NEGYEDIK KÖNYV
LAPPANGÓ ELLENTÉTEK

96. MÁTYÁS ÉS BEATRIX CZÍMEREI.
(Richter A. rajza.)^[1045]

I.

(1485-1486.) Mátyás és Beatrix bevonúlása Bécsbe; az akkori Bécs, Mátyás ottani építkezései, Beatrix gyakori és hosszas tartózkodása ott. Házasságuk kilencz évig terméketlen maradván, Mátyás a törvényes trónörökös iránti reményét elveszti s törvénytelen fiát, Corvin Jánost helyezi az előtérbe; ennek származása, Mátyás anyja s maga Mátyás birtokokkal halmozza el Jánost s fejedelmi házassággal akarja állását emelni; Beatrix féltékenyen, sőt gyűlölködve nézi emelkedését; unokahúgát ajánlja jegyesül Corvinnak, Mátyás azonban nejének tudta nélkül Bianca Maria Sforzát igyekszik fia jegyeséűl megnyerni. Váradi Péter kalocsai érsek föltűnő kegyvesztését és bebörtönözését a közvélemény Beatrixnak tulajdonítja; a királyné és Corvin János körűl pártok kezdenek alakúlni. Aragoniai János váratlan halála következtében az esztergomi érseki szék megüresedvén, Beatrix kieszközli, hogy Mátyás azt unokaöcscsének, a még csak hét éves Estei Hipolitnak adományozza, miről a királyné siet nővérét értesíteni.

«Mikoron feladák vala Bécs városát Mátyás királynak, az nap nagy földindulás lőn. És király úr estin béméne az városba mind az urakkal. Másodnapon Beatrix királyné asszony is nagy sokasággal béjöve az városba. És a király bő élést hozata bé Bécsbe, és megajándékozá a király a polgárokat privilégyiomokkal. És vagy hat hónapig marada a király annak utána Bécsbe.»

Így adja elő Bonfin nyomán röviden Heltai a Mátyás és neje bevonulását Bécsbe.^[1046] Beatrix maga lakonikus rövidséggel adott róla hírt nővérének Eleonorának,^[1047] a nagy események közepett sem feledkezvén meg a herczegi családról, érdeklődéssel tudakozódván mindnyájok hogyléte felől s még gyóntatóatyja üdvözletét is tolmácsolván.

Ilkus Márton mester budai lelkésznek a Mátyás rendeletére valószínűleg valamelyik egyháznagyhoz intézett egykorú leveléből,^[1048] valamint más kortársak följegyzéseiből tudjuk, hogy Bécs ünnepélyes birtokbavétele a Mátyás részéről 1485 június 1-én, úrnap vigiliáján történt, a kora délutáni órákban. A «Stubenthor» előtti kőhidon vette át a király Een István polgármestertől, ki a tanácsbeliek élén jelent meg, a város kulcsait. Mátyás dús, aranyhímzésű csótárral födött lovon ült, két oldalán Zápolyai István és Ujlaki Lőrincz herczeg lovagoltak; előtte vitték a zászlókat, azután jöttek az országnagyok s egy legalább 8000 főnyi sereg, valamint sok élelmiszerrel megrakott szekér. Az egyetem tanárai és alárendeltjei, a nélkül, hogy a tanács erre fölhívta volna őket, megjelentek hivatalos öltönyeikben testületileg;^[1049] ezek, valamint a papság s beláthatatlan embertömeg sorokat formáltak a bevonúló király útján, hódolatteljesen üdvözölve őt. Sem a szélvihar, mely a port fölkavarta, sem a bevonulás perczében érezhetővé vált földindúlás nem riasztotta el a népet, mely bámulattal látta a menet fényét s ujjongó örömmel a behozott eleséget. A «magyar párt», mely kezdettől fogva a megadást követelte, most fennen dicsekedett s az addig tétovázók is elégedetteknek látszottak. A király egyenesen a Szent-István-templomba vonúlt, ott Istennek hálát adandó s czímerét a templomban nyomban kifüggeszteni rendelvén, a Habsburgok várlakát birtokba vette.^[1050]

Beatrix ezalatt Pozsonyban volt, hová Mátyás vezérét, Ártándit küldte érte s mikor június 5-ikén,^[1051] vasárnap nagy kísérettel megérkezett, a király is elébe ment; ugyanazon a helyen, ugyanoly fénynyel fogadták s az ekkor is dúló szélvihar ellenére nagy menettel kísérték a főtemplomba. Az egyetem a már említett budai Márton mester közbenjárásával, ki nemcsak lelkész, hanem az orvostudományok doktora is volt, folyamodott Mátyás engedélyeért, hogy neki és nejének hódolatát bemutathassa. Magister Nicolaus ex Kreuznach, a theologiai tudományok nagyhírű doktora és tanára, intézett a templom szentélyében üdvözlő beszédet a királyhoz, kegyébe ajánlva az egyetemet. Mátyás ékes latinsággal felelt, megígérve, hogy az egyetemnek jogait és szabadságait nemcsak megőrízni, hanem gyarapítani is fogja, hogy hanyatlott régi fényét visszanyerje. A királyné nagy figyelemmel hallgatott a beszédekre, többször nyájas mosolylyal mutatva egyetértését. A következő napon fogadta Mátyás a város hatóságainak hódolatát és hűségi esküjét, ez alól az egyetem állítólag fölmentést kapott; utóbb azonban épen a hűségi eskü megtagadása miatt a király szigorú rendszabályokhoz nyúlt az egyetemmel szemben.^[1052] Bécs meghódításának tényét azután Nápolyban Beatrix atyja és mostohaanyja is egész udvarukkal hálaadó istentisztelet formájában ünnepelték meg.^[1053]

Bécs elfoglalása Mátyásra nézve nemcsak hadi győzelmet s legmakacsabb ellenfele, a császár megalázását jelentette, hanem nyugatra tekintő birodalmi politikájának legnagyobb sikerét is. Mindenben kimutatni igyekezett, hogy az ősi várost nem a hadi szerencse múló adományának tekinti, hanem fejedelemként rendezkedik be benne; fölvette Ausztria herczegének czímét és kezébe ragadta a kormányt, összehívta a rendeket, kiváltságokat adott a bécsieknek, javadalmakat osztogatott magyar híveinek osztrák területen s a bécsi püspökséget a Beatrixtól is pártolt, mindinkább előtérbe lépő Nagylucsei Dóczi Orbán győri püspökre és kincstárnokra ruházta.^[1054] Az állandó hódítás gondolatát fejezték ki Mátyás nagyszabású építkezései is Bécsben, úgy mint később Német-Ujhelyben.^[1055] Bonfin szerint^[1056] várát függőkertekkel, márvány kutakkal, madárházakkal, sétahelyül szolgáló csarnokokkal és szőlőlugasokkal ékesítette föl, belsejét díszes kandallókkal, fürdőkkel látta el. Az osztrák történetírók szerint azonban mindezek az alkotások nem a régi várpalotában jöttek létre, melyben Mátyás nem akart lakni, hanem egy külön e czélra Hans Walter császári titkártól megszerzett nagy háznégyszögben, mely akkor három utczára nézett s a mostani Kärnthnerstrassé-nak azt az oldalát foglalta el, a mely – közel a Szent-István-térhez – a Weihburggasse nyílásával van szemben. A míg e ház tornyai, erődítvényei, kápolnája s palotaszerű belseje elkészültek, Mátyás állítólag a ma József császárról nevezett tér s az Augustinusok mostani és a Dorottyások egykori rendházai tájékán lakott. A Mátyás bécsi házának külső falára egy későbbi tulajdonosa vadászati jeleneteket festett, a miért azt a bécsiek azután «Hasenhaus»-nak nevezték el.^[1057] Bárhová képzeljük is a Mátyás építkezéseit, Bonfin leirása szerint kétségtelen, hogy azoknál Beatrix előtt jól ismert olaszországi fejedelmi kéjlakok lebegtek a tervezők szemei előtt, s ha el is hiszszük, hogy a magyar királyi pár jobban érezte magát egy saját eszméi szerint alakúlt lakásban, már azok a politikai szempontok is, melyek Mátyást vezették, valószínűtlenné teszik, hogy ő a Habsburgok régi várlakában való székelésről egészen lemondott volna.

Ha Mátyásnak hadviselése és uralkodó gondjai nem is engedték meg, hogy huzamos ideig Bécsben lakjék, Beatrix tartózkodás nélkül nekiadta magát az új székváros élvezetének s Mátyással való házas élete utolsó éveiben legtöbbet Bécsben és vidékén időzött, Bécs város hatóságához is bizalommal fordúlt ajánlásaival, megkereséseivel.^[1058] Lehet, hogy érezte már a gyűlöletet, mely – mint látni fogjuk – Magyarországon fokozódó mértékben környezte, míg a bécsiek legalább is nem nézték rosszabb szemmel az olasz származású királynét, mint a magyar királyt. A régi kultura jelei, a művészet emlékei s a zajos életkedv, melyek itt környezték, némileg hazájára is emlékeztették s e mellett Bécs már akkor «leggazdagabb, legnépesebb és legszebb volt a Duna partján fekvő városok között». Aeneas Sylvius, ki ama század közepén látta, életteljes képet fest róla, mely bizonynyal az itt szóbanforgó korszakra is találó.^[1059]

Kétezer lépésnyi hosszaságú, tornyokkal és bástyákkal megerősített fal környezete Bécset, melyen kívül külvárosok terültek el, szintén sánczárokkal és czölöpfallal védve. Az ötvenezer lakost számláló város házai szilárdan épültek, tágasak és díszesek voltak, kívül és belül festve, szépségöknek csak az ártott, hogy többnyire fa-, nem cserépfödéllel bírtak. Az olasz írónak föltünt, hogy a szobákat, – melyeket Stubéknak hívnak, – mind kályhákkal szerelik föl, tekintettel a zord télre s kiemeli, hogy – a mi akkor csakugyan előhaladott kultura jele volt, – az ablakok mind üvegből voltak, az ajtók pedig többnyire vasból. A házak butor-, asztal- és ágyneművel, az istállók lovakkal és igásmarhával gazdagon voltak ellátva; a belépő bárhol azt hihette, hogy fejedelem lakába jön. Különösen kiemeli a leírás a hatalmas pinczéket, melyek némelyike a ház magasságát megközelítő mélységig terjed; dícséri a templomok nagyságát és fényét, pillérsoraik nagyszerűségét. Az utczák már akkor kővel voltak burkolva, oly keménynyel, «melyen a legterhesebb szekér sem hagyott nyomot». Naponkint roppant tömegét hozták a városba a legkülönbözőbb élelmiszereknek s estére már semmi sem volt vásárolható; de legtöbb – naponta háromszáz – szekér hozta be a negyven napra terjedő szüret alatt a bort, úgy hogy a boradó maga Bécsben 12000 aranyat jövedelmezett a kincstárnak. Ez – úgymond – azért is van, mert «a nép torkos, falánk, a mit a héten át szerez, azt vasárnap fölemészti». A híres és roppant népes egyetem tanulóiról sem mond jobbat Aeneas Sylvius; azt állítja, hogy kevesen lesznek tudósokká, a csekély fegyelem mellett a többség inkább az élvezet felé hajlik, lakmároz és éjjeli tivornyákra jár, a polgároknak sok kellemetlenséget szerez, a mit elősegít a bécsi asszonyok ledérsége, kik közül «kevés éri be férjével». A tanulók is okozói, hogy Bécsben «éjjel-nappal szinte csataszerű verekedések folynak» s alig múlik el nagyobb ünnepi alkalom emberhalál nélkül. Szóval, a humanista író szerint Bécs akkori népe «feslett és zabolátlan» volt,^[1060] az ünnepnapokat sem szentelte meg, a bőjtöt sem tartotta tiszteletben, s mindennemű bűn és kihágás annál szabadabban burjánzott föl benne, mert «az igazságot is pénzért szolgáltatták».^[1061]

97. BÉCS 1483-BAN.^[1062]

A diadal mámora, a távolodó, de meg nem szűnő fegyverzaj, – mert Mátyás Bécs bevétele után csakhamar az osztrák tartomány másik nagy városa: Német-Ujhely felé irányozta hadműveleteit, – az őt környező város új és élénk benyomásai mind nem lehettek képesek elfeledtetni Beatrixszal azt a gondolatot, mely a haladó évekkel fokozódó súlylyal nehezedett kedélyére: gyermektelenségének gondolatát.

Mikor Magyarországba jött, olasz földön hátrahagyott rokonai, itt pedig férje, udvara, az őt örömzajjal üdvözlő nemzet, azzal a közös, örvendetes, biztos reménynyel búcsúztatták és üdvözölték őt, hogy férje melletti helyét nem csak a büszke, hatalmas királyasszony díszével, hanem jövendő királyok anyjának ihletes méltóságával is fogja betölteni.^[1063] Az ő viruló fiatalsága mellett annál kétségtelenebbnek látszott ez, mert Mátyásnak özvegysége idejéből köztudomás szerint természetes gyermeke származott. És az évek múltak, házasságuknak immár kilenczedik éve volt eltelőben s a várva várt esemény nem következett be.^[1064] Ő ugyan a reményről még mindig nem mondott le s még 1486 őszén azt üzeni nővérének, Eleonorának, kivel találkozást remélt fia, Hipolit Magyarhonba jövetelekor Zenggben, hogy ettől csak abban az esetben maradna el, ha addig teherbe esnék;^[1065] s 1487 január havában köszönettel veszi nővére gondoskodását, melylyel terhességét elősegíteni szeretné, s «bár maga semmit el nem mulaszt, megnyugszik Isten akaratában».^[1066] Azonban sem a Mátyás változatlan szerelme, sem az udvaronczok meg nem szűnő hízelgései nem leplezhették el előtte a csalódás amaz érzését, melyet mindenki tekintetében olvasnia kellett s mely legfájdalmasabban saját szívében hallatta szavát. És tudhatta azt is, hogy mindenki, ki az ő s a férje javát akarta, osztozott szomorúságában, reményének tűnését titkos örömmel látták a magyar uralkodóház legátalkodottabb ellenségei. Különösen a német császárról annyira tudva volt, hogy Mátyás fiúörökös nélküli halála esetére megegyezésszerűen tart igényt a magyar korona fia, Miksa javára, hogy egész legendák keltek szárnyra a titkos szerekről, melyekkel tőle megvesztegetett orvosok idézték volna elő a Beatrix meddőségét.^[1067]

Mátyás azonban, ki koronája és országa sorsát múló életének határán túl is biztosítva kívánta látni, bármily nehezen barátkozott is meg közös reményök meghiúsulásának gondolatával, annál inkább érezte magát kötelezve más irányban gondoskodni az utódlás biztosításáról, mert a sors neki, bár nem törvényes frigyből, fiat adott.

Corvin János származását, ki 1473-ban született, s így Beatrix jöttekor három éves, Bécs elfoglalásakor tizenkét éves volt, sűrű homály födi. Anyját boroszlói nőnek mondják későbbi följegyzések s nevét is csak egy, Mátyás halála után írt követjelentés mondja Borbálának.^[1068] Bármint szövődött e nő viszonya Mátyáshoz, tekintve, hogy fia mellett s tehát Mátyás közelében való tartózkodása majdnem kétségtelen, bizonyos tiszteletet meg nem tagadhatunk emlékétől, ha látjuk, hogy míg magzata – oly mértékben lépve ki a homályból, a mily mértékben tűnt a törvényes trónörökösre való kilátás, – fokról fokra emelkedett egész a trón magaslatáig, ő maga, az anya úgy el akart és el tudott tűnni, hogy nemcsak az egykorú krónikások, hanem még a bőbeszédű s gyakran minden mendemondát fölkapó követek közül sem vette nevét – Mátyás életében – egyik sem tolla hegyére, s egyetlen királyi adománylevelet sem bírunk, melyet ő akár a maga, akár rokonai javára eszközölt volna ki.^[1069] A Corvin János anyja e visszavonúltságában sem kerülhette el, hogy a Beatrix olasz környezete el ne hitesse a babonára hajló királynéval, hogy meddőségét Borbála gonosz varázslattal idézte elő;^[1070] de hogy Beatrix őt e miatt nyilvánosan bepanaszolta s ellene egy nemét a boszorkánypörnek indította volna meg, mely a bécsi egyetem tanárait is foglalkoztatta,^[1071] ezt, az utóbb a királynétól minden áron válni akaró Ulászlótól eredő vádat annál kevésbé fogadhatjuk el igaznak, mert azt sem a bécsi egyetem évkönyvei, sem egyéb egykorú följegyzések nem igazolják s ez az állítás abban, a később Ulászló védelmére készült emlékiratban sem foglal helyet, mely úgyszólván pragmatikusan sorolja föl a királyné ellen támasztott vádakat.^[1072]

Tény azonban az, hogy a Mátyás fiának útját a törvénytelen születés titkát rejtő homályból az elismert trónörökös minden kiváltságait egyesítő közjogi állásig szakadatlan küzdelem jelzi, mely a király és királyné között zajtalanúl és láthatatlanúl folyt le, de a melybe a dolgok erejénél fogva belévonattak mindkettejök családi hozzátartozói, udvaruk és országnagyaik, sőt a közelebbről érdekelt külső hatalmak is. E küzdelemnek itt csak kezdetébe pillantunk be, de már az is föltárja mindazokat az indítékokat és tényezőket, melyek a végeredmény előidézésében részesek voltak.

Születhető gyermeke törvényes igényének védelme nem magyarázhatja meg a Beatrix makacs ellenállását, mert hiszen Mátyás Jánosnak mindvégig csak a törvényes örökös hiányának esetére akart utódlási jogot biztosítani. Az események folyamában – mint látni fogjuk, – mindinkább kétségtelenné válik s különösen akkor, mikor már Mátyás elbetegeskedése közel kilátásba helyezi a trónváltozást, lesz szembetűnővé, hogy Beatrix, megfosztva az anyakirálynénak fia jövőjeért rajongó legitim becsvágyától, saját féktelen nagyravágyásának lesz martalékává, mely őt a férje szándékai elleni ellenszegülés, sőt árulás útjain viszi a megálmodott királyi hatalom polcza helyett a bukás örvényébe.

Mátyásnak a Corvin János emelkedéséről való gondoskodása már második házassága első idejében vette kezdetét; a királyné e fölött annál kevésbé ütközhetett meg, mert hiszen épen hazájában, sőt saját családja körében is a természetes szülötteket a törvényesekkel majdnem egyenlő elbánásban részesítették s akkor még bizonyára Mátyás maga sem gondolt arra, hogy Jánost – másnak hiányában – trónja örököseül fogja kiszemelni. Rendkívül gondos nevelésben részesítette a fiút Ugoletti Tádénak, a Corvin-könyvtár tudós őrének vezetése alatt s már 1479-et megelőzőleg Hunyadi gróf és Liptó herczegének rangjára emelte s birtokadományozásokban részesítette; ezt követte majd a sziléziai területen levő Troppau, Ratibor és Oppeln herczegségek reáruházása. Aligha tévednek azok, kik úgy következtetnek, hogy Beatrix volt az, ki saját anyaságát késni, ellenben a törvénytelen szülöttet rangban és jelentőségben emelkedni látván, rávette férjét, hogy a Csupor Demeter halálával megüresedett győri püspökséget 1480-ban pápai beleegyezéssel adományozza Corvin Jánosnak, ezáltal fiának az egyházi pályán jelölvén ki további emelkedése útját.^[1073] Mátyás e szándékát azonban csakhamar megváltoztatta s a győri püspökséget előbb Beckenschlagernek ajánlván föl, majd kincstárnokára, Dóczi Orbánra ruházta,^[1074] János herczeget pedig csak az 1482. év április hava folyamában nem kevesebb mint hat rendbeli birtokadományozásban részesítette.^[1075]

A kis fiú vagyonának folytonos gyarapításáról^[1076] Mátyásnál nem kevesebb gyöngédséggel gondoskodott ennek anyja, Szilágyi Erzsébet. Corvin Jánosról azt írják az egykorú krónikások, hogy külseje, különösen tekintete nagyatyjára, a nagy Hunyadira emlékeztetett; ez még inkább érthetővé teszi az agg matróna szeretetét, mely annál buzgóbban igyekezett fia törvénytelen ivadékának emelkedését munkálni, minél inkább tünedezett el a törvényes örökös születésébe vetett reménye. Feltűnő, hogy Hunyadi János özvegyét, ki Beatrix jöttekor s a királyi pár első táborba-szállásakor még elválaszthatatlannak látszott menyétől, utóbb egyetlen egykorú följegyzés sem említi mint olyat, ki az udvarnál látható volt; ellenkezőleg, úgy látszik, hogy élete utolsó éveit nagyobbrészt kolostori visszavonúltságban töltötte.^[1077] Csak gondos gazdálkodásának jeleit bírjuk s adatot arra nézve, hogy végrendeletileg egész vagyonát János herczegre hagyta. Még halála is oly zajtalanúl következett be, hogy annak éve kétes volt eddig: 1484-re tettük, holott egy újabban fölmerűlt adat szerint már 1483-ban kellett megtörténnie.^[1078] Ez a teljes visszavonúlást aligha magyarázhatja meg csak az aggkor; ebben nem nehéz a Beatrixtól való elidegenedés jelét pillantanunk meg, a melyet a királyné iránt széles körökben lábrakapott s majd közelebbről elemezendő ellenszenv okain kívűl valószínűleg épen a Corvin János jövő szerepére irányuló törekvések ellentéte is idézett elő.

Az ifjú herczeg fölserdűlése megadta Mátyásnak a módot, hogy őt nemcsak czímekkel és javadalmakkal tüntesse ki, de külső, reprezentativ tényekben is mutassa, hogy ő az, ki trónjához legközelebb áll. 1484-iki osztrák hadjáratára magával vitte a táborba, követek fogadtatása alkalmával jobbjára ültette, lakomáknál néha rosszullétet színlelve távozott, hogy fiát ültesse a maga helyére, kinek megnyerő megjelenése és modora az udvari népre s a jövő-menő idegenekre is a legkedvezőbb benyomást tette.^[1079] Ugyancsak már 1484-ben nyiltan vallotta, hogy a német császárral 1462-ben kötött egyezség nemcsak törvényes fiúörökösének biztosította a trónutódlást a császár igényével szemben.^[1080] Végül ugyanez időtájt kezdett Mátyás oly házassági tervvel foglalkozni, mely fia születésének hibáját egy tekintélyes uralkodó-családdal való frigy előnyével pótolja.

Beatrix ezt eleinte nem ellenezte, de Mátyás tervét oly mederbe igyekezett terelni, hogy az ismét az Aragoniai házzal való viszonyát fűzze szorosabbra s ezáltal minden eshetőségre a királyné saját befolyását növelje. Fölvetette az eszmét, hogy Corvin János Federigo herczegnek korán elhúnyt nejétől Francziaországban 1479-ben született leányát Carlottát jegyezze el magának.^[1081] Mátyás azonban bármennyire hajlott különben kéréseire, ebben az eszmében hamar fölismerte az önző czélzatot s átlátta, hogy a Beatrix családjától a János örökösödési igényének támogatását nem várhatja; arra határozta el tehát magát, hogy a mi saját személyére nézve annak idejében meghiúsult: fiát fogja a milanoi herczegi családdal összeházasítani. Óvatos volt azonban s az ügyet legmeghittebb emberei által eleinte úgy tárgyaltatta, hogy az Beatrix előtt titokban maradjon.^[1082]

98. BIANCA MARIA SFORZA.
Bernardino Luini falfestménye a milanoi Castello Sforzescoban.^[1083]

A kiszemelt jegyes Bianca Maria Sforza volt, Corvin Jánosnál egy évvel idősebb leánya a meggyilkolt Galeazzo Maria herczegnek és savoyai Bonának s tehát nővére a tizenhat éves Gian Galeazzo uralkodó herczegnek és unokahúga az «Il Moro» melléknéven ismeretes^[1084] Lodovico Sforzának. Bianca Maria, kinek első jegyese, az egykor Beatrixnak is eljegyzett Filiberto di Savoia, meghalt,^[1085] abban a hírben állott, hogy Európa minden fejedelmi hajadonai között legdúsabb hozomány fölött rendelkezik; de ettől el is tekintve, a Sforza-ház előkelősége és hatalma Mátyásra nézve elég kecsegtetőnek tűntethette föl a tervezett frigyet, míg a leány anyja és testvérbátyja a magyar királyban és fiában valószínűleg támaszt reméltek nyerhetni az erőszakos hatalmi vágyának mind félelmesebb jeleit adó Lodovicoval szemben, ki a fiatal herczeg anyját, Bonát, gyámsági jogaiból lassanként egészen kiszorította s mind több hatalmat ragadott magához. Egy milanoi követjelentésben nyoma is van annak, hogy Lodovico a tervet eleinte ellenezte,^[1086] de kevéssel utóbb a milanoi herczeg követének adott hivatalos utasításból kitűnik, hogy a herczegi család Mátyás iránti legnagyobb készségtől indítva, hajlandó volt a király titkos megbizottjával, Fontana Ferenczczel, azonnal meg is egyezni, csupán abban az irányban óhajtott megnyugvást szerezni, mily sors vár János herczegre, ha a még fiatal királyné ezután mégis gyermeket szülne, vagy Mátyás harmadszor nősülne? Erre Fontana kétségkívül megbizásának megfelelőleg, azt a kijelentést tette, hogy ő ugyan, – a királynő hő vágyát tartva szem előtt, – maga is kivánná, vajha ez az esemény bekövetkeznék, de hogy erre remény alig van; az pedig, hogy Mátyás ujra özvegységre jutván, ujra megnősüljön, teljesen ki van zárva. Ha egyébiránt a nem várt fordulat mégis bekövetkeznék és Beatrix királyné törvényes örökösnek adna életet, akkor is Corvin Jánosra vár Csehország s a Mátyástól meghódított osztrák területek uralma, azonkívűl megtartja mindazokat a várakat és uradalmakat, melyeket jelenleg bír. Általán teljes biztosságot nyujthat a felől, hogy a király minden körülmények között fényesen fog gondoskodni e fiáról, mert azt «jeles tulajdonai miatt annyira szereti, hogy a szemét is odaadná érte».^[1087]

A megegyezés ilyenképen már 1485 júliusában meg is történt, és azt maga Lodovico Sforza nagy örömmel adta tudtára a követeknek, habár tudta, hogy Velencze nem kívánta ezt az összeköttetést.^[1088] Ascanio Sforza bíbornok pedig, a Lodovico testvére s az uralkodó herczeg nagybátyja, augusztus 12-ikéről Rómából keltezett levelében köszönetet mondott a herczegnek a vett értesítésért, örömét és szerencsekívánatait fejezte ki a kötött frigy alkalmából, melyet sietett a pápának is, mint házukra nézve igen előnyöset bejelenteni.^[1089]

Beatrix, – ki előtt a dolgot ily körülmények között többé titkolni nem lehetett, – belényugodni látszott, de a Corvin János és Bianca Sforza jegyességének hosszú és viszontagságos történetében az ő ellenséges beavatkozásának jeleivel még többször fogunk találkozni. A trónöröklés kérdésében folytatott makacs küzdelmének áldozata volt minden valószínűség szerint az a fényes eszű főpap is, kit Mátyás haragja 1484 nyarán Kalocsa díszes érseki székéről sötét börtönbe juttatott.

