BEVEZETÉS

MÁTYÁS ÉS BEATRIX TUDÓSAIK KÖRÉBEN
Ferenczy István dombormű-vázlata.^[3]

Ma négyszáz éve halt meg Nápolyban, a Castello Capuanóban Aragoniai Beatrix, a Corvin Mátyás király özvegye s Magyarországnak nem törvény, nem ítélet, hanem a tények által száműzött királynéja.

Magyarországi szereplése őt nemzetünk szemében egyikévé tette történelmünk leggyűlöltebb alakjainak; Mátyás birodalmán kívül töltött életidejét pedig úgy a magyar mint az olasz történetírás majdnem teljes homályban hagyta.

E mű czélja az ő életét és korát nagyrészben kiadatlan okmányok s egykorú forrásművek felhasználásával a lehetőségig teljesen állítani az olvasó elé. Élete és alakja egyaránt megérdemlik ezt.

Élete egyike a legérdekesebbeknek, melyeket még az ő oly drámailag mozgalmas korában is találhatunk. Maga ez a kor kifogyhatatlan anyagot nyújt a történelmi érdeklődés számára, kivált azokban a még nem minden részben földerített vonatkozásaiban, melyek a renaissance politikája és kulturája terén Magyar- és Olaszország között fönnállanak. Ezért, és mert fölfogásom szerint egy élet rajzának nemcsak az illetőnek személyes cselekedeteit, hanem a lelki életére kiható koreseményeket és viszonyokat is föl kell tüntetnie, el nem kerülhettem, hogy munkámat bizonyos tekintetben korrajzzá ne bővítsem ki.

Azonban a Beatrix királyné szorosan vett életfolyása is mindenkép méltó a behatóbb földolgozásra. Sorsa neki két nemzet történetében adott szerepet; már gyermek- és leánykorában, gyakran hányatott és válságos viszonyok közt élve, fontos politikai vonatkozásokkal bíró házassági tervek tárgyává lesz, azután osztályosává Mátyás király uralkodása legfényesebb korszakának s nagy hatású tényezővé a magyar politikai és kulturai életben egyaránt. Mátyás halálával egy időre középpontjává válik a trón elnyerése körüli versengéseknek, majd megindítójává és makacs folytatójává egy szinte példátlanúl álló házassági pörnek, mely az országot majdnem tíz esztendeig nyugtalanságban tartja s nemcsak a Szentszéket, hanem Európa s különösen az olasz föld több fejedelmi udvarát is foglalkoztatja. Pervesztesége teljes bukásával egyértelmű s mikor – úgyszólván bujdosóként – hazájába visszatér, ott ép akkor teljesedik be családjának végzete: az Aragoniaiak elűzetnek, a francziákkal rövid időre megosztott uralom után a spanyolok veszik kizárólagos birtokukba Nápolyt s Beatrix több nőrokona – megannyi fejedelmi özvegy – társaságában, siratva két hazában letűnt dicsőségét, a nemzetségét trónjától megfosztott rokonok védelme alatt, kegyelemkenyéren tengődve hanyatlik korai sírja felé. Alig van az akkori Magyar- és Olaszországnak nevezetes, érdekes és vonzó alakja, ki változatos életébe be nem folynék, vagy kivel érintkezésbe nem jutna, s alig képzelhető életpálya s különösen női életpálya, mely Shakespeare tollára méltó tragikummal oly ellentéteket egyesítene magában: az emelkedés, hatalom, fény és dicsőség oly magasságait, s a bukás, megaláztatás, sőt anyagi nyomorúság oly mélységeit állítaná egymás mellé, mint a Beatrixé.

A mily gazdag anyagát az életrajz- és korfestésnek nyújtja külső életfolyása, oly érdekes problémája a jellemtanulmánynak lelki élete. Különösen erre nézve mondhatjuk, hogy, bár Beatrix történelmünk általánosan ismert alakjai közé tartozik, rávonatkozó ismereteink mégis fölötte hiányosak, mert történetírásunk is eddig csak hézagosan foglalkozott vele. Mátyás dicsősége, alakjának népszerűsége ismertté tette Beatrixot is, de a közfelfogás neki férje mellett olyanféle szerepet adott, mint az árnyéknak, mely szinte elválaszthatatlan a testtől, de annál sötétebbnek tűnik föl, minél tündöklőbb világításban áll emez. Úgyszólván csak arra valónak látszik, hogy mindazért okolható legyen, a mit a Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében eltévesztettnek, vagy ellenszenvesnek ismerünk föl.

