Hatodik könyv
A bujdosó
1551-1556

I.

A királyné elindúl Gyulafejérvárról s a felvinczi mezőn átadja a szent koronát Castaldo tábornoknak. Ezt jóváhagyván a kolozsvári országgyűlés is, a Meszes-Kapu hágóján búcsút mond Erdélynek és Kassára vonúl. Napjai szomorúan telnek, mert csalódottnak érzi magát, s Ferdinánd biztosai sem birják megnyugtatni, miután saját udvarmestere, Loboczky Mátyás tájékoztatta sléziai herczegségeinek állapota felől. Így éri 1552 újév napján György barát meggyilkoltatásának híre. De miután Oppeln átvételéről értesült, útnak indúl Sléziába.

Utazás a XVI. században.^[1218]

Fejérvári palotájából 1551 július 20-ikán korán reggel «útra ám el-kiindúla az keserves asszony»^[1219] a biztosok és a rendek kíséretében Kolozsvár felé, a 29-ikére^[1220] hirdetett országgyűlésre.^[1221] A királyné költözködését a szászok egyeteme tette lehetővé és kényelmessé, a mennyiben száz lovat (s ebből tízet Szeben városa) küldött neki Schwarz Tamás felügyelete mellett.^[1222] Hanem a társzekerek nehézkessége s a nyári hőség miatt lassan haladhattak. Az első éjjel Tövisen háltak, a hol utólérte Izabellát Petrovics Péter követsége, kérvén, térjen vissza Szász-Sebesre, mert közeledik a török csapat fia megsegítésére. E kellemetlen hír hatása alatt Castaldo tábornok megígérte György barátnak, hogy még Kolozsvártt végrehajtja az eljegyzési aktust a királyfi és Ferdinánd leánya közt, ha a szent koronát, a királyi pálczát és egyéb koronázási jelvényeket átadja neki, még az országgyűlési végzések előtt. Ez az ajánlat némi enyhülést szerzett a királyné sebzett szívének. S így nem hallgatván Petrovics üzenetére, július 21-ikén reggel, Enyedet elhagyva, a barát újabb nógatására átadta az «angyali» koronát – miként a magyarok nevezték^[1223] – az olasz hadvezérnek a felvinczi mezőn, íly szókkal: «Adja Isten, legyünk hamis jövendölők, de félő, hogy ezzel az koronával többé maga nemzetéből nem koronáz kegyelmetek».^[1224] S ha ezt tán nem is éppen így mondta a királyné, annyi tény, hogy a páratlan jelenet magasztosságát és történeti fontosságát mindenki érezte. György barát oratiójára, melylyel az átadás jelentőségét kiemelé és eljárását okadatolá, Izabella röviden és bánatosan felelt, magát és fiát Ferdinánd védelmébe ajánlva s kérve, hogy őket gyermekeiül fogadja. De Castaldo olasz szellemességgel vígasztalta,^[1225] mondván, hogy midőn a szent koronát átengedte, azt «oly jól helyezé el, hogy két koronát nyert helyette: egyet saját fejére tett, midőn e birodalmat a hitetlenek kezéből kiragadta, egyet pedig a fiáéra, kinek sorsát a nyugalom révpartjába vezette».^[1226] A királyné azonban előzőleg titkon levette a korona keresztjét, hogy megtartsa ereklyeként fia számára, ha már koronát nem hagyhatott reá. «Hallgass kérlek anyám s ne zokogj – mondá erre kis fia – őrizzük meg a korona e drága részét.» S azzal kivevén kebléből az ékszert, így folytatá:

Izabella átadja a szent koronát.
(XVII. századi falfestmény a czenstochovai pálos kolostorban.)^[1227]

«Nem kell kétségbe esned édes anyám, mert a kinél ez a kereszt van, ahhoz visszakerülnek azok a hiányzó részek is, melyek eddig e kereszt hatalmának alávetve, hozzá tartoztak».^[1228] A gyermek sejtelme beteljesedett, s a «liliom-alakú» keresztet János Zsigmond haláláig talizmánként viselte.^[1229]

Estére a menet Tordára jutott, s pár napi pihenéssel, 24-ikén este ért Izabella Kolozsvárra, hol még két dolga maradt: jóváhagyatni a rendekkel a megtörténteket s megtartani a jelképies eljegyzést tizenegy éves fia és Ferdinánd alig négy éves leánya, Johanna főherczegnő közt. Mindkét dolog végbement Szent-László napján (Erdélyország patrónusa névünnepén) a kolos-monostori apátság kis templomában, fényes, nagy pompával. Ezzel az eljegyzéssel teljesítve lőn Petrovics kikötése is, mely nélkül hallani sem akart várai átadásáról.^[1230]

A nagy mű tehát befejeztetett. Erdély Ferdinándé s a Habsburg házé lett. A miért tíz évig küzdött, végre elérte. Ám megtarthatja-e? Castaldo egy rakás érmet veretett ez esemény megörökítésére; sőt érem jelent meg Ferdinánd tervezett erdélyi látogatása emlékére is, a mi azonban elmaradt.

Izabellának így már csak az indulás volt hátra. Ezt július 31-ikére, ezúttal is pénteki napra tűzték ki, de mivel János Zsigmond egy hétig betegeskedett, augusztus 8-ika reggelére maradt. Castaldo, meg György barát két mérföldig kíséré a hontalant, de estére visszatértek a városba, az ország védelmére, vagy tán inkább azért, mivel a királyné a korona átadásakor határozottan kikötötte, hogy a barát ne kísérje őt Kassára.

Emlékérem Ferdinánd elmaradt erdélyi látogatására.^[1231]

101. A meszesi kapu Erdélyország határán.^[1232]

A Meszes-kapú vadregényes hágóján haladtak a Szilágyságnak, s midőn a tetőről Izabella visszanézett Erdélyre, mely lábai alatt elterült, könyezve vált meg ez országtól, melyben szinte tíz esztendőt töltött örömben és búban. E tíz év minden jó és rossz emléke felújult most lelkében a válás perczében, és egészen reávall, hogy búcsúzóút belevéste egy tölgyfába latin jeligéje, a Sic fata volunt kezdőbetűit: S. F. V. és alájuk Y betűt, nevének initialeját. S e jelenet kedvessége úgy meghatotta még a keményszívű Castaldot is, mikor róla értesült, hogy márványemléket állíttatott ahhoz a forráshoz, melyből a királyné utóljára ivott országában, s kőbe metszette búcsúszavai betűit.^[1233] Izabellát innen az erdélyi «részekhez» tartozó Kassáig Pathócsy Ferencz, Kendy Antal, Ödönfi László és Balassa Menyhárt kísérte tovább, a kik onnan azután vissza is tértek. De lassan haladtak s a királyné és fia gyöngélkedése miatt nagy pihenőket tartottak. Tizedikén Egregyen, a Meszes alatt háltak, honnan huszárainak nagyrésze előre ment a szent koronával.^[1234] Másnap Zilahon át Tasnádig jutottak, s onnan Nagy-Károly érintésével az ecsedi láp szélén közeledtek a Tiszához, pihenőket tartván a Nyírség nagyobb községeiben: Báthoron és Nyíregyházán. Tokajra augusztus 16-ika éjjelén érkezett Izabella, hol éppen megelőző nap óta várt reá a korona Bécsbe vitelére leküldött Sforza-Pallavicini őrgróf,^[1235] a ki innen Kassára is elkísérte. A hónap utolsó hetén az öreg Petrovics is felérkezett, és illő fogadására a királyné kis fiát egy mérföldnyire küldte elibe, udvara s a városi őrség kíséretében. Négyszázezer forintra becsült vagyonával jött fel a temesi gróf^[1236] Izabella ismételt hívására; habár dolgait még nem végezte el s délmagyarországi birtokait: Temesvár, Becse, Becskerek, valamint Lippa és Solymos várát sok nehézség után csak szeptember végén adta át Ferdinánd biztosainak.^[1237]

**

János király özvegyét és fiát, kiknek szomorú sorsa mindenfelé rokonszenvet és szánalmat keltett, örömmel fogadta a «kincsös» Kassa tanácsa és polgársága. A jó, öreg Czéczey Lénárt várkapitány egész őrségével ment elibök, hogy hűségi esküt tegyen nekik. Izabella azonban még sem érezhette magát otthonosan tartózkodásának ez ideiglenes helyén. Jövőjének bizonytalansága pár hét alatt ágyban fekvő beteggé tette. Láz, hideglelés gyötörte folytonos gondjai következtében;^[1238] s megszokott kényelmét is nélkülözvén, minden alkalmat megragadva sürgette a bécsi udvarban, hogy gondoskodjanak elszállíttatásáról, «mert annyi hányattatás után nyugalomra vágyik», s a királynak is jobb lesz, ha ő innen mielőbb távozik. «Csak most érzem, hogy mi egy elűzött királyné helyzete», fakad ki egy ízben, látván, hogy Ferdinánd, a ki levele szerint a fejérvári «egyezség összes pontjait szentül megtartani» ígérte, most, hogy Erdélyből kitette a lábát, nemcsak pénzt nem küld, sőt még néhány évi haladékot kíván «kellő kamat biztosítása mellett» az újévre fizetni ígért 50,000 arany forintra.

102. Blandrata György aláírása.^[1239]

Bizony szomorúan teltek Kassán a napok, s ugyancsak szüksége volt a királynénak kísérete vígasztalására. E kíséret kiválóbb tagjai: fő tanácsadója, a hű Petrovics Péter, orvosa, Blandrata György, magyar titkára, Csáky Mihály, tanácsosa, a hűséges Bábay Kis Péter, a nemrég elhunyt esztergomi érsek testvére,^[1240] kit csak tavaly tüntetett ki a királyné, érdemeiért birtokokkal;^[1241] október végéig olasz titkára, Savorgnano Pál,^[1242] és hopmestere, a lengyel Loboczky Mátyás, a ki előbb évekig Ferdinánd tanácsosa volt.^[1243] Ezt a királyné látván, hogy Castaldo unokaöcscse, az ifjú Alfonz lovag útján a római király csak biztatással tartja,^[1244] (október 14-ikén) Bécsbe küldte, hogy hódolatát fejezvén ki, Ferdinándot a fejérvári egyezség végrehajtására kérje, melyet az «a maga, valamint utódai nevében is minden pontjában megtartani» ígért ismételten. A szegény királyné még Nádasdyt is megkereste fia ügye támogatásáért;^[1245] Sforza-Pallavicini útján pedig kijelenté Ferdinándnak, hogy rögtön útnak indúl, a mint sléziai birtokát megkapja, és személyesen viszi fel hozzá fiát, hogy mint vejét az udvarban neveljék, neki meg leányát adja át, hogy mint leendő anyósa, ő nevelje, a divat szokása szerint.^[1246] Hanem különösen jól esett szívének, midőn október elején öcscsétől, a lengyel királytól is biztató üzenetet kapott, Thasziczki János krakói nótárius útján.^[1247]

Loboczky erélyesen lépett fel az udvarban. Izabella ama kérését, hogy adjanak 3-4 évi adómentességet borkivitelre, hogy legyen miből megélnie, nem teljesíték ugyan,^[1248] de nem nyugodott, a míg Sléziába nem küldték, úrnője herczegségeinek megtekintésére. S midőn egy hónap múlva (november 11-ikén) visszaérkezett Kassára, a látottakról a következőket jelenté a királynénak. Münsterberg és Frankenstein két kis jószágocska, s hozzá jóformán egészen puszta, alig 5050 tallérnyi évi jövedelemmel. Oppelnben a gazdaság teljesen elhagyatott, mivel a tisztek nem törődnek vele, s a kastély romladozó-félben áll, úgy, hogy a herczegségek jövedelme felét sem éri el a megállapított évi járuléknak. Ratibort pedig nem akarják átadni Oppeln mellé, habár a két herczegséget utóbbi időben egyesítették.^[1249] De hát átadott legalább 6400 forintot, a mit a királytól hozott, és szorult helyzetében az is jól fogott, mert a tizedből Kassára érkezésekor fizetni ígért 3000 forintot máig sem kapta meg.

Izabella elkeseredése a lehangoló adatok megismerése után akkora lett, hogy Ferdinánd jónak látta külön biztosokkal megnyugtatni valahogy, mert a királyné egész nyíltan hirdette, hogy addig el nem útazik, a míg neki s fiának az oppelni és többi herczegséget át nem adják. A király bíztosait: Werner György sárosi várkapitányt és felsőmagyarországi kincstartót, kit a királyné már a mult hónapról ismert, Oláh Miklós egri püspökkel együtt november 16-ikán fogadta audienczián Izabella. Petrovicscsal, Loboczkyval és Bábay Péterrel (kit Werner Ferdinánd-ellenes nyilatkozataiért nagyon veszedelmesnek tartott) sokat tárgyaltak azalatt a tíz nap alatt, melyet Kassán töltöttek; de ígéreteik őszinteségéről nem tudták őket meggyőzni. Petrovicsnak pl. már november elsejére át kellett volna adni a kárpótlásul ígért Munkácsot, melyet neki 10,000 forintban inscribáltak. Csakhogy a bécsi udvar nem akarta az átadást teljesíteni, míg Izabella Magyarországon van, s a késés okául azt adatták elő Wernerrel, hogy e vár még Mária özvegy királynéé, s jelenleg Bidy Mihály főispán özvegye és gyermekei laknak benne. Az sem tetszett, hogy a kassai ágyúkat Izabella magával akarja vinni sléziai tartományaiba.^[1250]

103. Mária királyné emlékérme.^[1251]

Így érthető Ferdinánd engedékenysége s gyors elhatározása a sléziai herczegségek átadása tekintetében. Az 50,000 forintot ugyan most sem fizette ki, de a szent ünnepekre megküldte legalább Oppeln (július 19-ikétől) karácsonyig terjedő jövedelmének 8000 forintnyi hátralékos részét. Izabella a király kegyességét külön levélben köszönte meg, hanem azért egyidejűleg keserű panaszt emelt Castaldonál megbízottjai ellen, a kik Oppeln jövedelméből (hihetőleg árfolyam-különbözet folytán) közel 500 aranyforintot vontak le neki, a miért kéri a tábornok közbenjárását Ferdinándnál, hogy ne küldjön többé hozzá ilyen udvariatlan bíztosokat, a kik tiszteletlenül viselkednek vele, a királynéval szemben, és olyan szőrszálhasogatók, hogy egy krajczárt négy felé osztanának.^[1252] Csoda-e, ha ez újabb kellemetlen tapasztalata megerősíté ama meggyőződésében, mely csak nemrég (deczember 15-ikén) abban a keserves kifakadásában tört ki, hogy: alig várja; hogy szabaduljon ez áldott országtól és átkozott lakóitól!

Így érte az özvegy királynét az újév, remélve, hogy nemsokára majd csak kiszabadul fogsághoz hasonló helyzetéből, s hogy tán a király is teljesíti lassanként igéreteit, melyekért országától meg kelle válnia. De legalább nem volt oka többé neheztelnie arra, ki bújdosásának eszköze vala, mert György barát, a kitől – saját szavai szerint – úgy félt és reszketett, «mint a farkast látó bárány», már nem élt. A még mindíg nagy befolyású, veszedelmessé vált embert, ki időközben a bíbornoki kalapot elnyerve, a pápák után legmagasabb egyházi méltóságra emelkedett, féltékeny vetélytársának, Castaldonak emberei (1551 deczember 17-ikén, alvinczi kastélyában) ölték meg, Ferdinánd meghagyásából, a mint ezt a római király a pápához intézett «igazoló» levelében őszintén bevallá^[1253] és az udvarában lévő nuncziusnak, Martinengo apátnak is kijelenté^[1254] ismételten.

A gyalázatos orgyilkosság hírét Izabella éppen újév napjára vette Castaldotól, és ámbár – mint fenti levelében írja – a barát váratlan halála annyira meglepte, hogy még akkor is alig hihette volna, ha személyesen látja vala a dolgot, nem tagadja örömét, mert így Erdély birtoklása is biztosabban nyugszik a római király kezében; mivel – hogy őszinte legyen – fájt neki felmagasztaltnak, s valósággal királynak látnia azt, a ki keserves sorsának okozója volt. Áldást kíván azokra, kik az igazságot szeretik és boldogságot azoknak, kik az árulókat büntetik; de azért vallásos lelke mégis megnyugodott a végzetben, mely őt a mindenható barát halálával megbosszúlta. Hisz sok évi nélkülözése, szenvedése okozóját látta benne, s neki tulajdonítá egész nyíltan Budavára elvesztését is, valahányszor az eszébe jutott, s róla nyilatkozhatott.^[1255]

Érdekes levele további részében Izabella arra kérte Castaldot, hogy szerezze vissza neki a barát hátrahagyott kincstárából néhai ura, János király és fia tárgyait. S mikor titkára a kérvényt aláírásra elibe terjeszté, meg nem állhatta, hogy oda ne bigygyeszsze sajátkezűleg még e gúnyoros sorokat: Ha egyebet nem kaphatunk, küldjön legalább valamit ez ócska bundás szent ereklyéiből, pl. láb-körmeiből, melyeket annyiszor nyujtott felénk (t. i. jóformán csókra) és áldott légyen Isten, hogy nem lett belőle pápa.^[1256]

104. György barát alvinczi várkastélya.^[1257]

Míly erővel nyilatkozik meg e pár sorban a sokat szenvedett királyné gyűlölete és keserve egyaránt!

Még ennél is gúnyosabb, sőt határozottan visszataszító Izabellának az a modora, melylyel két hét mulva egyik szolgáját azért küldi az olasz tábornokhoz, hogy újabb részleteket tudjon meg tőle a barát haláláról, a kit szörnyeteg-állatnak nevez, mely szárazságot és szelet, vihart támaszt, s hálát ad Istennek haláláért, a mi olyan volt, mint a varangyé, mely élve mérgez és döglötten gyógyít. A bosszú érzetének kifakadása volt ez, hanem aztán felülkerekedett lelkének nemesebb érzése, mert «pár nap mulva keservesen megsiratta» a barátot, már csak azért is, mivel sok jelből azt látta, hogy űzelmeivel a barát csakugyan vissza akarta fiával Erdélybe téríteni.^[1258]

De nemsokára ütött kassai tartózkodásának órája, s a mit Izabella annyira óhajtott és a nunczius által is sürgetett,^[1259] Oppeln átadásával bekövetkezett. Ez az átadás három napi alkudozással 1552 január 17-ikén ment végbe Oppeln városában, melynek rendjei a hűségi esküt is letették Izabella megbízottjai előtt. Indulása így csak a király követei és Serédi György sárosmegyei főispán, az új kassai kapitány megérkezésén s a lengyel király intézkedésén múlt, a ki illő elszállíttatásáról gondoskodott. Végre a biztosok is megérkeztek: Werner és rokona, Rakovszki György túróczi jogtudor, január 25-ikén pedig Serédi is bevonult 300 gyalogosból és ugyanannyi lovasból álló kíséretével. A királyné erre 27-ikén reggel összehívatá a városiakat a piaczra, s miután a beteg Czéczeyt s a két várnagyot, meg a kassai bírót és tanácsot feloldta hűségi esküjük alól,^[1260] nagy ünnepségek közt átadta a vár és város kulcsait Wernernek, a ki azonnal Serédit iktatta be a kapitányságba.^[1261] Átnyújtotta neki a bástyákon és falakon lévő ágyúk, mozsarak, szakállasok és a lőszer leltárát is,^[1262] de a meglévő gabona-készletet a királyné nem akarta átadni, hanem szétosztotta amaz ürügy alatt, hogy 600 forintnyi adósságát törleszti vele.^[1263] Ezek után Izabella könyezve jelenté ki lengyel tolmácsa útján, hogy ő íme teljesíté az egyezség feltételeit, és ugyanazt reméli Ferdinándtól is. Majd összeszedvén magát, saját szavaival kérte Werner közbenjárását Petrovics érdekében, hogy Munkács átadásával ne késlekedjék Ferdinánd.^[1264] Erre kocsira ülve kis fiával s holmijával, reggeli 9 órakor «sírva el-kiindúlt» Kassáról (a lengyel marsall által leküldött szepesi szekeresekkel) Sléziába,^[1265] a nagy bizonytalanságba.

II.

Pihenője Krakóban és Krzepicén, hol öcscse, a lengyel király meglátogatja. Elkeseredése az oppelni vár és uradalom elhanyagolt állapota láttára. Izabella körútja tartományaiban. Távozása Varsóba, anyjához. Ennek híre a bécsi udvarban. Loboczky újabb küldetése és tárgyalásai. A varsói udvar magatartása Izabella igaz ügyével szemben. A királyné hazatérő terve és összeköttetései. Ferdinánd követsége. Ratibor átadása.

IZABELLÁT útjában udvari hívein kívül Thurzó Ferencz nyitrai püspök 50 lovassal, Perényi Ferencz 25 lovassal és ugyanannyi gyalogossal, valamint Castaldo Alfonz kísérte el őrség-fedezetével. Lengyelországnak tartott, ugyanazon az úton, melyen egykor (13 évvel ezelőtt) boldog reményekkel jött be ez országba, melyben annyi csalódás érte. Eperjesen, Sandecen át Krakóba ment, hová nagy lassan február 9-ikén érkezett, a városi tanács által elibe küldött lovasoktól kísérve.^[1266] Útja kellemes volt, mert mindenütt gondoskodtak kényelméről a közbeeső pihenő vagy éjjeli szállásokon. Eperjesig maga Werner^[1267] s az öreg Petrovics is elkísérte, a ki aztán harmadnap (január 29-ikén) itt vette át Wernertől Munkács várát.^[1268]

Ó-Sandectől, a határszéli lengyel városkától fogva a lengyel király biztosai vitték tovább Krakóba, melynek tanácsa nagy ünnepélyességgel és ajándékokkal fogadta. Izabella egy hetet pihent itt a waweli palotában, melyben boldog leányéveit töltötte, s a mint viszontlátták, bizony sokaknak eszébe jutott, hogy beteljesedett az együgyű Stanczyk mondása... és a hazatért magyar királyné három fiatalabb nővérének nem igen volt mit irígyelnie férjhez ment nénjük sorsán.^[1269]

105. Novicampianus Albert síremléke Krakóban.^[1270]

Aztán odább indult északnyugati irányban (hogy találkozzék királyi testvérével) Krzepice felé,^[1271] honnan Magyarországból jött kísérői közül Perényit haza engedte. Útjában Izabella megszállott Liubochnián és Rabstyn várában, hol a király költségén élt.^[1272]

Zsigmond Ágost király február 27-ikén indult a piotrkówi országgyűlésről rég nem látott nénje látogatására, a kinél márczius 4-ig maradt, felújítva társalgásuk közben az eltelt évek búját-baját s gyönyörködve szépen fejlődő fiában. Izabellára e látogatásnak nagy hatása volt, mert megnyugtatta s lecsillapította izgatott kedélyét. Belátta maga is, hogy legjobb lesz mielőbb elfoglalnia oppelni birtokait s onnan sürgetni Ferdinándot az egyezség teljesítésére, melynek reá eső részét a királyné – odaérkezésével – beváltotta. Megnyugodott fia: János Zsigmond neveltetése ügyében is, mivel a király kis unokaöcscse mellé Novicampianus Albert doktort, a híres krakói mestert szemelte és rendelte ki. A lengyel Nowopolski neves ember volt; egyetemi tanár, elsőrendű anatomus, fiziologus és egyúttal theologus, kinek «A teremtésről» írt műve csak nemrég jelent meg,^[1273] és irodalmi működését a magyar királyfi mellett is szorgosan folytatta.

Erre ismét felkészült Izabella s a sléziai Rosenbergen át, néhány napi kocsizással, márczius 12-ikén délben^[1274] végre beérkezett Oppeln várába, fia herczegsége fővárosába, melyért neki szép gyulafejérvári palotáját el kelle hagynia. De míly csalódás várt itt reá! Szegény Loboczky, úgy látszik, sok mindent elhallgatott, a miről a királynénak személyesen kellett meggyőződnie. Felháborodásában egész lelke keserűségét kiönté Ferdinánd hazatérő két követe, Herberstein Zsigmond és dr. Lang János előtt (kik néhány órával utána érkeztek) s a nyitrai püspök jelenlétében. Inkább adtak volna neki – úgymond – tízet János király egykori hetvenkét vára közül Oppeln helyett, melyben – nevén kívül – semmit sem talált abból, a mit neki róla lefestettek. Látja, hogy rászedték a nagyhangú ígéretekkel, de tudja, hogy egy már megbűnhődött azért, a mit ő szenved és kéri Istent, segítse meg azok ellen, kik őt érdemetlenül megcsalták és e nyomorúságra juttatták! Ezt a királyné nyilvánosan adta elő,^[1275] úgy, a mint lelkéből kitört, de ép íly kíméletlenül nyilatkozik abban a két levelében is, melyet Ferdinándhoz és Castaldohoz intézett, tartózkodás nélkül ecsetelvén bennük tapasztalatainak benyomásait. Kipihenni remélte itt – úgymond – hányattatása fáradalmait, de még nem telt el nap sírás és könyhullatás nélkül, ha szerencsétlen, elhagyatott sorsára gondol. Oppeln kívül-belül puszta, s az omladozó, fával felpeczkelt kastély jóformán üres, mert Posadowski, a herczegség eddigi tiszttartója mindent elhanyagolt és kipusztított a gazdasággal, melyben semmi szarvasmarhát nem talált, s a halastavakkal együtt, melyek üresek. Nemcsak vetőmagot és élelmi szereket, de házi eszközöket: asztalt, széket és ágyakat is kellett vennie, mert még az sem volt, a mire fiával fejét pihenésre hajtsa. Podgyásza, czók-mókja még azon módon hever szekereken, a hogy jött, mivel nincs hová lerakassa. A herczegség jövedelme is oly csekély, hogy abból nem élhet meg, hisz (az igért 25,000 magyar forint helyett) az legfeljebb 7300 forintra rug, holott a kastély és a gazdasági berendezés fentartása maga legalább 10,000 forintot igényel. Élelmi szerekben is hiányt szenved, és ilyen kilátások mellett kénytelen anyjához vagy királyi fivéréhez költözködni, a kik szívesen fogadják.^[1276]

106. Herberstein Zsigmond.^[1277]

Izabella panaszolkodása éppen nem volt túlzott. Már maga az Erdélyért cserében kapott tartomány kicsinysége is meglepte, s igaza van egy későbbi szász krónikásnak, hogy a két herczegségnél két erdélyi szék, sőt még két vármegye is nagyobb volt, mert területük még akkora sem, mint pl. Kolozs és Nagy-Küküllő megyéké, a külön Münsterberg pedig félakkora sincs, mint Kisküküllő vármegye. Az oppelni herczegi kastély az Odera folyó Ostrowek nevű kis szigetén állott, húsz év óta úgyszólván lakhatatlan állapotban, mióta utolsó gazdája, a Piastok házából való János herczeg meghalt. A kor lakásviszonyaihoz képest a kétemeletes épület elég kényelmes lehetett valamikor, mert minden során három-négy szobája volt, de most valamennyi szellős, gondozatlan és barátságtalan. A szigettel átellenben terült el maga a kőfallal kerített város. Közel háromszáz házában leginkább munkás polgárok és mesteremberek laktak, kik a városi tanácsnak fizetett adón kívül herczegüknek is adóztak, természetben. A város is adózott neki, de alig 120 forint körül, s azonkívül tartozott a kastélyba szállítani évenként 6 oldal szalonnát, 6 sonkát, 24 kappant és karácsonyra, meg húsvétkor 2-2 kanna bort és sört. Mindez tehát nem mondható valami fényes jövedelemnek (még a hídpénzt és vámot is hozzátoldva), kivált hogy az élelmi szerek ára is felszökött ez időben. Így pl. egy véka búza 16 garas, a rozsé 15, a zabé 7 garas, egy ökör 3 1/2 s egy tehén 2 forint volt.

107. Münsterberg, Frankenstein és Ratibor.^[1278]

Izabella hamar belátta, hogy ilyen viszonyok mellett lehetetlen lesz itt élnie, hacsak éhezni nem akar. Ezért, nem törődve Ferdinánd amaz óhajával, hogy cserében kis leányáért fiát nevelésre udvarába küldje,^[1279] anyja és fivére egymást érő hívására elhatározta, hogy a lengyel királyi udvarba vonul. Hanem előbb egy kis körútat tett e sokat magasztalt herczegségekben, hogy legalább megismerhesse. Április elején Münsterbergbe sietett, mely Oppelntől nyugatra fekszik, az Oder egyik mellékfolyója partján. Innen virágvasárnap estéjén ért a szomszédos Frankensteinba, hol másnap mindkét herczegség rendjei ünnepélyesen meghódolván neki, helytartójául megerősítette addigi hivatalában Oppersdorf Györgyöt, a ki Magyarországon is járt volt. Hazatérő útjában egy napra benézett a közeli kamenzi zárdába, honnan Neisse érintésével, keleti irányban haladva jutott haza. Nagypénteken (április 15-ikén) már ismét Oppelnből ír, s ott töltvén a húsvéti ünnepeket, újra felkészült és a rosenbergi úton királyi öcscséhez érkezett Piotrkówra, a ki elébe ment udvarával és ajándékokkal fogadta. De Izabella ezúttal csak néhány napot időzött a lengyel királynál, kivel együtt május elsején indult tovább, s nagy pihenőket tartva, hetednapra jutott Varsóba. Udvari emberei közül nagybetegen hagyta hátra a derék Bábay Pétert, a ki lengyel felesége szüleinél keresett enyhülést, de két hét mulva (1552 május 12-ikén) meghalt, s porai távol hazájától, a piotrkówi székesegyházban nyugosznak.

Bona királyné egy napi járóföldre ment elibe gyermekeivel Izabellának Plockóig, s ott látta viszont – tizenhárom év mulva – özvegy leányát és kis unokáját. Az élénk gyermeket (ki mellett Novicampianus mester már elfoglalta nevelői tisztét) nagyon megszerették a varsói udvarban, hol mindent elkövettek, hogy szórakoztassák és kedvében járjanak. Így a többek közt június elején elvitték a közeli sochaczowi rengeteg-erdőbe is, hogy bölényt láthasson. S hogy az már akkor is milyen ritka volt, jellemzően mutatja a király rendelete, mely szerint ha Izabella fiával netalán vadászni akarna a nemes állatra, csupán egyetlenegyet szabadjon megölniök. A király egyszersmind mintegy szükségéről gondoskodván, ünnepélyes okíratban ad menhelyet nővérének, «a ki a sors és szerencse állhatatlansága folytán Magyarországon biztonságban nem lehet», neki rendelvén a sanoki kapitányság összes jövedelmét.

108. Bábay Kis Péter epitaphiuma.^[1280]

Izabella nem remélt, váratlan elútazásának híre kellemetlenül lepte meg Ferdinándot, mert bár (részben akaratán kívül eső okok miatt) nem is volt képes a szegény trónvesztett királynét megelégíteni, még sem lehetett ínyére, hogy a lengyel királyi udvarban tartózkodjék, mely iránta soha sem volt elég őszinte és barátságos indulatú. Bosszantotta sléziai kormányának ügyetlensége, hogy nem tudta ígéretekkel vagy apró szívességekkel rávenni Izabellát, hogy fiával veszteg maradjon az oppelni herczegség vagy Frankenstein területén. Zsigmond Ágost híve volt ugyan a fejérvári egyezségnek, s most is annak végrehajtását sürgette Padniewski kanonok útján,^[1281] de Bécsben tudták, hogy a lengyel udvar mindent el fog követni Izabella érdekében. Hiszen hívei különben is ébren álltak Erdélyben, hol Ferdinánd befolyása és tekintélye György barát halála után és Castaldo éhező idegen zsoldosainak rablásai folytán hihetetlen módon aláhanyatlott. A meggyilkolt barát politikája kudarczot vallott és reménysége nem valósúlt meg. Az erdélyiek hamar megelégelték a «keresztyén» segítséget és nyílt titok volt már az újév elejétől kezdve, hogy török, lengyel és moldvai segélylyel vissza akarják hozni János Zsigmondot és anyját, a mi a szultánnak is egyenes kívánsága volt. Egész határozottan megírta ezt Ferdinándnak,^[1282] a ki idején értesűlt a budai basa közvetítésével megindúlt mozgalom minden részletéről. Így nem csodálhatjuk, ha azon gyanakodott, hogy Izabella «panaszolkodása alatt valami egyéb ok rejlik», hisz, ha oppelni kastélyában nem lakhat – mondá – ott van szép frankensteini vára, mely igen kedves fekvésű s benne a legszebb rezidencziája lehet.

109. Loboczky Mátyás aláírása.^[1283]

Pedig a szerencsétlen, csalódott királyné panasza igazán őszinte volt, s ekkor még éppen nem remélte, hogy sikerüljön Erdélybe visszatérnie, melynek tervével még sem ő, sem a varsói udvar nem törődött. Egyelőre még hittek a bécsi udvar őszinteségében, s ezért Izabella elútazása előtt Oppelnből Ferdinándhoz küldte udvarmesterét, Loboczkyt, hogy valahára véglegesen rendezze már a fejérvári egyezség teljesítetlenül maradt pontjait. Természetes, hogy nem szívesen fogadták és augusztus vége lett belőle, mire 17 pontba foglalt végzést kapott előterjesztésére. Az első két pont udvariassági szóbeszéd, hogy a király örvend Izabella szerencsés megérkezésének, és iránta való hűségét úgy hálálja meg, hogy atyai szíve szeretetét érezhesse. Erre áttér a tárgyra.

Hogy Oppelnben Izabella a várkastélyt és melléképületeit olyan romladozó állapotban találta, annak nem ő, hanem volt tulajdonosainak hanyagsága az oka. Ott van helyette a szintén átadott Münsterberg és Frankenstein, hol kényelmesen élhetne; mire Loboczky azt felelte, hogy a lakóházak ugyan jók, de a vidék szegénysége és terméketlensége miatt ott nem lehet lakni.

