása ez Anyavára tolnavármegyei erősségnek,^[1331] a melynek romjait Dunántúliasan Nyanyavárnak hívják,^[1332] de másképpen Sártornyának is nevezték. Tolnától és a Dunától 9-10 kilométerrel odább nyugatra, a Sárvíz mocsarai közt a mai Janya-pusztán feküdt.^[1333] Földesurai a Bodók voltak, a kik közűl Gergely alispán és Gáspár – 1457-ben Hunyadi Mátyásnak fogolytársa – Mátyás király kegyelméből sok új birtokkal növelték. II. Ulászló most négyesztendeje, 1510 november I. Bodó Ferencznek új adományul adta ezt a várat, melyhez – egészen vagy részben – 43 tolnai és 9 somogyi helység tartozott. Ferencz, a ki 1505-ben Tolnát képviselte az országgyűlésen, ebben az időben egészen a gazdálkodásnak élt, mert nagy vagyont akart hagyni családjára. Feleségétől, Ráskay Erzsébettől, három gyermeke született: Anna, a ki utóbb Bajoni Benedekhez ment férjhez;^[1334] és két fia: Ferencz és Farkas, kiknek magvaszakadtával 1564-ben az anyavári uradalmat a Bajoniak örökölték.^[1335]

Bodó Ferencz^[1336] a nemzeti pártnak egyik oszlopos embere volt, a kinek később az országgyűléseken és a csatamezőn nem csekély és nem dicstelen szerep jutott s a pártok szemérmetlen cserélgetése idejében János királyhoz való hűségének megható jelét adta. De máskülönben erőszakos, kiméletlen természetű ember volt. A ki tizenhárom esztendő múlva megtette, hogy irgalom, szánalom nélkűl vágta le azokat is, a kik az oltárokhoz menekűltek és a miseruhát lótakarónak terítette a nyereg alá s levágatta az ellenállók orrát, fülét, őket magukat is: azt mostan fiatalon Ráskay Erzsébetnek és gyermekeinek csókjai sem tehették sokkal szelidebbé saját és a mások jobbágyai iránt. Ezeket a névtelen barát azért vezethette első sorban éppen az ő vára, Anyavára ellen.

Székesfehérvár a XVI. században.^[1337]

A fejér- és tolnavármegyei nemesekkel Héderváry Ferencz indúlt megsegítésére. Lehet, hogy vele volt Czerneki Dezsőfi Ferencz pozsegamegyei birtokos is. Elindulásuk június második felében történhetett, mert a két úr a pozsegai káptalan előtt ekkor kötött egymással olyan szerződést, hogy akármelyikök hal meg utód nélkül, birtokait a másik fél örökli.^[1338] Mert hiszen olyan idők jártak, mikor – a szerződés szerint – «az isteni akarat még a viszálykodókat is egyesíti.» Ezért és más észszerű okokból szerződésre, egyességre, örök szövetségre léptek, hogy ha úgy akarja az isteni kegyelem, a melynek parancsa és jósága igazgat mindent, semmi se érje őket készületlenűl.^[1339] A kik 1514 nyarán ilyen szerződést kötöttek Magyarországban, bizonyosan számot vetettek a nemesség ellen való fölkelés eshetőségeivel; s a király még azon esztendő őszén a két úr szerződését hűségök és hű szolgálataik figyelembe vételével erősítette meg.^[1340]

A fölmentő sereg élére Héderváry Ferencz állt.^[1341] Érdemes tehát vele közelebbi ösmeretségre lépni.