Váradi Pétert Mátyás, kiváló tehetségei és nagy – főleg Olaszországban szerzett – képzettségére való tekintettel fiatal korban alacsony sorsból emelte föl, hogy előbb titkárává, majd titkos kanczellárává nevezvén ki, Handó György kalocsai érseknek már 1480-ban bekövetkezett halála után ezt az érsekséget is neki adományozza.^[1090] A nyílt, egyenes jellemű és nagy erélyű férfi, – kit egy pápai követ Mátyás jobb szemének nevezett – annyira megnyerte a király bizalmát és hajlamát, hogy kevéssel az érsekségben való megerősíttetése után s fiatalkora ellenére Mátyás mindent mozgásba hozott a végből, hogy neki a bíbornoki kalapot is megszerezze, a mi azonban nem sikerült.^[1091] De talán épen e gyors emelkedés elszédítette a kiváló embert; nélkülözhetetlennek tartván személyét, oly kíméletlen nyilatkozatokat engedett meg magának a király némely kormányzati intézkedéseivel szemben, melyek föltűnést és megütközést keltettek. Nem hiányzottak környezetében olyanok, kik siettek erről jelentést tenni; különösen erdődi Bakócz Tamás, a későbbi nagyhírű érsek és bíbornok, akkor királyi titkár vitte a följelentő szerepét s a következmény az lett, hogy Mátyás, – ki egy új Beckenschlagert vélt az érsekben láthatni, hogy nyílt árulását megelőzze s a Váradira bízott titkokat is megőrizze, – elfogatta őt s Árva várának börtönébe záratta.^[1092]

99. VÁRADI PÉTER KALOCSAI ÉRSEK CZÍMERE.^[1093]

A dolog nagy riadalmat okozott, annál inkább, mert Váradi Pétert úgy ismerték, mint a Corvin János trónöröklésének leglelkesebb hívét, ki Stein György sziléziai helytartóval együtt legjobban buzgólkodott azon, hogy Mátyást – épen a János érdekében – az olasz bonyodalmakba való beavatkozástól visszatartsa s a császár elleni döntő lépésre vegye rá.^[1094] Könnyen érthető, hogy ilyenképen általánossá lett az a hit, hogy a Péter érsek bukásának okozója Beatrix,^[1095] s hogy Bakócz Tamás is, a királyné kegyét keresendő, vádolta be a nagy hatalmú férfiút a királynál.^[1096] Beatrix utóbb, mikor a pápa követe útján közbevetette magát az érsek kiszabadítása érdekében, utalt is erre a gyanúra, teljesen alaptalannak jelentvén ki azt, s tény, hogy Váradi később barátságos hangú levelezésben állott az özvegy királynéval,^[1097] de Mátyás életében fogságának csak enyhítését tudta elérni, kiszabadulását nem, s nyoma van annak, mintha a király maga féltette volna az érsek életét a királyné embereitől.^[1098] A Beatrix részességét ebben az ügyben az is bizonyítani látszott, hogy a kalocsai érsekkel majdnem egyidejűleg Dóczi Orbán győri püspök s királyi kincstartó is alaptalan följelentések miatt közel állott az elfogatás veszélyéhez s őt köztudomás szerint főleg a királyné közbenjárása mentette meg a bajtól.^[1099]

Az ily esetek nyilvánvalóvá tették, hogy mióta különösen a Corvin János trónöröklésének kérdése előtérbe lépett s abból folyólag Mátyás és Beatrix között lappangó ellentét támadt, az udvar s az ország főbbjei két pártra szakadtak: az egyik híven ragaszkodott a királyhoz s az ő fiához, Jánoshoz s nyílt vagy leplezett ellenszenvet és bizalmatlanságot érzett a királyné iránt, – ezek az országban hatalmas közvéleményre támaszkodtak, – a másik vakon szolgálta a királynét, úgy vélekedvén, hogy általa a királynál is mindent elérhet s arra a tapasztalatra támaszkodván, hogy míg «Mátyás kímélete és gyöngédsége neje irányában a legszélsőbb határokig megy, Beatrix kérlelhetetlen gyűlölettel üldözi mindazokat, kik útjában állanak».^[1100] Mint olyanok, kik már ebben az időben a királyné határozott híveiként voltak ismeretesek, az ő olaszain kívül főleg Zápolyai István, Báthory István, Geréb Péter és Mátyás, Orbán püspök és Bakócz Tamás nevezhetők meg.

Mátyás és Beatrix még a meghódított Bécsben mulattak, mikor október végén Nápolyból azt a lesujtó hírt kapták, hogy Aragoniai János bíbornok Rómában, a hol akkor tartózkodott, hirtelen meghalt.^[1101] A huszonkilencz éves herczeg váratlan halála abban az időben szinte természetszerűen mérgezés gyanúját keltette föl, sőt némely krónikás tudni is véli, hogy Jánost azért tették el láb alól, mert az atyja és a szentszék közötti viszályban kíméletlenül kelt a nápolyi álláspont védelmére.^[1102]

100. ASCANIO SFORZA BÍBORNOK SÍREMLÉKE.
(Andrea Sansovino műve a római S. Maria del Popolo templomban.)^[1103]

Beatrix vígasztalhatatlan volt a hír fölött; mióta öcscse, Ferencz visszatért hazájába, Jánost tekintette egyedüli kapocsnak közte és az otthoniak között, kinek legalább koronkint időzése magyar földön, melyhez érseksége kötötte, nővérére nézve otthonosabbá tette volna ezt, az idő múltával is neki mindig idegen világot. Nemzetsége jellemének sok zord vonása mellett Beatrixban az a meleg és erős családi érzés sem hiányzott, mely a különben szívteleneknek tartott Aragoniaiakat tagadhatatlanúl egymáshoz csatolta. És épen ennek az érzésnek az ereje, a rettegés attól a gondolattól, hogy családjától elszakadva egészen magára maradjon, indította a királynét arra, hogy gyásza könnyeit mindjárt a könyörgés szószólóiúl használva, a halálhír vétele utáni másodnapon^[1104] már ostrom alá vegye férje szívét s kieszközölni igyekezzék a János halálával megüresedett esztergomi érsekségnek nővére, Eleonora fiára, az akkor hat éves s állítólag már anyja méhében Isten szolgálatára szánt Estei Hipolitra való ruházását.^[1105]

Ezt a lázas sietséget némileg menthetővé teszi az a körülmény, hogy a milanoi herczeg – támaszkodva a háza és Mátyás között elhatározott házassági összeköttetésre, – már nyolcz nappal az Aragoniai János halála után levelet intézett Mátyáshoz, a gyászeset fölötti fájdalmának bizonygatása mellett arra kérvén őt, hogy Magyarország legnagyobb egyházi javadalmát adományozza nagybátyjának, az egy év előtt bíbornokká lett Ascanio Sforzának, kinek mintegy ajánlásképen az elhúnythoz való ragaszkodó barátságára is hivatkozott;^[1106] ez pedig maga is nagy sietséggel a forlii apátot küldte megbízottjaként s a pápa ajánló levelével ebben az ügyben Mátyáshoz és Beatrixhoz.^[1107]

Mátyást ez a kérelem már kísértésbe nem hozhatta, mert ezúttal minden ellenállásról, sőt minden megfontolásról is lemondva, feleségének ma képtelennek látszó kívánságával szemben, annak teljesítését megígérte. Az Ascanio küldöttje maga is sokat rontott az ura dolgán azáltal, hogy Aragoniai Jánosnak Rómában bekövetkezett halálára való tekintettel a pápa adományozási jogára hivatkozott; úgy hogy e miatt a főrendek is inkább a Hipolit pártjára állottak.^[1108]

Hanem azért Beatrixnak egész a következő év márcziusáig kellett várnia, míg az örvendetes eseményt biztos hír gyanánt közölhette nővérével, elmondva egyúttal egész küzdelmét, melyet a diadalért vívnia kellett, nem férje akaratával, hanem más tényezőkkel, melyekkel neki is számolnia kellett. Márczius 8-ikáról keltezve különböző követekkel három, részben egybehangzó levelet küldött Ferrarába, csakhogy biztosan eljusson valamelyik rendeltetése helyére.^[1109]

«Közös testvérünk, a boldog emlékű bíbornok halálának gyászos hírétől lesujtva és elszomorítva, – írja – némi üdülésünkre szolgált Herczegséged valamint főméltóságú férje és összes gyermekei jóllétéről értesülhetni a gyászeset alkalmából részvétök és vígasztalásuk tolmácsolása végett kiküldött megbizottjuk által. Annál inkább megörültünk jöttének, mert míg e részvét és megemlékezés csillapítja fájdalmunkat, másrészt így alkalmat nyertünk jobban adhatni Herczegségteknek értésökre azt, a mit Felséges Férjünk a király s Mi magunk kigondoltunk, elhatároztunk és elrendeztünk főméltóságú családjuk java, dísze és emelkedése érdekében s a mit visszatérő követök majd bővebben is ki fog fejteni. Tudja meg tehát Főméltóságú asszonyom és közölje Férje urával, hogy legnagyobb levertségünkben is eszünkbe jutván kedves fiaik, azokat Felséges Férjünk kegyeibe ajánlottuk, kérve őt, adományozná a néhai bátyánk elhúnytával megüresedett érsekséget Don Ipolitonak, fiuknak, kiről hallottuk, hogy papi pályára készül s már apostoli protonotarius rangjával bír. Ő Felsége a mi kedvünkért legkészségesebben ráállott erre; a mit ilyenképen biztosítva unokaöcsénk számára, megírtuk a dolgot Ő Felségének, közös Atyánknak a királynak is, ki bizonynyal maga sem ajánlhatna méltóbb s szívéhez közelebb álló személyt e méltóságra, mint Herczegségtek fiát, mert az ő törvényes szülöttei, Don Federigo és Don Francesco Ő Fenségeik ép oly kevéssé jöhetnek komolyan szóba, mint a calabriai herczeg ő fenségének fiai, miután csak ketten vannak; király-atyánk törvénytelen fiai valamelyikének kinevezésébe pedig, ha Felséges urunk és férjünk még oly élénken kívánta volna is, az országnagyok semmi áron belé nem egyeztek volna. A minap megtartott országgyűlés alkalmával megbeszélték e dolgot és elhatározták, hogy az érsekség a Mi kedvünkért Hipolit öcsénknek adományoztassék, kinek azonban itt az országban fog kelleni székelnie s egyelőre helynökkel bírnia; ellenben más olasz, legyen bár főpap, vagy épen bíbornok, nem részesedhetik e javadalomban, mert akkor ő Felsége inkább mindjárt ez országbeli egyénnek adományozná azt.»

101. ERCOLE HERCZEG ÉS ELEONORA HERCZEGNÉ ÉREMKÉPE A MODENAI MÚZEUMBAN.^[1110]

Ez a tapintatos és ügyes közlés mégis elárúlja, hogy a nehézség, melyet le kellett küzdenie, a nápolyi király kívánsága volt, ki valószínűleg valamelyik törvénytelen fiát szerette volna a János helyére juttatni s kivel szemben Beatrix sietett az országnagyok akaratát tolni előtérbe. Ép oly röviden bánt el az Ascanio Sforza küldöttjével, kivel való tárgyalásait szintén megismerteti nővérével. Szabályként állította föl, hogy Magyarországon bíbornok nem kaphat érsekséget vagy püspökséget s mikor az elképedt követ az egri püspök és Aragoniai János legközelebbi példáira utalt, azzal vágott vissza, hogy mindketten előbb kaptak magyar egyházi javadalmat s azután lettek bíbornokokká, a mi Veronai Gáborra nézve áll, Aragoniai Jánosra nézve azonban nem s ezért pótlásképen még hozzá is tette, hogy ebben az esetben tekintettel volt a király az ő testvérére. Mikor pedig az Ascanio megbizottja fenyegetőleg lépett föl, mondván, hogy a bíbornok ismert nagy befolyásával, ha akarja, a Hipolit érsekségét meghiúsíthatja, a királyné arra hivatkozott, hogy «ebben az országban az egyházi javadalmakat azok kapják, a kiket a király e czélra kiszemel és a pápa megerősít, s ha most bíbornokok kedveért ezt a gyakorlatot meg akarnák változtatni, abba Ő Felsége beléegyezni sohasem fog». Egyébiránt a királyné nem is hiszi, hogy a pápa a régi, hagyományos gyakorlatot újításokkal megzavarni akarná.

«Mindezeket – így végzi levelét – azért írjuk Főméltóságodnak, hogy róluk értesűlvén, meggyőződjék róla, mennyire gondolunk Reá és gyermekeire és mert föltételezzük, hogy azt a mit felajánlunk, Herczegségtek el is fogadják. Kérjük tehát, kezdjen hozzá mindjárt a dolgok elrendezéséhez, hogy követük visszatérésekor Don Ippolito készen legyen s Isten nevében mielőbb ide jöhessen és élvezhesse érsekségét. Kimondhatatlan vágygyal várjuk őt s hogy egész szeretetünket, melylyel iránta nem mint unokaöcsénk, de úgy mint saját fiunk iránt viseltetünk, kimutassuk, kívánjuk, hogy itt székeljen ebben a várunkban, a hol már rendeztetjük szobáit, hogy mindig közelünkben legyen, mert minden óra, mely tőle elválaszt, ezer évnek látszik nekünk. Ajánljuk magunkat Herczegségednek és kérjük, kegyeskedjék nevünkben üdvözölni és csókolni összes gyermekeit. Kelt budai várunkban 1486 márczius 8-ikán:

Főméltóságodnak engedelmes nővére:

A magyar királyné.»

102. ESTEI HIPOLIT ÉREMKÉPE.^[1111]

Miután nehány nappal később Mátyás maga is közölte «kedves barátjával és rokonával», Ercole herczeggel s külön Eleonorával, hogy mielőtt még erre vonatkozó kérésök hozzá érkezett volna, fioknak adományozta az esztergomi érsekséget s kész őt e javadalmába bármikor beiktatni,^[1112] Ferrarában határtalan öröm uralkodott, különösen az udvar körében,^[1113] mert köztudomású volt ott, mily jelentékeny állás az esztergomi érseké úgy egyházi, mint világi tekintetben, lévén az Magyarország primátusával, a született apostoli legátusi méltósággal, s még azonfölül szerfölött dús javadalommal egybekötve.^[1114]

S ezzel sűrű levelezés indúlt meg a magyar királyi pár és a ferrarai herczegi család között,^[1115] mely majdnem hiánytalanúl meg van őrízve s legjobb betekintést nyujt úgy a Hipolit kinevezésének megerősítése körül fölmerűlt akadályok leküzdésébe s az ő jövetelének előkészítésébe, mint a két uralkodóház közötti bensőségteljes viszonyba s különösen a Beatrix lelkületébe, a ki természetének egész szenvedélyességével készült magához vonandó kis unokaöcscsét árasztani el azzal az anyai szeretettel, melyet saját gyermekével éreztethetni nem jutott osztályrészeül.

II.

(1486-1487.) Levélváltások és követjelentések a magyar királyi s a ferrarai herczegi pár között a Hipolit érseksége ügyében. Ascanio Sforza bíbornok, ki maga vágyott az esztergomi érsekségre, Rómában megakadályozza a pápai megerősítést; Veronai Gábor, kit hasonló gyanú ér, Rómában meghal. Mátyás és Beatrix határozottan lépnek föl s a megerősítését kieszközlik; Hipolit jövetele ennek ellenére mindegyre késik; a ferrarai követ tisztelgése Beatrixnál és Mátyásnál, kik ez időben többnyire útban vannak. Nápolyban a bárók ismét összeesküsznek Ferrante ellen; Beatrix magáévá teszi atyja ügyét, Mátyás segédcsapatokat küld le; a lázadás elnyomatik, a király ellenfelein ígérete megszegésével kegyetlen boszút vesz. Mátyás és Beatrix törekvései Bajazed török szultán pártütő testvérének, Dsemnek magához vonására. Mátyás Iglauban találkozik Ulászló cseh királylyal s viszonyukat szorosabbra fűzik. Antonio Bonfini mint a Beatrix fölolvasója és történetíró Mátyás udvarához jön. Német-Ujhely ostroma s bevétele; előkészületek Hipolit jövetelére; a kis érsek megérkezése s meleg fogadtatása a királyi pár által.

Fejedelmi rangú személyek levelezése abban az időben alig tüntet föl külömbséget diplomacziai jegyzékváltás és magánlevél között. A legnagyobb horderejű államügyeket tárgyaló iratokba teljesen magánvonatkozású, vagy családias jellegű részletek vegyültek olykor,^[1116] s viszont a legintimebb leveleket is titkárok írták abban a megszokott formában, mely csodálatos keveréke a szertartásos feszességnek a patriarchalis kedélyességgel. Különösen áll ez a nőkre nézve; Isotta degli Attiról, a Sigismondo Malatesta híres feleségéről ez utóbbinak életrajzírója kétségbe vonja, hogy egyáltalán tudott írni;^[1117] még az olyan, korában nagy műveltségűnek tartott nő is, mint Beatrix, meglehetősen gyarló stílnek és helyesírásnak adja tanújeleit, mihelyt maga veszi – bár csak néhány sor írása végett – kezébe a tollat.^[1118] Hozzájárult ehhez az olaszoknál is saját nyelvüknek akkor még a közhasználatban fejletlen s átmeneti állapota, mely miatt kisegítésül minduntalan latin szavakat, sőt mondatokat használtak. A sok ismétlést, mely e levelekben előfordul, az magyarázza meg, hogy fontos dolgot több levélben kellett megírni, hogy biztosan czéljához jusson; a különnemű tárgyaknak együvé foglalása is onnan ered, hogy az alkalmat minden közlendő közlésére föl akarták használni, s még gyakran egyes dolgokat a levélvivő szóbeli előadására bíztak. A közlekedés ugyanis nehézkes volt és bizonytalan, s emiatt a levélírás nagyon költséges;^[1119] gyakran fordul elő a panasz a levélvivő futárok késedelme, megbízhatatlansága miatt; az a körülmény, hogy a küldemény gyakran nem a czímzettnek, hanem másnak a kezeibe jutott, tette szükségessé a titkos írásjegyek sűrű használatát s azoknak időnkint újakkal fölcserélését, a mi néha zavarokat is okozott.^[1120] A mennyi e levelek tartalmából a magánlevelezés körébe tartozik, az röviden és egyszerűen van írva, gyakran rendkívül banális hangzású, többnyire csak az élet anyagi körülményeit, az egészséget és orvoslást, a házi dolgokat és vásárlásokat illeti, érzelgésnek, szellemi benyomások közlésének jeleivel vajmi ritkán találkozunk.^[1121]

A kis Hipolit ügyében való levelezésnek bizonyos meleg alaphangot ad az az őszinte nagyrabecsülés és rokonszenv, mely a két udvar között fennállott. Látszik Mátyás levelein is az igazi jóakarat és barátság a ferrarai herczeg és herczegné iránt, melynek talán szintén része volt abban, hogy a Beatrix vakmerő kérésére ráállott.^[1122] Viszont Ercole és Eleonora nemcsak «egész életökre és egész családjukra kiterjedő», «halhatatlan» hálájoknak adnak levelekben és követek útján ismételt, szinte szertelen kifejezést,^[1123] nemcsak ajándékokkal halmozzák el a magyar királyi párt s annak bizalmas embereit, mire nézve rendesen követük szolgál jó tanácscsal, nemcsak azzal igyekeznek irántuk figyelmet nyilvánítani, hogy Mátyást ausztriai győzelmei alkalmából üdvözlik,^[1124] hanem minden dolgukban biztosítani igyekeznek magukat a Mátyás és Beatrix helyeslése, tetszése felől. Eleonora örömmel rendeli alá nézetét, kívánságát az ifjabb nővéreének;^[1125] megköszöni, ha eredeti szándékukkal ellenkező tanácsot is ad nekik. Így igyekszik – és pedig sikerrel – Mátyás, Beatrix útján, de közvetetlenül is befolyásolni sógora elhatározását, mikor ez, ki általán szeretett utazgatni, gyakran zarándoki fogadalmat adva okúl,^[1126] compostellai Szent Jakab sírjához szándékozik Spanyolországba zarándokolni. Feltünő a nagy hév, melyet Mátyás és Beatrix kifejtenek, hogy őt e szándékától visszatartsák. Ercole végre mégis elindul, de útközben meggondolja a dolgot, s állítólag a pápa hívására Compostella helyett Rómába megy, hol a Szentatya fölmenti őt fogadalma teljesítésétől.^[1127] Mátyás és Beatrix befolyásvételének oka ez alkalommal minden valószínűség szerint az volt, hogy a nápolyi királynak, kinek trónja ebben az időben a pápával való viszálya és a bárók lázadása miatt ismét ingadozott, félelmet okozott az Ercole terve; attól tartott ugyanis, hogy veje Spanyolországban Katholikus Ferdinanddal, Castilia és Aragonia királyával valami oly megegyezésre juthatna, mely Nápolyt az Aragoniai ház törvénytelen ágának birtokából a törvényes ág kezeire juttatná.^[1128]

103. BEATRIX KIRÁLYNÉ LEVELÉNEK HASONMÁSA.
(Szövegét lásd a «Megjegyzések a képekről» között.)^[1129]

A levelezés azonban természetesen legnagyobb részében a Hipolit érsekségének megerősítése és birtokbavétele körül forog s kiegészítik azt a terjedelmes jelentések, melyeket a herczeg ez ügyben Magyarországba küldött s utóbb az érseki javak átvételével is megbízott követe, Cesare Valentini írt Ferrarába.

Az az aggodalom, hogy a mellőzött Ascanio Sforza bíbornok minden befolyásával hátráltatni fogja a kinevezés pápai megerősítését, nagyon alaposnak bizonyult.^[1130] Eleinte ahhoz fűzték reményeiket, hogy Lodovico Moro nagyon szeretvén a kis Hipolitot – leendő sógorát, – le fogja beszélni bátyját az áskálódásról,^[1131] azonban ebben csalódtak. A pápa 1486 június 6-ikáról kelt brevejében hivatkozva a szent collegium ellenkezésére is, kereken megtagadta a megerősítést s kétségtelenül jogosan arra utalt, hogy mikor az országban magában annyi érdemes főpap tarthat igényt erre az állásra, képtelenségnek látszik egy gyermeket helyezni arra.^[1132] Mátyás azonban nem tágított, s Beatrix egyenesen kijelentette levelében, hogy férje keveset törődik a megerősítéssel, ő Hipolitot kinevezte s az érsekség birtokába fogja helyezni; mindjárt utasította is a javadalom kormányzóját, Bernabò Branciát, hogy mintegy izelítőül küldjön Ferrarába kétezer aranyat az érseki jövedelmekből. A király majd írni fog a pápának és meg fogja neki magyarázni, hogy ő nem kíván egyebet, mint a mit a Szentszék más fejedelmeknek számtalanszor megengedett,^[1133] – a miben viszont tagadhatatlanul Beatrixnak volt igaza, mert különösen Olaszországban, de egyebütt is a XV. században napirenden volt egyházi javadalmaknak uralkodó vagy más hatalmas családokból eredő serdületlen egyének részére való adományozása.^[1134] Egy más alkalommal meg épenséggel azt írta a királyné, hogy férje oly indokokkal fog föllépni, melyek kényszeríteni fogják a pápát a megerősítésre.^[1135]

BEATRIX KIRÁLYNÉ 1477 JANUÁR 8-RÓL BUDÁRÓL SÓGORÁHOZ,
ERCOLE FERRARAI HERCZEGHEZ INTÉZETT LEVELE ZÁRADÉKÁNAK SZÖVEGE.^[1136]

És a határozott föllépés nem is maradt hatás nélkül. Október végén Retz alsó-ausztriai városban, Znaim közelében, a hol akkor Mátyással táborozott, Beatrix magához hivatta a ferrarai követet s tudtára adta, hogy már megkapta megbízottja útján a breve másolatát, mely a megerősítést tartalmazza; tréfálkozva mindjárt borravalót is kért s maga jelölte meg az ajándékokat, melyeket Ferrarából vár.^[1137] Nagy volt tehát az öröm, de nem volt feledve a keserűség, melyet az első visszautasítás okozott s Beatrixnak és a ferraraiaknak haragja most főkép azok ellen fordult, kik mint a Mátyás római követei, hivatva lettek volna a Hipolit ügyét már az első alkalommal diadalra vinni, s kik közül az egyik, Veronai Gábor bíbornok és egri püspök az alatt a gyanú alatt állott, hogy mellőztetése miatti nehezteléstől indítva, maga is titokban a megerősítés ellen működött.^[1138] De mielőtt a harag lesujthatott volna, az agg bíbornok egy magasabb bíró ítélőszéke elé menekült előle. A hatalmas Rangoni Gábor, ki már hosszabb idő óta Rómában tartózkodott, ott súlyosan megbetegedett s szeptember 27-ikén meghalt és eltemettetett a S. Maria in Aracoeli-templomban.^[1139] Egy novemberben Ferrarából Valentini követhez ment levél e halálesetről megemlékezve a szokásos «requiescat in pace» rámondása után hozzáteszi, hogy fejezze ki a herczegi pár köszönetét annak a jóindulatú orvosnak, ki nekik most is szolgálatot tett. A levél szövege kissé homályos, de nehéz máskép értelmezni, mint úgy, hogy a jó szolgálatokat tevő orvos az egri püspök orvosa volt.^[1140] Mátyás e haláleset után – mintegy a magyar egyházi férfiakkal szemben jóváteendő a Hipolit kinevezését, – haladéktalanul egy érdemes magyar főpapnak, kincstárnokának, Nagylucsei Dóczi Orbán győri püspöknek adományozta a dús javadalmú egri püspökséget, mely akkor még a mai szepesi, kassai és szathmári egyházmegyékre is kiterjedt, ennek helyére pedig győri püspökké titkárát, Erdődi Bakócz Tamást tette. Így ismét elkésett két bíbornok, ki az egri püspökség elnyerésére igyekezett, s kiknek egyike ismét Ascanio Sforza volt, míg másika nem kisebb ember, mint a szent collegium alkanczellárja, Rodrigo Borgia, utóbb VI. Sándor néven pápa.^[1141]

104. VERONAI GÁBOR BÍBORNOK CZÍMERE.
(Ciacconius «Historia Rom. Pontificum» cz. művéből.)^[1142]

Azonban az előlegezett öröm ellenére a fogalmazványában már ismert megerősítő breve hivatalos elintézése a consistorium részéről még mindig késett s ezt már alig lehetett másnak, mint a magyar király részéről kétszer elutasított Ascanionak tulajdonítani, a ki, úgy látszik meglehetős érthetően adta tudtul, hogy addig nem teszi le a fegyvert, míg a budai vagy a ferrarai udvar részéről valami kárpótlásban nem részesül.^[1143] Erre már felbőszült Beatrix; megírta nővérének, hogy férje «majd megmutatja a pápának, ki a magyar király? ő-e, vagy Ascanio Sforza?» s hogy ezek után a bíbornok a Mátyás részéről immár egy fillérre sem számíthat, de kéri és inti nővérét is, hogy a világért rá ne vétessék magukat Pomposa apátságát – melynek adományozása a ferrarai herczegtől függött – Ascanióra ruházni, mert akkor a király képes volna megvonni Hipolittól az érsekséget.^[1144] Mátyás azonban higgadtabban fogta föl a dolgot s jobbnak vélte mindkét, az egri püspökség betöltésénél mellőzött bíbornokot némi kárpótlásban részesíteni, Ascanio Sforzának a pécsváradi, Rodrigo Borgiának pedig a péterváradi apátságot adományozván.^[1145]

105. ALFONSO D’ESTE GYERMEKKORI ÉREMKÉPE A MODENAI MÚZEUMBAN.^[1146]

Végre Ercole herczegnek sikerült római látogatása alkalmával a pápai megerősítés megfeneklett ügyét révbe juttatni;^[1147] de időközben ismét két új nehézség támadt: az Annata nevű pápai illetéket kellett a megerősítésért lefizetni; ez maga 7000 aranyra rúgott, a mihez még mellékköltségek járultak és az érsekség javait gazdátlansága idejében oly rosszul kezelték,^[1148] hogy annak jövedelmeiből ezt az összeget fölhajtani nem lehetett; a királyné előlegezni akarta, de neki magának adósságai voltak, a ferraraiak pedig folytonos pénzszükségről panaszkodtak.^[1149] Végre ezzel a dologgal is rendbe jöttek, de akkor Beatrix bonyolította össze ismét a kérdést azzal, hogy a kis Hipolit tekintélyének, megjelenése súlyának érdekében «legatus a latere»-vé kívánta őt a pápától kineveztetni s ebben az ügyben maga is levelet írt a Szentatyának.^[1150]

Mindez nem akadályozta volna a Hipolit idejövetelét; Mátyás eleve kijelentette, hogy kész őt, tekintet nélkül a pápai megerősítésre, javadalmába bármikor beiktatni, Beatrix pedig türelmetlenségének minden képzelhető kifejezésével ostromolta a herczegi családot.^[1151] Azonban más nehézségek támadtak. A kis fiú a megelőző évben hosszasan szenvedett negyednapos hideglelésben, a miért 1486 tavaszán is még gyöngélkedő volt s anyja őt, «bár már tetszése szerint sétál és lovagol», a nagy út fáradalmainak kitenni nem akarta.^[1152] Majd meg az a bosszantó véletlen merült föl, hogy épen egy Ferrarába visszasiető követet ugyanazon az úton, melyen Hipolit volt jövendő, kiraboltak;^[1153] Beatrix nem győzte bizonyítgatni, hogy ez kivételes eset, melyet a követ saját vigyázatlansága idézett elő, s hogy kis öcscse biztonságáról gondoskodva lesz.^[1154] Arról is szó volt, hogy Hipolittal együtt felküldje a herczegi pár valamivel idősebb fiát is, a 9 éves Fernandót; ez állítólag a Mátyás kívánsága volt, hogy mellette is legyen egy kis fiú, a kit majd katonává nevel, Hipolitot úgyis Beatrix foglalja le magának, mert «úgy illik, hogy a pap az asszonyokhoz tartsa magát».^[1155] A királynak azonfölül messzemenő tervei is voltak Fernandóval, össze akarta őt házasítani egy herczeg leányával, kivel nagy vagyon volna reá szállandó.^[1156] De a ferraraiak újabb hálálkodások között kitértek a kecsegtető ajánlat elől. Fernando akkor nagyatyjánál volt, a nápolyi királynál, ott unokatestvéreivel, a calabriai herczeg fiaival együtt nevelkedett; a nagyapa nem akarta őt elbocsátani, bajos is lett volna a háborús Olaszországon keresztül haza hozni őt.^[1157]