Alig hihető, hogy Oppeln jövedelme (4. pont) csak 7000 frt lenne, de hajlandó biztosokat kinevezni, hogy azt Izabella embereivel a herczegség tíz évi számadásaiból közösen állapítsák meg, s az esetleges hiány kiegészítését 25.000 frtig Ratibor jövedelméből újból ígéri. Ebbe Loboczky is belenyúgodott, csak azt kívánta, hogy a küldendő biztosok Ratibor tényleges átadására is fel legyenek hatalmazva. Követelte egyúttal a csonkán átadott oppeln-ratibori herczegség integritásának visszaállítását, mivel azokból két sléziai nemes egész részeket elfoglalt.

A biztosok (5-6. p.) szerezzenek felvilágosítást arról, mi lett János király és György barát kincsével; a barát kevés hagyatékáról van ugyan leltára, miként a Váradon talált ezüstneműről is, de abból a királyné ne kívánjon semmit, mert az «jure hungarico» őt magát illeti, s részben fel is használta a keresztyénség érdekében hadi czéljaira.

A 100,000 frtért, melylyel Ferdinánd Izabellának tartozik (7-8. p.) és melyet a királyné neki birtokokért felajánlt, ezúttal nem inscribálhat semmi jószágot, de hajlandó feléért fekvőséget, feléért pedig évi 5 % kamatot biztosítani neki a vám- és egyéb jövedelmekből. E helyett Loboczky az adósság teljes kifizetését kívánta, hogy azzal a pénzzel a királyné szomszédos birtokokat vásárolhasson. Ezt Ferdinánd a cseh rendek tudta nélkül lehetetlennek tartotta s újra azt kérte, hogy (tekintettel nagy hadi költségeire) hagyja még egy évig nála a pénzt, mely után ez évre 6000 frtot fog számára kiutaltatni. Ebbe a királyné belenyugszik, s pénzét továbbra is nála hagyja, de kamat nélkül, «minthogy soha semmiféle őse kamatból nem élt», s kamatot az eltelt időre sem kíván tőle.

Az Erdélyben és Kassán maradt ágyúkért (9. p.) és lőszerért hasonlóval vagy pénzzel fogja a királynét kielégíteni. Ép úgy beleegyezik abba is, (10., 13., 15. és 16. p.) hogy az oppelni herczegség investiturája János Zsigmond törvényes koráig elhalasztassék. De azt a kérést, hogy Oppelnt és lakóit mentse fel minden adó, katona-kötelezettség és szolgálmány alól, történeti érvei daczára sem teljesítheti a cseh rendek hozzájárulása nélkül, ép oly kevéssé, mint azt, hogy a király a legközelebbi cseh országgyűlésen János Zsigmondnak a többi sléziai herczegekkel szemben valami külön előjogokat eszközöljön ki. Azonban ki fogja állíttatni a cseh kanczellária által a már adományozott és adományozandó birtokokról úgy Izabellának, mint fiának a megerősítő oklevelet. A mi pedig végűl a királyné (Veres János szebeni polgármestertől vett) 750 frtnyi kölcsönét illeti, elrendelte annak kifizetését.^[1284]

Izabella udvarmestere jól tudta, mennyire becsülheti ez igéreteket, s bár a bécsi udvar fellélekzett, hogy lerázhatta nyakáról az erélyes, kitartó lengyel diplomatát, a ki a tavasz óta zaklatta minden hívatalban, mégis aggodalmaskodott a bekövetkezhető veszélyek miatt. Más eszköz híján most is bíztatással éltek, a mennyiben meghagyták Castaldonak, hogy ismételten nyugtassa meg a maga részéről is Izabellát és anyját. Ő azonban meg volt róla győződve, hogy ez nem használ és nyíltan meg is írta Ferdinándnak, hogy Bona igyekszik ugyan leánya ügyét «jó útra terelni, de gondolja meg ő Felsége, hogy asszonynyal van dolga»; a mihez bátran hozzátehette volna még: a ki egyúttal anyja! Így természetes, hogy szívén viselte leánya ügyét, kinek érdekében minden követ megmozgatott, egyenes összeütközésbe jutván gyakran király-fia intézkedéseivel. Előbb Castaldo útján igyekezett hatni a bécsiekre, a midőn megírta neki, hogy leánya nagyon elégedetlen, látván, hogy ígéretekkel tartják, holott a római királynak tettekkel és nem szavakkal kellene ígéreteit beváltani, talán annyival is inkább, hogy egy özvegy asszonynyal és árvával van dolga, a kik odaadó szeretetükben őt atyjuknak tekintik. Meg hogy Izabella és fia olyan végszükségben van, hogy ha ő nem tartaná anyaszeretetből, s hogy azzal is szolgálatot tegyen a római királynak, a legnagyobb nyomorba sülyedne. De egyenes beszédű, szókimondó asszony volt, s így magának Ferdinándnak is írt, kérve, ne nehezteljen azért a rokoni szeretettel nyilvánított asszonyi tanácsáért, hogy a míg leányát és fiát lehető gyorsan meg nem elégíti, bajosan fogja Magyarországot csendességben megtartani!

110. Castaldo nagy pecsétje.^[1285]

Ilyen hangulatban találta a két királynét Loboczky, s midőn jelentést tett hosszas küldetése eredménytelenségéről úrnőjének, elkeseredésében egész leplezetlenül értésére adá Ferdinándnak elégületlenségét. Kiszínlette birodalmából – írja október 1-én Varsóból – s még azt a keveset sem teljesítette, a mit ígért; «mintha bizony megdícsérnék érte a keresztyén fejedelmek»; pedig, ha akarja, teljesítheti vala. Keserűen tapasztalja, menynyire hiábavaló volt ígéreteiben bízni, a miért fiával anyja váraiban kénytelen éldegélni. Castaldohoz pár nap előtt írt levelében meg úgy nyilatkozik, hogy szerencsétlen, és elégedetlensége leírhatatlan, látván, hogy eddigi türelme nem használt, s a király Szent-Mihály napra csak azért küld biztosokat Oppelnbe, hogy felbecsüljék a levegő madarait s a vizek halait,^[1286] hogy jövedelmét az általa kimutatott 7000 frtnál magasabbra fokozzák.^[1287] Ennek daczára, hogy a tárgyalásokban személyesen részt vegyen, meg a pestistől féltében is, pár hét múlva eltávozott Varsóból. Hanem útközben érte ottani tisztjeinek értesítése, hogy Oppelnben éhen halna, annyira üres a kamarája s olyan drága lett minden (pl. egy köböl zab egy frtnál is több,) hogy kénytelen volt feleúton dobryczycei kastélyában megszállani és később visszatérni rokonaihoz, a királyi udvarba.

La sventurata Ysabella, így írja alá magát ez időben egyik panaszos levelében! És mivel «a boldogtalan» királyné belátta, s bizonyára környezete is figyelmeztette, hogy a pénzzavarokkal küzdő Ferdinánd ígéreteiben nem bízhatik, komolyan kezdett foglalkozni az Erdélybe való visszatérés gondolatával. Meggyőződése volt, hogy ő – saját szavait idézve – nem megrontója a békeszerződésnek, melynek pecsétes levelét gondosan elzárva őrzi; de sokáig nem élhet ígéretekkel és szép szavakkal, a mikkel Bécsből tartják. Sokat fáradnia nem is kellett, hogy czélt érjen, csak megragadnia a segélyt kínáló kezet, melyet a török, a franczia s az erdélyiek nyujtottak feléje. A siker föltétele megkívánta azonban, hogy minden a legnagyobb titokban történjék, s ha valami mégis kitudódik: tagadni kell a legerélyesebben.

Igaz, hogy e politikának lett az eredménye, hogy nem hittek neki a bécsi udvarban, mely ezentúl még kevésbbé gondolt őszintén a fejérvári egyezség teljesítésére; hanem azért visszajuttatta pár év múlva Erdélybe, hová most már gondolata minden szálával vágyakozott vissza. Hisz ott – bár kicsiben – mégis csak királyi udvara volt s királynőként élhetett, míg itt önállóan nem szerepelhet, vagy legfeljebb csak harmadik helyen: mindenható anyja s a mindenkori lengyel királyné után. Meg aztán ismerte Erdély gazdagságát s tudta, hogy nem él már a fösvény György barát, a ki udvartartása fényét és költségeit sokszor a legdurvább módon korlátozta.

A sléziai városok 1533-iki kötelezvénye az Izabellának fizetendő 106,000 magyar arany-forintról.
(Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.)^[1288]

A nyáron (augusztus 21-iki levelében) Izabella még arról biztosítá az öreg Castaldot, hogy mióta Magyarországot elhagyta, semmit sem tett visszatérése érdekében, mivel hűségesen ragaszkodik a békefeltételekhez. Ezért sem nyíltan, sem titokban nem «praktizált» a törökkel, sem mással, s ha a török mégis levéllel kereste fel, ez az ő dolga, a mit nem akadályozhatott meg. De őszre kelve már másként gondolkozott. Elhatározólag hatott reá Delavigne, II. Henrik franczia király követének látogatása, a ki ura közbenjárását ajánlta fel érdekében a szultánnál, hogy fiának visszaadja atyja birtokait, mivel a király – miként írta – ezt a támogatást nemes és nevéhez méltó dolognak tartotta, ama barátság emlékeért is, mely atyját János Zsigmond atyjához fűzte. Aztán felkeresték (a porta parancsára) a moldvai és havasalföldi vajdák követei, s az újévben már azt üzeni az erdélyi rendeknek, hogy azért «kénytelen ő magára és fia gondot viselni», mivel a királynak nincs módja őket kielégíteni s jövőben még kevésbbé fog Erdélyről gondoskodni tudni.

111. Varsó a XVI-ik században.^[1289]

Ez az 1553-iki újév Krzepicén érte Izabellát, hová (a varsói pestis elől) télire húzódott, kibővített udvarával. Tanácsosai közé felfogadta a meglévőkhöz Jordán Jánost, de nélkülözte orvosát, a kellemes modorú Blandratát, kit a honvágy annyira gyötört, hogy 1552 őszén hazabocsátotta. S valósággal neheztelt reá, midőn arról értesült tőle, hogy nemcsak pusztán látogatóba ment haza Olaszországba, hanem orvosi állást vállalt a Velencze melletti kis Mestrében, a helyett, hogy visszatérne hozzá.^[1290] Többi udvari tisztjei a következők: hopmestere Loboczky (s halála után Czikowski Miklós), asztalnoka Maluski János, pohárnoka Ligenza Szaniszló és kincstartója Nizowski Szaniszló. Itt ezek egyébiránt meglehetősen el voltak foglalva a királynéval együtt, a ki sléziai alattvalói peres, örökösödési, adás-vevési s egyszóval polgári ügyeit a leglelkiismeretesebben intézte tanácsosaival,^[1291] és alig volt napja, hogy így a közeli oppelniekkel ne érintkezzék. De azért a mulatság is otthonára talált udvarában, a mit megkívánt már a szokás és hagyomány is. A tánczot és farsangi bohóságot udvari népe is szomjúhozta, egy ízben pedig kölcsön kérette a húshagyó előtti napokra szomszédja, a briegi Erich herczeg síposait, mivel egyik udvarhölgye lakodalmára készült.

Hanem a diplomácziai alkudozások sem szüneteltek. Izabella ugyan sietett az őszszel megnyugtatni Ferdinándot, hogy eszébe se jut hallgatni a franczia király kecsegtető szavaira, és iránta való hű magatartásában egy újjnyira sem tért el. Hanem a római király tudta, kivel van dolga. Atyai jóindulatáról és készségéről biztosítja, jóakaratúan inti, «hogy a legkeresztyénibb királytól» (t. i. a francziától) őrizkedjék;^[1292] csakhogy egyúttal kielégítése végett biztosokat küld hozzá, kiknek főteendője tulajdonképpen az volt, hogy a János Zsigmond visszavitele ügyében folyó «practica» állását kipuhatolják. Izabella azt felelte a királynak, hogy «nem szükséges újabb bíztosok kinevezése», mivel Oppelnből hozzájött bíztosaival, Redern és dr. Kindler uramékkal minden pont fölött kiegyezett. Herbersteinéknak nem kellett tehát tél idején Lengyelországba fáradniok, mivel az egyezség valóban létrejött, még az ifjú György Frigyes brandenburgi őrgróffal is, a ki cserében másokért átengedte Oppeln és Ratibor herczegségét.

Ez utóbbinak átadása is megtörtént (április 7-ikén,) sőt a herczegségek jövedelme ügyét is rendezte Ferdinánd egy Sopronban kiállított oklevelével.

A sokat hánytorgatott 100,000 frt megfizetését azonban most is elodázta, bár annyiban szerencsésen, hogy magához rendelte gráczi udvarába Boroszló és hat más sléziai város tanácsosait, a kik aztán 1553 január 6-ikán hártyára írt díszes oklevélben árosaik függő pecsétjei alatt vállaltak kötelezettséget Izabella királyné iránt arról, hogy ha a római király a száz és hatezer magyar forintot «igaz súlyban és aranyban» meg nem fizetné, megfizetik ők a jövő évi Háromkirály napkor, «minden kibúvás és mindennemű fortély nélkül, minőt az emberi ész kigondolhatna», becsületesen és illendően, teljes zálogjogot adván a királynénak városaikra, melyekkel – az esetre, ha nem fizetnék meg a kitett összeget – teljesen «szabadon rendelkezhetik, mint tulajdon és örökös birtokaival, mindannyiszor, a hányszor azokat elfoglalja», anélkül, hogy ez ellen bármi kifogásuk lenne.^[1293]

III.

A szultán kezdeményezése János Zsigmond hazahozatala érdekében. Az erdélyi rendek helyzete. Petrovics Péter működése. Vállalkozásának kudarcza. Ferdinánd újabb igéretei. Redern Frigyes és társa Izabellánál. Merész fellépésük, melylyel a királynétól a zarkii nyilatkozatokat kicsikarták. Ferdinánd főherczeg Izabellánál Krakóban, a lengyel király lakodalma alkalmából. Bona királyné, Izabella és testvére magatartása.

AZ özvegy királyné lelkét visszavonultságában is büszkeség tölté el, annak a hazafias mozgalomnak szerencsés, kecsegtető fejlődését tapasztalván, melynek nyílt czélja volt fiának visszavitele és Erdély fejedelmévé választása.

Ezt a mozgalmat nem is Izabella kezdeményezte a töröknél, a mi természetes lenne, hanem – igen jellemzően – a szultán egyenes parancsára indult az meg, a ki ezt a tervet rögtön felszínre vetette, a mint a nagy változásról értesült. És ez érthető is, mert a török, a ki Erdélyország átadása után bosszuló hadjáratára készült, nem nézhette nyugodtan, hogy Erdély telve legyen Ferdinánd katonáival, közvetlen szomszédságában a temesi bánságnak, melyet csak úgy tarthatott meg, ha ez a «szomszédság» független, illetőleg az ő fönhatósága alatt áll. Meg aztán személyi okok is izgatták a furfangos barát részéről, a ki az évi adó beküldésével akarta elhitetni a portán, hogy Erdély még mindíg hű iránta. Izabella királyné és Petrovics hűtlenek hozzá – írta ravaszúl – azért hagyták el az országot,^[1294] s a német katonákat is ők zudíták Erdélyre; de ő, a barát továbbra is híve a padisahnak, s azokat idejében kifogja űzni. A szultán erre árulóként (a milyennek az egész világ közvéleménye tartotta) maga elé idézte a barátot,^[1295] de a végzet neki is elégtételt adott!

Így Szolimán mindjárt 1552 két első hónapjában meghagyta iszonyú fenyegetések közt a székelyeknek, «Balassa Menyhárt fiának»,^[1296] s másoknak, hogy verjék ki a németet Erdélyből, hogy Izabellának és fiának kára ne legyen, hanem az ország továbbra is a király fia szandsákja maradjon, mint volt régebben. S midőn Ahmed basa május elején megindult nagy seregével, szófiai táborából ismétli meg a padisah rendeletét. Nemcsak a főnemeseket és rendeket, hanem a szász városokat s az egész nemzetet szólítja fel külön levelekben, hogy a német hadakat kiűzzék, János király fiát királyul fogadják, sőt, ha nem akarna az országba jönni, más derék férfit válaszszanak vajda vagy erdélyi bán czímmel. Mikor aztán júliusban lejárt a Ferdinánddal kötött öt évi béke, Ahmed tényleg betört Magyarországba és elfoglalta Temesvárt s az egész Délvidéket. Csakhogy a basa egy szál embert sem küldhetett Erdélybe, hol a magyarok, a rendek magukra hagyatva semmit sem tehettek, mivel a kerített városok a Ferdinánd hűségére esketett szászokkal, Castaldo bosszújától félve, moczczanni sem mertek. Hiába inté e városokat Szolimán hűségre, eredménye csak annyi volt, hogy az év őszén az erdélyi három rend már hívatalosan is érintkezett a portával, s tárgyalt annak beküldött követével, Keiván csauszszal. Ennek jelentése következtében a szultán újévi meglepetésként sietett megküldeni a felhatalmazó fermánt, megparancsolván a rendeknek, hogy vajdát válaszszanak maguknak, régi szokásuk szerint, a magyar urak közül, és kergessék ki a nyakukon ülő németeket az országból, a kik – mint írja – nagy csalók, megtartván a jó barátságot a portával. A székelyek már készülődtek is. Kedvezett a felkelésnek a Castaldo zsoldosainak garázdálkodása következtében keletkezett általános ellenszenv Ferdinánd uralma iránt, mely akkora volt még a szászoknál is, hogy midőn a halálán fekvő szebeni polgármester helyébe mást akartak választani, nem birtak olyat találni, a ki ne János Zsigmond pártján lett volna. Egyet kaptak nagy nehezen, «de az jobban gyűlöli a Felséged szolgálatát, mint az ördög az Istenét» – írta őszintén Castaldo. Pedig a szászoknak lehetett legkevesebb panaszuk a római király ellen, a ki mindjárt az új kormányzás elején megerősíté összes kiváltságaikat, melyek őket az erdélyi vajdák hatásköre alól kiemelik.^[1297]

Támogatta Izabellát a Habsburgok iránti gyűlöletben felnövekedett franczia király is, a ki meghallgatván hazatért követe jelentését, újra biztosítá a királynét, hogy pártfogására nemcsak a jó barátság folytán, hanem már azért is számíthat, mivel elődjei mindíg támogatói voltak a sértett és üldözött fejedelmeknek. Fia, a kis herczeg ügyét pedig oly igazságosnak, szentnek és mindenki pártfogására méltónak tartja, hogy elődei példáját is követve, mindent megtesz támogatására.^[1298] De, hogy e támogatást megakadályozza, Ferdinánd bátyjához, V. Károly császárhoz fordult, kérve: írjon mielőbb Izabellának, hogy ne nyugtalankodjék, és tartsa magát a vele kötött szerződéshez; úgy szintén az «öreg lengyel királyné»-nak és fiának, a királynak, hogy «fogják meg Izabella kezét» s ne engedjék, hogy a franczia fondorlatokra hallgasson és lépre menjen. A császár teljesíté öcscse kívánságát, de mivel az erdélyi ügyben mindíg tisztábban látott nálánál (úgy, hogy a maga részéről ellenzé Erdély elfoglalását) figyelmezteté, hogy «csekélységekért ne szerezzen magának újabb zavarokat Izabellával, melyek annyival inkább kerülendők, mivel a francziák véghez viszik, a mihez fogtak, s ha most Izabellával levelezést folytatnak, bizonyosan nem hagyják félbe a tárgyalást a törökkel, a míg czélt nem érnek.»

A mindenfelől érkező sok bíztatásra az erdélyi rendek kimondták az általános fölkelést, hirdetve buzdításul, hogy Petrovics vízkereszt napjára Munkácsra ér a magyar királyfival, január közepére meg már Kolozsvártt lesz. Olyan általános volt a forrongás, hogy Castaldonak már életét is féltenie kellett. Nem engedelmeskedtek még különben magyar várnagyainak sem, kiket kénytelen volt felmenteni,^[1299] midőn – nem tudván ellentállni a készülő támadásnak – 1553 február közepén kivonult az országból.

Ez kétségkívül megnyugtatóan hatott a kedélyekre, de a nagy arányokat öltött mozgalom árját már nem volt képes feltartóztatni Ferdinánd rendelete, s még az sem, hogy a beteges Báthory András helyébe a király egyik vajdává (hosszas habozás után) Kendy Ferenczet, éppen a nemzeti párt fejét, János Zsigmond ügyének leglelkesebb intézőjét nevezte ki. A király e nehéz időkben Nádasdy Tamásra, e kipróbált hívére kívánta bízni e kényes tisztet, de ő nem fogadta el. Elég volt neki az a sok tapasztalat, melyet kétszeri követségében szerzett ez országban, melyről azt mondogatta, «hogy ha az félszemit ittbenn hagyta volna is, be nem jőne az állhatatlan országban, mert mint az órát, örökké kell igazgatni».^[1300] Hanem maga helyett Kendyt ajánlá. Lefegyverezni akarták, mert ismeretes volt, hogy nemcsak a nemeseket és székelyeket, de még a szász Brassó, Besztercze és Segesvár tanácsát is a királyfi pártjára vonta. S mikor a vajda e miatt korholta, emilyen szókkal biztatta: Csak tégedet szánlak, csak ne lennél köztönk, mikor a királyt eláruljuk.^[1301] Ezért Ferdinánd kegye nem tudta őt lekenyerezni, legfeljebb a nyílt izgatástól vonta el, hogy annál tevékenyebbek lehessenek öcscse, Antal, Pathócsy Ferencz, a Bornemiszák, Bethlenek és mások.^[1302] A vezér, s a legbuzgóbb köztük Árthándy Kelemen volt, a ki Várad melletti, kereki várában tanácskozott «az elégedetlenség szítói»-val, kiterjesztvén a fölkelést Bihar, Zaránd, Békés, Szatmár, Szabolcs, Ugocsa és Borsod vármegyék területére is. És hogyne szaporodtak volna a hívek, mikor maga a szultán íly szavakkal igyekezett hazafiasságukra hatni : Nem szégyenlitek-e, hogy egy olyan czudar nép, mint a német, uralkodjék a becsületes magyarokon!

112. Kendy Ferencz erdélyi vajda gyűrűpecsétje.^[1303]

Nagy-Kereki vára húsvét óta mind élénkebbé vált a belé gyülekező János-Zsigmond-párti nemesek zajától és a körülötte elhelyezett fegyveres jobbágyaik csendes múlatozásától. Olyik főúr 50-60 lovassal jött meg, mint pl. a békésmegyei Nadányi Gyárfás, a Majsay, a henczidai Horváth családok tagjai s az Ödönfiek. Kellett is, már csak a vezérlő Ártándy megvédésére is, kinek elfogatására a váradi piaczon nyilvánosan hirdették ki Ferdinánd parancsolatját. De hiába mesterkedett ebben Varkócs Tamás, a váradi kapitány, kémeit és őrszemeit mindíg elriasztották a vár alóli táborból. Az igaz, hogy az új váradi püspök, Zabergyei (Zaberdinus) Mátyás bevonúlását Váradra nem tudták megakadályozni, de reménykedtek Tujgon és Ali basa támogatásában, meg Petrovics közeli bejövetelében. Ennek híre is eljutott hozzájuk július harmadik hetében, Magdolna-napjára, mire Árthándy megindúlt a gyám segítségére Munkács vára felé. Alig volt több 300 lovasánál, s midőn észrevette, hogy emberei Báthory György kétszer nagyobb csapatja láttára megfutamodnak, ötven derék huszárjával úgy szétverte a királyi sereget, hogy még három zászlót is ejtett zsákmányúl. Ez a csatározás Váradtól hét mérföldnyire történt, s utána zavartalanná vált útja Petrovicsig, kivel a hónap utolsóelőtti napján örömmel vonúlt Debreczenbe, majd Kőrös-Ladányba.^[1304]

Az öreg Petrovics vállalkozása azonban mégis kudarczot vallott. Ennek ugyan főleg az volt oka, hogy a gólya-basa – miként a magyarok a budai Tujgon basát nevezték – nem segíthette kellően és idejében; a mi miatt szinte két hónapot vesztegeltek tétlenül. Ám az is igaz, hogy Petrovics késedelmét maga Izabella is okozta. Őt ugyanis iktári Bethlen Gergelylyel meglátogatta a tavaszon krzepicei várában, s a királyné nehezen nélkülözhetvén tanácsát és személyes jelenlétét, nem bocsáthatta júliusnál előbb haza; éppen az időben, midőn a király biztosai addig nem tapasztalt merészséggel és tolakodással szorongatták folytonos alkuvásaikkal.

*

Castaldo és hadainak visszahívását Erdélyből Ferdinánd azzal is indokolta, hogy nem lát «más módot az összeesküvés lecsendesítésére, mint Izabella és fiának kielégítését»; de ki kellett volna egészítenie mondatát még e szóval, hogy ígéretekkel, mert bizony most sem tehette egyébbel. Ez ígéretek közvetítője a már ismert Redern Frigyes. Megbízatásának igazi czélja tulajdonképpen az volt, hogy kipuhatolja a királyné üzelmeinek állását. S midőn ez évben először (márczius 3-ikán) Izabellához ért Krzepicére, furcsa meglepetés várt reá, a mennyiben a királyné a szultán és Rusztán basa vörös selyem-atlaszba göngyölt leveleivel fogadta. Behívók voltak ezek, melyekben meghagyták, hogy mielőbb jöjjenek Magyarországba, hol János Zsigmond a szultán által küldendő koronával magyar királylyá fog koronáztatni. Ez ugyan kellemetlenül érinté a jó osztrák követet, de együgyűségében őszintének tekintette Izabellának azt a kijelentését, hogy nem ingattatja meg magát a fényes ígéretek által, s nem húz vissza Erdélybe, a mitől a követ két napon át óvta. Örömében elővette azt a tartalék-ígéretét is, hogy válaszszon fia számára feleséget Ferdinánd hozzá korra legközelebb álló leányai közül. Fogadná el pl. Ilonát, a zsengekorú Johanna helyett, a kivel még Kolozsvártt eljegyezték volt. S mivel a királyné erre nem felelt semmit, Ferdinánd levélben újítá meg ajánlatát, megküldvén leányai arczképeit is. Ezeket szintén Redern nyujtotta át neki (április 27-ikén) és Izabella ugyan a Johanna képét szebbnek találta, de azért mégis beleegyezett, hogy fia az idősebb Ilonát vegye nőül, hogy a házasság annál hamarább megtörténhessék.^[1305]

A sléziai biztos már útrakészen állott hazafelé, midőn gyorsfutár hozá utána Sopronból Ferdinánd újabb útasítását, hogy vegye reá Izabellát: tiltsa meg Petrovicsnak, hogy ellene fondorkodjék az erdélyiekkel, s többi elleneivel, mert különben kénytelen lesz úgy bánni vele, mint valami lázadóval. És adja neki (a portára küldhetés végett) írásban, hogy miután őt és fiát Ferdinánd teljesen megelégíté, sőt leányát is neki adja nőül, immár nem szándékozik vissza Erdélybe.

Izabella nem vala elkészülve e parancsoló hangú, merész követelésre. Lelke fellázadt, érezvén, hogy jóformán bizonyítványt kívánnak a király kegyességéről, holott tőle, mióta Erdélyt elhagyta, alig kapott valamit. Ezért kijelenté erélyesen, hogy Petrovics üzelmeihez nincs köze, a királynak pedig azt felelte, hogy ő ugyan kész ezt a levelet kiállítani, de nem látja be sehogy sem a czélját s nem tudja, hogy ezzel a király hűségét akarja-e próbára tenni, vagy saját ügyét a szultánnál előmozdítani.^[1306] Később gyöngélkedéssel mentette ki a sajátos nyilatkozat kiállításának késését, sőt az izgatottság fekvő beteggé tette. De csalódott, ha azt hitte, hogy így megszabadul e kísértéstől, mert Ferdinánd kitartó volt elhatározása keresztülvitelében, s egy-egy kis kudarcz nem kedvetleníté el. Udvariasan, hízelgően felelt neki, hogy hűsége és őszintesége felől meg van győződve, s a nyilatkozatot csakis Erdély és Magyarország érdekében kívánta, könnyebben remélvén békét kötni a szultánnal, ha majd Izabella saját leveléből győződik meg arról, hogy meg van elégedve és nem vágyik vissza fiával. Hanem egyúttal útnak indítá hozzá ez ügyben Redernt és Logau Mátyást, egyik sléziai uradalma kormányzóját, a kik július elsején értek Krzepicére. Másnap mise után fogadta őket a királyné. Hálásan köszönte a római király jóindulatú ígéreteit, s kijelenté, hogy nem is gondol arra, hogy Erdélybe visszatérjen. A kívánt íratot a szultánhoz, fivére, a lengyel király tanácsára nem állította ki eddig Ferdinánd érdekében, attól tartván, hogy a törökök a maguk számára foglalnák el Erdélyt, ha megtudnák, hogy ő és fia nem tér vissza; de, ha a király mégis kívánja kiállítását, szívesen megteszi. Menjenek hát előbb testvéréhez és állapítsák meg vele a szöveget, nehogy esetleg valami olyan rész jusson az íratba, a mi netalán Lengyelországnak árthatna.

113. Krakó a XVI-ik században.^[1307]

Az óvatosságra intett követek Izabella ez aggodalmát jogosnak találták, s másnap csakugyan útnak indultak a lengyel királyhoz. Azt tapasztalták a királyné ritka meggyőző hatású beszédének varázsa alatt, hogy őszinteségében nincs ok kételkedni, habár egy franczia követet is láttak megérkezésük napján, a kit előlük nagyon dugdostak a várban, s hamarosan el is küldtek. A fia hazavitelét czélzó üzelmekről azonban mindenfelé hallottak beszélni, s az ifjú herczeg hajlandó is visszatérni, sőt még szolgáinak is büszkén mesélgetett erről.^[1308] Hasonló benyomásokat szereztek a krakói udvarban is, hol a király símán, bíztatóan fogadta őket, de bízalmasan értésükre adatta, hogy neki János Zsigmond csak unokaöcscse, nem fia, s így semmi hatalma és joga nincs fölötte. Így gondolkoztak az udvari emberek is, a kik az ifjú herczeg ügyével rokonszenveztek, sőt nyíltan hirdették, hogy habár Magyarország Ferdinándé, nem tudja megvédelmezni, s jobb volna, ha Erdélyt János Zsigmondnak adná, sem hogy a török kezébe jusson. Eredménytelenül fordult vissza a két sléziai követ Izabellához, Krzepice felé.^[1309] A királyné azonban, hogy közelebb legyen a készülő erdélyi beütés színhelyéhez, de meg, hogy szabaduljon a biztosok alkalmatlan társaságától, e közben «csalfa magyarjai» tanácsára kimozdult anyja várából (hol a tél óta tartózkodott) s csendesen húzódott a krakói úton a magyar határ felé. Útjában pihenőül betért a czenstochowai híres pálos-kolostorba, hogy imádkozzék a Szűz-Anya Nagy-Lajos magyar és lengyel király korából ott őrzött csodatévő oltárképe előtt; a mit soha sem múlasztott el, valahányszor útja erre vezette. Perényi Gábor abaújvári főispánhoz^[1310] és több magyarországi hívéhez is innen küldött be üzeneteket. Ám sorsát el nem kerülhette, mert alig indult ki a zárdából, Elsztyn váránál összetalálkozott Redern uramékkal, kik jelentést téve a királynál tett látogatásukról, újból sürgették az óhajtott levelek kiadását. Izabella, hogy időt nyerjen, a legválogatottabb ellenvetésekkel késleltette az ügyet, de a bíztosok nem engedtek, s fűt-fát ígértek. Még menet, a kocsikban is tárgyalták ez ügyet. Másnap aztán (július 18-ikán) a királyné tanácsot tartott magyar és lengyel híveivel, s egy napi járóföldre visszatérve Zarki községig, végre kiállította jó meggyőződése ellenére a kívánt nyilatkozatot; a biztosok szerint gyanús szolgái és magyar hívei elbocsátását illető követelésüket azonban erélyesen visszautasítá.^[1311] De, hogy Izabella a furcsa tartalmú két levél élét elvegye, egyidejűleg titokban beküldé másolatukat Magyarországba Petrovicsnak, megüzenvén részletesen, mint erőszakolták ki tőle. Kérte, hogy sietve jelentse azt meg tájékozásul úgy a rendeknek, mint a szultánnak, s egyúttal megkezdett működése kitartó folytatására ösztönzé.^[1312]

Zsigmond Ágost lengyel király.
(Cromer Márton egykorú művéből.)^[1313]

Csakhogy a király csalódott, mikor olyan nagy fontosságot tulajdonított Izabella nyilatkozatának, hogy kieszközlésével, illetve megerősítésével - udvara diplomácziájának újabb mesterfogásaként - fiát, Ferdinánd főherczeget is megbízta. Ez ugyanis Katalin nővérét, a három év óta özvegy mantuai herczegnőt kísérte el Krakóba, a lengyel királylyal kötendő esküvőjére, kinek ez a nő harmadik felesége lett. S midőn már ott volt, vette atyja megbízását, hogy beszéljen az erdélyi ügyekről Izabellával, a ki fiával a lengyel udvar kíséretében szintén lejött Varsóból a lakodalmi ünnepségek idejére. A főherczeg érdekes jelentésben számolt be arról, hogy mit látott, s megbízatásához képest mit végzett a királylyal, Izabellával, fiával és Bona királynéval, a kik két ízben is fogadták.

Mivel ősi szokás szerint házasuló lengyel királynak a városon kívül kell találkoznia legelőször menyasszonyával, most is Krakó határában három sátor volt e végre felütve : egyik a királyi család, másik az érkező ara és kísérete s a harmadik a lengyel nemesség számára. Ily előkészületek mellett Ferdinánd főherczeg július 29-ikén érkezett a főváros elé Lobzów faluhoz, hol a lengyel királyok nyárilaka állott. Zsigmond Ágost ide jött le a várból anyja, Izabella és fia, valamint a nemesség kíséretében, s a királyi sátorban várták az érkezőket. Ezek helyet foglaltak saját sátrukban, aztán mindkét sátorból előrementek, s a két sátor közti távolság feleútján találkozván, hajlongva üdvözölték egymást. Katalint a lengyel alkanczellár köszöntötte királya nevében ékes latin szónoklattal. Erre megkezdődött a bevonulás a feldíszített városba, a mi olyan fényes volt, hogy az egykorú szemtanúknak Szolimán szultán budai bevonulását juttatta eszébe.

