Izabella jellemzése. Szerepe hazánk történetében. Műveltsége. Élete és hányattatása: Budán, Erdélyben, Oppelnben és Lengyelországban. Erdélyország végleges kialakulása, visszatérte után. Az új gyulafejérvári udvar. A királyné alakja a magyar irodalomban és képzőművészetben. Egyénisége. Hatása kortársaira. Az életére vonatkozó történeti irodalom és levéltári kútforrások.
2. Lengyelország, Izabella és Magyarország czímere.[2]
ÉLT NEGYVEN ÉVET. Húszat mint leány és kényeztetett herczegnő otthon Lengyelországban, húszat mint királyné (nehány évi megszakítással) Magyarországon. Életének első fele csupa fény és öröm, boldogság és remény; a második, telve búval-bajjal, csalódással, szomorúsággal. S e kettőnek mesgyéjén csupán vékonyka barázda jelzi asszonyi életének boldogabb részét, mely oly igen rövid ideig tartott.
Fiatal fővel; a leánykor virágában vált utolsó vérbeli koronás királyunk feleségévé. A nép és a nemzet rajongva fogadta s koronázta meg Szent-István koronájával, mely más királyné homlokát a székesfejérvári ősi koronázó városban utána többé nem érinté. Személyét azzal a tisztelettel és aggodalommal környezték, melylyel – a polgári életben is – egy kihalóban lévő család veszi körül az anyát. Gyengédség kísérte minden léptét. Midőn áldott állapotban egy ízben rosszúl lett a budai Mátyás-templomban, a nép és nemesség újjongva kiáltozta: Adja Isten, hogy legyen magyar hazánknak magyar királyfia! S a Mindenható meghallgatta a nemzet fohászát, de a szegény ifjú királyné két hét alatt vált anyává és özvegygyé!
Elmúltak azok a fényes napok, melyekkel Szapolyai János király oldalán, olaszos udvarával még egyszer és utóljára visszavarázsolta kicsiben Mátyás király korát a budai és visegrádi palotában, melyeknek pompája és ragyogása alig halványult valamit a lepergett ötven esztendő alatt. Még a Corvina-könyvtár is meg volt, nehány száz kötettel[3] és Izabella könyves almáriomával, telve latin és olasz, német és lengyel könyvekkel, melyeket gyűjtött vagy íróiktól ajánlva kapott. A krakói királyi palotában, a lengyel renaissance fénykorában gondos nevelésben részesült. Magyarország királynéi közűl egyetlen elődje sem volt olyan művelt, tanúlt és felvilágosodott mint ő, a ki Szent-Ágoston munkáit olvassa, írókat segélyez műveik kiadásában s akkor, midőn Európa-szerte megindúl az ellenreformáczió, Erdélyben privilégiumot ad egy buzgó lutheranus papnak az első magyar biblia nyomatására.
Négy nyelven, sőt valószínűen magyarul is beszélt, kettőn írt, még pedig úgy, miként kortársai közül egyetlen-egy királyné sem, még a franczia műveltségű Mária özvegy magyar királynét sem véve ki a sorból. Egynek sem maradt fenn annyi levele, stílus, tartalom és gondosság tekintetében pedig egyiké sem vetekedhetik Izabella leveleivel. Csak úgy duzzadnak azok az élettől és szenvedélytől, a királyné lelki és kedélyállapota szerint, a minek visszatükrözői. Az igaz, hogy nem mindíg hű visszatükrözői, mert korán eltanulta olasz anyjától az ámítás mesterségét, melyet később csalódásai, Martinuzzi példája s a bécsi udvari politika kétszínűsége valósággal művészetté fejlesztett benne. A gyanakodás és bosszúvágy érzetét is környezete kelté fel lelkében, ellenszenvessé pedig (élete utolsó éveiben) udvarának kiváltságolt lengyel alakjai tették.
