ÖTÖDIK KÖNYV
KÜZDELMEK ÉS ÁRMÁNYOK

129. BUDA VÁRÁNAK EGYKORÚ KÉPZELETI KÉPE^[1541]

I.

(1490.) A Mátyás váratlan halálától teremtett helyzet bonyodalmai és veszélyei; a veszteség érzete s a közréműlet; az orgyilkosság gyanúja alaptalan. Beatrix egy pillanatra a helyzet urává lesz; a főurak az ő s a Corvin János vezetése alatti kormánytanács kezeibe teszik le a legfőbb hatalmat; a királyválasztó országgyűlést Beatrix hívja össze. Mátyás ravatala fölött megindúl a versengés. Beatrix rejtélyes magaviselete gyanút kelt a Corvin érdekét pártoló milanóiaknál. Mátyás holttestét Budára, onnan Székesfehérvárra viszik. Beatrix és Corvin Budán székelnek; a helyzet Ulászlónak látszik kedvezni, az ő megválasztását pártoló püspökök Beatrixban reményt keltenek az új királylyal kötendő házasságra. A királyválasztó országgyűlés összejön; sikertelen kísérlet János Albert lengyel herczeg kikiáltására; az Ulászló pártja Corvint visszaléptetni igyekszik, ez Budát megszállva hagyván, a koronával a délvidékre vonúl, de serege a Csontmezőn megveretvén, megszűnik mint trónjelölt szerepelni. A főurak most már, élükön Nagylucsei Orbán egri püspökkel, a kormányzati jogokat egészen magához ragadó királynéval egyezségre lépnek az Ulászló megválasztása érdekében oly módon, hogy neki fölajánlják az Ulászló kezét, maguk között azonban elhatározzák, hogy e házasságot soha létrejönni nem engedik. Ulászlót a választógyűlés kikiáltja királylyá, küldöttség megy érte, mely Farkashidán közli vele a választási föltételeket. Ulászló megkoronáztatik s mindjárt titkos tárgyalásokat indít a gazdag Bianca Maria Sforzával kötendő házasság iránt, noha már formai házasság köti Brandenburgi Borbálához. A főurak gyülekezete előtt kijelenti, hogy kényszerűségből, házasságot köt Beatrixszal, de e házasságot soha érvényesnek elismerni nem fogja; azután Beatrixhoz megy, hol Bakócz Tamás győri püspök, megelőző nyilatkozataik alapján a királyt és királynét házastársaknak nyilvánítja, mire Ulászló nyomban távozik.

Mátyás váratlan halálát világesemény jelentőségével ruházták föl bekövetkezésének időpontja és körülményei.

Uralkodásának majdnem összes törekvéseit a czélpontra juttatta, a nélkül azonban, hogy az elért eredményeket a jövő minden eshetőségével szemben biztosítani képes lett volna. Ezért osztrák hódításai, Bécs birtoka, a trónutódlás, magyar birodalmának teljessége, belső alkotásainak fönntartása, a törökök elleni küzdelem továbbvitele: megannyi nyílt kérdés gyanánt néztek halála perczében bizonytalan megoldás elé s vonták a külömböző belső és külső hatalmi érdekek összeütközését elháríthatatlanúl az országra és hozták mozgásba a legtöbb középeurópai államot.^[1542]

A magyar nemzet fájdalma vesztesége fölött csak lassankint jutott szóhoz; a hivatalos gyásznak túlzásaiban épen nem őszinte hangjai nem némíthatták el a hatalomért való tusakodás hamar kitört zaját. A valódi közérzület kifejezését csak a katasztrófa pillanatában mutatkozó általános megrendülésben és szinte ösztönszerű ijedelemben,^[1543] a király halálát csodajelekkel környező naiv néphitben^[1544] s nehány elfogulatlan és mélyenlátó kortárs följegyzéseiben ismerhetjük föl.

«Ugy látszott, – írja Bonfin a Mátyás méltatlan utódjának uralma alatt befejezett magyar történelmében, – mintha Mátyással Pannonia dísze, ereje, híre is összeomlott volna. Az ország főbbjein oly rettegés vett erőt, mint egy pásztorától megfosztott s fenevadaktól környezett nyájon… a kik Mátyás alatt a terhes adók miatt nyögtek, most annak hatszorosát szívesen megfizetik vala, ha azzal halottaiból föltámaszthatták volna a királyt… Voltak, kik Mátyás csontjait sírjából kiemelni szerették volna, azok csodaerejével vélvén az ország határait megvédelmezhetni… Városokban és falvakban mindenki siratta őt s a nép tisztelete fölébe helyezte őt minden volt és leendő királyának.»^[1545]

A Mátyás és a magyarok iránt nem éppen barátságos, szintén egykorú Tubero elismeri, hogy a magyarok utóbb, az Ulászló kormányzatának nyomorúságai közepett, nem bírva vágyukkal, mintegy visszaesdették a Mátyás elköltözött szellemét.^[1546]

Az elhúnytak egy olasz híve, a Rómában követségben időző Florio Roverella, ki lelkesen ragaszkodott a Corvin János trónjelöltségéhez, ezt írta, társával, a veszprémi püspökkel egyetértve, a halálhír vételekor barátjának, Francesco Fontanának:

«A felséges magyar király halála úgy lesújtott, mintha azt vettem volna hírűl, hogy magamnak kell meghalnom! Az ő isteni erényei nemcsak egyeseknek, hanem az egész kereszténységnek javára szolgáltak… örök gyászt és keservet hoz ránk e veszteség.»^[1547]

A csapás miatt való följajdúlás, a végzetbe való belé nem nyugvás támasztotta azt a gondolatot is, hogy a király hirtelen halála nem történhetett természetes úton, hogy ebben gonosz kezek munkáltak közre s hogy itt bosszúállással kell igazságot tenni. Voltak, a kik Beatrixban keresték a tettest, kit nehányan Miksa római király, mások valamely olasz fejedelem részéről megvesztegetettnek tartottak; Miksa állítólag házassági igéretet is tett volna neki Mátyás eltávolítása esetére.^[1548] Voltak viszont, kik gyanújokat a főurak valamelyike, különösen a nagyravágyó Zápolyai István ellen irányozták.^[1549]

Pray óta összes történetíróink egybehangzóan ellentétbe helyezkedtek ezekkel a föltevésekkel, melyeket legjobban czáfol még Mátyás halálos betegségének az agyszélhűdés kétségtelen jeleit föltűntető befolyása, de melyek ellen szól Miksa jelleme is és az, hogy nem volt olasz «fejedelem», kinek Mátyás megöletése érdekében állott volna; legellenségesebb volt viszonya Velenczéhez, azzal is kibékült végűl s egyes egyidejű levelek, és a későbbi események a Beatrix és Velencze közötti titkos egyetértés fönnállását kizártnak mutatják, sőt köztük a legnagyobb bizalmatlanság jeleit tűntetik föl.^[1550]

Az kétségtelen – s ez vitte rá az úgyis meglevő gyűlöletet a gyanúra is, – hogy a Beatrix királyné hamar megnyilatkozott törekvéseinek esetleges sikere szempontjából férje halála nem következhetett volna be kedvezőbb pillanatban. Mátyásnak trónja hatalmát és fényét növelni már alig állott volna módjában s szíve vágyának teljesülését: a Corvin János utódlását még egyáltalán nem biztosíthatta. Ha valamivel tovább él, akkor valószínűleg létrejön a házasság fia és a Sforzák herczegi családja között és ez a frigy egy hatalmas és különösen gazdag külföldi uralkodóház érdekét s befolyását vetette volna a mérlegbe a János herczeg javára. Igy azonban e házasság is csakhamar bizonytalanná vált; a kijelölt trónutód még tizennyolczadik évét sem érte el, s bár Mátyás ilyen korban nem kevésbé nehéz viszonyokkal küzdött meg, az vajmi hamar nyilvánvalóvá lett, hogy fia sem nagy eszét, sem erős és határozott jellemét nem örökölte. Végül saját személyére nézve is a királyné odaadhatta magát annak a becsvágyának hízelgő hitnek, hogy harminczhárom éves kora, még mindig fennen dícsért szépsége, bírását, ha azzal a magyar korona is együttjár, bármely trónkövetelőre nézve kívánatossá fogja tenni.

Ezek a körülmények, egyesülve azzal a ténynyel, hogy a Mátyás halálakor Bécsben együtt volt egyházi és világi főurak, a legfőbb hatalmat egy a királyné és János herczeg vezetése alatti kormánytanács kezeibe tevén le, ezáltal valósággal Beatrixot tették meg egy pillanatra a helyzet urává: tényleg alkalmasok voltak benne legnagyravágyóbb terveinek sikere iránt reményt kelteni. Soha oly hatalmasnak nem látta magát, mint a férje halála utáni ez első időben; pedig ez csak csalétke volt a sorsnak, melylyel őt az annál mélyebb bukás örvénye felé vonzotta.

Magában abban a tényben, hogy Mátyásnak úgyszólván még ki sem hűlt teteme fölött, még mielőtt azt a sír magába fogadta volna, már megindúl a trónutódlás miatti versengés és cselszövény, melyben az özvegy s az árva is élénk részt vesznek, nem szabad a kegyelet megsértését látnunk. Oly helyzetben, a minőt ez a haláleset teremtett, szabad királyválasztás jogát gyakorló országban ez elkerűlhetetlen volt; hiszen János herczeg csak atyja végakaratát követte, mikor már a Bécsben levő főurakat egyenkint pártjának megnyerni igyekezett,^[1551] s hogyne sietett volna, mikor Miksa római király még a halottasmenet útban létekor kibocsátotta az 1462-iki szerződésre alapított trónöröklési igényét hangoztató kiáltványát.^[1552] A mi fölháborító, az annak a látása, mily hamar kész Beatrix dicső férje szándékának meghiúsítása s a maga hatalma érdekében özvegyi fátyolát is elvetni.

Igaza volt annak az olasz diplomatának, a ki Mátyásnak életszeretetétől sugalt végzetes elbizakodása jelét látta abban, hogy, mintha még hosszú uralkodásra számított volna, a fia trónutódlásának biztosítására szolgáló rendszabályokat késleltette vagy elmulasztotta.^[1553] Így járt el nemcsak a házassági ügyben, hanem a nádorság kérdésében is. Az 1486-iki nádori czikkek egyik nyilvánvaló czélzata – mint említettük, – az volt, hogy a király halála esetére a királyné befolyását, melytől joggal féltette Mátyás fia érdekeit, a nádoréval ellensúlyozza; s mégis, mikor e méltóság rövid idejű viselése után Zápolyai Imre nádor meghalt, állását a király betöltetlenűl hagyta, s csak a nádori méltósághoz csatolt bírói teendőket ruházta, mint nádori helytartóra, Nagylucsei Orbán egri püspökre s kincstárnokra, úgy hogy Mátyás halálakor tényleg nem volt nádor, s az országnagyok a királyválasztó országgyűlés egybehívását is – az ő ellenjegyzésök mellett – a királynéra bízták.^[1554]

Bonfin elbeszéli, hogy a Mátyás halálos ágya előtt lefolyt érzékeny jelenetek után a királyné földúlt hajzattal, fájdalmában körmeivel összekarczolt arczczal, teljesen kimerűlve vonúlt vissza szobáiba.^[1555] Mindazonáltal még ugyanazon a napon képes volt János herczeggel együtt megjelenni az országnagyok kormánytanácsában, melyben fontos határozatok voltak hozandók s melyből csak a kanczellár, a Sziléziában távollevő nagyváradi püspök hiányzott, kiért azonnal gyorsfutárt küldtek.^[1556] Zendüléstől vagy idegen betöréstől félve, mindjárt Mátyás elhúnytával elzáratták a vár s a város kapuit,^[1557] Bécs és a meghódított osztrák területek főparancsnoki és kormányzói tisztjét továbbra is Zápolyai Istvánra, Morvaország és Szilézia kormányzatát János, váradi püspökre bízták, a kincstárt pedig Corvin Jánosra, az Orbán püspök kezelése mellett. A meghalt király pecsétjeit, – nehogy azokkal visszaélés történhessék, – a királyné és a herczeg jelenlétében összetörték s azok helyére egyelőre a királyné s a herczeg pecsétjei léptek. Elhatározták, hogy Mátyás tetemét Budára, onnan pedig Székesfehérvárra viszik eltemetés végett s már május 17-ikére összehívja a királyné a királyválasztó országgyűlést a Rákos mezejére.^[1558] Szóba kellett jönnie már ebben az első tanácsülésben a trónüresedés idejére esetleg megválasztandó kormányzó kérdésének is, mert a pápai legátus már erről a napról kelt jelentésében említi mint jelöltet Báthori István országbírót és erdélyi vajdát, kit, mint különösen vallásos, derék férfiút, ki ezenkívűl nőtlen és gyermektelen lévén, családi érdekektől mentes, maga is melegen ajánlhatónak vél;^[1559] azonban határozatot ez irányban az országtanács nem hozott, bárha ezt, úgy látszik, a királyné s az ő pártján lévő főurak kívánták volna.^[1560]

130. MIKSA RÓMAI KIRÁLY, UTÓBB NÉMET CSÁSZÁR.^[1561]

Corvin János érdekei mellett csakhamar a tapasztalt és ügyes diplomata egész fegyverzetével szállott síkra Maffeo Trivilliense milanoi követ, kinek megbízója, a Sforza-ház, természetesen a Bianco Mária képviseletileg már megkötött házasságára való tekintettel óhajtotta volna Mátyás végakaratának teljesűlését.^[1562] Mindjárt elsőkként Orbán és Tamás püspökökhöz, a kincstárnokhoz és királyi titkárhoz fordúlt, úgy tüntetve föl előttük a dolgot, mintha a milanói herczeg, főkép az ő igéretökben bízva, ajánlotta volna föl húga kezét Jánosnak; azután magával a herczeggel beszélt, bátorságot is öntve belé, de óvatosságra is intve őt, mert a tapasztalatlan ifjú csak nagyon is bízott az atyjának lekötelezett főurak támogatásában, s hogy milyen optimismussal ítélt az első napokban kilátásai fölött, azt egy, az ő párthíveinek neveit tartalmazó, Milanóba juttatott jegyzék tanusítja, mely még Hipolit érseket is azok közé számítja.^[1563] A követ türelmetlenűl várta a nagyváradi püspök jövetelét, ki ápril 9-ikén érkezett meg^[1564] s kinek ő joggal nagy szerepet szánt a jövő alakulásában s vele mindjárt érintkezésbe is lépett; ellenben gondosan elkerűlte a királynéval való minden tárgyalást. Ennek tervein annyira átlátott, hogy utóbb nem is kézbesítette neki a milanói herczegnek Corvin érdekében hozzá intézett levelét, mert «a szemébe nevetett volna».^[1565] Hogy a János herczeg optimisztikus hitét nem osztotta, azt elárúlta azzal, hogy már ápril 9-ikén, tehát három nappal a Mátyás halála után, írt jelentésében fölvetette azt a kérdést, nem kellene-e Madonna Bianca kezét a római királynak fölajánlani? Legsajátabb eszméjének mondta ezt, habár, mint láttuk, azzal Milanóban már régebben is foglalkoztak, s fölhozta mellette azt is, hogy Miksának, ki fösvény atyjától nem remélhet pénzt, kapóra jönne a milanói herczegkisasszony dús hozománya.^[1566]

131-132. NAGYLUCSEI DÓCZI ORBÁN EGRI PÜSPÖK PECSÉTJE ÉS NÉVALÁÍRÁSA.^[1567]

Ez is mutatja, hogy habár a főurak egyre biztatták János herczeget, a levegő már ezekben az első napokban telve volt királyjelölésekkel; jelölték Miksát, ki az atyja s Mátyás közötti szerződésre hivatkozott, jelölték Ulászlót, a cseh királyt, ki Albert magyar királynak anyja révén unokája volt, sőt emlegették atyját, Kázmért, az öreg lengyel királyt is. Csak Beatrix maradt rejtélyes némaságban. A pápai követ útján egész általánosságban ajánltatta magát és sorsát a pápa kegyeibe,^[1568] egyébként pedig róla csak a Hipolit nevelőjének egy jelentése emlékszik meg, mely kiemeli, minő tisztelet környezi az özvegy királynét, hogy keresik az ő tanácsát az országnagyok; elmondja azt is, hogy mindenki a választandó új király nejéűl szánja őt, hogy azonban ő nem hajlandó többé férjhezmenni.^[1569] Ő maga azt vallotta magáról később, hogy férje halálakor szilárdúl el volt tökélve élete hátralevő részét kolostorban tölteni.^[1570] A Miksa környezetében azonban szintén sejteni látszottak, hogy a Beatrix keze nagy szerepet fog játszani az utódlás kérdésében; a római király írt is neki mindjárt Mátyás halála után oly levelet, mely «mindkettejök emelkedésének és díszének» előmozdítására való hajlandóságát fejezte ki, de távol állott bármely kötelező ígérettől.^[1571] Az egyházi és világi országnagyok közűl különösen Nagylucsei Orbán, Bakócz Tamás s a Gerébek voltak azok, kiknek támogatására, már férje életében tanusított hűségökre való tekintettel, számíthatni vélt Beatrix.

Eközben Mátyásnak mindjárt másodnapon fényes ravatalra helyezett teste immár erős szagot kezdvén terjeszteni,^[1572] elérkezettnek látták idejét, hogy az udvar a drága halottal együtt elhagyja Bécset, hol az amúgy is nyomott kedélyeket április 11-ikén még egy pusztító tűzvész is megrémítette.^[1573] Előbb a Szent-István vértanú főtemplomában tartottak, nagy pompával, gyászistentiszteletet, azután – hét nappal a Mátyás halála után, április 13-ikán – elindúlt a királyné, a herczeg, az udvar, mindannyian mély gyászban, a király koporsójával, számos hajón^[1574] le a Dunán az urát vesztett Buda felé. Másnap, Pozsonyba érkezvén a menet, a királyné a herczeggel együtt kiszállott s két napig időzött ebben a kedvelt városában,^[1575] hol annyi szép napot élt át, s hol most a város matrónái gyászruhában jöttek ki elébe, vele együtt siratva hősi férjét.^[1576] Husvét utáni pénteken, 16-ikán tovább hajóztak s másnap Komáromból bocsátotta ki Beatrix az országnagyoktól ellenjegyzett rendelvényét, melyben – mint «Isten kegyelméből Magyarország királynéja» – országgyűlést hív össze királyválasztás czéljából.^[1577]

Április 20-ikán a gyászmenet Budára érkezett; Ráskai Balázs Budavárának még Mátyástól kirendelt parancsnoka megnyitotta a kapukat az özvegy királyné s János herczeg előtt s a rábízott várat az utóbbi rendelkezésére bocsátotta. A herczeg röviden időzött Budán, mert a temetés hosszú vándorútja Székesfehérvárra szólította, Beatrix azonban, kit a sok sírás már egészen elgyötört, nem követte férje koporsóját Budánál tovább. Az ő távollétében a székesfehérvári sírbatétel szertartása is fejedelmi pompával ment végbe április 24-ikén; a pápai legátus, jobbról s balról Corvin János és Hipolit érsektől kísérve, adta meg a kereszténység nagy védelmezőjének a végtisztességet, a nápolyi királyt pedig két követ képviselte veje temetésén: Francesco de Monti és Pietro Ranzano püspök; ez utóbbi tartotta a gyászbeszédet is, a humanisztikus ékesszólás dagályával emelve Mátyás alakját az egekbe.^[1578] Isteninek mondta a királyt a fölírás is, melyet utóbb sírjára alkalmaztak.^[1579]

A nagy halottról megemlékeztek messze földön is. A pápa, kivel oly sokat viszálykodott, április 29-ikén saját jelenlétében gyászmisét olvastatott a Mátyás lelki üdveért.^[1580] Gyászünnepély volt Ragusában is, melynél Aelius Lampridius Cervinus ragusai költő tartott Mátyás mellett Beatrixot is magasztaló beszédet.^[1581] Nápolyban már április 28-ikán elterjedt a Mátyás halála híre s a királyi udvarnál napokon át dolgoztak a szabók a sok gyászruha elkészítésén.^[1582] Május 5-én a San Domenico-templomban, mely a nápolyi királyok temetkező helyéűl szolgált, fényes ravatalt állítottak föl, királyi jelvényekkel diszítve s a király, a trónörökös, az ország főméltóságai és az összes olasz államok követeinek jelenlétében ünnepélyes gyász-istentiszteletet tartottak a Mátyás emlékére, melynél több mint 300 ember fekete gyászban jelent meg s Ferrante király dicsőítő beszédet is iratott s adatott ki elhúnyt veje érdemeiről.^[1583]

Kétségtelen, hogy a Mátyás halála számos írott részvétnyilatkozatra is szolgáltatott alkalmat, ha azok legnagyobb része ránk nézve elveszettnek tekintendő. A Beatrix atyjának részvétleveléről nincs tudomásunk, a ferrarai herczegi pár gyásznyilatkozatáról Beatrix válasza tanuskodik,^[1584] s azt is tudjuk, hogy követeket is készültek küldeni a királyné vigasztalására s érdekeinek támogatására;^[1585] továbbá Ercole egy levelét bírjuk, melyben a milanói herczegnek köszöni meg részvétét, s ekként magát is gyászolónak vallja.^[1586] A milanói herczeg Corvin Jánoshoz, mint sógorához intézte sajnálkozó sorait, egyúttal buzdítva őt, hogy letörölve könnyeit s leküzdve fájdalmát, törekedjék erős lélekkel atyja örökének elnyerésére, a miben bizonynyal a királyné is támogatni fogja.^[1587] Legkorábban Lodovico Sforza írt Beatrixnak, már április 15-én, némi neheztelést árúlva el a fölött, hogy a Mátyás haláláról csak németországi s velenczei hírekből értesűlt; kifejezést adott Mátyás iránti határtalan tiszteletének és rokoni barátságának s egyúttal annak a biztos várakozásának is, hogy a királyné dicső férje szándékának megfelelően anyai szeretettel fogja támogatni a Corvin János természetes igényét a trónra.^[1588] Egyes válasziratok mutatják, hogy Beatrixot kiválóbb hívei is fölkeresték részvétnyilatkozataikkal.^[1589]

Corvin János visszatérvén atyja temetéséről, Buda várában egy födél alatt lakott a királynéval s valóságos udvar képződött körülötte;^[1590] őt uralták a várak, kezében volt a korona, ő számíthatott a seregre, a főurak legnagyobb részére is s mellette működött a milanói diplomáczia. Lodovico Sforza Orbán püspököt külön levéllel kereste föl, támogatásába ajánlván a herczeg ügyét,^[1591] sőt testvére, Ascanio útján a pápát is rávenni igyekezett, hogy tekintettel Mátyás érdemeire és a kereszténység érdekére, álljon a Corvin oldalára s hasson ily értelemben a királynéra is;^[1592] a Budán és Innsbruckban levő milanói követek pedig sűrűn küldték a jelentéseket, minden, Jánost érdeklő mozzanatáról. Miksa római király síkraszállását a maga vélt öröklési joga mellett a Corvin-párt nem tekintette komoly veszélynek, mert az ország féltékenyen őrzött királyválasztási joga megsértését látta az ő igényében és mert tudva volt, hogy elegendő anyagi eszközökkel sem rendelkezik.^[1593]

Május 7-ikén küldi Maffeo Trivilliense az első nyugtalanító jelentést Budáról Milanóba.^[1594] Ekkor mutatkoznak első jelei a meghasonlásnak Beatrix és János között. A királyné mindaddig tartózkodásából ki nem lépett; van ugyan nyoma annak, hogy egyes híveit már előbb hű kitartásra s arra kérte, jöjjenek el múlhatatlanúl a királyválasztó országgyűlésre,^[1595] de jelöltje személyének elárúlásától gondosan tartózkodott. Budán levő híveivel folytatott bizalmas tanácskozásaiból azonban kiszivároghatott egy s más és így történhetett, hogy a milanói követ a mondott napon írt levele szerint tudni vélte, hogy Beatrix eredetileg önmagát akarta uralkodóúl elfogadtatni, s ez nem sikerűlvén, bátyját, Federigo nápolyi herczeget ajánlotta, a mi azonban szintén visszautasítással találkozott.^[1596] Beatrix saját későbbi nyilatkozataiban minderről szó sincs s alig is hihető, hogy Federigo komoly jelöltképpen szerepelt volna egy perczig is, mert arról Nápolyban is tudtak volna, már pedig Ferrante király még május közepe táján hajlandó volt a Corvin János érdekében a milanói herczeggel egyetértőleg a pápánál közbenjárni,^[1597] s csakhamar ezután oly értesűléssel kellett bírnia, hogy a választandó király Beatrixot nőűl fogja venni; tehát május legelején a Beatrix hívei körében ily értelmű igazi vagy színlelt megállapodásnak kellett léteznie.^[1598]

A másik, még aggasztóbb körülmény, melyről e követjelentés megemlékezik, az, hogy a királyné s a vele tartó Orbán, János és Tamás püspökök hevesen szembeszállottak János herczeg abbeli szándékával, hogy régi hívét, az elfogott kalocsai érseket, a pápai legátus kívánságára szabadon bocsássa.

Váradi Péter személyének nem lehet akkora súlyt tulajdonítani, hogy szabadságának visszaadása csakugyan elegendő ok lett volna a nyílt szakításra a királyné s pártja és János herczeg között; ha tehát ezt kevéssel később mégis bekövetkezni látjuk, nem lehet kételyünk az iránt, hogy csak ürügyet kerestek a Jánossal való szembeszállásra, s hogy ők már május elején tisztában voltak jelöltjük személye iránt, ki nem volt más, mint Ulászló, a cseh király s hogy e jelölést ugyanakkor Beatrixnak teendő házassági igéret föltételével hozták kapcsolatba.^[1599]

A Mátyás végakaratától való elpártolásra ily könnyen hajlandó országnagyok elhatározásánál valószínűleg fontossággal bírt az a tekintet is, hogy Ulászlót könnyen hajlítható jellemnek ismerték mind, különösen pedig Filipecz váradi püspök, és hogy legtöbbjöknek vágya az volt, a Mátyás vaskezű uralkodása után oly királyra tenni szert, kinek «üstökét ők tartják a markukban».^[1600] Ámde nagy kérdés, vajjon az ily tekintetektől megszabott minősítésnek Corvin János is meg nem felelt volna-e? s ezért nem akarjuk tagadásba vonni, hogy az ország helyzetéből merített komoly és józan érveket is lehetett harczba vinni egy oly király jelölése mellett, ki más országok uralmában is támaszszal bír, s egy oly nemzeti királyjelölt ellen, ki a szükséges személyes tulajdonok hiányában a külhatalmak megrohanásával szemben saját és országa önállóságát fönntartani esetleg nem lett volna képes.

Beatrix, mikor négy évvel később sérelmeit a pápa ítélőszéke elé terjesztette, a pápai követ előtt úgy adta elő a történteket,^[1601] hogy ő, a mint özvegygyé lett, kolostorba kívánt vonúlni, s ez elhatározásához ragaszkodott akkor is, midőn a magyar főpapok és főurak őt ostromolva kérték, hogy az állam biztonságának és a közbékének megtartása érdekében menjen férjhez a választandó királyhoz. Azt azonban elárúlta, hogy ő kolostorba vonulása alatt sohase értette világi javairól való lemondását, sőt inkább követelte a rendektől, hogy férjhezmenetelekor kapott hozományát és őt megillető egyéb javait, melyek tekintetében írásbeli megállapodásokra hivatkozott s melyek teljes értékét merész számítással nyolcszázötvenezer aranyra tette, neki szolgáltassák vissza. E követelésével szemben az országnagyok – Beatrix elbeszélése szerint – még buzgóbban újították meg maradására és férjhezmenetelére vonatkozó kérésöket, azzal is indokolván azt, hogy az uratlan és ellenségektől fenyegetett országra nézve ily összeg előteremtése az anyagi romlással volna egyértelmű; miért is – különösen Bakócz Tamás püspök indítványára, – azzal a kérelemmel fordúltak a nápolyi királyhoz, venné ő reá leányát, hogy a rendek kívánságát teljesítse, sőt eszközölné ki a pápa közbenjárását is ebben az irányban. A nápolyi király állítólag írt is Beatrixnak sajátkezű levelet ily értelemben, mire aztán a magyar főurak a nápolyi követ, Francesco de’ Monti, kezeibe letett esküvel fogadtak hűséget királynéjuknak, kit semmi körülmények között elhagyni nem akartak.

133. CORVIN JÁNOS PECSÉTJE.^[1602]

Ebből a kétségkívűl czélzatosan kiszínezett előadásból valószínűnek látszik az, hogy Beatrix, ismerve az ország szorúlt anyagi helyzetét, túlzó követelésekkel igyekezett az országnagyokra nyomást gyakorolni s magának a királyválasztás kérdésében döntő befolyást biztosítani. Még kétségtelenebbnek tűnik föl a királyné e saját vallomásából az, – a mi iránt a beavatottak kezdettől fogva tisztában lehettek, – hogy ő a Corvin János ügyét soha egy perczig őszintén föl nem karolta, hanem csak a saját érdekét tartotta szem előtt. Hogy azonban Ulászlónak kedvező személyes tekintetek lettek volna eljárásánál elhatározók, az, – bár talán némileg rokonszenvesebbé, vagy legalább menthetőbbé tenné magatartását, – semmi valószínűséggel sem bír. Kimutattuk már, mily kevés alapja van annak a föltevésnek, hogy Ulászló iránt már férje életében szenvedélyes vonzalmat érzett volna; ép oly kevéssé állítható, hogy Miksa őt megbántotta volna. Az valószínű, hogy szívesebben fogadta férjűl Ulászlót, kit ismert s kedvelt, mint a személyére nézve ismeretlen Miksát, de ha azt látta volna, hogy ez utóbbinak megválasztatása könnyebben vihető keresztül, bizonyosan lemondott volna Ulászlóról; szóval: elhatározásánál «szíve néma maradt, csak nagyravágyásának érdekei voltak mértékadók».^[1603]

A helyzet csakugyan Ulászlónak kedvezett; az ő jelöltségének könnyebben voltak a magyarok megnyerhetők, mint a Miksáénak, s miután nehány, Corvintól elpártolni kész főúr – különösen a ravasz váradi püspök, – meg voltak győződve arról, hogy a királyné őszinte és buzgó támogatását addig is, a míg arra szükségök van, csak úgy biztosíthatják jelöltjüknek, ha az házasságot ígér az özvegynek, csakhamar meg kellett születnie a gondolatnak: a trónjelölt kezét ajánlani föl Beatrixnak, nem meggondolatlanúl és könnyelműen, mintegy merész kísérletképen, hanem kezdettől fogva az ígéret megszegésének eltökélt szándékával. S így egy csataterv, a mely kettőnek együttes győzelmét látszott czélba venni a többiekkel szemben, a vélt győztesek egyikét is, mint kijátszottat, csakhamar a vesztesek sorába juttatta.

134. CORVIN JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.^[1604]

Corvin János a kalocsai érseket május 20-ikán csakugyan véglegesen szabadon bocsátotta s Beatrix királyné már néhány nappal később, 24-ikén udvarával együtt elhagyta Buda várát s nem ó-budai palotájában, hanem Orbán egri püspöknek közelebb, a vízi-városban fekvő házában telepedett le. Nyilván az volt a szándéka, hogy magát a várban Corvin Jánostól fenyegetettnek tüntesse föl, ki állítólag udvari embereit hozzá bejárni nem engedte.^[1605] A Hipolit kormányzójának jelentése szerint^[1606] ez az átköltözés az országnagyok tanácsára történt, kik semmi áron nem akartak megválni a királynétól, őt méltóságában minden körülmények között megtartani kívánták, bárha ő maga az ország elhagyására is késznek nyilatkozott. A dolgok mibenlétébe valószínűleg mélyebben pillantott be a milanói követ, ki a királyné e lépését a János herczeggel való szakítás nyílt jelének tekintette, melylyel az országgyűlésre gyűlekező főuraknak is irányt akart jelezni, s lakóhelyének választását azzal a szándékkal hozta összeköttetésbe, hogy folytonos érintkezésben maradván a pártján levő országnagyokkal, a királyválasztás intézésének titkos szálait kezében tartsa.^[1607]

Ugyane követ már akkoriban tisztában volt az iránt, hogy János jelöltsége máskép mint a fegyveres hatalom túlsúlyával sikerre nem vihető s főkép a nagyváradi püspök állásfoglalását tekintette döntőnek a választógyűlés hozandó határozatára nézve. Ez a két férfiú, Filipecz János püspök és Maffeo követ, igazi diplomatiai simulékonysággal közeledtek egymáshoz, sőt bizalmaskodtak egymással. A püspök elragadtatással beszélt Lodovico Sforzáról s a követjárása alkalmával Milanóban töltött napokról, és mintegy megelőzve a Maffeo legtitkosabb eszméjét, ezt azzal igyekezett a Corvin jelöltségének elejtésére s az Ulászlóénak fölkarolására rávenni, hogy a Sforzák iránti szolgálatkészségéből Bianca Mariának a cseh királyt ajánlotta jegyesűl János helyett. Világos tehát, hogy a ravasz kanczellár már ekkor el volt határozva Beatrixot alkalmas pillanatban félretolni; viszont a királyné úgy látszik azzal igyekezett a maga önzetlenségét kimutatni, hogy azt híreszteltette, mintha ő nem is a maga kezét, hanem a mostohanővéréét, a nápolyi királynak akkor még csak 11 éves legifjabb leányáét szánta volna Ulászlónak.^[1608]

Habár az országgyűlés május 17-ikére volt összehíva, a rendek csak a hó vége felé kezdtek gyűlekezni. Ugyanekkor megjelentek már a trónkövetelők követei is: a német császáré és római királyé, a cseh királyé és a lengyel királyé; e legutóbbiak nem magának az öreg Kázmér királynak érdekében jöttek, nem is az ő elsőszülött fia, a cseh király ügyében, hanem a harmadszülött János Albert lengyel herczeg ügyviselőiként, kinek jelöltségét saját testvérbátyja ellenében állítólag édes anyjuk állította föl.^[1609] Június legelején a fegyveres bandériumokkal együtt már mintegy 10.000 lovas táborozott sátrak alatt a Rákoson.^[1610]

Június első hete a választási föltételek megvitatásával telt el s a választás eredményére nézve még teljes bizonytalanság uralkodott. A főurak a Nagyboldogasszony pesti templomában – a mostani belvárosi templomban – tartották üléseiket s a tanácskozás magyar nyelven folyt, úgy hogy Hipolit, a gyermekérsek, azokból alig értett meg valamit.^[1611] A helyzetet jellemző módon a választási föltételek közé iktatták azt is, hogy a választandó király a Mátyástól behozott újítások eltörlésére s a Mátyástól és Beatrixtól «helytelenűl és jogtalanúl elfoglalt jószágok» visszaadására ígéretet tegyen;^[1612] másrészt azonban a királyné addig élvezett jövedelmeinek biztosítása is, úgy látszik, választási föltételként szerepelt, legalább erre következtethetünk a Miksa által fölajánlott pontozatok szövegéből.^[1613]

Június 7-ikén az urak Nagylucsei Orbán püspök, mint nádori helytartó vezetése alatt kivonúltak a Rákosra, hogy a köznemesség jelenlétében hallgassák meg a trónkövetelők követeit. Ilyenekűl elsőként Filipecz János és Bakócz Tamás püspökök jelentkeztek, mint a – Corvin János igényeinek szószólói. A herczeg fölkérésére tették, a ki két legnagyobb ellenfelét akarta talán ilyen módon lefegyverezni, noha mindenki tudta, hogy a püspökök ékes és hangzatos szavai egészen ellenkező törekvéseket lepleznek.^[1614]

Azután következtek az idegen követek előterjesztései. Ezek sorában szerepeltek Bonfin szerint a nápolyi király követei is, kiknek föladata az volt, hogy küldőjük barátságos érzelmeit tolmácsolják a rendekkel szemben s őket arról is biztosítsák, hogy a királyné mindenben tanácsukkal élni s az ország érdekéhez alkalmazkodni kíván.^[1615] Azonban egykorú levelek szerint a nápolyi király és trónörökös a Beatrix támogatására külön követeket is küldtek, kik még június 27-ikén útban voltak,^[1616] s csak augusztus végén értek Budára.^[1617]

Számítva a köznemesség türelmetlenségére, a katonai vitézségéről ismert fiatal János Albert herczegnek többnyire a felvidéki megyékből toborzott hívei, kikhez azomban Mátyás legdicsőségesebb vezérei: Báthori István, Kinizsi és Magyar Balázs is csatlakoztak, meglepetésszerűen akarták a királyválasztást eldönteni s mialatt még folyt a követek kihallgatása, a lengyel királyfit Magyarország királyává kiáltották ki. Kisebbségök azonban oly szembetűnő volt, hogy a kísérlet csúfos kudarczot vallott, s annak részesei másnap odahagyták a tábort, Báthori pedig az Ulászló pártjához állott. Ez a kudarcz mindazonáltal még sok vesződés okozója lett, mert János Albert magát e kikiáltással törvényesen megválasztottnak tekintette s nem sokára be is tört az országba.

