Dr. Dézsi Lajos: JÓSIKA MIKLÓS, 1794-1865

A lipcsei élet. Jósikáné megérkezése Lipcsébe: Jósika elítéltetése. A Brüsszelbe költőzés. «Die Familie Mailly.» «Silvia.» «Alter Hass, neue Liebe.» Jósika és Heckenast. «II. Rákóczi Ferencz» cz. regény kiadásának meghiusulása. A «Hölgyfutár.» Az «Egy magyar család a forradalom alatt» cz. regény első része. Jósika regényeinek angol fordítási terve. «Zur Geschichte des ungarischen Freiheitskampfes.» «Ara a halottas ágynál» cz. novella. «A XVIII. század új öntetben.» A «Brüsszeli levelek» a Magyar Hirlapban. Jósika halálos ítélete. («In effigie») Jósikáné fordításai. Az «Ungar und Spaniein». Jósikáék brüsszeli élete.

JÓSIKA Miklós hazáját elhagyni kényszerült, hogy megmentse életét és most hontalanul, elhagyottan, egyedül állott az idegen városban. A szurduki és branyicskai földesúrnak alig volt ötven aranya,^[684] melylyel több mint ötvenöt éves korában új életet kellett kezdenie. De ha vagyonát elvesztette is, még megvolt mindig törhetetlen akaratereje, szívós kitartása és ernyedetlen munkakedve, melylyel bárhol megélhetett, megvolt hűséges élettársa, kinek odaadó szeretete, találékonysága és ügyessége bármilyen akadályt legyőzött volna. Csak addig volt levert és csüggedt, míg távol volt az, kinek társaságában kellemes volt megvitatni a jövőre vonatkozó terveket, a kivel és a kiért boldogság volt dolgozni.

Egy lipcsei szerény hónapos szobában elhelyezkedve, türelmetlenül várta neje megérkezését. Minden nap délután, a bécsi vonat érkezési idején, elment az indóházba érette, de az csak nem jött. Négy hét elmultával egy napon ismét leverten tért vissza, midőn háziasszonya örvendezve adta tudtára, hogy óhajtva várt neje már a lakásban várja. Júlia megjöttével a remény és megelégedés egyszerre költözött vissza Jósika szívébe.

Jósikáné, ki szintén álnév alatt utazott Bécsen, Prágán keresztül Lipcsébe, otthon annyi pénzt szedett össze, a mennyit csak hamarosan lehetett ^[685] s így egyelőre lipcsei megélhetésük anyagilag biztosítva volt. De többet jelentett ennél az, hogy neje jelenléte újra lelket öntött a már-már csüggedőbe. Együtt meghányták-vetették a jövő kilátásait s helyzetüket nem találták reménytelennek.

Jósikának németre fordított regényei révén a német közönség előtt is ismert, jóhangzású neve volt s mivel jól tudott németül és francziául, joggal számíthatott arra, hogy politikai és szépirodalmi lapok munkatársul szerződtetik; ez által hazájának is szolgálhat, megélhetését is biztosítja; neje, ki német nyelven már korábban is tett írói kísérleteket, francziául is jól tudott, főleg fordításaival remélt pénzt kereshetni, de attól sem irtózott, hogy számolva új helyzetével, ha a szükség úgy kívánja, divatkereskedést nyisson.^[686] Csak egyre nem számítottak, t. i. a rendőrségre, melynek főnöke valami veszedelmes menekültnek vagy kémnek nézte a Wehowsky álnév alá rejtőző Jósikát ^[687] s mindenféle úton-módon ki akarta deríteni kilétét. Először csak egy hétre adott engedélyt a Lipcsében tartózkodásra, azután úgy hosszabbította meg két hétre s végül egy hónapra, de ezalatt is mindenféle ürügy alatt megidézte és vallatta.^[688]

Jósika végre ezt a zaklatást megunta s nejével együtt elhagyta Lipcsét, azzal az elhatározással, hogy vendégszeretőbb várost választ a letelepedésre. A hazatérésre az út már ekkor el volt zárva, mivel nem jelent meg a pesti hadi törvényszéknek 1850 januárban felségsértésért őt megidéző levelére.^[689] Egyideig nejének egy thüringiai rokonánál, Bülow bárónénál vonták meg magukat,^[690] azután elhatározták, hogy Brüsszelben telepednek le. Vicomte de Latour közbenjárására gróf Montalembert szerzett számukra «Nicolas Winkler» álnévre kiállított útlevelet.^[691] Míg az útlevélre vártak, sőt még azután is egyideig, április 4-ikétől május 31-ikéig Beyernaumburgban és Sangenhausenben tartózkodtak.

Az útlevelet a közbenjáró úgy kérte kiállíttatni, hogy vele tetszésük szerint akár Párisba, akár Brüsszelbe utazhassanak, de a lipcsei belga consul láttamozása csak Belgiumról szólt, tehát már ekkor (május 7.) elhatározták, hogy Brüsszelbe utaznak s ott telepednek le. Az egy évre szóló útlevél a drezdai franczia követség különös jótállására hivatkozik, a mi azt sejteti, hogy nejének rokonsága is közbejárt az útlevélért, ez a rokonság pedig Drezdában nagy befolyással bírt, mivel Jósikáné nagybátyja Nostitz Eduárd szász miniszter volt.^[692]

Brüsszelben a rendőrségtől legalább egy évig nyugodtan élhettek, ez azután sem zaklatta őket, legfeljebb akkor hivatták fel Jósikát, ha valamelyik oda menekült honfitársáról felvilágosítást kértek.^[693] Az út fáradalmait kipihenve mindketten munkához láttak.

A lipcsei tartózkodás már a miatt is hasznos volt Jósikáékra nézve, mert a német könyvkiadás középpontjában megismerkedett néhány tekintélyes könyvkiadóval s már akkor megegyezhetett az Arnold-féle könyvkereskedés czégfőnökével, hogy német nyelven néhány regényét ki fogja adni, valamint Köhlerrel, a ki Brüsszelbe távozása után is hűségesen közvetítette ilyen megbízásait. Ez vitte el – mint június 12-iki levelében írja ^[694] – az említett kiadóczéghez «Die Familie Mailly» czímű regényének kéziratát, melyből magyar nyelven csak egy mutatványt küldött a «Pesti Röpívek»-be (1850), s csakhamar örömmel tudósította, hogy a czég azt kiadásra elfogadta és minden nyomtatott ívért egy aranyat (louis d’ort) fog adni s azonkívül ha 500 példányt el tudnak helyezni belőle, a szerző még utólag is részesül a haszonban. Jósika e német nyelvű s magyarúl soha meg nem jelent műve kétkötetes társadalmi regény, mely korábban megjelent regényei közül az «Egy kétemeletes ház»-hoz áll legközelebb. Egy francia marquis-család története a divatos romantikus díszletekkel: álesketés, gyermekszöktetés, öngyilkosság, házassági cselszövés, sikkasztás stb. bőven ellátva, végűl boldog és szerencsés házassággal minden bűnt, cselszövést és ballépést kiengesztelve. Köhler arról is értesítette Jósikát, hogy a «Rheinisches Taschenbuch» frankfurti kiadója 4-5 ívnyi elbeszélést kér tőle, a melynek tárgya a magyar népéletből vagy az utóbbi háborúból legyen véve, s kész ívenként 20 forintot fizetni érette.^[695]

Jósika természetesen készséggel megfelelt e kívánságoknak, sőt más kéziratokat is küldött: Silvia czímü novelláját, egy divatlap számára s azonkívül ajánlatot tett, hogy korábbi műveiből egy válogatott gyüjteményt adasson ki Arnoldékkal új német fordításban. Köhler szeptember elején közli a kellemes hírt vele, hogy regénye néhány nap mulva megjelenik s 800 forintot küld neki párisi bankárja útján, hogy ne legyen oly sokáig pénz nélkül.^[696]

A «Nordischer Wanderer» czímű lap szintén elfogadta «Alter Hass, neue Liebe» (Régi gyűlölet, új szerelem) czímű regényét kiadásra s azt még azon évben közölte is.^[697]

Jósika természetesen csak kénytelenségből lett ideiglenes német íróvá, midőn német nyelven adta ki műveit, hogy addig se legyen tétlen, míg otthon a politikai helyzet annyira javul, hogy az ő műveit is ki merik adni. Midőn ezt az időt elérkezettnek hitte, első dolga volt, hogy Heckenastot tudósítsa arról,^[698] hogy ismét az ő számára kíván dolgozni, mint a kire eddig sohasem volt panasza s a kivel szerződése is volt II. Rákóczi Ferencz cz. még 1847-ben elkezdett, azután két évig pihentetett, akkor újra elővett s a meneküléskor megint félbeszakadt regénye kiadására, a melynek első kötete már ki is volt nyomtatva. De Heckenast jó ideig nem is válaszolt levelére, a kért első kötetet sem küldte el, e nélkül pedig nem tudta a regényt folytatni. Később kiderült, hogy azért nem küldte, mert több ív elveszett vagy tönkrement belőle, úgy, hogy ezt a részt újra meg kellett írnia.^[699] Szerződése miatt más magyar kiadóhoz nem fordulhatott:^[700] ezért dolgozott egy ideig kényszerüségből, hogy életét fenttarthassa, német kiadók számára.

De itthon ezt nem tudták s a «Hölgyfutár» cz. szépirodalmi lap, Nagy Ignácz lapja, megtámadta német irodalmi munkásságáért. Ez a lap «Hírharang» cz. rovatában más jeles íróinkat is csipkedte, pl. Toldy Ferenczet azért, mert «A magyar történeti költészet Zrinyi előtt» cz. műve czímlapján nevét úgy írta alá, hogy «a tudományok császári akademiájának levelező tagja». «Hát a magyar tudós társasági titoknokság – tette utána – olly parányi valami, hogy azt érdemesnek sem találjuk becses nevünk alá venni.» Ebből alaptalanul azt következtette, hogy Toldy a kakas másodszori kukorikolására már kész megtagadni mesterét.^[701] B. Eötvös Józsefről hírül adván, hogy «München mellett települt meg» s nem készül vissza hazájába, epésen ezt jegyezte meg: «Pedig milly gyönyörű és keserves búcsúverset írt egykor a honhoz, midőn csak rövid időre utazott el. Na de az csak költemény volt s a való az, hogy németül ír, mintha a magyar irodalom már nem is nélkülözhetné őt».^[702] Jósikát is német regénye miatt támadta meg, sőt kivonatosan közölte a «Lloyd» cz. bécsi német újság kíméletlen támadását is.^[703] Jósikát egy őszinte barátja tudósította, hogy a hírlapok haragusznak rá «hogy egy munkája három idegen nyelven, t. i. angolul, francziául és németül megjelent, csak magyarul nem s így kiáltanak fel, hogy csehül vagyunk». Jósika válaszolt a támadásra s válaszában elmondta a Heckenastnál tett sikertelen kísérleteit s visszautasította azt a vádat, hogy magyarul nem ír. Bizonyságul felhozza erre nézve, hogy német regénye és elbeszélése magyar átdolgozásban is kiadásra vár; továbbá «Egy magyar család a forradalom alatt» czímű három osztályra tervezett regényének első – háromkötetes – osztálya, valamint «Ara a halottas ágynál» cz. magyar forradalmi novellája kéziratban szintén készen van. Az sem igaz, hogy egy műve három nyelven megjelent. «Igaz ellenben az – úgymond – hogy a magyar emigratio nem tud capitalistákat előmutatni, mi szint olly jellemző, mint a mennyire becsületére válik s így dolgoznia kell. S igaz az is, hogy csehül vagy épen tatárul vagyunk, ha távoli honfitársainkat vigasz helyett sárral dobáljuk.»^[704]

Jósikát ez a méltatlan támadás bosszantotta, de nem kedvetlenítette el s tovább is folytatta a körülmények által ráerőszakolt német nyelvű irodalmi működést. Sőt a franczia kiadóknál is kísérletezett és erre Liszt Ferencznek, Irányi Dánielnek és másoknak közbenjárását is felhasználta, de sikertelenül.^[706]

Kedvezőbb kilátásai voltak, legalább kezdetben, az angol fordítással. A «Csehek Magyarországon» cz. regénynyel akarta a sorozatot megindítani más (Corvin Mátyás fiatal évei) czím alatt. Fejérváry Miklós, Amerikába kivándorolt davenporti farmtulajdonos a Mississippi partján, a ki kivándorlása előtt Brüsszelben tartózkodott, egy ideig serényen buzgólkodott abban, hogy a terv sikerüljön, sőt negyven font sterlinget is küldött a fordítás díjazására és előmunkálatokra, de a fordító (Montague) miután az előleget felvette, csak hitegette őket és sohase készült el a fordítással.^[707]

A német eredeti regénynyel tett kísérlet után, mely szintén nem vált be, t. i. az ezer példányból, a mennyit nyomtattak, egy év alatt háromszáz sem kelt el,^[708] egy más térre csapott át, melynek megírása nem volt nehéz annak, a ki az «Egy magyar család a forradalom alatt» cz. regényt írta, t. i. a szabadságharcz történetének megírására, ha ugyan történetnek nevezhetjük A magyar szabadságharcz történetéhez (Zur Geschichte des ungarischen Freiheitskampfes) czímmel két kötetben ugyanazon lipcsei kiadónál megjelent művét. Ennek első kötetében a magyar forradalom vezérférfiairól, ú. m. az első ministeriumról, a Honvédelmi Bizottmány két tagjáról: Nyáry Pálról és báró Perényi Zsigmondról a Szemere-ministerium tagjairól, a magyar hadsereg kiválóbb vezéreiről (Damjanich, Bem, Perczel Mór, Guyon, Klapka, Dembinski, Kiss Ernő) közöl jellemrajzokat, a másodikban az osztrák és orosz hadsereg jellemzését, «Vázlatok és jelenetek» czímmel néhány forradalmi élményt és rajzot, «Helyreigazítások és széljegyzetek» czímmel anekdotákat s a Csernátonyi-féle «Rovás»-ra emlékeztető jegyzeteket és politikai jóslásokat, majd ismét anekdotákat s a különféle nemzetiségek jellemzését találjuk. Bevallott czélja az, hogy megkönnyítse a forradalmat létrehozó sok együttható oknak megértését s hogy kevéssé ismert körülmények és események színezés nélkül való előadása, érdekes jelenetek és jegyzetek közlése, hű jellemrajzok által megismertesse a külfölddel a magyar forradalom lényegét. A mű névtelenül jelent meg, sőt előszava azon bevezető soraival, hogy azt Bécsben, Konstantinápolyban és Pesten a Windischgrätz és Haynau uralma idejében a felfedeztetés folytonos veszedelme közt írta, félre is vezeti az olvasót, hogy ne is sejthesse, ki az írója, de az «Egy magyar család»-dal való számos egyezései, jellemrajzai és jellemzési módja mégis elárulják a szerzőt.^[709]

De ekkor már hazulról is felkeresték megrendelésekkel. Az elsők között van Szilágyi Sándor, a ki még 1850-ben írt neki a «Röpívek» czímű «divatlapja» ügyében, valószínűen munkatársnak szólította föl. Az, hogy választ nem kapott levelére, nem riasztotta vissza s ez évben újra írt s mivel a «Röpívek»-et azóta betiltották, most már a «Nagyenyedi Album» második (1852) kötete számára kért tőle erdélyi történeti novellát, megjegyezve, hogy «ha illyen nincs kész, más is jó lesz».^[711] Jósikának épen készen volt az Ara a halottas ágynál czímű novellája s ezt küldte el. Szilágyi ki is szedette, de ez bajt hozott a fejére, melyet még apjának a hivatalos lap szerkesztőjének, Szilágyi Ferencznek közbenjárása se tudott elhárítani, t. i. részint ezért, részint Kazinczy Gábornak a szécsényi konventről írt közleményéért a már jóváhagyott íveket is elkobozták.^[712]

Szilágyi Sándor azt írja neki a levelében, hogy a «Magyar Hirlap» szerkesztője tiszteli s pár nap mulva választ küld soraira. Ez azt jelentette, hogy Jósika újra megkezdi hirlapírói működését s különös véletlen folytán épen abban a lapban, a melyben a mult évben az idéző rendelet ellene mint «felségárulási bűnnel jogszerűen vádolt szökevény egyén» ellen megjelent.^[713]

A «Magyar Hirlap» június 24-iki számában jelenti olvasóinak, hogy új dolgozótársától,^[714] báró Jósika Miklóstól A XVIII. század új öntetben czímű jeles novellát kapott, melylyel jövő félévi tárczáját nyitja meg.^[715] A víg beszély tartalma az, hogy egy erdélyi szász gróf, Braunfeld, a XVIII. század imádója, kastélyát e század francia ízlése szerint rendezi be, e divat szerint öltözködik és él leányával Heliodorával. Egy Dálnoki Benno nevű székely nemes ifjú szerelmes lesz a leányba, s midőn szerelmi bánatát a grófnak elpanaszolja, a nélkül hogy szerelme tárgyát megnevezné, a gróf azt a tanácsot adja neki, hogy XVIII. századi szokás szerint rabolja el imádottját. Az ifjú megfogadja a jó tanácsot s a gróf segítségével elrabolja annak – leányát. A tett végrehajtása után a gróf kénytelen-kelletlen jó arczot vág a régi divat szerint megejtett feleségszerzéshez. A novella közlését ugyan csak augusztus 20-ikán kezdte meg, de a helyett július elején csakugyan megindulnak a brüsszeli levelek, a melyekben a brüsszeli népet, népszokásokat és életmódot, férfi- és női divatot, emlékeket, a politikát, pártéletet, műkiállítást, az újabb találmányokat, gőz és villany alkalmazását stb. ismerteti, a hol alkalom kinálkozott, összehasonlítván ezeket a hazai viszonyokkal, rejtett czélzásokat tevén, mint pl. a párisi kémek gúnyolásakor, a magyarországiakra is.

Jósika a szeptember 21-iki számban még a brüsszeli műkiállításról ír s a szeptember 23-iki számban (22-iki kelettel) megjelent ugyanott a haditörvényszéki ítélet, mely őt és 35 társát, – köztük van az Andrássy Gyula, Horváth Mihály, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és gróf Teleki László neve is – mint felségsértőket kötél általi halálra ítéli, vagyonukat elkobozza s nevüket a bitófán kifüggeszteti.

Az ítélet megokolása – a «Közlöny» alapján – Jósika egész politikai működését összefoglalja. «Mivel – úgymond – 1848 október 3-iki legfelsőbb nyilatkozvány után mint a forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja működött s mint felsőházi tag az országgyülés törvénytelen tanácskozásaiban Pesten, Debreczenben parlamenti müködést fejtett ki, különösen pedig 1849-ik évi április 14-iki felségsértő határozat után az április 28, május 23,

29 és 31-iki ülésekben egy a lázadó seregek soraiban állott felsőházi tagnak szabadsággal elbocsátása, a Budavár bevételéért adandó jutalom, a sürgetőleg tárgyaltatni kívánt adójavaslat, az országgyűlésnek Debreczenből Pestre áttétele s a forradalmi kormány irányában az országgyűlés vezetéséért tanusítandó méltánylás tárgyában munkás részt vett:» ezért ítélték halálra s az ítéletet – in effigie – «a szolgálati szabályzat értelmében» végre is hajtották rajta.

A «Magyar Hirlap», mintha mi sem történt volna, folytatta – természetesen név nélkül – a brüsszeli levelek közlését egészen október 9-dikéig, a mikor azok egyszerre elmaradnak.^[717]

Jósikáné ezalatt szintén nem volt tétlen és a mikor a lipcsei kiadó férjének elszámolt a német regény eladott példányairól, ugyanakkor küldött neki is 72. 1/2 aranyat a tőle németre fordított «Jósika István»-ért.^[718] Már ekkor újabb ajánlata feküdt a kiadóczég asztalán, a magyarul még meg sem jelent «II. Rákóczi Ferencz»-nek német fordítására s a magyar mű megjelenése után azonnal kiadására, de ajánlata elfogadását a kikötött magasabb tiszteletdíjon kívül főleg az gátolta, hogy Jósika neve az osztrák kormány előtt rosszhangzású volt, a mi miatt Bécsben a «Jósika István» német fordítását árulni se merték, Oroszországban pedig el is kobozták;^[719] valamint az is, hogy Jósika ragaszkodott ahhoz, hogy előbb az eredeti jelenjen meg.^[720] Nem találta a Jósika nevet rosszhangzásúnak s azért kamatoztatni is akarta egy Kovács Imre álnév alá rejtező író, a ki Jósikának az «Életképek» 1844-ik évfolyamában és a «Regényes képletek»-ben (1847) megjelent, levélalakban írt «novelláját», az Isten ujját ^[721] érdekfeszítőnek látszó toldásokkal «regény»-nyé bővítette ki és Ungar und Spaniaerin czímmel német nyelven kiadta (1851). Bámulatos ízléstelenséggel szerepelteti ebben együtt István nádort és Wesselényi Miklóst Sobri rablóvezérrel. Jósikát méltán bosszantotta még később is ez az otromba irodalmi csalás s tiltakozott is ellene.^[722]

Jósika szorgalmas nejének munkáját azzal igyekezett megkönnyíteni, hogy írópolczot csináltatott számára, hogy írás közben ne kelljen görnyednie. Meglepte őt, hogy neje milyen könnyűséggel fordít s örömtől áradozva tudósította erről anyósát.^[723] De tudósításához ezt is utánateszi: «Mi ugyan szívesen pihennénk, bizony ideje is volna, de a hogy Isten akarja – ki fogunk tartani: körültünk és bennünk nyugalom van, a többit végezze el a gondviselés.»

Jósikáné kifogyhatatlan volt új tervek kigondolásában. A fordítás nem elégítette ki becsvágyát s azzal állott elő férjének, hogy indítsanak meg Brüsszelben egy hetenként megjelenő magyar szépirodalmi és divatlapot. De előbb tájékozódni akart terve életrevalóságáról s tanácskérő levelet írt Jósika Sámuelnek, a kinek Bécsben kellett volna a kormánynál a nehézségeket elhárítani,^[724] Császár Ferencznek,^[725] Pompérynak,^[726] Latournak,^[727] de az időt egyik sem találta most ilyen vállalkozásra alkalmasnak. Felhagyott tehát vele.

Az irodalmi foglalkozáson kívül az egész háztartás gondját is ő viselte, a mi nem esett nagyon terhére, mert már leánykorában a szülei háznál, midőn anyja özvegy lett, gyakorlatra tett szert benne.^[729]

Majd hazulról is családjuk felől mindketten kaptak híreket. Özv. Podmaniczky Károlyné Jósika családjáról is írt, tőle tudta meg, hogy Miklós fia Szurdukon van. Majd fiai is, kiktől menekülésekor el se búcsúzhatott, életjelt adtak magukról, legelőbb Géza, a ki a forradalom alatt főhadnagy, később százados volt és huszonkét csatában vett részt, azután Leó, a ki az oláhok ellen «szagolt egy kis puskaport»^[730]

Életük egyébként nyugodt volt, politikai zaklatástól nem kellett tartaniok s az év leteltével a rendőrség a Brüsszelben tartózkodás engedélyét akadály nélkül meghosszabbította.^[731] «Életmódunkban – írja anyósának ^[732] – semmi sem változott és az mindig ugyanaz az Odoardo és Cunigunde – Cunigunde és Odoardo: munka – séta – néhány látogatás. Szerencsére egyikünk se ereszti búnak fejét s egy olyan angyallal élni, mint Julie, kárpótol mindenért. Isten áldja meg őt minden jó óráért, melyet nekem naponként szerez s én azt hiszem, az áldás nem marad el, habár az is, mint minden jó valami nagyúri természetű és sokat várakoztat az előszobában.»

Heckenast levele. «Eszther.» Jósika betegsége. «A nagyszebeni királybíró.» «A gordiusi csomó.» «A zöld vadász.» «A szegedi boszorkányok.» Jósikáné brüsszeli csipkekereskedése. Jósika betegsége. «A tudós leánya.» Brassai birálata. Jósikáné irodalmi működése. Brüsszeli élet. Jósikáék anyagi helyzete. «Jő a tatár.» «Pigmaleon.» «A rom titkai.» «Mátyás király.» «Rejtett seb.» «Két királyné.» «A hat Uderszki leány.» Jósika és a kritika. «Regény és regényitészet.» A brüsszeli magyar colonia. Báró Eötvös József látogatása Jósikánál. Gróf Széchenyiné látogatása Jósikánál. Jósika és D’Agoult grófné. Báró Reinsberg-Düringsfeld Ottóné.

LÁTTUK, hogy Jósika csak kényszerűségből írt idegen nyelven: ez nem az ő tere volt s idegennek is érezte magát rajta. Taine mondja egy életrajzban, hogy idegenek művét kiadni olyan véletlenség, mely mindnyájunkat érhet, ha pénzre van szükségünk, ugyanez történt Jósikával is, mikor ideiglenesen német író lett. De mindent elkövetett, hogy félbeszakított összeköttetéseit a magyar kiadókkal ismét helyreállítsa. A «II. Rákóczi Ferencz» kiadására tett minden kísérlete – mint már említettük – meghiusult, ellenben az «Egy magyar család» négy kötete 1852-ik év közepén végre megjelenhetett.^[733] Ezt a közönség oly kedvezően fogadta, hogy nehány hét alatt elkapkodta. Azonnal új regénybe fogott s még ez évben elkészült a «Nagyszebeni királybíró»-val ^[734] és «Eszther» czímű regényeivel, elküldte azokat Heckenastnak, a ki «sem szájat, sem erszényt nem akart nyitni».

De az 1853-ik év február 12-ikén megjött a várva várt levél, mely mindkettő megnyílását jelentette s egyszersmind Jósika regényírói működésében új korszak beköszöntője is.

«Végre! végre – így kezdi Heckenast levelét – ma közölhetem, mi lett a sorsa kéziratának. «Eszther» nehány hónap óta a rendőrhatósághoz be volt nyujtva. A regényt kedvezően ítélték meg s felsőbb helyről megkapta a nyomtatási engedélyt is, de azon kifejezett és kötelező conditio sine qua non-nal, hogy a szerző neve, valamint bármi czélzás (a czímlapon vagy borítékon) vagy a szerzőre vonatkozás a könyv szövegében szigoruan mellőzendő.» Azután panaszkodik, hogy milyen nagy csapás ez a kiadóra nézve, hogy nem nevezheti meg a szerzőt s minden egyes új műnek újra meg kell szerezni azt a hírnevet, melyről a szerző megnevezése minden művénél kezeskednék. Ugyanezek a feltételek a «Nagyszebeni királybíró»-ra nézve is, csakhogy előbb több változtatás hajtandó végre rajta. Vígasztalásul azt is megírja, hogy a revisort az «Eszther» egészen elbűvölte, azért ezt a regényt adja előbb nyomás alá s azután az összes ezt követő regényeket ezzel jelöli: «Az Eszther szerzőjétől». Majd közli vele azokat a szigorú censurai szabályokat, melyeket az ő kiadására szánt műveknél szem előtt kell tartania: Mindent kerülni kell, a mi még szigorú történeti ecsetelésnél is az 1848/9-ik év eseményeire vonatkoztatható vagy azokkal egybevethető volna; a nemzeti gyülölködés minden kifejezését, az olyan rajzokat és frázisokat, melyek a tömeget a gyakran oly siralmasan félreértett szabadságérzésre izgatják és felizgatják, szintén el kell hagyni. Még egy boszorkánypörre vonatkozó okmányokat is küld neki, ezek közt van a Szegeden elégetett Dugonitsnéra vonatkozó is, melyekből érdekes erkölcsrajzot készíthetne, ha erre kedve volna, s egy német művet is ajánl neki.^[735]

Jósikának ugyan rosszul esett – szomorú tréfának nevezi –, hogy most új nevet kell szerezni magának, mikor már 80, vagy Dumas-féle kötet aránya szerint felosztva 300 kötetnél többet «összefirkált»;^[736] de mégis örült e levélnek, mert most újra szíve, kedve szerint a szeretett magyar olvasó közönséggel társaloghatott. Azt is bizton remélte, hogy az név nélkül is azonnal ráismer kedvelt írójára, a miben nem is csalódott. 1853-ban egymásután jelentek meg: «Eszther», a «Nagyszebeni királybíró» és «A gordausi csomó«, mindenik 3-3 kötetben. Az első névtelenül jelent meg, a többin a név helyén ez állott: «Írta az Eszther stb. szerzője».

Ezt követte a következő évben «A zöld vadász», «A szegedi boszorkányok», három-három kötetben.

Az «Eszther» ^[737] cz. történeti regény színhelye, Lengyel- és Magyarország, kora, mint a szerző mindjárt az első lapon megmondja, Nagy Lajos korából az 1349-től 1364-ig terjedő időszak. Miként a cselekvény a két ország területén folyt le, úgy két fő történeti alak: Nagy Kázmér és Nagy Lajos körül csoportosul az. Nagy Kázmér lengyel király kettős életet él: uralkodói és magánéletet. A magánszemély élete olyan mint Zólyomié: a neki megtetsző nőket ügynökei által, vagy személyesen hatalmába keríti s Lobzov várában levő kéjlakába viteti. Így tett Rokiczanával, a boszniai bán nőtestvérének és Lubart herczegnek leányával, a kivel álnév alatt színleges házasságot is kötött, így tett egy Eszther nevű zsidóleánynyal, a ki azután mint kedvese uralkodik rajta s nagy befolyását arra használta fel, hogy zsidó hitsorsosai sanyarú helyzetén enyhítsen. Másnemű kettős életet folytat Nagy Lajos magyar király, a ki Kent lovag álnév alatt a boszniai bán, Kotromanovics leányát, Lizinkát, hódítja meg s veszi feleségül.

A regény tárgya, meseszövése, jellemzési és előadási módja, nemkülönben romantikus iránya annyira elárulja szerzőjét, hogy felesleges volt a kiadó aggodalma, hogy a közönség nem ismer reá azonnal kedvelt mesemondójára. Ha nem ismert volna reá, az egykorú kritika gondoskodott róla, hogy a névtelenség leple elég átlátszó legyen. «Végre valahára ismét egy szem azon nemes regényfáról – írja az «Uj Magyar Muzeum» (1853) «irodalmi napló» vezetője – mely a jobb időben annyi édes gyümölcscsel táplált köztünk szívet, lelket, ízlést; egy újabb remek a magyar regény halhatatlan nagy mesterétől! Örökké ifjú lángelméjének avulhatatlan műve. Gyönyörködtető, tanulságos, nemesítő, mint tőle minden, de formáiban, ha lehet, még tisztább, még példányszerűbb.» Nem az elfogulatlan bírálat, hanem a hazafias lelkesedés sugallta e szavakat, mert e regény már nem jelent emelkedést Jósika írói pályáján, habár meseszövési, főleg érdekfeszítő bonyolítási művészetét s folyamatos előadását még teljes erejében mutatja. Új benne az Eszther jelleme, kit az elzülléstől az az eszme óv meg, hogy népéért áldozza föl magát: Jósika előtt itt tudatosan vagy öntudatlanul a népét Hámántól megmentő Eszter alakja lebegett. Jelleme festésére, habár vannak is benne valószínűtlenségek, nagy gondot fordított, különösen sikerült az udvari bemutatás leírása, mikor az udvar fényes hölgyei nem akarnak tudomást venni a közéjük betolakodóról s e gőg Eszther jellemére gyakorolt átalakító hatásának finom ecsetelése. Kevésbbé gondos, inkább felületes Nagy Lajos és Kázmér jellemrajza. A regény befejezése is kissé váratlanul történik, oly hiba, melyet Jósika korábbi regényeiben is kifogásoltak, a mi arra a túlzó kijelentésre késztette előbb idézett kritikusunkat, hogy e regény «világosan még egy regényt teszen fel, mely nélkül róla végképi ítéletet nem hozhatni».

A regény forrása Dlugosz «Historia Poloniae»-ja. Ezt követi Kázmér jellemzésében, kit Dlugosz is kéjencznek fest, az adatokat is onnan meríti. Megtaláljuk itt Rokiczanát, a királyt megfeddő Baricza vízbe dobatását, Eszther jellemzése is megfelelő, t. i. Dlugosz szerint is hitsorsosai érdekében használta föl nagy befolyását.

Jósikának ez a regénye egy oly újítással lep meg, mely egyik oka lesz népszerűsége későbbi hanyatlásának, t. i. fejébe veszi, hogy a regényíró feladatai közé tartozik az új szavak forgalomba hozatala is, a mit ő «tisztítási kísérlet»-nek nevez. Eddig is tette, de óvatosan, most egész szótárt csatol a regényhez, melyet azután bővítve későbbi regényeiben is lenyomat. Van ezek közt nehány elfogadott vagy ma is megtűrt szó, pl. czég, dallamos, esély, jelleg, keret, kezdetleges, lakályos, szédületes, támlány, üde, válságos, de nagyobb része (pl. dicsélyes (plausible), ildény (Sitte), kimély, idda (itatós papiros), irlap (papiros), kéjde (coquette) stb.) részint hibás, részint felesleges képzés.

Az «A nagyszebeni királybíró»-ban ^[739] arra a vidékre vezet bennünket a szerző, melyet az «Utolsó Bátori»-ból jól ismerünk. De a regény szereplő alakjai között kevés a hasonlóság. Ott Albinus vagy Weiss Mihály felelne meg Szász János, a nagyszebeni királybíró alakjának, kik mind a ketten sokat tettek az erdélyi szászság helyzetének javítására, ha szerző ez utóbbit nem rajzolná kezdettől fogva megrögzött gonosztevőnek. Itt is szerepel egy önfeláldozó nőalak, Dévényi Advig, de tetteinek indítéka, a csalódott szerelem bosszúvágya, ismét nem helyezhető párhuzamba a Coelesta hazafiasságával. Acton főhadnagyban és a mellérendelt Biervogelben a szerzőre és katonaszolgájára ismerünk.

A regény tartalma szerint az ifjú, tehetséges és gazdag Szász János nagyszebeni királybíró altatószerrel elkábított leányokat elraboltat s háza rejtekszobájába vitet. Így tesz többek közt Serédy Ilka grófleánynyal is, a kit azonban Dévényi Advig és egy Nasztázia nevű czigányleány még idejében kiszabadítnak s Rabutin szárnysegéde, Acton főhadnagy segítségével szüleihez küldenek.

Szász engesztelhetetlenül gyűlöli Déli Mihály segesvári polgármestert s midőn annak titkos pénzverőműhelyét felfedezi, a királyi kegyelemlevél daczára törvényt láttat felette s kivégezteti. E miatt Acton Rabutin parancsára elfogatja s a bíróság Dévényi Advig és Déli Mihályné segítségével, a kire korábban szintén kivetette hálóját, egyéb bűneit, nőrablást, gyilkosságot stb. kiderítvén, Szebenben lefejeztette.