Második természetévé vált így a színészieskedés, vegyülve a finomúlt furfang ama nemével, mely az embereket észrevétlen megragadja, elkötelezi és sokszor lefegyverzi. Hanem e mellett kíméletlenségig szókimondó volt, mint anyja. Szeretett kijelentésekben beszélni, tele éles megjegyzésekkel, szép hasonlatokkal és találó példabeszédekkel; az emberek felfogására és eszére bízva: megítélni, mi igaz abban, a mit ír vagy mond. Korának igazi gyermeke, a ki ép oly kevéssé nélkülözhette a színlelés fegyvereit, mint tanácsosai vagy szomszédjai, a kik birodalma, fiának öröksége fölött versengtek.
Nehéz, válságos időben jutott árvaságra csecsemő-fiával, kinek életét féltette. Az övé miatt is aggódtak szülői, a lengyel királyi pár, kiknek folytonos ösztönzésére kész volt lemondani a koronáról és országrészéről, Ferdinánd magyar király javára, a ki azokhoz a váradi békeszerződés erején tartott jogot. Még férfinak is nagy feladat lett volna íly körülmények: a német és a török birodalom hatalmi versengése közt jól megülni a trónt, melyre János Zsigmondot a nemzet egy része fölemelte. Csoda-e, ha Izabella, mint a legtöbb nő, gyönge, kishitű és erélytelen – egy Frater György, a mindenható, eszes gyám oldalán. A szegény királyné csak egyet látott s egytől rettegett éjjel-nappali töprengésében: hogy az ország és vele maga is a török hatalmába jut. Vallásos lelke fellázadt annak gondolatára, hogy a pogány támogatásával tartsa fenn saját és fia uralmát. De az események árja, melylyel nem birt, összecsapott fölötte. Beteljesedett, a mitől aggódott, és Magyarország fővárosából Erdélybe kelle mennie, melyet fia Szulejmán szultán kegyéből kapott.
Izabella új életet kezdett Erdélyben, mely most leválva az anyaország testéről, a viszonyok kényszerítő hatása alatt önálló fejedelemséggé alakúlt. Királynéi czímével külön udvara volt, melyben felkeresték alattvalói, szülői és mások követei, főurak és nemesasszonyok, ha valami országgyűlés alkalmából megélénkült a gyulafejérvári palota s egy-egy farsangi vagy lakodalmi ünnepélyre behívta őket a királynéasszony. Láttak is olyan fényt, a milyenről addig a maguk egyszerű udvarházaiban élő erdélyieknek fogalmuk sem lehetett. Mert Izabella pompakedvelő, költekező volt. Az udvara költségére megszavazott havi ezer forint (mai pénzértékünk szerint legalább tizenöt-húszszorosa) neki oly csekély összeg, melyet alig érdemes elfogadni. Nélkülözni nem is tudott, mint nagyúri nők nem tudnak; hisz szótlanúl tűrni és szenvedni nagyon ritka lelkek tulajdona. Sok örömöt és bánatot, jó és rossz napot élt át Izabella azalatt a tíz év alatt, melyet ezentúl Erdélyben töltött. S midőn a sors kereke újra fordúlt és át kellett adnia a szent koronát a római királynak, sírva írta alá az oklevelet, melyben országáról lemond. Nem koronáját sajnálta, hanem szépen fejlődő kis fia jövőjeért fájt a lelke. Azt tapasztalta s látta egy évtizeden át, hogy a török nem is éppen olyan rossz patronus, a milyennek Buda átadásakor képzelte. Hisz nem bántja az országot, a vallást, az intézményeket, s nem avatkozik a belső ügyekbe, melyek mind nyúgodtan fejlődhetnek alatta. Mindössze nehány ezer arany évi adót kíván támogatásáért, a minek fizetésétől úgy hallá, még a császár, a római s a legkeresztyénibb (franczia) király sem borzad vissza. Sőt a szultán meg is segíté szükségében a gyűlölt György barát ellen, a ki nagyravágyásból és félelemből, nehogy a török hatalmába kerüljön, Erdélyországot a német kezére juttatta.