135. A RÁKOS MEZEJE.^[1618]

Báthori átpártolása még szembetűnőbbé tette az Ulászló pártjának túlsúlyát. Az ő híveként érkezett meg Budára Zápolyai István is, kit már osztrák földön megnyert magának adományleveleivel; a királyné s Ulászló körül tömörűlő főpapok és főurak annál biztosabban kezdtek győzelmökre számítani, mert a lengyel párt elvonulása magával vonta az élelmi szereiből kifogyott köznemesség legnagyobb részét is, kik között pedig épen Corvinnak volt legtöbb híve. Filipecz és Bakócz püspökök már most alkuba bocsátkoztak a reményét mindinkább veszítő herczeggel, hogy őt igénye elejtésére s a korona kiszolgáltatására rávegyék. Az alku június 11-ikén létre is jött, s eszerint Corvin beérte volna Bosznia királyának czíme mellett e tartomány, valamint Horvát-Szlavon-Dalmátországok és sok magyar s osztrák vár birtokával. Azonban a kalocsai érsekkel együtt Jánoshoz csatlakozott Erneszt Zsigmond,^[1619] a dúsgazdag pécsi püspök, látván e fejleményeket, hirtelen elhagyta a választógyűlést, leutazott a délvidékre s onnan magával hozta Ujlaki Lőrincz herczeget, a volt bosnyák király fiát s a délvidék legtekintélyesebb főurait mintegy hétezer főre menő csapattal. Ennek a váratlan segítségnek a láttára Corvin megbánta engedékenységét, s új párthívei meghiúsították az ellenpárt tervét, mely a számban megfogyott országgyűlés által június 15-ikén a Boldogasszony-templomban már Ulászlót királyúl akarta kikiáltani. Az ellentét élesebb volt mint valaha, Corvin pártja Budavárába zárkózott s Báthori István csapataival már-már ostrom alá készűlt azt fogni, mikor Corvin, 1000 főnyi őrséget hagyván hátra, híveivel, a koronával s a kincstár és a palota drágaságaival megrakott szekerekkel elhagyta Budát s dél felé vonúlt.^[1620]

136. A PESTI NAGYBOLDOGASSZONY-TEMPLOMA.
(Most belvárosi templom.)^[1621]

A királyválasztás e heves vajúdásai alatt Beatrix látszólag még mindig nem lépett ki tartózkodó helyzetéből, bár mindenki tudta, hogy az Ulászló pártját vezető főpapok vele legbensőbb egyetértésben vannak s mint királynét és a végrehajtó hatalom tényleges fejét minden oldalról illő tisztelet környezte, úgy hogy az Ujlaki Lőrincz herczeg körül csoportosuló délvidéki főurak is Budára érkezvén, első teendőik közé sorolták nála tisztelegni.

Az eredetileg kormányzótársként szerepelt Corvin János teljes háttérbe tolásával vezette az ország kormányát az egri püspök házából, ennek mint nádorhelyettesnek közvetítésével.^[1622] Rendeleteket adott ki külömböző közigazgatási és pénzügyekben, bíráskodott, szabadalmakat osztott és erősített meg,^[1623] s birtokokat adományozott, igyekezett főleg arra irányozván, hogy a beléegyezésével választandó királynak híveket gyűjtsön, a mi nagy mértékben igénybe vett anyagi eszközeinek pótlását is tette idővel szükségessé. Nyilván ily politikai czélból adományozta Revistye, Szászkő és Lipcse várakat s uradalmakat Orbán egri püspöknek s testvéreinek, Balázsnak és Jánosnak,^[1624] budai dunaparti saját házát a hozzátartozó halastóval együtt Drágfi Bertalannak és Rozgonyi Lászlónak,^[1625] később a hűtlenségbe esett Kolbász Miklós zarándmegyei birtokait ugyancsak Losonczi Lászlónak és fiainak,^[1626] a szintén hűtlenségbe esett Érsek Máténak, a Váradi Péter testvérének budai házát pedig Szentgyörgyi és Bazini János és Zsigmond grófoknak.^[1627] A pártütőként elesett Rosályi Kún Jakab jószágait Perényi Jánosnak adta,^[1628] s ugyanarra ruházta – bizonyos 8000 aranyra rúgó tartozás és egyéb szolgálatok fejében – Szikszó mezővárost, mely fölött a Mátyás adományából rendelkezhetett.^[1629] Fraknó várát és Kis-Mártont, – bár a Corvin tulajdona volt, – «szükségből» Zápolyai Istvánnak 17.000 aranyért zálogba adta, úgy hogy e javakat utóbb a farkashidai egyezményben kellett János herczegnek visszaszolgáltatni.^[1630] Ingóságokban és drágaságokban is sok ajándékot osztott szét, még több ígéretet tett, s viszont fenyegetésektől sem tartózkodott.^[1631] Egy Milanóba küldött értesítés szerint a kalocsai érseket bíbornokság, sőt – a mi legvalószínűtlenebbűl hangzik, – az esztergomi érsekség ígéretével igyekezett a maga pártjára édesgetni.^[1632] Az ő anyagi forrásainak bővítésére szolgált nyilván a Hipolit embereinek az az igyekezete is, hogy az esztergomi érseknek bizonyos, Mátyás által megvont tizedjövedelmei most visszaszereztessenek.^[1633]

A magyarok ugyanis nagy tévedésben voltak, mikor a Beatrix bőkezűségétől elvakítva, azt hitték, hogy ő a Mátyás idejében kincseket gyűjtött. Kétségkívűl sok pénz folyt az ő kezeibe, de – mint láttuk, – sokkal rosszabbúl gazdálkodott, semhogy nagy vagyona lehetett volna. A rendesen jól értesűlt milanói követ már a Mátyás halála utáni szeptember elején azt jelenti urának, hogy a királynénak egy fillérje sincs, ellenben van 100.000 aranyra menő adóssága.^[1634] Ezt igazolni látszanak a bányavárosok terhes megadóztatására már ekkor is irányzott intézkedései^[1635] s méginkább későbbi, pénz fölhajtását czélzó, kétségbeesett erőlködései.

A mi pedig a kincstár akkori helyzetét és kezelését illeti, arról nehéz világos képet alkotnunk. Az országtanács a kincstárt – mint láttuk, – János herczeg rendelkezése alá bocsátotta, de egyúttal az egri püspök, mint kincstárnok kezelésére bízta. Bonfin szerint Mátyás halálakor pénzben és ingóságokban 400.000 arany értéket hagyott hátra;^[1636] nem tudjuk, hogy mennyi volt ebből a pénz, de az előbb említett követ már május 8-ikán úgy tudta, hogy a király után annyi pénz sem maradt, a mennyiből a temetés költségeit fedezni lehessen.^[1637] Tény az is, hogy Corvin Jánost megrohanták a Mátyás hitelezői követeléseikkel; csak Firenzéből a királyi palota díszítésére szállított szőnyegek és szövetek után több mint 26.000 arany forint maradt fizetetlen,^[1638] s úgy a herczeg, mint emberei mindig Milanóból kértek és vártak pénzbeli támogatást; Ulászló pedig bejövetelekor teljesen kiürült kincstárt talált.

A házasság kérdésében Beatrix még mindig a lemondás és önfeláldozás szerepét játszotta kifelé, megértetni akarván, hogy csak az ország parancsoló érdeke indíthatná őt özvegyi fátyola levetésére. A milanói követnek is azt mondja, hogy kolostorba kíván vonúlni;^[1639] nővérének írt levelében halálsejtelmekről szól: «Az én Monsignorém (t. i. Hipolit) hál’ Isten, kitűnő egészségben van s ha majd felnő, magasabbra remél emelkedhetni (nyilván a bíbornokságra gondol), a mi meg is fog történni, hacsak a magyar királyné meg nem hal előbb!»^[1640]

Nem bízik Filipeczben és többi híveiben föltétlenűl, s ezért titokban fönntartja az érintkezést Miksával is, kinek híveihez tartozott az ő rokona Frangepán,^[1641] s kinek követei utasítást kaptak arra, hogy őt támogassák;^[1642] lehet, hogy ezzel csak azt akarta elérni, hogy Miksát a milanói házasság tervétől visszatartsa. Állítólag a pápát arra kérette legatusa útján, hogy a kereszténység érdekében kötelezze őt második házasságra^[1643] s lehet, hogy biztatásai vették rá az országgyűlés elején reményét veszített római királyt, hogy június közepén újabb követeket küldjön Budára.^[1644] A királyné bizalmatlansága indíthatta az Ulászló-párti főurakat arra, hogy Filipecz váradi püspököt június közepe táján Bécsbe küldjék, Ulászlót, ki abban az időben 15.000 főnyi sereggel már elindúlt Prágából Magyarország felé, a Beatrixnak teendő ígéretre rábeszélendők, noha a beavatottak már ekkor egyetértettek arra nézve, hogy e házasság létrejöttét soha meg nem engedik s a királynétól, mihelyt veszélytelenné tehetik, szabadúlni fognak igyekezni.

137. II. ULÁSZLÓ.
(Egykorú festmény után.)^[1645]

A Corvin váratlan szökése Budáról gyorsította az események folyását. Az együtt maradt országos rendek körülzáratták Budavárát s Báthori és Kinizsi vezérlete alatt tekintélyes sereg, – melyhez a királyné és Hipolit is hozzájárúltak bandériumaikkal, – vonúlt ki sietve a szökevények üldözésére. A Sárvíz vidékén, Gyönk közelében érték őket utól s rövid küzdelem után az úgynevezett «Csontmezőn», július 4-ikén szétverték és futásnak indították a Corvin hadait. Az ütközetben a királyné nehéz vértes lovassága úgyszólván elhatározó szerepet vitt.^[1646]

Ez a csata mindenkorra eldöntötte a Corvin sorsát; mint trónkövetelő többé nem jött számba; a győzelem hírére az egri püspök azonnal megadásra kényszerítette Budavár őrségét s elfoglalta a mit a várban talált; a János herczeg hívei ellen pedig hűtlenségi pert indítottak.

Július 12-ikén vonúltak be a győztesek Budára; Báthori és Kinizsi magukkal hozták a foglyokat is, köztük a sebesűlt vránai perjelt, Beriszló Bertalant és mintegy hódolva bemutatták zsákmányukat a királynénak.^[1647] Corvin ezután már maga volt kénytelen keresni az újabb megegyezésre való módot, hogy tört reményeiből megmentse a még megmenthetőt.

Most tehát az Ulászló pártjának nem állhatott volna már más útjába, mint maga Beatrix; róla azonban tudták, hogy nemcsak királyúl, hanem férjűl kívánja Ulászlót és tudták azt is, hogy ha kívánsága nem teljesűl, kész Miksa előtt megnyitni a maga s a Hipolit várait, a mivel gyakran fenyegetődzött is.^[1648] Voltak sokan, kik hálából, vagy Mátyás iránti kegyeletből, vagy ígéreteitől elvakítva ragaszkodtak hozzá,^[1649] azt is tudták, hogy ha királynéi méltóságától megfosztják, mértéktelen követelésekkel fog előállani, melyeket az országnak megszorúlt állapotában teljesítenie lehetetlen volna. Állítólag maga Mátyás hagyta hátra azt az utasítást, hogy halála után Beatrixot kellőképen kielégítve menni hagyják,^[1650] mint a hogy azt annak idejében Podjebrád Katalinnak biztosították a rendek,^[1651] s ha a váradi püspöknek a milanói követ előtt tett nyilatkozatait őszintéknek tekinthetjük, ő ép úgy mint Bakócz püspök Mátyás e végakaratának álláspontján állottak, de nem vehették föl a küzdelmet a többiekkel, kik állítása szerint mind meg voltak vesztegetve a királynétól.^[1652] Állítólag Ulászlónak is kétszázezer aranyforintra rúgó jegyajándékot ígért Beatrix, s támogatást a vetélytársai ellen viselendő háborúban;^[1653] s végűl a nápolyi királyra is tekintettel kellett lenni, a ki rokoni összeköttetésben volt oly sok tekintélyes uralkodóházzal.

138. II. ULÁSZLÓ NÉVALÁÍRÁSA.^[1654]

Ezekkel a fontos szempontokkal viszont szembenállott a gyűlölet, melyet Beatrix már a Mátyás idejében keltett maga ellen, a mely most valahára szabad kitörésre számított, s az aggodalom, hogy mindaz a káros befolyás, mely az ő személye által előbbi férje életében érvényesűlt, állandósúlni, sőt fokozódni fog. Ezekhez járult a Beatrix eddigi magtalanságára való tekintet, mely valószínűvé tette, hogy az ország Ulászló halála esetére ismét a trónutódlás bizonytalan esélyei közötti hányatásnak lesz kitéve; állítólag a cseheknek törvényük is volt arra, hogy királyuk özvegygyel egybe nem kelhet.^[1655] S végűl Ulászlóra nézve még egy más személyes nagy nehézség forgott fönn, mely abból állott, hogy őt már egy érvényes házassági szerződés kötötte még 1476 óta Achilles Albrecht brandenburgi őrgróf leányához, a szépségéről híres, de szerencsétlen Borbálához, kivel csak azért vonakodott egybekelni, mert az elveszítvén időközben a glogaui herczegségre való örökjogát, nem nyujtotta neki többé az eredetileg remélt előnyöket.^[1656] Valószínűleg erre a házassági akadályra való tekintettel ellenezte állítólag a pápai legátus is azt, hogy Ulászló újabb házassági ígéretet tegyen.^[1657]

Mindezek kétségkívül beható megvitatás és megfontolás tárgyáúl szolgáltak a főrendek és a köznemesség megbizottai között július 14-ikén végbement értekezleten, melynek eredményéhez már akkor – Filipecz közbenjárása következtében – bizonyára bírták a királyjelölt, Ulászló hozzájárulását is.

Ez az eredmény egy oly eljárásban való megállapodás volt, melyről magyar történetíró bizonyos szégyenérzet nélkűl nem adhat számot, mert azt nehéz másnak, mint csalásnak jellemezni. Ha Mátyás tanácsát megfogadják s Beatrixot akkor kielégítve, akár elégületlenűl hazaküldik, vagy ha – a mint Mátyás a hozzá oly közel állott Szilágyival és Vitézzel tett – Beatrixot mint közveszélyes egyént letartóztatták s akár még vagyonát is elkobozták volna, ez az eljárás erőszakosabb, koczkázatosabb, de mindenesetre becsületesebb lett volna. E helyett azomban a rendek – valószínűleg egyetértésben jelöltjükkel – arra határozták el magukat, hogy Beatrixnak ünnepélyesen fölajánlják az Ulászló kezét, ki által házassági ígéretet tétetnek, a királynét addig ámítják, a míg csak erkölcsi és anyagi támogatására szükségük van, Ulászlónak azonban meg nem engedik, hogy házassági ígéretét beváltsa, sőt majd inkább más házasságra késztetik s Beatrixtól szabadulnak – a mikor és a hogy lehet. Az egykorú dalmata Tubero állítása szerint a terv szerzői utólag még el is dicsekedtek vele, hogy a ravasz olasz nővel szemben ugyancsak «olasz módon» jártak el.^[1658]

A «méltatlan játék» első jelenete még ugyanaz nap folyt le; a főpapok és főurak megjelenvén Beatrix előtt, hozzá azt a kérést intézték: «adja beleegyezését ahhoz, hogy Ulászló Magyarország királyává választassék és fogadja el őt férjéűl, hogy így továbbra is az ország királynéja maradjon. Ünnepélyesen kijelentették, hogy Ulászlót, ha netalán «ördögi kísértésnek engedve», a házasságot végrehajtani vonakodnék, mindnyájan el fogják hagyni, és «asszonyuk, királynéjok» mellé fognak állani. Beatrix azt válaszolta, hogy az ajánlott házasságban megnyugszik, az Ulászló nevében tett ígéretet elfogadja és beleegyezik abba, hogy «az országgyűlés Ulászlót királylyá és őt királynévá kikiáltsa». Mire viszont a főrendek megjegyezték, hogy ezek szerint ő a házasságot befejezett ténynek, magát Ulászló nejének tekintheti s a gyászt, melyet addig elhúnyt férjeért viselt, most már levetheti.^[1659]

Az esetnek ez a leírása a Beatrix saját nyilatkozatán alapul ugyan, de minden lényeges mozzanatra nézve megegyezik úgy az egykorú egyéb följegyzésekkel, mint a következményekkel. Az Ulászló későbbi nyilatkozataival homlokegyenest ellenkezik ugyan, de tekintve mindkettejök kétséges szavahihetőségét, föltétlenűl megdöntöttnek nem ítélhető az özvegy ama további előadása, mely szerint az urak Ulászlónak a házassági ígéret megtevésére is kiterjedő fölhatalmazását nemcsak követeinek, Schellenberg cseh kanczellárnak, továbbá Petrus de Rosisnak és Vaythimler Benedeknek szavaival, hanem a királynak fölmutatott sajátkezű levelével is igazolták.^[1660]

Másnap azután a rendek a budavári Szent-György egyházában gyűltek össze országos ülésre, melyen a külhatalmak követei is megjelentek. Szent mise után Orbán egri püspök, mint nádorhelyettes, elfoglalván az elnöki széket, indítványára az országgyűlés egyhangúlag és lelkesedéssel kimondta, hogy Ulászló cseh királyt Magyarország királyává választja, azzal a föltétellel, hogy a választási hitlevelet megerősíteni s Mátyás özvegyét nőűl venni és uralkodótársúl fogadni tartozik.^[1661] Az erre nézve kiadott értesítésekben a rendek írásban is hivatkoztak az özvegy királynénak e választásba való beléegyezésére.^[1662]

Bonfin szerint a nép is lelkes örömmel fogadta a választást s egész nap visszhangzottak az utczák az Ulászló nevétől. De legboldogabb volt maga Beatrix: az ablakai alá tóduló nép közé pénzt szóratott,^[1663] az őt szerencsekívánatokkal üdvözlő pápai követnek már megígérhetni vélte a törökök fölötti biztos diadalt,^[1664] s Hipolit által azt iratta a mantuai őrgrófnak, hogy az országra a legnagyobb szerencse vár e választás következtében.^[1665]

Igazság szerint a kilátások épenséggel nem voltak oly rózsásak. Mikor a rendek másnap a többi trónkövetelők követeit részesítették megfelelő választásban, a Miksa küldöttei írásban is benyujtott szemrehányó, sőt fenyegetődző nyilatkozattal vágtak vissza,^[1666] s már kevéssel később hírek jöttek a felvidékről, melyek szerint János Albert lengyel herczeg a Szepességről már kibocsátotta kiáltványát, melyben a rákosi választás alapján az országlakókat csatlakozásra szólítja föl.^[1667]

Ily körülmények között legsürgősebbnek látszott Ulászlót seregével együtt behozni az országba, s Corvin Jánossal már csak a korona kiadatása czéljából is megegyezni. Az utóbbi nem járt nagy nehézségekkel; július 24-ikén írták alá az egyezményt, mely majdnem mindazokat az előnyöket biztosította Jánosnak, a melyeket a rendek az összeütközés előtt fölajánlottak, s azonkívül párthíveinek teljes amnestiát adott.^[1668] Másnap a váradi püspök vezetése alatt fényes küldöttség ment az ország határa felé az Ulászló fogadtatására, kinek – a milanói követ tudomása szerint – első költségeire már előre küldtek 10.000 aranyat.^[1669]

Július utolsó napján, Farkashidán – Nagyszombat és Sempte között – ment végbe a találkozás és hódoló üdvözlés, melynél Filipecz János hosszú, ékes beszédben fejtette ki a király előtt az ország választási föltételeit. E beszéd maga, a fönnmaradt s hitelesnek tekinthető följegyzések szerint nem szólott a Beatrixszal Ulászló hozzájárúlásával űzendő játékról, de kétségtelen, hogy az eljárás lényegére nézve Ulászló s az urak között vagy – mint Beatrix állította – már előbb, vagy legkésőbb Farkashidán, a választási föltételek s a Corvinnal való egyezség elfogadása alkalmából jött létre a megegyezés.^[1670]

139. II. ULÁSZLÓ PECSÉTJE.^[1671]

Tubero úgy adja elő a történteket, mintha a váradi püspök hivatalos beszédjének bevégeztével mintegy baráti tanácsként mondta volna Ulászlónak a következőket: «Országunkban van Corvin Mátyás neje, a nápolyi király leánya, kit híréből bizonynyal jól ismersz… Tudjuk, hogy ő téged házasságra akar csábítani; drága áron igyekszik az ország főbbjeit e tervéhez közbenjárókúl megnyerni. De tudd meg, hogy vele a magyarok olasz módon akarnak elbánni, őt ámítani akarják mindaddig, míg pénzét, melyben legnagyobb ereje rejlik, tőle mind el nem szedték. Óvakodjál tehát, nehogy ígéreteitől elcsábítva meddő házasságra add magadat, a mit Mátyás király is megbánt, vagy családod hagyományos becsületét könnyelműen oly ígérettel kösd le, melynek teljesítését megtagadni voltál kénytelen. A tartózkodás egyéb okait szeméremérzetből inkább elhallgatom… de hogy baráti kötelességemnek s Magyarország megbízásának teljesen megfeleljek, azt tanácsolom, hogy ezt a nápolyi asszonyt kerüld mint a dögvészt s a gonosz szellemet s az ő kecsegtetéseit tekintsd megmérgezetteknek; okulj a Mátyás balsorsán, alapítsad meg szerencsésebben házi életedet, őrízd meg egyszerű cseh erkölcsödet minden tengerentúli minta mételyétől.» Ulászló pedig minderre való ráállását készségesen kijelentette.^[1672]

Alig képzelhető, hogy a magyar küldöttség szónoka ily meztelen cynismussal tárgyalta volna beszédjében a tervezett fortélyt, de az egykorú tudós krónikástól szájába adott szavak tagadhatatlanúl híven jellemzik az eljárást, melyet Beatrixszal szemben a valóságban követtek az országnagyok s kifejezik azt a lángoló gyűlöletet s egyúttal azt a félelmet, melyet a magyarok a királyné iránt éreztek. Hogy ilyen tanácsot adtak a küldöttek Ulászlónak, sőt eskü alatt ígéretét vették a Beatrixtól való tartózkodásra, azt ő maga is bizonyította négy évvel később a pápai legátus előtt tett nyilatkozatában,^[1673] habár valamivel előbb az ő érdekében készült névtelen, de hivatalosnak tekinthető védőirat úgy tünteti föl a történteket, mintha a rendek tőle a Beatrixszal való házasságnak vagy elfogadását, vagy legalább elfogadásának színlelését kívánták volna, s mintha ő lett volna az, ki a házasság gondolatát – már Brandenburgi Borbála iránti kötelessége szempontjából is – mereven visszautasította volna.^[1674]

Augusztus 9-én Ulászló kíséretével ünnepélyesen bevonúlt Budára; de már megelőzte őt öcscse, a harczias János Albert herczeg, ki a megelőző napon seregével táborba szállott a Duna bal partján, Pest mellett, úgy hogy a két trónkövetelő testvért s hadaikat csak a folyam választotta el egymástól. Mindazonáltal úgy látszott, hogy egyik sem kívánja ügyét fegyveres döntésre bízni; Ulászló követeket küldött öcscséhez, majd maga ment át hozzá, fölajánlotta lemondását a lengyel trónra való elsőszülötti örökjogáról, de a megegyezés nem sikerült. Végre János Albert seregének könnyebb élelmezhetése czéljából a felső tiszavidékre vonúlt, Szerencsnél tábort ütött s dúlva a környéket, Kassát vette ostrom alá.^[1675]

Beatrix még mindig városbeli lakásán húzódva meg, képzelhető türelmetlenséggel várta, hogy Ulászló, kit már férjének vélt tekinthetni, ölelésére siessen. Hiszen Nápolyba oly híreket küldött, hogy ott már augusztus 12-én lovagjátékokkal készűltek ünnepelni a magyar királyné újabb házasságát,^[1676] s Ferrante másik leányához, a ferrarai herczegnéhez intézett leveleiben nagy megelégedésének adott kifejezést Beatrix és Magyarország ügyének oly szerencsés fordulata fölött.^[1677] Végre – állítólag sokszori könyörgésére,^[1678] – augusztus 14-ikén meglátogatta Ulászló a királynét, de ez a látogatás rettentő csalódás okozója lett. A király mindössze arról biztosította Beatrixot, hogy őt oly tiszteletben s érdekeit oly védelemben fogja részesíteni, mintha nővére volna, mert Mátyás iránti testvéri szeretetből ilyennek tekinti. A királyné természetesen egészen más szavakat várt s e föllépés annyira megzavarta, hogy ő, ki rendesen minden helyzetbe bele tudta magát találni és sohasem fogyott ki a szép szóból, most alig tudott beszélni. Meglepetése azonban Ulászló távoztával féktelen dühbe csapott át; heves szemrehányásokkal és szidalmakkal támadta meg a körülötte levő urakat. Majd többeket hivatott, kik kelletlenűl jöttek színe elé, hűtlenséggel vádolta őket s különösen szemökre lobbantotta, miért nem engedték meg neki, hogy a Jánossal megkötött egyezség után elfoglalja a királyi várlakot s ő maga adja azt át a királynak, ki akkor megértette volna, hogy őt nem tekintheti csupán «nővérének». Az urak igyekeztek megnyugtatni őt, bizonygatván hogy ígéretöket meg fogják tartani s rajta lesznek, hogy a király beléegyezzék a házasságba, de az ő akarata ellenére utóvégre se tehetnek semmit. Azonban Beatrix indulatát ez le nem csillapította; nyolcz napi határidőt tűzött ki a király által teendő kötelező nyilatkozatra, a nélkül, hogy határozottan meg tudta volna jelölni a következményeket, melyekkel e határidő elmulasztása fog járni. Egyszer azzal fenyegetődzött, hogy vissza fogja követelni hozományát s a király halála után viselt összes költségeit, melyek összegét már előbb ötszázezer aranyra számítgatta, de melyekkel szemben a magyarok úgy látszik már ez időben emlegetni kezdték a királynétól és híveitől az országból kivitt kincseket;^[1679] majd azt hangoztatta ijesztésképen, hogy elhagyja Budát s Esztergomba vonúl vissza. A király, ha a főurak a házasság dolgát emlegették, kitérőleg felelt; arra utalt, hogy ilyen dolgot nem szabad elhamarkodni, majd a hozományt emlegette, a melyre más házasság esetében volna kilátása, mert szegénysége közismert vala, az ország pedig ki volt zsarolva s kétfelől fenyegette háború; a Beatrixtól ígért hozományban úgy látszik nem nagyon bízott, mert azt legfeljebb a nápolyi király adhatta volna, a kitől pedig nehéz volt valamit kicsikarni.

140. NAGYLUCSEI ORBÁN PÜSPÖK CZÍMERKÖVE.
(A Magy. Nemz. Múzeumban.)^[1680]

A halasztásra kedvező ürügyül szolgált a koronázás mielőbbi megtartása, mit már az ellenjelöltek támadó föllépésével szemben is siettetni kellett. Miksa csapataival bevette Bécset, János Albert pedig magát a magyar földet dúlta; azt persze Beatrixnak nem kellett tudnia, hogy e gondok közepett a házasságtervezés is javában folyt, csakhogy egészen más irányban. A milanói követ, látva hogy Corvin Jánosból nem lett király s hogy a rendek Ulászló kezét Beatrixnak lekötötték, megbízatását megszűntnek tekintette s kifejezést adva a neki tett ígéretek megszegése fölötti méltatlankodásának, elhagyta Budát s Pécsváradra vonúlt az Ascanio Sforzának adományozott apátságba. E föllépése mindenféle mentegetődzésre és magyarázatra szolgáltatott alkalmat a váradi, győri és szerémi püspökök részéről, melyekből kiviláglott az, hogy valami Milanót érdeklő fordulatra gondolnak. Szeptember elején bizalmas értekezlet volt az egri püspöknél, melynek tulajdonképeni czélja a kincstár siralmas állapotának s az e végből teendő intézkedéseknek megbeszélése volt. Ez alkalommal mint egyedüli mentő eszme az merűlt föl, hogy a mindenre kapható Ulászló Milanóval kezdjen – mielőbb nyerendő hozomány reményében – házassági tárgyalásokat, a mire való hajlandóságukat a váradi és győri püspökök mindjárt közölték is a milanói követ megbízottjával. Nem lehet egyébiránt tagadni, hogy a házassági terv mellett, bár az az előzmények után a hitszegés jellegével bírt, fontos politikai szempontokat is lehetett fölhozni s hogy annak Milanóban való fölkarolását a magyar urak annál inkább remélhették, miután a herczegi követ maga pendítette meg ezt az eszmét akkor, mikor még a Miksa jelöltsége állott előtérben, s maga a milanói herczeg az Ulászló és Beatrix házassági tervének mindjárt első hírére azt a kérdést vetette föl: nem volna-e ez a házasság még megakadályozható?^[1681]

Míg szigorú titokban ilyen terveket szőttek ugyanazok, kik az Ulászló kezét Beatrixnak kötötték le, az új király sietett magát a Visegrádról lehozott koronával megkoronáztatni. Szeptember 13-ikán elhagyta Budát s 18-ikán ment végbe Székesfehérvárott a koronázás, melynél – miután a kalocsai érsek távolmaradt s a gyermek Hipolit a szertartást nem végezhette, – Thúz Osvát zágrábi püspök volt kénytelen a Szent-István koronáját az Ulászló fejére tenni. Ugyanő lett a kincstárnokságban utódja az elbetegesedett Dóczi Orbán egri püspöknek, míg a kanczellárságra Bakócz Tamás győri püspököt emelte Ulászló; ez a méltóság a nagyváradi püspökséggel együtt azáltal lett üressé, hogy Filipecz János püspök, miután Ulászlót trónjába iktatni segített, de ravasz politikájával a házassági kérdésben megoldhatatlan bonyodalmat teremtett, állítólag régi fogadalmat teljesítve lemondott minden rangjáról és javadalmáról s a ferenczrendieknek tőle alapított olmützi kolostorába vonult.^[1682]

A koronázó-várost kevéssel ez után az ünnepély után más, vészesebb zaj verte föl nyugalmából. Miksa hadaival már szeptember közepén magyar földön állott s mind közelebb nyomulva Buda felé, nemsokára Székesfehérvárt vette ostrom alá; János Albert Kassát tartotta ostromzár alatt, délen és keleten a török nyugtalanította az országot;^[1683] Ulászlónak tehát székvárosába kellett sietnie s ezer nehézséggel és szükséggel küzdve az ország megmentéséhez hozzáfognia.

Szorúlt helyzetét Beatrix fenyegetődzésre használta föl; Budát elhagyva unokaöcscsével, Hipolit érsekkel, ennek esztergomi várába vonúlt vissza^[1684] s megint azt hangoztatta, hogy várait, névszerint Esztergomot, Diósgyőrt^[1685] és Zólyomot az ellenség kezeibe fogja adni, ha Ulászló házassági ígéretét be nem váltja; sőt fenyegetéseinek nyomatékot adandó, állítólag seregét is gyarapította.^[1686] Most már a főurak is ostromolták a királyt, hogy békítse ki valamikép az özvegyet,^[1687] kit ez időben állítólag többször meg is látogatott,^[1688] újólag szívére kötötték azonban azt is, hogy vele házasságra semmi szín alatt ne lépjen. A ki egyszer elindúlt a képmutatás útján, az csak újabb meg újabb cselfogásokkal juthat rajta tovább; így járt most Ulászló is.

Alig hogy Budára érkezett, titokban magához hivatta Maffeo Trivilliense milanói követet; éjnek idején, álruhában kellett ennek a király előtt megjelennie, ki őt csakis Bakócz győri püspök és Schellenberg cseh kanczellár jelenlétében fogadta s vele bizalmas tárgyalásba bocsátkozott a közte s Bianca Sforza között kötendő házasság ügyében, fősúlyt a hozományra helyezvén, melyre nézve valóságos alkudozás folyt a követ és a kanczellárok között.^[1689] A derék Maffeo, ki még kevéssel előbb annyira föl volt háborodva a magyar urak szószegése fölött, arra nem is gondolt, hogy ő és az ő udvara is szószegést követtek el Corvin János irányában, mikor az ő aráját a választandó magyar királynak – akár Miksának hívják, akár Ulászlónak, – kezdettől fogva árúba bocsátani hajlandók voltak. Egyelőre megállapodás csak oly irányban történt, hogy Maffeo haladéktalanúl Milanóba fog utazni az ügynek élőszóval leendő eligazítása végett. Bakócz kanczellár akkora buzgalmat tanusított ebben az ügyben, hogy Lodovico Sforza kevéssel később indítva érezte magát, neki levélben köszönetet mondani s őt arról biztosítani, hogy bátyja, Ascanio útján igyekezni fog részére mielőbb megszerezni a bíbornoki kalapot.^[1690]

Ezzel majdnem egyidejűleg, október 4-ikén, a király összehívta tanácsosait s azok előtt ünnepélyesen nyilatkozatot tett aziránt, hogy kénytelen ugyan Beatrixszal formaszerű házasságot kötni, de ezt a házasságot végrehajtani nem fogja, sőt mint kényszerhelyzet szülöttjét előre érvénytelennek jelenti ki.

Ulászlónak ezt a «protestátióját» majdnem szószerint egybehangzó szöveggel közli történetírója és udvari embere, Bonfin,^[1691] és az ő megbízásából a keletkezett házassági pörben három évvel később szerkesztett névtelen védirat;^[1692] a nyilatkozat lényege ez:

«Mikor Magyarország királyává választattam, többen sürgetőleg kértek, fogadnám el Aragoniai Beatrixot hitvesemül s ígérték, hogy ez esetben ő nem csak 200.000 aranyból állott hozományának, hanem az őt egyéb czímen megillető 300.000 aranyának visszakövetelésétől is eláll, illetőleg ez összegeket a hadi költségek fedezésére átengedi. Miután azonban Beatrix szándéka megváltoztatásával ígéretei teljesítését megtagadta, a házasság megkötését azonban követelte, hatalmas sereget szervezett, külföldi uralkodókkal szövetkezett, azokat titkon ellenem való támadásra ösztökélte, fenyegetésekkel élt: hogy ha nőül nem veszem, várait az ellenségnek adja át, engem az országból kiűz, híveimet ellenségekűl fogja tekinteni: Isten és ember előtt kijelentem, hogy én mindezen okoknál fogva, de főkép meddőségére való tekintettel, Beatrix királynéval házasságot kötni nem akarok, s ha mégis ily értelmű nyilatkozatot tettem és fogok tenni, erre csak a ti buzgó kérésetek, az ország érdeke s a szükség kényszerít. Elbocsátván ugyanis cseh seregeimet, a királyné részéről az országot és a kereszténységet fenyegető veszélyeket máskép elhárítani módom nincs. Ennek következtében a ti tanácsotok kikérése után s fölhívásotokra, a fortélyt fortélylyal lévén kénytelen kijátszani, színleg házasságot fogok kötni Beatrixszal,^[1693] hogy így elhárítván e veszélyt, az ellenséget annál könnyebben elűzhessük. De nehogy valaki gonosz csellel vádolhasson, tanuságot teszek előttetek a felől, hogy Beatrixot nőmül sohasem kívántam, most sem kívánom s ha vele – mint mondják – «per verba de praesenti» házasságot kötök is, azt mindenkor érvénytelennek és semmisnek fogom tekinteni».

Ez a nyilatkozat, mely a kor politikai erkölcsének egészen megfelelő megkülömböztetést tesz az «ars» és a «dolus», a fortély és a csalárdság között, több, szembetűnő valótlanságot tartalmaz. Nincs semmi adat arra, hogy Beatrix az 500.000 aranyra vonatkozó ígérete teljesítését megtagadta volna; Ulászló mindaddig azon az állásponton volt vele szemben, hogy a nevében tett házassági ígéretet el nem ismerte és nincs nyoma annak, hogy azt ilyen vagy amolyan föltételekhez kötötte volna. A Beatrix «seregszervezését» Ulászló ellen irányúlónak tekinteni alig lehetett, miután annak a «seregnek» épen az ő pártja igen jó hasznát vette Corvin ellenében a csontmezei ütközetben. Nevetséges túlzás az is, hogy a király a Beatrix magatartását olyannak tüntette föl, mely a kereszténységet veszélyeztette.