«A nagyszebeni királybíró» történeti regény s főhőse, Zabanius vagy későbbi nevén Johannes Sachs ab Harteneck, fontos politikai szerepet játszott Erdély történetében, mint a szászok ügyének védője. Lipót emelte nemességre s tette a szászok grófjává. Bethlen Miklós kanczellár bőven ír róla «Önéletírás»-ában, de ezt Jósika nem ismerte; e szerint Rabutinnal, Actonnal, a kormányzóval és Aporral együtt jelen volt azon a tanácskozáson is, a melyen Schuller János segesvári polgármester önkényes kivégeztetése miatt elhatározták felségsértési perbe fogatását. Ezenkívül azzal vádolták, hogy feleségével együtt Acton inasát felbérelte ura megmérgezésére s mikor ez nem sikerült, a hozzámenekültet elrejtette, később pedig titkára beavatásával megölette. A nagyszebeni tanács e bűntény miatt ítélte halálra s fejeztette le (1703 decz. 5.), míg felesége Erzsébet asszony és titkára, a kik a periratok tanusága szerint semmivel sem voltak ártatlanabbak nála, kegyelmet nyertek. Az első később újra férjhez ment, az utóbbi pedig nemességet és császári tanácsosi czímet kapott. Rabutin gyűlöletének okát örök homály fedi, Emlékiratainak az az állítása, hogy Rákóczival való levelezése okozta volna bukását, nem valószínű. Cserei nagyon elfogultan ír róla, Jósika csak ezt a forrást ismerte s ezt azután nemcsak szorosan a Szász János történetére nézve, de egyébként is felhasználta, pl. a Görgény körüli portyázó harczok leírását, benne Cserei szereplésével, innen merítette. Ez magyarázza meg, miért olyan hézagos az események előadásában, miért olyan hiányos és elfogadhatatlan főhősének jellemrajza, a mit nem pótolhat a római torony és kékház rejtekeinek hosszadalmas, Sue-re emlékeztető leírása. A történeti Harteneck sokkal érdekesebb egyéniség. Jósikát megelőzőleg (1847) a szintén Scott hatása alatt álló szász költő, Roth Dániel is politikai regényt írt róla (Johann Zabanius, Sachs von Harteneck), mely elárulja, hogy a periratokat áttanulmányozta. A regényben Bethlen Miklósnak juttatott szerepnek azonban nincs történeti alapja. Vajda Viktor regénye, vagy «regényes korrajz»-a is (Elveszett boldogság 1906) a történeti és peranyag ismeretére vall, de költői értéke még a Jósika művéével sem vetekszik. A szász költők Harteneck bukását drámában is feldolgozták Teutsch Traugott (1874) és Albert Mihály (1886) szomorújátékot írtak róla.

«A gordiusi csomó» ^[740] első felében csupa talányokat vagy rejtélyeket ad föl: Egy Szentesy Kálmán nevű öreg különcz családjától s a világtól elvonultan él budai házában, csak néha kelve útra, senki sem tudja, miért? Egyszer egy újságban azt olvassa, hogy Bánfalvy álnév alatt lappangó Károly fiát kirabolták és súlyosan megsebesítették, de a rablók ismeretlenek. Egy Aradi nevű parasztgazdát gyanusítanak a rablással, de fia magára vállalja a tett elkövetését s így őt ítélik halálra. Az öreg Szentesy korábban egyideig csekély gazdaságából élt s egyszer csak nagy vagyonra tett szert, senki sem tudta, hogyan? Őrnagy fia a katonaságot elhagyva egyidőben tűnt el Bergami gróf nejével Johannával, a ki csakhamar azután Belgiumban Chateau de la Rochetteben tűnik föl egy Wanovszky nevű lengyel gróffal; a gróf egy Sandeau nevű gyanus alakkal való találkozás után eltűnik, útra kél, s még felesége sem tudja miért s a bizonytalanságba belé is őrül s egészsége csak lassan áll helyre. A regény második fele azután rendre megfelel e kérdésekre, illetőleg megoldja a sok csomót s megtudjuk most, hogy az öreg Szentesy birtokán elásott kincset talált s azt pénzzé téve lett gazdaggá, fia a gazdagság forrásának felfedezésétől tartott s azért tűnt el és lappangott; a Johanna grófné lengyel grófja egy dugárus és gyilkos volt, ki azért tűnt el, mert egy csempésztársa ráismert. Ez a Sandeau nevű csempész azután Magyarországba jött s egy rablóbandát alakított s ő rabolta ki Bánfalvy (Szentesy) Károlyt s elfogatásával Aradi Miska megmenekült a haláltól. Johanna megbocsátott a később visszatért s multjáról vallomást tett Wanovszkynak s azután Amerikában kezdtek új életet, Szentesy pedig régi ideáljával, egy creol özvegygyel, Ausztráliában telepedett le.

A regény túlságosan bonyolult szerkezete azt a hitet kelti, hogy a szerző mesebonyolítási ügyességét akarta csillogtatni; ez sikerült is neki, de az érdeklődés kifárasztásával s úgy leszünk vele, mint Cornelie, a kinek Johanna az események jórészét elbeszéli, hogy a sok részlet lassanként kevésbbé kezd érdekelni bennünket, mint az elbeszélő hiszi, sőt maga a fődolog is csak «középszerüen érdekel». Johanna rajzában lélektani tanulmányt nyujt a szerző arról, hogy egy lelki egyensúlyát elvesztett nő hogyan nyeri azt lassanként vissza, Wanovszkyban viszont azt próbálja bemutatni, hogy egy rossz útra tévedt iparlovag hogyan tér vissza a becsületesség útjára, de egyik jellemet sem tudja elfogadhatóvá tenni. Legjobban sikerült az Aradi-család rajza, az öreg paraszt, és Miska fia szeretőjével Tercsával, Boris aggszűz, a lelkész mind az életből vett alakok.

«A zöld vadász» meséjét szerző II. Ulászló és II. Lajos korából vette. Két főúr, Drágfy Bertalan és Kanizsay Gyerő engesztelhetetlenül gyűlölik egymást, mióta Drágfy Kanizsay szerelmi ideálját vette feleségül. A kölcsönös birtokfoglalásokban Drágfy kerekedett felül: nemcsak elfoglalta Kanizsay nyitramegyei várát, hanem fiával együtt fogságra is vetette. Drágfy unokaöcscsének árva fia Tihamér a foglyokat megszánva, szökéshez segítette, amiért Drágfy kiűzte várából. A beteges, «félkegyelmű»-nek csúfolt fiú hét év alatt deli ifjúvá fejlődött s mint «zöld vadász» bukkant fel újra, öltözete színéről kapván e nevet. A szerencse később megfordult, Kanizsay visszafoglalta várát, sőt Drágfy elveszítette többi birtokait is s csak a zöld vadász segélyével tudott egy várat birtokába keríteni. A zöld vadász, a kalandos társaság tagja, részt vett a király oldalán a mohácsi csatában, sőt ott volt a cselepataki katasztrófánál is. Drágfy a mohácsi csatában kapott sebébe belehalt s Judith Drágfy Tihamér, a zöld vadász neje lett, sőt Drágfyné is újra férjhez ment a várgondnokhoz.

«A zöld vadász» Jósika azon regényei közé tartozik, melyekre ráillik Kemény Zsigmond jellemzése, hogy «gyorsan, gyorsabban» készültek. A gyors munkát a történelmi anyag túltengése s a mesével lazán összefüggése is elárulja. Egyes jelenetek, pl. Fugger Anzelm és Szerencsés Imre látogatása a Drágfyaknál, csak a korfestés kedvéért vannak beillesztve s erőszakosan vannak a mesébe kapcsolva. A romantikus reczeptet a már unalmassá váló titkos várfolyosók, nőrablás stb. képviseli. A befejezés (Drágfyné férjhezmenetele Glück úrhoz) nem mondható sikerültnek. A mohácsi csata leírásában főleg Brodaricsot követi, a kit a regényben is szerepeltet. Előadása szaggatott, döczögős s a stílusa is sok helyt pongyola, sőt homályos, pl. «… egy gyönge léhével a pirnak homlokán, mint a nyilvánulás korányának első sugarával – hagyta el a szobát».

«A szegedi boszorkányok» meséje szerint Futaky Ferencz szegedi uzsorás a pénzen kívül minden örömét egyetlen fiában, Sebestyénben találta. Az ifjú Mártonváry Évának volt a vőlegénye, de arája visszaküldte a jegygyűrűt, midőn Felsenthal feleségül kérte. Az ifjú szerelmi bánatába beléőrült s a Tiszában lelte halálát. Futaky rettenetes bosszút eszelt ki: azonkívül hogy a Mártonváry-család vagyoni romlására tört, Felsenthalnak ikerleányait ellopatta s az egyiket Hage Wilibald leányával kicseréltette s a kicserélt gyermekeket előbb Futaky Ágota és Regina néven mint saját gyermekeit, később mint sógornőit tartotta magánál. Futaky és a két leány boszorkányság gyanujába estek s börtönbe kerültek. Két Mártonváry ifjú a szegedi várparancsnok segélyével kiszabadította ugyan őket, de újra rájok találtak s épen a válságos pillanatban, midőn a kínvallatásra került volna a sor, megjelent a két atya, az egyik mint császári biztos és kiszabadította a két fogolyt, kiket a két Mártonváry-testvér feleségül vesz, Futakyt pedig a nagy felindulástól szélütés éri.

A regény művelődéstörténeti korrajz s alapjául megtörtént esemény szolgált. Szerző Bevezetésében hivatkozik is egy régi levélgyűjteményre, melyet forrásul használt föl. A szegedi boszorkányégetés élénk színekkel festett leírása nyitja meg három máglyán hat boszorkánymester és hét boszorkány szenvedett máglyahalált. A boszorkányszigeti hirhedt bűnügyi gyilkosság 1728 július 23-án történt, úgy miként a regény mondja, a nevek felsorolása is helyes, csupán egy-két nevet vétett el, Jancsónét Banda Katának, Szánthó Mihályt Szabó Mihálynak írja s nem említi, hogy egy boszorkányt előbb kivégeztek s csak a holttestét égették el. A vakbuzgó ügyészt csakugyan Szlovenits Mihálynak hívták s Dugonitsné is az elégetettek közt van, és sajátságos anachronismussal a jeles piarista író anyjának teszi meg s a 13-14 éves «gyerkőczé»-vel (született 1740-ben!) hatásos szerepet játszat el: anyjához a máglyára rohan s alig tudják megmenteni a tűzhaláltól. Bűbájosságért s az emberek megrontásáért ítélték el valamennyit s a bűnper aktái, kínzásról és kényszervallomásról felvett jegyzőkönyvek, tanuvallomások sötét idők gyászos emlékei gyanánt fentmaradtak.^[742] A regény bevezetése a boszorkányperek rövid ismertetését és magyarázatát nyújtja.

Neje nem maradt férje mögött munka és szorgalom tekintetében. Jósika azt írta haza egyik brüsszeli levelében:^[743] «Több évvel ezelőtt egy lengyel menekült jött ide Brüsszelbe, ki valami csekély összeget mentvén meg, mihelyt körültekintett, azon gondolkozott: becsületes szorgalom által alapítani meg jövőjét; pár csipkekötőt fogadott s a híres brüszeli csipke készítéséhez fogott: talán a legnehezebb vállalat itt, hol a gyártás a legnagyobb tökélyben s annyiak által üzetik. Eleintén igen rosszul is ment dolga s alig kapott munkásokat, de kitartás sok akadályt legyőz s hogy rövid legyek, az egykor szegény lengyelnek most nem kevesebb mint 500 munkása van, és szeretetreméltó családjával a legkényelmesebb helyzetben találja magát.» Jósikáné figyelmét ez a brüsszeli példa, úgy látszik, megragadta, s elhatározta, hogy az irodalmi foglalkozás mellett egy csipkekereskedést is nyit. Már az 1853-ik év elején foglalkozott e gondolattal. «De tréfa mi tréfa, mi is, főleg Julie, – írja Jósika Fejérvárinak ^[744] – mindent elkövetünk, hogy valami kereskedéshez foghassunk s a ki az én hasonlíthatlan Juliem jellemerejét s józan gyakorlati felfogását úgy ismeri, mint én, kit a gondviselés ezen angyallal áldott meg, az nem kételkedhetik, hogy mihelyt valahonnan alap gyűl, ha valaki, ő kiviszi a dolgot s bele nem törik kése.»

Vállalkozó természetét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Magyarországból hozatott borral is kereskedtek ^[745] s azonkívül ajánlatot tettek Fejérvárinak is, hogy szívesen közvetítik a szállítást, ha Brüsszelből vagy Belgiumból Amerikába ő vagy más davenporti üveget, czinket, rezet, szöveteket, gyolcs- és csipkenemű kész munkákat, kalapot, czipőt, keztyűt, órákat, fegyvereket, könyveket, kemenczéket akarna hozatni.^[746]

A fentebb említett alap csakugyan összegyűlt s Jósikáné, minden előítéletet félretéve, csipkekereskedést nyitott s férje nemsokára (1854 okt. l.) örömmel újságolhatta Fejérvárinak, hogy az remény felett jól megy, nemrég egy 2500, majd egy 5000 frankos megrendelést kapott.

Az 1854 szerencsétlen év volt rájuk nézve: a sok túlfeszített szellemi munka miatt régi, még katonakorában szerzett főfájása visszatért s néha fülzúgástól kísérve, szinte tűrhetetlenné vált. «Többnyire nedves időben – így írja le maga betegségét ^[747] – vagy ha éjszak felől fuj a szél, estve lefekvéskor és épen az elalvás pillanatában ollyat lő fejemben, mintha egy pisztoly sülne el. Darab idő óta ezen nagy csattanások megszüntek s e helyett, midőn elaludnám és jól megjegyzendő, épen az elszenderedés pillanatában nem ugyan csattanást, legalább nagyot, de ritka nap hogy ne éreznék egy kis sziszenést vagy pufogást, hol nagyobbat, hol csekélyebbet: ez nincsen fülemben, hanem fejemben hol egy hol más helyt ’s a sziszenés ollyan, mintha valami átsipolna fejemen – néha nappal is előjő, fülem pedig igen gyakran zúg. Azt hivén, hogy vértolulás készül agyvelőm felé – keményen megpióczáztattam magamat, mi szembetünőleg jót tett egyébként, de a csattogásokra nézve legkissebb hatással sem volt. Az orvosok azt tanácsolják, hogy ne dolgozzam – szép beszéd! De hát akkor miből éljek? Egyébiránt voltak napok, hol sokat dolgoztam ’s fejem nem pattogott, ’s napok hol szent Heverd el napját ünnepeltem ’s fejem még inkább puskázott. Mivel ez nedves és szeles időben jő leginkább elő – én azt hiszem, hogy elébbi chronikus főfájásom (zur Abwechslung)^[748] most ezt a tempót vette fel. Akartam a pióczázást még egyszer megkisirteni, de az orvosok, kik a bajt nervosus bajnak tartják, azt mondották, hogy ne tegyem, mivel illy bajokban a sok vérvesztés még roszabb: a legkülönösebb az, hogy jó álmom és felséges étvágyom van ’s emellett könnyen dolgozom. Ez az én capitoliumi affairem – kissé jobban érdekel, mert nyakamon hordom, mint az orientalis és occidentalis kérdés.» Erről a betegségéről leveleiben többször panaszkodik, hol tréfásan, hol komolyan. «Az orvos azt állítja, – írja egyszer – hogy az idegek vannak tulfeszítve: de tatár vigye őket, ha tul vannak feszítve, miért puskáznak!»^[749] A homoeopathiával is kísérletezett,^[750] de a makacs baj, melynek oka csakugyan az idegek túlfeszültsége lehetett, mindig vissza-visszatért. Különösen az olvasás fárasztotta, az írás kevésbbé.^[751] A fejfájás ellen úgy védekezett, hogy szorosan, szinte légmentesen bepólyázta fejét s annyira csökkentette a fájdalmat, hogy az az írásban nem gátolta.^[752] Azonkívül ebben az évben (1854) egy nagy szerencsétlenség is érte: lábát eltörte s különösen az első három hétben nagy fájdalmai voltak s öt hónapig tartott, míg teljesen helyreállott.^[753] Ez az oka, hogy a következő évre csak egy regénynyel készült el, «A tudós leányá»-val.

«A tudós leányá»-nak meséje szerint Zsigmond császár és magyar király ifjú neje Cillei Borbála megtudván, hogy férje megcsalta őt Latkó czigány herczeg nejével Cleopatrával, bosszúból éjjeli titkos találkára megy Wallmeroden ifjú lovaggal, Gara Sándorral és másokkal. Wallmeroden szerelmes lett a titokzatos idegenbe, de midőn megtudta, hogy e találkozón a «királyné pillanatnyi szeszélyének játékszere» volt, megütközését nem titkolta el s ezzel a királyné kegyét eljátszotta. A királyné folytatta előbbi életmódját s bosszúja utólérte azt, a ki olyan vigyázatlan volt, hogy elárulta szerelmi titkát, így Gara Sándort a sigmundseggi várba csukatta, vagy a kire féltékeny volt, mint Wingardus tudós leányát, Métát, a kibe Wallmeroden szeretett belé. Midőn Zsigmond a kosztniczi vagy konstanzi zsinatról hatévi távollét után visszatért, nejét Kővárra száműzte, de később megbocsátott neki és visszafogadta. Királyi bosszúja abból állott, hogy a legközelebbi udvari ünnepélyen öt kegyenczét mutattatta be a királynőnek, valamennyit nejével együtt: köztük volt Wallmeroden is a tudós leányával s Gara Sándor a sigmundseggi várnagy ezüsthajú leányával, Leával.

A regény, mint láttuk, Zsigmond király korában játszik s a főbb szereplő személyek (Zsigmond, Cillei Borbála, Wallmeroden) szintén történetiek. A főszerepet benne a királyné viszi, úgy hogy inkább lehetett volna a regénynek olyan czímet adni, mint Garai adott 1840-ben írt drámájának t. i. «Borbála királyné kegyencze», melyben «Valmeródé»-nak jutott a főszerep, csakhogy Zsigmond természetes fiának teszi meg a költő s a Méta helyét, kire a királynő féltékeny, Zudor Rózsa foglalja el. A történet is felemlíti Valmeroden nevét a királyné botrányos életmódjával kapcsolatban, a királyné számüzetése, a czigányvajda kiváltság levele stb. mind történeti tények. Főforrása Aschbach «Geschichte Kaisers Sigmunds (Hamburg 1839.)» cz. műve s Katona «Historia critica»-ja. A regény nem tartozik Jósika legjobb regényei közé: A Wingartus tudós és leánya az «A csehek Magyarországon» Bretiszlávjának és Izabellájának másolata, csakhogy az előbbiek gondosabb tanulmánynyal készültek, Cillei Borbála és Wallmeroden viszonyának rajzában is sok a lélektani valószínűtlenség; a tiroli zergevadászt babonás fiával együtt saját élménye után írja le.^[754] A Zsigmond korabeli tudományos állapotok és művészet, sőt kertészet ismertetése Wingartus tudós révén erőltetett s a stilus is pongyola, sőt sokszor magyartalan.

A regényt Brassai Sámuel bírálta meg, akkor megindított kritikai folyóiratában, részletesen, alaposan, de túlhajtott szigorúsággal.^[755] Azzal kezdi bírálatát, hogy a mióta egy szózat reánk kiáltott: «Le a kalappal, Uraim!» azóta némelyek a kalapjukat máig sem tették föl. Nem sokalta meg a tisztelkedést s nem félti a tekintetes hajadon főket a náthától, hanem félti az anyai nyelvet az olyan művektől, mint az «A tudós leánya», melyben oly soksággal hemzsegnek a nyelv elleni hibák, mintha németből lenne roszúl magyarra fordítva, azután megrója szógyártását, hibás szórakását és stilusát.^[756] Hibáztatja, hogy a szerző minduntalan kilép objectivitásából, a mit többi regényeiben is sokszor megtesz és tagadhatatlanul zavarja az olvasót az ilyen «Tekintsünk körül», vagy «Mondjunk annyit befejezésül» stb. kifejezésekkel. Hibásnak tartja a mű tervét, a Wallmeroden, a királyné, Modesta, a tudós és leánya jellemét, a mű erkölcsi irányát, mely a vérmérséklettel menti Borbála kicsapongásait. Ez a bírálat mélyen elkeserítette a szerzőt és éles hangon válaszolt reá a «Magyar Sajtó»-ban,^[757] a nyelvhibák védelmére azt hozva fel, hogy azok egy része sajtóhiba, új szavait pedig a legjelesebb hirlapok, a legkitünőbb írók: Eötvös, Kemény, Toldy, Hegedüs sat., «még mindnyájunk kedvencze, a genialis Jókai Mór is használják, sőt m. tudós Br. Sámuel is»; azzal vádolja, hogy rászedte a publicumot, midőn azt, a mit ő egy könnyelmü nőnek, – jelleme szerint, – szájába ad, az olvasó közönségnek, mint saját véleményét adja elé; midőn azt mondja, hogy az aljasságot szépíti, mert kényes dolgokat nem ad cynismussal elő, holott mind Cilley Borbálánál mind osztályánál a regény végén kimondja saját véleményét is. Még később írt műveiben is visszatér e támadásra, hol gúnyba, hol panaszba öntvén ki keserű hangulatát.

Néha-néha felesége is betegeskedett, de a betegség lelki erejüket nem megtörte, hanem megaczélozta. Midőn elmult, új erővel láttak munkához. Jósikáné kifogyhatatlan volt új ötletekben. Pl. levelet írt Lamartinenak, hogy «A nemzetgyűlés története» (Histoire de l’assemblée nationale) cz. új művének kefelevonatait küldje el neki, hogy németre fordíthassa. Lamartine udvarias levélben válaszolt, melyet azzal kezdett, hogy a Jósika neve, a ki hazáját védelmezte s a legkitűnőbb írók egyike, nem ismeretlen előtte, de a kérés teljesítése a Siècle szerkesztőségétől függ, a melynek a fordítás jogát is eladta.^[758] Azután a szépítésnek és ifjításnak mesterségéről írt egy könyvet, melynek kelendőségére nagyon számított.^[759]

Ha megunták az írást, sétálni mentek a parkba vagy kertészkedtek. Jósika egyik brüsszeli levelében azt írja, hogy e város sok előnyei egyikéhez tartozik, hogy majdnem minden háznak egy kis, többnyire igen csinos kertje van.^[760] Az ő házuknak is volt ilyen kertje s nagy kedvteléssel kertészkedtek mindketten benne. «Mi pedig – írja Fejérvárinak – az én kedves jó Juliem ’s én kertészkedünk: kis kertünk olly szép, hogy magunk is el vagyunk bámulva a fényes sikeren, mellyet arattunk. Van veres, rózsaszin, fehér, lila és violaszin rododendronunk, mind kün telelő: ugy szintén felséges azaliáink és rozsaink s egész sereg egyéb növényünk: kertészi lángeszünk főleg abban tünik fel, hogy e csudás változatosság mellett kertecskénk nem tultelt.» Mikor egyszer felmerült az a gondolat, hogy hová menekülnének, ha már Európában nem volnának biztonságban, Jósikáné azt felelte, hogy egyenesen Davenportba mennének s ott bérbe vennének egyet a Fejérvári építendő házai közül, de csak úgy, ha kertje lenne, azután Jósikáné vegyes kereskedést ^[761] nyitna, férje pedig írna és kapálna.

Ez az Amerikába utazás gondolata máskor is felmerült. Ujházi László Texasba hívta, hol nem kell egyéb, mint hogy reggel paripára üljön s körülnyargalja ménesét, gulyáját s lesz jövedelme elég s írhat még e mellett a mennyit akar. Jósika azt felelte rá, hogy ha megtanítja, hogyan lehet 200 frankkal Amerikába menni – mert ekkor ennyi volt összes pénzük – paripára ülni s körülnyargalni a gulyát, ménest s a mellett az indiánusoknak regényt írni: egy perczig sem fog gondolkozni, hanem azonnal útra kelnek.

Az amerikai meggazdagodás vágya egyszer őket is meglepte egy kevés időre. Mikor a csipkekereskedés fellendülőben volt, 4000 frankot küldött Davenportba Fejérvárinak,^[762] hogy ott fektesse bele valami vállalatba, esetleg a határszélen vegyen rajta olyan földeket, melyeket bizonyos idő mulva nyereséggel eladhatnának. De az üzleti vállalkozás már a miatt sem sikerült, mert Jósika részletekben visszavette pénzét.

Ekkor már nem a megélhetés gondja, hanem a munkakedv sarkalta Jósikát újabb és újabb művek írására. Jósikáné a családi örökség rendezése után 4000 frank járadékot kapott, férjének pedig fiai, midőn fejük felől a birtokvesztés réme végre elvonult, évi 600 pengőforintot ajánlottak föl az apai birtokok élvezéséért, mert a Kállay-birtokok még mindig per alatt voltak. «Láthatod – írja barátjának, midőn erről is említést tesz – hogy előbb utóbb capitalista leszek.»

Anyagi helyzetük egyre javult. «Nekünk, jó órában legyen mondva, – írja Fejérvárinak – ezen 1855-diki év aránylag igen jó képet csinált eddig. Julie most stáfirozza a 7-k sage hetedik arát vulgo menyasszonyt s keze oly tele van commandeokkal, hogy alig győzi a megrendelt holmikat mind kiállítni. Én is deo favente még soha nem voltam oly inpertinens szajkó Péter, mint ez idén, ’s bár még junius első napja nem áldozott, a 6-k kötet regényt firkálom.»^[763]

Ezek voltak az 1856-ban kiadott regények, ú. m. a «Jő a tatár» négy, a «Pygmaleon» és «A rom titkai» 2-2 kötetben. Ez utóbbit előbb a Pesti Napló közölte.^[764] A «Jő a tatár» korát már a czím megmondja. A két Szirmay testvér, mindkettő özvegyember, békés egyetértésben lakott egy fedél alatt mindaddig, míg az egyiknek, a gazdag Istvánnak leányát Jolántát feleségül nem vette Héderváry Pál, holott apja, Dienes nádor, jó barátjának: a szegényebb Petur (Pétör) mesternek leányát Dórát szánta neki. A két család ekkor különvált egymástól. Az ifjú Héderváry, hogy apja előtt indokolja, miért nem akarta Dórát elvenni feleségül, Szirmay István Libor nevű deákját gazdag jutalommal és ígéretekkel rávette, hogy Dórát rossz hírbe hozza, a mire az egy szobaleánynyal szövetkezve készségesen vállalkozott. Talabor, a Szirmay Petur udvarában nevekedett nemes apród tanuja volt a merényletnek s a szobalányt kivallatja, megriasztja, Libort leleplezi. Héderváryné nem volt boldog, bár szerette férjét, de nem tudta követni annak vad kedvteléseit, minő pl. a medvevadászat s idő előtt elhervadt. Ekkor Héderváry Dóra kezét kérte meg, de ez sértett büszkeséggel kikosarazta s életmentőjét Talabort boldogította szerelmével. Libor a tatárokhoz pártolt knézek vagy főnökök egyike lett, sok kincset harácsolt össze, de végül Batu khán felakasztatta.

E regény oly czélból iratott, hogy a mese keretében a mongolok betörését előadhassa a szerző. A mese alkotásában felhasználta azt a történeti tényt, hogy a Szirmay-család több tagja részt vett a sajómenti ütközetben. Czélját azzal is elárulja, hogy Rogeriust, a «Carmen miserabile» íróját, a tatárjárás történetében főforrását, mindjárt az első lapokon (1237), a Szirmay István házánál fellépteti, mivel tudvalevően Rogerius mint szemtanu írta tudósítását s később Libor rabszolgájává teszi. A kunok betelepítését azzal igyekszik szorosabban a meséhez kapcsolni, hogy Szirmay Ákost, a Jolánta testvérét beleszeretteti a Kuthen leányába. A történethez való ragaszkodás szaggatottá teszi az előadást s háttérbe szorítja a mese iránt való érdeklődést. Van két sikerült jelleme: az egyik a jutalomért és előmenetel kilátásáért mindenre kapható, jellemtelen Libor deák, kit úgy látszik, természet után rajzolt, mert midőn Fejérvárinak ^[765] a regényt megküldi, azt is írja, hogy abban ismerjen reá Libor deákra, tehát közös ismerősük lehetett ez a Copperfield Heep Uriah-jára emlékeztető alak. A másik érdekes alakja Jolánta, ki mint leány sejtelemmel sem bírt arról, mi vár reá a hiu, vad s kedvét durvább szórakozásban lelő férj mellett, kinek kedvében szeretne járni, de a gyenge test daczol és megtörik. A betegség, a lassú hervadás rajzában, úgy látszik, anyja képe lebegett előtte. Egyébként ez is azon regényei közé tartozik, melyeknek átgondolására és kidolgozására nem fordíthatott kellő gondot.

«Pygmaleon, vagy egy magyar család Párisban» cz. regény az 1851. év őszén kezdődik s Trencsényi Máté nyugalmazott tábornok családjának története. A családot, midőn Párisba akart utazni, nagy vasúti szerencsétlenség érte: Trencsényiné meghalt, leánya (Julie) pedig a külvilág iránt érzéketlen csendes őrült lett. Humboldt Sándor azt a tanácsot adta az apának, hogy a szobrászat által próbálja meg beteg leányában az értelmi tevékenységet felébreszteni: véleménye szerint a fokonkénti teremtés, míg a durva anyag az élet képét ölti fel, lassankénti derülést idézne elő. Trencsényi megfogadta a tanácsot s a siker csakhamar mutatkozott. Váradi Sándor ifjú szobrász segítségével Julie lelki elevensége lassanként csakugyan visszatért, de egyszersmind a mestere iránt ébredt szerelemmel kapcsolódott össze. A Trencsényi-házban az anya helyét egy Silvie nevű franczia nevelőnő foglalta el, a ki teljesen hatalmába kerítette a tábornokot s később el is vétette magát vele. Fitestvére, egy iparlovag, gróf Rüdersheim név alatt Juliere vetette ki hálóját, a kit Silvie segítségével el akart raboltatni, de még mielőtt erre kerülhetett volna a sor, Trencsényi nejénél meglepte őt s a menekülő kalandor dulakodás közben tőrével Trencsényi életét kioltotta. Julie a Váradi neje lett.

A regény czíme sejteti, hogy a szerző nagy fontosságot tulajdonít annak a lélektani problemának, melyet művében meg akar oldani, t. i. az öntudat, akaraterő s alkotni vágyás felébresztése a művészet segítségével. A görög mythologia szerint Pygmalion, Cyprus királya, szerelmes lett az általa alkotott márványszoborba s könyörgésére Aphrodite megelevenítette azt. Julie is a mintául vett Apollófő helyett ifjú tanítómestere fejét alkotta meg «s mint második Pygmaleon elragadtatás s imály közt tekintett művére» s az ifjú karjai közé vetette magát.

A regény nehány jelleme Sue «Páris titkai»-nak hatását mutatja. Ilyen Trencsényi tábornok, kinek hiuságát épen úgy használja fel Silvie arra, hogy magát elvétesse vele, mint Suenél a D’Orbignyét Roland asszony; a szédelgő Rüdersheimnak itt a nevelőnővel az öreg megmérgezésére szövetkező Polidori orvos, Trencsényinének D’Orbignyné, Julienek Harvillené, D’Orbigny kitagadott leánya felelnek meg. Balzac «Comédie humaine»-ja legfeljebb a társadalmi élet rajzára lehetett hatással,^[766] Silvie jellemének némely vonásai a «Hiuság vására» Sharp Rebekkáját juttatják eszünkbe, mely regényről tudjuk, hogy ismerte, sőt egyik művében idézi is.^[767]

«A rom titkai»-ban Czobor Elemér a főhős, kiről azt hiresztelték, hogy elesett a nándorfejérvári csatában, holott nehéz fejsebével török fogságba került s onnan megszabadulva egyszer csak megjelent Czobor Márk királyi főajtónálló estélyén, de az nem akart ráismerni, sőt mint csalót kastélyából kiutasította, noha több vendége, Elemér barátai, tanuskodtak személyazonosságáról; elutasította őt mostohaanyja Frangepán Ilona is. A halottnak hitt Elemér öröksége Czobor Márkra szállott, a haszonélvezet az özvegyé maradt. Czobor Elemér síkra szállott jogaiért, vele tartott Czobor Pál nevű rokona, egy barátja Adelfy és Aurelia, mostohatestvére. Czobor Ilona, Márk leánya kezdetben ellene volt, de később szerelemre gyulladva iránta, szinte mellé állott. A mostohaanya, a kit az Elemér apja erőszakos halálának gyanúja is terhelt, egy Kardos nevű meghitt embere segítségével a kenedvári romladozó Czobor-kastélyba zárta Elemért, hogy meg ne jelenhessen a perdöntő tárgyaláson, de Aurelia és Adelfy kiszabadították őt s a tanuk, de főleg Ilona vallomására a bíróság az ő javára döntötte el a pert s azután boldogan egyesült Ilonával, Aureliát Adelfy vette el.

A regény történeti névhez van csatolva, a mennyiben Czobor Márk csakugyan királyi főajtónálló volt (1715-23.), sőt világtörténeti nevezetességre tett szert, midőn gróf Strahlenheim bécsi svéd követ megsértéséért a bécsi udvar kiadta XII. Károly svéd királynak,^[768] de egyébként a mese költött s bonyolítása és megoldása egészen már nagyon ismeretes módszere szerint történik. Legnagyobb gondot Ilona jellemrajzára fordít a szerző, a ki előbb gyűlölte s kalandornak tartotta Elemért, de később ez a nézete a szerelem hatása alatt gyökeresen átalakult. A ravasz Kardos jelleme, a ki harmincz éven át hű ebként szolgálta Czobornét, «haragos» Ilonát, az «Akarat és hajlam» Roderichjára emlékeztet. A czím elárulja Jósika már megúnt romantikus segédeszközének, a rom titkos börtönének alkalmazását.

Salamon Ferencz a regény egykorú bírálója a jelenetek látszó rendetlenségét hibáztatja, melyet a szerző azért alkalmaz, hogy az olvasót valami váratlanul lepje meg s azonkívül a főhiányokat a szerkezetben s a tárgy mechanikai kezelésében s okát az elsietésben látja. Megrója a stílus pongyolaságát is. Találó megjegyzéseket tesz a Brassai bírálatára czélzással a kritikára is.^[769] Jósika egy másik alapos ismerője Elemér és Ilona találkozásának leírását példakép hozza fel, Jósika mennyire tud vigyázni arra, hogy az erkölcsi rendbe ne ütközzék.^[770] Egy népies életrajzot is írt Mátyás király-ról, mely a Vasárnapi könyvtárban 15.000 példányban jelent meg.^[771] «Nem akar – mint mondja – vele honunk történészeivel sorompóba lépni», kitűzött czélja csupán az, hogy kedvet ébreszszen kimerítőbb műveiknek olvasására. Egy egykorú ismertetője azt írta róla: «Mennyire szeretheti szép hazáját és népét az, ki ily szép könyvet tudott írni számára – a távolban!»