Igy akarta a sors, mondta búcsúzáskor Izabella, bízván a jövőben. S az események neki, az ő tiltakozásának adtak igazat. A következés nagyon hamar megmutatta, mennyire túlzott volt a barát aggodalma és milyen önös a cselekedete. Hisz a bosszús török elragadta Ferdinándtól az egész Dél-Magyarországot, de megállott Erdély szélén, és nem bántotta, s azért Magyar- és Erdélyország egyesülése, a mit politikájával czélzott, még sem történt meg. Ő maga tragikus halálával áldozatává lett annak a hatalomnak, mely benne is csak eszközt látott, a mint áldozatává lett maga az ország, melyet inség és nyomorúság szélére juttatott. A csalódás érzetével szállt sírba György barát és keservesen csalódtak az erdélyi rendek is. Örök dicsősége hazaszeretetüknek, hogy öt évi szenvedés után visszahozták János király Oppelnbe és lengyel földre kibujdosott fiát, és örök hála Izabella királyné iránt, hogy czéltudatos diplomácziai működésével az erdélyi nemzeti párt szándékát megvalósítá. Egyaránt sarkalta reá: hatalomvágy, sértett büszkeség, fia iránti kötelességének érzete s veleszületett női hiúság, miknek összejátszása nélkül ki tudja, mikor alakúlt volna ki az erdélyi nemzeti állam, hogy védőbástyájává legyen ezentúl azoknak a túlkapásoknak, melyek Magyarországon nem engedték soha megvalósulni a nemzetállamot és magyar életet, miként az Erdély szűk határai között kifejlődött!
Izabella életét egészen a köznek, államügyeknek és fiának szentelte, kivel ezentúl a kormányzás terhét is megosztotta és sokszor együttesen jegyzett. Természettől kegyes, jószívű, vallásos jámbor nő, a ki, ha csak nem betegeskedett, soha el nem múlasztá a reggeli misét, mire már gyermekkorában megszoktatták járni. Buzgón megtartá a szent ünnepeket és böjtöt, s boldog volt, ha alamizsnát oszthatott. Buda ostromakor még az ellenség foglyait is megsiratta, midőn arról értesült, hogy rosszúl bánnak velük, Erdélyben pedig szeretet- és kórházakat alapít vagy segélyez. Megjelenése és fellépése országgyűléseken s a tanácsban fejedelmi volt, szépsége feltűnő, tiszta, szónokias beszéde lefegyverző. A mit erővel és törvénynyel nem tudott megvalósítani, szívjóságával s lekötelező nyájasságával érte el. Meggyőződésére nézve türelmes, felvilágosodott. Alatta, az ájtatos katholikus királyné idejében válik Erdély protestánssá. Egyformán él katholikusok és újhitűek tanácsával, s illő temetésben részesíti a lutheránussá lett Petrovics Pétert s még előbb Batthyány Orbánt, kinek testét régi ellensége, a türelmetlen és nyers «barát» szemétdombra hányatta.
Ismerte a puskaporszagot is, és gyenge idegeinek az ágyúlövések zaja sem ártott meg. Két várostromot állott ki, egyet folytatott sikeresen. Hát a szívéhez intézett ostromoknak tudott-e mindig ellentállni? Kortársai közül hány merte volna érette tűzbe tenni kezét? Ki láthat a vesékbe? Minden kort a maga szemüvegén át vizsgáljunk, állandó tekintettel a környezet, a «milieu» alakjaira. Másfelől, gondoljuk meg, hányszor csal a látszat? S ne feledjük, hogy a ki női becsületét megrágalmazta, az elkeseredett tollú, sokszor elfogúlt «udvari» Forgách Ferencz püspök,[4] a szigorú életű lelki atya, a ki azt sem tudja megbocsátani a királynénak, hogy jóízűen szeretett tánczolni, s hogy még télen is jeges bort ivott! És hol az a szép asszony, a ki a pletykákat és meséket el tudná kerülni! Tény, hogy szeretett jól élni s kedvelte a múlatságot és farsangi bohóságokat, a mikhez leánykorában a fényes krakói udvarban szokott, s hogy jól érezte magát férfiak és deli vitézek körében, melybe sorsa kora-özvegyen vetette. De van-e ifjú nő a világon, a ki megvetné az íly társaságot s a kinek ne hízelegne gyöngédség és hódolat, melylyel körülrajongják? A beczéztetést és udvarlást úgy szólva meg is kívánta: élénk természete és a kor még mindig lovagias szelleme. Hanem a tolakodót távol tudta magától tartani, s midőn a csél-csap Bebek Ferencz egy magafeledt pillanatában legyeskedni merészelt a királyné körül, a ki őt ezért udvarából kiutasítá, haláláig rajta maradt a magyarok gúnyverse: Fuss parázna Bebek, Mert nem szerettelek.[5]
Szerették is alattvalói Izabellát, kivált a mig udvarában túlsúlyra nem jutottak az idegenek: lengyelek és olaszok, a kiket Erdély földjéhez semmi kötelék nem fűzött, s azt csak erszényük megtöltésére tartották jónak. A királyné szenvedései és csalódásai részvétet keltett az erdélyiekben, s ügyes-bajos dolgaikban mindig orvoslást vagy vigaszt nyertek nála, ha hozzá fordultak. Pedig makacs, akaratos asszony volt, sokszor még erőszakos is, bár gyakran befolyásolható, ha jó egészségben és kedvében környékezték meg.