Itt jelzett szándékához képest Ulászló értesítette a királynét is, hogy kész ugyan a házasságot megkötni, de ennek fontos okokból titokban kell történnie; Beatrix, úgy látszik, ármányt nem gyanítva s csakhogy mielőbb czélt érjen, beléegyezett, hogy a házasságkötés az ő lakásán, csak néhány bizalmas ember jelenlétében menjen végbe.^[1694]

Kétségtelennek tekinthető, hogy Beatrix akkoriban a mély gyászt már letette;^[1695] milanói jelentés szerint azonban erre az alkalomra, melytől ő nemcsak szertartást várt, hanem házaséletük megkezdését is, különös gonddal földíszítette magát: arczát kifestette, fejdíszt tett föl, hajfürtjeit arcza körül lebocsátotta, szóval épen nem «özvegyi tisztességgel» nézett a látogatás elé s lakását már házasoké módjára rendeztette be.^[1696]

141. BAKÓCZ TAMÁS.^[1697]

Ulászlót csak az egri és győri püspök, Báthori István, Kinizsi Pál és Schellenberg cseh kanczellár kísérték el, Beatrixot néhány udvari embere, Geréb Péter, Losonczi László s a nápolyi követek környezték, midőn a király nyomban a főurak előtt tett nyilatkozata után Beatrixnál az esti órákban megjelent.^[1698] A kölcsönös üdvözlés és rövid társalgás után a király, a királyné és a győri püspök néhány beavatott főemberrel a terem egyik szögletébe vonúltak, hol kísérőik körülvevén őket, a többi jelenlevők sem szavaikat nem érthették, sem mozdulataikat nem láthatták. Itt Bakócz győri püspök összefogva jobb kezeiket, a királyhoz ezt a kérdést intézte: «Felséged akarja-e a jelenlevő királyné ő Felségét a szent római egyház rendje szerint törvényes hitveséűl fogadni?» A király ezt válaszolta: «Igen». Azután a püspök a királynéhoz fordúlt: «Akarja Felséged az itt jelenlevő király ő Felségét a szent római egyház rendje szerint törvényes hitveséül fogadni?» Mire a királyné e szóval felelt: «Akarom». Erre a püspök megáldotta a házasfeleket. Azután Ulászló megujította azt a kérelmét, hogy a dolog «bizonyos akadály elhárításáig» titokban maradjon s csakhamar búcsút vevén, hazatért, «sem csókkal, sem mosollyal, sem nyájaskodással» nem mutatván, hogy hitvestársától búcsúzik, hanem ellenkezőleg «komoly arczczal mint idegen az idegentől» vált meg a királynétól,^[1699] azt az elértek fölötti öröm s másrészt csalódott reményei miatt keserűség és a fölkeltett gyanú érzelmeitől hányatott kedélylyel hagyva hátra.

II.

(1490-1493.) A színlelt házasságkötésből megoldhatatlan bonyodalmak támadnak; titkos tárgyalás Milanóval Bianca Sforza eljegyzése iránt; Beatrixot tovább hitegeti Ulászló, mert az őt pénzzel segélyezi s azzal fenyegeti, hogy várait megnyitja Miksának. Beatrix Esztergomban, Hipolitnál székel és sürgeti az egybekelést; atyja, a nápolyi király közhírré teszi, hogy a házasság végrehajtatott; ezt Ulászló tagadja s az országgyűlés által akarja eltiltatni magát a Beatrixszal való egybekeléstől. Az 1492 tavaszán tartott országgyűlés alkalmával a királyné is Budára jön; a kalocsai érsek mellette nyilatkozik, a Rendek hallani sem akarnak a házasságról, határozat nem hozatik. Beatrix dühösen visszavonúl Esztergomba s atyja útján a pápát igyekszik ügyének megnyerni; Ulászló is követet küld Rómába, a nápolyi király pedig Ulászlóhoz, ki kitérő választ ad. Időközben VII. Incze pápa meghal s VI. Sándort választják pápává. Ez eleinte ellenséges viszonyban van Ferrantéval s a milanóiak befolyása alá kerűl, a mi Ulászlónak kedvez; a helyzet változik; a pápa kibékűl, sőt családi összeköttetésbe lép Nápolylyal, a Sforzák elejtik Ulászlót mint kérőt, Bianca Mária a Miksa császár nejévé lesz s Milano Beatrix oldalára lép. VI. Sándor brevét bocsát ki Ulászlóhoz s a Beatrix érdekében követet is küld hozzá. Beatrix elszigetelve s gyűlölten él Esztergomban; anyagi zavarokba merűl s a bányavárosok kormányzatában érdekeltségének jeleit adja. A 14 éves Hipolit bíbornokká lesz; Beatrix öröme e fölött; nővére, a Hipolit anyja, nyomban ezután meghal.

142. ESZTERGOM.^[1700]

Szinte beláthatatlan bonyodalmak keletkeztek az Ulászló és Beatrix között, az előbbinek részéről a megtagadás csalárd czélzatával megkötött házasságból. Az akkor uralkodó egyházjogi fölfogás szerint a házassági jog érvényesen létrejött s csak pápai határozattal volt fölbontható;^[1701] egyedüli ok érvénytelenítésére az Ulászló és Brandenburgi Borbála között már előbb létrejött házassági kötelék lehetett, s jellemző Ulászlóra, hogy míg egyik kötelezettségétől a másiknak segítségével remélt szabadúlhatni, már útban volt a milanói követ, ki egy harmadik házassági ajánlatát vitte a jogilag Corvin Jánosnak már szintén lekötött Bianca Maria Sforzához. Viszont Beatrix jól tudván, hogy új házasságának fölbontása ellen őt csak annak végrehajtása, a «copula carnalis» biztosíthatja, minden törekvését ennek elérésére fordította, s nemcsak királynői, hanem női méltóságát is megtagadva, igyekezett föltolni magát egy férfi nejéűl, ki eléggé érthető tartózkodással utasította vissza közeledéseit.

Egyelőre Ulászló minden reményét a titkolódzásba helyezte; titoktartást kötött ki Beatrixtól s a titok legsűrűbb homályát borította a milanói házassági tárgyalásokra. Ez utóbbiak sikerét félthette Beatrixhoz való viszonya kiderűlésétől s viszont rettegnie kellett a gondolattól, hogy csalfa szándéka a királyné tudomására jusson. Az utóbbival való szakításának minden veszélyei fenyegették még. Hiszen országát még csak ezután kellett igazán meghódítania s a minden oldalról behatolt ellenségeket kivernie; míg e súlyos helyzete alkalmas ürügy volt Beatrixszal szemben az egybekelés halasztására, másrészt arra kényszerítette, hogy a királynét folytonos biztatásokkal trónja – ennek hite szerint közös trónjuk – védelmében áldozatkész közreműködésre igyekezzék rávenni. Beatrix, nem okúlva a Borbála sorsán, s bár állítólag maga János Albert lengyel herczeg óva figyelmeztette bátyja csalárdságára,^[1702] elvakítva vágyától, mindenre kész volt; nemcsak saját csapatát bocsátotta az Ulászló rendelkezésére, melyet azután a János Albert pártjához csatlakozott Magyar Balázs állítólag egy ütközetben megsemmisített,^[1703] hanem pénzt adott a királynak a fekete sereg fölfogadására, hogy úgy Kassa az ostromzár alól fölszabadítható, mint a télre Ausztriába visszavonúlt Miksa hátrahagyott seregétől elfoglalva tartott Székesfehérvár visszavívható legyen.^[1704]

Hogy honnan vette Beatrix a pénzt arra, hogy a király ügyét, az utóbbi saját híveinek elismerése szerint, mintegy 100.000 forintra tehető,^[1705] de Beatrix állítása szerint a 200.000 forintot meghaladó költséggel^[1706] támogassa, azt nehéz kideríteni. Deczember 21-én kiállított gyűrűpecsétes oklevelében elismeri 200 aranyforintnak Selmeczbánya városától való kölcsönvételét s körmöczbányai kamarai jövedelmeiből visszatéríttetni igéri ezt az összeget, melyre «jelenlegi szorúlt helyzetében» szüksége volt s melyet fölfogadott katonáknak Budán már szét is osztottak.^[1707] Azonban nyoma van annak is, hogy Ulászló Beatrixszal egyesűlve, – tehát ez esetben mint házastárs – ennek atyjához, a nápolyi királyhoz fordúlt s ettől igyekezett majdan a hozományba beszámítandó előlegképen 100.000 aranyat szerezni. A király rá is állott 30.000 arany elküldésére, melyet Velenczében eladott olajból volt beszerzendő; azonban ez az intézkedés is fennakadásokat szenvedett,^[1708] s Ulászló és Beatrix időközben Velenczében is kerestek pénzsegélyt.^[1709]

A tervezett titoktartás – legalább a Beatrixszal kötött házasságra nézve, – mint az egyébiránt előrelátható volt, nem sikerült. Nemcsak Nápolyban tudtak róla és Ferrarában, de már november elején híre jött Milanóba is. A ferrarai herczeg október vége felé követeket küldött Magyarországba, névszerint Nicolo Maria d’Este püspököt, Armanus de Nobilibus és Brutturio János jogtudósokat, kiknek hivatalos küldetése az volt, hogy Ulászlót megkoronáztatása alkalmából üdvözöljék; azonban utasítva voltak a királynál és királynénál egyaránt tisztelegni s fogadtatásuk iránt az akkor kanyaróban fekvő Hipolit érsek intézkedett. Az, hogy Ercole herczeg Ulászlóhoz írt levelében különösen utalt Brutturionak a római curia ügyeiben és eljárásban való jártasságára, melylyel talán neki – Ulászlónak, – jó szolgálatokat tehet, mutatja, hogy Ferrarában már ekkor tisztában voltak aziránt, mily ügyekben fog kelleni Ulászlónak legközelebb a Szentszékhez fordúlnia.^[1710] A követek nagy viszontagságok között értek Zágrábba s ott megrekedve, még november végén sem tudtak tovább jutni, hanem kétségbeesett levélben kérték visszahivatásukat.^[1711]

Milanóba november elsején érkezett az első magánhíradás Velenczéből az Ulászló és Beatrix között megkötött házasságról, sőt állítólag már tényleg megtörtént egybekelésökről.^[1712] November 13-ikán a magyarországi ügyeket éber figyelemmel kísérő Giacomo Trotti ferrarai követ, kinek jelentései e korszak történetének egyik fő forrását alkotják, megbízó udvara útján már hivatalos értesítést kapott a dologról, s azt utasításához képest rögtön közölte a milanói herczeggel is. A herczeg nagy köszönettel fogadván a közlést, érthető érdeklődéssel kérte, hogy az ügy minden további fejleményéről is tudósítsák őt, s a maga részéről titoktartást igért, a minek már alig volt értelme, ha éppen ő be volt avatva a «titok»-ba!^[1713]

Maffeo Trivilliense milanói követ Ulászló megbízásaival november vége felé érkezett Milanóba.^[1714] Az ő közlései nyomán ott csakhamar az a fölfogás jutott érvényre, hogy az Ulászló és Beatrix házasságkötése komolyan nem veendő s hogy a királynét csak hitegetik addig, a míg az ország helyzete annyira megjavúl, hogy reá többé nem kell tekintettel lenni.^[1715] Ezért nemcsak a Bianca Maria és Corvin János házasságának fölbontására irányúló lépéseket folytatták Ascanio bíbornok közbejöttével Rómában, hanem minden tartózkodás nélkül belébocsátkoztak a hozomány kérdésének tárgyalásába is, s bár az Ulászló követelését, mely 300.000 aranyra irányúlt, képtelennek és tisztességtelennek találták, hajlandóknak nyilatkoztak a János herczegnek igért összeget fölűlhaladólag, az eredetileg 150.000 aranyra tervezett hozományt 200.000-re fölemelni, úgy hogy azt a király kívánságára a 10.000 aranyra számított kelengyén kívül egészben készpénzben fizetnék ki.^[1716]

Eközben Ulászló, hathatósan támogatva az Esztergomban tartózkodó Beatrix csapataitól is, 1490-91 telén öcscse, János Albert ellen indúlt s mindenekelőtt Kassát igyekezett az ostromzár alól fölszabadítani, melynek polgárait a királyné már október óta bíztatta segítségével.^[1717] A vállalkozás sikerrel járt; a király közeledésének hírére a herczeget egymásután elhagyták hívei s február 20-ikán a kassai táborban létrejött a béke a két testvér között, mely azonban Ulászlóra nézve nem volt kedvezőnek mondható. Sziléziában több herczegséget volt kénytelen öcscsének átengedni, s a míg ez végrehajtatik, Eperjest és Kis-Szebent mintegy zálogúl kezeiben hagyni; sőt magyar alattvalói beleegyezését is lekötötte arra nézve, hogy magtalan kimúlta esetére János Albert lesz magyar király.^[1718]

143. GIACOMO TROTTI, MILANÓBAN MŰKÖDŐ FERRARAI KÖVET ÉREMKÉPE.^[1719]

Ez a megegyezés tehát módot nyújtott arra, hogy a lengyel csapatok tovább is garázdálkodjanak koronkint a felvidéken, de legalább az egyik trónkövetelőtől megszabadította Ulászlót s e körülmény alkalmat szolgáltatott a királynénak az egybekelés újabb sürgetésére.^[1720] Megnyugtatása végett Ulászló a felvidékről visszajövet meglátogatta őt Esztergomban; a fogadtatás, melyben részesült, természetesen rendkívül örömteljes és gyöngéd volt,^[1721] s ha azt a király nem is viszonozta hasonló odaadással, bizonyos előzékenységet kellett tanúsítania, hogy czélt érjen; czélja ugyanis nemcsak a Beatrix további türelmes várakozásának biztosítása, hanem valószínűleg újabb pénzsegély kieszközlése is volt. Az egybekelés halasztására még maradt egy ürügye: sietősen kellett ismét hadba indúlnia, hogy országát a német és török foglalások alól fölszabadítsa; Miksa ellen állítólag Hipolit érsek is harczba vitte dandárját.^[1722] A látogatások azonban, mely úgy látszik három napig tartott, megvolt az a hatása, hogy 1491 május havában Velenczéből hírek jöttek Milanóba a házasság kihirdetéséről,^[1723] sőt már ekkor kezdett szárnyra kelni a házasság végrehajtásának híre.^[1724]

Mialatt Ulászló személyesen vezette a hadműveletet Székesfehérvár és Veszprém visszahódítása czéljából, Beatrix udvarát Esztergomban tartotta, kétségkívül az érseki várban,^[1725] melyben a kincsekkel dúsan fölszerelt székesegyház s a Vitéz János érsektől épített s azóta nyomtalanúl elpusztult gyönyörű palota állott, termében az összes magyar királyok képeivel s a hol a Dunára néző pompás kerteket oszlopcsarnokok és födött folyosó ékesítette.^[1726]

Az esztergomi vár mindkét fokáról ma is elragadó kilátás nyílik a kanyargó, hatalmas Dunára, melybe félszigetként nyúlik be az esztergomi promontórium, a mosolygó, virúló partvidékre, a Vértes-hegyláncz pilisvidéki magaslatára s a várral éppen szemben fekvő, egykor szintén megerősített Szent-Tamásról nevezett apátság dombjára, a túlparton pedig a Garam és Ipoly völgyeire. De ma csak sejteni tudjuk, hogy a Szent-István palotája ott állhatott, a harántosan függő sziklára épűlt déli csúcson, a hol egy kápolnaszerű helyiség régi oszlopok fölhasználásával ma eredeti román stíljében helyreállítva látható, s hogy talán a királyi palota alakúlt át a régi érseki székházzá, melynek egy-egy hatalmas boltíve ma is fölbukkan az omladékok között. Kétségkívül a formájában is teljesen átalakúlt, nagy részben leásott várhegy két legmagasabb csúcsán, a délin és éjszakin, voltak a főépületek a Mátyás korában is.

144. AZ ESZTERGOMI VÁR DÉLI FOKA.
(Háry Gyula rajza.)^[1727]

Az Esztergomban özvegyül székelő Beatrix «Isten kegyelméből Magyar- és Csehország királynéjának s Ausztria herczegnőjének» nevezte magát állandóan edictumaiban, s még mindig bizonyos kormányzati jogokat gyakorolt; birtokadományozásait Ulászló megerősítette,^[1728] a «királynéi városok» fölött, mint azt Mátyás halála után mindjárt tudtokra is adta, valósággal uralkodott, de a többiekhez is a fejedelmi jóakarat hangján intézte iratait.^[1729] Mind sűrűbben vette igénybe pénzügyi műveleteivel a bányavárosokat, különösen Selmeczet és Körmöczöt, mely utóbbira nézve a bányakamara fölötti jogaihoz még Hipolitnak mint primásnak s pisetariusnak a pénzverés ellenőrzéseért járó jutalékra, az ú. n. pisetumra vonatkozó igénye járult, a melynek révén Beatrix szokva volt a pénzverés ügyeibe is beavatkozni.^[1730]

Az olasz udvarokkal – különösen a nápolyival és ferraraival – fenntartotta sűrű összeköttetését. Az Esték családjában ebben az időben két nevezetes esemény történt, s mindkettő arra szolgált, hogy a ferrarai és a milanói uralkodóház között szoros köteléket fűzzön. 1490 végén Lodovico Sforza nőül vette a nála sokkal ifjabb s neki már rég eljegyzett Beatrice d’Estét, 1491 februárjában pedig Alfonso ferrarai trónörökös szintén régi megegyezés alapján egybekelt Anna Sforzával, a meggyilkolt herczeg leányával s a Bianca Maria hugával.^[1731]

A mily kecsegtetőknek tekinthette magára nézve az Este-ház ezeket a házasságokat, ép oly végzetessé lett azok elseje az Esték és a nápolyi uralkodóház viszonyára s további következményeiben egész Olaszország sorsára nézve.

Említettük, hogy Lodovico Sforza, – melléknéven «il Moro», – ki csak Bari herczegének czímét viselte, gyönge és tehetségtelen unokaöcscsét, a törvényes milanói herczeget, Gian Galeazzot egészen háttérbe szorítva, ennek nevében ugyan, de tényleg korlátlanúl uralkodott. Kétségtelen, hogy a hatalmat nemcsak magához ragadni, hanem gyakorolni is tudta s kormányzata sok tekintetben jeles és az országra nézve üdvös volt; Lombardia anyagilag föllendűlt alatta s tudomány és művészetek egyaránt virágoztak a fejedelmi udvar pártfogása alatt. Azonban Lodovicoban féktelen nagyravágyás a cselszövéshez való leküzdhetetlen hajlammal párosúlt. Másrészt az elnyomatást, mely néha már nélkülözésekkel is járt, a fiatal uralkodó-herczeg még eltűrte volna, de neje, a királyi házból való, szép s nagyravágyó Isabella d’Aragona, ki házasságában is úgy látszik, szerencsétlennek érezte magát, föllázadt sorsa ellen. A helyzet még tűrhetetlenné vált, mikor Lodovico házassága s Beatrice de’Este Milanóba jövetele következtében a férjeknek egyenlőtlen erővel vívott küzdelméhez a két, egyaránt az első helyet követelő herczegnőnek versengése járúlt. Isabella atyjához, a nápolyi trónörököshöz fordúlt védelemért s ez nemcsak nővérének, a ferrarai herczegnőnek békéltető közbenjárását vette igénybe ennek leányánál és vejénél, hanem maga is szemrehányásokat tett Sforzának. Kétséget nem szenved, hogy Lodoviconak e beavatkozás miatti ingerültsége s talán az az aggodalma, hogy a nápolyi uralkodóház igényeket táplál Milano birtokára, sugalta először azt a vészterhes gondolatot, hogy Nápoly megfékezésére a franczia hatalmat hívja segítségül.^[1732]

145. GIAN GALEZZO SFORZA MILANÓI HERCZEG.
(Bern. Luini falfestménye a milanói Castello Sforzescoban.)^[1733]

A ferrarai és milanói udvarok között e házasságok által létrejött szoros viszony sajátságos helyzetbe juttatta az Esteházat Beatrixszal s a nápolyiakkal szemben: tudták, hogy Beatrix minden eszközzel törekszik Ulászlóval megkötött házasságát véglegesíteni s másrészt a milanóiak szigorú titkolódzása sem leplezhette el előlük a Bianca Maria és Ulászló között Beatrix kijátszásával létrehozandó házasság tervét. Ez utóbbit oly melegen karolták föl Milanóban, hogy 1491 tavaszán már Maffeo követ írt Bakócz püspöknek s eget-földet ígérve neki siker esetére jutalmúl, sürgette a király válaszát a hozományt illető ajánlatra.^[1734]

LODOVICO SFORZA ÉS BEATRICE D’ESTE GYERMEKEIKKEL FOGADALMI KÉPEN.
Bern. de Conti oltárképe a milanói Brera-képtárban. Eredeti fénykép után.

A püspök-kanczellár nagy sietséggel felelt s mindenekelőtt kimagyarázni igyekezett a késedelmet, körülbelűl ugyanazokkal a körülményekkel, a melyekkel Ulászló a halogatást Beatrixszal szemben is mentegetni szokta. Titkos írásjegyeket használva, kifejezte a király készségét a Bianca Mariával való házasságra, de megbizottakat kért küldetni – talán az Ascanio bíbornok pécsváradi javadalmának megvizsgálása czímén, – s szóbeli útra kivánta terelni a tárgyalásokat, hogy csak valamiképen Beatrix királyné neszét ne vegye a dolognak, mert képes volna bosszúból várait rögtön Miksának átadni s egyéb beláthatatlan bajokat is idézhetne elő. «Nem tudjuk már micsoda kifogásokat keressünk – úgymond – a királynéval szemben, a ki reménykedik, hogy ő Felsége őt nőül veszi»; azonban mihelyt a közviszonyokban kedvező fordulat áll be, – legkésőbb egy-két hónap múlva – föl fogják világosítani Beatrixot a dolog lehetetlensége felől. Ismételve a legszigorúbb titoktartást ajánlja Maffeonak s végül a saját bíbornokságára nézve szerénykedve, szinte elutasítólag nyilatkozik, de mégis határtalan hálájáról biztosítja a milanói udvart.^[1735]

A tanácsot megfogadva, a milanói herczeg Raffaele della Caudenak, Ascanio bíbornok, mint pécsváradi apát ottani kormányzójának adott titkos utasítást a házassági ügy tárgyalására. A kérdés még mindig a hozomány körül forgott, mert Bakócz a vett leveleknek valószínűleg szándékos félreértésével a fölajánlottnál nagyobb összegről írt s abból hadiköltség czímén mindjárt 60.000 arany előleget kért, a mit Milanóban szokatlannak találtak s legfölebb 25.000 aranyat voltak hajlandók a házasság nyilvánosságra hozatalakor kiszolgáltatni.^[1736]

Az 1491. év nyarának derekán Ulászlónak sikerülvén visszavívni Székesfehérvárt s Miksával tárgyalást indítani a béke iránt, jóformán elesett minden ürügye, a melylyel addig alattomos, kétszínű játékát mentegette. Azonban a hadjárat fáradalmai s talán a nyári hőség betegágyba döntötték;^[1737] mikor súlyosnak mondott betegségéből felépülvén, a várt egybekelést még mindig késleltette, sőt Beatrixnak elhanyagoltatás miatt volt panaszra oka,^[1738] ennek atyja, a nápolyi király – minden bizonynyal egyetértésben leányával – kétségbeesett eszközhöz nyúlt: szeptember végén hivatalosan hírűl adta a római curiának, a firenzei és velenczei köztársaságoknak, a milanói és ferrarai udvaroknak, hogy a házasság Ulászló és Beatrix között végrehajtatott. Állítólag «egy év óta»^[1739] volt már a király e titok birtokában s leleplezésével azért állott elő most, mert értesült róla, hogy a barii herczeg Rómában e házasságnak a pápa részéről való fölbontása érdekében működik, lehetővé akarván tenni a magyar királynak az ő unokahugával, Bianca Mariával való egybekelését. Lodovico Sforzát, ki a vett «örömhírt» nem késett szerencsekívánataival viszonozni,^[1740] barátilag intette is, hogy hagyjon föl a kivihetetlen házassági tervvel, melynek létezését különben Sforza a nápolyiakkal szemben annyiban letagadta, hogy a mennyiben azt bizonygatta, hogy családjuk közbenjárása Rómában csakis a Bianca Maria és Corvin János közötti házasság fölbontására irányúlt.^[1741]

A nápolyi király e lépése által a csalárd módon megkötött házasság ügye valóságos európai botránynyá fajult. A nápolyi közlést mindenütt kételylyel fogadták,^[1742] Ulászló maga később a leghatározottabban tagadásba vonta azt, de Beatrix már kényszerűségből megmaradt állítása mellett s a dolog közmegbeszélés tárgyává lett nemcsak Olasz- és Magyarországon, hanem a német császár körében, sőt nemsokára a spanyol és franczia királyi udvaroknál is, miután – mint látni fogjuk, – a házassági pörbe mindezek a hatalmak beavatkoztak.

Beatrix azt a czélt, hogy e hírköltéssel erkölcsi kényszert gyakoroljon Ulászlóra, el nem érte; csak annyit ért el, hogy Milanóban egy időre megingott a bizalom a magyar királylyal való házasságkötés terve iránt. Időközben a béke is létrejött Miksa és Ulászló között, de ez utóbbi semmi jelét sem adta annak, mintha Beatrixszal szemben kötelezettségét teljesíteni szándékoznék. «A királyné dühöng, – írja a Péterváradon tartózkodó forlii apát november 18-ikáról Milanóba^[1743] – Esztergomban lakik szegény, nincs már semmi tekintélye s míg ő a királynak úgy czímezi levelét: Hitvesemnek, ez így válaszol: a Királynénak.» Azt azonban éreznie kellett Ulászlónak, hogy a milanói terv füstbemegy, ha egyhamar véglegesen nem szakít Beatrixszal; oly eljárásra határozta el tehát magát, mely teljesen méltó volt eddigi szerepéhez; a mint a Rendek követelésére való hivatkozással kötötte meg a házasságot, úgy most viszont a Rendek által akarta magát annak megtagadására rákényszeríttetni.

Az országgyűlést 1492 február 2-ikára összehívták. Föladata volt a Fridrik császárral, illetőleg Miksa királylyal kötött, erősen megalázó békeegyezmény^[1744] beczikkelyezése, e mellett azonban a király házasságának kérdésével is foglalkoznia kellett.

Ulászló, hogy a felelősséget egészen a Rendekre hárítsa, közvetetlenül az országgyűlés megnyílta előtt arra látszott igyekezni, hogy Beatrixban bizalmat keltsen az ő szándékai iránt. Már deczember végén két főurat küldött Esztergomba a Beatrix megnyugtatására, biztatván őt, hogy azt a kis időt, mely még az országot teljes békéjének helyreállásától elválasztja, várja be türelemmel.^[1745] Más oldalról sem hiányzott a biztatás. A nápolyi király követe, Francesco de’ Monti útján közölte Beatrixszal, hogy a pápával most már teljesen kiegyezett, még pedig főkép azért, hogy leányának ügye kedvező hangulattal találkozzék Rómában.^[1746] Ama bizonyos, Nápolyból útban levő 30.000 arany is fölcsillant megint Velenczében,^[1747] valószínűleg az Ulászló kecsegtetése végett. A királyné hírhordói az Adria partjain azt rebesgették, hogy husvétkor Budán meglesz a várva-várt egybekelés.^[1748]

146. ESZTERGOM^[1749]

Beatrix bízott benne, hogy ha a szokatlanúl nagy számmal összegyűlt Rendek körében ő maga is megjelenik, nehány hű embere s a nápolyi követ segítségével, ajándékokkal^[1750] és ígéretekkel sikerül majd az országgyűlés többségét a maga részére megnyernie. Környezete lebeszélni igyekezett őt e tervéről, ő azonban ragaszkodott hozzá s Costabilit, a Hipolit kormányzóját Budára küldte, hogy a nápolyi követtel együtt jelentsék be szándékát a királynak. Budai párthívei helyeselték tervét, ellenben Ulászló egy udvari emberét küldte hozzá azzal a jóakaratúnak látszó tanácscsal és kéréssel, hogy maradjon nyugodtan Esztergomban, nincs oka aggodalomra, jövetele csak ártalmára lehetne ügyének; később sajátkezű levélben még erélyesebben intette az otthon maradásra. Beatrix mindezek ellenére hajthatatlanúl megmaradt szándéka mellett, s bár csökkenő reménynyel, útra kelt kocsin Esztergomból s útközben meghálva egyszer, márczius 14-én Buda elé érkezett. A király elfogadására eléje küldte a Budán összegyűlt főurakat, kik nagy tiszteletben részesítették őt, de ennek a tiszteletadásnak úgy látszik az a czélja is volt, hogy megértessék a királynéval, mikép ó-budai palotájában kell letelepednie s nem tanácsos Budára jönnie. Beatrix megnyugodott ebben s mindjárt másnap meglátogatta őt Ulászló is Ó-Budán. Talán ettől fölbátorítva s türelmetlenségétől hajtva a királyné néhány nap múlva bejött Budára. Itt azonban ünnepélyes fogadtatásban nem részesűlt; Ulászló így adta tudtára, hogy bejövetelét nem kívánta. A Hipolit budai házában húzta meg magát zajtalanúl, mely ház üresen állott, mert a királyné maga illendőnek vélte, hogy unokaöcscse ne vegyen részt abban az országgyűlésben, mely az ő sorsa fölött is dönteni lesz hivatva; Hipolit csak pecsétjét küldte el, hogy a békepontozatokat az ő nevében is megpecsételhessék.^[1751]

A békeegyezmények elfogadtatása az országgyűléssel nem kis gondot okozott Ulászlónak; az ország szabad királyválasztási jogának elalkuvása heves ellenzést keltett, melyet a király hívei csak nehezen tudtak lecsendesíteni. A Miksával kötött béke, tekintet nélkül a János Albertnek tett ígéretre, az Ulászló magtalan halála esetére, a Habsburgoknak biztosítván az utódlást, az ország függetlenségének érdeke volt immár hozzákötve ahhoz, hogy Ulászló oly házasságot kössön, melyből trónörököst várhat; és így az egyezmény tárgyalása maga után vonta a házasság kérdését is és a Beatrix kétségtelennek tekintett meddősége a legjobb érvet szolgáltatta a kényszerűségből megkötött házasság fölbontásának követelésére.

És most az a sajátságos helyzet állott elő, hogy a Beatrix jogainak védelmére az egybegyűlt Rendek előtt az a férfiú emelt szót, a ki a valószínűleg alapos közhit szerint szabadságától való megfosztatását tulajdoníthatta neki s a kinek szabadon bocsátása miatt látszott a királyné meghasonlani Corvin Jánossal: Váradi Péter kalocsai érsek. Ajánlotta, hogy a Rendek a Beatrix és Ulászló házasságának érvényessége mellett foglaljanak állást. Kétségtelen, hogy az érsek ezt Corvin Jánossal egyetértőleg, sőt az ő kívánságára tette; egyéb nyoma is van, hogy János herczeg ép úgy, mint Báthori István és Kinizsi Pál a Beatrix pártját fogták, sőt állítólag hívták őt Esztergomból Budára.^[1752] Bízvást elfogadhatjuk Corvin János e magatartásának azt a magyarázatát, melyet életrajzírója ad, hogy t. i. ő a Beatrix és Ulászló házasságától Bianca Maria fölszabadulását s az ő reá való régibb igényének érvényesítését remélhette.^[1753]

Azonban a kalocsai érsek szavai nem keltettek viszhangot; Beatrix most már tapasztalhatta, hogy a sok kegy és még több ígéret kitartó híveket nem szerzett neki; környezete már akkor Bakóczban látta az ő legnagyobb ellenségét,^[1754] pártja seholse volt található s a Rendek majdnem egyértelműleg, már a Miksa igényeinek elháríthatása végett is sürgetőleg követelték, hogy Ulászló mindkét megkötött házasságának kötelékéből szabadulva, valamely fiatal fejedelmi hajadont vegyen nőűl, kitől biztosan számíthat életrevaló ivadékokra, s hallani sem akartak arról, hogy Beatrixnak az országot fosztogató uralma Ulászló alatt is folytatódjék.^[1755]

A dolgok ily állásában természetszerűen fölmerűlt újból a királyné kielégítésének s hazaküldésének kérdése. Úgy látszik, maga Beatrix vetette föl, de ismét túlmagasra fokozta követeléseivel. Azzal a kívánságával szemben, hogy hozományán kívűl téríttessék meg mindaz is, a mit az ország védelmére újabban költött, a magyarok azzal az ellenvetéssel éltek, hogy igenis meg kell adni mindenkinek a magáét, de akkor ám térítse ő is vissza mindazt, a mit magyarországi egyházi javadalmak bevételeiből élvezett, a mi pénzt és értéket hazájába küldött, s azt, a mibe az atyja, a nápolyi király segítségére Otranto visszavívásakor és később a bárók lázadása idejében küldött csapatok kerültek; ha ezek levonása után még marad követelni valója, az hadd fizettessék ki neki.^[1756]

Az országgyűlés – melyben időközben Zápolyai István foglalta el a régóta üresedésben levő nádori széket, – formaszerű határozatot nem hozott a Beatrix ügyében, sőt a nápolyi követet majd a jövő diétán hozandó határozattal biztatták,^[1757] – a mint hogy az országgyűlésnek még ugyanazon évben való újabb összejöveteléről végzést is hoztak, bár e végzés megtartásának nincs nyoma,^[1758] – de a félreérthetetlenűl megnyilatkozott közhangulat elég támpontot nyújtott Ulászlónak arra, hogy további vonakodását a királynéval szemben mentegesse s azalatt a milanói házasság tervét is tovább szője.

Beatrix azonban eleget látott és hallott, hogy helyzetével tisztában legyen és tudja, hogy Budán, illetőleg Ó-Budán, hová nemsokára visszavonult,^[1759] nincs többé mit keresnie; csalódása nem csüggedésre vagy lemondásra indította, hanem lángoló haragra és bosszúvágyra, mellyel eltelve, Seneca Medeájaként^[1760] hagyta el április elején Ó-Budát s tért vissza esztergomi magányába.^[1761]

Legelső gondolata az volt: atyja hatalmát vinni harczba azok ellen, kik őt oly rútúl kijátszották. A nápolyi király bosszújával már márcziusban fenyegetődztek egyes olasz jövevények;^[1762] csakhamar köztudomásra jutott, hogy Ferrante Andrea Carafát küldi külön követképen nagy kísérettel Magyarországba, Ulászlónak hathatós előterjesztéseket, esetleg ajánlatokat is tenni a Beatrix érdekében.^[1763] A királyné ugyanekkor katonákat toboroztatott Kinizsi által,^[1764] közbenjárásáért állítólag a pápához is fordult,^[1765] levelet írt Rodrigo Borgia bíbornoknak, a nagy befolyású pápai alkanczellárnak,^[1766] s nem átallotta Váradi Pétert is levéllel keresni föl, a Rendek előtt érdekében történt fölszólalására támaszkodva s remélve, hogy általa érhet el valami fordulatot ügyében. Az érsek kifogástalan udvariassággal válaszolt neki,^[1767] ha ugyan nem leplezett gúnynak tekintendő hálájának hangsúlyozása a Beatrix részéről mindenkor tapasztalt kegyelemért és jóságért, s az a kívánsága, hogy a királynét «vídámságban és boldogságban tartsa meg a Mindenható»; a dolog lényegére nézve azonban kitérő választ adott; most – úgymond – a Beatrix ügyét az udvarnál senkinek sem ajánlhatja, mert az udvarbeliek mind szétoszlottak s ő maga is indúl csapataival a török ellen.^[1768]

Ulászlónak a török háború csakugyan elég dolgot adott most, de azért volt arra is gondja, hogy a Beatrix sakkhúzásait meghiúsítani igyekezzék. Levelet küldött Nápolyba, melyben megmagyarázta az öreg királynak, miért kell a házasság ügyében még mindig késedelmeskednie,^[1769] s ugyanakkor Rómába küldte az időközben nyitrai püspökké előléptetett Sánkfalvi Antalt, a szentszék kellő fölvilágosítása végett,^[1770] a mi annál szükségesebbnek mutatkozott, mert ott már ebben az időben Beatrix a maga érdekkörébe vonta Borgia alkanczellárt, kit Ferrante király Rómába küldött minisztere, Pontano útján látott el közelebbi értesítésekkel,^[1771] s ez utóbbinak Piccolomini bíbornokot is sikerült ügyök számára megnyerni.^[1772] Különösen kedvező volt rá nézve az a körülmény, hogy éppen ebben az időben, 1492 tavaszán a pápa s a nápolyi király között annyi viszály után létrejött barátság megpecsételéseül Luigi d’ Aragona eljegyezte Todorina Cibót, a pápa unokáját, s erre az ünnepélyre Ferrandino capuai herczeg Rómába menvén, ott fényes és kitüntető fogadtatásban részesült.^[1773]

Azonban a nápolyi király nemcsak Rómában működött leánya érdekében, hanem őt magát is bölcs tanácscsal igyekezett követe, Francesco de’ Monti útján ellátni. Egyfelől vígasztalta, bátorította, hogy ne essék kétségbe ügyének sikere felől, biztosította őt, hogy úgy ő maga, mint fiai teljes önfeláldozással meg fognak mindent tenni jogai védelmére, de viszont arra is intette, ne rontsa meg ő maga helyzetét és ügyét heves kifakadásokkal és fenyegetődzésekkel. A dolgon javítani csak okos és tapintatos magatartással lehet, nem erőszakkal, azért sem helyesli, hogy – mint hallja – Beatrix katonákat toboroz s várait védelmi állapotba igyekszik helyezni.^[1774] Hogy Ulászló iránti törhetetlen barátságát tanusítsa, őt ugyane követe által értesítette a messzemenő hadi intézkedésekről, melyeket a török ellen állítólag tesz, ezzel neki is segítségére akarván lenni.^[1775] Körültekintése annyira ment, hogy egy lengyelországi követnek olasz földön időzését felhasználva, hatni igyekezett Kázmér lengyel királyra is, az Ulászló atyjára, az ő befolyásától remélvén, hogy a magyar király mint jó keresztény, az egyház rendelése szerint vállalt kötelezettségének meg fog felelni.^[1776]

Ezalatt a Magyarországba küldött külön követ, Andrea Carafa június legelején Budára érkezett s kihallgatásra jelentkezett a királynál egy levéllel, melyben megbízója már kedves vejének és fiának szólította Ulászlót.^[1777] Ez azonban megint mesternek mutatkozott a ravasz bujkálásban és ámításban. A követ előadását meghallgatta, a nápolyi király és családja fölajánlott barátságát köszönettel fogadta, a házasságot illetőleg azonban minden nyilatkozattól tartózkodva, válaszát későbbre ígérte. Most – úgymond – az országnagyokkal nem tanácskozhatik, erre majd talán úrnapkor lesz alkalma; a török is szorongatja, hadba kell mennie, majd követet fog küldeni maga is Nápolyba. Egyízben már napot tűzött ki az érdemes válasz megadására,^[1778] de kevéssel később meghalt atyja, a lengyel király, akkor tehát az okozott gondot, azután a pápai trónon állott be változás: így sohasem fogyott ki az ürügyekből, melyekkel a nápolyi követet egyre-másra biztatva hónapokig magánál tartotta, a nélkül, hogy érdemleges válaszban részesítette volna.^[1779]

Ha valaha, most volt oka Ulászlónak a színlelésre, mert ebben az időben jutott a milanói házasság ügye az elhatározó lépéshez. A nyitrai püspök küldetésének egy titkos része is volt: Anconában kellett találkoznia a milanói megbízottal, ki már Bianca Maria írott fölhatalmazását hozta, a házasságnak Ulászlóval való megkötésére.^[1780] Ilyen körülmények között a milanóiak érthető aggodalommal és nehezteléssel nézték a buzgó tevékenységet, melyet Beatrix a maga – az ő hitök szerint úgyis lehetetlen – házasságának érvényesítése érdekében pártfogói útján Rómában kifejtett. Lodovico Sforza különösen Hipolitnak vette rossz néven, s csak zsenge korával vélte menthetőnek, hogy a királyné ez áskálódásaiban állítólag szintén részt vesz, holott testvére családjáról van szó, s ennek úgy Bakóczczal, mint anyósával, a ferrarai herczegnével szemben kifejezést is adott.^[1781]

Eközben oly esemény állott be, mely a végeldöntésöket a római szentszéktől váró összes vitás kérdéseket és érdekeket teljesen új helyzet elé állította: július 26-án meghalt VIII. Incze pápa nyolcz évi uralkodás után, 60 éves korában s a szeptember 6-án egybegyűlt conclave már négy nappal később egyhangúlag pápává választotta Rodrigo Borgia bíbornokot, ki VI. Sándor név alatt vette föl a tiarát.