Ezt követték a következő évben az «A rejtett seb» és «Két királynő» cz. regényei. Az «A rejtett seb» tulajdonképen rejtett bűn, melyet szerző szerint nem lehet feledni, mely akkor újul fel, mikor nem is gondoljuk, hozva veszélyt és gyötrelmet, mikor nem is álmodjuk. E «tétel» bizonyítására szolgál egy II. József korabeli történet, melynek Kölesy Krisztián a főhőse, egy Felbányán letelepedett gazdag polgár, egy derék katonafiú (Gergely) és egy szerény leány (Louise) apja, a kinek mindene meglett volna a nyugodt, derült öregséghez, ha nem lett volna ilyen rejtett sebe. Ez akkor újult ki midőn egy Csabai Gyurka nevű gyanús külsejű embert fogadott házához. Ott egy molnár felismerte benne az egykori rablót, ő meg hogy a bőrét megmentse, feljelentette Kölesyt, hogy az Fekete Ferkó, rablófőnök, a kinek sok gyilkosság és rablás, többek közt gróf Szentmiklósi János meggyilkolása és kirablása terhelte lelkét. Kölesyt vagy Feketét akasztófára ítélték, fia nőül vette rég kiszemelt Fannyját, leánya pedig, a meggyilkolt Szentmiklósi unokájának arája, zárdába vonult. A regény sem tárgyánál, sem meséjénél, sem kidolgozásánál fogva nem tartozik Jósika értékesebb alkotásai közé. Némi értéket ad neki a bécsi katonai élet és udvari őrszolgálat leírása Kölesy Gergely nevéhez fűzve, a ki kadét volt a Savoyai Eugen nevét viselő dragonyosezredben. Mivel ebben az ezredben Jósika is szolgált, joggal feltehető, hogy több fejezetében («A laktanyában», «A Controlor-Gang», «A becsületbíróság») saját katonai élményeit rajzolja. Mint az «A tudós leányá»-ban, ide is beilleszt egy kis külföldi és magyar irodalomtörténetet s a világ öt legjobb regényeként «Pál és Virginia»-t, «Manon Lescaut»-t, «Werther keservei»-t, «Wilhelm Meisters Lehrjahre»-t és a «Wakefieldi lelkész»-t említi, s szerinte «széptani műbecsben s kerekségben csak egyetlen egy regény létezik, mely azokat megközelítette, s ez Colomba, Mérimétől».

A «Két királynő» czímű történeti regény Erzsébetnek és Máriának Nagy Lajos halála után a korona megtartásáért folytatott nehéz küzdelmét mondja el Máriának a Horváthyak fogságából kiszabadulásáig. A regényes elemet benne Prodanicz István, corbaviai gróf, a Nádasdyak őse képviseli, a ki szerelmes a királynőbe s élete koczkáztatásával többször megmenti, a királynő is viszonozza azt, a nélkül hogy azért hitvesi hűségét megszegné; az ifjú Prodaniczban is, a kinek e szerint olyan szerepet juttat, mint Vörösmarty «Zsigmond»-jában Kontnak, egybevethető Abafi szerelmi hódolatával Mária Chrisztierna iránt is, – ez az érzelem megfér az Aglae iránt érzett szerelemmel, a kit feleségül vesz. Ez a regény a «Magyar Sajtó»-ban jelent meg s ugyanez a lap még ez év második felében megkezdte «A hat Uderszki leány» czímű regényének közlését,^[772] mely külön 1858-ban jelent meg hat kötetben. Az «A hat Uderszki leány» cselekvénye az 1481-ik évben kezdődik s Mátyás uralkodása utolsó évtizedében játszik s így némi megszakítással a kor és szereplő személyei is: a cseh rablók, továbbá Zokoli Edömér, Elemér fia, Komoróczi Edömér, Péter fia az «A csehek Magyarországon» cz. regényben mintegy folytatásként csatolják. De főleg ahhoz kapcsolja Uderszki Péter, a kit már Komoróczi Péter rabló cseh hadában bemutatott az író, csakhogy itt most hat leánya, közöttük főleg a tizennyolcz éves szelíd, ábrándozó Bruna és a férfias lelkű, harczias, sőt vad Vanda által háttérbe engedi magát szoríttatni. Corvin János herczeg el akarja fogni Uderszkit és leányait és serege egy részével Uderszki távollétében behatol várába, de a Bruna szépsége lefegyverzi s a várat meghagyja birtokukban. Midőn ezt a nagylelküséget később Uderszki megtudja, felhagy rablókalandozásaival; s apjával együtt meghódolt a királynak. Corvin János feleségül akarja venni Brunát s ebben Beatrix is támogatja, de az apa Vandát szeretné a herczeghez nőül adni. A nagyravágyó Vanda, midőn Corvint elhódítani nem sikerült, Brunát börtönbe záratta, sőt életére is tört, de gonosz terve meghiusult. Brunáról később kiderült, hogy Frangepán Balázs leánya s Mátyás halála után Corvin János neje lett. Vanda czinkostársával együtt a mélységbe zuhant.

A regényről megjelenése után csakhamar Salamon Ferencz írt alapos bírálatot.^[773] Hibáztatja benne a kettős szerkezetet, melyek egyikének Bruna, másikának Vanda a főszemélye s a szerkezet egységét a gyakori kitérések és episodok is zavarják. Hosszasan fejtegeti, hogy a regény túl van terhelve lélektani, életfilozófiai és általános reflexiókkal; hogy igen gyakran bocsátkozik magyarázatokba, sőt néha úgy tesz, mintha valakivel polemiát folytatna. Az átgondolás és átdolgozás hiányát a gyors munkának tulajdonítja, s ez a stílus elhanyagolására vezet, s itt különösen a stílus hidegségében nyilvánul. A regény jellemei közül a daemoni Uderszki Vandáé, az irigység megszemélyesítése, több érdeket kelt s igézőbben hat az olvasóra, mint a regény többi egyénei, a mit a szerző jó intentiója elleni dolognak tart. Összevetvén e művet a «Csehek»-kel, a mire az önként kínálkozik, arra az eredményre jut, hogy a «Csehek» szerzőjének néhány jó tulajdona megmaradt, de e jó tulajdonok sokat vesztettek elevenség és fény dolgában, az árnyoldaloknak természetesen csak annál nagyobb tért engedvén.

1857-ben egy vígjátékot is írt «A vándorkérő» czímmel egy felvonásban.^[774] A darab cselekvénye az, hogy Pető Mihály gazdag földesúr nem akarja leányát Jernét szegény testvére fiához Kálmánhoz adni feleségül, noha a fiatalok szeretik egymást. Egy vándor kérő vetődik a szegény földesúr kastélyába, a ki Bebek Sándornak adja ki magát s megkéri a leányt a szegény ifjú számára, de kosarat kap. Mikor eltávozik, egy írástekercset nyújt át Jernének s ebből megtudják, hogy Mátyás király volta vándor kérő, a ki árvai főispánná nevezte ki Kálmánt s most a leány apjának sincs a frigy ellen kifogása. A darab meséje nem új s kevés érdeket képes kelteni, dialogusa élénk s a tárgyhoz illő.

Ez újabb regényeket a kritika, miként láttuk, nem fogadta többé olyan szinte egyhangú elismeréssel, mint annakelőtte. Jósika előbb is érzékeny volt a kritika megrovásai ellen s olykor fel is szólalt ellene,^[775] a miért a «Magyarkák» cz. röpirat szerzője (1845) «nebántsdká»-nak nevezte el,^[776] most midőn a kor haladtával termékenysége ugyan nem, de írói ereje fogyatkozni kezdett, érzékenysége még inkább növekedett, szinte a türelmetlenségig fokozódott. Elhatározta, hogy egy külön füzetben felel a támadásokra, melyben a regényről és a kritikáról való nézeteit kifejti. Így jött létre «Regény és regény-itészet» (Pest, 1858/9) czímű műve. Ha valaki azt hinné, hogy regényelméletet talál e füzetkében, mint a legjobb feleletet a támadásra, csalódva tenné le azt, mert csak azt találja első, értékesebb részében kibővítve, s polemikus szószszal feleresztve, a mit az «Élet és tündérhon» elé írt előszavában, vagy Bajzának «A regényköltészetről» írt töredékes fejtegetéseiben. Berzsenyinek a kritikáról írt értekezésére emlékeztet, mely a Kölcsey kritikája nélkül sohase jött volna létre. Programmja a «kontáritészetet» a valódi «itészettel» szemközt állítani s kimutatni, miként kell regényt bírálni s ez által megmondani azt is, miként kell regényt írni, végre mi módon lehetne nálunk egy önálló, részrehajlatlan kritikai folyóiratot megalapítni s fenntartani. A regény szerinte a való és költészet elegye, e fölött élettükör és életítészet. Ebből a feladatából foly, hogy a történelmi főszemélyek ismeretes jellemét el ne ferdítse, óvatosan eszményítsen, a valószínűséget ne koczkáztassa, költött személyeket ellentétbe ne hozzon a korral, melybe helyezte. Azután a mese érdekességét, a mű irányát, jellem- és korfestést, reflexiókat, költői képeket és hasonlatokat röviden tárgyalva, eljut a nyelvig és itt a mű mintegy védirattá vedlik át, feleletül bírálói többszöri megrovására. Jósika bizonyára mint nyelvész volt a leggyengébb s az is igaz, hogy hosszas külföldi tartózkodása alatt idegenszerűségek nagy számmal csúsztak be stílusába, s így a regényeinek nyelve és stílusa ellen felhozott kifogások is többnyire nem alaptalanok, de azért e felelet nem mondható sikerültnek. E védekező kitérés után meglehetősen rendszertelenül értekezik még a valószínűségről, a szerkezetről, indokolásról, a «szeszélyes» regényről, a jó befejezésről, a regényről mint a «tudomány jégtörőjéről». Az értekezés vagy elmefuttatás második része egy kritikai folyóirat tervét nyújtja. E szerint egy társulatnak kellene összeállani a helyes ítészet barátaiból, ezek gyűjtenék össze az alaptőkét egy havi folyóirat kiadására, választanák meg a szerkesztőt s szabnák meg a bírálati alapelveket és szabályokat, minők, hogy a szerkesztő csak művelt emberekhez illő modorban írt kritikát fogad el, hogy az ellenbírálatot és a polemiát megengedi stb. Mindezt rendszertelenűl, ötletszerűen adja elő s alig szükséges bővebben megokolni, hogy habár a rendszeres kritikának irodalmunk akkor is hiányát érezte, de azért Jósika ezen tervének megvalósítása részben felesleges, részben kivihetetlen lett volna, miként azt Gyulai már akkor alaposan kimutatta.^[777]

Jósikáék egyébként, ha lelki nyugalmukat egy-egy erősebb kritika rövid időre meg nem zavarta, vagy egyszer a férjet, máskor a hitvest ideig-óráig betegség nem nyügözte le, elég kedélyes és derült életet éltek Brüsszelben. Egy külföldi ismerősük egy német ujságban így írja le a család életmódját.

«Néha napján – úgymond ^[778] – Jósika bárónál töltünk egy estét, a ki hosszasabb keresgélés után a jó osztrák (!) társaság legszeretetreméltóbb flegmájával itt telepedett le mint számüzött. Szorgalmasan irogat; – németre fordított regényein kívül az utolsó években jelentek meg: Die Familie Mailly, Esther, A nagyszebeni királybíró, A gordiusi csomó, A zöld vadász, A tudós leánya, A szegedi boszorkányok, Pigmalion. Mindegyik három vagy legalább két kötetes mű, nem tudom, honnan veszi az energiát, hogy annyit tud dolgozni. Amellett friss és jovialis, bizonyára a magyar vér, az dolgozik benne. Csak hébe-korba bosszankodik egy bírálója miatt; az is bántja, hogy valami Kovács Imre az ő nevét vette fel, hogy egy «Ungar und Spanierin» czímű regényben István főherczeget megtámadja. «Mintha én ilyesmit tennék – mondta Jósika – még ha úgy vélekedném is.» Megkért, hogy szóljak valahol erről egy-két szót. Megigértem neki. Nagyon csinos és elegáns Jósika báróné. Szegény asszony! Neki inkább terhére van a száműzetés, mint az erősebb férfinak. De azért fürge, szerencsével fogott a német és magyar iráshoz, sőt csipkeüzletet alapított, mely jól megy, egy szóval: segit magán. Mivel itt az ember nem lakhatik úgy sokáig együtt másokkal, hogy magát kényelmesen érezhesse: Jósikáék saját házat béreltek. Ez a kényelem itt könnyen elérhető, nem egy könnyen található más nagy városban annyi kis házikó.»

Ebből a leírásbál az is látszik, hogy Jósikáék ekkor már egészen otthon érezték magukat Brüsszelben. A csipkeüzlet is mind jobban fellendült, úgy hogy az 1857. év elején azzal dicsekszik Jósika barátjának, hogy közel 10.000 franc jövedelmük van. «Nem bánt senki – írja tovább a megelégedés hangján – egészségünk is, jó órában legyen mondva, helyre állt. Julie ugy megerősödött, hogy reá nem ismernél, – oly tekintélyes kinézést kapott». Legnehezebben azt nélkülözték, hogy távol voltak családjuktól, rokonaiktól. De nem voltak egészen idegenek között. Sok magyar menekült lakott itt hosszabb-rövidebb ideig. Itt telepedett le Ludwigh János, ki a szabadságharczban szintén szerepet játszott, mint itt lakott egy ideig a Kossuth-család s a Kossuth anyját itt is temették el;^[779] Lukács Móricz, kit Jósika megszeretett, Batthyányné, a ki viszont nejével kötött jó barátságot, Horn Ede kiváló ujságíró, mielőtt Párisba tette volna át székhelyét; egy Timáry nevű magyar, ki előbb zsebkendőkereskedéssel akarta szerencséjét megalapítani, de később a boldogulásnak azt a gyorsabb módját választotta, hogy elvett egy milliomos leányt s Jósikáékat is meghívta a lakodalmára. Mindezekkel és még másokkal, köztük kiváló belgákkal, Jósikáék baráti összeköttetést tartottak fenn s hetenként összegyültek egy whistpartiera, vagy barátságos beszélgetésre s volt olyan karácsony, hogy harmincz «nagy gyermek» állotta körül a felgyújtott karácsonfát s éjfélutánig hangos volt a szent-alfonz-utczai «casa Jósika!»^[780]

Azonkívül az átutazó magyarok is rendesen felkeresték honfitársukat. Egyszer báró Eötvös József látogatja meg s a vele való beszélgetésből Jósika azt hagyta emlékezetben, hogy Eötvös ekkor (1852) Kossuth hatalmát a nép felett leírhatatlan nagynak állította, annyira, mikép csak egy intésétől függ a néppel azt tenni, a mit akar. A nép mindent szentnek hisz, a mit Kossuth tesz és tett: ezen egy embernek van csak szerinte hitele.^[781]

Teleki László is, Jósika jó barátja, és Horváth Mihály szintén többször meglátogatták. Gróf Széchenyi Istvánné is kellemesen időzött két fiával s első férjétől való leányával a harmonikus család körében. Látogatását Jósika így írja le: «Széchenyiné még mindig oly kedves asszony, mint volt ’s egyik fia Béla gyönyörű gyerek; a másik, Ödön, atyjához hasonlít. Sokat beszélt férjéről, kinek fixa ideája – úgy látszik, az: hogy mindennek a mi történt, ő az oka; azért ezt neki expiálni kell. Ez egy rögeszmét kivéve: igen okosan beszél mindenről. Jószágait maga kormányozza írásban vagy szóval, ha directora meglátogatja, … Széchenyi satirikus ember, ki az egész világot kifigurázta egykor: most mindenkit magasztal, csak magát nem, ’s a többi közt Kossuth L-t is: állítván, hogy ha tőle el nem válik, azaz Széchenyi K-tal – akkor minden a legjobban megy. Szegény hét év óta semmit sem dolgozik, csak az Illustratioban megjelenő schach problémák fejtegetéseivel foglalkozik. Az embernek szíve megszorul, ha mindezt hallja. Úgy látszik, hogy a bécsi orvos fizetve van, hogy Széchenyit soha se gyógyítsa ki. Ez közvélemény, melyben neje és mások sőt felügyelői is osztoznak. A grófné szeretné rábirni, hogy a Schweizba menjen lakni, ’s a melléje rendelt két őr hajlandó őt odakisirni. Jezsuitákat is küldöttek hozzá, de ezek annyira telepapolták ördöggel és pokollal fejét, hogy Széchenyi elutasította őket. Lonovics jár hozzá legtöbbet s nagyon látszik szeretni.»^[782] Meglátogatták fiai is, pl. 1857-ben Leó fia feleségével Kendeffy Krisztinával köszöntött be hozzá s mivel ugyanakkor sógora Podmaniczky Frigyes is Brüsszelben volt, együtt rándultak át Ostendébe. De nem csak rokonok vagy régi jó barátok, hanem olyanok is nagy számmal keresték fel látogatásukkal, kik tiszteletüket akarták leróni az iránt, a ki regényeivel képzeletüknek annyi nemes élvezetet szerzett. Ezek közt voltak idegenek vagy külföldi ismerősök is, mint a franczia D’Agoult grófné, a ki Daniel Sterne név alatt irogatott,^[783] báró Reinsberg-Düringsfeld Ottóné Schmidt Ida, a ki Jósikánéval bizalmas barátságot kötött s többször meglátogatta, sőt egy «Niko Veliki» czímű regényében Batthyányné és leánya mellett férjével együtt szerepelteti is őket.^[784] Sőt regényhősnek, nem csak «statisztá»-nak is meg akarta tenni ^[785] s e czélból elkérte Jósika életrajzát. Később Jósikánéról írt meleghangú életrajzot, melynél Jósikáné szerény megjegyzése szerint «a barátnő vezette az írónő kezét».^[786]

141. BÁRÓ JÓSIKA SÁMUEL LÁTOGATÁSA GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNNÁL DÖBLINGBEN.

Ez időtájban már mind élénkebben nyilvánult meg az óhaj, melyet a hazulról küldött levelek és a látogatók sokszor kifejezésre juttattak, hogy Jósika és neje költözzenek haza, a minek elháríthatatlan politikai akadálya nem lett volna, de annál erősebb volt a subjectiv akadály: Jósika merev ragaszkodása korábbi elhatározásához s a változó idők új irányzatával megalkudni vagy megbékélni nem tudó hajthatatlan szelleme. Meg is írta barátjának, hogy «mi makacs, konok entétirt, bikficz bumlerek és demagogok elhatároztuk végképen – hogy kün maradunk! Hijában édes druszácskám, elszoktunk a boldogságtól! s félünk nagyon hogy nem birjuk azon paradicsomi existentiát, mely ott a hazamenendőkre vár! Ennek azonban csak a mi ízlésünk az oka». Később is megismétli ezt a «változhatlan feltételét», kijelentvén, hogy szeretné szabályoztatni külföldi helyzetét, hogy ne mint politikai menekült szerepeljen Brüsszelben.^[787]

Jósikáék betegeskedése. Jósikáné irodalmi munkássága. Jósika novellái: «Régibb és ujabb novellák.» «Elbeszélések.» Politikai állapotok 1859-60-ban. A központi sajtóiroda. Magyar politikai czikkek a külföldi ujságokban. Jósika és gr. Teleki László. Teleki elfogatása. Jósika levelezése Kossuthtal.

Az 1859-ik év rosszul kezdődött a Jósikáékra nézve. Mindkettőjüket betegség lepte meg: Jósikát váltakozva hol régi fejszaggatása és köszvénye, hol fogfájás és köhögés kinozta, úgy hogy a két első hónapban alig mozdulhatott ki tízszer a házból, azután neje betegeskedett teljes hat héten keresztül.^[788] Mindkettőjük munkája csaknem teljesen fennakadt, pedig Jósikáné, a ki tréfás kijelentése szerint, ha megunta a tollat: a chiffonjai, illetőleg a mások chiffonjai közé menekült és megfordítva,^[789] ekkor már újságírónő lett. 1855 óta, a mikor «Közlések külföldről» cz. magyar és német szövegű kétkötetes elbeszélésgyűjteménye szélesebb körben tette ismertté nevét, mely az «Athenaeum» bírálata szerint az átmeneti vagy serdülő kor igényeinek megfelelő irodalom hiányát «nem sükertelenül indult pótolni», sűrűn kereste fel a magyar újságokat: Vasárnapi Ujságot, Divatcsarnokot, Magyar Sajtót s Nővilágot, melynek főmunkatársa volt, divattudósításaival, társadalmi, kertészeti stb. czikkeivel, csaknem minden héten küldött egyet.

Jósika is ez évben csak novelláit rendezte sajtó alá «Régibb és újabb novellák» (4 kötet) és «Elbeszélések» czímen, ez utóbbit a «Vasárnapi Könyvtár»-ban. Az előbbi gyűjteményből kiemeljük az «Egy igaz ember»-t, Tolnay jurátus és Ponyvásy uzsorás sikerült jellemrajzával, egy pesti casino-bál leírásával, s az «Egy anyán-t, melynek egyik szereplő személye Weidenhof bárónő jellemrajzához Kállayné és leánya bécsi életéből kölcsönzött egyes vonásokat, s beleillesztette gróf Bánffi György kormányzó estélyének s az 1809-ik évi Kolozsvárnak leírását is. Új regénye nem is jelent meg ez évben. Ennek oka nem betegsége vagy írói készségének csökkenése, hanem egy fontos politikai vállalkozás előkészítése volt, mely minden idejét lefoglalta.

Magyarország ez időben lázas érdeklődéssel kísérte a külföldi eseményeket. Az osztrák-szárd-franczia háborúnak a villafrancai békével (1859 július 11.) befejezése csalódást és elégedetlenséget okozott ugyan Olaszországban és Magyarországon egyaránt, de arról is bizonyságot tett s az osztrák császári proclamatio ezt nyiltan be is vallja, hogy Ausztria szövetséges társak nélkül, elszigetelten, egyedül volt kénytelen az eseményeknek elébe menni;^[790] az is ekkor derült ki, hogy a nagyhatalmak ismerték a magyar kérdést s alkalom adtán készek azt Ausztria ellen kihasználni.^[791] De nem ismerték eléggé. Azért Kossuth és elvbarátai legszükségesebb teendőnek tartották, hogy a külföldet felvilágosítsák s szorosabb kapcsolatot teremtsenek közte, Magyarország és az emigratio között.

Első terv az volt, hogy külföldön alapítanak e czélra vagy vásárolnak egy lapot, de később inkább czélhoz vezetőnek tartották egy központi iroda szervezését, mely a hazulról kapott adatokat vagy czikkeket feldolgozva vagy lefordítva, mint «pesti levelek»-et helyezze el a külföldi sajtóban. Ennek az irodának a szervezése s vezetése Jósika Miklósra bizatott, a ki az emigratio tagjaival, de meg a hazai lapokkal is élénk összeköttetésben állott s a külföldi lapokat is figyelemmel kísérte.^[792] Kossuth e választást a lehető legszerencsésebbnek nevezi, szerinte Jósikát tehetsége, szilárd jelleme, fáradhatatlan buzgalma s összeköttetései jelöltek ki e fontos feladat megoldására.^[793] Leírja a nagy nehézségeket, melyeket az adatok és költségek pontatlan küldése okozott, de a melyektől Jósika nem riadt vissza s «bámulatos erélylyel hajtotta végre, a mit magára vállalt, s kis idő alatt bámulatos sikert is aratott. Sikert nem csak az által, hogy keresztülvitte, miszerint a magyar ügyek az európai sajtóban mondhatni állandó rovatot képezzenek s az európai közvélemény irántuk kiváló érdeklődéssel viseltessék, hanem sikert aratott azon visszahatás által is, melyet a világszerte felkeltett közfigyelem otthon a nemzeti ébredés elevenítésére gyakorolt». Munkatársai között, kiknek nagyobb részét név szerint nem is ismerjük, Ludwigh János és Horn Ede váltak ki.^[794]

A központi sajtóiroda alapításának terve 1859 szept. végén merült fel, s október végén érkezett meg az első segély s november 1-én már munkához fogott s két hét után működéséről így számol be Jósika:^[795]

«Ami hirlapi vállalatunkat illeti, azt már most minden reményemen felül sikerültnek mondhatom. A «Times», «Daily News», «Morning Herald», «Patrie», «Débats», «Courrier de Dimanche», «Revue Contemporaine», «Indépendance», «Kölnische», «Obsevateur», «Journal de Belgique», «Nord» stb. adtak már czikket tőlünk és rólunk. Ügyünk, betüszerint, napi kérdéssé vált, s ha Isten megsegít, és otthon meg nem akad a nervus rerum gerendarum s hazulról szorgalmasabban látnak el adatokkal, mint ekkorig tették – azt hiszem, még terjedni fog. November 1-seje óta, mikor t. i. vállalatunk kezdetét vette, több jelent meg 30 czikknél s ezek közt hosszak és kimerítők. Ezenkívül még 10, vagy 12, melyeket más lapok az én mühelyemből indult czikkek után merítettek … Alig telik el nap, hogy innen ne indulna Párisba egy hosszú bulletin. Ezenkívül általánosságokat sem mulasztok el s czikkeink olykor nemzetiségről, irodalmunkról is szólnak … Ha ezentúl nem lenne annyi regény, im itt az oka: van nap, mikor egy sort sem írhatok magamnak, pl. a mai nap is ilyen.»

November 22-ikén gr. Teleki László állapítja meg a sajtóiroda működésének nagy sikerét … «Képzelheted – írja neki –^[796] milly érdekkel, örömmel olvastam utolsó két leveleidet. Már annak vétele elütt is észrevettem, úgy mint mindenki kivel találkoztam, és kit a politica érdekel, hogy a’ magyar kérdésnek uj phasisa kezdődik – s hogy kevés hetek olta ugy szólván Európaivá vált. Bámulatos activitást fejtettél ki. – Ennyi resultatumot illy rövid idő alatt nem is képzeltem lehetőnek. Mondhatom hogy tíz év olta, hogy a’ száműzetés keserűen sós kenyerét eszem, soha nem vettem a tiednél örvendeztetőbb levelet. Boldog lehetsz kedves Miklósom hogy illy roppant szolgálatot tehettél hazánknak, nagyobbat mint Világos olta akárki más. Az illyen öröm aztán a legtisztább. Csak bár lehessen a’ művet ugy folytatni, a’ mint kezdődött! Én reménylem. Lehetetlen hogy az otthoni tűz, szalmatüz legyen. Aztán meg semmi sincs illyen buzgóság táplálására szükségesebb,^[797] mint illyen szembeszökő már elért eredmény. Annyi év olta sokan fáradoztak ügyünk szolgálatában, köztük én is, – te kedves barátom első vagy ki positiv eltagadhatatlan eredményt mutathatsz elő …»

Kossuth a sajtóiroda működésének legnagyobb sikerét abban látta, hogy a «Times» is foglalkozni kezdett a magyar ügyekkel s megbízta egy magyar munkatársát, Éber Nándort, a ki az akkortájban Olaszországban lezajlott háborúban hadi tudósítója is volt, ilyen czikkek írásával.^[798]

Voltak olyan lapok is, pl. az «Indépendance», melyek egyes «pesti leveleket» visszautasítottak, de a legtöbb nem volt ilyen «finnyás», sőt a «Correspondence Havas» is késznek mutatkozott azok közlésére.

Jósika szerepe főleg abban állott, hogy a hazulról kapott adatokat feldolgoztatta vagy lefordíttatta munkatársaival s elhelyezte azokat az egyes lapokban. Kossuthtal részint közvetlenül, részint gr. Teleki László útján érintkezett, a kinek minden hónapban kimutatást küldött működéséről és kiadásairól. Mily élénk volt ez az összeköttetés Kossuth és Jósika közt, eléggé bizonyítja, hogy 1860 októberéig mintegy 130 levelet írt neki Jósika ez ügyben.^[800]

Deczemberben már panaszkodik Jósika, hogy cserben hagyták honfitársai, lassan küldik az adatokat. Nagy számmal jöttek hazulról óvatosságra intő, vagy riasztó levelek is, melyek attól félnek, hogy e czikkekkel a nagyhatalmasságokat Magyarország ellen zudítják. De legnagyobb baj az volt, hogy hazulról az anyagi támogatás, mely jobbára úgy sem gazdag főuraktól, hanem olyan áldozatkész közrendüektől jött, kiknek maguknak sem volt sok pénze, apadófélen volt, 1860 deczemberében Jósika már arról értesíti Kossuthot, hogy e miatt fennakadás fenyegeti a Comité irodájának működését s Kossuth ekkor háromezer frankot küldött. A következő év elején azzal a figyelmeztetéssel küldtek hazulról 2500 frankot, hogy nem tudják, küldhetnek-e többet? Ezért a párisi fiókirodát, melynek Horn volt a vezetője, Jósika feloszlatta s a munkatársakkal együtt a lapok is lassanként elhallgattak. Állítólag az osztrák kormány meg is vesztegette a lapokat, hogy ne közöljenek ilyen czikkeket, pl. a «Morning Post» 50.000 frankot kapott volna hallgatásáért.^[801]

A sajtóiroda utolsó eredményes fellépése gr. Teleki László ügyében történt, a kit a drezdai rendőrség, midőn oda rokonai látogatására ment, elfogott (1860 decz. 17.) s az osztrák hatóságnak kiadott. Decz. 22-én jelent meg a «Times»-ban a hír s Kossuth még aznap írt Londonból Jósikának és Szarvadynak, hogy úgy a német mint a franczia lapokban zajt üttessenek.^[802] «Lármát a hirlapokban, – szóllaljanak fel otthon a megyék a meg-sértett humánitási jog nevében.» ^[803] Jósika baráti szeretettől is indíttatva készséggel teljesítette a megbízást s Kossuthnak a politikai menekültek kiadatásáról angol lapokba írt czikkét is ő juttatta el a magyar lapokhoz.^[804]

Teleki későbbi sorsa eléggé ismeretes, hazamenetele által a sajtóiroda egyik legerősebb támaszát vesztette el.

Jósika, mint Kossuthtal folytatott levelezése mutatja, ez idő alatt az emigratio politikájának egyik irányítója lett, kinek véleményére Kossuth is sokat adott. 1859 deczember végén az európai intelligentiához és közvéleményhez intézendő memorandum s a Cavour-féle állítólagos felszólítás ügyében ^[806] volt érdekes eszmecseréjük s politikai elveit e három pontban foglalta össze: l. A passiv ellentállást s a nemzeties mozgalmat a mostani fokon fenntartani s ha lehet, még növelni és terjeszteni. 2. Oda törekedni, hogy minél több község tagadja meg az adót s hagyja magát inkább exequáltatni. 3. Az összeköttetést és közlekedést az otthoniakkal akként berendezni, miszerint mindent tudjunk s a világgal tudathassunk. A többire nézve pedig «az otthoniak gyönyörű lelkesedésében bízni s kerülni azt a telivér osztrák hibát, hogy megszünés nélkül mindenütt és mindenben kormányozzunk és szárazdajkáskodjunk.»^[807]

Az 1860-ik év áprilisában egy kis polemia fejlődött ki közöttük, a mely azonban baráti érzületükön nem változtatott semmit sem.^[808] Erre az adott okot, hogy Jósika Kossuth egy leveléből olyat olvasott ki, mintha ő a sajtómozgalom eredményeit lekicsinyelné stb. Kossuth felvilágosítása után, hogy szavai az otthonaikra vonatkoztak, Jósika maga is belátta tévedését ^[809] s érintkezésük azután sem szünt meg teljesen, mikor a sajtóiroda működését megszüntette.

Jósika ujabb regényei: «Az első lépés veszélyei.» «A két barát.» Jósikáné irodalmi munkássága és német fordítása. «A magyarok őstörténelme.» Egy magyar család a forradalom alatt (I-X.).» «Második Rákóczy Ferencz.» Jósika és Hartleben. A «Két élet.» «Kakukszó.» A brüsszeli házvétel. Vadnay Károly látogatása Jósikánál. «A két mostoha.» «A Végváriak.» «Klára és Klári.» Átköltözés Drezdába. (1864.). A drezdai élet. Jósikáné rokonsága. «A magyar kényurak.» «Sziklarózsa.» «Szegény emberdolga csupa komédia.» «A mi késik nem múlik.» «Várt leány várat nyer.» «Emlékirat.» Jósika és a kritika. Jósika halála. Temetése Drezdában. Hamvainak Kolozsvárra szállítása. Jósika regényeinek helye a magyar irodalomban. Történeti regényei korrend szerint. Idegen hatások Jósika regényeiben. Jósika világnézlete. J. természetérzéke. J. és milieu. J. nagy emberek szerepéről. Férfi- és nőalakjai. J. erkölcsi felfogása. Humora. Stílusa. Népszerüsége. Hatása.

A SAJTÓIRODA vezetése s az azzal kapcsolatos levelezés Jósika ideje nagyobb részét lefoglalta ugyan, betegeskedett is,^[810] úgy hogy e miatt a regényírásra kiszabott órák száma kevesbedett, némely nap el is maradt, de azért 1860-ban is két regény e jelent meg ú. m. Az első lépés veszélyei czímű kétkötetes társadalmi s A két barát czímü négykötetes regénye. Ekkor már megszűnt a névtilalom (interdictum nominis), úgy hogy ez utóbbi regénye már saját neve alatt jöhetett ki.

Az «Az első lépés veszélyei»-ben lélektani problemát akar megoldani a szerző, mint egykor az «Akarat és hajlam»-ban tette, csakhogy itt nem lelkibeteget vagy monomaniakust rajzol, habár teljesen egészséges lelkiállapotnak ez sem nevezhető: «egy kis karika hiányzott a bájos gépecskében, (mert női lélekről van szó) vagy egygyel több volt», miként a regény egy másik alakja, a férj tapasztalt nagybácsija jellemezte. Itt egy hiú, szeszélyes fiatal asszony a főhős: Etelváry Ilda grófnő, ki az ifjú gróf Etelváry Lajoshoz ment nőül, fiatalon, hozzáillő férjhez s házasságukból egy fiú is született és még sem volt boldog és megelégedett, mert mindig az ellenkezőre vágyott, mert mindig mást akart, mint férje; ha ez a telet Pesten akarta tölteni, ő falun akart maradni, maga se tudta megmondani, hogy miért; férje egészséges, életvidám ember volt, ő a halvány, fásult kedélyű, mélabús Zsolnayról ábrándozott. Ez az ábrándozás már a rokonszenv kifejezése volt, s később a gyakori együttlét által szerelemmé fejlődött, melyet Ilda meg is vallott neki, mikor nagy betegségben élet s halál közt lebegett. A betegségből felgyógyult férfit a férj akkor lepi meg, mikor Zsolnay feleségének szintén szerelmi vallomást tesz: öngyilkos akar lenni, hogy kitérjen neje útjából, ez a két szerelmest észretéríti, Ilda szerelme ismét férje felé fordul, Zsolnay újra rátalál első szerelmére, egy czirkusztánczosnőre s azt nőül veszi.

Egy regényében sem fordít oly nagy gondot szerző hősei jelleme festésére, mint ebben gróf Etelváry Lajos és Ilda jellemének rajzára, a kikben, mint azt régebben felismerték,^[811] első nejét és magát rajzolja s boldogtalan első házassága oknyomozó történetét nyújtja; gondos a nagybátya (gróf Etelváry Ádám) jellemrajza is, míg a Zsolnay jellemében több a valószínűtlen vonás s egy újabb irodalomtörténetíró Feuilletnek Jósika halála után megjelent «Un mariage dans le monde» czímű regényéhez találja hasonlónak.^[812]

Az «A két barát» meséje az, hogy Bánfi Kristóf megkéri Bocskai Dienes leányának, Juditnak kezét, de az apa leánya szerelmével nem törődve elutasítja, mert azt hiszi, hogy vetélytársának, az ifjú apjának féltékenységből származó cselszövése idegenítette el tőle Izabella fejedelemnő szívét, holott Nizowsky lengyel kegyencz féltette mindkettőjüktől befolyását. Az ifjú a visszautasítás után előbb a törököt zaklatta vakmerő merényleteivel, majd a máltai templarius rend novitiatusába vétette fel magát s ott Don Gaston de Lacerda moedinacelii herczeggel barátságot kötve, együtt vesznek részt a rend veszélyes hadi vállalkozásaiban, többek közt a Dragut tripolisi kalóz ellen indított hadjáratban. Végül a két jó barát feloldatott a novitiatus alól s mindenik egyesülhetett szerelmesével, Gaston De Vallier Annával, Bánfi Bocskai Judittal, miután Izabella királyné felvilágosította Bocskai Dienest, hogy gyanúsításának nem volt alapja.

