Márki Sándor: DÓSA GYÖRGY, 1470-1514

AZT LEHETETT volna gondolni, hogy Dósa György fegyverre hívó szava leghamarabb Erdélyben talál visszhangra. Hiszen ottan a vezér testvére, Székely János, már egy esztendeje izgatta a szász szabad parasztokat s ösmeretes a forrongásoknak, sőt nyilt lázadásoknak az a sorozata, a mely Dósát Erdélyben a bölcsőtől a férfikorig úgyszólván megedzette nagy elhatározására. Dósánál idősebb volt Janus Pannoniusnak az a verse, a melyben a Mátyás ellen föllázadó Erdélyt megkorholta:^[1405]

A mit Janus Pannonius 1467-ben Veress Benedekhez írt, negyvenhét esztendő mulva Erdélyben csak elkésve alkalmazhatták Dósa Györgyre, kinek fölkelése Erdélyt későbben hozta lázba, mint az ország többi részét, de azután hosszasabban is gyötörte.

Bakócz Tamás Kisvárdai Várday Ferencz erdélyi püspököt 1514 április 25-én nevezte ki «az erdélyi tartomány»-ban legátusi helyettesnek, vagyis viczelegátusnak. «Erényed – szólt,^[1407] – erkölcseidnek becsületessége, tudományod, feddhetetlenséged és jóságod, valamint a szentséges pápa úr és az apostoli szentszék iránt való alázatosságod nem közönséges.» Ennek következtében őt különös tisztséggel és feladattal magasztalja föl. A pápa és a bíbornokok a primást több országban legátussá tették s azzal az egész kereszténységet érdeklő dologgal bízták meg, hogy nevökben a kereszténység ellenségei, az igen hitetlen törökök ellen keresztes háborút, vagyis szent vállalatot hirdessen és prédikáljon. Ezzel akarják az ellenség támadását megzabolázni és korlátolni mindaddig, míg ellenök maga a pápa vezethet általános hadjáratot. Mivel azonban a primás abba a tartományba különböző elfoglaltságai miatt személyesen nem mehet el, az Úr nevében Várday püspökbe helyezi bizodalmát s a neki erre az esetre adott apostoli hatalomnál fogva őt felhatalmazza, hogy tartományában maga hirdesse, vagy másokkal hirdettesse ki a keresztes hadjáratot. Megküldi neki az ólompecsétes pápai bullának másolatát, a melynek értelmében a püspök, mint az ő helyettese, oldhat és köthet s idáig oda beküldött, vagy ezután beküldendő biztosaival rendelkezhetik, a bevételekről megszámoltathatja, állásuktól megfoszthatja s azt másoknak adhatja, nekik parancsolhat s egyáltalán a szent vállalat sikere érdekében csakúgy megtehet mindent, a mit jónak és czélszerűnek lát, mintha ő maga személyesen volna ott. Előre is helybenhagy minden fenyítéket, büntetést és rendelkezést, a mit a püspök vagy helyettese elhatároz a lázadók (t. i. a kereszteshadjárat hátráltatói) ellen. Az Úr nevében buzdítja és az irgalmas Istenre kéri, hogy ilyen szent munkában, a keresztény hit oltalmában és gyarapításában őrködjék, s erős és hű legyen, hogy azt végrehajthassa, s a szentséges pápa s az ő dicséretét és jutalmát megérdemelje.

Várday püspöknek háza volt a budai várban, a Mindszentek utczájában,^[1408] de ez a ház üresen állt úgy a márcziusi nagy tanácskozások, mint a keresztesháború kihirdetésének ünnepségei idején s időbe kerűlt, míg a prímás levele lejutott a püspökhöz Gyulafehérvárra, a hol éppen nem keltett lelkesedést. A püspök a Gútkeledek büszke nemzetségéből származott. Ennek a nemzetségnek hét vármegyében elszórva majdnem háromszáz birtoka volt s már harmadfélszáz-esztendeje (1263) a csatári kolostort egyetlenegy elveszett bibliáért két faluval kárpotolta. A nemzetségből 18 ág és család vált ki: a felsőlindvai Bánffyak, az Amadék, Maróthyak, Márkyak, Szokolyiak, Báthoryak, Czibakok, Ráskayak, Váradyak stb. családjai, köztük az ország leggazdagabb urai.^[1409] A püspök Szent-Anna kápolnájában, melylyel székesegyházát kibővítette, a boltozat záróköveire ki is faragtatta nemzetsége háromékű czimerét ^[1410] s a magáét, a melyiket rózsa, angyalfej és csillag ékesített.^[1411] Az építkezést 1512-ben kezdte meg, egy esztendővel azután, hogy váczi püspökből erdélyi püspök lett ^[1412] s abban a reményben folytatta, hogy ebben a kápolnában fog örökre megpihenni. Nem csalódott; s tizenegy esztendő mulva ezt írták sírja fölé:^[1413]

Saját helytartója, Stieröchsel kanonok az ősrégi család tagját valóban kitűnőnek tartotta a tudományokban és művészetekben («a phoebus-apollói tanulmányokban»); magasztalta, hogy a tudós Thalia csínos beszélőképességet adott neki, melylyel a király szívét is meglágyíthatta; s a mellett jó és jámbor volt végtelenűl. Néhány nap mulva bizonyára másnak is fogjuk látni a kétségtelenül kiváló püspököt; de környezete első sorban csakugyan a renaissance barátját, a humanistát tisztelte benne.^[1414]

A gyulafehérvári püspöki udvarban akkortájban a tudományok és művészetek iránt jobban érdeklődtek, mint a politika iránt. A püspökön kivűl a humanismusnak több olyan oszlopos embere élt ottan, mint Stieröchsel István kanonok és hunyadi főesperes, költői néven Taurinus, ki a mostan kitört parasztháborút époszban énekelte meg;^[1415] Beregszászy Imre kanonok, ki kanonok-társának, Megerecsey János kolozsi főesperesnek éppen most ^[1416] adta el lonfalvi (fehérmegyei) részjószágait, hogy olaszországi tanulmányútjában tett adósságait kifizethesse; Rákosi Menyhért, a szabadművészetek doctora, kanonok és káptalani főügyész;^[1417] Csesztvei Barlabásy János székesegyházi főesperes, a későbbi csanádi püspök;^[1418] legfőképen pedig Lászay János telegdi főesperes, a gyulafehérvári székesegyház északi előcsarnokának, vagy inkább a halottak kápolnájának renaissance-modorban való építtetője, a ki azonban – közviszonyaink miatt kétségbeesve s a renaissanceért rajongva – csakhamar Rómába vonúlt s ott is halt meg. Római sírjának fölírata szerint:^[1419] «Útas, ne csodálkozzál, ha látod, hogy a fagyos Duna szülöttét római urna rejti magába; gondold meg, hogy Róma mindenkinek hazája, és az is volt». Az épitő humanisták nem fogadták szívesen a keresztes hadjárat kihirdetését elrendelő bullát. Ösmerték az utóbbi negyedszázad erdélyi zavargásainak, sőt nyilt lázadásainak okait és körülményeit,^[1420] tudták, hogy a kedélyek még mostan is forronganak s így semmi kedvök sem volt arra, hogy szentháború czímén oly tömeget gyűjtsenek egybe, a mely azután, a maga számának nagyságában elbizakodva, erejét a meghiúsúlt lázongások czéljainak elérésére fordítsa. Addig halogatták tehát a bulla kihirdetését, míg egyszerűen elhagyták, mert megkapták Bakócz visszavonó rendeletét.

Erre mutat, hogy a bulla csak elkésve, kerülő úton jutott nyilvánosságra Erdélyben, a hová azt valósággal becsempészték. A nagyszebeniek a bullát még június elején sem ösmerték, holott a Maros mentén a nép akkor már több helyütt mohó vággyal értesűlt annak tartalmáról. A szebenieket ugyanis Thuróczy Miklós erdélyi alvajda megdicsérte,^[1421] hogy szorgalmasan és gondosan hajtják végre parancsait, melyeket a Magyarország felől fenyegető veszedelem elhárítására már előbb kiadott. Nem neki, hanem a vajdának engedelmeskednek akkor, mikor a haza és a köztársaság üdvéről gondoskodnak. Még mostan is arra kérte tehát őket, találják ki, milyen úton-módon lehetne meggátolni, hogy az a gonosz nemzedék ezen részek belsejében is megteremjen. Ami azt illeti, hogy ők az apostoli bullát még nem látták, megjegyezte, hogy – amint Magyarországból menekülő nemesektől hallotta – a bullát a ferenczrendiek nagyváradi gvardiánja hozta volna be Erdélybe. Azt azonban nem tudja, miként kerűlt nyilvánosságra. Bár mindörökre titokban maradt volna! Másrészt azonban bizonyos, hogy az az apostoli bulla a vízaknai sóbányáknak valamely alkalmazottja útján kerűlt be erre a földre s azt azután a szászvárosi esztelen gvardián megkapván, mindjárt ki is hirdette. Az alvajda azonban rögtön meghagyta a vízaknai sótiszteknek, az alkamarásoknak, hogy fejök elvesztésének terhe alatt hagyják abba a bulla terjesztését és kihirdetését.

Valószinű, hogy a bulla Kolozsvárt, Désen és Beszterczén szintén hasonló módon, a ferenczrendiek buzgóságából került nyilvánosságra s ezeken a helyeken a nép valóban gyülekezett is; de a jelek szerint, magának az erdélyi püspöknek és káptalanának óvatossága és a távollevő ^[1422] Szapolyay vajda helyettesének, Thuróczy Miklós alvajdának gondossága következtében a nép egészen június elejéig nem foglalt fenyegető állást. Ez annál felötlőbb, mert a forradalom vezére Erdély szülöttje volt s május végén mindenki bizonyosnak tartotta, hogy Erdély felé nyomul s ott szedi össze minden erejét. Erdélyben valóban olyan parasztköztársaság keletkezhetett volna, mint azelőtt kétszáz esztendővel Svájczban. A vajda azonban, ki a tavaszt a királyi udvar közelében töltötte, távollétében is intézkedett a hadszedésről s oly nyugodtnak tartotta Erdélyt, hogy nem látott veszedelmet abban, ha – a magyarországiak kívánsága szerint – hadait onnan kivonja s a magyar fölkelők ellen vezeti.

Mindenesetre közeledett az az idő, mely Taurinust, a gyulafehérvári kanonokot, arra késztette,^[1424] hogy elbeszélje «a magyar mezőkön» végbement szolgai háború történetét, a nagy gonoszságok intézőinek a tetteit, az elvetemült nép szemetének cselekedeteit és ilyen dolgoknak az okait.

Segítségre nem a Permessus hullámaiban lakó múzsákat, nem a szent oraculumok jósait, nem is a széles vállain az eget emelő Atlast kérte parnassusi verseivel és hyantesi énekével, hanem az ősi sötétségnek, Erebosnak húgait, a sötét Avernus istenségeit, az Eryniseket (a Furiákat) és a szomorú Archeront, az alvilágot hítta. Ez eléggé jellemzi a kanonokot, ki egy keresztes háborúról készül írni; azonban humanista volt és így természetes, hogy neki s az éjszakai alvóknak ezen pogány istenek lenge árnyai súgják meg az emberek és az istenek titkait. Tőlük várta, hogy eloszlassák azt a homályt, mi okozta, hogy a durva magyar paraszt, ez az igásmarha, rabszolgaháborút indított s miért száműzött annyi főurat a Lethe fekete vizébe, a halálba?

Csakugyan találgatniok kellett volna ezt a gyulafehérvári humanistáknak? Hiszen mint papok és egy hiteles káptalan tagjai, a nép között is nem egyszer megfordultak. Éjszakai töprengéseiktől valóban csak úgy szabadulhatnak meg, ha jóillatú cyprus termőágát teszik az Erynisek ajtai elé, áldozati kalácsot helyeznek a Styx ajtajának küszöbére és halotti dalba kezdenek? És csakugyan beérik a bosszuálló Megaerának azzal a felvilágosításával, hogy Saturnus csillaga okozta a sok halált, a bajok összetorlódását, a nép zavargását? Hosszú századokra az verte bilincsbe a népet, hosszú ideig az nem ád termést a földnek. A Rák és az Ikrek csillagzatai, a Jupiter és a Mars elől menekülve, egymásba ütköznek és egyesülnek. S mikor a Nap a Halak jegyébe ért, beállott a napfogyatkozás, a mi arra bírta a nemtelen csőcseléket, hogy hallatlan módon dühöngjön a nemesek ellen. Az istenek súlyos haragja, vagy a balsors okozta ezt a véres háborút, a haza romlását. Vagy talán egy megdöbbentő égijel, az az üstökös, mely éjjelenkint tüzes fejjel, véres farkkal jelent meg az égen. A háztetőkön huhogó bagoly, a rekedten kárjú is a háború szörnyűségeinek megéneklésére intette a költőt.

Azonban Megare maga is ostobáknak tartotta a halandókat, kik ilyen dőreségekben hisznek s borba, ételekbe, álomba temetkezve töltik el életöknek a felét. Csak egy hatalom van, a mely nem fél a kegyetlen haláltól és a kardoktól, de felforgatja az emberek szent törvényeit. És ez az arany. Ez minden bajnak veszedelmes mérge, a dolgoknak legközönségesebb, de rejtett oka. A békés nemzedékeket mindig ez sodorta veszedelembe. Miatta van a parasztlázadás, számkivetés, pusztulás, pör, hitszegés, csel, csata, tolvajlás, csalárdság, árulás és rablás. Ebben van a gonoszságok gyökere s mentül régibb, a fösvénység annál több ággal-boggal nő ki belőle.^[1425]

Megaera könnyű árnyéka most már eltünhetett a költő elől, a ki mint kanonok s így a gyakorlati élettel is számoló ember, könnyen megértette s másokkal szintén megértetni kívánta, hogy ennek a háborúnak gazdasági okai vannak s az nem ötletszerűen tört ki.

Stieröchsel maga hunyadi főesperes volt s pártfogójának, György brandenburgi őrgrófnak vajdahunyadi uradalmát s a földesúr és a jobbágy közt való viszonyt jól ösmerhette. Nem mint kanonok, de mint az őrgróf bizalmas embere, bármikor belepillanthatott azokba a számadásokba, melyeket 1513 deczember 28-dika óta Iregdi Pathócsy Péter, mint az őrgróf hunyadi, morzsinai, monostori és hátszegi várnagya vezetett.^[1426] Ezekből az 1514. évi számadásokból,^[1427] bármily töredékesek is, eléggé kitünik, hogy az uradalom a fölesúrnak nagyon keveset jövedelmezett s a jobbágyokat mindamellett erősen megterhelte. Pedig a négyes uradalom földesúri jövedelme gyanánt csupán ez a három tétel szerepel:

Egy jobbágy körülbelül fél forintot fizetett, a szentgyörgy- és szentmártonnapi kivetések alapján tehát az óriási uradalomnak csak 1180 jobbágya viselte ezt a terhet. Nincsenek is odaszámítva az aranyásók és a fazekasok; s tekintetbe kell venni azt is, hogy ebben az 1514. évben az uradalmi élet Magyarországban majdnem mindenütt megakadt. Az is jellemző, hogy az állattenyésztésben szarvasmarhát és juhot egyáltalán nem mutatnak ki s hogy a 164 disznóból 67-nek már csak a fülével számolhattak be, mert a többi elveszett a krassói pusztán, a hová nagyobb biztonság okáért – úgy látszik – a fölkelők elől hajtották.

Június 3-án Szapolyai János vajda maga is Krassó vármegyében, Karánsebesen járt. Onnan tudatta Brassó város tanácsával, hogy a mint már értesülhettek, Bolgárország felé tett útját ezekben a napokban már szerencsésen befejezte s most hazafelé megy az erdélyi részekbe, a medgyesi országgyűlésre, a hová őket is elvárja ^[1428] Pathócsy hunyadi várnagy, a kit hazatérő útjában meglátogathatott, más főispánokkal, alispánokkal, királybírákkal és a városokkal együtt szintén e napról keltezve kaphatta meg a vajda parancsát, hogy a nemesség s általában a három nemzet a szentháromság ünnepét követő vasárnap, június 18-án, fegyveresen jelenjék meg Medgyes városában, a hová országgyűlést hirdetett. Pathócsy Ferencz, mint «Hunyad vármegye nemzetségeinek hadvezére», azonnal munkához látott s nemsokára, mikor a vajda Déva és a főispán faluja, Iregd közelében tábort járatott,^[1429] a hunyadi nemességgel együtt úgyszólván a házigazda szerepére vállalkozott.

A vajdát június 7-én már Thuróczy Miklós alvajda is naponkint várta a dévai táborba;^[1430] s úgy volt, hogy másnap oda is érkezik s a sereggel azonnal megindúl Hátszeg és a Vaskapu felé, hogy Temesvárt fölszabadítsa az ostrom alól. Tomory Pált előre küldte a szebeniekhez és június 6-án maga is levelet intézett hozzájok, elpanaszolván, mennyi baja van ezekkel a gyalázatos emberekkel; a kiket kereszteseknek neveznek. Remélte ennélfogva, hogy a három nemzet meg fogja őt minden módon segíteni.^[1431] Az urak különben azzal hitegették magukat, hogy a keresztesek nagyon félnek a forbáttól, a megtorlástól s hogy ha kegyelemről biztosítanák őket, készek volnának visszatérni az engedelmességre. «Azt mondják,» hogy már nem kevesen elszöktek és szanaszét mentek a táborból; Székely (Dósa) György azonban erőnek erejével újabbakat hajtat be helyettök. Ezeknek az embereknek egy része most Körösbánya vidékén, a havasok közt kóborol, de – a mint hallották – csak Báthory temesi gróf javait akarják pusztitani.^[1432] Nem lehettek valami kevesen, ha Körösbányán mertek tartózkodni ugyanakkor, mikor a nemesek a közelben, Déván gyülekeztek táborba.

A dévai táborral azonban Szapolyai vajda, a ki a kitűzött időre csakugyan odaérkezett, sehogy sem volt megelégedve, mert június 9-én a keresztesek ellen onnan újból fegyverre szólította a belsőszolnokmegyei nemeseket.

Levele élénk bizonysága annak, hogy a kurucz fölkelés rohamos fejlődése nagyon meglepte a vajdát s hogy most már ő is erélyesen akart szembeszállani a bajjal. Emlékeztette a vármegyéket, hogy június 18-ikára Medgyes városába országgyűlést hirdetett, a hol a nemeseknek személyesen kellett volna megjelenniök. Most azonban Déva mezővárosából már azt tudatta velök,^[1434] hogy ez a dolog sietősebb, mint gondolta. Mert a keresztesek népe a hozzácsatlakozó sokasággal együtt bevevén Lippa városát és várát, dicsvágyától vezetve útját a Marosnak mind a két partján folytatja az erdélyi részek felé. Érintették már Körösbánya és Abrudbánya mezővárosokat is és azokba benyomulni törekesznek. Attól kell tehát tartani, hogy a hosszas tanácskozások miatt ezt az országot veszedelem érheti. Hogy tehát ezt együttesen elháríthassák, lemond a tervezett országgyűlésről s a király személyében a hűtlenség büntetésének terhe alatt a legszigorúbban meghagyja, hogy jelen fölszólításának vétele után mind a lovasok, mind a gyalogok a szokott módon fölkeljenek és jobbágyaiknak tizedrészét is magukhoz vévén, a kitűzött napra, t. i. június 18-ikára, Enyed mezővárosában gyülekezzenek össze, hogy onnan az ország minden részének védelméről gondoskodhassék. Megparancsolta a főispánoknak, hogy hozzájőjjenek, az alispánok azonban otthon maradjanak, naponkint kimenjenek a vármegyékbe s ha észrevennék, hogy nemesek vagy nem-nemesek a köznépet valami zavargásra vagy fölkelésre izgatják, azokat vagy személyöknek letartóztatásával, vagy más megfelelő módon, sőt, ha kell, halállal is a legkeményebben büntessék; viszont azonban, fejük vesztésének terhe alatt óvakodjanak attól, hogy bárkit is megadóztassanak.

A vajda elsősorban természetesen csak Erdély védelmére szorítkozott s különösebb megbizatás nélkül annak határait el sem hagyhatta. Báthory temesi gróf azonban, ki a délmagyarországi nemességgel a kuruczok elől Temesvárba szorult, levélben kérte Várday Ferencz erdélyi püspököt, vegye rá Szapolyait régi haragjának elfelejtésére és a vár fölszabadítására.^[1435] A püspök a maga pénzén már az első riasztó hírek hatása alatt számos ^[1436] katonát fogadott fel, saját maga is részt vett a háborús készülődésekben, megtett mindent, «elkövetett minden mesterfogást a szelid béke érdekében». A vajda Gyulafehérvárott tanácskozást tartván, a püspök hathatós szavakkal sürgette őt Báthory megsegítésére. «A sors és az Isten maga parancsolja – úgymond ^[1437] – hogy a népet elkergessük a Temes mellől; mert ha az igaz útról letért földmívesek elfoglalják ezt várat, senki sem állhat nekik ellen; palotáink leomlanak s ha majd karóba húznak bennünket, a háború elhanyagolása után hiában panaszkodunk az időkre. A késedelem káros, még rosszabbtól is tarthatunk. Az tehát a kivánságunk, hogy kardot kössünk mentül hamarább. Rettentő sereggel támadjuk meg a parasztok táborát, győzzük le és azután élvezzük a diadal biztos örömét, mely már annyinak megártott. Mert a kétes győzelem megcsalja a vigyázatlan csapatot. Másoknak ura nem lehet, a ki nem a maga esze után indul, s annyi rossz úrnak engedelmeskedik, ahány rossz indulata van. Ebszerzemény kutyául vesz: ahogy jön, el is megy. A gyáva vezér parancsnoksága nem tart sokáig. A meghódított országot nem lehet megtartani öldöklések nélkül, de az sem tartja meg, a kik a főrendeken kegyetlenséggel, a polgárokon halálos ijesztgetéssel uralkodik.»

Beszédével – a melybe klasszikus kölcsönvételek csúsztak be – «mindenkit harcra lelkesített»: cunctorum animos permovit ad bellum. De a vajdát nemcsak Báthory, hanem Werbőczy István is erre kérte, még pedig élőszóval, mivel a hírneves itélőmester ekkor éppen Erdélyben tartózkodott.^[1438] Erdélyben szintén földesúr lévén, a nagy jógtudós jó példával ment előre, a mennyiben Süli Ethele Mihálytól és feleségétől, valamint Ethele Ferencztől «bizonyos dolgaira és pedig a parasztháború idején való vállalatára» 600 arany forintot vett kölcsön, a miért másfél esztendő mulva ^[1439] a király előtt karthali (nógrádi) részbirtokát reájuk iratta át. A harczis vajda bizonyára nemcsak Váradynak és Báthorynak, hanem és pedig legfőbbképen Werbőczynek kérésére és rábeszélésére szintén szervezni és fölfegyverezni kezdte seregét.^[1440] A vajdát különben maga II. Ulászló király is erre sürgette, de a június hónap első három hete még mindig csak a készülődésekben telt el. «Nem kételkedünk – irta Szapolyai az összes erdélyi hatóságokhoz Nagyenyedről még június 19-én is ^[1441] – a közönséges hirek már eljutottak hozzátok, hogyan keletkezett az a kurucz nemzetség, a melynek terjedését a királyi fölség Magyarországban többé nem akarja megtűrni. De hogy valami úton-módon ezekben az erdélyi részekben is ne terjedhessen, ő felsége megparancsolta nekünk, hogy ennek a dolognak elejét vegyük.» Ennek következtében a városok bölcs és körültekintő bíráinak és egyéb esküdt polgárainak teljes hatalmat és tekintélyt adott arra nézve, hogy egyenkint és összesen azonnal elfogjanak és letartóztassanak a nemre való tekintet nélkül olyanokat, a kik kuruczoknak vallják magukat vagy azt állítják, hogy azok akarnak lenni; s az elfogottakat és letartóztatottakat lefejezni vagy megnyúzatni, megsütni és a tőlük telhető legrémítőbb kínzásokkal megölni, büntetni, megfenyíteni és kiirtani teljes és mindenképen való joguk legyen a királynak említett és a vajdának ezen alapuló felhatalmazása és tekintélye alapján.

Míg tehát a magyarországi urak a csatatéren is kihirdették, hogy kegyelmet adnak a megtérőknek és csak azután támadták meg a hódolni nem akarókat: Szapolyai «mox et in contenti» akarta elfogatni őket s az elfogottakat «decollandi, aut excoriandi, assandi et horribili quo potuerint tomento occidendi, puniendi, castigandi et exterminandi.» Szörnyűbb statáriumot Magyarországban még senki sem hirdetett, mint Szapolyai János, ki Dósa Györgygyel szemben így vette át az ellenforradalom szervezését és vezetését.

Felkötötte ellene szablyáját s még 26 esztendő mulva is, halála esztendejében, azzal indúlt hadakozni a lázadók ellen. «Bizony, – mondta akkor is ^[1443] – látja Isten lelkünket, kivánnók, hogy mint keresztény király, szablya nélkűl mehetnénk Erdélybe; de vajda uramék szablyával várnak reánk, azért mü is üres oldallal neki nem indúlhatunk; de kössétek te kegyelmetek azon szabályámat fel, kivel paraszt Dósa uram ellen hajdon hadakóztunk, mert nem érdemel ennél többet Majláth uram hitvány feje.» Majláthot, a lázadó erdélyi vajdát is lázadónak tartotta, a ki távollétében bizonyára nemcsak váraiból, hanem pinczéiből is kipusztította; mert – úgymond – «az oláh, a míg szegény, addig csak a korcsmában iszik bort, ha van miből; de ha nagy úr lesz, akkor asztalán tartja drága pinczéjét.» Ilyen nagy úraságra törekvő parasztnak tartotta Dósa Györgyöt is, a ki önző czélokból csavarja el a parasztok fejét. «Ilyen volt ezelőtt is ez a pórnép – mondta már öregen, fáradtan, élete utolsó napjaiban.^[1444] – Odahajlik, a merre a szél fúj. Ma jöjjön a török és megcsókolja kaftánját. Holnap jöjjön a magyar, annak hizelkedik. Holnapután pedig jöjjön a német, azt áldja. Örökké csak maga hasznát keresvén, hazáját, ha kell, el is tagadja.»

Önzőnek tartotta ebben a pillanatban is és félt, hogy időszerűtlen forradalmával veszedelembe dönti a hazát most, mikor minden erejét és lelkesedését a török ellen kellene fordítani. De hiszen rajta mult, hogy Dósa György helyett ő legyen a keresztesek vezére s hadát hasonlíthatatlanul nagyobb diadalra vezesse, mint a milyet egy esztendő mulva Zsarnónál nyert a törökön. Azonban fiatalon sem óvakodhatott olyan hibáktól, a milyeneket nagyon tekintélyes államférfiak már mint öreg királynak vetettek a szemére. Hadvezéri hírét csak költötték; hadjárataiban elégszer kitünt, hogy a hadvezetéshez nem értett. S nem értett a kormányzáshoz sem. Szerencséjében elbizakodott, szerencsétlenségében kishitű, a félrendszabályok embere.^[1445] Kicsinyes, hiú, félénk, tétovázó, kevély, kétszínű, alattomos és bosszúálló. A mellett fösvény, kapzsi, a ki mindenáron pénzt akart szerezni.^[1446] Volt, a ki ámítónak, csalárdnak tartotta, ki azt sem tudja, mi az igazság. «Nincs ebben a vajdában – úgymond ^[1447] – sem hit, sem igazság, sem szégyenérzet, sem állhatatosság. Lelkemből fájlalom, hogy keresztény emberről ilyeneket kell mondanom, de kötelességem és lelkiösmeretem nem engedte, hogy hallgatással mellőzzem ezeket. Mást, mint egyszerű, tiszta igazságot nem írtam.» A diplomaták mégis sok tekintetben sötéten ítéltek róla, ki nem egyszer túljárt az eszökön, mert óvatos és alkalmazkodó volt.^[1448] Teljesen méltatlanra a köznemesség még sem pazarolhatta szeretetét, mikor a nemzeti királyság sorsát már 1505-ben az ő személyéhez kötötte s a jobbágyok sem gyűlölhették halálosan a vajdát, ha – némelyek szerint – királylyátételéről gondolkoztak, holott már felkötötte szablyáját Dósa György ellen.

Nem is egészen a maga jószántából kötötte föl. Június 15-iki rendeletében határozottan mondta, hogy a király parancsára cselekszik; és ösmeretes, hogy Werbőczy és a harczias erdélyi püspök buzdította fegyverkezésre, s arra, hogy ne csak Erdélyt, hanem egész Magyarországot védje. A nemesek késedelmes megjelenésének oka az volt, hogy saját birtokaik és falvaik biztosításáról kellett gondoskodniok. Erdély nyugati része nem zárkózhatott el az Arad, Zaránd és Biharvármegyékben és a Szilágyságban már nyiltan pusztító fölkelés elől. A körösbányai forrongás eléggé mutatja, hogy Dósa György az erdélyi Érczhegység bányatelepeit hatalmába akarta keríteni. Nem éppen most, de pár hét mulva, csupán Szapolyay vajda távozására várva, Toroczkó, Kolozsvár, Valkó és Dés is fölkelt, sőt egy Albert nevű kurucznak kapitánysága alatt a keresztesek már Erdély északkeleti részét is fenyegették. Ugyanis június 18-ikán Tordáról Jósa István és Dersy Benedek erdélyi sókamara-grófok, a vajda szigorú parancsára hivatkozva, felszólították a beszterczei tanácsot, hogy a kerületükben mutatkozó fölkelőket, különösen pedig azoknak kapitányát, Albertet, azonnal elfogják, s arról az erdélyi vajdát azonnal értesítsék.^[1449] Erre azonban a tanácsnak, úgy látszik, sohasem nyilt alkalma.

Mialatt Déván a nemesség nagy-lassan gyülekezett, a vajda még egyszer bejárta a Maros középső szakaszát s június 19-ike ^[1451] és június 27-ike közt.^[1452] Nagyenyed és Gyulafehérvár vidékén tartózkodott. Kétségtelenül azért, hogy az ércz- és sóbányatelepeket meglepetések ellen biztosítsa s hogy a püspök zászlai alá sereglő nemességet is magával vigye a dévai táborba. Azonban az otthonmaradókról is gondoskodnia kellett. A városok nem fogadták valami nagyon szívesen a falaik közt védelmet kereső nemes-családokat, mert féltek, hogy a kuruczok reájok támadnak. Eőssi Jankafy Máté Doboka vármegyéből, hol a legrégibb nemesek közé tartozott,^[1453] feleségét, fiait, vagyonát és értékesebb tárgyait Besztercze városában akarta elhelyezni s más menekülő nemesekkel együtt bebocsáttatást kért a várostól. A tanács azonban valamennyit visszautasította. «Tudjátok – korholta őket a vajda június 27-én,^[1454] – hogy velünk együtt minden nemes ennek az országnak a védelmével foglalatoskodik. Ennek következtében megkeresünk benneteket és a király személyében a legerősebben meghagyjuk és megparancsoljuk, hogy jelen levelünket vévén, azoknak a nemeseknek javait és vagyonát, valamint hozzátok menni akaró feleségeiket és fiaikat bebocsájtani és ott békességesen tartani és ellátni tartozzatok.»

Maguk a székelyek még, Dósa György atyafiai, csendben voltak. Székelyország nemességének közönsége ^[1455] Vásárhely városában május 18-ikán az odavaló szabó panasza következtében Bárdossy Péter polgárt kioktatta arra az igazságra,^[1456] hogy valamiként a varga nem ért a kovács vagy szabómesterséghez, sem pedig ezek amazokhoz, tehátlan azt nem is mívelhetik, azonképen ő sem értvén a szabómesterséghez, azt sem mívelheti. De szó sincs arról, hogy a szabók védelmére ezt a kereszt fölvarrásának érdekében állapították volna meg. Június 28-án Antal solymosi (udvarhelyszéki) plébános is az Úr nevében csak annyit állapított meg,^[1457] hogy Jánosfalvi Márton a neki jutott nyilföldet bevetve azért nem kaphatta meg, mert Váraljai Albert azt a szárazság miatt nem szánthatta meg. Mindamellett Barlabásy Lénárd alvajda Kolozsvárról már június 29-én felszólította a beszterczei bírót, Eyb Fábiánt, hogy Görgény várába puskaport küldjön,^[1458] a mivel kétségkívűl a Székelyföld nyugalmát akarta biztosítani. A vajda azonban nemsokára ^[1459] fölmentette a várost azon pénz megfizetése alól, a melylyel a fölkelés idején az ágyúknak elszállítása járt volna. Nem volt rá szükség. Dósa György székely népe, a törcsváriakat kivéve, az egész idő alatt csöndesen maradt.

EGY és ugyanazon napon a nemesek három helyen: Gubacs, Debrő és Anyavár vidékén tették tönkre a kuruczoknak egy-egy seregét; «ellenben – egy akkori olasz krónikás szerint ^[1460] – megmaradtak az ország különböző részeiben más hasonló seregek, a melyek közt Giorgio Sechelé (Székely Györgyé) volt a legszámosabb és a leghatalmasabb. Ez a Giorgio az igen fontos Lippa és Solymos várak bevétele után, Temesvárt kezdte ostromolni. Ennek következtében László király két helyen állított fel hatalmas sereget; az egyiket, a mely az erdélyi részekben gyülekezett, Giovanni-nak (Jánosnak), eme tartomány vajdájának parancsnoksága alá helyezte, hogy azzal Giorgio és a keresztesek ellen harczoljon; a másiknak, mely Buda vidékén állott, parancsnoka Bornemisza és főkapitánya Giorgio szepesi gróf, a vajda testvére volt.»

Dósa György Lippa alól nagyszámú ^[1461] seregével valóban egyenesen Temesvár felé indult,^[1462] hova Báthoryval együtt a Jaksichok, Szokolyak s más urak feleségestűl s gyermekestűl együtt zárkoztak.^[1463] Ezen fontos erősség alá június 15-én érkezett meg.^[1464]

Temesvár katonai és politikai jelentősége hétszáz esztendővel azelőtt kezdődött; akkor, a mikor Károly Róbert király feleségével Mária tescheni herczegnővel 1316-ban ide költözködött, Abban a palotában lakott, a melynek helyén a Hunyadiak várkastélya, vagy inkább a tüzérek szertára és kaszárnyája ma is áll. Amikor a fölkelők ellen folytatott háborúi engedték, személyesen ügyelt fel a vár építésére, a város szépítésére. Temesvárt nem azért akarta fővárossá tenni, mert Budán a Csák-pártiak Visegrádról s máshonnan egyre háborgatták, hanem azért, mert erősebben, komolyabban akart foglalkozni a keleti kérdéssel. Innen akarta meggátolni a Balkán felől fenyegető romlást és biztosítani az Adria felé vezető világkereskedelmi utat. Amaz vezető elv lett a politikában, emehhez az első kapavágást máig sem tették meg; s alig tíz esztendei kísérletezés után Károly Róbert is visszatért IV. Béla szerencsés gondolatához, hogy Buda várát tegye birodalma fővárosává. De ezen tíz év alatt (1316-1325) Temesvár volt az igazi főváros: nemcsak országra szóló nagy elhatározásoknak, hanem országra szóló mulatozásoknak is a helye, hol a magyar komolyságnak először kellett megbarátkoznia az olasz pajzánsággal. Temesvár volt Károly, Lajos és Zsigmond királyok balkáni hadműveleteinek alapján a lázadó hűbéres fejedelmek, majd pedig a törökök ellen induló hadaknak gyülekező helye. Ezen a városon át ment Zsigmond Nikápoly alá, ahol Európa először mérkőzött meg a törökkel s mindjárt egy esztendő múlva Temesvárt tartották azt az országgyűlést, mely a honvédelem s különösen a déli határok védelme ügyében hathatósan intézkedett. Azért tehát a temesi grófot – a többi főispánnal nagyobb hatáskörrel – mint a nádort, országbírót, stb. hivatalánál fogva az ország igaz bárói közé sorolták. A dicsőséges Hunyadi János temesi grófból lett erdélyi vajda, de azontúl is szivesebben tartózkodott Temesvárott, a helyreállított királyi várkastélyban. Onnan indúlt a hosszú hadjáratra, melylyel nevét nemcsak a haza, hanem a világ történetébe is beírta. Temesvárról ment a Rigómezőre, élete alkonyán pedig a nándorfehérvári diadalra, melyért a délutáni harangozások ma is világszerte hálát adnak az Istennek. A cselekvő hazaszeretetnek örökké zengő szózata az, mely arma, virumque canit, pedig nem histórikusok húzzák a harangot, nem ők hirdetik vele a középkori Magyarország dicsőségét. A középkor szellemét sokan inkább abban az árnyékban látják, melyet az a temesvári kápolna vet, ahol Hunyadi özvegyének és árváinak V. László király megesküdött, hogy nem áll bosszút nagybátyjának, Cilley Ulriknak megöletéseért. Ez az árnyék a multak fitymálóinak szemében a királyságnak a gőgös oligarchia előtt való megalázkodását, de néhányunknak szemében azt az erőt jelenti, melylyel a törvényekre hivatkozó jobbágy a személyes szabadság elvét megvédelmezte.