Héderváry Ferencz Miklós tárnokmesternek fia^[1342] és Lőrincz nádornak unokája volt. Már kora ifjúságában sokat köszönt Batthyányi Benedeknek, ki atyját a tárnokmesterségben fölváltotta s neki 12.000 aranyat kölcsönzött, hogy helyrehozza azokat a károkat, a miket Mátyás halála után Miksa császár németjei okoztak birtokaiban.^[1343] Ozora várának elfoglalásakor még a birtokjogukat igazoló okiratokat is elrabolták és csak megrongálva adták vissza, minek következtében II. Ulászló 1491-ben új adomány czímén adományozta Héderváry Miklósnak és fiainak, Lőrincznek és Ferencznek eddigi birtokaikat. Így 11 vármegyében (Pozsega-, Pozsony- és Pestvármegyék kivételével a Dunántúl) 4 várat, 3 mezővárost, 58 falut, 35 pusztát és 59 részbirtokot kaptak,^[1344] melyekbe őket egy esztendő mulva be is iktatták.^[1345] Még ez évben a király őt azzal tisztelte meg, hogy egy ítélet felülvizsgálatával bízta meg,^[1346] súlyos betegsége miatt azonban fölmentette azon törvényes kötelessége alól, hogy személyesen vonuljon a hadba.^[1347] Csöndesen gazdálkodott jószágain, a melyeket minduntalan gyarapítani és csereberélni törekedett. Megtörtént, hogy az egyik nap^[1348] 20.000 aranyat vett kölcsön hugától, Katalintól és ennek urától, Rozgonyi Istvántól s biztosítékul örökjoggal 9 vármegyében levő birtokait kötötte le nekik; másnap azonban^[1349] ezen a pénzen zálogba vette ugyanezen sógorának 6 tiszáninneni vármegyében levő birtokait. Ilyenformán gazdálkodott felesége is, Csáky Borbála, a csanádi püspök húga.^[1350]

1506-ban jajczai bán lett, s nagy összeg pénzt vett kölcsön, hogy a várat jókarban tartsa^[1351] s vámszedési jog fejében tolnamegyei hidak építésére is vállalkozott.^[1352] Egyes urak hol birtokszerzése^[1353] és birtokfoglalása,^[1354] hol összes birtokai eladása ellen tiltakoztak.^[1355] Hatalmaskodásai miatt is sokat panaszkodtak. Pl. 1509 márcziusában várnagyai, tisztjei, jobbágyai és cselédei fegyveres kézzel foglalták özvegy Drágffy Bertalanné birtokait s neki 600 aranyforintnál több kárt okoztak,^[1356] de Héderváry azután kiegyezett vele.^[1357] 1512-ben özvegy Kanizsay Györgyné ellen küldte tiszttartóját 98 fegyveres jobbágygyal és annak három sárkányi jobbágyát elfogatta, vagyonukat lefoglalta s ezzel az özvegynek ötszáz aranyforintnál nagyobb kárt okozott.^[1358] 1513 július 2-án Bodó Imre, Eördögh László, Albert laki várnagy s más nemesek és tisztek vezetése alatt fegyvereseket küldött Kanizsay János dencsi (somogyi) jobbágyaira, s közülük tizenkettőnek házát fölverte, ládáikat, szekrényeiket összetörte, pénzüket és egyéb ingóságaikat elszedte, barmaikat, juhaikat elhajtotta és ezeknek a fazekas jobbágyaknak ötezernél több fazekát összezúzta, néhányat pedig meg is veretett.^[1359] Szeptember 14-e táján hasonlóképen erőszakoskodott Kanizsay Jánosnak keczöli (soproni) jószágán, hol öt jobbágyot minden javaikkal együtt az ozorai várba hurczolt fogságba.^[1360] A somogyi Berényben is fegyveresen törette föl Kanizsay húsz jobbágyának a házát, elhajtatta barmaikat, juhaikat. Emberei még fiatal asszonyokat is megvertek, megsebeztek; az egyiknek a kezét is levágták, három jobbágyot pedig fogva vittek laki kastélyába s így Kanizsay kétezer aranyforintnál nagyobb kárt tett.^[1361] Reá bizonyult az is, hogy a somogyi Décsén Bence pap házát szintén feltörette, s annak, sőt a templomnak is a vagyonát elrabolta.^[1362]

Most mégis Héderváry vezette a nemességet, hogy a kereszteseket mint rablókat, fosztogatókat, gyilkosokat, szentségteleneket fenyítse meg!