Először 1486 nyarára volt a várva várt jövevény utazása tervezve; levelezés útján már részletesen megbeszélték, hogy kik legyenek a kis érsek kísérői, kik fogadják a dalmát parton, kik kísérjék föl Esztergomba; mi mindent kell magával hoznia, milyen ajándékokat fog a királynak fölajánlani, milyeneket káptalanja tagjai s papjai között kiosztani s mit készít elő számára Beatrix, a ki mindent a lehető legfényesebben akart rendezni s különösen arra helyezett súlyt, hogy Hippolit mielőbb megtanuljon magyarul s az egyházi ügyek vezetése végett hazájából hozzon magával helynökül egy püspököt. De egy tapasztalt nőszemélynek is kell majd a kíséretében lennie, ki ismeri a kis fiú természetét, életrendjét s majd fölvigyáz rá és ápolja, ha «gyönge gyomrocskáját meg találja rontani». Lovakat ne hozzanak Ferrarából, mert az csak nehezíti az utazást, majd várni fogja őt itt elég és díszkíséretül s udvari környezetéül a királyné a legelőkelőbb magyar családokból fog neki apródokat toborzani. Arra is gondolt Beatrix, hogy az ő «közös fiuk»-at Zenggtől Zágrábig a rossz hegyi úton legjobb lesz hordszéken szállítani, olyan formájúban, melyben ülhet is, állhat is tetszése szerint, s a mely födve legyen és oly könnyű, hogy váltakozva négy ember hordozhassa; így aztán gyorsan haladhatnak.^[1158]

Azonban egy kis gyöngélkedés, tekintetek a nyári hőségre, majd meg arra, hogy Mátyás és Beatrix a nyár derekától késő őszig szanaszét jártak az osztrák háború és a lengyel királylyal való találkozás miatt, többnyire oly helyeken, a hol a Hipolit fogadtatását méltón elrendezni nem lehetett volna, megint csak halasztást eredményeztek,^[1159] a míg aztán a beállott hideg évszak Beatrixot is arra késztette, hogy erre az évre már lemondjon a várva várt találkozásról.^[1160]

Időközben, július végén megjött a ferrarai követ, Cesare Valentini, ki azután jelentésében élénk színekkel festette le a fényes fogadtatást, melyben az akkor Pozsonyban időző királyi pár részesítette. «Átkelve a Dunán és útban Pozsony felé – írja – helylyel-közzel főurak és nemesek jöttek tiszteletemre elém, végre a király kísérete gyönyörű lovakon. Három- vagy négyszáz lovastól kísérve értem Pozsonyba, a hol sok főpap is volt egybegyűlve s a hol trombiták harsogása között szállottam le lovamról szép és díszes palota előtt, haladéktalanul jelentvén jöttömet és hódolatomat a királynak és királynénak… Mindjárt másnap fogadott a királyasszony; előbb több főúrtól és nemestől kísérve a kápolnába léptem, a hol Ő Felsége a vecsernyét hallgatta, azután egy kisebb terembe vezettek, melyben az ez idő szerint lábbajban szenvedő királyné kihallgatásban részesített.» A hivatalos nyilatkozatok sallangos formaszerűségeinek hű közlése után így folytatja: «Messer Cesare – mondá a királyné, – nekem elárulták, hogy kegyelmed magával hozta az én drága fiam, Don Ippolito képét; ha meg akar örvendeztetni, mutassa meg mindjárt!» Elővettem a magammal hozott képeket, úgy a Don Ippolitoét, mint a Signor Alfonsoét,^[1161] s megmagyarázván ő Felségének, hogy melyik melyiket ábrázolja kimondhatatlan örömet és boldogságot mutatott, elmondván, hogy gondolatban ficskáját már százszor keblére ölelte, s bizonygatván, hogy az ő fia (t. i. Hipolit) sokkal szebb és kedvesebb a másiknál, habár azután az Alfonso képét is dícsérte, – de nem annyira. Egy óra hosszat gyönyörködött Ő Felsége a képekben, azután elküldte mind a kettőt a király Ő Felségének. Ennek öröme sem volt kisebb mint a királyné; ő is «az ő magyarjá»-nak pártját fogta, mondván, hogy az sokkal szebb a másiknál, s meg nem állhatta, hogy össze ne csókolja a képet, a mit aztán megtettek az összes jelenlevő főurak és nemesek is, és mint értesülök, a kép így kézről-kézre járt az udvarnál.»^[1162] E követjelentést nagy részben megerősíti Beatrix egy levele, mely szintén elmondja, mennyire el volt ragadtatva Mátyás és egész udvara a Hipolit képétől, de a csóközönről nem szól.^[1163]

106. PÉCS.^[1164]

A ferrarai követ azután városról-városra kísérte a királyi párt, elment – mint látni fogjuk, – Mátyással Iglauba is, annyit kellett járnia-kelnie, hogy egy jelentésében már megrongált bőröndjei miatt panaszkodik;^[1165] végre letelepedett Esztergomban s tájékozást igyekezett szerezni a Hipolitra váró jövedelmek felől, a mire nézve elég bíztató jelentéseket küldött haza.^[1166] Beatrix ebben az évben (1486.), bár már áprilisban csúzos bántalma volt,^[1167] különösen nyugtalan életet élt. A nyár derekán fogadalomszerű zarándoklatot tett Budáról hajón Pécsre,^[1168] augusztusban Mátyást Pozsonyból elkísérte Stomfára, majd Bécsből kiszállott a mindig hadakozó királylyal különböző ausztriai helyekre, időzött Znaimban, Retzben, Hainburgban, s a tél legnagyobb részét Bécsben töltötte. Október végén családját súlyos veszteség érte: Francesco herczeg, a Ferrante király legifjabb törvényes fia, ki csak kevéssel előbb hagyta el Magyarországot s épen jegyben járt unokanővérével, Isabella del Balzoval, Altamura herczegének leányával; élete virágában meghalt Nápolyban.^[1169] Immár második testvérének korai halálát csodálatos módon soká titkolták Beatrix előtt; talán be akarták várni, a míg a Hipolit jövetelével vigasztalódhatik. Tényleg még 1487 januáriusában sem volt tudomása veszteségéről s a ferrarai követ Mátyás parancsára kénytelen volt elsikkasztani urának levelét, melyben ez a haláleset fölötti sajnálkozásának adott kifejezést.^[1170]

Azon a télen Eleonora herczegné is betegeskedett; talán ezért is fokozott gyöngédség nyilatkozik meg a Beatrix levelében, melyet 1487 januárius negyedikéről keltezve intéz Bécsből hozzá.^[1171]

«Főméltóságú Herczegasszony és különösen tisztelt Nővérünk arra a multkor kifejezett reményünkre, hogy a fürdő, melyet használt, egészségének javára fog válni s fülbaját orvosolni fogja, kedvezőtlen válaszban részesít, közölvén, hogy semmi javulást sem érez, s attól tart, hogy teljesen süketté fog válni. Isten a megmondhatója, mennyire elszomorít ez bennünket és kérve kérjük, tanácskozzék orvosokkal s ne mulaszszon el semmit, a mi e bajától megszabadíthatná. Oly édes és jóságos szavakat ír nekünk Herczegséged mentségeül annak, hogy Don Ippolito ő méltóságát eddig el nem küldhette; s mondhatjuk: kicsordult a könnyünk, mikor azt olvastuk, hogy ha Don Ippolito sohasem részesült volna abban a méltóságban, melyhez a mi kérésünk juttatta, kívánságunkra akkor is szívesen küldte volna hozzánk, a mint hogy el is fogja küldeni. Fogadja legmelegebb hálánkat ezért a nagy szeretetért, és legyen Herczegséged meggyőződve róla, hogy a mily szívesen küldi, oly igaz anyai szeretettel fogjuk mi őt fogadni. A mi örömünket nem fogja csökkenteni az eddigi késedelem, melyet előbb betegsége, azután pedig a tél hidege okozott; mi mindenekfölött jó kedvben és jó egészségben akarjuk őt látni, s ezért helyeseljük, hogy minden úgy történt, a mint történt és csak azt óhajtjuk, hogy a husvét utáni héten induljon útnak. Az minden tekintetben a legalkalmasabb idő, a mikor se nagy hidegtől, se nagy melegtől nem kell tartania; csak kérünk futár útján néhány nappal előbb biztos hírt, hogy intézkedhessünk kísérete és minden szükséges iránt úgy Zenggben, mint Zágrábban. Herczegségtekre bízzuk annak elhatározását, hogy szárazföldön, vagy tengeren jöjjön-e, mert föltételezzük, hogy az utak biztonsága iránt jó értesüléseik vannak; a mi feladatunk lesz aztán arról gondoskodni, hogy a jövevények országunk területén teljes biztonságban legyenek.»

Beatrixnak még ezután is volt alkalma türelme és elnézése gyakorlására; kicsinyes okokból, pénzhiány s effélék miatt egyre halasztották a ferraraiak az utazást; míg végre június 16-ikán elindult kíséretével a kis érsek Ferrara kikötőjéből Chioggiába, s onnan az Adrián Zengg felé.^[1172]

Abban az időben súlyos bonyodalmak értek véres véget Nápolyban, miután másfél évig adtak gondot nemcsak Ferrante királynak, hanem Mátyásnak és Beatrixnak is, kik már az 1486. év elejétől kezdve a ferraraiaktól is minduntalan hírt kértek megszorult közös atyjuk és apósuk országának állapotai felől.^[1173]

Ferrante király, ki öreg korában mindinkább fia, a trónörökös befolyása alá került s ennek elbizakodott harczkedvét és erőszakos hajlamát mind jobban érvényesülni engedte, nagyrészt maga idézte föl VIII. Incze pápával való viszonyát, az ennek elődjétől elengedett hűbéri adó rideg megtagadásával s az egyházi javak adományozása és megadóztatása körüli önkényével. És ennek a részben önokozta viszálynak kedvezőtlen pillanatát akarta arra fölhasználni, hogy ellene áskálódó hűbéreseit, a «bárókat» erőszakkal s a megfélemlítés tényeivel engedelmességre s az addiginál függőbb viszonyra kényszerítse. A következmény az lett, hogy 1485 nyarán és őszén a bárók nagy része, nevezetesen a Sanseverinok, Balzok és Acquavivák nyíltan föllázadtak a király ellen s miután ennek ifjabb fiát, Federigot nem sikerült ügyöknek megnyerniök s az uralkodóházban magában védelmet találniok, mint a király hűbérurának, a pápának hódoltak meg, sőt Aquila és Salerno városok is kitűzték a pápai zászlót. A pápa elfogadta a hódolatot, forma szerint hadat üzent a királynak, s a Rómában legnagyobb befolyást gyakorló Giuliano della Rovere bíbornok, ki mindig a franczia összeköttetéseket ápolta, az Anjouk trónkövetelésének megújításával fokozta Nápoly veszedelmét.^[1174]

Alfonso calabriai herczeg csapataival, támogatva az Orsiniaktól, kik már csak azért is vele tartottak, mert a Colonnák a pápa hívei voltak, haladéktalanul Róma ellen indult, s egyidejűleg mindkét fél szövetségesek után nézett. Velencze és Génua a pápa mellé állottak, Firenze és Milano a nápolyi királyt támogatták; Ferrara beérte különféle mentegetődzésekkel.^[1175] Természetesen Mátyás sem maradt fölszólítatlan s ő a fölszólításnak meg is felelt. Számos bizonyságát bírjuk annak, hogy Mátyás mindig nagy elismeréssel és tisztelettel viseltetett apósa, a nápolyi király némely, tagadhatatlanul becsülést érdemlő tulajdonai iránt, s őt bizalmának, készségének és figyelmének jeleivel halmozta el.^[1176] Beatrix pedig egyenesen lelkesedett atyja ügye mellett; az isteni gondviselés kezét látta mindenben, a mi a nápolyi trón javára szolgált s meg volt győződve róla, hogy «Isten, mint igazságos bíró, király atyjának az indokolatlanul föllázadt gonosz bárók ellenében teljes győzelmet fog adni s meg fogja büntetni a pártütőket ép úgy, mint a nagyravágyó pápát és az ő bíbornokait».^[1177] Az első aggasztó hír vétele óta fáradhatatlan volt atyja ügyének támogatásában; írt Ferrarába, írt Milanóba, segítséget kérve. Velenczét levelével a pápai szövetségtől elszakítani iparkodott; a pápának is írt hízelgőleg, de egyúttal szemrehányólag,^[1178] rögtön késznek nyilatkozott saját költségén katonákat küldeni,^[1179] s természetesen minden befolyását latba vetette férjénél, hogy az adandó segítség minél hathatósabb legyen.

Mátyás 1486 januárius 29-ikén budai palotájában, a főpapok, főurak és olaszországi követek jelenlétében kinyilatkoztatta, hogy a nápolyi királynak segítséget nyujt, a pápának – ha a pártütők támogatásával föl nem hagy – fel fogja mondani az engedelmességet s ítélete ellen egyetemes zsinathoz fog fellebbezni, Velenczének pedig, ha a küzdelembe beléelegyedik, hadat üzen.^[1180] Ezzel be nem érve, közbenjárt a franczia királynál, Milano herczegénél és a firenzei köztársaságnál, valamennyiök támogatását kérve a nápolyi király részére, kit szorultságában cserben hagyni a maga részéről «becstelenségnek» tartaná.^[1181] Egyúttal befolyásával kieszközölte, hogy az akkor Velenczével szoros viszonyban levő török császár a köztársaságot a Nápoly elleni támadástól visszatartotta.^[1182]

Igéretét a segítség küldésére nézve haladéktalanul be is váltotta. Ferrarai jelentések szerint a királyné és a király már márcziustól kezdve szállítottak le kisebb-nagyobb lovascsapatokat hajókon Manfredoniába, s a csapatküldés folytatódott júniusban, sőt még szeptemberben is.^[1183] Ancona közelében megesett, hogy egy pápai gálya elfogott egy magyar hajót harmincz lovaskatonával.^[1184] Úgy látszik, Mátyás arra is gondolt, hogy a magyar csapatok esetleg mint hódítók léphetnek föl olasz földön, s hogy így bizonyos területek az ő fönnhatósága alá juthatnának;^[1185] talán ez az eszme nyert aztán később Ancona város meghódolásában kifejezést.

De a segítség e gyorsasága sem volt képes a megszorultságában türelmetlen nápolyi királyt egészen kielégíteni. Július elején magyarországi követének, Antonio Branciának küldött utasítása a Mátyásnak és Beatrixnak szóló sok hízelgés mellett szemrehányást is tartalmaz; elmondja benne, mily örömet okozott neki s híveinek, és mily rémületet ellenségeinek a puszta hír, hogy Mátyás csapatok küldését, sőt személyes lejövetelét is kilátásba helyezte; és most a késedelem immár kételyeket támaszt a szándék komolysága iránt is. Beatrixtól vár mindent; a követ csak helyezkedjék vele egyetértésbe; az ő ritka bölcsesége és tapintata meg fogja mutatni a módot mindannak elérésére, a mit államának üdve kíván tőle.^[1186]

Augusztus elején Geronimo Sperandio követhez intézett utasításában^[1187] Ferrante már nagyobb önbizalom hangján szól; már az összeesküvők egy részének elfogatásáról és vallomásairól ad hírt s kenetdús tanácsokat ad Mátyásnak abban az ismert irányban, hogy a császárral békét kötvén, erejét a török ellen fordítsa, a mely politikai támogatását főleg Beatrixtól várja.

Eközben a Róma s Nápoly közötti háború meglehetős lanyhán s változó szerencsével folyván, a Giuliano bíbornok távollétét felhasználó békebarátok a pápát, a spanyol király és Lorenzo de’ Medici pedig Ferrantét rávették, hogy hamarosan békét kössenek, a mi a bárók és a szövetségesek meghallgatása nélkül augusztus 11-ikén meg is történt, úgy, hogy a magyar segédcsapatok nagy része már tényleg elkésve érkezett. A nápolyi király, habár a harczban magát tulajdonképen győztesnek tekinthette, minden föltételt elfogadott és mindent megígért: hűbéri adót, engedelmességet a pápa iránt és kegyelmet a lázadóknak; természetesen mindent a megszegés utógondolatával. A bárók a hűségi eskü letevése ellenére elfogattak és vérbíróság elé állíttattak.^[1188] Ez a sors érte a király meggazdagodott kegyenczeit is: Francesco Coppolát, Sarno grófját, úgyszintén Antonello Petruccit és ennek fiait, Policastro és Carinola grófjait, többnyire csekély gyanúokok alapján. Petruccit kegyelem ígéretével vették rá kincsei hollétének bevallására, hogy azután mégis kivégeztetvén, vagyonára a király rátehesse a kezét.^[1189] Börtönbe vetett asszonyok és gyermekek, atyák, kik a vérpadon búcsúznak fiaiktól, Nápoly utczáin vad bikáktól végighurczolt s azután fölnégyelt holttestek alkotják meg végjeleneteit annak a bárók összeesküvéséről nevezett véres történetnek, melyet Gregorovius joggal nevez «a XV. század legborzalmasabb drámájá»-nak.^[1190]

Beatrix valószínűleg meg volt elégedve atyja «igazságos ügye győzelmével»; hiszen a pápa is csak bátortalan tiltakozásokra szorítkozott a tőle fölbíztatott lázadók ellen elkövetett hitszegés miatt és Ferrante a periratok kinyomatásával és szétküldésével iparkodott a hatalmakat eljárása jogosságáról meggyőzni.^[1191] De hogy a pártütés elnyomásában főkép Alfonso herczeg sugalmazására kifejtett embertelen kegyetlenség nem szolgált az Aragoniaiak nápolyi uralmának megszilárdítására, azt a vérengzésekben nem részes, ártatlan utódoknak kellett nemsokára tapasztalniok.

107. DIOMEDE CARAFA SÍREMLÉKE A NÁPOLYI SAN-DOMENICO MAGGIORE-TEMPLOMBAN.
Sommer fényképe.^[1192]

Mialatt Nápolyban az utolsó vérítéleteket hajtották végre, szállott ugyanott sírba egy férfiú, kit nehányan, a király iránti hűsége miatt a pártütők elvesztésére való törekvéssel gyanúsítottak, s kinek elhúnytáról Beatrix úgy mint Eleonora nem értesülhettek megindulás nélkül.^[1193] Diomede Carafa volt ez, ki mindvégig becsülettel és dicsőséggel szolgálva urát, kitüntetésekkel és földi javakkal elhalmozva, a Castello dell’ Ovo-ban hajtotta – mint ennek várnagya – örök nyugalomra fejét 1487 május 17-ikén.^[1194] Mátyás maga is, bár őt személyesen nem ismerte, fájlalta halálát; levelezett vele, megajándékozták egymást s fontos ügyekben vette az ő közbenjárását igénybe.^[1195]

Ebben az időben a török elleni háború szünetelt, de a török hatalomhoz való viszony állandóan foglalkoztatta Mátyást, sőt többízben Beatrixot is.

II. Mohamed szultán halála után testvérharcz tört ki a török trón fölött. Mohamed fiai, Bajazed és Dsem egyaránt igényt tartottak rá; a győztes Bajazed lett s Dsem menekülni levén kénytelen, a rodosi lovagrend nagymestere vette pártfogása alá. Mátyás azon az alapon, hogy nagyanyjának a törököktől elrabolt nővére állítólag II. Murad császár nejévé s II. Mohamed anyjává lett. Dsemet unokatestvérének tekintette s őt magához akarta venni, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a trónkövetelőre s ennek a pártjára támaszkodva, támadó háborút indíthasson Bajazed ellen.^[1196]

Dsem úgy látszik maga is Mátyáshoz kívánkozott, kitől egyedül remélhette igényei érvényesítését; de a Bajazeddel tartó s mindig Mátyás ellen áskálódó Velencze keresztülvitte, hogy a nagymester őt Magyarországba nem bocsátva, egyik délfrancziaországi várában őrizet alá helyeztette. 1486 elején az a terv merült föl, hogy Dsem olaszországi közvetítők segítségével megszökjék s Magyarhonba jöjjön. Ebben az ügyben Beatrix is titkos levelezést folytatott a ferrarai udvarral, mely főkép bizonyos Andriolo Fortis nevű egyénnek adandó szóbeli megbízás körül forgott,^[1197] s melyre nézve Ercole herczeg szorgos titoktartást kötött követe szívére.^[1198] Azonban e terv meghiúsult s Mátyás most diplomacziai úton igyekezett czélját elérni. Valószínűleg már akkor kezdődött az erre vonatkozó tárgyalás, mikor a franczia követ 1486 őszén Mátyáshoz ausztriai táborába jött s a vele való találkozás után Beatrix-szal, ki Bonfini szerint anyja révén rokonságot tartott a franczia királylyal, Retzben mulatott.^[1199] Később Mátyás az időközben Váradi Péter helyére kanczellárrá kinevezett Filipecz János nagyváradi püspököt küldte rendkívül fényes kísérettel s dús ajándékokkal – melyek egy része Beatrixtól származott – a franczia királyhoz, kivel a német császár ellen szövetségre is kívánt lépni. De bár a püspök-követ szinte tékozló fényűzést fejtett ki franczia földön, hogy urának ott barátokat szerezzen,^[1200] eljárása a Dsem ügyében mégsem volt eredményes; megint Velencze vetette magát közbe s a dolog vége az lett, hogy Dsem a pápa udvarához, ennek őrizete alá került.

108. LAA VÁRA, ALSÓ-AUSZTRIÁBAN.^[1201]

Nem szünetelt ezalatt egy perczig sem az osztrák háború, melynek folyamában Mátyás lassan, de biztosan haladott elő annak czélja felé, hogy az osztrák herczegséget teljesen hatalmába ejtse. A csapások súlya alatt is hajthatatlan német császár, kivel való kibékülését a nápolyiak, sőt a ferraraiak is^[1202] meg nem szűntek sürgetni, újabban leginkább azzal ingerelte maga ellen Mátyást, hogy az 1486 februárius havában a választófejedelmek által, a cseh király meghívása nélkül római királylyá választatta meg fiát, Miksát, s ezzel bevágta maga számára az utat a német császárság felé. Mátyás európai szövetséget tervezett a sérelmes választás megdöntésére, s első sorban a jogaiban legközvetetlenebbül sértett Ulászlóval lépett érintkezésbe.

A találkozás szeptember 1-jén történt meg s tizenegy napig tartott; Beatrix ez alkalommal nem kísérte el férjét,^[1203] csak fényes ajándékokat küldött a cseh királynak, többnyire ruha-, ágy- és asztalneműeket, oly drága arany- és ezüsthímzésekkel s díszítményekkel, hogy azok értékét a jelen volt ferrarai követ 5-6000 aranyra teszi.^[1204] Ugyanaz – talán túlzóan – 100.000 aranyra becsüli a költséget, melybe Mátyásnak ez, az olmützinél sem kisebb pompával lefolyt találkozás került; gyakorlati eredményéről azonban nehéz fogalmat alkotnunk, mert a frankfurti tényeken nem változtatott s a nagy titokban tartott tárgyalások csakis a két király közötti szövetséges viszony szorosabbra fűzésére vonatkozhattak.^[1205]

Beatrix kívánságára Valentini ferrarai követ ez alkalommal a Mátyás jelenlétében kihallgatásban részesült a cseh királynál, melyről részletesen beszámolt, a nélkül, hogy azon valami nevezetes mozzanat fordult volna elő; az ott tett nyilatkozatok úgy látszik csak a ferrarai herczegi udvar és a cseh király kölcsönös szolgálatkészségének hangsúlyozására szorítkoztak.^[1206]

Mátyás most fokozott erővel folytatta hadműveleteit; 1486 nyarán és őszén bevette Zellerndorfot,^[1207] Laat, Retzet és Eggenburgot, s a legkeményebb téli időt Bécsben töltvén, már kora tavaszszal személyesen vette át a távollevő Fridrik császár tulajdonképeni székvárosáúl szolgált Német-Ujhely régóta folyó ostromának vezetését. Beatrix majdnem mindenütt vele volt; Bécsen kívül tartózkodott Znaimban, Retzben, Hainburgban, Klosterneuburgban, Ebenfurtban^[1208] a Mátyástól Zápolyai Istvánnak ajándékozott birtokon, s utóbb legtöbbet Lichtenwörthben, Német-Ujhely közelében.^[1209]

Néhány nappal Bécsbe vonulásuk előtt, az 1486. év végén, Retzben jelent meg Mátyás és Beatrix előtt egy férfiú, kinek nevével már sokszor találkoztunk, s kinek e korszak történetének művelői nagy elismeréssel adósak. Az Ascoliba való Antonio Bonfint értjük, kit – mint maga írja, – Mátyásnak és nejének híre vonzott körükbe s ki ajánlásúl munkáit mutatta be a királyi párnak; a Beatrixnak fölajánlottakról már szóltunk; hármat a király számára hozott, egygyel a serdülő Corvin Jánosnak kedveskedett, s a helyzet fölismeréséről tanuskodik, hogy ennek az utóbbi könyvnek a bevezetése egy leendő fejedelem nevelésére vonatkozott. A király – mindig Bonfinnak saját, kissé dicsekvő elbeszélését követve, – már a táborban nagy érdeklődéssel olvasta el a könyveket, csodálta a szerző tehetségét s azután újév napján Bécsben udvara és a külföldi követek előtt beszédet mondatott vele, melyet nagy figyelemmel hallgatott. Bonfinnak állítólag nem volt szándéka maradni, de a király tartóztatta, nagy tiszteletdíj mellett állandó szolgálatába fogadta azzal a megbízással, hogy a királyné fölolvasója legyen s tetszése szerint minél többet írjon.^[1210]

Csak később következett úgy látszik az a fontos megbízás, hogy a magyarok történetét írja meg Bonfin, kinek saját nyilatkozata szerint Mátyás őt csak az őstörténet megírására szólította föl,^[1211] a mint hogy annál többet a nagy király életében alig is készíthetett el; a mű folytatására való fölhívás állítólag már Ulászlótól ered. Bármint legyen, kétségtelen, hogy a Bonfin egykorú, vagy legalább hozzá közel álló korszakra vonatkozik; ezen a téren műve nélkülözhetetlen forrásunk, s elmondhatjuk, hogy a Beatrix életének is – annak magyarországi korszakára nézve – ő egyetlen egykorú krónikása. Szereplésének vannak vonásai, melyek szembeötlővé teszik az egykorú olasz, különösen Beatrixhoz közelálló udvarok példájának hasonlatosságát. Ferrante király is megbízást ad Pontanonak, az egykorú belháborúk leírására és mindenkép valószínű, hogy a jeles latin író és államminiszter e műve^[1212] szolgált formai tekintetben mintáúl Bonfinnak, a ki egyébiránt a Titus Livius Decas-beosztásához tartotta magát, ép úgy mint példáúl az egykorú Flavio Biondo az ő olasz történetében. S mint Mátyás, a Beatrix férje megbízást adott Bonfinnak a magyarok történetének megírására, úgy bízta meg az Eleonóra férje, Ercole herczeg Collenuccio Pandolfót, hogy a nápolyi királyságnak még megiratlan történetét szerkeszsze meg.^[1213] A Bonfin történetírói jellemére nézve sokakat kedvezőtlen ítéletre hangolhat az, ha látják, hogy a Mátyás magasztalója ép oly bőkezű a dicsőítő jelzőkben gyönge utódjával, Ulászlóval szemben, kit néha, mint békeszerető fejedelmet, még elődje rovására is igyekszik méltatni, s hogy a Mátyás korának leírásában még «diva» jelzővel ékeskedő Beatrixot a szerző utóbb, az Ulászló idejéről szólva, már csak «mulier» gyanánt említi. De nem szabad szemet húnynunk sem a kor irodalmi formájának pompázó sajátságai, sem az egykorú, mondhatni megrendelt történetírás elkerülhetetlen hibái előtt; egészben véve Bonfin történeti művének értéke komolyság, megbízhatóság és formatökély tekintetében magasan fölötte áll a legtöbb egykorú történetnek, s Mátyásnak és mellette Beatrixnak valóban nem kicsinylendő érdemök, hogy ezt a tudós, termékeny és ékestollú írót a magyar udvar szolgálatába fogadták.^[1214]

Mialatt Beatrix Mátyással az ostromlott Német-Ujhely közelében tartózkodott, vett hírt 1487 július elején Zenggből, hogy unokaöcscse, Hipolit érsek odaérkezett. Már előbb levelet írt neki, melyben kifejezést adva jövetele fölötti határtalan örömének, tudósítja, hogy mindenről gondoskodott s hogy Zágrábba szeretett rokonát, Frangepán Bernardin grófot^[1215] küldi elébe s hogy ő maga Sopronban szándékozik őt várni; Zágrábba megy Cesare Valentini is, ki Esztergomban mindent elkészített már a fogadtatásra s Budáról is visznek kocsikat rendelkezésére.^[1216] Sajnos, hogy nem bírjuk a leveleket, melyekben a kis érsek valószínűleg nagynénjét is értesítette útján való előhaladásáról; azok, melyeket anyjának írt, telve vannak elragadtatással fogadtatása fölött és – a mi rokonszenves megnyilatkozása gyermekszívének – kérésekkel azok javára, kik útját kellemessé teszik. Különösen a zenggi várkapitányt, Pietro Ternát «úgy megszerette, mintha atyja volna»; de a zágrábi püspök is és a Mátyástól elébe küldött urak rendkívül megtisztelték őt. Úgy látszik, mégsem vitette magát hordszéken Zágrábba, mert innen azt írja, hogy a hosszas lovaglás kissé kifárasztotta, azonban türelmetlenül siet előre, mert alig várja az órát, melyben a királyné előtt megjelenhetik.^[1217] Egy kis késedelmet a Budáról és Esztergomból Zágrábba irányított kocsikra való várakozás okozott, a minek mentségeűl az szolgált, hogy Hipolit jövetelének folytonos halasztása miatt már többször hiába jött össze és vesztegelt a megrendelt kíséret, mindig nagy költséget okozván, s ezért most már csak akkor indították útnak, mikor a Hipolit zenggi megérkezésének hírét vették.^[1218] Az egész úti kíséret 38 kocsiból és 85 lovasból állott, a lovasok legnagyobb része egyszínű ruhát s igen gazdag fegyverzetet viselt.^[1219]