Érdekes, hogy a kis tizenhárom éves János Zsigmond magyar ruhás királyi nagybátyja baloldalán s a spanyol ruhás főherczeg mellett lovagolt az új királyné kocsija előtt. Körülöttük tiszta sárgába öltözött drabantok lépdeltek, míg János Zsigmond után egy nemes-apród vitte czímeres pajzsát. A király és főherczeg kísérete, s a nemesség és polgárság óriási tömege elől haladt. Majd feljutva (a Kleparz városrészen át) a királyi várba, hálaadó isteni tiszteletre mentek a székesegyházba, hol a királyné esküvője és koronáztatása^[1314] másnap történt meg. Izabella úgy itt, mint a lakomákon anyja és a király mellett állott fiával, kinek ez a lakodalom nyujtott alkalmat első nyilvános szerepléséhez.

A napokig tartó ünnepélyességek után a főherczeg látogatásokat tett. Legtanuságosabb volt Izabellával való beszélgetése, habár jellemző, hogy (ügyes tettetéssel) sem fivére, sem anyja nem akartak tudni a magyar királyné és Petrovics üzelmeiről.

A főherczeg közvetlenül a királytól ment három tanácsosával Izabellához, a ki még fiát is kiküldte a szobából, udvarhölgyét pedig a szomszéd nagyterembe, a mi a főherczegnek nem igen tetszett, de mivel - úgymond - messze állott, s a tárgyalást nem hallhatta, nem szólt az asszony eltávolításáért. Az özvegy királyné már nem fogadta őket olyan símán, mint öcscse, mert Lang dr. előterjesztését meghallgatta ugyan, hanem Ferdinánd megbízó levelét csupán a főherczeg rábeszélésére vette át, de azzal a kijelentéssel, hogy felesleges lenne, felbontatlanul tette le. Ez udvariatlanságra az ingerelhette, hogy átnyujtották neki egyúttal Petrovics kiáltványa és «lázító» levele másolatát.

114. Kolozsvári Imre krakói oratiójának czímlapja.^[1315]

Izabella ezek után ekként felelt olaszul: Isten tudja és ő Felsége is jól emlékezhetik, hogy ő csakis a keresztyénség javáért mondott le országáról és kötött szerződést ő Felsége kedvére, melyet – fia érdekeit is koczkáztatva – eddig olyan hűségesen megtartott, hogy viselkedése miatt nem lehet Ferdinándnak ellene panasza vagy neheztelése, valaminthogy ezentúl is gyermeki odaadással fog iránta viseltetni. Petrovicsot illetőleg nem mondhat egyebet, minthogy a míg őt szolgálta, hűséggel szolgálta; de, hogy miért jött Lengyelországba, s miért tünt el innen olyan hamar, azt nem tudja.^[1316] A mit tesz, azt tudtán kívül, sőt akarata ellenére teszi, mert tudja Isten – s ekkor kezeit mellére téve, ég felé tekintett – hogy ha a megkötött szerződés ellen akart volna cselekedni, azt megtehette volna egymaga, saját eszközeivel és nem Petrovics által. Ezért hajlandó is, ha ő Felsége kívánná, levelet írni Petrovicsnak s az erdélyieknek, hogy az egész világ lássa, hogy az üzelmek az ő tudtán kívül és akarata ellen folynak, s hogy az neki nagyon rosszul esik, ha mások az ő nevében ő Felsége ellen működnek. Alázattal kéri, ne is adjon hitelt az ilyes feljelentéseknek, mert boldogabb ő egy darab kenyéren keresztyének: testvérei és barátjai között, mintsem hogy gazdagságban törökök közt éljen. Ha pedig fiával szolgálhat valamiben ő Felségének, készséggel megteszi. A mi az udvarában élő magyarokat illeti, igazában nincs is egy sem köztük, a ki olyas praktikákban ludas, vagy éppen máskép is gyanús lenne. Nem is folytat egy sem közülök ilyes üzelmeket, mert nem engedné meg; de mivel azok ifjú kora óta hűséggel szolgálják, nem csaphatja el őket olyan könnyen, hanem rajta lesz, hogy a poco megszabaduljon tőlük. Ő Felségének, fia iránti atyai gondoskodását hálásan köszöni, de ifjú kora miatt és gyermeki szereteténél fogva (mivel neki senkije sincs, és mint özvegy, egyedül él) nem engedheti el maga mellől, a míg özvegységben lesz, mert egyedüli öröme fia, a ki még tanulásra amúgy is fiatal; hanem idővel rajta lesz, hogy fiát ő Felsége udvarába küldje, vagy talán személyesen is vigye.

Délután magához kéretvén Izabella a főherczeget, megismételte fenti kijelentéseit, megtoldván még azzal, hogy Petrovics működése fölött (a mint arról most kézbesített leveleiből értesült) nagyon csodálkozik, de tudja meg a főherczeg, hogy annak a működésnek sikere nem lesz, mert fia azt fogja tenni, a mit ő, az anyja akar. Végül, midőn a főherczeg búcsúlátogatást tett nála, elibe küldte kis fiát, a ki neki olaszul azt mondta, hogy ne aggódjék a király miatta, mert ő Felségének szófogadó, hűséges fia és szolgája akar lenni!

Ferdinánd főherczeg ezután az öreg Bona királynéhoz is újra elment, de az úgy tettette magát, mintha semmit sem tudna a tárgyalt dolgokról, s még külön megkérdé, hogy mi is az tulajdonképpen, a mit leánya ő Felségétől kíván s a mit még ő nem teljesített volna? Izabella udvara magyarjai eltávolításának ügye is idegenül érintette és alakoskodásával annyira ment, hogy a főherczegtől jegyzéket kért Ferdinánd előterjesztéséről.^[1317]

A lakodalmi ünnepség különben arra is jó volt, hogy előkészítésének ürügye alatt az egész éven át ki s be járjanak és kémkedjenek az osztrák követek a krakói lengyel udvarban.

IV.

Királynénk további diplomacziája. Piotrkówon fogadja Castaldo János Alfonzt, de a szultán biztató leveleiben reménykedik.

MEGNYUGVÁSSAL értesült Ferdinánd fia hazatértekor arról a beszélgetésről, melyet Izabellával folytatott – miként neki írja – s reménységét fejezi ki, hogy továbbra is elítéli Petrovics mozgalmát.^[1318] De, hogy ez a «megnyugvás» nem volt valami belső, s hogy magát a kifejezést csupán udvariasságból használta Ferdinánd, mutatja az, hogy egyidejűleg «testvéri szeretettel» kérte a császár további közbenjárását, hogy a királyné ne ismételje követeléseit, hanem elégedjék meg a kapott oppelni és ratibori herczegségek birtokával, a melyekkel – szerinte – jobban és fényesebben ki van elégítve, mintsem maga is kívánhatta volna. Ezt a kívánságát V. Károly követe, Poitiers liègei kanczellár útján fejeztette ki, s vonatkozott Izabellának amaz emlékíratára, melyet tőle kapott, midőn a krakói lakodalomról visszatérőben meglátogatta volt a sléziai határon fekvő Wielunban, Bona várában, hová egyidőre meghuzódott. Ebben a szegény királyné
nem mond újat, csak már ismert sérelmeit sorolja fel, de teszi ezt olyan hangon és szavakkal, hogy lehetetlen meghatottság nélkül olvasnunk. Emlékezteti a császárt arra, hogy a dúsgazdag Magyarországot csak az ő felszólítására és iránta tartozó gyermeki engedelmessége jeléül engedte át Ferdinándnak, «sőt, mit soha még egy királyné sem tett», még azt is átadta, a mit neki jegyajándékul biztosított az ország, csakhogy ő Felsége minden akadály nélkül birhassa Magyarországot. Azt remélte, hogy majd a római király is «szintoly nagylelkű leend irányában, a minő nagy szívességet ő tanusított iránta», s még sem teljesíté egészen, a mit a fejérvári szerződésben fogadott. Herczegségeinek még 9000 frtnyi készpénz jövedelme sincs, és még adómentességüket sem adja meg Ferdinánd, azzal mentegetvén magát, hogy majd a többi sléziai herczegek is hasonlót kívánnának. Csakhogy őt, Izabellát, nem lehet a többiekhez mérni, mert «ő egy országot eresztett a király kezére, mások ellenben semmit sem adtak birtokaikért».^[1319]

115. Castaldo János Alfonz aláírása.^[1320]

Izabella elégedetlen lelki állapotának igen jellemző további példája amaz érdekes párbeszéd is, melyet ugyanez időben folytatott Castaldo tábornok unokaöcscsével, Castaldo János Alfonzzal, ki szintén a krakói lakodalomról útazott hozzá, hogy megtudja, mi járatban volt nála nemrég Zarkiban a török és moldvai követ. Az özvegy királynét, a ki közben (szeptember közepén) kicsiny kíséretével elhagyta Wielunt, a furfangos olasz lovag végre hetednapra érte utól Piotrków közelében, hol Ferdinánd nevében intézett kérdéseire emígy felelt neki: Azért tartózkodik a lengyel király birodalmában, mivel sléziai birtokain nincs tetszése szerinti lakása, a milyet pl. Piotrkówon fog látni Castaldo, s legalább megszabadul a boroszlói püspök durvaságaitól, mert ő nincs hozzá szokva, hogy neki olyan alacsony emberek parancsoljanak. Csekély jövedelme is arra készteti, miként azt a császár követének is elmondta. Következő nap határozottabban lépett fel az ifjú Castaldo, intvén Izabellát, hogy hagyjon fel a fondorkodással, a minek sikeréhez milliók kellenek, s ne bízzék a hűtlen törökben, a ki magának akarja megtartani Erdélyt, mint előbb Budát, s az ő nevét csak ürűgyül használja. A szultán egyéb ígéreteiben se bízakodjék, ha pedig Buda visszaadásában hisz, «akkor hiheti azt is, hogy a Duna megfordul s Konstantinápolyból Lengyelországba folyand». Inkább forduljon teljes bízalommal Ferdinándhoz, a ki neki s fiának valóságos atyja, s ne feledje, hogy az Erdélyt nem is annyira tőle, a «ki onnan szabadulni óhajtott», mint György baráttól szerezte meg. De Izabellát az olasz lovag szavai se meg nem nyugtatták, se meg nem félemlíték. Újra panaszkodni kezdett Ferdinánd bíztosaira, kik legutóbb még azt is kívánták tőle, hogy bocsássa el udvarából magyarjait, «s fia magyarul többé ne beszéljen». Pedig jobb lenne, ha valahára megküldenék Kassán hagyott ágyúit, s küldene a király ismét abból a tavalyi borból, melylyel eddig néhányszor meglepte!

Castaldo azzal a benyomással búcsúzott a királynétól, hogy azért húzódott Piotrkówra, mivel az egyaránt alkalmas hely arra, hogy onnan akár Magyarországba, akár Moldovába jusson. S habár a látszat csakugyan ezt mutatta, Izabella reménysége nem teljesült és kilátásai sem voltak kecsegtetők. Petrovics meg sem kisérelhette Várad ostromlását, s midőn a török segítséggel s a fölkelő nemesekkel elvonúlt az üldözők elől, a király csapatainak ügyes vezérei: Tahy Ferencz és Zabergyei Mátyás, a katonás váradi püspök (1553 október 3-ikán) Derecske táján megverték és seregét átűzték a Tiszán,^[1321] úgy hogy ő maga is alig menekült Munkácsra. Ugyanekkor elveszett Kereki vára is, melyet egy heti ostrom után Ártándy kegyelemre megadott.^[1322] Így a felkelők szétszórattak, a Bethlen várába szorult erdélyi nemesek nemsokára kényszerültek kapitulálni, a szeptember végén Erdélybe nyomult moldvai és havasalföldi seregek eredmény nélkül húzódtak vissza, s a perzsiai hadi vállalatával elfoglalt török kellően nem támogathatta ügyét. De azért a királyné bízott benne és méltán. A szultán jóakaratának őszinteségében nem is lehetett oka kételkednie. Többször ismételte követei útján, hogy Ferdinándnak egyetlen darab követ s még egy tele maroknyi földet sem enged át Erdélyből, melyet – atyja iránti kegyeletből is – János király fiának adott és felteszi Ferdinándról is, hogy ez ország birtoka iránt minden reményről lemondott és katonáit onnan visszahívja. Ügyük lelkes támogatását, s főleg, hogy azt a portán állandóan szőnyegen tarták, Izabella és fia azonban nemcsak a szultán jóakaratának s a politikai helyzet kedvezőségének köszönhette, hanem még talán ama véletlen előnynek is, hogy Ibrahim bég, a szultán főtanácsadója, lengyel származású volt. A fajrokonság vérlüktetése irányítja ez eredetileg Strasz nevű török diplomata működését, a ki ifjú karában a lengyel földön portyázó tatárok fogságába került s aztán a törökök közt nőve fel, maga is törökké lett.

A sok biztatásra az erdélyi rendek is megemberelték magukat. Az év őszén tisztes követséget menesztettek a portára, az ország nevében könyörögve, hogy mivel János király fia távozása óta iszonyú sokat szenvedtek, adja nekik őt urokul, mert hívek lesznek hozzá mindvégig s kiűzik a németeket, kik alatt annyit tűrtek, hogy most még azok is bánják tettüket, a kik őket behozták, s a király fiát külföldre juttatták. A szultán megtekintvén a kis király hűségét és atyja szolgálatait, teljesíteni ígérte kérésüket, s egyszersmind a lengyel királyt is felszólítá, hogy sietve küldje be Erdélyországba unokaöcscsét, a míg fel nem szaporodik ott nagyon az ellenség.

E mozgalmak és események felől Ferdinánd idejében értesült sztambuli követei: Verancsicsék jelentéseiből. S hogy Izabellát veszélyes szándéka megvalósításában feltartsa, Gregoriánczi Pál zágrábi és győri püspök, s a már nála járt sléziai Logau Mátyás schweidnitzi és jaueri kapitány személyében tél idején újabb biztosokat küldött hozzá – alkudozni.

V.

Tervei meghiúsítására Ferdinánd új követeket küld Lengyelországba. Ezekkel Izabella Piotrkówon, majd királyi öcscse és anyja részvételével Kockón tárgyal, s utána külön követeket küld maga is Bécsbe. János Zsigmond neveltetése, s az erdélyiek bízalma iránta. Merényletet követnek el ellene Varsóban, a mivel Ferdinándot vádolják. Ezért Haydenreich Erazmus jön újból a lengyel királyi udvarba, de hidegen fogadják. Annál szívesebben látta Izabella a porta követségét, mely visszatérésre sarkalta. Castaldo Alfonz újabb két küldetése Varsóban és Izabellánál: Piotrkówon és Wiśniczen, honnan királynénk (1555 február havában) Sanokra vonúl egész udvarával.

KARÁCSONY napjára értek Ferdinánd követei Varsóba, Bona királynéhoz, majd bemutatkozván Knyszinben a lengyel királynál,^[1323] ismét bekopogtattak hozzá. A király rendeletéből Uchanski Jakab chelmi püspök és Krzycki Albert dobrzini praefectus vezette őket az öreg királynéhoz.^[1324] Tőle aztán a biztosok Piotrkówra mentek Izabellához, a ki őket 1554 január 29-ikén fogadta és ámítgatta. Sírva méltatlankodott Ferdinánd fölött, a ki mai napig sem teljesíté ígéreteit, s most még azzal gyanusítja, hogy a törökkel s a magyarországi fölkelőkkel folytat üzelmeket. «Jól tudja ő, milyenek a magyarok – mondotta volna – esze ágában sincs, hogy közéjök visszatérjen, még ha elveszítené is mindenét, pénzét, a herczegségeket, vagy akár szemevilágát!» Ám jól ismeri ő a törököt is, a ki az ő és fia nevében akar magának Magyarországon hódítani. Petrovicscsal sincs semmi köze, mert ha akarna, nélküle is «olyat tudna tenni, a mi nagyobb hullámokat verne fel, mint a Petrovith forradalma». Új szerződést Izabella nem kíván, «mert ha asszony is, királyi vérből származik, méltóságát szeme előtt viseli s ő teljesíteni szokta, a mit ígér», csak teljesítse ígéretét a király is, «ne csak leveleket írogasson, mert az van már neki egy egész skatulával».^[1325] Izabella a második audienczián is el tudta hitetni a követekkel, hogy Magyarországba nem vágyódik vissza, s hogy ott minden tudtán kívül és beleegyezése nélkül történt. Pedig ekkor már újabb követei is a portán voltak! Ezek hárman (kettő Izabellától és egy Petrovicstól) január 8-ikán érkeztek meg Konstantinápolyba, honnan ötödnapra Mahmud dragománnal Kis-Ázsiába mentek a szultánhoz. Kérték, engedje át a királynénak Lippa, Solymos, Csanád, Csállya, Fenlak, Nagylak és Szolnok birtokát, s rendelje el a budai és temesvári basáknak, hogy segítsen Petrovicsnak visszafoglalni Erdélyt. Velük ment (magyar ruhában) a franczia király követe is, kinek az volt a megbízatása, hogy támogassa Izabella ügyét a portán s megakadályozza, hogy a fia és Ferdinánd leánya közt tervezett házasság létrejöjjön.^[1326]

116. Konstantinápoly a XVI-ik században.^[1327]

De azért Izabella megnyugtató szavai daczára sem akarta kiadni a kívánt nyilatkozatot, a míg Ferdinánd meg nem fizeti adósságát és ígéreteit be nem váltja. Egyáltalán tárgyalni sem akart az osztrák biztosokkal, és igaz, hogy fiával együtt beteges, sápadt volt,^[1328] hanem királyi öcscse rábeszélésére mégis belenyugodott, hogy megjelenjék a királylyal és anyjával tervezett kockói összejövetelen.^[1329] Kedvetlenül, de szemkápráztató pompával, 280 főnyi kíséretével indult útnak. A megállapodások szerint egy közbeeső állomáson találkozott anyjával (kinek udvartartásához 350 ember és 380 ló tartozott) és február utolsó napján együtt vonultak be a kis lithván városba. Hanem maga a király késett, s márczius 6-ikáig kellett reá várakozni, míg hozzáfoghattak a tárgyalásokhoz, melyek harmadnapig folytak – eredménytelenül. A király a lengyel rendek és anyja jelenlétében adta elő nővérének Ferdinánd ajánlatait és kívánságait, de hasztalan fáradozott meggyőzni őt arról, hogy azok az adott viszonyok közt elfogadhatók. «Hát – felelé Izabella – mit teljesített Ferdinánd ígéretei közül? De bár csak szegény özvegy vagyok, az Isten nem fog elhagyni. Parancsoljon Felséged velem, s a mit rendel, teljesíteni fogom». Erre fia is felszólalt: «Az élő Istenre kérem, ne kényszerítse Felséged anyámat ilyesmire, mert inkább koldulva keressük meg kenyerünket, mint ilyesmire ráálljunk».^[1330] S a jelenet nagyszerűsége úgy meghatotta a jelenvoltakat, hogy sokan a férfiak közül sírtak. Az alig tizennegyedfél éves János Zsigmond megnyerő alakja, érettsége és szinte férfias fellépése különben is feltünt az osztrák biztosoknak. Úgy otthon, mint lóháton mindíg magyar ruhában jár, magyar szolgája kevés van, de a jó Csákyt – úgymond – a királyné első titkárát és kanczellárját nem tudjuk elszakítani tőle; pedig ezen ugyan csak fáradoztak Ferdinánd megbízásából, a ki neki udvarában fényes állást ígért.^[1331] «Már most is, mint gyermek – írják tovább – nem egy jelét adja nagyratörekvésének. Gyakran mondogatja, hogy sajnálja elvesztett országát, szemrehányást tesz gyakorta anyjának, hogy kényszerítő ok nélkül kijött Erdélyből, és biztatja, hogy menjenek vissza. Kicsinylőleg beszél arról, a mit anyja az ő nevében tesz. Számításba kell tehát venni őt is (tanácsolják a lengyelek,) de csakis jó indulattal lehetne lekötelezni, mert fenyegetéstől nem hogy megrettenne, sőt inkább tettre serkentetnék».^[1332]

A sikertelen tárgyalások után a király Lublinba tért vissza az országgyűlésre, a két királyné pedig Varsóba, honnan követeket küldenek Bécsbe, részletesen felsorolván a kockói tárgyaláson összeírt követeléseket. S Izabellán kívül – ezuttal először – fia is sajátkezűleg aláírt külön levélben kéri Ferdinánd jóindulatát.^[1333]

A királyné egyelőre nem is akart távozni az udvarból, hová nemsokára, a húsvéti ünnepek után magyarországi vendégük is érkezett: Csáky Mihály testvére, István, a ki azért jött, hogy fivérét s mellette lévő fiait láthassa, kiknek nevelését a jó testvér magára vállalta.^[1334] Csak májusban mentek haza Piotrkówra, hogy aztán június végén ismét visszatérjenek a mozgalmasabb, élénk varsói udvarba.^[1335]

117. János Zsigmond aláírása Varsóból.^[1336]

A magyar királyné lengyel követeinek Bécsben nem hittek, s csakugyan alig hogy azok hazaindultak, Ferdinánd egy a portáról érkezett királypárti erdélyi embertől bizonyosodott meg a felől, hogy Izabella és Petrovics ott 2-3 biztosa útján sürgeti a szultán támogatását, a ki esküvel fogadta, hogy Erdélyt János király fiának adja. Már az athnámét is kiállíttatta (április 7-ikén) István királynak, a mint a magyar királyfit a portán nevezték, meghagyván neki, hogy kirendelt seregei támogatásával mielőbb menjen haza Erdélybe,^[1337] melyet bejöveteléig Petrovics fog nevében kormányozni. A porta józan gondolkozásmódját s a bécsi udvar őszinteségében való kételkedését igen szépen jellemzi Ahmed vezérbasa válasza, melylyel Vég Jánost,^[1338] az erdélyi vajdák követét, (kire fönn czéloztunk,) hazabocsátotta. «János – mondá – ha az erdélyieknek annyi eszük volna, mint egy hét éves gyermeknek, maguknak kellene könyörögni azért, a mit a szultán önként ajánl, hogy saját vérükből adjon nekik királyt. Tudjátok meg, hogy ha ti mindnyájan kardra hányattok s országotok elpusztíttatik, a földnek mégis István lesz az ura. A szultán és mi mindnyájan csodálkozunk, hogy Ferdinánd király miért ellenzi az ő visszavitelét és uralmát, mikor leányát feleségül ígérte neki. Még neki kellene gondoskodni, hogy ne kóboroljon idegen országban, ... s ti fejedelem nélkül ne tengődjetek és kapkodjatok ide s tova.»^[1339]

118. Przerempski János aláírása.^[1340]

Vég személyesen tett jelentést követségéről Bécsben (1554 május 21-ikén), a hol most már szóba sem jött többé a 11,000 frt megfizetésének s az egyéb feltételek teljesítésének ügye, mit a lengyel királyi udvarnak is értésére adtak. E dologgal Haydenreich Erazmust bízták meg, a ki három heti úttal június 19-ikén ért Zsigmond Ágosthoz Vilnára. A király Ferdinánd követe előterjesztését Izabellához küldte Varsóba, s csak miután az ügy részleteiről (az udvarába hívott Csáky és Czikowski által) tájékoztatta magát, válaszolt a követnek, azt ajánlván, hogy jobb volna «a magyar királynét a szerződés teljesítésével kielégíteni, mintsem a halogatással elkeseríteni és arra kényszeríteni, a mitől eddig visszariadt?!» Így gondolkoztak a király főtanácsadói is, a kikkel Haydenreich érintkezett. Przerembski, a vice-kanczellár szerint, nem Izabellától kell tartani, «mint inkább a királyfitól, a kinek már pelyhedzik a bajusza s nagyon vágyik vissza régi hazájába». Radziwiłł herczeg pedig még a Boroszlóban fizetni ígért pénz kiutalását is ajánlta, «mert – úgymond – egy bolond oly követ dobhat a kútba, a melyet tíz okos is nehezen húzhat ki». Az is jó lenne, ha Ferdinánd a János Zsigmondnak feleségül ígért leányát nevelőben beküldené Izabella udvarába, «mert ez által a királyfi gondolata elvonatnék Erdélytől, s mikorra felnőne, úgy elfelejthetné, hogy egyedül jegyese foglalná el minden gondolatát; a mit ha látnának az erdélyiek, magától megszünnék minden mozgalom s a törököt is könnyebb volna onnan kiszorítani». Sokat fáradozott, s járt a királyné érdekében az eltelt félév alatt (még Sléziában is) Porembski krakói kanonok, Izabella egykori budai titkára is.^[1341]

119. Haydenreich Erazmus aláírása.^[1342]

Vilnáról az osztrák követ Varsóba ment Bonához. Ez természetesen visszautasítá Ferdinánd vádjait és egész nyíltan kijelenté, hogy «a római király nem úgy bánt Izabellával, mint királynéval, vagy mint leányával, de mintha közönséges nemes asszony lett volna». Félős, hogy Erdély a töröké lesz, s Ferdinánd addig húzza-halasztgatja ígéretei beváltását, míg olyasmi történik, a mi neki nem fog tetszeni. Hisz a «a királyfi már-már kész ifjúvá fejlődött s önállóan kezd gondolkozni és vádolja anyját, hogy miért hozta ki őt abból a virágzó szép országból, ide, a hol szükséggel kell küzdeniök!» Teljesítse hát a római király a szerződések föltételeit, Bona maga hajlandó vele e tárgyban Olmützben találkozni, mert «gondolja meg ő Felsége, hova szokta vezetni a szegénység és a kétségbeesés az embereket» és emlékezzék arra a közmondásra, hogy «a ki az isteneket meg nem indíthatja, más módhoz folyamodik!»

Izabellához Haydenreichot óvatosságból nem engedték be, hanem a lengyel király mellé adott követe, Sirakowski János útján tárgyalt vele. Önérzetesen tiltakozott a római király gyanusításaival szemben, a ki hálával tartozhatik irányában, s a helyett még testvérét, a lengyel királyt is izgatja ellene. Inkább teljesítsék végre a szerződés pontjait, «mert olyanra találja elszánni magát, a mire eddig nem gondolt». Még most is hajlandó várni egy ideig, de ha továbbra is csak ígéretekkel tartják, «nem ő lesz az oka, ha olyat tesz, a mire a végszükség kényszeríti, mert látja, Istenre kell bíznia ügyét, hogy a legfőbb bíró legyen védője az ő özvegységének, ártatlanságának és fia árvaságának!»^[1343] Ügyes képmutatással állította, hogy a törökkel semmiféle összeköttetésben nincsen, pedig Izabella újabb követe május második felében ismét a portán járt, hogy hadi segélyt kérjen, és megjelentse, hogy fiát, Ferdinánd ösztönzésére, meg akarták mérgezni. Ez ugyan nem volt igaz, de érdekesen mutatja a közvélemény hangulatát, a mely Ferdinánd-ellenes volt, úgy hogy midőn két hónap mulva (július 18-ikán) csakugyan merényletet követnek el a varsói palotában János Zsigmond ellen, annak értelmi szerzőségével nyíltan őt vádolják. A merénylet különben abból állott, hogy éjfélutáni 1 és 2 óra közt belőttek a királyfi hálószobája ablakán oly szándékkal, hogy ha a zajra maga nézne ki, őt lőjjék le.^[1344]

E merénylet annyira felizgatta a szegény királynét, hogy rögtön csomagoltatott s harmadnapra visszaindult Piotrkówra, hol egyszerűen, de legalább anyagi gondoktól menten élhetett oppelni birtoka, s még inkább a krzepicei és a sanoki kapitányság jövedelméből, melyet neki a király újra biztosított.^[1345] Még izgatottabbá tette azonban a hír a bécsi udvart, honnan Haydenreichot (bár alig pihenhette ki első útja fáradalmait) augusztus közepén ismét visszaindították Lengyelországba. Megbízatása volt: tisztázni urát a lengyel udvari közfelfogással szemben a merényletben való részesség vádja alól. Csakhogy tulajdonképpen azért jött, hogy alkudozásokkal húzza ki a nyarat, mely Izabella visszavitelére legalkalmasabbnak kínálkozott, és kikémlelje az udvarában folyó üzelmek részleteit. Pénzt természetesen ezuttal sem küldtek az osztrák követtel, pedig már az (augusztus 9-iki) újabb határidő is eltelt, s így nem csoda, ha Izabella kifogyott türelméből s most már egész nyíltan lép fel. Piotrkówi régi szállásán egymást érik a követségek, melyek visszatérésre sarkalják.

A havasalföldi vajda emberei, Petrovics és a porta követei egymásnak adják a kilincset, s igen érdekes, hogy ezek mind a lengyel király tudtával, sőt ajánlásával járnak hozzá. Legfényesebb volt a szultáné, kinek nevében Mahmud dragomán Kwyunchy Hamzával, a renegát magyar Eötves Péterrel^[1346] jött a királynéhoz. Egész udvara elibe lovagolt, s napokig tárgyaltak magyarul, latinul. Az alkudozások izgalmaitól kifáradva Izabella esténkint kikocsizott a közeli witówi kolostorba, s azután sietett jelentést tenni az eseményekről anyjának.^[1347] «Ebből a huzavonából nem következtethetek egyebet – írja neki augusztus 15-iki gyönyörű levelében – mint hogy ő Felsége az általam elvesztegetett időt magának akarja kamatoztatni. Látom, hogy a szerződéseket és ígéreteit soha sem fogja teljesíteni. Én tehát feladva minden abba helyezett reményt, ahhoz vagyok kénytelen nyúlni, a mitől eddig visszatartottam magamat. Megvárakoztattam a török, oláh és Petrovith követeit, a kik nemcsak buzdítanak és unszolnak, hanem kérve-kérnek, fogadjam el, a mit ők nekem és fiamnak önkényt ajánlanak, hogy siessek oda, a hol ők nagy sereggel várnak; minden készen van, csak az én akaratomat várják. Eddigelé nem feleltem nekik, vártam, hogy ő Felsége kielégít, de minthogy nem teszi: itt van az alkalom, hogy máskép segítsek magamon. Azt forgatom elmémben, hogy elmúlaszszam-e ezt a jó alkalmat, melyet nekem a sors kínál? Tovább már nem tűrhetek. Hogy eddig vártunk, lássa abból a római király iránta való engedelmességünket, de hogy addig várjak, a míg ő akarja, azt semmikép sem ígérhetem. Minthogy pedig a római király még most sem tűz ki határozott időt tartozásai teljesítésére, ilyen bizonytalan reménységgel nem lehetünk megelégedve, hanem Isten oltalmára bízzuk magunkat!»^[1348] Így ír Izabella a meghallgatott követségek biztatásainak hatása alatt, a mi neki erőt és kitartást adott a jövőhöz. Egész lelke keserűségét kiönté e levélben, melyet Bona királyné Ferdinándnak is megküldött, abban a hitben, hogy erre már lehetetlen lesz neki tovább vesztegelnie.

Nem is vesztegelt, mert régi rendszeréhez híven egyre-másra küldözgette biztosait. Előbb Redern Frigyes embere járt Izabellánál s leskelődött udvarában. Tapasztalatai alapján meg is írta Redern a római királynak, hogy jó lesz kielégíteni a királynét, s megfizetni neki a pénzt kamatostól, mert különben el van határozva, hogy Sanokra mennek, hová már a tavasz óta készülnek.^[1349] A török követség is Izabellánál van még, a ki alig várja elmenetelét, mivel maga is távozni készült Piotrkówról. Ezt a királyné kamarása, Hannoldt Pál árúlta el,^[1350] kinek rosszúl esett látnia, hogy úrnője minden ügyét Csákyval és Ligenzával beszéli meg s udvarmestere előtt is sokat eltitkol.