A regény történeti anyagához a bevezetésben Fráter György, a tulajdonképeni regényben Izabella jellemzéséhez, néhány történeti eseményhez Istvánffit használta a szerző forrásul, de a mese nagyobb része a szerző leleménye, a templariusok történetéhez, rendi szokásaihoz fűzve, melynek forrásából Vallier Anna történeténél csak annyit árul el, hogy a haramia szép leányának története Sziczilia ismertebb népmondái közé tartozik. A kalózélet s a hadsids hatásának leírása Sue «Abar-Gull»-jára emlékeztet. A bonyodalmas, valószínűtlenségekkel meglehetősen bővelkedő regényben meglep az előadás folyamatossága és élénksége. Jósika nejének ajánlotta művét, e jellemző sorokkal: «Egész élet üdvéért e kis hálaemlék kevés! De ha bírnék a világ minden kincsével és dicsőségével s tenném azt lábaidhoz, volna-e az sok?»

Jósikánénak is ez évben jelent meg első eredeti regénye: Éva két kötetben, melyet a hazai kritika elég kedvezően fogadott. «Ez önálló szépmű – írja egyik ismertetője – teljesen megfelel a várakozásnak, melyet lapunkban közlött, nagy életismeretről, éles ítéletről s emelkedett felfogásról tanúskodó czikkei ébresztenek s bátran azon női olvasmányok közé sorozhatjuk, melyek nemcsak mulattatnak, de kellemesen tanítanak.»^[813] E bírálat által felbátorítva még két regényt írt: a Családéletet (1862) és az Élet esélyeit (1864); továbbá Való és költött czím alatt három kötet novellát és vázlatot adott ki, szerkesztette a Hölgynaptárt (1861) s Pályavezetőt írt fiatal leányok számára (1863), A szegedi boszorkányok német fordítása is ez évben jelent meg, tehát írói működésének virágkora ez időszakra esik.^[814]

Jósika 1861-ben egy háromkötetes történeti művet adott ki, mely már 1858-ban elkészült, A magyarok őstörténelmét. Mint az előszóban írja,^[815] híd akar ez lenni azok számára, a kik a komoly tudomány sokemeletű palotájába be akarnak hatolni, híd a történelmi regény és a történelem között s czélja, hogy a regényolvasó közönséggel megkedveltesse a történelmet; történeti regényeiben is ugyanezért nem egyszer emlékeztette az olvasót történelmi művekre.

Először a népvándorlásról szól, azután átmegy a hunokra vagy kunokra és avarokra s ott végzi művét, a hol hazai történeti műveink kezdeni szokták, t. i. a magyar bevándorlás kezdő szakával.

A mű szabad fordítás, kivonatokkal; olykor átdolgozza, toldja vagy rövidíti forrását s csak ott enged phantasiájának szabadabb röptet, a hol ezt tanulmányozás következtében teheti.

Forrása a népvándorlás történetében Rotteck, Schlötzer, Müller János világtörténeti művei; Attila s a hunok és avarok történetének előadásában, tehát műve nagyobb részében, Thierry Amadét követi, habár azok a források is kezeügyében voltak, a melyekből Thierry merített. A mű tehát nem lép fel nagy igényekkel az eredetiség szempontjából sem s kitűzött czélját, t. i. a hazai történelem népszerűsítését, elérte s főleg mint ifjúsági olvasmány mintegy bevezetésül szolgálván Jókainak korábban megjelent «A magyar nemzet történeté»-hez, némi kedveltségre tett szert.

Ez az év azt az örvendetes meglepetést is hozta, hogy Hartleben megkapta az engedélyt az Egy magyar család a forradalom alatt cz. regény elejének (1-4) utánnyomására s folytatásának (5-10.) kiadására. A lelkes kiadót – vallomása szerint – öreg napjaira új életre keltette az a nyereség, hogy Jósikával üzleti összeköttetésbe jut.^[816] A tízkötetes regény nyomtatása Bécsben 1862-ben fejeződött be.

Ez a mű, melyet a szerző «forradalmi epopoea»-nak nevez, inkább történeti, mint társadalmi regény,^[817] noha szerző saját korából veszi tárgyát, de annyira uralja azt mint főczél a forradalom története; Kossuth, Görgei s általában a szabadságharcz vezéregyéniségei olyan nagy szerepet játszanak benne, hogy szinte azt lehetne mondani, hogy a Zádor-család történetét csak azért találta ki a szerző, hogy legyen mihez csatolni ezek viselt dolgainak, az oláhok kegyetlenségeinek, általában a forradalom főbb eseményeinek elbeszélését. A regény Güldenstern osztrák hadnagy szerelmi idylljével kezdődik, a kit megszeret egy angol nő, Maffei marchese özvegye s férjül vesz s azután boldogan élnek, utazgatnak mindaddig, míg a férj avval a vallomással nem lepi meg nejét, hogy ha tovább is olyan gondatlanul költekeznek, mint eddig, a vagyon egészen elúszik. Ekkor a marcheza leányával együtt eltűnik. A bánatos Güldensternnel Bécsben összetalálkozik Zádor Péter nevű barátja s ennek biztatására újra katona lesz, később mindketten kilépnek s Zádorlakra mennek gazdálkodni. Itt, ezen az ősi jószágon élt az agg (81 éves) Zádor Ferencz és fiának, Péternek családja, mely Ágoston nevű fiún kívül két leányból, Irmából és Klárából állott. Szinte a családhoz tartozónak tekintették Járay jószágigazgatót, a modern gazdaság és a modern társadalmi és politikai újítások lelkes hívét. Az épület másik szárnyában Zádor Márton, a túlzó oláhokkal egyetértő, sőt mint később kiderült, a Zádor nevet is jogtalanul viselő öreg lakott. Az 1848-ik évben, április első napján «jövünk érintkezésbe» a családdal, a mikor Magyarország s főleg az unió miatt Erdély lakossága is forrongásban van. Különösen az oláhok mozgolódtak, titkos gyűléseket tartottak, izgattak ellene, a mi az oláhoktól körülvett Zádorlak (valószínűen Ó- vagy mostani nevén Magyar-Fenes) földesuraságát közelről érdekelte. Midőn csakhamar ezután a haza fegyverbe szólította fiait, Zádor Péter tábornokká neveztetett ki, fia, Ágoston szinte honvédnak állott be, a leányok katona vőlegényt választottak maguknak, Klára Dezső Sándort, Irma Kéméndi Jenő kapitányt, kikkel még a forradalom tartama alatt egybekeltek. Ezek a katonák a forradalom változó esélyei között mindenütt ott voltak, a hol legnagyobb volt a veszély, csatákban, gyűlésekben, tüntetésekben vettek részt, fogságba kerültek, egyik Kossuthért, másik Görgeiért lelkesedett (pl. Kéméndy), a politikai mozgalmakba belevetették magukat s így lesz az Egy magyar család története egyszersmind a szabadságharcz története is. Ennek forrongásaiban Güldenstern is, ki nem bízott a forradalom sikerében s osztrák maradt továbbra is, de azért mindent megtett a Zádor-családért, rátalált eltűnt nejére, ki Pesten egy leánynevelőintézetet nyitott, leányát is férjhez adta egy grófhoz, sőt az már azóta özvegy is lett s nagynehezen újra kibékültek. A világosi fegyverletétel után Kéméndy Jenő és Irma, ekkor már férj és feleség, egy darabig együtt, azután külön bujdostak s végül Lipcsében újra találkoztak. Kéméndynek kéziratban kész volt egy műve, Irma kijelentette, hogy ő írónő, kereskedőnő, divatárusnő, minden lesz, ha kell. Új hittel, új reménységgel kezdtek új élethez. «Kevés volt a pénz a kis tanyán, de sok a szeretet, erős és szívós az akarat.» Később, midőn a rendőrség zaklatása Lipcsében mindinkább kellemetlenebb kezdett lenni, átköltöztek Brüsszelbe. «Mikor e sorokat írjuk, – olvassuk a regény végén – halljuk, hogy Kéméndy és Irma Brüsszelbe költöztek, hogy ott szép tágas házban, sajátjukban laknak, s hogy őket sokan látogatják; s ki a kapun benyit, azt magyar lég érinti; mintha valami varázsvessző emelte volna fel a függönyt valami magyar ház felől. Mindenütt magyar tárgyak, magyar képek, magyar fegyverek, magyar nyiltság s magyar szivélyesség!» Oda költözött Zádor Péter, valamint Güldenstern is nejével és leányával; mostoha unokája, Seraphine magyar ifjú felesége lett. Az öreg Zádor Ferencz visszakapta birtokát s Zádorlakon a Rákóczi-nóta mellett húnyta be örök álomra szemeit.

A regény kiemelkedő két alakja, mert főhősről aligha lehet szó, Kéméndy Jenő és neje, Zádor Irma, a kikben a szerző önmagát és nejét, Podmaniczky Júliát rajzolja. Jósika ugyan a regényben külön is (J** jegy alatt) szóba kerül,^[819] de a szerző és Kéméndy forradalmi és forradalom után való szereplése annyira egyező, hogy ez a régóta ismert tény kétségbe nem vonható. Ugyanez illik Zádor Irma és Podmaniczky Júlia rajzára is, nemcsak az életrajzi adatok egyezése, hanem a «kedves hölgy»-nek juttatott hazafias szerep, a meleg, érzelmes és lelkes jellemzés is ezt bizonyítja. A két oláh izgató, Barbucz ügyvéd és Procopius esperes szintén történeti alak, a Kolozsvárt élő Mihály nevű zugügyvéd, egy zsuki oláh paraszt fia és a vajdaházi papról vett másolatok.^[820] Zádor Márton alakja Sue-hatásnak látszik,^[821] ellenben a Güldenstern szerelmi idyllje egy befejezett novella, s kikivánkozik a regényből, hová későbbi szereplése, úgy tetszik, csak azért. lett beillesztve, hogy a sok lelkes és hivő hazafi mellett legyen egy kételkedő és bizalmatlan osztrák is, a kinek a forradalom nagy tragédiájában mintegy a Kar szerepe legyen kiosztva. A regény jó részét a függetlenségi harcz ismertetése foglalja el 1848 április 1-jétől ^[822] annak befejezéséig. Szerző rajzoknak nevezi vázlatát, találóbb czímet alig adhatnánk neki s czélja «átélni újra ama nehéz, magasztos napokat». E részben a főhős Kossuth, a kit többféle szerepben léptet fel, mint népszónokot, hadseregszervezőt, államférfiút, családapát, hogy tehetségének sokoldaluságát annál jobban bemutathassa. Legnagyobb szeretettel és lelkesedéssel az ő nagyságán csüng, valóságos védbeszédet tart többször mellette. Épen ellentétes az álláspontja Görgeivel szemben; öt okozza a forradalom bukásáért, szinte philippicát ír ellene, természetesen ez a művészi hatást nagyon zavarja. Nyáry Pál, Perényi, Madarász László, Bem rendre felvonulnak előttünk. Némelyik alakjának szerepeltetése egy regényének bevezetését juttatja eszünkbe, melyben egy jegestengeri czetvadászatot ír le s mind e leírás csak azért, hogy végül azt mondhassa, hogy mint ama czethal, vergődött Magyarország a halál ellen a mohácsi vészt megelőző időben, vész és vihar közepette s nagyon vegyes hatást kelt pl. midőn Kolumbán Mitrut Madarász László rendőrfőnökkel leplezteti le, s Zádor Mártont is vele utasíttatja ki Debreczenből.^[823] Ha mindez az aesthetikai érték csökkentésére szolgál, mindamellett mindig becses marad e mű, mivel értékes adalékokkal szolgál a magyar függetlenségi küzdelem lélektanához, a politikai forrongás közepette a benne élőtől, sőt benne résztvevőtől csakhamar az események lezajlása után papirra vetve. Forrásai gyanánt Naplóján, ^[824] és jegyzetein kívül a hivatalos «Közlöny»-t; Görgei, Klapka, Czecz, Irányi és Chassin, G(eli)cs őrnagy, Pimodán és az «ellenségek» iratait, a magyar ügyet tárgyaló 20 röpiratot s több mint 500 kül- és belföldi hírlapi czikket.

II. Rákóczi Ferencz-e is, melyen önvallomása szerint oly szeretettel, mondhatni szenvedélylyel dolgozott, mint kevés regényén, végre megjelenhetett hat kötetben (1861) s a közönség olyan érdeklődéssel várta, hogy hat hét alatt elkapkodták, úgy hogy a másik évben újra ki kellett nyomtatni.^[825] A német fordítás kéziratát is kérte, de az csak jóval később jelenhetett meg.^[826]

A forradalmi mozgalmak íróink figyelmét már kezdetben a magyar függetlenségi törekvések legnemesebb képviselője, II. Rákóczi Ferencz felé irányították. Nem a véletlen műve, hogy 1847-ben egyszerre ír róla drámát Szigligeti (II. Rákóczi Ferencz fogsága) s teszi meg regénye főhősének Jósika.

A mű elején bemutatja Rákóczi Júliát, Aspremont aráját, Amadillal, egy szegény árvaleánynyal, kik sok méltatlan bánásmódot szenvednek az apáczakolostorban, míg ki nem szabadulnak; azután az ifjú Rákóczihoz vezet el, kit jezsuita álruhában keres és lelkesít fel Bercsényi Miklós, azután Rákóczi mostohaapjának, Tökölyinek török segélylyel betörését, a zernesti csatát, Bercsényi szerelmét a férfiruhában megsebesült Amadil, Rákócziét Amália hesseni herczegnő iránt, majd a benne lappangó szikra lángra gyultát, midőn a felkelők élére áll s győzelemről győzelemre vezeti kuruczcsapatait, míg szerencsecsillaga leáldozik s a hazából kibujdosni lesz kénytelen.

A forradalom lelkes hangulata lüktet e regényben s habár akkor fejezte is azt be, mikor annak már utolsó hullámverései is régen elsimultak, az alaphang, melyből kiindult, az önfeláldozó hazaszeretet eszméje végigvonul az egész művön. A szerző maga is említi az előrebocsátott «Figyelmeztetés»-ben, hogy kevés regényén dolgozott oly szeretettel s mondhatni szenvedélylyel, mint ezen; ezt nemcsak a lelkes hangulat, hanem a gondos tanulmány is elárulja. Márki szerint ha forrásai gyakran félrevezetik is, de «máshol valódi történelembölcselet, a melyben az egyik nemzeti küzdelem hajótöröttje a másiknak nemes törekvéseiből vonja le tanulságait, sőt a nemzeti életnek törvényeit.»^[827] Forrásai a «Histoire des révolutions de Hongrie, Rákóczi emlékiratai, Cserei Historiája,» Fessler és az újabb történetírók közül többek művei.

Hartleben annyira sajnálja, hogy ezek megjelenésével netalán véget ér üzleti érintkezésük, hogy ajánlatot tesz neki az Árpádházi magyar királyok és visegrádi udvartartások történeti romantikus ismertetésére, forrásul Fesslert és Szalayt ajánlva.^[828]

Újabb regénye a Két élet, melyet «szeszélyes» regénynek nevez s a Kakukszó cz. novellájával együtt bocsátott ki (1862).

A regény meséje röviden az, hogy gróf Szécsi Kálmán szécsvári földbirtokos, mióta nagyanyja az ősök képeivel hozzá költözött, kettős életet élt, rendes, való életet nejével s Ágnes leányával s a másik áloméletet éjjel ősei, a nejéhez és leányához hasonló Szécsi Bóra és Ágota, s az ennek kezét megkérő szomszéd várúr, Borz stb. társaságában. A való életben Ágnesnek az előkelő származású, de pazarló gróf Héderfáy és a művészi képességei által meggazdagodott Szerémváry udvaroltak. Szécsi az elsőt szerette volna vejének, de Ágnes az utóbbit szerette. A két élet eseményei hatással voltak egymásra s a való élet udvarlói az álomélet Borzának és Békesijének feleltek meg. Tarnai orvos háromévi betegség után két hónap alatt egyszerű életmód, lovaglás, zene segítségével kigyógyította őt s most azt sem ellenezte többé, hogy leánya annak nyújtsa kezét, a kit szeret. A «Kakukszó»-ban: Egy hiú ifjú (Balányi) munka, fáradság nélkül szeretne magas polczra emelkedni s ráadásul szép feleségre szert tenni, s egy Herkay nevű bölcs embert keres fel, kinek az volt a híre, hogy bűvös tanácsával kiki elérheti szíve vágyát. Herkay káprázatban minden óhajtását teljesedve vonultatja el Balányi lelki szemei előtt, de ugyanekkor a háláról elfeledkezik, hasztalanul figyelmezteti reá a kakukos óra s így a káprázat elmultával Herkay elutasítja. De a leczke használt s idővel önszorgalmával alispán lett belőle. Az oktató czélzatú elbeszélés inkább kibővített népmese, mint novella; népmeseelemekből van összeróva.

Az 1862-ik év a miatt is nevezetes volt rájuk nézve, hogy lakókból háziurakká lettek. Az előző évben fiai megküldték az úrbéri kárpótlási összeg egyötödrészét s ez összegen s megtakarított pénzükön házat vettek a Rue de la Commune-on,^[829] melyet Jósika tréfásan hotelnek nevez. Mielőtt beköltöztek volna, hozzáépíttettek s egy emeletből kettőre emelték, úgy hogy csak június végén foglalhatták el új otthonukat.^[830]

Itt kereste fel szeptemberben Vadnay Károly s látogatását így írja le a Hölgyfutárban: ^[831]

«Brüsszelben meglátogattam Jósikát. Rosz szokásom, hogy a hová, vagy a kihez kedvvel és szeretettel megyek, rendesen előre elképzelem magamnak. Büntetésem aztán az, hogy a képzelet rendesen elbolondít. Így most is egy, a számüzetés fájdalmai alatt megtört embert képzeltem találni, s íme találtam egy derült arczu férfit, ki akkor is érdekes alak lenne, ha nem is volna oly kitünő költő. Épen levelet írt a «M. Sajtó»-nak. Bocsánatot kértem, hogy háborgatom, de ő mosolyogva jegyzé meg, hogy olyan mint a tanuló gyerek, örül, ha egy-egy véletlen miatt, munkáját félbe kell hagynia. Azután szóba hozván nagy termékenységét és kifogyhatlan munkásságát, említé, hogy soha egy nap sem ír sem többet, sem kevesebbet, mint három órát. Miután irodalomról, és az általa oly nagyon szeretett hazáról sokat beszélgeténk, megismerteté velem szellemdús nejét is, ki szintén írt, egy új divatlap számára. E finom arczu, nemes mosolyu nőt elég egyszer látni, hogy az ember nagy tisztelet- és szeretettel legyen iránta. Egyszerre arra gondoltam, hogy csupán ily nő lehetett képes még a számüzetés s hontalanság keserűségeit is megédesíteni. Lakásuk, szép schvájciasan butorzott termeik, melyben Battyányi Lajos nagy mellszobra is ott van, csinos kertjükre néző erkélyük, szóval minden, azon vigasztaló gondolatot ébreszti, hogy az ember akkor is lehet boldog, midőn benne a polgár nem lehet.»

Józsikát Brüsszelben mindenki ismeri és tiszteli. A vendéglőben, hol szállva valék, csak nevét kelle kiejtenem, azonnal mindegyik pinczér megtudá mondani lakását, s midőn egy bérkocsiba ültem, s mondám: «rue de la Comune, nro 25», a bérkocsis azt felelte rá: a hol báró Józsika (az ő kiejtésük szerint Zzozsika) lakik. Tudja jó ég miért, de én ennek sokkal inkább örültem, mintha valahol kiállított mellszobrára találtam volna. Egy új ház lakójának – Jósikáné szerint – az első évben nincs rózsaágy vetve: Jósika is sokat szenvedett egy lábsebe miatt, de ez munkásságukon nem látszik meg, a «korrekturívek naponta látogatást tettek náluk».^[832]

Ez évben került nyomdába «A két mostoha» czímű történeti regénye, de csak a következő (1863) évben került ki sajtó alól. Ezt követte az «A magyar kényurak» és a «Klára és Klári» cz. történeti regények, melyek mindketten az Anjou-korból vett tárgy feldolgozásai, míg az «A végváriak» Bethlen Gábor korában játszik.

Az «A két mostoha» a Hunyadiak korának azon szakaszába vezet, a mikor Hunyadi János erdélyi vajda volt. A regény helyszíne Erdélyen kívül Bukarest és Bizáncz, meséje két leányrablás: Kantakuzéno Grigori elrabolja Lascaris leányát, Iphigeniát, Wlád Drákuly vajdának a mostohaleányát, Gemmát pedig a vajda nőtestvére, Masinka akarja elraboltatni a szultán vagy nagyvezér háreme számára, de vőlegénye, Opor Janó kiszabadítja. Ekkor tör be Havasalföldre és Erdélybe Abedin török serege s a két vőlegény azonnal Hunyadi táborába siet, s csak akkor ülik meg Vajdahunyadon a lakodalmat, mikor Hunyadi győzelmet aratott. A szerző Drákuly jellemzésére fordított legtöbb gondot, a kit ravasz, kétszínű, tisztán érdekei által vezetett zsarnoknak fest, legkevesebbet az Opor Janóéra, úgy hogy talány az olvasóra nézve, hogyan szerethette meg annyira Gemmát, mikor alig látták egymást, valószínűtlen a vajda feltételes beleegyezése a Gemma és Janó házasságába, s homályos ennek Kantakuzénóval való barátsága is.

Az «A magyar kényurak» cz. regény tárgyát az utolsó Árpád-házi király halálát követő zavaros időszakból vette, melynek Trencsényi Csák Máté a vezéregyénisége.^[833] Mikor Arany 1861-ben Szász Károlynak az Akadémia Nádasdy-díjával jutalmazott «Trencséni Csák» cz. költői beszélyét ismertette,^[834] a nehézségek közt, melyekkel e történeti tárgy feldolgozása jár, azt is felemlíti, hogy «ki fog írni például, Csákról, hogy Omode, Apor, Zách Feliczián ne követelje művében az oroszlánrészt; miből a cselekvény kettős vagy többes folyama könnyen származhatik, és az, hogy a költő nehezen bír egy főhőst emelni a kolosszi alakok felé».^[835] Jósika e feladattal regényében, a czím ellenére sikeresen megbirkózott, a többi kényurak közül magasan kiemelkedő főhőse Csák Máté, a ki mindjárt a regény elején azzal az eltökélt szándékkal jelenik meg, hogy ő ad királyt az országnak s János kalocsai érsekkel Prágába megy Venczelt a trónra meghívni s az apa helyett fiát is elfogadja, s azután szinte uralkodik az országban mindaddig, míg a rozgonyi csatában hatalma meg nem törik. Jósika azonban nem elégszik meg a történet nyújtotta anyaggal, hanem az érdeklődést költött alakok romantikus kalandjai által igyekszik ébren tartani. Ilyen Jakab mester, egy regényes származású ifjú, a rozgonyi csatában Károly király életének megmentője, kinek apja Kompolthi Orsolyát megszöktette, de Kompolthi elválasztotta őket egymástól s Orsolya férje Egidius néven szerzetes lett; ilyen a király szerelmi idyllje az egyszerű halászleánynyal, Nunziatával, ki holtáig ragaszkodik a királyhoz s haldokolva úgy végrendelkezik, hogy szivét vigyék el annak, a kié mindig volt.

A regény fogyatkozása a történeti anyag száraz előadása, a jellemzés hiánya s a költött eseményeknek a főcselekménynyel laza összefüggése.

Zách Klára esete és Zách Feliczián merénylete, nem hiába, hogy Istvánffy szerint már a lantosok megénekelték, élénken foglalkoztatta költőink, különösen drámaíróink képzeletét.^[836] Kisfaludy Károly már 1817-9 körül drámát írt róla ^[837] (Zách Klára) s egy szomorújátéka (Záh nemzetség) tárgya is ez lett volna, de csak egy jelenet készült el belőle, Katona Zách-drámája csak terv maradt, de Fogarasi Nagy Pál (Zách Klára), Kuthy (I. Károly és udvara), Szigligeti (Zách unokái), Vahot Imre (Zách nemzetsége), Tóth Kálmán (Utolsó Zách) és Bajza Jenő (Zách Feliczián)^[838] drámái, még ha Döbrentei elbeszélését (Klára Visegrádon) s Aranynak 1853-ban készült balladáját s több kisebb költeményt számba nem veszünk is, elegendők voltak arra, hogy e tárgy iránt az érdeklődés ki ne aludjék s Csák Máté történetének feldolgozása után Jósika figyelme is felé forduljon.^[839]

A regény elején Trencséni Csák Mátét mutatja be az író, a mint az szegényen, elhagyottan egy papnál vonja meg magát, míg Zách Feliczián fel nem keresi és egy félreeső várában el nem rejti. A hiú Zách kívánságára leánya, Klára, Szécsi Sándor menyasszonya, Károly király udvarában udvarhölgy lesz s ott szemet vet rá Kázmér herczeg, a királyné testvére s először el akarja raboltatni, de tévedésből a koros udvarhölgyet rabolják el helyette, másodszor álomitallal kábítja el Klárát s a szerencsétlen egy zivataros éj idején menekül apjához. Zách bosszút áll a királyon és a királynén, s már mindkettőt megsebesítette, a mikor Cselényinek sikerült megölnie. A családon Károly irgalmatlan bosszút állott, de Klára Csák Mátéhoz menekült s helyette a túlbuzgó üldözők a Klára által szegénysorból felsegélt Szinyéri Klárin töltötték bosszújokat. De azért elcsúfítva ő is életben maradt. Klárának a király megkegyelmezett, midőn a Bazarád ellen indított hadjáratból visszajövet a Csák Máté holttesténél rátalált, Erdősi Klára néven leányává fogadta s Széchi Sándornak lett a felesége. A regény végén azt a kijelentést teszi a szerző, hogy «talán egykor, nem mint e regény folytatását, – mert ez épen oly önálló, mint: A magyar kényurak, – hanem mint ezektől egészen független történetet elmondjuk tisztelt olvasóinknak minő sajátosan érdekes szerepet játszott Széchi Sándorné honunk egyik legfényesebb korszakában, Nagy Lajos király idejében». Ezt a szándékát nem valósíthatta meg, a min nincs ok sajnálkozni, mikor azt sem tarthatjuk szerencsés gondolatnak, hogy Klárát a mondától eltérően életben hagyja.^[840] A regény egyébként is gyengébb alkotásai közé tartozik, a két főszereplő, Klára és apja jelleme elmosódott, Csák Máté szerepeltetése erőltetettnek látszik: különös módon megtoldja életét mintegy kilencz évvel, habár az «A magyar kényurak» is sejteti, hogy jövőben még találkozni fogunk vele. Forrása Szalay László «Magyarország történeté»-nek II. kötete, melyből szószerint idéz is,^[841] és Fessler «Die Geschichten der Ungern» cz. művének III. kötete, mely Kisfaludy «Zách Klárá»-jának is forrása volt,^[842] itt találta pl. a Keszi- és Berenda-család nevét és más források, melyeket nem sorol ugyan fel, de egybevethetett forrásaival, mivel azt mondja pl. a Zách merényleténél, hogy «történészeink mindegyikében a különböző források szerint, melyekből az iszonyú jelenet leírását merítették, részletekre nézve különbséget találunk, de a fődologban mindnyájan megegyeznek». Istvánfi érdekes előadását ^[843] Zách merénylete okáról bizonyára nem ismerte, mert akkor ő is mint Arany,^[844] nappalra tette volna Kázmér bűntényét s a királyné szerepét abban világosabban megjelölte volna.^[845]

A «Végváriak» elején maga a szerző figyelmeztet arra, hogy sötét történetet mond a «székelyföldön keresendő» Végvárról s a Végvári urakról. Végvári Orbán nem akart testvérével, Jásonnal osztozni s midőn az elköltözött az egyideig közösen lakott kastélyból, felbérelt czinkosaival megtámadtatta s kiraboltatta; őt magát életben hagyta s húsz éven tartotta fogságban, míg a fogoly sisiphusi munkával ki nem vájta börtöne falait s a dajkája által megmentett fia segítségével Bethlen Gábor vissza nem helyezte birtokába. Orbán megőrül, neje öngyilkos lesz, Jáson és fia megnősülnek s egyszerre tartották lakodalmukat. A történeti elemet Bethlen Gábor udvari ünnepélye a halálra váló Károlyi Zsuzsánnával s Bethlen jellemzésével képviseli benne; érdekes alakja Sebestyén Ignácz tanár, kinek nagy érdeme van a bűntény felderítésében, egyébként ez a regény Jósika gyengébb művei közé tartozik.

Ekkor már Jósika sokat betegeskedett: részint ezért, részint mivel neje szeretett volna szászországi rokonaihoz és Magyarországhoz is közelebb lenni,^[846] elhatározták, hogy eladják brüsszeli házukat s elköltöznek Drezdába. Barátai, mint Fejérvári, féltették, hogy úgy jár, mint Teleki László, de Jósika megnyugtatta őket, hogy az ő ottlakásuk kivételes lesz, nejének, a volt szász miniszter rokonának vagy negyven darabból álló rokonága él Drezdában, kik maguk hívják és unszolják őket. Hathónapi várakozás után csak egy óra alatt megvolt az alku egy posztógyárossal, a ki a házat bútorostul együtt megvette, s 1864 májusában végre át is költözködtek.

Öregkorban már nehéz a változást megszokni s elhagyni egy olyan várost, melyben tizennégy évet töltött el az ember, Jósika is azt írja, hogy nehezen válik el ottani sok sok jó emberüktől s szép kényelmes házuktól, minő sohasem volt még otthon sem és aligha lesz valaha.^[847] Főleg a város nem tetszett neki. Sötétnek és piszkosnak találta; szép város lehetne, ha a korom és szenny mindent el nem rontana.^[848]

Maga a lakás jó volt: «Julie újra remekelt s minden luxus nélkül csinosan és kényelmesen elrendezte azt.^[849] A ház fekvését Jósika így írja le: «Kilátásunk vidám, mert ablakaink a promenadra nyilnak és sok szép zöld fát látunk ’s visavis a botanicus kertet, mely nagyon gyenge. Igen közel vagyunk az úgynevezett Brühlische terassehez, mely a legélénkebb rész a városban s az Elba hídjához.» Ennek daczára mégis hozzáteszi: «nem a kedves Brüssel biz ez! távolról sem! De meg lehet itt is élni. A vize jó – a koszt dettó: mert nem főzetünk otthon ’s vendéglőből étkezünk. Magasztos örömtől dagadozó honfi kebellel (– hirlapi stylus –) pillantottam az étlapon a gulyás hust! (kolásch fleisch).»^[850]

A rokonok nagyon szívesen fogadták az új települőket. Hivogatták vendégségbe, de Jósika, az egykori szalonhős, most beteges öreg ember, nehezen illeszkedett már be az új környezetbe. «Az itteni rokonság nagyon szíves – írja amerikai barátjának – hanem a drezdai soiréek!!!! – ezekről jobb hallgatni; a multkor egyben valánk, hol négy mond(d) négy öreg leány volt ’s 8 vén asszony – s 1 férfiu. Ezután vigyázni fogok magamra ’s ha csak lehet elsiklom e soirékból: Úgy is van nekünk két 60 éves leány cousineunk – valódi prototypjai a vén leányoknak: ha csak látom őket, náthát kapok.» Ujra arra tér, hogy nem tudja a szép, tiszta csinos Brüsszelt feledni. «Valahányszor – folytatja tovább – e kis ich möchte und kann nicht – füstös fekete városban sétálgatok, eszembe jut a brüsseli boulevard, a park, a most annyira megszépült zoologikus kert – ‘s megvallom, hogy a belgákat minden phlegmájuk mellett inkább szeretem, mint ezeket az ach né – ach ja, alle weile- és beware-németeket – kásás németségükkel ’s borzasztó toilettjeiben. »

Vigasztalására szolgált, hogy mióta ideköltözött át, családtagjai is sűrűbben keresték fel. Géza fia nyolcz napig időzött nála, Jósika Leóné «egy kedves kis eleven gyermeket», Irénét, egyetlen unokáját vitte el hozzá bemutatni.^[851]

Jósikáné és a rokonság úgy akarták Drezdát megkedveltetni Jósikával, hogy nyáron kirándulást tettek vele a szász Schweizbe, melyet ő is «igazán gyönyörűnek talált», »csónakon leeveztek a Linkische Baadba, muzsikaszó és snitzli mellett» mulattak, aztán gyalog sétálgattak haza.

Jósika ezen leírás után arra tér át, hogy a fődolog az, hogy a munka is forgásba jött s új szállásán befejezte a «Várt leány várat nyer» cz. regénye második kötetét.^[852]

Ez az év (1864) mintha a bámulatos és rendkívüli energia utolsó erőfeszítése lett volna, a legtermékenyebb regényévek egyike. Ekkor jelentek meg az Apafi korában játszó Sziklarózsa, a Szegény ember dolga csupa komédia cz. regényei 4-4 kötetben s A mi késik nem mulik czímű kétkötetes regénye. A Várt leány várat nyer cz. háromkötetes regény már a következő évre maradt.

A «Sziklarózsa» czímét egy népregétől vette, mely szerint Erdélyben a Csucsa sziklatetején néha, tavaszszal tömött rózsabokrot lehet látni, a melyen csak egy szép teljes halványpiros rózsa virít. Az ilyen évben a néphit szerint bő termés lesz. Később a rege úgy módosult, hogy a Sziklarózsa tulajdonképen tündéri lény s a ki egyszer annak szemébe tekintett, szerelmi búban kellett annak elsorvadnia. Itt egy szép leány neve, ki árván maradt s gyámapja Bodrogközi Salamon, a világtól elrejtve ott tartotta. A regény meséje hasonlít a «Tündérvár» cz. novelláéhoz, itt is, ott is egy régi nemesi család két ágának utolsó sarja gyullad egymás iránt szerelemre s egyesül sok akadály legyőzése után egymással. Apafi Mihály fejedelemsége idejében Bodrogközi Salamon, Kulcsvár ura és Izabella voltak a család ezen utolsó sarjai. Az utóbbi árva leány volt s három gyám s egy ötven éves rokon (Kéri Anna) őrködött felette Halmiban, a Bodrogköziek ősi fészkében. A fiatal leány megúnta az örökös gyámkodást s gyámjait lerázta nyakáról, de ekkor Apafiné Bornemisza Anna vette az udvarhoz s mindenképen férjhez akarta adni. Két kérő Békési Gerő és Kéri Kristóf vetélkedett kezéért, de Izabella egyiket sem szívelhette s mikor a fejedelmi udvarból megszökött, Bodrogközi Salamon védelme alá adta magát. A két kérő nem tágított mindaddig, míg személyesen meg nem győződött arról, hogy Izabella Salamont, szereti, a mikor az egyik Sziklarózsával kárpótolta magát. Ezzel el volt hárítva Salamon házasságának főakadálya is, t. i. elhúnyt barátjának megfogadta, hogy addig nem nősül, míg gyámleányát férjhez nem adja. A gyámok várostromát azután egyesült erővel könnyű szerrel kijátszotta az egymással frigyre lépett két szerelmes. A regény történeti hátterében Apafi és Bornemisza, továbbá Teleki Mihály jellemzését találjuk, az elsőt túlzással nevezi hígeszűnek és jellemtelennek. Bornemisza Anna képét, úgy látszik, hasonló nevű nagyanyjáról másolta. A regény cselekvényének egyik helyszíne Kulcsvár, Bodrogközi Salamon vára, a «Zólyomi»-ban helyszínül választott Kolczvárra, Kendefi Farkas várára emlékeztet. Erről később azt a vallomást tette a szerző, hogy sógorát, Kendefit rajzolta benne, a minő öreg korban lett volna, valószínü, hogy Bodrogközi Salamonban viszont a férfikorban levő Kendefi képét kereshetjük, a kiről «Emlékirat»-ában is elragadtatással szól. A regénynek ez a Bodrogközi Salamon és Izabella a főhősei, nem a légies Sziklarózsa, Radó Rózsa, mint a czím után várnók. A nőalakok közül érdekesen és jellemzően rajzolt még a Kéri Anna kardos aggszűzé, a ki makacs és hajthatatlan terve kivitelében, ennek érdekében még Telekivel, a mindenható kanczellárral is szembeszáll.