Bármennyire köztudomásúak voltak a tisztátalan eszközök, melyeknek e férfiú emelkedését köszönhette^[1782] s kicsapongó előélete, melyet egyízben II. Pius pápa is megróni volt kénytelen, Rómában s a külföld legtöbb helyén is az életkedvelő, fényűző bíbornok megválasztását kitörő örömmel üdvözölték s uralkodásához a legvérmesebb reményeket fűzték. A magyar főpapok magasztalásokkal telt hódoló nyilatkozatokkal köszöntötték az új pápát;^[1783] bizonyos tekintetben magyar főpap volt ő is: Mátyás adományából bírta a péterváradi apátságot, melyet a király a kalocsai érsek bebörtönzésekor vont meg ettől;^[1784] ő azonban még egyébre is tartott igényt: az egri püspökségre. Tudvalevőleg Veronai Gábornak Rómában bekövetkezett halála miatt az akkori pápa jogosúltnak tekintette magát az e püspökség fölötti rendelkezésre s azt Borgia bíbornoknak adományozta; azonban Mátyás sem ismerte el ezt jogosnak s egri püspökké Nagylucsei Dóczi Orbán lett. A mint Nagylucsei 1461 őszén meghalt, Ulászló a megüresedett javadalmat szolgálatai jutalmáúl Bakócz kanczellárnak adta; most azonban az új pápa arra hivatkozva, hogy ő annak idejében csak az Orbán püspök javára mondott le, a Szentszék jogát fönntartotta s az ő fölmagasztaltatása által üresedésbe jött egri püspökséget választása buzgó támogatójának, Ascanio Sforza bíbornoknak adományozta. E pápai intézkedés ellenére Bakócz a magyar király főkegyúri joga alapján az egri püspöki javadalmat birtokba vette.^[1785]

147. VI. SÁNDOR PÁPA.^[1786]

Már ez az eset is megmutatta, mily benső egyetértés és érdekközösség állott fenn az új pápa s a Sforzák között, s mily hatalommá lett ezáltal Ascanio bíbornok,^[1787] a minek következményeitől a házassági kérdés elbírálásában volt oka Beatrixnak félnie. A nápolyi udvar viszonya VI. Sándorhoz nem mutatkozott ily tisztának, Ferrante a legutóbbi pápaválasztás alkalmával is kétes és nem szerencsés szerepet vitt; egymásután három más jelöltet támogatott, csak azt nem, a ki győztessé lett; a Borgia megválasztásának híre állítólag mélyen lesújtotta,^[1788] de azért nem késett az új pápát szerencsekívánatokkal üdvözölni.^[1789]

Nemsokára pedig egy oly esemény állott be, mely alkalmas volt megzavarni a nápolyi udvar s a római curia viszonyát s vele a Beatrix érdekét is veszélyeztetni.

A volt pápa törvénytelen fia, Franceschetto Cibò nem érezvén magát biztonságban az új uralom alatt, Róma közelében levő birtokait s várait sógora, Piero de’ Medici és Ferrante király közbenjárásával eladta Virginio Orsini nápolyi fővezérnek s ilyenképen egy, a pápasággal már gyakran szembeszállott hatalom fészkelte be magát a pápa legközelebbi uralmi területébe. VI. Sándor heves panaszra fakadt érdekeinek ily alattomos megsértése miatt s egy ideig nagy volt a feszültség közötte s a nápolyi király között.^[1790]

Ez a helyzet természetesen nem kedvezett Beatrixnak, ellenben előbbre vitte a milanóiak ügyét. A milanói herczeg novemberben végre megegyezvén a hozomány összegére nézve is Ulászlóval, a mindenbe kezdettől fogva beavatott Maffeot más ürügyek alatt Rómába küldte, hogy ott titokban a házasság útjában álló utolsó akadályt is elhárítsa.^[1791] Mindenekelőtt az Ascanio mindenható befolyására számított; a követnek kapott utasítása értelmében érintkezésbe kellett lépnie az Ulászló megbizottjával, a nyitrai püspökkel s ezzel egyetértőleg eljárnia. A magyar követ feladata volt a pápát – Ascanio támogatásával – fölvilágosítani a felől, hogy Ulászló semmi körülmények között nőűl nem veheti Beatrixot, már meddőségére való tekintettel sem s hogy a kereszténység fontos érdekei fűződnek a Bianca Mariával való, utódokkal kecsegtető házasság létrejöttéhez. Az ügy sikere érdekében Bakócz püspök részére a bíbornoki méltóság kieszközlését vették tervbe, ha pedig a házasság ügye a Szentszéknél fennakadást szenvedne, a magyar követnek el kellett mennie a nápolyi királyhoz is, hogy azt rávegye leánya igényének elejtésére.^[1792]

Látható tehát, hogy a milanóiak már nagyon közellevőnek vélték a czélt, mely felé törekedtek. Az öreg Ferrante király azonban csodálatos gyorsasággal tudott a Szentszékhez való viszonyában fordulatokat idézni elő. November 28-ikán útnak indult másodszülött fia, Federigo herczeg, hogy Rómába menjen atyja hódolatát mutatni be az új pápának;^[1793] a küldetés ezúttal nem volt üres formaság, sőt ellenkezőleg, szövetségkötés volt a czél, melyet – mint látni fogjuk – a VIII. Incze halálával értéktelenné vált másik mátkaság helyett egy, az új pápa családjával kötendő frigy pecsételne meg; s nem utolsó föladata volt Federigonak Rómában a Beatrix érdekében is közbenjárni.

Ezt Beatrix kétségkívűl tudta, mert deczember elsején már az ő megbizottja is útban volt Róma felé, kinek valószínűleg a nyitrai püspök ottani működését kellett ellensúlyoznia.^[1794] Apja s a Szentszék viszonyának e javulása most már arra indította a királynét, hogy ő is szerencsekívánataival járuljon a kereszténység új feje elé. Deczember 25-ikéről keltezve a pápának, a következő napon pedig a bíbornokok testületének írt levelet,^[1795] melyekben határtalan örömének adott kifejezést a fölött, hogy a pápai széket oly méltó és dicső férfiú foglalta el; e hír állítólag betegségből gyógyította őt ki;^[1796] hódolatát és üdvkívánatait azonban egyesíti azzal az esengéssel, hogy a pápa kegyelme és könyörülete fordúljon felé s legyen méltányos bírája ügyének.

Ezalatt Federigot Rómában Giuliano della Rovere bíbornok fogadta vendégeűl, a pápa pedig karácsonyra szentelt karddal ajándékozta meg;^[1797] atyja sűrűn küldte különösen a Beatrix ügyére nézve utasításait a herczeg számára Rómába.^[1798] Ferrantének főczélja volt az Ulászlót ott időző követének, Sánkfalvi nyitrai püspöknek czélzatait kiszimatolni s működését meghiúsítani, mi végből Francesco de’Montit is, eddigi magyarországi követét Rómába küldte a saját s Beatrix megbízólevelével, sőt Sánkfalvinak levelet is írt.

148. RÓMA KÖZÉPKORI KÉPE.^[1799]

Kétségkívül ebben az időben látott napvilágot az az Ulászló védelmére névtelenűl s a nyitrai püspökhöz mint követhez intézett levél alakjában írt «Apologia»,^[1800] melynek tartalmára már többször utaltunk. Az akkori egyházjog és theologia beható ismeretére s nagy humanisztikus műveltségre valló emlékirat egyforma készűltséggel idézi Mózest és Lykurgost, Solont és Cicerót, a görögök és rómaiak történetét s az egyházatyák iratait az Ulászló álláspontjának védelmére s összefoglalja mindazt, a mivel a magyar közvélemény Beatrixot joggal vagy jogtalanul vádolta. A dolog lényegére nézve azonban, ténybeismeréseivel, a király álnok eljárásának s a királyné szándékos és tervszerű elámításának legfényesebb tanubizonysága ez az okmány, mely az erkölcsi fölmentés számára semmi támpontot nem nyujtva, csak azt a jogi szempontot igyekszik diadalra juttatni, hogy egy politikai érdekek kényszerítő hatása alatt formailag megkötött, de végre nem hajtott házasság, még hozzá fennálló megelőző házassági kötelékkel szemben, érvényes nem lehet.

A nápolyi király azzal is előmozdítani akarta a Beatrix ügyét, hogy beléavatkozott az egri püspökség kérdésébe s a házasság feloldása esetére a Bakócz javára történt adományozás meghiúsításával fenyegetődzött.^[1801] Követéhez, Andrea Carafához deczember végén Magyarországba intézett levele részletesen föltárja úgy az ő, mint fia eljárását a házassági kérdésben.^[1802] Ekkor már ismerte a most említett védirat eszmemenetéből merített érveket, melyek alapján Sánkfalvi a házasságkötés megsemmisítését kieszközölni igyekezett: Ulászlónak megelőzőleg a főurak jelenlétében tett tiltakozó nyilatkozatát, a melynek megfelelően ő a házasság megkötése alkalmával is a szokásos és szabályszerű «akarom» szó helyett – az értelmi fönntartás jeléűl – használta a szokatlan «igen» (ita) szót, a Beatrix meddőségét, a házasság végrehajtásának tagadását és a Brandenburgi Borbálával kötött házasságot. Az Ulászló védelmére s a Beatrix jellemzésére oly részleteket is közölt a püspök a pápával, melyeket ez a Ferrante megbizottjai előtt kíméletből nem ismételhetett.

Ezekkel szemben a nápolyiak – mint e levél is elmondja – kétségbe vonták, hogy a nő meddősége okából valamely házasság fölbontható volna; kétségbe vonták, hogy a király Beatrixszal csak nyilvánosan, számos tanú jelenlétében érintkezett volna; ellenkezőleg állították, hogy gyakran éjjel-nappal együtt voltak tanúk nélkül s egészen házastársak módjára éltek. Úgy tüntették fel a királyné esetét, mintha őt, ki kolostorba akart vonúlni, unszolták volna arra a házasságra, melyet most letagadnak; mintha a közbecsület, az adott szó szentsége mellett az ország békéje, a nemzet hő óhaja is követelné az Ulászló elvállalt kötelezettségének teljesítését.^[1803] A nápolyi király – mint mondá, – fiaival együtt minden erejét, életét kész latba vetni háza megtámadott becsületének védelmében s éppen mert ilyennek tekinti az ügyet, írt rokonának, a spanyol királynak,^[1804] hogy az is vesse magát közbe s leánya, a ferrarai herczegné útján a Sforzák törekvését is megtántorítani igyekezett, sőt ezekkel szemben a szemrehányás, fenyegetés hangját is hallatta.^[1805]

Ennek az erélyes föllépésnek a hatása, ha nem is rögtön jelentkezett, de nem is maradt el. A pápa, Milano és Nápoly ellentétes követeléseivel szemben, habozni látszott. A consistorium 1493 január 8-ikán hét óra hosszat tartó ülésben tárgyalta az ügyet^[1806] s végre ígéretet tett a pápa Federigo herczegnek, hogy Beatrixnak kedvező brevét fog Ulászlóhoz kibocsátani. De alig hogy a herczeg – két nappal később – elhagyta Rómát, VI. Sándor megbánta ígéretét s oly brevét iratott, mely a nápolyiak álláspontjának egyáltalában meg nem felelt. Azonban az öreg Ferrante maga sokkal ravaszabb volt, semhogy a ravaszsággal kijátszani lehetett volna; nyomára jött a dolognak, követei útján közbelépett s kieszközölte, hogy a breve visszavonatván, az eredeti ígéretnek megfelelő újjal pótoltatott, s ezt két példányban állíttatván ki, az egyik példányt magyarországi követének, Andrea Carafának küldte el, hogyha Ulászló meg nem kapná vagy eltitkolná a pápai levelet, azzal ő állhasson elő.^[1807]

Ilyenképen a nyitrai püspök küldetését körülbelül meghiúsultnak tekinthette s a dolgon az sem változtatott, hogy január vége felé Rómából elment Nápolyba is s az Ulászló nevében a királynak előterjesztéseket tett, őt a házasság lehetetlenségéről meggyőzni igyekezett, mire kitérő feleletet kapott.^[1808] Ulászló maga is előterjesztéssel élt a pápához a brevével szemben s hogy legalább valami sikert lásson, megpróbálta egyelőre csupán Brandenburgi Borbálával kötött házasságának érvénytelenítését eszközölni ki a pápánál, mire nézve Borbála lemondó nyilatkozatát is bemutatta, természetesen azzal a szándékkal, hogy ezzel a milanói házasság útjából hárítsa el az első akadályt, de azzal a reménynyel, hogy e törekvésében a nápolyiak is segíteni fogják. Ámde ebben csalódott; a nápolyiak, a kik azt az álláspontot foglalták el, hogy a Beatrixszal kötött házasság végre van hajtva s ennélfogva megdönthetetlen érvényű, nem ismerhették el a brandenburgi házasság föloldásának szükségét; s így Ulászlónak ez a kísérlete sem sikerűlt, hanem ellenkezőleg, határozatba ment a római curiánál, hogy – a püspök, mint pápai legátus mielőbb Magyarországba menjen a török elleni hadjárat előmozdítása czímén is, de főleg a végből, hogy Ulászlót a Beatrixszal kötött házasság elismerésére rábírja.^[1809]

Ez a Beatrixra nézve rendkívűl kedvező fordulatot több körülmény összehatása idézte elő. Főrésze benne mindenesetre atyja diplomácziai ügyességének volt, ki a pápát hol ijesztgetésekkel, hol igéretekkel befolyásolta, ez utóbbiak terén odáig menvén, hogy Beatrixnak a trónon maradása esetére a pápai herczegek számára – kik mohón igyekeztek helyzetöket kihasználni, – dús magyarországi javadalmakat helyezett kilátásba.^[1810] Ferranténak azonban hosszabb huzavona után az is sikerűlt, – s éppen ez tette bensővé a viszonyt közte és a pápai szék között, – hogy házassági köteléket hozzon létre a Borgiák és Aragoniaiak között. Megegyezés jött ugyanis létre aziránt, hogy a legifjabb pápai herczeg, Gioffré, feleségűl vegye Alfonso calabriai herczeg természetes leányát, Sanciát, a mi augusztus 16-ikán, a Vatikánban képviseleti úton végbement házasságkötés után meg is történt, s e házasság révén Gioffre a nápolyi királyságban Squillace herczegségét kapta meg.^[1811]

Egy másik fontos tényezője a fordulatnak a milanóiak megváltozott magatartása volt. Lodovico Sforza már a megelőző év végén békítő magyarázatokat juttatott a nápolyi királyhoz,^[1812] s lassankint mindinkább visszavonúlt az Ulászló és Beatrix közötti küzdelem teréről s csupán a Bianco Maria és Corvin János házasságának föloldását szorgalmazta Rómában.^[1813] Beatrix és Eleonora örömmel tudták ezt be az utóbbi eljárásának, ki mint jó anya és anyós akkor épen első szülői örömeit élvező leányára s vejére atyja s nővére érdekében békítve, kérlelve hatott;^[1814] de Lodovico nem volt annyira az érzelmek embere, hogy csakis ily szempontok által eltérítette volna magát törekvése czéljától. Az igazi, nagy ok akkor derűlt ki, a mikor nyilvánvalóvá lett, hogy az agg III. Fridriknek 1493 augusztusában bekövetkezett halálával a németrómai császári méltóságra emelkedett I. Miksa, mint már régebben özvegy, arájáúl a fejedelmi kérőktől körülrajongott Bianca Maria Sforzát szemelte ki. A milanóiak még arra használták föl a folyton reménykedő Ulászlót, hogy általa kicsikarják Corvin Jánostól a lemondó nyilatkozatot,^[1815] mikor e nyilatkozat alapján a római Szentszék a végre nem hajtott házasság föloldását kimondta,^[1816] már Nápolyban is tudták, hogy kinek érdekében történt ez,^[1817] s így Ulászló, mikor Beatrixot kijátszani igyekezett, maga lett kijátszott s még azt is el kellett viselnie, hogy azontúl úgy a Sforza-ház, mint a német császár a Beatrix oldalára állottak, a mi a császárnál már csak azért is indokolt volt, mert Ulászlónak ilykép előreláthatólag magtalan házassága neki s ivadékainak nyitott volna utat a magyar trónra.^[1818]

149. AZ ESZTERGOMI SZENT ISTVÁN-KÁPOLNA.^[1819]

Míg ekképen úgyszólván nyílt harcz folyt Beatrix és Ulászló között, melybe változó szerencsével igyekeztek fegyvertársakat is bevonni, az érdeklődés természetszerüen fordúl ama kérdés felé, hogy miképen alakúlt személyes viszonyuk s különösen a Beatrix helyzete Magyarországon e harcz alatt?

A királyné saját állítása szerint azt kellene hinnünk, hogy ő Ulászlóval a házasság megkötése után folytonos bizalmas érintkezésben állott;^[1820] azonban ennek az állításnak a hitelét lerontja már magában az a tény, hogy ő majdnem állandóan Esztergomban tartózkodott, csak egyszer jött az 1492-iki országgyűlés alkalmából egy-két hétre Ó-Budára és Budára, míg Ulászló állandóan Budán székelt s csak koronkint rándúlt ki az ország más részeibe, valamint hogy a király minden látogatását Beatrixnál ez utóbbinak saját hívei eseményként kürtölték világgá. Az Ulászló védőinek elismerése szerint a király a házasságkötés utáni két évben legfölebb három látogatást tett a királynénál Esztergomban.^[1821] Beatrix el nem mulasztotta példáúl Ulászlónak atyja halála alkalmával részvétét nyilvánítani,^[1822] ellenben nincs nyoma annak, hogy emez akár a királynénak az 1492-ről 1493-ra fordúló télen s még tavaszszal is átszenvedett hosszabb, úgy látszik gyomorbántalomból eredő betegsége,^[1823] akár az őt utóbb családjában ért veszteségek alkalmából, iránta hasonló figyelmet tanúsított volna s nem mutat bizalmas viszonyra példáúl az, hogy Beatrix már 1491 nyarán kénytelen volt egy híve, Losonczi László tárnokmester közbenjárását venni igénybe a királynál a végből, hogy a tolnamegyei Simontornyán levő vára ne rendeltessék Fejérmegye hatósága alá, a mely intézkedés hírét Beatrix annak jeléül vette, hogy őt már minden oldalról méltatlan zaklatásokkal illetik.^[1824]

150. BÁTHORI ISTVÁN NÉVALÁÍRÁSA.^[1825]

Becsülete, hírneve az országban rohamosan hanyatlott, a mihez nyilatkozataival és magatartásával minden esetre Ulászló leghathatósabban járúlt hozzá. Hívei vagy elpártoltak tőle, vagy egyenkint elhaltak, mint a hogy példáúl a Báthori István 1490 nyarán bekövetkezett haláláról is oly jelentés ment Milanóba, hogy a volt erdélyi vajda kimúlta legérzékenyebb veszteség a királynéra nézve.^[1826] A ki hozzá közeledett, az menten gyanúsnak tűnt föl, mint példáúl Filipecz volt váradi püspök s minorita barát, ki a királynét ugyanazon év elején meglátogatta s nyomban ezután kitiltatott az országból.^[1827] Azzal is gyanúsították Beatrixot, hogy a király elleni összeesküvésben vett részt,^[1828] a mi heves tiltakozásra indította a pápai követ előtt.^[1829] Környezetét úgy látszik már csak a saját udvari emberei s a Hipolit közegei alkották; nincs nyoma, hogy akár egykori fölolvasója, Bonfin is, ki az Ulászló udvaránál nagy tekintélyben állott s magyar nemességet is kapott, ebben az időben közeledett volna a királynéhoz. Csak egy elkésett jelével az irodalmi téren való hódolatnak találkozunk még a Beatrix esztergomi évei alatt: Fra Jacopo Filippo da Bergamo, augustinus barát ajánlotta föl a királynőnek ezidőtájt a híres és jeles asszonyokról írt, már említett könyvét, melynek czímlapját az átadás jelenetét ábrázoló metszet díszíti.^[1830] A bevezetés a régi magasztalások hangján szól Beatrix kitűnő tulajdonairól és érdemeiről, valamint – nem egész korszerűen – kincseiről és bőkezűségéről is; a könyv a Boldogságos Szűzön kezdve s a női Szenteken és az ókor nagy nőalakjain folytatva, az író saját kora jeles hölgyeinek jellemrajzait is fölkarolja, közöttük különösen a Beatrixhoz közelállókét, úgy mint anyjáét és sógornője: Hipolitáét.^[1831] Philippus, ki kora történeti irodalmában tiszteletreméltó helyet foglal el, esztergomi látogatásával s könyvajánlásával valószínűleg Hipolit érsek figyelmét igyekezett magára vonni, mert később szolgálatokat tett neki s jutalmakat is kapott tőle olasz földön.^[1832]

Az özvegy királyné kormányzati hatásköre ebben az időben már csak a bányavárosokra szorítkozott. Ezek területén s a bányaregál körében adott mentességeket, sószállítási, építési és sóhasználati, valamint kutatási engedélyeket,^[1833] legemlékezetesebb kormányzati intézkedései azonban azok, melyeket Hodrusbányának Selmeczbányától való elszakadásra irányzott törekvései tárgyában az 1492-93. években tett.

151. FILIPPO DA BERGAMO BEATRIXNAK AJÁNLOTT MŰVE CZÍMLAPJA^[1834]

Hodrusbánya lakosai, látván, hogy Bélabányának sikerűlt magát Selmecztől önállósítania s miután ezt az ő helyzetökben városuk távolsága és virágzó bányáik jelentősége még inkább indokolta, Ulászlótól – ki ez esetben úgy látszik a királyné joghatóságát mellőzte, – bizonyos szabadalomlevelet eszközöltek ki a maguk részére, melyet azonban a selmecziek csalárd és erőszakos módon elragadtak tőlük s megbízottjaikat megölték. Az ügy Beatrix királyné ítélkezése alá került, ki udvari emberét, Pogány Zsigmondot küldte ki annak megvizsgálására s ennek jelentése alapján, Priuli György érseki helynök és Cheppi János udvari ember közbenjöttével oly itéletet hozott, mely a selmeczieket teljesen fölmentette s a hodrusiakat mint lázadókat megdorgálta és minden további lázongástól eltiltotta. Hiába vitték ez utóbbiak ügyöket Ulászló elé; a királyné itéletét ez is helybenhagyta. A hordurisak minden egyes panasza csak ártalmukra szolgált; a királyné Budáról hivott jogtudósok meghallgatása után is csak a selmeczieknek adott igazat, s a két bányavároshoz kiadott szigorú rendeletében meghagyta, hogy a selmeczbányaiakat fenyegető s őt, a királynét is rágalmazó hodrusi szökevény alattvalókat a hol érik, fogdossák össze és hurczolják megfenyítés végett az ő itélőszéke elé.^[1835]

Ennek a kegyetlen szigornak Hodrusbánya iránt s a feltünő kedvezésnek, melyben Beatrix Selmeczbányát részesítette, mélyebb oka volt. Abban az időben ő nagyon rá volt szorulva a selmecziekre, kik állandó pénzzavaraiban mindig segítségére voltak. A Hipolit «kormányzója», Costabili már 1492 május 3-ikáról azt jelentette Ferrarába, hogy míg a királyné mindig harczra készül s a körmöczi pisetum jövedelmét katonák zsoldjára fordítja, alig van pénze a mindennapi megélés költségeire.^[1836] Már ebben s a következő évben is többször fordultak elő kölcsönvételek, rendesen a bányakamara jövedelmeiből leendő visszatérítés kötelezettsége mellett; s a kölcsönadók mindig a selmeczbányaiak; ez a gyakorlat – mint látni fogjuk – még inkább meggyökerezett a királyné későbbi, sanyarú éveiben.^[1837]

A Hipolit környezete s a ferraraiak ilyen körülmények között joggal kezdtek attól tartani, hogy a királyné anyagi és erkölcsi helyzetének folytonos rosszabbodása előbb-utóbb kihatással lesz a fiatal primás állására is. Costabili már 1492 tavaszán adott kifejezést annak az aggodalmának, hogy ha Beatrixnak nem sikerülne magát Ulászló által nőül vétetni, Hipolit is veszélyben fog forogni, mert – mint gyűlölködő hangon hozzáteszi, – «ez a nép nem ismer tiszteletet s minden józan ész és becsület nélkül való».^[1838] A ferraraiakat mindenekfölött az érsekség jövedelmeinek elégtelensége aggasztotta s miután ebben a tárgyban minden fölszólalás, panasz vagy javaslat már a múltban is a Beatrix érzékenységével találkozott, végre arra igyekeztek, hogy olaszországi egyházi javadalmakat is szerezzenek Hipolitnak. Első lépés volt ezen a téren a pomposai apátság megszerzése 1492 tavaszán; de nem csekély meglepetésökre Beatrix ezt is rossz néven vette s éles szemrehányásokat tett miatta a közbenjáró Costabilinak. Ez volt az egyetlen alkalom, a mikor még nővére, Eleonora iránt is neheztelő szóra fakadt: fölhozta, hogy ő gyakran ír neki sajátkezűleg, nővére pedig titkárja által iratja leveleit s újabban már érdemesnek sem találja külön futárral küldeni azokat.^[1839] Ez a kis zsörtölődés egészen elszigetelve áll, máskülönben a két testvér gyöngéd viszonya az egyik sorsának minden forgandóságával daczol, s ha levelezésök ezekben az években többnyire közönyös tárgyak körűl is forog, mindig a kölcsönös szeretet és odaadás hangját mutatja.

Beatrix féltékenysége egyébiránt érthető volt; attól tartott, hogy minél több érdek fogja unokaöcscsét Olaszországhoz kötni, annál könnyebben fogja magát Magyarhon elhagyására elhatározni; már az 1492. évtől kezdve föl-fölmerűlt a Hipolit szülei részéről az az óhajtás, hogy fiok egy időre visszatérne hozzájok, de Beatrix hallani sem akart róla, sőt atyját is fölszólalásra késztette e terv ellen.^[1840] Jól tudta, hogy a Hipolit távozása az akkori viszonyok s az országnak az idegenek iránt ellenséges hangulata mellett az érseki javadalom elvesztését is vonhatja maga után, a mi őt magát legfőbb támaszától fosztaná meg. Azonban nem lehet a Beatrix ragaszkodását Hipolithoz csak ily önző okokból eredőnek mondani; nem volt közelében senki, a kit oly igazán szeretett volna, mint ezt a fiút; joggal mondhatta ennek anyjához írt levelében, hogy úgy vonzódik hozzá, mintha maga hordozta volna méhében s hogy bár testvére valamennyi gyermekét szereti, ezt egészen a saját magzatának tekinti.^[1841]

Ettől a szeretettől indítva vágyva várta, hogy a zsenge korú érsek az egyházi méltóságok legmagasabbját is: a bíbornokit elérje. Maga is tőle telhetőleg előmozdítani igyekezett e czélt s e végből atyja közbenjárását vette igénybe már az előbbi pápa idejében.^[1842] Ugyanakkor Ercole herczeg is Rómában járt s iparkodott a mutatkozó nehézségeket leküzdeni.^[1843] A pápai trónon beállott változás, a nápolyi király közbejött viszálya az új pápával megint bizonytalannak láttatták az eredményt; azonban az Ercole római követe napirenden tartotta a kérdést,^[1844] s a Borgiák saját családi érdekei csakhamar kedvező helyzetet teremtettek. A pápa másodszülött fiát, a nagy tehetségű, de féktelen vérmérsékű s gonosz hajlamú Cesaret egyházi pályára szánta s hamar néhány dús püspöki javadalomban részesítette; a bíbornoki kalapot sem akarta tőle soká megtagadni; de Cesare még csak 17 éves volt, s kineveztetése ily fiatal korban megkívánta, hogy ugyanakkor más érdekek is kielégíttessenek és más előkelő házakból való ifjak is bíbort öltsenek: az 1493 szeptember 20-án megtartott consistoriumban tehát VI. Sándor egyszerre nevezte ki bíbornokká fiát Cesaret, Alessandro Farneset, Frigyes Kázmért, az Ulászló testvéröcscsét és a 14 éves Estei Hipolitot,^[1845] ki a Santa Lucia in Silice templomáról kapta czímét. Október közepén Beatrix már birtokában volt az örömhírnek; ömlengő levelet írt nővérének, Eleonorának. Minden szenvedéseit, bajait, gondjait, csalódásait megédesíti – úgymond – az öröm, melyet a szeretett fiú fölmagasztaltatása fölött érez; hálát ad Istennek határtalan kegyelmeért és jóságáért s boldogságát még növeli az a tudat, hogy abban nővére és az ő férje is osztoznak…^[1846]

Mikor e sorokat írta, az, kinek a levél szólott, már négy nap óta nem volt az élők sorában.

III.

(1493-1497.) A Beatrixot érő csapások: nővére, Elenora halála; atyja, Ferrante halála; VIII. Károly franczia király Olaszországba tör s Nápolyt elfoglalja; II. Alfonso már előbb lemondván, az új király, Ferrandino elmenekűl. A francziák nem tudják Nápolyt megtartani, Ferrandino visszatér, de csakhamar meghal; Federigo lesz nápolyi király. Orsini teanói püspök, mint pápai legátus, Beatrix érdekében Magyarországba jön, Ulászlót a házasság elismerésére inti, de eredménytelenűl. Rómában a királyné befolyása még mindig diadalmas; ellenben Magyarországon a Beatrix helyzete mindinkább tarthatatlanná lesz; pénzügyi műveletei a bányavárosokkal. Hipolitot atyja Olaszországba hívja, előbb rövidebb időre, majd állandó tartózkodásra odamegy; ezalatt az országban mozgalom indul érseksége elvonására; az egri püspökséggel akarják kielégíteni, hogy az esztergomi érsekség Bakócznak jusson; Beatrix küzdelme e terv ellen, melyet a ferraraiak is pártolnak. A pápa jóváhagyja a cserét s Hipolit Olaszországban marad; Esztergom Bakócz birtokába jut.

Hipolit kineveztetése bíbornokká az utolsó tiszta és teljes öröm volt, melyet a sors Beatrixnak szánt; azontúl kegyetlen folytonosságban zúdúltak rá a csalódások, veszteségek és csapások.