Június vége felé támadta meg őket Anyavára alatt. Nagy seregével többször csapott velök össze, a mi eléggé mutatja, hogy a kuruczok keményen tartották magukat. Végre is – alkalmasint a gubacsi és a perleki mintára – egyességre, megadásra bírta őket, a melynek értelmében ágyúikat és minden gonoszmódon szerzett holmijokat visszaadták a királynak és csendesen hazatértek falvaikba.^[1363]

Héderváry azontúl gyakran tapasztalta az udvar kegyét. Nándorfehérvári bán lett belőle, de gondatlansága miatt a király ezt 1519-ben el akarta vonni tőle, mert «noha gazdagságban dúskálódott»,^[1364] a várat kellően el nem látta. 1521-ben Zimonynyal és Szalánkomlóssal együtt végre is török kézre juttatta, minek következtében mint áruló, minden jószágát elvesztette.^[1365] A mérleg másik serpenyőjében csak az az egy adat áll, hogy hűséges szolgálatai miatt – miket talán ebben a hadjáratban is megmutatott – Szécsényben szántóföldeket adott egyik jobbágyának, Szakácsy Andrásnak.^[1366] Az anyavári egyesség is annak a jele, hogy a jobbágyságot kímélte. Talán jóindulatból, de még bizonyosabban józan gazdasági érdekekből tette, hogy uradalmai el ne néptelenedjenek.

Veszprém püspöke, Trogiri Beriszló Péter horvát bán, mindjárt a keresztes hadjárat után intő és fenyegető levelet intézett Dósa Györgyhöz, hogy őt a lázadástól visszatartsa.^[1367] Püspöksége védelmével keveset törődhetett, mert a mellett, hogy Horvát-, Szlavon és Dalmátországok nyugalmát kellett biztosítania, Telegdy kivégeztetése után magára vállalta a főkincstartóságot is, a mi ilyen zavaros időkben kétszeresen fontos és fáradságos feladat volt. Így tehát hol a délvidéken, hol Budán tartózkodott, hogy hivatalának megfeleljen.^[1368] A vármegye és az egyházmegye nyugalmáról tehát – távollétében – főkép Sitkey Gotthárd, Somlyó és Pápa várainak parancsnoka gondoskodott, a mire nagy szükség volt, mert Sós Demeter kuruczai ebben a vármegyében is portyáztak és károkat tettek.^[1369] A Sitkeyek már kétszáz esztendeje földesurak voltak Veszprémben, Vináron, a melyet ők népesítettek be s hozzá már régen megszerezték Gabriánföldet is;^[1370] a rákosi országgyűlésen 1505-ben Sitkey György volt Veszprém egyik követe, most pedig Gotthárd, vagy Kocsárd Veszprém két fontos várának is a kapitánya. Pápa egyházi tekintetben nem a veszprémi püspök, hanem – kivételképpen – az esztergomi érsek hatósága alá tartozott; földesura pedig Szapolyay János erdélyi vajda volt. Így érthető meg az a magyarázat nélkül feltűnő adat,^[1371] hogy Veszprém vármegyében a lázadás leverésére az erdélyi vajda osztogat parancsokat. Csupán ebben a vármegyében harmincz birtoka volt, tehát méltán képviselhette a nemesség érdekeit Veszprémben, melynek birtokviszonyait – a kor egyik legjelesebb ösmerője szerint^[1372] – nagy uradalmak, aránylag kevés közép-, de annál több kis- és főleg egyházi birtokosság jellemezte. És összefügg ezekkel a gazdasági, valamint általában véve a földrajzi viszonyokkal, hogy a kuruczok itt és a szomszédos Győr vármegyében tartották magukat legtovább s az országos fölkelés ezekben ért véget.