Ez kétségkívül egyoldalú és téves fölfogás. A történetírásban a szerecsenmosásnak ép oly kevéssé vagyok barátja mint a képrombolásnak, mert mindkettő többnyire mellékes czélokat szolgál. Igyekeztem lelkiismeretesen, csak a szigorú igazsághoz tartani magamat, a mi annál könnyebb volt, mert Beatrix nem tartozik azok közé az ellanállhatatlanúl vonzó, megnyerő, vagy vakító alakok közé, kikkel való foglalkozásunk alkalmas megvesztegetni ítéletünket.

Vizsgálódásom mégis arra a meggyőződésre juttatott, hogy tárgyamra vonatkozó történelmi fölfogásunk sok tekintetben helyreigazítást s kiegészítést igényel.

Először is hiányzott eddig a Beatrix alakjának kellő beállítása a maga korába és a maga nemzetébe. Csak magyar szempontból nézve őt, nem láttuk, hogy a legtöbb a mi benne nekünk visszatetsző, közös vonása az olasz renaissance-életnek, s különösen az akkori olasz fejedelmi személyeknél – a nőket ki nem véve – megszokott és általános volt. Vagyis föltételezhetjük, hogy Mátyásnak saját hajlamától Olaszország felé irányzott választása más fejedelmi hölgyre esett volna, valószínűleg hasonló panaszok és vádak támadtak volna, mert azoknak gyökere nem a Beatrix egyéniségében, hanem az akkori magyar és olasz világnézlet óriási különbségeiben rejlett, a melyek Beatrixot elfogúlttá tették a magyarok iránt ép úgy, mint a magyarokat Beatrix iránt. Az ő eddigi megítélése történelmünkben tehát hasonló ahhoz a tizedelési eljáráshoz, a mely ellen Maculay a történelem filozófiája nevében oly erélyesen tiltakozott.

A tárgyamba való elmélyedésben is megóvni igyekeztem magamat attól, hogy annak jelentőségét túlbecsüljem. Tudom, hogy a Beatrix királyné alakjának történelmünkben tulajdonképen inkább negativ jelentősége van. A mi az ő életének tragikuma volt: magtalansága, az nemzetünk balvégzetévé is lett, mert lehetetlenné tette a Hunyadiak nemzeti dinasztiájának megalapítását. Káprázatos képet alkothat a képzelet arról, hogy miképen fejlődhetett volna Magyarország sorsa, ha Mátyásnak sikerül hatalma tetőpontján, halálakor bírt uralmaival legitim nemzeti dinasztiát alapítania s azt előnyös külföldi házassági összeköttetésekkel megerősíteni. A történetíró el nem kalandozhat ily conjecturákba, de a Beatrix életrajzírója tartozik rámutatni annak a valószínűségére, hogy ha e királynénk fiat szül s férje halála után királyok anyjává lesz, a természettől beléoltott s egész életében tanúsított erős családi érzékével és nagy szeretetével a hozzá közel álló gyermekek iránt, az anyai szerepet a trónon és a trón közelében bizonyára ép oly jól töltötte volna be, mint nénje, Eleonora, a ferrarai herczegné. Heves vérmérsékében gyökerező, szinte féktelen becsvágya és makacs, szívós erélye akkor férje akaratát és – gyermekei érdekében – új hazája érdekét szolgálta volna, míg így: megfosztva igazi életczéljától és – nemcsak saját hibájából – a csalódottság és elhidegülés érzelmeivel találkozva, gyermekszeretete idegen érdekek oltárán áldozott, becsvágya és erélye ellentétbe hozta őt férjével és országával s még attól is megfosztotta, hogy küzdelme és bukása részvétre indítsa azt a népet, melynek trónjára vezérelte egykor a sors.