Redern távozása után nemsokára az öreg Haydenreich ügyeskedett a varsói udvarban, sikertelen. Tudva, hogy pénz nélkül jött, a lengyel király jó hat hétig nem fogadta, Izabellához meg nem is mert menni. Szánalmas volt az osztrák követ helyzete olyan környezetben, mely már teljesen tisztába jött Ferdinánd politikájával, s benne és embereiben nem bízott. Tehetetlenül kelle hallgatnia a szemrehányásokat s viselnie a szenátorok ellenszenvét. A kanczellár nyíltan bevallotta s hirdette, hogy Izabella azért hallgat a törökre, s készül fiával Magyarországba, mivel Ferdinánd nem tartá meg királyi ígéreteit, s ha őt most e szándékában megakadályozza, ellenségévé teszi magának – a törököt, kinek kegyetlenségét az egész világ ismeri; míg ha Izabellát békével hazaengedi, megnyeri vele a török barátságát, s így az a békére hajlandóbb lenne, a miben, ha élne, János király is igazat adna neki. A lengyel közvélemény egyáltalán országszerte Izabella és fia pártjára hajlott és lépten-nyomon megnyilvánult irántuk. «A királyfiról általános vélekedése az embereknek – írja urának végjelentésében Haydenreich – hogy atyai örökségéből kiűzetett, s mert Felséged nem segíti őket, részvéttel fordulnak feléjök». A magyar királyné és fia ügyét mindenfelé tárgyalták, még országgyűlésen is, és mikor a lengyel nemesek látták, hogy királyuknak Katalintól sem születik utóda, általánossá vált az óhaj, hogy «a király halála után Szapolyai János Zsigmondot választanák a lengyel trónra, mint lengyel vérből származott királyfit, sarját a dicső Jagiello dinasztiának, a melynek Zsigmond Ágost hetedik tagja, s a mely család iránt – mondák – a lengyelek nagy kegyelettel viseltettek».^[1351]

120. Hannoldt Pál aláírása.^[1352]

Annak hírére, hogy Izabella a magyar határ közelébe, Sanokra készül, s a beteges Haydenreich felváltására, Bécsből Castaldo Alfonzot indították útnak, hogy a királynét e szándékáról mindenféle ígérettel és fenyegetéssel lebeszélje. Az ifjú lovag, a ki már mult év őszén is járt Izabellánál, jól tudta, hogy az anyja tanácsa nélkül semmit sem tesz, s ezért egyenesen Bona királynéhoz utazott Varsóba. Meg is állapodott vele abban, hogy Izabella nem mozdul ki helyéről újév elejéig, ha akkorra megkapja követelését, és a követ gyorsan hazatér, hogy sürgesse a közeli terminusra való fizetést. Castaldo azonban nem bízott sem az anya-királyné, sem leánya megnyugtató szavaiban, de ámbár útja nagyon sietős volt, mindenáron akart vele találkozni, mert az országúton okvetlenül érintenie kellett tartózkodási helyét. Csakhogy a királyné Varsóban jelen volt udvarmestere ellenezte a látogatást. Ám nem gondolt úrnője szeszélyességére. Már csak egy mérföldnyire volt Piotrkówtól – írja az olasz – a mikor levelet kapott Izabellától, hogy jöjjön hozzá, mert sok mondanivalója lenne. «Annyit levélben is írhat, hogy ha tudta volna, hogy a római király ilyen keserves sorsra juttatja, inkább lábánál fogva húzatta volna ki magát Erdélyből, mintsem maga jószántából eltávozzon onnan».^[1353] Castaldo aggódva gondolt a sok szemrehányásra, melylyel Izabella Ferdinándot e találkozáson illetni fogja, s tovább ment. Ekkor utólérte titkára, s öt mérföldnyiről visszafordulva, másfél órát töltött Izabellánál, a ki ezúttal is tele volt panaszszal. De a magyar királyné tréfásan kezdte. «Őt a római király előtt – úgymond – a levegőben röpködő és zümmögő legyek keverték gyanúba.» Petrovicsról és a magyarokról azonban Castaldo olyan keserű szavakat ad szájába, melyeket Izabella sem az olasz iránti kedveskedésből, sem furfangból nem mondhatott. Azt felelte volna ugyanis, hogy «szeretné felakasztva látni Petrovithot, a ki nemrégiben egy magyar embert küldött hozzá, pedig neki nincs nagyobb kínja, mintha magyart lát; szeretné, ha a király vagy háromezeret felakasztatna közülök, a miért annyira elvetemültek!» S az olasz lovag rábeszélésére és anyja tanácsára Izabella csakugyan elhalasztá útazását, «bár az – mint 1554 deczember 3-ikán Bonának írja – nagy kárára történik, s bár nem hisz az újabb ígéretekben, mert jól tudja, hogy a római király addig semmit sem fog tenni, míg Vilnából a lengyel királytól feleletet nem kap, s abba beletelik nemcsak Három-királyok, hanem Gyertyaszentelő-Boldogasszony napja is és ő addig sétálgathat reggelenként a fagyban, este a hóban és éjjel virraszthat a részegektől való félelmében. Pedig jobban szeretné fia szabadságát, mint a százezer arany forintot, mert a mint a latin példabeszéd mondja: a szabadságot nem lehet megfizetni aranynyal.»^[1354]

Pár nappal Castaldo távozása után Grabowiecki titkár jelent meg, a lengyel királytól küldve, Izabella udvarában, hol már a nyáron is járt,^[1355] hogy – kedvezni akarván apósának, Ferdinándnak – rávegye, hogy Piotrkówon várja be a római király legújabb határidejét, az 1555-ik évi Vízkereszt napját. Izabella engedett királyi öcscsének, de nem állhatta meg, hogy a titkárnak ki ne tárja lelke keserűségét Ferdinánd politikájával szemben. «Minden cselekedetében szem előtt tartotta – úgymond – mi illik egy jó fejedelemnőhöz, egy keresztyén királynéhoz, s jutalma az lett, hogy csak hitegették... Kívánja a régebben körülírt kiváltságokat is fia számára az illető herczegségekben; ezt annál inkább méltányos megadnia Ferdinándnak, mert hisz János Zsigmond az ő fia is leend (t. i. ha a leányát elveszi), s a mi jót vele tesz, azt leányával is teendi, mert mindazt együtt fogják élvezni... De ha e végső kívánságunk sem teljesül, nem marad más hátra, mint Istenbe vetnünk minden további reményünket s könyhullatások között (a miben bőven van részünk mostan is) hozzá folyamodnunk segítségért! Mi nem leszünk okai, ha aztán valami feltett szándékunkon kívül talál történni!»^[1356]

Mindenki tisztában volt vele, hová czéloz a királyné azzal a «valami»-vel, kivált, mikor hírét vették Bécsben, hogy a franczia király követének szolgája 1555 újév napjára Izabellához ért Piotrkówra, hol (már a nyár óta) állandóan mellette volt Mahmud dragomán is.^[1357] Ezért alig ért haza Castaldo Alfonz, lóhalálában küldték újra vissza, úgy hogy január közepén, a lengyelek nagy ámulatára, újból Varsóban volt. Izabella olasz udvariassággal levélben üdvözölte, hogy szerencsésen visszatért az udvarból, de azért jövetelének, kémkedésének nem örült. Még kevésbbé anyja, Bona királyné, a ki különböző ürügy alatt három hétig tartotta magánál, mialatt tanácsára leánya sietve elhagyhatta piotrkówi lakását. A szegény királyné boldog volt, hogy végre kimozdulhatott, s legalább nyomást gyakorolhatott Ferdinándra, kinek nem tudta megbocsátani azt, a mit a mult év őszén felőle írt a lengyel királynak, hogy – mint azt az ifjú Castaldonak azon a bizonyos találkán elpanaszolta – azért nem teljesítheti ígéreteit, «mert hűtelen és ellensége, s hogy be kellene őt zárni valamelyik várba s meg nem engedni, hogy Lengyelországból kimehessen!»^[1358] Most már valahára (január hó utolsó napjain) útban volt Magyarország felé, de a hogy ennek híre ment Varsóba, Castaldo búcsúvétlen otthagyta a várost, s utána iramodott Izabellának, a kit harmadnapra utólérve, együtt ment vele Wiśniczre, mely Krakótól 5-6 s a Szepességtől is alig 7 mértföldnyire fekszik. Az özvegy királynét meglepte az olasz lovag váratlan látogatása, de most, hogy már közel érezte magát czéljához, nyíltan és fitymálva beszélt vele szándékáról. Farsangolni jött ide, s azután Sanokra költözködik, hisz Ferdinánd még követelésének kamatját se fizeti. Ne is fizessen semmit, mert többet ér neki fia szabadsága a pénznél, a mit úgy is kaphat a franczia királytól is, csak kinyújtsa utána a kezét.

Hasonlóan bántak Izabella udvarában Rakovszki Györgygyel, a ki azért jött, hogy Ferdinánd nevében kikérdezze a királynét a fia elleni merénylet felől. Izabella ugyan azt felelte neki, «hogy ő sokkal felségesebben gondolkodik Ferdinánd nagylelkűségéről, mint sem egy semmirekellő embernek szavára oly nagy álnokságot tenne fel felőle... sőt azt még a különben könnyen hívő köznép közül is kevesen hiszik». Csakhogy azért, mikor engedélyével Wielunra ment, még csak beszélni sem engedték a magyar fogolylyal,^[1359] holott ő az igazságot akarta kideríteni. Egy hónappal előbb meg az öreg Haydenreich fordult vissza harmadszor Lengyelországba, de Krakóban annyi sok rossz hírt hallott Izabella udvarából, hogy meg sem látogatta, hanem sietett tovább a lengyel király felé, hogy nővére «gonosz» szándékait idejében megakadályozhassák.

E közben a királyné még február havában újra felkerekedett és – fenyegetőzéséhez képest – csakugyan Sanokra, a királyi fivérétől harmadéve kapott várba tette át lakását, a mi még közelebb, alig 4-5 mérföldnyire van a zempléni magyar határhoz. Húshagyóra ért ide. A sors gúnyja úgy akarta, hogy ép aznap érkezzék az osztrák követ Vilnára, hol az átköltözködés hírét olyan ügyesen titkolták előtte, hogy ő arról éppen egy hónappal később tett jelentést urának. Annál kevésbbé titkolództak a bécsi királyi kanczelláriát izgató hírekkel. Így értesül Haydenreich a vilnai udvarban arról, hogy Izabellánál nem maga a franczia követ, csak annak megbízottja járt, felajánlva ura nevében fia számára II. Henrik három leánya (Erzsébet, Claudia és Margit) egyikét, egy 50,000 koronás jövedelmű franczia tartománynyal együtt, azonkívül pénzt ígér a Habsburgok elleni küzdelem folytatására, s jutalmat Petrovicsnak.

Izabellát kellemesen lepte meg ez az ajánlat, de elfogadását akkorra halasztá, mikorra majd maga a franczia követ is megjön Havasalföldéről.^[1360]

VI.

Itteni időtöltése és érintkezése a közeli magyarországiakkal. Kárpótoltatásának újabb bécsi terve. A szultán támogatása. János Zsigmondot Magyar- és Erdélyország királyának kiáltják ki a divánban, de azért Ferdinándnak is félévi fegyverszünetet engedélyez. Ennek hírére Izabella ismét Oppelnbe, majd télire Varsóba vonúl. Búcsúja anyjától, a ki Olaszországba indúlt, leánya sléziai herczegségein át. Bona királyné Bécsben személyesen tárgyal a római királylyal leánya kielégítése ügyében. Az erdélyi rendek fejedelmükké választják János Zsigmondot, minek hírét Izabella Ilyvón veszi, hová 1556 február 29-ikén érkezik. További működése. Érintkezése a német és lengyel udvarral, mialatt az erdélyiek küldöttségére várakozott.

SANOKON jól teltek a napok, s visszatérése ügyében is olyan biztatásokat kapott a királyné mindenfelől, hogy János Zsigmond innen már saját nevében ír híveinek, «Isten kegyelméből és a hatalmas császár (szultán) akaratából Magyarország királya» czímet használván írataiban. Naponta megjelenik anyjával a kis vártemplomban, a reggeli misére, s olyan nyájas, leereszkedő, hogy az udvarában mind gyakrabban feltűnő magyarországi követek nem győzik dícsérni. Oldalán látjuk állandóan Novicampianus mestert, tudós preceptorát is, ki a kis magyar fejedelmet bevezette a tudományok ismeretébe s hozzászoktatta a munkához. Napjának jórésze tanulással tölt el. Együtt olvasták a latin írókat és humanistákat, sőt az ó- és új-testamentom czéljáról írt könyvét a mester éppen fogékony szellemű tanulójának ajánlta «emlékül», és érdekes ajánló levele «az ifjú herczeghez intézett szép intelmeket és a jó s rossz uralkodóknak a bibliából, az ókori és a magyar történelemből merített számos példáit tartalmazza».^[1361] E példákat Szent-István, Péter, Aba, II. Endre, Bánk bán, Ulászló és II. Lajos életéből vette, intvén a fejedelmet, hogy mindenki szeme rajta függ, a hogy él és a mit tesz, sőt a lengyel király azzal az útasítással adta mellé, hogy a szent könyveket olvasva, korán keresztyén kegyességhez szoktassa lelkét. Izabella azonban fia szórakoztatásáról is gondoskodott. Gyakran átkocsikáztak a közeli Wisniczre, hol márczius elejét töltötték^[1362] és Krossa várába, hol április végén időznek. Talán számításból is változtaták helyüket, hogy Ferdinánd tekintetét elkerüljék. De ez lehetetlen volt, midőn Magyarország felől Werner, Sléziából Redern, Vilnáról Haydenreich figyeltetett reájuk titkos kémeikkel, Varsóból pedig Castaldo, a legügyesebb köztük.

121. Novicampianus «Scopus biblicus»-ának János Zsigmondhoz intézett ajánlólevele.^[1363]

Hanem azért egy sem fogott ki Izabella és anyja eszén. Ez egyszerűen nem fogadta Castaldot, midőn érezte, hogy már igen tolakodóvá kezd válni, sőt bepanaszolta Ferdinándnál is. Alfonz lovag örült magában ennek, hogy legalább Izabellához mehet, a kivel – úgy remélte – jobban tárgyalhat, mint vipera-anyjával. Csakhogy nem adtak neki a lengyel királytól útlevelet, az özvegy királyné meg nyíltan tudtára adja, hogy joga van anyjától pénzsegélyt elfogadni és sorsáról gondoskodnia, mert ha eddig nem tartották volna nagy szavakkal és bő ígéretekkel, most bizonyosan nem lenne Sanokon, hanem elégedetten élne oppelni kastélyában.

Ezt jól tudta Castaldo és Haydenreich, sőt meg is írta az udvarnak, de azért nem tehettek semmit, és utasításukhoz kelle ragaszkodniok. E szerint Ferdinánd (immár 122,000 frtra felszaporodott) tartozása fejében a Csehországban fekvő Chlumetz, Rohesetz és Skal városok birtokát veti zálogba, sőt a sléziai Tosseg várát is átadatja, remélvén, hogy méltányos ajánlatait Izabella «tárt karokkal» fogja fogadni.^[1364] Ámde a királyné hallani sem akart ez újabb birtokokról, melyeknek nevét most dobták a tárgyalások chaoszába. S ha már pénzt nem kaphat, Oppelnnel és Ratiborral szomszédos sléziai birtokokat óhajt fia számára (örökösödési joggal,) mint régebben. A saját pénze két évi kamatját és fia évjáradéka összegét kiegészítő részét készpénzben kívánja s végül a birtokok mentessenek fel az adók alól, ne éljen fia úgy, mint valami közönséges soltész. Hisz ezt könnyen keresztülvihette volna Ferdinánd a cseh rendeknél – úgymond Izabella – csak akarta volna. Meg ki ne tudná, hogy a király minden nehézség nélkül kiegyenlíthette volna már a tartozását, ha pénzzel nem, hát fekvő birtokkal, a mivel kárpótolhatta volna. Ezt most is elfogadja, legalább ne mondják róla, mint eddig, hogy a pénzzel fegyvert adnak kezébe!^[1365]

Izabella kívánságai fölött újra megindult az áldatlan tárgyalások árja. Hullámzott Bécstől Varsóig, anélkül, hogy valakinek ártott volna; sőt a királyné ügyének használt, annál inkább, minél magasabbra csapott. Hanem Zsigmond Ágostot már untatta, sőt bántotta is, mivel rokonszenvezett nővére terveivel, s ellenük semmit sem tehetett. Ezt éreztette is Ferdinánd követeivel; Haydenreich ama kérésére pedig, hogy Sanokot vegye vissza nővérétől, azt felelte, hogy ilyen igaztalanságot nem tehet. Annyit megtett ura iránti figyelemből, hogy Grabowieckit ismét Izabellához küldte, de az osztrák követ nem sokat remélt e küldetéstől, mert – úgymond – félős, hogy a kis fiút nem lehet vágyaitól visszatartani, mivel a török már Temesvárt, Lippát s a közeli várakat is neki ígérte. Ez igaz volt. Mahmud hozta hírét Izabellához május havában a szultán levelével, melyben kéri János Zsigmondot, hogy siessen be Magyarországba, a hová Oruds csauszszal már zászlót is küldött számára Petrovics kezébe, kinek átadta Lugost, Karánsebest és más várakat, hogy tartsa meg és kormányozza, a míg beérkezik. Sőt Martinés portai franczia követ közbenjárására (ügyesen ellensúlyozván Ferdinánd követei működését) János király fiát az április 11-iki dívánban kikiáltották Magyar- és Erdélyország királyának,^[1366] meghagyván neki, hogy továbbra is közel maradjon a határhoz, s készüljön, hogy jövő nyáron bejöhessen országába. Hiába tiltakoztak ez ellen Verancsicsék, a szultán szépen elfogadta «Ferendus» ajándékát és adóját, a melyért «a novemberi holdfogytáig» terjedő félévi fegyverszünetet engedett neki, nehogy továbbra is azzal vádolják, hogy nem akar békét. De Ferdinándnak is megírta, hogy Erdélyt nem engedheti át, mert meggyőződése szerint a béke fenmaradásának, Erdély- és Magyarország, sőt az egész keresztyénség egészségének nincs más orvossága, mint az, hogy annak lakói született örökösükre, János király fiára hallgassanak. Biztosítá őt e meggyőződéséről Mahmud dragomán s a franczia király követe, Cambray Jakab útján is, kik őszszel keresték fel Lieszko várában, hová Izabella az udvarában előfordult pestis-eset miatt augusztus elején költözködött át Sanokról, és tartózkodott október végéig. János Zsigmond szolgája bele is halt a rettegett betegségbe, a min, «mintha Isten üldözése lenne», Haydenreich lelke megnyugvást talált. De lelki szemei előtt állott, miként vonul be Magyarország földjére, s így annál inkább nyugtalanítá annak híre, hogy a lengyel király hét szép lovat küldött unokaöcscsének; talán ahhoz a gazdag ezüst- és selyemzsinórral díszített, fehér posztós tetejű hintóhoz, melyet két évvel előbb anyjának csináltatott.^[1367]

Oppeln látképe.
(Homann XVIII. századi metszete után.)^[1368]

Az osztrák követ mind írta, írta haza Bécsbe a jelentéseket, hol annyi balhír súlya s a viszonyok kényszerítő hatása alatt végre komolyan igyekeztek Izabella panaszait kötelességük teljesítésével elhallgattatni. Csakhogy Ferdinándnak ezúttal nem volt szerencséje a különben is késői jó szándékhoz. Haydenreich végzete pedig azt követelte, hogy még négy hónapon át alkudozzék a királylyal, kit vadászataira is el kelle kísérgetnie, s hogy naponta vitatkozzék Ferdinánd-ellenes lengyel tanácsuraival, kik szemébe mondták, hogy béke és csendesség csak úgy lehet, ha a római király Izabellát kielégíti s Erdélyt hűbéri jogon fiának adja, miáltal a török háború is megszünne. Hanem végre (deczember közepén) ütött számára is a megváltás órája, s úgy letünik az események színteréről, hogy még csak neve sem fordul többé elő. Mentő eszmeként azonban ő dobta az udvari tanácsosok és kamarások közé azt az ajánlatot, hogy Izabellát Pless uradalmával elégítsék ki, mely neki a még az év elején felajánlt csehországi birtokoknál inkább tetszett, mivel Slézia délkeleti határain szomszédos volt Lengyelországgal. S mint a tóba dobott kő, ez a dolog is olyan gyűrűket vetett, hogy szinte elmeríté őket, összes íratcsomóikkal együtt. Ez újabb ügynek t. i. két főnehézsége volt. Hogy a Pless átengedéseért promnitzi Boldizsár boroszlói püspöknek kárpótlásul ígért más birtokokat ki kellett volna előbb váltani, pénzt meg a sléziai városok nem akartak előlegezni. A másik pedig, hogy Izabella hallani sem akart róla, a míg öt év előtti fejérvári szerződése föltételeit az egyezség szavai szerint nem teljesítik. Az egész plessi ügyet is csupán azért idézte elő, hogy hazatérő akczióját leplezze, s Ferdinánddal elhitesse, milyen engedelmes, és nem is gondol Magyarországra, ha szerződés-szerű kötelezettségét (jegypénzét illetőleg) végre iránta is teljesíti. Maga Sanokra vonulása és onnan november havában^[1369] – három év óta nem látott – oppelni kastélyába költözködése is csak sakkhúzás volt a bécsi udvarral. S hogy azt még inkább csalódásba ringassa, télire, a szent ünnepekre Varsóba tért, hol az 1556-iki újév napja érte.

Így hát Ferdinánd utolsó reménységét Bona királyné látogatásába vetette. E látogatás, illetve az özvegy lengyel királyné olaszországi útja rég szóba jött. Bona egészsége helyreállítása végett vágyakozott az akkoriban híres padovai melegfürdőkbe, s útjára már tavasz óta folytak az előkészületek. Csakhogy a «betegség» és «fürdőzés» emlegetésével csupán takargatták Bona útjának valódi okát, a mely igazában az volt, hogy az uralkodni vágyó, szeszélyes, zsémbes özvegy királyné összeveszett fiával, a királylyal. Haragja különben már szinte tíz éves és lassanként mérgesedett el a szakításig. Kezdődött, midőn fia titokban megesküdött Radziwill Borbálával, s fokozódott, midőn e második házasságát trónra jutásával törvényesítette.^[1370] De nem szünt meg akkor sem, mikor ezt a sokat szenvedett szép nőt (1551-ben) méreggel eltették láb alól, sőt növekedett fia részéről, midőn szinte leplezetlenül folytatá üzelmeit olasz kegyenczeivel. Bona, a mint özvegységre jutott, kincseit (már 1549-től kezdve) kiküldözgette Spanyol- és Olaszországba, a hová maga is készült, hogy szabaduljon terhére vált környezetétől, meg tán, hogy kevesebb feltünés nélkül élhessen szerelmi kalandjainak. Távozása ügyét a lengyel országgyűlés is tárgyalta, ellenezte, s hiába volt az udvar és Izabella közbenjárása, az immár 62 éves anya-királyné elhatározta, hogy itt hagyja Lengyelországot s hazájába vonul. A varsói udvart nagyon feszélyezte ez a kelletlen dolog, s a gyakori botrány, melyet Bona okozott. A királyt is kínosan érinté anyjának makacssága, szigorú elhatározása, s habár készülődését mesterségesen késleltették és útazását halasztgatták is, végleg nem lehetett elodázni.

122. Bona királyné aláírása.^[1371]

Hiába kérték Bonát a király és nővérei, a szenátorok és tanácsosok, hogy maradjon, mert jó orvosokat itt is találhat. Hiába kérték, ne hagyja árván gyermekeit, pusztán birtokait, nehogy úgy járjon, mint Beatrix magyar királyné, a ki országából távozva, olasz földön mások alamizsnájából tengődött. Bona minden ellenvetésre megfelelt, még a római közmondással is érvelve, hogy Dulcis locus patriae, és útját csak elnapolta, de nem hagyta abban.^[1372] Még csak egy anyai kötelességét akarta teljesíteni, megvárván Zsófia leányának a braunschweigi herczeggel való esküvőjét, mely kellő fénynyel, de hideg, nyomott hangulatban folyt le, az egész udvar, s így természetesen Izabella és fia részvételével is. Aztán február hó első napján elindult Varsóból, miután a szokásos módon ünnepélyesen lemondott fia javára lengyelországi összes birtokairól. Egy napi járóföldre elkísérte anyját Izabella is, hanem az első éjjeli szállásról ismét visszatért Varsóba, a királyhoz, kitől anyja birtokaiból hármat kapott haszonélvezetül élete végeig, illetőleg arra az időre, a míg Lengyelországban, vagy sléziai birtokain özvegy állapotban «kényszerül» élni.

Megtörtént hát, a mit az udvar annyira röstelt, de megakadályozni nem tudott: az anya-királyné kénytelen volt megválni fiától. Pedig a király minden eszközt megragadott a békítésre. Így állásuk elvesztése terhe mellett tiltá meg a nemességnek, hogy Bonát elkísérje, s mikor erről a királyné értesült, Izabellát küldte fiához, hogy e rendelete visszavonására birja. Ez kijelenté, hogy intézkedését maguk a tanácsosok kívánták, de meghajlik anyja akarata előtt, ha már sehogy sem tudja itt marasztalni. Izabella másnap reggel tolmácsolta a királynak anyjuk köszönetét, s a tanácsurak még az indulás perczében is felkérték a közvetítésre, bár eredménytelenül. Bona a reggeli mise után elbúcsúzott leányaitól, kiknek könyörgése és könyei nem tudták maradásra birni, s aztán egyedül Izabellával ült be kocsijába,^[1373] melyet udvarhölgyei, udvari emberei kocsisora s kincseivel megrakott szekerek követtek.

Így búcsúzott az öreg Bona a varsói palotából és Lengyelországtól, hogy azt soha többé ne láthassa. A büszke, gőgös asszonyon alig volt nyoma a bánat és meghatottság jelének, de lehetetlen, hogy a válás pillanatában eszébe ne jutottak volna azok a kellemes emlékek, melyeket szinte 40 éven át ez országban szerzett, s azok a boldog órák, melyeket itt átélt.

Az öreg királynét díszes követség várta az oppelni határon, s kísérte végig leánya herczegségein, melyeknek területén közel két hetet töltött az ő ellátásán. Innen aztán Morvaországon át egyenesen Bécsbe indult, hol február utolsó napjaiban tárgyalt Ferdinánddal Izabella kielégítése ügyében. Segítségére vált a lengyel király előreküldött titkára, Grabowiecki is,^[1374] de az ő ügyességének sem sikerült újabb biztatásoknál egyebet elérni. Mert Ferdinánd ugyan hajlandó volt Izabella 100,000 frtnyi követelésének eddigi 30,000 forintnyi kamatját készpénzben kifizetni, továbbá zálogul Tosseg várát s az ágyúkat átadatni, ha előbb (legfeljebb félév alatt) levélben biztosítja a szultánt, hogy Ferdinánd megelégítvén őt teljesen, immár nem akar fiával hazamenni, s így nyugodtan hagyja a római királyt Erdélyországban kormányozni. De a levélváltás késedelmének ürügyével, mindezt négy hónap alatt ígérte teljesíteni. Sovány eredmény annyi alkudozás után. Bonát azonban a bécsi udvar olyan kitüntetőleg fogadta s maga Ferdinánd annyi udvariassággal halmozta el^[1375] azalatt a pár nap alatt, míg az ódon várlak lakója volt,^[1376] hogy teljesen kielégítette. Sőt még a lengyel király is azt tanácsolta nővérének, hogy nyugodjék bele fiával ő Felsége határozatába. Csakhogy az özvegy királynénak (a ki ez időben, április közepén) már ismét a magyar határ szomszédságában lakott, most még kevesebb oka volt, mint valaha, belenyugodni ez intézkedésbe, mely különben is sérté. Hisz ügyei pompásan álltak, s a vágyvavárt visszatérés kilátása közeli volt.

Izabella hívei reménységük teljesülését a beállott új évtől várták. Felső-Magyarországon Bebek Ferencz buzgólkodott, s már meg is indult seregével az elmult november hó közepén Lengyelország felé.^[1377] Ferdinánd katonái azonban útját állták,^[1378] a január havában Pozsonyba gyűlt rendek pedig György nevű fiával együtt «az ellenükben emelt lázadás és egyéb gonosz bűntények» és engedetlenség következtében «a hűtlenség bűnében elmarasztalták és nyilvánosan levelesítették».^[1379] Erdélyben a rendek karácsony előtt Székely-Vásárhelytt országgyűlést tartanak és nyíltan fia pártjára állnak, még a szászok is. E gyűlés végzéséről Ferdinánd már újév napjára értesült, mielőtt még Kendy Ferencz vajda jelentése felérkezett volna.^[1380] De értesült személyesen is a rendek követségétől, melynek tagja volt Kemény László a magyarok, Sombori János a székelyek és Bomel Tamás szebeni notarius a szászok részéről. Nevükben ez utóbbi beszélt (február 9-ikén,) előadván, hogy nem iránta való hűtlenségből, hanem a török fenyegetésétől való félelmükben határozták el Izabella és fia hazahozatalát, a mihez most a király beleegyezését kérik, mivel már nem szenvedhetik a sok romlást és pusztulást, mely az országot tönkrejuttatja.

123. A bécsi királyi vár és környéke a XVI-ik században.^[1381]

Ferdinánd azt felelte a követeknek, hogy ő mindent megtesz Erdély megmentése érdekében, a mire eddig is már annyit áldozott kincstárából, hogy ha ezer évig élne és évenként megkapná Erdély jövedelmét – sem tudná az ország azt megtéríteni.^[1382] Most is alkudozásokat folytat a szultánnal, a lengyel királylyal és Izabellával egy nagy szövetség létesítése végett; ezért inti az erdélyieket, ne idézzenek elő semmi változást az ország kormányában, hanem várják meg e tárgyalások eredményét.^[1383]

A rendek azonban meg sem várták a követség hazatérését, hanem az ünnepek után egy hónapra Tordán gyűlnek ismét össze, s innen – a portai követ jelenlétében – egyenesen felszólítják Petrovicsot, hogy foglalja el Erdélyt János király fiának, a szultán nevében. A mit annyival inkább tehettek most a rendek, mivel megelőzőleg (január 10-ikén) fogadták Petráskó havasalföldi vajda asztalnokát, János pitárt, ura, illetve a török császár hasonló izenetével.^[1384] Az ősz hazafi lugosi birtokán éppen csak erre a törvényes jeladásra, behívóra várt. Jó hatást keltett, hogy rácz-magyar katonaságával mindjárt ostrom alá fogta Dévát. Ennek kivívását Bajovi Ferencz várnagytól Török Jánosra és társaira bízván,^[1385] maga (márczius 4-ikén) Fejérvárt szállta meg;^[1386] az erdélyi rendek pedig az egyidejűleg Szász-Sebesre hívott országgyűlésen^[1387] személyes befolyására a tordai gyűlés hangulatának hatása alatt Gergely napján egyhangúlag «fejedelmökké és királyukká» választották János Zsigmondot, a «ki természet szerént való uruk». S hogy ennek hírét hamarább vehesse, Izabella egész udvartartásával és fia nevelőjével, Novicampianus mesterrel Ilyvóra költözködött, hogy közel legyen az erdélyi határhoz, illetve a Magyarországba vezető vereczkei szoroshoz. Anyja elútazása után egy hétre^[1388] búcsút mondott ő is a varsói udvarnak és lassú menetelésben Reminiscere-szombatján (február 29-ikén) vonult be Ilyvóba, a déli kapun át. Ünnepélyes fogadására a város polgármestere és tanácsa Zboiskáig ment elibe lóháton, s úgy haladt fel a várba, melyet számára már az eltelt november havában berendeztetett a király.^[1389] Sőt jövedelme fokozására kiváltságot adott neki arra, hogy 500 drb hízott marhát hajthasson ki vámmentesen a lengyel határon,^[1390] a németországi vásárokra.

Útközben a királyné Lowiczon találkozék Lippomano Alajos pápai nuncziussal, kérve, hogy ajánlja őt a Szent Atya kegyébe.^[1391] A másik meglepetés meg Lublinban érte, hol Martinés portai franczia ügyvivővel jött össze, a kit követtársa, Codignac küldött fel Izabellához a szultán leveleivel és jó hírekkel. Hanem még jobbak voltak a Tordáról érkezettek, melyekért Ilyvóra érkezése után (márczius 8-ikán) siet köszönetét kifejezni az erdélyi rendeknek. Levele végén jelzi, hogy innen «valamerre» megindul; de, hogy olyan sokáig kelljen vesztegelnie itt, úgy látszik maga sem hitte.

Április havában királyi öcscse részéről Przeclawski András pózeni kanonok,^[1392] majd Grabowiecki kereste fel, kinek Izabella melegen köszöni sokszoros közbenjárását és fáradságát, de buzgósága – úgymond – íme kárbaveszett, mert Ferdinánd legutóbbi (februári) feltételei olyanok, melyeknek elfogadása megsemmisítené előbbi, fejérvári szerződését; már pedig Izabella új egyezséget nem akar, hanem ragaszkodik két év előtt kifejezett kívánságaihoz. Hasonlóan felelt anyjának, de legszabadabban nyílatkozott Ferdinánd méltánytalanságáról sógornője, Katalin lengyel királyné levelére írt válaszában; nyíltan kifejezvén, hogy nem teljesíthetné a római király feltételeit saját becsülete, kára és veszélye nélkül. Isten látja, hogy nem rajta múlik a békés kiegyenlítés, ám Ferdinánd föltételei olyan szigorúak, durvák és bajosak, hogy azok nem méltók arra, hogy elfogadtassanak, mert ez megbecstelenítené és érdekeit veszélyeztetné.

Ezek az «érdekek» pedig haza vonzották. Ezentúl mind sűrűbben érintkezett magyarországi híveivel, kiknek adományozásokat is tesz, mintha csak otthon lenne. Az oppelniek is felkeresik ügyes-bajos dolgaikban, olyan kiváltságokat kérve, a milyeneket (az utána következő új korszakban) a bécsi udvartól nem remélhettek volna. S az emberek helyesen számítottak, hisz Izabella most bármit megadhatott herczegségei alattvalóinak, már csak azért is, hogy jó emléket hagyjon fenn maga után. De gyakorolta kegyességét az ilyvói polgárok iránt is, kik a bujdosó királynét Ilyvóban szolgálták és ottani tartózkodását kellemessé igyekeztek tenni. Így pl. Jurkowicz Iváskó örmény kereskedőnek adómentességet és birtokot, Gutteter Györgynek és fiának házat adat a lengyel királylyal;^[1393] ő maga pedig később azt a fontos jogot engedélyezi az ilyvói kereskedőknek, hogy árúikat vámmentesen vihessék be és adhassák el Magyarországon.^[1394]

Ily apró-cseprő tevékenységgel telt az idő Ilyvóban, míg az erdélyi rendek hazakísérő fényes küldöttsége, élén Kendy Ferenczczel, a szultán csauszával együtt augusztus első napjára meg nem érkezett.

VII.

Ferdinánd eddigi politikájának változása, s kibékülése a kényszerűséggel. A római király öt évi uralma, s kormánya Erdélyben. Somlyai Báthory András, György barát politikájának folytatója. Haller Péter kincstartó. Castaldo és bukása. Kendy Ferencz és Dobó István vajdasága. Támogatásukra erdélyi püspökül Bornemisza Pál jön be melléjük. El is fojtják a nemesek felkelését, de győzelmük nem tartós, mert Ferdinánd nem segíthette őket kellően, sem pedig új kincstartója, Was László, kinek szintén nem volt az országban kellő tekintélye. Így diadalmaskodik Petrovics, a ki 1556 elején bejön, s elfoglalva a német kezén lévő várakat, véget vet Ferdinánd uralmának – a szomorú interregnumnak – és őszire visszahozatja János király fiát és anyját öt évi bujdosásukból.