Pápa a XVI. században.^[1373]

Győr vármegye alispánjai, a Héderváryak, résen állottak s a vármegye nemessége bízhatott hadi tehetségökben, mert éppen egyikök, István, vezette 1506 nyarán azt a sereget, a mely Ausztriát kegyetlenűl elpusztította.^[1374] A főispán, Szelestei és Kövesszarui Gosztonyi János mester győri püspök^[1375] szintén fegyverkezett. A tudós főpap, kit a nép barátjának tartottak, külföldi egyetemeken végezte tanulmányait; az ó- és az újszövetségi szentírást és a csillagokat úgy ösmerte, mint saját körmeit.^[1376] Az egyház reformkérdései elől sem zárkózott el,^[1377] de kikelt a hamis mesterek ellen, kik Krisztus szentséges testét marczangolják s prófétálkodnak, holott a prófétai lelket nem a világosság forrásából merítették, hanem a sötétség fejedelmétől szerezték.^[1378] Bizalommal, lelkesedéssel üdvözölte a keresztesháború eszméjét; 1514 márczius 23-ikán ott volt a prímás budai fényes bevonulásán s másnap a keresztesháborút elhatározó országos tanácsban.^[1379] Talán Telegdy kincstartónak ottan hallott beszéde következtében azonban székhelyén nem nagyon búzgólkodott a keresztesek összegyüjtésén. Csoportosulások itt is voltak,^[1380] de kezdetben nagyobb erőszakoskodásokról nincs semmiféle tudósításunk. Pedig még a szelidlelkű püspöknek is szemére vethették, hogy győri várgazdája, Lósy Mihály locsmándi főesperes, megsértette a jobbágyok személyes szabadságát, mert Tolnai Máté pannonhalmi főapátnak egyik füssi jobbágyát erőszakosan elvitette; a miért Lósyt utóbb el is ítélték 200 aranyforint birságra.^[1381] Annyi bizonyos, hogy ebben az esztendőben a püspök földjei is parlagon maradtak s nemcsak tavaszi, hanem őszi búzát sem igen vetettek, mert Gosztonyi 1515 tavaszán «mostani szükségében» Rozgonyi Jánostól kért kölcsön gabonát.^[1382] Pásztorlevelében, mint utóbb a hitben újítókat, bizonyára intette híveit, gondolják meg, az uralkodók mekkora büntetéssel sujtják a polgári lázongást. Ne felejtsék el, milyen becses a békesség s mit hoz magával az egyenetlenkedés, a lázongás.^[1383] Az a gyanú, hogy lázadó, 13 esztendő mulva Gosztonyinak magának is életébe került.^[1384] S a püspököt, ki most készen tartotta katonáit a keresztesek elnyomására,^[1385] ugyanaz a Bodó Ferencz ölette meg, a kit anyavári várában most a keresztesek szorongattak; s azért ölette meg, mert állítólag elpártolt Szapolyaitól, kitől most mindketten a nemesség megszabadítását, a jobbágyok leverését várták.

Változott idők és körülmények így állították egymással szembe az egykori elv- és fegyvertársakat.