Így fogta föl azt négyszáz esztendő múlva Petőfi is, a népszabadság költője, a ki az esküszegő királyt az ártatlan áldozat vérébe akarta fojtani. S a népszabadság másik költője, Arany is bosszút kiált az esküszegőre, ki a nagyobb fiút kivégeztette, a kisebbiket cseh rabságba vitte.

Hiszen Mátyásnak anyja, Szilágyi Erzsébet, megírta már szerelmes levelét, amelyben megvigasztalta, hogy kiveszi, kiváltja a nehéz rabságból; és csakugyan visszajött a rab: dicsőséget, fényt árasztott a hazára, melynek szabadon választott nemzeti királya lett. Szeretettel gondolt mindig Temesvárra, hol serdülő korának legszebb éveit töltötte, s hol az ő megválasztásának terve megérlelődött. Abban a kápolnában, hol V. László esküje elhangzott, mint király igaz esküvel szentelte föl életét hazája szolgálatára. Temesvárt és a Temesközt, melynek fölverését a törökök ismételve megkisérelték, a hős Kinizsy Pálra bízta, ki nemcsak innen, hanem Erdélyből is kiverte az ellenséget. És az a hős, ki a Kenyérmezőn fogai közt egy elesett törökkel járta el a toborzót, tizenöt esztendő mulva is, mikor a szélütés miatt beszélni már nem tudott, a temesvári hadiszemlén II. Ulászló király előtt a török határra és a maga nyakára mutatva jelezte, hogy mostan is kész meghalni a hazáért és a királyért. Azonban sem neki, sem a királyoknak nem hitt Pelbárt, az európai hírű minorita, a mostan bezáruló középkorban Temesvárnak legnagyobb írója és tudósa. Reájuk olvasta Anaxagoras mondását, hogy a törvény olyan pókháló, melyen a kisebb legyek fönnakadnak, a nagyobbak átjutnak. A nagyok és a fejedelmek bántatlanul megszegik a törvényt, csak a kisebbek bünhődnek miatta. Róluk mondja Szent Jeromos, hogy gazdag ruhákba öltözködnek, a fagyban, hidegben meztelenül haldokló szegényekkel nem gondolnak. Maguknak nagy palotákat rakatnak, hogy bámulják az emberek s ügyet sem vetnek arra, hogy a szegények az utczákon haldokolnak. Dúsan vendégeskednek, lakoznak, a szegények pedig éhen vesznek. «De csak lakmározzatok és dőzsöljetek – tört ki Pelbárt – a halál úgyis véget vet mindennek!» A szegénység megmozdult s Dósa György vezetése alatt egy emberöltő mulva csakugyan megjelent Temesvár alatt.^[1465]

Hadtani tekintetben Temesvár Délmagyarországnak legjobban kiválasztott pontján épült; ottan a hol a Nagy- és Kis-Temes (a mai Béga) víze összefolyt ^[1467] és a hol erek, fokok, vadvizek, ingoványok, mocsarak a várat és a várost majdnem hozzáférhetetlenné tették.^[1468] A Bisztra, Szubolyásza és a Behela erei egészen a legújabb időkig a felső talajvizeket mind itten vezették le a Bégába s e miatt különösen a mai Gyárvárosban a talajt még a régibb szabályozások után is nedvessé, egészségtelenné tették.^[1469] A Béga mostani szabályozása után alig képzelhetjük el a régi Temesvárnak szigetszerű helyzetét.

A város magva az ú. n. Szigeten Károly Róbert király ikervára volt, a mai Belváros déli részén. Ezt Hunyadi János lerombolta, de tőből újraépítette, a várost és a váralját is hozzávette s téglabástyákkal, földből hányt gátakkal, téglafalakkal, czölöpökre épített védőművekkel és boróka-sövényekkel erősítette meg.^[1470] A külvilággal négyoldalt: az erdélyi (vagy karánsebesi), a lippai, az aradi és a legerősebb vizitorony-kapun keresztül közlekedett. Az egész várost mocsaras erdőségek vették körül, melyeken keresztül Dósa seregei három úton nyomulhattak előre. Az egyik a szeged-csanádi úton, a másik az aradin, a harmadik – magának Dósának vezetése alatt – a lippain. Keményebb ellenállással, úgy látszik, csak az első találkozott, valahol Varjas és Kenéz közt. Ott 1907-ben két közös sírra akadtak. Az egyikben fejetlen csontvázak voltak, a másikban csak koponyák. A két sír tehát kiegészíti egymást. Egy föltevés szerint ^[1471] Dósa György halomra gyilkolt népe pihen itten s ilyenképen az urak végeztek vele. Nekik azonban nem lett volna idejök eltemetni a holtakat. Valószinűbb, hogy – ha a csontvázak csakugyan ebből a korból valók – ekként a győztes jobbágyok büntették azokat a ráczokat, kik a nagylaki csatában uraikkal ellenök harczoltak s most ezekkel együtt hazafelé menekültek, de itt, a nagylaki Jaksichok falujában ^[1472] még egyszer szembe fordultak velök. Szerémi úgy tudja,^[1473] hogy Báthory István temesi gróf, a mint a nagylaki csatából futva megérkezett Temesvárra, hamarosan megint sok nemest gyüjtött össze Dósa György népe ellen; a mit Dósa meghallván, rögtön megindította hadait Nagylak alól: «és vele volt a trák (rácz) nemzet nagyobb része.» A mikor (az urak, a ráczoknak velök levő kisebb részével) a keresztesek jöveteléről értesültek, ijedtökben megfutottak, Dósa pedig azonnal üldözte őket Temesvár városáig s azonfelül Temesvár várát is megszállotta. Valahol Kenéz táján tehát mindenesetre volt valami csata az uraik ellen támadó és az uraikhoz hű jobbágyok közt; a ráczok jelenléte pedig elég érthetővé teszi, miért kerültek a legyőzöttek fejei és törzsei külön sírokba.^[1474]

Június 15-én Dósa György a maga magyar és rácz hadaival Temesvár új várától északnyugatra, a nagy ulicsi mezőségen ütött tábort.^[1475] Ezen a mezőségen, a Nagypalánkban telepítette le Hunyadi János a törökök elől hozzá menekült görögkeleti szerbeket, köznyelven ráczokat, a kiknek szükség esetében a várban is szolgálniok kellett.^[1476] Nemcsak ott, hanem Nagylakon és Kenézen is megtették a magukét; de most, a kik a két csata után még életben maradtak, a velök együttlakó oláhokkal együtt nemcsak kénytelenségből, hanem azért is csatlakoztak Dósához, mert annak táborában ráczok már amúgy is nagy számmal voltak. Dósa másnap, június 16-án az ulicsi mezőségről a városhoz közelebb nyomúlt. A Temes (Béga) folyón hidat vert olykép, hogy hordókat lánczolt egymáshoz, azokra hosszában gerendákat, keresztben pedig deszkákat fektetett s az egészet jó vastagon földdel födte be, úgy, hogy ágyúival, társzekereivel és egész seregével átkelhetett rajta ^[1477] a Nagypalánkba (a rácz- és oláhvárosba), mely a kettős sánccal és kettős fallal megerősített várost ^[1478] félkörben övezte, s a mai Gyárváros felől kerekes ágyúiból lövetni kezdte a kerített várost és a várat,^[1479] melyet ettől a naptól fogva erősen ostromolt.^[1480]

Az egykorú krónikás szerint ^[1481] «Székely György eladta magát hajdúival együtt az ördögnek és elkövetett minden estentelenséget, a mi csak eszébe jutott és a mit kigondolhatott.» A várost a hadiművészet minden szabályának megtartásával vette ostrom alá,^[1482] a mi mégis gondolkodóba ejtheti azokat, a kik őt csak egyszerű huszárnak vagy hajdúnak tartják. Egy kortársa is ^[1483] írja, hogy ékalakban rendezett seregével a kettős sánczú, kettős falú vár meredek bástyái alá érkezvén, a várnak egy álló hónapig kellett tűrnie a nép haragját, mert Székely György észszel, ügyességgel, keze munkájával mindent megtett, hogy Báthory István «szatrapától», törzse fentartójától a megszállott várat kiostromolja, a csapatokat megadásra kényszerítse. Pedig – úgymond – ezek a rajok bízott várat és annak bástyáit, kapuit olyan elszántan védték, mint fegyveres csapataikkal valaha az égi istenek oltalmazták mennyei házaikat, mikor azokat a föld kaján fiai, a Gigások ostromolták, hogy a mennydörgő Jupitert elűzzék.

Hogy azonban Dósa minden oldalról a falakhoz férhessen, mindenekelőtt más mederbe kellett terelnie a Temes (Böge) vizét és lecsapolnia a várat körülvevő mocsarakat. Temesvár a tenger felszíne fölött 89-91 méter magasan fekszik s a talaj csak délnyugat felé lejtősödik észrevehetőbben, a hol hat kilométer távolságban Utvin 3 méterrel lejebb fekszik; a lecsapolás tehát ebben a vonalban történhetett meg, a merre a Béga csatornája mostan is vezet. Egy egyébiránt nem volt oly nagy feladat, mint első pillanatra látszik; mert (ha fölteszszük is, hogy valóban egyik folyótól a másikig, a Bégától a Temesig akart csatornát ásatni), a Bégát számos ér kapcsolta össze a Temessel; pl. a mai Gyárvárostól Gyirok felé csak valami 7 km. hosszú csatornát kellett kiemelni; sőt délnyugatibb iránynyal majdnem felényi is ugyanazt a szolgálatot végezte. Ő valóban munkába vétette ezt a csatornát, melynek és a sánczok egy részének nyomait pár évtizeddel ezelőtt katonai iskolákban is mint az ő munkáját dicsérték. Nagyszámú munkásait oly helyen állíttatta fel, hová a várból szórt szakállas golyók el nem érhettek. Báthory István temesi gróf észrevevén a veszedelmet, az őrség egy részével kirohant a napszámosokra s a biztosításukra fölállított fedezetre. Nagyobb részöket, még mielőtt a táborból segítséget kaphattak volna, levágatta,^[1484] éjszaka pedig az állítólag őrízetlenűl maradt gátat néhány megvesztegetett s a várba lopózott paraszttal keresztűlvágatván, a folyót régi medrébe vezette vissza.^[1485]

Dósa mindamellett még tekintélyesebb fedezettel látván el a munkásokat, folytatta megkezdett művét s aránylag rövid idő alatt, ha nem is magába a Temesbe, de árkok és viszont czölöpök, gátak segítségével legalább annak mocsaraiba le is vezette a Bégát, mely a várost táborától elválasztotta.^[1487] Egyidejűleg, hogy az ostromlottak figyelmét megoszsza, még erősebben fogta az ostromot s nagyobb ágyúkat vonatott elő.

«Az érczágyúk – meséli az egykorú latin poéta ^[1488] – rettenetes bömböléssel szórtak kénköves tüzeket, halálos golyókat mindakét félre. Golyók sivítottak keresztül a levegőn. Az égen úszó felhőkig dobták a köveket. A félig lerombolt bástyák, az összetört falak füstölögtek; a megvívhatatlan hírben álló palánkok engedtek a sok faltörő kosnak, a sánczok az erős, nagy ütésektől ingadoztak a s természet már maga is félt temetni, mert az emberek egymást ölték. Így még a trójai tornyos falakat, a trebiai ormokat, a saguntumi bástyákat sem ostromolták. A szilárd érczágyúkból kőgolyókat lőttek. Kövekkel harczoltak kövek ellen; de a népet kövekkel sem űzhették el. Kő borította a szőlőskerteket. Vesszőkasokból a védők vasdarabokat zúdítottak a falakon felfelé törekvőknek a fejére, a kik azután levágott tinók módjára buktak le a földre. Minden vitéz a maga társát védte; hosszú lándzsával oltalmazta a falakat, vagy kardot forgatott kezében; mások vasdarabokat dobtak le a falakról Marsnak szolganépségből szedett-vetett haszontalan csőcselékjére, vagy gerendákat, hasábfákat löktek le a magas bástyákról; máshonnan pedig nyílvesszők röpkedtek s vaséleikkel sebeket ejtettek.» De egykorúak nemcsak versben, hanem prózában is dícsérik a temesvári helyőrség vitéz ellenállását,^[1489] mely nagyon sokáig kötötte egy helyhez Dósát, és megakadályozta, hogy az országban elszórtan küzdő hadat megerősítse.

«A mit megkezdett, ennyi szakadatlanul dolgozó paraszt végre is hajthatta» annyival inkább, mert Dósa György «lelkesítette őket s a gazdag várost zsákmányul ígérte oda nekik.»^[1490] Őmaga velök maradt, személyesen vezetvén tovább az ostromot, de egyes rajokat küldött ki a Temesköz különböző részeinek meghódítására. Ösmeretes, hogy hadai valóban küzdöttek «a sergiacusok» közt: a Szerémségben, a melynek magyar vidékét «a mérnök körzője» elválasztotta «a pontusi szántóföldektől».^[1491] De nem oly ösmeretes, hogy csapatai a szörényi bánság felé is portyáztak; pedig ez azt mutatja, hogy volt sejtelme arról a veszedelemről, melylyel őt onnan Szapolyay János erdélyi vajda, mint egyúttal egyik szörényi bán fenyegette. Igaz, hogy a Lugoson és Karánsebesen állomásozó vajdák lovascsapataival nem az erdélyi vajda, hanem a temesi gróf rendelkezett;^[1492] de ez csak egygyel több ok arra, hogy ne nézze nyugodtan, mikor az erdélyi vajda a temesi grófnak ezen kinnrekedt hadait is magával akarja vinni Temesvár fölmentésére.

A keresztesháborúnak, a Stauromachiának első históriás énekese szerint Dósa vitézei oda is eljutottak, hol a viruló berkek fölé emelkedő sziklák a szörényi emberek számára ^[1493] alig engednek egy kis ösvényt, fitymálják a portyázó törököket s magát a Dunát is. Odáig jártak, a honnan Heraclius császár valaha megszalasztotta Chosroes császárt s hol az a szent forrás fakad, melyről a régiek azt hitték, hogy isteni erő van benne.^[1494] Tehát a kuruczok az Aldunánál: Herkulesfürdő, Orsova és Szörénytornya táján is kalandoztak.

«Mialatt – írta maga a király, Dósa Györgyről ^[1495] – Temes vár várát a legkeményebben ostromolta, ugyanazon Székely György a szomszédos helyeket és kisebb erősségeket is hatalmába kerítette.» Természetesnek látszik, hogy elsősorban a gazdátlanul maradt csanádi püspökségnek és a szétugrasztott káptalannak temesközi birtokait szállta meg, minthogy ezeknek jobbágyai amúgy is csatlakoztak hozzá. Erre mutat, hogy Csanádvármegye utóbb ^[1496] a csanádi káptalan jobbágyait esküvel kötelezte annak bevallására, hogy «a népek mozgalmának és fölkelésének idejében» a nemeseknek és a káptalannak mekkora károkat okoztak. A király ebben az ügyben jelentéstételre szólította fel Csáky László csanádi főispánt, Szentjánosi Tamás deák alispánt, Pozsegay László révkanizsai tiszttartót (officialist) és Mihályt, Csák vára várnagyát. Egyéb adatok híjján ebből azt lehet kiolvasni, hogy a kuruczok különösen Csák (a mai Csákova Temesben) és Révkanizsa (a mai Ókanizsa Bácsban) körül pusztítottak. Mindakettő a gyűlölt Csákyaké volt s bizonyára kísérletet is tettek amott a várnak, emitt a mezővárosnak és tiszai révének elfoglalására. Hiszen földesuruk, Csáky László főispán, testvére volt a megölt Miklós csanádi püspöknek.

Csák vára a Temes vizének egy szigetén feküdt; falakkal és palánkokkal volt kerítve; hatemeletes őrtornyából Temesvárig és Versecig lehetett ellátni.^[1498] A vár középső részén állt a Csákyak kastélya és kis kertje, valamivel távolabb pedig a vendégek s a cselédek házai, a magtár és az istálló. A várból csapóhíd vezetett a mezővárosba. Ennek egy részét a kuruczok a plébániával együtt – úgy látszik ^[1499] – elpusztították, de a várnak nem árthattak.

Torontálvármegyét, Csanád és Temes szomszédját, a kuruczok szintén fölverték. A vármegye régi történetírója ^[1500] erről részleteket nem említ, csak általában jegyzi meg, hogy «Dósa pórhada Torontálban is súlyosan érezteté tigrisi dühét; mint vészszel fenyegető vihar söpré el vasszárnyaival az üdülő vidékeket.» Csupán a csanádi eseményekről ír, a melyek most már csakugyan Torontál történetébe tartoznak, mert Csanádnak a Maros balpartján levő déli részét ehhez a vármegyéhez csatolták. Második tatárjárásnak nevezi Dósának ezt az elsöprő felkelését, csakhogy Dósa pórhada – szerinte – nem tatár, hanem többnyire magyar zagyvalékból összeröffent csorda volt. A felkelés egyik okának ^[1501] azt tartja, hogy a keresztesek – a pápai bulla értelmében – pártütőknek tekintették a keresztes hadjáratot ellenző urakat; ő azonban az okhoz okokat is ad. «Ilyenek – úgymond ^[1502] – a magyar pór renyhe természete, ingerlékeny hajlama, babonás előitéletei s az itt-ott érzett nyomatás miatt titkon forralt régi bosszúja; gonosz főnök Dósában (Scilicet in vulgus manant exempla regentum – mondja Claudianusszal) és a kedvező alkalom. Mert az átkos eredvényű pórhad dühöngéseit, csupán csak egy oknak tulajdonítani nem lehet.» Valóban nem, de itt is van néhány causa ut non causa: ok, a melyik nem ok; s éppen az egyes vármegyék történetíróinak feladata volna, hogy ne általánosítsanak, hanem a helyi viszonyok kikutatásával növeljék az okokat, mik országos felkelésre, sőt forradalomra vezettek.

Mert hiszen akárhogyan megváltozott négyszáz esztendő óta Torontálnak a képe, meg a népe: éppen onnan maradt fenn Dósa György korából a legrégibb magyar hangjegyes népdal töredéke, a melyet 1515-1520 táján egy Pomináczky Fülöp nevű francziskánus jegyzett föl.^[1503] Ez a nóta pedig, mely «a magyar zeneirodalom Halotti Beszéde»,^[1504] legrégibb emléke, nem hiába kérdi:

Folytatása nem maradt reánk; lehet, hogy pajkos nóta volt, de lehet, hogy ballada vagy históriás ének lett belőle, a mely föltevésre magának II. Ulászló királynak egy idáig ösmeretlen nagybecsű okirata ád jogot.^[1505]

A király, ki a bevezetésben a legsötétebb színekkel festette meg a keresztesháború elfajulását és Dósa György jellemét, elbeszélte, hogy kamarása, a nagyságos Szokolyi János, abban az időben édes anyjával (Ril Katalinnal, Szokolyi Albert nándorfehérvári bán özvegyével), feleségével (Podmaniczky Margittal) s egész házanépével és cselédségével együtt Becse máskép Becskerek várában tartózkodott,^[1507] a mely Temesvárhoz a legközelebb eső vár. (A Tisza egyik szigetén az Anjouk korában épült s a balparton álló mezővárossal együtt fő- és székhelye, egyúttal egyetlen erőssége volt Torontál vármegyének. Becskerek várát Szapolyay János már mint király építtette. Mindakét helynek uradalmáért, mely valaha Brankovics György deszpotáé volt, a vingárthi Gerébek és a Szokolyiak pereskedtek). Szokolyi – folytatja II. Ulászló király – tartott a veszedelemtől, mert – Temesvárhoz hasonlóan – az ő Becse várát is a parasztoknak nagy sokasága szállta meg. Várnagya Kerey ^[1508] Simon akár árulásból, akár félelemből az összes tisztekkel és cselédséggel egyetértve, először is letette várnagyi tisztét, a vár kulcsait pedig odaadta Szokolyinak s azután a szolgálattevő népséggel együtt kiment a várból s gazdáját, annak feleségét, édesanyját apródjaival s néhány más gyermekkel együtt magára hagyta a veszedelemben. Szokolyi látta, hogy egészen magára maradt, s tudta, hogy a királyi sereg csak kelleténél későbben érkezhetik meg; elesége sem volt annyi, hogy a várban tarthatta volna magát, a veszedelem pedig mindnagyobb lett és hozzátartozóit egészen kétségbeejtette. E közben a parasztok és gonosztevők a vár alá jövén, Szokolyinak és házanépének biztonságát és szabadságot igértek, ha velök egyességet köt.

Szokolyi nemigen bízott a dühöngő és zabolátlan ellenséggel való tárgyalásban és egyességben, mivel azonban – mint mondják – más oldalról is veszedelem fenyegette, úgy gondolkozott, hogy tisztességesebb dolog, ha az ellenség hitszegése következtében pusztul el, mintha önként rohan veszedelembe. Ennek következtében az ellenség adott szavában és igéretében bízva kiment a várból és tárgyalni kezdett a parasztokkal. A tárgyalások közben azt kívánták, hogy Szokolyi szolgáltassa ki fegyvereit, lovait, drága ruháit; ha ezt megteszi, megigérik, hogy Székely Györgytől kieszközlik és megszerzik teljes szabadságát és biztonságát. Szokolyi aranynyal befuttatott ezüst hajítódárdáját (framea) s más hasonló fegyvereit, továbbá jobb lovait és aranybrokát ruháit az ellenségnek a szabadság reményében át is adta. A kuruczok azonban ezt megkapván, mint aféle orgyilkosok (siccarii) és álnokok, a kiknek semmi közük az emberséghez, nem tartották meg szavukat, hanem megkötözve, kocsin vitték Székely Györgyhöz, hogy az kivégeztesse. Székely György őt a legszorosabb őrízet alatt tartotta, hogy ideje legyen kigondolni, a halálnak milyen nemével végeztesse ki; de három-négy nap mulva az erdélyi vajda Temesvárnál már megütközött Székely Györgygyel, a kinek így nem maradt ideje Szokolyi kivégzésére.

A halálos veszedelemből megszabadulván, Szokolyi a király, a főpapok, a bárók s az egész tanács előtt maga beszélte el esetét, fogadkozván, hogy az így történt s nem másképen. Kijelentette, hogy ha valaki kétségbe vonná állítását, kész a maga igazságát úgy bebizonyítani, ahogy azt a király és az urak kívánják, de a király azután fogadja is vissza kegyelmébe. Érett megfontolás és tanácskozás után a király és az urak valóban elösmerték az ő ártatlanságát; s mivel sem azelőtt, sem azután néhány napig senki sem akadt, a ki az ellenkezőt állította volna, kinyilatkoztatták, hogy őt úgy, mint azelőtt, mostan is és mindenkoron a király és a szentkorona hűséges alattvalójának és szolgájának tartják s az ország minden rendű, állapotú és nyelvű alattvalójától elvárják, hogy ott szintén olyannak tartsák.

Abban az időben sok úrnak, magának Bakócznak is szüksége volt ilyen igazoló íratra.

Annyi bizonyos, hogy Becse elfoglalásával Titelig a Tisza a kuruczok kezébe került s Nagy Radoszláv, ki a rácz kuruczokkal Titelből Temesvár felé igyekezett, mostan már minden aggodalom nélkül kérdezhette: «Bátya, bátya! Mely az út Becskerekére?» Megmutatták neki, hogy «Uram, uram! ez az út Becskerekére!» S onnan kezdve a Béga balpartján toronyirányban ellenállás nélkül juthatott el az egész Torontálon keresztűl Dósa György táborába.

ERDÉLY EGYKORI VAJDÁJA és a székelyek ispánja – gewesener weyda zu Sybenwurde und Span der Zacke – Szentgyörgyi Péter gróf, Nagylucsei László, Pöstyéni Amade István és Illésházy Illés György jelenlétében már 1514 június 28-án elkészítette végrendeletét,^[1509] mert «a halandó emberre nézve semmisem bizonyosabb, mint a halál, de semmisem bizonytalanabb, mint a halál ideje és órája. Már pedig az emberek halálából és elmulásából a földi javak miatt, a miket maguk után hagynak, gyakran támad háborúság, meghasonlás, viszálykodás, ellenségeskedés, irígység és gyűlölet». Példáját Erdélyben is bizonyosan többen követték,^[1510] mert Szapolyay vajda távozása után a fölkelés teljes erővel tört ki s azt Tornaljay János alvajda csekély hada nem tarthatta féken.

Magyarországból a mozgalom Erdély felé három irányban terjedt. A Fehér-Körös völgyéből Körösbánya felől Abrudbányánál csapott át az Aranyos és az Ompoly völgyébe; a Sebes-Körös völgyéből Nagyvárad és Telegd felől a Nádas mentén hatolt Kolozsvárig; s a Szilágyságból a Szamos völgyén fölfelé hatolt el Belső-Szolnok és Doboka vármegyékbe.

A lázadáshoz mindjárt kezdetben nemesek is csatlakoztak,^[1511] vezérök pedig egy erdélyi barát, talán éppen a szászvárosi gvardián lett, ki a keresztesháborút hirdető bullákat becsempészte.^[1512] Ez a barát Erdélyben «sok gonoszságot mívele».^[1513] Említenek egy Viczei nevű vargát is,^[1514] ki a kuruczoknak szintén kapitánya volt és csak 1515 elején került kézre.^[1515]

Fejér vármegyében a mozgalom Abrudbánya környékén kezdődött ^[1516] s folytatódott a másik bányaváros, Zalatna közelében, Galacz faluban. Csúcsi Tomory István itten vagy már kinn, a Mezőségen ugyanazon vármegyében, Csúcson,^[1517] «a parasztoknak és gonosztevőknek fölkelése» alkalmával egyéb elrabolt és felprédált dolgaival együtt a birtokaira vonatkozó összes okiratokat is elvesztette, minek következtében a király utóbb ^[1518] új adományképpen vigasztalta meg őt Csúcs és Galacz falvaknak egész, valamint Gabod, Gese és Kövesd részbirtokaival. Hasonlóképpen jártak a vármegye mezőségi részében Martonfalvi Cseh János, Gábor és Mihály, a kik a Martonfalván levő nemesi jószágba, a Rovás faluban levő egy nemesi és két jobbágysessióra, a martonfalvi négy s az ivánfalvi nyolcz jobbágysessióra ^[1519] vonatkozó írásaikat a parasztok lázadása és fölkelése idején biztosabb megőrzés végett Csanádon ^[1520] tették le, de ott a parasztok és a köznépek megsemmisítették és elhamvasztották. A király tehát ezeket a falvakat új adományképpen adta nekik;^[1521] sőt még abban az esztendőben (november 30-án) új czímereslevéllel is kitüntette a megkárosodott három testvért, a kik, Tomory Pál fogarasi várnagy jelentése szerint, a végvidéken napról-napra őrködnek, hogy az ellenség be ne törjön. A czímer – egy lefülelt vadkannal – azt a jelenetet örökíti meg, mikor Cseh János néhai Geréb Mátyással Horvátországban vadászaton lévén, urát, ki vadászgerelyét egy pillanatra letette, a rárohanó vadkantól puszta kézzel mentette meg.^[1522]

Az említett csanádi kastély északi szomszédságában Balázsfalva vidékén a földmívesek szintén háborogtak. Balázsfalvi Cserényi Pált és Lászlót Simon szentandrási és Gergely kajlai jobbágyok a kuruczlázadás idején odahagyták, vagyonukat is magukkal vitték és Beszterczére menekültek.^[1524] Somkeréki Erdélyi Gergelyt a parasztok egyéb javain kívül megfosztották attól a szerződéstől is, a melyet Kizdi Sándor János Erdélyi Jánosékkal még 1503-ban kötött a fejér- és küküllővármegyei birtokokra nézve; úgy hogy utóbb a király tárnokmesteri hivatalától kiadott kivonattal pótolták a szerződést.^[1525]

A forrongás Fejérben, a hol pedig Várday püspök őrködött, még azután is sokáig tartott. A köznép megszállotta Kecskés királyi várat, s onnan a szomszéd falvakba járt égetni, rabolni és fosztogatni. A nemesek megtámadták ezt a várat és Fodis Tamást, a ki tiltakozott az ellen, hogy onnan most már az ő fegyvereik pusztítsák birtokait, ártatlanul meggyilkolták. Hogy tehát ez a vár továbbra is a latrok barlangja és a szökevények menedéke ne legyen, a király az ország főurainak és főpapjainak érett megfontolással tett tanácsára elhatározta és megparancsolta, hogy Kecskés várát le kell rontani, bástyáit és tornyait pedig le kell hordani.^[1526] Ez a vár Gyulafejérvár és Tövis között, Borosbocsárd felett, a Maros jobb partján feküdt. A nép azt hiszi, hogy valaha Tündér Ilona vára volt. A sziklacsúcson levő romjai közt a Basta elől futók még 1603-ban is menedéket kerestek s meredek oldalán kisebb ellenség fölhatolását egyszerű kődobálással még talán most is vissza lehetne tartani.^[1527]

Torda vármegyében Tordán a kuruczok Albert nevű kapitányának üldözéséről Jósa István és Dersy Benedek sókamarai ispánok már június 18-án gondoskodtak,^[1528] de azt nem tudták megakadályozni, hogy maguk a tordaiak a fölkeléshez ne csatlakozzanak. Utóbb a polgárok azzal mentegetőztek, hogy ezt kényszerítve tették s kegyelmet is nyertek a királytól; a nemesek azonban később a vajda törvényszéke elé állították őket s a királynak külön kellett intézkednie, hogy a városi bíróság ítéljen ügyükben.^[1529] A fölkelők Toroszkó (ma Toroczkó) városát és a toroszkószentgyörgyi várat is elfoglalták. A város a vasiparnak egyik középpontja volt, kohókkal, vasverőkkel, malmokkal bőven ellátva. Hozzá, vagy inkább a várhoz, három egész és hét félfalu tartozott. Maga Szentgyörgy vára a Várkeve (ma Székelykő) csúcsán emelkedett, s az uradalommal együtt az Ákos-nembeli Toroszkay (most Thoroczkay)-családé volt 1470-ig, midőn Mátyás király az erdélyi lázadáshoz csatlakozó Toroszkay Lászlótól, Zsigmondtól és Ellyőstől, mint hűtlenektől, elvette és Csupor Miklós erdélyi vajdának, magvaszakadtával pedig Kis Jánosnak és rokonainak adományozta. A nem hűtelen Toroszkayak a várnak és az uradalomnak csak egy részében maradtak meg, de fönntartották jogaikat a «hűtelenek» részeire is s folyton tiltakoztak az Ulászló korában is gyorsan váltakozó új földesurak: Pongrácz János volt erdélyi vajda, Corvinus János és temeshelyi Désy Imre ellen.^[1530]

Most a kuruczok, a helység feldúlása után, a várba is felhatoltak, a vár fedelét s éghető részeit felgyujtották s a várat, a benne levő jobbágyok segítségével, megadásra kényszerítették.^[1532] «A parasztcsőcselék, mely Magyarország és a neki alávetett részek nemessége ellen, ellenséges kézzel fölkelt – írja maga II. Lajos király,^[1533] – egyebek közt Toroszkó várába is belopózott és azt az akkor benne levő parasztok árulása következtében elfoglalta, azokat az okleveleket pedig, a melyeknek alapján Toroszkay Ferencz és ősei a várat és uradalmát régtől fogva bírták és bírják, széttépték és szétszaggatták.» Ezeknek és egyes pecséteknek a töredékeit Toroszkay Ferencz utóbb megmutatta magának II. Lajos királynak is, a ki ennek következtében új adományképen ajándékozta meg őt a várral és annak uradalmával. A Toroszkayaknak tehát tulajdonképpen használt a jobbágyok fölkelése, mert a mit 1511-ben még hiában kértek,^[1534] most teljesen megkapták a várat, a várost s a többi kilencz falut. Ferencz úr, a ki a fölkelés idején 48 esztendős volt,^[1535] talán ennek örömére csináltatta meg azt az ezüstbe foglalt félkupás kókuszdió-kelyhet, a melynek egyik oldalára bevésette, hogy «sub tempore Joannis Zápolya» készült, a másik oldalára pedig, hogy a ki tizenkét ilyennel megiszik, megrészegszik.^[1536]

Sok kárt okozott a lázadás Torda vármegyében a Becse Gergely nemzetségéből való Somkereki Erdélyi-családnak is,^[1538] melynek Gernyeszeg várán és Sáromberke városán kívül mintegy 31 helysége és pusztája volt. Ezekre, valamint Kolozs és belső szolnokmegyei birtokaira vonatkozó okleveleit a fölkelt köznépek és parasztok magukkal vitték és elidegenítették. Ennek következtében Ulászló király még azon évben ^[1539] új iktatóparancsot adott ki Erdélyi István részére, II. Lajos király pedig ^[1540] a tárnoki levéltárból újra kiadatta a család számára a Mátyás király ellen hűtlen Erdélyi István birtokait illető oklevelek jegyzékét.

Dósa fölkelésével szorosan egybefügg az a körülmény is, hogy az aradi káptalan 1515 november 25-én ötszáz aranyforint fejében Mike Mihály jobbágynak, az ő gazdatisztjének, elzálogosította a tordamegyei Egyházfalvában az Aranyos vizén levő malmát. Mikor ugyanis a legnagyobb gonosztevő, Székely György – mondja maga az aradi káptalan ^[1541] – az aradi kapitányságot a legistentelenebb Kun Lukácsra ruházta, ez a parasztnép sokaságát összegyüjtvén, az aradi monostort mindenfelől körülvette s mindenféle hadiszert és gépezetet fölállított azon monostor lerombolására és bevételére, a káptalan tagjait éhségre és szomjuságra kárhoztatta, némelyeket közűlök kegyetlenül megkötözve vagy vasraverve fogságban tartott, míg végre egyességet kötvén, Kun Lukács kicsikarta tőlük azt a több mint Háromszáz forintot, a melyet Lukács pap, Dénes mester aradi őrkanonok és simándi főesperes megbizottja, Bakócz Tamás esztergomi érsek részére tett le a káptalanba. Így a legbűnösebb Székely György elől fejüket ugyan megmentették és megszabadultak, de mivel a káptalannak nem volt miből megfizetnie azt az ötszáz forintot, attól tartott, hogy az egyháztól el kell idegenítenie némely birtokot, s hogy azt utóbb sem válthatja vissza. Ekkor azonban Mike Mihály a magáéból térített meg háromszáz forintot, mit a káptalan zálogösszegnek tekintett s ezt a tordamegyei malmot adta át neki.