Az első, egyetlen nővérének elvesztése volt. Eleonora legutolsó levelei ép úgy, mint a Beatrix válaszai azokra, a kölcsönös testvéri érzelem különös melegségéről tanuskodnak. Egyszer azt írja Eleonora, hogy nem lehet senki a világon, ki jobban óhajtaná a királyné megelégedését és dicsőségét, mint ő, kit éjjel és nappal ez a gondolat foglalkoztat. Vágyva és aggódva várja, mint fog a Beatrix dolga a királylyal alakúlni; czéljai érdekében csak rendelkezzék úgy, a hogy jónak látja s tekintse a Hipolit jövedelmeit úgy, mint ha az övéi volnának.^[1847] Máskor arról biztosítja húgát, hogy a milanóiaknál az ő érdekében oly buzgalommal járt el, mint a hogy csak gyermektől szülője, testvértől testvére irányában megkívánni lehet.^[1848] De a siker nem is maradt el; a Sforzák magatartásának gyökeres átváltozásán együtt örül a két nővér s hálálkodik érte Beatrix. Majd e siker örömét tetőzendő, jön a Hipolit fölmagasztaltatásának a híre! Arról szeptember legvégén értesülhetett anyja, a herczegné; már akkor beteg volt; szeptember 10-ikén azt írta Beatrixnak, hogy nyolcz napja változó hévvel gyötri a láz, az orvosok harmadnaposnak mondják, de Isten segítségével majd csak el fog múlni.^[1849] Ez a remény nem teljesült. A római örömhír még éppen jókor jött, hogy a beteg végnapjait földerítse: október 11-ikén, 43 éves korában Eleonora megszünt élni. Férje, Ercole, akkor Milanóban járt Bianca Maria Sforza férjhezmenetele alkalmából s ott vette a gyászhírt; ő úgy mint számos gyermekei, méltán gyászolhatták a kitünő hitvest és családanyát; de meggyászolta Eleonorát Ferrara népe is, mely szerette őt bölcsességeért, emberséges gondolkodásaért s gyöngéd jótékonyságaért, miknek különösen élete utolsó idejében adta sok jelét.^[1850] Halálára a fiatal Ariosto írt gyászverset,^[1851] ki később nagy hőskölteményében is magasztalva emlékezett meg az elhúnytról^[1852] s véleményét más jeles kortársak is megerősítették.^[1853]

Írott nyomát nem bírjuk a Beatrix keservének e haláleset fölött, de kétségtelen, hogy annak híre Esztergomban nem kisebb fájdalmat keltett, mint Nápolyban, hol már október 19-ikén el volt terjedve.^[1854]

152. ESTEI HIPOLIT BÍBORNOK CZÍMERE.
(Ciacconius Historia Rom. Pontificum cz. művéből.)^[1855]

Az öreg Ferrante vejéhez intézett levelében^[1856] kifejezést adva a saját bánatának is, keresztényi türelemre intette Ercolét, melylyel belé kell nyugodni a változhatatlanba. De ez a tanács csak szólam volt, mert az agg király maga legnehezebben viselte a csapást, melyet a sors e leánya halálával mért rá s megrendülve érezte át annak végzetes súlyát. Eleonora a maga szelid mérsékletével és okosságával volt az egyedüli, ki leánya, Beatrice útján befolyást tudott gyakorolni vejére, az ármányos Lodovico Sforzára. A míg ő élt, valamikép csak elszaggatta azokat a sötét számokat, melyeket a vénülő és elbetegesedett Ferrante, kinek lelkét sok elkövetett kegyetlenségének emléke is nyugtalanította, Milano felől mindegyre közeledni látott. Az ő szemében úgy tünt föl Lodovico, mint a judási áruló, kinek nyomában a franczia poroszlók be fognak hatolni Itália Gethsemane-kertjébe. És most egyszerre védtelennek látta magát a fenyegető végzettel szemben.^[1857]

Ferrante már három év előtt – valószínűleg köszvényes – lábbajban szenvedett,^[1858] azonban erős akarata és tevékenységhez, mozgáshoz szokott természete nem engedte elhatalmasodni a bajt; csak mikor már hetven éves lett, s a sok kormányzati gondhoz és a trónja bizonytalan jövője miatti aggodalmakhoz még a milanói viszály s leánya halála fölötti bánat járultak, tört meg szemlátomást a szívós ember. Kedvét vesztette mindenhez, a mivel foglalkozni szokott, még a táplálkozás is terhére vált, búskomorrá lett s fájdalmak miatt kezdett panaszkodni; majd oly lelkiállapot vett rajta erőt, hogy nemcsak magányában heves beszédekre fakadt, hanem környezete jelenlétében is eszelős ember módjára összefüggéstelen, zavaros szavakat hallatott. 1494 január 23-ikán Tripergoleból, hol vadászni járt, meghűlve tért haza a Castello Nuovoba; csakhamar gutaütés jelenségei mutatkoztak s két nappal később meghalt a király.^[1859]

Nápolyi szokás szerint Alfonso trónörökös nyomban atyja halála után belovagolta a város utczáit, mindenütt királyként üdvözöltetvén magát.^[1860] De a sietős hódolat senkit sem téveszthetett meg a helyzet rettentő veszélyei felől. Az öreg Ferrante, ki minden hibái mellett a korabeli olasz fejedelmek között mégis csak a legkülömb államférfi volt,^[1861] tapasztalatával, ügyességével, higgadtságával és tagadhatatlan tekintélyével nehezen bár, de tudott uralkodni e helyzet fölött; utódját mindenki gyűlölte, senki sem becsülte s mindaz a törekvés és érdek, mely a nápolyi uralom bukásához fűzte reményeit, megjöttnek látta a maga idejét. A közhit már atyja néhány kegyetlen tényét is Alfonsonak tulajdonította; ezeket némelyek állítása szerint trónra lépte után még nagyobbakkal tetézte, s híre olyan volt, hogy még arra is képesnek tartották, hogy titkos megbizottjai útján Velenczében a kutakat megmérgeztette.^[1862]

Ingadozni érezvén trónját, s elkészűlve levén a külső támadásra, szövetségest keresett. Mindenekelőtt a pápa hatalmát igyekezett a maga részére megnyerni; a hűbéri adót, melyet atyja megtagadott, megfizette, Virginio Orsinit behódoltatta a pápának, a fiatal Borgiáknak herczegségeket adományozott, s ezzel elérte azt, hogy VI. Sándor egészen az ő oldalára állott, a nápolyi trónváltozás alkalmával igényökkel ismét jelentkezett francziákat elutasította s az Alfonso koronázásának fényét emelendő, annak végrehajtására a pápai követképen Juan Borgia bíbornokot küldte ki. Az általános nyugtalanságot és aggodalmakat elleplezendő, az új király pazar fénynyel koronáztatta meg magát 1494 május 8-ikán s a koronázással majdnem egyidejűleg ment végbe természetes leányának, a bájos Sanciának egybekelése a még alig fölserdült Gioffré Borgia pápai herczeggel, mely természetellenes házasság következménye lett az a szerep, a mit utóbb a fiatal herczegné Rómában vitt, hol a Gioffré idősebb testvérei s állítólag Estei Hipolit is versengtek kegyéért.^[1863]

Beatrix, ki nyugtot nem találó kedélylyel fogadta gyors egymásután Ferrarából és Nápolyból a gyászjelentéseket s azután a bánatot feledtetni akaró ünneplések hírét, a nyár végén már arról is értesűlhetett, hogy atyja balsejtelmei teljesűltek, a történelem egyik legkalandosabb vállalkozása ténynyé vált. VIII. Károly, a fiatal franczia király, kit gyermekkorában Beatrixnak jegyesűl szánt atyja, s ki csak nem rég ragadta magához a teljes kormányzati hatalmat, merész és ábrándos dicsvágytól vezetve s nem hallgatva a higgadtabbak tanácsára, serege egy részét a havasokon hozva át, egy más részét pedig hajókon küldve a liguriai tenger partjaira, betört Olaszországba, hogy mint egy ítélkező felsőbb hatalom sújtson le Rómára és Nápolyra, s ezzel megnyitotta amaz idegen betörések sorát, melyek az olasz renaissance «kulturbachanaljá»-nak oly keserves véget szabtak.^[1864]

Ennek a vállalkozásnak azonban voltak kétségkívül bizonyos előzményei is, melyek azt, ha nem is fosztják meg kalandos jellegétől, mégis némileg érthetőbbé teszik. A németrómai császárság tekintélyének lehanyatlása s a pápák avignoni székelése óta Francziaország bizonyos pártfogói, fővédúri szerepet látszott felvenni Olaszországgal szemben; maguk a pápák hívták olykor a franczia királyt segítségűl a guelf-pártok védelmére, vagy a török részéről fenyegető veszély ellen. Az Anjouk nápolyi trónkövetelése egy másik kínálkozó alkalom volt a koronkinti franczia beavatkozásra; Firenze és Milano már a XV. század első felében szövetségre léptek Francziaországgal, melynek uralkodóházával a Viscontiak sógorsági viszonyban állottak. Ezekhez a körülményekhez járult a sok elégedetlenség, melyet Nápolyban az Aragoniaiak kegyetlenkedése, Rómában és egyebütt a pápák nepotismusa s elvilágiasodása idézett föl s a mely csak egy külső hatalom beleszólásától remélhetett orvoslást vagy bosszút. A bárók lázadásának menekűltjei úgy festették le a gyönge tehetségű, tapasztalatlan s a mellett kalandvágyó fiatal franczia király előtt a nápolyi állapotokat, mintha ott mindenki megváltásként várná az ő jövetelét;^[1865] a VI. Sándortól fenyegetett Giuliano della Rovere bíbornok pedig, mióta Francziaországba volt kénytelen menekűlni, ott szenvedélye egész hevével ösztökélte Károlyt az elfajúlt pápai udvar megrendszabályozására; nem hiányoztak a hízelgők, kik a király képzeletét egy újnemű keresztesháború dicsőségének képeivel gyújtották lángra.^[1866] De legerősebb tényezője volt a vállalkozás megindításának kétségkívül Lodovico Sforza, ki a nápolyiak elleni dühétől elvakítva, a francziák segítségével Olaszország első hatalmának rangjára vélt emelkedhetni, s ki nemcsak kikötőhelyet adhatott a franczia hajórajnak a milanói fennhatóság alatt álló Génuában, hanem terve érdekében Károly tanácsadóinak megvesztegetésére is elég pénzzel rendelkezett.^[1867]

153. VIII. KÁROLY, FRANCZIA KIRÁLY.
(Nicolo da Firenze érme után.)^[1868]

Nápolyban az udvari nép eleinte kicsinyelni látszott a veszélyt; a trónörökösnek inkább szokott kedvteléseire volt gondja, Pontano, az államminiszter pedig hetykén hivatkozott rá, hogy hány francziával bántak ők már el a múltban.^[1869] Ellenben Alfonso már tavaszszal hozzáfogott a fegyverkezéshez, s a pápa, – ki érezte, hogy a fenyegető csapás kettejök ellen irányúl, – szoros szövetségre lépett vele s teljes bizalmába fogadta őt.^[1870] Közös megállapodásukhoz képest a nápolyi hajóraj Federigo herczeg, a király öcscsének vezetése alatt Génua alá vonúlt, hogy a francziák partraszállását megakadályozza, míg a szárazföldi sereg javarésze Ferrandino, calabriai herczeg vezetése alatt a Romagnába hatolt, hogy a nápolyi birodalmat betörés ellen védje.^[1871]

A sorshatalmak azonban a franczia királylyal látszottak szövetkezni. Károly szeptember 5-ikén már Turinban volt s hajóhada 8-ikán Rappalonál a nápolyi hajórajt csúfos veszteséggel űzte vissza. Még a király hirtelen megbetegedése sem szolgált komoly akadályaúl a franczia csapatok előnyomúlásának; október közepén már diadallal vonúltak be Paviába s kevéssel később a szerencsétlen, ifjú milanói herczeg, Gian Galeazzo Sforza, ki közhit szerint lassú hatású méreg áldozata lett, kimúlt és Lodovico il Moro immár törvényes és korlátlan urává lett Milanónak, míg a nápolyi király leányát, az elhúnyt herceg özvegyét fogolyként őrizték várában. Velencze tétlen maradt, Forli, majd Ferrara is a francziák mellé állott s így Nápoly szárazföldi seregének is csakhamar hátrálnia kellett.^[1872]

A franczia király kardcsapás nélkül bevonúlván Firenzébe is, most már kiáltványt intézett Olaszország népéhez, melyben kijelentette, hogy jövetelének egyedűli czélja az őt örökjogon megillető nápolyi királyság elfoglalása a török elleni sikeres hadviselés okából, s a mint a pápa a fenyegető veszélyt a saját fejéről elvonúlni látta, többé nem sokat törődött szövetségesével, a nápolyi királylyal, kire most már föltartóztathatatlanúl rázúdúlt végzete.

GÉNUA SCHEDEL KRÓNIKÁJÁBAN.^[1873]

Karácsonyt s az 1495-iki újévet kissé tolakodó vendégként Rómában töltvén Károly, január 28-ikán elindúlt Nápoly felé. Alfonso király, kiről egy, a nápolyiak iránt kétségkívűl ellenséges, de mély emberismeretről tanuskodó egykorú emlékirat szerzője, Philippe de Comines franczia államférfiú azt az itéletet mondja, hogy «kegyetlen ember lévén, nem lehetett bátor»,^[1874] s kinek a közeledő veszély tudata, lelkiismerete szavát is fölkelthette, rémlátomásoktól gyötörve várta a francziák közeledését. Majd atyja szellemét vélte álmában láthatni, s az tudtára adta, hogy hiábavaló minden erőlködése: egész nemzetségének el kell pusztúlnia bűnei miatt; majd éjszakákon át kiáltozni hallották, hogy már jönnek a francziák! fák és kövek megelevenedtek körülötte s haláljóslatként zúgták fülébe Francziaország nevét.^[1875]

Mikor Alfonso hírül vette, hogy az Abruzzokbeli városai egymásután föltűzik a franczia lobogót, már január 23-ikán lemondott a trónról. Elsőszülött fia, Ferrandino, jogainak elismerése végett a kard és zászló előlvitelével új királyként körüllovagolta a várost, Alfonso azonban a királyi család nőtagjainak siránkozásai között, kincseivel megrakott hajókon Siciliába menekűlt s bújában a Messina melletti mazzarai kolostorba vonúlván, ott buzgó vallásos gyakorlatoknak és önsanyargatásnak adta magát, míg a lelki kínoktól elgyötörve, még ugyanazon év őszén sírba szállott.^[1876] Hogy ez a szerencsétlen király valóban szerette húgát, Beatrixot, azt végrendelete mutatja, melyben fiának és utódjának meghagyta és szívére kötötte, hogy tőle telhetőleg gondját viselje a magyar királynénak; s mintegy előrelátva a következményeket, arra is utasította, hogy ha Beatrix hazájába visszatérne, fogadja szívesen és tartsa országában, megosztva vele a mije van, hogy tisztes megélése legyen, mert «ez a királyné oly erényesen viselte és viseli magát, hogy a legjobb bánásmódot érdemli».^[1877] Mint látni fogjuk, Alfonso utódjai meg is szívlelték e végrendelkezést, Beatrix pedig beteljesedve láthatta bátyja sorsában a jóslatot, melyet állítólag nagyatyjuk az unokája születésekor megjelent üstökös csillagból merített, hogy e gyermek fogja egykor házának bukását előidézni s Itáliát lángba borítani;^[1878] és csak e balvégzetnek tulajdoníthatta, hogy imént elhalt nővérének fia, Estei Fernando maga is franczia szolgálatba lépett s részt vett a hadjáratban, mely következményeiben anyja családját trónjától végleg megfosztotta.^[1879]

Ferrandinonak, az új királynak, kit a nép kedvelt s kiről jeles fejedelmi tulajdonokat jegyeztek föl kortársai, ellentállása szintén nem tarthatott soká; a francziák már február 16-ikán kezökben tartották az erős Gaetát s miután Nápolyban már jövetelök előtt fölbomlott minden rend s megindúlt a rablás és gyújtogatás, 22-ikén bevonúltak a fővárosba is; «fasarkantyúval jöhettek volna, – jegyezte meg a pápa, – s nem volt egyéb fáradságuk, mint krétával megjelölni a szállásokat».^[1880] Egy nappal előbb, látván, mint szakadoznak el egyenként hívei s a fosztogatók már istállóiba hatolnak, a jobb sorsra méltó, elődei bűneiért bűnhődő ifjú király családjával együtt elhagyta utolsó nápolyi mentsvárát, a Castello dell’ Ovót s elégetvén hátramaradt hajóit, Procida szigetére, majd onnan Ischiára vonúlt vissza, fájdalmában a zsoltár szavait hangoztatva: «Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz, ki azt őrzi!»^[1881]

A nápolyiak magatartása teljesen méltó volt oly néphez, melyet «mindenki hatalmába keríthet, mert mindenekfölött a változást szereti».^[1882] A Ferrante egykori minisztere és kegyencze, Giovano Pontano volt az, a ki magasztaló beszéd kíséretében adta át a rábízott paloták kulcsait a franczia királynak, nem kímélve beszédjében azokat az uralkodókat sem, kiknek bizalmát élvezte.^[1883]

Károly elfoglalván a várost, azonnal ostrom alá fogta a Ferrandinotól hátrahagyott őrségtől védelmezett Castello Nuovot, valamint a Pizzafalcone erődöt és azzal összefüggő Castello dell’ Ovot; a várak márczius első felében egyenkint megadták magukat^[1884] s a hódító békésnek mutatkozó kormányzatot rendezett be a nápolyi tartományban, enyhítve a nép terheit és az Aragoniaiak némely jogfosztó s igazságtalan intézkedéseért is orvoslást nyujtva.^[1885] Míg ő és harczosai ittasan a könnyű diadaltól, Nápoly kínálkozó élvezeteibe merűltek, fenyegető felhők kezdték egöket elborítani. Az ajánlat, melyet Károly a nápolyi király nagybátyjának, Federigo herczegnek a béke kedveért tett, hogy t. i. úgy neki, mint unokaöcscsének Francziaországban adna kárpótlásúl birtokokat, ezúttal még visszautasítással találkozott;^[1886] a spanyol király, ki a saját uralmát is – különösen Siciliában – fenyegetve látta volna, ha a francziáknak sikerűl magukat állandóan befészkelni Délolaszországba, követei útján erélyesen tiltakozott Nápoly meghódítása ellen.^[1887] A francziák nápolyi időzésének legelső napjaiban – állítólag a Borgiák mérgétől – meghalt Dsem herczeg, kinek birtokára egykor Mátyás oly hevesen törekedett, s kinek átengedését Károly a pápától a török elleni keresztesháború érdekében való fölhasználás czímén csikarta ki.^[1888] Ezáltal az egész franczia vállalkozás utolsó látszatát is elvesztette annak, mintha a félhold ellen irányulna. Olaszország fejedelmei, köztük a pápa is, a német császárral és spanyol királylyal már márczius végén titkos szövetséget kötöttek Velenczében a franczia király hódító szándékainak meghiúsítására.^[1889]

155. A CASTELLO DELL’ OVO NÁPOLYBAN.^[1890]

Miután Károlynak az az igyekezete, hogy a pápa investituráját eszközölje ki nápolyi uralma számára, nem sikerűlt, minden pápai szentesítés nélkül koronázásszerű szertartást, s birtokbavételt jelentő ünnepi körmenetet rendezett Nápolyban, május 12-ikén s kevéssel később, d’Aubignyra és Montpensierra bízván megfelelő sereggel a meghódított tartományok megőrzését, csapatai egy részével s hozzá csatlakozott olasz híveivel elhagyta Nápolyt.^[1891]

Csakhamar kitűnt, hogy a könnyű hódítás nem jelentett maradandó birtoklást. Míg a franczia király véres csatákban átvágva magát a most már jobbára ellene forduló olasz tartományokon, hazájába tért, azalatt Nápolyban az Aragoniai ház szinte könnyű szerrel foglalta vissza régi uralmát. A francziákat Nápoly birtoka elbizakodottakká és elpuhultakká tette; így egyszerre lettek gyűlöltek s szüntek meg félelmesek lenni. Az elűzött Ferrandino előbb Sziciliában egyesülvén a már akkor hírneves Gonsalvo de Cordova vezérlete alatt álló spanyol hajóhaddal, julius elsején visszatért Nápolyba, a hol a nép ujjongással fogadta, mert megtanúlta időközben, hogy a «benszülötteknél mennyivel gyűlöletesebb az idegen járom».^[1892]

A francziáktól megszállott várak Nápolyban és a vidéken még egy ideig tartották magukat s kisebb csatározások még az 1496. évben is előfordúltak a mantuaiaktól és velenczeiektől is támogatott nápolyiak s a visszamaradt franczia csapatok között; de 1496 nyarán Ferrandino már majdnem az egész nápolyi királyság urának tekinthette magát. Ekkor az addig nőtlen, bár 27 éves király megnősűlt s pedig a saját nagynénjét, a nála ugyan jóval fiatalabb Giovanna herczegnőt, I. Ferranténak második házasságából született leányát vette nőül.^[1893] Az egykorú Philippe de Comines megbotránykozott e vérfertőző házasság fölött^[1894] s annak tulajdonította, hogy az ifjú király alig néhány nappal e házasságkötés után hirtelen megbetegedett s még ugyanazon év október 7-ikén meghalt, özvegyűl hagyván még csak tizenhat éves nejét, a «szomorú királynét», – la triste reyna – mint ez magát azontúl nevezte, s előidézvén azt, hogy Nápoly kevesebb mint három év alatt négyszer cserélt urat.^[1895]

Ferrandinonak gyermeke nem lévén, utódja az Aragoniaiak alig visszaállított trónján nagybátyja, a Ferrante másodszülött fia, Federigo lett, egy szelíd, nemes lelkületű fejedelem, ki soha trónra nem számítván, inkább a szellemi élvezetek felé fordúlt, őszinte barátja volt a költészetnek, tudománynak és a művészeteknek s jeles fejedelemmé válhatott volna békésebb, nyugodtabb időkben mint a minők reá vártak.^[1896]

A nápolyi viszonyoknak ez a kaleidoszkopszerű változása Beatrixot nemcsak családja sorsa szempontjából érdekelte, hanem azért is, mert tudta, hogy annak kihatása van a saját magyarországi helyzetére,^[1897] és hogy ügyének főkép Rómában legerősebb támasza a nápolyi udvar; a mint ennek a biztonsága és hatalma alábbszállott vagy emelkedett, a szerint csökkent vagy nőtt a befolyás is, melyet onnan az ő érdekében a római curiára gyakorolhattak. Rég meggyőződvén róla, hogy Ulászló és a magyarok az ő vélt igazának sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel meg nem nyerhetők többé, s másrészt a király is lemondani levén kénytelen a békés kiegyenlítés minden reményéről, a házassági pör harczterét mindketten egészen Rómába helyezték át s a diplomáczia akkor használatos minden eszközével vitték azt tovább. Annyi csalódás, keserűség és megaláztatás után Beatrixban még mindig megvolt az a makacs merészség, hogy a pápa, mint legfőbb bíró, döntésének segítségével akarta magát föltolni egy férfi hitveséűl, ki őt visszautasította, s egy ország királynéjáúl, mely gyűlölete félreismerhetetlen jeleivel idegenkedett tőle.

Már láttuk, mily becses szövetségest nyert a királyné a Bianca Maria Sforza házassági ügyében beállott fordulat óta a milanói herczegben. Ez, valószínűleg nejének s apósának befolyása következtében is, és tekintet nélkül a nápolyiakkal való rossz viszonyára, a bátyja, a bíbornok s követe útján folyton érintkezésben volt Rómával s ott buzgón működött a Beatrix érdekében; apósa, Ercole herczeg arra is rá akarta venni, hogy Miksa császárt – most már unokahúgának férjét – nyerje meg közbenjáróúl, de a herczeg ezt ekkor még nem látszott ildomosnak tartani.^[1898]

A pápa Ferranténak tett igéretét ennek halála után is megtartotta s 1494 tavaszán^[1899] Magyarországba küldte követképen a nápolyiak bizalmát bíró Orsi Orsini teanoi püspököt azzal az egyenes utasítással, hogy Ulászlót házassági kötelezettség teljesítésére igyekezzék rávenni. A pápai legátus mindenekelőtt Budán Ulászlónál magánkihallgatáson jelent meg^[1900] s előadta küldetése czélját, mire a király válaszát megfontolni kívánván, annak megadását későbbre igérte. Két nap múlva újból fogadván a püspököt, ekkor már kíséretében volt a kalocsai érsek s a győri püspök is, s ez utóbbi t. i. Bakócz, fejtette ki a király álláspontját, mely szerint csodálkozik az özvegy királyné zaklatásai fölött s a történt házasságkötést úgy azzal ellenkező szándéka, mint Brandenburgi Borbálával szemben fönnálló kötelezettsége miatt érvénytelennek tekinti. Kérte a legátust a király, igyekezzék magát az előzmények és viszonyok iránt tájékozni s beszélje le a királynét lehetetlen követeléséről. Ulászló még az nap Lőcsére utazván, hol testvéreivel volt találkozása, Orsini az ő távollétét használta föl arra, hogy Beatrixot Esztergomban fölkeresse s tapasztalatait vele közölje. A királynéval történt megállapodás értelmében a pápai követ, mintegy a maga eljárásának támogatására s a király meggyőzése végett, meghívta Filipecz Jánost, a volt nagyváradi püspököt s Jánost, az azóta szintén szerzetesi csuhát öltött volt csanádi püspököt, úgyszintén bizonyos Bál Mihály lengyel szerzetest, mint oly férfiakat, kiknek Ulászlóra köztudomás szerint nagy befolyásuk van.

156. A KASSAI DÓM A RESTAURÁLÁS ELŐTT.^[1901]

Orsini azonban a király visszatérésére túlsoká várakozván Budán, az ő engedélyével Kassára ment utána s ott újabb fogadtatásban részesűlt és kihallgatást nyertek a tőle meghívott szerzetesek is. Ulászló most már valamivel enyhébb formában nyilatkozott, de lényegében nem tágított. Kijelentette, hogy ha csak rajta állana, ő a pápa kívánsága előtt meghajolna, ámde az ország Rendei hallani sem akarnak Beatrixról,^[1902] kinek egész bűnlajstromát újra elősorolta, hivatkozva nyilván alaptalan mendemondákra is és mindazokra az érvekre, melyeket már a Sánkfalvi küldetésekor szerkesztett védiratból ismerünk. Végül keserű panaszra fakadt azért, hogy a pápa tőle, ki a kereszténység védelmében fáradozik, megtagadja azt, a mit más uralkodóknak szívesen megtett, hogy t. i. őt e gyűlölt házassági kötelezettség alól fölmentené. A legátus – saját jelentése szerint, – keményen rászólt a királyra; visszautasította azt a föltevését, mintha a pápa részrehajlóan járna el, kiemelte előtte küldetése fontosságát, a Szentszék iránti tartozó engedelmességet, a régi és dicső nápolyi uralkodóház iránti tartozó tiszteletet, az özvegy királynétól neki tett szolgálatokat, az igazság és méltányosság követelményeit, s arra intette őt, hogy «hálátlanúl rá ne szedje a királynét». Ulászló – a püspök benyomása szerint – nem vette zokon sem az ő intelmeit, sem a meghítt közbenjárók előterjesztéseit, de hajthatatlanúl megmaradt nézete mellett s a győri püspökhöz utasította őt, a ki azonban – ismerve a király fölfogását – semmi további közbenjárásra nem vállalkozott, úgy hogy a legátus – ki időközben a pápától már sürgető brevét is kapott, – tulajdonképen eredménytelenűl utazott el Kassáról Nagyváradra.

E követjárás további lefolyásáról biztos adataink nincsenek; de valószínűnek kell tartanunk, hogy a teanoi püspök Nagyváradról még Esztergomba ment, mert szeptember 18-ikáról van keltezve az a többször idézett írásbeli ügyismertetés, mely a Beatrix nevében a pápai követ részére iratott.^[1903] Ebben a királyné nemcsak a házassági ügy keletkezését és fejlődését adja elő a maga álláspontja szerint, hanem élesen czáfolja azokat az állításokat is, melyeket a király a házasság végrehajtásának, föloldhatóságának s a királyné áruló törekvéseinek kérdésében nyilván a legátus előtt mondott, s azokat alaptalanoknak, a maga eljárását pedig a jogos önvédelem tényének igyekszik föltüntetni.

A legátus kétségkívül még az elmondottak után is próbált, – és pedig a nápolyi követtel egyetemben – Ulászlónál előterjesztéseivel czélt érni, míg ez türelmét végkép elvesztve, rideg visszautasításban nem részesítette kísérleteit; mert ismerünk egy később a királyhoz intézett pápai brevét,^[1904] mely sérelemképen hozza föl, hogy Ulászló a nevezett követeknek javaslatait még csak meghallgatni sem akarta s őket magától eltiltotta, sőt megfenyegette. Ez már 1495 tavaszán történhetett.^[1905] Nem tudhatjuk mily benyomásokkal és szándékokkal hagyta el a teanoi püspök Magyarországot, de az bizonyos, hogy Rómába csak írott jelentései juthattak, mert ő maga – valószínűleg szintén a Beatrix kárára, – visszautaztában a karinthiai Villach városában megbetegedett s meghalt.^[1906]

Ulászlót méltán aggasztotta a hangulat, melyet házassági ügyében a pápai curiánál tapasztalt s ezért 1495 tavaszán ismét követett küldött Rómába Brandis János személyében,^[1907] egy évvel később pedig újabb követség ment, folytonos utalással a török elleni kétségbeesett küzdelemre, kérni, rimánkodni a pápánál a kínos ügy kedvező elintézését, hogy a király egy megfelelő házassággal véget vethessen háza és országa bizonytalan állapotának.^[1908] De mind hiába! Beatrix diplomacziája még mindig, a nápolyi bonyodalomnak közepett is, sikeresebbnek bizonyúlt. Leveleket írt Lodovico Sforzának s külön nejének is, az ő unokahúgának, majd kérve, majd köszönve közbenjárásukat.^[1909] Giovan Battista Carafát, Stefano da Capua szerzetest és udvari emberét, Joan Moncayot követekűl küldte Milanoba, Rómába, Nápolyba, sőt Spanyolországba is.^[1910] Sógora Ercole is leveleket váltott vejével, a milanói herczeggel,^[1911] ki a legnagyobb tevékenységet fejtette ki a Beatrix érdekében leveleivel, követei útján s Ascanio bíbornok közbejöttével.^[1912] Bevonták akcziójukba Miksa császárt, kit a milanói követ, Erasmo Brasca még annak a tervnek is megnyert, hogy a brandenburgi őrgróf egy leányát Fernandino, nápolyi király vegye el; Miksa készséggel megígérte közbenjárását a Beatrix érdekében, annál inkább, mert, – mint már említettük, – Ulászlónak ilyen, előreláthatólag meddő házassága az ő öröklési igényének kedvezett volna.^[1913] Kísérletet tettek Velencze megnyerésére is, de a doge, Agostino Barbadico kereken kijelentette, hogy semmi köze a Beatrix házassági ügyéhez.^[1914] A fiatal nápolyi király, megemlékezve atyja rendelkezéséről, alig hogy trónját visszafoglalta, legerélyesebben karolta föl nagynénje érdekét; kieszközölte, hogy Rómában a rokon spanyol király követe is támogatta az övének lépéseit. Az egyesült milanói és nápolyi besúgásoknak sikerűlt a pápával elhitetni, hogy Ulászló a franczia királylyal van szövetségben, kiben akkor VI. Sándor úgy a saját székének, mint Olaszországnak legnagyobb ellenségét látta; ennek következtében a pápa a legridegebben fogadta Ulászló követeit s kijelentette nekik, hogy országuknak minden viszontagsága csak büntetése királyuk bűneinek, a ki megtagadja érvényesen megkötött házasságát s most a vérszopó francziákkal szövetkezik. Az elképedt magyar követek váltig bizonygatták, hogy királyuk semmiféle szövetséget sem kötött Francziaországgal, de egyúttal kijelentették, hogy inkább meghal, mintsem hogy Beatrixot nőül vegye.^[1915]

Ugyanazon év őszén a pápa még határozottabb lépést tett a Beatrix érdekében. Szeptember 12-ikéről keltezett brevét intézett Ulászlóhoz,^[1916] melyben hivatkozva a kimúlt teanoi püspök útján küldött eredménytelen intelmekre, a spanyol és nápolyi királyoknak az ügy miatti sértődésére és sürgető kéréseire, apostoli tekintélyével hívja fel őt, hogy Beatrixot megkötött házasságuknak megfelelően hitvesi szeretetébe fogadja. Késznek nyilatkozik Ulászlót a Brandenburgi Borbálával állítólag előbb megkötött házasságának minden jogkövetkezményei alól föloldani s egyúttal kiközösítés terhe alatt eltiltja attól, hogy más házasságra lépjen; utasítja végűl, hogy a mennyiben e fölhívásnak megfelelni hajlandó nem volna, okait e levél vételétől számított két hónap alatt terjessze elő követe útján, mert ellenesetben a pápa az ő további meghallgatása nélkül fog ebben az ügyben dönteni.

A milanói herczeg sürgetésére,^[1917] ezt a brevét el is küldték rendeltetése helyére; Bartolommeo de Miranda pápai futár vitte, még pedig biztosság okából két példányban, s 1496 november 17-ikén Tatán kézbesítette Ulászlónak, ki éppen várából lépett ki fényes kísérettel, s eleinte vonakodni látszott az írás átvételétől, a miért a futárnak ezüst pálczája előmutatásával kellett hivatalos minőségét igazolnia.^[1918]

Ulászlónak éppen elég baja volt országában, hogy annál nehezebben viselje a csalárd cselekedete miatt őt érő zaklatásokat s az akadályokat, melyek abból eredőleg egy, helyzetének javítására szolgáló házasság megkötése elé gördűltek. A kincstár bevételei egyenes arányban hanyatlottak a királyi tekintélylyel, az országgyűlések kölcsönös vádaskodás mellett mindinkább anarchikus állapotokat tüntettek föl s mikor a király merész elhatározással a Mátyás példáját akarva követni, országgyűlés összehívása nélkűl, csupán a főrendekkel tanácskozva, adót vetett ki, valóságos lázadás támadt, különösen Erdélyben; később Ujlaki Lőrincz, majd Frangepán Bernardin tűzték ki a nyílt pártütés zászlaját s ez utóbbinak sikerűlt Corvin Jánost is magához vonnia, ki 1496 tavaszán leányát, Frangepán Beatrixot vette nőűl. Bár ez a mozgalom inkább csak Horvátországra szorítkozott, az oligarchia küzdelme a királyi hatalom ellen s a köznemességé az oligarchia ellen az egész országot magával ragadta. Általános volt az elégedetlenség és zúgolódás; a gyűlölet ugyan főkép a hatalmat mindinkább magukhoz ragadó Bakócz kanczellár és Zápolyai nádor ellen irányúlt, de a megvetéssel volt határos az a megítélés, melyben maga Ulászló majdnem országszerte részesűlt; a nemzet szemében még mindig idegen, bizalmat sem maga iránt kelteni, sem a magyarok iránt érezni nem tudott; ha már az anyagi szükség, melylyel folytonosan küzdenie kellett, csökkentette tekintélyét, tehetetlen ravaszkodása még inkább aláásta azt.^[1919]

157. FRANGEPÁN BEATRIX.^[1920]

Beatrix nem hízeleghetett magának azzal, hogy a királynak ennyire megrendűlt tekintélyét és népszerűségét a vele kötendő frigy megerősíthetné; de Ulászló állásának gyöngeségét mindenesetre fölhasználhatni vélte arra, hogy fölötte künn és benn könnyebben győzedelmeskedhessék. Másrészt a király a passiv ellenállásával elért huzavonában is már bizonyos előnyt láthatott magára nézve, mert a Beatrix ismert magtalansága évről-évre haladó korával mind alkalmatlanabbá tette őt arra, hogy a nemzet a Habsburgoktól való függetlenségének reményeit az ő anyaságába helyezze. E mellett tudta Ulászló s tudatosan része is volt benne, hogy a Beatrix helyzete, vagyoni állása, tekintélye az országban legalább ugyanoly mértékben hanyatlott, mint az övé.

Az 1494. évtől kezdve jeleivel találkozunk annak, hogy Ulászló a királynénak a bányavárosok fölött gyakorolt jogait s onnan húzott hasznát korlátozni vagy elvonni igyekszik. 1494-ben rendeletet ad ki, hogy abból a pénzből, melyet Zápolyai István némely régi ezüstneműiből az ország szükségeire veretni fog, a körmöczi kamara a királynénak, – kit erről állítólag értesíteni fog, – semmi jövedelmet se juttasson.^[1921] 1496 áprilisban pedig a lengyel uralkodóháztól pártfogolt Thurzó János krakói bírónak és fiának Györgynek engedélyt ad Beszterczebányán kohóépítésre s kiváltságot az ott olvasztandó réznek és ezüstnek a kamarai beváltás alóli mentességére; ezt az engedélyt később még több kohó építésére terjeszti ki.^[1922]

Az ily beavatkozások ellenére Beatrix tovább is rendeleteket ad ki bányavárosi, úgy mint sókamarai ügyekben. Egyszer Kassát utasítja, hogy a visszatérítendő sőt az elmozdított kamaragróf helyett az újnak szolgáltassa ki;^[1923] másszor Körmöczbányára is kiterjeszti Mátyás királynak Selmeczbányára vonatkozó régi tilalmát, mely szerint a bányavárosokban más mint bányaműveléssel foglalkozó bormérési jogot nem gyakorolhat.^[1924] 1496-ban a körmöczi főkamara, melyet addig az érdemes, öreg Schayder Péter vezetett, a királyné intézkedéséből jut a már említett Thurzó János birtokába,^[1925] de tekintettel ennek lengyel összeköttetéseire valószínű, hogy ebben a tényben a király akarata érvényesűlt. Ugyanazon évben a kassai sókamarát két udvari emberére, Sigismondo de Clariora és Antonio de Ranaldora bízza, s ehhez képest utasítja Bártfa városát, hogy a sóeladás tekintetében ezeknek intézkedéseihez alkalmazkodjék.^[1926] Később látjuk, hogy Selmecz- és Hodrusbánya polgárai és a Nagylucsei Balázs birtokában levő Csernovicz lakosai közt támadt véres villongások okából a feleket maga elé idézi s 1000 forint bírsággal s kegyének elvesztésével fenyegeti meg.^[1927] Majd körmöczi kamarája kezelőinek panaszára a döghalál által okozott károk tekintetében rendel el Selmeczbányán vizsgálatot s kíván be jelentést.^[1928]

1496 elején Beatrix kénytelen volt lényegesen leszállítani udvartartását s mérsékelni költekezését;^[1929] de a külső látszatot, a királynéi fellépés és érintkezés formáit gondosan megőrízni igyekezett. A követek és futárok még mindig jönnek-mennek, most annál inkább, mert, mint láttuk, levelezései a különböző udvarokkal élénkebbek, mint valaha; olykor megjelenik Ferrarából a kedves Cattivello is.^[1930] Ellenben eltűnik Sanctus de Aversa s helyét bizonyos Stagnolo Gábor foglalja el, kivel 1495 tavaszán még mint a mármarosi sókamara egyik előljárójával találkozunk s kit 1497 áprilisában Beatrix már mint titkárát említ.^[1931] Míg magának annyi a gondja, baja, mindig készséggel vállalkozik mások pártját fogni, ügyefogyottak érdekében közbenjárni.^[1932] Ajándékozási kedve sem csökken; egyszer egy hű embere részére, ki házasodik, firenzei selymeket rendel a maga számlájára;^[1933] kisebb helyeken templomokat építtet vagy részesít adományokban.^[1934]

Vagyona, jövedelme még mindenesetre van, de a megelőző nagy költekezésektől erősen le kellett olvadnia s hogy mostani kiadásai fedezésére sem elegendő, azt a folytonos pénzhajszolás tanusítja. Részben a közállapotok ziláltsága is okozta, hogy a bányaüzem a század 90-es éveiben különösen Körmöczön rohamosan alászállott,^[1935] a mi okvetlenül a királyné jövedelmeinek is csökkenését vonta maga után. Az egykorú adólajstromok nyomán tudjuk, hogy Beatrixnak 1494-ben és 1495-ben még birtokai voltak Pilis-, Pest-, Nógrád- és Fejérmegyékben, – melyekre 1494-ben összesen 1187, 1495-ben már csak 918 forint adó volt kivetve.^[1936] Mármarosmegyében Husztot, Szigetet s valószínűleg Rónaszéket bírta még 1495-ben is,^[1937] és ugyanekkor birtokában kellett lennie az abaujmegyei Forró mezővárosnak is, mert ezt, minden tartozékaival egyetemben, 1498 végén adta zálogba titkárának, Stagnolo Gábornak.^[1938]

Minél inkább rászorúl a királyné minden létező anyagi segélyforrásra, annál nehezebben nélkülözi elszigetelt helyzetében s hanyatló tekintélyével érdekei terén a kellő jogvédelmet. Egyszer dörgedelmes levelet kell írnia a selmeczbányaiaknak, hogy egy, hűtlen kezelők által elsikkadt drágakövét szerezzék vissza,^[1939] máskor a nádort hiába kéri, hogy ítélőmestereit a kitűzött időre küldje el Esztergomba, igazságot tenni közte és Szászkő s Lipcse urai között; a nádor azt válaszolja, hogy ítélőmestereinek most sok a dolguk, nem követhetik a királyné hívását.^[1940] 1495-ben a bányaadóból (urbura) várandó jövedelmét, mely pedig még a nyolczvanas évek végén az 5000 forintot meghaladta, eladja 2200 forintért a selmeczieknek;^[1941] erre és egyéb kamarai jövedelmeire azután egyre folyik az utalványozás és előlegvétel, s valószínű, hogy az igénybevett pénzek túl is haladták a törlesztésűl lekötött bevételeket, mert csak az 1497. évből meglevő utalványok és adóslevelek 3339 arany forint fölvételéről tanuskodnak,^[1942] és mert tudjuk, hogy távoztakor a királynét megillető kamarai jövedelmeket terhes adósságok csökkentették.^[1943] Itt már találkozunk a Thurzó János nevével is, mint előlegezővel; a királyné utalványai többnyire udvarhölgye Helena, majordomusa Moncajo és titkárai Sigismondo de Clario s Gabriele Stagnolo neveire szólnak; a legutóbbi maga is ír leveleket a királyné nevében Selmeczbánya városához, s az egész kezelés azt a benyomást teszi, hogy Stagnolo hasznot húzott a királyné megszorúltságából, mert különben ez aligha jött volna abba a helyzetbe, hogy egy birtokát neki elzálogosítani legyen kénytelen.