Tolnai Máté pannonhalmi főapát sem zárkózhatott el egészen a mozgalom elől. Huszárainak és puskás gyalogjainak élén ebben az időben Ethei János pannonhalmi várnagy állt.^[1386] Székhelye védelme tekintetében nyugodt lehetett; de a főapátsághoz tartozó benedekrendi kolostorok biztonsága miatt aggódhatott. Az időnkint kiküldött hivatalos látogatók (visitatorok) már azelőtt is figyelmeztették őt arra, hogy egyes házfőnökök rosszúl bánnak a néppel. A babocsai (Somogyban) szidta és a pokolba kergette a parasztokat, a csatári (Zalában) jogtalanul taksálta meg a jobbágyokat s a hamis ürügy alatt tőlük beszedett zabot magának tartotta meg; a kapornaki (Vasban) tulajdonképen borkereskedő és uzsorás, ki a parasztoknak nagy kamatra ad pénzt; a bakonybéli apáthoz jobbágylányok járnak be és becsületes jobbágyasszonyokat is megejt.^[1387] A főapátnak sok baja volt a csellengő, tekergő barátok miatt, a kik néha nem is laktak, vagy pedig botrányosan éltek a kolostorokban s most, a bulla kihirdetésekor közülök néhányan bizonyára izgatták is a kereszteseket, majd a fráterek maguk is majdnem minden kolostorban éhezés és nyomoruság miatt panaszkodtak. A korábbi győri püspök a templomokból is kikergettette és kiközösítette a pannonhalmi főapát jobbágyait^[1388] s a somogyi jobbágyokat kiközösítés terhe alatt kellett inteni, hogy az igazságos tizedet a főapátnak megadják.^[1389] A főapát istvándi jobbágyai megnyilazták Ujlaky Lőrincz herczeg embereit, ez pedig elfogatta, elhurczolta és csak később adta vissza őket, sőt kárukat is megtérítette s megengedte, hogy földjén szabadon és békességben legeltessenek, ha minden barom után évenkint négy dénárt fizetnek.^[1390] A szakácsi (somogyi) nemesek fejenként 12, a jobbágyok 6 dénárral váltották meg magukat a főapátnak járó tized alól,^[1391] mert így kevesebb zaklatásban volt részök. A főapát véneki és dénesdi tisztje megparancsolta a jobbágyoknak, hogy Nagylucsei Döme szentvidi erdejéből hozzanak, igazabban szólva, lopjanak fát az uradalomnak; ilyenforma járatban lehetett a pápóczi prépost három pázmándi jobbágya is, a kit azonban ezért a pannonhalmi várnagy és tiszttartó megveretett.^[1392] Az ököljogba tévedő gazdálkodást maga X. Leó pápa is megsokalván, éppen most, 1514 június elsején^[1393] arra kötelezte a kanonokokat, hogy ha a főapát ügyvédőknek szólítja fel őket, ezt a tisztelt büntetés terhe alatt elvállalják, mert tűrhetetlen, hogy az egyházi és a világi urak a főapátságtól várakat, falvakat, földeket, házakat, terményeket, jövedelmeket, ingóságokat és ingatlanokat foglaltak el. Szinte kirí az ilyen adatok közül, hogy éppen a kurucz fölkelés idejében s bizonyára azzal összefüggésben Tolnai főapát és a konvent Cser Jánosnak és örököseinek hű szolgálata jutalmául Tepejen két elhagyott jobbágytelket ajándékozott, de – bár ezzel fölvette a praedialis nemesek (nemes jobbágyok) közé s a jobbágyterhek alól fölmentette – kötelezte őket, hogy praedialisok módjára szolgáljanak s a házukat és földeiket jókarban tartsák.^[1394]

Győr a XVI. században.^[1395]

Nagyszombati Márton, a humanista költő, a ki a fölkelés idejében szerencsi apát volt, de pár év mulva Pannonhalmán írta meg erről is szóló elégiáját,^[1396] nem ezekre az állapotokra gondolt, mikor^[1397] hazánk föld- és szőlőművelésének aranykorát dicsőítette. Az emberek akkor a mezei élet örömeiben és áldásaiban gyönyörködtek. Az ország nyugodtan élt a pásztorkodás korában. Még a polgárok is irigyelték a falusiakat, a kiknek mindenük bőven termett, s pénzük bőven volt. Azt a bőséget és gazdagságot akkor sem tudná megénekelni, ha addig élne is, és olyan ékesszóló lenne, mint a pylosi Nestor.

Saját korát úgy festi, a hogy Dósa György táborában Mészáros Lőrincz és a többi nekibúsult pap izgatott.