«Szegény ember dolga csupa komédia»: ez a közmondás volt a szavajárása egy újzágoni szegény székely nemes ifjúnak, Urlaky Ádámnak, a kit a sors ide s oda dobált; részt vett a szabadságharczban s mire hadnagy lett, Világosnál letették a fegyvert. Honvéd korában ő is azon csapatban volt, melylyel Kimpián Ákos a nagyenyedi vérengzéskor elrablott nőtestvérét, Jolánt kereste s meg is találta. Ez a csapat azonkívül egy oláh tribuntól erőszakkal elvette rablott zsákmányát, egy ládát, a melyben levő iratokkal Kálmánfy Amália grófnő leleplezte rokonának Kálmánfy Ödön grófnak, Kálmánfy Farkas családja ellen szőtt cselszövényeit. A szabadságharcz leveretése után, a mikor Urlaky is hazakerült Újzágonba, hogy árva sorra jutott nőtestvérével Bórával együtt szerény jószágukból éldegéljenek, Kálmánfy Farkas és fia Tihamér titkos feladásra, melyben az Ödön gróf keze működött, elfogatott s az utóbbi a haditörvényszék által kétévi fogságra ítéltetett. A büntetés eltelte után Kálmánfy Tihamér feleségül vette Urlaky Bórát, Urlaky Ádám Kimpián Jolánt s Kálmánfy nőtestvérének kezét pedig Kanuthy Jenő kérte meg, kinek szinte fontos szerep jutott a perdöntő láda megőrzésében. Urlaky végül gazdag örökségre is tett szert s szavajárásának igazságát életsorsának derült befejezése is igazolta. A regény szerkezete kuszált, szétfolyó, főalakjainak jellemzése is hiányos, de annál érdekesebbek mellékalakjai: Pásku, a magyarérzelmű oláh bács vagy kecskepásztor, Kretschmar, az absolut kormány túlbuzgó, fontoskodó és nyers cseh származású hivatalnoka, Nemes Csabáry Árnulf agent provocateur híven vannak rajzolva, habár igazi mester Jókai volt az ilyen alakok rajzolásában. Mint korrajz is nevezetes e regény s a forradalom leveretése után való hangulatot híven fejezi ki, az oláhok jellemzésére fordítva különös gondot. A regény egy helyén ^[853] azt mondja, hogy az oláh nemzet iránt első ifjúsága óta, úgy szólván köztük nevekedvén, igaz rokonszenvvel viseltetik, ez magyarázza meg, miért ragadja meg olyan szívesen az alkalmat arra, hogy regényeiben oláh alakokat szerepeltessen s megjegyzéseket tegyen történetükre, politikai magatartásukra s faji sajátságukra stb. Főleg az «Egy magyar család»-ról mondható ez el, melynek ez a regény szinte folytatásául tekinthető, ha mások is a szereplő személyei, de a «II. Rákóczi Ferencz» egyes részei is ilyenek, az «A két mostoha» pedig inkább oláh, mint magyar történeti regény.^[854]

Az «A mi késik, nem mulik» inkább bűnügyi, mint történeti regény, noha Bocskai István korába van helyezve, a kinek tudtával történik az, a mire a czím czéloz, t. i. az igazság kiderülése, de egyébként kevés része van benne. Ez az igazság az, hogy Tamásfalvi László egy hü embere segítségével kimenekedett a Basta bakói kezéből s Monori néven hékási kastélya közelében telepedett le, melyet Geszti Ferencz dévai várúr természetes fia bitorolt, az igazi Geszti Bertalant eltevén láb alól s innen indult ötödmagával rablókalandokra, itt tartotta nejét Mansfeld Ágnest, a híres vezér nőtestvérét és sógornőjét Walpurgát. A Tamásfalviak, miután Geszti kilétét megállapították s a rikai rablótanyát felfedezték, ismét visszanyerték birtokukat. Négy rabló a felrobbantott rablótanyán veszítette életét, az ötödiket felkötötték. A regényben Bocskain és Bastán kívül Geszti Ferencz dévai várúr is történeti személy, ugyanaz, kiről «Jósika István»-ban is szó van, az ő fia lett volna Geszti Bertalan s Fekete Ferencz az ál-Geszti is, kikről természetesen a történet nem tud semmit. A hazától régóta távol levő költő azért is választotta a regény egyik színhelyéül a dévai várat, mert nem akart tisztán képzeleti tájleírást adni, e helyre és vidékére pedig élénken emlékezett. Jellemei közt legsikerültebb az Ágnesé, kiben «Bertalan durvasága lassanként kitépte egy gyöngéd nő érzéseinek minden szálát» s az utoljára is elszökött tőle: sokkal igazabb jellemfestés, mint az «A gordiusi csomó» Johannája s a ki beletörődik helyzetébe azután is, mikor megtudja, hogy férje korábban szédelgő volt. Bántóan hat az író több subjectiv megjegyzése, pl. egy helyen, mikor arról szól, hogy a lovakat pihentetni kell, hosszasan elmélkedik arról, hogy «vannak regények, melyekben a lovak mindig vágtatnak és soha ki nem fáradnak», sőt egy helyen még kritikusaira is oldalvágást tesz.

A «Várt leány várat nyer» főhőse a dúsgazdag Sárkándi Adviga, a ki addig kosarazta ki kérőit, míg végre Brebiri Wolomir főúrnak lett a felesége, illetőleg ezt is kikosarazta, mikor először nőül kérette, csak mikor később szegény ifjút álöltözetében megszerette, adta neki szívével együtt kezét. Ezzel az egyszerű mesével párhuzamosan foly a Tahy Ferencz fiának Istvánnak szerelmi története, a ki a Karácsony-féle parasztfelkelés vezérének Szücs Lászlónak leányát a Karácsony kivégzése alkalmával megmentette a debreczeniek bosszújától s Advigánál rejtette el, később szintén feleségül vette; a harmadik történet a Békési Gáspáré, a ki a fösvény Sárkándi Mihály Magda nevű leányát vette feleségül, a ki még mielőtt nejévé lett volna, egy czinkostársával elraboltatta a Békési kincseit; de azután czinkostársa őt is elrabolta s a Karszt egyik dolinájában a világtól elrejtve élte le vele napjait.

A regény történeti háttere a XVI. század második feléből van véve s történeti esemény a Karácsony György paraszt hadserege, melyet az 1569 körül a törökök kiűzésére gyűjtött; a balaszentmiklósi kastély ostroma, debreczeni kudarcza és lefejeztetése; Szücs László is történeti személy, de leányát, Jeanne d’Arc halvány másolatát a költő adta hozzá. A Tahy Ferencz nevéhez fűzött esemény egy része, a Gubecz-féle parasztzendülés, Stubicza elfoglalása mind történeti tények, melyekről Istvánfi vagy Budai Ferencz Polgári lexikona bőven szólnak. Hogy Békés Gáspár küzdelme Báthory ellen, csaknem szárazon van a történetből átvéve, szinte felesleges említeni; ellenben a Sárkándi Magda szerepe teljesen költött, melynek csak annyi alapja van, hogy Békés másodszor Ungvárról nősült s nejét Sárkándi Annának hívták.^[856]

Jósikának ez az utolsó történeti regénye mutatja, hogy egész élete végéig nagy gondot fordított a regény tárgyául választott esemény tanulmányozására, kevesebb gondja van a szereplő személyek jellemének festésére, habár ez nem kevésbbé fontos regényírói feladat; mesebonyolítás, epizódok beillesztése a régi megszokott, kissé unalmas sablon szerint.

Ugyancsak 1865-ben jelent meg a «Fővárosi Lapok»-ban utolsó novellája: «A hét Losonci kisasszony». I. Rákóczi György idejében játszik s egyszerű meséje szerint Losonci Ágnest Bethlen Olivér vette nőül s lakodalmára hat nőtestvére menyasszonyi ruhában jelent meg három Bánffival és három Keménynyel mint vőlegényekkel. A kisasszonyok szerettek az erdőben magánosan barangolni s ott ez «urfiakkal» összetalálkoztak, egymásba szerettek, egyenként igent mondottak, de a testvérek szégyelték ezt elárulni egymásnak s csak az Ágnes lakodalmán derült ki szívük rejtegetett titka.

1864. február havában felszólítást kapott Jósika Heckenasttól, hogy írja meg emlékiratait. Egy ideig habozott, de végre is elszánta magát reá s november elején már ki is került a sajtó alól az első kötet, melyben gyermek- és ifjúkora eseményeit az 1812-iki téli hadjáratig írja le. A következő kis kötetekben (II. Katonakorom. III. A congressus alatt. IV. Út az ismeretlen felé) «Abafi»-ja megjelenéséig jutott el.^[857]

Az Emlékiratot élvezettel olvassuk el, de elolvasás után csalódottan teszszük le. Nem azt találjuk benne, a mit kerestünk, hanem többet is, kevesebbet is. Többet, mert az ifjúkori apró szerelmi kalandok felsorolása a hosszú, szenvedélyes kifakadások a kritikusok (pl. Brassai) ellen, a felületes irodalomtörténeti megjegyzések stb. bátran elmaradhattak volna s kevesebbet, mert az írójuk lélektani fejlődésének rajza, sőt fontos életrajzi adatok hiányoznak belőle; igaz, hogy épen ott szakad félbe, a hol erre legjobb alkalom kínálkozott volna, t. i. az irodalmi működés megkezdésekor, de a mű iránya s benne a kitérések folytonos növekedése és szertecsapongása kevéssé ismert területekre, valószínűvé teszik, hogy erre később se igen terjeszkedett volna ki. Azonkívül rendszertelen is, a mi memoirekban gyakori, kiváló írókéban, de nem ilyen mértékben. Az aggkorral sokszor együttjáró beteges hiuság, túlérzékenység és keserűség is, zavaróan hatnak az olvasóra. Természetesen így is érdekes és becses e mű, mert sok életrajzi és kortörténeti adatot, jellemvonást mentett meg a feledéstől.^[858]

Jósika azon levelében, mely «Emlékirata» nyomtatásáról megemlékezik, ez a szomorú kijelentés is van: «Csak egészség volna, de ez nincsen.»^[859] Ekkor már állandóan betegeskedett, augusztustól kezdve tulajdonképen nem volt egy egészséges percze,^[860] betegsége, orvosai szerint, az életerő lassú kialvása, főleg étvágytalanságban s minden tápláléktól való undorodásban nyilvánult.^[861]

Az 1865. év elején nagy örömöt okozott neki a magyar nők díszes Albuma, melyet huszonötéves írói jubileumára készítettek, benne 1775 magyar nő nevével.^[862] Harmadfélévi várakozás után épen jókor érkezett meg, hogy az utolsó napok szenvedései közt vigaszul szolgáljon. A lelkes mozgalomról már korábban értesült s háláját a magyar nők iránt a «Sziklarózsa» ajánlásával fejezte ki.^[863]

Ekkor már napjai meg voltak számlálva. Február 20-ikán látását csaknem teljesen elvesztette s 27-ikén délelőtt 1/2 tizenegy órakor rövid haláltusa után elszenderült.^[864]

Temetésén a család köréből legifjabb fia, Gyula s az özvegy két fitestvére, Ármin és Frigyes voltak jelen.

A szerető hitves egyedül, árván maradt nagy bánatával, idegen városban, idegen hazában. Nem tudta a drezdai sírt elhagyni s véglegesen itt telepedett le ^[865] s huszonnyolcz évi özvegység után (1893) férje mellé ment ő is nyugovóra.^[866] Egy év múlva, születésének századik évfordulóján báró Jósika Sámuel, nejének, a költő unokájának kívánságára hazahozatta a számüzöttek hamvait s a költő szeretett és regényeiben sokszor magasztalt Kolozsvárja sírkertjében temettette el s itt sírirata szerint «Szabad hazában boldogan nyughatva E drága földdel poruk elvegyül».^[867]

Hogy Jósika irodalmi fellépésének jelentőségét megérthessük, vessünk egy tekintetet arra, milyen fokon állott a magyar regény «Abafi»-ja megjelenésekor. A magyar regény gyökérszálai a XVI. századig nyúlnak vissza, a mikor Nagy Sándor regénye, valószínűen Heltai átdolgozásában megjelent. Más fejlődést vett volna a magyar regény, ha a verset nem tartják nálunk az elbeszélő költészet lényeges formai kellékének s Czobor Mihály és folytatója Gyöngyösi nem versben fordítják Heliodoros «Aithiopika»-ját s egy névtelen Achilles Tatios «Leukippe és Klitophon»-ját. A Czobor fordításával körülbelül egy időben érdekes kísérlet történik «Mánkoczi István viselt dolgai»-ban egy picaro-regény vagy novella picaresca megírására. A Guido de Columnis Trója-regénye s a keretes elbeszélés számos képviselője mellett a XVII. században «Szép Mageloná»-ban hosszas vándorlás után a lovagregény is idetévedt (1676) Magyarországra, melyet több mint száz év múlva követ egy másik, az «Octavianus» magyar fordítása (1785).

A megújhodás kora egyszersmind a magyar regény első virágzási korszaka is. Calprenéde «Kassandrá»-ja a Báróczi fordításában (1774) nemcsak a franczia romantikus regényt, hanem a fordító művészi öntudatosságát is képviseli irodalmunkban. Valóban népszerű akkor lesz nálunk a regény, mikor Dugonics «Etelká»-jában (1786), «Jolánká»-jában (1772) és «Cserei»-jében s a regénynek átdolgozott «Arany pereczek»-ben nemzeti köntösbe öltöztetve jelenik meg. Valószínű, hogy a Mészáros által fordított «Kartigam» is magyar történeti vonatkozásának s török kisasszony hősnőjének köszönheti nagy népszerűségét. Bármily kevés ezekben az eredetiség és költőiség, a magyar olvasóközönség figyelmét mégis ezek irányították a magyar regényre, s Szentjóbi Szabó Lászlónak «I. Mária magyar királynak élete» czímű töredékével s Verseghy «Vak Béla» fordításával együtt ezek a magyar történeti regénynek első kezdetleges képviselői. Bessenyei «Tarimenes utazása» az utopisztikus államregényt, Miller «Siegwart»-ja, Kármán «Fanni hagyományai» (1794) és Kazinczy «Bácsmegyei gyötrelmei» a «Werther» hatása alatt keletkezett sentimentalis, Szekér Joákim «Magyar Robinson»-a az utazási regényt képviselik. A komikus vagy szatirikus regény előfutára az «Eipeldauer’s Briefe» hatása alatt készült «Kolomposi Szarvas Gergely» (1805) Verseghytől s Gaal György «A tudós palótz» vagy Furkáts Tamásnak … levelei» cz. műve, egyszersmind az «ifjabb Békési Ferencz kalandjai»-nak magyar ősei. A Verseghy Lafontaine-átdolgozásai a társadalmi regény útját egyengetik s Fáy András «Bélteky ház»-ában (1832) annak csakugyan megjelent első nevezetes képviselője.^[869]

Jósika fellépte előtt tehát már volt magyar regény s volt regényolvasó közönség is,^[870] de azért az ő regényköltészete nem ezen előzményekből fejlődött, bár egészen ezektől sem független, mivel a Verseghy és mások átdolgozásában a magyar közönség előtt is ismeretes Lafontaine Ágost német regényeit ő is olvasgatta. Épen abban áll fellépésének jelentősége, hogy a korabeli német,^[871] franczia és angol regényirodalmat ismerte s helyes érzékkel a sok közül épen Scott Waltert választotta követendő példaképül, kinek működésével új korszak kezdődik a történeti regény történetében.^[872] Így lesz Jósika nálunk a történeti regény Scott-féle irányának megalapítója.^[873] Irodalomtörténeti jelentőségét, hatását és népszerűségét is történeti, nem társadalmi vagy lélektani regényeinek köszönheti. Ezen a téren alkotott maradandó becsű műveket. A forradalom előtt hat, a számüzetés napjaiban tizenkilencz történeti regényt írt összesen nyolczvankilencz kötetben.^[874] Ezeknek tárgyát különös előszeretettel vette Erdély történetéből.

Egy novellájában a dákok szerepléséig megy vissza, de regényeinek történeti hátteréül kivált az erdélyi fejedelmek korát szereti választani. Csak egy regénye van az Erdélyben játszó történeti regények között, melynek tárgyát a fejedelmek korát megelőző időbe, Zsigmond uralkodása és Hunyadi János erdélyi vajdasága korába helyezi, t. i. A két mostoha, de itt a cselekvény színhelye úgy is nagyobbrészt Oláhországban játszik. Izabella és János Zsigmond (A két barát), de különösen a Báthoriak, mint Báthori István (Zólyomi, Várt leány várat nyer), Báthori Zsigmond (Abafi, Jósika István), Báthori Gábor (Utolsó Bátori), Bocskai (A mi késik nem mulik), Bethlen Gábor (Végváriak), Apafi és az utána következő kor (Sziklarózsa, A nagyszebeni királybíró) rendre feldolgozás alá kerülnek. «II. Rákóczi Ferencz» is Erdély területén indul meg, sőt két forradalmi és egy forradalom utáni regényének, melyek közül az egyik történeti regénynek vehető, cselekménye is jórészt Erdélyben foly le. Magyarország történetéből a két legnagyobb király, Nagy Lajos (Eszther, Klára és Klári) és Hunyadi Mátyás (A csehek Magyarországon, A hat Uderszki leány) kora vonzotta s a IV. Béla koránál (Jő a tatár) nem is ment a multban messzebb vissza. A Nagy Lajos korának folytatásául szolgálnak a Két királyné, A tudós leánya, Két mostoha; a Mátyásénak A zöld vadász; a tizenhetedik századi Magyarországot csak Zrinyi a költő, a tizennyolczadikat a Szegedi boszorkányok, Rom titkai és A rejtett seb képviselik.

Ezekben a regényekben Scott Waltertől tanulta el a történeti háttérnek gondos tanulmányon alapuló festését. Eddig a regény csaknem egészen a képzelet alapján rajzolta a kort, melybe hősét helyezte s így természetesen más név alatt saját korát másolta. Jósika szakít evvel a hagyománynyal: behatóan tanulmányozza a történetírókat, legjobban «Jósika István»-ban, sőt túlságba is viszi a költészet rovására, túlságosan ragaszkodva forrásához s a szöveget végigkísérő jegyzeteiben beszámolva adataival. Hibája, hogy sokszor nem ismeri eléggé a forrásokat, nem rostálja meg kritikailag adataikat s sokszor nem az eredeti forrásokból, hanem másodkézből merít. Azt is meg kell vallanunk, hogy történeti regényeiben a kor szellemét nem tudja híven visszatükröztetni, de köztudomású, hogy ez Scottnak sem mindig sikerült. Sőt azt mondhatjuk, hogy történeti regényei hazafias, buzdító irányukkal némi tekintetben annak a kornak szellemét mutatják, a melyben irattak. A kortörténeti háttér a művelődéstörténeti hátteret is magában foglalja: milyen városokban, palotákban vagy házakban laktak, hogyan ruházkodtak, milyen volt a jogi, a társadalmi és a családi élet, időtöltés, szokások stb. Jósikának a művelődéstörténet ezen alkotóelemeiből inkább a külsőségek iránt van érzéke, miként Scottnak is; részletesen és szakértelemmel, sokszor helyszíni tanulmányok alapján írja le a várak, kastélyok és házak külsejét, berendezését, bútorait, alakjai ruházatát, fegyvereit, de erkölcseiknek, világnézletüknek, szokásaiknak a miénktől eltérő voltára nem fordít kellő figyelmet. Ez nemcsak történeti, hanem társadalmi regényeiről is elmondható, habár e tekintetben fejlődése későbbi folyamában Suetől, Hugo Viktortól, Balzactól, id. Dumastól, Bulwertől és Dickenstől is sokat eltanult. Egyet nem tudott eltanulni, t. i. hogy mint Kemény Zsigmond teljesen beleélje magát hősei lelkiállapotába.

Jósika világnézletének főbb elemeit egyik alakja így fejezi ki: A világban két ellenséges erő van, a jó és a rossz … A jóság, a szeretet, a tökéletesség eszméje Istentől jő, tőle jő minden, a mi tiszta, nemes és szellemi. Én a gonoszt valami tagadó, szenvedőleges eszmének tartom személyesség nélkül, valami méregadagnak, gyengeségnek vagy hiánynak, mely létezik s a jót ellensúlyozza, olykor legyőzi. Bennem élőhit az, miképen a jó Isten maga e gonoszszal vagy inkább gonoszsággal folytonos küzdésben van.

A jó és rossznak küzdelme mellett egy más nagyszerű kifejtekezés történik e világban, az t. i. mely szellem és anyag közt létezik. A természetben minden él: egy porszem, egy vízcsepp élőlényeket foglal magában, melyekben az anyag életképességét fejti ki. A szellem vagy a lélek, szóval a valódi élet kifáradhatatlan erőlködéssel bontakozik minduntalan az anyag rétegei közül, melyek azt kötve tartják.^[875] Mindaz, mi bennünk kifejlett s felsőbb fokozatú életre képes lőn, folytatja a pályát s magasabb fokozatú életre megy át … Mindig elbúsulok, ha látom, hogy az emberek annyi erőt és annyi vért áldoznak forradalmakra s feledik, hogy egy óriás kelt fel, ki minden számításaikat semmivé teendi … neve Ipar … Hová leendenek a korlátok, mikor egy hálója a vaspályáknak körülövedz minden szárazföldet, vagy a léghajózás azon tökélyét eléri, melynek lehetősége nem tartozik többé az álmok közé. Miért a háborúk, forradalmak, hadseregek, mikor az ipar hatalmas óriása minden akadályt széttört s az emberi nem egy családdá olvad? Jósika tehát az ipartól vagyis a technika fejlődésétől várja az emberiség tökéletesedését.

Az élet a mindenkori változások, egyenetlenségek és ellentétek színhelye. Egy nap, egy óra nem hasonlít a másikhoz s egyetlen percz nem telik el átok és áldás, öröm és bánat, nyereség és veszteség nélkül. A világ folytonosan átalakuló, ifjudó és vénhedő, felújuló és romokká sorvadó képei közt, az élet, a meggyőződések s vélemények magok szüntelen vegytani kibonyolódásokon mennek keresztül. Az embernek fáj és még sem tagadhatja el magától, hogy valami kifejlődő s olykor összebonyoluló chaosz közepette éli le napjait; s mikor végre a tér szélét érte el, a legnagyobb, legoldhatlanabb talánynyal szemközt búcsúzik el az élettől. Az életben a tudás élvet, de egyedül a hit ad nyugalmat. Ki a jövő s a földi lét talányait megoldó nemesebb életben hisz: az előtt az élet időkérdés.

A folytonos fejlődést sokszor fejtegeti regényeiben. Semmi abból, a mit látunk, be nincs végezve; minden kezdetben van, kiépítve s örök tartósságra számítva semmi a világon, maga földgömbünk sem … Maga az ember sem a régi már; csak gyöngeségei s ezek közt főleg önzése és hiúsága a régiek … Az életnek mérvbecse a tettekben alapszik; hogy míg az ész fürkészeti s taglalgatási előjogával él s mivel gondolkozik és tanul, az Istenhez közeledik: addig az ember – az ész birtokosa – tettek által igyekezzék okát adni létének s közmunkása legyen azon csodásan nagyszerű egésznek, melyben csak úgy lehet tényező, azaz élő, ha munkál és cselekszik, még pedig jót! Mert mikép a semmittevés nem ad jogot a cselekvők nemes seregének tökélyre haladásában osztozni: úgy, a ki rosszat cselekszik, az egész harmoniájával ütközik össze s ront, a helyett, hogy építne … Az emberi élet elhatározásának nemesb s nem kicsinyes fogalmából, mint valami szent virág kelyhéből érleltetik ki a gondolat, hogy a legegyszerübb élet, a legigénytelenebb helyzet úgy tekintendő, mint ama kör, melyet a gondviselés kiszabott számunkra s hogy e kört becsületesen betölteni oly elvitathatlan kötelességünk, mi alól az embert semmi sem oldja föl.

Ezt az életet kiki saját egyénisége szerint használja fel. Ki annak fontosságát és jelentőségét fel tudja fogni, az életét használja kifejteni s terjeszteni magában, mi a tulajdonképeni lét, a lelket t. i., mely munkásságára érzékeket ölt fel s melynek ezen érzékek nem ok nélkül adattak a gondviseléstől. A földi létnek elláthatlan fontossága van: ki megveti, nem érti azt és sérti a mindenhatóságot csodái egyikében.

Jósika e fejtegetései mutatják, hogy szerinte az ember nem független a természettől, hanem jellemének alakulására annak igenis elhatározó befolyása van. Ebből következik, hogy regényeiben a természetnek is van szerepe. «Emlékirat»-ában is említi, mennyire érdekelte a «szép természet» s hogyan tudott órákig elandalogni a szép kilátásban, a hegységek alakzataiban, a kék és zöld tavakon. Természetszeretete regényeiben is szembeötlő s meglepő változatossággal tudja festeni a természetet regényeiben. Általánosan ismeretes, hogy költőink természetérzéke milyen különböző.^[877] Bessenyei már észreveszi az Alföld szépségeit;^[878] Vörösmarty az erdőt és bérczet szereti s unalmasnak találja az Alföldet, Petőfi ellenben a síkságért rajong, mert semmi sem vet féket rajta a tekintet korlátlan szabadságának. Jósika természetérzéke a Vörösmartyéhoz áll legközelebb: a hegyes vidéket meredek szikláival, romjaival, erdeivel, zúgó patakjaival tartja igazán szépnek. Természetesen e költői felfogás kialakulására a szülőföldnek és lakóhelynek volt nagy hatása. A ki Erdély festői szépségű vidékein, Szurdukon, Branyicskán stb. élte át gyermekkorát, joggal magasztalja annak mindent felülmúló szépségeit, mint hasonló okból Petőfi az Alföldét. Jósika valóban kifogyhatatlan Erdély természeti szépségeinek leírásában, szinte áradozó lesz, ha erről beszél: «Dícsérjétek ti a nap feljöttét – írja egy helyen – ama végtelen rónákon, vagy a nap lementét ott a végtelen oczeán síkjain, mikor a szelek elnémultak, a leáldozó nap felnövekedve tízszer akkorának látszik, mint keltekor volt s vérvörösen merül mélyebben s mélyebben a habokba, melyek magokba szívják lángjait s mindig messzebb gyűrűztetik fodraikon búcsúcsókját: mi a hegyek hajnalát szeretjük, az ébredő nap gyermekperczeit, mikor még fényét s dicsőségét a rengetegek sötét kárpitjai födik s minden rózsás szinben ég, mint az ifjú álmok s az ifjú ábránd. Világosban s mindig világosban lép elő zöld színe a reménynek s közbe, mint szűzpárta, gyöngyök csillognak, melyek oly hamar, mint lenge buborék, tünnek el a fény sugáritól, hogy aztán, mikor a nap hevét kiálltad, égtél és fáradtál, munkáltál és szenvedtél, mint égi harmat, könyűkké gyűljenek ravatalod fölött. Óh! légy üdvöz nekem, ifjú hajnal – a hegyek közt! s a fűszertelt lehel, úszva nyiladó kelyheken, a lombok zománczán, és ti ős szirtöntetek kikelve az éj szürkületeiből, mint csodás bálványok! Halljátok-e a susogó zörejt, az ébredő élet halk morgását? Felnyílnak a csendes völgynek ajkai s mint az äolhárfáé, szűrödnek át a nyájőr imadalai, melyek szelid hangfogásaiba a mély kolompok csöngése vegyül.» Regényeiben se szeri, se száma a hasonló lelkesült természetleírásnak, melyek nagyobb része reális tájfestés Erdély szebbnél szebb vidékeiről. Regényei helyszínéül is szeret erdős, hegyes vidéket, romokat («Zólyomi», «Jósika István» stb.) választani. Költői felfogása szerint a természet együtt érez gyermekeivel, osztozik az ember örömeiben és bánatában; haragra gyúl az emberi gonoszság vagy butaság láttára.

«Miért borúl tiszta homlokodra, te szűz ég, – írja a «Szegedi boszorkányok»-ban – a gyásznak fekete fátyola, miért vonúl a pir fel arczodon? A harag lángja-e az, vagy a szemérem rózsás lehe, a szégyen pirja, vagy szenvedés gyuladása?» A máglyák felgyujtása után sötét fellegek tornyosulnak az égen, égi háború, villámlás kezdődik, mint Schiller «Orleansi szűz»-ében s azután megnyilnak az ég csatornái s eloltják a tüzet. De számos példát lehetne Jósika regényeiből idézni a szimpatikus természetérzés alkalmazására.

Az eddigiekből is kitetszik, hogy Jósika a milieu hatását ^[879] az ember fejlődésére fontos tényezőnek ismeri el. Ezt a nézetét világosan ki is mondja. «Annyi bizonyos – írja – hogy a légnek, körülményeknek és viszonyoknak, melyek közt növekedtünk, kisebb-nagyobb mértékben bélyege és zamata még a legkiválóbb egyéniségekben is észrevehető.» Jellemfestéseiben a faji sajátságokat is figyelembe veszi, s e tekintetben tudatos eljárását a keleti tárgyú novellákról s az oláhokról tett megjegyzései bizonyítják. Érdekesen akarja ezt a felfogását összeegyeztetni a nagyemberek történeti szerepéről vallott nézetével. Elismeri, hogy milliomok meggyőződése egyetlen lángész világosabb látásától összeolvad és semmivé válik. Emberek, minő Newton, Copernik, Arago, ujjaik közt morzsolják össze a sötétebb századok előhitét, tudatlanságát és balvéleményeit. Az emberiséget a dús búzaföldhöz hasonlítja, a melyben a magas rozsszál azonnal szemet szúr, a kik nem úgy élnek és cselekszenek, mint a nagy szám, megzavarják az összhangot. Azt nem is kell hangsúlyozni, hogy a fejlődésre nézve az összhang e megzavarását szükségesnek tartja. Az életben elég köznapi alakot lehet látni, a közülök tehetséggel, észszel, erővel, vitézséggel, erénynyel vagy gonoszsággal kiemelkedő alakok a regény szereplő személyei. E kijelentése világot vet regényalakjaira. Ezért vannak azok olyan rendkívüli tulajdonságokkal felruházva. Abafi legbátrabb és a legvitézebb, a tornában a legügyesebb, jó szónok is s természetesen mint legszebb férfi, a nők előtt ellenállhatatlan, valamennyi nőismerőse, Mikola Margit, Csáki Gizella, Izidóra, sőt a fejedelemnő is, bár be nem vallja, szerelmes belé; ilyen gáncs és mocsok nélkül való lovag Zokoli Mihály, Zrínyi a költő, Nagy Lajos, Mátyás, Zdenko stb. de nemcsak a jóság, derékség, hanem a gonoszság képviselői is ilyen szertelen túlzásokkal vannak rajzolva, Komoróczi, Dimon, Szántó, Roderich stb. szinte a boszorkánysággal határos találékonyságot és ügyességet fejtenek ki terveik kivitelében. A mit Péterfy Jókai alakjairól mond, hogy azok közel vannak a mesebeli herczegekhez, vagy Háry Jánoshoz, vagy János vitézhez, teljesen áll Jósikáról is. Nem lehetetlen, hogy Jókai épen tőle tanulta el, nem idősb Dumastól, a kivel egybeveti; bár ezek a túlzások a romantika sajátságai. Szintén alkalmazható nagyon sok esetben Jósikára is, a mit ugyancsak ő mond Jókairól, hogy nem éli magát bele hősei helyzetébe, hanem gépszerűen bánik velök. Miként szellemesen mondja: «Mintha csupa abroncsot faragna, melyeken majd hőseinek czirkuszi ügyességgel keresztül kell ugraniok.»^[880]

Ilyen természetfeletti, de minden bájjal és szépséggel felruházott ellenállhatatlan lények nőalakjai is. Már Szontagh megjegyezte, hogy olvasás közben egy kissé beleszeretünk Jósika regényeinek nőszemélyeibe, a mivel azt is megmondta, hogy népszerűségüket és fővonzó erejüket nőalakjainak köszönhették. Jósika, az előkelő, mívelt, szellemes világfi az előkelő szalonok kedvelt vendége volt s itt szerzett gazdag tapasztalatait regényeiben értékesítette. Valóban, női jellemei rajzában a női szív alapos ismerőjének mutatkozik, s minduntalan elárulja, hogy ismereteit az élet iskolájában szerezte. A fejledező, az «asszonyiság határához közeledő» serdülő leánynyal, miként Vörösmarty ő is szívesen foglalkozik, s Csáky Gizellában, Bretizlav Izabellában, Octaviában, Reginában, Aspasiában, Métában stb. hű képét rajzolja meg. Nőalakjainak másik csoportja az életét vagy szerelmét hazájáért, vagy valamely magasztos erkölcsi eszméért feláldozni kész nő, a milyen Coelesta, Füzi Ara, Zádor Irma; ismét más rendbe tartozik a büszke, szerelmét szűzi szeméremmel titkoló, de annál mélyebb érzésű nő, a milyen Mikola Margit, Giskra Serena, Ilma s a szerelmi vonzalmát szíve mélyén őrző Mária Crisztierna, Izabella és Mária királynő is e rend magasabb képviselői. Kedvelt alakjai: a kardos menyecske, a ki nem ijed meg a férfitól és bárminő helyzetben nem veszti el fejét, ilyen Nankelreuterné, Bubekné, a harczias aggszűz, Kéry Anna, ez utóbbiak Dorottyaszerű komikus vonásokkal; a férfiszerepekben is otthonosan mozgó Izidóra, Jég Velleda, Uderszky Vanda; hely jut e népes nőtársadalomban a beteg, szenvedő, hű nőnek (Szirmai Jolánta), az ideges, szeszélyes, hisztériás asszonynak (Ilda), a lelki betegeknek (Sevillié grófné, Johanna, Júlia), a kaczérnak (Linda), a romlottnak (Silvie), a hü szerető parasztleánynak, a nyelves szakácsnőnek stb., míg másokban, mint Esztherben, Aminhában, Cleopatrában, Masinkában, a faji sajátságok jutnak kifejezésre. Ez alakokban természetesen vannak ismétlődő, vannak eszményi jellemvonások, de így is meglep nőjellemeinek sokféleségével, sokoldalú, finom megfigyelései gazdagságával, regényírói hivatottságának kétségtelen bizonyítékaival.