Kolozsvár megyében a kuruczok Kolozsvár körül gyülekeztek. Ez a város két évtized alatt most harmadszor mutatta meg, hogy együttérez a néppel. 1437-1438-ban Nagy Antal és kolozsvári Mester János fölkelt parasztjai elég könnyedén foglalták el, a király csapatai azonban elég bajosan vették vissza tőlük. Ennek következtében szabadságát vesztette, de pár év mulva I. Ulászló visszaadta szabad királyi városi rangját, mivel «inkább szeretett megbocsátani, mint bosszút állani.» Harmincz esztendő mulva (1467) Kolozsvárról indult ki Vörös Benedek és Suky László mozgalma, melynek czélja volt, hogy «Magyarország kiváltságait és szabadságait bármily nyelvű, sorsú és állású nemesek ellen megoltalmazza s Magyarország régi jó és boldog állapotát helyreállítsa.» Mátyás király gyorsan megjelent, szülővárosa főterén sok fölkelőt lefejeztetett s a város szabadságait elkobozta; de csakhamar megbocsátott neki s Kolozs mezővárost már hűsége jutalmául csatolta hozzá. 1514 nyarán – írta most maga II. Ulászló király,^[1543] – mikor a paraszt és közrendű emberek a keresztesek nevezete alatt a király és az ország ellen, az egész nemesség eltörlése végett majdnem országszerte föltámadtak, s ennek következtében igen sok és borzasztó gonoszságokat követtek el, a parasztoknak néhány kapitánya az erdélyi részekben fölkelvén, Kolozsvár városa közelében tábort járattak. Mikor nekik Kalmár András bíró a király és a szentkorona iránt tartozó hűségénél fogva a városba való belépést megtiltotta, a kapitányok azt kivánták, hogy legalább kevesedmagukkal bocsássa be őket. Így tehát a bíró és az egész tanács éretten meghányták-vetették a dolgot, a rablásra és rosszra törekvő népség ellen hogyan tarthatnák és biztosíthatnák a várost. Jónak látták, hogy a kapitányt csekély kisérettel csakugyan bebocsássák. Mikor azután ezek beléptek, vakmerően lázadást támasztottak s a veszedelem elől odamenekült nemeseknek javait azoktól, kiknek kezéhez letették és elhelyezték, erőszakosan kicsikarták, zsákmányul ejtették és egymás között felosztották. A bíró és a polgárok attól tartottak, hogy a köznép az egész várost felprédálja, s más jó és üdvös tekintetekből sem akartak ellenállani.

Eleintén, úgy látszik, megkísérelték az ellenállást, holott a külső várfalak – az újvár falai – még munkában voltak.^[1545] Hagyomány szerint ^[1546] éppen új főbírót akartak választani, s az ellenség torkában lévén, éjszaka gyűltek össze választásra, a nagytemplom czíntermében. Hogy a hűvös éjszakában szét ne menjenek, a jelölt, Kalmár András, hólyagos csuprokban ^[1547] meleg borral kedveskedett választóinak. Azontúl 360 esztendeig fennmaradt Kolozsvárt az a szokás, hogy a megválasztott főbíró a választókkal hólyagos csuprokból melegbort igyék áldomásul. De az ellenállást a nép rokonszenve és a polgárok gazdasági érdeke végre is megtörte. A népnek a fölkelők iránt való jóindulata nem hiányozhatott olyan városban, a melynek tanácsülései jegyzőkönyvébe Izsák János nótárius négyesztendő mulva is beírta, hogy «Isten előtt nincs különbség az emberek közt; mert az Isten a királyok és a szegények atyját a földnek ugyanazon porából alkotta s mindenkinek egyenlően ad: a királynak ugyanannyit, mint a szegényeknek.»^[1548] A külvárosi földmívesek tehát nem akartak harczolni azok ellen, kik ezt az igazságot hirdették. A polgárok pedig nem akartak még több kárt szenvedni. Mert a künn táborozó kuruczok nekik már a határban is «hihetetlen» nagy károkat okoztak, minthogy elhajtották több ezer forint értékű jószágaikat és igásbarmaikat. Az a 6-7 nemes azonban, a kinek családja Kolozsvárra menekül s vagyonát ott a kuruczok elkobozták, Kalmár András bírót és a polgárokat a kuruczokkal való titkos egyetértésről vádolták, s veszteségükért őket akarták felelősségre vonni.^[1549] Bizonyos, hogy a polgárok 6-7 nemes megvédése miatt nem akarták feldúlatni városukat, azért kötöttek ilyen egyességet a kuruczokkal; de bár fogadkoztak, hogy a nemesség védelmében így is károkat szenvedtek s hogy közbenjárásukkal számos nemest szabadítottak ki a parasztok fogságából, a kolozs- és középszolnokvármegyei urak mégis bizonyos joggal vethették szemükre, hogy magukviseletével módot és alkalmat adtak a kuruczoknak a vármegyéikben való portyázásokra és rablásokra s hogy minden akkori kárukat tulajdonképen ők okozták.^[1550] Hiszen a városba beengedett kapitányok nemcsak szabadon közlekedhettek künn hagyott hadaikkal, hanem benn a városban is szabadon izgathatták a népet, mely a külvárosokban magyar lévén, amúgy is velük tartott. Kalmár András bírót a király utóbb mégis méltán dicsérte meg, hogy a várost megtartotta a király és a szentkorona iránt való hűségben;^[1551] mert ha az egész kurucz hadat befogadja, azt nem lehetett volna olyan gyorsan leverni, mint nem sokkal utóbb a nyilt mezőn.

Doboka vármegye sorsát elhatározta, hogy a fölkelőkkel tartó Kolozs- és Belső-Szolnok vármegyék közt feküdt. «A paraszt nemzetség – írja a király ^[1552] – egész országunkban fölkelvén, különböző gonoszságokat, rendetlenségeket és a bajoknak sokféle más nemét követte el» s megégette, szétszaggatta, vagy másképen semmisítette meg Temeshelyi Deésy Jánosnak okleveleit is, a melyek a dobokai Vaskapu, Pósa, Ördögkút, Iklód, Poklostelke, Lozsád, Olnak, Budia, Hidalmás, Szentgyörgy, Csebernye és Vármező, – a kolozsi Őr és belsőszolnokmegyei Szentiván, Péntek és Girolt falvakra vonatkoztak. Mindezeket még abban az esztendőben újadományképen nyerte vissza.

Belső-Szolnokban a mozgalom középpontja maga Dés, a vármegye székhelye volt, mely Nagy János kuruczkapitányhoz csatlakozott.^[1554] Később a polgárok erősen mentegetőztek, hogy ezt csak kényszerüségből tették s ezért a királytól kegyelmet is nyertek.^[1555] A nemesség zaklatásaival szemben a vajda is elrendelte,^[1556] hogy a vajda ítélőszéke elé a désieket csak felebbezés után lehessen megidézni, ha t. i. saját bíráik már ítéltek ügyükben; utóbb azonban ^[1557] a király maga is meghagyta a vajdának, hogy a parasztlázadásban való részvételük miatt a nemesek ne egyenesen a vajda, hanem előbb a város törvényszéke előtt pereljenek. Megparancsolta,^[1558] hogy mindazoktól, kik tőlük még ezentúl is vámot szednek, a jogtalanul elszedett dolgokat Drágffy János és a sókamarai ispánok a király számára a vajda katonaságának felhasználásával is lefoglalják. Végre, mintha a király bűnbocsánata nem lett volna elegendő, a désieknek Szapolyay vajda is kegyelmet adott a fölkelésben való részvételük miatt, ha a károsult nemesek jogos követeléseinek eleget tesznek. Azonban vezérüknek, Nagy Jánosnak ekkor sem bocsátott meg.^[1559]

Azok a jobbágyok, a kik sem tovább szolgálni, sem Nagy Jánossal kuruczkodni nem akartak, valamely városba menekültek, hogy ott előbb-utóbb polgárjogot nyerjenek. Ártándy Pál, a belső-szolnokmegyei (Dés és Bethlen közt levő) Bálványos vár kapitánya, nem tudta megakadályozni, hogy a vár uradalmának jobbágyai közül sokan, a zavargások idejét használva, meg ne szökjenek. Ezeknek és a zavargások előtt is elszökötteknek visszaadatását a király utóbb ^[1560] elsősorban Besztercze városától követelte.

Besztercze vidékén Radna bányavárosban «a legrosszabb keresztesek zavargása» idején Drágffy János körülbelül 28 forint ára kárt szenvedett, a mit a város bírája, esküdtjei és közönsége utóbb megtérítettek neki.^[1562] Nagyobb veszedelem azonban nem történt. Úgy látszik, nem is itt, hanem máshol garázdálkodott az a Viczei varga, a kit menekülése közben a beszterczeiek fogtak el. Thuróczy alvajda nemigen tudta, mit csináljon vele. A vajda rá akarta bízni az ítéletet, de mivel a polgárok féltek, hogy foglyuk útközben megugrik, az ő törvényszékük elé állította, hogy méltóan megbüntessék,^[1563] a mi bizonyára meg is történt.

A szászok és a székelyek csöndesen maradtak, pedig a szászok, bizonyos esetekre nézve, a királyoktól még a fegyveres ellenállás jogát is megnyerték. Pl. Mátyás király 1474 márczius 1-én Beszerczét biztosította, hogy sohasem szakítja el a magyar koronától s mint uradalmat nem adja másnak; ellenkező esetben jogukban áll, hogy fegyveresen ellenálljanak.^[1564] 1508 januárius 25-én és 1513 május 22-én valóban hasonló jogot nyert Brassó a neki eladott Törcsvárra nézve, sőt II. Ulászló még a szászok székeinek is meghagyta, hogy az ellenállásban Brassót hűtlenség büntetésének terhe alatt fegyveresen támogassák.^[1565] Most a Székelyföld másik végén valóban Brassó városára hárult az a nehéz föladat, hogy saját székely jobbágyai közt, a törcsvári uradalomban, a nyugalmat biztosítsa. Az idetartozó falvak (villae servientes): Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Zajzon, Tatrang, Pürkerecz, Apácza és Krizba lakosai, a mint a várnagyok ^[1566] számadásaiból kiderül,^[1567] meglehetősen meg voltak terhelve s így szívesen fogadtak minden mozgalmat, mely terheiken könnyíthetett. Különben is királyi határőrök voltak, a kik kevéssel azelőtt (1500-1508) a zálogba vetett uradalommal együtt kerültek a brassói polgárok szolgálatába. A városnak magának is sokat kellett fizetnie a királyi kincstárba; pl. 1514 márczius 17-én abból a taksából, melyet 27.000 forint erejéig Bornemisza János vetett ki az összes szász városokra, Brassó egymaga 2220, deczember 15-én pedig 1657, összesen tehát 3877 forintot szedett be, miközben 48 forint hamispénzt is kapott.^[1568] Időközben pedig a városnak, a vajda parancsára, zsoldosokat is kellett fogadnia, hogy azokat Dósa György kuruczai ellen küldjék.^[1569] Erre a czélra a város minden lakosát fejenként 25 asperrel adóztatták meg, úgy hogy a város négy negyede július 2-án 869 forint 33 asperrel, július 20-án pedig 398 forint 16 asperrel számolt el s ki is fizetett a lovas zsoldosoknak 444, a gyalogosoknak pedig 191 forintot és 49 aspert. A brassai csapat kapitányai ebben az időben Czeres Lukács és Flescher Lőrincz voltak.^[1570] Schirmer János bíró azonban, a ki tavaszszal ajándékokkal járt Budán,^[1571] nagyon meg volt akadva a törcsvári székelyekkel, mert sem fölkelni nem akartak a kuruczok ellen, sem pedig a szokásos taksákat nem akarták megadni a városnak. A köznép magában Brassó városában és a Barczaságban is lázongott, minek következtében a törcsvári uradalom lakosai még jobban nekibátorodtak. A király, a kihez a város e miatt panaszszal fordult, kijelentette, hogy ő ugyan, egyéb dolgai miatt, ezzel az ügygyel nem foglalkozik, de felhatalmazta a várost, hogy ha parasztjai közt pártoskodás, lázadás, vagy bármiféle zavargás keletkeznék, zabolázzák és fékezzék meg őket úgy, a hogy tudják. Később ^[1572] egyúttal meg is hagyta Szapolyay vajdának, hogy a törcsvári parasztokat, a kiket Brassó város hatósága alá vetett, minden teher elviselésére és közfizetések teljesítésére szorítsa, a taksát és illetékeket velük a maga idejében megadassa s rászorítsa őket, hogy minden pártoskodástól, lázadástól és zavargástól tartózkodjanak, mert semmiképen sem engedi meg, hogy elsősorban a királynak, másodsorban pedig a városnak így ellene szegüljenek. Mivel azonban viszont a törcsváriak is panaszkodtak, hogy a brassaiak velök szemben sok igazságtalanságot követnek el, kiváltságaik és szabadságaik ellenére tőlük szokatlan terheket követelnek s őket elnyomják, a király meghagyta,^[1573] hogy a törcsváriak a legközelebbi országgyűlésen mutassák be okirataikat s a brassaiak is jelenjenek meg a király előtt, hogy ebben az ügyben dönteni lehessen. Kétségtelen, hogy a brassaiak nem követelhettek tőlük a szabad polgárokra nézve is kötelező közadózáson, taksán és katonáskodáson kívül egyebet; s 1514-ben a törcsváriak csakis ezeket tagadták meg, nem a robotot, mert hiszen nem mint parasztok és úrbéresek kerültek Brassó városához. Nincs is egyetlenegy oklevél sem, mely a törcsváriakat paraszt úrbéreseknek mondaná.^[1574] Mégis reájok lehetett először alkalmazni, a mit a szászoknak egy XVI. századbeli latin költője, Schaesius, a székelyek 1562 évi lázadása alkalmából írt:^[1575]

A forrongó törcsváriak sorában többen viselték a Székely nevet; így András, Gáspár, György, János, Márton, Máté, Mihály, Simon és Tamás;^[1577] de nem lehet megállapítani, hogy rokonságban állottak azzal a Székely Györgygyel, a ki ellen Szapolyay János most Erdély egész erejével megindult.

DÓSA GYÖRGY bízott a maga ügyében; hiszen a temesvári ostrom-munkálatok jól folytak s mindenfelől kedvező híreket hallott. Sokszor küldött portyázó hadakat a környékre, de ő maga nem távozott Temesvár alól, melynek bevétele nemcsak téli szállását, hanem fölkelése sikerét is biztosíthatta. Hiszen Csanád, Nagylak, Csála, Arad, Világos, Solymos, Lippa, Becse, Becskerek vára máris kezében volt s így a Temesköz legnagyobb részét kurucz területnek tarthatta. Hadai folyton jártak-keltek ezen a földön, de ő maga az ostromzárlatnál maradt. A tábori élet unalmát lakomákkal s a közellevő erdőkben vadászattal űzte el. Táncz, tréfa, borozás felejtette a kuruczokkal a sok sánczásás, folyószabályozás és a mindennapi csetepaték fáradalmait;^[1578] ellenben az ostrom második hónapjának kezdetén a várbeliek már éhséget, szükséget szenvedtek.^[1579] Az élelem annyira fogytán volt, hogy a helyőrség lóhússal kezdett táplálkozni ^[1580] s némelyek a vár feladásáról gondolkoztak.

Az «achillesi» Báthory egymaga tartotta bennük a lelket. A keresztesháború legrégibb poétája ^[1581] egész beszédet ad a szájába. «Mindenesetre várjatok még egy kicsit – mondotta volna. – Tűrjük a balsorsot, a végzetek terhét erős kebellel. Az Isten haragja nem szűnik meg asszonyos panaszokra. A hajósok nem sopánkodással segítnek a léket kapott hajón, a hajótöröttek nem hiábavaló kiabálással vergődnek ki a bajból. Kézzel-lábbal kell most dolgozni; teljes erővel kell munkálkodni a közjóért. A ki segíteni akar, lapátolja ki a vizet a sülyedő hajóból, szél ellenében húzza össze vitorláját, igyekezzék révbe jutni s engedelmeskedjék a parancsnoknak.» A mellett azonban szemrehányó levelet írt Budára is, és keserű, éles szavakkal dorgálta meg «a gyalázatos nemességet», a melyért kétszer bukott el, háromszor kapott sebeket; havazást (?), vihart, tüzet, szelet viselt el miatta s most a halál torkába jutott. Hát ez a hála? Az urak mindezt így viszonozzák? Az ellenségtől és a vár falaitól bezárva, éhség és szomjúság miatt halálos félelemmel számítgatják, kegyetlen halállal mely órában pusztúlnak el. Nyolcz nap alatt végük lehet. De a nemesek elpuhúltak, restek, lusták, a kik álomba, fényűzésbe, kevélységbe, pompába merűlnek el. Megrontotta őket a fösvénység, irígység, nagyravágyás, egyenetlenség. Mindig mástól várják a segítséget. Az ellenség őmiattuk ugyan tönkretehetné az ország minden dicsőségét. Egyik a másik ellen fordúl, mintha az északi szél északi széllel, a délkeleti a délkeletivel küzdene; s mintha a bűnön bűn, az erényen erény segítene. Hát ha már vele s a körülötte levő urakkal nem törődnek, essék meg a szívük legalább a váron, a haza becsületén, ha – ugyan van még becsülete a hazának; s mentsék meg mind a kettőt a parasztok tüzétől. A fellobbanó lángot kevés vízzel is elolthatják. Elég volt már az alvás, a dőreség. Küldjenek valahára segítséget, de ne olyan későn, hogy az égbenyúló várat az ellenség bevegye s mély árkait a nemesek vérével töltse be.

A Temesvárt ostromló kuruczok hogyan gondolkozhattak az urakról, ha ezeknek poétája hihetőnek tartotta, hogy Báthory így gondolkozott róluk? Mivel a királytól melléje rendelt dandárok nem érkeztek meg, vagy csekély számban csatlakoztak hozzá, mindenesetre megsürgette Báthory a segítséget, a vár fölmentését; s ennek következése lehetett, hogy június 27-ikén a király még a polgárokat is fegyverbe szólította a parasztok ellen.^[1583] Sőt Báthory arra is elszánta magát, hogy a király új főkapitányához, Szapolyay János erdélyi vajdához fordúljon segítségért. Nem kis önmegtagadásába kerűlhetett; mert egymásnak személyes ellenségei voltak s ez ellenségeskedést – melynek eredeti okát különben nem ismerjük – még apáiktól örökölték.^[1584]

Szapolyayt most a viszályok feledésére buzdította s a vajdát – «a maga nemeseivel s nemteleneivel együtt a mindenható Istennek és szülőanyjának nagy szerelmére kérte, hogy őt és hozzátartozóit szabadítsa meg az oroszlán torkából. Mert különben kétségbeesnének, hogy ily szörnyű halált kell halniok.»^[1585] Sőt, elterjedt hit szerint, ezúttal igéretet is tett volna János vajdának, hogy ha Ulászló és fia meghal, a királyválasztásnál reászavaz.^[1586]

Mindamellett, hogy az erdélyi események is lekötötték, Szapolyay megfelelt a várakozásnak. A kuruczok kolozsvári és kolozsdobokamegyei lázadását másodrangúnak tekintvén, gondoskodását teljesen a forradalom délmagyarországi főerejének elnyomására fordította. Politikai multját tagadta volna meg s elzárja ekként jövendő emelkedésének az útját, ha nem segít a megszorúlt nemességen, a mely szabadúlását egyedűl tőle várta. Hiszen máris szemére lobbanthatták, hogy csak a végső szükség pillanatában gondolt a nemességre, a mely pedig tőle remélte a nemzeti királyság helyreállítását; és bizonyosan sokan rosszalták, hogy megerősödni s nagyra nőni engedte a forradalmat.

Most, a mikor végre elhatározta magát, saját költségén szerelte föl hadseregét; de előbb biztosítékot szerzett az iránt, hogy pénzét az ország visszatéríti. Az országgyűlés a hadipénzekből, vagyis a csapatok fentartása végett beszedendő adóból utóbb minden forint után húsz dénárt csakugyan a vajda számára kötött le.^[1587]

Szapolyay június 27-én még Gyulafehérvárott volt;^[1588] július elején ^[1589] «látván, hogy az ország s a nemesi szabadság akkora veszedelemben forog s megindulván a nemesek legvadabb meggyilkolásán, Erdélyországban nagy sereget gyüjtött és sietve ment a parasztok ellen»;^[1590] s «nem késlekedve, elegendő sereggel és ágyúkkal előnyomúlt».^[1591] A többi vezérnek megparancsolta, hogy a Vaskapunál, ott egyesűljenek vele, hol – Erdély határán – Hunyadi János valaha megsemmisítette a törökök roppant seregét.^[1592] Az ennek emlékére Zajkányban emelt vasoszlop tehát azt az irányt is megjelöli, a melyet a Sztrigy völgyén fölfelé haladó vajda a Bisztra-Temes-Béga völgyén leereszkedve követett, hogy Temesvárt fölszabadítsa. Várday Ferencz erdélyi vajda dandára s általában a nemesség: Pathócsy Péter, Bánffy Jakab stb., most már a határozott föllépést látva, nagy buzgósággal és lelkesedéssel ^[1593] követte, míg Thornallyay János, Barlabássy Lénárt, Bánffy János, Drágffy János otthon maradtak Erdélyben, házőrzőknek.

Egy forró júliusi napon,^[1595] július 15-én, szombaton, az apostolok oszlásának napján,^[1596] Szapolyay hada erős menetek után,^[1597] a kurucz tábor közelébe érkezett. Mielőtt Dósa vitézei észrevették volna,^[1598] teljes csatarendbe állította embereit, a kiket idáig talán az erdő rejtett el. Azután dobszóval és trombitaharsogás közt vonúlt ellenük az ulicsi mezőre.^[1599]

A nép hite szerint azonban ^[1600] más volt a meglepetésnek ^[1601] oka, nem az észrevétlenűl való közeledés.

János vajda ugyanis levelet írt Dósa Györgynek,^[1602] hogy sohase aggódjék, mert ő is vele tart.

«Íme – biztatta volna Dósa a maga kereszteseit – a vajda úr is pártunkra áll: itt van hit alatt írt levele, hogy ne féljünk.»

«Nagyságos uram – szóltak fejcsóválva a keresztesek – ne higyjünk neki, mert asszonyos ember.»^[1603]

A mint a vajda Erdélyből való kiindulása után ötödnapra megérkezett Temesvár alá,^[1604] a kuruczok előtt, kik szegény jobbágyok voltak, azonnal kihirdette, hogy vagy vele jöjjenek a haza megvédésére, vagy pedig szép csendesen menjenek haza gyermekeikhez és gyűjtsenek télire való eleséget.^[1605] A keresztesek közt volt egy Nagy Radoszláv (Razaw) nevű rácz katona, a ki a vajdához húzott. Ez párbajra hítta ki Székely Györgyöt; a ki látván a hitetlen ráczot, rögtön megparancsolta, hogy lovat hozzanak – volt neki már hetvenkettő – és lándzsáját villogtatva kezében, nekirugaszkodott Radoszlávnak (Radozaw). Mindjárt az első összecsapásnál földre lökte és levágta a fejét. A mikor ezt látta a kuruczok csapata, Jézust kiáltott, mert már a vajda ellen szeretett volna menni. Mikor már így föllelkesedtek, azt mondta nekik Székely György: «No katonák, semmitől se féljetek, én előbb elmegyek, kikémlelem a vajda seregét, mivel értek a cselhez a hadakozásban és annak elkerülésében.» A vajda akkor újból kikiáltatta, hogy hitére mondja, egy kurucz se féljen, hanem álljon hozzá s ennek jeléűl fövege mellé zöld levelet vagy ágat tűzzön. Miközben György a vajda seregét kémlelte, megismerték a vajda emberei, mert lóháton mindig egymaga járt kémkedni. Mindjárt utána vágtattak jó futó lovakkal. Mikor egy Petrovics Péter nevű odaért, lándzsájával földre terítette Györgyöt, de nem ejtett rajta halálos sebet. Mézes-mázas szavakkal hitegette: «Ne félj, kedves György testvérem, János vajda kegyelmes; szavamra mondom, nincs mitől tartanod.» És békességesen Szepesi Jánoshoz vezette. A mikor György már kegyelmet nyert János vajdától, nagyon erősítgette, hogy maradjon csendesen, semmi baja sem lesz. Most azután, hogy vezérüket elfogták, a kuruczok közűl azok, kiknek gyors lovaik voltak, futottak, a hogy futhattak; a gyalogkatonák azonban összeálltak a vajda ellen, hogy ökölviadalra keljenek vele. A mit János vajda látván, hogy teljesen szívükre beszéljen, újra és harmadszor is kihirdette és hitére fogadta, hogy mindenki hazamehet télire való eleséget gyűjteni. Mikor ennek hitelt adtak, a nemesek a szegényeket karddal kaszabolni kezdték; sokat levágtak, sokat pedig elevenen vittek a vajda elé. Györgyöt keményen megvasalva tartották, s már a Temesvárban levők is kirohantak a várból a többi kuruczra és közűlük sokat levágtak.^[1606]

Ez a népies előadás, mely Szapolyaynak a parasztok iránt való jóindulatát akarná kitüntetni, legalább annyiban fontos, hogy czáfolja azokat az írókat,^[1608] kik szerint Dósa György a bőven élvezett lakoma közben ^[1609] lepetvén meg, részeg fővel kezdte meg a csatát. Sőt ellenkezőleg annyira józan volt, hogy szokása szerint állítólag most is saját maga akarta kikémlelni az ellenséges tábort,^[1610] miből viszont az következnék, hogy a támadás nem történt meglepetésszerűen.

S valóban feltünő is volna, hogy egy «részeg» vezér «tudatlan» parasztokat oly gyorsan és oly jól állítson csatarendbe, mint ezt Dósa tette.^[1611] Népe ugyan «remegve» jelentette neki, hogy közelében áll az ellenség lovassága; de éppenséggel nem réműlt meg s lóra pattanva, nyugodtan kezdett rendelkezni.^[1612] Maga Ulászló király bizonyítja ezt, mikor elbeszéli,^[1613] hogy a mint Székely György a vajda megérkezéséről értesűlt, talán meg is feledkezett Szokolyi kivégzéséről, hanem a maga védelmére gondolva, népét az ütközetre kezdte előkészíteni. Testvére, Dósa Gergely alvezér, szintén mindent elkövetett, hogy a kellően még nem rendezett ^[1614] sereget jól fölállítsák. Mészáros Lőrincz tüzes szavakkal lelkesítette a harczvágytól amúgy is égő kereszteseket. «Ez a nap, ez a harcz lesz az, mely nekik és utódaiknak nagy dicsőségére fog válni, ha bátran és győzedelmesen küzdenek; de ha elkorcsosodva a gyalázatos félelemnek adnak helyet és megfutamodnak, úgy számüzetés, nyomor, bilincs, bitófa s oly büntetés vár reájok, mi a halálnál is rosszabb.»^[1615]

«Íme – úgymond ^[1618] – itt van az alkalom, melyet annyiszor óhajtottak, hogy megátalkodott ellenségeiket meglakoltassák. Itt az idő, hogy hozzátartozóik szabadságáért küzdjenek; és az a merészség, melyet idáig sátraikban a nemesek elnyomása végett tartott sok és hangzatos beszédben tanusítottak, ne maradjon szófia-beszéd, hanem valósúljon meg itt a csatatéren. Különben egyformák ellenségeikkel s ugyanazon eredetűek; erejükre nézve pedig felűl is múlják azokat. A nemesek legfőbb fegyvere a czím és rang, melyet annyira felhánytorgatnak. A férfiaknak azonban meg kell vetniök az asszonyosokat, az erőseknek a puhákat, gyávákat, a sors kegyeltjeit, a nemesség hiú nevével kérkedőket. Itt az idő, hogy a hazáért, feleségeikért és gyermekeikért az annyiszor óhajtott küzdelem terére lépjenek. Ha azoknak könnyeire, sóhajaira és könyörgéseire visszagondolnak, alig lehet kételkedni, hogy jövőre erőtelen lesz minden fegyver, melylyel az egyedűl erényeiknek erejével támadók ellen a bűnösök védik magukat. Menjenek hát Isten nevében: küzdjék ki övéiknek a szabadságát azok elnyomói ellen. Álljanak boszút a haza sanyargatóin; harczoljanak a legigazságosabb ügyért, a törvényekért, a hazai intézményekért a legembertelenebb és legerőszakosabb ellenséggel szemben.»

Dósa úgy állította föl körülbelűl 40.000 főnyi seregét, hogy ő maga a közepet, öcscse, Gergely, a jobb-, Lőrincz pedig a balszárnyat vezette.^[1619]

Szapolyay viszont az ártatlanúl kivégzett uraknak szomorú sorsára figyelmeztette vitézeit s arra, hogy most már elérkezett a boszúállás pillanata. Kegyetlenűl büntessék meg Dósát és parasztjait, kik a nemességet kiirtani, Magyarországot a maguk részére lefoglalni akarták, a törvényt megvetették s Istennek és embernek ellenségei lettek. Azok úgy sem küzdhetnek nyugodt lelkiismerettel s így azonnal megfutnak.^[1620]

Seregét hosszú vonalban állította fel, hogy a középen és a szárnyakon egyszerre támadhasson. Ő maga a palotásokkal, székelyekkel s végvidéki lovasokkal a középen maradt, maga mellett alkalmazván a vitéz Petrovics Pétert;^[1621] a jobbszárnyat Lindvai Bánffy Jakabra bízta,^[1622] a balt pedig, hol kipróbált katonái álltak, Kismarjay Lukácsra.^[1623] A két sereg – mondja maga a király ^[1624] – egyideig csatarendben várta, melyik támad előbb. A várakozás elég hosszas lehetett, mert a Becsénél elfogott Szokolyi Jánosnak volt annyi ideje, hogy még az összeütközés előtt átszökjék Dósa táborából a Szapolyayéba. Mindjárt azután azonban a vajda villámgyorsasággal támadt a fölkelőkre.^[1625]

A kitört harcz, mely mindkét részről sok őseredeti magyar felfogást tanusított, a legnagyobb elkeseredéssel és sokáig kétesen folyt.^[1626] A parasztok sokkal kitartóbbaknak mutatkoztak, mint várni lehetett. A küzdelem sorsa a középen dőlt el.

A jobban fegyverzett és gyakorlottabb palotásokról, a székely könnyű lovasokról eleintén az a hír szárnyalt, hogy a kuruczokhoz csatlakoznak.^[1627] Ők azonban a lovas végvidékiekkel együtt oly erővel támadtak, hogy, bár működésüket Báthory a várból egyidejűleg való kitöréssel nem támogatta,^[1628] a kereszteseknek csapatai mind nagyobb veszteségeket szenvedtek s lassankint engedni és hátrálni kezdtek.^[1629]

Különösen kitűnt ez alkalommal egy székely csapat parancsnoka, Andrásy Márton,^[1630] továbbá Bruz Mátyás, a ki paraszt volt idáig. «Fuimus» hirdette a kivont kardú griff, a melyet ezért kapott czímerébe.^[1631]

Hiába akarta Dósa György megállítani a futókat;^[1632] hiában járt elűl jó példával, egy csapással két vaspánczélost sujtván agyon. ^[1633] A vajda rokona, a katonai pályájának még csak kezdetén álló Petrovics Péter észrevevén Dósát, sebes vágtatva tört feléje. Ismerte a vajda parancsát, hogy Dósa életét kímélni kell.^[1634] Lándzsájával a vérttel ^[1635] kellően nem fedezett oldalát mégis megszúrta.^[1636] Mások szerint ^[1637] a lándzsa hegye czombjába furódván, az a csat, mely mellvértjét czombjához erősítette, maga is annyira megtágúlt, hogy a ló is sebet kapott s megugrott. Dósa félholtan fordúlt le lováról és foglyúl esett.^[1638] Csaknem egyidejüleg kerűlt fogságba a jobbszárny vezére, Dósa Gergely is.

Hagyomány szerint ^[1639] azonban egyelőre csak a könnyű lovasság szaladt meg, a gyalogok pedig helyt állottak és új küzdelemre készűltek. A vajda – állítólag – a harcz hevében is kegyelmet hirdetett mindazoknak, kik leteszik a fegyvert és hazamennek; s mikor a nép egy része ezen, mindenesetre valószínűtlen, amnesztiának hitelt adott, – «a nemesek a szegényeket ölni, vágni kezdték és sokat megkötözve vittek a vajda elé.»^[1640]

Futás közben sokan vesztek el; sokat megcsonkítottak és számosan fúltak a Béga vizébe, mert azon az átkelést Szapolyai katonasága különben is akadályozta. A vérszemet kapott nemesség senkinek sem kegyelmezett.^[1641] A parasztok hiába vetették el fegyverüket; térden állva, összetett kezekkel hiába esdekeltek irgalomért; hiába könyörögtek, hogy kíméljék a táborban nagy számmal levő feleségeiket és gyermekeiket. Többnyire halállal lakoltak, vagy foglyúl esve, csoportosan hajtották őket a táborba, hol bilincs várt reájok.^[1642] Csak azok menekűltek meg, kik korábban elfutottak és a kik jobban ismerték a járást a lápok közt. Közéjük tartozott Mészáros Lőrincz, a balszárny vezére, ki Nagyvárad felé menekűlt.^[1643] S így Szapolyay nem részesűlt abban az örömben, hogy a harmadik vezért is kézre kerítse. De győzelme teljes volt. Forrásaink csak általában említik, hogy a parasztok közűl «sok ezeren», talán húszezeren estek el,^[1644] oda nem számítva a szerencsétleneknek a táborban elfogott hozzátartozóit, kik többnyire éhen haltak.

A szelídlelkű Ulászló királynak azonban azt jelentették s azon melegében, már július 24-én, ő is úgy írta meg Miksa császár mellett levő követének, kövendi Székely Miklósnak,^[1646] hogy apostolok oszlása napján, július 15-én a vajda a hazai és külföldi elég nagy hadakkal Temesvár alá érkezvén, elfogta a lázadás vezérét, Székely Györgyöt, kitől elpártolt a parasztok roppant serege, a melyet összegyüjtött és egyesített. «S a vajda a parasztoknak Temesvár alatt levő egész seregét vérontás nélkül szétszórta s a zavargást lecsöndesítette.»

Pedig, a hivatalos jelentéssel szemben bizonyos, hogy nagy volt a vérontás, a melylyel «szétszórták és összemorzsolták a kuruczok vitézségét és kegyetlenségét».^[1647] De valóban mindenki úgy hitte, hogy «János vajda Magyarországot derekasan megszabadította a borzasztó veszedelemtől s a kuruczok és a hajdúk ellen kitünő szolgálatot tett a köztársaságnak».^[1648]

ERŐSEN ŐRIZTÉK A FOGLYOKAT. Mikor pár nap múlva ^[1649] a főbbeket, élükön Dósa Györgygyel, a győző elé vezették, a fölkelő vezér «bátor lélekkel s nyugodt arczczal» szólt Szapolyayhoz. A maga részére nem kért kegyelmet. Gyakorolja jogát a vajda, a hogy neki tetszik. De legyen méltányos testvére, Gergely iránt, kiről mindenki tudja, hogy a táborban maradásra ő kényszerítette.^[1650] Gergely különben is jobb katona, mint ő.^[1651]

Szapolyay kitérőleg felelt. Érdemök szerint fog velök bánni. S megparancsolta, hogy valamennyit bebörtönözzék. Némelyek szerint Györgyöt és Gergelyt tisztességesebb fogságban őrizték,^[1652] mások szerint harmadnapig őket is közönséges földalatti üregbe zárták.^[1653] Dósa azt követelte, hogy törvényes elitéltetés végett Budára vigyék;^[1654] Szapolyay azonban, vagy a haditörvényszék ^[1655] – úgy látszik – gyorsan és példásan akart «igazságot szolgáltatni» s kívánságának nem adott helyet.