109. ZENGG RÉGI KÉPE.^[1220]

Beatrix úgyszólván az utolsó perczben lemondani volt kénytelen arról, hogy várva várt öcscse üdvözlésére Sopronba menjen; betegség tartotta vissza, s így csak megbízottakat küldött a Fodor – Crispus – István, utóbb szerémi püspök személyében, kik már előbbi alkalmaknál is, mint kedvelt házi emberét s vendégei mulattatóját említenek az egykorú följegyzések. A király képviseletében Báthori István erdélyi vajda s országbíró jelent meg Sopronban a Hipolit fogadtatására,^[1221] ki egyébiránt maga számolt be ünnepeltetéséről anyjának írt levelében.^[1222]

«Jó kedvben és jó egészségben folytatva utamat, – írja augusztus 22-ikéről már Német-Ujhelyből – múlt szerdán elhagytam Sopront, kísérve a Király úr vezérétől, kit vajdának neveznek és sok fegyverestől, hogy Ő Felségeiket, a királyt s a királynét táborukban fölkeressem s nekik hódolatomat bemutassam. Mintegy négy mérföldnyire a tábortól nagy és fényes csapattal találkoztunk s nyomukban maga a Király úr jött elémbe. Én kezet csókoltam neki s kifejeztem Herczegségtek üdvözleteit is. Ő oly kegyesen és nyájasan fogadott, hogy azt le sem írhatom s teljességgel meg nem engedte, hogy lovamról leszálljak. Végre Ő Felsége elvezetett a tábortól mintegy huszonhárom órányira fekvő várba,^[1223] a hol a királyné Ő Felsége időzik, ki rövid idő óta harmadnapos lázban szenved. Főméltóságú Anyám elképzelheti, mekkora jósággal és örömmel fogadott! Annyi szeretettel halmoz el és annyi mulatságban részesít, hogy többet nem tehetne értem, ha ezerszer fia volnék. Egy ideig nála maradván, az ő engedélyével Király Őfelsége magával vitt táborába, a hol három napot és négy éjet töltöttünk, s Ő Felsége minden áron úgy kívánta, hogy én foglaljam el a szobáit s ő a sátorokba vonúlt. Időközben Német-Ujhely megadta magát s a Király úr tegnap nagy fénynyel bevonúlt és birtokba vette a várost.«

Hogy Hipolit már részt vett a Német-Ujhelybe való diadalmas bevonulásban, arról Bonfin is megemlékszik, elmondván, hogy a kis érsek, mint országprimás közvetetlenűl a király után lovagolt.^[1224] Ő tíz évesnek mondja e helyen; ennyi valóságban nem volt, de a hosszú késedelmeskedésnek megvolt az az előnye, hogy a királyi pár új kegyencze időközben legalább nyolczadik évét betöltötte. Így is épületes látvány lehetett egy esztergomi érsek, kinek kíséretében főszerepet visznek a nevelő és egy dajkaszerű ápolónő,^[1225] s kinek málhájában tekintélyes helyet foglalnak el a játékszerek.^[1226]

110. A NÉMET-UJHELYI VÁRKASTÉLY ÉS VÁRKAPÚ.^[1227]

A mennyire korától várható volt, a kis Hipolit megfelelt a várakozásoknak, szerepét jól töltötte be s általán kedves, megnyerő és szép tehetségű gyermek lehetett. Ezt föltételezhetjük, nemcsak azért, mert a ferrarai követ ily jelentést tett urának,^[1228] nemcsak azért, mert Bonfin terjengő magasztalásokkal szól a gyermekérsek vonzó tulajdonairól s korát meghaladó értelmességéről és tapintatáról,^[1229] hanem főkép azért, mert a későbbi tények mind arra mutatnak, hogy Mátyás maga nagyon megkedvelte kis unokaöcscsét, feleségével együtt szívesen időzött is nála Esztergomban s így valószínű, hogy nem puszta udvariassági szólam, hanem a hajlam őszinte megnyilatkozása az, a mit iránta való szeretetéről s vele való megelégedéséről később az érsek atyjának írt.^[1230]

A Hipolit Magyarországba jövetelét – mely mindenekfölött Beatrixnak, ki alig tudott megválni tőle, szolgált határtalan örömére – később Olaszország egyik legnagyobb költője s egyúttal az Este-ház udvari embere, Lodovico Ariosto énekelte meg Orlando Furioso czímű, híres, regényes eposában, melyet magának Hipolitnak – akkor már bíbornoknak – ajánlott. A költői túlzásokban bővelkedő leírás jóslatként mondja el az Este-ivadék emelkedését, melyet Cassandrától hímzett képekben tüntet föl annak a csodaszerű sátornak a kárpitja, a mely alatt az Esték őse, Róger (Ruggiero) tartotta magát Bradamantéval:^[1231]

III.

A Hipolit eljövetelével tetőpontjára hág az olaszság szerepe és befolyása Magyarországon s különösen a királyi udvarnál. Beatrix és hívei idegenek maradnak a magyarok szemében; csekély engedmények a magyarság javára. Az udvari élet is időszerűvé alakúl, a szokások, a viselet megváltoznak; az olaszok gazdasági, egyházi, politikai téren mindinkább tért foglalnak. Beatrix udvarának alakjai, kegyenczei, titkárai; a követek mint hírhordók és cselszövők, a fejedelmi futárok, gyóntató atyák és orvosok. A ferrarai jövevények elszaporodása, Hipolit környezete. A magyarság és olaszság világnézletének, természetének külömbözése; az olaszok csodálata Mátyás iránt is másnemű, mint a magyaroké; miben voltak fölényben az olaszok, miben a magyarok? Az országban fokozódik a gyűlölet az olaszok ellen s mindannak, a mi gyűlöletes, kútforrását és kifejezőjét Beatrixban látják. Temesvári Pelbárt, mint az egyszerű magyar erkölcs képviselője; az elégedetlenség sokszor már Mátyás ellen is fordúl; a Beatrix elleni gyűlölet kitörését csak a királyné hatalma tartja vissza.

A Hipolit eljövetele juttatta tetőpontjára az olaszság térfoglalását ebben a hazában, tette teljessé a képét annak az «olasz világnak Magyarországon», melynek elővarázsolását várták Beatrixtól honfitársai s a melynek előidézéséért gyűlölték őt magyar alattvalói, holott – mint már eddig is több jelenségből láthatjuk – nem egyedül az ő akarata volt annak előidézője s az ő törekvésének sikere alig állott arányban azzal az ellenhatással, melynek súlyát kellett utóbb viselnie.

Nem hiányzanak annak jelei, hogy úgy Mátyásban mint magában Beatrixban megvolt az őszinte igyekezet arra, hogy a nemzetközi viszonyoknak, a császári hatalomra törekvő politikának, az európai koráramlatnak, Mátyás saját hajlamának s a Beatrix megszokásának követelményeit a magyarok nemzeti érzületének lehető kímélésével érvényesítsék. Hiszen kivált eleinte Mátyásnak mindenkép érdekében állott új nejét az országban kedveltté tenni s tudnia kellett, hogy azt az udvari életet és azt a műveltséget, a melynek megvalósítása szemei előtt lebegett, rá nem erőszakolhatja a nemzetre, azt csak lassú, békés hódítással lehetett szilárd alapra helyezni s igazi virágzásra hozni.

Beatrix mindenesetre elég értelmes volt, hogy ezt maga is belássa. Ő ugyan az országot nagy részében nem ismerhette; keleti felében sohasem járt, mindig csak a nyugatiban s Mátyás oldala mellett átélt idejének majdnem felét osztrák földön töltötte. Ha székvárosában nem volt, akkor táborban vagy vadászatokon járt, vagy azokat a városokat látogatta, melyeknek polgársága épúgy, mint Budáé is,^[1232] majdnem kivétel nélkül német volt; jószágait nem igen kereste föl, a köznéppel való érintkezésének semmi nyomát sem őrzi a hagyomány. Udvari környezetén kívül legtöbbet katonákkal és papokkal érintkezhetett, kevés nyomát találjuk példáúl annak, hogy a magyar nemesség nőtagjaival sűrűbben összejött volna; Pozsonyban és Bécsben a polgárnőket gyakran hívta estélyre magához,^[1233] sőt férje halála után az ő körükben pihent meg;^[1234] ott egyes polgárok ajándékát is fogadta.^[1235] Viszont ő is olykor dús ajándékokkal örvendeztette meg magyar hívei némelyikét, mint példáúl Zápolyai Istvánt egybekelésekor.^[1236] Szándéka volt a maga hozzátartozóit házasságok útján is szorosabbra csatolni a magyar családokhoz; ismerjük az Estei Fernando kiházasítására vonatkozó tervet; unokanővére, Aragoniai Aloysia már a Beatrix jövetele előtt Frangepán Bernardin grófhoz menvén nőűl, ezek leányát, Mária Magdolnát a királyné az elhúnyt erdélyi vajda, Dengelegi Pongrácz János fiához, tehát Mátyás rokonához adta nőül s a királyi pár 8000 arany forint hozományt adott neki.^[1237] Frangepán egy másik leánya, Beatrix, ki utóbb a Corvin János neje lett, valószínűleg a királyné keresztleánya volt s az udvarnál nevelkedett.^[1238] Beatrix egy udvarhölgyet, Antonetta Salernoi grófnét lévai Vajdafi Jánossal házasította össze, s ennek is ő és Mátyás biztosítottak 6000 aranyat hozományúl.^[1239]

111. A FRANGEPÁNOK VÁRKASTÉLYA ZENGGBEN.^[1240]

Kétségtelennek látszik továbbá, hogy Beatrix valamennyire megtanúlt magyarúl s beszélte nyelvünket. Ezt már Diomede Carafa tanácsolta neki; Mátyás, ki nagy nyelvismeretei mellett mégis csak magyarúl gondolkozott,^[1241] bizonyosan megkövetelte tőle, sőt ő maga is ezt kívánta Magyarországba hívott rokonaitól, a mit aligha tehetett volna, ha annak a saját példája ellentmond vala. Tudjuk, hogy erre figyelmeztette Hipolitot s mikor másodízben volt szó ifjabb unokaöcscse, Estei Fernando idejöveteléről, kikötötte sógorával, Ercole herczeggel szemben, hogy kevés olaszt küldjön kíséretűl fiával, mert a király őt gyermekének kívánja tekinteni s ezért magyarok fogják környezni, hogy ő is magyar szokásokat vegyen föl és a magyar viszonyokhoz alkalmazkodjék.^[1242] Hisz akkoriban még némely német diplomata is érdemesnek találta magyarúl megtanúlni,^[1243] annál inkább hihetjük el ezt Beatrixra nézve kortársainak. Philippus Bergomensis mondja könyvét ajánló Prologusában, hogy akár latin, akár magyar, akár német nyelven fordúltak a királynéhoz követek vagy magánosok, ő minde nyelveken készséggel és könnyen adta meg a feleletet.^[1244] A mi ugyan legfölebb azt bizonyítja, hogy magyarúl és németül egyképen beszélt. A magyar nemzet érzelemvilágához való némi közeledést láthatunk talán abban is, hogy a királyné – mint említettük –, olasz és német udvari zenészein kívül a csepelszigeti birtokán levő kobzos magyar czigánymuzsikusokat is pártfogásában részesítette.

A hozzá legközelebb álló Hipolit is, – kétségkívül az ő utasításához képest, – igyekezett eleinte magát a magyarokkal megkedveltetni s nyelvöket megtanúlni; innen írt első levele némelyikében gyermeki elragadtatással szól erről az országról s arról, hogy mindenütt mily élénk rokonszenvvel találkozik és mennyire szeretik őt a magyarok.^[1245] Később is előszeretettel szerezte be fényűzési szükségletei nagy részét Magyarországon; Kassán készült díszkocsikat vitetett még Olaszországba is; ugyanott készítette későbbi püspöki székhelye, Eger székesegyházának művészi faragású sorompóját, sűrűn rendelt ötvösműveket budai, körmöczi, nagybányai és erdélyi mesterektől s az akkor épen tűzérségéről híres Ferrarába Miskolczról hozatott puskát.^[1246] Hogy pedig magyarúl értett Hipolit, azt abból következtethetjük némileg, hogy magyarhoni egyházi javait kezelő tisztjei a későbbi években hozzá Olaszországba küldött jelentéseikben minduntalan magyar kifejezéseket használnak,^[1247] van azonban annak is nyoma, hogy a Mátyás halálát követő időben még alig értette meg a magyar szót.^[1248]

Mindezek a gyönge engedmények, kísérletek és igyekezetek nem lehettek alkalmasak kielégíteni a magyarok várakozását, elleplezni az idegen szellem és idegen érdek folytonos terjeszkedését, s a királyné nyomán betódúlt olaszság és a Bonfintól is nyakasnak^[1249] jellemzett magyarság fölfogása, világnézlete, jelleme között mutatkozott mély ellentétet elsimítani.

Bonfin történetében elégtétellel emeli ki, hogy Mátyás a Beatrix eljövetele óta a «szittya erkölcsökbe olasz elemeket vegyített … Magyarországot megtisztította a parasztos szokásoktól, sőt belőle «második Italiát igyekezett alkotni»;^[1250] Naldus Naldius azt remélte, hogy ha Mátyásnak fia lesz, az Itáliává fogja országát átvarázsolni,^[1251] Coelius Calcagnini pedig azért dicsérte Beatrixot, hogy Mátyásnak «barbárok közt nevelkedett féktelen természetét» megszelidítette.^[1252] Különösen az udvari szokások gyökeres megváltozását tulajdonították – valószínűleg nem ok nélkül – a királynénak. Bonfin elmondja, hogy a fegyveres őrizet, melyet Mátyás azelőtt szükségtelennek tartott, most állandóvá lett az udvarnál. A király nem volt többé mindenkire nézve oly könnyen megközelíthető, mint azelőtt; a szabad asztalok, a királynak majdnem állandó együtt-étkezése országnagyaival, vezéreivel, sőt másokkal is, az inkább a katonai tábori élethez, mint udvartartáshoz hasonló fesztelenség és egyszerűség eltüntek; a magyarok tehát épen ridegebbnek, zárkózottabbnak találták a királyt.^[1253] A magyaros hagyományt és szokást olaszos etikett váltotta föl; de a mindenben való szertelen bőség a királyi udvar és különösen a királyi asztal jellemző tulajdona maradt.

112. ZÁPOLYAI ISTVÁN SÍREMLÉKE A SZEPESHELYI SZÉKESEGYHÁZBAN.
(Fénykép után.)^[1254]

Az előkelőbbek s különösen az udvariak viselete tekintetében már előbb is, különösen az Anjouk alatt mutatkozott idegen befolyás, mely lassanként a magyar ruházatra szélesebb rétegekben is átalakítólag hatott; azonban gyökeresebb és általánosabb változás volt úgy látszik az, mely a Mátyás idejében különösen a Beatrix ittléte óta ment végbe. Beatrix, ép úgy, mint Hipolit minden finomabb szövetet és vásznat s gyakran prémet vagy ékszert is a külföldről hozatott: Brabantból, Flandriából, Lyonból, Cambrayból, Krakkóból, Firenzéből, Luccából, Velenczéből; a királynénak olasz szabója is volt, – a nyolczvanas években Simon mester szerepel mint ilyen, – kit vásárlási megbizásokkal a külföldre is küld, gyakran véve igénybe nővére, Eleonora közvetítését, s ez a szabó a király részére is dolgozott.^[1255]

A magyar udvarnál tehát az olaszos öltözékek nem lehettek szokatlanok, bár viszont jeleit látjuk annak is, mintha némely tekintetben a bejövő olaszok lettek volna kénytelenek a magyarhoni öltözködés szabályaihoz alkalmazkodni. A milanoi herczeg követe Mátyás végéveiben a Bianca Maria herczegkisasszony idejövetelének előkészületei tárgyában tevén urának jelentése, azt írja, hogy a kíséret tagjai készíttessenek hosszú ruhákat, mert a magyar udvarnál ez a divat; az olaszos rövid szabású öltönyökön itt megbotránkoznának.^[1256] Ellenben legalább udvara, főnemesei, főpapjai és vezérei körében teljesen meghonosította Mátyás a hosszú, szabadon lehulló hajfürtök és a borotvált arcz ama divatát, mely még a XV. században Olaszországban s közép- és nyugati Európa nagy részében általános volt az előkelőbb osztályokban. Maga Mátyás összes egykorú képeinek tanusága szerint sohasem viselt bajuszt és szakállt, csak későbbi korok képírói festették le őt képzeletből szakállosan. Ép úgy borotvált arczot mutatnak a Zápolyaiak, Ujlaki Lőrincz, Telegdi István, Tárczai Tamás képmásai egykorú síremlékeiken, holott a század hetvenes évei előtt meghalt országnagyok sírszobrai bajuszosan, szakállosan tüntetik fel őket. Világos ennélfogva, hogy ez a divat a Mátyás második házasságának idejével kezdődött,^[1257] s ismerve a magyar hagyományt és természetet, mely különösen a bajuszban a férfiasságnak szinte elengedhetetlen ismertetőjelét látja, joggal föltételezhetjük, hogy annak meghonosítása nem mehetett végbe idegenkedés és ellenmondás nélkül.

Az olaszos viseleten kívül az üzleti és gazdasági összeköttetések szaporodása is növelte az olasz ízlés, az olasz érdek térfoglalását a Mátyás és Beatrix idejében Magyarországon. Maga Mátyás többízben küldött bevásárlások végett megbízottakat Firenzébe s ajánlotta azokat Lorenzo de’ Medici pártfogásába;^[1258] ismerjük élénk összeköttetését az ottani könyvminiátorokkal is, s művészeti és iparművészeti termékek beszerzésére, valamint kézművesek és művészek behívására vonatkozó intézkedéseit. Sógornéja, a ferrarai herczegné mindenféle álarczokat is küldött neki, melyek állítólag megnyerték tetszését:^[1259] föltételezhető tehát, hogy azokat a Mátyás udvaránál használták is. A Beatrix kényeztetettebb ízlése megkívántatja urával s udvarával az olasz mezőgazdaság és kertészet inyenczterményeit is: a ferrarai udvar által küldet piacenzai sajtot, forlii édes köményt, besózott ángolnát a bőjtre, firenzei dinnyemagot és salátát, gesztenyét, olajbogyót, ferrarai besavanyított és nyers hagymát; ez az utóbbi, mint csemege annyira megnyeri a Mátyás tetszését, hogy maga is termelni akarja.^[1260] Valószínűleg az ily kísérletek kedveért hívott be a magyar királyi pár – Bonfin szerint – nem csak díszkertjei alakítása végett, hanem nemesebb vetemények, gyümölcsök termesztésére is olasz kertészeket és földműveseket,^[1261] mert a magyarok akkoriban csak a szántásvetéshez és szőlőműveléshez értettek.^[1262] A czukros csemegét is szolgáltató gyógyszerészet, vagy inkább fűszerészet is az olaszok mestersége volt; Hipolit érsek is Nápolyból hozta be udvari fűszerészét.^[1263]

Még inkább éreztethették az olaszok üzleti élelmességöket a magyarokkal szemben azáltal, hogy a nagykereskedelem és banküzlet abban az időben hazánkban majdnem kizárólag betelepedett olaszok, többnyire nagy olaszországi czégek itteni ügyviselőinek kezében összpontosúlt. Mint ilyenek szerepelnek Mátyás korában Budán a firenzei Cavalcanti, Poli, Buontempi, Felice, Caluri, Antoni, Volterra és Amandoli, a nápolyi Simonetti s később, II. Ulászló alatt Cotta; valószínűleg ezek után nevezték akkor Buda várában a mai «úri utczá»-t «olasz utczá»-nak^[1264] s ennek házaira mondhatta a franczia királyné hírnöke, hogy olasz modorban épültek.^[1265] Pozsonyban maiglan egy gazdag olasz kereskedő család után^[1266] van a Ventúr-utcza elnevezve. Az olaszok bankházai közvetítettek majdnem minden pénzváltást, külföldre való pénzküldést, és különösen kölcsönt, ez utóbbit az uralkodó magas kamatláb s bizonytalan hitelviszonyok miatt, többnyire uzsoraszerű nyereséggel.^[1267]

Ha már ily utakon sok magyar pénz szivárgott ki olasz földre, ha Mátyás idegen tudósaira, művészeire, diplomatáira nagy összegeket költött, ő és felesége kincsekkel fölérő ajándékokat küldtek Olaszországba,^[1268] érthető a fölháborodás, melyet némely olasz származású főpap azzal keltett, hogy magyarországi dús javainak majdnem minden jövedelmét hazájába vitte vagy küldette. E tekintetben már Hipolitot megelőzőleg Veronai Gábor adott panaszra okot. Mátyás őt, mint bíbornokot Rómába küldte, hogy ott a pápától segélyt eszközöljön ki a törökök elleni hadjáratra. Már hosszú nápolyi tartózkodása arra kényszerítette a királyt, hogy őt római teendőire figyelmeztesse;^[1269] még inkább föl kellett tehát ingerülnie ellene, mikor hírét vette, hogy a püspök, kit ő, külföldi költekezésére való tekintettel magyarországi dandárja kiállításától fölmentett, az Olaszországban szervezendő hajóhad fölállítására püspöksége jövedelméből több ezer aranyat ajánlott föl.^[1270] Ezek után az előzmények után történt, hogy mikor az Aragoniai János Rómában bekövetkezett halála miatt a pápa igényt látszott támasztani az esztergomi érseki szék betöltésére, az országtanács kimondta, hogy a külföldön tartózkodó főpapok Magyarországon egyházi javakat ne bírhassanak, és a kik már bírnak, jövedelmeiket ne élvezhessék. S a király azonnal foganatosította is e rendelkezést; értesűlvén, hogy a Rómában időző egri bíbornokpüspök embere harmadfélezer aranynyal urához indúlt, futárt küldött utána s a pénzt Zágrábból visszahozatta.^[1271]

Ily körülmények között könnyen érthető az ellenszenv, melylyel az olaszok rendkívüli elszaporodása a Beatrix jövetele óta, s térfoglalásuk az udvarnál, az egyházi és egyéb hivatalokban a magyarok részéről találkozott. Az udvarnak már – az említett külsőségektől el is tekintve – a Mátyástól behívott olasz diplomaták és tudósok kezdtek olaszos jelleget adni; most ezekhez járúltak a Beatrix rokonai s mindenféle familiarisai, vagyis udvari emberei, nemkülönben azok, a kik Hipolittal, vagy utána jöttek be, s a kiknek számát – valószínűleg Mátyás helytelenítő megjegyzése következtében – egyszer már maga Beatrix is sokalta.^[1272] A Hipolit révén a ferraraiak Magyarországot «második hazájoknak kezdték tekinteni».^[1273] Bár viszont elismerendő, hogy a ferrarai herczegi pár is különös figyelemmel viselte gondját a tanulmányaik végett Ferrarába jövő magyaroknak, kik őket mindig Magyarhonban levő fiokra emlékeztették, s kiknek viselt dolgairól időnkint a királynénak is számot adtak.^[1274] A magyar nemes apródok, kiket Beatrix a kis érsek udvara számára toborzott, valószínűleg hamarább tanultak meg olaszúl, mint az olasz jövevények magyarúl; ellenben a magyar főurak és nemes hölgyek alighanem elidegenedtek lassan attól az udvartól, melynél a főhelyet olyanok foglalták el, kikkel ők a legtöbb esetben beszélni sem tudtak. Ez is egyik oka lehetett annak, hogy Mátyás magyarjainak idegen nyelvekben való járatlansága miatt panaszkodott.^[1275]

Nyelvi elszigeteltségünk mellett állami érdekek is hozták magukkal, hogy Magyarországnak már a kizárólag kezdetétől fogva többnyire idegen nemzetbeli, s ezért idegen ajkú királynéi voltak. A tapasztalás már az utolsó Árpádházi király, III. Endre idejében arra indította a magyarokat, hogy törvényt hozzanak, mely az uralkodót és élettársát kötelezi, hogy a «királyné udvara» – ilyenek létezését tehát már a XIII. század végén szinte magától értetődőnek tekintették – fényesen, de úgy állíttassék egybe, hogy abban magyar nemesek, nem pedig idegenek foglaljanak helyet.^[1276] Ezt a törvényt valószínűleg még sohasem vették oly kevéssé figyelembe, mint a Mátyás és Beatrix idejében. Mátyás tudott tiszteletet parancsolni neje rokonai iránt ép úgy, mint a többi bejövő külföldi előkelőségekkel szemben; láttuk, hogy e tekintetben ő maga adott példát, s hogy különösen a fényes fogadtatásokról mindig gondoskodva volt; de hogy a Beatrix hozzátartozói közül csak egy is melegebb rokonszenvet, híveket tudott volna magának szélesebb körökben szerezni, annak semmi jelével sem találkozunk. Igaz, hogy néha, önérdektől és versengéstől indítva, ezek a jövevények maguk is igyekeztek egymás jó hírét csökkenteni; a komoly és rátartó Bonfin nem átallotta egyik könyvében ócsárolni és kigúnyolni Galeottit,^[1277] a kinek némely iratai s erőszakoskodásai miatt is sok ellensége volt az országban.^[1278] Az esztergomi érseki javak kezelése miatt a bevándorolt olaszok folytonosan egymás ellen árúlkodtak és áskálódtak;^[1279] elképzelhető, hogy a megszólások a szóbeli érintkezésben sem hiányoztak. Ezenfölül a Beatrix védenczeit az a kíméletlen buzgalom is gyűlöltekké tehette, a melylyel ő érdekeiket pártfogásával mindenütt – bizonyosan mások rovására is – előmozdította, habár elismerendő, hogy ezt a szolgálatkészséget az illetők iránt nemcsak az országban, hanem a saját olasz hona udvarainál is bőven érvényesítette, s hogy például birtokadományozást részökre Mátyástól a legritkább esetekben sikerült kieszközölnie.