Symonds szerint az emberiség önmegóvási ösztöne visszautasítja az olyan művészetet, mely nem járul hozzá szelleme táplálásához és erkölcse támogatásához. Kétségtelen, hogy a nagy regényeknek van erkölcsi czéljuk, melyet az egész mű szelleme képvisel.^[882] Jósika több regényének szintén van ilyen erkölcsi czélja,^[883] melyet nem rejt el, sőt fennen hirdet, mint az «Abafi»-ban, de nem az egész regény az így kifejezett erkölcsi eszme hordozója, mely az egészet áthatja. Ezt már többen észrevették, sőt olyan vélemény is akad, mely e miatt kétségbe vonja e regények erkölcsi czéljának komolyságát.^[884] Ez túlzás, de mindenesetre hiba, hogy ez erkölcsi czélt nem teszi meg a mű vezérlő gondolatává. Jósika morálja egyébként is inkább a világfi gyakorlati életbölcsesége, mely alkalmazkodik a fennálló társadalmi formákhoz s igyekszik beleilleszkedni azokba. Pl. a szerelmesek küzdésének jutalma a házasság, a bűnös ha horogra kerül, meglakol bűnéért stb., de máskülönben eléggé elnéző az erkölcsi fogyatkozások iránt; a nőrabló Zólyomi büntetés nélkül ér késő öregséget, a gyilkos és dugárus Wanovsky Amerikában háborítatlanul élvezi a vagyon által nyújtott könnyű életet, Drágfiné férje halála után ahhoz megy nőül, kivel férjét megcsalta stb. E morált, miként a nagy bűnök és nagy erények kedvelését, Jósika a franczia romantika mestereitől tanulta el; dicsőségére szolgál, hogy az érzékekre számított jelenetek leírásában nem követte ^[885] s a tisztességes, nemes hangot és szellemet példaadásával a magyar regény uralkodó, alaphangjává tette.

Jósika humoráról keveset mondhatni. Bár a veleszületett tehetséget az élet keserű csalódásai kifejlesztették, s az emberszeretet is jellemének alapsajátsága, különös módon a humor regényeiben alig jut kifejezésre. Írt ugyan egy kifejezetten humoros életképsorozatot, de erről maga megvallja, hogy a megfelelő hangulatot úgy kellett magára erőltetnie. Némelyik regényébe szintén van egy-egy humoros életkép vagy jelenet beszőve, vagy itt-ott fel-felcsillan benne humora; néhány regénye és novellája úgy indul, mintha humoros regény lenne, de csak hamar kiesik e humoros hangból s a számüzetés után írt leveleiben több humor van, mint regényeiben.^[886]

Jósika működésének méltatói egy értelemmel elismerik, hogy erdélyi előkelő körök magyar társalgását ő vitte be először a magyar regénybe.^[888] Nincs ez ellenmondásban avval, hogy a különböző származású, állapotú és műveltségű embereket a megfelelő nyelven t. i. gazdaembert, parasztot, szolgalegényt, rablót egyszerű parasztos, a székelyt tájnyelven, az oláhot felemás magyarsággal beszélteti. Azt mondja egyik regényében, hogy «egykor az írói nép szép mondásokban, költői magasztaltságban gyönyörködött, most nem hallunk semmit oly gyakran, mint kikeléseket költőiség s úgynevezett phrasisok ellen. Mi nem tagadjuk, hogy nem vagyunk ellenségei a phrasisoknak; szeretjük a virágokat és költőiséget». E vallomása elárulja, hogy öntudatos stiliszta volt s előadásában választékosságra törekedett. Nem lehet csudálni, hogy nála, ki annyi regényt írt össze, egyes költői képek, kifejezések stereotyppá válnak, ha pathosa erőltetett és dagályossá válik, mely Young «Éji gondolatai»-ra emlékeztet. Stílusa választékosságát később maga által csinált új szavak forgalomba hozatala által akarta fokozni, a mi stílusát különösen pályája későbbi szakában, a mikor a hosszas külföldi tartózkodás miatt nyelvérzéke is gyengülni kezdett, erőltetté s magyartalanná tette. Néhány új szava csakugyan polgárjogot nyert, de ez a nyereség nincs arányban avval, a mennyit azoknak erőltetésével rontott művei élvezhetőségén. Kiválóképen ez volt az oka, hogy azokat a közönség hamarabb kezdte feledni, mint megérdemelték volna.

Vörösmarty több költeményében buzdítja és unszolja a főrangú hölgyeket, hogy vegyenek részt az eddig figyelemre is alig méltatott nyelv és irodalom felkarolásával a nemzeti megújulás nagy munkájában. Jósika lelkesedéssel üdvözölte a felhívást, mely mintha az ő szívéből fakadt volna: «Vörösmarty Úrhölgyhöz írt darabja – írja Toldynak – felséges, egy ülőhelyemben 5ször elolvastam. Isten tartsa meg őt – de minket is.»^[889] Költőink érdeme, hogy az irodalomhoz visszaédesgették az elpártolt, franczia és német szellemi táplálékon növekedett honleányokat. A «Hímfy szerelmei»-vel indult meg a visszahódítás, az «Aurora» és a «Hébe» sikerrel folytatták a megkezdett művet, de legtöbbet köszönhet e részben az irodalom Jósikának. Egyik oka talán az, hogy vérükből való vér, ki iránt érdeklődéssel viseltettek, mert tudták róla, hogy ismeri külső és belső világukat s regényeiben ismerős alakokra, szalonokra és társalgásra véltek találni. E szempontból még nagy termékenysége is szükséges volt, hogy a folyton növekvő érdeklődést újabb és újabb regényeivel kielégíthesse.^[890] A nagy nőhódítónak legnagyobb érdeme, hogy a nőközönséget a magyar irodalomnak hódította meg, mely azután utána, de még életében Jókait karolta fel.^[891]

Jósika népszerűsége az irodalmi fejlődés folytán lassanként csökkent, dicsősége elhalványodott, de azért Kemény és Eötvös mellett ma is legnagyobb történeti regényírónk, a ki attól fogva, hogy a nemzet napszámosai közé beállott, haláláig szünet nélkül munkálkodott a nemzeti művelődés szolgálatában. Hatása kiszámíthatatlan, írókra és olvasókra egyaránt. Báró Kemény regényírói öntudatossága az ő követésében erősödött meg, hogy azután túlszárnyalja mesterét; Jókai hasonlókép tőle leste el az érdekfeszítő meseszövés titkát, hogy azután ő is túltegyen rajta; P. Szathmáry Károly is az ő tanítványa. Salamon Ferencz szerint az ő a regényben, a mi Vörösmarty az eposban és lyrában, történeti regényei által nemcsak a regény emelkedett magasabb fokra, hanem maga történetírásunk,^[892] Kemény Zsigmond szerint első felléptével csaknem megkettőztette olvasó közönségünket, mohón olvasott regényei által megismertette és megkedveltette a testvérhonnal Erdélyt s a kézfogás, t. i. az unio természetessé vált.^[893] De legfőbb érdeme bizonyára mégis az, a mi Eötvös szerint Horvát Istvánnak, t. i. hogy sokan tanulták meg tőle szeretni a hazát.

A báró Jósika-család legbecsesebb és legféltettebb Jósika-ereklyéi közé tartozik báró Jósika Miklós emlékalbuma. Törzsanyaga ennek is ugyanaz, a mi az Emlékalbumok rendes tartalma szokott lenni, t. i. emlékversek, vagy emléksorok rokonoktól, harátoktól és ismerősöktől, (pl. B. Nostitz Clotilde, Miss Pardoe, Fáy András, Vörösmarty stb.); a másik és becsesebb része: szemelvények államférfiak, irók, tudósok, rokonok, barátok Jósikához írt leveleiből, 1833-tól haláláig, a legtöbb számkivetettsége idejéből, Jósikának nehány, valószinüleg utólag oda beillesztett levelével s nehány rávonatkozó okmánynyal (útlevél, nyugtatvány stb.); a harmadik rész híres emberek levelei és emléksorai, kikkel valószinüen Jósika sohasem találkozott, hanem csak mint ritkasággyűjtő őrizte meg soraikat (ilyenek Victor Hugo, George Sand, Scribe, Dumas fils, Féval, Girardin, Fessler stb. levelei, versei vagy emléksorai). A közel harmadfélszáz darabból álló gyűjtemény eddig sem volt ismeretlen az irodalomban. A Vasárnapi Ujság 1894. évf. 18. számában 301-2. lapon (« Jósika Miklós kéziratgyűjteménye») egy névtelen nemcsak rövid ismertetését nyújtja, hanem közöl is belőle öt levelet, ú. m. Br. Kemény Zsigmond (1845 deczember 15.), Duschek Ferencz (1849 február 8.), Klapka (1849 május 12.), Vukovics Sebő (1849 május 5.), Kossuth (1860 deczember 22.) leveleit s Jósikának második neje levelére tett megjegyzését; 1906-ban pedig a költő unokája báró Jósika Sámuelné, báró Jósika Irén közölte a Kemény Zsigmond (1815 deczember 15.), Irányi Dániel (1851 márczius 23.) és Czecz János (1855 február 24.) levelét belőle. Az Emlékalbum történetéből felemlítjük, hogy egy része már 1849 január 20-án megvolt s Herepei Károly, Szurdukon átvonuló magyar seregbeli köztüzér mentette meg valószínűen hiányosan a feldúlt kastélyból, mint Mester Károly ügyvédnek a gyűjteményt megnyitó levele elárulja: »Ha – úgymond – némely lapok hiánzanának, azt a Méltóságod kastélyát feldúló vandal oláhok okozták, mert mi ily szent emléket csak tiszteletben tarthatunk.« Az alábbi szemelvényt dr. Szádecky K. Béla úr volt szíves másolatából átengedni.

Den herzlichsten Dank, Baron Josika für den deliziosen Almanach der mich doppelt freut da er auch eine Erzählung von Ihnen enthält. Maman ist ganz glücklich auch die Leichtsinnigen lesen zu können und dankt Ihnen für Ihre freundliche Aufmerksamkeit. Da das Wetter so einladend ist, werden wir wohl der Lust eine Promenade zu machen nicht widerstehen können. Adieu vielleicht a revoir. Julie Podmaniczky.

Az Albumba ragasztott ezen levél második lapjára báró Jósika Miklós a következőket jegyezte fel:

Br. Podmaniczky Julia – Jósika Miklósné kedves nőmnek egy leánykori levelkéje. 9 évi páratlan boldogságu házasság után irom e sorokat – emlékéül azon angyalnak, ki érettem a megszokott kényelmet feláldozván, nem csak a forradalomnak olykor életveszélyel járó viszontagságai közt – pillanatig sem távozott oldalom mellől, hanem a számkivetést is megosztja velem – s a ki ritka hűségének, folytonoson derült kedélyének s gyakorlati ügyességének köszönhetem főleg – boldogságomat s a kényelmet melyet élvezek. Josika Miklós Brüssel Oct. 9. 1855.

Nem tehetem, hogy legalább egy pár sort ne intézzek Hozzád. Szemem nem engedi, hogy egyebet irjak, mint azon kérést, hogy tudass valamit Magad felőll, s azon bizonyitást, hogy szivéből szeret barátod Wesselényi.

Kik róllam emlékeznek, köszöntsd Nevembe. Kendeffynének jelentsd kéz csókolásomat, s mond meg, hogy igen szép lenne, ha valamit izenne, s még szebb, ha valamit irna a szegény távollevő száműzöttnek.

Az ünnepek után Pestre visszatérni szándékozván, január 4 kén indultam utnak, de csak Czeglédig mehettem. Ruháim stb. részint Pesten, részint Makón lévén, Szolnokból egyenesen nem utazhattam Debreczenbe, visszatértem tehát Makóra, itt szándékozván maradni mind addig, mig kivált Pesten maradt fehérneműimet valamely alkalommal kihozathatom. Végre sikerült is tegnap a legszükségesebbeket lehozatnom. Most már nem is tartóztat egyéb mint utainknak, kivált Nagyváradig feneketlen roszasága, más részről pedig azon meggyőződésem, hogy, miként a Közlönynek szinte tegnap legelőször vett egypár lapjaiból is kivehettem, a felső ház, elegendő tagok hiánya miatt, Debreczenben alakulhatni bizonyosan nem fog. Mind e mellett is azonban hazafiui s elmulaszthatlan kötelességemnek tartom, azonnal megjelenni az országgyülésen, mihelyt értesülök, hogy jelenlétem bármi okoknál s viszonyoknál fogva is hasznos lehet, és kivántatik. Alázatosan kérem ennélfogva Méltóságodat, kegyeskedjék engem pár sorral tudósítani, vagy ha személyesen nem tehetné, tudóssíttatni, szükséges-e, kivántatik-e megjelenésem Debreczenben. Mert megvallom, hogy, ha jelenlétem sem a felső ház meg nem alakulhatása esetében, sem egyéb bár mi tekinteteknél fogva nem igényeltetik, felutazni már csak azért sem akarnék, mivel a szerint ott egyedül henye, néző szerepet kellene viselnem, holott az alatt itt tanácsaim, s a lelkészek búzdítgatása által alkalmilag némi jót még is csak tehetek.

A seregnek bánságbóli kivonulása, mondhatlan nyomort hozott e tartományra. Itt most valóságos népvándorlás van. És szivrepesztő nézni a szerencsétlen ezreket, kik mindennek hiányában kivándorolván a Maroson innen fekvő városokat meglepik. A seregnek e kivonulása által mintegy 80-90 ezer ember lett valóságos földön futóvá, s áldóztattak fel Fehértemplom, Versecz s más városoknak eddig annyi erőt kifejtett polgárai, kik most annál szerencsétlenebbek, minthogy nem csak eddigi, olly tetemes áldozataik váltak hasztalokká (igy!) hanem a ráczokat is dühösségre ingerelték magok ellen hősies ellentállásuk által. Én a hadi combinatiókat nem ismerem; feltétlenül tehát nem roszszalhatom a had kivonulását. Sőt megnyugodnám benne, ha az alvidéki tábor a felső tábor erősítésére küldetett volna. Miután azonban azalatt, mig bánságból a tábor kivonult, Szegeden mintegy 10 ezernyi sereg gyüjtetett össze, lehetetlen fájdalommal nem tekintenem a feláldozott bánságiakra.

Ha azon erő, melly most Szegeden van, régi helyén marad, az alsóbb vidék is Szeged is biztosítva marad. Most azonban az alsóbb vidék már elveszett, a falvak rendre kipusztíttatnak s fölégettetnek, és ha a ráczok nagyobb seregben gyülnek össze, mit azelőtt a lentlevő seregünk könynyen meggátolhatott, még Szeged is félhet. Ha befolyása által valamit változtathat Méltóságod az operatiókban, méltóztassék oda munkálni, hogy Becskereknél és Verbásznál ujonnan legyen táborunk. Én legalább inkább áldoznám fel Aradot, mint egész bánságot.

Kegyes válaszát mennél előbb kikérvén, mély tisztelettel vagyok Makón 1849-ki január 23-kán

(A levélpapiros magyar czímerű «Magyar hazámnak» köriratú pecsétnyomással van jelezve.)

Nem halgathatom el nyughatatlanságomat az iránt, hogy a’ December holnapban Brüsselben irtt levelemre Kegyedtűl még eddig semmi válasz érkezett, bármi is ezt okozza, mindenféleképpen kellemetlenül érintve vagyok, kellemetlenűl ha soraim elvesztek, legkellemetlenebbül pediglen ha Kegyed egészsége nem a’ legkivánatossabb volna, ez utolsót azonban semmiképpen nem akarom hinni, miért is kérem, ne terheltessék a’ felül engem nehány sorral megtisztelni.

Igen tisztelt barátunk is az én magasztas tanítóm Liszt F. m. h. 22kén itten megérkezett és azonnal Kegyed levele megérkezése után mulaszthatlanul Parisban irni fog. Hogy ezt tehesse szükséges neki tudni (a’ mint is ezt megirtam) valjon a’ Báró véleménye hozzájárul é az övéhez, a’ melly szerint Kegyed munkája kiadása legjutányossabban valamely előkelő lapban történhetnék meg, szükséges egyszersmind tudnia, ezen munka tárgyát, annak felosztását, kidolgozása modorát, nagyságát, általjányosan a hozzá szükségesseket, hogy azonnal sikerrel lépéseket tehessen. Liszt kedves barátunk köztünk – nekem említette, azon esetre ha ezen munka terjedelmére nem nagy, annak fordítását Francziára eö maga megtenné (különben Kegyed általa rövidben meg fog lepetni.)

Midőn kivánom hogy soraim Kegyedet a legkivánatosabb egészségben találják, mint is Eö Nagyságát a’ Bárónét, kinek kérem alázatos tiszteletemet jelenteni, van szerencsém magamat barátságában és uri jóvoltában zárni legmegkülömböztetett tisztelettel honfi társa Zerdahelyi Ede.

P. S. Liszt F. Kegyedtül semiféle levelet sem az előtt sem most kézhez nem kapott.

Notre ami commun, Mr de Szerdahely, m’ayant obligeamment communiqué votre dernière lettre, je m’empresse de vous exprimer le sincère regret que j’éprouve, d’avoir pu, par suite d’un fâcheux accident de la poste dont je suis heureusement tout à fait innocent, vous laisser quelques doutes sur les sentiments que vous êtes en droit d’attendre de moi, et desquels j’ai si fort à coeur de vous donner des preuves non équivoques.

La publication française de vos oeuvres, qui tiennent un si haut rang dans la littérature nationale, et que l’Allemagne a depuis longtemps le bon goût d’apprécier avec la distinction qui revient à leur mérite, touche sans doute, connne vous le remarquez fort justement, à plusieurs difficultés intrinsèques et extrinsèques. Ces dernières se lient aux difficultés générales de la période actuelle, et sont malheureusement devenues assez considérables. – Depuis les dernières lois sur la presse, les grands journaux quotidiens de Paris s’abstiennent complètement de la publication de Romans-Feuilletons, afin de s’exempter d’un timbre exorbitant. Les revues démocratiques ne paraissent plus, ou bien ne s’avisent guère de payer leurs collaborateurs. Quant à la Revue des Deux-Mondes, qui continue sa veine de prospérité et d’influence, il y a lieu de craindre que ses sympathies officielles et ses exclusions politiques, ne pourraient s’accorder avec les idées et le point de vue de vos derniers ouvrages, dont l’étendue d’ailleurs dépasserait de beaucoup les cadres un peu restreints qu’elle ouvre à la Littérature étrangère. Resterait donc, comme meilleur parti à prendre, de s’adresser à un libraire pour qu’il fasse les avances nécessaires à la publication, et intéresse à la réussite son activité commerciale. Mais pour obtenir ce résultat (d’ordinaire assez chanceux et soumis à des opportunités diverses,) il est une question absolument indispensable – celle de se mettre à même de présenter une traduction française faite avec le soin et l’élégance exigée.

De toute façon, soit qu’on ait à entrer en pourparlers avec un libraire, soit qu’on essaie du terrain mouvant des Revues, la chose première et essentielle à faire serait de trouver un traducteur, assez en renom pour ne pas compromettre le légitime succes auquel vos oeuvres sont en droit de prétendre, d’une position et d’un talent littéraire suffisament établis pour les accréditer de prime abord auprès du libraire qui les publieraient. Cette démarche, les négociations qu’elle occasionnerait, et le résultat définitif qui devra s’en suivre, sont de nature plus délicate et de réussite moins aisée qu’il ne paraîtrait à des personnes peu au courant de ces questions; toutefois, si vous voulez bien m’honorer de votre confiance et me laisser un peu de marge, je m’y emploierai avec tout le zèle d’un compatriote et d’un ami: double titre que je serais heureux de justifier en cette circonstance à notre satisfaction mutuelle.

Veuillez bien agréer, Monsieur le Baron, l’expression de la haute estime et de la sympathie dévouée de votre affectionné serviteur 9 Mars 1852. F. Liszt.

Madame, Vous pensez a tort que votre nom m’est inconnu. Je n’ignore pas que M. de Josika a été l’un des défenseurs de son pays, et qu’il en est un des écrivains les plus illustres.

Malheureusement, pour la demande que vous m’adressez, il ne dépend pas de moi de l’accorder. Cela dépend de la rédaction du Siècle a laquelle j’ai vendu, avec le manuscrit de l’histoire de la Constituante, le droit de la faire traduire. Je n’ai donc pu que transmettre, en la lui recommandant, votre demande à M. Havin.

Recevez, Madame, avec l’expression de mes regrets; celle de mes sentiments distingués. Paris, le 11 Mars 1853. Lamartine.

(A borítékon: Madame la baronne Julie de Josika 53, Rue St. Alphonse Bruxelles.)

Kedves barátom! Reménylem most az egyszer megleszel velem elégedve, tegnap estve kaptam leveledet – és ezennel küldöm a kivánt pecsétet. Tiszteld tőlem sokszor Józsikánét és Miklóst. A pecsét igen apró ezért talán nem árt egy kis commentár. A közepében két arszlány tartja kezében a magyar koronát – alatta a három hegy: Tátra sat. – a körirat: «Fidelitate et fortitudine.» Ez az azt hiszem a mi tőlem kivántatik – de már most nékem is van egy kis kérésem – en revanche t. i. szeretném tudni hogy kit vesz el bátyám? ezen a kérdésen csudálkozni fogsz, de nem tehetek róla, kénytelen vagyok szivességedtől várni, miszerént tudasd velem, ki lesz a sógorném, és mikor lesz, mert ha a családi correspondentiára várok, talán még ez évben sem tudom meg. Ha tehát nem sajnálod a fáradságot, kérlek, légy szives velem mentől előbb tudatni, mert, képzelheted hogy kiváncsinak kell lennem. Igen sajnálom hogy Degenfeldéket nem láthattam, de, mint alkalmasint tudod, majd megdöglöttem, csak 19én indulhattam utnak és akkor hallom, már ők is elindultak. Azon kivül az orvos azt mondta, hogy Brüssel nem jó volna – azért tehát Schweizba mentem, hol 10 napig mulattam és sokat voltam barátinkkal; mit mondsz Sebastopol-hoz? Én vagyok az egyetlen itten, ki azt mondja, hogy örülnünk kell, ha ezen hihetetlen gyávasága a Muszkáknak valósul – mert akkor vagy megszünt a Muszka birodalom lenni – vagy kénytelen évekig tartó elkeseredett háboruval – fenni ki ezen csorbát. Veled többnyire találkozik véleményem, örülnék, ha most is ugy volna. Isten veled kedves barátom, ha nem sajnálod, kérlek, ird meg, ki a sógorném? Ölel hű barátod Andrásy Gyula.

(Az Album lapja szélén Br. Jósika M. kezével: Grof Andrásy Gyula – kormánybiztosi követ Constantinápolyban – a forradalom alatt.)

Búsulva fogom tollamot, mert szomorú tudosítások közölném kell – A martyr seregből még egy bajnok esett el. Önnek régi bajtarsa, mindnyajunknak tisztelt barátunk, Mészáros Lázár három nap olta nincs többé. Mikor Eynovdba megérkezett Americaból, már nehány honap olta szenvedő volt, és első naptól fogva egészsége nagyon aggodalmasokká tévé minket, de közel veszélytől nem féltünk, és mikor a’ mult hét alatt bucsuztam tőle, jobbannnak látszott, legalább kevesbé szenvedett. A homeopaticus orvos, kit kivánata szerint hittünk szinte gondolta, hogy még nehány időig élhette, de az utolsó percz sebesen közelidett, az utolsó két napig majdnem szünetlenül eszmetlen volt, csak néha-néha ösmerte körülálló barátjira, és kedden, 16ikán, délután halt még. Azt hiszem, ő maga készülve volt a’ halálra, mi annyi fájdalomnak végett vett, csak kivanta volna bucsúzhatni barátjaitól, régi bajtársi kezeiket még egyszer, kik kőzött senkit inkabb vágyta látni önnél – Halálakor Vukovics közös barátunk, mellette volt. Kérem hinni hogy szivből részt veszem a’ búban mit ön érezni fog e’ vesztés felett.

Engemet lelkiisméretem vádol, hogy régi barátom lapjába oly sok idő óta semmit sem irtam. Ez okon egy kérdést intézek önhöz.

Miután folyamatban levő munkámat bevégeztem: kissé több időt nyerek s akkor szándékom egy czikk sorozatot megkezdeni a Divatcsarnokban, s e rovatot állandósítni.

Eszmém ez: irodalmunkban a sok szép fiatal tehetség közt vannak olyan irók is, kik nagy számu ferdeségeket követnek el s talán épen jót akarva, elfogultságukban rossz magot hintenek, melyből aztán néha burján kél és terem. – Vannak mások – kiknek az izlésről, társadalomról, szinészetről, – a külömböző társadalmi várnákról egyoldalu nézeteik lévén, – nem oda vágnak, hová kellene s igy nem gyógyitnak, nem békitnek, hanem a meghasonlásokat még tágabbra szakitják. Miveltségről, illemről, férfiasságról, lovagiasságról, nemzetiségről a fogalmak nézetem szerint újra zavarosak s innen van, hogy magunkat mindig mélyebben bele beszéljük, valami csinált, mesterkélt, fictitius életbe, mely csak a könyvekben létezik, még pedig nem a jobbakban.

Ez az a tárgy, – melyről irni akarnék röviden, világosan – soha senkit sem sértve – szóval mivelt emberhez illő modorban. Más szavakkal, – folytonoson szemmel tartván, nemcsak saját irodalmunkat, hanem a külföldit is, ohajtanék némely dolgokra nézve, világot deriteni: az az megmondani miként tekintem én a tárgyakat.

Ha tévedek, ha ne talán, magam vagyok elfogult, czikkeim mégis használni fognak: mert egészen nyugodt, kiábrándult ember lévén nem követelek csalhatatlanságot.

Végre én ezt kötelességnek tartom: kevés embert hurczolt meg az élet ugy, mint engemet: bőségben nevekedtem, kitünő nevelőim voltak, voltam katona, publiczista, hivatalnok – voltam ifju – vagyok ép öreg, szerettem és gyülöltem – a rosszat és nemtelent – tudniillik. Éltem a legmagasabb körökben, udvarnál laktam évekig, a középrend társaságában, voltak nagy és kis úr barátaim. Voltak a polgári renden s a legegyszerűbb osztályokban, jó embereim, barátim, ellenségem. Tudósok, művészek, papok, laikusok, stb.

Utaztam, jártam keltem, voltam igen boldog, voltam igen szerencsétlen, nyertem sokat, veszitettem sokat. Ismerem a hölgyeket is, két lelkes nővérem volt – van egy jó jámbor nőm, ismerek igen igen sok nőt, egyszerűt, pompást, világfájdalmast, talán pár könnyelműt is, irónőt, bölcsésznőt, orvosnőt: nincs a társadalmi életnek azon árnyalata, azon fuvallata, mely engemet ne ért volna. A külföldön is évekig laktam, legkülönbözőbb fajok közt: lengyel, olasz, német, franczia országban: ugy hogy legiora megy azok neve, kikkel az élet összevezetett s miért tettem volna tapasztalásaimat, miért tanitott volna meg a sors oly keserű vesztések –, annyi csalódás és kiábrándulás közt az embereket ismerni; – ha mind ennek nyom nélkül kellene elenyészni...

Ime indokolva van, – miért akarok ily nemben irni. Gondolkozzék ön e tárgyról s ha ráér tudositson, – ha egyet vagy ha nem egyet ért-e velem?

Czikkjeimet Juliusban kezdeném meg, fizetne ön csak annyit iv számra, amennyit közönségesen fizet: nekem nem kell kiváltság. Most még nincsen időm irni. Heckenastnál van egy 4 kötetre menő komoly történelmi munkám, A magyarok ős történelme vár nyomásra négy-öt nap mulva ujabb II kötetes regényem: Principiis obsta, készűl el.^[895] Ezen kivül elvagyok levelezésekkel és itt a külföldön is munkával foglalva. Nőm a Szegedi boszorkányokat forditotta le s most egy hoszszabb magyar regényen – Éva cziműn dolgozik. (Ő sem ér tehát rá, hogy a Divatcsarnokba irjon, de igérte nekem – hogy végezvén regényét – ir egy vagy két novellát önök számára is.

Nem régiben megjelent 4 novellám francziául – a La Rechercheben – elég sikerűlt forditásban – a magyar nyelvel foglalkozó Chassintől. Ezek egyikét Tibod a jegyző – egy itteni olvasott lap – az Étoile is átvette – s a közönség tetszéssel fogadta, ezt csak azért irom önnek, hogy lássa, mikép itt a külföldön is el kel a magyar munka, s részint magunknak köszönhetjük, ha rolunk a fogalmak oly zavarosak.

Erről is fogok irni czikjeimben, mindszintén egy igen practicus módjáról a könyvolvasás terjeszthetésének.

N. b. Különös figyelmet forditandok arra – hogy a kezdő talentumokat kiemeljem, a gyöngyet felkeressem, ha kissé rejtve is van s a fiatal hivott irónak kedvet adjak s koszorut nyujtsak. Mert a fiatalság az, mely a jövőt képviseli s nem csak irodalmunkban, hanem szinészet és mivészetben a fiatal erők beóltása első kötelessége minden jó szándéku irónak és hazafinak.

Mióta önnek ajánlatomat tevém, az idők reánk nehezedtek. A pénz minden értékét vesztette s távol honunktól kénytelenek vagyunk egész munkásságunkat odaforditani, hogy itt, mig a harczias idők tartanak, megélhessünk s másokra ne szoruljunk.

Nem az én jó szándékom tehát, hanem a körülmények változtak s igy kénytelen vagyok önt arra kérni: hogy nevemet mint rendes dolgozóét ne emlitse. Az igéret kötelez és most a holnapi nap nem bizonyos, mint szintén eddigi háboritlan itt lakásunk lehetősége sem, bár e véglettől nem tartok még most.

Mindazáltal, ha tehetem, Junius 20-dikáig egy czikket kisérletkép elküldök önnek. Ez önt a szokott tisztelet dijon – s nem magasabban – kivül jövőre nem kötelezi.

Egész irodalmi pályámon – főleg két irány ellen küzdöttem. Először azon érzelgési – femme incomprise irány ellen, mely Francziaországból szállt reánk; s melynek káros eredményei már is borzadalmason szaporodó faxenmacherin és folytonosan, a semmiért jajveszéklő hölgyeinkben mutatkozik. Másodszor azon mindenbe beokuló siker és alkalomszerű moral ellen, mely hasonlóul óriási arányokban kezd kifejleni az ujabb korban.

E két tárgyban, a némettel mondom: kein Bruder in Spiele! – Tudom, hogy sok ellenséget szaporitok ez által magamnak; de azért folytatom a feladatomat, még pedig annál inkább, mivel a fiatal irók közt épen a legkitűnőbb tehetségek járnak ez uton. Önt ezen utobbiak közé, – azaz a legkitünőbbek közé – számitom s azért, ki sem mondhatom, mennyire örülnék, ha önt e részbeni helyes nézeteimről meggyőzhetném. A férfias jellem, a mély – valóban női érzelem – csak nyerne az által, mert higyje ön nekem az igazi mélyen érző nő egészen más, nemesebb, higgattabb valami, mint korunk legtöbb rajongó, érzelgő női, kik vénségűkre valódi házi baglyokká válnak.

Ez okon czikkeim, alig hiszem, hogy a felebb irt pomádéhoz és sziruphoz szokott hőlgyeknek kegyét megnyerje. Oly fictitius életben élnek ezek, hogy a valódi érzésről fogalmuk is alig van többé csak phrasis, csak házasságtörés, csak törvénytelen gyermekek, félreismert hőlgyek, áldozatok, melyek nem áldozatok s ehez hasonló caienne – és paprika tetszik most.

Idegeiket a férfias erő, velős beszéd, megható jelenetek csak felizgatják mámorukból. Sárga kesztyű s fénymáz ez van most divatban.

Ön átnézi majd czikkeimet, mely a kasztok – várnák közti feszűltségről szóland: argumentumokkal ad hominem, s melynek czélja bebizonyitni, hogy ebben is mint mindenben több az előitélet s egyoldalu felfogás, mint a való. S hogy nekünk magyaroknak egyűtt kell tartanunk s szembe kell tudni nézni a dolognak, ha orvosolni akarjuk, vagy meggyőződni arról, hogy csalódtunk, legalább nagyrészben.

Nőm a Nővilágnak, csak divat és másnemű improvisált czikkekkel kötelezettje. Egyébben, mint például novellákban szabad keze van. Talán a jövő félévre ő is kűldend valamit.

Isten Önnel! Meghiusult reményekre, egy orvosság van ujra remélni, én le nem mondtam róla, hogy Divatcsarnokot az ön neve alatt lássam, kijönni. Majd ha czikkemet elkűldöm, irányáról is irok pár sort hive Eszter szerzője.^[896]

Sajnálom, hogy igen becses levelére azonnal nem válaszolhattam, fájlalván, hogy csak egy perczig is azon hitben voltak Méltóságtok, mintha a kérdéses czikken egyéb okból változtattam volna, s nem azon kényszerűségből, melynek a sajtórendőrség irányában alávetve vagyok. De a rögtöni válaszolhatásban egy még most sem egészen gyógyult kézseb gátolt, mit a vivóiskolában kaptam. Azért ha roszul irok, ne méltóztassék figyelmetlenségnek felróni:

A »bátorság« czimű czikket, mint a Mélt. bárónő minden levelét, csak a revisionál olvastam először. Világos, hogy politikailag ártatlan volt, de mi tudjuk itthon, hogy a sajtórendőrség, kivált egy elterjedt ujságban, és a jelen mozgalmak közt, a rémeket ott is látni képzeli, a hol valósággal nincsenek, s mindjárt a sorok közt olvas. Bizonyos, hogy letiltotta volna lapomat, melyen már egy irásbeli intés súlyosodik, azonkivül, hogy harmadéve alig menekedtem hat heti fogságtól egy pár meggondolatlan soromért. Tehát szerfölött óvatosnak kell lennem. Föl kelle áldoznom a «Bátorság» czimű czikk helyesebb értelmét, s változtattam a hogy tudtam, s a hogy hamarjában lehetett.

Általában s mindenkorra kérem Méltóságtokat, hogy jövőre is, ha netalán valami hiba esik, azt akárminek (sajtó hibának, itthon nem létemnek, vagy egyéb véletlennek) inkább méltóztassék tulajdonitni, csak ne olyasminek, amiért neheztelni lehetne. Belátom, hogy a brüszszeli levelek teszik lapom legfőbb értékét, azért nagy figyelmet fordítok rájuk, s nagy zavarban vagyok, ha néha egy egy ismeretlen divatműszót a kéziratban nem tudok elolvasni.

Ezzel magamat további, megbocsájtó kegyeikbe ajánlva, maradok Méltóságtoknak

Engedd, hogy mindenekelőtt hódolatomat fejezzem ki a báróné Ő Nga iránt azon remek regénye alkalmára, mellyel irodalmunkat gazdagitotta s mellyet mindig növekedő érdekkel olvastam át. Az a legjobb angol regények mellett foglalhat helyet, mi a jellemek természethű, változatos és biztos vonalu rajzait, a mese és situatióknak minden tulhajtás és hatásvadászás nélkűli érdekességét s a tendentia nemességét és tisztaságát illeti. Nemzetűnk és irodalmunk érdekében kivánom, bár lennének a báróné ezen első regényének minél több utódai.