«A bűnök párnája s akármi gonoszra beválik. – Vétkek egész tárháza; nagyon kitanúlta, hogyan kell kárörömet, rút hittagadást, fenyegetni-tudást és árúló szivet elburkolnia csalfa mosolylyal. Rettentő haragú, szörnyű, dühös és iszonyú bántettre is alkalmas, ki a legfőbb hivatalokra vágyakozik, – kit a zsarnok szenvedelem sodor egyre annyi gonoszba. Nem indúl ő meg az istenek és a drága szülők szent tiszteletétől, kegyeletétől. Ő nem akar mindennapi állsát. Bűnös a lelke s a nyereségvágynak tüze ég szívébe’; kevés ő néki aranyhabjával a bíbor Pactolus és a tájó-öbli hab-ár, mely sárga a Tarthesiának elhordott kavicsától; sem Croesus vagyonával, sem Crassus ládájával be nem éri; szegénynek mondja magát, bár tán aranyásó volna. Nem ily nagy tolvaj Eürynnus; az Orcusnál szomorúbb ezen ember.»

Így jellemzi Dósát életének egyik egykorú verses rajzolója.^[1656] A vezérlete alatt elkövetett «szörnytettek»-től pedig így fordúl el korának egy másik költője:^[1657]

Multa licent poetis; – de a parasztháborúk közös vonása, a kegyetlenkedés, valóban jellemzi a Dósa vezérlete alatt megindúlt mozgalmat is. Igaz, hogy Dósa népének sok tette nemcsak a boszúállás műve, hanem a gyors visszatorlásnak következése; a valóság azonban valóság marad, ha lehet is magyarázni.

Már Csáky és Telegdy kivégeztetésénél kitűnt, Dósát a példaadásnak erre a kegyetlen módjára milyen okok vezették. Az apátfalvi eseményeknek azonban prologusuk és epilogusuk is volt.

Hogy Dósa, Pestről elindúlva, «mindenütt rettegést terjesztve» haladt tovább; hogy néhány, árokkal és palánkkal kerített kisebb erődöt bevett ^[1658] s hogy a bennök talált élelmi szereket, különféle drágaságokat, puskaport és kerekes ágyúkat magával vitte:^[1659] ezen senki sem ütközik meg. Így szokás minden forradalomban, mely segédeszközökről maga kénytelen gondoskodni. Azon sem lehet fönnakadni, hogy levágta az eléje akadt s hozzá csatlakozni nem akaró nemeseket, minek következtében sokan félelemből is követték őt.^[1660] Hiszen hatalmuknak romjain akarta felépíteni az új társadalmat, melyben a népnek megfelelő, vagy éppen vezető szerepet akart biztosítani.

Hanem kegyetlenkedett is, – legalább nem korlátolta a népnek kegyetlenkedő hajlamát. S ez olyan súlyos vád, mely ha valónak bizonyúl, olyanokat is elidegeníthetett tőle, kik akarták a czélt, de nem ilyen eszközökkel.

A király proklamácziói csak általában említik a parasztok rémtetteit. «Olyanok azok és oly borzasztók, hogy senki sem rajzolhatná eléggé.»^[1662] «Vadság és kegyetlenség tekintetében Székely Györgynek nincs mása az emberi nemben.»^[1663] «Az Istenért – inti a felső megyéket Pest-, Heves-, Hont- és Nógrád megye szövetkezete, – siessenek Uraságtok, hogy el ne vesszünk. Mert veszélylyel jár a késedelem. És valóban, ha a már elpusztított vármegyék nemesei idejében gondoskodnak az ellenállásról, nem vesztették volna el életöket és javaikat, nem tették volna ki nejeiket és leányaikat a meggyaláztatásnak. Hanem mivel nem gondoskodnak, életöket, javaikat, kincseiket elvesztették.»^[1664] «Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújták,» írja egy egykorú, de nem éppen szemtanú.^[1665] Károkat tettek az épületekben, házakban, kamarákban, padlásokon s a lovakat, ökröket s más marhákat és jószágokat elhajtották,^[1666] az arany- és ezüstneműeket vagy készpénzeket elvitték.^[1667] Gyilkolták a nemeseket, erőszakoskodtak a szüzeken és az asszonyokon.^[1668] Számos nemest kínoztak és vertek.^[1669] Földesuraiknak akarata ellenére távoztak el a birtokokról.^[1670] Sok nemesnek okleveleit elégették s eltépték.^[1671] Némelyeket elevenen temettek el, másokat derékban vágtak ketté.^[1672] Az apát és a fiút egy karóba vonták: az apát alúl, a fiút felűl ^[1673] stb. «Nem szégyelték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apáczákat és szűzi karokat… Minden különbség és kivétel nélkűl vágták le a jó polgárokat, püspököket, papokat, szerzeteseket, szüléket, özvegyeket, szolgákat s városi embereket. Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén, vagy fején keresztűl szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba vonták, hogy levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket. Többeket Pentheus módjára kínoztak, kiszakítván ereiket és beleiket».^[1674]

Más egykorúak is ^[1676] említik – egyebek közt – a szüzeknek s feleségeknek megbecstelenítését.

A bűnjegyzék változatossá tételében főleg az újabbkori feldolgozók fejtenek ki nagy buzgalmat.

A felhozott sok vád között határozottan visszataszító az, mely hivatalosan is kimondja, hogy a lányok és nők ellen követtek el merényletet. És «hogy az ezt követő büntetés fenmaradjon s minden század tudja és reá emlékezzék, Isten után mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel:» már az 1514. évi 47. törvényczikk halállal büntette «az ily szándékos, Isten és emberek előtt kárhozatos gazokat.» Fiait, leányait, testvéreit s minden ivadékát mint átkozott sarjakat, örök szolgaságra és paraszt-alattvalóság jármának viselésére ítélte, a nőtelen gonosztevőnek pedig atyját juttatta erre a sorsra.

Fájdalom, a tényt két teljes hitelű oklevél igazolja: a négy megye rendeinek június 16-iki levele s az 1514. évi 14. és 47. törvényczikk. Ismételve, de mégis elszigetelve történtek meg e sajnos esetek: ezt éppen a törvénynek rendkívűli szigora mutatja. Az összes felkelőknek bűnéűl tehát csak akkor és úgy tudhatnók be, ha Dósa tudtával s elnézésével követték volna el. Ezt pedig senki sem mondja, bár ez a hallgatás még nem dönthet a vád sorsa felett.^[1677] Az ő történelmi főmentsége az az igazság, hogy a jelszó, melyet kiadott, közel százezer embert hozott mozgásba;^[1678] s ily számos és tarka vegyületű néppel bajos, szinte lehetetlen egy, csak pár nap előtt kimondott, eszmét úgy megértetni, hogy azon folt ne essék. Fegyelem dolgában a tulajdonképi magyarság még akkor sem állt erős lábon, mikor politikai szervezete katonai alapon nyugodott;^[1679] hogy állhatott volna most, mikor a pillanatnak alkalmas volta egy elfelejtett néposztály kezeibe adott kardot?

Kegyetlenkedtek az urakon, de kímélték a maguk fajtáját. «Die gemelte Creutzer thund kainem armen man kain laid, niemen nichts mit gewalt, und was man ynen zuführt, desselben ain gutte notturfft bezalen sy also par (baar).»^[1680] Az egykorú tudósításban jelzett fegyelem jele, ha talán egyoldalú jele is egy vezető kéznek.

Dósa tábora különben nem merő önkéntesekből állt. Nemcsak egyes nemeseket bírt rá ijesztgetéssel a csatlakozásra, hanem parasztokat is, kiknek tehetségesebb részét fő- és altisztségekkel bízta meg.^[1681] «Némelyeket – úgymond egy krónikás ^[1682] – inaiknál fogva kemény lánczokkal kötözött össze és számtalan embert kényszerített saját táborába.» Az áradat magával sodorta a félénkeket s kérdés, utóbb nem ezek követték-e el a legnagyobb bűnöket.

Dósát magát nem a neve alatt indított hadjárat egyes, vagy akár tömegesen fellépő rendkívűliségeiből, hanem abból a módból kell megítélni, melylyel az egész mozgalomnak irányt adott. Mert egy arisztokratikus kézlegyintéssel nem lehet többé ignorálni a történelemnek azt a tanúskodását, hogy volt vezérelv ebben a mozgalomban; vagy – a hogy az engedékenyebbek tartják – «volt rendszer ez őrűltségben.»

Czeglédről öntudatos forradalom indúlt ki, mely lehetett czinikus a maga eszközeinek megválogatásában, de határozottan egy czél felé: a nemesség megdöntésére tört. Ez feladatnak nagy, sőt igen is nagy volt. Csak úgy oldhatták volna meg közmegelégedésre, ha módot találnak a szemben álló két néposztály közt tátongó végtelen űrnek áthidalására. Dósa egy fő lépést hibázott el. Tabula rasát csinált a meglevő viszonyokból; pedig ilyesmit tennie akkor sem lett volna szabad, ha elaljasodott s nem csak sülyedt nemességgel áll vala szemközt. A nemesség néhol oly őseredeti mivoltában nyilatkozott, hogy a levegőben levő szellem sem tántorította el jobbágyaikat, kik a régi patriarchális viszonyokért saját sorsosaik ellen is készek voltak harczolni.^[1683] S a magyar (bár csak ez miniature) Vendée dicsőségére válik a nemességnek; azzal azonban, hogy személyes érdemeket állít első sorba, nem menti fel a felelősség terhe alól magát az intézményt.

Némelyeknek hite szerint ^[1685] Dósa az egyházat és világot reformálni akarta. Az egész országban egyetlen püspököt hagyott volna meg. Rajta volt, hogy minden pap rangban egymáshoz hasonló legyen,^[1686] hogy a nemesség megszűnjék, a földeket egyenlően oszszák fel, rangot, jogot, tulajdont a teljes egyenlőség alapján rendezzenek újra ^[1687] és hogy csak két rend legyen: a polgárok és a parasztoké, végre, hogy a királyságot eltöröljék. Ő maga a népnek csak vezére és képviselője akart lenni: mindenben alárendelvén magát a nép határozatainak.

Sajátságos volna, ha ily programm alapján Dósát oda állítanák Münzer Tamás, Bockold János, Matthys János, Knipperdolling, Rottmann, vagy más rajongók és szemfényvesztők mellé. Az eszközök nem az eszmék értékére, csak azok sorsára nézve határoztak. Dósánál ezt a kettőt tévesztik össze. Azok is lehordják, kik ilyen eszmét tulajdonítnak neki. Pedig ha joggal tulajdoníthatnák: számára szobrot kellene indítványozniok. Toldott-foldott ugyan a tervezet s nem elég következetes: de részben így is a modern követelmények színvonalán mozog. Talán épp azért volt képtelen a maga korában.^[1688] Mert következetlenség az, hogy két rend legyen és vagyonközösség. Ez a két fogalom épp úgy kizárja egymást, mint a hogy egy püspökségnek rendszeresítése csak a hierarchiai s nem egyúttal a vallási kérdés megoldása volna. Ezt különben magában véve még nem vehetnők hibának. Neki nem a vallásalkotás, csak az egyházpolitikai kérdés szabályozása feküdhetett szívén. Miért törekednék valláserkölcsi újításra egy vitéz demagógus, ki az egyházzal csak állami szempontból akart foglalkozni, a mennyiben az nálunk az állam fogalmával összenőtt?

A papságnak ilyen átalakítása – bárhol és bármikor jött szóba Dósának rövid négy hónapra terjedő forradalmában – Dósának legfeljebb kölcsönvett eszméje, mely eredetileg Mészáros Lőrincz, vagy más pap agyában fogamzott meg. Nem volt gyakorlati; de már is mutatta az irányt, mely – egy rövid tized multán – Magyarországban is a vallásreformáczióhoz vezetett. A Dósa forradalmában részt vett s azt túlélt papok utóbb valószínűleg reformátusok lettek, – ha következetesek akartak maradni.

Az egyenlőség eszméjét, a melyet a német parasztháborúk idejében is hangoztattak, ki lehet magyarázni Dósa czeglédi beszédéből; s valóban van ott említve a vagyonközösség is. Azonban éppen erről, mi a legközvetetlenebbűl érinti a nemesek magánjogi viszonyait, mit tehát szó nékűl hagyni nem lehet vala, az 1514. évi reakcziónárius országgyűlés semmit sem tud.

Dósára nem igen hatottak a megelőző angol, franczia s különösen az ő felkelésével egyidejűleg és párhúzamosan haladó württembergi parasztmozgalmak; ellenben az utána 10-11 évvel kitört németországi parasztlázadás sok tekintetben azt tanúsítja, hogy annak vezetői olvasgatták a Dósa forradalmáról szóló tudósításokat s nem borzadtak vissza Dósa szomorú végétől.^[1690] Ott azonban három főbb irányban fejlődtek az események. Felső-Svábországban, Svájczban és Elsassban a politikai újítások mellőzésével az isteni jogot csak társadalmi és vallási téren hozták kérdésbe. Másutt, pl. Württembergben, az ország reformját sürgették, míg Tirolban, Salzburgban és az osztrák tartományokban beérték volna a tartományok belügyeinek újrarendezésével, de olyképpen, hogy a földesuraknak és a népképviseletnek hatalmát a közvetetlenűl nyomó alsóbb hatalommal szemben erősítsék. Ők tehát politikai újításokra fel akarták ugyan használni az isteni jogot, azonban eszményűl a theokrácziát nem állították fel. S ez a felfogás áll legközelebb Dósa terveihez. Thüringiában végre Münzer Tamás határozottan theokratikus jelleget adott a mozgalomnak, mely Dósa forradalmához képest kevés közös vonást mutat,^[1691] bár egyes eltéréseket a nem szigorúan középponti vezetés ebben is érthetőkké tett.

A haditörvényszék mindezt bizonyára végig gondolta; de nem ismeretes, milyen határozott vádak és bizonyító adatok alapján hozta meg ítéletét. Itélete halálra szólt s a kivégzés július 20-ika táján Temesvárott történt meg.^[1692]

A szelíd Ulászló kora nem sokat törődött az emberséges eljárással. Azokat az árulókat, kik Nándorfehérvárát 1493-ban a törököknek akarták feladni, Kinizsi Pál arra kárhoztatta, hogy bűntársaik őket ürük módjára süssék meg.^[1693] Azokat a cseheket, kik II. Ulászló fia, Lajos megkoronázásakor Prágában 1509-ben a magyarokat legyilkolták, a király megnyúzatta vagy vasfogókkal tépette szét.^[1694] Már ebből a kurucz háborúból is ismerünk néhány kegyetlen kivégeztetést; de iszonyatosságával a temesvári valamennyit felűlmúlta.

Hagyomány szerint ^[1695] János vajda hét ferenczrendi szerzetest rendelt a halálra ítéltek mellé. A barátok elszörnyedve látták Dósának és húsz társának embertelen megkínzatását. Mikor a pribékek Dósát a trónnak csúfolt székhez kötötték, a czigányok nagy tüzet raktak, hogy a fejére szánt vaskoronát megtüzesítsék. A fa azonban nedves volt, nem gyulladt meg könnyen, hanem maga körűl füstbe borított mindent s a fedezetűl kirendelt lovasokat is egészen elborította. Dósa már a végét járta, s a barátok énekeltek és imádkoztak körűlötte. Egyszerre a füstfelleg kettészakadt és előtűnt Isten anyjának a képe. A pribékek félbehagyták munkájokat s a barátok a néppel együtt térdre borúlva imádkoztak a kivégzetteknek lelki üdvösségéért.

Mária valóban megjelent a nép előtt: az a kép, a mely a lovasság zászlaját díszítette. De a nép hitt a csodában, seregestűl tódúlt a kivégzés helyére s Mária képét odaakasztotta a körűlkerített helynek egyik ágasára. A csoda a török hódítás után sem ment feledésbe; a temesvári jezsuiták 1717-1753. évi naplói tanúskodnak róla, hogy a nép a magyarok nagyasszonyának tulajdonította a parasztháború leverését s Dósa bűnének kiengesztelését. 1837-ig egyszerű Mária-kép, azután egy fából faragott szobor s 1865. óta Máriának egy kőszobra állt azon a helyen: a József-városba vezető főúton, a szép platánsor baloldalán, mindjárt az első terebélyes fa mellett. Szelidlelkű apáczák viselték gondját s ájtatos hivők mindennap friss virágokkal ékesítették. A kép előtt mindig voltak ájtatoskodók, kik szüleiktől hallották Dósa György történetét s most áhítattal, búzgón könyörögtek az Istenhez, hogy óvja meg hasonló veszedelemtől a magyarok hazáját.

Azóta a rohamosan, biztosan fejődő Temesvárnak azon a helyén új útczát nyitottak, mely a Hunyadi-útat a Jósika-útczával köti egybe és Dósa György nevét viseli; s palotákkal vettek körűl egy ott kezdődő szép teret, a melyet szintén a kivégzett parasztkirályról neveztek el. A tér északnyugati sarkán 1906 deczember 16-án Németh József püspök felszentelte azt az árkádos új kápolnát, mely a kivégzés helyén Székely László városi építész terve szerint épűlt; és felszentelte Szűz Máriának azt a szobrát, a melyet Kiss György carrarai márványból faragott ki.^[1696] És a gyöngédlelkűek ajkai ismét imára, a virágok illatozásra nyílnak azon a helyen, hol a magyar történelemben ismert legborzasztóbb kivégzés történt.

Hátborzongató dolog, de foglalkoznunk kell ennek részleteivel. Az első hírt, pár nappal az események után s azon frissen, a hogy kapta, maga Ulászló király jegyezte fel Miksa császárhoz július 24-ikén Budán írt levelében.^[1697] E szerint «Székely Györgyöt először is tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, a kiket közönséges nyelven hajdúknak hínak és a kiknek a munkája annyi és akkora bajokat okozott, és a kiket ő hol tréfásan, hol komolyan fenevadaknak (bestiáknak) szokott nevezni, fogaikkal széttépték és felfalták; végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel». Később is ^[1698] azt írta, hogy «élve elfogatván, néhány nap múlva megérdemelt halállal, tudniillik saját embereitől megölve halt meg».

Ezt a kétségtelenűl hiteles, mondhatni hivatalos jelentést más okleveles és irodalmi adatokkal a következőképen lehet kiegészíteni:

Szapolyay először Dósa Gergelyt fejeztette le.^[1699] S ez még a kegyelem jele volt. Nem akarta megkínozni s nem akarta kényszeríteni, hogy végig nézze a bátyja számára fenntartott borzasztó halánemet.

Dósa György a büntetés kezdete előtt állítólag beszédet tartott a néphez.^[1700] Kivégeztetését a vajda az ilyen feladatokra minden vállalkozó s táborában nagy számmal levő czigányokra bízta,^[1701] kik oly módon bántak vele, hogy utódaik erre az esetre is eldalolhatták a híres czigánykesergőt: «Ucoha devla! Szome kergyom, da baro me baro kergyom! Szome kergyom ákának!^[1702]»

A bakók egy ágast ástak a földbe, eléje a czigányok által vasból durván kovácsolt ^[1704] és állítólag megtüzesített ^[1705] zselyeszéket tettek ^[1706] s az övig ^[1707] levetkeztetett Dósát ráültetvén, az ágashoz kötözték.^[1708] A zselyeszék volt királyi trónja; s a kuruczkirálynak csúfságból a főhatalom egyéb jelvényeit is megadták. A «trón» előtt lobogó tűzben izzított ^[1709] s ekevasból ^[1710] készített koronát csíptető vasakkal helyeztek fejére. Ezt a kínzást Szapolyay tulajdonképen a budai uraktól tanúlta el, a kik a gubacsi csatában elfogott kuruczok fejére tüzes sisakokat tettek.^[1711] Királyuknak tehát koronát szántak; állítólag ugyanazt, melyet most az erdélyi múzeum őríz.^[1712] A megszégyenítés annál nagyobb lehetett, mert Dósának ez a semmiképen sem hiteles vaskoronája kétségtelenűl szájkosár volt, a milyet bivalyoknál mai napig is szokás használni.^[1713] Hasonló vaskoronákat, vagy inkább vaskosarakat és szájkosarakat a külföld is ösmert. Skótországban példáúl az egyház a veszekedő, főleg pedig káromkodó asszonyok megfenyítésére az ú. n. branks (zablya) nevű szájkosárfélét alkalmazta;^[1714] Nürnbergben is van egy, az állítólagos Dósaféle koronához nagyban hasonló álarcz;^[1715] Hildesheimban éppen ilyen kosár függ egyik utczaszögleten s ebben tűzveszély vagy döghalál idején jeladásúl szurok-koszorút gyújtanak meg.^[1716] A középkorban ízzó koronát szegeztek a trónravágyó lovag fejére;^[1717] s most talán szintén tekintettel voltak Dósa nemes származására, hogy így bántak vele,^[1718] sőt túlszárnyalták a külföldnek minden barbár büntetésmódját.^[1719] II. Rákóczi Ferencz szerint ^[1720] a kivégzésnek ez a módja a szittyák régi vadságára emlékeztetett.

Ily körülmények közt szinte mellékes kérdés, egyszer vagy háromszor ^[1721] tették-e fejére a koronát. Ha való az, hogy öntudatát a borzasztó koronázás és a tüzes kormánypálczának kézbeadása, vagy inkább kézhez sütése után is megtartotta: úgy a vas nem lehetett egészen az ízzásig hevítve. Még inkább el kell vetnünk az ízzó trón meséjét; mert különben bármilyen nagy volt Dósának lelkiereje és bármily hatalmas volt fizikuma, ilyen kínzást nem viselhetett volna el. A hóhéroknak, ha Dósa szenvedéseit meghosszabbítani akarták, gondoskodniok kellett, hogy a vas meleg legyen ugyan, de ne ízzó. – A kín így is rémítő lehetett.

A néphagyomány úgy tudja, hogy Dósa egy órával élte túl a korona föltevését.^[1722]

A kegyetlen bírák undok szerepet szántak Dósa azon 10,^[1723] – 20,^[1724] – 40 ^[1725] vagy 60,^[1726] bizalmasabb emberének, kiket vele együtt fogtak el; kegyelmet ígértek a halálra éheztetetteknek, ha az ekként megpörkölt vezér testéből esznek.^[1727] Legnagyobb részöket a börtönben bekövetkezett halál mentette meg a gyalázattól; kilenczen ^[1728] azonban életben maradtak s ezeket most Dósa György trónjához bocsátották. Nádsíp ^[1729] és hegedű hangjaira s füttyszóra ^[1730] «a maguk módja szerint»^[1731] kellett járniok a toborzót vagy hajdútánczot ^[1732] s minden körülforgás után,^[1733] mint «éhes farkasoknak»^[1734] «éhes disznóknak»^[1735] egyet-egyet kellett harapniok s nyelniök Dósa testéből.^[1736] «Mely pedig nem akarta harapnia, kit megismertek, ha a szája virtő veres vót vagy nem vót, az azon helen levágatott.»^[1737] Három vagy négy lakolt így halállal.^[1738] Azokat ellenben, kik szót fogadtak, mint pl. egy Lőrincz nevű kovácsot, ki Dósa György lovait szokta volt vasalni,^[1739] csakugyan szabadon bocsátották.^[1740] Györgynek egy izma sem mozdúlt. «Mint egy második macedóniai György viselte magát és csodálták, milyen türelemmel szenvedett.»^[1741] «Én ezt a szent keresztért mindig a pogányoktól vártam s íme, testvéreimtől kell tűrnöm»^[1742] – mondta volna, megvetőleg tevén hozzá: «Most látom csak, hogy kutyákat neveltem!»^[1743] S azután – toldítja a hagyomány, mintha keveselné a vérfagyasztó részleteket – egy erét fölvágatván,^[1744] vérét testvérének, Gergelynek adták oda inni,^[1745] a mi azonban, már jelzett álláspontunk szerint, hibás vélemény. «Íme, szétmarczangolva, elvérezve, az életet és napvilágot meggyűlölve, Dósa most a földre rogy; haldokló tagjai bágyadtan feküsznek ott, míg lassan-lassan szívéhez hatol az életerő.»^[1746] A hóhéroknál is kegyetlenebb krónikások egy része hozzáadja.^[1747] hogy végűl fejét levágták, testét s belső részeit pedig részben megfőzve, részben pedig nyárson sütve, «megítették nemcsak hajdúkkal, de egyebekkel is».^[1748] Ez embertelen szertartás alatt valamennyi pap, barát és más jelenlevő Te Deum laudamust énekelt.^[1749] Mennyivel szebb, gyöngédebb ennél az a temesvári – már ösmert – néphagyomány, mely szerint a megkínzott kuruczkirály máglyájának füstjében Szűz Mária képe jelent meg, s a nép és a papság «értve a szent jelenést», térdre borúlva imádkozott a halottnak és bajtársainak lelki üdvösségeért!

Estefelé a hóhér Dósának lábait, karjait és nyakát sűrű csapások közt e szavakkal törte össze: «Így veszszen el mindenki, a ki a hazában belháborút gerjeszt!»^[1751] S ekkor pallosával fölnégyelte testét, hogy azt Budán, Pesten, Fehérvárott és Váradon bitóra függeszszék,^[1752] fejét pedig levágta s hosszú lándzsára fűzve,^[1753] «Szegeddi ^[1754] kildé ajándíkon az szegedi fejbírónak, kinek Pálfy Balázs neve vala. Mely Pálfy hites atyja vala nekie.»^[1755] A szomorú menet, úgy látszik, Szent Demeter napján, október 26-án,^[1756] éppen a templom ünnepén ^[1757] érkezett meg Szegedre; a hol attól fogva hívei – s talán éppen a czínteremben – Dósa fejét mint ereklyét tartogatták, mások pedig kinevették.^[1758]

Dósa bűntetéséhez tartozott az is, hogy székely jogait és nemességét, valamint vagyonát elvesztette.^[1759]

Biológusok kételkedhetnek rajta, elegendő-e a stoikus nyugalom Dósa emberfölötti kínjainak elviselésére; megőrízheti-e önuralmát a lélek, ha porhüvelyét, a testet, ily megpróbáltatások alá vetik. S e kérdésnek eldöntése inkább is tartozik rájok, mint a történelemre, mely különben nemcsak hagyományokra, hanem egykorú levelekre és krónikásokra is hivatkozhatik, melyek és kik szerint Dósa egészen lefejeztetéséig eszméleténél volt.^[1760] Pedig a kínzásnak részleteit, néhány mellékkörűlmény kivételével, ritka egyöntetűséggel beszélik el.^[1761] Mindez, természetesen, még nem elég érv arra, hogy Dósa a koronázás és testének marczangoltatása után is élt; de lelkének erejét már akkor is csodálhatjuk, ha a kínzóeszközöknek és az előkészületeknek láttára megőrizte hidegvérét. Ha a krónikások mégis nyugalmáról beszélnek, jele, hogy Dósa szilárd jellemű ember hírében állott. Csak az a csodálatos, hogy a kit a sír szélén önkéntelenűl ilyen férfiúnak, ilyen, kínzóit lenéző embernek írnak le, azt máshol ismét alávalóságokkal és közönséges rablóhajlamokkal vádolják. Gyűlölik, sőt nem is találják az elvet, mely őt tetteiben vezérlé. Előttük Dósa – 100.000 parasztnak, a szenvedelmen kívűl egy kicsikét talán észszel is cselekvő 100.000 földmívesnek vezére! – egyszerű, köznapi dühöngő, ki megérdemelte a halált;^[1762] de «mégis illett volna keresztényekhez, hogy a kegyetlen mészárlást a könyörűlet mérsékelje. Borzad az ember elsorolni a szerencsétlennek iszonyú, rettenetes, eddig soha nem látott s hallott büntetését.»^[1763]

Így teljesedett az a jóslat, melyet a nép Vitéz János esztergomi érsek freskóiban keresett, hol Mátyás utódainak képzelt sorában a másodiknak lába előtt tűz vala, «mely körűl embereket sütnek vala.»^[1764] Sic igne superbi peribunt!

A humanizmusnak krokodiluskönyje még éppen nem históriai igazságszolgáltatás. A tüzes koronánál súlyosabb büntetés volt Dósára, hogy történetírói iránta már eo ipso ellenséges papok és nemesek, vagy tudatlan és rövidlátó emberek, kik profanizálták az általa képviselt eszmét. Azok pedig, kik megsajnálták, csak az ötérzékű embert szánták benne. S bizonyosan ezt sem teszik vala, ha eszméi győzedelmének tudatában fogadhatta volna a halált.

«Mesához közel – írta negyedfélszáz esztendő múlva egy erdélyi főasszony,^[1765] – egy Feroniának szentelt templom van, melyben űlőhely volt készítve a rabszolga számára azon esetre, midőn szabadossá tették. Mi különböző volt attól Dósa vastrónja, a mely szép országunk históriáját kitörölhetetlen mocsokként fertőzteti!»

«Természetes ugyan, hogy a szabadságot, mely még az állatoknak is kedves, minden néposztály kívánja; de miután a Gondviselés, mely az emberi nem felett őrködik, úgy akarta, hogy némelyek királyokká, mások nemesekké, mások szolgákká szülessenek: a keresztényi szeretet sérelme nélkűl fogunk jogainkkal élni mindaddig, míg ebben az országgyűlés nem teszen változást.» Így nyilatkozott még 1790-ben is Hont vármegye s ilyenformán Varasd és Veszprém.^[1766] A mit ezek a franczia forradalom hajnalán nem értettek, azt ősapáik harmadfél század előtt értették volna meg?

Dósa büntetése nagy, borzasztó és kegyetlen; karrikaturája a hazánkban is tért hódított humanisták századának. S a monda ítélt is Szapolyay fölött. Az Isten – így regéli – azzal sújtotta, hogy a szent misén Úrfelmutatáskor minduntalan megvakúlt. Csak két év múlva s akkor is csupán anyjának és nővérének kegyes tettei következtében talált irgalomra és csak azóta láthatta ismét a szentséget.^[1767]

Dósa nem alkalmazott rosszabb eszközöket, mint a minőket helyében más, de talán ügyetlenebbűl, alkalmazott volna. Hanem hát «a paraszt tanúlja meg, hogy a nemesség dolga a katonáskodás, az övé meg a földmívelés, melynek jövedelmében részesítetnie kell urait, hogy védelmöket élvezze».^[1768] Ez a középkori felfogás képtelen volt azt elismerni, hogy a meg nem válogatott eszközök csak alkalmazóikra vetnek árnyat, a czélt magát, ha az nemes, nem szeplősíthetik meg. S az a felfogás azt sem ismerheti meg, hogy a Dósa által vezérelt fölkelésnek nem Dósa halála a záróköve, hanem az 1514. évi novemberi törvény. A vaskorona csak Dósát ölte meg. Kiszenvedt, mint – az eszme sérelme nélkűl – kiszenvedett ezer és ezer más vértanú. S Dósa halála után, mely – az ügyet nem veszélyeztetve – valamely csatában is bekövetkezhetett volna, még egy hónapig folyt a testvérharcz Magyarországon. Követői nem tartották szellemi halottnak. A novemberi törvény azonban egy nagy és hatalmas elemet, az országnak egyik alaperejét, a népet bénította meg. S a nép szabad akaratára nézve elkobzott egy percz fontosabb, mint magánosoknak egész «elveszett paradicsoma».

Dósa kegyetlenségei a nép durvaságát, Szapolyay kegyetlenségei a nemesség durvaságát bizonyították. Egyenlő fegyverekkel harczoltak s meddő volna kutatni, melyik fél követte el 1514-ben az első embertelenséget. A kérdés nem e körűl fordúl meg. A műveltség nem volt általános és a szenvedelem független a műveltségtől. Ha egy-egy finomabb szellem kicsillámlott is itt-ott a mozgalmakból, az, mert gyakorlatinak kellett lennie, maga is alkalmazkodott a kor nyersebb modorához. Dósát egy eszme vetette fölszínre; tévedhetett s tévedett, de mint justus et tenax propositi vir haladt a maga útján s halt nyugodtan, a hogy nem halnak kalandorok és szemfényvesztők; a hogy nem halt a vele egy kategóriába sorolt Münzer Tamás.

Harmadfélszáz év múlva Danton ezreket öletett s nem telt bele egy század, Dantonnak 1881-ben szobrot indítványoztak. A világ elszörnyedt a terv hallatára, de a XIX-ik század legnagyobb franczia költője, Victor Hugo, azt mondta rá, hogy «Danton nagy ember»; s Dantonnak azóta két szobrot is állítottak. Nálunk is akadtak, a kik Dósának szobrot akartak állítani azon a helyen, a hol kivégezték.^[1769] A legnagyobb magyar költőre, Petőfire hivatkoztak, hogy «szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz». S még «pusztíthat ez a láng». Máglyája üszkeiből azonban a négyszázados évfordúlón ne a gyűlölet pusztító, hanem a történelem világító lángja csapjon fel, hogy fényénél valahára észrevegyük azt az utat, a melyen az egész nemzetnek haladnia kell, hogy osztálykülönbség nélkűl, közösen munkálkodjék a hon és társadalom javán.

ULÁSZLÓ KIRÁLY szerint «összetörték ugyan a lázadás fejét, de ezzel a lázadást még nem fojtották el egészen, mert még sokan maradtak fegyverben, különösen Várad körűl, a hol bizonyos Lőrincz pap egy igen gyalázatos ember, a parasztoknak nagy csapatával zavarog». Szétszórásukra a vajda azonnal elindúlt Temesvár alól. A király, a mennyiben hozzávethetett, azt hitte, hogy mindjárt meg is támadta, vagy két nap alatt meg is támadja. A csatát tehát július 26-ára várta. «Azt hiszszük – írta a császárhoz küldött követének, – hogy a vajdának szerencséje lesz vele szemben, de mégis bizonytalanok vagyunk, mi történt, vagy mi fog történni.» Mivel tehát a tűz még nincs eloltva egészen, utasította követét, kérje meg a császárt, hogy iránta és az ország iránt való további jóindulatát ne tagadja meg, hanem azt a segítséget, a melyet neki nyujtani akart, tartsa készen, hogy mihelyt szükség lesz reá, vagyis mihelyt erről a szükségről értesíti, azt késedelem nélkűl elküldhesse. «Mert, ahogy mondtuk, nem tudjuk, mit hoz a jövendő.»^[1770]

A vajda Várad ostrománál is előbbre valónak tartotta Arad, Lippa, Solymos visszafoglalását, mivel ezt a kettőt különben is hűsége jutalmáúl követelte. Ezért nem északi, hanem északkeleti irányban nyomúlt előre s Lippa közelében, Iregdnél ütött tábort,^[1771] honnan az ő nevében Pathócsy Péter hunyadi várnagy és a hunyadi nemesség kapitánya Hosdáti Bakó Imre, Pál és András, Rákosdi Péter, Écsi Kerek Tivadar, Dédácsi Mihály, Rákosdi Pethe János, Bódogfalvi Tódor nemesszolgának és jegyzőjének, János deáknak, kik alkalmasint a temesvári csatában is résztvettek, megparancsolta, hogy 500 ökröt és egyéb marhát vigyenek be a vajdahunyadi vár ellátására és élelmezésére.^[1772] Pathócsy maga is segített ura, Brandenburgi György várainak elfoglalásában. A vajda visszavette Solymost, Lippát s meg is tartotta, mert úgy látszik, az őrgrófról föltette, hogy titkos egyetértésben állt a kuruczokkal; ezek azért foglalhatták el olyan könnyen várait és uradalmait. Két esztendő mulva is (1516. június 6.) német és lengyel közbenjárásra volt szükség, hogy Szapolyay lemondjon a két várról ^[1773] s kibékűljön az őrgróffal, még pedig – ahogy Miksa császár maga mondta ^[1774] – ennek nagy kárával.

Szapolyainak ez a magánhadjárata és késedelme okozta, hogy Mészáros Lőrincz Biharban még egyszer összeszedhette erejét s némiképen remélhette is, hogy Váradot beveheti s abban – Temesvár helyett – a kuruczoknak erős téliszállást biztosít. Egység azonban többé nem volt a vezetésben s az események, a melyekről most már csak röviden szólhatok, őt hamar magukkal sodorták.