Hogy legközelebbi rokonai közül kik telepedtek le rövidebb vagy hosszabb időre Magyarországon, azt már láttuk. Tudomásunk van bizonyos Aragoniai Péter itt időzéséről is, kit Mátyás király apósának, a nápolyi királynak egyik levelében anyjával együtt melegen ajánl, mint olyan embert, ki nemes származásánál és dícséretes tulajdonainál fogva pártfogást érdemel, s ki Mátyás egész udvarában közkedveltségnek örvendett.^[1280] Már az ajánlásnak ez a módja mutatja, hogy itt a királynak nemcsak nem fiáról, hanem valószínűleg nem is közeli rokonáról van szó.^[1281] Említettük továbbá Aloysiát, a Frangepán Bernardin nejét és Magyarhonban tartózkodott az Esték egy másik, Izabella nevű nőrokona is;^[1282] ezek és a királyné egykori dajkája, Nardella, a Vajdafihoz férjhez ment Salernoi Antonetta grófné s bizonyos Margherita^[1283] az egyedüliek a Beatrix udvarának olasz származású nőalakjai közül, kiket ebből az időből megnevezni tudunk. Pedig sokan lehettek, mert Galeotti a Mátyás «Bölcs mondásai»-ról írt könyvében fölemlíti, hogy Beatrix «a királynék rendes szokása szerint» igen sok udvarhölgyet hozott magával, részben fejedelmi, részben más előkelő családból származottakat, a kik a könyvíró szerint Beatrix és az «igen szép magyar fajból» való nők mellett rútaknak látszottak, a miért Mátyás egyízben helyeselte, hogy úrnőjük intését be nem várva, leültek, «mert így föl nem tűnnek annyira».^[1284] Hanem aztán Beatrixnak egy valószínűleg olasz komornája sok bajt okozott szépségével, mert Veronai Gábor egri püspök egy közeli rokona, Angelo Benigno annyira beleszeretett, hogy nőül akarta venni, a miért a püspök még Mátyásnak is szemrehányást tett.^[1285]

113. MARZIO GALEOTTI EMLÉKÉRME.^[1286]

Azok közül, kik Beatrixot leánykorában, Nápolyban szolgálták, úgy látszik, csupán Nardella Parmesana és férje, Sabatino Viola jöttek el a magyar udvarhoz s maradtak a királyné mellett, a miért ez férjétől a mai Horvátország területén Garignicza vár és uradalom adományozását eszközölte ki részökre: az adománylevél kiemeli, hogy «nemes Nardella Parmesana asszony a királyné dajkája volt, s e minőségben fölötte bölcsőjétől kezdve, különösen otthon, atyja országában éjjel-nappal őrködött, gondját viselte, s nevelésében minden kitelhető igyekezettel, szorgalommal, hűséggel és állhatatossággal közreműködött férjével együtt». Ez utóbbiról nem tudjuk, vajjon magyar földön is mint könyvmásoló működött-e? úgy látszik a nyolczvanas évek vége felé halt meg, egy Ferencz nevű fiú hátrahagyásával,^[1287] ki utóbb a királyné diósgyőri intézője lett.^[1288] Híven kitartott Beatrix mellett kulcsárja, később mindenese, Juon Monchajo, kit 1486-iki és 1496-iki levelek említenek,^[1289] s ki a királyné halálakor, Nápolyban is, mint öreg ember szolgálatában állott, úgyszintén Sanctoro Bersano, ki félig titkár, félig meghitt küldöncz lehetett, s ki szintén mellette maradt haláláig.^[1290]

Míg a közelebbi Ferrara rajokban nem küldte honosait magyar földre, természetesen a nápolyiak részesültek leginkább a Beatrix pártfogásában; bizalmas emberei, titkárai jobbára onnan kerültek ki. Nápolyi volt az a Perotto Vesach is,^[1291] ki ugyan 1476-ban még ferrarai szolgálatban állott,^[1292] itt zólyomi főispánná lett, különösen buzgólkodott a Hipolit érsekségének előkészítése körül, de egyéb hű és sikeres szolgálataival is a királynénak különös megelégedését s elismerését érdemelte ki.^[1293] Beatrix Esztergomba Hipolit számára is Nápolyból akart várnagyot szerezni^[1294] s Mátyás egyízben utalt arra, hogy Esztergomban – valószínűleg már az Aragoniai János ideje óta – sok nápolyi tartózkodik.^[1295]

Ellenben nem nápolyi, hanem a lombardiai Cremába való volt az a Monelli Bernát, ki a nyolczvanas években mint egészen fiatal ember a királyné diósgyőri várának biztosaként szerepelt,^[1296] utóbb a mármarosi sókamara grófja lett s nyilván az ó-budai királynéi várban viselte a palotagróf – palatii comes – hivatalát, e minőségben húnyt el már 39 éves korában s most síremlékét őrzi a Nemzeti Múzeum.^[1297]

Egyébiránt azoknak az olaszoknak, kik a királynét környezték s az ő bizalmát bírták, legkevesebbje hagyott oly nyomokat hátra, melyekből egyéniségét megismerhetnők; legtöbbjének csak a nevét tudjuk; látszik, hogy nem annyira nyilvános szerepre törekedtek, mint inkább a bizalmas tanácsadást, titkos közbenjárást, a hírküldést olasz hazájukba s koronkint a cselszövést tekintették főfeladatuknak. Magyarország számukra olyan terület volt, a melyen nem érdemeket szerezni, csak egyéni érdekeiket kielégíteni igyekeztek,^[1298] s ezért árnyakként látjuk alakjaikat történelmünk egyik legérdekesebb korszakán átsuhanni.

114. BERNARDO MONELLI SÍREMLÉKE.
(A Nemzeti Múzeumban.)^[1299]

Ezt mondhatjuk a királyné külömböző titkárairól is; legfőbb becsvágyuk volt, hogy az olasz udvarok követei tőlük kapják az érdekes és fontos híreket s a jó tanácsokat,^[1300] a miért aztán természetesen az illető udvar pártfogására számítottak. Beatrix ittlétének első idejében Benedictus Lopis írja s jegyzi ellen levelét;^[1301] 1486-iki követjelentés Messer Ioanne Candidot, egy 1489-iki pedig Thomaso Maximot^[1302] egy másik az ifjú Niccolo Correggiót is^[1303] mint titkárát említi; Bernardo Vidalt, ki számvevője volt a királynénak s kit gyakran használt kiküldetésekre is, szintén nagyon benfentes embernek tartották a követek.^[1304] 1480-tól kezdve a Beatrix legtöbb levelén Sanctus de Aversa szerepel mint ellenjegyző, ki írását bámulatosan hasonlóvá tudta tenni a királynééhoz. Ennek a titkárnak három levelét őrzi a modenai állami levéltár, melyeket Ercole herczeghez és Eleonora herczegnéhez intézett, mint «alázatos rabszolgája» ajánlván magát ez utóbbinak kegyeibe, bíbornoki kalapot jósolván Hipolitnak s általán csuszómászó szolgálatkészség színében mutatván be magát.^[1305] A levelek elsejében elmondja élettörténetét is; hogy a Nápoly melletti Aversába való, unokája Somma egykori kapitányának, s a néhai Izabella királyné – Beatrix és Eleonora anyja – szolgálatában kezdte működését, majd a nápolyi király kanczelláriájában volt alkalmazva; onnan háromszor kapott kiküldetést Magyarországba, míg a királyné jónak nem látta őt titkáráúl fogadni. Hogy jelen állásában mekkora szolgálatkészséget fejt ki és mennyire szereti a királyné, azt – mint írja, – elmondhatja az épen hazatérő ferrarai követ.

Ez a Sanctus de Aversa egy milanoi követjelentés szerint^[1306] a Corvin János és Bianca Maria Sforza házasságkötésének ügyében példátlanúl botrányos hamisítási és árulási eset hősévé lett. Mikor Mátyás a nagyváradi püspököt 1487-ben követként a házasság képviseleti megkötése czéljából Milanoba küldte, Beatrix állítólag előbb Maximo nevű titkárát akarta rávenni, hogy a király nevében egy levelet hamisítson, mely a megbízás visszavonását tartalmazná. Ez a titkár a hamisításra rávehető nem lévén, azt Sanctus végezte el s a költött levelet egy gyorsfutár vitte a követ után; kiderűlvén azonban a dolog, Mátyás még idejében elfogathatta a futárt levelestől s haragjában majdnem megölette Sanctust; Beatrix pedig ez eset miatt állítólag elkergette Maximót, mert – mint a követ, Maffeo Trivilliense mondja, – «becsületes ember nem maradhat meg a királyné mellett».

Ezt az elbeszélést történetíróink hitelesnek fogadják el, habár sok kétely fér hozzá. Maga a követ mondja, hogy azt egy meg nem nevezett embertől hallotta, kinek viszont oly valaki beszélte, a ki időközben meghalt. A kútforrás tehát kétes hitelességű; nem is mondható valószínűnek, hogy Beatrix szenvedélyétől oly cselekedetre ragadtatta volna magát, melynek a legrövidebb idő alatti kiderűlése s legsúlyosabb következményei felől biztos lehetett. Ha azonban nem is így történt a dolog, e közlés jellemző arra a véleményre, mely Mátyás utolsó éveiben az udvarnál Beatrix s az ő meghitt emberei felől uralkodott. Az bizonyos, hogy Sanctus de Aversa a kérdéses időponton túl is zavartalanul működött Beatrix oldala mellett, s Mátyás halála után is nála maradt, csak 1497 nyarán veszítjük nyomát, tehát, úgy látszik, legnagyobb nyomorúságában vagy talán az udvartartás leszállítása következtében hagyta el az özvegy királynét.^[1307]

Az udvarban forgolódó olaszok egy másik osztályát a jövőmenő, esetenkint hosszasabban is itt maradó követek s egyéb küldöttek alkották. Ebben az időben különösen a Hipolit ügyei, a Corvin János házassága s a trónöröklés kérdése miatt egymást érték a követküldések Ferrarából, Milanoból és Nápolyból. A tulajdonképeni követeken kívűl szerepelnek más megbízottak is, kik vásárlások végett küldetnek ki, vagy családjuk meglátogatása végett mennek haza s fontos levelek vagy üzenetek átadóivá lesznek. A követek valóságos gyűjtői voltak mindennemű, épen nem állami ügyekre vonatkozó híreknek s gyakran mendemondáknak is, a mi a hírszolgálat egyéb szerveinek teljes hiányában akkor természetes volt;^[1308] főügyességök azonban abban állott, ha egymás jelentéseit, s a hol arra szükség volt, a titkos írásjegyek kulcsát is eltulajdonítani tudták, a miről mint valami magától értetődő dologról beszéltek jelentéseikben.^[1309] Ez a gyakorlat magyarázza meg, hogy kerűltek az egyes olasz udvarok levéltáraiba más helyekre szánt követjelentések másolatai. Némelyikét az Olaszországból jött követeknek azután Mátyás és Beatrix is ilyenekűl használták; némelyek állandóbb természetű megbízást kaptak az országban, mint Cesare Valentini, ki az esztergomi érsekség javainak kormányzatát vette át, vagy Beltramo Costabili, ki mint a Hipolit mentora jött ide s azután sűrűn küldte mindenre kiterjedő jelentéseit Ferrarába. A Magyarhonból az olasz földre küldött követek közűl különösen Francesco de Palude élvezte a Beatrix bizalmát;^[1310] a többször említett Maestro Simone is gyakran volt bizalmas levelek vagy üzenetek vivője; úgyszintén Sanctoro Bersano; a királyné futárai közül 1480 tájáról Lodovico de Parmát,^[1311] 1486 idejéből pedig Benedetto de Leyrát^[1312] tudjuk megnevezni.

115. BEATRIX KÉPE A DIDIMUS-CODEX CZÍMLAPJÁN. (1869-ben készült fényképfelvétel után.)^[1313]

A fejedelmi futárok^[1314] abban az időben nem voltak pusztán levélvivő, alárendelt közegek, hanem – bár rendesen csak rövid ideig maradhattak küldetésök helyén, – ott majdnem ugyanolyan tiszteletben részesültek mint a követek s szívesen látott alakjai voltak az udvaroknak. A ferrarai herczegnek volt többek között egy Francesco Cattivello^[1315] nevű futárja, ki a Beatrix királyné különös hajlamát bírta. Az 1486-89. években minduntalan jár-kel Ferrara és Buda, Pozsony vagy Bécs között; úgy képzelhetjük, mint egy kiválóan délczeg, választékos öltözködésű, mézes szavú udvaronczot, a «Cortegiano» egy közönségesebb faját. A ferrarai követ azt tanácsolja, hogy Hipolit, majd ha eljön, hozzon a király számára ajándékúl valami szép fegyvert, példáúl olyan tőrt, a minőt a multkor Cattivello viselt, mert az egész udvar tetszését megnyerte.^[1316] Ha a királynénak örömet akarnak szerezni, a kis érsek jövetelét jelentő futár ne legyen más mint Cattivello, mert ez «kegyencze a Felséges Asszonynak és az ő hölgyeinek».^[1317] Beatrix maga is kifejezi e kívánságát levelében, mert «kimondhatatlan gyönyörűségére szolgál Francescóval beszélhetni»; a futár második nejének áldott állapota sem szolgálhat e tekintetben akadályúl,^[1318] s mikor aztán Bécsben van Cattivello, a királyné «fontos okokból» tartóztatja őt s késlelteti hazamenetelét.^[1319]

Általán a ferrarai küldöttekkel szereti Beatrix kegyét éreztetni; Valentini követ titkára, bizonyos Joanne Maria nevű pap annyira megnyeri tetszését, hogy itt akarja tartani s Hipolit mellé kanczellárúl alkalmazni.^[1320] Az érseket hozó küldöttség vezetőjét, Borso da Correggiót levelében magasztalásokkal halmozta el s legmelegebben ajánlja a herczegnének.^[1321] Ösztönszerű bizalmatlanságot érezvén az iránta nem minden ok nélkül bizalmatlan, sőt gyűlölködő magyarok iránt, csak olaszokkal akarja magát környezni, csak azokkal mer árulás veszélye nélkül bizalmas lábra helyezkedni, csak azokkal tud szórakozni, csak azoktól vár okúlást, tanácsot, csak azokra bízza testi jólétét és lelke üdvösségét. Ilyenképen természetes, hogy nemcsak titkárai és küldöttjei, de fölolvasói, gyóntatói, orvosai is majdnem kizárólag olaszok. 1486 nyarán meghalt fölolvasója Hieronimo Forte de Thezamo, természetesen Eleonorához fordúl s őt kéri, hogy szerezne neki mást; meg is nevez bizonyos Giorgio Alessandrinót, ki Velenczében vagy Páduában tartózkodik s kit megnyerni óhajtana. Jellemző a könnyűségre, a melylyel az ország javadalmai fölött rendelkezhetni vélt, hogy a kívánt fölolvasónak, ki egyházi személy, mindjárt valamely jó egyházi javadalmat is helyez kilátásba.^[1322] Messer Giorgio Alessandrino azonban nem volt kapható,^[1323] s a fölolvasó helyét, mint tudjuk, Bonfin foglalta el.

A Beatrix gyóntató-atyái némelyikének személyéhez komoly bonyodalmak emléke fűződik. Úgy látszik kezdettől fogva ezt a tisztet Zárai Antal dominikánus – valószínűleg a budai domonkos-rendi kolostor perjele – töltötte be; 1480 augusztusában a királyné ennek az Antal atyának – saját közlése szerint – «adományozta»^[1324] a modrusi püspökséget, a pápa azomban ezt az adományozást tekintetbe nem véve, Ragusai Kristófot nevezte ki modrusi püspökké; ebből támadt az első összeütközés IV. Sixtus pápa és Mátyás között, melyet végűl Ferrante király simított el, maga is a Kristóf püspök érdekében lépvén közbe, mire Mátyás és Beatrix is belényugodtak a kinevezésbe, sőt az utóbbi különösen megkedvelte az új modrusi püspököt.^[1325] A királynénak azonban dalmata lelkiatyján kívül nyilván olasz gyóntatója is volt, mert 1485-ben, mikor még a modrusi kérdés függőben s tehát Zárai Antal valószínűleg életben volt, Bécsből Andrea d’Altavilla nevű szerzetesnek, mint gyóntatójának tiszteletét jelenti nővérének, Eleonorának,^[1326] s ez a lelkiatya az ő oldala mellett maradt mindaddig, míg meghalt s helyét a ferrarai herczegné segítségével 1489-ben ismét egy olasz szerzetes foglalta el Jacomo de Parma személyében.^[1327]

Olaszország kiválósága a tudományok minden nemében teszi érthetővé, hogy az orvosi szolgálatot nemcsak Beatrix, hanem Mátyás mellett is úgyszólván kizárólag olaszok teljesítik. Francesco Fontana is – mint említettük, – orvos volt eredeti hivatására nézve, ép úgy mint Florio Roverella, ezeket azonban egészen a diplomácziai teendők foglalták el. Már 1478-ban küld a calabriai herczeg egy urbinoi származású sebészmestert ajánlásával a királyi párhoz.^[1328] A nyolczvanas években nagy tekintélyben állott Mátyás udvaránál Maestro Franceschino orvos, tulajdonképen Francesco da Bressa, kit az Esték képeztettek ki Ferrarában s ki valószínűleg e miatti hálából nagy előmozdítója volt a Hipolit érseki kineveztetésének.^[1329] Ez 1487-ben elbetegesedvén s meghalván, Beatrix még az ő életében nővéréhez Eleonorához fordúlt, őt kérve föl új orvos és sebész szerzésére. Követelményűl azt állítja föl mindkettőre nézve, hogy ne legyen fiatal, «mert hiszen kezébe teszszük le életünket». Egyaránt fogják szolgálni a királyt s a királynét s oly ellátásban fognak részesűlni, melylyel meg lesznek elégedve; csak jőjjenek hamar s ne törődjenek málháikkal, azokat majd utánok hozzák.^[1330] Eleonora meg is szerzi az új orvost, maestro Baptista Canano személyében, sebészűl pedig Egano de Florenot küldi.^[1331] Beatrix azután ismételve dicséri ezeknek szolgálatait,^[1332] mellettük azomban koronkint a Hipolit orvosainak tanácsát is igénybe veszi s egy bécsi orvos és egyetemi tanár ajánlatára használja 1488-ban a badeni fürdőket.^[1333] Mátyásnak is szolgált időnkint más olasz orvos; egyszer a casertai püspököt, ki a nápolyi király követeként járt nála, tartja vissza, hogy orvosi tudományát vegye igénybe;^[1334] a Bonfin idejében egy Milio nevű humanista képzettségű orvosa volt,^[1335] ki iránti hálából az ő rokonát melegen ajánlotta a milanoi herczeg kegyébe.^[1336]

Végűl egész kis bevándorlását látjuk az olaszoknak, különösen a ferraraiaknak a Hipolit érseki székfoglalása alkalmával. Egy régi ferrarai krónika ötvenhatra teszi a Ferrarából Hipolittal Magyarországba jöttek számát;^[1337] de ez semmiesetre sem felel meg itteni udvartartása létszámának, mert ez az első időben 245 főre tehető;^[1338] s ennek legalább is nagyobb részét okvetetlenűl az itt talált, vele, vagy utána jött olaszok alkották.^[1339] Anyja szükségesnek látta nővére, a királyné előtt magyarázóan indokolni a kiséret nagy számát, az ő saját utasításaira hivatkozva,^[1340] sőt van nyoma annak is, hogy a névlajstrom megállapításába, melynél Ferrara legelőkelőbb családjai vétettek figyelembe, maga Mátyás befolyt.^[1341] A herczegné levele szerint a magyar udvar kívánta bizonyos Pandolfo eljövetelét, úgyszintén a Taddeo Lardiét, ki udvarmesteri minőségben vezette az érsek háztartását.^[1342] Kívántak továbbá egy püspököt, ki az egyházi teendőket végezze, úgyszintén egy káplánt, ki a mindennapi misét olvassa, egy házi embert és egy dajkát, kik a gyermek nevelésében részt vettek s életmódját ismerik; hasonlóképen kívántak két orvost, egyet az érsek s egyet személyzete számára és külön egy sebészt; kincstárnokra is szükség van és kanczellárra nem kevésbé. Néhány gyermeket is vele kellett küldeni, mert kikkel beszéljen s mulasson a szegény fiú; s az ő, valamint társai nevelésére nélkülözhetetlen két tanító; így aztán, hozzászámítva a cselédeket, hamar kikerűl a nagy létszám.

A Hipolit ittlétének első idejéből mint hozzátartozókat meg tudjuk nevezni a most név szerint említetteken kívűl a jónevű ferrarai családból származott Beltramo Costabili pápai protonotariust, ki belső tanácsadója, vezetője és legfőbb nevelője (governatore) volt a kis érseknek s utóbb a nagy rendetlenségben talált érseki javak főkormányzatát is átvette az azzal ideiglenesen megbízott Valentini követtől.^[1343] Tulajdonképeni jószágigazgató bizonyos Bacchiano volt, kamarás és kincstárnok Francesco da Bagnacavallo, főszámvevő Pietro Pincharello és fővárnagy Alfarello Ferraris.^[1344] Ariosto «Orlando Furioso»-jában úgy említi az utóbb titkárként működött s püspökségre emelkedett tudós Tommaso Fuscót, mint ki nevelőként kísérte Hipolitot Magyarországba;^[1345] az ő ittlétének azonban az érsek ezen első magyarországi éveiben kimutatható nyoma sincs; de kétségtelen, hogy Costabilin kívűl mások is közreműködtek a fejedelmi ifjú nevelésében.^[1346] Az őt kísérő küldöttség vezetője, Borso da Correggio, visszatért Ferrarába; a kis érsek apródjai – vagy inkább játszótársai – vegyesen olasz, magyar és német nemes családokból kerűltek ki.^[1347]

Ha az olaszságnak ez a rohamos térfoglalása mindenütt, a hol hatalom, befolyás és anyagi előny kínálkozott, már magában véve alkalmas volt a magyarság féltékenységét s elégedetlenségét fölkelteni, még inkább juttathatta azt kitörésre az a mély ellentét, mely – különösen abban az időben – a két nemzet s főkép annak itt találkozó képviselői gondolkozásában, erkölcseiben, műveltségében, egész lelki és szellemi irányában fennállott. Már Macaulay rámutatott arra, – Machiavelliről írt remek essayjében, – mily külömbözően ítélték meg abban az időben az olaszok szemben a többi nemzetekkel az emberi tulajdonok és képességek értékét. Míg másutt a bátorság részesűlt legnagyobb becsülésben, náluk a szellemi fölény. Míg másutt leginkább az oly bűnöket vetették meg, melyek – mint a csalás és képmutatás – a gyöngeség és gyávaság természetes védőeszközei voltak, ellenben a büszke és merész szellemek még túlcsapongó nyilvánulásaikban is elnézésre, sőt tiszteletre számíthatnak, az olaszok aránylag enyhén ítélték meg az oly bűnöket, melyek önuralmat, ügyességet, gyors fölfogást, leleményességet és mély emberismeretet föltételeznek. Ez az ellentét nálunk talán még hatványozott mértékben nyilatkozott meg. El lehet mondani, hogy egy-két érintkezési pontot kivéve, az olaszok mindazt kevésre becsülték, a mit a magyarok nagyratartottak s viszont a magyarok mindattól idegenkedtek vagy épen irtóztak, a mibe az olaszok becsvágyukat helyezték, vagy a mi rájok nézve megszokott volt, sőt életszükségletté vált.

Fő érintkezési pont a Mátyás személye volt. Ő nemzeti királya volt a magyaroknak; bár családja csak atyja által lett nemessé, ő mégis már a magyar nemességből emelkedett ki, s születésénél fogva az ország egyik legnagyobb ura volt, zsenge korától fogva katona, mint ilyen rettenthetetlenül bátor, mint vezér szinte legyőzhetetlen. Csupa olyan tulajdonság, melynél fogva a magyarok, akárhányszor duzzogtak önkénye és adókövetelései miatt, csodálattal és büszkeséggel néztek Mátyásra, mint nemzeti erényeik, jelességeik megtestesűlésére; és épen e tulajdonságait becsülték, sőt bámulták az olaszok is, nemcsak hatásra s jutalomra számító panegyrikusaikban, hanem legbizalmasabb megnyilatkozásaikban is. Egy milanói követ azt írja titkos jelentésében herczegének, hogy félti Mátyást, oly bátor, sőt vakmerő a harczban; csak az vigasztalja, hogy a királyok fölött Isten őrködik.^[1348] Egy pápai legátus jelentésében bámulattal szól Mátyásról, kinek hősisége minden fejedelmét felűlmúlja.^[1349] Diomede Carafa, Francesco herczeg számára írt utasításában sajnálkozva emlékszik meg azokról a honabeli ifjakról, kiket akkor Olaszország hosszú békéje távoltartott a katonáskodástól és irígylendőnek mondja az ifjú herczeget, ki a magyar király oldala mellé jutott; nála megtanúlhatja, hogy a katona főerénye a bátorság, mely egész a merészségig megy, mert a veszélytől nem a gyávaság óv meg, hanem csak a hősi lelkület.^[1350] Az egykorú olaszok csodálatát a Mátyás hősisége iránt mutatja az a tény is, hogy egy római polgár még a király életében lefestette a Via del Pellegrinon levő háza homlokzatára nagy arányokban Mátyás lovas képét, a mint kardját a levegőben suhogtatja s fejét lebegő angyalok koszorúzzák meg.^[1351]

Ez a csodálat kiterjedt a Mátyás seregére is, melyet szervezete lényegében joggal az ő alkotásának tekintettek, sőt általában a magyarok hadi erényeire. Hogy nemzetünknek már testi erejéről is nagy véleményök volt az akkori olaszoknak, azt a példaszó mutatja, melyet Machiavelli is használ egy vígjátékában: «Bízom benned, mint magyar ember a vállában!»^[1352] Galeotti dícséri a magyarok eszességgel párosúlt kemény bátorságát;^[1353] Bonfin «invicta gens Ungaricá»-ról beszél.^[1354] Ugyanő saját szemlélete alapján magasztalja azokat az erkölcsöket és azt a fegyelmet, melyet a magyar katonák a Mátyás nevelésének köszönhettek; azt mondja, hogy nincs nemzet, melynek hadserege jobban tűrné a hideget és a meleget, a fáradságot és az éhséget, buzgóbban követné a parancsot, készségesebben nézne szembe a halállal; a mellett a táborban békések és tisztességtudók, vallásosak s kerűlik az istenkáromlást, megvetik az erkölcstelenséget.^[1355] Az ő elismerését leginkább az kelti föl, hogy a magyar sereg télen sem hagyja abba az ostromokat s egyéb hadműveleteket; azt emeli ki Beatrix is egyik haza írt levelében, hogy urának katonái szokva vannak télen-nyáron hadakozni.^[1356] Természetes, hogy ez feltűnt a Magyarhonba kerülő olaszoknak, miután akkoriban Olaszországban az ott enyhébb tél beálltával a csapatokat rendesen téli szállásaikra küldték. Általán ne feledjük, hogy ez a korszak volt az, melyben a bérhadak rendszere, a condottierismus legszégyenletesebb gyümölcseit termette az olaszoknál; a mikor a nápolyi király egyízben nem folytathatta hadjáratát, mert katonái egyszerűen cserbenhagyták és hazamentek;^[1357] unokája pedig arra a panaszra fakadt, hogy birodalmát nem ellenségeinek ereje, hanem vezéreinek és hadseregének semmirevalósága miatt kellett elvesztenie;^[1358] Bonfin is joggal mondhatta tehát, hogy a «kimerűlt Itália alig tud már hadvezért felmutatni!»^[1359] Ott valóban abban az időben a «zsoldosokból már kiveszett mindaz, a mi a küzdelmet emeli és nemesíti, már nem volt bátorság csak műveletekben való ügyesség, nem folyt a harcz a becsületért, a hazáért s annak jogaiért, az otthonlevőkért, hanem csak bérért való verekedés volt. Nagy háború éveken át nem fordúlt elő, de azért állandó vala a nyugtalanság s a kis küzdelmek, határvillongások nyomorúsága; állandó a veszélye azoknak a váratlan betöréseknek, melyekkel egyes condottierék fegyelmetlen csapataiknak élelmet és bért igyekeztek szerezni; napirenden voltak hetekig tartó körülzárolásai nyomorúlt helységeknek, s az oly csaták, melyekben a veszteség gyakran egyetlen halottból állott, azt is súlyos vértezete nyomta agyon.»^[1360]

116. MÁTYÁS KÉPE EGYKORÚ RÓMAI FALFESTMÉNYEN.^[1361]

De ha ezeknek a viszonyoknak a megítélésében az elfogulatlanabb olaszok és magyarok meg is tudtak egyezni, már magának a Mátyás helyzetének, szerepének, hivatásának fölfogásában is szemünkbe ötlenek az ellentétek. A mire a magyarság javarésze bizonyos féltő aggodalommal nézett: királyuk törekvése a németrómai császárság birtokára, a környezetbeli olaszok rajongó rokonszenvével találkozott; természetes, hogy előttük magasabb fogalom volt a császárság, mint a magyar királyság s hogy őket e terv megvalósításának kihatása a magyar államra nem érdekelte. Beatrix szerepe e kérdésben nem áll egészen tisztán előttünk; barátja volt mindig a német császárnak, kivel való kibékülésre törekedett s erre ösztökélte férjét olasz politikai érdekekből; de mégis minden jel arra mutat, hogy Mátyás nyugati birtokaitól s különösen Bécstől mint székvárostól, nehezen vált volna meg. Az olaszok már előlegezték is Mátyásnak a «Császári Felség» czímet;^[1362] Bonfin megérteni véli, hogy Német-Ujhely bevétele által immár beteljesedett Mátyásra nézve a császárság gondolata.^[1363] Lodovico Carbo fölsóhajt: «Bár jönne mielőbb az a nap, midőn Mátyást mint római királyt és császárt fogjuk üdvözölni!»^[1364] A Corvin név a Valeriusoktól, Sabinoktól, Lacedaemonoktól, trójaiaktól, sőt Jupitertől való leszármaztatás^[1365] merőben olasz gondolat, a humanismus talajában termett, melyért egyetlen magyar szív sem lelkesedett,^[1366] melyet valószínűleg Mátyás maga sem vett komolyan, de azért szívesen fogadott, mint a koráramlattal egyezőt s mint egygyel több jogczímet a római imperiumra és a János herczeg trónutódlására. És hogy mennyire tévedtek azok, kik mindent a mi olasz ízű volt a Mátyás Magyarországában, a Beatrix rovására írtak, azt legvilágosabban mutatja az a buzgalom, melylyel a Mátyás udvarának humanistái Corvin Jánosnak, mint fölkelő napnak hódoltak, a mi bizonynyal nem volt ínyére a királynénak.^[1367]

Az olaszok magasztalásának egy másik kedvencz tárgya a Mátyás pazar bőkezűsége volt;^[1368] rá is szolgált a dícséretökre úgy ő, mint neje, de bőkezűsége épen ott, a hol az idegenek legjobban becsűlték, a magyaroknak legkevésbé szolgált örömére. A fejedelmi fényűzésnek általán olyan a természete, hogy annak hasznát aránylag kevesen látják, de terhét sokan viselik s hogy Mátyás és Beatrix erejökön túl is költekeztek, azt nemcsak a királyné eladósodása mutatja, hanem az is, hogy bár a király utolsó életéveiben háború alig volt s az ország adóterhe nem csökkent, Mátyás halálakor a kincstárt meglehetősen zilált állapotban hagyta. Magyarország akkori műveltségi viszonyai hozták magukkal, hogy azok a művészeti és irodalmi kincsek is, melyek a Mátyás fényűzésének legnemesebb gyümölcsei voltak, aránylag kevés magyarnál részesűltek ahhoz hasonló méltatásban, a minő dícsérettel halmozták el őt értök azok a jövevények, kik hazájok eszmekörében élve, ezekben látták a fejedelem kiválóságának mértékét.