ÉREZVÉN Ferdinánd, hogy megfogyatkozott magyarországi híveivel és kis hadi erejével sikeresen nem gátolhatja meg az erdélyi mozgalom ilyetén eredményes fejlődését, nagy dologra határozta el magát. Tudta, hogy a török már jóformán a határon várja a királyfit, kinek érdekében Ali budai basa ismételten megírta néki, hogy ha a szultánnal békélni akar, bocsássa Erdélyországot «és az benne való várakat» János király fia kezébe, és egyúttal német «szolgái onnat jüjjenek ki», mert különben «kikeletre» a hatalmas császár haddal jön fel ellene. Meg is fogadta Ferdinánd a basa tanácsát, hogy «jobb Erdélt odaengedni és adni, hogy sem mind háborúság legyen», mert a micsoda jövedelme vagyon neki Erdélyből, «az nem sokat teszen» úgy sem.^[1395] És a török nem csupán fenyegetőzött, hanem már Szigetvárát ostromoltatta, s a budai basa éppen onnan levelezett a római királylyal. Ezért felhagyván eddigi öt évi makacs ellentállásával, úgy gondolkozott, hogy mégis csak inkább legyen Erdély János Zsigmondé, mint hogy a török erőszakkal foglalja el a maga számára. Ezért ünnepélyesen kinyilatkoztatá a szultánnak, hogy visszaadja Erdélyt Izabella fiának, s hogy «az állandó békének és barátságnak mi sem állja útját» visszahívatja erdélyi várainak őrségét. Ennek ellenében kívánja, hogy Dobó István, Was László, Bocskay György, az elfogott Dobó Domokos, és többi erdélyi hívei feleségestől, vagyonostól szabadon elvonulhassanak; hogy a szebeni és többi várakban lévő ágyúkat és lőszereket Petrovics hiánytalanul kibocsássa; hogy Izabella és fia elégedjék meg Erdélyország birtokával, s adja vissza neki azon kívül fekvő magyarországi várait, valamint összes sléziai birtokait, nemkülönben Petrovics is Munkácsot.

E föltételek biztosítására Ferdinánd Ujlaki János knini püspök útján a lengyel királyt szólítá fel közvetítőül,^[1396] minek elvállalásáról követe július elsején nyugtatta meg Krakóból, hol Zsigmond Ágostot találta. E tekintetben nem is kelle biztatás a lengyel királynak, hisz rég kimondta véleményét, hogy Erdély megnyugtatásának ez az egyedüli módja. Ezért sietve nővéréhez küldte Grabowieckit a jó hírrel, Cromer Mártont pedig Ferdinándhoz, tolmácsoltatván neki örömét, hogy végre rájött annak szükségességére, hogy Erdélyt átengedje unokaöcscsének, nehogy a török kezére jusson. Egyúttal biztosítá a felől, hogy nemcsak nem akadályozza Izabella és fia visszatérését, hanem tőle telhetőleg fogja segíteni e törekvésében.

*

A bécsi udvar tehát leszámolt azzal a ténynyel, melylyel Ferdinánd hívei már rég tisztában voltak, hogy Erdélyország a Habsburgok számára elvész.^[1397] De elveszett Magyarország számára is, melylyel nehány évre úgy a hogy egyesült volt. Akkoriban az 1552 tavaszán tartott pozsonyi országgyűlésen a rendek ki is fejezték hálájukat a király iránt, «hogy Magyarországot kezdettől fogva annyi költséggel és munkával igyekezett megvédelmezni és hogy Erdélyt az ország többi alsó részével együtt, Isten jóvoltából hatalma alá már visszafoglalta és az egész ország egységét helyreállította». A továbbiak folyamán ennek következtében «megállapították, hogy semmi erejük se legyen azoknak az adományoknak, a melyek a fenséges Izabella királyné vagy ennek fia, vagy a néhai váradi püspök, vagy Petrovich Péter avagy akárki más neve alatt, a koronához tartozó vagy arra háramlott, avagy másokat illető javakról is, bármely egyezség vagy czím alatt keltek».^[1398] Hogy e határozatnak foganatja nem volt, az természetes azalatt az idő alatt, midőn Erdély ismét az anyaországtól való elválás útján haladt előre. Pedig a római királynak meghódoltak az összes erdélyi «kulcsos» városok, s azáltal, hogy szász lakóiknak megerősítette az Andreanum-ban foglalt régi kiváltságokat,^[1399] birta az ország nagy részének támogatását. Hatalmának mégis buknia kellett, a minek nem utolsó két oka: Castaldo, kinek húsz és fél hónapi katonai uralma alatt (1551 június elsejétől 1553 márczius közepéig) az erdélyiek, zsoldosai féktelen pusztítása miatt^[1400] a német kormányt valósággal megutálták, és másodszor: Ferdinánd pénztelen, szánalmas helyzete, minek folytán sem híveket, sem tekintélyt nem tudott magának szerezni. Kormányának támogatói, erdélyi hívei pedig bámulatos erőmegfeszítéssel igyekeztek fentartani öt álló éven át uralmát.

E hívek között a legtekintélyesebb, somlyai Báthory András, György barát politikájának folytatója, nem tehetségéért, hanem azért, hogy mint Nádasdy Tamásnak rokona, legnagyobb befolyást gyakorolt az erdélyi nemesekre. Mint ilyen, ő is jelen volt Székely-Vásárhelytt, a György barát megöletése után két hétre, 1551 utolsó napjára összehívott országgyűlésen, de arról azzal a benyomással távozott, hogy «bizony mostan szinte fejetlen lábak vagyunk..., főember nincs immár mostan ez országban», s habár idegen országokból gonosz hírük nem volt, társaival együtt nagyon aggódott, hogy ha «valami indulás esik, ezennel elvész az ország».^[1401] Fejet ugyan nagysokára kaptak «a lábak» a beteges ecsedi Báthory András személyében (kit Ferdinánd 1552 április 1-én nevezett ki Erdély vajdájává,) de nem vala benne köszönet, mert többnyire sulyos beteg volt s Tordán feküdve várta halálos óráját. Mellette buzgólkodott Haller Péter, az év végén kinevezett kincstartó.

124. Castaldo erdélyi emlékérme.^[1402]

A szebeni polgármester nem szívesen vállalta el új hívatalát, melyet nem is tartott meg sokáig, mert nehéz feladat volt annyi pénzt szerezni, a mennyi a megszállott ország kormányzására elég legyen. Ferdinánd biztosai György barát számadási könyveiből nagy meglepetésükre arról értesültek, hogy Erdély jövedelme nem több 90,000 aranyforintnál, holott a barát 300,000-ről beszélt a tárgyalások alkalmával, a római király pedig – saját vallomása szerint – maga ennyit kénytelen költeni Erdély fenntartására.^[1403] Miből teremtse ezt elő szegény Haller, mikor az ország jövedelmének főforrásai, a sóbányák, vagy még «az ellenség», vagyis az Izabella-pártiak kezén vannak, vagy pedig senyvednek, ki vannak merülve. Ilyenek a vízaknai, tordai és kolosi bányák, melyekben a barát az utóbbi években erősebben dolgoztatott, s csak a deés-aknai maradt régi üzemében. Osztatlanul csupán a máramarosi sóbányák és a nagybányai kamara arany-ezüst mívei maradtak Ferdinánd hatalmában,^[1404] mert a kőrösbányai aranybányát szintén elfoglalták, kifosztották a magyarok.^[1405]

Így bizony a vajda kevés erélyt fejthetett ki olyanok közt, a kik hűségük jutalmáúl a nagyhangú ígéretek beváltására várakoztak. Látván, hogy Ferdinándtól pénzt nem kap, fizetetlen idegen katonasága pedig csekély és megbízhatatlan, a szárnyaló gonosz hírek hallatára országos hadfölkelésre hívta fel a nemeseket, «azok penig felette restek voltak». Hanem alig oszlottak el a május utolsó hetén tartott tordai országgyűlésről, jött a híre, hogy (május 31-ikén) Mircse moldvai vajda betört az ojtozi szoroson Erdélybe és a határszéli Bereczken táborozik,^[1406] állítólag 35-40 ezernyi emberrel.^[1407] Július elsejére Radul vajda is Brassó alatt volt,^[1408] István új moldvai vajda pedig a szomszédságában Prásmár várkastélyát ostromolta és törte össze (12-ikén), mivel lakói Ferdinánddal tartottak. De Castaldo nem tehetett semmit ellenük, mert mire nagynehezen annyi sereget gyűjthetett, melylyel kiüzethette volna a két vajdát, azok a hónap közepén maguktól kimentek az országból.^[1409] Az olasz tábornok különben is a nagyobb veszély, a Dél-Magyarországba csapott török ellen készült, de ott is késlekedve és szerencsétlenül, mert még a nyáron elveszett Temesvár és Lippa, az egész Temesvidékével együtt.

Ily tapasztalatok és csalódások ingatják meg az erdélyieknél a Ferdinánd támogatásába vetett hitet és készítik elé Petrovics fölkelését. Hogy ezt ellensúlyozzák és híveket szerezzenek, igen jó intézkedés volt visszahívni 1553 tavaszán Castaldot, és Erdélyt magyarokkal kormányoztatni. A kormányzás gondja Meggyesi Székely Ferencz kanonokra, a gyulafejérvári káptalan adminisztrátorára nehezedett, mivel Báthory, a vajda a beállott meleg májusi, júniusi hónapokban sem mozdulhatott ki podagrás lábaival Ujvárról.^[1410] Jobb kezekben volt a honvédelem, a mennyiben egyelőre Balassa Menyhárt főkapitány őrizteti fizetetlen népével a várakat: Diódot maga,^[1411] Dévát 300 lovassal, Illyét meg 40 gyalogossal.^[1412] Majd bejön «aratásban» Ferdinánd megbízásából az új vajda, Kendy Ferencz mellé társvajdául ruszkai Dobó István,^[1413] a híres egri hős. Július 25-ikén ért másfél ezer főnyi hadával^[1414] Tordára, hol somlyai Báthory András fogadta, saját seregét is rendelkezésére bocsátván; miután csak az imént kapta meg a Ferdinánd hűségére visszavívott alvinczi várat.^[1415] Dobóval jött be Erdély ujonnan kinevezett püspöke, Bornemisza Pál is,^[1416] ki már rég ismerte ezt az országot. Csak múlt év májusában járt itt újra a király megbízásából Werner Györgygyel, hogy az Izabellától átvett Erdély jövedelmét összeírják, a só- és aranybányákat megvizsgálják, az adóbeszedés, egyházi tized és egyéb kincstári jövedelem ügyét rendezzék.^[1417] Így jó reménységgel cserélte fel a veszprémi püspökséget, melyet eddig birt, az erdélyivel. Hanem csalódott szegény, minden tekintetben.

Bornemisza Pál megbízatása, úgy látszik kettős volt: megakadályozni a protestantizmus erősödését és lehetetlenné tenni másfelől azt a nemzeti pártot, mely Izabella és János király fia behozatalán Petrovics Péter első kudarcza után is lelkesen fáradozott. Azonban mindkettőhöz pénz kellett volna, s ebben az új püspök is szűkölködött. Jó két hétig előbb Tordán tanácskozott a vajdákkal és nemesekkel, hogy tájékozódjék.^[1418] Aztán Gyulafejérvárra ment. Csakhogy három hónap alatt a «kencses Erdélben» alig vett be 1500 frtot birtokaiból, gyulafejérvári rezidencziáját is ki kelle javíttatnia, úgy hogy ezüstjét és öreg napjaira gyűjtött ezer darab aranyát is ráadta, hogy tekintélyét fentarthassa, s ne mondják az emberek, hogy a király zsugori püspököt küldött be. «De még énnekem sincsen egyéb lovam azoknál – teszi hozzá latin leveléhez magyarul – az kiken Zalából idejüttem ez tindér-országban». Ezt Somkerékről (Besztercze mellől) írta a püspök,^[1419] a hol partialis gyűlést tartottak a «lázadók» ellen, kik Székelyvásárhelyen mozgolódtak.

Hanem ennek a mozgolódásnak most sem lett eredménye. A fölkelők a nyáron még abban reménykedtek, hogy mivel «nagy része az nemessígnek és az székelységnek nyilván vallják az János király fiát uroknak lenni, és az törökben igen bíznak», ha Petrovics Magyarország felől bejöhet, s a két oláh vajda betör, «bizony mind király fia szolgái lesznek», még azok a széthúzó székelyek is, a kik annyira ajánlják szolgálatukat Ferdinándnak, habár tényleg «sem fejüket, sem marhájokat nem vetik szerencsére». Hanem a vajdák megelőzték a fölkelőket, elrendelték Szebenből, hogy a nemesek minden 16 kaputól egy-egy felszerelt lovassal (szeptember 3-ikára) Segesvárra gyűljenek, a hová előre küldték fogadásukra somlyai Báthory Andrást 400 lovassal és 300 gyalogossal.^[1420] Az idegyült seregnek sikerült is elfojtani a fölkelést: Vásárhelytt meghódoltatták a székelyeket, Bethlen várában pedig körülzárolták az odamenekült vezéreket, ámbár mintegy száz drabantot vesztettek.^[1421] A felkelők ugyan 600 főnyi őrségükkel bíztak a víz közzé épült vár erősségében,^[1422] meg a moldvai hoszpodár segítségében, a ki váltig fenyegette a vajdákat, hogy újra betör, de abból nem lett semmi. Dobóék október végén két kastélyt építtettek Bethlen mellé, s azokból nyugtalaníták a várbelieket, a szászoktól kapott ágyúkkal.^[1423] Dobónak 487 főnyi gyalogsága küzdött a vár ellen a három Nagy kapitány: Bálint, Demeter és Albert alatt,^[1424] somlyai Báthory András száz lovasának pedig krasznai Pándi Gábor volt a vezére,^[1425] míg fogarasi várából ura is fel nem jött melléje. Így a fölkelők végre is november közepén^[1426] kénytelenek voltak feladni a várat, oly ígéret mellett, hogy bántódásuk nem lészen.

A vajdák győzelme azonban nem volt tartós, mert habár elnyomta a felkelést, annak szellemét nem fojthatta el; sőt voltak, a kik az ősz óta dúló pestisben^[1427] Isten büntetését látták, a miért János király fiától elpártoltak. Petrovicstól 1554 elejétől kezdve egyre jártak Erdélybe a követek, hirdetvén, hogy a szultán békét kötött a perzsákkal, húsvétra Sztambulba ér és onnan betör az országba a moldvaiakkal, oláhokkal és lippaiakkal, hogy Ferdinánd híveit tönkretegye.^[1428] Ám Bécsben ettől nem féltek, vagy legalább félszüket nem árulták el. A római király siet megnyugtatni az erdélyieket, hogy országukat megvédi a törökkel szemben,^[1429] a kik ellen már az őszszel általános hadfölkelésre szólítá fel őket.^[1430] Inti a szászokat is, hogy maradjanak hűségükben és ne vezettessék magukat félre Petrovics által.^[1431] Hogy pedig királyi szavának nyomatéka legyen, könnyű és cseh lovasságot, meg magyar gyalogságot küld be egyidejűleg az erdélyiek megsegítésére, biztosítván őket arról, hogy a török különben is gyengébb hírénél. Ezért megmaradásukra «keresztyéni vonzódásánál fogva» mindent megtesz, írja biztatóan Ferdinánd az erdélyieknek; mert az, hogy «a néhai János király fia uratok – úgymond – nem esnék nehezünkre, ha látnók, hogy az a ti, és egyszersmind a keresztyéni köztársaság hasznával volna egybekapcsoltatva. De midőn minden bizonnyal igaz az, hogy a néhai János király fia nem egyebet, mint azt eszközli, hogy örökös szolgaságba essetek, s utóbb a keresztyén hittől és vallástól elidegenedjetek», nem teheti, hogy ne figyelmeztesse őket, «hogy ama hitegetéseknek és csábításoknak, mások kárán és örökös szolgaságán tanúlván», hitelt ne adjanak, hanem «ha a dolog úgy kívánja», a fejük fölött lebegő örökös szolgaságot vérük omlásával is eltávoztassák magukról.^[1432]

Az így beküldeni szándékolt segélycsapatok ügyét az ecsedi birtokaira húzódott Báthory Andrásra bízták, ismételten figyelmeztetvén az erdélyi vajdákat, hogy ne higyjenek Petrovics ámításainak, mivel ő sem Lengyelországból, sem a töröktől nem kap segélyt; hisz ennek Pest körül volt egy kis csapatja, de az is már visszatért Budára.^[1433] Hanem azért Báthory újabb parancsa mégis 2000 könnyű lovasra és 1000 gyalogosra szólott, a mit a volt vajda így vetett ki: ő maga küld 200 lovast, Perényi Gábor 300, Báthory György, Bebek Ferencz és fia, Serédi György, Balassa Menyhárt egyenként 200, Perényi Ferencz és Mihály, Balassa Zsigmond, Serédi Benedek, Bánfy László, Dobó Ferencz 100-100 és Bidy Mihály 50 lovast. De a Bebekek, Báthory György és a Serédiek kimenték magukat, vagy nem fogadták el a megbízást, úgy hogy mindössze 700 lovas és 500 gyalogos indulhatott július végén Erdélybe. Ezenkívül fizetetlen volt a váradi püspök csapatja és a gyulai őrség.^[1434]

Ennyire zsugorodott le a római király segítsége, melynek feladata lett volna «eltávoztatni» az erdélyiek fölött lebegő «örökös szolgaság» fellegét! A székelyek fel is mondták a vajdák iránti engedelmességet s folyton nyugtalankodtak. Még Bornemisza püspök sem tudott reájuk hatni. Őt különben is kihozta sodrából minden török vagy tatár hír, s meg is írta Nádasdynak, hogy ha még egyszer hívná a király, mindjárt elmenne, «hogy soha se lássa többé ezt az országot, melyben a félelem, iszonyodás és szakadatlan epekedés lakoznak».^[1435]

Petrovics reménységei íly körülmények közt jók és híresztelései igazak voltak. Már húsvét után megkapta a töröktől Lippa és Solymos várát, és titkos izgatása folytán az erdélyi nemesek sokkal nagyobb pártoskodásban voltak mint tavaly.^[1436] Ezenkívül a lippai törökök érdekükben Déván alól a Béga mellé egy új kastélyt építettek: Facsétot.^[1437] S a mozgalom annyival inkább terjedt, mivel Ferdinándnak most sem volt pénze. Hiába tartottak a vajdák az ország különböző részében fél év alatt három országgyűlést, s járta meg Dobó Erdélyt, hetekig tartózkodván Szamosújvártt, Meggyesen, Kocsárdon, Várallyán,^[1438] hűségre intve a híveket. Was László, Ferdinánd erdélyi kincstartója (ki régente János királynak is adószedője volt) még az év végén is azt írja, hogy erőtlennek érzi magát állása betöltésére, melyre a király a leköszönt Haller Péter helyébe újévre kinevezte, mivel nincs elég tekintélye az adó behajtására. Maguk a vajdák sem alkalmazkodtak pénzügyi intézkedéseihez, illetve a királytól vett utasításaihoz, és teljesen igaza volt a kincstartónak, hogy nem hasznos, «hogy az vajda-uraim adjanak commissiót ő magok az ő magok dolgára». Másfelől híre-tudta nélkül szedték fel «a király jövedelmét» s még zokon vették neki, «ha mikoron csak meg is akarnám értenem – írja panaszos levelében – micsoda ratióra kelljen tudnom avagy íratnom» a felvett összeget. Máskor meg forintos adót hajtottak fel katonai erővel a békés polgárokon és munkás jobbágyokon. Így aztán nem csoda, ha a kincstartónak nem fizettek pontosan, s hogy nem volt pénze, bármíly igyekezettel vágatta is a sót és csináltatta, rakatta a hajókat. A király «kétezernyi lovagnépének» így gyakran megkésett a zsoldja, hisz a székelyek ígérte «rováspénz»-ből alig kapott kezéhez hatodfélezer forintot. A pestis miatt és a német katonák garázdálkodása következtében pedig még a szászok sem fizetik «a Szent-Márton forintját», annyira nincs tekintélye a királynak; holott Erdélyben soha sem volt eddig adó-restantia. A mellett lustramestere és contrascribája is meghalt az őszön, s nincs kivel felhajtania az adót, panaszolkodik a szegény kincstartó, a ki mindezekre ráadásul maga is olyan «igen beteges» volt, «hogy akármi kevés földre is két felől fogva vitték»;^[1439] mintha csak Ferdinánd kormányának gyönyörűsége telt volna a nyavalyás, göthös emberek alkalmazásán!

Egyébiránt a két vajda egymással sem élt jó egyetértésben. Gyűlölködtek egymásra s e gyűlölségüket egy koromfekete paripa lobbantotta lángra, melyet mindegyikük magának akart megszerezni; úgy hogy egész példabeszéddé vált róluk Erdélyben, hogy «a régi magyarok fehér lovon szerzették az országot, azoknak maradéki pedig feketén vesztik azt el».^[1440]

Eredménytelenül telt el a következő, 1555-ik év is. Már tavaszszal egész nyíltan folyt az izgatás és összeesküvés Ferdinánd ellen, s a török mindent mert ígéreteivel, mivel ismerte a király gyengeségét.^[1441] E gyengeségről kivált Dobó panaszkodott sokat, kinek katonái júniusra zsoldhiányuk miatt mind szétmentek, úgy hogy a várakban lévőkön kívül semmi gyalogsága nem volt; Déva várában pedig (melyet hadi tekintetben Erdély kulcsának tartottak) már éjjeli őrnek sem jutott ember,^[1442] hiába jelent meg a várban a kincstartó s tartotta a nélkülözőket reménységgel.^[1443] Ezért nem mert Miksa főherczeg, a cseh király mozdulni, habár egy újabb terv szerint be kellett volna jönnie Erdélybe. Úgy gondolkoztak, hogy személyes jelenlétével megtarthatja az országot Ferdinánd számára, a szászokkal, kiknek kiváltságait is megújítá;^[1444] de reménysége hamar szétfoszlott, midőn belátta, hogy még útiköltsége sem lenne. Helyette tehát Dobó járta be ismét az országot, hogy a nemesi fölkelést szervezze, de a vajdák az év végén, karácsony előtt Székelyvásárhelyen tartott országgyűlésen csak annyit értek el hogy Bornemisza püspök kérésére megígérték, hogy addig «semmi újítást nem mívelnek», vagyis nem hívják be Izabellát és fiát, míg a Ferdinándhoz küldött követség vissza nem tér.

Csakhogy ez nem is volt egyéb puszta ígéretnél. Az erdélyiek sokkal inkább megunták a nyomort, melyet Ferdinánd ötödfélévi kormánya alatt szenvedtek, semhogy embereire hallgattak, és fényes ígéreteikben bíztak volna. Hiába való volt Bornemisza püspök ékesszólása, melylyel a váradi békére hívatkozva idézte a régi latin közmondást, hogy embert szava, bika szarvát kötél köti s «király az ő szavával az keresztyénség kárára és az pogányság hasznára nem játszodhatik», intvén az erdélyieket «az pogányság holdjá»-tól, mivel «az holdnak soha sincs az az tápláló és színt adó ereje, mint az napfénynek», – a «megvakult és átalkodott ország»^[1445] behívta Petrovicsot János király fia helytartójául, s véget vetett Ferdinánd uralmának. Ekkor, midőn ezt írta, (1556 márczius 15-ikén) már nem tartózkodott püspöki székhelyén Bornemisza, hanem gyalui várába zárkózva élt, melyben immár három hónapja tartották Izabella fia hívei körülzárva, néhány odaszorult magyarországi nemessel. Ágyúja egy sem volt, hogy védelmezze magát, s miként írta, utolsó óráját érezte közelegni. Ferdinánd őt püspöknek küldte Erdélybe, s nem a püspökség várai castellanusának, kesereg tovább az esztergomi érsekhez intézett panaszos levelében, s ha nem akarják, hogy elpusztuljon, hívja vissza a király halálos veszedelméből, mivel semmit sem tud többé neki szolgálni ez országban, melynek egyetlen faluja sem húz már Ferdinándhoz.^[1446] Április elseje^[1447] után «az egyházmegye és jövedelem nélküli erdélyi püspök» ugyan még visszaszökött Gyulafejérvárra,^[1448] de csak azért, hogy ott lévő holmiját szekerekre rakja, s ezt a várát is átadja. És miután Petrovics a szász-sebesi gyűlés határozatából a püspökség minden birtokát lefoglalta ura s az ország számára, Szent-Barabás napján (június 11-ikén) kiindítá Gyaluból Bornemiszát a királyi Kassa felé.^[1449] Illő kísérettel, de úgyszólván csak írótollával távozott Erdélyből,^[1450] melyben annyit költött királyáért, s nevét azzal is megörökíté, hogy a fejérvári püspöki palota és vár déli részét újraépíttette.^[1451]

Ekkor már egész Erdély Izabella és fia pártján állott. Még somlyai Báthory András is meghódolt Petrovicsnak (mindjárt bejövetelekor,) mikor látta, hogy az ország elveszett Ferdinánd részére, s maga is családostól elvész, ha a helytartó felszólításának nem enged.^[1452] Sőt (a szultán befolyása alatt) a moldva-havasalföldi vajdák is nyíltan kijelentik, hogy János király fia és Izabella pártjára állnak. Nemes buzgósággal izgatnak, leveleznek érdekükben az országban,^[1453] s a nyár folyamán gyűlésre hívják az erdélyieket, hogy Ferdinándtól elpártoljanak.^[1454] Csak Dobó István vajda állja még az ostromot csekély őrségével három várban, míg a király fel nem menti hűségi esküje alól, s ő Izabellának át nem adhatja azokat, mint olyan hős, kinek kardját ketté törték.

**

Bármint vágyakozott is Izabella viszontlátni a magyar földet, szívesen várt, fogadta a kedvező híreket és értesíté a sorsa miatt aggódó szultánt, hogy még nem indulhat be. Majd a lengyel király követségének felelt augusztus 25-ikén kifejezvén, hogy ő most a keresztyénség ügyének vél szolgálatot tenni, ha a szultán támogatását elfogadja. Hogy Ferdinánd a kezén lévő erdélyi várakat jószántából átadja, csakhogy megkímélje a keresztyén vérontást, kegyes és keresztyén királyhoz méltó dolgot cselekszik. Izabella ezért «kezeit csókoltatja» és további atyai pártfogását kéri, de föltételei ügyében a magyar rendek közös végzése, és pártfogója, a szultán hozzájárulása nélkül semmit sem tehet; ha azonban otthon lesz, gondoskodik róla, hogy kívánságai teljesíttessenek. Végül hálásan köszöni e búcsúlevelében királyi öcscse sok évi jóságát és közbenjárását; de a míg illő módon elkészülhettek az útra, bizony szeptember 23-ika lett, mire felkerekedtek és Szent-Mihály előtti szerdán elindulhattak.^[1455]

Izabella királyné pár nap múlva átlépte a magyar határt, ezzel vége szakadt annak a keserves öt esztendőnek, melyet földönfutóként bujdosásban töltött!

125. Kolozsvár czímere.^[1456]

Hetedik könyv
Utolsó évek
1556-1559

I.

Izabella, hazatérő útjában. A határon somlyai Báthory István fogadja az ország nevében s kíséri Kolozsvárra. Ünnepies bevonúlása. A királyné kinevezvén új tanácsosait, új életet kezd. Országgyűlésen fia gyámjává választják, s újra szervezi az országot. Majd felveszi a küzdelmet Ferdinánd ellen, kinek hívei néhány felvidéki várát megszállották és elfogatja a két Dobót, kik kötelezvényüket megszegték. Aztán Gyulafejérvárra vonúl s onnan intézi Várad kiostromlása ügyét. De Bebek Ferencz elpártol tőle s a portáig megy, hogy erdélyi vajdaságot kapjon.

126. Záródísz Heltai Gáspár Krónikájából.^[1457]

A VERECZKEI hágón át, mint hétszáz évvel előbb a honfoglalók, jött be Izabella királyné ezerekre menő kíséretével Magyarországba, hazát foglalni. Vezette Kendy Ferencz erdélyi vajda a rendek küldöttségével, melynek tagjai voltak: a székelyek részéről Andrási Márton, Becski Pál, Lázár Imre és Bernárd Ferencz,^[1458] s a szászok követeiként Hedvigh Ágoston szebeni királybíró, Tartler János Brassóból, 25 lovassal, Rähner Péter Meggyesről és Schäser István Segesvárról, lovasok kíséretében. De a katonai fedezetet tulajdonképpen Petráskó havasalföldi vajda alkotta tízezernyi emberével, meg Sándor vajda, moldvai lovasságával. E vad csapatok iszonyú pusztítást végeztek útjukban, a mint augusztus havában^[1459] átvonúltak az országon. Valami negyvenezeren voltak^[1460] s a Nyírségen, a Szamos és Kraszna mentén, s a Szilágyságban nagy rombolást tettek. Feldúlták többek közt a Báthoryak báthori templomát és sírját, és átvonúlásukat mintegy 300 felgyújtott falu jelezte. Végül Izabella kísérői közt új alakokként látható Tarlo, Prokop, Boratinski Péter és Nizowski Szaniszló, a királyfi egykori dajkájának fia.^[1461]

Az ország határáig elibe mentek az erdélyi tanácsurak és rendek is. Élükön állt a délczeg, ifjú, alig 23 éves somlyai Báthory István, az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb embere. Ő üdvözölte a királynét, és ekkor bizonyára nem gondolta, hogy még valamikor ura lesz húgának s vele királya Lengyelországnak. Beszédének két eszméje jellemző: hogy György barát nyomorúlt vége mutatja, hogy Isten Izabellával tart, s visszavezérelte őt annyi betegség és szenvedés után egészségesen, s hogy ez a szegény haza eléggé kitapasztalta, míly káros és veszélyes idegeneknek adni a kormányt.

A királyné arczából kikelve, könyek közt felelt Báthory üdvözletére, kiemelvén, hogy Megváltónk anyjának is menekülnie kellett fiával ellenségei elől, és sorsának ilyetén szerencsés fordúlata most arra tanítja, hogy Isten az özvegyeket és árvákat nem hagyja el.

Ez üdvözlések ismétlődtek Kolozsvártt, hová – Ilyvóból való indúlásától éppen egy hónapra – október 22-ikén délután két órakor érkezett.^[1462] Útja Munkácson át Husztra vezette, melynek kis lakossága nagy örömmel látta; majd Máramaros-Sziget érintésével a gutini és ilosvai hegységen át Nagybányára és Deésre, hol az öreg Petrovics helytartó a város tanácsával várta. Vele és Balassával együtt aztán baj nélkül elhaladtak Szamosújvár alatt,^[1463] honnan néhány óra múlva beértek Kolozsvárra. A királynét a város valósággal megújhodva fogadta. «Képíró Antal az kapúra czímert csinált» ez alkalommal, tarka szövetekkel díszítették a középútczai kapu melletti házat is, és úgy Izabellának, mint a helytartónak friss kenyeret, hófehér kalácsot, czukorborsót és hamvas szilvát küld a tanács naponta. Petráskó vajda táborába is bort, kenyeret küldenek Benedek barát útján,^[1464] nehogy katonái sokat rakonczátlankodjanak. Szerencsére a két vajda pár nap múlva haza is indúlt^[1465] a török csauszokkal, miután a királyné gazdagon megajándékozta őket.^[1466]

127. Petráskó havasalföldi vajda nagy pecsétje.^[1467]

Útja fáradalmait kipihenve, Izabella királyné rögtön államügyekhez látott. Legelőbb is tanácsosait nevezte ki (október 27-ikén,) kik d. e. tíz órakor mindjárt le is tették előtte és fia előtt a hűségi esküt. E szerint az ország kormányzója lett Petrovics Péter, a kanczellár Csáky Mihály, tanácsosok pedig Perényi Gábor és Ferencz, Balassa Menyhárt, Kendy Ferencz és Antal, somlyai Báthory András és György, Bebek Ferencz, enyingi Török János, Jakcsi György, Szalánczy János, Hagymási Kristóf, Kemény János, Cherepovith Miklós, Gyerőfy Mihály és Farkas Miklós,^[1468] udvarmestere pedig Czikowski Miklós.^[1469]

Az erdélyi főurak e kiválóbbjai átadták a királynénak az összes várakat, városokat és bányákat, ama várak ellen pedig, melyek a Ferdinánddal, illetve Petrovicscsal létrejött egyezség daczára sem hódoltak meg, hadi segélyt bocsátottak rendelkezésére. Így Bethlent Pathócsy ostromolta, Újvár ellen Balassát, Várad megvételére Kapitán Györgyöt, Huszt vára elfoglalására pedig somlyai Báthory Andrást küldték. Majd november elsején a királyné Szent-Katalin-napjára országgyűlést hirdetett, melyre a Részeket, sőt Kassát, Eperjes és a Felvidék képviselőit is meghívta. Az ellentállás érzetét akarta ezzel bennük növelni, mert ekkoriban jött híre, hogy a németek megvették Tarkő várát Tarczaytól, Nagyidát Perényi Ferencztől, az ő párthíveitől, habár őket Bebek György 500 törökkel Rozsnyóbányán megverte.^[1470]

Az országgyűlést a kitűzött napon Izabella jó reménységgel nyitotta meg. A megjelent rendek mind hívei voltak s alig várták, hogy a királyné asszonyt és felséges fiát ismét körükben láthassák. Mindnyájan érezték, hogy nagy feladat vár reájuk, de munkájukat megkönnyíték az öt évi német uralom tanúságai, s az átélt szenvedések emlékei. Tudatában voltak annak, hogy az országnak szilárdabb alapot kell teremteniök, s a mit kezdeményeztek, rövid nehány napon szerencsésen be is fejezték. Ám a királyné is okult a múltból, s nehogy ismétlődjenek régi szenvedései, királyi tekintélyét és hatalmát erős felségjogokkal bástyázta körül. Ezek szerint: a kormányzást és igazságszolgáltatást maga gyakorolja, mint Magyarország megkoronázott királynéja, s fiának gyámja, nagykorúságáig, de az adományleveleket csak saját pecsétjével hitelesíti, habár kettejük nevében állíttatnak is ki.^[1471] A kincstartói hívatal megszűnik, s az ország jövedelmét maga a királyné fogja kezelni, ép úgy, miként őt illetik meg a kincstár összes meglévő és öröklendő birtokai, várai és bányái. Így a hívatalok betöltésének jogát is magának tartja fenn, udvarában pedig idegeneket is alkalmazhat. A külföldi fejedelmekhez saját követeit küldheti, s másfelől minden idegenből jövő levél az ő tudtával kézbesítendő. Pénzt fia és saját nevével verethet, s nehány nagybányai próbaaranyát be is mutatta, sőt a portára is leküldte.^[1472]

128. Kolozsvár régi látképe.^[1473]

Ez általános elvek részleteinek tárgyalása másnap (november 26-ikán) a vallásügy rendezésével végződött. Ezt Novicampianus mester beszéde vezette be «a század megromlott erkölcseiről s a keresztyén vallásba csúszott tévelygésekről». Hevesen kikelt az eretnek ariánusok ellen^[1474] és előadván, hogy ámbár ő lengyel nemzetségű, szereti a magyarokat, kiknek behozta János király fiát, a kit a lengyel király rendeletéből lengyelföldi tartózkodása alatt tanított. Tanítása az egy igaz vallás szellemében folyt, melynek követésére inti hallgatóit is. De beszéde nem érte el óhajtott czélját, hisz a rendek többsége immár lutheránus meg kálvinista volt, kérésükre pedig a királyné megengedte, hogy mindenki a maga felekezete szerint éljen; habár a mester neki ajánlva adta is ki munkáját.^[1475] Ez tehát a vallásszabadság magasztos elvének kimondása a korszellem hatása, s az állampolitikai viszonyok nyomása alatt. Hanem azért a secularisatio kérdésében nem döntött, bár a rendek az egyházi birtokokat az ő és fia javára akarták fordítani.