Erdélyben a fölkelés már jóformán csak Kolozsvár környékére szorítkozott. Ott a városi tanács tudvalevőleg befogadta a névtelen kuruczvezért, ki néhány bajtársa segítségével a lakosok egy részét meg is nyerte. A nemesek azonban onnan mindenáron ki akarták szorítani őket. Losonczi Bánffy János, halálra elszántan, Thelegdy István ^[1777] és Szaniszlófi István jelenlétében az erdélyi káptalan előtt július 3-án végrendeletet tett.^[1778] Azután, alkalmasint tanúival együtt, Thornallyay János, Barlabásy Lénárt és Drágffy János hadaihoz csatlakozva, megindúlt a keresztesek ellen, kik Kolozsvár körűl táboroztak. Erre a hírre a tanács a kuruczok elől bezáratta kapuit, bennlévő vezéreiket és tisztjeiket pedig elfogatván, Thornallyayhoz,^[1779] ez viszont Szapolyayhoz küldötte,^[1780] a mit a nemesektől sokféleképen szorongatott Kolozsvár ^[1781] inkább félelemből, mint az urak iránt való jóindulatból tehetett. Ilyképen csak abban a nem igazolt esetben járhattak el, ha Thornallyay meglepte a kinnálló kereszteseket.^[1782] Különben bajosan érthetnők meg, mit keresett a kuruczvezér a városban, mikor kinn a mezőn döntő csatát kell vala vívnia. A csata – nem biztos, éppen Kolozsvár alatt-e ^[1783] – a kuruczok veszteségével végződött. Augusztus elején ^[1784] a nemesek megtámadták a parasztokat, kik a legnagyobb erélylyel védték magukat. Drágffy János lovát egy kaszás levágta, s a sűrű csapásokkal borított nemest csak Bánffy és Thornallyay mentette meg a haláltól. Drágffy azután hátba szúrta főbb ellenfelét.^[1785] Az ekként újrakezdett küzdelemben a gyalog parasztok megfutottak,^[1786] a kolozsváriak pedig tárt kapukkal és nagy hálálkodások közt fogadták a győzőket.^[1787] A foglyokat a nemesek itt is szokásosan kegyetlenűl végezték ki.^[1788]

A kolozsvári Híd-útczának egy házán ^[1790] pedig 1896-ig olvasható volt egy fölirat,^[1791] mely így hangzik: «A keresztes hadak idejében Szapolyay János vajda úrnak, a szerencsés győzőnek».^[1792] A város talán ajándékba adta ezt a házat pártfogójának, mert alkalmasint neki köszönhette, hogy tisztázhatta magát a kolozs- és szolnokvármegyei nemesekkel szemben, kik a parasztokkal való összejátszásról vádolták.^[1793]

A harcz körülbelűl ezzel egyidőben az ország minden részében véget ért.

Leghamarább elcsöndesedtek a dolgok a felső megyékben. Balogh István Munkács környékén, a rossz hírek hallatára, a keresztesek táborából megszökött s Lengyelországba menekűlt. Népe szétzüllött, ő maga pedig hitehagyott lett,^[1794] vagy «a lengyel király zsoldján hala meg».^[1795]

Bács és Bodrog vármegyében, hol Barabás pap, Pogány (Nagy) Benedek s Nagy Antal egészen általánossá tette a mozgalmat, a nemesség a szerémségi ráczokat hítta segítségűl. Barabás kezdetben a szalánkeménieket is ügyének pártolására bírta. Péterváradnál kelt át a megyébe s ugyanarról indúlt üldözésére Oláh Balázs és Nagy Gergely nándorfehérvári albán némi nemességgel és sok ráczczal. A ráczok tűzzel-vassal pusztították Bácsot és Bodrogot. A Bács és a Duna közt levő Háj-Szentlőrinczet, hol Barabás magát hősiesen védte, fölgyújtották, földúlták és sok ezer embert mészároltak le. Magát Barabást, rajta levő ruháit meggyújtván, a toronyból dobták le.^[1796] Mikor azonban zsákmánynyal megrakodva hazafelé tértek, Silyánovics István, a naszádosak vajdája megtámadta őket, elhajtott lovaikat és barmaikat Péterváradnál elvette és Szalánkeménben elkótyavetyéltette.^[1797] Ezért, hogy t. i. «az király népére támadott vót Péterváradján», de talán még inkább azért, hogy a rosszúl fizetett naszádosak alkalmasint szítottak is a keresztesekhez, Török Imre, fehérvári bán, őt elfogatta és fölnégyeltette.^[1798] – A szalánkeménieknek egy más csapatát a ráczok verték meg.^[1799]

Egy más keresztes had Pogány Benedek vezetése alatt – hagyomány szerint – ostrom alá vette Frangepani érseket, ki számos úrral Bács várába zárkózott.^[1800] Míg azonban északfelől Bornemisza János seregei közeledtek a felkelők ellen,^[1801] délfelől ismét a rácz portyázók törtek elő, keletről pedig Lendvai Bánffy Jakab, kit – többnyire a lovassággal – Szapolyay a Temesvár alól megfutott kuruczok üldözésére rendelt. A futók, kiknek vezére állítólag maga Lőrincz pap volt, alkalmasint egyenesen Pogány Benedeknek, mintegy Nagy Antal utódának ^[1802] seregéhez csatlakozott. Ennek az együttes támadásnak a kuruczok nem állhattak ellen. Abbahagyták tehát Bács ostromát s erektől, mocsaraktól rendkívűl szaggatott helyeken át Apáti (Apatin) felé vonúltak vissza, hogy onnan a legrosszabb esetben a keleti oldalán rendkívűl erdős Baranyába menekűlhessenek. Bánffy igen eszesen és erélyesen járt el. Az útakat kétezer emberrel megszállatta s éjjel-nappal menve, teljes hadirendben nyomúlt előre. A kuruczokat, közhit szerint, maga Mészáros Lőrincz vezette ^[1803] és föllelkesítette a népet, melyet a bosszú gondolata is tüzelt, a helyzetnek kétségbeejtő volta pedig különben is végső ellenállásra kényszerített. Elfogadta tehát a csatát s igen vitézűl küzdött. Végre két órai harcz után Pogánynak lovát lelőtték, őt magát pedig elfogták.^[1804] «A vezér» lángoló szavai a népet, melyet a vezér balsorsa elcsüggeszthetett volna, új harczra buzdították s nem törődve roppant veszteségeikkel, az ingadozó sorok ismét bátran küzdöttek. Egyszerre azután a vezér vágást kapott a fejére ^[1805] s elborítván a vér, megijedt népe megfutott. «Lőrincz» azonban gyorsan magához tért s a tömérdek ér, nádas és sűrűség közt sikerűlt menekülnie,^[1806] mert Bánffy, részint katonáinak fáradtsága, részint jelentékeny vesztesége, részint pedig a miatt, hogy «a szegény parasztokon könyörűljön», – az üldözést megtiltotta. Katonáit a táborukban talált zsákmánynak szétosztásával kárpótolta fáradalmaikért.^[1807] A veszteség oly nagy volt, hogy «egy testről másikra léphettél volna».^[1808] Hír szerint 25-32.000 halott fedte a csata terét s a győzők Szentlőrincz és Baja mezővárosokat a földig lerontották.^[1809]

A ráczokra ebben a csatában nem volt szükség. Ők a rendes sereg hátában az elszórt fölkelők kiírtásával foglalkoztak. Kegyetlenkedéseikről egy tekintélyes szemtanú ^[1810] sok borzasztóságot tud elbeszélni. Dúltak, raboltak Bács-Bodrogban és a szomszédos vidékeken; legvágták a szegény népet, a gyermekeket, leányokat, asszonyokat és férfiakat, hogy «ezerszerte olyan lett a vérengzés, mint Herodes király idejében». A gyermekeket lábaiknál fogvást lecsüngetve, tízfelé is vágták.^[1811] Azzal is fejtörést okoztak a kormánynak, hogy szolgálataiknak ezenfelűl még különösebb jutalmára is számítottak. Azt akarták, hogy a király zsákmányúl engedje át nekik Szegedet; s jellemző, ha nem is éppen hiteles adat, hogy a szegedi bíráknak és polgároknak nagy ajándékokkal kellett rávenniök az urakat, hogy a ráczok kívánatát ne teljesítsék. Egyébiránt még valószínűbb, hogy Bornemissza János serege Pestről jövet Madarasnál Bácsalmástól délnyugatra Török Imre és Paksy Mihály hadaival egyesülvén, a ráczok nem is álltak elő ily szertelen követeléssel; Bornemisza pedig, lecsöndesítvén a kereszteseket és bevárván a ráczok hazatérését, «Madarasmező felől nagy dobjaveréssel» indúlt vissza. Különben a bácsmegyei nemesek a bosszú művében nem is szorúltak segédekre; az immár megmentett Tolmácsi Kenderessy András például a maga jobbágyait ^[1812] tüzes vaskereszttel sorba bélyegeztette,^[1813] az országgyülés pedig utóbb magában Bács várában intézkedett a parasztlázadásban okozott károk megtérítéséről.^[1814]

Így a fölkelés már csupán két pontra szorítkozott: a Bakonyerdő vidékére és Biharra.

Fejérvár, Veszprém és a Bakony vidékén ugyanis, míg Veszprém hős püspöke Beriszló, alkalmasint a déli határon őrködött, Sós Demeter zsákmányolta, dúlta és ölte a nemességet, sőt a templomok fölszereléseit és elszedte. Szapolyay Sitkay Gotthardot, Somlyó és Pápa várainak parancsnokát a pápai őrségen kívűl legalább 500 lovassal küldte ellenök. Sitkey csapatához a fehérvári polgárságon kívűl Gosztonyi János győri püspök katonái is csatlakoztak. A rossz vezérlet, mely még az őrszemek kiállításáról sem gondoskodott, megbuktatta a parasztok reménytelen ügyét, kik – már elejétől fogva sem esvén Dósa kezeügyébe – az ágyúszót sem szokták meg. Gosztonyi püspök, kímélni akarván a feléje rohanó jobbágyokat, csak szalmával, fűvel és rongygyal töltött ágyúkkal adott rájok sortüzet. Kár nem is esett bennök, de azt nem volt idejök észrevenni: a legnagyobb rész, fegyvereit elhányva, oly gyorsan elfutott. Sós Demeter kevesedmagával hiába akarta őket feltartóztatni: a futók elgázolták őt ^[1816] s így legalább a szégyenhaláltól mentették meg. A derék Gosztonyi igaz humanizmusa gátot vetett az esztelen üldözésnek.^[1817]

A fölkelés utolsó sikere a Tiszántúl a krasznamegyei Valkóvár elfoglalása volt.^[1818] Krasznában Dósának eleinte a főurak közt is akadtak hívei. Losonczi Bánffy Mihály bánnak fiai, Péter és András, ha talán kénytelen-kelletlen is, hozzácsatlakoztak, mikor Valkó (a mai Magyarvalkó) várát, melynek unokaöcscsükkel, Bánffy Jánossal együtt urai voltak, várnagyuk, Porczy János feladta a kuruczoknak. «Nem törődve hitükkel s a király és a szentkorona iránt tartozó hűségükkel – írta Ulászló király ^[1819] – a parasztnéphez, a mely a király és az ország ellen a keresztesek nevezete alatt fölkelt, maguk is csatlakoztak, pártjukat fogták és egyéb számos rossz között, a melyet elkövettek, Valkó várát azoknak a köznépeknek és gonosztevőknek adták. Ott azután Bánffy Jánosnak abban a várban levő összes levelei, okiratai, kiváltságlevelei, drágaságai, holmijai és minden javai a gonosztevők kezébe kerűltek, a kik azokat szétszaggatták és széthordták.» Ennek következtében Bánffy Péter és András, valamint Porczy András a hűtlenség bűnébe estek, minek következtében a király törvényesen a kincstárra szállt összes javaikat 1514 deczember 4-én Bánffy Jánosnak adományozta és őt azokba beiktatni rendelte. Már két hónappal azelőtt, október 4-én új adományképen ajándékozta meg őt összes régi javaival együtt, mert ahogy maga Bánffy János mondta neki, ezekről szóló összes okiratai elvesztek a népnek és a gonosztevőknek fölkelése alkalmával.^[1820]

Nem tudjuk, ki volt ott a fölkelés lelke; de akárki volt, Bihart és a Szilágyságot már kezdetben egészen megnyerte Dósának. Szapolyay korábban is annálinkább törekedett ott elnyomni a mozgalmat, mert annak terjedt volta az erdélyi fölkelőknek is kedvezett. A gubacsi csata után Tomory Pált egyenesen a bihariak ellen küldte ^[1821] s hogy Temesvár alatt tétlenűl ne igen időzzék, a deréksereggel nemsokára ő maga is utána indúlt ^[1822] s már Mészáros Lőrinczet találta magával szemben. Dósa halála után a nép mindenütt csak őt látta. Beszélték, hogy Temesvárról Bácsba menekűlt, de a szentlőrinczi csatából másodszor is nyom nélkűl eltűnt. Sokan azt hitték, hogy kétségbeesésében agyonlőtte, vagy a Dunába ölte magát, de még azt is, hogy a törökhöz futott.^[1823] A közvélemény egy része tehát csüggedhetetlennek, találékony eszűnek és mindenre képesnek tartotta s így arra is, hogy ellenségtől megszállott vidékeken keresztűl is Biharba bírt menekülni, hol a kereszteseknek utolsó, még sértetlen csapata állott.

Tomory, kétségkívül erélyesen támogatva az Ártándyaktól, Bajomyaktól és Toldyaktól, Váradon a Püspök- és Felixfürdő táján szervezte seregét ^[1825] s kétszeresen elsánczolta táborát.^[1826] Az időközben megérkezett Szapolyay kihirdette, hogy ő, a vajda s az egész ország kezeskedik mindazon földmíveseknek bántatlanságáról, kik haza akarnának térni.^[1827] Pedig Szapolyayt megintette volt a Váradon eltemetett Zsigmond király szelleme, hogy «ha az örökös félelemnél többre becsűli a halált, bízza magát a csata rohanó árjára. Ez lesz az utolsó küzdelem; s ki a pórháborút befejezi, azt mindenhol illő diadallal fogják ünnepelni».^[1828]

Az odább északra Bihar mezővárosnál ^[1829] táborozó Mészáros katonái tartottak a deréksereggel ott álló Szapolyaytól, s az utóbbi szerencsétlenségek lehangolták őket; részben tehát hajtottak a szép szóra s éjjel egyenként és párosan szökdösni kezdtek.^[1830] Ezt észrevevén Szapolyay, Tomoryt gyorsan rájok küldte. Mészáros szokott módon tartotta a lelket híveiben.^[1831] A megmaradtaknál ezt annál könnyebben tehette, mert a kegyelemre számító nép álnokságot látott Tomory támadásában. Ha már annyi kárt tett, hogy Bihar vármegye rendeinek utóbb 12 embert kellett kiküldeniök károk összeírására, az eléggé föl nem készült kuruczsereg mégis csak hadirendbe állt. Azonban a harcz kezdetén fölhangzó mennydörgés ^[1832] hallatára babonás és elcsüggedt sereg rövid, de makacs küzdelem után, 3000 embert vesztve, megfutott.^[1833]

Lőrincz maga ezúttal is megmenekűlt; s ki tudja, hová lett? Az egyik szerint fogságba jutott és Szapolyay őt nyárson süttette meg;^[1834] a másik szerint a Szilágyságba jutván, Zilahon vonta meg magát. A lakosok azonban, hogy személyeikre és javaikra nézve kegyelmet nyerjenek, maguk szolgáltatták volna ki az erdélyi vajdának, ki Kolozsvárt a «verő»-n (uerw) máglyatüzön égettette őt el,^[1835] vagy rostélyon süttette meg, éppen a rostélyon megsütött Szent Lőrincz napján, augusztus tizedikén.^[1836] Bármi lett a vége, az ügyet veszve látta. A kuruczok egy része az erdőkben a hegyek közt bujdosott. Szapolyay vajda még karácsony után is megbízta a beszterczei tanácsot, hogy néhány rablócsapat üldözése végett Tordára, vízkereszt napjára, 16 jó fölfegyverzett puskást küldjön;^[1837] s más városok és vármegyék is kaptak hasonló parancsot. A keresztesek egyik kapitánya pedig, Albert, Besztercze vidékén csak valamikor februáriusban került kézre.^[1838] De mindez már csak szegénylegénykedés volt, nem kuruczkodás.

A négyhónapi ^[1839] küzdelemnek szemmel látható jelei csak a karók, rudak, gerendák és akasztófák lettek, a melyek annyi úrnak és fölkelőnek életét oltották ki.

Negyven-, mások szerint hetvenezer paraszt vére áztatta Magyarországnak a nemesek vérével is bőven öntözött mezeit.^[1840]

Az első esetben az ország másfélmilliónyi jobbágyainak száma több mint 2, az utóbbiban több mint 4 1/2 százalékkal fogyott volna; s az egész ország népessége, a legengedékenyebb számítás mellett is, valami egy százalékot vesztett.

S közvetetlenűl a fölkelés leveretése előtt, méginkább pedig mindjárt azután, – milyen lehetett a szegény jobbágy sorsa! Az urak és nemesek «a parasztok dühének lecsendesítése végett» egész falvakat égettek föl.^[1841] Négy hónap alatt szenvedett káraik pótlása czéljából más uraknak jobbágyait erőszakkal tartották maguknál.^[1842] Fegyveresen is megakadályozták, hogy a jogait kereső tulajdonos ezeket a parasztokat kártérítésre szorítsa.^[1843] Oly szín alatt, hogy «egy helységből 2-4-6 személy gonoszságot el nem követhet, ha ez iránt az egész község meg nem egyezett», – az ártatlanok sérelmével egész falvakra vetették ki a harácsot.^[1844] Az uraknak a parasztok kezein talált ingóságait jogtalanúl maguknak tartották s elvették a jobbágy vagyonát, hogy még ha akarná se fizethesse meg a kárt.^[1845] A hol szerét tehették, a megürűlt uradalmakat és azoknak jövedelmeit a maguk részére foglalták le, sőt rájuk adományt is eszközöltek ki a királytól,^[1846] elvétve még a fő- és az alispánok is.^[1847] A parasztlázadásban elégett okleveleikre hivatkozva, sürgősen új adományokat kértek birtokaikra, a miket, a zavarosban halászva, gyarapítani is törekedtek. A vezérek jutalmukat követelték. Szapolyay vajda magához ragadta Brandenburgi Györgynek néhány várát, Bánffy János saját fölkelő rokonainak rovására akart gyarapodni s maga Werbőczy ítélőmester is 27 lázadó nemes birtokát adatta magának. Mindezt azonnal, még 1514-ben.

MIKSA CSÁSZÁR Gmundenben 1514 augusztus 5-ikén utasításokkal ^[1848] látta el «kedves nagybátyját», Kázmér brandenburgi őrgrófot, hogy az ő nevében mit mondjon atyjának, Hohenzollern Frigyes brandenburgi őrgrófnak és miről tárgyaljon vele. Mindenekelőtt nyujtsa át megbízó levelét, biztosítsa őt a császár kegyelméről, barátságáról, jókívánságairól s azután beszélje el küldetésének okát.

Az őrgróf bizonyára tudja, hogy kedves testvérének, a magyar királynak, mennyi bajt és gondot okoz az a lázadás, melyet alattvalói, a paraszt- és más közemberek támasztottak s ezzel nemcsak őt, hanem a magyar urakat is nagy szorúltságba és veszedelembe juttatták. Ez a lázadás és baj nemcsak nem szűnik, hanem napról-napra gyarapodik, sőt a császár örökös tartományaira is átcsaphat s onnan még tovább terjedhet.

Mert, a hogy éppen utasításának készítésekor értesűlt róla, a parasztok fejét Székely Györgyöt (Jorg Zackel) meglepték, elfogták, gonosztette miatt megkínozták és kivégezték ugyan, de mindjárt egy másik vezető lépett a helyébe, tudniillik egy barát ^[1849] s most ő folytatja a dolgot.

Ebből reánk, született fejedelmekre és nemesekre mennyi szorongatás és baj következhetik, azt maga az őrgróf is elgondolhatja. Ő tehát érett és megfontolt tanácskozás után elhatározta magát, hogy kedves testvérét, a magyar királyt, ilyen szorúltságban és bajban nem hagyja el, hanem testvéri tanácsában, segítségében és támogatásában részesíti. Kegyesen, barátságosan arra kéri azért kedves nagybátyját, Frigyes őrgrófot, hogy még ez órában szereljen föl kétszáz lovast és a magyarok ellen más hadinépséggel együtt szolgáljon a császárnak.

Minthogy pedig Frigyes őrgróf kétségtelenűl értesűlt azokról a súlyos ellentétekről, a melyek rokonai, Vilmos herczeg és Lajos pfalzi gróf közt a Rajnánál és Bajorországban támadtak, és a mely ügyben ezek a fejedelmek rövid idő múlva a császárhoz jönnek, ebben és a magyar ügyekben a császár szívesen venné kedves nagybátyjának, Frigyes őrgrófnak tanácsát és segítségét; hiszen az őrgróf barátságban és sógorságban áll mind a két helyen, tudniillik Magyar- és Bajorországban. Ennélfogva szeretné s azt kívánja, hogy az őrgróf csekélyszámú, de jól fölszerelt lovasokkal bármely pillanatban, hozzá jöhessen, mihelyt értesíti, a mi csakhamar megtörténik. Intézkedjék, hogy Kázmér őrgróf is szedjen össze kétszáz lovast és jöjjön utána. A császár minden ló zsoldjára tíz, Frigyes őrgrófnak saját személyére száz, Kázmérnak pedig ötven rajnaiforintot ád. Azonkívűl minden vértesnek, szokása szerint, mindenkor tíz ló és egy igásló után félzsoldot biztosít; mivel pedig az őrgróf nem egyedűl a magyar lázadás miatt fegyverkezik, értésére adja, hogy bármiképpen alakúl is a magyar lázadás, kedves testvérének, a magyar királynak, mindenesetre szüksége lesz az ő segítségökre a hitetlenek ellen, a kikkel szemben első sorban nagybátyjának, Frigyes őrgrófnak szolgálatára számít. Ez a szolgálat a kétszáz lovassal három hónapig, azután pedig kettejök megállapodása szerint tart.

A megnevezett számú lovasokra szükséges pénzzel egyik tanácsosát és biztosát fogja elküldeni az őrgrófhoz. De kéri, hogy néhány lóval hozzájöjjön tanácskozás végett s Kázmér őrgróf is hozza el kétszáz lovasát. Támogassa őt s kedves testvérét a magyar királyt és a bajor herczeget tanácscsal, segítséggel, vigasztalással; hiszen barátsága és sógorsága következtében kell is támogatnia ily szükségben; a mit ő nemcsak neki, hanem gyermekeinek is meghálál. Ezt nagybátyja, Kázmér őrgróf, minden szorgalommal és komolysággal fontolja meg s a választ mentűl előbb közölje a császárral.^[1850]

Szeptember elsején Cuspinianus, Dósa korának egyik krónikása, Miksa császár nevében Budára jött, hogy 20-ikán nyílt kihallgatáson a királynak «szerencsét kívánjon» a parasztok leveretéséhez és hogy a három fejedelem találkozása iránt behatóbb tárgyalásokat indíthasson meg.^[1851] Firlej, a szandomiri palatinus fia is ez időben érkezett azon örömhírrel, hogy a lengyelek az oroszokat Orszánál szeptember 8-ikán megverték,^[1852] a mi egyértelmű volt a német-lengyel-magyar fejedelmi szövetség megkötésének lehetőségével. Micsoda híreket és biztatásokat hozott magával a magyar követ, ki többszörös sürgetés után csak augusztus 17-ikén kapta ki útlevelét Velenczétől,^[1853] maig sem tudjuk. A király mindenesetre számított a köztársaság pénzére,^[1854] de Velencze kitért kívánságai elől. László királynak temesvári és váradi «szép győzelme megörvendeztette a signoriát; de még nagyobb örömet okozott neki, hogy ezekben a napokban a franczia és az angol királyok kibékűltek».^[1855] XII. Lajos franczia király pedig nem akart új háborút kezdeni távoli rokonáért, Ulászlóért s veje, I. Ferencz, ki éppen újesztendő napján váltotta fel a trónon, csak évek mulva s akkor mint a törökök barátja kezdett foglalkozni magyar ügyekkel. Most azonban Budán teljes bizonytalanságban éltek a felől, hogy a törökkel béke lesz-e, vagy háború? Bélai Barnabás magyar követségéről Kedeji Székely Tamás magában a konstantinápolyi szobafogságban székely betűkkel egy esztendő mulva is azt jegyezte föl, hogy ötöd magával két esztendeig kellett itten várakoznia. Talán e miatt történt, hogy Bakócz prímás újabb kereszteshadjáratra gondolt, állítólag a törökök ellen és szeptember 7-ikén sürgősen kért segítséget a pápától, hogy az országot megmentse.^[1856]

A király jobban félt most a nemesektől, mint pár hónap előtt a parasztoktól. Szapolyayt magasztalta mindenki s a királyt és a kétszeres őrséggel Esztergomba zárkózott Bakóczot okolták a roppant bajokért. S a nemesség talán felforgatja Ulászló uralmát, ha keresztesek ellen Viktorin herczeg fia, Bertalan által, Münsterbergben gyűjtött 12.000 főnyi cseh és morva sereg, mely a harcztérre elkésve érkezett meg, pár hónapig nem marad Ulászló oldala mellett.^[1858] Werbőczy és Szoby erősen kardoskodtak Szapolyay mellett, kinek a királyságra való érdemesebb voltát emlegették.^[1859] A nemesek mint «a haza megszabadítóját ^[1860] emlegették; pedig «csak egyűgyű nép csodálhat oly embereket – mondja Rousseau –, kik a nemzeti szabadság védelmének ürűgye alatt őt kölcsönösen elárúlják, elnyomják és meglopják, hogy önzésöket, kényelemszeretetöket kielégítsék s örökös tétlenségben a szerencsétlenek millióinak verejtékéből és véréből táplálkozzanak».

Október 18-ikán Szent Lukács napján nyílt meg a megtorló országgyűlés. A király és nép ellen egyaránt elkeseredett rendeknek eszökbe juthatott volna Szent Lukácsnak e havi egyik evangeliumából: «Megbocsássatok: nektek is megbocsáttatik».^[1861] Harminczhárom napig tartott a nevezetes országgyűlés, melyről a váczi püspök inkább elmondhatta volna, mint az 1510. éviről, hogy az a nép, mely az országgyűlésre jön, barbár és esztelen; érvekkel nem lehet rá hatni.^[1862] Igaz, hogy nem is tudjuk, akartak-e hatni reá. A gyűlés tartama alatt a király majdnem orgyilkos kéz áldozatáúl esett, miben egy író ^[1863] – igen helytelenűl ^[1864] – az alig lezajlott fölkelésnek utolsó tettét sejti. November 19-én vasárnap, Szent Erzsébet napján oszlottak szét a rendek, mikor a király szentesítette a hozott törvényczikkeket. Hetvenegy czikkből 62 a jobbágyok ügyeit szabályozta; s ezeknek oklevélszerű fontosságuk van a lefolyt forradalom történetére nézve.

Dósa György emlékét az I. törvényczikk örökíti meg, a mennyiben János vajdának a királyi felség és az ország iránt tett sok és jeles szolgálatai közé számította, hogy «a temesi várat, melyet Székely György erősen megszállva tartott, megszabadította, Lőrincz papot legyőzte és a parasztsöpredékkel röviden elbánt».^[1866] A törvénykönyv bevezetése pedig ^[1867] forradalmát «átkozott zavargások»-nak nevezi, «melyeket legközelebbi időben országunk belsejében a parasztság az előkelők s összes nemesség ellen, legnagyobb és hallatlan kegyetlenséggel támasztott s mely több jeles férfiúnak meggyilkolásáról és sok vérnek kiontásáról emlékezetes». Egy kis önbeismeréssel azonban az országgyűlés bevallotta, hogy «mindazon zavarok, melyek országunkat annak nagy kárával idáig elárasztották, különösen abból az okból származtak, hogy a rendet, mely nélkűl egy köztársaságot sem lehet kormányozni, mindenki, minden alkalommal és minden tisztben fölforgatta».^[1868]

A rendek szerint «mindazon parasztokat, kik természetes uraik ellen fölkeltek, mint árulókat főbenjáró büntetéssel kellene ugyan sujtani; hogy azonban ne ömöljék ezentúl is annyi vér és hogy az összes parasztságot, mely nélkűl a nemesség keveset ér, el ne töröljék»: csak a parasztok kapitányait, hadnagyait, tizedeseit és egyéb lázítóit, a nemeseknek nyilvános gyilkosait s a nőknek bántalmazóit jelentették ki olyanoknak, a kiket kegyelem nélkűl meg kell ölni és mindenütt kiirtani.^[1869] Azonban azokat a parasztokat, kik kényszerítve lettek tisztekké, nem kell többé fővesztésre ítélni;^[1870] azokat a nemeseket pedig, kik csak halálfélelemből állottak a fölkelőkhöz s alkalom adtán őket szökve elhagyták, senki se büntesse.^[1871] Az önként velök tartó nemesek, névszerint az állítólag hozzájok szító máramarosiak ellen ^[1872] vizsgálatot indítsanak s a proscriptionalis jegyzékbe kerülők vagyonukat veszítsék;^[1873] sőt ha időközben a királytól kegyelmet nyertek volna is, azt ne élvezhessék, hanem érdemök szerint bünhődjenek.^[1874]

Mindazokat, kik az épületekben, kamrákban, padlásokon, lovakban, örökben s más effélékben okoztak a nemeseknek szemmelátható, vagy tanúkkal bizonyítható károkat, vagy a kik (más tanú hiányában a károsúlt esküje szerint) arany- és ezüstszereket, pénzt s más efféléket raboltak,^[1875] az alispánokból, 4 szolgabíróból s 12 felesküdött tekintélyes nemesből megyénkint alakítandó bizottságok becsléséhez képest illő kárpótlásra kell szorítani. A papok és barátok, kiközösítés büntetése alatt, senkit se oldozzanak föl addig, míg a gyónásban tett vallomásaikhoz képest a nemeseknek elorzott vagyonát vissza nem adják. A papok általában véve mondjanak átkot mások igaz jószágainak visszatartóira.^[1876] A megszorúlt világi hatalom ilyképen még a gyónást is a maga javára akarta felhasználni. A mely paraszt – folytatja a törvény,^[1877] – ezentúl is puskát tartana magánál, jobb kezét veszítse el. Olyan városok vagy helységek, melyek a gyilkosság idején jelen voltak s abban megegyeztek, a nemesek vérdíját megfizetni tartoznak.^[1878] Ügyelni kell azonban, hogy ily esetekben csak a tettesek bünhődjenek; mert «egyik paraszt nem állván a másiknak hatalma alatt, azt a mint nem kényszerítheti rosszra, úgy a rossz cselekedettől sem tarthatja vissza». Tehát mindig csak a tettes 4-5 paraszt lakoljon s ne az egész helység.^[1879]

Az olyan jobbágyok, kik nemeseket megfogtak s őket kínozták és megverték: az illető nemeseknek élődíja fejében száz arany forintot tartoznak fizetni.^[1880] A földesuraktól ez időben eltávozott jobbágyokat vagyonukkal együtt előbbi helyökre kell visszaküldeni.^[1881] Még az is megtörtént, hogy az urak, nemesek és városok sok esetben a paraszt haditiszteket sem szolgáltatták ki.^[1882]

A «bűnös» parasztok lakoltatására nézve tehát a törvényhozás két fokozatot állapított meg, t. i. egy részt föltétlenűl halálra, más részt pedig pénzbírásgra ítélt. Az összes parasztokat, a kik fölkelésben résztvettek, hogy «efféle megátalkodottságuknak emléke és mindenkorra szóló fenyítése örököseikre is háromoljék és átszálljon ^[1883] és hogy minden század tudja, mily istentelen gonoszság az urak ellen föllázadni»: ezen hűtlenségök miatt azzal sujtotta, hogy «elvesztvén egy helyről más helyre szabadon való költözködésöknek jogát, földesuraiknak kizárólagos és örökös szolgái legyenek, kiknek megegyezése és akarata nélkűl egyik helyről a másikra lakás és tartózkodás végett ne mehessenek».^[1884]

S ezzel a szerencsétlen XIV. paragrafussal kezdődik Magyarországban – a török hódítás kora. Végső elemzésben igazán ide jutnánk. A nemzet zömének a közügyek iránt való elfásúlását oly gyorsan követte Nándorfehérvár eleste, a mohácsi csata, Budának török kézre jutása és minden, mi ezzel összefügg: az erkölcsi, szellemi és anyagi téren századokig tartó aléltság, – hogy a természetjoggal is ellenkező törvényczikk végzetes hatása iránt, fájdalom, kétségünk nem lehet.

Azok, kik Dósát szidják, Szapolyayt dicsőítik, feledik, hogy Dósát az alkalomnak fölczikázó villáma figyelmeztette a közelgő zivatarra, mely rombolhat, de áldást és új életet is hozhat. Nem foghatott oly nyugodtsággal terveinek kiviteléhez, mint azt a földadatnak országtörténelmi fontossága kívánta; de legyőzői, kik már azon is napokig tanácskoztak, hogy a halálnak milyen nemével végezzék őt ki s a vége az lett, hogy elevenen megsütötték: most, a fölkelésnek elnyomása után két hónappal, teljes egy hónapig vitatkozhattak, mit tegyenek a legyőzött pártosokkal s a vége az lett, hogy az ország népességének 96 %-a nemcsak politikai jogait vesztette el egészen, hanem még az emberieknek egy részét is! A pillanat hevében cselekvő s homályos eszméit egyszerre tisztázni képtelen Dósát a történelem könnyebben fölmentheti, mint a hidegvérrel, kényelmesen vétkező nemességet. S amaz nem igyekezett jobban kizsákmányolni a kínálkozó alkalmat, mint emez. Dósa terveit inkább sejtjük, mint ösmerjük. A lelkesítésre váró népnek tehetett olyan ígéreteket, a miket győzelem esetén, a fönnlevő viszonyokhoz alkalmazkodva, a múlt jogait kímélve vált be. I. Endre is időt adott az őshithez vonzódóknak, hogy kitombolják magukat, s azután – már félév mulva – visszaállította a kereszténységet. S Dósa ezt, ha meggyőződésből nem teszi, – megtette volna érdekből is. A nemesség terveit azonban tökéletesen ösmerjük: föl vannak azok tárva az 1514. évi országgyűlés 71 czikkében. Keresünk és találunk köztük emberséges, enyhe pontokat, az ezen korbeli nemesek uralkodó nézetében is lelünk magyarázatot; sőt az eléggé ki nem hűlt boszúnak érzete is megjárja mentségűl. Azonban, 1547-en túl is, a törvényeknek egész sorozata tanúskodik arról, hogy az 1514. év törvényhozóinak végzetes elfogúltságában egész nemzedékek osztoztak, mintha öröklött bajuk lett volna a Szapolyayra Istentől mért büntetés: a vakság, mely mindannyiszor meglepte őket, a hányszor csak a szentségre, a nép érdekeire, kellett tekinteniök.^[1885]

Igaz, kivételt tett a törvény az olyan parasztokra nézve, kik «az ország szent koronájának és uruknak igaz hívei maradtak és ebben a lázadásban a többi gonosztevő parasztokkal részt nem vettek».^[1886] Fölhítta különösebben is a király figyelmét, hogy a fölkelőkhöz csatlakozó nemesek jószágainak eladományozásánál tekintettel legyen azokra is, «kik parasztszüléktől származtak ugyan, hanem földesuraik és a nemesek mellett híven s igazán szolgáltak s azokat veszedelmökben segítették».^[1887] De ha a többi törvényt sem tartották meg, miért tartották volna meg éppen ezt? Azt sem tartották meg, hogy a szabadköltözködés elvételével csak a vétkes jobbágyokat sujtsák; mert a kivételt végre, az idők zivatarai közt, általánosították.^[1888] A legyőzöttek csak azzal vígasztalhatták magukat, hogy

Szabadok is voltak annyiban, hogy később egyszer-másszor félrendszabályokkal enyhített szolgaságukat csak kényszerítve viselték. Szapolyaynak már 1515-ben egy másik s 1519-ben egy harmadik székely lázadást kellett elfojtania. Meg kellett vernie Darócz és Homoródszentpál közt Dósa székelyeit, kik parasztokká lenni nem akartak; a székely uraknak pedig június 27-ikén szerződniök kellett a lázadások meggátlására.^[1889] 1517-ben éppen Dósa fölkelésének egyik elnyomója, Bornemisza írta Zsigmond lengyel királynak, hogy az elnyomottak kiáltoznak; azok, kiket a nagyok és hatalmasok kifosztottak, megvertek, elkergettek, – továbbá az özvegyek, árvák sírnak, panaszkodnak, mások halállal lakolnak; mert nincs igazság!^[1890] Nem csoda tehát, hogy mikor kétségtelen hírek érkeztek Szulejmán szultán hadjáratáról, Burgio bíbornok 1526 április 25-ikén azt írta a pápának, hogy «a jobbágyok, ha a szultán szabadságot ígér nekik, a nemesség ellen még kegyetlenebb lázadást támasztanak, mint a keresztes hadjárat idején».^[1891] Dósa emlékének hatása alatt állhattak azok a jobbágyok, a kik 1527-ben Cserni Jován, 1572-ben Karácsonyi Gergely magyar és Gubecz Máté horvát, vagy 1632-ben Császár Péter felvidéki lázadásához csatlakoztak. Mikor Császár Pétert kivégezték, Felső-Magyarország generálisa, Forgách Miklós, csendre intette a magyarokat: «szemök előtt viselvén régi rút veszedelmöket hasonló cselekedetökért; régi eleinknek is ez országban és az Isten törvénye is, az ki rendelte az ő alacsony állapotukat és koronás királynak méltóságát, földesurok becsületit is, az kik alá őket adta és rendelte».^[1892] Nekik még több okuk volt a fegyverfogásra; mert ha 1547-ben és 1556-ban a törvényhozás visszaállította is (elvben) az 1514. előtti állapotokat, valósággal csak a XIX. század adta vissza a jobbágynak emberi méltóságát.