Feltűnő továbbá Steck Boldizsárnak, Selmeczbánya azon időbeli jegyzőjének szereplése a királyné s a bányaváros viszonyában. Ezt a Steck Boldizsárt, a ki testvére volt a körmöczi kamara egyik előljárójának, délczeg, jeles műveltségű s nagyon gazdag kereskedőként írták le,^[1944] a ki nyilván közvetítője volt a királyné pénzügyi műveleteinek s e minőségben gyakran és szívesen látott vendége az esztergomi udvarnak, kit úrnője megbízásából Stagnolo egyszer azzal az utasítással hí meg, hogy múlhatatlanúl, éjt-napot egybevetve, a legnagyobb sietséggel jöjjön Esztergomba.^[1945] Mindenesetre oly bizalom jele, a minőben Beatrix kevés magyar honost részesített.

Valószínűleg a királyné megrendűlt vagyoni helyzetére alapította Ulászló reményét, midőn 1495 nyarán ajánlatokat tett neki az iránt, hogy a házasságról való lemondása esetében más módon volna hajlandó igényeit kielégíteni. Ily ajánlat megtevésének – bizonyos fenyegetés hozzáfűzésével, – nyoma van a jól értesűlt olasz rokoni udvarok levelezésében,^[1946] azonban a királyné fokozott erélylyel folytatott, már ismertetett akcziója a római kuriánál legvilágosabban mutatja, mily kevés hatásuk volt úgy a fenyegetéseknek, mint az ígéreteknek.

Régibb történetíróink valószínűleg Bonfin nyomán tudni vélik, hogy 1495-ben vagy 1496 elején az országgyűlés is foglalkozott a Beatrix ügyével s mintegy hozzájárúlt Ulászló abbeli elhatározásához, melylyel a Beatrixszal kötött házasságot nyíltan megtagadta s valamely hajadon herczegnővel való egybekelését ígérte meg;^[1947] azonban az egykorú levéltári adatok ezt az állítást semmivel sem támogatják. Nyoma csupán annak van, hogy a királyné ügyének buzgó barátja, Lodovico Sforza, az ő javára akarván hangulatot kelteni az országnagyok körében, 1496 őszén egybehangzó leveleket írt Zápolyai István nádornak, Váradi Péter kalocsai érseknek, Corvin János szlavóniai bánnak, Frangepán Bernardinnak és Geréb Péter országbírónak, kérve őket, hogy a Beatrix igazát karolják föl a házassági kötelék szentsége s hazájuk java érdekében;^[1948] a mi mindenesetre inkább arra mutat, hogy az országgyűlés ezt a kérdést, ha egyáltalán foglalkozott vele, csak 1497-ben tárgyalta s határozott benne a fenti értelemben.^[1949]

Időközben azonban a Hipolit érsek helyzetében mutatkoztak oly fordulat előjelei, mely Beatrixot legerősebb magyarországi támaszától való megfosztással fenyegette.

Említettük már, hogy még az Eleonora herczegné életében megnyilatkozott a Hipolit szülői részéről az az óhajtás, hogy ez a fiok is hozzájok jöjjön Olaszországba, s hogy Beatrix mily hevesen ellenkezett e tervvel, melynek meghiúsítására atyját is segítségül hívta, ki a pápánál is kieszközölte, hogy a fiatal bíbornoknak egyelőre ne kelljen hódolatát Rómában bemutatnia.^[1950]

Az Eleonora s utóbb a Ferrante halála azonban ezt a kívánságot ismét fölszínre hozta. Ercole herczeg már 1493 deczemberében írt Beatrixnak és apósának is, kifejtvén, hogy egy, a királyné viszonyai miatt szükségesnek látszó rövid haladékba belényugszik, de ragaszkodik ahhoz, hogy fia a jövő tavaszszal útra keljen Olaszországba; ő már öreg, közel áll a sírhoz, még látni kívánná Hipolitot, háláját e kívánsága teljesítéseért a királyné ügyének buzgó fölkarolásával kívánja leróni, mely czélnak veje útján a német császárt is megnyerhetni reméli.^[1951] Eltökélt szándékát megvalósítandó, a herczeg a következő év kora tavaszán útnak indította követeit, kiknek föladata volt Hipolit hazajövetelének netáni akadályait elhárítani s neki kíséretűl szolgálni. A követség vezetője Niccolo Maria d’ Este adriai püspök volt, tagjai voltak Cervia és Imola püspöke, Calcagnino Calcagnini apostoli protonotarius és ennek fia az akkor még ifjú Celio Calcagnini, ki később tudós író és költő lett s szónoki dicsőítője Hipolitnak és Beatrixnak.^[1952] A követeinek adott utasításban Ercole szívökre kötötte, hogy a királynénak fejezzék ki forró háláját és szolgálatára való készségét s vigasztalják meg őt atyjának még csak kevéssel azelőtt bekövetkezett halála fölött; azután azonban hódoljanak a királynak is és eszközöljék ki beleegyezését az érsek távozásába, a mire nézve különben a pápától is vittek levelet Ulászlónak.^[1953]

158. ERCOLE D’ESTE FERRARAI HERCZEG.
(Dosso Dossi festménye a modenai múzeumban.)^[1954]

A ferrarai követek márczius 22-ikén érkeztek meg Esztergomba s Hipolit kevéssel később levélben jelentette legnagyobb készségét atyja hívásának követésére, intézkedett is már távollétére, Donato Aretinot jelölvén ki úgy egyházi, mint világi ügyekben egyetemes helynökéűl.^[1955]

Beatrix, úgy látszik, ezúttal nem akart, vagy nem mert akadályokat gördíteni rokonai kívánságának útjába; de voltak más nehézségek. A magyarok, kik úgyis rossz szemmel nézték az idegen, s már gyermekkorában ily magas méltóságra emelt ifjút az ország primási székében s kik Mátyás halála óta nem véltek többé nejének unokaöcscse iránt a régi tekintetekkel tartozni, most azzal az aggálylyal állottak elő, hogy ha Hipolit – mint Aragoniai János – Olaszországban meghalni találna, majd a pápa ismét igényt támaszthat helyének betöltésére, miért is magában Rómában megpendítették annak lehetőségét, hogy a bíbornok távozása érsekségétől való megfosztását vonhatná maga után, a mi ellen csak egy előzetes pápai biztosító nyilatkozat óvhatná meg. VI. Sándor, ki már Beatrix iránti tekintetéből sem akarta Hipolit elutazását erőszakolni, minden nyilatkozatot megtagadott; a megegyezés azonban létrejött oly értelemben, hogy a magyar király a fiatal érseknek nyolcz havi időre mintegy távozási engedélyt adott, minek alapján azután Hipolit 1494 nyarán elhagyta Magyarországot s augusztus 13-án kísérőivel Ferrarába érkezett. Itt időzvén, csakhamar fölmerűlt a kívánság, őt hosszabb ideig visszatartani, mi végből a milanoi herczeg kísérletet is tett a német császárral, általa akarván Ulászló engedélyét eszközölni, ki a határidő meghosszabbítására; de ez valószínűleg nem sikerűlt, mert Hipolit az engedélyezett időn belűl, már 1495 február 12-ikén, elhagyta Ferrarát s visszatért Magyarországba;^[1956] atyja is belényugodott, hogy a bíbornoki kalap neki ünnepélyes átadás végett Magyarországba küldessék.^[1957]

Csakhamar nyilvánvaló lett azonban, hogy a Hipolit hazatérése nem volt képes az országnak iránta s az olaszok iránti ellenséges hangulatát lecsillapítani. Az 1495 tavaszán megtartott országgyűlés egész sorát alkotta meg a törvényeknek, melyek részint általában az idegenek, részint különösen az olaszok s legkülönösebben az esztergomi érsek ellen irányúltak. Így többek között határozatba ment, hogy oly külföldiek, kik az országban egyházi javadalmat bírnak, állandóan székhelyükön tartózkodjanak s a mennyiben a király által kitüzendő határidőig meg nem jelennének, javadalmuktól megfosztandók; ha pedig helynökül olasz embert rendelnek, az ilyennek ítéletei érvénytelenek.^[1958] Nem tagadható, hogy a nemzeti közérdek szempontjából a szerzett tapasztalatok után korlátozó és óvó rendszabályokra szükség volt, de mégis lehetetlen az országgyűlés e megnyilatkozásaiban ellenséges indulat jeleit is nem látni. Ezt az ellenséges indulatot Hipolit kétségkívül leginkább Beatrixnak köszönhette, kinek teremtményét látták benne s a ki most az ő érseki hatalmát és jövedelmeit a saját czéljaira használta föl; de azt is bizonyosnak kell tekintenünk, hogy Hipolitnak nem sikerűlt magának már serdűltebb korában sem a magyarok rokonszenvét és becsülését megszereznie. Ő ebben az időben tizenhat éves volt; jellemtulajdonai valószínűleg még ki nem domborodtak egészen, de a mit későbbi életéről és működéséről tudunk, az mind nem mutat oly vonásokat, melyek neki itt rokonszenvet szerezhettek volna.^[1959] Magasztalói, mint Ariosto,^[1960] Calcagnini,^[1961] s az olasz renaissance világfi-ideáljának megteremtője, Baldassare Castiglione,^[1962] sok szépet és dicsőt mondanak róla, de egyikök sem említ oly erényeket, minőket a magyarok egyháznagyjaiktól vártak; ezekből a dícséretekből is kitűnik, hogy Hipolit – mint az különben az akkori olaszországi főpapoknál majdnem általános jelenség volt, – az élethivatások között legkevésbé a papinak szentelte magát. S másrészt a tények mutatják, hogy szenvedélyes, bosszúálló, kevély, önző, mások iránt gyakran fukar természetű volt; léhának, kéjvágyónak, mértéktelennek jellemzik kora történetének legalaposabb ismerői;^[1963] nem valószínű-e, hogy ezek az ellenszenves tulajdonok már kora fiatalságában mutatkoztak? és vajjon miért becsülték volna a magyarok későbbi olaszországi hadi és diplomácziai sikereit, ha saját hazájok közügyei és bajai iránt semmi érdeklődést sem tett és áldozatkészséget nem tanusított, s ezt az országot csak kedvező vadászterületnek tekintette? s mit tarthattak nálunk még abban az időben is egy bíbornokérsekről, kinek halálakor fölvett hagyatéki leltárában nem kevesebb mint 118 tételszámmal szerepeltek a maskara-öltözetek?^[1964]

Hogy a Hipolit családja már ekkor inogni látta alatta a talajt, azt bizonyítja anyjának az a gondoskodása is, melylyel számára a már említett pomposai apátság után nemsokára a ferrarai püspökséget is megszerezni igyekezett s ez egyhamar nem sikerűlvén, őt a milanói érsekség birtokába juttatta, mely mintegy 14000 aranyat jövedelmezhetett neki.^[1965]

159. ARIOSTO ARCZKÉPE.^[1966]

Sajátságosan jellemző az akkori viszonyokra nézve, hogy nehány hónappal az országgyűlés szigorú határozatainak meghozatala után Hipolit már ismét távozási engedélyt kapott Ulászlótól, ezúttal is nyolcz havi időre, de azzal a szoros kikötéssel, hogy nemcsak a határidő meg nem tartása esetében, hanem akkor is, ha távollétében várai bármely ellenséges mozgalomra használtatnának föl, a királynak joga lesz az érsekségről szabadon rendelkeznie.^[1967]

Mialatt Hipolit – különösen a Magyarországon a megelőző nyár óta dúló kolerajárványt adva okúl, – 1496 február közepén Ferrarába érkezett,^[1968] már megindúlt az akczió, melynek czélja az volt, hogy ő a Bakócz javára lemondván az érsekségről, az egri püspökséggel elégíttessék ki.

Tudjuk, hogy az egri püspökségre VI. Sándor adományozása alapján Ascanio Sforza bíbornok tartott igényt, s hogy Bakócz a javadalom birtokába lépett ugyan, de pápai megerősítés hiányában az egyházi hatalmat nem gyakorolhatván, még mindig meg nem vált a győri egyházmegyétől. Ascanio ragaszkodott jogához, de már az 1495. év folyamában tárgyalások indúltak meg közte s Bakócz között egy oly kárpótlás megállapítása iránt, melynek fejében a bíbornok erről a püspökségről lemondana.^[1969] Ezeknek a tárgyalásoknak 1496 tavaszán maga Beatrix adott új lökést, kivel úgy látszik elhitették, hogy Ascanio lemondása s Bakócznak bíbornoki méltóságra emelése esetében az utóbbi ki fogja eszközölni, hogy Ulászló őt nőül vegye.^[1970] Csakhamar megértette azonban a királyné, hogy az Ascanio lemondatása a Hipolit kielégítésére szolgálna s hogy e tervnek legbuzgóbb pártolója saját sógora, Ercole, ki azt addig titkolni látszott előtte, s ki azért óhajtotta a cserét, mert úgy vélte, hogy a szerényebb javadalom birtokában fiának szívesebben fogják olaszországi tartózkodását elnézni.^[1971]

160. ESTEI HIPOLIT BIBORNOK NÉVALÁÍRÁSA.^[1972]

Erőszakos természetének egész hevével szállott Beatrix síkra e terv ellen; jól tudta, hogy annak sikere őt utolsó segítségétől fosztaná meg: megfosztaná a Hipolit jelenlététől, érseki és pisetariusi tekintélyétől s azzal járó nagyobb jövedelmeitől, esztergomi székhelyétől s az érseki várak birtokától. Míg a Ferrarából, a pápánál való tisztelgés végett, Rómába is ellátogató Hipolittal váltott levelei^[1973] izgalmából semmit sem árúlnak el, ő már sorakoztatta segédhadait sógora törekvésének leküzdése végett. Nápoly és Milano támogatták, amott a királyi udvar fölháborodással fogadta azt a gondolatot, hogy a magyarok egy bíbornokot megfoszszanak érseki székétől;^[1974] emitt Lodovico Sforza azzal a tanácscsal fordult bátyjához, Ascanióhoz, hogy ám mondjon le az egri javadalomról, de egyenesen a királyné javára, az rendelkezzék vele, ő pedig utasítsa vissza a ferrarai herczeg részéről az egri püspökség helyett cserében fölajánlott lodii apátságot; egyúttal – a nápolyi királylyal egyetértőleg – nyomatékosan kérte apósát, Ercolét, hagyjon fel a csere eszméjével, küldje vissza méltó tanácsadókkal Hipolitot Magyarországba s ne foszsza meg a királynét legjobb támaszától.^[1975]

Ercole válaszában kereken kijelentette, hogy ő kívánságától és törekvésétől el nem állhat, el van határozva fiát Hipolitot Magyarországba többé vissza nem küldeni s az ő esztergomi javadalmának az egrivel való fölcserélését szorgalmazni; erre kötelezi Bakócznak tett ígérete, melyet megtartani kénytelen; ha nem lesz sikere, azzal fog vigasztalódni, hogy a királyné akarata teljesült.^[1976]

Annál meglepőbb, hogy mintegy három héttel később Ercole levelet írt Beatrixnak is, a milanói herczegnek is, közölvén velök, hogy fiát útnak indítja Magyarországba; rászánta magát azért, hogy Hipolit javadalmától meg ne fosztassék, s főkép hogy a királyné meg legyen nyugtatva. Lodovico Sforza örvendező hálával fogadta a hírt s levelezéséből apósával kitetszik, hogy magának Beatrixnak kifogásai voltak a fiatal érsek addigi környezete ellen, mely úgy látszik nem volt tekintettel arra, mit vár a magyar közvélemény egy főpaptól, s e tekintetben változtatásokat látott szükségeseknek.^[1977]

De ez nem a legutolsó meglepő változás volt ebben a fordulatokban oly gazdag ügyben. Hipolit november 11-ikén csakugyan elindúlt Ferrarából Magyarországba, azonban alig utazott mintegy négy napot, Trevisot túlhaladván, Ulászló királynak egy követével találkozott, ki a király engedélyét, sőt egyenes utasítását hozta számára, hogy csak maradjon tovább is Olaszországban, mindaddig, míg őt vissza nem hívja, és legyen rajta minden erejével, hogy az egyházi javadalmak tervbe vett cseréje mielőbb végrehajtassék.^[1978]

Beatrix tehát ismét csalódott reményében; az ő «szeretett fia és főtisztelendő atyja», mint a hogy Hipolitot, bíbornoki méltóságára való tekintettel leveleiben nevezni szokta, mégsem tért hozzá vissza, s most már csak a javadalomcsere megakadályozásába helyezhette utolsó reményét, mely azonban szintén hiúnak bizonyúlt.

Ascanio Sforza kevéssel később végleg megegyezett Bakóczczal az egri püspökségről való lemondása iránt; a múltra nézve minden igényről lemondott, jövőre azonban kárpótlásúl a ferrarai herczegtől a lodii apátságot, Ulászlótól pedig a szegszárdi apátságot kapta meg.^[1979] Ez ellen Beatrixnak nem lehetett kifogása, ezt a lemondást ő maga is kivánta, s ő maga sem ellenezhette annak a pápa részéről való megerősítését, a mi az 1497-iki junius 9-ikén tartott consistoriumban meg is történt, a mi általi Bakócznak csak egri püspöksége nyert szentesítést.^[1980]

Annál makacsabbúl ellenkezett Beatrix a Hippolit és Bakócz cseréjével; ezt tudva Ulászló, 1497 nyarán Rómába küldte követeit, kik ott a ferrarai herczeg legtevékenyebb támogatása mellett igyekeztek az ügyet a Szentszéknél sikerre vinni; de szemben találták magukkal a milanói s valószínűleg a nápolyi befolyást, és ezért nem tudtak diadalmaskodni, csupán ígéretét vették a pápának, hogy e tárgygyal a legközelebbi consistoriumban foglalkozni fog.^[1981] Ulászló az esztergomi helynök útján erélyesen követelte a ferrarai herczegtől, hogy vessenek már véget a dolognak.^[1982]

Legnehezebb helyzetbe jutott Hipolit, atyja és nagynénje, legnagyobb jótevője ellentétes kívánsága és törekvése által; olasz földön lévén, természetesen mindinkább atyjának befolyása alá kerűlt s nem tudván, nagynénjével szemben, mivel mentegetődzék, a pápa kívánságára hivatkozott; erre viszont Beatrix tett szemrehányást a pápának, ki megneheztelvén Hipolitra, ennek eljárását atyja igyekezett igazolni.^[1983]

Habár Sforzának sikerűlt Miksa császárt is közbenjáróúl megnyerni végre mégis győzött a magyar ügyben a magyar befolyás a megoszlott olaszországival szemben; a deczember 20-ikán tartott consistoriumban a pápa jóváhagyta a Hipolit lemondását az esztergomi érsekségről a Bakócz Tamás javára s ennek lemondását az egri püspökségről amannak javára,^[1984] Ulászló pedig nem késett 1498 február 20-ikáról kelt edictumával e cserét, Hipolit iránti meleg elismeréssel, a maga részéről is megerősíteni.^[1985]

Hipolit saját személyére nézve nem sokat veszített e váltózással; elesett reá nézve annak a szüksége, hogy Magyarországon lakjék s ott költséges udvart tartson; az egri javadalmat, mely jóval kisebb volt ugyan, a Bakócz kezeiből rendezve vette át s hogy rá kevesebb gondja legyen, elődjének egy időre bérbe adta.^[1986] Annál többet veszített Beatrix annak bekövetkeztével, a mit oly szívós erélylyel iparkodott elhárítani. A változás reá nézve Hipolit állandó távollétét s az esztergomi érsekség fölötti, addig majdnem korlátlan rendelkezésének megszüntét jelentette. Az egri püspökség soká vitás, úgyszólván gazdátlan lévén, az ottani székház egyáltalán nem lehetett alkalmas egy még oly szerényre leolvadt királynéi udvar befogadására is; és így Beatrixnak, ha jogairól lemondva az országot elhagyni nem akarta, nem maradt más hátra, mint megtűrt vendégként maradni annak a Bakócz Tamásnak a házában, kiben hívei legnagyobb ellenségét látták, s ki a vele űzött rút játéknak valószínűleg értelmi szerzője és mindenesetre végrehajtója volt.

161. VISEGRÁD EGYKORÚ KÉPZELETI KÉPE.
(A velenczei Corvin-codexből.)^[1987]

HATODIK KÖNYV
A HAJÓTÖRÖTT

162. BEATRIX MINIATURKÉPE A BÉCSI UDVARI KÖNYVTÁR AGATHIAS-CODEXÉBEN.^[1988]

I.

(1497-1501.) Újabb halálesetek és házasság Beatrix rokonságában; bátyja, Federigo király fölkarolja ügyét Rómában; panasza Hipolit közönye miatt. Ulászló erélyesen követeli Rómában házasságának föloldását; tárgyalások a pápai curiánál. VI. Sándor politikájának fordulata; közeledik a franczia királyhoz és Velenczéhez s szakít Nápolylyal; Ulászló Velenczével szövetkezik, s ennek befolyása támogatja ügyét Rómában. 1501 április 3-ikán a pápa a consistoriumban semmisnek nyilvánítja a házasságot s Beatrixot teljesen pervesztessé teszi; a nápolyiak hasztalan fölszólalása az ítélet ellen. Cesare Borgia megöli sógorát, a nápolyi herczeget. Beatrix hozományát visszanyerni igyekszik; a király tartóztatja, ő azonban elhagyja az országot. Porto Gruaróban időzik; Hipolit eléje megy; Ferrarában ünnepélyesen fogadják; Olaszország fenyegető viszonyai; Beatrix tengeren Nápolyba utazik.

Családi gyász vetett borút a kezdődő 1497-ik évre is, melyben Beatrix életének negyvenedik esztendejét volt betöltendő s melynek végén a Hipolit érseksége ügyében kellett vereséget szenvednie. Január másodikán fiatalon és váratlanúl meghalt Milano herczegnéje, Beatrixnak az ő nevére keresztelt unokahúga, Beatrice d’Este. Az életvidor nő még a megelőző napon tánczolt, s másnap egy korai szülés sírba vitte; elméjét rendkívül dicsérik kortársai s kétségtelen nagy befolyása férjére és kétségtelen az is, hogy Milano szerencsecsillaga legfényesebben az ő életében ragyogott, s kevéssel halála után lehullott. Valószínű, hogy Beatrixra nézve is veszteség volt az ő halála, mert azt a kitartó buzgalmat, melylyel Lodovico Sforza, a nápolyi uralkodóházzal feszűlt viszonya idejében is, az özvegy magyar királyné ügyeit támogatta, alig tulajdoníthatjuk másnak, mint neje befolyásának.^[1989] Beatrix igaz fájdalomról tanuskodó levelekben fejezte ki részvétét úgy Lodoviconak, mint Hipolitnak és sógorának Ercolénak is, ki válaszában vigasztalhatatlannak mondta magát.^[1990]

Az Estéket és a Sforzákat még egy más közös csapás is érte ugyanazon évben: november hóban a Beatrix esetéhez hasonló körülmények között meghalt Anna Sforza, a ferrarai trónörökös, Alfonso ifjú neje és ugyanabban az időben férje is súlyos betegséget állott ki.^[1991]

Vidámabb híreket hozhattak Beatrixnak a nápolyi küldöttek és levelek; testvérbátyja, Federigo, miután uralmát néhány hónap alatt sikerűlt megszilárdítania, 1497 nyarán fényes koronázásra készült. Ő is mindent elkövetett a pápa hajlamának és szövetségének megnyerésére; Sándor legidősb fiát, Gandia herczegét, Benevento herczegségével ruházta föl, s kieszközölte, hogy koronázására pápai legátusképen az ifjabb pápai herczeg, Cesare Borgia bíbornok, küldetett ki.^[1992] Ennek a rettentő embernek a kezét sokaknak hite szerint épen akkor testvéri vér szennyezte be. Alig két hónappal a koronázás előtt bátyja, a gandiai herczeg és Benevento új ura a legrejtélyesebb öngyilkosság áldozata lett; kevéssel később Cesare megvált az egyházi pályától s néhai bátyja világi méltóságait ragadta magához.^[1993] Cesare Nápolyban fennhéjázón és követelően lépett föl; úgy látszott, mintha a pápa családjának az Aragoniaiak birtokterületén messzemenő és merész vágyai s tervei volnának.^[1994] Federigo azomban gyanútlan előzékenységgel vonta szorosabbra a köztük már Gioffré és Sancia házassága által létrejött rokoni kötelékeket; azt, hogy saját leányát, Charlottát férjhez adja Cesaréhoz, állhatatosan megtagadta, de beleegyezett, hogy elhúnyt bátyjának, II. Alfonsonak természetes fia, Alfonso salernoi és bisellii herczeg nőül vegye a Pesaro urától, Giovanni Sforzától ép akkor elvált Lucrezia Borgiát. E házasság 1498 nyarán létrejött, s mint mondják, az egyetlen volt a bájos Lucrezia a sok házassága között, melynek igazi vonzalom szolgált alapjáúl; s mégis épen ennek kellett legrettentőbben végződnie.^[1995]

Federigo mindjárt trónraléptétől kezdve legmelegebben karolta föl nővére, Beatrix érdekeit. Már 1497 legelején gyűjtötték Nápolyban a tanubizonyságokat a magyar királyné igazának támogatására a római curia előtt s azokra nézve milanói jogtudósok véleményét is kikérték.^[1996] Később a király nejének egy rokonát, Guglielmo del Balzot küldte megbízásokkal Magyarországba,^[1997] s két év múltán látván Beatrix megromlott anyagi helyzetét, a hűtlenségbe esett Antonello Sanseverinotól elkobzott Salerno város birtokát 1499 márczius 27-ről kelt adománylevelével Beatrixra ruházta.^[1998]

Rokonai támogatására Beatrix valóban inkább mint valaha rászorúlt. A bosszuérzet ugyan, melyet benne a Hipolit ügye Bakócz iránt ébresztett, az 1497. év őszén tartott országgyűlésen majdnem kielégítést nyert; a rendek kiméletlen támadásai az ország kormányzói s különösen a kanczellár-püspök ellen egy perczre Ulászlót is megrendítették s Beatrix már büszkén és boldogan hirdette ellenfele bukását. De kevéssel később nemcsak e reménye csalódását, hanem azt is meg kellett érnie, hogy a gyűlölt kanczellár – most már esztergomi érsek, – őt nagylelkűségével szégyenítse meg. Bakócz 1498 tavaszán elfoglalván érsekségét, tisztelgett Beatrixnál s őt fölkérte, maradjon továbbra is esztergomi várában, hol tekintélye fönntartásáról kellőleg gondoskodott s várnagyait iránta való pontos engedelmességre utasította.^[1999]

Hanem azért mégis siralmas volt a királyné helyzete; a Hipolit volt helynöke, Donato Aretino, ki az átadási teendőkkel volt megbízva, ismételve meglátogatván Beatrixot, jelentéseiben elmondja, hogy ugyanazokban a szobákban lakik, melyekben előbb, látszólag nem változott körülötte semmi, de azért mégis oly nyomorúlt a sorsa, hogy – mint a jelentéstevő magát drasztikusan kifejezi, – «még egy rühös kutya is megsajnálná». Hiányt szenvedett mindenben, úgy hogy Donato s az érsek intézkedtek, hogy a legszükségesebb élelmiszerekkel elláttassék.^[2000]

Jövedelmeit valószínűleg előre elköltötte, vagy lekötötte, vagy elzálogosította, hitelforrásai úgy látszik elapadtak, mert további előlegezéseknek, fizetési meghagyásoknak és kamarai számozkodásoknak nyoma nincs. És a mi talán még az anyagi inségnél is jobban fájt neki: panaszra kellett fakadnia Hipolit ellen, ennek közönye miatt! Ő az áradozó szeretet hangján írta neki leveleit, mintegy megnyugtatásaúl bizonygatva mindig, hogy igen jól van, tudakozódva a szeretett öcsnek – «mintegy fiának» – és hozzátartozóinak hogylétéről, kivánva neki sikereket és boldogságot, ajánlva testvéri szeretetét atyjának és anyai szeretetét testvéreinek is,^[2001] és ezt a gyöngédséget nem látta szíve vágya szerint viszonozva. 1499 márczius 7-ikéről így ír végre Hipolitnak:

«Főtisztelendő és főméltóságú unokaöcsénk és legkedvesebb fiunk!

A múlt napokban vettük levelét, mely bár későn jött, örömünkre szolgált, mert jó egészségéről hozott hírt. De egy dolog miatt panaszt kell emelnünk, s ez az, hogy vagy a saját hibájából, vagy titkára mulasztásából úgy ír nekünk, mint egy idegennek, nem mint egy anyának; pedig anyja vagyunk Főtisztelendőségednek és akarunk maradni a míg csak élünk. Levele úgy hangzik, mintha nyomtatva volna s mintha egyebet nem is akarnánk tudni egymásról, mint azt, hogy egészségesek vagyunk-e? Kérjük Főméltóságodat, ne bánjék velünk jövőre mint idegennel, s ne kényszerítsen, hogy levelét válasz nélkül hagyjuk, mert ily bánásmódot valóban nem érdemlünk.»^[2002]

163. LODOVICO SFORZA ÉS NEJE BEATRICE D’ ESTE SÍRSZOBRAI.
(Andrea Solari műve a paviai Certosában.)^[2003]

Hipolitnak valószínűleg könnyen sikerűlt a neheztelőt kibékítenie. Kívűle szorgalmasan levelezett Beatrix Ercolével is, írt olykor nővére fiainak, Fernandonak és Sigismondonak, vejének is, Sforzának és Gonzagának,^[2004] sanyarú sorsában meg nem szűnve legélénkebben érdeklődni az olaszországi viszonyok iránt. A pápához részvétiratot intézett Gandia herczegének megöletésekor;^[2005] Ercolénak szerencsét kívánt a velenczeiek és firenzeiek között a pisai ügyben sikeresen teljesített békeközvetítéshez;^[2006] később ugyancsak Ercoléval szemben adott kifejezést megdöbbenésének és aggodalmának a második franczia betörés miatt.^[2007] Az időközben elhúnyt VIII. Károlyt a trónon fölváltó XII. Lajos 1499 őszén ugyanis ismét franczia sereget vitt olasz földre s a támadás ezúttal egyenesen Milano ellen volt irányozva, melynek nagyravágyó és büszke ura előbb érte meg a saját uralma bukását, mint az egykor annyira gyűlölt nápolyi uralkodóházét.

De mind e dolgoknál élénkebben érdekelte és foglalkoztatta Beatrixot szomorú esztergomi magányában az ő nagy pöre Ulászló ellen, a pápa itélőszéke előtt. Lehetetlen, hogy ő maga komolyan gondolta volna, hogy az a közel nyolcz év óta folyó harcz az egymást kölcsönösen a végletekig elkeserítő és vérig sértő felek között még egy békességes házasságban végződhessék; de a fanatizmus egy nemével csüngött a maga jogán és űzte fáradhatatlanúl azt a káprázattá vált czélt, melyet egykor, becsvágytól és hiúságtól elvakítva s ravasz ellenfeleitől elámítva, már elértnek vélt.

1497 tavaszán Hipolitnak azt jelentették Rómából, hogy a házassági ügyet folytonosan tárgyalják a curiánál s hogy a királyné érdeke nagy veszélyben forog.^[2008] De Beatrix követei résen voltak s Lodovico Sforza buzgóbban mint valaha írta leveleit megbizottjainak és Ascanionak, sőt Miksa császár részéről is újabb fölszólalást sikerült kieszközölnie. Augusztusban oly hír jött Rómából, hogy a pápa újabb brevét fog a Beatrix érdekében kibocsátani, melyben Ulászlót kötelességére fogja inteni, de fenyegető föllépésre vele szemben nem hajlandó.^[2009]

164. XII. LAJOS FRANCZIA KIRÁLY ÉRME.^[2010]

Időközben azonban Ulászló is akczióba lépett. Szeptember 20-ikáról Budáról keserűséggel teljes levelet írt a pápának; elpanaszolta benne, hogy mióta és hányszor szorgalmazza már ügyének elintézését, a nélkül hogy meghallgatásra találna. Hajdan – úgymond – a Szentszék a keresztény fejedelmeket népeik és a vallás érdekében kötendő új házasságokra kényszerítette, ő pedig csak igazságot kér, nem a maga, hanem a kereszténység megóvandó tekintélye és méltósága érdekében. Nem tudja, vajjon a pápa elfoglaltsága okozza-e a huzavonát, vagy a viszonyok nem kellő ismerete, vagy ellenségeinek s megvesztegetett embereknek besugásai? Pedig nem csekély dolog ez; rá két ország gondja van bízva, neki a törökkel kell minduntalan hadakoznia, mi történik, ha – mint némely elődje, – magtalanúl talál kimúlni? Ha ő méltatlan a Szentszék kegyére, tekintsék elődeinek érdemeit s országainak veszélyes helyzetét. Úgy hallja, hogy a pápával bizonyos emberek elhitették, mintha ő Beatrixszal házasságukra nézve titkos egyetértésben volna s csak a szemrehányást elkerülendő, akarná magát kényszeríttetni e házasság elismerésére; a kik ezt hiresztelik, a hazugság magvát vetik el, míg elpusztítják az Úr szőllőjét, mert tudja meg Ő Szentsége, hogy ő nemcsak semmi szín alatt nem kívánja nőűl venni azt a hölgyet, hanem országainak érdekét tekintve, még a kényszer előtt sem hajolhatna meg. Mint az apostoli Szék engedelmes hű fia kéri a pápát, ne hallgasson a rágalmazókra, hallgassa meg őt, hisz a kereszténység érdeke fölötte áll egynémely uralkodó hajlamának. Ő Istent, ki a Szentszék és a mennyország fölött is uralkodik, hívja tanúúl, hogy minden erejével igyekezni fog országaitól és a keresztény hívek nyakáról ezt a pestist, ezt a fenyegető veszedelmet – t. i. a Beatrixszal való házasságot – eltávoztatni.^[2011]

Ezzel az elszánt hanggal egészen megegyezik az a híradás, hogy Ulászló kevéssel utóbb a királyné mellett levő nápolyi követet kiutasította az országból.^[2012]

A házassági ügy akkor már a curiánál hosszabb tárgyaláson ment keresztűl, melynek kiindulási pontja két bíbornoknak és egy püspöknek a pápa részéről történt kiküldetése volt,^[2013] kiknek mindenekelőtt a Beatrix római ügyviselője, Magister Marianus de Coccinis mutatta be a pápai futár igazolványát az 1496 szeptember 12-iki breve szabályszerű kézbesítéséről s egyéb bizonyítékait a királyné követelésének jogosságáról. A bizottság, mely Antoniotto Pallavicini, Santa Prassede templomáról nevezett, Juan Lopez, Sta Maria in Trastevere templomáról nevezett bíbornokokból^[2014] s Felino Maria Sandei luccai püspökből^[2015] mint előadóból állott, perrendszerű tárgyalási határnapokat tűzött ki ismételve a felek kihallgatására, melyeken mindig csak a Beatrix ügyviselője jelent meg, kérve az alperesnek makacsságában való elmarasztalását. A negyedik idézésre végül megjelent az Ulászló jogi képviseletében Magister Nicolaus de Parma s most azután következett a perbeszédek, tanúvallomások, esküajánlatok és koronkinti újabb elmakacsolási kérelmek végtelen sora, melyekben utóbb az Ulászló részéről még Bodroghi Fülöp, továbbá Balthasar de Rippa és Bernardinus Arianis de Parma közreműködésének is nyoma van s melyekkel az ügyet formaságokban elvesző lassúsággal készítették elő a pápai döntés számára.