Belügyi intézkedések, az adó megállapítása, dézsma-ügy, szökött jobbágyok büntetése, orvok és gonosztevők, kétnejűek és hamispénzverők kergetése foglalkoztatja még a rendeket ez országgyűlésen, melynek nagy érdeme az is, hogy rendezte a kézmívesek ügyét, s minden czikkre kiterjeszkedő pontos árszabást teremtett, mely szerint dolgozniok és kereskedniök szabadjon. Végül pedig, hogy jogaikban és kiváltságaikban fiával együtt megtartja őket, arról a királyné hitlevelet adott a rendeknek.^[1476]

E nevezetes országgyűlésen jelen volt Mahmud dragomán is, a ki – miután három évet töltött Izabella udvarában – deczember közepén ért haza Drinápolyba,^[1477] hol most a szultán tartózkodott. Ez örömmel vette jelentését s a királyné levelét, melyben arra kéri, írna a franczia királynak, hogy adja egyik leányát fiának feleségül, sőt belenyúgodott abba is, hogy évi adója továbbra is 10,000 aranyforint maradjon.^[1478] S az erdélyiek hűségéről a császár abból is meggyőződhetett, hogy Dobó István öcscsét, Domonkos erdélyi vice-vajdát ugyanekkor juttatták vasraverve elibe. Ezt még a moldvaiak fogták el Szamosújvár alatt s vitték magukkal.^[1479] De az egykori egri hős továbbra is védte várát, melyet Balassa a tavasz óta hasztalan ostromolt. Végre azonban (a védelem tizedik hónapjában) ő is megadta magát szabad elvonúlás feltétele mellett. Csakhogy még együtt volt az országgyűlés, midőn híre terjedt, hogy «nem tartotta meg a szerződést», mire a királyné katonákat küldött ellene, kikkel deczember 3-ikán Kolozsvárra jött. Izabella tisztességgel fogadta, de kitűnvén, hogy a kocsikban az egyezség ellenére ágyúkat és lőszert hozott ki magával a várból, a rendek elfogatták, s tárgyalás alá vevén ügyét, negyedmagával vasraverve visszavitték Újvárra – a börtönbe, míg Dobó feleségét és gyermekeit a dévai várba kísérték.^[1480]

129. Novicampianus kolozsvári oratiója ajánlólevelének első lapja.^[1481]

Izabella királyné erre egy hét múlva Gyulafejérvárra ment, melyet alig várt viszontlátni. Egykori palotáját s magát a várat kiszépítve, megerősítve találta. Castaldo négy erős bástyát építtetett négy sarkára, s melléjük ugyanannyi földtöltést, melyek mögül a hosszúkás négyszögű vár jól védhető.^[1482] Hanem a székesegyházra alig ismert reá. Belseje dísztelen és sívár, mert Bornemisza erdélyi püspök távozása után az újhitűek (a nemesség és a városi hatóságok egyaránt) Petrovics és Kendy Ferencz szavára minden képet és oltárt kidobtak a templomokból országszerte.^[1483] Isten és fia, a Megváltó azért most is csak úgy mindenütt jelen való volt bennük, mint régebben, de hiányzott az oltár, mely előtt naponta térdelt, s róla a Szűz-Anya képe, melyhez bánatában annyiszor fohászkodott. A királyné tehát mindenfelé kezdte restaurálni a templomokat és egyházat, s biztosította a pápát is, hogy a pusztítás és papok elűzése az ő és fia tudtán kívül történt, mert ők rendíthetetlen hívei a régi vallásnak.^[1484] Egyébként meg volt elégedve új helyzetével, mely lényegesen különbözött a régebbitől. Várvívóitól is kedvező híreket kapott az új (1557-ik) évben, melytől annyit remélt! Husztot somlyai Báthory András kitartóan ostromolta és 800 emberével annyira körűlzárta, hogy a védők még vizet se kaphattak. A pestis is kiütött köztük, s mikor már negyvenre apadtak, a vár két prefektusa: Szalay Benedek és Korláth Mihály illő egyezség mellett feladta a királynénak. Kénytelenek voltak vele, hisz már csak tizenketten maradtak egészségesen s azok is éheztek.^[1485] Ez január 20-ikán délben, egy csütörtöki napon történt.^[1486] Általános volt a hit, hogy elvész Várad, Gyula, Ecsed, Kisvárda s Ferdinánd minden tiszántúli vára, ha főhadparancsnokai: Puechaim Farkas és Brandeis András nem gondoskodnak róluk jobban.^[1487] De hogy tehették azt sikeresen, mikor az elsőnek még négyszáz lovasa se volt. Midőn pedig egy hónap múlva elfoglalta Perényi Gábortól Zemplén várát, pénztelen helyzetében még foglyait is elbocsátotta,^[1488] csakhogy élelmezni ne kelljen őket. Gyenge volt az őrség Trencsén, Murány, Eger, Gyula és Várad várában is, melyek még a németpártiak kezén állottak.^[1489]

Különösen féltették Váradot, úgyszólván kulcsát az előbbieknek. Itt György barát régebben 150 könnyű lovast tartott a maga pénzén s néha a bécsi hadi pénztár zsoldján,^[1490] ámde mit érne most gyimesi Forgách Simon ennyi őrséggel, mikor a várat már hónapok óta körűlzárták Izabella seregei. Ezeknek számereje január közepén már 3000 főnyi volt (600 lovas, a többi parasztság), úgy hogy a védők egy hónapnál tovább nem remélték fenntartani magukat.^[1491] Az ostromlók vezérei Varkócs Tamás és Báthory György voltak, háttérbe szorítva Árthándy Kelement, ki harmadéve még ellenük küzdött, de most – elhagyva Ferdinándot – újból a királyné pártjára állott.^[1492] A közeli Gyula vára parancsnoka, Mágóchy Gáspár elpártolásától is tartott a pénztelen bécsi udvar, ám ez sietett megnyugtatni Nádasdy országbírót, hogy ő is tudja a török csalárdságát s hiszi, «hogy ennekutánna is, a kik oroszlánnal akarják bárányokat őrzettetni, bárán nékíl maradnak és őmagok es megszagkattatnak tőle». Hanem azért legfőbb vágya volt, hogy királya mentse fel a kapitányság alól, melyben várával együtt elpusztúl, mivel emberei egy év óta nem kaptak zsoldot, úgy hogy midőn egy ízben egy portyázó török csapat kergetésére 25 lovast küldött ki, azok Váradra szaladtak a pártosokhoz. Ezek pedig február havában már úgy körűlfogták a várat, hogy se ki, se be nem járhattak az egész hónapon át.^[1493] Még a tüzelést is jobban birták ellenük, mióta a királyné elhozatta Szebenből Ferdinánd kitűnő ágyúit és tűzérfelszerelését.^[1494]

130. Mágóchy Gáspár aláírása.^[1495]

Ezalatt Izabella Szent-Dorottya napján Fejérvártt partialis országgyűlést tartott, mely főleg az adó és hadfelkelés ügyében határozott. E szerint a nemesek és székelyek fejenként szállnak táborba, a jobbágyok közűl minden tizenhatodik, míg a szászok «régi szokásuk szerint» kétezer puskás gyalogost állítanak ki jó ágyúkkal s más hadi eszközökkel felszerelve.^[1496] Sürgette is küldésüket Tordáról, a gyülekezés helyéről a királyfi, «János választott király», a ki most mind élénkebb részt vesz a kormányzás gondjaiban.^[1497] S hatalmi jogát kiterjeszté arra is, hogy édes anyját biztosítsa az esetre, ha őt e tevékenységében valami «emberi» találná érni, a mennyiben a hitbér-birtokaiból elfoglalt várak helyébe Huszt, Újvár és Görgény várát reáíratta.^[1498]

A királyné asszony így hát minden tekintetben nyugodtan élhetett volna, ha nyugalmát meg nem zavarja a tanácsosai közt kitört viszály és versengés. Pelsőczi Bebek Ferenczről szól az ének. Felsőmagyarországi ősrégi oligarcha-nemzetség. Inkább nagyravágyó, mint tehetséges; de szerencsés hadvezér. Nyers, rakonczátlan, de vagyonos. Izabella ügyének tényleg jó szolgálatot tett a felvidéken az utóbbi években, a miért Ferdinánd «meglevelesítette» fiával együtt. Ezért most jutalmúl az erdélyi vajdaságot kereste, sőt megelégedett volna Gyalu és Kolos-Monostor birtokával is, hogy «legyen hol meghálnia, ha Erdélybe jön». Ám ellenlábasa volt Petrovics, kinek méltóságára vágyakozott. E miatt heves összeszólalkozása volt vele, s midőn a királyné sem szolgáltatott neki igazságot, haragjában azzal a fenyegetéssel hagyta el udvarát, hogy «ő is azon lesz, hogy az ő pecsétje is onnan függjön, a honnan az Izabelláé függ».^[1499] Reménységét tehát a törökbe vetette, s meg sem állott Budáig. Szent-Antal estéjén (január 16-ikán) vonúlt fel a budai basa elé «nagy glóriával». Másnap aztán megkapta a szultán zászlóját «mondhatatlan nagy gazdagsággal és pompával».^[1500] S mikor engedélye is megjött reá, (február 25-ikén) útnak indúlt Tarczay György társaságában a portára,^[1501] míg fia, György Erdélybe ment,^[1502] hogy figyelemmel kísérje az események folyását.

Bebek egy hónap múlva már Drinápolyban járt és márczius 28-ikán beszélt Rusztán basával, panaszkodván a beteges, gyenge Petrovics ellen, a kit nem szeretnek, mert attól tartanak, hogy alatta tönkrejut Erdély. S mivel ebből a magas portának is töméntelen kára lenne, a maga számára kérte a kormányzóságot. Bebek ügyét Mehmed vajda is melegen ajánlta Ali basa nevében, mire a nagyvezér megígérte, hogy beszélni fog a szultánnal, a mint felkel az ágyból.^[1503] Szavát be is váltotta és Szulejmán április 5-ikén fogadta Bebeket. A kihallgatás rövid ideig tartott, de a szultán annak befejeztével két díszes lovat és tíz aranyszövetű ruhát küldött neki, összesen 100 arany értékben, míg Bebek ajándéka a szultán s a négy főbasa számára ezüst kupákban közel 2000 arany értékű volt. Este felé aztán három órahosszat tárgyalt Rusztán basával, elmondván neki, hogy Petrovics meg akarta áruló módon öletni, ha egy magyar vitéz idejében nem értesíti róla. Bebek ekkor bement a királynéhoz panaszra, a ki esküvel fogadta, hogy nem tudott e dologról, de hiába hívatta udvarába a bánt, az nem jött fel igazolni magát. Ekkor Bebek a budai basához ment igazságért s onnan ide. És biztosítja a portát, hogy ha őt teszi Erdélyország és János király fia kormányzójává, csak akkor mondhatja el igazában a szultán, hogy Erdély az övé. Rövid időn megkötözve beküldi Petrovicsot, sőt Magyarországot is lecsendesíti János király fiával, anélkül, hogy a török megmozdulna. Másnap a szultán mindent megadott Bebeknek, a mit kért, 7-ikén pedig leveleket írtak Izabella és fia, Kendy Ferencz és mások számára, jelentvén, hogy Bebeket a császár János király fia tanácsosává és Erdély kormányzójává nevezte ki, tehát engedelmeskedjenek neki, míg Petrovics vonuljon haza birtokára, melyet neki továbbra is meghagy, s ne avatkozzék semmi dologba.

A Bebek-család vágya tehát teljesült. Új aranyozást kapott a korona, melyet az ősi czímer nőalakja Zsigmond király óta büszkén tartott fején. De meddig fog vajjon ragyogni?

Hallván és látván ezt a királyné követe – a ki Mahmud dragomán kíséretében Bebekkel jóformán egyszerre érkezett a portára – besietett Rusztán basához, kérve, ne neveztesse ki Bebeket kormányzóvá, mivel János Zsigmond már érett, nagy ifjú s magára is el tud kormányozni. Bebek különben is nem hű s már kétszer elpártolt Izabellától. Ám a nagyvezér azt felelte, hogy Bebek katona-ember s megszerzi egész Magyarországot János király fiának, míg ellenben Petrovics már vén, tehetetlen. Bebeket különben azért is kedvelték, mivel – Ahmed vajda szerint – öt német foglyot szokott adni egy paripáért, s reméli, hogy ezentúl húszat is fog egyért kínálni!

Erre a királyné követe három nappal előbb hazaindult, mint Bebek, a ki április 12-ikén kelt útra Mahmud dragománnal Moldova felé.^[1504] Csakhogy még július elején is ott tartózkodott, mivel nem mert bemenni Erdélybe, hol kevesen szerették. A rendek is kérvényeztek néhányszor ellene, hogy ne erőszakolják nyakukra, de Rusztán basa bölcsen azt felelte nekik, hogy fogadják Bebeket szívesen, mivel különben még Ferdinánddal fog ellenük szövetkezni. Hanem az erdélyiek a királyné kormánya ellen is zúgolódtak, mivel a portai adóra igen sokat szedett fel, s daczára ennek, a török nem adja vissza a Részeket. Sőt még adóelengedésről sem akar hallani, a mit három évre kértek május végén, midőn három erdélyi követ 8000 aranyforintot adott át, mit a királyné nagynehezen össze tudott gyűjteni, egy hónapra ígérvén a hátralékos 2000 frt beküldését.^[1505]

II.

Ezalatt kitartóan ostromolják Váradot, s több várral együtt el is foglalják az erdélyiek. Ekkor (1557 tavaszán) Tordán országgyűlést tartanak, melyet nevezetessé tett a vallás-szabadság törvénybe iktatása. Őszire azonban Izabella ismét Kolozsvárra költözködik és erélyesen folytatja védelmi hadjáratát a németek ellen. De mivel az elbetegesedett Petrovicsnak már nem vehette hasznát, megkegyelmezett Bebeknek, s Balassával őt tette hadai fővezérévé. Velük szemben Telekessy Imre állott. Ily körülmények közt hal meg: Petrovics, Bona királyné és Novicampianus, ki helyett János Zsigmond nevelését Csáky Mihály gondozza tovább.

VÁRAD ostroma e közben egyre tartott és szerencsésen be is fejeződött. Varkócsnak a tavaszon már mindössze kétezer embere volt a vár körül, az is szedett-vedett jobbágyság, mely az első rendszeres had elől elfutna.^[1506] Arra azonban jó volt, hogy lesse a várbelieket, őrizze a falakat, sőt vezéreik, a Bajoniak, Károlyiak, Báthoryak alatt egy-egy rohamnak is nekibuzdúltak. Ilyenkor aztán zsoldot is kaptak, melyre a királyné az elmenekült váradi minoriták ingóságait, egyházi szereit foglalta le a bajoni kastélyban.^[1507] Így a védők helyzete mind silányabbá vált, Forgách pedig a felmentő hadsereg helyett Ferdinándtól – bárói rangot kapott. Elégedetlen emberei egyre sűrűbben szökdöstek ki éjjelenként az ostromlók táborába, s mikor már annyira jutottak, hogy «bizony egy ebédre való sem volt, hanem Árthándy Kelemen – az újból németpárti Árthándy – küldött vala egy keveset», Forgách Simon hét havi ostrom után feladta a nagyfontosságú várat.^[1508] Ez május közepén történt, midőn végre a német csapatok is útban voltak Várad felé. Előbb nem jöhettek, mert a bécsi haditanács fontosabbnak tartotta a pálóczi vár ostromát, nehogy innen vagy a szomszédos Munkácsról Izabella seregei (Hagymási Kristóffal) Ungvárt megtámadják. Ezért Puechaim már április 24-ikén Pálócz alá húzódott, mely Dobóé lévén, Perényi Gábor tavaly foglalta el. De bár csak ötszáz embere volt, s az is fizetetlen és rongyos, pár nap alatt végezni remélt a várral, kivált, hogy a két Homonnay és a nemesség Ferdinánd pártjára állott.^[1509] Hanem bizony három hétig ostromolta, égette és lövette állandóan két falkonettel, míg megadta magát. Erre gazdáját, Perényit is ostrom alá akarta fogni terebesi szigetkastélyában, de lemondott minden reménységről, mert katonái étlenek, ruhátlanok s mezítlábasok voltak, még a huszárok is, úgy hogy szánalom volt őket nézni.^[1510]

Várad a XVI-ik század végén.
(Braun egykorú metszetéről.)^[1511]

Ilyen haszontalansággal vesződtek a német hadvezérek, pedig Ferdinándot magyar hívei igen helyesen tájékoztatták a teendők felől. Mikor például alkudozásokat kezdtek Balassa Menyhárt megnyerésére, ez azt felelte, hogy ha Erdélyt és a tiszáninneni részeket el akarják foglalni, előbb Váradot kell felmenteni. Ez ügyben Balassa János felsőmagyarországi kapitány személyesen tárgyalt Ferdinánd fiával, Miksa főherczeggel. S mikor haza tért, külön «memoriale» alakjában terjesztette elő javaslatát.

E szerint az erdélyiek megbánták, a mit tettek, s készek Ferdinánd hűségére térni. Ehhez elég is lenne 2000 ember, mert a rendek is rossz viszonyban élnek Petrovicscsal, nagy törökbarátsága miatt. De Balassa Menyhárt különben is kijönne, mert látja, hogy gyanakszanak reá. Ez meg úgy volna legkönnyebben megvalósítható, hogy mivel Izabella királyné Gyula ostromára készül s arra valószínűleg Balassa Menyhártot küldi, hatalmazza fel Ferdinánd a gyulai őrséget, hogy, ha már nem tarthatják magukat, adják fel a várat Menyhártnak. Ő azután esküt tesz reá, hogy a hadakat Eger és Kassa alá vezeti, hol azokra nagyobb szükség van. Ha pedig Izabella és Petrovics nem bízna Balassában s nem egyeznének bele, hogy Gyulát kezébe adják, hajlandó erdélyi birtokait biztosítékul hagyni nekik, s aztán kihozván Erdélyből feleségét és gyermekeit, azonnal átadja Gyulát Ferdinándnak. Hanem e «praktikára» sem volna szükség, ha hamarosan sereget küldene Ecsed tájára s onnan Erdélybe. Ezért ismétli, a mit már nevében személyesen kért, hogy adják Menyhártnak Szepes várát vagy Trencsént, hogy legyen hol őrizze családját, s hogy ez ki ne tudódjék, engedjék, hogy Balassa János tartsa bennük Ferdinánd seregeit.^[1512]

A Balassák e furfangos tervét a bécsi haditanács részletesen tárgyalta és elvben elfogadta, csak persze sereget nem küldhetett. S midőn a válasz fogalmazványát Ferdinánd átnézte, sajátkezűleg hozzátette, hogy jóakarata jeléül évi 4000 forintnyi penziót rendel Menyhártnak, mindaddig, míg Erdélyben lesz, az ő hűségén.^[1513]

Hanem a bécsi udvar diplomácziai úton is igyekezett hatni Izabellára, a lengyel király által. Ezért ez április közepén Cromerrel jelentette ki Ferdinándnak, mennyire örülne, ha a béke közte és a királyné közt létrejönne. Egyidejűleg pedig hozzá is követséget menesztett, hogy az erdélyi rendekkel együttesen állapodjanak meg a fenforgó eltérésekre nézve.^[1514] Izabella szívesen fogadta a követet, Przeclawski András pózeni kanonokot,^[1515] de válaszában csodálkozását fejezte ki, hogy Dobó István ügyében királyi öcscse annyi mindent elhitt róla. Hisz Dobó nem Izabella álnoksága miatt, hanem az országgyűlés határozata folytán fogatott el, mivel megszegte a feltételeket, s így ő maga nem is bocsáthatja szabadon. Okszerű sem volna, mikor most is elég veszély fenyegeti Bebek részéről, mert a szultán helytartói méltóságot adott neki, a mi György barát idejét juttatja eszébe.^[1516] És a királyné mindent elkövetett, hogy ez az idő vissza ne térjen. Követeket küld a portára, Bebek ellen. Jószágokat osztogat magyarországi híveinek: Bethlen Gergelynek, Majsai Lászlónak, Simay Péternek, s a miért hadi vállalatában megsegíték. Mikor pedig Várad kezére jutott, pünkösdkor országgyűlést tart Tordán, a rendekkel.

Két hétig tartó nevezetes, generális gyűlés volt ez, melyen a tiszavidéki részek nemessége is nagy számmal jelent meg.

Eljött a királyné is fiával, udvara és három csausz kíséretében, kik Bebekről hoztak megnyugtató hírt. E szerint a szultán megvonta tőle a neki adott méltóságot, de kívánja, hogy egyesüljenek temesvári szandsák-basájával és foglalják el Gyula várát.

131. Izabella tízaranyos érme 1557-ből.^[1517]

A rendek hálásan köszönték atyai jóindulatát, hogy nem adta Bebeknek a kormányt, mert János Zsigmond immár tizenhét éves és képes az ország kormányzására, s kérik, ne is rendeljen mellé senkit.^[1518] Hisz még Ferdinánd udvarában is «élénk, eszes és szép testű ifjúnak tartották, a ki nagy reményeket kelt, úgy, hogy a kor egyik legkiválóbb fejedelme válhat belőle».^[1519] De üzenetének második része, valamint a portáról megjött Szalánczy János és Kemény János előterjesztése nagy elégedetlenséget keltett az urak közt. Mert a szultán Várad tartományát kívánta, és Erdély határát a Részek felé emígy szabta meg: Küküllővártól Déva váráig és Fekete-tótól Zilahig; a Barczaságot pedig, és mindent, mi ezen a határon kívül esik, a török a maga kincstárának akarja kezeltetni. Erre az oláh Erdélyi Sebestyént indították Konstantinápolyba kedvezőbb válaszért,^[1520] miközben egyéb tárgyalásokat folytattak.

Mindenekelőtt Varkócs Tamást a királyné asszony kinevezte Várad főkapitányává, s hogy a törököt megelőzzék, Gyula kiostromlását reá bízták. Erre reá is állott, sőt e vállalatra ezerötszáz forintot kölcsönzött Izabellának, a ki azt a bihari egy forintnyi adóból ígérte visszafizetni.^[1521] Az ostrom azonban mégis elmaradt, mivel a török magának kívánta a várat.^[1522] Pedig a királyné egyidejűleg Kolozsvár tanácsától is négyezer forint kölcsönt és ezer forintnyi segélyt kért. A bíró ugyan a «száz-uraim» határozata folytán könyörgött neki, hogy gondolja meg, mennyit szenvedett a jobbágyság a múltban s az idei háborúban, s megtekintvén néhai férjének általa megerősített kiváltságlevelét is, ne terhelje a szegény várost, melytől már 1100 forintot kapott kölcsön. Ám a királyné nem engedett, s a tanács kénytelen vala a városiakra száz denárnyi és a feleki jobbágyokra ötven denárnyi adót kivetni.^[1523] Hanem minden esetre jól fogott Munkács és Ungvár ellen, melyeknek ostromát a rendek szintén elhatározták.

132. Az Úri szent vacsora osztása.^[1524]

Nevezetessé tette ez országgyűlést azonban a vallás-szabadság törvénybe iktatása. Sürgőssé vált a vallás-ügy rendezése, mivel azt már két gyűlésről is elodázták, s ezalatt Kálvin hitelvei Erdélyben is nagyot hódítottak. Petrovics Péter, «az első kálvinista főúr» támogatta ezeket, kivált hogy Kálmáncsehi Sánta Mártont Kolozsvárra hívta. Így aztán kifosztották a Domonkosok zárdáját, elűzték a kolosmonostori apátot is,^[1525] Sőt napirenden voltak a kelletlenségek még a két protestáns vallásfelekezet kebelében is. De midőn ügyük most szóba került, Novicampianus mester, a királyfi lengyel tanítója újból felemelte szavát a katholikus hittételek érdekében. Terjedelmes «apologiá»-jával nem is annyira czáfolni igyekezett, mint inkább a jelenlévő királyné és János Zsigmond lelkét akarta megerősíteni a régi hitben. Hiszen munkáját is neki ajánlva adta sajtó alá.^[1526] Arról, hogy általa az elveszett lelkekből hódítson, nem is álmodozott, mert a rendek egyhangúlag kimondták, hogy «mindenki azt a hitet követheti, a melyet akar, a régi vagy új szertartásokkal, csakhogy az új hit követői ne bántalmazzák a régi hit követőit».^[1527] Erdély tehát «Európa minden más országát megelőzte a lelkiismeret-szabadság – korlátozás nélküli – biztosításában», s a tordai ódon nagytemplomban «mondatott ki legelőbb széles e világon, hogy mindenki szabadon követhesse és hirdethesse azt a vallást, a melyet lelke meggyőződésével összhangzónak ítél».^[1528] És a hitbuzgó katholikus királyné nemcsak nem tiltakozott e határozat ellen, sőt még kötelezettséget vállalt a lutheránus szász egyházak megvédése iránt. Az ő javukra dőlt el a megtartott vallási vita is, melyben az Úrvacsora kérdésében Luther álláspontja diadalmaskodott. Felvilágosult szellemükkel az anyakirályné és fia megértették korukat. Hisz különben is, még otthon voltak, midőn a mult évben a lengyel országgyűlés is kimondta, bár nem íly általánosságban, hogy «minden nemes ember oly vallást fogadhat el s házában olyan isteni tiszteletet tarthat, a milyen lelkiismeretével megegyezik, csak az a Szentíráson alapuljon».^[1529]

Az országgyűlés végül még visszaélések és kormányzati hiányok ügyében intézkedett s kimondta, hogy a forgó pénz a római király pénzeinek értéke és súlya szerint verettessék.^[1530] De a királyné egész július elejéig Tordán maradt^[1531] tanácsosaival, törvényszéket tartván, melyen felebbezéseket intéztek el, hagyatéki pereket tárgyaltak, bűnügyekben döntött vagy vallató parancsokat osztogatott.^[1532] Mielőtt azonban visszaindult volna fejérvári udvarába, híre jött, hogy a fogva tartott Dobó feleségének fia született. Erre Izabella Tordára hozatta a kisdedet s maga tartotta keresztvíz fölé, néhai atyjáról Zsigmond nevet adván neki.

Csakhogy a makacs egri hőst a királyné e kegye sem puhította meg, és inkább tovább raboskodott a szamosújvári börtönben, semhogy meghódoljon és hűségi esküt tegyen neki.^[1533]

Nem nyugtatta meg «János királynét» Várad bevétele sem, sőt tudta, hogy ez Ferdinánd pártját annál inkább fogja tüzelni. Bebek fondorlataitól is méltán aggódhatott. Ezért egész júniust és július hó fele részét Tordán töltötte,^[1534] hová az országos csapatok gyülekeztek. Innen hirdetett országgyűlést is Kolozsvárra, Lőrincz napjára. Hanem azt megzavarták János Zsigmond hirtelen megbetegedése és a portáról visszatért két követ gonosz hírei, melyek szerint a szultán ismételten óhajtja Gyula ostromát, a miért az elfoglalandó Részek visszabocsátását helyezte kilátásba.^[1535] Így a királyné a gyűlést (szeptember 27-ikére)^[1536] elnapolta és augusztus végén maga is átköltözködött hosszabb időre Kolozsvárra,^[1537] miután a jártas-keltes Szalánczy Jánost Becsky Mártonnal ismét a portára küldte.^[1538] Előttük érkezett oda haza Erdélyből Mahmud dragomán is, azzal a jelentéssel, hogy a nemesek és nép közt nagy az elégedetlenség és viszály. Ennek tulajdonítható^[1539] az is, hogy most^[1540] alig tudta megküldeni a királyné azt a 2000 forintnyi adóhátralékot,^[1541] melylyel a tavasz óta tartozott. De nem is csoda, hisz a háborús idők tömérdek költségét, adóját már nem győzte se nép, se nemesség; a pártfogó szultán pedig csak ígérgetett és követelőzött. És még súlyosbítá a helyzetet az újból kiélesedett vallási ügy, mely az idejében megnyílt generális gyűlés legfontosabb, első pontját alkotta. Az evangelikus papok disputácziót tartottak a kálvinizmus ellen, kimondván, hogy a hívők az úri szent vacsorában Jézus Krisztusnak igaz testét és vérét veszik magukhoz.^[1542] Vígasztaló volt azonban, hogy a török fenyegetéseit nem vették szószerinti értelemben, Ferdinánd meg tekintetét egy idő óta egészen nyugatra fordította, hol bátyja, az elöregedett V. Károly, ez időben lemondott a császári méltóságról, s így azt magának kellett biztosítania.

133. Izabella királyné kis állampecsétje.^[1543]

Ezt az alkalmat ragadta meg bölcsen Izabella királyné védelmi hadjárata erélyesebb folytatására.

A gyűlés határozata alapján fegyverkezni kezdtek, s Magyarországon elszéledt hadai számára naponta szállították az élelmet^[1544] és lőszert. Csakhogy az elbetegesedett Petrovicsnak háborús, nehéz viszonyai közt már nem vehette hasznát, s így szerencsés nagylelkűséggel megkegyelmezett Bebeknek. Vasra verve hozta haza egy csausz Izabellához, a ki almási várában tartatta fogva. S miután hiába várta a budai basa és a porta segítségét,^[1545] a moldvai vajda közbenjárására visszakapta szabadságát és elkobzott birtokait.^[1546] Igaz ugyan, hogy fia, Bebek György gömöri főispán, Torda Zsigmond, a felsőmagyarországi királyi javak igazgatója közvetítésével a nyár folyamán Ferdinánd hűségére tért;^[1547] de ez utóvégre a királynénak nem sokat ártott, legfeljebb a világnak nyujtotta azt a ritka látványt, hogy a fiú fegyveres kézzel áll szemben atyjával, a ki saját váraiba sem mehet be!

134. Pelsőczi Bebek György aláírása.^[1548]

A «török» Bebek Ferencz – miként ezentúl csúfolták – igyekezett is hálás lenni Izabella kegyességeért, úgy hogy midőn szeptember elején a római király kassai csapatjai mind sűrűbben kezdtek becsapkodni a tiszántúli részekbe, sőt már Munkács várát is ostromolni próbálták, ennek felmentésére ő küldetett, Balassa Menyhárttal.^[1549] De ez csak deczember elején történt. Addig alvezéreik pótolták őket a kisebb-nagyobb csete-patékban.