És ugyanez okozta, hogy a magyarok közül csak kevesen értékelték az olaszokkal egyezően a Mátyás széleskörű, classikai műveltségét, majdnem az összes európai nyelvekre kiterjedő nyelvismereteit s az ókori remekírók és humanistikus irodalom iránti szeretetét, melyek mind annál élénkebb magasztalást keltettek a Beatrix honfitársainál, minél ritkábban találkozhattak ily tulajdonokkal fejedelmi személyeknél hazájok földjén kívül.^[1369]

Míg tehát ily szűk volt az a kör, melyen belűl az olaszok és magyarok véleménye a magyarországi viszonyokat illetőleg találkozott, annál tágabb tér volt az, melyen a gondolkozás és ízlés eltérései kerűltek összeütközésre.

A magyarokat természetszerűen bánthatta az a fennhéjázás, melylyel az olaszok – a katonai erényeket s az udvar fényűzését kivéve – az ő hazájuknak úgyszólván minden viszonyait sok tekintetben nem ok nélkül lenézték. Ha Bonfin Beatrixnak érdemeűl tudta be, hogy a magyarok «vad erkölcseit megszelidítette»^[1370] s a maga szerepét abban látta, hogy ezt a nemzetet a «feledés homályától ő menti meg»;^[1371] ha Sabadino, Calcagnini ép úgy mint Philippus Bergomensis a magyarokat barbároknak vagy legalább is «félbarbárok»-nak mondták, kiket csak az olasz származású királyné szoktatott némileg műveltebb életre,^[1372] ez oly felfogásra vall, melynek nyilvánítása okvetetlenűl súrlódásokra vezetett. Az egykorú magyarok közűl valószínűleg kevesek voltak hajlandók – még hozzá idegenekkel szemben – elismerni azt, a mit később Heltai mondott a Mátyás idejéről, hogy t. i. akkor a «Magyarok barbarusok és tsak bárdolatlan parasztok valának».^[1373]

117. BEATRIX KIRÁLYNÉ IMAKÖNYVÉNEK KEZDŐLAPJA.
(A mölki apátság könyvtárában.)^[1374]

A műveltség elterjedése tekintetében hazánk akkor – mint egyébiránt a legtöbb európai állam – kétségkívül mélyen Olaszország alatt állott. Ezt az olaszok ép úgy felrótták példáúl az akkori francziáknak, mint a magyaroknak.^[1375] A nemesség még mindig a katonáskodást tekintette egyedűl méltó hivatásának és foglalkozásának.^[1376] A főurak nagy része nevét sem tudta aláírni; a XVI. század végén tartott egyházmegyei zsinatok az egyházi rendbe való belépés föltételéűl elegendőnek mondták ki a helyes olvasást s az elemi ismeretekben való némi jártasságot.^[1377] A műveltség terjedését megnehezítette a közlekedés rendkívűl nehézkes és kezdetleges volta s a városok csekély száma, illetőleg kedvezőtlen megoszlása, mely mellett épen az ország közepén óriási területek minden város híján voltak. A létező városok is kevéssé polgárosúlt állapotokat tűntettek föl; ritkaságszámba ment, hogy példáúl Pozsonyban már a XV. század közepén utczai kövezet volt és toronyóra; Esztergomban s utóbb Egerben úgy látszik csak Hipolit érsek idejében hozták be a toronyórákat.^[1378] Mátyás nem nagy eredménynyel buzdította híveit példájával és szavával a fényűzőbb építkezésre. El lehet képzelni, mily kevéssé otthonosan érezték magukat ily viszonyok között a honfitársaktól elszakadt olaszok. A Hipolit fogadtatását előkészítő ferrarai követ alig várja, hogy ismét Budára jusson, mert Zágrábban az unalomtól tíz évvel megvénűltnek érzi magát.^[1379] A viszonyokkal való elégedetlenségök természetesen még nő Mátyás halála után;^[1380] úgy érzik magukat, mintha nehéz számkivetésben volnának mindnyájan.^[1381]

A vadászaton kívűl más mulatság alig létezvén, mint a lakmározás, az szertelen kifejlődésnek örvendett; holott Olaszországban épen akkor más nemzetbelieknek is – példáúl az angoloknak – az életrend nagy egyszerűsége és mérséklete tűnt föl leginkább;^[1382] Castiglione a Cortegianótól megkívánja, hogy ne legyen nagy evő és nagy ivó, mert ez parasztos szokás;^[1383] s ezekkel szemben a Symposion Timeron írója úgy említi^[1384] a magyarországi vacsorákat, mint a nagyétkűség netovábbjait.^[1385] az erősen zsíros és fűszeres ételek kedvelése megnehezítette az italban való mértéktartást; a magyar borok pedig többnyire erősek voltak, mint a minőket az idegenek megszoktak. Ariosto félt Hipolitot Magyarországba követni, mert ott a lakomákon erős bort kell inni s szentségtörésnek tekintik, ha valaki ellenkezik vagy vízzel vegyíti borát.^[1386] A velenczei követ megütközött azon, hogy az ország két leghatalmasabb főura és hadvezére, Báthori István és Zápolyai Imre budai együttlétök alatt naphosszant poharaztak.^[1387] A főúri háztartások tényleg roppant mennyiségű bort fogyasztottak akkoriban.^[1388] És mint az ivásban, úgy az evésben is eltért a magyarok módja az olaszoktól; emezek már a XIV. században tányérokat használtak,^[1389] ellenben Galeotti úgy írja le a korabeli magyarok étkezésmódját, hogy «nem úgy mint nálunk, mindenki külön-külön, hanem valamennyien egy tálból esznek és a falatok kiszedésénél nem használnak villát, a mint az most már Itáliának a Pó alatti részeiben szokás, hanem csak a kezöket s egy-egy szelet kenyeret». Ugyanő kiemeli a Mátyás csodálatos tisztaságát, hogy «bár ő is kézzel nyúl mindenhez, soha nem szennyezi be magát.»^[1390] Az ilyen evés természetesen szükségessé tette, hogy a lakoma végeztével mindenki körülhordott, többnyire illatos vízzel mossa meg, főkép a használt sok sáfránytól beszennyezett kezeit. Beatrix – mint láttuk – Modenából szép késeket és villákat hozatott evőszerekűl, hanem azért az ilyeneknek használata még a XVI. század első tizedeiben sem bírt meggyökerezni.^[1391]

Azonban legtöbb panaszt hallatnak az olaszok a magyarországi lakásviszonyok miatt. Ők már abban az időben nagy súlyt helyeztek a lakás kényelmére, a külömböző termek, szobák, apró fülkék berendezésére; a ház mellett szinte nélkülözhetetlennek tekintették a kertet s mint a régi rómaiak életmódjának örökösei, szerették idejök minél nagyobb részét a szabadban tölteni. Ezt persze Magyarországon már a zordabb égalj is korlátozta, melyet a távolból még zordabbnak képzeltek; Ariosto azt hiszi, hogy Magyarhon az éjszaki sarkhoz közel, a «zordon Rifeus aljában» van s ott a kárpáti levegő megdermeszti a tüdőt; Galeotti mint különösséget említi, hogy a magyarok télen fűteni szoktak, s néha még alusznak is a fűtött szobában, pedig ez árt az egészségnek;^[1392] az Orlando költőjét is az ejti kétségbe, hogy ott mindent a fűtött szoba széngőzében csinálnak: ott esznek, isznak, játszanak, sőt alusznak is!^[1393] Érthető, mekkora újítást hozott be Beatrix, mikor férjével budai nyári palotájuk tornáczán étkezett.

118. BEATRIX KIRÁLYNÉ IMAKÖNYVÉNEK KÉPES LAPJA.
(A mölki apátság könyvtárában.)

Az olaszok és magyarok életmódjának s fölfogásának külömbözőségéből és a magyarok érzékenységéből eredett összeütközéseket semmisem jellemzi élénkebben, mint az olasz renaissance-művészet egykorú történetírójának, Giorgio Vasarinak egy elbeszélése.^[1394] A Mariotto Albertinelli életrajzába beszőve elmondja, hogy annak egy tanítványa, Visino festő, firenzei kalmárok társaságában – úgy látszik kevéssel Mátyás halála után – Magyarországba költözött s ott sok munkát és elismerést talált. «De a szegény ember – úgymond – majdnem pórúl járt, mert természettől szókimondó levén, nem tűrhette szó nélkül sok magyarnak unalmas és terhes okvetetlenkedését, kik egész nap ki nem merűltek országuk állapotainak dicsőítésében, mintha a világon nem volna nagyobb élvezet és boldogság, mint az, a mit az ő kályháik, az ő lakomáik és ivásaik nyujtanak s nem volna külömb dicsőség és előkelőség, mint az ő királyuké és az ő udvaruké, minden egyéb pedig csupa szemét volna. Már pedig Visino úgy vélvén, hogy Olaszország jobb és kedvesebb és szebb dolgokkal dicsekedhetik, egyszer bizony megúnta ezeket a bárgyuságokat, s véletlenűl jó kedvében lévén, azt találta a száján kiszalasztani, hogy egy palaczk Trebiano-bor, meg egy olasz perecz többet ér a magyarok minden királyainál». Visino azonban – Vasari szerint – csakhamar észrevehette, hogy «fenevadakkal mókázik», s ha egy nagylelkű püspök pártfogásába nem veszi őt, azok a «baromi magyarok»;^[1395] keresztrefeszítették volna. Idővel lecsillapultak a kedélyek s a firenzei képíró – ha forrásunknak hitelt adhatunk, – tovább is jeleskedett ecsetével magyar földön, de nem soká, mert «a kályhafüst és a hideg égalj» korai véget szabtak ott életének.

Azzal a gyakran gúnyolódó fölénynyel, melyet ilyenképen a magyaroknak a betódult olaszoktól el kellett szenvedniök, ők némi joggal szegezhették szembe a fölény egy másik nemét. Annak az érzését, hogy ezek az idegenek tulajdonképen majdnem minden esetben nem csekély hasznot húztak ittlétökből s oly pártfogást élveztek, a minőben nem sok magyarnak volt része, a nélkül, hogy sokaknak tevékenysége magyar szempontból közérdekűnek lett volna mondható. Legtöbbjük a magyarok szemében aligha tűnhetett föl másnak, mint simanyelvű, kegyhajhászó udvaroncznak vagy épen az ország kiszipolyozásában részesnek, s ravaszságukat, a cselvetésben való ügyességöket egyenesen az ő nemzeti sajátságuknak tekintették nálunk.^[1396] Ezzel szemben, akármily kicsinyléssel ítélte meg némely olasz a magyar viszonyokat, a jobb belátásúak nem tagadhatták, hogy ebben az országban nem volt módjuk a ledérségnek, a megromlott családi életnek, a fejedelmi szeretők uralmának olyan jelenségeit megfigyelni, a minőkre hazájokban akkoriban szokva lehettek. Fölötte jellemző az a csodálkozó magasztalás melyben Galeotti Mátyást részesíti azért, mert az otromba hízelgést elhárította magától;^[1397] vagy mert a szószegésre és méregkeverésre irányuló politikai tanácsokat visszautasította s büszkén azt vallotta, hogy «mi itt fegyverrel vívunk, nem méreggel».^[1398] Az ilyesmit megmosolyoghatták példáúl Velenczében, a hol a bérgyilkosok megbízásait abban az időben megszokott államügyekként kezelték, sőt írásba foglalták.^[1399] Lodovico Carbo Mátyás dícséretére írt párbeszédében Ernest Zsigmond pécsi püspök által azt mondatja magának, hogy «méltán lobbant haragra királyunk a ti olaszaitokra, kiknél ama hazánkfiai (a pártütő püspököket érti) ily aljas elveket sajátítottak el és alig volt visszatartható, hogy törvényes rendeletként ki ne mondja, hogy magyarnak tudományos kiképzése végett ne legyen többé szabad Olaszországba mennie». A mire Carbo, vitatkozva megjegyzi, hogy «nem olasz hazánknak rovandó föl az, ha némely embereitek hálátlanok és hitszegők lettek. Mi a tudományokkal együtt az erkölcsök feddhetetlenségét is tanítjuk… Nem a tanúltság vétke az, ha valaki a szabad tudományokban kiművelve elveteműl és megromlik, hanem azoké, kik a jóval visszaélnek; mert van-e bármi oly hasznos dolog, a mit valaki, ha visszaélni akar vele, balúl is ne használhatna föl?»^[1400] Nyilvánvaló, hogy itt az olasz humanista az akkori magyar közvéleménynyel szemben iparkodott nemzete becsületét megvédelmezni.

A magyarságnak némely dologban jogos fölénye nyilatkozott meg példáúl Mátyásnak egy levélváltásában apósával, a nápolyi királylyal a lóidomító ügyében, kit ez utóbbi küldött hozzá. Mátyás természetesen ezt a jövevényt is gazdagon megajándékozta, de mindjárt haza is küldte s válaszában kedélyes nyiltsággal adta tudtára apósának, hogy csodálkozik fölötte, miért küldött neki olyan embert, a ki lovak idomításával foglalkozik, holott tudhatta volna, hogy neki ilyenre szüksége nincs. «Mert Mi – úgymond – gyermekkorunktól fogva a fegyvert forgatjuk, sokféle nemzetek ellen viseltünk háborút és mindig saját lovainkat, melyeket a mi népünk idomít, használtuk… Olyan lovakat, a melyek spanyol módra tánczolnak, sohasem kívántunk bírni, azokkal sem komoly dolgokra, a minők nálunk folynak, sem játékokra élni nem akarunk…»^[1401] És ehhez sorolhatjuk Mátyásnak azokat a kemény szavait is, melyekkel Veronai Gáborhoz Rómába intézett levelében a püspököt arra intette, hogy ne panaszkodjék az Otranto fölszabadítása alatt kiállott csekély fáradalmai miatt, hanem gondoljon azokra a magyarországi katonákra és vezérekre, kik a török ellen hadakozva, az őszi esőktől átázva a puszta, sáros földön éjtszakáztak, hogy végűl pihenőre térjenek, nem úgy mint ő, az élvezetekben gazdag Rómába, hanem megszokott otthoni nyomorúságukba.^[1402]

Ezeknek az ellentéteknek a hatása természetesen oly mértékben fokozódott, a mily mértékben hódított tért az olaszság, és ha egy XVI. századbeli magyar rímes krónika még azt vallotta, hogy Magyarországon «a nemzetnek apraja nagyja az olaszt nagyon szereti»,^[1403] a Mátyás uralkodásának végéveiben már inkább az ellenkezőt lehetett elmondani.^[1404] Félreismerhetetlenek a jelei egy titkos küzdelemnek, mely a nemzet széles rétegeiben folyik mindaz ellen, a miben olasz hatás, befolyás, érdek nyomait látják vagy érzik. A gyűlölet megvan, bár többnyire csak lappang s nem mer rámutatni tárgyára; de a mint Mátyás és Beatrix nem tartják többé védő kezöket feléjök, a népdüh koronként irgalmatlanúl szétüt az itt letelepedett idegenek között s II. Ulászló idejében Pesten és Budán az olaszok, csehek és zsidók ellen valóságos üldözés tör ki,^[1405] az országgyűlés pedig törvényeket alkot, melyekkel különösen az olaszokat szigorúan eltiltja az egyházi javadalmaktól.^[1406] A Mátyás uralkodásának végéveiben nem hiányzanak jelei annak, mintha némely dologban ő maga is megsokalta volna a hatalmat, melyre a királyné honfitársai szert tettek; különösen Veronai Gáborban való csalódása ingathatta meg az olaszok iránti bizalmát. Egy ferrarai követ Milanóban úgy értesűlt 1485 tavaszán, hogy Mátyás azért nem akarja Corvin Jánost a nápolyi herczegnével összeházasítani, mert ebből a fajtából, «a kik mindig csak markolnak és követelnek», jutott neki már elég^[1407] ugyanaz két évvel később arról értesűl, hogy Mátyás a Hipolit olasz kísérőinek nagy részét haza akarja küldeni s kijelentése szerint az egyházi javadalmakat ezentúl kizárólag magyaroknak fogja adományozni, mert «nem akar annyi olaszt látni maga körűl».^[1408] Jellemző az is, hogy 1489-ben Mátyás a börtönéből kibocsátott Váradi Péter kalocsai érseket azért nem akarja Esztergomba ereszteni, mert ott a magyarokon kívűl sok olasz, különösen nápolyi tartózkodik s az érsek fékezhetetlen nyelvével ismét bajt okozhatna, sőt még élete is veszélyben foroghatna.^[1409]

Mátyás érezhette, hogy az olaszok elleni féltékenység és gyűlölet összefoly azzal az ellenséges áramlattal, melyet az ő kormányzatának sok ténye támasztott az országban. A Váradi Péter «fékezhetetlen nyelve» nem vált volna oly veszélyessé a királyra nézve, ha az a kíméletlen ítélet, melyben az érsek koronként ura eljárását részesítette, visszhangra nem talált volna. És szembetűnő, hogy a magyar ellenhatás majdnem mindig azok ellen a tények ellen fordúlt, melyekért Mátyást olasz humanistái leglelkesebben dicsőítették; azok ellen a személyek ellen is, kik a királyné s az olaszok kegyeltjei voltak. Galeotti könnyen érthető okokból egekig magasztalja a király «bőkezű» kincstartóját, Dóczi Orbán püspököt,^[1410] a kiről Heltai Gáspár azt írja, hogy «éjjel nappal nyúzza vala az egész országot és költséget seper vala a királynak a véghetetlen sok hadakra»; neki volt főrésze benne, hogy a «sok ostor adó megemészti vala az országot», s Mátyás a temérdek aranyat nem a törökök ellen költé, hanem «az ő negédességéből és felfuvalkodásából…» A magyarok pedig mindazokat a hiábavalóságokat, melyekre «elhányták az ország pénzét, igen bánják vala; s arról is mindennap panaszolkodának, hogy a király a régi Magyaroknak értt erköltsöket elhagyná…»^[1411]

És a mivel majdnem száz évvel később, egy időközben támadt új egyház és új világnézlet képviselőjeként az erdélyi protestáns pap próbálta meg a Mátyás-kori magyar nép közvéleményét kifejezni, az csodálatos összhangban van azzal a zord ítélettel, melylyel egy lángszavú és erős lelkű ferenczrendi prédikátor sujtotta a nagy király uralkodásának utolsó évtizedében kora hatalmasainak cselekedeteit.

119. TEMESVÁRI PELBÁRT POMERIUMÁNAK CZÍMKÉP.^[1412]

Temesvári Pelbárt megragadó jelensége a búcsúzó középkor Magyarországának.^[1413] «Egy hitében, eszméiben, alkotásaiban megrendűlt, bomladozó világ határán s a szülemlő újnak küszöbén»^[1414] mintha a közlelkiismeret vezeklési ösztöne szólaltatná meg és hirdettetne általa oly igéket, minőket kevéssel előbb egy párisi ferenczrendi szerzetes szórt szinte lázító módon XI. Lajos ellen,^[1415] s melyek még inkább juttatják eszünkbe firenzei kortársát, Girolamo Savonarolát. Gondolatmenetök, pályájuk sokban hasonló és mégis sokban külömböző. Savonarola úgy mint Pelbárt az alkut nem ismerő vallási szigor álláspontjára helyezkedik; mindkettő tudós theologus és némileg költői lélek is, mindkettőt a fanatikus meggyőződés bátorsága hevíti és edzi s viszi igazságtalan túlzásokba is. Savonarola nagyobb romlottság közepett legalább pillanatnyilag az erkölcsi tisztúlás nagyobb hatását éri el; egy távolabb álló hatalom, a pápaság ellen küzdve, hazájában is ellenzéket támaszt magának, vallásos eszméi szolgálatában magához ragadja a politikai hatalmat is, s a küzdelemben leverve, máglyára kerűl. Pelbártnak csak erkölcs- nem egyházreformátori becsvágya van, ő föltétlenűl meghajol Róma előtt s a sokkal közelebbi királyi hatalmat többek között épen azért is ostorozza, mert Mátyás a pápával gyakran szembeszállott. A királynak úgy szólván szemei előtt szórja vádjait az ország hatalmasai ellen, a rajongás érzésével, de gyakran a demagógia hangján, s bár megmarad a kellő óvatosság határai között, félreérthetetlenek maga Mátyás és udvara elleni támadásai.

Egyszer korholja a fejedelmek és nagyok törekvését kényelmes, kellemes, fényűző lakásra, illatos kertekre, gazdag berendezésre,^[1416] rámutat, hogy íme itt vannak, a kik ruháikkal pompáznak, holott Krisztus daróczba öltözött; vannak, a kik dús javadalmakat élveznek, holott Krisztusnak nem volt fejét hol lehajtania. Vannak, a kik ételben, italban, drágaságokban dúslakodnak és dölyfösködnek, holott Krisztus tejjel táplálkozott, a kik palotában laknak, míg Krisztus istállóban született, elefántcsontból való ágyba feküsznek, holott az egek ura szénára pihent le; vannak, a kik nagy udvarral díszlenek, míg Krisztus urunk, kinek az angyalok ezrei szolgálnak, az ökör és a szamár társaságában jött világra.^[1417]

«Óh – úgymond más alkalommal – a mai fejedelmek, főurak és kormányzók könyörület nélkül valók, zsarolják a szegényt, mindig csak követelnek és még az egyház javait is elragadják. Beteljesedett a mit Ezechiel próféta mond: a fejedelmek ragadozó farkasok lesznek közöttetek!»^[1418] Mert bizony sok oly fejedelem van a mai nap, a ki kifosztja az egyházat, kifosztja azokat az apátságokat és püspökségeket, melyeket szent elődei alapítottak… «Azok istenfélelemből egyházakat létesítettek, ezek maguknak építenek palotákat, hogy azokat az emberek megbámúlják s nem törődnek vele, ha a szegények az utczán halnak meg; gyakran lakmároznak a gazdagokkal, megtöltvén gyomrukat s nem bánják, ha a szegények azalatt éhen vesznek».^[1419]

«Teljesedve látjuk, – úgymond egyszer – a zsoltár szavait: Ne bízzatok a fejedelmekben és az emberek fiaiban». A királyi pár magtalanságában a sujtó gondviselés kezét látja. «Gyermekekkel is – úgymond – megáldja az úr az igazat. A farkas csak úgy szaporodik, mint a juh, ezt amaz fölfalja, az emberek is öldösik és eszik: mégis több a világon a juh mint a farkas. Honnan van ez? A természetes okokon kívűl azért van így, mert az Isten így akarja. A hitetlenek sem mély gyökeret, sem állandó fundamentumot nem vernek. (Bölcs. K. 4. r. 3. v.) Ennek bizonyságáúl rendelte az Isten, hogy a mint a ragadozó állatok nem szaporodnak, azonképen az igazságtalan embereknek sincsenek gyermekeik, vagy ha vannak, azok kevéssel vagy ritkán élik túl őket…»^[1420]

Vajjon hallotta-e a buzgó vallásosságú Beatrix Pelbárt valamelyik prédikáczióját? Módja volt benne, mert a barát a század nyolczvanas éveiben Budán s időnkint Esztergomban működött. A királyné nevét ép oly kevéssé vette nyelvére, mint a Mátyásét, de a közhit meg tudta nevezni azt, a kiben minden elégedetlenség okát kereste. «A királyné hajszogatja a királyt mindenre, – mondja ismét Heltai, – a felesége hordozá őtet minden entzen-bentzekre és testi gyönyörűségekre és ebből lett, hogy az idegen Nemzetek kitakarítanák az országból mind a pénzt, mind az aranyat.»^[1421]

Már előbb, az Ulászló érdekében írt névtelen «Apologia» Beatrixnak rója föl a király mértéktelen költekezését «színészekre, zenészekre, énekesekre, hízelgőkre,… mindenféle kóbor népre». A közhit szerint ő az, a ki Mátyástól elidegenítette népe szívét, a ki könyörtelenségével a király legjobb híveit börtönbe vagy száműzetésbe juttatta,^[1422] ő az, a ki az ország kincseit magához ragadja s idegen hazájába küldözi.^[1423]

Bár láthattuk, hogy túlzás és igazságtalanság mindazért, a miért a magyarok Mátyásra nehezteltek, Beatrixot okolni, tény mégis az, hogy ő volt mintegy kifejezője, ütközőpontja mindazoknak a kiegyenlíthetetlen ellentéteknek, melyek egyfelől a Mátyás politikai és kulturai törekvései, az idegen befolyás, az olasz renaissance szelleme, másfelől a magyar nemzeti érzés, a meggyökerezett erkölcs- és világnézlet között támadtak, s a középkor határán Magyarország életében tusájukat vívták; és ez volt főforrása a királyné elleni gyűlöletnek, mely időhaladtával nőttön-nőtt az országban. Vannak lélektani folyamatok, melyek végzetes szükségszerűséggel keletkeznek és fejlődnek s melyeket senki sem tud indokolni és mégis senki sem tud megállítani; ilyen gyakran a gyűlölet is, melyet elutasíthatatlanúl adott viszonyok, mélyen rejlő hajlamok természetes súrlódásának területén néha egy véletlen, vagy félreértés, vagy elfogultság támaszt s a mely előbb sért, mintsem a maga alaptalanságáról meggyőződött volna, a sértés pedig meggyökerezteti a gyűlöletet nemcsak a sértettben, hanem gyakran a sértőben is, «quia proprium est naturae humanae odisse quem laeseris».

Egy ellenőrizhetetlen olaszországi híradás szerint Beatrix már 1483-ban a főnemesség általános gyűlöletének tárgya volt s olyan képtelen híreket terjesztettek felőle, mint azt, hogy ura koronájával és minden kincseivel együtt kiszökni próbált a lengyel királyhoz, de útközben elfogták s visszahozták.^[1424] Valószínűbb, hogy az ellenszenv csak akkor vált élesebbé s mert talán itt-ott nyilatkozni is, mikor érezték, hogy a trónutódlás kérdésében a király és királyné egyetértése meglazúlt, s mikor a Hipolitz prímássága az olasz befolyást tetőpontjára juttatta. Élete utolsó évében Mátyás, sógorával, a calabriai herczeggel szemben már maga fájdalmasan elismerni volt kénytelen, hogy neje alattvalóinak szeretetét nem bírja és talán arra, hogy iránta rokonszenvet tápláljanak, okot sem igen szolgáltat.^[1425]

És ha mégis azt látjuk, hogy Beatrixnak mindvégig hatalmas pártja van, hogy férje halálakor szinte közakarattal az ő kezeibe teszik le az uralmat, hogy a királyválasztás kérdését az ő hozzájárulása dönti el s hogy a nemzet és a közbecsület elleni – nagyrészt költött – bűneit csak akkor szegzik határozott vádakként ellene, mikor már mindenkitől elhagyatva látjuk. Úgy itt is csak a közéleti igazságszolgáltatás ama megszokott jelenségével találkozunk, a mely azt mutatja, hogy a míg valakinek hatalma van, addig pártja is van, s a mint a hatalom kisiklik kezeiből, gyakran nem csak a párt tűnik el, hanem maguk a hízelgők és magasztalók lesznek vádlókká s az egykori érdemek változnak át bűnökké.

IV.

(1487-1490.) Corvin János és Bianca Maria között a házasság 1487 novemberében képviseleti úton megköttetik; Beatrix meg nem szűnik áskálódni az egybekelés ellen. Mátyás és Beatrix Hipolitnál Esztergomban; a kis érseket a király is megkedveli; Beatrix a Hipolit bátyját, Estei Fernandót is férje udvarához kívánja vonni. Újabb házasságok a nápolyi uralkodó-házban: Federigo herczeg újra megnősűl s Alfonso trónörökös leánya Isabella, a fiatal milanói herczeghez, Gian Galeazzóhoz megy férjhez, ettől azonban nagybátyja, Lodovico Sforza minden hatalmat elragad. Az anconai lázadás a pápa haragját vonja Mátyásra; Beatrix engesztelő közbenjárása. Mátyás beléfárad a háborúkba, Miksa római király közbelépésével ennek atyjával, Fridrik császárral fegyverszünetet köt. A béketárgyalások során házassági terv merűl föl Miska leánya s Corvin János között, miért Mátyás halasztja a milanói házasságot, a mi a Sforzákban gyanút kelt. Beatrix múlóan, Mátyás most már állandóan betegeskedik s ezért a trónutódlást biztosítani igyekszik törvénytelen fia számára; ezzel Beatrix szembeszáll s koholt közjogi elméletek alapján igyekszik Mátyás halála esetére a trónt magának megszerezni; a nápolyi király követet küld érdekében vejéhez. Mátyás keserű panaszra fakad neje ellen sógora, Alfonso herczeg előtt s igyekszik a nápolyi udvart a királyné kívánságának kivihetetlenségéről meggyőzni. 1490 elején Mátyás egész udvarával Bécsbe utazik s az ausztriai várak birtokát biztosítja Jánosnak; virágvasárnapján hirtelen szélhűdés éri s két nappal később meghal.