E hosszú peres eljárás tehát már előhaladott stádiumban volt akkor, mikor az Ulászló erélyes felszólalása – melyet 1498 június 29-ikén még fenyegetőbb hangon megújított, s melyet követe, Brandis János is támogatott, – 1499 február 1-én a consistorium ülése elé került.^[2016] Francesco Piccolomini, sienai bíbornok – a későbbi III. Pius pápa – olvasta föl a király levelét, mire a pápa fölhívta Pallavicini és Lopez bíbornokokat, hogy a követeket kihallgatván, vizsgálják át a per iratait és tegyenek állásáról jelentést.

Ulászló e föllépése nem maradt minden hatás nélkül; erre mutat a milanói követnek egy Rómából küldött jelentése is, mely szerint még az Ulászló második előterjesztésének vétele s a consistoriumi határozat hozatala előtt, 1498 elején épen a házassági pör előadásával megbízott püspök odanyilatkozott, hogy Beatrixnak kevés kilátása lehet a kedvező ítéletre s hogy a pápa is engedékenyebb már a magyar király iránt.^[2017]

Még inkább rontotta meg a helyzetet Beatrixra nézve némely külső körülmény találkozása.

A VI. Sándor ingatag külügyi politikája 1498 tavaszán nagy fordulaton ment keresztűl. Természetesen megint családja, különösen a telhetetlen Cesare tervei érdekében jónak látta közeledni a franczia királyhoz s ezzel és Velenczével szövetségre lépni, melynek éle egyenesen Milano ellen irányúlt.^[2018] És éppen e szövetség adja meg kezdettől fogva eltérő jellegét a második, a XII. Lajos-féle franczia inváziónak szemben a VIII. Károlyéval; az, hogy míg ez a régibb betörés Milano hívására következett be, s támadás volt egyfelől a pápa, másfelől Nápoly ellen, a Lodovico Sforzától adott szerencsétlen példa most ellene fordúlt, a második franczia hadjárat Milanóra támasztott igények czíme alatt indúlt meg, de a vállalkozás hátterében ott lappangott a nápolyi uralom megdöntése is, melyhez természetesen a Borgiák egészen másnemű reményeket fűztek, mint a franczia király.

A pápai politika e fordulata olymérvű elhidegülést és bizalmatlanságot idézett elő a római curia és a Sforzák között, hogy az előbb oly nagy befolyású Ascanio bíbornok 1499 nyarán valósággal menekűlni volt kénytelen Rómából.^[2019] Ily körülmények között Beatrix a maga érdekében vajmi keveset remélhetett a milanóiak támogatásától, habár azt most sem nélkülözte.^[2020] De az új szövetség végczélja szükségkép gyanakodóvá tette Nápolyt is, s e gyanú csakhamar csattanós megerősítést nyert a pápa magatartása által. VI. Sándor, kit már a Cesare számára Federigo király leányának tervezett házasság meghiúsulása is ez utóbbi ellen hangolt, a ki Alfonso herczegnek, a Lucrezia férjének, Ascanio Sforzával egyidejű szökésén még inkább felbőszült, Madonna Sanciát is kiutasította Rómából, ezzel mintegy szakítva a nápolyiakkal is, a mi Beatrixra nézve másik támaszának is megdőlését jelentette.^[2021]

165. FEDERIGO NÁPOLYI KIRÁLY ÉREMKÉPE.
(Ismeretlen olasz művésztől.)^[2022]

A franczia király személyében beállott változás ugyanakkor még más, Beatrixra nézve mindez alakulásoknál veszélyesebb közeledési kísérleteket is eredményezett. XII. Lajos nagyratörő terveket hozott magával a trónra; Milano és Nápoly meghódításával a török hatalom megtörését s Francziaországnak Európában vezérlő szerepét tűzte maga elé czélúl s e végből Magyarországot is a maga oldalára akarván vonni, házassági összeköttetést tervezett Ulászló és a saját háza között.^[2023] E terve érdekében 1499 nyarán már a római curiánál is közbenjárókat keresett.^[2024]

A hatalmak e csoportosúlása Magyarországot Velenczéhez is – melylyel Mátyás király óta oly sokat ellenségeskedett, – némileg közelebb hozta s Bakócz ügyesen használta föl e körülményt, hogy Velencze visszanyert barátságát s ismert befolyását úgy a király házassági ügye, mint a maga emelkedése érdekében fölhasználja; tudta ő jól, hogy a Signoria kiválóan ért azoknak a gyakorlati eszközöknek a használatához, melyekkel a Borgiák udvaránál boldogulni lehetett.

Az erre vonatkozó tárgyalások 1499 tavaszán vették kezdetöket, mikor Ulászló egy Antal nevű, horvát származású, Velenczében jól ismert ferenczrendi barátot küldött külömböző, kevéssé jelentős megkeresések czímén a köztársaság tanácsához követképen.^[2025] Ugyanazon év augusztus havában Velencze a maga követe útján meggyanúsította Rómában Milanót és Nápolyt, hogy Ulászlót a kereszténység kárára a törökkel való kibékűlésre akarják unszolni s a pápát fölkérte, hogy a magyar királyt e veszedelmes szövetségtől elidegeníteni törekedjék.^[2026] Szeptemberben Ulászlónak még mindig Velenczében időző követe bizalmasan kijelentette a Signoria előtt, hogy királya – szakítva Mátyás politikájával – Dalmáczia birtokára törekedni nem fog, sem Mátyás özvegyét nőűl venni nem fogja, hanem azt a nőt kívánja elvenni, a kit neki a velenczei tanács fog ajánlani.^[2027] Ezzel a Milano és Nápoly iránt úgyis ellenséges köztársaság közreműködése a Beatrixszal való házasság érvénytelenítése érdekében biztosítva volt.

Milano különben is ebben az időben nem volt többé számításba vonható. A franczia király – mint már említettük, – 1499 őszén betört a milanói területre s október 6-ikán minden ellenállás nélkül, sőt a néptől örömmel fogadva, bevonúlt a Sforzák székvárosába. Lodovico il Moro a német császár védszárnyai alá menekűlt, a kimúlt ifjú herczeg özvegye, Aragoniai Isabella pedig nápolyi családjához tért vissza. Az olaszországi viszonyokat jellemzi, hogy nemcsak Cesare Borgia, mint most már Valentinois herczege, csatlakozott, a hódító franczia királyhoz, hanem mellé állott a ferrarai herczeg is, kinek a Hipolit milanói érseksége inkább feküdt szívén, mint meghalt leánya férjének és gyermekeinek joga az uralomra. XII. Lajos maga azonban kevéssel később visszatért Francziaországba s Trivulziora bízta Lombardia kormányzatát; így a Sforzáknak a következő év elején még egyszer sikerűlt a hatalmat Milanóban rövid időre visszaszerezni.^[2028]

166. A VELENCZEI TANÁCS.^[2029]

A velenczei tanács egyik titkárát, Francesco della Zucchát küldte Antal baráttal együtt Magyarországba, a törökök elleni háború szokásos ürügye alatt, de valóban a házassági ügy tárgyalása végett.^[2030] A neki adott utasításokban a Signoria jó tanácsokkal látta el Ulászlót s egyúttal legnagyobb szolgálatkészségéről biztosította.^[2031] Egyidejűleg utasítások mentek Paolo Capellohoz, a velenczei köztársaság képviselőjéhez a római curiánál, a kinek föladata volt a Szentszéket arra figyelmeztetni, hogy a török elleni liga érdekében mily szükséges a magyar és lengyel királyok jóindulatát megnyerni, ez pedig csak a házassági ügy föltétlenűl kedvező elintézésével érhető el, a mit Velencze is a Szentszék iránti hű ragaszkodása egész nyomatékával ajánlott és sürgetett.^[2032]

Így bátorítva Velenczétől s fölhasználva a nemzetközi viszonyok kedvezését, Ulászló 1500 február elején már határozottabban lépett föl s a pápai követ előtt kijelentette, hogy ha ötven nap alatt kedvező ítéletet nem kap, a törökkel békét fog kötni.^[2033] Valószínűleg már ekkor, és valószínűleg szintén Velencze tanácsára, egy más emeltyűt is mozgásba hozott; Firenzében már deczember végén tudni vélték, hogy a magyar király nagy összegre menő pénzt ajánlott föl mintegy váltságdíjáúl az őt terhelő házassági kötelezettségnek;^[2034] Velenczében márczius 26-ikán már az összeget is meg tudták jelölni, 25000 aranyban.^[2035] A pápa márczius közepén maga értekezett a magyar követekkel; valamivel később már igéretet is tett, csak arra utalt, hogy a sienai bíbornok – Piccolomini – ellenzi a dolgot s a spanyol király rokonsága révén, Beatrixot pártolja; ellenben a franczia király a házasság felbontása mellett van s a pápa követet is küldött hozzá az arlesi érsek személyében.^[2036]

Védencze joggal hivatkozhatott a magyar királylyal szemben arra, hogy írásban és szóval annyiszor és oly nyomatékkal szólalt és szólal föl ügyében úgyszólván naponta Rómában, hogy többet tenni már igazán nem lehet; a király kívánságát, mely az ország kívánsága is;^[2037] teljesen magáévá tette s biztosan reméli, hogy nemsokára meg is lesz az óhajtott eredmény.^[2038]

Ez a biztatás a helyzet alapos ismeretéből volt merítve. Április 3-ikán a majdnem tíz évig húzódó házassági ügy perrendszerűen befejezve a pápai consistorium elé kerűlt eldöntés végett. Hosszú, heves és makacs vita fejlődött ki, melyben Piccolomini és Mendoza, Siena és Santa-Croce bíbornokai^[2039] a házasság felbontása ellen nyilatkoztak s ezt az álláspontot támogatták a német császár, a spanyol és a nápolyi király követei is; végre, reggeltől majdnem estig tartó ülés után a pápa kihirdette a már írásba foglalt ítéletet.^[2040] Ennek értelmében VI. Sándor «Krisztus nevében és egyedűl Istent tartva szem előtt», a meghallgatandók meghallgatása után végérvényesen kimondja, hogy a Krisztusban szeretett leánya, Aragoniai Beatrix, a nagy emlékű Mátyás király özvegye mint felperes és Ulászló magyar és cseh király mint alperes között fennforgó, fennállónak mondott házasságból eredő mindenféle zaklatások ügyében dönteni lévén hivatva, a szóbanforgó állítólagos házasságot semmisnek, s még ha létrejött volna is, megsemmisítendőnek nyilvánítja. A Beatrix részéről e miatt Ulászlóval szemben gyakorolt háborgatásokat, zaklatásokat és akadékoskodásokat jogtalanoknak és meg nem engedetteknek jelenti ki, miért is azok alól Ulászló – még a pápától kiindúltaktól is – fölmentendő s ezennel föl is mentetik; Beatrixnak pedig hallgatást parancsol az ítélet, őt az összes fölmerűlt költségekben elmarasztalja, azoknak összege majd később lévén megállapítandó.^[2041] Az Ulászló ügyviselői nem kértek ezért az ítéletért, melyről a király számára később pecsétes okmányt állítottak ki, nyomban köszönetet mondani a pápának. A Beatrixtól viselendő költségek megállapításáról teljes hitelességű adatunk nincs; Burchard pápai szertartásmester és krónikás szerint 25000 aranyra, egy nápolyi krónika szerint 60000 aranyra rúgott ez az összeg.^[2042]

167. AGOSTINO BARBADICO VELENCZEI DOGE ÉREMKÉPE.^[2043]

Ez a pápai ítélet, mely teljes ellentétben volt ugyanazon pápa ismételt kijelentéseivel és intézkedéseivel, Beatrixot mindenben pervesztessé tette s ezzel Magyarországon sorsát megpecsételte, nem vonható egyedűl jogi elbírálás alá. Jogilag védelmezhető az a fölfogás, hogy Ulászló a házasság megkötésére irányúló szándékkal nem bírván, s a házasság végrehajtása be nem bizonyíttatván, az létrejöttnek sem volt tekinthető s abból semmi jogkövetkeztetés nem volt vonható. Elismerendő az is, hogy fontos közérdekek szempontjából lehetett érvelni a mellett, hogy Ulászló egy erkölcsi lehetetlenséggé vált házasság nyűgétől megszabadíttassék s neki e téren cselekvési szabadsága visszaadassék; hasonló tekintetekből oldotta föl a pápa csak kevéssel előbb XII. Lajosnak szintén érvénytelennek mondott első házasságát, hogy egybekelését VIII. Károly özvegyével, Bretagnei Annával lehetővé tegye, a mi kétségkívűl kedvező előzményéűl szolgált az Ulászló ügye elintézésének.^[2044] És ily tekintetek indokolhatták azt is, hogy a pápa négy nappal később az Ulászló és Brandenburgi Borbála között alakilag megkötött házasságot szintén fölbontotta.^[2045]

Ámde igazságos bíró e házasság történetének vizsgálatánál el nem zárkózhatik a Beatrix javára szóló fontos, a jogi súlyt sem egészen nélkülöző erkölcsi szempontok elől. Bármily ellenszenves a nagy férjét felejteni siető, hatalomvágyó özvegynek erőszakos igyekezete, melylyel magát Ulászló hitveséűl s az ország királynéjáúl feltolni akarta, az bizonyos, hogy a király az ő szolgálatait teljes mértékben igénybe véve, vele csalárdúl elhitette, hogy őt nőül vette; és ép oly bizonyos, hogy az ország egyik legtekintélyesebb egyháznagya a kötés és föloldozás reáruházott isteni hatalmával visszaélve, eszközűl adta oda magát a királynéval űzött játékhoz. Ily előzmények után a támadt bonyodalom megoldásának egész terhét Beatrixra hárítani, őt még a perköltségek viselésében is elmarasztalni, jogtalan perlekedőként megbélyegezni, özvegyi igényei tekintetében egy ellenséges király és ellenséges ország könyörületének kiszolgáltatni, s Ulászlót, csalárdsága minden következményétől menten, mint egy üldözött erényhőst hagyni diadalmaskodni: oly eljárás volt, mely érthetővé teszi, hogy a kortársak megvásároltnak tekintették ezt az ítéletet s némely egykorú híradás egyenkint elősorolhatni véli a részesek jutalmának összegét is.^[2046]

Az ítélkezés e munkája nem lett volna teljes, ha a házassági bonyodalom szerzője annak ilyetén megoldása körül szerzett érdemei rég várt jutalmát el nem veszi. Bakócz érsek Velencze buzgó támogatásával még ugyanabban az évben bíbornok rangra emelkedett, s Barbadico doge volt az első, ki a magát «Velencze káplánjá»-nak valló főpapot új méltóságában üdvözölte.^[2047]

Mindjárt a consistorium megtartása után méltatlankodásuknak adtak kifejezést az ítélet fölött a nápolyi követek s Alfonso herczeg, a Lucrezia Borgia férje,^[2048] ki neje biztatására visszatért menedékhelyéről Rómába, nem sejtve, hogy egyenesen az oroszlán torkába rohan. A nápolyi király nem volt hajlandó a történtekbe szó nélkül belényugodni; június végén követeket küldött a pápához, kik elvivén a hűbéri adót jelképező fehér mént, egyúttal írásbeli tiltakozást nyujtottak be a Beatrixot sujtó ítélet ellen,^[2049] sőt azzal a fenyegetéssel éltek, hogy királyuk a törököt fogja az országba behozni, ha a pápa az ítéletet érvényesítni.^[2050] Ennek a föllépésnek azonban semmi hatása sem volt, sőt kevéssel utóbb egy a Vaticánban elkövetett véres merénylet még meggyőzőbben bizonyította, hogy mióta a pápa Francziaországgal szövetkezett, Nápolyt nemcsak figyelembe nem veszi, hanem egyenes kihívásától sem riad vissza.

Cesare Borgia és sógora, Salerno s Biselli herczege, között a viszony kezdettől fogva a lehető legrosszabb volt. Habár Cesare élete ellen intézett merényletekről beszélt, nem valószínű, hogy Alfonso e meghasonlásra s annak következményeire komoly okot szolgáltatott volna; valószínűbb forrása e viszálynak az a lángoló gyűlölet, melyet Cesare a Carlotta herczegnővel való házassága meghiúsulása óta a nápolyi uralkodóház iránt táplált.^[2051]

Tény az, hogy a salernói herczeget július 15-ikén éjjel, mikor nejéhez a Vaticánba ment, bérgyilkosok súlyosan megsebesítették, s midőn fiatal ereje leküzdvén a halált, sebesűlten feküdt, nejétől s nővérétől Sanciától gondosan ápolva, s a pápa testőreitől őrizve, a Vaticán egy toronyszobájában, Cesare augusztus 21-ikén látogatás ürügye alatt hozzájött, s kiűzvén a nőket a szobából, pribékje, Micheletto által a herczeget ágyában megfojtatta. A teljesen e fiának uralma alatt álló pápa még csak kísérletet sem tett a gyilkos megfenyítésére vagy a nápolyiak kiengesztelésére, s a szörnyű tett indítékaira világot vet az a körülmény, hogy nyomban utána megindúltak a tervezések Lucreziának a Borgiák politikájára nézve kedvezőbb újabb kiházasítására.^[2052]

168. CESARE BORGIA.
(Ismeretlen festő műve a firenzei Uffizi-ban.)^[2053]

Mikor Beatrix az ellene hozott pápai ítéletről értesűlt, már valószínűleg azt is tudta, hogy a velenczei követek közvetítésével tárgyalások vannak folyamatban Ulászló és a franczia király között az utóbbi egy rokonának a magyar királylyal való eljegyzése iránt.^[2054]

E két tény Beatrixra nézve a száműzetést jelentette. Magyarországon különben is már önfenntartása kétségessé vált, a pápai ítélet ittlétének utolsó jogczímétől megfosztotta s most még annak a megaláztatásnak nézett eléje, hogy hódolnia kelljen a hite szerint az ő helyét bitorló új magyar királynénak. Már májusban kísérletet tett a nápolyi és spanyol követ útján hozományának visszaszerzésére; ezek a királyhoz is, az országgyűléshez is fordúltak, de úgy látszik minden eredmény nélkül.^[2055] 1500 augusztus havában Beatrix még Esztergomból leveleket írt rokonainak, üdvözölve unokaöcscsét, Francesco Gonzagát fia születése alkalmából;^[2056] de már októberben tudták Velenczében, hogy elköltözni készűl Nápolyba,^[2057] hová valószínűleg bátyja, a király hívta.

Az említett két követ volt a királyné segítségére ügyei rendezésében és abban, hogy a király beleegyezését nyerjék ki távozásához. És most beállott az a hallatlan eset, hogy Ulászló s az országgyűlés kecsegtető ígéretekkel tartóztatni igyekeztek őt; a király kitűnő bánásmódot és «császárnői» ellátást ígért neki maradása esetére, sőt hajlandónak nyilatkozott – állítólag – a nápolyi király leányát nőűl venni a béke kedvéért, Beatrixnak becsületére válik, hogy nem hallgatott ezekre a hitegetésekre, melyeknek indítéka valószínűleg csak az attól való félelem volt, hogy a királyné az országból kijutva, olasz rokonai vagy a német császár segítségével még valami akadályokat gördíthetne az Ulászló házassága elé. Beatrix valósággal megszökött Esztergomból Bécsbe, elutasító választ adva a király és országgyűlés részéről utána küldött követeknek, s a velenczei követek útján arra kérte a Signoriát, hasson oda, hogy Rómában, Franczia- és Spanyolországban az Ulászlótól ellene szórt rágalmaknak hitelt ne adjanak.^[2058]

Ez a bizalom süket fülekre talált; Velencze ellenkezőleg Ulászló megkeresésére épen azoknál az udvaroknál levő követeit arra utasította, hogy a Beatrix távozásának a királyt igazoló magyarázatot adjanak.^[2059] A büszke tanács a bujdosó királynénak még sokkal szerényebb kérését sem volt hajlandó teljesíteni. Útját Bécsből – ezúttal is úgy mint jöttekor – a karinthiai Villachnak vevén, szándéka volt onnan velenczei területre, Aquilejába utazni, innen pedig velenczei gályán Apuliába hajózni; Nápoly velenczei követe útján kérte ennélfogva a köztársaság erre vonatkozó intézkedését. A tanács – meglehetős udvariatlanúl – tudtára adta, hogy a mit hajlandó megfizetni, azt meg fogja kapni, de a díszesebb hajók kiszolgáltatását a doge különféle ürügyek alatt megtagadta.^[2060]

Arra egyébiránt Beatrixnak aligha volt szüksége, hogy a közvéleményt vele szemben Velencze hangolja kedvezőbbre. Az a viszonyok erejénél fogva megjavúlt az ellene hozott nyilvánvalóan igazságtalan ítélet s a marasztalási kísérletekkel szemben tanúsított önérzetes és határozott magatartásának láttára. Mutatkozott ez némileg Magyarországon is és még inkább hazájában, Olaszországban.

Jellemző e tekintetben Behem Bernát körmöczi kamaragrófnak 1526-ban a királyné oldala mellől a selmecziekhez intézett levele, melyben a mohácsi csata után özvegygyé lett Mária királyné sorsát a Beatrixéval hasonlítva össze, elismeri, hogy bár Beatrixnak az országban barátai nem voltak, önkényt távozott innen s csak akaratától függött volna, életfogytiglan itt maradni.^[2061] A jóval később Istvánffy Beatrix iránt rideg, ellenben Ulászló iránt kissé részrehajló ítéletével szemben,^[2062] hivatkozhatunk az egykorú Tuberora, ki Commentárjaiban szigorúan elítéli ugyan Beatrix elvakultságát, melylyel makacs törekvése révén magára szégyent, az országra pedig kellemetlenségeket hozott, de azután így folytatja: «A magyaroknak mindjárt Mátyás halála után nyiltan meg kellett volna tagadniok Beatrixtól az Ulászlóval való házasságot, mely az ő meddősége miatt megengedhető nem volt, de ígéretekkel kecsegtetni őt, nem volt becsületes eljárás. Beatrixot menti némileg nemének gyarlósága, heves szenvedélyes természete, ellenben a magyarokat mindenkép sújtja a vád».^[2063] A XVIII. században Bél Mátyás megrótta Ulászlót azért, hogy Beatrixot kijátszotta, s megjegyezte, hogy vannak, kik a királyra és fiára zúdúlt minden szerencsétlenségben e méltatlanság büntetését látják.^[2064]

Még melegebben fogták Beatrixnak pártját az olaszok, hol az egykorú krónikákban ép úgy, mint azóta a történetírásban, az özvegy magyar királynét kijátszottnak és méltatlanúl eltaszítottnak, sőt csábítás és hitszegés áldozatának tekintették, nem előnyére a magyarok lovagias erényeiről addig joggal táplált véleménynek.^[2065]

A reá nézve oly végzetes 1500 év utolsó napját Beatrix Porto Gruaróban töltötte, egy velenczei területen, Aquileja és Treviso között fekvő kis kikötővárosban, mely akkoriban rendes megállapodási helye volt az olasz határszéli forgalomnak. Itt a püspök ment elébe s a Velencze tulajdonához tartozó palotában szállásolták el, a hol úgy látszik mindvégig a köztársaság vendége volt. Torokfájása miatt hosszasabban kellett e helyen időznie, úgy hogy Hipolit, – kit már valószínűleg nagyon vágyott látni, – szigorú incognitóban idejött őt üdvözölni.^[2066] Innen két levelet intézett sógorához, Ercole herczeghez, mindkettőben házi orvosát, Giovanni de’ Muzzarelist, kit megbízásokkal előre küldött Ferrarába, ajánlván bizalmába és pártfogásába.^[2067]

Január 21-ikén hagyta el Porto Gruarót s 24-ikén Malamoccóban bukkan föl, tehát Velencze küszöbén, a honnan levélben jelzi sógorának az útirányt, melyet Ferrara felé követ.^[2068] Úgy látszik, kísérletet sem tett arra nézve, hogy a szigetvárosban fogadtassék; az 1501-iki tél Olaszországban szokatlanúl sok havat hozott;^[2069] ennek tulajdonítható, hogy a szárazföldi közlekedés nehézségekkel járván, Beatrixnak tengeren kellett – a Po-torkolaton át – Ferrara felé közelednie.

Födött naszádon haladva a Pón fölfelé,^[2070] január 30-dikán vonult be a bujdosó magyar királyné Ferrarába, rokonai székvárosába, bukott nagyságként, de mégis illő díszszel, 150 lovas kíséretében, a minek magyarázatáúl az szolgál, hogy vele voltak a nápolyi és spanyol követ is, kik vele együtt hagyták el Magyarországot, ezzel mintegy a diplomacziai összeköttetések megszakítását jelezve a házassági ügy kimenetele miatt. A herczeg rendkívűl meleg s kitűntető fogadtatásban részesítette sógornőjét; a rövid idő, melyet a hazájába siető királyné Ferrarának szánt, fényes ünneplések között folyt le; habár gyászos színű kocsin tartotta bevonulását, tiszteletére bált is adott Ercole, színházában pedig Plautus Menechmijét játszatta. Csöndesebb óráiban a királynét Hipolit – úgy látszik, – kártyajátékkal mulattatta.^[2071]

Az ünneplés és mulatozás közepett is Beatrix Ferrarában alig menekülhetett a szomorú gondolatoktól. Nővére Eleonora, unokahúga, a nevére keresztelt Beatrice már a sírban nyugodtak; nővérének egyik fia, Fernando, annak a franczia királynak, – egyébként Ercole pártfogójának – táborában szolgál, ki köztudomás szerint az Aragoniaiak nápolyi uralmának megbuktatása végett jött Olaszországba. Az ő buzgó barátja, Lodovico Sforza, Milano birtokának visszaszerzésére tett kísérlet után, híveitől a csatában cserben hagyatva, franczia fogságba kerűlt s Loches várában sínlődött; és nemsokára utána fogolylyá lett bátyja, az egykor oly hatalmas Ascanio bíbornok is. Ily siralmas és gyors véget ért annak a milanói herczegnek a merész pályafutása, ki csak kevéssel előbb azzal kérkedett, hogy neki a pápa káplánja, Miksa császár bérhadvezére, a velenczei Signoria kamarása, a franczia király futárja, a ki jön-megy, a hogy ő akarja.^[2072] Ellenben a Beatrix romlásának közvetetlen okozója, VI. Sándor családja hatalmát már-már tetőpontján láthatta. A franczia pártfogásra támaszkodva Cesare, mint az «Egyház főkapitánya», a Ferrarával szomszédos Romagnában sorra hatalmába ejtette az apró zsarnokokat s összetört uralmuk romjain erőszakkal, ármánynyal, vérengzéssel építette föl a magáét. És már kivetették hálójukat Ferrarára is: már megfogamzott a terv, mely az ifjú nápolyi herczeg meggyilkolásával özvegygyé lett Madonna Lucreziát, a szintén fiatal özvegy Alfonsóval összeházasítva majdan Ferrara herczegi trónjára akarta ültetni; de ennek a tervnek akkor még Ercole nem volt megnyerve.^[2073]

A CASTELLO FERRARÁBAN.
Eredeti fénykép után.

A mit azonban Ferrarában nem is sejthettek, s a mi a legborzasztóbb veszélylyel fenyegette a Beatrix családját, az ama titkos megegyezés volt, melyre már 1500 november 11-ikén léptek Franczia- és Spanyolország királyai. Aragoniai Ferdinánd, a nápolyi királynak s tehát Beatrixnak is nagybátyja s azonfölűl atyjuknak második neje révén sógora, ki Granada elfoglalása s a mórok kiűzése óta a «katholikus» előnevet viselte, s ki alatt, Castiliai Isabellával való házassága következtében, először egyesült Aragonia és Castilia uralma az egységes spanyol királysággá, alattomban már rég áskálódott törvénytelen születésű atyától származó rokonainak Nápoly fölötti uralma ellen. Miután már VIII. Károlynak hasonló ajánlatot tett, most akkép egyezett meg XII. Lajossal, hogy ez betörvén Nápolyba, serege ott egyesűlni fog a spanyollal s a királyság területét előre megállapított terv szerint felosztják egymás között. E titkos megállapodás hátterében valószínűleg még titkosabb utógondolatok rejtőztek. Lehetséges, hogy Ferdinánd már akkor számításba vonta azt is, hogy majd idővel a francziákat is kiűzvén Nápolyból, azt a maga kizárólagos uralma alá fogja hajtani; és még valószínűbb, hogy a két királylyal egyetértő pápa, kettejök meghasonlására s a megosztott uralom fölbomlására számítva, remélt fia, Cesare számára Nápolyban trónt szerezhetni.^[2074]

169. FEDERIGO NÁPOLYI KIRÁLY NÉVALÁÍRÁSA ÉS PECSÉTJE.^[2075]

Mindenkép válságos helyzet nehezedett tehát Itáliára Beatrix hazatértekor, s annak szemléletét a történetbúvárra nézve még megdöbbentőbbé teszi az a jövőbe nem tekintő szilaj életkedv, mely a finomúlt műveltségben az egész világrészt meghaladó olaszokat akkoriban megragadta, s az a csodálatos jelentés, hogy a korszak mély erkölcsi romlottságának posványából a művészet legbájolóbb virágai sarjadoztak. Egész csillaghullása a tüneményes, majdnem páratlan művészi tehetségeknek árasztotta el az okos földet a XVI. század küszöbén, nyájasan engesztelő fényt vetve amaz idők minden iszonyatosságaira.

Míg tehát a spanyol követ díszkísérőűl szolgált Beatrixnak, ugyanazon követ királyának kabinetjében már elvégeztetett, hogy ő a saját hatalmának romjai közűl menekűlve, családja uralmának bukásában osztozni menjen Nápolyba.

Február 10-ike táján hagyhatta el Beatrix Ferrarát, mert 13-ikán már Bernardino de Leonardis útján Ravennából küld üzeneteket sógorának;^[2076] Hipolit ismét elkísérte a tengerig.^[2077] Eredeti tervét, hogy hajón menjen Apuliába, annál indokoltabb volt megtartania, mert a Romagnát abban az időben fegyverzajjal töltötte meg a Cesare Borgia terjeszkedése és mert a bukott királyné aligha számíthatott volna szíves fogadtatásra a Borgiáktól való rettegésökben Nápoly iránt is barátságtalan olasz városokban.

Hajóra szállott tehát, és ugyanaz a tenger, a mely egykor büszke reményeinek és álmainak hordozója volt, hallhatta most a sorsüldözöttnek fájdalmas sóhajait.

II.

(1501-1504.) Beatrix Nápolyba érkezik; ünnepélyesen fogadják; a Castello Capuanóban lakik; ott levő rokonai. Az újabban ismét betört franczia sereg közeledik Nápolyhoz; a spanyol és franczia király egyetértése nyilvánvalóvá lesz. Capua bevétele és kifosztása eldönti a királyság sorsát; Federigo király trónját vesztve Ischia szigetére, majd Francziaországba költözik; Beatrix, sógornéja Isabella királyné és unokahúga, az özvegy milanói herczegné Ischia várába vonúlnak; a francziák és a spanyolok osztoznak Nápoly birtokán. A királynak ischiai élete, ottani környezetök; Beatrix levelezése Hipolittal; hozománya visszaszerzésére nincs kilátása; Hipolit a capuai érsekség jövedelmének átengedésével segíti. Ulászló nőűl veszi Candalei Annát. A francziák és spanyolok között egyenetlenség tör ki; Isabella királyné elhagyja Ischiát s férje után Francziaországba megy; az ischiaiak a spanyolokkal tartanak; Gonsalvo de Cordova kiűzi a francziákat Nápolyból. VI. Sándor hirtelen halála; átmeneti pápáúl III. Piust, ennek csakhamar bekövetkező kimúlta után II. Juliust választják pápává. Beatrix és Isabella herczegné beköltöznek Nápolyba, odajönnek Beatrix mostohaanyja s mostohanővére is; a «szomorú királynék udvara» a spanyol uralom pártfogása alatt.

Huszonnégy, magyar uralmi területen töltött, örömben és dicsőségben s azután megalázásokban és sanyarúságokban gazdag esztendő után Beatrix visszatérőben volt nápolyi hazájába, családjához, melynek köréből időközben kidőltek azok, kikhez legtöbb szeretettel ragaszkodott s mely utolsó harczát vívta a bukás elutasíthatatlan végzete ellen. Nem jött már hatalomban, dicsőségben osztozni, csak részt venni a nagy temetkezésben.

Nem tudjuk, hogy mely napon és hol érintette először a nápolyi területet; csak valószínűnek kell tartanunk, hogy a mint egykor Manfredoniában szállt hajóra, úgy most is ott kötött ki. 1501 márczius 16-ikán, hétfői napon, az esti órákban érkezett meg, Aversa felől jövet Nápolyban; bátyja a király személyesen ment néhány mérföldnyire elébe s fényes kísérettel hozta be a városba; vele voltak Montoro és Popoli grófjai, Giordano Orsini a Carlo királyi herczeg. A királyné saját kísérete kilencz kocsiból állott; ő maga nem özvegy, de férjes asszony módjára volt öltözve.^[2078]

Valószínű, hogy Beatrix már ebben az időben a Castello Capuanoban kapta lakását,^[2079] hol azután élete utolsó éveit töltötte. Ez a vár, – melynek akkori kinézésére a mostaniról majdnem semmi következtetést sem vonhatunk, mert az 1688-iki földrengés és átalakítások egészen kivetkőztették régi formájából,^[2080] – a Beatrix távolléte alatt is nagy változásokon ment keresztűl; leánykorában még a város körfalán kívül feküdt s önálló vár jelentőségével bírt, 1484 óta a város terjedése következtében a falakon belül kerülvén, rendes lakóhelye lett a trónörökösnek, sőt koronkint a királyi pártnak is.^[2081] Az elhúnyt Alfonso, Beatrix bátyja még trónörökös korában nagyszerű építkezéseket hajtatott itt végre, részben Giuliano da Majano által: a keleti irányban fekvő kertet megnagyobbíttatta, abban egy új palotát építtetett, a Duchesca nevűt, nagy istállóval, lovaglótérrel, ugrókúttal s egyéb épületekkel; ebben falképeken örökítette meg atyja életének nevezetes mozzanatait, mely festményeket Sannazaro megéneklésre méltatta.^[2082] Ebben az időben keletkezett a Castello Capuano szomszédságában lévő szép Porta Capuana is.