A nyugati három vármegye: Sopron, Vas és Zala, a kuruczok ellen szövetkeztek egymással. Sopron vármegye Csepreg mezővárosban július 9-én tartott közgyűlésén jelentette ki csatlakozását. Felpanaszolta, hogy a nép sokasága a keresztesek személyében a királyi felség, bárók, főpapok s Magyarország egyéb urai és nemesei ellen fölkelvén, sok és hallatlan véres gyilkosságokat, veréseket, feldarabolásokat, sebesítéseket, egyességeket vittek végbe s jelenleg is hasonló dolgokat szeretnének elkövetni. Ők tehát mindezekről hallván, hogy hasonló káros és kellemetlen zsákmányolásokat elkerüljenek, odafolyamodtak nagyságos Kanisay János úrhoz és megkérték, fogadja őket pártfogásába és védelmébe, azokat pedig, a kik mint keresztesek és gonosztevők fölkelni akarnának, akárkinek jobbágyai, joga legyen megbüntetni és leverni. Arra kérték, hogy fogadja el a kapitányságot, a mit Kanisay teljesítvén, megigérték és megfogadták neki keresztény hitükre és becsületük elvesztésének terhe alatt, hogy akárki fai vonakodnék is, hogy cselédjeit és zsoldosait úgy, a miként más vármegyék, nevezetesen Zala és Vas is megkivánják, parancsuk és rendelkezésük szerint elbocsássa és leszerelje, ugyanazon parancsuk és rendelkezésük értelmében hatalmat és jogot adnak neki az ilyeneknek megbüntetésére és leverésére mindaddig, míg ez a keresztes hadjárat tart. És velük egyetemben bármit tesz is ő nagysága, azokat, a kik zsoldosaikat, akár urak, akár mások és bármilyen rendüek és ranguak is, ha a királyi felség s más bárók, főpapok és az ország egyéb rendei ellen föllázadnak és a vármegye intézkedéseit elfogadni nem akarják, hatalmában jogában áll leverni és büntetni náluk épp úgy, mint más vármegyékben. Ők pedig az előbbi kikötés mellett megigérik, hogy személyesen fölkelnek úgy a királyi fölség, mint más főpapok és bárók mellett ő nagysága, mint legkegyelmesebb uruk és kapitányuk vezetése alatt; ezt megfogadják és megtartják. Egyúttal megparancsolják a szolgabiráknak, hogy ezt a nyilt levelüket a vármegye nevében megpecsételhessék.^[1398]

Ez az egész fölkelésnek egyik legsajátságosabb, majdnem legjobban megdöbbentő okirata. Mintha az ezerév előtti észak-olaszországiak fordulnának püspökeikhez és egyes nagyurakhoz, hogy a népvándorlás ellen oltalmukba fogadják, megvédjék őket, mit ők hűséggel és szolgálattal viszonoznak. A hűbériség ott ezzel kezdődött; s nálunk ez egyik jelensége a nyugateurópai értelemben vett feudalismushoz való közeledésnek. Itt is, ott is a nagy veszedelem oly nyilatkozatra és fogadalomra készíti az embereket, a minek egyéni és vagyoni, politikai és társadalmi függetlenségüknek feláldozása. S éppen akkor, mikor Werbőczy már beterjeszteni készült a Hármaskönyvet, mely kimondja, hogy a nemesség egy és ugyanaz; tehát feudális szempontok szerint tagolni nem lehet és nem szabad.