De nemcsak a nép bünhődött; Dósának többi barátja is lakolt. Nem tudjuk, mi lett a vele tartó nemeseknek, pl. a máramarosiaknak sorsa. Bár – mint láttuk – a törvényhozás vizsgálatot rendelt ügyökben, az eredményt kimutatni nem lehet, ha-ugyan az 1515. évben ^[1893] feltűnően nagy számmal előfordúló adományok, melyeket a károsúlt javára el nem fogadni annyi lett volna, mint a gonosztettben részt venni,^[1894] – nem bizonyítanák az ilyen nemes családok tönkrejutását és a törvény szigorának alkalmazását.

A papság szintén megérezte az urak haragját. Ulászlónak már az országgyűlés folyama alatt bizonyságot kellett kiállítania Bakócz részére, hogy ő a keresztet az ország java s nem a nemesség megölése végett osztogatta.^[1895] A bizalmatlanságot azonban ellene s az egyszerű csizmadiának fia, Szalkai László váczi püspök ellen még így is visszatükrözi a XXIV. t.-cz., mely szerint «a királyi felség (az érintett paraszt elveteműltség örök emlékéűl) paraszt származásút püspökké vagy érsekké ne emeljen.^[1896] És ha emelne, annak tizedet senki se tartozzék adni». A főpapoknak intézkedniök kellett, hogy «a gonosztettben részes papokat azonnal kinyomozzák és örökös fogságba adják, sőt az ilyeneket a nemesek vagy szolgáik is letartóztathassák, de elítélés végett mindenesetre az illetékes egyházi hatóságnak adják át.^[1897] A nem javadalmazott papoknak és a tanúlóknak csak az országon kívűl szabad fegyvert és puskát viselniök; különben bármely paraszt is megfoghatja és törvény elé állíthatja őket.^[1898]

A «gonoszok» büntetése után következett a «jók» megjutalmazása. Törvénybe iktatták Szapolyay érdemeit, miket a király és az ország iránt sok és jeles szolgálataival szerzett s gondoskodtak, hogy kiadásai megtérűljenek.^[1899] A károsúlt nemesek mindennemű kártalanításban részesűljenek,^[1900] kivévén, ha váraik rossz őrízet, vagy feladás következtében kerűltek a fölkelők kezére.^[1901] A mennyiben fegyveres kézzel vettek részt a lázadás elfojtásában, külön adományt is kapjanak.^[1902] A kik a hadjáratban lovaikat, fegyvereiket, vagy más jószágukat elvesztették, kárpótlást nyerjenek.^[1903] A megölt nemesek birtokait a király ne másnak, hanem leányaiknak, s ilyenek hiányában özvegyeiknek adományozza; de az ilyen leányok és özvegyek vagyonukat veszthetik, ha paraszthoz mennek nőűl ^[1904] stb. És ezen «stb.» közt ott vannak a XV-XXII-ig terjedő törvényczikkek, melyek a XIV. törvényczikk megalkotása következtében a jobbágyokra nézve szükségesekké vált intézkedéseket tartalmazzák. Enyhítették a kisebb terheket, szaporították a nagyobbakat.

Mindez annyira magán viselte a visszatorlás jellegét, hogy a törvényhozás nyiltan is kifejezte aggodalmát.^[1905] Megengedte, hogy – a király tudtával – a maga személyének s vagyonának védelmére – minden nemes bástyákkal és sánczokkal ellátott kastélyokat és erődöket s a nemesi közönség oltalmára minden vármegye hasonlóan egy-egy-várat építhessen.^[1906]

Az urak így álltak bosszút Dósa népén. «Ki mind Isten ellen vala. Mert főképen az uraknak bűne vala, hogy az szegénységet így felköltvén, jó szerével nem tudták őket arra vezérleni, a mire őket indították vala.»^[1907] S a nép hite szerint meg is büntette Isten a bosszúálló urakat. Mikor a rákosi végzéseket egy küldöttség szentesítés végett Budára akarta vinni, a Dunára hirtelen oly nagy köd ereszkedett, hogy a követek nem látták, alámennek-e, vagy föl? Verni kezdték a révészeket; de hajójuk egy szentfalvi ^[1908] malomban fönnakadván, elmerűlt s mindnyájan vízbefúltak. «A szerzést osztán más emberek beszélék be László királynak.»^[1909]

A köd csak 1848-ban szállt föl teljesen, midőn a VIII. t.-cz., mely a közteherviselést kimondta és a IX., mely az úrbér s az azt pótló szerződések alapján addig gyakorlatban volt szolgálatokat, dézmákat és pénzfizetéseket örökre megszüntette s a magánföldesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület pajzsa alá helyezte, végre látni engedte azt az útat, melyen a nemzetnek haladnia kell, hogy, osztályokra nem szakítva, közösen munkálkodjék a hon és társadalom javán.

S ha a törvényhozás megszüntetett egy igazságtalanságot, miért ne tanúlná el nemes kötelességérzetét a történelem, mely Dósával oly méltatlanúl bánt? Csak annyit adjunk meg neki, a mennyit a még mindig hiányos források vizsgálata alapján megadhatunk. Ne kezdjünk megítéléséhez azzal a nagyon elterjedt téves hittel, hogy itt szörnyeteggel van dolgunk; s benne akkor jellemes, eszes, vitéz, a nép javát kereső hazafit ösmerünk meg. Olyat, ki a hibák kiküszöbölésére vállalkozott, de eszközeiben különben sem válogatván, az erősebb gazdasági, politikai és társadalmi érdekek elsodorták s a századokra megbukott ügygyel együtt pellengérre állították.