Az 1487-ik év meghozta Beatrixnak azt a diadalt és azt az örömet, hogy unokaöcscsét, Hipolitot mint esztergomi érseket s a király kegyenczét, a maga közelében láthatta; ebben az évben kellett viszont elviselnie azt, hogy a Mátyás törvénytelen fia, János herczeg házassága Bianca Maria Sforzával képviselet útján megköttessék s ezáltal egy előkelő olaszországi udvar érdeke fűződjék a Corvin János trónutódlási igényéhez.

Nyilvánvaló, hogy Mátyás azért volt oly könnyen hajlandó nejének merész kívánságát az esztergomi érsekség adományozása által teljesíteni, mert ezzel mintegy kárpótolni s megnyugtatni kívánta őt a milanói házasságra vonatkozó változhatatlan elhatározásaért.

Azonban ezt a czélját Mátyás nem érhette el; Beatrix nem hagyta abba ellenkezését és sakkhúzásait úgy a házasság létrejötte, mint a herczegnek trónutódúl nyilvánítása ellen s törekvéseit megkönnyítette az, hogy a király a házastársak egybekelését, talán tekintettel a János zsenge korára is, – ebben az időben még csak tizennégy éves volt, – de fölmerűlt más tervek miatt is a milanói sürgetésekkel szemben minduntalan halogatta, ép úgy mint a trónöröklés megállapítását, a mire nézve a Beatrix ellenkezésén kívűl még a rendek s a közhangulat részéről is mutatkozhattak nehézségek.

A hamisított követutasítással tett kísérletnek, – melynek valószínűségére már utaltunk, – az azon időbeli követjelentésekben semmi nyoma; ellenben kiemelik ezek, mennyire ingerűlt a király neje ellen, sőt haragja a ferrarai herczegnére is kiterjedt, kit részesnek tart az ármánykodásban. Beatrix ebben az időben – 1487 nyarán – meg nem szűnt Mátyást szándéka megváltoztatására unszolni, mindig újra előhozván Corvin Jánosnak a Federigo nápolyi herczeg leányával való összeházasítására vonatkozó, mellőzött tervet s azt azzal a képtelen biztatással toldva meg, hogy ha Mátyás rááll e házasságra, a kis herczegné, kinek anyja a franczia uralkodóházból való volt, majd hozományúl Dsem kiadatását fogja a franczia királytól kieszközölni.^[1426] A királynak neje e magatartásából eredő bizalmatlanságát fejezik ki már az 1486-iki nádori czikkek is, melyek halála esetére a királyné teljes mellőzésével, minden hatalmat a nádorra ruháznak.^[1427]

A házasságot november hó 25-én megkötötték Milanóban; a Corvin János személyét Filipecz Pruisz János nagyváradi püspök, Mátyás kedvelt követe képviselte, ki erre már január hóban kapott a királytól megbízó levelet,^[1428] mely a milanói herczeggel s a külön megnevezett barii herczeggel, vagyis Lodovico Sforzával való szövetségkötésre, úgyszintén a menyasszony hozományának megállapítására, átvételére és nyugtázására is kiterjedt. A hozomány átvétele azomban még ezúttal meg nem történhetett; azt az óvatos milanóiak a házastársak tényleges egybekelésének idejére tartották fönn. Ellenben a készpénzben fizetendő százezer aranynak, valamint az ékszerekben, ruhákban és asztalkészletben adandó további ötvenezer arany értéknek kiszolgáltatását a milanói herczeg összes vagyonával biztosította, valamint viszont Mátyás is biztosította a fia részéről fölajánlott 50.000 aranyból álló jegyajándékot a házassági okmányban fölsorolt mindama birtokokkal, melyeknek Corvin János már akkor ura volt s melyeket még azon túl kapnia kellett s a szerződő felek ünnepélyes esküvel erősítették meg kölcsönös ígéreteiket.^[1429]

A megtörtént házasságkötésről Beatrix azonnal értesűlt, mert mikor nővérének erre vonatkozó híradását vette,^[1430] az nem volt többé ujdonság előtte; levele semmi izgalmat sem árul el s e tárgyra nézve csak azt a talányszerű megjegyzést tartalmazza, hogy «majd ha eljön a menyasszony, – bár jönne mielőbb – őt itt fogja találni s meg fog győződni róla, hogy az ő tanácsa jó volt s a mit tett, azt jó szándékkal tette.^[1431]

Egy időre most látszólag nyugalom állott be a házasság ügyében; legalább Mátyásnak úgy látszik nem volt újabb panaszra oka; az ő gyöngédsége egyébiránt neje iránt sohasem csökkent meg s házastársi viszonyuk külsőleg a zavartalan béke és egyetértés képét mutatta. Nejével ismételve hosszabb látogatást tett a kis prímásnál Esztergomban, hol mindannyiszor a legfényűzőbb ünneplés környezte a királyi párt.^[1432] Az érseki vár, úgy a hogy azt Vitéz János kiépítette, megerősítette s művészi díszszel látta el, az olaszok csodálatának is tárgya volt^[1433] s így méltó lehetett koronás fők befogadására. Kevésbé látszottak az addigi rendetlen kezelés következtében a jövedelmek a Hipolit fényűző igényeinek megfelelni. Ezek miatt sűrű levélváltás folyt a budai és ferrarai udvar között, sőt Rómába is fölvilágosításokat kellett küldeni a curiának fizetendő díjak lerovásának késedelme miatt; a kezelő közegek egymást vádolták, a nyomorúlt ellátásban részesülő alkalmazottak Ferrarában panaszt emeltek,^[1434] s végűl Beatrixnak már az ellen a gyanusítás ellen kellett védekeznie, mintha az érsekség jövedelmeit elvonnák a Hipolit használata alól, a mi viszont a ferraraiak részéről mentegetődzéseket és magyarázatokat vont maga után.^[1435]

120. CORVIN JÁNOS.^[1436]

Ezektől az anyagi kérdésektől eltekintve, az ez időbeli levélváltás telve van a kis érsek dícséretével s az ő szülei részéről kifejezett hálálkodásokkal. Hipolit «szép mint egy virág», írja Beatrix, «szép mint egy angyal» írja nevelője, Beltramo Costabili; még a kis lázas betegség is, melyben egy ideig szenvedett, csak javára szolgált, mert megnőtt azalatt. Ő maga nem győzi dícsérni az országot, levegőjét, az embereket, kik annyira szeretik s különösen a pompás vadászatokat, melyekben már akkor – 9 éves korában – része van, s melyeken főkép szarvasokat és fáczánokat ejt zsákmányúl, de részt vesz éjjeli halászatokban is. Azonban a mulatság mellett nem hanyagolja el a tanulmányokat sem; nevelője intelmeit híven követi s ez is nagy megelégedéssel szól előmeneteléről, csodálattal rendkívüli tehetségeiről, melyeket más kortársai is elismertek, kiemelvén különösen a mennyiségtan és a zene iránti hajlamát.^[1437] Anyja koronkint üzeneteket bíz reá a király és a királyné számára, azokat ő mondja el az ő «mézes-mázos szavaival»;^[1438] módja van reá, mert Beatrix, ki ebben az időben gyakran betegeskedik, valahányszor egészsége elhagyja, Hipolitot veszi magához vígasztalóúl, így 1488 tavaszán Bécsben s később, ősszel a Bécs melletti Badenben. Fogadtatásával ott is meg lehet elégedve Hipolit: a király és a királyné egyaránt elhalmozzák szeretetök jeleivel, Bécsben a várkastélyban lakik nagynénje mellett s gyakran étkezik a király asztalánál, ki úgy bánik vele, mintha a saját fia volna.^[1439] A királyi pár gondoskodása már a jövőre is néz: a gyermekprímás részére idővel meg akarnák szerezni a bíbornoki kalapot is és erre a nápolyi király s néhány római barátjuk közbenjárását veszik igénybe, de ismerve úgy atyja, mint férje feszült viszonyát a Szentszékhez, Beatrix a ferraraiak türelmetlenségével szemben maga óvatosságot és türelmet ajánl ebben az ügyben sógorának.^[1440]

121. BIANCA MARIA SFORZA.^[1441]

Be nem érve ezzel az egy kölcsöngyermekkel, Beatrix megújítja a másik unokaöcscse, Estei Fernando elküldésére vonatkozó, egyszer már meghiúsúlt tervét s Mátyás a legnagyobb buzgalommal karolja föl azt. 1488 tavaszától egész a Mátyás haláláig szakadatlanúl folyik az ez iránti tárgyalás: kérés, hívogatás, sürgetés Beatrix, Mátyás és Hipolit részéről, váltakozva ígéret és mentegetődzés a másik részről. Miután az előbbi alkalommal az szolgált akadályúl, hogy Fernandót a nápolyi trónörökös vette magához, Beatrix kifejti nővére előtt, hogy Mátyás, ki ezt a második fiút szorosan magához akarná csatolni s őt egészen katonává nevelni, még nagyobb előnyöket és jobb kilátásokat nyújthatna neki mint a nápolyiak; ha pedig – a mitől Isten óvjon – a herczegi pár elsőszülött fiát valami baj érné s Fernandónak kellene helyét elfoglalnia, Magyarországból ép oly gyorsan odaküldhetik, mint Nápolyból. Ő már írt is atyjának és bátyjának s azok is beléegyeznek és így nincs semmi akadálya többé férje kívánsága teljesülésének.^[1442]

A herczegi pár látván, hogy a Beatrix hajthatatlan akarata elől nincs kitérés, hálálkodások között ráállott a tervre, de kikötötte, hogy fiok Nápolyból előbb haza jőjjön s ők is ölelhessék.^[1443] Már a kíséret és itteni udvartartás elrendezésének módozatai is szóba kerültek, már futárt is küldött a magyar udvar a jövevény elébe Ferrarába, Móré György későbbi lovászmestert,^[1444] mikor hirtelen az utazás elhalasztása vált szükségessé, a mi aztán többször ismétlődött; egyszer a tengeri kalózoktól való félelem, másszor a már hazaérkezett Fernando himlőbetegsége, azután a beállott téli idő szolgáltak akadályúl.^[1445] Végre az a megállapodás jött létre, hogy a herczeg fiát az 1490. év tavaszán fogja Magyarországba küldeni,^[1446] de ez a tavasz Mátyást sírba vitte.

A családján csüngő Beatrixnak 1487 őszén örömet szerezhetett testvérbátyjának, a korán özvegységre jutott Federigo herczegnek másodszori megnősülése; november 18-án kelt egybe rokonával, ugyanazzal az Isabella del Balzóval, ki ifjan elhúnyt öcscsének, Francescónak jegyese volt, kinek atyját Ferrante a bárók összeesküvése miatt börtönbe vetette s a ki, mikor a nápolyi király másodszülött fiának nyújtotta kezét, nem sejtette, hogy egy napon Nápoly királynéja lesz, az utolsó az Aragoniai házból.^[1447] Alig hogy Federigo újra nős lett, bátyja, Alfonso, a trónörökös lett özvegygyé: neje, a szellemes Ippolita Sforza, a Beatrix sógornője hosszabb betegség után 42 éves korában 1488 nyarán elhúnyt.^[1448] Halálakor már felnőtt fia volt, Ferrandino, a capuai herczeg, kit Beatrix Corvin János helyett akart volna Bianca Maria Sforzával összeházasítani és felnőtt leánya is, Isabella, ki már kiskora óta jegyben járt unokatestvérével, Gian-Galeazzo milanói herczeggel. Tekintettel a most már a Sforzákkal is megkötött rokonságra, az Ippolita haláláról Gian-Galeazzo is jelentést tett Mátyásnak,^[1449] s ez neki is kifejezte részvétét.^[1450] A gyászév leteltét be nem várva, megkötötték a házasságot az elhúnyt Ippolita leánya és az ifjú milanói herczeg között. Még ugyanazon év végén útra kelt Nápolyból a szép Isabella, kísérve vőlegénye öcscsétől Ermestől, ki amazt a házasságkötésnél képviselte s az ara 1489 február havában Milanóba érkezett;^[1451] nászkíséretéhez csatlakozott Fernando d’Este is, ki akkor tért haza Nápolyból, Magyarországba készűlve.^[1452] De a gyász jegyében létrejött házasság balcsillagzattól sujtottnak látszott; Isabella «szerencsétlen lett mint leány, mint hitves, mint fejedelemnő és mint anya;»^[1453] s a házassághoz fűzött remények egyike sem ment teljesedésbe. E frigy nem szolgált – mint látni fogjuk – az Aragoniaiak és Sforzák s különösen Alfonso és Lodovico között a ferrarai háború óta lappangó s az Ippolita halála óta még kiélesedett viszály elsimítására,^[1454] és nem szolgált a Gian-Galeazzo trónjának megszilárdítására sem, szemben nagybátyja, a nagyravágyó Lodovico törekvéseivel; ez utóbbi csakhamar kiszorította öcscsét minden vára birtokából s magához ragadott minden hatalmat.^[1455] Ellenséges indulatát a nápolyi házasság nem hogy csökkentette volna, hanem még fokozta, a miből némely történetíró azt a következtetést meríti, hogy ő maga volt szerelmes Isabellába, s mert ez az övé nem lett, férjével együtt akarta őt boldogtalanná tenni.^[1456]

A rokoni összeköttetéseken kívűl még más olaszországi érdekek is vették ebben az időben nagy mértékben igénybe a Beatrix s különösen a Mátyás figyelmét.

122. ARAGONIAI ISABELLA.
Beltraffio rajza a milanói Ambrosianában.^[1457]

Ancona városa mint köztársaság régóta féltékeny szemmel nézvén Velencze túlsúlyát a tengeren s elégedetlen lévén a Velenczével szoros szövetségben álló pápa kormányzatával, 1488 tavaszán Mátyás védelmébe ajánlotta magát s nyilt megtagadásával a pápai fennhatóságnak, kitűzte a magyar király zászlaját. Mátyás, ki egyházi téren is többször összetűzött már VIII. Inczével, s kinek viszonyát a pápához még inkább elmérgesítette ennek viszálya a nápolyi királylyal s szövetkezése az ellenséges Velenczével, épen megfelelően volt hangolva arra, hogy az anconaiak hódolatát elfogadja, hatásos fenyegetést látván ebben úgy Róma, mint Velencze felé. A pápa megütközését mindenekelőtt az anconaiakkal éreztette, egyházi átokkal sújtván őket, de keserű szemrehányásokra fakadt Mátyással szemben is és 1488 őszén Angelo Pecchinoli ortei püspököt küldte követképen Bécsbe, kit a király többízben fogadott s egyik kihallgatása alkalmával hatalmas beszédben panaszolta el a pápától szenvedett összes sérelmeit s szenvedélye kitörésével igyekezett megfélemlíteni a legátust. Az ügy vége Mátyás lemondása lett Anconára vonatkozó igényeiről s kibékülése nemcsak a pápával, hanem Velenczével is, mely 1489 tavaszán ismét követet küldött a magyar udvarhoz.^[1458] A mi szempontunkból az bír különös érdekkel, hogy Beatrix e viszály egész ideje alatt a legnagyobb bizalom hangján írt – mindenesetre a Mátyás tudtával – több levelet a pápának, engesztelve, magyarázva, közbenjárva, kérlelve.^[1459] S e levelek mutatják, hogy Beatrix maga is kapott brevéket a pápától, a mint hogy a követ is többször tisztelgett nála s jelentést tett az ő nyilatkozatairól Rómába.^[1460] Mint a pápa «legengedelmesebb leánya», a királyné mindenkép rávenni igyekezett a Szentatyát arra, hogy Dsem herczeget kiszolgáltassa férjének, ki ebben az esetben a curia minden kívánatainak teljesítésére kész s ki Dsemet hatalmában tartva minden oldalról támogatásra számíthat és «három év alatt kikergeti a törököt Konstantinápolyból; erre Velencze nem képes, erre csak a magyar király képes, ki úgy személyes tulajdonainál, mint országa helyzeténél fogva hathatósan dicsőségesen akar is, tud is hadat viselni». Ezért «térden állva, Szentséged lábai elé borúlva, – így ír – esedezem, hogy fontolja meg jól mit kíván határozni… Tudom, Szent Atyám, mit beszélek… a mindenható Isten szerelmére kérem, gondolja meg, hogy a török herczeg ügye milyen következményeket vonhat maga után és elhatározásában isteni bölcsességének sugallatát hallgassa meg».

123. DSEM ARCZKÉPE.^[1461]

Tudjuk, hogy Mátyás sohasem kapta meg Dsemet, de Velencze sem; s hogy az ő nyugtalanságát inkább csak a Velencze iránti féltékenység okozta, az kitűnik abból, hogy néhány hónappal később már maga kijelentette, hogy neki a török herczeg nem kell, Beatrix pedig boldognak vallotta magát, mikor az anconaiaknak adott amnestiáról értesűlt, melylyel az egész viszály elintézettnek volt tekinthető.^[1462]

Általán Mátyás utolsó éveiben már szembetűnő beléfáradása a háborúskodásba s vágya a béke után. Ezt mindenekelőtt hanyatló egészsége magyarázza meg; talán a házi perpatvar is zsibbasztólag hatott tetterejére, melyet most már majdnem kizárólag a fia utódlásáról való gondoskodás vett igénybe. Ezért hajlik most már a béke felé a német kérdésben is, a hol Miksa római királynak atyjáénál sokkal rokonszenvesebb egyénisége áll most az előtérben s a hol Mátyás magát ismét teljes egyetértésben találja Beatrixszal, kit egész rokonsága is mindig a németekkel való kibékülésre ösztökélt. Eleonora herczegné már 1486 tavaszán küldi ajánlólevelével a császár egy bizalmas emberét Beatrixhoz, hogy ő «minden tisztességes békének barátja».^[1463] A nápolyi király 1487 augusztus 7-ről azt írja követének Budára, hogy a kereszténység érdekében szükséges Mátyás és Fridrik császár között a béke mielőbbi megkötése, működjék ebben az irányban, egyetértésben a királynéval, ki főtámasza lesz ennek az ügynek.^[1464] Ebben az időben Bátorszívű Albert szász herczeg is azt írja a császárnak, hogy a magyar király belefáradt a háborúba, a béke nemsokára meg lesz köthető.^[1465] Beatrix november végén már jelentheti Ercole herczegnek, hogy férje találkozni kíván a szász herczeggel a háború befejezhetése érdekében,^[1466] s a következő januárban közli, hogy a fegyverszünet létrejött.^[1467]

Tavaszszal azután sűrű követküldés indúlt meg mindkét részről, mert Miksa, római király legmelegebben karolta föl azt az eszmét, hogy az atyja és Mátyás között folyt hosszú ellenségeskedésnek nemcsak béke, hanem szoros szövetségi viszony vessen véget, mely czélból az uralkodók személyes találkozása és oly kongresszus volt tervbe véve, a melyen a barátságos olaszországi udvarok is képviseltetni fogják magukat.^[1468] Mátyás lemondva már a császárságra való törekvéséről, elismerte Miksát megválasztott római királynak^[1469] s nagy ünnepélyességgel hirdettette ki június 18-ikán a fegyverszünet meghosszabbítását. Egyébként a tárgyalásokat még az olasz követek előtt is szigorúan titokban tartották,^[1470] de annyi kétségtelennek látszott, hogy Mátyás beleegyezett az elfoglalt osztrák tartományok visszabocsátásába, csak Bécs városát akarta magának életfogytiglan megtartani, viszont Miksa támogatta volna a Corvin János trónöröklését^[1471] s ennek biztosítékáúl fölajánlotta egyetlen leánya, Margit főherczegnő kezét Jánosnak. Beatrix nem mulasztotta el ezekbe az egyezkedésekbe is belékapcsolni családja érdekeit s mostohatestvérét, a tíz évesnél alig idősebb Giovanna infánsnőt ajánlotta mátkáúl a hét év óta özvegy Miksa, vagy kis fia, Fülöp részére; e terv azonban valamennyi között leghamarább hiúsúlt meg.

Mátyás, betegsége miatt kénytelen volt maga helyett Filipecz János váradi püspököt, ez időben befolyása tetőpontján álló kanczellárját bízni meg 1489 őszén a linzi tárgyalásoknak magyar részről való vezetésével, de Miksa követei, – élükön Ottó bajor herczeg – deczember hóban Budán tisztelegtek a magyar királyi párnál s részesültek dús ajándékokban; a királynénak külön adván át ez alkalommal Miksának «rokoni, sőt testvéri» üdvözleteit, őt nyomatékosan kérték, hogy a kereszténységre nézve oly fontos béke érdekében vesse latba befolyását;^[1472] mire – mintegy válaszúl – Beatrix is a béke és szövetségkötésre irányúló hő óhajának adott kifejezést.^[1473]

Említettük, hogy Beatrix is sokat betegeskedett ezekben az években. Csúzos baja már a Hipolit jövetele előtt kezdődött s úgy látszik az 1487-ről 88-ra forduló télen érte el tetőpontját. 1487 novemberében azt írja Hipolit, hogy a királyné – mint neki mondják – fölgyógyult és igyekszik, a mennyire lehet, visszanyerni régi egészségét.^[1474] Eleonora deczember elején kéri, hogy gondozza egészségét, s adjon neki is hírt hogylétéről.^[1475] Erre azt válaszolja Bécsből, hogy nincs ugyan rosszabbúl, de sokkal jobban se; az orvosok biztatják, hogy a bajnak nincs jelentősége, majd az enyhébb évszak beköszöntével bizonyosan jobbra fog fordúlni.^[1476] Azonban április elején is még csak azt jelentheti, hogy az átszenvedett súlyos betegség után még egészsége helyre nem állott, ezért Bécsben marad s Hipolitot is magához veszi;^[1477] nővére imádkozik egészségeért, s bíztatja, hogy próbáljon meg mindent, a mi állapota javára szolgálhat.^[1478] Talán e biztatásnak is része volt benne, hogy a királyné bécsi orvosa tanácsára 1488 szeptemberében a Bécs mellett, kies vidéken fekvő Baden gyógyfürdőit kereste föl s ott fürdőzött mintegy két hétig Mátyás és Hipolit társaságában.^[1479] Ezt a helyet néhány évvel előbb, a Bécs körüli csatározások idejében a Mátyás saját hadai dúlták föl, úgy hogy épen csak a Beatrix jöttekor állíthatták annyira helyre a régi híres fürdőket, hogy a királyné használhassa azokat.^[1480] A fürdőzés jó hatással volt a Beatrix állapotára; sógora Ercole szerencsét kívánhatott neki fölgyógyulásához,^[1481] s ezentúl hosszú ideig nem találkozunk baja említésével; csak 1489 végén, a követfogadtatások idejében, szólnak a ferrarai jelentések valami harmadnapos lázról,^[1482] mely azonban, mint látszik, nem volt hosszabb tartamú. Azonban első betegsége óta – valószínűleg férje hanyatló egészsége miatt is – a királyné sokkal kevesebbet utazik, jár-kel, a vadászatoknak is vége s alighanem az egyik oka, hogy egykorú képeinek tanúsága szerint ebben az időben már erősen hízásnak indúl.

124. BADEN, BÉCS MELLETT.^[1483]

Már Beatrix e betegeskedésére való tekintettel is Mátyás a személye iránti lehető legnagyobb kímélettel védekezett a mindig megújuló kísérletek ellen, melyekkel neje az ő Corvin Jánost illető terveit meghiúsítani igyekezett. Azokról a cselvetésekről, melyekkel Beatrix valószínűleg nővére, Eleonora segítségével Milanóban igyekezett a házasság ellen hangulatot kelteni, Mátyás akkoriban nem látszott tudomást venni. Állítólag János herczegnek kisded korából eredő, de jelentéktelen sántaságát fölhasználva őt oly torz színben tüntette föl arája előtt, hogy ez már egyízben kétségbeesésében kolostorba akart vonúlni,^[1484] habár voltaképen könnyű volt a jövő-menő milanói követek útján a János testi állapotáról megbízható értesülést szereznie,^[1485] s vannak oly közlések is, melyek szerint nem csak Beatrix, hanem Bianca anyja, Bona herczegné is a házasság ellen igyekezett hangolni leányát.^[1486] Tény, hogy az 1488. év folyamában is bizonyos kölcsönös bizalmatlanság – vagy inkább óvatosság – mutatkozott a budai és milanói udvar eljárásában a házasság ügyében, de annak létrejötte akkoriban nem vált egyszer sem komolyan kérdésessé. Mátyás már előleget is kért és kapott a Bianca Maria hozományából 6000 aranyat, mely a Sziléziában folytatott hadműveletek czéljára szolgált azzal az indokolással, hogy épen Corvin Jánosnak szánt birtokterületek megszerzése forog szóban.^[1487] Ezt a kölcsönt külömben Mátyás búsásan visszaadta leendő menyének küldött 7000 aranyat meghaladó értékű ajándékaival.^[1488] Habár Lodovico Sforza maga is panaszt emelt a nápolyi király előtt leányának, Beatrixnak ellenséges magatartása miatt, egyúttal maga kételyét fejezte ki a hallott hírek valósága iránt s bizalommal kérte a királyt, küldene követet a magyar udvarhoz annak kifejezése végett, hogy ő e házasságot rokonszenvesen fogadja.^[1489] A menyasszony testvérbátyja pedig, az uralkodó milanói herczeg ismételten tett leveleiben jelentést húga szép fejlődéséről, örvendve az új rokonság fölött s annak előnyeit is mindjárt értékesíteni akarván, egy magyar püspökséget kért nagybátyja, Ascanio bíbornok részére.^[1490]

A milanói követek, úgy látszik, megnyugtató benyomásokkal hagyták el Bécset, a hol a királyi pár majdnem az egész 1488. évet töltötte, s megállapodás jött létre az iránt, hogy a fiatal pár egybekelése nem ugyan azon az év őszén, mint eredetileg tervezte volt, hanem 1489 tavaszán fog végbemenni, mire nézve Mátyás már az előkészítő intézkedéseket is megtette.^[1491]

Azonközben a nápolyi király is megfogadta a Lodovico Sforza tanácsát s 1488 nyarán a magyar udvarnál már jól ismert Pietro Ranzano lucerai püspököt küldte követként Bécsbe, hogy ott Mátyásnak apósa szerencsekívánatait tolmácsolja a Corvin János küszöbön álló házassága alkalmából. Ez azonban csak ürügy volt a követküldésre; a püspök a nyilvános kihallgatáson dicsőítő beszédet mondott Mátyásra, Beatrixra és János herczegre, biztosítván ez utóbbit és aráját a királyné anyai érzelmeiről is,^[1492] titkos fogadtatása alkalmával azonban Ranzano minden ékesszólását arra használta, hogy Mátyást a Corvin János trónöröklésének tervéről, mint a mely a királynéra nézve – ki még virúló korban van – mélyen sértő, lebeszélje s a Beatrix utódlási igényének nyerje meg.^[1493] Talán ez a követ hozta át Ferrante egy, július 27-ikéről kelt levelét Mátyásnak, melyben őt arra buzdítja, hogy változatlan szeretetet tanusítson neje iránt, kit mintegy a jövő szempontjából vonzalmába ajánl. A levél sem szemrehányást, sem határozott kérést nem tartalmaz, de világos, hogy Beatrix trónöröklési igényének támogatására szolgált s egyike azoknak az ajánlásoknak, melyekre Mátyás egy későbbi követutasításában hivatkozik.^[1494]

Egy egész új közjogi elméletet koholt ki Beatrix, – valószínűleg olasz bizalmasai tanácsával,^[1495] – ennek az igényének a támogatására, s ezt az elméletet magáévá tette atyja is és később kifejtette a milanói követ előtt.^[1496] E szerint Magyarországon a királyné, ha egyszer megkoronázták, egész életére királyné marad s e jogától meg nem fosztható; ha férje magtalanúl hal meg, nehány főúrból álló tanács élén ő veszi át az ország kormányzatát, de tartozik újra férjhez menni, s férje, e házasság puszta ténye által az ország királyává lesz.