Hazánk irodalmi és egyébb mozgalmairól szűkségtelennek tartom részletesen irni, azokról ugy is nem kétlem, ugy bel, mint külföldi lapokból bővebb tudomást szereztél, mint aminő egy levélnek szűk rámájába férne. A legközelebb tartott academiai űlésről csak a tagválasztásról teszek emlitést, amennyiben ezek érdekelhetnek, minthogy a felsőbb megegyezés meg nem történvén azok nem publicáltattak.

Sógorod Frigyes a nyelvtudományi osztály részéről tagul ajánltatván igen nagy többséggel megválasztatott a nagygyűlés által, mi hogy már a mult évi űlésben nem történt igen hibás mulasztás vala. Egyébiránt a nagygyülés választásaiban szigoruan járt el; a philosophia és a jogtudományi osztályok ajánlottai mind meg buktak, a mathematicai és természettudományi osztályok ajánlottai közűl is legtöbben, ez utóbbiak közt ujabban is Prónay Gábor, noha az idén csak levelező tagnak volt ajánlva. Brassainak rendes taggá választása ez idén szóba sem jött többé.

Még egy pár érdekes irodalmi ujdonságról akarok emlitést tenni. Az egyik Goethe Faustjának (az első résznek) igen sikerűlt magyar forditása. Talán soha sem olvastam bármely nyelven forditást, mely az eredetit alakra és szellemre oly hiven s a mellett oly fesztelenűl, minden erőltetése nélkűl a nyelvnek, – adná vissza –, mint ez, mely ugy olvastatja magát, mintha Goethe maga magyarul irta volna; S ami a legcsodálatosabb, az maga a forditó Nagy István, kúnságból való kiszolgált huszár káplár, ki csak katonai szolgálata alatt tanult németűl, azt még most is rosszul beszéli s egész kűlsejében valamely magasabb miveltségnek nyomát sem mutatja; kit látva az ember azt sem hinné, hogy Faustnak mély eszméit, finom iróniáját csak meg is értse, nem hogy azt oly hiven és oly művészileg visszaadni, mintegy visszatűkröztetni tudja. A másik meglepő tűnemény irodalmunkban Byron Don Juanjának forditása, mely még nem jelent meg csak az első három énekre terjed s én az első éneknek csak mintegy 36 stanzáját láttam, de e mutatvány is, a körülményeket tekintve, bámulásra ragadott. E mutatvány ugyanis Eötvösnek egy névtelen levéllel Irsából kűldetett be. Nem tudom ismered-e Irsát, ha nem, azt mondhatom, hogy egyike a legbetyárabb helyeknek Magyarországon, melyről azt hinné az ember, hogy ott nem lakhatik senki, aki nem hogy angolul értene, de Byronnak még csak hirét is hallotta volna. A forditó e levélben Eötvöst arra kéri, olvasná át e mutatvány forditást s mondaná meg őszintén annak, aki nehány hét mulván a levélnek kivágott szelvényével magát nála bemutatni fogja itéletét e forditásról s ha érdemesnek tartja-e, hogy azt, mely eddig csak a harmadik ének vége felé ért, végig folytassa. Mi magát a forditást illeti azt az eredetivel egybehasonlitottuk s noha tökéletesnek s minden hiánynélkűlinek nem találtuk, még is jobb Byron Don Juan-jának bármely német forditásánál.

Ismered a költeményt s tehát elgondolhatod mily nehéz feladás verseinek könnyű játszi folyását s e mellett költői báját más nyelven, kivált a magyarban mely az angoltól annyira eltér, elsajatítani. Pedig ez a magyar forditónak legtöbb helyen nagy mértékben sikerűlt. A formához is (ottave rime) hív maradt, mi oly rim szegény nyelvben, mint a magyar kettős nehézséggel jár. Kétség nincs ha a forditó munkáját végig folytatja, a gyakorlat által mindig nagyobb mesterévé fog válni a nyelvnek és formának s ha azután az egészen simitó kézzel még egyszer általmegy, forditói remekművel fogja nyelvünket megajándékozni, minővel kevés irodalom dicsekedhetik. Valóban örvendeztető tapasztalni hány rejtett tehetség lappang hazánkban: ily példákon látni, mily roppant haladást tett nyelvűnk, minő sokoldalu fejlődésre képes. Ha Mystificatio is, ami nem lehetetlen, a levélnek Irsából bekűldése s ha valamely fővárosi irótársunktól eredne is e forditási kisérlet, még sem csudálhatom eléggé, s alig ismerek valakit iróink közt kitől ennyire is sikerűlt forditását vártam volna Byron legfordithatlanabb költeményének. Én legalább, ki fiatalabb koromban szinte megpróbálkoztam e téren, ily vállalatba kapni sem erőt s képességet, sem bátorságot nem éreznék.

Örvendeztető jelenet irodalmunkban Szász Károlynak azon epicus költeménye is, melynek a Nádasdyféle 100 arany az academia által oda itéltetett. Én is egyik birálója voltam s ez egyszer örömmel jártam el ezen különben igen kellemetlen és hálátlan tisztemben. Az mind compositióra, mind költői eszmékre, szinezetre és formára nézve remek mű, mely nem csak a magyarnak, de bármely teljesen kifejlett irodalomnak diszére és nyereségére válnék.

De már elég ez a sok dicsérgetés; még optimistának fogsz nézni, pedig nem hiszem, hogy az legyek. Csak szerencsés véletlen, hogy éppen most rövid idő alatt alkalmam volt irodalmunk külömböző ágain oly szép és zamatos gyümölcsökkel találkozni. Egyébiránt hiszem s meg vagyok győződve, hogy oly nemzetiség, melynek kebelében a szellemi munkásság terén a legmostohább viszonyok közt is mindig új, meg új tehetségek ébredeznek, el nem veszhet soha sőt a vészben folytonosan erősbödik.

Az uj év hozzon neked s mélyen tisztelt hitvesednek sok szerencsét. Őszintén tisztelő barát Lukács Móricz.

Mért nem jövök magam, azt praecindálva attól hogy a gyógyítást félbe szakasztani nem akarom, könnyen megmagyarázhatod magadnak ha mondom hogy több uri embert találtam itt ki jelen kormányunkal igen is szoros összeköttetésben áll, ’s Brüsseli utazásomat valószinüleg referálni fogná. E soroknak átadója sógorom Rosti Pali, a czél mellyért Brüsselbe megy az hogy Trumpernál egy Bathányi Kázmérnak szólló váltót szerezzen mellyet én neki Párisba küldhetek; igen leköteleznél ennélfogva ha sógoromat ki pénz viszonyokban még kissé tudatlan Trumpernél feladása véghezvitelében segítenél, ’s engem néhány sorban Bathanyi adressáról ’s azon módról mellyen neki a pénzt legjobban elküldhetem tudosítanál. Bocsánatot hogy e kérésemmel fárasztalak; a barátság mellyel Bathányi ’s irántam mindig viseltettél mentségül fog szolgálni. Tiszteld nevemben szeretetre méltó nődet, kinek anyától még egy nem tudom mit? mit minap átadni elfelejték, ’s a ruhát mellybe az ezüst bé volt takarva küldöm el. Reménylem az ezüst nemük eddig kezedben vannak.

Magad érzelmeiről itélhetsz az enyimekre – Ez nem bánat, ez nem consternátio, nem fájdalom, ez valami olly irtózatos a minek neve nincs – – –

Amint megtudod a részleteket Teleki haláláról – s okairól, kérlek tudósits.

Addressem egy elöre (kettős boríték alatt, belől – « Kossuth») Monsieur Puricelli Guerra 4224. Corso. San Celso Milan Italie. Ma este indúlok, változhatatlan barátod Kossuth

Az ide mellékelt felhivás megmondja, honnan vevém magamnak a bátorságot, hogy Méltóságodnál, kivel személyes ismeretségem – balsors ugy akarta – nem lehetett, ime soraimmal bezörgessek.

Daczára szépirodalmi lapjaink nagy számának valódi szükségét érezzük egy oly folyóiratnak, mely ne a külsőre, a mellékesre, hanem a bensőre, a tartalomra helyezzen fősúlyt. A közönség ugyan arra van kapatva, hogy minél több papirt, képeket stb. s minél olcsóbban igérjenek neki; azzal, hogy a tartalom egyre silányúl, nem sokat törődik: de a jobb izlésüeknél már is némi unalom nyilatkozik e papirfogyasztó léhaság iránt, s ha idejében jobb tápot nem nyújtunk, sokan az egész belletristikától megvetéssel fordulnak el.

E gondolat birt engem rá, hogy a Sz. Figyelőt szélesb értelemben vett «literaturai» és általános miveltségterjesztő lappá alakítsam.

Jól tudom, hogy ez egy darabig nehezen fog menni, mert sem a közönség nincs szokva ilyenhez, sem az iróknak – a jóknak t. i. – oly bővében nem vagyunk, hogy folytonosan becses dolgozattal állíthassunk ki egy ily organumot. De törekszem legalább e czélra, s ha egy nehány jó munka mellett a többi türhető lesz is – még is jobb, mintha a tartalmat csak másodrendű dolognak tekinteném. Egyelőre nem láttam e czélra alkalmasb eszközt, mint a dijazást az egész lapra kiterjeszteni s magam adván ki a lapot, a mi nyereség fordul rajta, méltányosan és igazságosan megosztani irótársaim közt. Tudom, hogy a dij magában nem tesz jóvá valamely munkát, de ösztönöz minden esetre, s talán azt eszközli, hogy a szerkesztőnek nagyobb választása legyen a beküldött művekben.

Méltóságod neve s ottan-ottan egy munkája oly auspicium volna e lapra nézve, mely igazolná a programm azon igéretét, hogy e folyóiratnál legjelesbjeink «egy koszorúban» egyesülnek. S bár tudom, hogy nagyobb művekkel jobban el van foglalva, hogysem novellákra s egyéb apróságokra sok időt áldozhasson; mindazáltal bátor vagyok reményleni s alázatosan föl is kérem. Talán olykor egy novella, olykor egy mutatvány nagyobb műből jutna lapomnak, vagy a mennyiben ez társalmi és literaturai lap, méltóztatnék levél vagy valamely könnyebb alakban irodalmi és sociális czikkekkel is szerencséltetni. A dijra nézve nem maradnék az itt közlött «felhivás» korlátai közt, hanem Méltóságod tetszése szabná törvényemet.

Becses válaszát óhajtva, legforróbb üdvözléssel maradok Méltóságodnak Pesten, oct. 29-én 1862. mélyen tisztelő szolgája Arany János.

Aesthetikai szaklapomat, a Figyelőt, oly szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő lappá készülök átalakitni, mely a hölgyvilágnak is több élvezetes olvasmányt nyujtson, mint a megszünt folyóirat.

Méltóságod egyik közelebbi műve a Figyelőben is úgy volt ismertetve, mint a tiszta nőiség s erkölcsi nemesség kinyomata: s bizonyára nagyot vesztenének lapom olvasói, ha azon gyöngéd toll tiszta vonásait nélkülöznék, mely kivált női közönségünk előtt oly méltán kedvessé teszi Méltóságod iratait.

Bátorkodom annálfogva szives tisztelettel fölkérni, hogy lapomat e részben pártoltjai közé bevenni s olykor egy beszélylyel gazdagitani méltóztassék.

Hazánk hőlgyei azon édes feladattal biztak meg, hogy Kegyed fényes irodalmi müködésének huszonötödik évfordulóján szeretetük és tiszteletük tolmácsai legyűnk; mi elfogadtuk e megtiszteltetést nem azért, mintha ezt ki tudnók fejezni, hanem azért mert – ugy sincs a hazában senki, aki ennek méltókép eleget tudna tenni.

Mert ahol csak magyar szivben nemesebb érzelem dobog és a meddig a hazai műveltség napsugára fénylik, odáig terjed a tisztelet és szeretet Kegyed iránt ezt pedig nem lehet szóval kifejezni.

És a szeretet és tisztelethez még a hála is járul a magyar hőlgyek részéről, azon halhatatlan költő iránt, aki huszonöt év óta a női szív leghatalmasabb művelési eszközét: a hazai regényt olyan fényesen, olyan nagy számmal, annyi lángelmével és olyan dicsőséges sűkerrel előteremté, mint soha senki sem előtte, sem utánna. Nincs e hazának olyan leánya, aki nemesebb gondolkodásának és nemesebb érzésének egy nagy részét e halhatatlan műveknek ne köszönné; ezekből tanult hű leánya lenni a hazának, szerető és szeretett tagja lenni családjának és becsűletet hozni nemének. A mi szép és nemes a magyar nők által a magyar hazában létre jön, mindannak Kegyed hintette el a mennyből nyert magszemeket; minden szép gondolatunk a Kegyed fényes lelkének egy sugara, minden jó érzésűnk a Kegyed nemes szivének egy hajtása. Hogyan lehetne tehát mindezt méltólag meghálálni!

Csak azon szivből fakadó óhajtásnak adunk tehát szavakat, vajha olyan boldogok lehetnénk, minél előbb szemtől-szemben űdvözölhetni Kegyedet, hogy meggyőződhetnék Kegyed, hogy amit mi itt mondunk azt érzi és mondja minden magyar nő; és adja az Isten, hogy legalább még egyszer annyi ideig lehessen Kegyed irodalmunk lankadhatatlanul munkás bajnoka, örök ragyogásu fényes napvilága, hogy midőn majd a nagyszerű munkásság arany mennyegzőjét leend szerencsénk megűlhetni, ne a messze távolba kelljen kűldenűnk, hanem élő szóval fejezhessűk ki kegyeletes szivűnk szerencsekivánatait. Addig pedig kérjűk, ha bubánat akarna ereszkedni nemes szivére, lapozgassa az albumot, melyet ez alkalommal szerencsénk van Kegyednek megkűldeni és e nevek olvasására jusson eszébe azon nagy tisztelet és kegyeletteljes szeretet, mellyel hazánk hőlgyei nagy költőjök emlékén csűggnek. Mindenik név egy családot, egy falu sőt egy város lakosságát képviseli, mert csak igy lehet egy ország tiszteletét egy könyvbe szoritani. És tudjuk, hogy Kegyed lelke, mely ugy is olyan sokat köztünk mulat, megérzi, hogy a magyar hőlgyek lelkei is sokat és örömmel mulatnak Kegyed közelében és ugy szeretnék kellemessé tenni életét, közellé változtatni a távolságot. E tudat aztán elfogja oszlatni a bánat felhőit azon szivről, mely olyan nemesen dobog édes mindnyájunkért.

És kivánjuk emlékezzék meg rólunk is annyi szeretettel, mint amilyen mély tisztelettel és kegyeletes szeretettel mi maradtunk

Mindenek előtt engedje meg kifejeznem az örömet, melyet érzek, midőn életemben először van alkalmam levelet intéznem Kegyedhez, kire gyermekkorom óta mindig hódoló tisztelettel gondoltam, s kit – mióta Brüsszelben személyesen is megismerni alkalmam nyilt – azon kevesek közé sorozok, kiknek emléke bennem mindig a legvigasztalóbb gondolatokat ébreszti. Oly kevés kitünőnk van, s ezek némelyike is anyit veszt a közelség által, hogy csak akkor hiszek müveltségi előhaladásunkban, ha rágondolok azon nehányra, kik a nagy tehetséget a sziv egyszerű nemességével párosítják.

De nem akarok Báró urnak terhére lenni e cifrás szolmódokkal, melyek alatt azonban őszinte igazság van, s melyeket csak azért bocsáthat meg nekem, mert emlékembe idézi azon szép gyermek évemet (s ez később is gyermekké teszi az embert,) midőn apám először adá kezembe «Abaffit» és a «Csehek»-et, s én gyönyörrel mentem ki Vadna és Galgóc csúcsára, s ott álmodni kezdtem azon alakokról, melyek soha sem élhettek oly szépen, mint ama könyvekben, melyeknek legelső álmaimat köszönöm.

Ne csodálja tehát Báró úr, ha mielőtt a lapvezető beszélne, a hódoló szólalt meg bennem s elmondott valamit, a mi mindig jól esik, mint minden tisztelet kinyilvánítása azzal szemben, kinek sok hálával vagyunk adósai.

Báró úr magas szellemű nejének elbeszélésére nézve egy kis fölvilágosítással tartozom, saját érdekünkben.

A «Fővárosi Lapok» fél év alatt három kézen ment át. Először Zilahy vezette, aztán maga T. K. végre – april óta – én. A két első nem tartozott – a kombináló vezetők közé. Az egyiknek nem állt érdekében, a másiknak nem természete, s így én a lapot egész zavarban, s a kéziratokat a legnagyobb rendetlenségben vettem át. Továbbá volt egy teher. Az első hónapokban túlsokat adván ki dijakra, ezt az én négy első hónapomban kellett meggazdálkodni, miután az elsőkben vett munkák is ekkor jelentek meg. Emich G. mindig a hó első napján adván ki a havi dijt, mely idegen kéziratokra 150 ftot tesz, (csekély, de a mi rossz körülményeink közt még ez is áldozatkészség tőle, s jelenleg a legtöbb, mit magyar szépirodalmi lap munkákra ad ki,) előleget adni még a legkitünőbb tehetségeknek sem áll módunkban.

Én tehát így okoskodtam: e hónapok a letisztázás hónapjai midőn csak a már kifizetett müveket, és a jutányosabbakat, (s hogy minél jutányosabb is legyen köztük, magam is irtam egy hosszut és rosszat,) fogom kiadni. Mikor tisztába leszünk: akkor előveszem «Konradot», legalább – a menyire tőlünk telik – tisztességes dijat küldhetek érette. Igy kiszámítám hogy augustus közepén kezdhetném. S ime, midőn kiszámítom magamnak az egészet: veszem: a báró ur levelét, hogy küldjem vissza.

A mlgs bárónő meg fog engedni, ha még e tárgyban egy levelet irok, mielőtt ez óhajtást, vagy inkább rendelkezést teljesiteném. Az ember sohasem szeret sietni oly dolgokkal, melyek nem kedve szerint valók.

Természetes, hogy mint lapvezető, e kedves munkát mielébb közleni szeretném, de a fennebb elmondottak miatt csak augustusban kezdhettem volna meg, hogy napvilágra jöttével azonnal megküldhessem tiszteletdiját.

Mielőtt azonban ez megtörténnék, szükséges kérdés az is: ha valjon elfogadja é föltételeinket?

T. Kálmán oly feledékeny és szórakozott ember, hogy a tegnap történteket is elfeledi, ennélfogva nem emlékezik a föltételekre, melyek a műhöz voltak csatolva.

Előadok tehát valamit, mit a közreműködőknek tudniok szükség. t. i. hogy havonkint mit utalványoz Emich G. a kéziratokért: eredeti beszélyre esik 80 ft, fordításra 30, vers és tárcára 40 ft. Biz ez potom kevés, kivált Nagysádtoknak, kik nagy irodalmak közepében élnek, de nálunk minden oly szomorún megy, hogy magyar irónak lenni, a legbusítóbb áldozat. Szépirodalmi journalistánál pedig csak egy szánandóbb teremtett lényt ismerek: a bérkocsi – lovat.

A szedő által ma kiszámíttatám a mlgos bárónő beszélye terjedelmét, s e szerint ezért küldhetnénk 55-60 ftot. o. é. Ezt sept. első két napjában okvetlen elküldeném, mert az én elvem, ha keveset lehet, azt legalább pontosan; előre irni meg mindent, hogy később ne lehessen szemrehányás.

Ennél fogva a mlgos báró úr elé terjesztém mindazt, mit tudni e tárgyban szükség.

A munka késeltetéseért bizonyára nincs ok rám neheztelni, mert a legjobb akaratból várakoztam azzal, nem akarva, hogy önhibám nélkül, vagy legfölebb is szegénységből eredő hibából szégyenkeznem kelljen két oly magas szellemű egyén előtt, kikre tisztelettel gondolok.

Most azonban miután tudom, hogy az említett összeget september első hetének első felében, bizonyosan elküldhetem, van bátorságom kérni ő nagyságát, hogy e művet ne kivánja vissza. Azonban ha más céljai volnának vele, vagy ha e föltétel nem tetszenék, (a min magam ütköznék meg a legkevésebbé,) kérem öszintén megirni, s én rögtön sietni fogok a munkát azonnal Drezdába küldeni; vagy itt netalán megnevezendő kiadónak átszolgáltatni.

Viszonyaink Báró úr most egyre súlyosodnak. Minden lap csak teng, mert az előfizetők egyre fogynak, s még a nem «vasárnapi» is tömérdeket vesztett. Heckenast minden nap lapját veszteséggel adja, s a miénk is csak nagy kinnal s Emich áldozatkészségével fogja áthúzni e félévet. De biztat a remény, hogy télre máskép lessz.

Szeretnék nevezetesen valami munkát kapni Méltóságodtól, azonban – őszintén bevallva – csak rövidet, hogy módom lehessen anyagilag is illendően viszonozni. Egy beszély példáúl ez fél év folytán igen kedves nyereség lenne ránk nézve. Vagy pedig egy pár levélke a szép Drezdából, ha olykor kedve jő Mlgodnak ilyesekkel is foglalkozni, mint midőn a szobrász játsziságból (vagy hogy tán épen pihenjen) apróságokat faragcsál.

Mindezekre kérek szives válaszolást, nevemre és irodánkba (magyar utca, 7 sz) anyival inkább, mert e nélkűl nem tudnám magam tájékozni, hogy a beszélyt visszaküldjem é, vagy megtartsam.

Végül egy megjegyzést. A Fakerti cikket, hogy sikere legyen Mlgod neve alatt kivántuk közölni, de a censura háromszor dobta ki, mig végre negyedik disputára a J. M.-et legalább kimentém a hajótörésből.

Most pedig bocsánatot kérek e hosszas levelért, melyet tollamból több ember irt, a mély tisztelő, a gschäftfűhrer, s a melynek összezavarodása – nem csoda – ha kissé különösen megzilálta is levelem hangját.

Kérem a Mlgos bárónő előtt kijelenteni mély hódolásomat lévén mindkettőjöknek mindig hő tisztelője Vadnai Károly

Azt is szeretném tudni, hogy a pénznek mily neme lenne küldendő Drezdába? Osztrák vagy szász?