Kanisay azonban a nyugati feudalismus szellemében mint kiskirály élt, a ki félvállról vette saját törvényesen megkoronázott királyát és idegen uralkodónak tett szolgálatokat. Székesfehérvár 1490. évi ostrománál igen vitézül harczolt, de mint Miksa császár katonája; támogatta őt 1506. évi betörésénél is és – a mikor egy esztendő mulva a mostani események után. 1515-ben, a kifáradt Jagellók házassági szerződéssel erősítették meg a Habsburgok örökösödési igényeit, – Miksa császártól római szentbirodalmi grófsággal jutalmaztatta meg a maga német hűségét.^[1399] De ő, a ki nem akart szolgálni természetes urának, megbüntette azt, ki őneki nem akart szolgálni. Babos Mihály csepregi jobbágyot, a ki az iránta való engedelmességet megtagadta, arra itéltette, hogy a Szent Miklós templomával szemben számára a hely előkelőségéhez illő házat és melléképületeket emeljen, mit ha nem tenne meg, a jótálló nemesek és polgárok négyszáz aranyforintot fizessenek a földesúrnak.^[1400] Bősze Mátyás bősárkányi jobbágyot egyenesen halálra itélte s nagynehezen hajlott öt bogyiszlói és ugyanannyi bősárkányi jobbágynak arra az «emberi könyörületből» tett kérésére, hogy az elitélt és testvérei csak akkor lakoljanak fejökkel, ha Bősze kegyelmet nyervén, mindhalálig meg nem maradna Kanisay birtokán s letett hitét megszegné, mely esetben a jótállók kétszáz aranyforintot fizessenek érette.^[1401] Sopron város azonban szembeszállt a hatalmas úrral. Védelmébe vette a jószágairól odamenekült jobbágyokat és kiadatásukat megtagadta.^[1402]

A dunántúli humanista költő,^[1403] ki az ország mostani romlását, Dósa György forradalmának pusztításait hazafias fájdalommal szemlélte, a bajok és nyomoruságok főokát az urak elfajulásában kereste. Oda van már erényük, vitézségük, hírnevük; azt a kapzsiság, ravaszság váltotta fel. Hamis pöröket folytatnak, hivatalokat keresnek. A mellett házasságtörők és telhetetlenek. Vége-hossza nincs az eszem-iszomnak. A gyümölcsöt keletről, a fűszereket délről hozatják asztalukra, sőt már a magyar bor sem ízlik nekik, mert tüzes olasz és görög borokra vágynak. Fényüzésükkel együttjár az elpuhultság, a korai megvénülés. Ilyen elernyedt erővel hogyan védhetnék a hazát?! A ki igazgat szól, betörik a fejét; hazudnak tehát és rágalmaznak; hízelkedőknek áll a világ, a mely bűnbe merült s a pénz kormányozza. Fitymálják a vallás tekintélyét, a király hatalmát; a szegény népet pedig nyúzzák, adóztatják. Czímeket kapnak olyanok, a kiknek alávalóságát mindenki tudja. Már az egész világ ismeri bajainkat.

«Oh te mindennél drágább hazám! – kiált fel a költő^[1404] – mivel is szolgáltál rá annyi szenvedésre? Fiaid tunyasága, viszálykodása, irigykedése, a főurak vetélkedése és cselei tesznek tönkre. Urak, mi űz benneteket a viszálykodásba? Ha a nép is utánatok indul, akkor széthull minden e hazában… Főurak, miért dühöngtök? Így le nem győzitek az ellenséget!… Nem halljátok a szegény, rongyos haza sirását? Hiszen a haza szült benneteket; ez nevelt föl, ez áldott meg minden jóval. Ez adta vagyonotokat, neveteket, főrangotokat, gyermekeiteket, kényelmeteket. Ez tart el, ez terem annyi eleséget, hogy messze vidékek és népek számára is jut belőle. De a kegyelet, az igazság és a becsület kihalt a ti szivetekből…»

Majdnem háromszáz esztendő mulva egy másik dunántúli költő hasonló képet festett a romlásnak indult hajdan erős magyarról, melyet Szapolyay öldöklő százada sem fojthatott meg: hiszen megállt titkos gyilkosainak keze és ama visszavonás közt, mely a szent rokonvérben fürösztötte meg. S tünődései közt éppen a fölkelt nemesség képe vigasztalta meg, hogy «él még nemzete istene.»