Mert épen az a nagy tévedés, melyet Beatrixnak gyűlölettől elfogúlt és fölületes megítélése eredményezett, hogy szemben az őt mértéktelenül dicsőítő olasz udvaronczokkal és írókkal, a magyar közvélemény előtt valóságos ördögként tűnt fel ő, vagyis mint olyan, ki minden gonoszra és csak gonoszra képes. Pedig a valóságban sem angyal, sem ördög nem volt, hanem csak a szó hamleti értelmében: asszony, telve gyarlósággal, a ki kedvező föltételek és körülmények között jóvá válhatott volna, a kinek azonban helyzete és viszonyai majdnem csak rossz tulajdonait juttatták kifejlődésre. Így aztán igaz, hogy maga idézte elő balvégzetét, de az oly kegyetlen szigorral és folytonossággal sújtotta, hogy vezeklése szinültig betölti bűneinek mértékét. És ezért, ha választott hazája ellenszenvét meg is érdemelte, ha rokonszenvvel még az utókor sem fordúlhat alakja felé, nem tagadhatjuk meg részvétünket keserves szenvedéseitől s négy század leteltével talán elérkezett az ideje annak, hogy a magyar történetírás az engesztelődés egy olajágát tegye le a sorsüldözött királyné homályba borúlt sírjára.

*

Mintegy hat évvel ezelőtt boldogúlt Schönherr Gyula fölszólítására vállalkozván a Beatrix királyné életének a «M. Történeti Életrajzok» számára való leírására, e föladatom megoldása némi megszakítással több évi kutató munkát tett szükségessé, mely sokkal könnyebbnek és teljesebb eredményűnek bizonyúlt a külföldön, mint a hazában. A meglévő külföldi anyagból, azt hiszem csak kevés kerülhette el figyelmemet, ellenben benn az országban sejtelmem sem lehet róla, hogy esetleg mely megyei, városi vagy magánlevéltárban lappang még valami kiaknázatlan s a Beatrix magyarországi életére vonatkozó elszórt adat; csak abból a körülményből, hogy a vele legszorosabb összeköttetésben állott városok levéltárai is aránylag nem sok, életére új világot vető okmányt mutatnak föl, vélek arra következtethetni, hogy azok a hazai levéltárak, melyekkel összeköttetésbe nem léphettem, sem nyujtanának fontos fölfedezésekre alkalmat. A rendelkezésemre állott anyag megközelítő megbecsülésére szolgálhat az a tény, hogy könyvemben csak magának Beatrixnak 164 eddig kiadatlan levelét vagy oklevelét használtam föl. Hogy ezek közül 107 külföldi s 57 hazai levéltárból került elő, az nem nyujt megfelelő fogalmat az ott és itt található anyag egymáshoz való arányára nézve, mert míg a hazában levő Beatrix-oklevelekből eddig alig lett valami közölve, a külföldi nagy lelhelyek, különösen a modenai levéltár idevágó anyagának Mátyás életébe eső részét majdnem teljesen kiadta már az Akadémia a «Mátyáskori Diplomacziai Emlékek» sorozatában.

Modena nagy állami levéltárának az Esték idejéből való gyűjteménye szolgált az én kutatásaimnak is legbővebb forrásaúl. Az ott fölhalmozott, Beatrixtól való, vagy reá vonatkozó elfakúlt levelek úgyszólván maguk beszélik el nekünk a királyné életének örömeit, küzdelmeit és sanyarúságait. Modenával nem mérkőzhetnek, de fontossággal bírnak még Kassa, Pozsony és Körmöczbánya levéltárai.