Porai rég elvegyűltek a magyar föld porával, de nevét s némely «dícséretes cselekedetit» még a XVII-ik században is emlegették az erdélyi országgyűléseken.[6] És emléke megérdemli a kegyeletet, nemcsak mert János király felesége, hanem mivel történeti szereplése bizonyos tekintetben új irányt adott állami életünknek. Azzal a húsz évvel, melyet történelmünkben számára a Végzet kijelölt, gátat vetett az idegen érzelmű s a nemzeti nyelv és aspirácziók iránt érzéketlen bécsi udvar törekvéseinek; akár tulajdonítsuk ezt az érdemet Izabellának, akár magyar udvarának, mely fogékonysággal az új eszmék iránt, Erdélyt az önállóság s a haladás ösvényére terelte.
Élete kész történelem: epizódok, kalandok, drámai jelenetek és beszédes képek egész lánczolata. Ezért ragadta meg életpályája napjainkban, az újjáébredés éveiben, íróink, tudtommal Arany János,[7] báró Kemény Zsigmond[8] és Jókai Mór[9] lelkét, festőművészeink: Madarász Viktor,[10] Than Mór[11] és Wagner Sándor[12] figyelmét, meg «Emilia» érdeklődését,[13] s innen az érdekes jelenség, hogy már kortársai közül Barbaro Dániel velenczei histórikus történeti drámát írt róla.[14]
Nem volt s nem lehetett angyal – hisz a XVII-ik században oly ritkák az angyalok – de húsból, vérből való igazi asszony, a nemesebb és jobb fajtájából, a milyeneket a renaissance kora nevelt. Asszony és királyné, a ki méltósággal viselte nehéz koronáját, hitvesi szeretetével bearanyozta egy beteges öreg király utolsó napjait, maga emlőin, önös gyöngédséggel nevelte fel fiát, a nemzet reményét. Érzékeny lelkű kényes asszony, a ki mindenért kész sírni, és «nincs ahhoz szokva, hogy neki olyan alacsony emberek parancsoljanak», mint a boroszlói püspök volt, midőn Oppelnben élt. Változékony kedélyű, ábrándos teremtés, a ki megszokottságból és szeszélyből elégedetlennek érezte magát Magyarországon s midőn átlépte határát; minden követ megmozgatott, hogy ismét visszajöhessen. Természettől heves, türelmetlen, szenvedélyes nő, mint anyja, a ki felindúltságában nagyokat mondogat, de utána megbánja, röstelli, mint indulatos, bosszús emberek szokták. Csak alkalmazkodni nem igen tudott. Soha sem feledte, hogy királyi vérből származik és maga is királyné. A nyomorúságban állhatatosan bízott a sorsban és Istenben. Vallásos jeligékben keresett vigaszt, semhogy fejet hajtson a kényszerűségnek. Meg voltak tehát benne mindazok a tulajdonságok, melyek a nőiséget alkotják, s egyformán útat nyitnak mind a két nem szívéhez. De nem egyedűl. Párosúltak azokkal a jellemvonásokkal, melyek a férfi-lélek díszei, s a trónon ülő asszony értékét sokszorozzák. Csak így emelkedhetett ki Izabella a nők köréből a férfiak felé – még gyenge, beteges testtel is. Mert élénk szellemű, előrelátó, tevékeny asszony, a ki értett az élet művészetéhez, és színes életével, rokonszenves egyéniségével a XVI-ik század derekán nevezetes – vagy legalább is fontos érdekösszeütközéseket keltő – befolyást gyakorolt korára és kortársaira, kiket neve négy évtizeden át foglalkoztatott.