Velük szemben állott a vén Telekessy Imre, Ferdinánd felsőmagyarországi vitéz új főkapitánya. Ez most Munkács környékét szállta meg s rövid ostrommal bevevén a kis Kovaszó várát, visszaűzte alóla Hagymásit és Bornemisza Benedeket a várba, a mint kijöttek, hogy a hegyaljai szüret borát elharácsolják. Ekkor a királyné, hogy a vidék orosz népét «maga mellett megtarthassa, a munkácsi püspököt és klastromot minden adótúl felszabadította».^[1550] Az ellenhad erre elfoglalta Munkács városát, s aztán délre haladva, Nagy-Szőllősre ment Perényi Ferencz ellen, ki a ferenczrendiek magaslaton álló üres zárdájába menekült, s miután hasztalan védelmezte néhány napig, végre megadta magát nagy családjával és szolgáival együtt.^[1551] Ekkor egyik alvezérét, Székely Antalt Huszt alá küldvén, Telekessy maga pénzben és lőszerben szenvedő csapatjával a csekélyebb jelentőségű leleszi várkastély ellen indult,^[1552] bosszankodva mondván, hogy, ha ostromló-szerei volnának, két hét alatt bevenné Huszt várát, annyira kevés védője áll benne várnagyának, Hagymási Kristófnak. Így be kellett érnie azzal, hogy Székely a vár alatt portyázókat meglepvén, egy részük a Tiszába fúlt. Másfelől Varkócs Tamás váradi kapitány Debreczenben állomásozott egy kis paraszthaddal,^[1553] nehogy ezt a fontos várost is megtámadják, mint Szatmárt, melyet Telekessyvel szemben somlyai Báthory István védelmezett.^[1554] Itt csak Kolozsvár városának több mint 77 lova «szolgált» 50 emberrel, s nagyot sóhajtottak a «Száz-uraimék», midőn a királyné újabb 200 drabantot kért tőlük. Erre felsorolta – «de nem panaszképpen» – a bíró és tanácsa «minemű terhet viselt, visel is az szegén váras, melyet az egész Erdélyben való várasok nem míveltek», minthogy a segítségen kívül «valamikor valami gonosz hír vagyon, az szegén míves népnek tornokba kell szolgálni és vigyázni és éjjel-nappal kapun és az kőfalon és az város szeribe kell vigyázni», nem számítván a «sok szekerességet», melyet érdekében kellett végeztetniök. Ám a királyné nem lehetett most a tanácsnak «engedelmes»,^[1555] mert a haza veszélyben volt. Különben is emlékeztette tanusított kegyességére, melylyel csak nemrégen is megerősítette a várost a Szebentől elvett aranybeváltás és pénzverés jogában,^[1556] s azokra a jószágadományozásokra és kedvezményekre, melyeket «Szent-Erzsébet iránti hódoló tisztelete jeléül» a róla nevezett kolozsvári szegények-házának és ispotályának s a vele kapcsolatos gimnáziumi iskolának tett.^[1557]

Mind e tárgyalások abból az alkalomból folytak, hogy Izabella királyné Katalin napján Kolozsvártt tábori országgyűlést tartott. Ezen kimondták az általános nemesi felkelést, kiterjesztve a Részekre is, míg a szászok pénzt adtak, ámbár ők is felülnek, ha a jobbágyok fele táborban lesz. A már begyűlt seregeket másnap vették számba, s jó hatást keltett, hogy az ifjú királyfi is készülődött udvarának gyalog- és lovas-testőreivel, hogy a rendek óhajtása szerint szükség esetén maga is megjelenjék a harcztéren.^[1558] De erre nem szorultak, minthogy már közeledtek a moldvai és havasalföldi vajdák segélycsapatjai, melyeknek mozgósítását a szultán elrendelte.^[1559] Számuk hír szerint negyvenezernyi volt, s megindult a budai basa is «végbeli népével, hogy nyilván megkeressík az nímeteket, hol vadnak». Hát ezek bizony Szatmár és Munkács vára környékén hadakoztak, s oda indult felmentésükre «az ország is» Szent-Miklós napján,^[1560] Balassa és Bebek vezérletével. Hiányzott mellőlük – mint általában ez utóbbi év eseményeiből – az öreg Petrovics, mivel már nem volt az élők sorában. November elején^[1561] halt meg 71 éves korában Kolozsvártt, hol a királyné udvara és a rendek részvételével temettette el a piaczi «öreg templomba egy magosan álló helyen».^[1562] Sírjára díszlobogót és emlékkövet tétetett, míg koporsójára a város készíttetett fekete bársonytakarót.^[1563] Halálos ágyán a családtalan hű öreg szolga minden vagyonát, óriási jószágait a királynéra hagyta és utódjául atyjafiát,^[1564] kornyáti Bekes Gáspárt ajánlta. Nélküle ez időtől fogva Izabella semmi fontosabb ügyben sem határozott,^[1565] habár őt a rendek életében nem is vették be tanácsosai közé.

Más csapás is érte ekkoriban a szegény királynét, a ki, hogy a hadi események színhelyéhez közelebb lehessen, a telet Kolozsvártt tölté.^[1566] Éppen a karácsonyi szent ünnepek alatt vette hírét, hogy anyja, az elöregedett Bona királyné, hazájában, Bariban, (hová a mult év elején vonult Lengyelországból,) november 19-ikén meghalt, miután két nappal előbb tett végrendelkezésében neki 10,000 arany forintnyi évi járadékot hagyott. Ebből ugyan Izabella soha egy denárt sem látott, de az intézkedés jellemzően mutatja anyja szeretetét iránta (mint első gyermeke iránt,) mert többi leányainak csak egyszersmindenkori összegeket rendelt.^[1567] És nyugtalanító híreket vett Krakóból is, a szegény Novicampianus doktorról, ki az erdélyi éles, hegyi éghajlatot nem állhatván, úgy elbetegesedett, hogy még a nyáron visszatért hazájába,^[1568] s ott a következő évben meg is halt, alig ötven éves korában. A mester nélkül maradt királyfi további oktatását most már Csáky Mihály vette át, ez a Cicerohoz és Catohoz, Socrateshez és Pompejushoz hasonló, feddhetlen jellemű,^[1569] sok erénynyel fényeskedő, keresztyén szellemű tudós ember, kinek egész élete követésre méltó.^[1570] Hisz eddigelé is nagy hatása volt reá, már lengyelországi tartózkodása idejében, és a magyar írás titkaiba is ő vezette be. Ő mesélgette el neki a hányattatás éveinek unalmában atyja életének legendákba illő részleteit, s az ő magyarázataival érthette meg a királyfi Tinódi Sebestyén krónikájának verseit az ő születéséről, édesanyja szenvedéseiről és csalódásairól, melyek gyermekkora éveit betölték. De a kormányzás apró-cseprő teendőit is az ő oldalán ismerte meg, mert mint titkár, majd kanczellár, Csáky intézett el minden államügyet, s a törvénykezés gondja, a királyi könyvek vezetése^[1571] is őt terhelte.

III.

Az erdélyi és német királypárt fegyveres küzdelme és kitartása. Újabb gyűlések Kolozsvártt, Tordán és Fejérvártt, mikor Báthory Kristóf egy franczia követtel Párisból hazatért. A rendek elkeseredése az udvarban befolyásra jutott lengyelek dédelgetése miatt. A Kendyek és Bebek magatartása, kiket a királyné vetélytársuk: Balassa ösztönzésére megölet.

Lehettek ötezeren az erdélyiek 1557 deczember közepén Szatmár-Németi körül, midőn a budai basától 2000 főnyi segítséget kaptak. Velük volt az öreg Bebek és Balassa, kiket a török zálogul szeretett volna tartani szolnoki várában, míg vállalatukat befejezik, a királyné azonban tiltakozott a budai basa e követelése ellen és nem adta ki őket. Ostromló szerük négy szép faltörő- s egy kisebb kerekes-ágyúból állott, miket Erdélyből hoztak magukkal. És kedvezett nekik az is, hogy a Tisza és Bodrog hamar befagyott, s így azokon hajók nélkül is átjárhattak; míg másfelől a két császári huszárkapitány: Dersfy István és Pethő János összeveszett egymással, seregük pedig fizetetlen.^[1572] Ezenkívül erősítést vártak még hazulról, honnan Doboka, Aranyos és Hátszeg vármegyékből Izabellának 1500 lovasa és gyalogosa volt útban,^[1573] valamint «az oláh országokból», melyeknek hadi népe közelgett.

135. Horváth Gáspár aláírása.^[1574]

E seregeknek ellentállni nem tudván, Telekessy abbahagyta Szatmár vívását és Ungváron át Munkács felé sietett. De a királyné lelkes hadi rendelettel buzdítá e fontos vára őrségét kitartásra és hűségre, minthogy hadserege az ellenséget nemcsak elűzi a határokról, hanem még házaikban is fel fogja keresni.^[1575] Kanczelláriai titkára, Horváth Gáspár is ráírt a várnagyokra, hogy «bátor szívvel legyenek, mert bizonnyal ő Felségeknek elég nagy hada lészen» mostan, és szorongatott helyzetükben «mindjárást» megsegítik.^[1576] Bíztatta őket a szatmári őrség is, mely «két öreg álgyúval» a hónap közepén indult megsegítésükre, míg a 3000 főnyi török had Varjasi Jánossal Debreczen védelmére hátramaradt.^[1577] A munkácsiak ki is tartottak híven, a míg Balassáék serege megjött. Azonban Ferdinánd hada is keményen állta az ostromot a Telekessy által épített kis huszárvárban, de azért a harmadik rohamra kényszerült feladni Izabella vezéreinek, a kik rögtön széthányták.^[1578]

136. Izabella hadi rendelete Munkács vára őrségéhez.^[1579]

Odébb, a Hegyalján s a Tiszamentén Bebek György buzdított legjobban a «német párt» érdekében, bár sehogy sem tudta megnyerni Némethy Ferenczet, Tokaj vára kapitányát. Bántatlanul hagyni ígérte neki Szerencset és összes többi birtokait, ha átáll s «az keresztyén király szolgája» lenne. Erre Némethy azt felelte vissza: Tudhatja, hogy neki is «nem pogán, hanem az János király fia, ki Magyarországnak választott királya» adta, s majd megválik, melyik király oltalmazza őt meg benne! Azt is tudhatná, hogy a királyné követei már visszatértek a portáról, hol «újonnan megesküdt az császár az király fiának, hogy meg akarja mind nímet ellen s mind egyéb ellensíg ellen oltalmazni». És e támogatástól mindenki azt reméli, «hogy ha az nímet kezit Magyarországból az Dunán innét ki nem viszi, ugyan kihajtják belőle. Azért Nagyságodnak is bizony jó volna meggondolni és ez magyar nemzettűl el nem szakadni – írja érdekesen tovább – hanem együtt vele megmaradni, mert azt Nagyságod meglátta immár, hogy az idegen nemzetnek mind Magyarországot s mind Erdélt kezibe adták, de mind veszten elvesztette; fílek rajta, hogy ha Nagyságod az magyartúl az idegen nemzethez szakadand, hogy Nagyságodat veszedelembe ne hozza». S midőn levelét már lepecsételte, kívül is rájegyezte figyelmeztetésül e sorokat: «Ezt Nagyságodnak bizonnyal írhatom, hogy az király fia ez kikeleten szemíly szerint indúl Erdélyországgal, mert az császártúl parancsolva vagyon, ha az római király kezit ki nem viszi Magyarországbúl az Dunán innét, ha pedig kiviszi az Dunántúl, bíkessíge lehet». Sőt a császár is személyesen betör Dunántúlra, «mert az frigy külömben nem lehet» meg.^[1580]

Mindezt Némethy azután írta meg íly hetykén, biztosan, hogy szerencsésen kiszabadult a kassai kapitány egyik inasa körméből, a ki november elején, egy éjjeli támadás alkalmával, saját tokaji vára kapujában sebesíté meg.^[1581] Ám abban igaza volt, a mit Szerencsről vélt, mert 1558 július 20-ikán ép e várkastély alatt verte meg Bebek György és társai hadait, a mint Tokajból ötszázad-magával reájuk csapott.^[1582]

Hanem e két esemény közt a harczok és csetepaték, az alkudozások és ámítások egész sorozata tölti ki e háborús idők hónapjait.

**

137. Némethy Ferencz czímere.^[1583]

A karácsonyi szent ünnepeket Balassáék közel 8000 főnyi magyar, török és oláh seregükkel^[1584] a szőllősi vár alatt töltötték. Ezt Székely Antal építtette újra s védte vitézül húsz napon át, miközben a főemberei közül sokan elestek. Így pl. a királyfi ügyének szenvedélyes felvidéki híve, Tarczay György, «kit királné asszony nagy keserősíggel sirata», midőn holttestét Erdélybe vitték.^[1585] De Telekessy kiegyezett az ostromló vezérekkel, és széthányatván az erősséget (1558 január 13-ikán) mindkét had békével elvált egymástól. Pedig Székely még sokáig tarthatta volna, mivel Dobó István is megsegíté porral és éléssel,^[1586] midőn szamosújvári hosszú fogságából «Isten csodás akaratával» 1557 november 15-ikén^[1587] kiszabadult. Menekvését Szakállos Péter tette lehetővé,^[1588] és Ferdinánd jutalmul kitartásáért s az érette szenvedett fogságért Dobónak Léva várát adományozta, oly feltétellel, hogy ha Munkács várát be tudja venni, neki adja örök jogon, Léva helyett.^[1589] Csakhogy ez nem tartozott a könnyű dolgok közé, mert Munkácsot meg viszont Izabella királyné adta Balassa Menyhártnak, s így az minden erejét és ügyességét felhasználta megtartására. Serege is együtt volt még, jól ellátva pénzzel és élelemmel, s midőn az egyheti fegyverszünet (1558 január 18-ikán) letelt, újból megkezdte a harczot a császáriak ellen, habár ezek főbb vezérei (Pethő János, Bebek György, Balassa János és Dersfy) mind távol voltak és megsegítésükre még 200 huszárt sem adhattak.^[1590] Így török csapatjaival ismét ostrom alá fogták a városban újból felépített váracsot, úgy, hogy Telekessy kénytelen volt Ungvárra menekülni^[1591] s onnan nézni tétlenül az események fejlődését. Legfeljebb Eperjesre ment be néha Torda Zsigmondhoz panaszkodni, és február 9-iki tárgyalásukról a következő határozott pontokat közölték Miksa főherczeggel:

138. Telekessy Imre aláírása.^[1592]

A császári seregek állapota a lehető legszánalmasabb, de úgy látszik nem hiszik; a törökök visszavonultak, rabolva; Izabella nem akarja, hogy seregei haza térjenek téli szállásra, sőt még az oláhokat is várja, de mivel vajdájuk (Petráskó) megöletett, csupán 600 jött Bebek és 300 a királyné segélyére; a császári csapatok pedig zsold híjján nem akarnak tovább szolgálni.^[1593]

A királyné ezalatt Kolozsvártt országgyűlést tartott, mely február 3-ikán nyílt meg. A nagy számban összesereglett rendeket Izabella hosszú latin beszédben üdvözöltette – úgy látszik Kendy Ferencz által – emlékeztetvén őket azokra a szolgálatokra, melyeket fiával (gyakran saját kára és áldozata árán) tett a hazának. Erre hozzájárulásukat kérte ahhoz a szándékához, hogy országos kiadásai fedezésére harminczadokat állíthasson fel és a szász papok tizedének háromnegyed részét a kincstár részére lefoglalhassa. A magyar és székely rendek elfogadták az előterjesztést, melynek czélja volt a királyné szűkös anyagi viszonyain segíteni. De a szászok egyeteme hevesen tiltakozott ellene, nemcsak, mivel ez a kívánság százados kiváltságaikba ütközik, hanem mivel új harminczadok felállításának az lesz természetes következménye, hogy minden megdrágul, s az ipart és kereskedelmet is károsítja. Végre mégis harminczadot rendeltek Váradra és Kolozsvárra,^[1594] melyeknek iparossága magyar volt, a szász dézsma-kérdés elintézését pedig elodázták.^[1595]

139. Ruszkai Dobó István aláírása.^[1596]

A gyűlés így is a hónap végéig tartott. Csakhogy mialatt a királyné a beszterczeieknél hadi czéljaira rendelt ezer lándzsára várakozott,^[1597] a szebeniektől meg pénzt kért, fia levelet kapott a portáról, mely szerint a szultán Ferdinándnak követei sürgető kérésére hét havi fegyverszünetet engedélyezett.^[1598] Ekkor Izabella haza eresztette az egy idő óta nála tartózkodó Mahmud dragománt, segítséget kérve a császár ellen, kinek hétezer embere áll Erdély határain.^[1599] A mellé adott magyar követ azonban semmit sem tudott kieszközölni, sőt harmadnapra Rusztán basa fővezér amaz üzenetével indult vissza, hogy neheztel a királynéra és Kendy Ferenczre, a miért befogadták Havasalföldéből Szokol vornikot, a ki a megmérgezett Petráskó kincseivel menekült át hozzájuk, és ennek azonnali kiadatását követeli.^[1600] E helyett Izabella Vlád vajdát küldte be a portára, az ottani franczia követnek is írván érdekében.^[1601] Ám Szokol ügyében maga nem akart határozni s azért Tordára országgyűlést hirdetett,^[1602] türelemre kérvén annak megtartásáig a portai nagyvezért.^[1603]

Izabella királyné Kolozsvártt ezúttal a domonkosok óvári szép kolostorában lakott. Mert ez két év óta, midőn – Kálmáncsehi Márton, a debreczeni híres hitszónok megjelenésével^[1604] – a barátokat belőle a protestánsok kiűzték,^[1605] üresen állott. Igénytelen külsejű, de művésziesen épített tágas kolostor, melynek pompás refektóriuma trónteremnek vagy múlatságoknak egyaránt alkalmas volt.^[1606]

Ebben fogadta újév napján a városi magisztrátust is, mely szerencse-kívánatai mellett újévi ajándékul a királynénak egy nagy serleget, Csáky Mihály kanczellár, Kendy Ferencz és felesége, Ligenza és Tarlo számára egy-egy kisebb kupát hozott, míg Pethő Györgynek, Nizowskinak és Ponori Katusnak, a királyné hunyadmegyei udvari leányának egy-egy szőnyeggel kedveskedett.^[1607]

140. Csáky Mihály aláírása.^[1608]

A kolostor magányos szobái is teljes kényelmet nyujthattak, s a királyné annyira jól érezte magát bennük, hogy egész kolozsvári tartózkodásának hosszú ideje alatt sehová sem távozott messzebbre. Legfeljebb a közeli Kolosmonostorra kocsikázott ki néha,^[1609] hogy imáját nagyobb csendben, visszavonultan mondhassa el – vagy gyalui várába hajtatott vadászni, szórakozni. A keresztfolyosó czelláiban udvara helyezkedett el, s úgy megélénkült az épület, mintha soha szerzetesek nem laktak volna benne. A lengyelek egész estéket múlattak együtt a magyar nemesekkel, és olyan szertelenségeket végeztek, hogy a városbíró végre kénytelen volt a királynéhoz folyamodni, hogy tiltsa el udvari embereinek, hogy éjjel ne járjanak gyertyával az istállókban s ne hozzanak bort a városba. Erre Izabella beküldte Kendyt és Ligenzát a tanácsba, mely aztán kidoboltatta, hogy esti 9 órán túl senki se merjen bort behozni és árulni a városban.^[1610] Örült is a tanács, mikor a rendetlenkedőktől megszabadult, mert a nagy szolgaszemélyzet szemetet is annyit csinált, hogy midőn Izabella (1558 márczius harmadik hetén)^[1611] Tordára hurczolkodott, a városbírónak a polgárokkal kellett a kolostort kitisztíttatnia.^[1612]

141. Izabella és János Zsigmond érmei.^[1613]

A királyné a húsvéti bőjt nagy részét így Tordán töltötte, szokott, rendes életmódjával, templomba-járással kezdvén és állami ügyek intézésével végezvén a napokat. Hiszen Kolozsvártt is közvetlen eljövetele előtt, Reminiscere-vasárnapján tartott fő-törvénynapot, melyre a Részek nemességét is meghívta.^[1614] Itt meg egymásután keresték fel azok, a kik megkéstek vagy többször a háborús időkben nem járhattak. Így pl. csak nemrég kinevezett új nagybányai czementese, Kolozsvári János,^[1615] a ki «Ha Isten velünk, ki ellenünk?» latin felíratú szép aranyait, takaros Máriás denárait verette. Vagy Várad bírája, meghagyván neki s tanácsának, hogy minden betelepedni akarót fogadjon be és védelmezzen meg, mivel a várost helyre akarja állíttatni és építtetni, mint a tavalyi pusztúlás előtt volt.^[1616] Harmadnapra aztán megnyílt a generális-gyűlés, melyen két csausz is részt vett. Ezek Szokolért jöttek s kiadatásához a rendek hozzá is járultak. De a királyné szánta, féltette életét s különböző ürügyek alatt dugdosván, csak újabb sürgetésre adta ki. S csakugyan, alig érkezett szegény július elején Sztambulba, két bojér-társával: Vláddal és Rádullal vasraverve Rhódosz szigetére küldetvén, megöletett; holott a királyné és rendek három követe könyörgésére a szultán kegyelmet ígért is nekik. Kincse és családja természetesen Erdélyben maradt Izabellánál, a mikért nemsokára újabb alkudozásokat indítottak.^[1617]

142. Izabella és János Zsigmond érmei.

A közigazgatási végzések és adókivetések mellett még két nevezetes dolog magaslott ki e tordai gyűlésen: a vallásügy, melynek szabad gyakorlata fentartásával a sacramentarius kálvinisták felekezetét eltiltották, sőt Dávid Ferencz püspök papjaival pár hét mulva (május elsején) ez ügyben ugyancsak Tordán zsinatot is tartott.^[1618] A másik ügy: a királyné államtanácsának kibővítése 12 tagra. Ott volt köztük az öreg Bebek is,^[1619] de Izabella éppen az ő működése ellensúlyozására választotta most maga mellé az ország és a Részek legkiválóbb főurait. Mert iránta való bízalma már a téli hadjárat idején megingott.^[1620] Sok minden dologban másként kellett volna a megtérő főúrnak viselkednie, az meg méltán sérthette a királynét, hogy Bebek az ő tudta és engedélye nélkül járat a portára.^[1621] Csakhogy neki meg az adott okot panaszra, hogy Izabella sem a vajdai, sem a kincstartói állást nem tölti be és maga akar kormányozni.

Arra vigyáztak a rendek, hogy a királyi tanács kiegészítésekor idegenek ne jussanak közéjük, mint harmadéve. Hanem azért a királyné még sem élhetett nélkülök, a mi természetes. S a lengyel Ligenzának például akkora befolyása volt reá, hogy nélküle semmi sem történhetett udvarában, s még Kendy Ferencznek is alkalmazkodnia kellett hozzá.^[1622] Az idegeneknek e szerepe, úgyszólva uralma rossz vért, lassanként elkeseredést szült a magyar nemesség körében, melynek a mellőztetés joggal fájt.

143. A marosvásárhelyi vár és templomerődítés.^[1623]

Így valósággal nemzeti párt keletkezik ellenük körükben, melynek tagjai hova-tovább mind hosszabb időre maradoznak el az udvarból, hogy annál gyakrabban találkozhassanak Kendy szentiványi kastélyában. Ez a királynénak is feltűnik, s attól fél, hogy majd áttérnek Ferdinánd hűségére, mivel fiaikat is szívesen küldik fel udvarába.^[1624] Pedig ez eszük ágában sem járt, s csak a haza sorsa fölött tanakodtak, egy-egy pohár ó-bor mellett. Egy ízben meg is lepte s felelősségre is vonta őket a királyné asszony Marosvásárhelyen, hová – a húsvéti ünnepeket Gyulafejérvártt töltvén^[1625] – április utólján hirtelen átjött törvényt ülni a székelyek közt.^[1626] Szemükre hányva kishitűségüket, hívatkozott hadi sikereire s a külföld tiszteletére, melyet iránta tanusít. Hisz csak az imént, pár nappal előbb érkezett haza a tanult somlyai Báthory Kristóf is Párisból,^[1627] hová még az elmult év őszén küldte volt követségbe, az udvarában járt portai franczia követ, Cambray tanácsára.^[1628] II. Henrik örömmel fogadta a szövetség tervét, melyet a magyar királyné fia, régi pártfogoltja érdekében kért, és küldöttjét ez év január közepén teljes reménységgel indította vissza. Mellé adta a maga részéről Martinés Lajost, kit Izabella még Lengyelországból ismert, és Velenczén, Raguzán, Belgrádon át jutottak hozzá udvarába.^[1629] Jelentésük itt nagy örömöt okozott, mert arról szólt, hogy a franczia király öt évre 5000 főnyi hadra való pénzsegélyt ad János Zsigmondnak, kit vejéül is elfogad s azonkívül közbenjár érdekében a szultánnál,^[1630] hogy visszaadják neki a tiszáninneni földet Orsováig, melyet tőle Buda átadásakor kapott, de aztán «György barát ravaszsága» következtében ismét elvett tőle.^[1631]

A változó szerencsével folyó téli hadjárat és apró-cseprő csete-paték közben,^[1632] ezalatt Bécsben is megindultak a tárgyalások a békesség ügyében. Ezeket most a lengyel király kezdeményezte nővére nevében, a ki – hosszas hallgatás után^[1633] – előbb udvarmestere: Czikowski, majd aulicusa: Nizowski útján kérte támogató közbenjárását. Zsigmond Ágost hajlandó volt erre, de kifejezte meggyőződését, hogy Ferdinánd tartsa tiszteletben az előbbi szerződéseket, Izabella királyné pedig olyan helyre vonulhasson, hol korának és betegeskedésének megfelelőleg, nyugodtan élhessen.^[1634] A császár szívesen fogadta Cromer Márton lengyel követ előterjesztését a béke érdekében.^[1635] Az elmúlt évek tanusága is mutatja, hogy ő barátsággal viseltetett a magyar királyné iránt, s bár sok terhes oka volna a haragtartásra, hajlandó illő feltételek mellett kibékülni, ha Izabella várparancsnokai a fegyverszünetet megtartják. Nem úgy, mint tokaji kapitánya,^[1636] a ki Kassáig háborgatja híveit és egyenesen kijelenté, hogy őt fegyverszünet nem kötelezi.^[1637]

144. II. Henrik király aláírása.^[1638]

Nem is jöhetett hát létre a kívánt békesség s folyt a hadakozás tovább. Somlyai Báthory István ezer főnyi hadával Szatmár táján a Szamos vonalát védte. A királyné asszony meg a júniusban tartott hosszú gyulafejérvári országgyűlésen ismét általános hadfelkelést rendelt Tordára, hová július végén maga is elment fiával,^[1639] néhány hétre.^[1640] Ezúttal az is szóba került, hogy Izabella – minthogy a rendek már nem győzték iszonyú költségeit – menjen Váradra lakni, hol számára palotát is kezdtek építeni.

Ezt az ügyet Kendy Ferencz vetette fel, hogy valamikép elválaszthassák a királyfit anyjától.^[1641] De nem ért czélt, s csak növelte maga iránt a királyné bízalmatlanságát, mely azóta keletkezett, hogy Bebek és a Kendyek Ferdinánd vezéreivel titkos tanácskozást folytattak. Legalább erről suttogtak már ezen az országgyűlésen is, melyre az öreg Bebek el sem jött. A rendek könyörgésére azonban Izabella megbocsátott neki.^[1642] Hanem midőn a nyár folyamán rájött, hogy Ferdinándtól levelet fogadott el s azt szolgája, Kocsis Marczi neki át is adta, a királynét elfogta a harag s bosszút forralt a pártosok ellen, kik őt méreggel akarták eltenni láb alól.^[1643] Bosszúját szította az a körülmény is, hogy még ők panaszolták be a portán, hogy a németekhez akar átpártolni s e végből alkudozik a császárral. Sikerült ugyan e vádak alaptalanságáról a nagyvezért meggyőznie, de azért haragja nem szünt. Sőt naponta izgatta környezete, a lengyelek és Balassa Menyhárt, a három főúr vetélytársa, s midőn benne kész eszközt vélt találni ellenük,^[1644] elhatározta megöletésüket. Iszonyú lelki harczot vívott magával álmatlan éjszakáin, míg erre ráadta magát, mivel természettől vallásos, kegyeslelkű, a ki boldog volt, ha kegyelmezési felségjogát gyakorolhatta. Hiszen – hogy régebbi eseteket ne ismételjünk – még élénk emlékezetében volt a jóknak, nemeseknek, miként fejezte ki tavaly elismerését Brassó város tanácsa iránt, hogy lázadó polgárán, Kirschner Györgyön, a húsvét előtti bőjtben, Krisztus Urunk szenvedéseire való emlékezéssel nem hajtotta végre az elrendelt halálos ítéletet,^[1645] s aztán maga elé hozatván a bűnöst, miként bocsátotta szabadon gyalui várából.^[1646] Ám könyörületességét elfojtotta most a szenvedély, melyet nem tudott már mérsékelni sem a jóság, sem a józan ész szava. Mert fájt szívének a Kendyek hálátlansága és nem tudta feledni a legyeskedő «rabiatus» Bebek tolakodását, melylyel egy ízben nőiségét sértette meg.^[1647]

Így következett be ez a politikai orgyilkosság 1558 szeptember elsején, «Istennek rendelése szerint», a mint az egykorúak hitték.^[1648] A királyné tanácskozásra hívta szenátorait Gyulafejérvárra s meghagyta Balassának, hogy a mint az áldozatra szántak feljönnek, éjjel, az első kakas-szóra lepje meg őket 500 főnyi lovas és gyalogos csapatjával a kis udvari kapun át, Forgách Ferencz kertje mellett. Úgy is lett. Kendyék későig borozgattak társaikkal szállásukon, s mikor aztán Csáky Mihály kanczellár is hazament, szépen lefeküdtek. Erre a drabantok Daczó Tamás és Perussith Gáspár vezetése mellett felverik az öreg, beteges Kendy Ferenczet az ágyból, s kifosztják szekrényeit, ruháit. Könyörgésére megengedték, hogy félrevonuljon a kamarába, s midőn már nem győzvén visszavárni, rányitották annak ajtaját, arczraborúltan imádkozva találták. De ez nem használt. A szívtelen zsoldosok egyike «egy hegyes tőrrel leszúrta», egy másik agyonlőtte s testét összeaprítva szétszórták a szobában. Ekkor Bebek Ferenczhez mentek, s felköltötték, azt mondván, hogy a királyné sürgősen hívatja. Felriadván, fegyveréhez nyúlt, de nem használta, mert a gyilkosok esküdöztek, hogy igazat mondanak. A mint azonban házából kilépve megpillantá a fegyveres csapatot, ijedtében földre rogyott s úgy fogadkozott ártatlanságáról Istenre és minden szentekre. Nem hittek neki, sőt midőn papot kívánt, hogy elkövetkezett utolsó óráján legalább meggyónhasson, durván azt felelték, hogy felesleges annak pap, a ki a papokat életében kigúnyolta. Leütötték hát lábáról, s fejét vevén, testét meghurczolták a sárban. A zajra felébredt most a szomszéd szobában alvó Kendy Antal is és mialatt podagrás lábaira inasa felsegíté a nadrágját, rátörnek a haramiák. Támadásukra felemelte karjait, hogy tisztes fejét megvédje, ám kíméletlenűl leütötték, s vére végigfolyt a padlón.

145. Kendy Antal aláírása.^[1649]

E közben megvirradt, s midőn híre ment a hármas gyilkosságnak, nagy sokaság gyűlt össze a holttestek körül, melyekhez már kutyák is hozzáférkőztek. Eljött lakásáról a török csausz is és miközben papucsait az áldozatok vérében megforgatta, bosszúsan kiáltá: Így bűnhődjék minden áruló, a hatalmas császár parancsából! Este felé aztán a szakácsok régi lepedőkbe szedték fel a meggyilkoltak testrészeit, eltemetvén azokat illő ünnepélyességgel György barát sírja közelében.^[1650]

IV.

A rendek e miatt zugolódni kezdtek ellene, de hamar megnyúgodnak s a fejérvári országgyűlésen életüket és vérüket ajánlják fel neki további szolgálatukkal. De mivel ő már sokat betegeskedett, minden tettével fia trónját óhajtá erősíteni. Ezért küld a portára s küzd tovább Ferdinánd ellen, kinek udvarában Cromer Márton tárgyal érdekében. Balassa is ingadozott hűségében, a mit János Zsigmond szemére is hány; ám a kiegyezés most sem jöhetett létre a bécsiek szűkkeblűsége miatt.

IZGATOTTAN, remegés közt töltött álmatlan éj után a királynénak is látnia kellett az áldozatokat. Csakhogy nem közelről, hanem a toronyból, hová reggeli miséje végeztén felhágott, hogy meggyőződjék, igaz-e az a kegyetlenség, melylyel testeikkel bántak. Megborzadt a látványtól. Halálsápadtan, arczából kikelve távozott, s ettől az órától kezdve soha többé vídámnak nem látták.^[1651] Az eset leverte lábáról s ágyban fekvő beteggé tette, úgy hogy még, tollat sem birt fogni. Különben is már két év óta állandóan főfájásban szenvedett. «De azért nem hagyom itt fiamat – íratta öt nappal ez események múlva Zsófia húgának – bár anyánk öt gyermekét hagyta is itt!» Fiával együtt nagyon szerencsétlennek mondja magát,^[1652] nyilván, mert lelki ismereti furdalás bántotta. Háborgó lelkét megnyugtatni, tettét igazolni ugyan a meggyilkoltak íratai közt talált levelekkel igyekezett a szultánnál is.^[1653] Ámde érezte, hogy igazságtalanság történt s hallania kellett a nemesektől a Szent-Mihály napján megnyílt generális gyűlésen, hogy törvényes eszközökkel kellett volna a megölteket sujtani, ha csakugyan bűnösök voltak. Hiszen Kendy Antalnak nem is volt része az összeesküvésben, s halálának az a látszatja, hogy neki csak azért kellett pusztúlnia, hogy bátyját meg ne bosszúlhassa.

Ekként feleltek a királyné előterjesztésére, melylyel ezt az országgyűlést megnyitotta. Kijelenté, hogy ő e tettre nem azért határozta el magát, mintha kegyetlen és istentelen lenne, vagy az áldozatok lefoglalt vagyonára vágyódott volna, hanem mivel árulók módjára megvetvén saját uralmát, azt maguknak keresték a portán, és onnan mérget is szereztek az ő és fia megöletésére, a mit három dobozban be is mutathat. S miután a bűnösök immár vétkeikért meglakoltak, biztosítja a rendeket kegyelméről.^[1654] Ezek napirendre tértek a dolog fölött, mely Bécsben is kínos megdöbbenést keltett. A nemzetiségek közti súrlódásban, a magyarok, székelyek és ráczok közötti egyenetlenkedésben látták okát a szerencsétlen esetnek, míg Cromer, a lengyel követ azt hitte, hogy Kendy Ferenczet tulajdonképpen Isten büntetése érte utól, a miért Erdélyben templomokat foglalt, papokat űzött el s az igaz vallást profanálta és eltörölte.^[1655] A rendek tehát hálát adván a királyné asszony és fia szerencsés megmeneküléseért, életüket és vérüket ajánlták fel nekik utolsó lehelletükig.