Szembetűnők a téves, vagy inkább önkényes és hamis következtetések, melyeket Beatrix és környezete a Zsigmond és Mária, úgyszintén az Albert és Erzsébet megelőző, egészen más természetű eseteiből vontak le, hogy azokból közjogi tételöket megszerkeszszék. Mindkét esetben a királyné képviselte a legitim öröklés folytonosságának elvét, s hogy mindkét esetben a magyarok egy, nemcsak házassága, hanem választás által is a királyi trónra jutott férfiúra vitték át a tulajdonképeni uralkodói hatalmat, mutatja épen idegenkedésöket az asszonyi uralomtól még ott is, a hol azt az öröklési jog hozta magával; nem hogy ez esetek női trónöröklésnek szolgálhatnának alapjáúl ott, hol egy király hátrahagyott özvegyéről van szó. Ha Beatrix okúlni akart volna a magyar történet és közjogi gyakorlat előző példáin, inkább kellett volna megszívlelnie a Cillei Borbála példáját, kit fogságba vetettek, mert férje, Zsigmond halála esetére egy trónkövetelővel szövetkezve uralomra tört, vagy az Albert özvegye, Erzsébet esetét, ki hasztalanúl ütött pártot férje halála után a megválasztott király, I. Ulászló ellen.^[1497]

125. A RANSANUS-CODEX CZÍMKÉPE.^[1498]

Valószínűleg Ranzano is e képtelen elmélet álláspontjára helyezkedett, a mi Mátyásban nem csekély visszatetszést keltett.^[1499] Hogy sikerűlt-e a követet tévedése felől fölvilágosítania, azt nem tudjuk; hogy Beatrixszal szemben a türelem és gyöngédség legvégső határáig elment, azt saját későbbi nyilatkozatából fogjuk látni.

A nápolyi király azonban ebből a közjogi elméletből a milanóiakra nézve mindjárt azt a további következtetést is levonta, hogy tehát ne bízzanak ők abban, hogy Corvin János valaha magyar király legyen, s Bianca Máriából biztosabban válhatnék királyné, ha az ő unokájához, a 23 éves capuai herczeghez, Nápoly trónja leendő örököséhez – saját unokatestvéréhez – menne férjhez; ez természetesen összefüggött Beatrixnak azzal a régi tervével, hogy az ekképen szabaddá váló Corvin János meg a Ferrante másik unokáját, Federigo herczeg leányát vegye el.^[1500] Kevéssel később azonban maga a nápolyi király jobbnak látta ezt a tervet – tekintettel a Corvin és Madonna Bianca közötti házassági ügy előrehaladott voltára – elejteni.^[1501]

Időközben azonban ismét Mátyás érezte magát indítva az 1489 tavaszára kitűzött nászt előbb szeptember hóra, majd meg a következő év tavaszára halasztani. Okúl azt adta, hogy az út, melyen a nászmenetnek vonúlnia kell, különösen Friaul területe, Velencze és a császár ellenséges magatartása miatt veszélyes; előbb ama területek meghódítása vagy békés úton való megszerzése által kívánja leendő menye bejövetelét biztosítani. A dolog azomban gyanút keltett, úgy hogy a milanói udvar azontúl szükségesnek látta magát Maffeo Trivilliense személyében állandó követ által képviseltetni Magyarországban, ennek föladatává tevén, hogy a megújuló halasztások valódi okát kémlelje ki. Aligha csalódunk, ha ezt a valódi okot a Miksával akkor megindúlt tárgyalásokban keressük, melyek tudvalevőleg azt az eshetőséget is Mátyás elé állították, hogy János herczeg a római király leányát vegye feleségül. A milanói diplomáczia előtt sem maradt ez soká titok, s egészen az akkori olasz államművészet szellemében cselekedett, midőn Mátyás ezen esetleges elpártolásából mindjárt hasznot húzni igyekezvén, már akkor foglalkozni kezdett azzal a tervvel, hogy Bianca Maria magának a római királynak s leendő császárnak, Miksának nejévé legyen.^[1502]

Mátyásnak ez az ingadozása természetesen fölbátorította Beatrixot áskálódása folytatására. Csak homályos és szűkszavú értesítéseink vannak bizonyos titkos jegyekkel írt s a milanói herczegnéhez, – valószínűleg már Isabellához – intézett leveléről, mely Lodovico herczeg kezeibe jutott s ezt nagy haragra lobbantotta;^[1503] és nem csekély ok indíthatta Mátyást arra, hogy a lucerai püspök levelét, mely a király s királyné között fölmerült nagy kellemetlenségről szólt, lefoglaltatta s a püspököt Budán visszatartóztatta, hogy a történtekről szóval se tehessen jelentést.^[1504] A leplezni kívánt kellemetlenség valószínűleg az a heves összetűzés volt, melyet a Hipolit környezetéből jelentettek Ferrarába. Összefüggésben állott ez Beatrixnak, meghitt olaszai részéről sugalt ama vádjával, hogy a Corvin János anyja varázslatával idézte volna elő az ő magtalanságát. Ebből heves szóváltás eredt a királyné és János herczeg között a király jelenlétében; sértés sértést követett s végül Mátyás állítólag kezével megütötte fiát.^[1505] Természetes, hogy az ily jelenetek csak sarkalták Beatrixot a János trónöröklése elleni küzdelemre.

A magát különben is mindinkább betegnek érző Mátyás türelme végül elfogyott s arra határozta magát, hogy a Beatrix saját családja előtt fogja neje tűrhetetlen magaviseletét fölfedni s őket azokra a veszélyekre figyelmeztetni, melyeket a királyné törekvései az ő saját személyére hozhatnak. Legtermészetesebb lett volna, ha apósához, a királyhoz fordúl; azonban nagy oka volt rá, hogy az öreg Ferrante iránti bizalmát teljesen elveszítse. Láttuk, mekkora szolgálat- és áldozatkészséggel sietett Mátyás a nápolyi király segítségére a törökök betörése, a bárók összeesküvése alkalmával; ez a hű szövetségesi készsége mindvégig meg nem csökkent. Az ő saját viszálya a pápával nem mérgesedett volna el annyira, ha Rómában a Ferrante kihívó magatartását nem tulajdonították volna annak a bátorításnak, melyben őt veje részesíti.^[1506] Mátyás nyíltan kijelentette a pápai legátus előtt, hogy «becsülete nem engedi, hogy apósát és szövetségesét elhagyja»,^[1507] s mikor már maga a békülés útján volt, csak arra volt gondja, hogy a nápolyi királynak is nyugtot szerezzen, könyörgött a pápának, hogy «hagyja azt a vén embert békében», ha kívánja, magára veszi a fáradságot, hogy őt kibékítse vele; az egyetértés érdekében semmi nehézségtől sem riad vissza.^[1508] És mi volt a hála mindezért? Az, hogy apósa gáncsot vetett az ő törekvéseinek Milanóban, alattomosan támogatta a Beatrix képtelen utódlási igényeit s azok érdekében követség útján zaklatta kéréseivel Mátyást. Az utolsó időben már nem is titkolta Mátyás ingerültségét apósa ellen; a pápai legátus előtt elismerte, hogy a nápolyi király sohasem tartja meg szavát; hogy kárba vész minden, a mit az ő kedveért tesz, s hogy miatta annyi bajt szenvedett már, a minek leírására egy ökör sem szolgáltatna elegendő hártyát.^[1509] Végül már a milanoi követ előtt is kifakadt apósa kapzsisága, álnok rosszasága ellen s elmondta, hogy a királynét atyja ösztökéli az ő, t. i. a Mátyás tervei ellen, a miről elfogott leveléből győződött meg.^[1510]

Ily körülmények között csak természetesnek találhatjuk, hogy Mátyás, midőn neje meg nem szűnő áskálódásai és zaklatásai ellen ennek saját családjában keresett védelmet és támaszt, nem apósához fordult, hanem sógorához, Alfonso trónörökös és calabriai herczeghez. Bizonyára ismerte ennek rossz hajlamait, melyek oly végzetesekké váltak az Aragoniaiak házára és birodalmára nézve, de nála még mindig több elfogulatlanságot föltételezhetett nővére megrögzöttségével szemben, mint atyjánál s másrészt tudhatta, hogy az öreg királyra senki sem gyakorol oly nagy befolyást, mint ő. Követet küldött tehát 1489 május havában Nápolyba, Sánkfalvi Antal pozsonyi prépost – utóbb nyitrai püspök – személyében^[1511] s ennek titkos megbízást adván a calabriai herczegnek a helyzetről való fölvilágosítására, erre vonatkozó emlékiratszerű utasítással látta el, mely valódi remeke a Mátyás ép oly méltóságos, mint nyomatékos és meggyőző érvelési módjának s egészében súlyos vádirat Beatrix ellen, mely egyúttal prófétai látással rajzolja a királyné későbbi, önokozta balsorsának képét.^[1512]

126. ALFONSO CALABRIAI HERCZEG ÉREMKÉPE.^[1513]

«Mi – úgymond ebben az iratában Mátyás, – Atyánk Ő Felségének (a nápolyi királyt érti) úgy mint a fenséges Urnak (t. i. a trónörökösnek) s magának a Királyné asszonynak mindent a mi hatalmunkban van, készséggel megteszünk és meg fogunk tenni jövőben is, de a mikor oly dolgokat követelnek, melyek nincsenek hatalmunkban vagy egyébként kivihetetlenek, ne nekünk tulajdonítsák, ha azokat megtagadni vagyunk kénytelenek. Arról van ugyanis szó, hogy Ő Felsége és a fenséges Úr is nekünk a Királyasszonyt, hitvesünket ajánlják; ámde jól tudjuk, hogy ezek az ajánlások nem ő Felségétől, nem is ő Fenségétől, hanem magától a királynétól erednek, a ki, ha nem is nyiltan, de leplezetten oly valamire törekszik, a mit mi semmikép meg nem tehetünk. A királyné tudniillik azt kívánja elérni, hogy a Mi halálunk után – a mennyiben az megelőzné az övét, – ő legyen az uralkodásban utódunk s vegye kezébe a kormányzás gyeplőit, a mit, ha még úgy akarnánk is, kieszközölni nem tudnánk, sőt még csak szóba se hozhatunk alattvalóink előtt, ha csak az ő örök gyűlöletöket magunk és a királyné ellen fölidézni nem akarjuk. A magyar nép ugyanis készebb magát egy szálig levágatni, mintsem asszony uralmát eltűrni; nagyon jól emlékszik még rá, s még most is szájában az íze, hogy mikor hajdan egyszer asszonyi uralom alatt állott, ez az uralom vajmi rossz volt s az országnak kárára szolgált. Ehhez járul, hogy a királynét, – őszintén és bizalmasan szólva, – alattvalóink nem igen szeretik, a mit mi sajnálattal látunk, de szeretetet beléjök utóvégre sem önthetünk, a királyné pedig hajlamukra és jóindulatukra rászolgálni nem igyekszik.^[1514] Ez a körülmény és sok más okozza, hogy az ő kívánságát nem teljesíthetjük; ő azonban mindig e miatt nyugtalankodik s nem csak kérésével, hanem folytonos sopánkodással, majd perpatvarkodással, könnyekkel zaklat bennünket éjjel-nappal. Hogy helyzete iránt megnyugtassuk, szándékunk volt nem régiben olymódon rendezni az ügyeket, hogy ha nőnktől gyermekünk nem is születnék, halálunk esetére illő, tisztes ellátása biztosítva legyen. Ő azonban ezt visszautasította, mert ő uralmunk teljességében akar utódunk lenni, a mi pedig, mint kifejtettük, lehetetlenség, nem csak a magyarokra, hanem többi népeinkre való tekintettel is; bizalmasan puhatolództunk is, de alattvalóink lelkületét e tekintetben a sziklánál keményebbnek találtuk. Ellenkezőleg azt kívánnák, – s erre sürgősen kérnek is, – hogy fiunkat, Corvin János sziléziai herczeget még életünkben választassuk meg és jelentsük ki utódunknak s az ő jövendő királyuknak, természetesen oly törvényes kikötéssel, hogy a mennyiben a királynétól fiunk születnék, az volna a trón örököse. És ebbe mi bele nem egyeztünk a királyné ellenzése miatt… Gondunk, aggodalmunk ilykép nőttön nő. Szándékunk volt felséges Király-Atyánk, úgyszintén a Fenséges Herczeg, az egész Aragoniai-ház, de a magunk méltóságára való tekintettel is, valamint attól a szeretettől indítva, melylyel a királynét kezdettől fogva szívünkbe foglaltuk s szívünkbe foglalva tartjuk, ellátásáról halálunk esetére is oly módon gondoskodni, hogy az királyi atyjához és királyi férjéhez méltó legyen; továbbá úgy akartunk intézkedni, hogy említett fiunk, kit alattvalóink utódunkul kívánnak, a Királyasszonyt már mostantól anyjául fogadja, őt leendő hitvesével együtt ilyenül tisztelje, jogaiban, vagyonában mindenkor megtartsa és megvédje. S a mennyiben a királyné meg nem bíznék fiunk ez iránti ígéretében és kötelezettségében, hajlandók lettünk volna még annak keresztülvitelére is, hogy fiunkat hatályosabban kötelezendők, az ország rendei is mindenkorra elismerjék a királyasszonyt idősebb királynéjuknak és úrnőjüknek. Mindez megtörténhetett volna, természetesen abban a föltevésben, hogy a királynétól fiunk nem születnék. Miután azonban láttuk, hogy mindezzel semmire sem megyünk, hogy minden józan érvelés csak inkább fölizgatja, mintsem megnyugtatja a királynét, úgy véltük végre, hogy legjobb, ha mindenről hallgatunk, a mint hogy azóta többé szóba se hoztuk jövendő helyzetét, sorsát a Mi halálunk esetére, – mert hiszen mindnyájan halandók vagyunk, – mert nyilvánvaló, hogy a legjobb tanács is, mely nézetével, akaratával ellenkezik, csak nézete és akarata melletti még makacsabb kitartásra ösztönzi, s jó tanácsainkkal csak elégedetlenségét szítjuk.»

Utasítja ennélfogva a prépostot, jelentse ki a herczeg előtt, hogy ha majdan a királyné sorsát rosszra fordulni látják, ezért ne őt okolják, ki ezt előre látta, hanem a királynét magát; kérje egyúttal nevében a herczeget, hasson oda atyjánál, a királynál, hogy ő intse leányát magatartása megváltoztatására. «Mert – úgymond Mátyás, – tudjuk mit beszélünk, midőn kimondjuk, hogy ha a királyné erre nem lesz hajlandó, nemcsak nagy fáradsággal szerzett jó hírnevünket és dicsőségünket fogja örök gyalázat elhomályosítani, hanem saját magának és fiunknak vesztét fogja előidézni. Mert tudja és értse meg Ő Fensége: ha mi életünkben meg nem választjuk a jövendő királyt, az halálunk után többé hatalmunkban nem fog állani. A választás a nemzet joga s az választhat olyat is, a kit mi nem kívánunk; csak Isten tudja mit rejt az alattvalók szíve, mert csak ő lát a szívekbe és vesékbe. Mi halandók csak szavak és tettek után ítélhetünk s nem tudhatjuk, hogy az emberek utóbb mit cselekesznek. Megeshetik, hogy igen sokan meg fognak feledkezni jótéteményeinkről s hálátlanul épen azt fogják megválasztani, ki ez idő szerint személyünknek és országunknak legnagyobb ellensége,^[1515] s a ki, mihelyt bejő, magát a királynét és fiunkat is csúfosan ki fogja űzni s minden birtokuktól meg fogja fosztani, sőt még az is lehetséges, hogy a királynét kegyetlenül meg fogják ölni,^[1516] mert – mint mondánk, – ő szeretetnek nem örvend s a magyarok természetét senki sem ismeri jobban, mint mi, kik őket annyi idő óta tartjuk féken.»

127. VIII. INCZE PÁPA SÍREMLÉKE.
(Ant. és Pietro Pollajuolo műve a római Szent-Péter bazilikában.)^[1517]

Mindezektől óvni akarná a királyt és óvni leányát, a királynét, de ez csak úgy lehetséges, ha az utóbbi lemond szerencsétlen igyekezetéről és beléegyezik Corvin Jánosnak még a király életében leendő megválasztásába. Arra is figyelmezteti Mátyás a nápolyiakat, s általuk nejét, hogy megtörténhetik az is, hogy Jánosnak sikerül magát, atyja halála után ennek érdemei vagy a saját hatalma alapján királylyá megválasztani; hogy miképen bánik majd azután a királynéval, azt könnyű elképzelni. Mert hiszen a herczegnek tudnia kell, hogy a királyné mindig ellene ármánykodott, s őt a hatalomtól megfosztani és azt magához ragadni igyekezett, s hogy ő volt az, ki atyja életében való megválasztását megakadályozta. Már pedig – Mátyás hite szerint – nagyon valószínű, hogy ez be fog következni, mert az ő halála után az országban senki sem lesz hatalmasabb, mint János herczeg; már most őt uralja a legtöbb vár, a városok és várak főnökei, a kincstárnok neki hűséget fogadtak, s nemcsak a hadsereg, hanem a nemzet is szereti őt, az országnagyok mind atyjának köszönhetik fölemelkedésöket. Ha a herczeg talán atyja iránti kegyeletből nem is állana bosszút a királynén, mégis valószínű, hogy már gyanakodásból, félelemből meg nem tűrné őt az országban. Szívleljék meg tehát mindezt és térítsék jobb belátásra a királynét, hogy ily botrányok ne támadjanak. «Kevésbé sebeznek – így végzi érvelését Mátyás, – azok a nyilak, melyeket jönni látunk.»

Hogy a követ ily értelmű előterjesztései következtében tett-e a nápolyi udvar valami lépéseket Beatrixnál és voltak-e azok reá hatással? azt nem tudjuk; de az kétségtelen, hogy a Mátyás élete utolsó idejében a királyné legalább a Corvin János házassága elleni küzdelmét abbahagyta, sőt annyira barátságos magatartást tanusított e kérdésben, hogy a milanói herczeg indítva érezte magát neki levélben mondani köszönetet nővére iránti jóindulatáért,^[1518] a milanói követ pedig arról tehetett jelentést, hogy a királyné kijelentése szerint leányaként fogja szeretetébe fogadni Bianca Mariát.^[1519] Lehetséges azonban, hogy Beatrix nyugalmával csak azt akarta elérni, hogy férje ne siettesse a házasságot, s a késedelembe vetette reményét, a melyben bizony nem is csalódott.

Corvin Jánosnak királylyá választása kérdésében azonban Beatrix már nem ismert alkut és Mátyásnak be kellett érnie azzal, hogy a nápolyi követe által már jelzett rendszabályok folytatásával igyekezett lassankint és csöndben növelni a János jövendő megválasztásának biztosítékait. Nem valószínű egyébként, hogy a Beatrix akarata lett volna egyedüli akadálya a János, atyja életében való megválasztatásának, s hogy a nemzet csakugyan oly egyértelműleg és oly sürgetően követelte volna ezt a választást, mint azt Mátyás a nápolyiak előtt feltüntetni igyekezett. Okmányok igazolják, hogy több vár és város esküvel és írásosan kötelezte magát a Corvin iránti hűségre a király elhúnyta esetére.^[1520] Kétségtelen az is, hogy a főurak közűl többen még Mátyás életében esküvel fogadták ugyanezt,^[1521] de hogy mindazok megtették volna ezt, kiktől a király kívánta, alig hihető; Bonfin pedig azt állítja, hogy többen ravasz kibúvókat keresve ki is vonták magukat az eskü alól,^[1522] s a trónváltozás idejében tanusított magatartásával sokan igazolták Bonfin ez állítását. Nem is képzelhető, hogy a magyar nép meggyökerezett szigorú fölfogása a családi élet szentségéről a törvénytelen születés hibáján oly könnyen túltette volna magát.

Mátyásnak eltökélt szándéka volt még fia házasságának megkötése előtt az ő személyes jelenlétében reáruháztatni Morvaország, Szilézia és Lausitz birtokát, a miben szintén megakadályozta a sors; végzetszerű késedelmeskedéssel halasztgatta a Zápolyai Imre halálával megüresedett nádori szék betöltését is.

Hogy Mátyás a János megválasztatása érdekében, – ha ugyan azt csakugyan lehetségesnek tartotta, – a nyilt küzdelmet föl nem vette Beatrixszal s az ő nyilt vagy titkos párthíveivel, azt a betegségtől megtört tetterejének is kell betudnunk; most már csak békét akart, békét birodalmában és – házában is. Bonfin az 1489. év elejére teszi a király súlyos köszvényes bajának föllépését,^[1523] habár kétségtelenül előbbi koronkinti betegeskedései is előjelei voltak ennek a kórnak; a ferrarai ügyvivő is úgy beszél a király fájdalmairól 1489 őszén, mint régi baja megújulásáról, megjegyezvén, hogy márczius óta, mióta Bécsből hajón lejött Budára, nem tud többé a lábaira állani s négy embertől emelt hordszéken kénytelen magát mindenüvé vitetni.^[1524] Még csak negyvenkilencz éves volt, de küzdelmes életpályája, mely őt úgyszólván a gyermekszobából vitte egy nyugtalan, háborús ország élére, korán fölemésztette testi erejét, a mihez talán életmódja, heves véralkata s második házassága is hozzájárúlt.^[1525] A baj elfajúlását előmozdította az is, hogy megszokott s kipróbált jeles háziorvosa, a már említett Julius Aemilius – állítólag a királynétól szított bizalmatlanság következtében,^[1526] – egy más olasz orvos közreműködésének volt kénytelen helyet adni, s ezáltal elkedvetlenedvén és elvesztvén felelőssége érzetét, elhanyagolta ura kezelését.^[1527]

A nyár folyamában némi javulásnak kellett beállania, mert augusztus és szeptemberben a király elhagyva Budát, a királynéval és Hipolittal túl a Dunán utazgatott;^[1528] az ősz beálltával azonban aggasztó jelenségek mutatkoztak: lábai megdagadtak, láz kezdte gyötörni; e mellett az udvari csillagjósok, – kiknek szavában Mátyás, mint a fölvilágosodott renaissance oly sok nagy alakja, szinte vakon hitt, – óvták őt a november és deczember hónapoktól. Így a megrakott szekereknek három hónapig kellett vesztegelniök, míg végre Mátyás – ki eredetileg Linzbe készült a béketárgyalásokra, – 1490 január 8-ikán némileg javult egészségében és biztatóbb csillagkép alatt nejével, fiával és Hipolittal útra kelhetett, – utolsó útjára, Bécsbe.^[1529]

A király valószínűleg az egész utat hajón tette meg, mert állomáshelyekül mindazok a dunamenti várak és városok szolgáltak, melyekben nagyobb építkezéseket vitt végbe, s melyeket – mintha búcsút akart volna venni tőlük, – már eredeti útiterve szerint megtekinteni kívánt.^[1530] Első volt Visegrád, a honnan Beatrix levelet írt Francesco Gonzagának, a mantuai őrgrófnak, ki a következő hóban készült esküvőjét megtartani a neki már régebben eljegyzett Isabella d’Estével, a Beatrix legidősebb unokahugával, ugyanazzal, kit ő egykor a cseh királynak szánt feleségűl. Meleg szerencsekívánatai mellett sajnálkozását fejezte ki a fölött, hogy a zord téli idő s férje betegeskedése miatt nem lehetnek személyesen jelen az esküvőn s kilátásba helyezte követeik megjelenését.^[1531] Isabella a Ferrarában megtartott fényes esküvő után bevonult Mantuába, a hol harczias férje oldala mellett rendkívül művelt és magasröptű szellemével a «Muzsák udvarát»^[1532] varázsolta elő s egyike lett az olasz renaissance legünnepeltebb nőalakjainak.

Visegrádról Esztergomba vonúlt a királyi pár, a hol három napig ismét a Hipolit vendégei voltak s magukat nagyon háziasan érezték; velök volt az egész udvar s a kis érsek pazar vendégszeretettel látta el mindnyájokat.^[1533] Innen Komárom, Tata és Pozsony útba ejtésével s minde helyeken időzve, Bécsbe vonúlt Mátyás kíséretével, hová február utolsó napján érkeztek, s hová, Beatrix hívására, nemsokára Hipolit is követte őket.

A legbüszkébb diadalára emlékeztető ősi osztrák városban a király idejét majdnem egészen fia jövője biztosításának szentelte; mellesleg tovább folytak a Miksával való alkudozások is, melyekben bizonyos huzavonát idézett elő az is, hogy Mátyás sem az osztrák házassági ajánlatot mereven visszautasítani nem akarta, sem a már úgyis gyanakodó milanóiakkal szakítani nem kívánt. Az ausztriai várakat majdnem egytől-egyig sikerült Bécscsel együtt Jánosnak biztosítania s e fölötti megelégedését még fokozta a Beatrix hangulatában beállott, már említett változás; egészségi állapota is a beköszöntött tavaszszal határozottan jobbra fordúlt, úgy hogy bátrabban szőtte terveit a jövőre s a magyar országgyűlést is összehívta Szent-György napjára Budára.^[1534]

Miután – mint említettük – a kibékülés jeléűl s Mátyás előzékeny meghívására Velencze újból követet küldött hozzá Domenico Bollani személyében, ennek fogadtatásakor megígérte, hogy őt a következő vasárnapon ünnepélyesen lovaggá fogja ütni.^[1535]

A következő vasárnap – ápril 4-ike – virágvasárnap volt s a király, valószínűleg gyönge egészségére való tekintettel, nem akarta a szertartást a távolabbi Szent-István-templomban megtartani, hanem a fejedelmi várkastélynak, melyben lakott, udvarán fából kápolnát állíttatott föl e czélra s azt megfelelően földíszíttette és fölszereltette. A szertartás a szokásos pálmaszentelés, körmenet és ünnepélyes mise miatt amúgy is soká tartván, a lovaggá avatás későre maradt, s utána a király, a kinek élénk hangulata és rózsás arczszíne föltűnt a jelenlevőknek,^[1536] kissé fáradtan tért vissza termeibe, a hol az ebédre még tovább kellett várakoznia, mert a királyné imádságos buzgalmában még több templomot kívánt meglátogatni. Megéhezvén, fügét hozatott magának Mátyás, s a mint az elsőt megízlelte és rossznak találta, heves haragra lobbant;^[1537] időközben megjövén a királyné, mindenféle étellel kínálta férjét, de ez mindent visszautasított s miután szédülés vett rajta erőt és szemei elhomályosúltak, kívánságára ágyába fektették. Itt csakhamar a szélhűdés kétségtelen jelei mutatkozván rajta, rémülten futottak össze körülötte János herczeg, rokonai Geréb Péter és Mátyás, Nagylucsei Orbán és Bakócz Tamás püspökök, Zápolyai István és Báthori István; a betegnek látványát még ijesztőbbé tette jajveszékelése s az, hogy panaszait érthetőkké tenni sehogyse tudta. Mindenki fejét vesztette, csak a királyné szorgoskodott férje körül, erőszakkal felnyitotta száját, hogy enyhítő gyógyszert csöpögtessen beléje, fülébe bátorító szavakat kiáltott, kezeit szorongatta, szemeit nyitogatta, szóval kétségbeesett erőlködéssel igyekezett őt életben tartani, buzdítva, unszolva a csüggedt orvosokat is, hogy segítsenek. Mátyás, mint életében, úgy halálában is oroszlánhoz volt hasonló: a puszták királyának vérfagyasztó üvöltéséhez hasonlítja történetírója a kiáltásokat, melyeket haláltusájában hallatott.

Hajnalra némi enyhülés állott be s rövid időre el is szenderült a beteg, de a fájdalom csakhamar fölrázta újra s csak erőinek hanyatlása tette immár csöndesebbé küzdelmét az enyészettel; félaléltan fekve csak néha eszmélt annyira, hogy a körülötte állókat fölismerni látszott. A királyné esdve kérte, mondaná meg, mit akar; kérdésekkel ostromolta, hogy kívánságát eltalálja, de ő néma maradt, csak szemeit függesztette könyörögve hol nejére, hol fiára, mintha meg akarná értetni, hogy az ő szíveiket akarja egymáshoz csatolni, mintha végperczeiben arra kérte volna Beatrixot, hogy a mit az élőtől megtagadott, azt teljesítse a haldoklónak. Így telt el erői lassú hanyatlásában a beteg napja és éje, csüggedező erőlködésben a környezőké, míg végre a következő reggelen, április 6-ikán, a nagyhét keddjén 7 és 8 óra között a nagy király kiadta lelkét.^[1538]

A megrendülést, mely Mátyás halálos ágya mellett hívein erőt vett, fokozták a váratlan katasztrófától teremtett helyzet veszélyei s a jövő bizonytalansága. Corvin János, kit 17 éves korában ért a veszteség, zokogva borúlt mostohaanyja, Beatrix lábaihoz s térdeit körülfogva könyörgött neki, hogy ne hagyja el őt, az árvát, ne tagadja meg annak emlékét, kitől annyira szeretve volt, fogadja fiáúl őt, mint a hogy ő is anyjaként fogja tisztelni. A királyné maga is mélyen megindúlva szívére ölelte az ifjút s megígérte, hogy őt fiának tekintve anyailag fog gondoskodni róla; az országnagyoknak, kik neki hódolva, egyesítették kérésöket a herczegével, hűségökbe ajánlotta magát s a Mátyás fiát, mire mindnyájan ott, a király kihűlt teste fölött fogadtak esküvel hűséget és engedelmességet Beatrixnak és Jánosnak közösen, az ő kezeikbe tevén le bizalommal az ország sorsát «mint a hogy – mondja Bonfin, – ha a nap leáldozott, a holdra függesztjük tekintetünket».^[1539]

128. A BÉCSI BURG RÉGI KÉPE.^[1540]