Jegyzetek

684. Egy magyar család. IV. köt. id, kiad. 333. l.^[VISSZA]
685. U. o. 339. l. 1500 ezüstforintot említ. ^[VISSZA]
686. Egy magyar család. IV. köt. 3. kiad. 340. l.^[VISSZA]
687. Az Emlékalbumban van egy német vers Wehoffsky Klárától. Jósika e megjegyzést írta rá: «E verseket B. Nostitz Clotilde, nőmnek nagynénje írta, mikor Lipcsében Wehowsky álnév alatt éltünk 1849-50».^[VISSZA]
688. Egy magyar család. IV. köt. 3. kiad. 423-5. l., az «Együtt» cz. fejezetben.^[VISSZA]
689. A Magyar Hirlap 1851. 568. számában megjelent ítélet hivatkozik rá. A megjelenés határideje 1850 márcz. 21-éig tüzetett ki.^[VISSZA]
690. Bővebbet a thüringiai időzésről nem tudhattunk meg. A Düringsfeld-féle többször idézett életrajz az itt tartózkodást két hónapra teszi.^[VISSZA]
691. Gr. Montalembertnek levele, valamint egy Adolfnak Irénhez ez ügyben irt levele (családnevüket nem ismerjük), s a lipcsei franczia consulatusnak május 7-ikén kiállított útlevele az Emlékalbumban.^[VISSZA]
692. Emlékir. II. 216. l.^[VISSZA]
693. Egy ilyen levél az Emlékalbumban. ^[VISSZA]
694. Az eredeti levél az Emlékalbumban.^[VISSZA]
695. Ezt említheti 1850 nov. 28-iki levelében. «Az álta[la]m magyarul átdolgozott – németül megjelent «Egy fiatal özveg» czimű novella I. kötet».^[VISSZA]
696. Köhler 1850 szeptember 7-én Lipcsében kelt levele az Emlékalbumban.^[VISSZA]
697. A Szinnyei-féle Magyar írók Jósika-életrajzában «Altes Haus, neue Liebe» a czíme. M. írók V. k. 665. l.^[VISSZA]
698. Brüssel, 1850 november 28-ikán kelt levelében. (Emlékalbum).^[VISSZA]
699. Toldyhoz 1847 november 12-ikén írt levelében. Irodalmi Közlem. 1911. 83. l. és I. kiad. IV. köt. 71. l. Ötödik kiad. II. köt. 185. l. Toldynak Jósika életére vonatkozó jegyzetei: M. Akad. Kézir. Tört. 4r. 24. sz. III. k. (V. ö. Magyar költők élete, II. k. 360. l.). «II. Rákóczi Ferencz»-e előtt álló «Figyelmeztetés» (1861) mondja el röviden a regény történetét. Szinnyei F. derítette ki, hogy az 5-8. ív (= 65-128. lap) nyomása más, tehát ezeket az íveket kellett újra nyomatni. (Jósika M. 40. l. jegyz.) A regény elejének kézirata, mely a nyomtatott műtől érdekes eltéréseket mutat, a Jósika-hitbiz. ltárban. U. o. a «Koldus és király» cz. novellába beszőtt vers («Regényes képletek» 2. kiad. 281-2. l.) eredeti kézirata is megvan néhány varianssal, pl. 2. sor: szeretőm, szerelmem helyett; 6. sor: Nyillasz, viritasz ht.^[VISSZA]
700. L. 1850 november 28-iki levelét és Simon Florent Pesten 1850 november 9-én hozzá intézett levelét az Emlékalbumban.^[VISSZA]
701. Hölgyfutár 1850. 141. (június 21.) sz. 599. l.^[VISSZA]
702. U. o. 101. sz. (május 2.), 428. l.^[VISSZA]
703. Irod. Közl. 1902. 489. l. Ezt az adatot először Szaák L. illesztette be a Jósika életrajzába, J. M. élete 110-1. l. és Figyelő XXVI. k. 218. l., idézve a Hölgyfutár 1850. 33., 71., 76., 84., 129. számait (S. h.?).^[VISSZA]
704. 1850 november 28-ikán kelt levelének másolata az Emlékalbumban, «Tisztelt Szerkesztő Úr!» megszólítással. Ebből az adatból is kiderül, hogy az «Egy magyar család»-ot magyar nyelven írta, sőt német fordítását nem is ismerem. Szinnyei J. sem említi. Szinnyei Ferencznél (Jósika M. 37. l. jegyz.) J. német regényei között egy «Eine ungarische Familie während der Revolution. Braunschweig, 1851.» czímű is szerepel, mely négy kötetben jelent volna meg s Sz. szerint «ennek kibővítése hasonló czímű magyar regénye». Jósikánénak a Vas. Ujság 1894. évfolyamában (25. sz. 414. l.) közölt életrajza szerint pedig Jósika István álnév alatt jelent volna meg ez a német kiadás.^[VISSZA]
705. Teringetett! mond Ur- | sza | haradra (így) lobban | va – üssön meg hát | a menykő! – Ezt a | derék hadiembert | ide bolondítottam | – abban a reményben | hogy benned – emberünk | re találunk – – de lá- | tom nem vagy jobb | mint e nagy komon | dor – ’s csak a kecskék | után valo vagy! – | Vesz hát magadnak | heted het apáddal. | [Jól van – mond Va- | szil – üssön meg a meny | kő titeket is. – Hát ha el | mennék mi dol- | gom volna? | Semmi dolgod! mond | a lovag – kifaradva] ||^[VISSZA]
706. Zerdahelyi Edének (Weimar, 1851 február 4.), Liszt Ferencznek (1851 márczius 9.), Irányinak (Páris, 1851 márczius 23.) kelt levelei az Emlékalbumban. Később Czecz János és Országh Antal újították fel a franczia fordítás tervét. Leveleik (Páris, 1855 február 24. és Páris, 1855 augusztus 14.) az Emlékalbumban. Országh az «Utolsó Bátori»-t akarta Dumas segítségével kiadni. L. még a Batthyány Kázmér levelét is (Páris, 1853 október 22.) U. o. Később Chassin fordította le négy novelláját s adta ki a «Recherche»-ben, melyek közül egyet («Tibod, a jegyző») az «Etoile» is átvett. (V. ö. Chassinnak, «Jean de Hunyad» írójának az Emlékalbumban lévő, Párisban 1855 április 30-ikán kelt levelével.) Jósika 1859 április 24-ikén a «Divatcsarnok» szerkesztőjéhez, Szabó Richárdhoz írt levele az Emlékalbumban.^[VISSZA]
707. Ez a Fejérvári M. állandó összeköttetésben maradt Jósikával ennek haláláig s 1851 deczember 25-1865 január 1-ig mintegy 150 levelet írt Jósika hozzá, melyben a korabeli eseményekről s a forradalom szereplő személyeiről, Görgeiről, Kossuthról, Pulszkyról stb. leplezetlenül, sokszor epésen és keserüen nyilatkozik, épen úgy, mint a Szemere Bertalanhoz (1852-4) írt levelekben (Figyelő, 1884. XVII. köt. 390-8. l.). Az eredeti levelek a M. Tud. Akadémia kézirattárában vannak, kilenczet Kardos Samu és Ujhely Géza közölt belőle (1852 augusztus l., szeptember l., november l., deczember l., 1853 január l., november l., 1854 január 1, május l., augusztus 31.), a Régi Okir. és Lev. Tára 1905., 1906. évfolyamában. A levelek letéteményezéséről l. Akad. Értesítő, 1873. 151. l., az angol fordításról 1852 július l., szeptember l. deczember l., 1853 január 10., február 1., (itt aláírása is: Angelsächsische romanfabriksunternehmer), márczius l., 9., április l. kelt levelekben s az Emlékalbumban Fejérvárinak Brooklyn, 1853 március 25-én kelt levelében, valamint Montague és neje levelében van szó.^[VISSZA]
708. Hoffmann Adolfnak, az Arnold-czég vezetőjének levele (Leipzig, 1851 július 7.) az Emlékalbumban.^[VISSZA]
709. Szinnyei és Petrik Bibliographiája is Jósika neve alatt veszik föl.^[VISSZA]
710. A «Zur Geschichte des ungarischen Freiheitskampfes» czímlapja. (293. l.) A Kolozsvári Egyet. Könyvtár példányáról.^[VISSZA]
711. Pest, 1851 április 7-ikén kelt levele az Emlékalbumban.^[VISSZA]
712. Szilágyi S. Rajzok a forradalom utáni időkből. Bp. 1876. 125. l.^[VISSZA]
713. Magyar Hirlap 1850 január I. 40. sz. ^[VISSZA]
714. Jósikát Szilágyi Sándor is a Journalisták közé sorolta s ezt a jellemzést írta róla «A magyar forradalom férfiai 1848/9-ből. 2. átdolg. és bőv. kiad. (Pest, 1850)» cz. művében: « … erdélyi ember. Ügyes regényíró, kinek a magyar irodalom sokat köszönhetett. Mint politikus nem sokat ért, bár volt vezérczikkeiben sok csinosság. Tagja lett a honvédelmi bizottmánynak, – mint Pilatus a credoba ő is beleelegyedett. Később kegyelmezési bíróvá lőn. Most Drezdában van».^[VISSZA]
715. Magyar Hirlap 1851 augusztus 20-30. 540., 542-8. sz. Ez a novella később a «Régibb és ujabb novellák» (Pest, 1859) cz. gyüjteményben (II. köt.) is megjelent.^[VISSZA]
716. Báró Jósikáné, Podmaniczky Júlia arczképe. (297. l.) A báró Jósika Sámuelné, szül. Jósika Irén birtokában levő fénykép után.^[VISSZA]
717. Magyar Hirlap 1851. 505-8., 514., 519-21., 531-2., 536-9., 549., 551-4., 558-9., 567., 569., 577-8., 580, 582. számaiban.^[VISSZA]
718. Hoffmann 1851 július 7-ikén kelt levele az Emlékalbumban. Jósikáné e regényt még 1847-ben lefordította. Ir. Közl. 1911. 88. l.^[VISSZA]
719. Jósikának 1852 november 1-én kelt levele Fejérvárihoz.^[VISSZA]
720. Hoflmann id. levele (1851 július 7.) az Emlékalbumban.^[VISSZA]
721. Tartalmát és bírálatát l. Szinnyey F. Jósika Miklós. Bp. 1915. (Akad. Ért. nyelv- és széptud. XXIII. 2.) 22-3. l.^[VISSZA]
722. M. Tud. Értekező 1862. 78. l.^[VISSZA]
723. Az 1851 márczius 8-án kelt levél az Emlékalbumban.^[VISSZA]
724. E levelekre adott válasz az Emlékalbumban, Jósikának Császár Ferenczhez írt levele (1851 május 16) Abafi «Figyelő»-jében XVI. köt. 1884. 237. l.^[VISSZA]
725. E levelekre adott válasz az Emlékalbumban, Jósikának Császár Ferenczhez írt levele (1851 május 16) Abafi «Figyelő»-jében XVI. köt. 1884. 237. l.^[VISSZA]
726. E levelekre adott válasz az Emlékalbumban, Jósikának Császár Ferenczhez írt levele (1851 május 16) Abafi «Figyelő»-jében XVI. köt. 1884. 237. l.^[VISSZA]
727. E levelekre adott válasz az Emlékalbumban, Jósikának Császár Ferenczhez írt levele (1851 május 16) Abafi «Figyelő»-jében XVI. köt. 1884. 237. l.^[VISSZA]
728. Báró Jósika Sámuel arczképe. (299. l.) Szabó rajza után Barabás Miklós kőrajza. A Szépművészeti Múzeum arczképgyüjteményének 5063. számú példányáról.^[VISSZA]
729. Düringsfeld Ida által írt életrajz a Victoria. Ill. Muster u. Modezeit. 1862. 3. számában.^[VISSZA]
730. Emlékir. I. 25. Miklós már több mint tíz év óta volt katona, s később Gyula is (1854 február 1-én írt levél szerint ekkor huszárkadét) katonáskodott. 1848 március 29-én Wesselényinek írt levele szerint «Geiza a magyar lovasőrhad közvitézévé lett. Mindkét fiam a jó ügy mellett van, még pedig cselekvőleg … Kolozsvárt a falakon az áll: Le a Jósikákkal. Tudtomra 3 pecsovics Jósika van, talán volt: de van öt jó érzésű: én s 4 fiam, a kis Gyulát sem kivéve, kiről felelek, s így érteni fogod, hogy ezen par compagnie le a Jósikákkal, nekem mennyire rosszul esett! Remélem azonban, hogy ha Kolozsvárt leendek, rá fognak az 1834. és 35-iki Jósika M.-ra ismerni, ha 50 kötet munkámból rá nem tudtak ismerni.» Hölgyfutár 1876 november 30-iki 10. sz. (Kolozsvár). Jósika erdélyi javainak tulajdonjogát még az 1848. év elején átengedte Leónak és testvérének. (Jósika Leónak 1861 február 2-án kelt nyilatkozata a hitbiz. lltárban.) Géza naplót is írt a forradalomról, de ez csak 1928-ban bontható fel. Egy regénye, színműve s több költeménye maradt fent kéziratban. Szinnye: M. írók v. 650. h. Emlékir. I. 25.^[VISSZA]
731. Brüsszeli állandó lakásuk: Rue Saint Alphonse 53. (Saint Josse ten Noode). ^[VISSZA]
732. Jósika 1851 márczius 8-ikán írt levele az Emlékalbumban.^[VISSZA]
733. Braunschweigban Mayer János Henriknél, a 6-10. kötet 1861-2-ben jelent meg Pesten. Emlékir. IV. 125. l. Ismertetését lásd alább.^[VISSZA]
734. Az 1852 szeptember 1-én Fejérvárinak küldött levél szerint «Rákóczi a Nagyszebeni királybíró társaságában patienceot vet».^[VISSZA]
735. Német levele az Emlékalbumban.^[VISSZA]
736. Fejérvárihoz írt levelében (Br. 1853 márczius l.).^[VISSZA]
737. Ism. Pesti Napló 1853. 960. sz. és Új Magyar Múzeum 1853. I. 261. l. («Irodalmi Napló.») Az «Eszther» kortörténeti hátterére von. l. Pór A. Nagy Kázmér lengyel király családi élete. Századok 1903. 693-712. l.^[VISSZA]
738. Harteneck, a nagyszebeni királybíró névaláírása és pecsétje. (305. l.) Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Kézirattárában őrzött eredeti oklevélről. Olv. J[ohannes] Sachs ab Harteneck Nationis Teutonicae Comes mp.^[VISSZA]
739. A nagyszebeni királybíróról mint történeti személyről I. Bethlen M. Önéletírása, II. köt. 282-334. Cserei M. Históriája 333-5. l. Ferd. v. Zieglauer: Harteneck, Graf d. sächs. Nation. Hermannst. 1869. (Kül. 399-470. l., Sachs a nagyszebeni tanács törvényszéke előtt; az ítélet 462-3. l.) Teutsch: Geschichte d. Siebenbürger Sachsen II. Bd. 3-29. l. Márki S. II. Rákóczi F. I. k. 490-1. l. Mint a költészet tárgyáról: Porsche R. Harteneck alakja a magyar és erdélyi szász költészetben. Bpest, 1909. (Jósikától 12-8. l.) Ism. Eph közl. 1909. 773-4. l. (h.) Roth Alfréd: Tanulmányok Roth Dánielről Bp. 1913. (61-5. l.) Hajek Egon: Az erdélyi szász regényirod. stb. Brassó 1913. 18-25. l. Schullerus: Michael Albert. Nagyszeben 1898.^[VISSZA]
740. Az első kiadás czímlapján Gordusi csomó van, először csomó helyett csomagot akart írni, s ilyen értelemben a szövegben is előfordul a csomag szó. A «gordusi» jelzőt már a Pesti Napló megrója. Ism. 1853 november 20-iki 1110. számban. A névtelen ismertető Johannát tartja a regény legtökéletesebb jellemének s azt hiszi, hogy a szerző intentiója szerint Wanovszky, Johanna férje, a regény főszemélye.^[VISSZA]
741. Báró Jósika Miklósné arczképe. (309. l.) A «Vasárnapi Ujság»-ban (1893. 25. sz.) megjelent régi fametszet után. Podmaniczky Júlia nyilatkozatát saját arczképéről l. Akad. Értesítő 1913. 661. l.^[VISSZA]
742. L. Reizner J. Szeged története I., II. és IV. kötetében és Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Bp. 1910. (Akad.) 395-402. l. Itt a boszorkányperek külföldi irodalma is fel van sorolva, a mikhez kiegészítésül a magyar irodalomból még Lehmann nagy művének fordítását s Laufenauer művét említjük fel. A regényben említett Mihálovitsnéra von. l. Reizner id. m. IV. köt. 456, kk. ll.^[VISSZA]
743. Magyar Hirlap 1851 július 20-iki 514. számban.^[VISSZA]
744. 1853 márczius 1-én kelt levelében. ^[VISSZA]
745. A Fejérvárinak küldött levélben emliti (1853 július 12.).^[VISSZA]
746. U. a.-hoz írt levél 1854 márczius 30. ^[VISSZA]
747. Fejérvárinak 1854 márczius 1-én küldött levelében.^[VISSZA]
748. Változatosság kedvéért.^[VISSZA]
749. Levele Fejérvárihoz: Bruxelles 1853 június 8.^[VISSZA]
750. Levél u. a.-hoz Br. 1858 május 31.^[VISSZA]
751. U. a.-hoz Br. 1853 május l. (E szerint hideg vízzel is gyógyította magát.)^[VISSZA]
752. Emlékir. IV. 61-2. l.^[VISSZA]
753. U. o. és levelei Fejérvárihoz Br. 1854 augusztus 31., október l., 1855 január l.^[VISSZA]
754. Emlékir. II. 90-100. l. Bp. Szemle 1914. CLX. k. 258. l.^[VISSZA]
755. Criticai Lapok. 1855. I. füzet 27-43. l. Salamon F. (Drám. dolg. II. 427. l.) csak valószínűnek mondja, hogy a névtelen bírálat Brassaitól ered; de Jósika neki felelt s tudtunkra Brassai nem tiltakozott a szerzőség ellen.^[VISSZA]
756. Felsorolja ezeket az új szavait: álérv, álcza, aradij, ároda, bödke, badaros, csatány, csepely, czég, dicsélyes, éhcsel, elény, értény, esély, feszély, féltény, fölény, görely, harsítni, hathat, horgány, hüle, hevély, hejázni, idda, illam, ildény, ildom, indom, ingom, irlap, ivar, kéjde, keret, kímélyes, köröny, közesély, körde, lakályos, láttáv, lépcze, lelény, léh, löve, merevély, minösíthetlen, mállott, nehély, nyerélyes, növényde, ormodás, öltékeny, ömlény, örsze, pélke, rova, sejlet, sérerzet, sulyam, süköny, sim, sivar, tálna, tévegezni, téveg, támlány, tévelyezés, töm, üde, üvegde, vély, véltét, vetény, vilár, zsibbály – s azután fogadást ajánl egy pályadíjat nyert dráma vagy novella belértékébe, hogy az olvasó azok közül egy szónak se találná ki magától a szerző által követelt értelmét. Azután a stílusát rója meg s példatárt állít össze annak bizonyítására, hogy a szerző «kezdte már feledni a magyar constructiot és helyes szórakást».^[VISSZA]
757. 1856. évf. április 21-iki 93. sz. l. «Athenaeum». Könyvism. «Egy kis jegyzet Brassay Sámuel úr kritikai lapjaira» cz. a.^[VISSZA]
758. Jósika levele Fejérvárihoz: Bruxelles 1853 márczius 1., s Lamartine levele az Emlékalbumban Páris, 1853 márczius 11. – Lamartinenak van még egy levele az Emlékalbumban, a mely szerint Cassin úrnak küldi művének (?) egy javított példányát, ezt a Cassin urat talán Chassinnal Hunyadi J. életírójával lehetne azonosítani, de a George Sand «Accassie»-ja, kiről levelében beszél, nem tudjuk micsoda név, talán valamely névnek (Jósika?) ferdítése? A Jósika-emlékalbumban ezeken kívül még Balzacnak, Dumas filsnek, Févalnak, Girardinnek, Gonzalesnak, Houssaye Arsènenak, Victor Hugónak, Mussetnek, Rachelnek és Scribenek is van levele vagy emlékverse, de valószínűen ezeknek nincs személyi vonatkozása, hanem azokat Jósika csak mint gyűjtő sorozta be Emlékalbumába.^[VISSZA]
759. Jósika levele Fejérvárihoz Br. 1853 július 31. E művét nem említik életrajzai. Az 1853 márczius 1-jéről keltezett levelét v. ö. az 1855 deczember 27-iki levéllel; ez utóbbi világosan említ egy «Szakácskönyv»-et, melyet Egoné irt.^[VISSZA]
760. M. Hirlap 1851 július 10-iki 505. sz. 2303. l.^[VISSZA]
761. «Gemischte Handlung.»^[VISSZA]
762. L. Fejérváryhoz küldött levelekben több helyen.^[VISSZA]
763. U. o. 1855 június 1-én kelt levél.^[VISSZA]
764. Emich G. erről szóló levele (Pesth, 1855 július 3.) az Emlékalbumban. Salamon bir. Irod. tanulm. II. k. 148-158. l.^[VISSZA]
765. 1858 április 1-én kelt levelében. Az 1856 november 29-ikén kelt levélben pedig azt írja: «talán ráismersz pár portraitra!» A rajz egyes vonásai az Emlékirat tolakodó deákjára is emlékeztetnek. Természetesen egyes vonások költöttek, mert mint Fejérvárynak írja, nagy ostobaságnak tartja élő személyeket regényben úgy szerepeltetni, hogy tüstént rájok lehessen ismerni. Brüss. 1856 márczius l. Ez a regénye angol fordításban is megjelent. 1904-ben «Neath the hoof the Tatar, or the scourge of God» czím a. Szinnyei F. Jósika M. 39. l.^[VISSZA]
766. Kont megjegyzését Szaák megállapításáról l. L’étude sur l’influence 401. l.^[VISSZA]
767. Regény és regény-ítészet 95. l.^[VISSZA]
768. L. Voltaire «XII. Károly»-ának Gvadányi-féle fordítását, V. ö. Széchy K. Gróf Gvadányi J. 279. l.^[VISSZA]
769. Irodalmi tanulmányok II. köt. 149-158. l.^[VISSZA]
770. Bp. Szemle. 1914. CLX. k. 94. l.^[VISSZA]
771. Hajnik K. levele (1856 márczius 4.) az Emlékalbumban. 8. kiad. 1900.^[VISSZA]
772. Török János három levelét, melyekből azt is megértjük, hogy miért nem közölte Jósika az egész regényt (csak három kötetét) a M. Sajtóban, lásd az Emlékalbumban.^[VISSZA]
773. Salamon Ferencz bírálatát l. a «Dramaturgiai dolgozatok» II. kötete függelékében 404-28. ll. Előbb az «Album a Pesti Napló előfizetőinek, 1858»-ban jelent meg.^[VISSZA]
774. Divatcsarnok 1857 márczius 15-iki sz. 103-21. l. A darab végén Császár F. megjegyzi, hogy a mű tulajdona lévén nyilvános színpadon adatása jogszerűen csak tudtával és megegyezésével történhetik. Nem tudunk róla, hogy előadták volna. Ugyanabban az évfolyamban van Jósikának az «Egy igaz ember» cz. novellája, Jósika Juliának a «Virágkertészet»-ről írt czikksorozata. Bayer bírálatát l. A magyar drámair. II. 283. l.^[VISSZA]
775. Budapesti Hiradó 1845. 106. sz. Báró Jósika M. levele gróf Dessewffy Emilhez az «Akarat és hajlam» irányáról.^[VISSZA]
776. Álljon itt a Jósika jellemzése, a melynek nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, ha elolvassuk a Petőfiről írt jellemzést: «Boldogtalan politikai író és casinoi szónok, de annál szerencsésebb regényköltő, «Irány» czimü munkáját megsózta a’ kritika, miután az élet kinevette; regényeit mohón olvassák a’ magyar szépek. Mint író valóságos «ne-bántsdka». A’ kritikát csak úgy szereti, ha magasztal. Kár így – hiuskodnia! Az olvasó közönség a’ legjobb bíró, ’s munkái két kiadást érvén, ezzel Jósika beérhetné.»^[VISSZA]
777. Jósika a kritikáról. Gyulai P. Emlékbeszédek. I. köt. 2. kiad. 428-50. l. Ugyanaz még egyszer lenyomatva: Gyulai, Kritikai dolg. (1854-61.) 346-63. l. V. ö. Salamon F. Dram. dolg. II. 429. kk.^[VISSZA]
778. A gordusi (!) csomó (Pest, 1853.) szurduki példányába ragasztott német ujságczikk.^[VISSZA]
779. J. levele Fejérvárihoz 1852 május 22., június l., 1853 január l.^[VISSZA]
780. Jósikáné levelei B. Reinsberg-Dürinsfeld Ottónéhoz. Br. 1855 deczember 11., 1859 deczember 30. Akad. Ért. 1913. 650. és 656. l.^[VISSZA]
781. J. levele Fejérvárihoz 1852 augusztus 1. (M. T. Akad.) és Régi Okir. és Lev. Tára 1905 I. f. 48. l.^[VISSZA]
782. Levele Fejérváryhoz. Br. 1855 szeptember 1.^[VISSZA]
783. U. a. 1852 október 1-ei levelében. ^[VISSZA]
784. E regény czímét nem találtam meg Lorenz franczia bibliographiájában. Reinsberg-Düringsfeld Ida számos német művét l. Kaysernél; különben férje is író volt.^[VISSZA]
785. Jósikának Fejérváryhoz Br. 1856 márczius 1-ről kelt levelében. Az írónőnek két levele van az Emlékalbumban Porruč, 1855 július 26-iki és Mecheln, 1859 május 4-iki kelettel. Jósikánénak hozzáintézett 25 német levele (1855 augusztus 2-1865 április 30.) Benczur Gyuláné tulajdonában. Közölte Heinlein István az «Akad. Értesítő» 1913. 648-75. ll.^[VISSZA]
786. Victoria, Ill. Muster. u. Modezeitung. Berlin, 1862. 3. sz. arczképpel.^[VISSZA]
787. Fejérvárihoz 1857 április 29-én, június 30-án s Ostende, augusztus 1-én kelt leveleiben.^[VISSZA]
788. Jósikáné levele Düringsfeld Idához Akad. Ért. 1913. 651. l. (Br. 1859 márczius 7.)^[VISSZA]
789. U. o. 1855 deczember 11-én kelt levelében.^[VISSZA]
790. Kossuth: Irataim az emigratióból, II. köt. 45. l.^[VISSZA]
791. U. o. 58-9. l.^[VISSZA]
792. L. bőven Kossuth: Irataim II. k. 3. fejezet: A magyar ügy az európai sajtóban. 81. kk. Jósika leveleiből itt többet közöl Kossuth s érdemeit is kiemeli.^[VISSZA]
793. U. o. 82-3. l.^[VISSZA]
794. U. o. 83-84. l. Egy munkatársnak Páris, 27. szeptember (18)60 kelt érdekes német levele «Ihr Copist oder Concipist» aláírással az Emlékalbumban.^[VISSZA]
795. A Teleki Lászlóhoz 1859 nov. 16-ikán írt levelet közli Kossuth id. köt. 84-5. l. J, ugyanitt említi, hogy az ilyen czikkeket a maga igazolására meggyűjti. Sajnálatomra ennek nyomára nem akadhattam.^[VISSZA]
796. Genèveből («Hôtel du Rhône. Rue du Rhône») keltezett (év n.) levele az Emlékalbumban.^[VISSZA]
797. Tollhibából szükszesebb van az eredeti levélben.^[VISSZA]
798. U. o. 86-7. l., 93. I.^[VISSZA]
799. Magyar legionáriusok 1861-ben. (343. l.) A báró Jósika Sámuelné birtokában levő eredeti fénykép után. A kép aláírása: «Szüts, Sréter, Sághy 861.» [de la legion hongroise.]^[VISSZA]
800. E leveleknek csak kis részét adja ki Kossuth «Irataim» II. és III. kötetében. Három levelét (1860 deczember 15., deczember 6. és kelet nélkül) Bocz József adta ki a Temesvári felső keresk. iskola 1895/6. tanévi értesítőjében 17-21. l.^[VISSZA]
801. Kossuth Irataim II. k. 103. l. Jósika 1860 május 15-ikén kelt leveléből vett idézet.^[VISSZA]
802. Irataim III. k. a 278. l. U. o. Jósika több levele. Az elfogatásról l. Teleki levelét J.-hoz. U. o. 298-301. l. Jósika levele Fejérvárihoz 1861 január l.^[VISSZA]
803. U. o. 275-6. l. E levél megvan némi bővítéssel a Jósika-emlékalbumban is, s Teleki halálakor írt rövid levele is u. o.^[VISSZA]
804. Irataim III. k. 285. l. ^[VISSZA]
805. Gróf Teleki László arczképe. (345. l.) Eybl 1843-iki rajza után Leykum A. kőnyomata. A Szépművészeti Múzeum arczképgyűjteményének 1247. számú példányáról.^[VISSZA]
806. U. o. II. k. 286-94. l.^[VISSZA]
807. Irataim II. k. 295. l. ^[VISSZA]
808. U. o. 461. l.^[VISSZA]
809. U. o. 440-461. l. Lásd későbbi leveleit II. k. 495 kk.^[VISSZA]
810. Az év végén 8 heti betegségéből felgyógyulva, neje jövőjét úgy akarta biztosítani, hogy 1860 november 25-én levelet írt Leó fiának, hogy testvéreivel együtt törvényes alakban kötelezzék magukat arra, hogy évi 600 pengő forintot vagy 1500 frankot fizetnek most nekik, s halála esetére nejének, s ha a Kállay-jusuk valamikor birtokukba jut, annak 1/5-ét neki, illetőleg nejének átadják – «életére»; viszont felesége is csak ingó vagyona 1/3-ára tartja fent magának a szabad rendelkezési jogot. J. Leó a maga részéről külön kiállította (1861 február 2.) a kötelezvényt. Jósika egyik levele Fejérvárihoz (1868 január l.) arról értesít, hogy gyermekei 20 évi per után Napkort exequalták s Kálló Semlyénre is kiviszik az executiót!^[VISSZA]
811. Weber szerint (Bp. Szemle. 1914. évf. CLX. 89. 1.) ebben éri el a realismus felé törekvése legmagasabb fokát.^[VISSZA]
812. Bp. Szemle 1914. CLX. k. 90. 1.^[VISSZA]
813. A szurduki Jósika-könyvtár példányába beragasztott újságczikk valószínűen a «Nő-világ»-ban jelent meg.^[VISSZA]
814. 1867-ben «II. Rákóczi Ferencz» német fordítása s 1872-ben az «Elbeszélések» két kötete jelent meg tőle. L. (Melháné) Szaák Lujza közi. Jósika J. mint a női ifjúsági irodalom úttörője. Győri Hirlap 1888. évf. 94-101. sz.^[VISSZA]
815. Az előszó 1859 január 1-én kelt.^[VISSZA]
816. Bad Gasteinban 61. 11/7. kelt levele az Emlékalbumban. Ezenkívül még 3 levele u. o. V. ö. Emlékir. IV. 123. l. «Nun lässt sich mit voller Lust darin vorgehen: Éljen!» írja az életrajzi szempontból érdekes levélben.^[VISSZA]
817. A czímben szerző korrajznak nevezi, de más helyen II. köt. 3. kiad. 290-91. l. ő is történeti regénynek mondja. Itt az «Ellentétek» cz. fejezetben említi azt is, hogy 1852-ben idáig haladt a regény írásában s kilencz év mulva itt folytatja.^[VISSZA]
818. Br[üsszel]: nov: 25: 1860 | 53. Rue S. Alphonse | Kedves Miklósom! | Miként látod több mint | 8 heti sulyos betegség után | anyira vagyok – hogy irha- | tok. Használom tehát ezt | arra hogy neked – egy reám | nézve igen igen fontos – | – nektek pedig egykrajczár pénzben sem kerülő | dologról irjak – mely hó- | szú betegségem alatt mint | a Damokles kardja függödt | fejem felett – Te és Leo | házas emberek vagytok – | nem lehet tehát előttetek | ismeretlen – azon érzés, mely | minden becsületes embert | arra ösztönö[z], – hogy nejé- | nek jövőjéről gondoskod- | jék. Az ember élete Isten kezében van!^[VISSZA]
819. Egy magy. csal. II. köt. 3. kiad. 304-10, 318. kk. ll.^[VISSZA]
820. L. Weber értekezését Bp. Szemle 1913. CLX. k. 259. 1, a Jósika Wesselényihez 1848 április 5-én Kolozsvárról írt terjedelmes levele alapján. Kardos: B. Wesselényi M. II. k. 220-1. l.^[VISSZA]
821. Bp. Szemle id. k. 85. l. ^[VISSZA]
822. I. k. 3. kiad. 10. l.^[VISSZA]
823. III. köt. 3. kiad. 221. kk. (a «Non putarem» cz. fejezetben).^[VISSZA]
824. Erről a Napló-ról nem tudunk semmit, valószínűen megsemmisítette vagy lappang valahol.^[VISSZA]
825. Emlékir. IV. 125. l. ^[VISSZA]
826. Pest, 1867.^[VISSZA]
827. Rákóczi legendája és története. Erd. Múzeum 1911. 216-7. l.^[VISSZA]
828. Mint a megokolásból látszik, a mű tulajdonképen Zsigmond koráig terjedt volna.^[VISSZA]
829. Az Akad. Értesítő tévesen ír «Rue de la Commerce»-t 1913. 666. kk.^[VISSZA]
830. Akad. Ért. 1913. 667. l.^[VISSZA]
831. 1862 október 9-iki 121. sz. 963. l. A «Kuszált levelek» cz. czikk Brüssel, 1862 szeptember 14-ről van keltezve.^[VISSZA]
832. Jósikáné levele Düringsfeld Idához. Akad. Ért. 1913 667. l.^[VISSZA]
833. A történet Csák Mátéjáról l. Botka akad. értekezésén kívül Pór A. Trencsényi Csák Máté 1260-1321. Bpest, 1888. (Tört. Életr.)^[VISSZA]
834. Hátrahagy. ir. II. köt. 46. l.^[VISSZA]
835. A korábbi költői feldolgozások közül felemlítjük a Kisfaludy Károly töredékes tragédiáját, Csák Mátét, mely Bayer sz. (M. drám. I. köt. 335. l.) a legmagasabb polczot jelöli drámaírói pályáján, és Madáchtól «Csák végnapjai»-t, melyet 1843-ban írt s 1861-ben újra átdolgozott. (Erd. Múz. 1911. 313-20. l.) Szász Károly «Csák Máté» czímű drámát is írt, s az 1868. évi akad. pályázaton is e tárgy két drámai feldolgozása szerepelt.^[VISSZA]
836. Vándory Rezső: Zách esete a m. drámairodalomban. Figyelő, 1884. XVII. 179-96, 256-75, 366-8. l.^[VISSZA]
837. Ir. Közl. 1900. 439. l. L. U. Szabó Gy. ért. (Debr. 1915.)^[VISSZA]
838. Dr. Bajza J. Bajza Jenő. Ir. Közl. 1909. 46-52. A tragédia írását 1862-re teszi, Bayernél (M. drám. II. 237.) 1864 van.^[VISSZA]
839. E tárgy későbbi feldolgozásai közül Abonyi Árpád «Zách családjá»-t említjük fel, mely Klárát szintén megmenti.^[VISSZA]
840. Weber alapos megjegyzéseit l. Bp. Szemle, 1914. CLX. k. 97-8. l.^[VISSZA]
841. Pl. 2. kiad. 224-5. l.^[VISSZA]
842. Ir. Közl. 1900. 173-6, 437-9. l.^[VISSZA]
843. Fejér. Cod. dipl. Tom. VIII. Vol. 3. 427. l.^[VISSZA]
844. Irod. Közl. 1900. 260. l.^[VISSZA]
845. Zách történeti szerepléséről a forrásokat felsorolja Pór Antal: A magyar nemzet tört. III. köt. 84. l., az ítéletlevelet magyarázattal ismerteti Marczali Bp. Szemle, 1900. c. köt. 379-90. l. (Zah Felicián pöre). Pór kritikai észrevételeit erre u. a. czímmel: Századok, 1900. 1-9. l. L. még Mátyás Flórián: Népmondák és tört, adatok Zách Feliczián merényletéről. Századok, 1905. 97-118. l.^[VISSZA]
846. Lehetett más oka is, mert az alább id. levél szerint: «Aztán Muszáj ur is nagy ur». Emlékir. IV. 63. l. szerint, melyet Toldy is idéz (M. költők élete II. 365. l.) nem szükségből, hanem számításból adta el. Különben ez a levél is hangsúlyozza, hogy jól és teljes megelégedésükre adták el.^[VISSZA]
847. Jósika levele Fejérvárihoz 1864 május 1.^[VISSZA]
848. Drezda, július l. 1864, Amalienstrasse N° 8. II. étage. kelt s Fejérvárinak küldött levele szerint.^[VISSZA]
849. Az augusztus 1-én Fejérvárinak írott levél a lakás «topographiá»-ját is adja:

Julie

hálószobája

Salon Ebédlő Az én szobám

ez sem nagyobb a salonnál

Öltözőcabin Előszoba, hol a cselédek számára lyukak Öltöző cabin

^[VISSZA]
850. U. o. Mein Herz was verlangst du me(hr)! teszi utána.^[VISSZA]
851. J. Fejérvárihoz írt levele. Drezda, 1864 október 2. ^[VISSZA]
852. U. a. 1864 augusztus l.^[VISSZA]
853. I. k. 2. kiad. 190. l.^[VISSZA]
854. V. ö. Weber Arthur megjegyzéseivel. Bp. Szemle, 1914. CLX. köt. 250-1. l.^[VISSZA]
855. Báró Jósika Miklós arczképe. (371. l.) A «Vasárnapi Ujság»-ban megjelent fametszet után. L. Vas. Újság, 1861. 8. sz., 88-9. l. és 1894. 17. sz. (1861. évi felvétel után.)^[VISSZA]
856. Szádeczky L. Kornyáti Békés Gáspár 1520-1579. Bpest, 1887. 91. l.^[VISSZA]
857. Mind a négy kötet egyszerre 1865-ben jelent meg.^[VISSZA]
858. L. Gyulai bírálatát az «Emlékbeszédek» I. kötetében (Bp. 1902.) 423-7. l. és Szász Károly bírálatát a Fővárosi Lapok, 1865 évf. I. számában. – Tompa megjegyzését l. Irodalomtört. Közl. 1913 364. l. Arany Koszoruja, 1864 II. félév, 547-9. 1. mutatványt is közöl belőle.^[VISSZA]
859. J. levele Fejérvárihoz 1864 november l.^[VISSZA]
860. Jósikáné levele B. R.-Düringsfeld Idához. Akad. Ért. 1913. 674. l. ^[VISSZA]
861. U. o.^[VISSZA]
862. Emlékir. IV. 58. l. szerint 1865 január 28-ikán volt egy hete, mióta e nagy örömet élvezte.^[VISSZA]
863. Emlékir. IV. 58. l. A 2. kiadásban (Bp. 1897) ez az ajánlás nincs meg.^[VISSZA]
864. Neje tudósítása Düringsfeld Idához. Akad. Ért. 674. l.^[VISSZA]
865. U. o. 673. 1.^[VISSZA]
866. Meghalt 1893 június 10., temetése 12-ikén. A gyászjelentésnek br. Podmaniczky Frigyes által javított példánya, mely a 80-ik életkort 81-re javítja, dr. Gyalui Farkas gyűjteményében, a báró érdekes kísérő levelével.^[VISSZA]
867. Hegedűs István verse. L. az emlékünnepről a «Hazánk» 1894. évf. 122. és 131. számában Györffy József és Erdélyi Pál s a Kolozsvár 1894. évf. 97. számában Gyalui Farkas czikkeit, s a Vasárnapi Újság 1896. évf. 2. számát (a síremlék képével). A Kisfaludy-Társaság írói emlékünnepén (1894 május 5.) Gyulai Pál mondott elnöki megnyitót, Tóth Lőrincz «Emlékezések»-et, Endrödi Sándor a J. születésének 100. évfordulójára írt »Strófák«-at olvasta föl, Hegedűs István pedig Magyar Történeti Életrajzok. 1916. br, Jósika Júlia német költeményeiből hármat (Atyai hajlék, Az öreg gesztenyefa, Az én szobám) magyar fordításban mutatta be. (Kisfaludy-Társ. Evl. XXXIX. k. Vas. Ujs. 1894. 18. sz.) Az Emke Jósika-ünnepéről, melyen J. M. születési házát emléktáblával jelölték meg, 1. a »Tordai Emke Emlékkönyv«-et, (Torda, 1894.), az Erdélyi Irodalmi Társaság ünnepéről VI. Évkönyvét (Kol. 1894.) Ferenczi Z., Széchy K. tanulmányával s Hegedűs ódájával.^[VISSZA]
868. Édes Leo.

Ma kaptam Julietól a szomo- | rú tudositást hogy, jó atyánk | ma fél 10 orakor meghalt. – | második Mártzius lész Dres- | dában temetése – – Pest 27ik febr. 865. Miklós. ^[VISSZA]

869. Vadnay K. Az első magyar társadalmi regény. Pest, 1872. (Ért. a nyelv- és széptud. III. k. 4. sz.)^[VISSZA]
870. Sőt a gyüjteményes regényvállalatok ősei is megvannak már 1805-7-ben a «Téli és nyári könyvtár»-ban, melynek első kötetet «Báró de Manx … történetei»-nek fordítása.^[VISSZA]
871. Wenger, K. Hist. Romane deutscher Romantiker. Bern, 1905.^[VISSZA]
872. W. Raleigh: The English novel. 4. ed Lond. 190-2. l.^[VISSZA]
873. Toldy szerint (A m. nemz. irod. tört. 4. kiad. 384. l.) «ő a magyar regényirodalom megalapítója. Régi és újabb elszigetelt kísérletek után egy magyar regényirodalom valódi atyjává b. Jósika lett». Salamon F. szerint is «ő a magyar regényirodalomnak valódi megalapítója». (Dram. dolg. II. k. 491. l.) Gyulai Pál szerint «a modern regényt körülményességével, széles epikai menetével, a történeti jártasság és világba forgottság látkörével ő alapította meg irodalmunkban». (Emlékb. I. 2. kiad. 419-20. l.) Ugyanezt a nézetet vallja Beöthy Zs. (A m. nemz. irod. ism. II. köt. 9. kiad. 52. l.) Széchy K. (Beöthy-Badics M. irod. II. köt. 3. kiad. 179. l.) Váczy J., a magyar történeti regény megalkotójának mondja. (A m. irod. tört. II. köt. 2. kiad. 103. l.) Érdekes erről saját nyilatkozata, melyet Kertbeny közöl az «Ungarns Männer d. Zeit» (Prag 1862.) 214. l. V. ö. Emlékir. IV. k. 56. l.^[VISSZA]
874. Regényeinek összes száma (a novellák közt kiadott «Isten ujja» és «Adolphine» valamint a német regények nélkül, de a novellának nevezett «Zólyomi» hozzászámításával) 34-re rúg 106 kötetben, ezenkivül 14 kötet novellája s 10 kötet regényfordítása van. V. ö. Szinnyei F. J. M.^[VISSZA]
875. Az ugyanott feltett kérdés: «Tehát végtelen küzdés! s a remény örök boldogságra s a kilátás földi küzdéseink után egy jobb élet nyugalmára, tehát a vallás igéretei és reményei mind hiúk volnának?» emlékeztet az Ember tragédiája befejezésére. V. ö, a «Végnapok» cz. apokalyptikus novellával. Jósika vallási nézeteit l. Szaák L. A vallásos elem J. költészetében. Katholikus Szemle 1890. 24. sz.^[VISSZA]
876. A Jósika és neje síremléke Kolozsváron. (383. l.) Dr. Gyalui Farkas cz. könyvtárigazgató úr felvétele. A síremlék felirata «Két szívnek porlad itten drága hamva, | Két szívnek álma ime teljesül: | Szabad hazában boldogan nyughatva | E drága földdel poruk elvegyül. | Költő, örülhet lelked fen az égben, | Nem rab honod, mi ott is fájna még. | Mit festél annyi, tündér bájos képben, | Megadta nemzetednek a nagy ég. | S ’a hű nő itt is egyesűl veled, | Megadta neked a hű kegyelet.» Alól: «Báró JÓSIKA MIKLÓS regényíró | sz. Tordán, 1794 április 28., | meghalt Drezdában, 1865 február 27. | és neje | báró PODMANICZKY JÚLIA írónő | sz. 1813 április 6., meghalt 1893 május 10. | A nemzet őrlelke viraszt felettük!» L. Vasárnapi Újság, 1896. 2. szám, 25. lap. («Báró Jósika Miklós és báró Podmaniczky Júlia síremléke.»)^[VISSZA]
877. Császár E. Bessenyei természetérzéke. Bp. Szemle 1911. CXLVIII. k. 51. l.^[VISSZA]
878. A. Biese, Die Entwickelung d. Naturgefühls im Mittelalter u. in d. Neuzeit. Leipzig, 1888. Schmidt M. Költőink természetérzékéről. Bp. 1900. Lenkei H. Petőfi és a természet. Bp. 1892. és Petőfi-könyvtár XXI. kötet. (Bp. 1910.) V. ö. Bp. Szemle 1914. CLX. köt. 259-60. l.^[VISSZA]
879. Természetesen nem az elmélet azon fokán, a melyre Taine vagy Driesmans fejlesztették, a ki «Rassenu. Milieu» (Bern, 1902.) cz. művében ős-, természet- és egyéni milieut különböztet meg.^[VISSZA]
880. Péterfy J. összegyűjt. tan. I. k. 86. l.^[VISSZA]
881. Báró Jósika Miklós mellszobra. (387. l.) Strobl Alajos szoborműve a Magy. Tud. Akadémia palotájában.^[VISSZA]
882. W. H. Hudson, An introduction to the study of literature. London. 1910. 225. l.^[VISSZA]
883. Erdélyi J. kisebb prózái. II. köt. (Sárosp. 1863.) 67-8. l.^[VISSZA]
884. Bp. Szemle 1909. CXL. k. 18. l. (B. Jósika M. és b. Kemény Zs.) V. ö. Weber megjegyzéseivel Bp. Szemle 1914. CLX. 96-98. l.^[VISSZA]
885. Bp. Szemle 1914. CLX. köt. 94. l.^[VISSZA]
886. L. különösen a Fejérvári Miklóshoz írt leveleit a M. Tud. Akadémia kézirattárában.^[VISSZA]
887. A magyar nők emlékalbuma. (391. l.) Eredeti fényképfelvétel a szurduki könyvtárban őrzött eredetiről. Megjegyezzük, hogy az album nem sajátkezű névírásokat, hanem azok kalligraphikus másolatát tartalmazza. A babérkoszorú leveleire Jósika egy-egy regényének a czíme van vésve.^[VISSZA]
888. Koszorú 1865. I. 237. l. – Baráth J. czikke a Vas. Ujság 1894. ápr. 29. 17. számában, 278. l.^[VISSZA]
889. Irod. Közl. 1911. 76. l.^[VISSZA]
890. Pompéry J. Jósika és a közönség. Fővárosi Lapok 1864. 107. sz.^[VISSZA]
891. L. az Arany «Koszoru»-jában 1865. I. 236-8. l. megjelent nekrologot, 238. l.^[VISSZA]
892. Dram. dolg. (Bp. 1907.) II. kötet 494-5. l.^[VISSZA]
893. Összes művei, XI. köt. Tört. és irod. tanulm. VII. k. (Bp, 1905.) 206-7. 1 ^[VISSZA]
894. Kihez írta A. ezt a levelet, megállapítani nem sikerült.^[VISSZA]
895. Az első lépés veszélyei. Szerk.^[VISSZA]
896. Br, Jósika Miklósnak 1859-ben kelt ezen két levele az Album 164. és 165. lapjai közé van betéve. Bizonyosan az író halála után tette belé a Brüsszelből hazakerült Albumba valamely gondozó, kegyeletes kéz.^[VISSZA]

Julie hálószobája	Salon	Ebédlő	Az én szobám ez sem nagyobb a salonnál
Öltözőcabin	Előszoba, hol a cselédek számára lyukak	Öltöző cabin