A tárgyalások közül legfontosabbak voltak a hadügyiek, minthogy a magyarországi harcz még mindíg tartott. Sikeres folytatására tehát portánként 99 denárt s a szultán számára egy-egy köböl búzát vagy zabot, a Részekben lakó nemesek egy forintot ajánlottak meg, mivel ők különben is minden 26-ik jobbágyukat felültetik. Hasonlóképpen a székelyek is. A szászok négy hónapra 12,000 forintot és ugyanannyi köböl gabonát adnak. Minthogy pedig ez országos terheket a három rend viseli, a szász papok is járuljanak hozzá segítséggel, ép úgy, mint Fogaras földje és a moldvai vajdának Erdélyben visszaadott jószágai, melyek az erdélyi törvények alól ne vétessenek ki. A János király halála óta ő Felségeik engedélye nélkül épített erődök fej- és jószágvesztés terhe alatt széthányandók s csak azok maradjanak meg épségben, melyekben a magyar nemesek családjaikat és vagyonukat tartják.^[1656]

Az íly módon kiállított hadak fővezére Balassa Menyhárt lett, kit a királyné terjedelmes birtokokkal s nagyszerű dézsmajövedelmekkel tüntetett ki. És megjutalmazta a Báthoryakat is, azáltal, hogy «hopmestere», somlyai Báthory András feleségének és testvérének, anyjukkal – az özvegy Mayládnéval – együtt új adományként megadta Fogaras és Alvincz várát.^[1657] Így legalább ezeknek jobbágyaira is számíthatott most, hogy Balassa ismét Szatmár-Németi felé ment hadaival.^[1658] Ideje is volt, mert Némethy már alig tarthatta magát. Kényszerült feladni Kövesd várát, melyet a németek szeptember közepén bevettek, bár a császár «nem csekély költségével, sőt a katonái egy részének halálával».^[1659]

Balassának azért nem nagy hasznát vette, mert az hozzáfogott ugyan Kisvárda ostromához, hanem lassúnak, bátortalannak mutatkozott. Serege tétlenül vesztegelt a Tisza partján, míg átellenben Telekessy hada táborozott. Átjönni ő sem mert kevés emberével, de mikor segítséget kap és beáll a Tisza, összecsapnak és megverik az erdélyieket (1558 deczember 15-ikén) a tárkányi csatában. Rendkívül vitézül viselte magát Székely Antal és Telekessynek német hadnagya, Taygvicz Ádám, hanem azért mégis féltették a kisvárdai várkastélyt, mely körül az erdélyieknek 3-4 ezer főnyi magyar és oláh hada tanyázott.^[1660] Megsegítette a királynét a szomszédos vármegyék nemessége is, ám elpártol ügyétől Perényi Gábor, a ki Ferdinánd biztatására, s hogy iránta való hűségét kimutassa, 200 lovast állít ki és küld ez időben sárospataki várából két nagy taraczkkal^[1661] s golyókkal hadai ellen.^[1662] Cselekedte ezt kényszerűségből, mivel birtokait e hadjárat alatt úgy feldúlták, hogy nincs miből fizesse szolgáit. Eddig is azért tartott a királynéval, mert akkora fizetett, rendes hada volt, hogy nem állhatott volna neki ellent, azért sem, mivel a császári seregek nem segítették meg.^[1663] És tette bizonyosan hálából is, hogy e lépéseért a császár szabadon bocsátá a sárosi várból még tavaly óta fogva tartott testvérét, Ferenczet.^[1664] Másként egyhamar nem is szabadult volna ki, mert szabadulását rokona, Dobóné és gyermekei kiengedésével cserében remélte Izabella királynétól. Ő azonban «könyörgésére» nyíltan megírta neki, hogy az «semmiképpen nem lehet, mert Dobó Istvánné – úgymond – császár foglya inkább, honnem miénk, kinek az sok gonosz nép azt adták eleibe, hogy Dobó István mi akaratunkkal szabadult el az fogságból, és egyet hogy értettünk az némettel. Ha azírt feleségét is elszabadétanók, confirmálnók az hamis beszédeket, kit mi rólunk az portán hintettek, s erésítenők az porta vélekedését, hogy egyetértünk az némettel, kiből minékünk, fiúnknak s az országnak veszedelmet szerzenénk, kire magunkat semmiképpen nem bocsáthatjuk.» Inti tehát, hogy ezt a dolgot «minden ember kivesse fejéből», s bízzék, reménykedjék, hogy «ha ezúton meg nem lehet az szabadulás, módot ad az Úristen egyébből» reá.^[1665] És Dobóné csakugyan nem szabadulhatott ki, sőt midőn egyszer említették ügyét a királyné előtt, Mayládné észrevette, hogy «nem kedvelé ő Felsége», sőt figyelmeztették, hogy «haragjába esik», ha szól mellette, a mint Nádasdy nádor megbízásából akart volna.^[1666]

János Zsigmond, választott magyar király.
(A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött XVII. Századi vízfestményről.)^[1667]

Az öreg Telekessy azonban, segítve Verancsics Antal egri püspöktől is, most nem igen szorúlt támogatásra, mert nem volt ki ellen használnia. Balassa Menyhárt ugyanis nem fogadta el a csatát, midőn az új évben, január végén, átkelt hozzá a Tiszán. Megelégedett azzal, hogy elfogják az élését,^[1668] de tétlenül nézte, miként üt tábort mellette. Sőt később bátortalanul elvonult Kállóra, s így Telekessy úgy szólván vérontás nélkül felmenté Várdát. Fegyverszünetet kérve még ki is békült vele, bár serege nem helyeselte. Megbízhatatlan jelleműnek bizonyult hát a vén Balassa e hadjáratban,^[1669] és gyávaságát alig enyhíti az a szempont, hogy kétkulacsos eljárásával a honfivért akarta kímélni!

146. Izabella és fia együttes aláírása 1558-ból.^[1670]

Mindez eseményeket a királyné csendes megnyugvással szemlélte. Lelkét már nem is izgatták. Egykori férfias akaratereje lankadt, érdeklődése csökkent. Államügyekkel mind ritkábban törődött. Azokat egészen fiára bízta s maga csak elvétve bibelődött velük. Mert gyengélkedése óta életrendjét is megváltoztatta. Hetekig feküdt, s nem járhatott templomba. De, ha követek jöttek, vagy valami ünnepségre készültek, leküzdötte a kór súlyát, s maga is megjelent. És ilyenkor mindíg a régi volt: szép és nyájas, leereszkedő, ám királyi. S hogy tudott örülni egy-egy szép ékszernek, melyet valamelyik főúr nején megpillantott, vagy valami ajándéknak, melylyel meglepték! Ilyen volt az őszszel is az a tizenkét fekete paripa és hozzá való fekete bársonyos hintó, melyet a lengyel király küldött be neki és fiának, «Magyarország kis királyának».^[1671] Általános feltűnést keltett, a mint a 45 lóból és 25 emberből álló csapatot Troianowski meg Dimitrowski a fejérvári udvarban felvezette^[1672] s a szépen felkantározott nemes állatokat átadta.

Királyi öcscse szép figyelmét Izabellának is illően kellett viszonoznia. Küldött is hozzá Ligenzával annyi pénzt és kincset, hogy az emberek azt hitték, hogy hátrahagyván fiát, nemsokára maga is beérkezik ismét Lengyelországba.^[1673] Ez persze csak sejtelem volt, s talán következtetés a beteges királyné ama buzgóságáról, melylyel János Zsigmond trónját erősíteni, hatalmát növelni igyekezett. E végből küldi be a visszatérő dragománnal embereit a portára, hogy valahára már rendezze Erdélyország határát, s adja vissza az annyiszor sürgetett várakat, melyek miatt mindenki zúg, elégedetlenkedik. Izabella főkövetét 1558 deczember 19-ikén fogadta a szultán, kinek nyolcz sólymot és tíz nagy «magyar mívű» ezüst kupát adott át nevében.^[1674] S bár három hétig ott tartották, ezúttal elért annyit, hogy visszaadták a kért területek egy részét, hadi segélyt azonban nem nyújthattak. Erre nézve aztán Rusztán basa és az erdélyi követ közt az alábbi érdekes párbeszéd fejlődött ki:

– Sajnálja-e Izabella királyné, hogy a magas porta most békét köt Ferdinánddal.

– Nem sajnálja, mert a béke mostan jobb a királynénak, mint a háború.

– De a királyné eddig más véleményen volt a múltban.

– Igaz, mert nagyobbítani remélte birodalmát a szultán segítségével; de már látja, hogy az erdélyi Részeket a szandsák-bégek elfoglalták, s egyedül nem tud ellentállani Ferdinándnak, mivel szegény, és az ország jövedelmét felemészti a portára fizetett adó.

– Mondd meg hát a királynénak és fiának, fejezte be a nagyvezér, hogy megsegítjük őket.^[1675] Csakhogy ez a segítség ólomlábakon járt és addig alattvalói támogatásával kellett magán segítenie. Adójuk befizetésére sürgeti a beszterczeieket,^[1676] négyezer forintot kölcsönöz a szebeniektől^[1677] és újabb összegeket kér Kolozsvártól. Erre a város megijed, Szent-Demeter és utána Szent-Márton napján tanácsosai közül választott magyar-szász küldöttséget meneszt Fejérvárra, könyörögni, hogy ő Felsége álljon el kívánságától, hisz ez évben már adtak 300 frtot, máskor meg 400 márka ezüstöt. Hálásan ismerik el ugyan, hogy a quarta-adót az óvári iskola és mesterei fizetésére rendelte, hogy a szegények házát újabb adományokkal támogatta,^[1678] és árúlerakási jogot adott a városnak;^[1679] de a terheket már nem birják. E mellett más neheztelésük is van. Hogy a királyné asszony Thúry György elfogatásáért «a városra haragját vetette», holott ha annak gonosz cselekedeteit előszámlálják «a táblán», kitűnik a város jámborsága és ártatlansága. Azért is könyörögnek, «hogy ha valamely szolgája ő Felségének valakit megver, megvagdal avagy egyéb hatalmat teszen», a város régi szabadsága szerint «szabad legyen megfogni az bírónak az olyan hatalmast törvényre, mivelhogy ő Felsége nem hagyja, hogy valaki az ő Felsége jobbágyin ilyen hatalmat míveljen». Kérésüknek azonban foganatja nem volt, s midőn nemsokára Izabella egyik polgártársukat saját törvényszéke elé idézte egy olyan ügyben, mely a város jogkörébe tartozott, a bíró a karácsony utáni csonka héten ismét Fejérvárra ment, kérni a királynét, hogy tartsa meg a várost régi szabadságaiban. És ezúttal nem valószínű, hogy sikertelen jártak, mert most egyszersmind az újévi ajándékot is bevitték a királyné, fia és udvaronczai számára.^[1680]

Hanem Kolozsvár tanácsa nagybetegen találta a királyné asszonyt. Baja az év utólján hirtelen rosszabbra fordult, úgy hogy már halálhírét is keltették, s mindenfelé megsiratták, sőt a nép valósággal lázongott miatta elkeseredésében. Annál nagyobb volt az öröm, midőn Izabella az új év elején (1559 január 10-ikén) fejérvári palotájában kettős lakodalmi ünnepséget rendezett két udvari leányának, kiket lengyel nemes ifjakkal házasított össze, s azon maga is megjelent a vendégek között.^[1681] Ezekkel – mint országos rendekkel – a királyné megelőzőleg gyűlést is tartott,^[1682] s abból vitézlő Bornemisza Lászlót sürgősen a portára küldte. Levelében aztán előbb a törököt érdeklő európai hírekkel kedveskedik Rusztem basának, a fővezérnek, s csak a végén áll elő ismét határigazító kérésével. Elmondja a királyné, mekkora nyughatatlanságban volt «ez egész nyaradszaka és ez egész télen Ferdinándus hada miatt», melyet reábocsátott, úgy hogy kényszerült ellene maga is hadakozni. De minap (vonatkozással a tárkányi csatára) Isten segítségével és az hatalmas császár szerencséjével az ország jó falka népével megvertük – úgymond – és sokak kezzülek ... levágattattanak ... sokan kedig az Tiszába ... vesztenek.

Most azonban a végbeli törökökkel gyűlt meg a baja az országnak, mert a lippai basa és a többi szandsákbég sokat foglal, sarczol és rabol. Sőt új kastélyokat építnek, nemhogy a régieket lebontatnák, a szultán rendelete szerint. Így a lippai basa már Déva, Hunyad, Illye és Lazura várát, a szolnoki szandsákbég pedig a váradi vár «tartománya nagyobb részét» foglalta el, úgy hogy már egy órányira jutottak Váradhoz a hódoltatással. Ezenkívül Tokaj vára vidékét is úgy elfoglalta, hogy jóformán csak «puszta kőfala» maradt meg. Pedig a királyné és «szerelmes fia» a szultán kegyelmességében bízván, «még csak legkisebbik újjukat» sem mozdították ellene, a miért a «magyar nemzet mindenestől fogva csuda mondhatatlan-képpen» elidegenült tőlük «s naponként idegenezik, kétségbeesvén az ő megmaradásáról». S ha panaszt tett a királyné a lippai basa, a temesvári és szolnoki bég ellen, mindíg azt felelték, hogy erre a portáról van parancsolatjuk s másként nem cselekedhetnek, «míglen az határok meg nem igazíttatnak és az hatalmas császártúl ki nem adattatnak». Kéri tehát a nagyvezért, törekedjék ez ügyben mellette, hogy fiával s híveivel «egyetembe békességes és csendes életben» lehessen «és ő Felségének jó szerencséjiért, hosszú életejért s minden jovaiért éjjel-nappal az Úristennek könyöreghessenek» országostúl.^[1683]

147. Somlyai Báthory István aláírása.^[1684]

Izabella megbízásából Bornemisza beszélt a franczia követtel is és közbenjárásával a szultán két csauszt adott melléje, hogy a kívánt határt megszabhassák. Panaszkodtak az erdélyiek arról is, hogy országuk jövedelme alig megy 100 ezer forintnyira, s most már Delavigne is azt hiszi, hogy legjobb, ha kibékülnek Ferdinánddal, a ki V. Károly halálával immár császár, sőt II. Henrik királyra is kedvezőbb, ha őt jövendőben békés szomszédjaként tisztelheti.^[1685]

Tényleg maga királynénk is így gondolkozott. Különben is beleunt már a hadakozásba, melyet diadalra juttatni új vezérének, somlyai Báthory Istvánnak sem sikerült és melynek izgalmai idegeit tönkretették. S mikor karácsony előtt hirtelen rosszul lett, gyorsan értesíté a lengyel királyt, hogy hajlandó kibékülni a császárral.

Csakhogy Zsigmond Ágost nénje feltételeit nem helyeselte minden tekintetben, s így tárgyalást kezdett vele.^[1686] Sőt ez ügyben Cromer Bécsből Augsburgba ment Ferdinándhoz, a ki az egyezség létrejövetelének főnehézségét abban látta, hogy Izabella semmit sem fogad el a porta tudta és hozzájárulása nélkül. S bár közbenjáróul ajánlkozott Balassa Menyhárt is, a császár figyelmeztette fiát, Miksa főherczeget, hogy ügyeltessen reá, mert benne nem igen lehet bízni, kivált «mióta Munkács vára is az övé».^[1687] Így gondolkoztak róla Erdélyben is. Tudta azt Balassa uram maga is, úgy hogy midőn a tavaszon híre terjedt országszerte, hogy elpártolt Izabellától, s tulajdonképpen azért ment ki Magyarországba, hogy német katonákkal térjen meg – nem is mert visszamenni, a míg választ nem kap a királynétól arról, hogy hiszi-e, a mit a fáma róla mond? Levelét Izabella párnája alá rejtvén, megüzente szolgájával gazdájának, hogy rögtön udvarába siessen, mivel fontos állami ügyeket kell vele megbeszélnie. De az be volt tanítva, hogy üres kézzel vissza ne térjen, s ezt együgyűen meg is vallotta. Erre a királyné behivatta Bekes Lászlót a szomszéd szobából s hitlevéllel útnak indítá hozzá, biztosítván, hogy hűségében nem kételkedik.

Bekes Szatmár városában akadt Balassára és ért vele (1559 április 22-ikén) Gyulafejérvárra. Félve, kétes érzelmek közt ment fel a «vén róka» a várba, s midőn a palota elé ért, János Zsigmond éppen az ablakban állott. A királyfi rögtön felismerte az öreget, s kinyitva az ablakot, kegyesen intett felé, de hangosan leszólt hozzá: «Hol hagyta a németeket?» Balassa nem felelt. Torkán akadt a szó, szégyenében majd lerogyott, s a mint a lépcsőn felhaladt, érezte, hogy lelke átalakul, mintha kicserélték volna . . .

Értesülvén jöveteléről, a királyné asszony Balassát azonnal ágyához hívatta, melyet ismét húsvét óta őrzött, s kivevén feje alól levelét, megkérdé, mit tud és tett ügyében. Ekkor elmondá a mit hallott, hogy a királyné a lengyel király közbenjárásával a császárral fegyverszünetet akar kötni. Izabella megerősíté a hír valódiságáról, kiegészítvén azzal, hogy azért teszi, mivel maga a szultán felhatalmazá, hogy öt évre fegyverszünetet kössön;^[1688] hanem ő állandó békét óhajt, és sajnálja, hogy öcscse, a lengyel király ez ügyben oly lassan működik. Persze neki ez az ügy nem fáj, mint neki, Izabellának!

Kijövet, a folyosón a királyfival is találkozott Balassa. Udvariasan bevitte dolgozószobájába, s megtudván tőle, mit beszélt édes anyjával, maga is bement hozzá bővebben tájékozódni. Kis vártatva aztán visszatért Balassához, és saját részéről is helyeslé a tervet, melynek egyik főfeltételéül Radziwill herczeg is azt ajánlta Ferdinándnak, hogy régi kötelezettsége szerint adja egyik leányát feleségül János király fiának, hogy így meg lehessen tartani őt a keresztyénség ügyének.^[1689]

– De, hogy valósítjuk meg, kérdé János Zsigmond. Mit és hogyan kérjünk?

– Kérjük Kassát, mondta Balassa; csakhogy lássa, mit felel reá a királyfi.

– Hagyjuk Kassát, szólt a válasz, mert úgy sem adják meg; de ha megkapjuk, a mit egykor György barát kieszközölt, elégedettek leszünk!

Eltávozván, másnap Izabella újra fogadta, ezúttal Csáky Mihály kanczellárral együtt, a ki aztán megbeszélésük szerint a királyné jelenlétében Balassa nevében az alábbi tartalmú levelet írta meg ecsedi Báthory András udvari tanácsosnak a békealkudozások megkezdésére nézve:^[1690] A királyné asszony szívesen vette levelét és üzenetét, mert az a felfogása, hogy ha fia trónra jut, nem azért teszi, hogy Ferdinándnak ellensége legyen, hanem, hogy a keresztyénséget szolgálja, vérontás nélkül. A lengyel király is írt Izabellának, a ki most – tanácsára – hajlandó is a frigyre, bizonyos feltételek mellett. Tehát beszéljen a császárral, hogy ő is készséges legyen a jó egyezségre, melyre most legalkalmasabb az idő.^[1691] Beszélt is csakugyan nemsokára a pozsonyi országgyűlésen, ha nem is vele, hanem fiával, Miksa főherczeggel, cseh királylyal. Ő aztán a legőszintébben kezdte sürgetni az ügyet, nehogy Izabella netaláni halálával, elveszítsük – úgymond – a jó alkalmat, s a török esetleg elfoglalja Erdélyt.^[1692]

148. Cromer Márton aláírása.^[1693]

A császár e dologban most kész hajlandóságot mutatott, annyira, hogy míg a királyné a fegyverszünet meghosszabbítását csak Szent-Mihály napjáig kérte,^[1694] Cromer buzgó közbenjárására egész az év végéig megadta.^[1695] Tette ezt őszintén s abban a reményben, hogy Izabella nem fog ellene semmit cselekedni külföldi fejedelmeknél. De rosszul esik értesülnie, hogy csak az elmúlt május havában is egyik követe azt híresztelte róla a portán, hogy ez a fegyverszünet csak ürügy arra, hogy a törököt azalatt Ferdinánd megtámadhassa.^[1696] Ezért kéri a lengyel királyt, hasson oda, hogy ha Izabella komolyan óhajtja a kibékülést, ne terjesszen róla a portán hamis híreket, nehogy ott olyan gyanuba essék, hogy – mint általánosan mondani szokás – egyik kezében kenyeret, a másikban követ tart!^[1697]

Mielőtt Izabella a császár nagylelkű határozatáról értesült volna, közben június közepén részleges országgyűlést tartott fővárosában, abból az alkalomból, hogy portai követe, Gyulai Mihály hazaérkezett. Május 22-ikén indult vissza Sztambulból, kedvező válaszszal. Mert biztosították a királynét, hogy Ferdinánd meg fogja erősíteni a békét, Miksának pedig nincsenek ellenséges szándékai; de ha Erdélyt megtámadná, számíthat a temesvári és budai basa segítségére.^[1698] Különben is Ferdinánd és Szolimán közt még ez év elején (1559 január 31-ikén) létrejött Busbeque Augier közbenjárásával a békeszerződés, melybe Izabella királyné és fia is belefoglaltatott, azzal a kikötéssel, hogy őket birtoklásukban ne háborgassa. Ezért nem teljesítheti János Zsigmond sem a szultán ama kívánságát, hogy Gyula és Világos várát kiostromolja.^[1699] A határrendezésre is végzést hozott Gyulai, mint a ki ez ügyben már járatos volt,^[1700] sőt megnyerte a szultán beleegyezését Izabella netaláni férjhezmeneteléhez is.^[1701]

Hanem ki gondolt most erre?

A rendek örömmel fogadták e jelentést, s a míg kérésükre a királyné asszony egyfelől követséget indított Ferdinándhoz, másfelől ismét Báthory András útján sürgették az ügyet.^[1702] Foglalkozott is vele úgy Miksa főherczeg kanczelláriája, mint a bécsi, udvari, melyben már az útasítást is elkészítették a biztosok számára, kiknek a szepesi káptalanban kellett volna találkozniok a lengyel király és Izabella követeivel. De részint lassúságuk, részint feltételeik tulcsigázott volta idő előtt meghiusítá az annyi fáradsággal s jóindulattal megmozgatott dolgot. Mert Ferdinánd törekvése az volt, hogy a királyné mondjon le a kötendő békében, illetve hétévi fegyverszünetben, összes Erdélyen kívüli birtokairól és adja át Máramaros-vármegyét Huszttal és sóaknáival, Munkácsot, Tokajt és Kisvárdát.^[1703] Sztambuli követei is azon fáradoztak, hogy a porta járuljon hozzá e területi lemondáshoz; ám az még Izabella halála után sem akart róla tudni, mint mondá János király fia iránti szeretetből, meg hogy az erdélyi rendek és nemesek barátságát megtartsa.^[1704]

V.

A rendek újból szeretetükről biztosítják az ágyban fekvő királynét azon a fejérvári gyűlésen, melyen fia helyettesíté, s melyen hálájukat fejezték ki iránta, hogy nekik olyan kiváló királyfit nevelt. Ám e ragaszkodásukat nem sokáig érezhette. Javulása múlékony volt s nem használt sem a nyár melege, sem az orvosok tanácsa; bár hirtelen halt meg 1559 szeptember 15-ikén Gyulafejérvártt, hol eltemették, s holttestét díszes szarkofágba helyezték.

EMLÉKEZETES maradt ez a fejérvári országgyűlés mindenki előtt azért a nagy tiszteletnyilvánításért is, melyet azon az erdélyi és magyarországi rendek a királynéval szemben kimutattak. Valósággal tüntettek iránta hűségükkel, midőn betegágyához járultak, hogy köszöntsék. Leverten álltak előtte a rendek, kik hódolatukat most íly szokatlan módon nyilvánítják^[1705] és alattvalói ragaszkodásukat soha sem is fejezték ki irányában annyira, a mióta visszatért országukba. Talán érezték, hogy sokáig már úgy sem tehetik, tán sejtették, hogy a szenvedő királyné asszony nyúlánk szép alakját nem látják többé gyűléseiken. De hatott reájuk minden esetre a királyi előterjesztéseknek az a pontja is, melyben a királyné határozatukat kérte arra nézve, hogy halála esetén kiket nevezzen ki fia mellé tanácsosokul. A rendek ezt teljesen ő Felségeik kegyes belátására bízták, mint a kik legjobban ismerik egyesek tehetségét és hűségét. Majd köszönetet mondván a királynénak, a miért «feláldozta édes hazáját s a nyúgalmasabb élet kényelmét, éjet-napot összetett, bajt, gondot vett a nyakába s bele is betegedett» a haza szolgálatában, annak fennmaradásáért, hálás érzelemmel «ismerik el kegyelmességét, forrón kérve a mindenhatót, hogy adja vissza egészségét» és fiával, Magyarország választott királyával, fejedelmükkel és természetes urukkal együtt tartsa meg szerencsésen alattvalóik javára és csendes megmaradására. Aztán «kikelnek az árulók ellen, kik nem gondolják meg, hogy Isten és emberek az árulást a legsúlyosabb büntetésekkel sújtják». S végül örömüket fejezik ki Izabellának, «hogy a királyfi oly gondos nevelésben részesült, tudománynyal, királyi erényekkel, jósággal és nyájassággal ékeskedik, éber, gondos, higgadt és előzékeny. Ő Felségéből ők így valami oly ritka méltóságot látnak kitündökölni, hogy boldogoknak érzik magukat, hogy íly természetszerinti, vérükből való s nyelvüket beszélő nemzeti uruk van» és nagy megnyugvással fogadják, hogy fia vezetését továbbra is magának kívánja föntartani.^[1706]

A királyné asszonyt mélyen meghatotta a szeretetnek ez őszinte megnyilatkozása. S a maga részéről azzal viszonozta, hogy (midőn napok mulva a tárgyalások menetéről fiától értesült) az idei hátralékos portai adót és ajándékokat – tekintettel az országos inségre – a maga pénztárából ígérte megfizetni.^[1707] Nagylelkű és engedékeny volt egyéb dolgokban is, melyeknek orvoslását az ország fenmaradása, haladása és érdeke követelte,^[1708] – még az új hit dolgában is. Így engedélyt ad Heltai Gáspárnak, a kolozsvári híres papnak magyar nyelvű agendája kinyomatására,^[1709] az elibe járuló szász papságot pedig (az 1556-iki kolozsvári országgyűlésen adott királyi szavára hívatkozva) megvédelmezi törvénykezési, tizedszedési és egyéb jogaiban.^[1710] Egyáltalán: fia jövőjét biztosítani, és jót tenni az érdemesekkel, kegyességét bőkezűen gyakorolni, mint mindíg,^[1711] hogy emlegessék és nevét áldják – volt az a két elv, melyet különösen erejének gyors hanyatlásával egész lelkéből követett.

Szemlátomást az év elején tartott országgyűlés idejétől kezdett gyengülni. Most már az államíratokat sem nézheti át, s mind gyakrabban fordul elő, hogy azokat csakis fia írja alá.^[1712] De betegeskedik már s nem tud helyrejönni, – mint maga írta – tulajdonképpen a mióta (1556 február elsején) elbúcsúzott anyjától Varsóban.^[1713] Úgy látszik, női bajban szenvedett, s nem részesült egyöntetű, alapos gyógykezelésben. Novicampianus távozása után Evangelista János lett házi orvosa. Ügyes, híres ember, kit Petráskó havasalföldi vajda is magához hívat;^[1714] de megunta az idegent és február közepén haza megy Lengyelországba.^[1715] Újat pedig csak a nyáron kap onnan, Blandratát, kit a lengyel király június elején küld be, hogy nénjét meggyógyítsa.^[1716] Csakhogy halál ellen nincs orvosság, mondják, s bizony szegény királynénk javulása is csak ideig-óráig tartott. Hanem ilyenkor hamar helyreállott s meg se látszott rajta a kór nyoma. Vídám lett és kedves, mint hajdan, s játszi kedélyével felvillanyozta egész környezetét. Május közepén lakodalmat is rendelt az ő szívéhez nőtt két szép lengyel udvari leányának: Nizowski húgának, Katalinnak és a kis Borbálának. Mert nem nézhette már tovább, mennyit sugnak-búgnak két lengyel apródjával;^[1717] hát legyenek boldogok, azzal az ékszerrel is, a mit nekik szánt. Két hét múlva meg a királyné hirtelen Marosvásárhelyre útazott, valami határrendezési ügyben,^[1718] vagy hogy megtekintse, miként építették újra a beszterczei mesterek görgényi csendes várkastélyát,^[1719] melybe annyira vágyakozott.

Visszatérve udvarába, Izabella változó állapotban töltötte a nyarat, mely szokatlanul fagyos volt (úgy hogy május elején féltérdig érő hó esett)^[1720] s csak lassan bontakozott ki a szeles tavaszból. Ilyenkor gyakran kikocsizott a közeli Algyógyra, melynek hőforrásaira pompás fürdőt építtetett, körülvéve vadas kerttel és gyümölcsössel.^[1721] De már ezek az áldásos gyógyvizek sem használhattak. Július havában nagyon rosszul lett. Vérömlés lepte meg, és ágyban kellett maradnia. Ez annyira elgyengíté, hogy maga is utolsó óráját várta. Ágyához szólíttatta szeretteit, udvarhölgyeit és apródjait s egész nap hagyakozott. Ám Blandrata meghosszabbítá életét és új reményt oltott lelkébe. Csak legalább testvéreit: a királyt és húgait láthatná még egyszer, sóhajtozott gyakran ... Aztán behívatta Balassa Menyhártot, s ágyában feltámaszkodva így szólt hozzá: Isten és minden szentek szeretetével bízzuk reád egyetlen fiúnkat, s neked adjuk az ország jogarát, hogy kormányozzad, míg elég erős lesz arra, hogy a kormányzás gondját, terhét elviselhesse. Tégy igazságot ezentúl belátásod szerint, de féltsd az Istent s vigyázz, el ne térítsen nagy hatalmad az igaz útról, vagy magad haszna árúlóvá ne tegyen. Mert a Mindenható unokáidban is megver, ámde kegyes lesz irántad, s hálás királyt kapsz és örök dicsőséget aratsz, ha igaz maradsz.^[1722] Majd görcsösen megragadta fia kezét és ismételvén régi tanácsát, «szeretettel kérte, hogy törekedjék az osztrák házzal egyetértésre és családi összeköttetésre jutni, mert az valamint a felséges Jagiello háznak díszére vált, úgy neki és országának is javára fog szolgálni; azért igyekezzék mindkettőt, a mit ő elkezdett, bevégezni».^[1723] Ez volt politikai végrendelete, húsz évi kormányzása tapasztalatainak eredményeként, kibővítve azzal a másik tanácsával, hogy a porta iránt is legyen országostól hűséges.^[1724] Zokogva és fáradtan, bár megkönnyebbülten dőlt vissza erre ágyába, melyben egy lázroham szeptember 15-ikén, egy pénteki napon délelőtti 11 órakor kioltotta életét.^[1725]

149. Balassa Menyhárt aláírása.^[1726]

Hosszasan betegeskedett szegény királynénk, de utolsó órája mégis váratlanul következett el.^[1727] Valósággal meglopta a halál, mert aznap szokatlanul jól érezte magát, sőt – a mit rég nem tett – oklevelet is bocsátott ki.^[1728] Hanem a babonások és aggódók megjövendölték halálát, mert éppen ekkor jelent meg «egy homályos üstökös csillag» az égen.^[1729]

Halálos ágyát fia és régi hívei állták körül. Blandrata is,^[1730] meg az öreg Csáky, Szalánczy, kik a királyné szemeit lefogták, és somlyai Báthory András, udvarmestere, ki családostól átköltözködött alvinczi várából az udvarba, hogy ellátásáról jobban gondoskodhassék.

Ekkor ért Fejérvárra a porta 12 főnyi fényes követsége is négy pompás lóval.^[1731] De a halálhírt nehány napig eltitkolták és Bécsbe,^[1732] Sztambulba^[1733] késlekedve juttatták el. Aztán kiterítették a királynét a trónteremben és hozzá fogtak a temetés előkészítéséhez. S mikor begyülekeztek vala a meghívottak is: a rendek, a lengyel király követei, a szultán csausza,^[1734] a szász városok küldöttjei^[1735] s a magyarországi Részek nemesei, egy vasárnapon, 1559 október 8-ikán^[1736] felvették a királyné asszony testét s nagy pompával átvitték a szomszédos székesegyházba, a főoltár elé, hol életében annyit imádkozott és térdelt.^[1737] A halotti gyász-szertartást Csáky Mihály kanonok, a hetven éves^[1738] tántoríthatlan hű szolga végezte. A királyné fejére kövekkel ékes aranyozott ezüst koronát tett, teste mellé – a kor szokása szerint – nagy állampecsétjét rakta, lábához felíratos táblát. S miközben a koporsót befedte és lepecsételte,^[1739] a jelenvoltak zokogva énekeltek s búcsúztak a kegyes jó királynétól. Aztán meggyászolták, elsiratták országszerte, lengyel földön is, hol kortársa, a híres Rej Miklós, őt is besorozta tréfás «Állatkert»-jébe, a többi koronás és koronátlan fők közé. Fiatalos fejével az egész világot elbolondítá – írta róla. Királyoknak s kiváló herczegeknek, sőt még a pogányoknak is elég baja volt vele, ezzel a csodálatos nővel; de mint a régi közmondás tartja: az asszonyok esze vékony czérnaszálon függ.^[1740]

Izabella királyné síremléke a gyulafejérvári székesegyházban.
(A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött gipszmásolatáról felvett fénykép után.)^[1741]

150. Izabella királyné alakja, síremléke fedőlapján.^[1742]

Ez a szál most immár elszakadt, s az, ki életében valóban szinte egész földrészünket tudta foglalkoztatni, csendesen megfért egy szűk kriptában. Koporsójává lett ez ország kebele, melyben tán álma is édesebb leszen. . .^[1743] Testét később pompás szárkofágba helyezték,^[1744] mely ma is egyik dísze a gyulafejérvári Szent-Mihályról nevezett székesegyháznak s általában a renaissance-művészetnek. De Magyarország utolsó nemzeti királya özvegyének és Erdély első fejedelmének emlékét nemcsak ez a műremek őrzi, hanem a történelem is, mely feljegyezte, hogy ez alkotmányos kis ország haladása, szabad szellemű fejlődése az ő szabadelvű kormánya alatt és idejében indult meg.

151. Részlet Izabella síremlékének oldaláról.^[1745]