Ilyennek ismertük meg azalatt az 5-6 év alatt, melyben lelkünk gyönyörűségére alakjával foglalkoztunk, és ilyennek rajzoltuk meg e munkában, úgy hiszszük, elfogúltság és szépítés, részrehajlás és kedvezés nélkül. Nehány kísérlettől eltekintve, elsők vagyunk egész életrajzát felölelő törekvésünkkel,[15] habár élete egyes korszakairól a latin, lengyel, magyar, német, franczia, olasz, spanyol és oláh irodalom gazdag anyagot hordott össze. Ténykedése emlékeinek javát azonban hazai és külföldi levéltárak őrzik, melyek közül személyesen dolgoztunk az alábbiakban: Kolozsvártt a városi ó-levéltárban és az Erdélyi Múzeum-Egylet levéltárában, Nagy-Szebenben a városi levéltárban, Budapesten a m. kir. országos levéltárban, a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában és az egyetemi könyvtárban, Bécsben az udvari és állami levéltárban, a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban, a cs. és kir. hadügyi levéltárban és az udvari kamarai levéltárban, Krakóban a városi levéltárban, a Jagiello-egyetem könyvtárában és a hg. Czartoryski-múzeum könyv- és levéltárában, Ilyvón a városi levéltárban és az Ossolinski-intézet levéltárában, Varsóban az állami főlevéltárban, a kincstári bizottsági levéltárban és hg. Lubomirski J. Tadeusz családi irattárában, Rómában a vatikáni levéltárban és a Barberini-könyvtárban, Nápolyban az állami levéltárban, Bolognában az egyetemi könyvtárban és Velenczében a Museo civico kézirattárában. Ezenkívül baráti kézből adatokat vagy képeket kaptunk: a beszterczei városi és vármegyei, a brassói városi levéltárból, Budapestről az országos képtárból és a történeti képcsarnokból, a nagyszebeni báró Bruckenthal-múzeumból, gróf Apponyi Sándor lengyeli könyvtárából; továbbá a wolfenbütteli herczegi könyvtárból, a boroszlói államlevéltárból, a krakói gróf Hutten-Czapski-gyűjteményből, a krasiczyni hg. Sapieha-képtárból, a kórniki könyvtárból, a modenai államlevéltárból, s végül a londoni British-museumból.
E kincsesbányák világító kristályszemeiből igyekeztünk összerakni Jagiello Izabella királynénk alakját. Meggyőződésünk volt, hogy lelki összetétele miatt is tanúlmányra méltó. Az a tudat is vezérelt, hogy a századok szellemét az egyéniségek megrajzolása és kidomborítása mutatja be legjobban. Izabellánk korának ismerete, Izabella lelkének tükre és lelkéből folyó tetteinek bő megvilágítása nélkül csonkán maradna. Mi az ő korának és századának vagyunk kutatója. A tanúlmány szeretetével fordúltunk tehát alakja felé, hogy a magyar történelem e szép és nemes korszakának rajzát ő vele teljesebbé tegyük. Nemcsak Izabella egyénisége kötötte le figyelmünket, hanem a kor Izabella alakja körűl is. A hányatott életű királyné érdekes kapcsolata a zivataros korszakkal élesztette munkára kedvünket: megrajzolni, legjobb tudásunk és tehetségünk szerint!
Rómában, 1901 január hava 18-ikán, Izabella királyné születése 382-ik évfordulója napján.
3. Magyarország czímere 1557-ből.[16]
Jegyzetek