Munkámnál kitűnő szolgálatot tett az Akadémia olaszországi okíratmásolatainak gazdag gyűjteménye, melynek kiegészítése czéljából gondoskodtam a fölhasznált s eddig még le nem másolt okíratok másolatainak megszerzéséről is, és rajta leszek, hogy ez az egész kiadatlan okmányanyag – melyet munkám jegyzetei ismertetnek, – mielőbb napvilágot lásson. Előmozdítani óhajtanám ugyanis azok munkáját, kik talán a megjelölt nyomokon tovább kutatva, teljesebb és szerencsésebb eredményekhez fognak eljutni tudni; mert csak nagyon is érzem, hogy igyekezetemnek nem sikerűlt minden homályos pontot földeríteni s minden vitás kérdést tisztázni. Ezekre nézve mentségeműl csak az szolgálhat, a mivel Dante ajánlotta magát a Vergilius szellemének:

De az, hogy mindent, a mi művem teljességéhez hozzátartozott volna, talán fölkutatnom nem sikerűlt, nem csökkentheti hálámat azok iránt, kik tanulmányaimban szíves szolgálatkészséggel s czélom iránti igaz tudósi érdeklődéssel támogattak.

Azok közül, kiknek közreműködése a külföldön hathatósan előmozdította kutatásomat, legyen szabad itt hálásan kiemelnem az azóta már, fájdalom, elhunyt Eugen Müntzöt, a nagynevű franczia művészettörténészt, továbbá Benedetto Crocét, a kiváló nápolyi írót és kritikust, Cav. Giovanni Ognibenet, a modenai áll. levéltár nagyérdemű, veterán igazgatóját s a velenczei áll. levéltár és a Biblioteca San Marco buzgó igazgatóit: Carlo Malagola tanárt és Cav. Carlo Fratit. Köszönettel tartozom Marchese Emilio Nunzianté-nak is a Ferrante király-, és Tommaso Persico-nak, a Diomede Carafa életrajzírójának, valamint Nicola Barone tanárnak s Luigi Voltpicellá-nak, a nápolyi levéltár főtisztviselőjének. A milanoi levéltár anyagának kihasználásában Achille Giussani levéltári tisztviselő, a vatikáni adatokra nézve Pogatscher Henrik, a római osztrák történelmi intézet könyvtárnoka, a párisi Biblioteque Nationalera nézve dr. Kont Ignácz, hazánkfia voltak szíves segítségemre, a bécsi állami és udvari levéltár, valamint a bécsi egyetem okmánytárát illetőleg Károlyi Árpád, akadémiai kollegám mellett dr. Goldmann Arthur közreműködését is bírtam. A külföldön munkálkodik jeles hazánkfia s akadémiánk tiszteleti tagja Fabriczy Kornél is, ki szakismeretével szintén készségesen támogatott.

Hazai szakférfiainkra nézve már éppenséggel elmondhatom, hogy lekötelező érdeklődésükkel és buzgalmukkal majdnem mindnyájan munkatársaimmá lettek. Különösen le kell azonban rónom köszönetemet nagybecsű irányító támogatásáért Mátyás király kitűnő életrajzírójának, Fraknói Vilmos-nak s mint szintén e korszak avatott búvárának, Csánki Dezső-nek. Nagy segítségemre voltak a Nemzeti Muzeum, úgyszintén az Akadémia és a budapesti egyetem könyvtárának vezetői, köztük különösen Szalay Imre, Fejérpataky László, Szily Kálmán, Ferenczi Zoltán, Áldásy Antal és Hellebrant Árpád; a külföldi levéltárak anyagára nézve becses útmutatásokkal szolgáltak Óváry Lipót és Veress Endre is, míg művem illusztráczióinak összeállításánál főkép Kammerer Ernő, Hampel József és Csontosi János támogatásában volt részem. Nem hagyhatom említés nélkül Pór Antal és Erdélyi László akad. kollégáim szíves készségét sem, s meg kell emlékeznem a nevezetesebb városi levéltárak anyagának föltárása körül Jurkovich Emil, Richter Ede és Batka János segítő munkásságáról is.

Nekik mindnyájoknak e helyen meleg köszönetet mondok, mikor munkámat a szakkörök és a közönség jóindulatú méltánylásába ajánlva ezennel közrebocsátom.

Berzeviczén, 1908. szeptember 13-ikán.

B. A.

3. BEATRIX MINIATUR-KÉPE A BRÜSSELI CORVIN-MISSALÉBAN.^[4]