Jegyzetek

1405. Jani Pannonii Opusculorum pars prima, 484-485. l.^[VISSZA]
1406. Dörre Tivadar tanár és festőművész rajza.^[VISSZA]
1407. A Gorzó-család levéltárából közölte Jászay Pál a Tudománytárban (Értekezések, 1842. XI. 255-257. Datum Budae Wesprimiensis dioec.^[VISSZA]
1408. 1514 október 22. kelt végrendelete. Bunyitay, A gyulafehérvári székesegyház későbbi részei, 32.^[VISSZA]
1409. Wertner, A magyar nemzetségek. I. 243-288.^[VISSZA]
1410. A Gutkeled-czímerről Csergheő Géza árt a Turulban, 1891., 9-15.^[VISSZA]
1411. Bunyitay a Várday-kápolnáról, A gyulafehérvári székesegyház, 9-11.^[VISSZA]
1412. Schematismus cleri dioecesis Transylvaniensis ad annum MDCCCXLVIII., XVIII. l.^[VISSZA]
1413. Latinúl közli Budai, Polg. Lex. III. 692.^[VISSZA]
1414. Stauromachia, V., 1-5. V. Engelnél 169. l.^[VISSZA]
1415. Ebben az évben azonban Esztergomban és Budán tartózkodott.^[VISSZA]
1416. 1514 februárius 10. A gyulafehérvári káptalan előtt. Hártya-oklevél, leszakadt függőpecséttel. Eredetije az erdélyi nemz. múzeum törzsgyűjteményében.^[VISSZA]
1417. 1514 márczius 23. Dr. Batthyány Máté bácsi kanonok és kalocsai érseki helytartóhoz intézett jelentése u. o. papiroson, jobboldalt nagy szakadással.^[VISSZA]
1418. Schematismus 1848-ra, L. lap.^[VISSZA]
1419. Bunyitay, A gyulafehérvári székesegyház, 19.^[VISSZA]
1420. Lásd ezen könyv II. fejezetét.^[VISSZA]
1421. Levele a Székely-Oklevéltárban, V. 48-49.^[VISSZA]
1422. Június 7-én Déván Thuróczy alvajda «de reditu domini nostri gratiosissimi» beszél. Székely-Okl. V. 48.^[VISSZA]
1423. Bunyitay «A gyulafehérvári székesegyház» cz. művéből. A felirat: IO[annes]: LAZO . ARCH. / IDI[aconus] . TRANSIL . [vaniensis] . PANNO[nius]. PENIT[entiarius] . AP[ostolicus] . DVM . / ANN[um] . AGERET / LXXV . OBIIT . XVII. AVG[usti] M. D . XXIII . / NATVM Q[VOD] [GELI]DVM VID[ES] AD ISTRV[M] ROMANA TEGER[I] VIATOR VRNA / NON MIRABERE . SI EXTIMABIS ILLVD / Q[VOD] ROMA EST PATRIA OMNIVM FVITQ[VE].^[VISSZA]
1424. Stauromachia, az I. ének invocatiója. Engelnél a 467. lapon Taurinus maga magyarázza meg, hogy könyvének Stauromachia görög-latin czíme keresztesháborút, a σταυρος álló keresztet, egyenesen bevert karót jelent.^[VISSZA]
1425. Taurinus, I. ének, 1-75. vers. Engelnél 119-121. l. ^[VISSZA]
1426. Pathócsynak ekkor kelt hitlevele Pesty Frigyesnél, Krassó vármegye története, II2, 497-498. l.^[VISSZA]
1427. Müncheni kir. levéltár. Acta Brandenb. CCIV. Nürnbergi csomag. Ebben az 1514. és 1516. évi számadásokat összekeverték s egybefűzve adták. Közli Pesty, id. h. III, 498-499. l. Itt csak az 1514. évi adatokról van szó, melyeket Münchenben magam is lemásoltam.^[VISSZA]
1428. Ex Karan Sebes in vigilia penthecostes a. d. 1514. Brassó város lt., Fronius gyűjteménye, I., 113. sz. Említi Hurmuzachilorga, Documente, XV. 228., CCCCXII. sz.^[VISSZA]
1429. Pathócsy levele Hasdad községből. Említi Sólyom-Fekete Ferencz a Századok 1887. évi mellékletében, 38. l.^[VISSZA]
1430. Levele a szebeniekhez 1514 június 7. Székely-Okl. V. 48.^[VISSZA]
1431. Levele tartalmát Thuróczy említi u. o.^[VISSZA]
1432. Thuróczy levele u. o., 49.^[VISSZA]
1433. Giovanni Morandi Visconti rajza után Welzer István metszette az 1699-ben megjelent «Mappa della Transilvania»-ban.^[VISSZA]
1434. Datum in oppido Deva feria sexta post festum penthecostes, a. d. millesimo quingentesimo decimo quarto. A beszterczei levéltárban (Dr. Auner Mihály szíves közlése). Berger, Urkunden, 584. sz. A nagyváradi Veress-család levéltárában is meg volt ez a parancsa. (r. kötés, A betű, 34. sz., Hosdát. Említi Tört. Tár, 1887. 718.). Egész terjedelmében közölte Hurmuzachi-Iorga, Documente, XV. 227-228. l., CCCCXI. sz. a., de ó-naptár szerint május 26-ról keltezve.^[VISSZA]
1435. Ezt Kővári (Erdély tört. II. 140.) úgy látszik, Várdaynak alább említendő beszédéből következteti.^[VISSZA]
1436. Taurinus szerint (V. 7. vers, Engelnél 169. l.) «számtalan.»^[VISSZA]
1437. U. o. V. 10-28. vers. 169. l.^[VISSZA]
1438. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1439. 1516 márczius 2. Hazai Okmánytár, II. 403. V. ö. Fraknói, Werbőczi István a mohácsi vész előtt (Századok, 1876. 451-2.).^[VISSZA]
1440. Stauromachia, V. 29-34. V., 170. l. ^[VISSZA]
1441. Datum in oppido Enyed feria secunda proxima post festum sacratissimi corporis Christi. (A beszterczeiekhez szóló példány a szász nemz. levéltárból). Archiv des Vereines für Siebenb. Landeskunde. Új folyam, IV3., 76. Hurmuzachi, Documente, II3., 188-189.^[VISSZA]
1442. (Donáth szobráról.)^[VISSZA]
1443. Mindszenthi Gábor naplója 1540-ről. Kemény és Nagyajtai Kovács: Erdélyorsz. történeti tára, I. ^[VISSZA]
1444. Mindszenthi, u. o.^[VISSZA]
1445. Aleander bíbornok és pápai legatus naplója 1538-1539. Nuzniaturberichte, III. 372., IV. 240., 289.^[VISSZA]
1446. Morone följegyzései 1539 augusztus 14-15. U. o. IV. 407-408.^[VISSZA]
1447. Weze János lundi érsek jelentése 1536 szeptember 6-7. Hatvani, Brüsseli okmánytár, I. 371-372.^[VISSZA]
1448. Lengyel követek jelentése 1526 deczember 4. Acta Tomiciana, VIII. 269.^[VISSZA]
1449. A beszterczei levéltárban. Berger, id. h., 585. sz., 92. l. Papiroson, zöld viaszzárópecséttel. Dr. Auner Mihály szíves közlése.^[VISSZA]
1450. Újabb fényképfelvétel után.^[VISSZA]
1451. Hurmuzachi, Documente, II3. 188-189.^[VISSZA]
1452. Berger, Urkunden Regesten, 586. sz., 92. l.^[VISSZA]
1453. Nagy Iván, v. 298. A mindjárt idézendő oklevél Jankanffynak tévesen irja.^[VISSZA]
1454. János vajda levele Beszterczéhez. Ex Alba Gywla in festo beati Ladislai regis, anno 1514. A beszterczei levéltárban.^[VISSZA]
1455. Nobilium tota partium regni Siculorum generalitas.^[VISSZA]
1456. Székely-Okl. V. 49-51.^[VISSZA]
1457. Székely-Okl. I. 327-328. a gr. Lázár-cs. lt.-ból. (Most az erdélyi nemz. múzeum törzsgyűjteményében).^[VISSZA]
1458. Berger, Urk.-Regesten, 587. sz., 93. l.^[VISSZA]
1459. 1514 augusztus 21. U. o. 589. sz., 93. l.^[VISSZA]
1460. Barbaro, Storia Veneziana. Archivio, VIII. 1055.^[VISSZA]
1461. Brutus szerint (I. 363.) Báthory utóbb azt írta Szapolyaynak, hogy Dósa roppant sok gyaloggal és lovassal közelít. Szalay (III. 487.) 100.000-nél is többre becsűlte az ostromlókat.^[VISSZA]
1462. Feil szerint (id. h.) a táborba érkezett Gergely (talán Lőrincz?) «pap» indítványozta, hogy Temesvár ellen indúljanak, mert ott az őrség csekély, Báthory pedig távol van.^[VISSZA]
1463. Verancsics, II. 10.^[VISSZA]
1464. Istvánfi szerint (45. l.) «idibus Junii.» Feil (id. h.) június 18-át ir. Nagyon más a Szerémi chronologiája, mely szerint (63. l.) Dósa sz. Lőrincz napján (augusztus 10.) szállt Temesvár alá és sz. Mihálykor (szeptember 29.) történt volna a csata. Szerinte a nagylaki támadás is szent Lőrincz vértanú előestéjén (augusztus 9.) történt, a tulajdonképi csata pedig másnap. Ebből is látszik zavarossága s mindent összekuszáló eljárása. ^[VISSZA]
1465. Lásd «Temesvár múltja és jelene» czímmel Temesvárott 1912 januárius 3-án tartott előadásomat. Közli a Délmagyarországi Közlöny 3. és a Temesvári Hírlap, 3. sz. Temesvár történetének gazdag irodalma van; legújabban (1912.) és legjobban Szentkláray Jenő írta meg a «Magyarország vármegyéi és városai» czímű gyűjteményben.^[VISSZA]
1466. Szentkláray «Temesmegye története» cz. művében közölt kép után.^[VISSZA]
1467. Istvánfi szerint (45. l.) a Temes folyó Oláhországnak Szörény mezőváros szomszédságában levő havasaiból ered s fölvevén a Barza és Böge kisebb folyókat, mint jó nagy folyó folytatja útját s a partján levő városnak nevet ad.^[VISSZA]
1468. Részletesebben Szentkláray, Temesvár tört. I. ^[VISSZA]
1469. Geml, Temesvár közállapotai, 6-8.^[VISSZA]
1470. Szentkláray, 20. Ezzel szemben Schulek Frigyes műegyetemi tanár és műépítész 1903. februárius 20-21-én helyszíni szemle és fölvétel alapján azt állapította meg, hogy a temesvári Hunyadi-vár (a mostani tüzérszertár a Hunyadi-téren) San Michaele veronai alaprajzának rendszerében (1525-1530) épűlt s így Dósa korában nem szerepelhetett. (Soós Elemér ezredes szíves közlése). De mindenesetre szerepelt a helyén álló régi vár!^[VISSZA]
1471. Budapesti Napló, 1907. 182. sz.^[VISSZA]
1472. Kenézt a Jaksichok 1464. táján kapták. Borovszky, Csanád várm. tört. II. 272., 416.^[VISSZA]
1473. Emlékiratai Magyarország romlásáról, 63.^[VISSZA]
1474. A temesvári csata után az üldözés nem északnyugati irányban s nem Kenéz felé történt.^[VISSZA]
1475. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1476. U. o. 45.^[VISSZA]
1477. Jovius, Historia sui temporis, 91. levél.^[VISSZA]
1478. Taurinus, 165. l., 320. v.^[VISSZA]
1479. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1480. Az 1514 : I. t.-cz. 3. §-a szerint «castrum Themesiense per Georgium Zekel valida obsidione cinctum.» Ez az elismerésnek egy neme. ^[VISSZA]
1481. A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1905. 275.^[VISSZA]
1482. Fessler (Die Geschichten der Ungern, V. 910.) ezelőtt már 90 esztendővel megírta, hogy «seine Asnstalten verriethen den Vorsatz, die feste Stadt nach allen Regeln der Kunst zu belagern.»^[VISSZA]
1483. Taurinus, 165. l., 319-330. sz.^[VISSZA]
1484. Szerémi, 63.^[VISSZA]
1485. Jovius, 91. levél. Szerinte, ez meghiúsította Dósa reményét a vár bevételére nézve.^[VISSZA]
1486. Az Orsz. Levéltár Diplom, 19.104. számu 1486 januárius 16-ikán kelt okleveléről.^[VISSZA]
1487. Jovius, 91. levél. Verancsics, II. 10. Szerémi, 63. Istvánfi, 45. A régiek mind a Temes-folyóról beszélnek.^[VISSZA]
1488. Taurinus, 165-166. l., 332-355. v.^[VISSZA]
1489. A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata szerint (Tört. Tár, 1905. 275.) «castrum Themesiense fortissimi pugnatores intus defendebant.»^[VISSZA]
1490. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1491. Taurinus, 165. l., 310-312. v. Csakhogy szerinte (307-310. v.) Székely azt a moesiai földet támadta meg, hol J. Caesar az othrysi Hebrumot (a Maricza-folyót) géta vérrel szennyezte be.^[VISSZA]
1492. Pesty, A szörényi bánság tört. I. 45.^[VISSZA]
1493. Hominum Soerinium; u. o. 314-5. v.^[VISSZA]
1494. Taurinus u. o. 313-318. v., 165. l. A jegyzetek közt (a 466. lapon) azt mondja, hogy Szörény kastélya a Duna mellett a magyarok utolsó birtoka; azon túl már török föld következik. «Alatta – úgymond – forrás van, melyet a lakosok a Szentkereszt forrásának neveznek, mivel az üdvözítő zászlajának egy részét Chosroes abba rejtette volna, mikor Heraclius császárral megütközött, de az megverte és egész seregét megsemmisítette. Annak emlékezetére most is (t. i. Taurinus és Dósa idejében) kápolnája van ott a szentkeresztnek.»^[VISSZA]
1495. A jászóvári 78. sz. kézíratban, 67 b.^[VISSZA]
1496. II. Lajos parancsa 1516 július 17. Orsz. lt. Dl. 32.588.^[VISSZA]
1497. Kassa város titkos levéltárában (caps. 60.) Budán 1508 máj. 29-ikén kelt oklevelén. Olv. Wladiflaus Rex manu p[ro]p[ri]a s[ub]s[cripsi]t.^[VISSZA]
1498. Szentkláray, A csanádegyházm. plebániák tört. I. 627. A várat a karlóczai béke értelmében 1701-ben bontották le, csak az őrtornyok kímélték meg, mely ma is fő dísze és nevezetessége Csákovának. (U. o. 630-631.) Képe Uj Idők, 1913., 536.^[VISSZA]
1499. Szentkláray (id. h. I. 626-627.) fölemlítvén, hogy Dósa karóba húzatta Csáky püspököt és a csákvári templom kegyurát, kétségtelennek tartja, hogy az ősi csákvári kath. parochia ekkoráig épségben maradt. Ezentúl azonban nincs nyoma s a mostani plébániát 1727-ben állították fel a régi helyett.^[VISSZA]
1500. Bárány Ágoston, Torontál vármegye hajdana, 20. és 95-97.^[VISSZA]
1501. Úgy mint Jászay Pál a Tudománytárban (Értekezések), XI. 258., a bevezető sorokban.^[VISSZA]
1502. Torontál várm. hajdana, 96.^[VISSZA]
1503. Csiky János, Népzenei följegyzések a XVI. századból. Ethnographia, 1904., 121-122. l. Pomináczky eredeti följegyzése a gyulafehérvári Batthyáneum «Ms. V. 14. Manuale cuiusdam fratris ordinis minorum» jelzésű kötetnek tábláján van meg.^[VISSZA]
1504. Csiky, id. h., 122.^[VISSZA]
1505. Declaratio innocentiae super notam infidelitatis. A premontrei rend jászóvári könyvtárában (kézírat, 78. Oláh Miklós formulás könyve, 66b-68b.) Kelet nélkül, de 1514-ből. Dr. Iványi Béla szíves közlése.^[VISSZA]
1506. Hasonmása megjelent Fabó Bertalan: «A magyar népdal zenei fejlődése. (Budapest, 1908.)» cz. művében a 61. lapon.^[VISSZA]
1507. In castro suo Bechee Bechkereke apellato. Becse várához tartozott Aracsa, Ecsehida, Aradi, Bazsahida, Becsekereke, Újfalu, Szentkirály, Boldogasszonyfalva, Szentendréd, Vegenye, Irmes, Nyilas, Csingrád, Csánki, Magyarország tört. földr. II. 125.^[VISSZA]
1508. Ezt a családot Nagy Iván nem ösmeri; de Csánki (u. o. II. 129.) 1441-ben említ Torontálban egy Körey (Kewrey) s 1503-ban egy Szőlősi Kerey-családot, mely Köre vagy Kere torontáli falúból származhatott, de birtokai más megyékben (pl. Temesben is) voltak.^[VISSZA]
1509. Német egykorú másolata az orsz. levéltárban Dl. 22.623. sz. a 11 írott lapon, 26 pontban.^[VISSZA]
1510. Így pl. Kolozs vármegye egyik nagybirtokosa, Gesztrágyi (Geztraghi) Albert. 1514 deczember 31. Kolozsvárt Szapolyay vajda, mint ő felsége főkapitánya, meghagyta, hogy a néhainak végrendeletét senki se merje háborgatni, hanem azzal szemben igényeit törvényesen keresse. (Papíroson, a vajda ép pecsétével, az erdélyi n. múzeum Mike Sándor-féle gyűjteményében).^[VISSZA]
1511. Eder Schaesieus Ruinae Pannonicaejéhez írt jegyzetében, a Kézírások Társaságának Scriptores rerum Transsilvanicarumában, I. 72. írja, hogy II. János 1562-ben a székely székekben támadt parasztlázadás ügyében országgyűlést hirdetett. A lázadást – szerinte – a nép támasztotta, de primorok is részt vettek benne; a mint a kolozsmonostori konvent levéltárából is meg tud nevezni nemeseket, kik részt vettek Dósa lázadásában; de azért mondhatni-e – kérdi, – hogy azt a lázadást a nemesség gerjesztette? Az a lázadás mégis csak a parasztoké, mert számuk sokkal nagyobb volt s Ulászló hetedik könyve büntetésképpen ezért mérte ki rájok a szigorúbb szolgaságot. Említi gróf Kemény József is a csatlakozást. (Adparatus epistolaris supplementum, I. 1514-hez). Szilágyi szerint (Erdély tört. I. 181.) néhány főúr csatlakozott hozzájuk.^[VISSZA]
1512. Székely-Okl. v. 48.^[VISSZA]
1513. Verancsics, II. 10.^[VISSZA]
1514. Sutor de Wyche. ^[VISSZA]
1515. A vajda levele Thuróczy alvajdához, 1515 februárius 18. Beszterczei levéltár. Dr. Auner Mihály szíves közlése.^[VISSZA]
1516. Szapolyay levele június 9-ről. Hurmuzachi-Iorga, Documente, XV. 227.^[VISSZA]
1517. Maroscsúcs, Marosújvár és Marosbogát közt.^[VISSZA]
1518. Ulászló király iktató parancsa a kolozsmonostori konventhez 1514 deczember 4. (A kolozsmonostori levéltárból leírta Kemény, Appendix, D/8. 187. sz. az erdélyi múzeumban). A konvent jelentése 1515 november 9-ről papíroson, pecséttel, az orsz. lt.-ban, Dl. 26.523. Kivonatban Tört. Tár, 1904. 233. l. Az elsőt már említi Apor Péter, Lusus Mundi. (Magy. Tört. Eml. II. 53. és Orbán, Székelyföld, v. 67.)^[VISSZA]
1519. Mind a három falu akkor Fejér-, most Kis-küküllő vármegyében.^[VISSZA]
1520. «Chanadini». Ha a csanádi káptalant érti, «in capitulo Chanadiensi»-t ír. Megemlítettem ugyan ott is a dolgot, de kétségtelen, hogy a Balázsfalva és Nagyselyk közt, eme falvak közelében levő Szászcsanádról van szó. Szilágyi is írja (Erdély tört. I. 181.), hogy a csanádi kastélyt fölverték, de forrását nem nevezi meg.^[VISSZA]
1521. A király iktató parancsa 1514 november 30. A kolozsmonostori konvent jelentése 1515 november 14. Eredetije papíroson, a konvent pecsétjével, javítgatva. Orsz. lt. 26.522. U. o. 26.521. sz. a meg van a konvent átíratában is papíroson, a konvent pecsétjével. Kiadta Tört. Tár, 1904. 231-232.^[VISSZA]
1522. Hártyán, királyi függő pecséttel. Felül, két foltot kivéve, ép példány, pompás színes czímerrajzzal, melyet az erdélyi nemzeti múzeum czímeres leveleinek gyüjteményéből a Turul és Fejérpataky (Magyar czímeres emlékek, II.) ki is adott.^[VISSZA]
1523. Újabb fényképfelvétel után.^[VISSZA]
1524. Barlabásy Lénárd alvajda parancsa a beszterczeiekhez. Héderfája, 1515 februárius 11. Ezt a beszterczeiek februárius 24-én kapták meg. Dr. Auner Mihály szíves közlése a beszterczei levéltárból. Említi Berger, Regesten, 597. sz.^[VISSZA]
1525. II. Lajos király parancsa 1517 november 18. A Teleki-cs. marosvásárhelyi levéltárában, 7361. sz. Közli Teleki-cs. Oklevéltára, II. 360-361.^[VISSZA]
1526. Beriszló Péter veszprémi püspök és kincstárnok az erdélyi részek, különösen Fejér vármegye nemeseihez 1515 november 25. A Sülyey-féle kéziratokból lemásolta Kemény, Diplomatarium Transilvanicum, IV. 167-168. (Kézirat az erdélyi nemz. múzeumban). Kiadta u. ő, Nemz. Társalkodó, 1830. 378.^[VISSZA]
1527. Kővári László, Erdély építészeti emlékei, 213.^[VISSZA]
1528. Levelök Besztercze levéltárában. (Dr. Auner szíves közlése).^[VISSZA]
1529. II. Ulászló rendelete Szapolyay vajdához 1514 deczember 9. Dés város levéltára, 95. sz. L. Tört. Lapok, I. 471.^[VISSZA]
1530. Csánki, Magyarorsz. tört. földr. v. 676-679. és 827-829. l. Ennek alapján nem ismételhetem többé a könyvem első és második kiadásában (150. l.) Orbán Balázs könyve (Székelyföld, V. 202.) alapján tett azt az állitásomat, hogy az 1526 november 4. (helyesebben 9.) kelt új adománylevélbe a Toroszkayak furfangosan csempészték be Toroszkó város nevét.^[VISSZA]
1531. A Kubinyi és Vahot-féle «Magyarország és Erdély képekben (Pest, 1853.)» cz. műben megjelent kőnyomat után.^[VISSZA]
1532. Orbán, Székelyföld, V. 226.^[VISSZA]
1533. 1516 november 9-én. Hártyán, vörös pecséttel, az erdélyi nemz. múzeum Thoroczkay-levéltárában; s a kolozsmonostori konventnek 1517 október 26-án kelt jelentésében. Orsz. lt., Dl. 28.568.^[VISSZA]
1534. Csánki, V. 679.^[VISSZA]
1535. U. o. v. 677.^[VISSZA]
1536. Kővári, Erdély épít. eml. 211.^[VISSZA]
1537. (Dr. Békési Károly festménye után.) Kolozsvár város tulajdonában.^[VISSZA]
1538. Története Csánkinál, V. 766-770. Rávonatkozó oklevelek a Teleki-Oklevéltár II. kötetében.^[VISSZA]
1539. 1514 november 11. A kolozsmonostori konvent levéltárából kivonta Kemény, Appendix, D/8. 184. sz. A beiktatás 1515 október 16. történt meg.^[VISSZA]
1540. 1517 november 16. kelt oklevele a Telekiek marosvásárhelyi levéltárában 5095. sz. a. Teleki-Okl. II. 357-359.^[VISSZA]
1541. 1515 november 25. papíroson, a káptalan pecsétjének töredékével. Orsz. lt. 30.272. Közli Iványi, Tört. Tár, 1904. 237-238. Arad elfoglalásának a XVI. fejezetben említett tényét ez az oklevél bővebben földeríti.^[VISSZA]
1542. (Dr. Békésy Károly festménye, Kolozsvár város tulajdonában.)^[VISSZA]
1543. 1515 május 14. (Datum posonÿ feria secunda proxima ante festum ascensionis domini). Kolozsvár város levéltárában fasc. P. Nro 42. Közölte Nagyajtai Kovács István, M. Tudom. Társ. Évkönyvei, VIII. (1860.) 20-22. l. és Jakab Elek, Oklevéltár Kolozsvár történetéhez, I. 338-340.^[VISSZA]
1544. Az Erdélyi N. Múzeum régiségtárában őrzött eredetiekről vett fénykép után.^[VISSZA]
1545. Kolozsvár II. Ulászló-korabeli erődítéseinek bő leírása Jakab Eleknél, Kolozsvár tört. I. 534-558. későbbi adatok egyeztetésével készűlt.^[VISSZA]
1546. A Magyar Polgár 1874 márczius 3. és Hon, 1874. márczius 5.^[VISSZA]
1547. A hólyagos csuprokat a fazekas czéh ingyen adta. Az erdélyi nemz. múzeumban I. 4698., I. 6354. és I. 6355. sz. a. őrzött XVI. századbeli hólyagos csuprokat (melyek közűl az első kettőt az Unió-útcza 3-5. sz. házának építésekor a régi ház alapfalainak kiszedésekor egy szabálytalan fülkében találták) fényképen is bemutatjuk. A hólyagos csuprok a szászlónai enyves anyagból vagy hólyagos földből készültek. (Természettud. Közl. 1911. 260.)^[VISSZA]
1548. Kolozsvár 1516-1668. évi tanácsjegyzőkönyve borítékának belső lapján, 1518-ból. (Kolozsvár levéltárában).^[VISSZA]
1549. Az id. oklevél Jakabnál, I. 340.^[VISSZA]
1550. II. Lajos Szapolyayhoz 1516 június 12. (Feria quinta proxima ante festum beatorum Viti et Modestis martirum.) Kolozsvár levéltárában fasc. P. Nro 43. Közölte Kovács a M. Tudós Társ. Évkönyveiben, VIII. 22-23. és Jakab, Oklevelek Kolozsvár történetéhez, I. 344-345.^[VISSZA]
1551. 1515 május 14-iki parancsában. Jakab, Okl. I. 339.^[VISSZA]
1552. 1514 november 24. Orsz. lt. 26.521. (erről adta ki Iványi, Tört. Tár, 1904. 231-232.). A konventnek ezt is tartalmazó jelentése a beiktatásról 1515 november 23. Dl. 27.409. és 28.022. s Kemény, Appendix Diplomatarii Transilv. D/8., 181. sz.^[VISSZA]
1553. Klimkovics F. rajza után kőre Rohn rajzolta a Kubinyi és Vahot-féle «Magyarország és Erdély stb. (Pest, 1853.)» cz. műben.^[VISSZA]
1554. Szapolyay vajda kegyelemlevele 1514 deczember 15. Dés város levéltárában, 97. sz. Tört. Lapok, I. 471. Kádár, Szolnok-Doboka monographiája, III. 17., 89.^[VISSZA]
1555. II. Ulászló Szapolyayhoz 1514 december 9. Dési lt. 95. sz. Tört. Lapok, I. 471.^[VISSZA]
1556. 1514 október 16. Dési lt. 94. sz. Tört. Lapok, I. 471.^[VISSZA]
1557. 1514 deczember 9. Dési lt. 95. sz.^[VISSZA]
1558. Ugyanakkor, u. o., 96. sz. Tört. Lapok, I. 471.^[VISSZA]
1559. 1514 deczember 15. Dési lt. 97. sz. Kádár, III. 17., 89.^[VISSZA]
1560. 1515 januárius 4. Beszterczei levélt. 595. sz.^[VISSZA]
1561. Klimkovics F. rajza után kőre Rohn rajzolta a Kubinyi és Vahot-féle «Magyarország és Erdély stb. (Pest, 1853.)» cz. műben közölt fametszet után.^[VISSZA]
1562. Somkúti Butján János és Tamássi Tódor nyugtatványa 1515 márcz. 5. U. o. 599. sz.^[VISSZA]
1563. Szapolyay Thuróczyhoz. Lippa, 1515 februárius 18. U. o. 598. sz. (Mind a három dr. Auner Mihály szíves közlése).^[VISSZA]
1564. Besztercze levéltára. Berger, Urkunden-Regesten, 266. sz. Löher, Archivalische Zeitschrift, XII. 87.^[VISSZA]
1565. Teutsch, Gesch. der Siebenb. Sachsen. 3. kiadás. I. 145-6.^[VISSZA]
1566. 1504-1513. Funifex (Kötélgyártó?) Máté és 1509-1523. Wyroch vagy Wyrogh Kelemen.^[VISSZA]
1567. Az 1504-1513. évekből Quellen zur Geschichte Kronstadts. I. 82-201. (Többévi számadás.)^[VISSZA]
1568. U. o. I. 201., 202. l. Városnegyedenként kitűntetve.^[VISSZA]
1569. Pro stipendariis conducendis contra cruciferos.^[VISSZA]
1570. U. o. I. 201., 203., 204.^[VISSZA]
1571. U. o. 204.^[VISSZA]
1572. Datum Posonÿ feria tertia proxima ante festum sacratissimi corporis Christi anno eiusdem millesimo quingentesimo decimo quinto. (1515 június 5.). Brassai levéltár, Consignatio privilegiorum Nro 709. Eredetije papíroson, alján papírossal fedett viaszpecséttel. Dr. Csutak Vilmos szíves közlése. (Régi jelzés Nro 319.).^[VISSZA]
1573. Datum in oppido nostro Kewy. Feria tercia proxima post festum beati Egidij abbatis, anno domini millesimo quingentesimo quinto decimo (1515 szeptember 4.). Ép, piros pecséttel, Nro 320. U. o.^[VISSZA]
1574. Az ellenkezőt vitatja «A hajdani törcsvári uradalom jogi állapotjához» czímmel Brassóban 1871-ben megjelent röpírat, de ennek állításait visszaveri Pávai Vajna Elek Czáfolata (Kolozsvár, 1871., különösen a 26-28. lapon) és Pávai V. Elek levele a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a brassóvidéki tízfalusi magyarság ügyében. (Brassó, 1874. Melléklet a «Nemere» 8. számához).^[VISSZA]
1575. Ruinae Pannonicae. I. 349-355. vers. Kiadta Eder, Scriptores Rerum Transilv. I. 22-23. l. Művének Miles-féle betoldásos másolatáról Szekfű a M. Könyvszemlében, 1906. 321-334. l.^[VISSZA]
1576. Újabb fényképfelvétel után.^[VISSZA]
1577. Quellen zur Gesch. Kronstadts. I. (Az elszórt adatok az index szerint).^[VISSZA]
1578. Taurinus a 168. lapon (401-426. v) ezt és Dósa vadászálmát élénken írja le.^[VISSZA]
1579. Taurinus szerint (166. l. 356-357. v.) kétszer telt meg a hold, kétszer fogyott el. Szerémi (Emlékíratai, 63. l.) szerint Dósa megszállván Temesvárt, bezárta oda Báthoryékat és két hónapig ostromolta őt, t. i. Szent Lőrincz ünnepétől (augusztus 10.) Szent Mihály arkangyal ünnepéig (szeptember 29.). De ezeket a szavakat valaki az eredeti codexben kitörűlte. Istvánfi szerint június 15-én kezdődött az ostrom s egy forró júliusi napon volt a döntő csata. Verancsics szerint (II. 10.) «Székely György mind az egész nyáron vítatá az Temesvárt». Látni fogjuk, hogy az ostrom nem tartott ilyen sokáig.^[VISSZA]
1580. Szerémi, 63. lam non habebant victum et equinas carnes jam solebant comedere.^[VISSZA]
1581. Taurinus, 166-167. l. IV. 361-400. V.^[VISSZA]
1582. 1514-ik évi straszburgi fametszet után.^[VISSZA]
1583. Kaprinay-kézíratok, XI. kötet, 54. sz., 55. és 57-59. l.^[VISSZA]
1584. Az okokat Brutus az I. kötet 363-364. lapjain igyekszik csoportosítani. Főleg az ezen időben oly gyakori oligarchiai vetélkedés tette őket ellenségekké.^[VISSZA]
1585. Istvánfi, 45. Szerémi, 63. Tubero, 333. Brutus, I. 363.^[VISSZA]
1586. Szerémi, 63. Hasonlót mond Heltai is (Hist. 205. levél): Azt ígérék neki, Czac hogy ne hadna oeket, Laszló Király halála vtán mindiárt Királya akarnác oetet toenni: Es meg eskueuénec neki, maga (t. i. noha) Láios, Lászlo Királynac â fia, immár ez világon vala». Székely István is hasonlót ír a maga magyar krónikájában. (Toldy kiadása, 59. hasáb).^[VISSZA]
1587. 1514 : I. t.-cz. 3-4. §§.^[VISSZA]
1588. Berger, Regesten, 92-93. l., 586. sz. Ez az adat egymaga is hihetetlenné teszi azt az adatot (Bécsi udv. kt. 14.537. sz. kézírat. Tört. Tár, 1905. 275.), hogy a temesvári csata Szent Péter és Pál ünnepén, június 29-én történt volna. Ezt az időpontot az apostolok oszlásával (Divisio apostolorum, Tag der heiligen Zwelffpottentaylung) téveszthette össze.^[VISSZA]
1589. Szerémi szerint (64. l.) öt nap alatt ért Temesvárra. Mivel a csata júl. 15-én történt, Szapolyay július 10. táján indúlt volna el.^[VISSZA]
1590. Tört. Tár, 1905. 275.^[VISSZA]
1591. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1592. Istvánfi, u. o.^[VISSZA]
1593. Oly nagy készséggel és buzgalommal, – írja Istvánfi u. o., – hogy úgy látszott, senki sem marad otthon.^[VISSZA]
1594. A Dél-magy. Tört. és Régészeti Múzeum-Egyesület temesvári múzeumában őrzött képduczczal nyomatott dr. Gálos Rezső szives közvetitésével.^[VISSZA]
1595. Istvánfi, 45., a ki az ütközet történetének fő forrása.^[VISSZA]
1596. Ulászló királynak júl. 24-én Miksa császárhoz intézett levele szerint «Georgius ille Zekel, author huius seditionis, in festo divisionis Apostolorum proxime preterito… captus est… et … tota illa rusticorum turba sub Themeswar absque sanguinis effusione dissipata est et tumultus sedata». (Tört. Tár, 1891., 338.) Az egykorú Auffrur (6. l.) szintén ekkorra: Tag der heiligen Zwelffpottentaylung teszi Zeckel Jörg elfogatását.^[VISSZA]
1597. Tubero (333. l.) «magnis itineribus». Szerémi (64. l.) szerint 5 nap alatt. A Stauromachia szerint (170. l., 37-8. v.) «a trombita már a negyedik őrváltást jelezte, midőn Sz. tábora Temesvár alá ért». Brutus (I. 364.) szerint éjjel-nappal jött.^[VISSZA]
1598. Brutus, I. 364.^[VISSZA]
1599. U. o. I. 365. szerint Sz. a lovasságot küldte előre kémkedni s jó táborhely választása végett. Harczra kellett csalogatnia Dósát. Jovius szerint (91. l.) Dósa kémek által értesűlt Sz. jöttéről. Az előőrsi szolgálatot tehát nem hanyagolta el. ^[VISSZA]
1600. Szerémi, 64.^[VISSZA]
1601. Mint láttuk s még érinteni fogjuk, Szapolyay nem lepte meg Dósát.^[VISSZA]
1602. «Et in literis datum scribebant ad sedecimum diem.» Szerémi, 64.^[VISSZA]
1603. «Quia chanderia est, hoc est effeminatus homo est.» U. o. Máshol Katalin vajdának nevezi. Érdekes volna e szó alkalmazásának okát közelebbről ismerni.^[VISSZA]
1604. A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézírata. (Tört. Tár, 1905. 275). Szerémi, 64.^[VISSZA]
1605. Daniele Barbaro egykorú tudósítása szerint is (Storia Veneziana, Archivio Storico Italiano, VIII., 1055. l.) «a vajda általános felhívást bocsátott ki, melynek értelmében azok a keresztesek, a kik Giorgio Sechelt odahagyják s visszatérnek László király hűségére, kegyelmet kapnak minden elkövetett bűnükért. S azért, hogy elkerűlje a halált, utolsó kísérletre határozta el magát s dühös támadást intézett az erdélyi nemesek ellen». Meglepetésről tehát ez az egykorú sem tud, sőt szerint a támadást is Dósa kezdte, mikor a vajda szavainak hatását látta.^[VISSZA]
1606. Szerémi, 64-66.^[VISSZA]
1607. Újabb fényképfelvétel után.^[VISSZA]
1608. Istvánfi, 45. Hasonlót mond különben Taurinus is (170-1. l. 40-63. v.): «A hol a füves mezőnek tágas rónája látható, a pórnép elbágyadt a fő lakomától, s még nem sejtvén a jövőt, a vad táncztól pihen… A borozás közepette hallatszik a lovasok dübörgése… A bor uralma alatt őrizetlen táborba lép…» stb. Mindez egyszerűen azt tanúsítja, hogy a támadás délben, ebéd közben történt.^[VISSZA]
1609. «– – a sátor ölén a szokott fényt sardanapáli múlatozással vágyakozott élveznie ismét. És a miképen fújja a nótát a faragatlan durva dudás, – akkép veri össze bokáit, a népnek módja szerint tánczolva a csárdást; majd lakomához készül, – a tánczra, zenére megint jelt ád, ezalatt a nagyszerűen teritett asztal mellé telepedvén.» (Stauromachia. IV. é. 429-434. V., 168-9. l.).^[VISSZA]
1610. Szerémi, 65. l.^[VISSZA]
1611. Brutus (I. 365.) e csata leírásában Dósát ugyan vitéznek, de hadvezéri tehetségekkel nem bírónak mondja: talán csak azért, hogy a 366. lapon annál inkább kiemelhesse Szapolyayt. Pedig a mit a 360. lapon Dósa szervezőképességéről elbeszélt, nem igazolja ezt a kicsinylést.^[VISSZA]
1612. Tubero, 333. Istvánfi is (45. l.) elismeri, hogy Dósa «nem ijedt meg, hanem gyorsan jelt adott a harczra, a gyalogok s lovasok sorait rendezé, végezvén a vezéri kötelességeket, – teszi hozzá – a mennyire azt mámoros állapota engedte.»^[VISSZA]
1613. Declaratio innocentiae. A prém. rend jászóvári könyvtárában Oláh Miklós formulás könyve. Kézírat, 78. sz., 68a. lap.^[VISSZA]
1614. Tubero, 333.^[VISSZA]
1615. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1616. A Délmagy. Tört. és Rég. Múzeum-Egyesület temesvári múzeumában őrzött képduczczal nyomatott dr. Gálos Rezső szíves közvetítésével.^[VISSZA]
1617. Jovius (91. levél) szerint egy gyűlésben. Dósa beszédét Brutus ő utána bővítette ki.^[VISSZA]
1618. Brutus, I. 370.^[VISSZA]
1619. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1620. Istvánfi, 45. és Jovius 91. levél.^[VISSZA]
1621. Tubero, 333. l.^[VISSZA]
1622. Istvánfi, id. h. V. ö. Fessler, V. 913. Szalay, III. 487. Horváth (Tud.-Tár), 227. l. stb. Kerékgyártó (Magyarok Életrajzai, I. 249-250.) jól czáfolja Wagnert (Collectanea, I. 18-19.), ki Jakabot Bánffy Jánossal téveszti össze.^[VISSZA]
1623. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1624. Jászói kézírat, 78. sz., 68a. lap.^[VISSZA]
1625. A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 275.^[VISSZA]
1626. Bartholinus, D3 levél, 5-7. sor. Szerinte a királyiak vezére «Joannes Jazygus» erdélyi fejedelem volt.^[VISSZA]
1627. Szerémi, 64.^[VISSZA]
1628. Istvánfi, 45.^[VISSZA]
1629. Brutus szerint (I. 367.) Szapolyaynak kémlelés végett kiküldött lovasságát látván, az hitték, maga a deréksereg jön s azonnal megszaladásról gondolkoztak.^[VISSZA]
1630. Bárány, Temesv. Eml. I. 26. Kerékgyártó, Magy. Életr. I. 41.^[VISSZA]
1631. Utóbbi ezért 1514 deczember 6-án Ulászlótól nemeslevelet s Lugoson telket és udvarházat kapott. Kővári: Erdély nev. Családai, 56. Tört. és Rég. Értesítő, 1876. 31. l. Pesty, Krassó várm. tört. III, 318. Nagy Iván, II. 243.^[VISSZA]
1632. «Gyáva, gyalázatos és lelketlen szolga, pocséknép: Nem szégyelled-e tenfejedelmedet így odahagyni? – Székely, a mint látá, hogy a nép gyáván eliramlék, szörnyű jövendőjét sejtette azonnal a szíve. … De remegni hogy átallt: Arcza reményt színlelt s búját keblébe temette.» (Taurinus, 171. I. 78-84. v.).^[VISSZA]
1633. U. o. 171. l. 89. v. Barbaro is mondja (Archivio, VIII. 1055.), hogy igen vitézűl küzdött.^[VISSZA]
1634. Jovius, 91. levél, 2. oldal.^[VISSZA]
1635. Brutus (I. 371.) szerint Dósára nem illettek az innen-onnan rabolt fegyverek és a vért: mozgása tehát nehézkes volt. Mily független lehet egy történetírónak ítélete, ha nem restel a szó szoros értelmében ujjából szopni ily adatot, mely szerint Dósa, kit maga is vitéznek vallott, lopott fegyverekkel harczol!^[VISSZA]
1636. Tubero, 333. Istvánfi csak annyit mond, hogy Petrovics őt lováról leütötte s megsebesítette. Szerémi szerint (65. l.) Dósa, mint szokta, lovon egymaga indúlván el kémkedni, egyéb lovasokkal Petrovics utána vágtatott s nem akarván halálos sérelmét, a beért vezér ellen dárdáját nem is használta. Nyájas szavakkal «szelidítette meg máját». «Semmitől se félj, kedves Györgyöm – mondta neki; – János vajda kegyelmes. Szavamra mondom, nincs okod félni.» És békésen Szepesi Jánoshoz vezette. Taurinus szerint (172. l. 96-97. v.) maga Szapolyay támadt rá s őt, mikor már a lóról leverte is, emberei sűrű csapásokkal borították.^[VISSZA]
1637. Brutus, I. 371.^[VISSZA]
1638. Tubero, 333. l. Istvánfi, id. h. Barbaro szerint (VIII. 1055.) «súlyosan megsebesűlt és elfogatott.» II. Ulászló is említi (Oláh Miklós formulás könyvében, 68a. lap), hogy az ellenség élve kerűlt fogságba. Fasching szerint (Nova Dacia, II. 4.) a csata után Kolozsvárra menekűlt s ott esett Szapolyay kezei közé.^[VISSZA]
1639. Szerémi, 66. lap. «A gyalogok összegyűlve, megállottak a vajda ellen, hogy ökölre keljenek vele.»^[VISSZA]
1640. U. o. ^[VISSZA]
1641. Jovius (91. lev. 2. old.) szerint azok, kik fegyvereiket eldobták, kegyelmet nyertek.^[VISSZA]
1642. Istvánfi, 46. V. ö. Tubero, 333. és Brutus, I. 372.^[VISSZA]
1643. Szerémi (68-70. l.) és Verancsics (II. 7.) szerint Biharban és a Szilágyságban működött tovább. A király július 24-i levele szerint már Várad körűl volt. (Tört. Tár, 1891. 338). Istvánfi szerint (46. l.) a Duna és Bács felé menekűlt.^[VISSZA]
1644. Fasching (id. h. 3. l.) 20.000-nél többre teszi az elesettek számát.^[VISSZA]
1645. A M. N. Múzeum levéltárának eredeti példányáról Mühlbeck Károly rajzolta. P[etrus] P[etrovith] betűkkel.^[VISSZA]
1646. Közli Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891. 337-338. l.^[VISSZA]
1647. A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1895., 275.^[VISSZA]
1648. U. o. 276.^[VISSZA]
1649. Paucis post diebus – mondja maga a király. (Jászóvári 78. sz. kézírat). Oláh M. formulás könyve, 68a. lap.^[VISSZA]
1650. Istvánfi, 46. Jovius, 91. lev. 2. old. Gradelehnus, 124. Bellum rusticanum duce Georgio Dózsa Siculo. (Kézirat a Nemzeti múzeumban. 301. Quart. Lat.) 31. l. Miles (Würgengel, 9.) szerint Lukácsért a kivégeztetésnél könyörgött. Szerémi (66-67. l.) így adja elő a dolgot: «Midőn már Györgyöt leverték, a magyar főurak is összegyűltek és a legnagyobb köszönetet nyilvánították a vajda iránt, hogy megszabadította őket az oroszlán torkából. És nagyon ajánlották magukat örökösen való szolgálatára. «Ha Magyarországban a királyi szék megűrűlne, téged óhajtunk királyúl. Csupán Székely Györgyöt add kezeink közé, hogy kegyetlen halállal végezzük ki; mert Magyarországot tűzzel-vassal pusztította.» «Györgynek – monda János vajda – nevemben s a maga nevében kegyelmet adott rokonom, Petrovics.» «Vajda úr, semmi sem fogja nyomni a te lelkiösmeretedet, csupán a mi akaratunkat vedd kegyelmedbe.» Ilyes beszédekkel ostromoltatván, engedett. Midőn György értesűlt arról a veszedelemről, a melyet ellenségei készítettek, mondá: «Vajda úr, ne öless meg engem, mert jövőre inkább lehetek szolgálatodra, mint Magyarországnak egész nemessége, mivel azon vadállatoktól sokat kell még tűrnöd.» A vajda Györgynek ezekre a szavaira nem válaszolt.»^[VISSZA]
1651. Szerémi, 67., ki szerint György ezt harmadnap mondotta volna.^[VISSZA]
1652. Istvánfi, 46.^[VISSZA]
1653. Szerémi, 67. Miles, 9. Taurinus szerint is (172. l. v. 113. v.) «angusta in fossa nulto custode tenetur».^[VISSZA]
1654. Szerémi, 67. l. Egy augusztus 14-iki tudósító szerint (Marino Sanutonál, II. 275.) «a keresztesek vad királyát» valóban Budára küldték s ott végezték ki. Egy július 29-iki tudósítás szerint (u. o. 261.) Szegeden, a mely hírre az adhatott alkalmat, hogy Dósa levágott fejét Szapolyay csakugyan odaküldte. Hasonlót állít az 1514. végén író Janus Vitalis is (u. o. 299.). Fasching szerint (Nova Dacia, II. 4.) Dósa Kolozsvárra menekűlt s ott végezték ki; de ez Lőrincz pap volt.^[VISSZA]
1655. Szerémi, 67. Brutus zserint (I. 372-373.) «szokott módon» az összehítt törvényszék ítélt fölötte, még pedig hosszabb ideig való tanácskozások után. Ő a vádpontokat is – elképzeli.^[VISSZA]
1656. Taurinus, 130. l. 345-365. v. ^[VISSZA]
1657. Martinus Thyrnavinus, Opusculum, e levél, 7-14. v.^[VISSZA]
1658. Ezekre szólhat az 1514 : IV. t.-cz. azon intézkedése, hogy «azon földesuraknak, kiknek várait ezen zavaros időkben azért foglalták el a parasztok, mert rosszúl voltak őrízve, ebben a részben kártérítés ne adassék».^[VISSZA]
1659. Istvánfi, 43. Brutus, 361.^[VISSZA]
1660. 1514 : IV. t.-cz.^[VISSZA]
1661. A M. N. Múzeum levéltárában 1522 aug. 17-ikén kelt levelén. Olv. Johannes Comes [e]t Way[vo]da manu p[ro]p[ri]a.^[VISSZA]
1662. Sároshoz június 14. Katona, Hist. Crit. XVIII. 726.^[VISSZA]
1663. II. Ulászló kegyelemlevele. Jászói lt., 78. kézirat, 67a.^[VISSZA]
1664. Június 16-iki levelök. Századok, 1872. 445.^[VISSZA]
1665. Betinus, június 15. Tört. Tár, XIII. 251.^[VISSZA]
1666. 1514 : IV. t.-cz.^[VISSZA]
1667. 1514 : V. t.-cz.^[VISSZA]
1668. 1514 : XIV. t.-cz. Brutus szerint (I. 362.) «avulsi e matrum uberibus infantes liberi et in parietes illisi, virgines nobiles vulgo prostitutae, matronae per vim stuprum passae.»^[VISSZA]
1669. 1514 : XXXVIII. t.-cz.^[VISSZA]
1670. 1514 : XLIV.^[VISSZA]
1671. 1514 : LIII.^[VISSZA]
1672. Brutus, I. 375.^[VISSZA]
1673. Giuanne, Marino S. II. 279.^[VISSZA]
1674. Martinus Thyrnavinus: Opusculum stb. a 4. levél 2. oldalán.^[VISSZA]
1675. Taurinus: Stauromachia, (Engel: Mon. Ung. Bécs, 1809.). 136. l. 531-541. l.^[VISSZA]
1676. Cuspinianus, Diarium stb. (Bel.: Adparatus, 281.) «Scribi non potest, qua crudelitate usi sunt.» Janus Vitalis, Ad Joannem B. Pisonem. (Marino Sanuto, II. 298.) «Coram maritis miseras uxores stupro violant, omnisque exercitus vulgata et aperta venere, tamquam homines plantarent, exanimatis incumbunt puellis, quarum multae, dum prostrarentur, animam expiravere ob assiduitatem concubitus, multitudinemque rusticorum rem veneream palam qua lubet patrancium.» Sagredo vránai várnagynak Velenczébe 1515 januárius 31-én érkezett levele szerint «comenzorno a sachizar et brusar el proprio paese, amarando preti e frati e implalando vescovi e altri, vergognando done e donzele, feno pezo, che si fosseno stati Turchi.» (Marino Sanuto, II. 290.) Bartholinus, Odeporicon. D2 levél, 2. lap. Barbaro szerint is (Archivio, VIII. 1054.) a leányokat atyjuk, az asszonyokat uruk jelenlétében gyalázták meg.^[VISSZA]
1677. Szeréminek egész előadásában szó sincs a keresztesek rablásairól s más bűneiről. Kétségtelen, hogy még okiratok is túlozták a dolgot, hogy annál igazoltabb legyen a keresztesek ellen való támadás.^[VISSZA]
1678. Wunderzaichen, 5.^[VISSZA]
1679. A vezérek korában.^[VISSZA]
1680. Wunderzaichen, 3. l.^[VISSZA]
1681. 1514 : XL. t.-cz.^[VISSZA]
1682. Mart. Thyrnavinus: Opusculum. 4. levél, 2. oldal.^[VISSZA]
1683. 1514 : XXXV. t.-cz., 2. §.^[VISSZA]
1684. (Engel «Monumentaa Ungarica»- jában. Viennae, 1800.)^[VISSZA]
1685. V. ö. Meynert: Goschichte Oesterreichs, IV. 772. Feil, id. h. Horváth a Tudománytárban, 226. l. stb. Közös forrásuk Taurinus Stauromachiája lehetett, kivéve a papi igazgatást illető részt, hol talán Cuspinianus után indúltak. Ezt a beszédet l. már a czeglédi események kapcsában.^[VISSZA]
1686. Cuspinianus szerint (Diarium, 281.) az «egész országban, hol 16 püspöki szék van, csak egyet hagynának meg». V. ö. Bturutus, I. 261. és 385. Száz esztendő mulva Bethlen Gábor ezt a tervet megközelítő törvényt hozatott, midőn az 1620. beszterczebányai országgyűlésen csak 3 püspökséget hagyott meg. ^[VISSZA]
1687. Brutus szerint (I. 361.) a nemeseket ki akarta írtani, hogy egyetlen rendet alkothasson.^[VISSZA]
1688. Török János a «Magyarország 1514-ben» czímű regény íróját, Eötvöst, – Gyulai Pál pedig (Budapesti Szemle, I. kötet, Pest, 1857. 466-474. l.) a «Dósa György» czímű történeti színmű szerzőjét, Jókai Mórt leczkézteti meg, hogy Dósát csaknem modern szabadsághősnek tüntetik föl. (Jókai szerint) «a XVI. század hajnalán az arisztokrácziai alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-iki franczia elveket csak alkalmazni kellett». (U. o. 471. l.) Igaza van Gyulainak, hogy ez ellenkezik a nemzet történeti tudatával s míg ez a tudat marad, igaz lesz Gyulai kritikájának vége is: «hogy tőlünk és azoktól – s ilyenek nagyon sokan vannak a hazában – a kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.» Míg ez a tudat meg nem változott, a regény- és drámaíró nem is köthet ki vele. «Egy pár szót az eposzról – írja Arany 1847 februárius 28-án Petőfihez (Egyetértés, 1882. 332. sz.), ki maga is eposzt akart írni Dósáról, – Csák és Rákóczi – sőt Dósa is – megfordúlt az én fejemben, de ott a nagy bökkenő, a czenzor óna. Dósát mosolygod talán? Hisz tette nem volt egyéb, mint egy kis reakczió a természet örök törvénye szerint. Históriában ugyan semmivel bírók harcza a vagyonosak ellen. Istentelen rabszolgalázadás Szent-Domingóban.» A pragmatikai történelem azonban független a tömeg tapsától, keveset törődik vele, részesűl-e benne, vagy sem; kimondja meggyőződését úgy, a hogy a pozitivizmus és históriai valóság alapján kimondania kell: s én ezt kisértettem meg.^[VISSZA]
1689. Ricaut «Die Neu-eröffnete Ottom. Pforte» cz. művéből. «Die Neu-eroeffnete Ottomanische Pforte» cz. műből (II. rész 106. l.) vétetett, melynek I. része Ricautnak «Beschreibung Desz gantzen Tuerckischen Staats- und Gottesdiensts», II. része Giovanni Sagredonak «Auszfuehrliche Hiftorien Der vornehmsten Geschichten aller Ottom. Monarchen…» cz. munkáját foglalja magában. Megjelent Augsburgban 1694-ben.^[VISSZA]
1690. Krones: Handbuch der Geschichte Oesterreichs. (Berlin, 1877.) II. 595.^[VISSZA]
1691. Sybel’s Historische Zeitschrift, 1878. 40. köt., 202-3. l. A Dósa forradalmával egyidőben folyt német fölkelésekről és a külföldnek Dósa forradalmával szemben tanusított magatartásáról máshol fogok szólani, mivel ezek a már megírt fejezetek kiszorúltak könyvemből.^[VISSZA]
1692. Július 15-én volt a csata. Harmadnap (Szerémi 68.), tehát 18-án állították Györgyöt bíróság elé. De Szerémi szerint (u. o.) boldog Demeter napján (október 8.) történt volna a kivégzés és így a csata napjától, melyet ő szeptember 29-re tesz, 9 nap telt volna el. Vagyis, ha megmaradunk július 15., mint a csata napja mellett, Dósát július 24-én végezték volna ki. Istvánfi szerint (46. l.) a foglyokat 15 napig éheztették. Így Dósa csak július 30. táján halt volna meg, a mi már csak azért sem lehet, mert – mint láttuk – egy július 29-iki levél már megemlékezik haláláról. Taurinus előadásából (172. l. v. 121-123. v.) az következnék, hogy Dósát mindjárt a csata után való reggel (július 16.) végezték ki. Ily ingadozó chronologia mellett határozott időpontot én sem említhetek.^[VISSZA]
1693. Istvánfi, 40.^[VISSZA]
1694. Istvánfi, 73-74.^[VISSZA]
1695. Pesti Napló, 1852. 673. sz. Történelmi Adattár (Temesvár, 1872.) 395. l. Századok, 1899. 664-665. l. Legbővebben Szmida Lajos, A temesvár-erzsébetvárosi Mária-szobor története. (Temesvár, 1899. 8-r. 23. lap).^[VISSZA]
1696. Quintus, Dósa György. (Az Ujság, 1910. 264. sz.). Dósa György hagyományai. (U. o. 1910., 267. sz.)^[VISSZA]
1697. Közli Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891., 338.^[VISSZA]
1698. A prémontrei rend jászóvári könyvtárában, «Kézírat, 78.» Oláh Miklós formulás könyve, 68a. lap. (Keltezés nélkűl.) Dr. Iványi Béla szíves közlése.^[VISSZA]
1699. Istvánfi, 46. és Verancsics, II. 10. De ennek több forrás ellenmond. Szerémi (68. l.) szerint Gergelyt Dósa György szemeláttára megkínozták s az ő fejét is Györgyével együtt vágták le. Jovius (91. levél, 2. old.), Brutus (I. 376.), Sigler (Chronologia Belnél, 65.), Ortelius (Chronologia, 39.), Ricaut (Ottom. Pforte, 106.) és Révay Péter (Schwandtnernél, II. 702.) szerint György vérét Gergelynek adták oda, hogy megigya. Így Janus Vitalis (Marino San II. 299.) és az Allg. Hist. Lex. (II. 103.) is. Gradelehnus (Chronica, 124.) szerint is nagyon megkínozták «Lukács»-ot. Egy 1514. évi nyomtatvány (Auffrur, 6. l.) szerint Szapolyay 3 darabra vágatta őt, még pedig a megkínzott György szemeláttára.^[VISSZA]
1700. Taurinus (172-173. lap, 123-149 v.). Ebben kijelentette volna, hogy bármi halálnemet elvisel. «Elég nagy dolgokat viseltem; megaláztam Pannonia hőseit és a honi zsarnokokat gyökerestől kiirtottam. Ki múlt felűl engem akár vitézségben, akár hadiügyességben? Ki szerzett akkora dicsőséget parasztkatonákkal?» Ezt pedig mindennél többre becsűli. «Énekelni fognak rólam, mint a földmívesek királyáról; égig magasztal a hír és egy kor sem fog homályba dönteni. Éltem és a természet által elém szabott pályát mint harczban hatalmas végeztem be. Nem téged vádollak, kérlelhetetlen végzet, hogy elveszek nem rád panaszkodom, állhatatlan sors, sem rád, szerencse, hogy szabad ég alatt halok meg; mint halálom okát, téged vádollak, vétkes hivalgás és rest bővelkedés. Szomorú bűn, bajoknak posványa, bősz rombolással te zúdítottad rám ezt a szörnyű végzetet. Isten veled, föld, melyet nem látlak többé; diadalok, Isten veletek!»^[VISSZA]
1701. Istvánfi, 46.^[VISSZA]
1702. Jaj Istenem, mit csináltam! De nagyot, nagyot vétettem! Mit csináltam én mostan! (Budapesti Szemle. Uj folyam, IV., 57.)^[VISSZA]
1703. Kolozsvár város birtokában. Az Archaeologiai Értesítő reproductiója után.^[VISSZA]
1704. Istvánfi, 46.^[VISSZA]
1705. Így mondja egy 1514 augusztus 14-ki levél. (Lo feno sentar sopra vna cariega di ferro afogada. L. Marino Sanuto, II. 276.) Az egykorú Barbaro szerint (Storia Veneziana. Archivio, VIII. 1055.) meztelenül tüzes vasszékre (in una sedia di ferro ardente) ültették és hasonlóképen tüzes vaskoronát tettek a fejére. A szintén egykorú «Auffrur» (6. l.) a brandenburgi őrgróf Kristóf nevű szolgájának elbeszélése alapján csak annyit állít, hogy a megfogott Györgyöt «Auff einen hohen stull gesetzt hab». Más egykorúak sem tudnak az izzó trónról. Maga Istvánfi vasszéket említ ugyan, de azt – úgy látszik – csak átírói tüzesítették meg. A hagyomány tüzes trónról beszél; a «Misera plebs contribuens»-ben Petőfi szerint is:
«Izzó vas trónon őt elégetétek:
De szellemét a tűz nem égeté meg.»^[VISSZA]
1706. Verancsics, II. 11. Bartholinus szerint (D3 levél), két létra közé, Janus Vitalis (Marino Sanuto, II. 299.) szerint egy létrához kötötték. Jovius szerint (91. l., 2. old.) meztelenűl kötötték kínpadra (equuleus), Révai szerint is (Schwandtnernél, II. 702.) kínpadra feszítették.^[VISSZA]
1707. Verancsics, II. 11. Janus Vitalis (Mar. San. II. 299.) «A vérrel mocskolt ruhának» levetését Taurinus (173. l. 150-I. V.) is említi. A király, Jovius és Istvánfi szerint egészen meztelenűl.^[VISSZA]
1708. Verancsics, II. 11. A bécsi udvari könyvtár 14.527. sz. kézírata szerint (Tört. Tár, 1905. 276.) forgatható kerékre kötöztette. Miles szerint (Würgengel, 9.) vaslánczczal kötötték meg.^[VISSZA]
1709. Der Kurutzen Führer Georg Doscha wird mit einer glühenden Krone gekrönt. Quellen zur Gesch. der Stadt Brassó, IV. 5. A király július 24-iki levele is azt mondja, hogy tüzes vassal koronázták meg.^[VISSZA]
1710. Jovius, 91. levél, 2. oldal. Mit einer glüender Chron ausz einem Pflug – mondja Miles, 9.^[VISSZA]
1711. A 14.527 sz. bécsi kézírat. Tört. Tár, 1905. 275.^[VISSZA]
1712. Ez a korona hét egész pántból áll s ezeket lenn és 2/3 nagyságban odaszegezett durva abroncs tartja össze. Lenn kerek; fenn a pántok ivalakúan vannak meghajtva. Rajza: «A nagy világ képekben» (1855., 220. l.). Jakab Eleknél, Oklevelek Kolozsvár történetéhez, I. kötet, VIII. tábla; Szilágyi, Magyarország mill. tört. IV. 403.^[VISSZA]
1713. Dr. Pósta Béla véleménye.^[VISSZA]
1714. Wilson: Préhistoric Annales of Scottland, II. 250. Említi Romer Flóris: Arch. Közlemények, VIII. 72. és rajzát adja: Archaeol. Értesítő. 1870. 168. l. Ez csak egy alsó abroncsra hajló 2 egész pántból áll s elűl nyelvfékezővel, hátúl pedig lánczczal van ellátva.^[VISSZA]
1715. U. o. 1872. 215. l.^[VISSZA]
1716. U. o.^[VISSZA]
1717. Henne am Rhyn, Gesch. des Rittertums, 152. A tüzes trónon tüzes koronával való megkoronázás csakugyan nem példátlan az egyetemes történelemben. Így tettek állítólag (Histor. Bildersaal, IV. 318.) VI. Henrik német-római császár idejében († 1197.) Jónás gróffal is; de ezt Toeche Tivadar (Kaiser Heinrich VI.) nem említi.^[VISSZA]
1718. Ezt egykorúaknál s közel egykorúaknál levelekben és könyvekben találjuk írva. Egy 1514 július 29-iki levél szerint (Mar. San. II. 261.) «con una corona di fero»; Giuanne augusztus 11-ről (u. o. 280.): «una corona di ferro afogada»; egy augusztus 14-iki levél (u. o. 276.): «poste una corona di ferro afogada in capo». Az 1514 augusztusban kiadott «Auffrur» (6. l.): «Darnach yme gemacht hat ein Kron auss einer Radtschinnen und darnach die selbig Kron glüendt gemacht und haben im dieselben auffgesetzt.» A feldolgozók közűl: Bartholinus (1515.) szerint izzó sisakot tettek fejére (D3 levél, 11. sor); Taurinusnál (1519.) «a hóhér a királyi homlokot tüzes koronával királyi módra királyi szertartásokkal dicsőíti». (173. l. 152-3. v.) Poétalétére ő írja le legundorítóbban a koronázás szomorú jelenetét. Tubero (1522.) szerint «coronam e ferroo fabricatam candentem ejus capiti imponi jussit». (Schwandtnernél, II. 333.). Az ekkor 20-24 éves Szerémi szerint (67. l.) «De ferro unam coronam praeparaverunt et in igne copioso posuerunt et cum forcibus de igne traxerunt. Quum jam bene fulgescebat, ad caput Georgi apposuerunt». A nála 10-14 évvel ifjabb Verancsics szerint (II. 11.) «Az János vajda egy tizes koronát hozata eli. Azt a Székely Gyergynek két fogó kezett az fejében títeti és vele őtet megkoronázá». Siglernél (1563.) «corona ferrea candente redimitum, equo imponit» (Bel: Adp. 65.) Joviusnál (1566.) «corona candenti ex uomere conflata, ut regem mos est, coronant» (91. lev. 2. old.) Orteliusnál (1603.) «krönet er mit einer glüeten eisernen Kron» (39. l.) Istvánfinál (1606.), ki egy szemtanú öreg kovácsra hívatkozik: corona igne candenti resplendens capiti imponitus (46. l.). stb. stb. Hiában csóválja hát fejét néhány historikus: megtörtént s így történt a dolog.^[VISSZA]
1719. «Bármily kegyetlennek tűnik is föl (a branks), még sem oly rettenetes, mint a vaskorona, melylyel izzó állapotban állítólag Dósát megkoronázták.» Romer, Arch. Közl. VIII. 72.) Pulszky Ferencz szerint (Vasárnapi Újság, 1877. 830. l.) ez a korona olyan vaskosár lehetett, a milyet Keleten hosszú póznára tűznek, bele szurokkal telt agyagedényt tesznek és sötétben meggyújtva, azt a látogatásra menő nagyurak előtt viszik. Dósa vaskoronájáról l. még gróf Esterházy János czikkét, Archaeol. Közl. Új folyam, VII. 149. és Pósta Béla említett véleményét, hogy az erdélyi múzeumban őrzött Dósa-korona bivaly-szájkosár lehetett.^[VISSZA]
1720. Histoire des revolutions de Hongrie, I. 99.^[VISSZA]
1721. Szerémi, 67.^[VISSZA]
1722. U. o. Maig csak egy szajáni néphagyomány maradt fenn – tudtomra – Dósa kivégeztetéséről, de az is bizonytalanúl, mert Dósa nevét a Rákócziéval cserélte föl. E szerint Dósát (mint Szeged ostrománál már említettem) «elevenen» megsütötték s hogy jobban égjen, olajba mártották. (Kálmány, Szeged népe. II. 190.)^[VISSZA]
1723. Szerémi, 67.^[VISSZA]
1724. Brutus, I. 376. Miles szerint (Würgengel, 9.) «20 Paurische Hauptleuth», a kiket három napig elcsukva éheztettek.^[VISSZA]
1725. Istvánfi, 46.^[VISSZA]
1726. Auffrur, 6.^[VISSZA]
1727. A legtöbb forrás és a bécsi udvari könyvtár 14.527. sz. kézirata szerint (Tört. Tár, 1905. 276.) hajdúk voltak; Szeréminél (67. l.) «bubulci (gulyások) et hayduk». Egy 1535. évi följegyzés szerint (Tört. Tár, 1891. 340.) «Ductor Georgius Zekel «lentibus pecorariorum, idest Hayduknak traditus est.»^[VISSZA]
1728. Istvánfi, 46. Szerémi (67. l.) szerint «mintegy» 10.^[VISSZA]
1729. Taurinus, 176. l.^[VISSZA]
1730. Auffrur, 6.^[VISSZA]
1731. U. o.^[VISSZA]
1732. Verancsics, II. 11.^[VISSZA]
1733. U. o.^[VISSZA]
1734. A bécsi udv. kt. 14.527 sz. kézírata. Tört Tár, 1905. 276.^[VISSZA]
1735. Ortelius, 39.^[VISSZA]
1736. Istvánfi, Taurinus, Szerémi stb. Der Kurutzer Führer Georg Doscha wird… von den Zähnen der Seinigen zerrissen. Quellen zur Gesch. Brassó. IV. 5. «Az hajdúkkal nyersen éteté, harapdáltatá meg», – mondja Borsos Sebestyén krónikája. Mikó, Erdélyi Tört. Adatok, I. II.^[VISSZA]
1737. Verancsics, II. 11. Auffrur 6. Istvánfi 46.^[VISSZA]
1738. Auffrur, 6. Istvánfi szerint is (46. l.) 3.^[VISSZA]
1739. Istvánfi, 46. Lőrinczet «mint elaggott öreget» gyermekkorában (tehát 1540-50.) táján Istvánfi még ösmerte.^[VISSZA]
1740. Istvánfi, 46. De janus Vitalis szerint (Mar. San. II. 299.) ezeket utóbb fához vasalván, agyonvesszőzték.^[VISSZA]
1741. Szerémi, 67.^[VISSZA]
1742. U. o. «Nem sírt, nem jajgatott, nem rettegett – mondja Istvánfi – s őket csakis a meggyalázó kutyakölykök szóval illetve, hallgatott». Miles szerint (Würgengel, 9.) ily borzasztó kínok közt sem igen kiabált, s nem szepegett, csak testvérének, Lukácsnak kíméléseért esdekelt.^[VISSZA]
1743. U. o. és Histor. Bilder-Saal, IV. 319.^[VISSZA]
1744. Az Elzevír-kiadású « Resp. et. Status Regni Hung. (1634. 136-7. l.) szerint 2 erét vágták fel. Az egykorú Barbaro (Storia Veneziana, Archivio, VIII. 1055.) úgy tudja, hogy «húsát és vérét odaadták enni és inni azoknak, kik hozzá a leghívebbek maradtak.»^[VISSZA]
1745. Jovius, Brutus, Ortelius, Gradelehnus, Révai, Ricaut.^[VISSZA]
1746. Taurinus, 174. l. 173-6. v.^[VISSZA]
1747. Veranciscs, II. 11. Révai II. 702. Jovius, 91. lev. 2. old. Brutus, I. 376.^[VISSZA]
1748. Verancsics, II. 11. Miles szerint (Würengel, 9.) mikor már minden tagját összetörték, úgy, hogy őrjöngő lelke több kínzást már ki nem állhatott, beleit kiszakítva, a hóhérok nyársra csavarták, húsát darabokra vagdalták, üstben megfőzték és nyárson megsütötték, azután pedig parasztkatonáinak adták oda, hogy felfalják. Mikor ezek úgy jóllaktak, őket is hasonlóképen kínozták meg s végűl (helyesebben az ő kivégzése előtt) Lukácsot (György testvérét) lefejezték.^[VISSZA]
1749. Auffrur, 6.^[VISSZA]
1750. Townson «Voyage en Hongrie» [Paris 1796.] czímű műve II. kötetében. (Czímkép.)^[VISSZA]
1751. Taurinus, 175. l., 193-196. v.^[VISSZA]
1752. Istvánfi, 46.^[VISSZA]
1753. Taurinus, 175. l., 198. v.^[VISSZA]
1754. Taurinus szerint is, 175. l., v. 198. v.^[VISSZA]
1755. Verancsics, II. 11.^[VISSZA]
1756. Szeréminek azt az adatát (68. l.), hogy Székely Györgyöt ekkor fejezték le s fejét Szegedre küldték, úgy értem, hogy ezen a napon érkezett az a szegedi Szent Demeter templomba.^[VISSZA]
1757. Ezt a régi templomot 1913-ban rombolták le.^[VISSZA]
1758. Szerémi, 68.^[VISSZA]
1759. Az 1499 július 13-án megerősített kiváltságlevél 17. §-a értelmében. Székely-Okl. III. 142.^[VISSZA]
1760. Egy július 29-iki olasz levél szerint (Mar. San. II. 261.) «Cecol» Györgyből «a vajda parancsára azok ettek, kik az ő híveinek főbbjei közűl valók voltak. És ez még életében történt vele és azután fejére tüzes vaskoronát tettek». Egy augusztus 14-iki olasz levél szerint «egy megtüzesített vasszékre ültették, majd tüzes vaskoronát tettek fejére s azután vérét megcsapolván, italúl adták azt követőinek: így halt meg». (U. o. 276. l.) Hasonlót mond az egykorú Janus Vitalis (u. o. 299.), Taurinus (174. l. 173-6. v.) és Jovius (91. lev. 2. old.), Brutus (I., 374.) stb., valamint Istvánfi óta az egész történelem. A már említetteken kívül képek is foglalkoznak az executio feltüntetésével. Az 1514-iki «Auffrur» czímlapján Dósa egész meztelenűl trónon űl, tövissel megkoronázva. A 9 közűl egy éppen jobb karjába harap, két czigány oldalt hegedűl. Az 1513-iki (így) «Auffrur» czímlapján Dósa szintén trónon űl, balra tőle egy karjába harapó ember, jobbra egy hóhér, ki harapófogóval közelít feléje. A szöveg maga azonos. Az 1519-iki Stauromachia élén (kiadta Engel, Monum. Ungarica. Bécs, 1809. Szintén a czímlap előtt) Dósa övig vetkőzve trónon ül, jobbra tőle egy vállába harapó ember; a még élőnek fejébe két hóhér tüzes koronát nyom; körűlötte még három más paraszt, jobboldalán két vitéz, balján egy katona fújja a csimpolyát. Dósa lábai előtt egy arczával földön fekvő ember karóba húzva, háta mögött 3 fölnyársalt ember. Ricautnál (1694. 106. l.) aránylag csinos metszetben Dósa bajúsz- és szakáltalan férfiú; félmeztelenűl szeggel kivert támlányú széken űl, lábai a székhez kötözvék. Haja elől nincs, hátúl pedig kontyfélét visel. Harapóval teszi fejére a koronát az egyik hóhér, míg a másik jobbkarját sütögeti egy serpenyő tüzével s egy hátrakötött kezű fölkelőt fülénél fogva nógat közeledésre. Jobboldalt dárdás, vasvillás katonák, a háttérben lovon egy sisakos parancsnok, baloldalt az erkélyen nézők, Dósa előtt pedig egy tüzet szitó s egy fahordó szolga. A Hist. Bilder-Saal képe szerint (iv. 319.) börtönben történt a kivégzés. Egy parancsnok, egy tűzszító, egy fahordó ember van oldalt, kettő kétfelől vállába harap, egy pedig kalapácscsal veri fejébe a koronát. Townson Róbertnél (Voyage en Hongrie. Traduit de l’Anglais par le C. Cantwel. Páris, VII. év. II. k., a czímlapon) egy «X. 1. századbeli» lázadó ül a trónon, a mint kettő, fogókkal, vaskoronát nyom fejébe, egy pedig – baljába – pálczát. Az előtérben egy parókás angol bíró ily czímű irattal: «Traitre à la Patrie». A 119. és 120. lapon azután megmagyarázza, hogy ez egy oláh főnök, ki a Bánságban a XVI. században fölkelt a maga vad népével s ily véget ért. E képek inkább kuriózumok, mint dokumentumok.^[VISSZA]
1761. Lásd ezekre s különösen adataik eltérésére nézve a jelen fejezet jegyzeteit. Fő forrásúl mindenesetre Istvánfi szolgált, mert, bár őt 90 év választá el azon eseményektől, aránylag nyugodtan, sőt – mint humánus ember – szánakozva irt Dósa kínoztatásáról, míg a legnagyobb rész szinte gyönyörködni látszik benne.^[VISSZA]
1762. Brutus szerint (I. 375.) ő nemcsak a nemeseknek, hanem az egész emberiségnek ellensége volt; s hivatkozik a kuruczok kegyetlenségeire. Arra nem, hogy ki kezdte.^[VISSZA]
1763. Istvánfi, 46. Jovius, 91. lev. 2. old.^[VISSZA]
1764. Pethő Gergely, Magyar Krón. az 1471. évhez. (Pozsony, 1742.).^[VISSZA]
1765. Pagetné, Wesselényi Polyxena: Olasz és schweitzi út, I. 202.^[VISSZA]
1766. Horváth: Magyarország története. VIII. 15.^[VISSZA]
1767. Horváth: Tud.-Tár, XI. 229-230. l. E rendkívűl jellemző regét a reformatio kezdetén nem Dósának elzüllött papjai költötték-e?^[VISSZA]
1768. Tubero (Schwandtnernél, II. 333.)^[VISSZA]
1769. Dr. Parchetich László, a szoczialisták budapesti kongresszusán 1901 május 26-án indítványozta először, hogy Marxnak, Lassalenak és «a proletárság magyar előharczosának», Dósa Györgynek, Budapesten szobrot emeljenek. (Pesti Hírlap, 1901., 144. sz.). 1908-ban a pünkösdi parasztkongresszus Békéscsabán elhatározta, hogy «a legelső magyar parasztvezérnek, Dósa Györgynek hatalmas szobrot állít a magyar parasztok délibábos rónáján.» (Az Ujság, 1908., 175. sz.) Végre 1910 október 30-án Szegeden az alföldi kerületi szocziális demokrata párt 500 küldöttel megalakúlván, Rajki Sándor orosházi földmíves indítványára kimondta, hogy 1914-ben Dósának szobrot állít s erre a czélra országos gyűjtést indít. (Magyarország, 1910., 259. sz.) «Dósa szobrát – jegyezte meg erre Quintus (Az Ujság, 1910., 264. sz.) magyarnak és kiengesztelőnek kell megcsinálni, nem pedig internaczionális rajongónak.» Sámuel Kornélnak a munkáskörök számára készített Dósa-szobra képét, a művész szívességéből, mellékelve mutatjuk be.^[VISSZA]
1770. Ulászló levele Székely Miklóshoz július 24. Tört. Tár, 1891., 338.^[VISSZA]
1771. Fekvésére l. Márki, Arad tört. I. 204.^[VISSZA]
1772. Kelt 1514-ben, pontosabb dátum nélkűl. Közli S.-Fekete a Hunyadm. tört. társ. évkönyvében, V. 101-102.^[VISSZA]
1773. Müncheni bajor kir. lt. XLVIII. 383. XLIX. 393.^[VISSZA]
1774. Füssenben, 1516 július 20. U. o., jegy nélkűl.^[VISSZA]
1775. Az Erzsébetvárosban (a Hunyadi-út és Dósa-útcza sarkán (496. l.). Róna temesvári fényképész felvétele után dr. Gálos Rezső szíves közvetítésével.^[VISSZA]
1776. (Dr. Békésy Károly olajfestménye, Kolozsvár város tulajdonában.)^[VISSZA]
1777. Kétségkívűl a megölt kincstartó rokona, mert más birtokos Thelegedy-család Erdélyben akkor nem volt.^[VISSZA]
1778. Tört. Tár, 1891. 114.^[VISSZA]
1779. II. Lajos levele 1516 június 11-ről. Közli Jakab: Kolozsvár Története, I. 605. és Oklevéltár, CCXII. sz. a.^[VISSZA]
1780. II. Ulászló levele 1515 május 16-ról. U. o. I. 615. és CCIX. oklevél 609. l.^[VISSZA]
1781. V. ö. u. o. 559. és 565. l.^[VISSZA]
1782. Taurinus szerint (177. l. 277. v.) Thornallyay «nem váratlanúl» jelent meg.^[VISSZA]
1783. Jakab, I. 606.^[VISSZA]
1784. A hogy Taurinus (177. l., 271-274. v.) az időt meghatározza, az Lucanusnál (IX. 531. s köv. versekben) az ősz körülírása s így nem alkalmazhatni azt szorosan ez eseményre.^[VISSZA]
1785. Taurinus, Stauromachia, 178. l., 282-310. v.^[VISSZA]
1786. U. o. 179. l., 311. v.^[VISSZA]
1787. U. o. 179. l., 327-328. v.^[VISSZA]
1788. U. o. 179-180. l., 329-341. v. «Fehér hamut adtak a csontos tagok… A hulláknak többi részét – borzalmas látvány! – félig égetett rúdakra akasztva, a meleg légen szárítgatják.» Maga az igazságos Mátyás is úgy büntette 1460-ban a lázadókat, hogy Kolozsvárt a piaczon ízzó vasfogókkal kínoztatta, darabokra tépette őket, azután fejüket vétette. Bonfini, 572. Jakab Elek, Kolozsvár tört. I. 529.^[VISSZA]
1789. Eredeti fényképfelvétel az Erd. M. Múzeum régiségtárában őrzött műemlékről. A felirat: TEMPORE SECESSIONIS CRVCIATE DO[MINI] IO[HANNIS] ZAPOL[IE] : VAIVODE TRIVMPHANTI FAVSTE BERNHARDVS PIKTOR I. V . X . IIII (1514.) ^[VISSZA]
1790. Az 1308. sz. Pókaházon, melynek helyén áll a Wesselényi-utcza 17. sz. a. levő Dunky-ház.^[VISSZA]
1791. Jelenleg az erdélyi n. múzeum gyűjteményében, honnan fényképét közöljük. Olvasása: Tempore secessionis cruciate Domini Johannis Zapole Vajvode Transylvanie triumphantis fauste. Bernardus Piktor. 1514.^[VISSZA]
1792. Jakab, id. h., 609. l. és Oklevéltár, VIII. tábla, rajzban.^[VISSZA]
1793. L. mindezt körülményesen Jakab id. művében.^[VISSZA]
1794. Szerémi, 70. l.^[VISSZA]
1795. Székely István Magyar Krónikája. (XVI. századb. Magyar Történetírók. Szerk. Toldy. Pest, 1854. 59. hasáb). Borsos Sebestyén Krónikája. (Mikó, Erdélyi Tört. Ad. I. 11.)^[VISSZA]
1796. Verancsics, II. 7.^[VISSZA]
1797. Verancsics, II. 7.^[VISSZA]
1798. U. o. 11.^[VISSZA]
1799. U. o. 7-8. Borovszky, Bács-Bodrog tört. 77. Szentkláray, A dunai hajóhadak tört. 77-78.^[VISSZA]
1800. Verancsics a 8. lapon és Iványi (Bács-Bodrog vármegye helynévtára, III. 12.) Gergelynek nevezi az érseket. Frangepani György volt.^[VISSZA]
1801. U. o. 11.^[VISSZA]
1802. Istvánfi és Révay következetesen Longust ír, ki alatt Nagyot kell értenünk. Nagy pedig már a temesvári csata előtt foglyúl esett. Ez időben csak Pogány Benedeknek volt ép csapata Bácsban s így a temesvári menekűltek csupán őhozzá csatlakozhattak. Bartholinus szerint (D3 levél, 17. sor) Mihály volt a Bács és Baja közt utoljára működő kurucz vezér s ezt a Szerémségben győzték volna le. Hívei részben a hegyek közé menekűltek.^[VISSZA]
1803. Istvánfi, 47. Nagy («Hosszú») Antal mellett őt szerepelteti.^[VISSZA]
1804. Mindezt Istvánfi (u. o.) «Hosszú» Antalra mondja.^[VISSZA]
1805. Révay Péter. (Schwandtner, II. 7.).^[VISSZA]
1806. A halálára vonatkozó adatokról a váradi csata elbeszélése után lesz szó.^[VISSZA]
1807. Istvánfi, 47.^[VISSZA]
1808. Verancsics, II. 8.^[VISSZA]
1809. Egy ferenczrendi szerzetes följegyzése 1535-ből. Közli Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891., 340.^[VISSZA]
1810. Verancsics, II. 9-10. «Kit tikegyelmetek meghigyen – úgymond, – kit én jó részét ez dolgoknak szememmel láttam.»^[VISSZA]
1811. Verancsics, II. 9-10. «Én szememmel láttam az dúlott marhát, hogy az gyermeket kivágták belőle. Vajjon nem írtak a krónikások egyet-mást e kegyetlenségekből a kuruczok rovására?»^[VISSZA]
1812. Alkalmasint a Kenderessyeket. Egy Kenderessy Mihály nevű előkelő nemes 1515-ben Bács megye országgyűl. követe volt. (Csánki, Magyarország a Hunyadiak korában. II. 153.).^[VISSZA]
1813. Verancsics, II. 11-12.^[VISSZA]
1814. 1518 : XXXIII. t.-cz.^[VISSZA]
1815. Petri Mór «Szilágymegye története» cz. műve II. kötete 244. lapjáról.^[VISSZA]
1816. Istvánfi, 47.^[VISSZA]
1817. Káptalangyőrben (oda nem érve Szentbenedekfalvát) a pórlázadás után, még 1514-ben, minden lakott jobbágy-házhelytől fél forintot kellett fizetni a káptalan részére. Így, a bírón kívűl, 61 frt gyűlt össze; 1515-ben már a szentbenedekfalviak is fizettek hadi pénzt a káptalannak és pedig 33 telek után 40 denárjával 13 frt 20 denárt. (Villányi: Győr-vár és város helyrajza. Győr, 1882. 39. l.). Ez a hadisarcz egy neme volt.^[VISSZA]
1818. Valkóvár leírása. Petri, Szilágy várm. monogr. II. 243-256.^[VISSZA]
1819. 1514 deczember 4. (Datum Bude in festo beate Barbare virginis). Királyi zárópecséttel. Orsz. lt. Dl. 26.841. Rá van vezetve a kolozsmonostori konventnek a beiktatásról 1515 januárius 10. és 17. kelt jelentésének fogalmazványa. (Amazt kiadta Iványi a Tört. Tárban, 1904. 233-234.). A király parancsa megvan a konventnek 1781. évi pecsétes másolatában is. Orsz. lt. Dl. 26.841. és Kemény kézíratában, Appendix, D/8. 187b. sz.^[VISSZA]
1820. Datum Bude in festo beati Francisci confessoris, a. d. 1514. Orsz. lt. 26.839. (Kiadta Iványi, Tört. Tár, 1904. 226-228. l.) Ugyanez gr. Kemény Józsefnél, Appendix, D/8. 186. sz. az erdélyi n. múzeumban. (A Tört. Tárban nincs meg a konventnek a beiktatásról szóló jelentése, mely 1515 januárius 16-án kelt, s mely Dl. 26.839. oklevélre van vezetve.)^[VISSZA]
1821. «Lőrincz pap ellen» mondja Fraknói (Századok, 1881. 302. l.). Mészáros azonban, bár alibijét teljes történelmi bizonyossággal nem lehet kimutatni, előadásunk szerint Bácsból Temesvárra ment s onnan csak most menekűlhetett Biharba. Fraknói szerint különben a váradi csata megelőzte a temesvárit, mi nem egyezik meg sem Taurinus, sem Szerémi adataival, sőt Verancsicséval sem. Ulászló király pár nappal a temesvári csata után, július 24-én, maga írja, hogy Szapolyay a Várad táján levő Lőrincz pap ellen indúl. (Tört. Tár, 1891. 338.) s Barbaro is e csata után teszi a váradi expedicziót contro un prete Lorenzo. (Archivio, VIII., 1055.). Pedig ez eseményekre nézve ők egyedűli forrásaink. Brutus (I. 383-4.) csupán annyit említ, hogy a kereszteseknek egyik hadát (Dósa halála után) Lőrincz («kinek vezetékneve ismeretlen») vezette a váradi mezőn.^[VISSZA]
1822. Az 1514 : I. t.-cz. 3. §-a szerint Szapolyay győzte le Lőrincz papot. Ha az elsőrendű kútforrás nem volna elegendő, idézhetjük még Taurinust is (182. l., 408-9. v.) is bizonyságúl. Kétségtelen, hogy Szapolyay nem nyomúlt a Bácsba menekűlt Lőrincz után, hanem Váradra követte őt. ^[VISSZA]
1823. Istvánfi, 47.^[VISSZA]
1824. Bunyitai Vinczének fentebb idézett művéből.^[VISSZA]
1825. Taurinus, 180. l., 346-350. v.^[VISSZA]
1826. U. o., 362-3. v. Ez is mutatja, hogy a nemesek nem a várban, hanem attól keletre a vár előtt táboroztak.^[VISSZA]
1827. U. o., 351-354. vers és Szerémi, 69.^[VISSZA]
1828. Taurinus, 180. l. 355-361. v.^[VISSZA]
1829. Szerémi, 69.^[VISSZA]
1830. U. o.^[VISSZA]
1831. U. o.^[VISSZA]
1832. Az ütközet augusztus végén lehetett.^[VISSZA]
1833. Szerémi, 69. l. és Bartholinus, D3 levél. Taurinus, 182. l. 417-429. v.^[VISSZA]
1834. «Mint egy malaczot», teszi hozzá Székely István (Magyar Krón., 59. hasáb) és Borsos Sebestyén (Miklós, Erdélyi Tört. adatok, I. ll.)^[VISSZA]
1835. Szerémi, 70. l. Sigler szerint (Bel, Adparatus, 65. l.) együtt veszett Dósával.^[VISSZA]
1836. A bécsi udv. kat. 14.527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1905. 276.^[VISSZA]
1837. Berger, Urkunden-Regesten, 93-94. l. 593. sz.^[VISSZA]
1838. U. o. 94. l., 598. sz.^[VISSZA]
1839. Májustól augusztusig. Az 1514. évi országgyűlés Szent György napjától Szent Erzsébet-napig, tehát hat hónapra teszi a fölkelés idejét (1514 : 69. t.-cz.), mit nem lehet a szó szoros értelmében venni. Voltaire (Essai sur l’histoire universelle. Bázel, 1754. III. 236. l.) geniális felűletességgel négy esztendőt ír.^[VISSZA]
1840. Istvánfi (47. l. szerint 40.000, Cuspinianus (Bel, Adp. 281. l.) szerint 70.000, sőt Sagredo Jeromos szerint (Marino Sanuto, II. 290.) 80.000 esett el a parasztok közűl. Átíróik e három összeg közt ingadoznak.^[VISSZA]
1841. 1514 : LXXI. t.-cz. Ezeknek lakóit utóbb 3 évi adómentességgel kárpótolták.^[VISSZA]
1842. 1514 : LII. t.-cz.^[VISSZA]
1843. 1514 : VII. t.-cz. 2. §.^[VISSZA]
1844. 1514 : IX. t.-cz.^[VISSZA]
1845. 1514 : XII. t.-cz.^[VISSZA]
1846. 1514 : XLIX. és LXIX. t.-cz.^[VISSZA]
1847. 1514 : L. t.-cz.^[VISSZA]
1848. Eredetije a nürnbergi kir. Kreisarchivban, AA 716. Prod. 72. Thallóczy Lajos szíves közlése.^[VISSZA]
1849. Mészáros Lőrincz, czeglédi pap.^[VISSZA]
1850. Geben in unser stat Gmunden am funften tag des monats Augusti anno domini tausend funfhundert vierzehenden, unsers reichs des Romischen im XXVIII. jarn.^[VISSZA]
1851. Tagebuch Cuspinian’s. Fontes Rer. Austr. Script. I. 406.^[VISSZA]
1852. Zeitschrift von u. für Ungern. Pest, 1802. I. 324. Engel czikke.^[VISSZA]
1853. Marino Sanuto, II. 258-9.^[VISSZA]
1854. Suriano augusztus 14-iki levelében, u. o., 276-7. l.^[VISSZA]
1855. Barbaro, Archivio, VII., 1056.^[VISSZA]
1856. Fraknói, Magyarorsz. és a szentszék, II. 321-322. Babinger, konstantinápolyi rovásirásos magyar nyelvemlék 1515-ből. Ethnographia, 1913. 129-139. Sebestyén Gyula, Glosszák a konstantinápolyi nyelvemlékhez. (U. o. 139-146.)^[VISSZA]
1857. Cavelier műve a «Musée de la ville de Paris»-ban.^[VISSZA]
1858. Istvánfi, 47. Sőt Jovius Pál szerint (Historia sui temporis, XIII. könyv, 92. levél) a bíbornok egyenesen azért fizette meg a sereget, hogy az a királyságot a nemesek ellen védelmezze.^[VISSZA]
1859. Istvánfi, 47. Ezért 1514 deczember 11. (Orsz. lt. Dl. 22.720.). Szapolyay viszont Werbőczyt magasztalta.^[VISSZA]
1860. «Liberator Regni.» Suriano szept. 12-iki levele Velenczéhez. (Mar. San. II. 282.)^[VISSZA]
1861. Sz. Lukács, VI. 37. v.^[VISSZA]
1862. Századok, 1882. 368.^[VISSZA]
1863. Feil, id. h. Istvánfi védi az általa különben nem igen pártolt Szapolyayt és pártját a részesség vádja ellen.^[VISSZA]
1864. Ha a parasztok orgyilokkal akartak volna élni, azt első sorban Szapolyay ellen alkalmazzák.^[VISSZA]
1865. Babinger Ferencznek az Ethnographia 1913. 3. füzetében megjelent értekezéséből a szerkesztőnek szíves engedélyével, melyet e mű szerzőjének adott, vettük át. Olv. dr. Sebestyén Gyula megfejtése szerint: [E]z[e]r . öczáz . tiz[enöt] . [e]szt[e]ndőb[e]n . irták . [e]szt . László . király . öt . k[e]v[e]t[é]t. váratták . [e]t . Bilaji . B[e]rlabás . k[e]tő . [e]szt[e]jik . it . valt . [n]em tőn . czászár K[e]t[e]i . Sz[é]k[e]l . T[e]más . irta [e]n[e]t . Sz[e]l[im] török . császár . it[e]t . bé . száz . lóval.^[VISSZA]
1866. 1514 : I. t.-cz. 3. §.^[VISSZA]
1867. Az 1. §-ban.^[VISSZA]
1868. U. o.^[VISSZA]
1869. 1514 : XIV. és XXXIX. t.-cz.^[VISSZA]
1870. 1514 : XL. t.-cz.^[VISSZA]
1871. XXXIII. t.-cz. 5. §.^[VISSZA]
1872. XXXIV. t.-cz.^[VISSZA]
1873. XXXIII. t.-cz. 3. és 4. §§.^[VISSZA]
1874. LI. t.-cz. 5. §.^[VISSZA]
1875. V. t.-cz. Ez a §. rendkívűl óvatos eljárásról tanúskodik azokkal szemben, kik talán most régibb káraikat is a parasztokkal akarták megfizettetni.^[VISSZA]
1876. 1514 : LI. t.-cz. 5. §.^[VISSZA]
1877. 1514 : LX. t.-cz. 2. és 4. § Ezen törvény a parasztoknak a szabad hajdúk megöletését megengedő 1598-iki országgyűlési t.-cz. után ment feledésbe s alkalmat adott a rendőri jellegű «parasztvármegyék» keletkezésére.^[VISSZA]
1878. 1514 : VIII. t.-cz. Ha más megyebeliek öltek, az a vármegye járjon el, a melyben a gyilkos parasztok laknak.^[VISSZA]
1879. IX. t.-cz. Ha azonban a község egyesekre s ezek viszont a községre tolnák a bűnt: köztük a fölesúr vagy ennek tisztje bíráskodjék (X. t.-cz.). Ha ez ezt nem tenné, a fő- vagy alispán, esetleg maga a király, a földesurat még birtokának lefoglalásával is elégtételre szorítsa (XI. t.-cz.)^[VISSZA]
1880. XXXVIII. t.-cz.^[VISSZA]
1881. XLIV. t.-cz. Ezt megújítja az 1522 : LVIII. t.-cz.^[VISSZA]
1882. XLI. t.-cz. V. ö. XLII. és XLIII. t.-cz. L. a Körmös hadnagy elbeszélt esetét is.^[VISSZA]
1883. Így illuzóriussá lett az 1351-ben talán nemcsak urak számára hozott törvény, mely szerint az ártatlan gyermek nem bűnhődhetik atyja vétkéért.^[VISSZA]
1884. 1514 : XIV. t.-cz.^[VISSZA]
1885. Pethő Gergely krónikája szerint (az 1514. évhez) «Az Úr-Istennek oly nagy haragja szálla Zápolya Jánosra, hogy két esztendeig nem láthatja vala az Úr testét, mikor a pap az oltáron az elevatiókor azt felmutatja vala, noha a papnak kezeit jól láthatja vala». Mikor pedig 1526-ban a koronázáskor Szapolyay fején a koronát ingadozni látták, egy néző megjegyezte: «A korona nem akar megmaradni a fején, mert kegyetlen volt a parasztok és a székelyek iránt». (Horváth kisebb tört. munkái, III. 6.). És Szalay László, Magyarország története, II. 22.)^[VISSZA]
1886. 1514 : XIV. t.-cz. 3. §. V. ö. u. o. XXV. t.-cz. I. §.^[VISSZA]
1887. XXXV. t.-cz. 2. §; a 3. §. szerint azért, hogy «e példa nyomán más parasztok is hívebbek legyenek és földesuraiknak inkább engedelmeskedjenek».^[VISSZA]
1888. Werbőczy maga mondja (Hármaskönyv, III. r., 25. czím, 2. §.), hogy «mivel a jobbágyok pártot ütöttek és bizonyos Székely György nevű leggonoszabb haramia vezérlete alatt az egész nemesség ellen az úgynevezett kurucz lázadásban váratlanúl felkeltek és e miatt örök hűtlenség vétkébe estek: az elmúlt nyáron (?) szabadságukat végképp elvesztvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerűltek».^[VISSZA]
1889. Székely. Okl. I. 337.^[VISSZA]
1890. Acta Tomiciana, IV. 114-117. Hurmuzachi, II3., 254.^[VISSZA]
1891. Fraknói, Magyarország a mohácsi vész előtt, 226.^[VISSZA]
1892. Századok, 1871., 437.^[VISSZA]
1893. Az LIV. t.-cz. az 1515. év tavaszára rendelte a határjárásoknak megejtését.^[VISSZA]
1894. 1514 : XXXV. t.-cz. 4. §.^[VISSZA]
1895. A gróf Erdődyek galgóczi levéltárának lajstromában ez áll: «Uladislaus Rex testimonium extradat, qualiter Card. Thomas pro emolumento regni et non internecione nobilium cruces distribuerit». (Dr. Fraknói Vilmos szíves közlése.)^[VISSZA]
1896. Erre mondhatta 1515 július 17-én a pozsonyi fejedelmi kongresszus tagjainak Bécsbe vonulásakor Bakócz bíbornoknak is szóló üdvözlő beszédében a bécsi egyetem rektora, hogy «sokkal magasztosabb az erény lépcsőin a nemesség legmagasabb pontjaira emelkedni és a nem-nemes állapot felhőit eloszlatva, az erény fáklyájának fényénél az egész világ előtt ragyogni, mint előkelő családból származva, az ősöktől öröklött czímeket saját bűneivel és tehetetlenségével elhomályosítani». (Fraknói, Bakócz, 157.).^[VISSZA]
1897. 1514 : XLVIII. t.-cz.^[VISSZA]
1898. LX. t.-cz. 1. és 2. §§.^[VISSZA]
1899. I. t.-cz. 3-6. §§.^[VISSZA]
1900. IV-XII. t.-cz.^[VISSZA]
1901. IV. t.-cz. 3. §.^[VISSZA]
1902. XXXV. t.-cz. I. §.^[VISSZA]
1903. LI. t.-cz. 4. §.^[VISSZA]
1904. LXII. t.-cz.^[VISSZA]
1905. VII. t.-cz. 2. és 3. §.^[VISSZA]
1906. LVII. t.-cz.^[VISSZA]
1907. Verancsics összes munkái, II. 12-13.^[VISSZA]
1908. Erről Csánki a Századokban, 1893., 22.^[VISSZA]
1909. Verancsics összes munkái, II. 13. l.^[VISSZA]
1910. (Baranski Emil László rajza.)^[VISSZA]

Gabona	568 köböl
Disznó	164 darab
Taksa és cenzus	590 forint 24 dénár.