A királyi család tagjai közül Beatrix Nápolyban találta a királyon kívül az azon idő szerinti királynét, Isabella del Balzot, Altamura herczegének leányát, ki, mint tudjuk, előbb jegyese volt a Beatrix öcscsének, a Magyarhonban járt Francesconak s ennek korai halála után az idősb királyfihoz, Federigohoz ment férjhez, hogy vele – váratlanúl – maga is trónra jusson; a nemeslelkű királyné sorsának gyászos forgandósága egy egykorú nápolyi költőt róla szóló epos megírására lelkesített.^[2083] Továbbá ott volt a két özvegy királyné, anya és leány, a «szomorú királynék», mint magukat nevezték, az akkori spanyolországi szokásnak megfelelően, mely az életkörülményekre vonatkozó jelző használatát a név előtt gyakorivá tette.^[2084] Mindkettő a Giovanna nevet viselte; az egyik Beatrix mostohaanyja volt, bár nála alig idősebb, Aragoniai János leánya s az akkor uralkodó spanyol király nővére, ki rossz szemmel nézte Federigonak trónra emelkedését, mert férje unokájának, Fernandónak korai kimúlta után annak özvegyét, az ő leányát tartotta a Nápoly fölötti uralomra jogosúltnak.^[2085] Ez az ifjabb Giovanna akkor még csak 21 éves volt s már öt éve özvegy; mindkettejök regényesen szomorú helyzetét szintén költőileg énekelte meg egy spanyol kortársuk, szép, népies verses regényben, mely azonban kettejök alakját egybeolvasztotta; ebben a költeményben Beatrix királyné is, mint szomorúságuk osztályosa, említve van.^[2086]

170. A CASTELLO CAPUANO NÁPOLYBAN.
(G. L. M. fényképfelvétele után rajzolta Richter Aurél.)^[2087]

A szomorú özvegyek e körének egyik ékessége volt Aragoniai Isabella, a férjét és uralmát vesztett s a francziák által fiától is megfosztott milanoi herczegné, a Beatrix unokahúga; még fiatal és szép, tele szellemmel és költői hajlamokkal, kinek ifjabb leánya, Bona később lengyel királynévá lett; az ő lelkületét a «Cortegiano» irója a szenvedésnek tüzében kipróbált aranynak mondja, egyes krónikások azonban alakját leányáéval együtt később szívesen tették sikamlós szerelmi történetek központjává.^[2088]

A Beatrix érkezése utáni első időben a nápolyi udvar és ő maga is a háború közeledő veszélye ellenére látszólag gondtalanúl élvezték az együttlét, a családi élet s az őket még környező fény és hatalom örömeit. Beatrix vidám hangulatú leveleket írt néhány magyarországi hívének s ferrarai rokonának, amazokat pártfogásába véve a nápolyi királynál, emezeket az udvari eseményekről értesítve.^[2089] Május 25-ikén Isabella királyné fiút szült, ennek keresztelése nagy fénnyel ment végbe június 6-ikán a Castello Nuovoban; ez az utolsó, még a trón bíborában született Aragoniai ivadék a keresztségben Cesare nevet kapott; a keresztanyai tisztre a király nővérét, Beatrixot is fölkérte, e tisztségben azonban osztoztak vele az özvegy milanoi herczegné és Terranuova herczegnője. Keresztapákként a spanyol és a velenczei követ szerepeltek, tehát két oly hatalom képviselői, melyek néhány héttel később már nyilt ellenségekként állottak a nápolyi királylyal szemben.^[2090]

Már májusban egyes lázadók bebörtönözésével kellett Federigonak a kezdődő bomlás ellen küzdenie.^[2091] Június végén a franczia sereg már nápolyi területen állott s nemsokára kipattant a titok, hogy a nápolyi Aragoniaiak nemcsak hogy nem számíthatnak a francziák ellenében spanyolországi rokonaik támogatására, hanem ellenkezőleg, a franczia és spanyol király már régen megegyeztek a nápolyi királyság területének kettejök között leendő fölosztása iránt. E fölosztást, mely szerint Nápoly mint székváros a körülfekvő területtel együtt a franczia király birtokába jut, Apulia és Calabria ellenben Siciliához, tehát a spanyol király uralmi területéhez csatoltatnak, a pápa is megerősítette, a minek jeléül Cesare Borgia csatlakozott a betörő franczia csapatokhoz, remélve, hogy ha már maga nem lehet Nápoly urává, kedve szerint fog dühönghetni a nápolyi területen. Katholikus Ferdinánd hadvezére, Gonsalvo, ki Calabriát védelem czímén tartotta megszállva, bár tagadásba vonta a létrejött egyezséget, meg sem mozdúlt, mikor a francziák már Capua felé vonúltak.^[2092]

A szerencsétlen Federigo ekképen magára hagyatva, mégis megkísérlette daczolni a végzettel; június 29-ikén maga ment Capuába a város kellő megerősítéséről gondoskodni s Fabrizio Colonna vezetésére bízta a védelmet; Nápolyban és Capuában a bárók, nemesek és városi polgárok összegyűlve a templomban, ünnepélyes eskűt tettek az oltári szentségre, hogy királyuk mellett híven ki fognak tartani.^[2093] De ez a fogadkozás csak leplezése volt a valódi elszántság hiányának. Capua már július közepén alkudozásba bocsátkozott a franczia sereg vezetőivel a tisztességes megadás föltételeire nézve s mialatt a tárgyalás folyt, a francziák július 24-ikén árulás következtében váratlanúl betörtek a városba s azt irgalmatlanúl prédájokká tették. Gyilkoltak, erőszakoskodtak és raboltak, nem kímélve öregeket, gyermekeket, nőket; a nekivadúlt idegen harczosok féktelenkedései elől sok nő a halálban keresett menedéket, azok közűl, kik a Cesare Borgia hatalmába kerültek, ez a negyven legszebbet magának választotta ki, – hogy neki se legyen kevesebb, mint a török szultánnak, – a többit pedig katonáinak szolgáltatta ki. Fabrizio Colonna s a város és a helyőrség többi főbbjei fogságba kerültek s csak terhes váltságdíj fejében nyerték vissza szabadságukat. A lemészároltak számát az egykori krónikások több ezerre teszik.^[2094]

Capua rettentő sorsa eldöntötte az egész királyságét; a rémület hatása alatt Nápolyban többé senki sem gondolt ellenállásra. Már a következő napon megkezdődött a városi lakók menekülése Ischia szigetére, Sorrentoba s máshová. Ischiára menekűlt július 26-ikán Beatrix is, Isabella milanói herczegnő társaságában három gályán s nemsokára követte őket oda az egész udvar, a nemesség egy részével is, csak a két Giovanna királyné, az ellenséggel szövetkezett spanyol király nővére, s ennek leánya, vonúltak Palermoba, tehát spanyol uralmi területre.^[2095]

Federigo egy, a bárókkal tartott utolsó értekezlet után, beléegyezett, hogy a megadás iránt tárgyalások indíttassanak meg d’Aubignyval, a franczia sereg fővezérével; azután érzékeny búcsút vevén híveitől, kiket maga oldozott fel hűségi esküjök alól, szintén Ischia szigetére hajózott, melynek várára nézve hat havi birtokjogot kötött ki magának, szabad elvonulás s ingóságainak megtarthatása mellett; az összes többi várakról lemondott, csak a hozzá híven ragaszkodó Tarantoban hagyta meg legidősebb fiát, a trónörököst s a Colonnákat megfelelő őrséggel. A vele szemben árulóvá lett spanyol királylyal minden érintkezést megtagadva, a franczia királyhoz fordúlt, megható levelet írván neki, melyben hivatkozott régi barátságukra, sorsuk hasonlóságára, mely mindkettejöket váratlanúl juttatta trónra s utalván arra, hogy Lajos királynak a gondviselés nagy és szép birodalmat adott, kérte, hagyja meg Nápolyt neki, bármily terhes adófizetés kötelezettsége mellett.^[2096]

171. ISCHIA KIKÖTŐJE.^[2097]

De a franczia király, elhatározta, hogy az Aragoniaiak uralmának Nápolyban véget vet; régi személyes barátságukra való tekintettel azonban fölszólította Federigot, jöjjön Francziaországba, hol bizonyos tartományok fejedelmévé hajlandó őt, saját hűbéreseként biztosított évdíj mellett megtenni. A szegény nápolyi királynak sorsa alig hagyott választást: el kellett fogadnia az ajánlatot s fájdalmas búcsút vevén családjától és hazájától, követve néhány hívétől, szeptember 6-ikán elvitorlázott Francziaországba, hogy onnan soha többé vissza ne térjen.^[2098]

Mialatt Nápoly az új urának való behódolás sietségével sem menekűlhetett a kétszeres megsarczoltatástól,^[2099] az Aragoniak bűnterhes végzete az ártatlan utódon teljesedett be, kinek sorsa az egykorú írók és költők tollából a gyász és panasz megható hangjait csalta ki; azok egyike, Sannazaro, híven elkísérte régi urát a számkivetésbe is.^[2100]

Ischia, mely nemcsak ideiglenes menedékhelyűl, hanem mintegy harmadfél éven át lakóhelyűl is szolgált ezentúl Beatrix királynénak s a nápolyi udvar többi menekültjeinek, a nápolyi öblöt környező szigetek legnagyobbika s a természettől is legjobban megáldott. A mythos ezt a szigetet is bevonta abba a varázskörbe, melylyel a földnek ezt a csodás szépségű vidékét övezte. Ide helyezte a Lotos-evőket, kikkel Odysseusnak volt találkozása, sőt már az ősidőkben szerepet juttatott neki: Typhoeos titán, Jupitertől legyőzve, e sziget sziklás hegyében lelte börtönét, de vonaglása olykor rezgésbe hozza a földet; s csakugyan egész a legújabb időig Ischiát ismételve földrengések pusztították el. Az «Epome» hatalmas hegycsúcsa bizonyára vulkán volt régebben és egy kerek kráter helyét jelzi a sziget nevét viselő városka kikötője is. Vulkáni eredetre vallanak a hegy üregei, a hővíz-források, a tüzes bor s a buja növényzet is; a hajdan Aenariának, majd Zerbinek nevezett Ischia természeti szépségei, üde levegője, virágillattal, madárdallal csábító ligetei már a régieket is vonzották s azokat a Beatrix kora költői is szívesen magasztalták.^[2101]

A sziget egykor valószínűleg összeköttetésben volt a szomszédos kis Procidával, ez pedig a szárazföldnek az Odysseus trombitásáról Capo Misenónak elnevezett hegyfokával; talán vulkáni kitörések süllyesztették el a lánczolat egy részét s alkottak a szárazföld nyúlványából szigeteket, s az Ischia keleti csúcsán szemben Procidával, egy nyíllövésnyire a szigettől a tengerből kiemelkedő szirt talán ennek a lánczolatnak a maradványa. Ezt a szirtet ma kőhíd köti össze magával a szigettel, de régebben nem volt állandó átjárás itt, csak koronkint lenge fahídat építettek, melyet azután, ha ellenség fenyegetett, könnyen lebonthattak; ezen a magányos szirten épűlt ugyanis az Aragoniaiak joggal bevehetetlennek tartott vára,^[2102] mely ma is látható: a legmerészebb és a legregényesebb fekvésű tengeri vár, olyan a minőnek Uhland, a költő képzelhette azt, melyet balladájában megénekelt.

A várat hordozó szirt a hídon kívűl minden oldalról megközelíthetetlen és úttalan; a hídfőre egy sziklakapú nyílik, ezen át egy, a szirtbe vájt, kígyózó alagút-ösvény visz föl a várba; ezen az úton öszvér hátán vihették föl, vagy emelőgépekkel vonhatták a magasba az építőanyagot is, melyből a vár alakúlt. A ki itt lakik, az magát valósággal elszakadtnak érezheti a földtől, a tenger és szél zúgásán kívűl más hang nem hatol hozzá.

Ebben a várban lakott Beatrix, szomorú menekülése osztályosaival. Derűlt napokon láthatta innen a Vesuviót s alatta azt a várost, mely szülte, dajkálta, azt a paradicsomi tartományt, mely addig az ő büszke nemzetségét uralta, s mely most lomhán hódolt azoknak, kik őt és családját elűzték apáik trónjáról, befészkelték magukat az ő fényes palotáikba, hatalmas váraikba.

Ischiában Beatrix együtt találta magát sógornőjével, Isabella királynéval, és a másik Isabellával, a milanói herczeg özvegyével; most már mind egyenlőknek érezhették magukat: trónjuktól száműzve voltak mindhárman, özvegyekűl is voltak tekinthetők mind, mert Isabella királynétól elszakították férjét, hogy egy távoli országban adjanak neki oly menedéket, mely inkább fényes rabsághoz volt hasonlítható. A két Isabellának helyzete annyiban még mindig jobb volt a Beatrixénál, hogy gyermekeik voltak, kiknek egy része mellettök időzött, a távollevők után pedig legalább sóhajaikat küldhették; a királynénak három kis fia volt vele a szigeten, a herczegnőnek két leánya, de ezek egyike, az idősebb, Ippolita kevéssel később ott Ischiában meghalt.^[2103]

Azok a hű és elszánt lovagok, kik az új hatalomnak való meghódolás helyett a száműzetést választották, jobbára a trónvesztett király kíséretéhez csatlakoztak s vele Francziaországba költöztek; de Ischia várában maradt, mint annak parancsnoka, Innico d’Avalos és ennek hőslelkű nővére, Costanza di’ Avalos, Federigo del Balzo özvegye s Francavilla herczegnője, s mellettök nevelkedtek fiatal unokaöcscseik: Francesco Ferrante, Pescara marcheséje, a későbbi ünnepelt hős, a paviai csata győztese és Alfonso, utóbb Milano kormányzója. Mint gyermek ott volt a Pescarával már akkor eljegyzett Vittoria Colonna is, a késő renaissance legérdekesebb nőalakja s a Michel-Angelo egyetlen női ideálja, ki egykor özvegységének szomorú éveit szintén e szigeten volt töltendő.^[2104] Costanza d’ Avalos művelt szelleme s az irodalom iránti hajlama rokonlelkekre talált a fejedelmi hölgyekben s így könnyen érthető, hogy az ischiai száműzöttek csöndes udvarában koronkint a költők lantja is megpendűlt. A parmai Enea Irpino ebben az időben járt a szigeten s ottani benyomásait is megörökítette, valószínűleg Costanza d’ Avaloshoz intézett szerelmi sonetteiben,^[2105] melyek még a troubadour-költészet szellemében, inkább hódolat, mint szenvedély kifejezéseűl szolgálnak. Néhányan e dalok egyikét-másikát Beatrixra vonatkoztatják; a kapcsolat egyénisége és életeseményei s e sonettek között ki nem mutatható, de kétségtelen, hogy a parmai költő ischiai időzése mint a többi fejedelmi hölgyeknek, úgy Beatrixnak is szórakoztatására szolgált.

172. ISCHIA VÁRA.^[2106]

Félreismerhetetlen azonban a vonatkozás egy másik egykorú s még jelesebb költő néhány verse és a Beatrix személye s életének e szaka között. A már említett Benedetto Garethet értjük, a Chariteo néven ismert spanyol eredetű olasz poétát, ki az utolsó aragoniai királyok idejében magas államhivatalokat is viselt, bukásuk után egy időre Rómába vonúlt vissza, de már 1503-ban ismét megfordúlt Nápolyban s talán Ischián is, az Innico d’ Avalos halála idejében.^[2107] Ez, «Endimione», «Aragonia» és «Metamorphosi» czímű költői műveiben – valószínűleg az ischiai számkivetés idejében^[2108] – keseregve énekelte meg az Aragoniaiak sorsát is, az elűzött, a világban bújdosó királyt, királynékat és fejedelmi sarjakat, s két helyen emlékezett meg Beatrixról, mint Egeriáról, «két ország díszéről, királynak leányáról, király testvéréről és nejéről, a magyarok győzhetetlen és bátor királynéjáról,» az «Aragoniaiak dicsőségének nagy gazdagítójáról.^[2109]

Mialatt az elhagyatott királynék száműzetésére a költészet igyekezett a regényesség fényét deríteni, közelükben Nápolyban Louis d’ Armagnac, Nemours herczeg, mint franczia alkirály új kormányzatot rendezett be és vérítéletekkel rémítette el a régi nápolyi uralom utolsó híveit, Calabriában és Apuliában pedig Gonsalvo de Cordova spanyol fővezér mint másik helytartó elfoglalta az utolsó ellenálló várat is, Tarantot s foglyúl ejtette Fernando calabriai herczeget, a Federigo király és Isabella királyné elsőszülött fiát. Ischia várának lakói láthatták elvonúlni a franczia hajórajt, mely Génuából jött, hogy a Nápoly körűl horgonyozóval egyesűljön.^[2110]

Beatrix levelezése a ferraraiakkal a nápolyi katasztrófát követőleg egy ideig szünetelni látszott, de arról bizonyosan volt módja értesűlni, hogy VI. Sándornak sikerűlt végre Ercole herczeg s családja hosszú ellenállását megtörni és hogy Alfonso trónörökös és Lucrezia Borgia között a házasság deczember 29-ikén Rómában megköttetvén, a fiatal herczegasszony tüneményes nászünnepélyek s farsangi fölvonuláshoz hasonló nászmenet után, melyet utóbb az urbinói udvarnál színpadon utánoztak, 1502 február 2-ikán bevonúlt Ferrarába, a hol megjelenése és lénye mindenkit elbájolt, s Ariosto és a többi ferrarai dalnokok költői magasztalásainak tárgya lett.^[2111]

A Ferrarából a menyasszonyért Rómába jött, ötszáz lovast számláló küldöttség vezetője és szónoka Hipolit bíbornok volt, ki a nászajándékok átadását annyi kellemmel teljesítette, hogy a pápa is megdícsérte érte;^[2112] a nászmenethez azonban nem csatlakozott Hipolit, hanem Rómában maradt s itt vehette Beatrixnak január 14-ikéről Ischiáról hozzá intézett levelét,^[2113] mely az első, melyben már ő is fölveszi a névaláírási jelző spanyolos szokását s innentúl többnyire mint «infelicissima Regina» jegyzi alá leveleit. Több joggal mint ő, valóban, alig használhatta volna valaki e jelzőt.^[2114]

E levélben Beatrix sajnálatát fejezi ki, hogy az akkori körülmények között Hipolitot meg nem látogathatja, biztosítja őt változhatatlan anyai szeretetéről, melylyel nemcsak vagyonát, hanem életét és vérét áldozná föl érte, nem várva semmi egyéb viszontszolgálatot, mint a vérbeli köteléknek is megfelelő szeretetet. Ajánlja magát neki, kéri, el ne felejtse és kéri arra is, ajánlja őt alázatosan a szent Atyának, a pápának.

173. LUCREZIA BORGIA ÉREMKÉPE.^[2115]

Hogy az őt erkölcsileg és vagyonilag megsemmisítő pápai ítélet után Beatrix ily alázatosan hajlott meg ismét a Szentszék előtt, annak nem nehéz magyarázatát megtalálni. Büszkeségét és daczát a sors és különösen a legutóbbi események teljesen megtörhették; vallásossága sem engedhette meg az őt bármily méltatlanúl sújtó apostoli szék elleni lázadozást; s azután tudnia kellett, hogy két dologban még esetleg számíthat a pápa elnézésére és jóakaratára: a perköltség kifizetése és hozományának visszaszerzése ügyében.

A perköltségekre nézve valószínű, hogy azokat Beatrix – kivéve az esetleg őt közvetetlenűl terhelőket, – sem addig, sem azután ki nem fizette; adat sincs rá s nehéz is elképzelni, hogy a közbejött körülmények között milyen eljárást indíthattak volna ellene? A hozományra vonatkozó követelése elől a magyar király és a rendek annál könnyebben térhettek ki, mert ő az országban maradni hajlandó nem volt; hogy azonban ő e követelést fönntartotta s annak érvényesítését a római curiától várta, azt különösen későbbi törekvése kétségtelenné teszi. És voltaképen ez a követelése nem is volt olyan képtelen és jogosulatlan, mint a minőnek a magyar rendek azt tekinteni látszottak. Tudvalevő példáúl, hogy bár Zsigmond király nejét, Cilley Borbálát botrányosan erkölcstelen élete miatt fogságba volt kénytelen vettetni, mégis Albert király halála után I. Ulászlót választási oklevélben kötelezték a rendek, hogy Zsigmond özvegyét ugyan az országba be ne bocsássa, de az országon kívűl tisztességes ellátásáról gondoskodjék.^[2116] Mikor Mátyás Podjebrád Katalinnal házasságot kötött, az ország rendei megfogadták, hogy ha a király nejénél előbb halna meg, özvegyét királynéhoz illően fogják ellátni.^[2117] A Mátyás halála után, mint láttuk, általánosan elterjedt a hír a királynak még életében kifejezett ama kívánságáról, hogy feleségének hozományát fizessék vissza s őt azután Isten hírével menni hagyják; és azóta is legközelebbi körében, Olaszországban hallhatta Beatrix, hogy példáúl Isabella özvegy milanói herczegnőre az iránta épen nem jóindulatú új herczeg, Lodovico Sforza, hozománya megtérítéseképen Bari herczegségét, melyet azelőtt maga bírt, átruháztatta; Isabella a herczegséget átvette, kormányozta is és annak birtokában utóbb a spanyol uralom is megerősítette őt.^[2118] A legsajátságosabb azonban, hogy adataink vannak, melyek szerint Ulászló maga elismerni látszott, még Beatrix távozása után is, ennek hozományára való ígényét, a mennyiben 1501-ben a felső bányavidéken mind nagyobb vagyonra és hatalomra szert tevő Thurzó Jánostól, a bányavárosok egyidejű elzálogosítása mellett 200.000 arany forintot vett föl oly czímen, hogy ez a Beatrix követelésének kielégítésére szükséges.^[2119] Hogy Ulászló pénzt akarván szerezni, a királynénak is lekötelezett Thurzóval szemben ezt az ürügyet használta, az valószínű, de miután egész sora az egykorú hiteles írásbeli adatoknak igazolja, hogy Beatrix mind haláláig hozományából semmit sem kapott vissza, azt kell hinnünk, hogy Ulászló e pénzt egészen más czélokra fordította.

174. I. ALFONSO FERRARAI HERCZEG ÉREMKÉPE A MODENAI MÚZEUMBAN.^[2120]

Habár Hipolit készségében alig kételkedhetünk s ő ebben az időben – saját embereinek véleménye szerint – a pápa különös kegyét bírta,^[2121] s Beatrix kívűle rokonának, Luigi d’ Aragona bíbornoknak pártfogására is számíthatott;^[2122] a VI. Sándor életében semmi nyomát sem látjuk annak, hogy a Szentszék az ő ügyét fölkarolta volna; s ép oly eredménytelenek voltak azok a lépések, melyeket egyes magyarországi hívei, kiknek állítólag sikerűlt Bakóczot megnyerniök, Ulászlónál tenni megkísérlettek.^[2123]

Pedig törekvését, a fölhozható jogi szempontokon kívűl kétségkívűl anyagi körülményei is igazolták. Az Aragoniai ház bukásával az ő helyzete, ki valószínűleg semmi vagy csak nagyon csekély vagyont hozhatott magával Magyarországból, kétségbeejtővé válhatott, annál inkább, mert Federigo magatartása az ő udvarához tartozók részéről körülbelűl kizárt minden közeledést a spanyol udvarhoz s Beatrix személyesen még kevésbé számíthatott Nápoly franczia urainak jóindulatára. Úgy látszik azonban, hogy a spanyol király kéretlenűl is kész volt rokoni hajlamába fogadni az Ischiára menekűlt fejedelmi hölgyeket; csak így magyarázhatjuk a Hipolit római környezetéből Ferrarába 1502 tavaszán küldött jelentést, mely szerint a spanyol helytartó, Gonsalvo, Apuliában biztosított bizonyos javadalmakat úgy Beatrix, mint milanói Isabella, s a foglyúl ejtett calabriai herczeg, Don Ferrante részére.^[2124]

Ha e közlés bírt is alappal, Beatrix új helyzetében bizonyosan nem nélkülözhette a Hipolit hathatós támogatását, melyre a múltban valóban rászolgált, s melyet ez nyújtani is képes volt. Hogy nagynénjét Ischia szigetén – mint némelyek föltételezik,^[2125] – vagy akár később Nápolyban is fölkereste volna, annak az egykorú levelezésekben nyoma nincs; gondoskodását azonban anyagi tekintetben is kiterjesztette reá. Hipolit ebben az időben élvezte az egri püspökségnek 16.000 dukátra s a milanói érsekségnek 14.000 aranyra tehető jövedelmeit,^[2126] a mi tekintélyes összeg volt akkoriban, ha figyelembe veszszük, hogy ugyanazon időben példáúl Carafa nápolyi bíbornok 10.000, Giuliano della Rovere bíbornok, a későbbi pápa, 20.000, a gazdag Ascanio Sforza pedig 30.000 arany jövedelem után volt a törökök elleni hadviselés költségeire adóval megróva.^[2127] A már régebben neki szánt, de a pápa ellenkező intézkedésével tőle elvont ferrarai püspökség csak 1503-ban nyílt meg Hipolit számára,^[2128] ellenben már 1502 júliusában neki adományozta a pápa a megüresedett capuai érsekséget, a mely egy római palota birtokával is volt összekötve;^[2129] ennek az érsekségnek a jövedelmeit engedte át Hipolit, hálája jeléül, Beatrixnak, a mi valószínűleg elég lehetett tisztességes megélésére, de «fejedelmi fényűzéshez módot», mint a bíbornok dicsőítői mondják, aligha nyújtott neki.^[2130]

A hírek közül, melyek a királyné ischiai magányába elhatoltak, talán egy sem foglalkoztatta őt oly élénken, mint az Ulászló 1502 nyarán megkötött házasságának híre. Velenczében már az év elején tudták, hogy a király folytonos tárgyalásokban van a franczia udvarral;^[2131] e tárgyalások homályából nemsokára kibontakozott a választott ara személye is: Anne de Foix, János candalei gróf leánya és XII. Lajos unokahúga, kit történetíróink mint «művelt szellemű és szilárd jellemű fejedelmi hölgyet» jellemeztek,^[2132] s ki érkezésekor, olasz földön is jó benyomást tett komoly értelmességével.^[2133] Velenczében már június elején megtörténtek az intézkedések a Francziaország felől a köztársaság területére érkezendő nászmenet illő fogadtatására, miközben mindig az szolgált zsinórmértékűl, hogy az ünneplésnek semmiben sem szabad az egykor Beatrix tiszteletére rendezett mögött elmaradnia.^[2134] Az ünneplési kedv úgy látszik nagy volt, mert a velenczei tanácsnak rendeletet kellett kibocsátania a nők fényűzésének korlátozása érdekében;^[2135] a miben azonban a tanács túl is ment a Mátyás és Beatrix egybekelése alkalmával tanúsított előzékenységén, az ama készsége volt, a melylyel Ulászlónak lakodalmára való tekintettel 25.000 aranyat bocsátott rendelkezésére.^[2136] A királynéjuk fogadtatására Velenczébe jött magyarok is fényes ellátásban részesültek.^[2137]

Már Velenczéhez való közelsége miatt, de meg Hipolit magyar püspökségére való tekintettel is, Ferrara el nem kerülhette az új magyar királyné üdvözlését, bármily keserű érzelmeket kelthetett is ez Beatrixban. Alfonso trónörökös és öcscse Sigismondo már franczia földön találkozván a királynéval, ez mindkettőt arczon csókolta s meghívásukat, hogy Ferrarának vegye útját, megköszönte, kijelentvén egyúttal, hogy azt igénybe nem veheti;^[2138] a ferrarai herczeg vendégszeretetét azonban Velenczében élvezte, a hol az ő házába szállott,^[2139] s Hipolit kénytelen volt utóbb nászajándékkal kedveskedni neki.^[2140] Candalei Annának augusztus közepén végbement velenczei fogadtatását maga az őt üdvözlő hivatalos szónok, Angelo Chabriel írta le a kortársak s az utókor számára,^[2141] míg Velenczéből hajón Zenggbe és onnan Székesfehérvárra való utazásának, s az itt és Budán szeptember végén és október elején lefolyt koronázási és nászünnepélyeknek leírását a franczia királyné fegyverhírnöke hagyta ránk.^[2142]

Abban az időben egyébiránt az Ischiához legközelebb lefolyt események is kezdtek a menekűltekre nézve fölötte érdeklőkké és fontosakká válni. A viszonyokba beavatott szemlélőnek egy perczig sem lehetett kételye az iránt, hogy a francziák és a spanyolok megosztott uralma a nápolyi királyság fölött egyenetlenségeket fog fölidézni s ezért nem lesz tartós. A kik kifelé az ámítást egyetértőleg tudták gyakorolni, azok mindenesetre képesek voltak egymás ámítására is, s a csalárdság bűnében fogantatott megegyezés magában hordozta a saját fölbomlásának csiráját. Ehhez járult az a, már egyszer tapasztalattal igazolt körülmény, hogy a könnyűvérű, heves és mozgékony francziák nem voltak alkalmasak a nápolyi nép fékentartására; természetök, hibáik emezekéhez sokkal hasonlóbbak voltak, semhogy tiszteletet és félelmet tudtak volna bennök kelteni; azonkívűl nagyon is messze estek az otthoni támogatástól, míg a spanyoloknak erőt kölcsönzött Sicilia közelsége.^[2143]

175. A VELENCZEI PIAZETTA XVI. SZÁZADI KÉPE.^[2144]

A két hatalom közötti egyezség sok vitás kérdést hagyott fenn, mely tért nyitott a viszálynak: némely tartomány hovátartozása is kétes volt, az apuliai vámok bevételeit is mindkét fél magának követelte; így már 1502 tavaszán egyezkedési tárgyalások váltak szükségesekké Gonsalvo spanyol és Nemours franczia helytartó között, melyek azonban semmi eredményre sem vezettek. Nyáron már kitört a nyilt harcz, melyet a francziák csak új segéderők bevárása érdekében szakítottak meg fegyverszünettel.^[2145]

Az ischiai vár lakói aligha nézték egyező érzelmekkel a ki-kitörő küzdelmet; Isabella királyné férjével tartott, kinek neheztelése inkább a spanyolok, mint a francziák ellen fordúlt s ki ez utóbbiak fanyar vendégszeretetét vette igénybe. Mikor 1502 nyarán Ischia szigetén a döghalál jelei mutatkoztak, a királyné gyermekeivel együtt bevonúlt Nápolyba, hol a franczia alkirály a Castello dell’ Ovóban adott neki lakást s honnan kevéssel később, hitvese utáni vágyát követve, családjával maga is Francziaországba költözött.^[2146]

176. ANNA KIRÁLYNÉ PECSÉTJE.^[2147]

A visszamaradt Beatrix és unokahuga, az özvegy milanói herczegnő semmi tekintetben sem érezték magukat Francziaországnak lekötelezve, sőt rokonszenvök határozottan spanyolországi rokonaik felé hajlott, a kiktől könnyebben várhatták érdekeik védelmét is, sőt kiknek valószínűleg már akkor is jótéteményét élvezték. Biztosan föltételezhető ennélfogva, hogy Ischia vára Isabella királyné távoztának perczétől a spanyol hatalom szövetségesévé lett, a mint hogy később a küzdelem terén is annak bizonyúlt.

Ily körülmények között elképzelhető, mily meleg rokonszenvvel kísérték az ischiaiak azt a lovagias küzdelmet is, mely az egész országra kiterjedő súrlódásokból eredőleg a spanyolokkal tartó olaszok s a francziák között 1503 elején Barletta körül tört ki s a «Disfida di Barletta», a barlettai kihívás neve alatt ismeretes. A kétes birtokterületek miatti csatározásoknak a lovagi bajvívás terére vitele előbb a spanyolok és francziák mérkőzését idézte elő; egy eközben foglyúl ejtett Delamotte nevű francziának Barlettában a spanyol Henrico di Mendoza házánál az olaszok lovagi és katonai tulajdonairól tett becsmérlő megjegyzése szolgált okúl arra, hogy a spanyol táborban levő olaszok nevében a hőslelkű Ettore Fieramosca kihívást intézzen a francziákhoz, s megküldje a tizenhárom olasz bajvívó névsorát. Gonsalvo spanyol fővezér buzdító pártfogása mellett 1503 február 13-ikán ünnepélyesen kivonúltak az olasz bajnokok az Andria és Corato közötti síkra, melyen a tizenhármas bajvívás végbement. Az olaszok joggal maguknak tulajdonították a győzelmet, összes egykorú krónikáik nagy eseményként jegyezték fel a küzdelem lefolyását s századokkal később emléket is állítottak az utódok annak megörökítésére. Mint az idegen betörések által mélyen megalázott olasz nemzeti szellem hősi fölbuzdulása, a barlettai viadal tagadhatatlanúl nagy erkölcsi hatást gyakorolt, s abban az időben már meglehetősen korszerűtlen lovagi formáiban is élénk kifejezése volt annak az ellenszenvnek, melyet a francziák hivalkodó föllépése az olaszságnál fölkeltett s a mely legerősebb szövetségese lett a spanyol hatalomnak a maga terjeszkedésében.^[2148]

Kevéssel később Gonsalvo győzelmes seregével már Nápoly előtt állott s az ország székvárosára is rátenni készűlt a kezét. Nem is talált ellenállásra; a franczia helyőrség a várakba menekűlt s a város kész örömmel megadta magát. Ez május 15-ikén történt; egy nappal előbb megjelent a spanyol fővezér előtt Innico d’ Avalos, Ischia kormányzója s e vár kulcsait is kiszolgáltatta a győztesnek.^[2149]

Ez azonban még nem jelentette Ischiára nézve a nyugalmat és békét. Gonsalvo a nyár folyamában kiszorítván Nápoly összes váraiból a francziákat, ezek Gaeta erős tengerparti várában húzták meg magukat s az ostrom alóli fölmentésökre tekintélyes franczia hajóraj jött le Genuából. Az ischiai vár lakóinak úgyszólván szemei előtt folyt a küzdelem s Costanza d’ Avalos a vár ágyúival kitünő szolgálatot tett a spanyoloknak, támogatva az ő hajóikat s elűzve a francziákét.^[2150]

177. CONSALVO DE CORDOVA ÉREMKÉPE.^[2151]

E harczok zaja közepett oly esemény történt Rómában, melynek hatását Olaszország viszonyaira az első perczben kiszámítani sem lehetett, de a melynek hírét Beatrix mindenesetre a megkönnyebbülés érzésével fogadhatta. Augusztus 12-ikén VI. Sándor pápa és fia, Cesare egyidejűleg, hirtelen és súlyosan megbetegedtek. A herczeg fiatal, erős természete kiállotta az életveszélyes bajt, a pápa azonban áldozatává lett. A kortársak közűl sokan eltévedt méregitalnak tulajdonították az esetet, mely valószínűleg a római nyár miasmáiból eredett s különösen Nápolyban Isten ítéletét látták a pápa hirtelen halálában.^[2152]

A fordulat váratlansága oly zavart s tájékozatlanságot szült, hogy a hamar összehívott conclave, – melyen, útközben történt baleset miatt, Hipolitnak sem volt módja részt vehetni,^[2153] – csak egy színtelen, átmeneti uralom létesítésében tudott megegyezni, a mennyiben Francesco Piccolomini sienai bíbornokot ültette III. Pius név alatt a pápai székbe. Beatrix kétségkívűl örült e választásnak, mert a Piccolominiaknál II. Pius óta hagyomány volt a nápolyiak iránti barátság s az új pápáról tudva volt, hogy mint bíbornok a consistoriumban ellene szegűlt a házassági ügyben Beatrixot sujtó ítélet meghozatalának. Azonban Pius épen csak annak köszönhette megválasztását, hogy öreg volt és halálosan beteg; a megkoronáztatását követő tizedik napon, október 18-ikán meghalt s így rövid uralma valóban csak a helyzet tisztázására szolgált. Ennek a czélnak azonban tökéletesen megfelelt, mert mikor október végén a rendkívűl népes conclave – Hipolit részvételével is^[2154] – összeült, Giuliano della Rovere bíbornok, ki egykor VIII. Incze alatt mindenható volt s kit azután VI. Sándor kiüldözött az országból, annyira ura lett a helyzetnek, hogy megválasztatása pápává november 1-én majdnem ellentmondás nélkül ment végbe.^[2155] A név, melyet fölvett a II. Julius neve mindenkép korszakot jelez, de kitörölhetetlen betűkkel van különösen a művészetek történetébe beírva.

Azalatt a spanyol fővezérnek a Carigliano folyó melletti győzelme végkép megtörte a francziák hatalmát Délolaszországban. Gaeta megadta magát s Gonsalvo – ki szigorúan megtiltotta katonáinak a város kifosztását – nagy diadalmi pompával vonúlt be Nápolyba. A spanyol király uralma az egész ország fölött ezentúl kétségtelen volt, bár a francziák csak az 1505-iki békekötésben ismerték el. Nápolyi kevés híveik foglyokká vagy földönfutókká lettek; ily sors érte Beatrix gyermekkori jegyesét, Sessa és Rossano egykori herczegének fiát, Giambattista Marzanót is, ki a francziáknak köszönhetvén szabadságát, kötelességének ismerte mellettök híven kitartani.^[2156]

A spanyol uralom meggyökerezése Nápolyban nagy fordulatot jelentett az Aragoniak bukása következtében Ischiába és Siciliába menekűlt fejedelmi hölgyek sorsában is. Az az itt-ott rebesgetett eszme, hogy Federigót ültessék vissza Nápoly trónjára,^[2157] csak egyesek jámbor óhajtása maradt, de Gonsalvo mint spanyol helytartó – kétségkívűl királyának utasítását követve – föladatának tekintette a trónvesztett uralkodóháznak spanyol fennhatóság alatt maradt tagjait tovább is fejedelmi személyeket megillető tiszteletben és ellátásban részesíteni. A Castello Capuanót, melyben Nápoly elfoglalása után ideiglenesen székelt, már 1504 elején elhagyta s azt ajánlotta föl az özvegy királynék és herczegek lakóhelyéűl, ő maga pedig a Castello Nuovóba költözött át. Elsőnek Isabella özvegy milanói herczegné jelent meg a városban, kit azonban Bari herczegségének birtoka és kormányzata gyakran elszólított Nápolyból. Már januárban várták Beatrixot is, ki előbb valószínűleg csak rövidebb tartózkodásra jött a Castello Capuanóba, mert a bőjt idején Ischiából látjuk őt Pozzuoliba fürdőzni menni.^[2158]

Végre itt székelt a két Giovanna: I. Ferrante és Ferrandino özvegyei, kiket, mint királyának nővérét s unokahugát, kétségkívűl a legnagyobb hódolattal tűntetett ki Gonsalvo s valószinűleg bőkezűen gondoskodott udvartartásukról is.^[2159]

A Castello Capuanóban tehát ebben az időben három férjét és trónját vesztett királyné tartott udvart; regényes jelenség, mely költők képzeletét is foglalkoztatta, a kik szomorú dalokban ünnepelték a «szomorú királynék udvarát»: «la Corte delle tristi Regine».^[2160]

III.

(1504-1508.) II. Julius fölkarolja Beatrix ügyét, hozományának visszaadása terén ír Ulászlónak és Bakócznak; a királyné levelezése Hipolittal; nápolyi élete és környezete. Cesare Borgia bukása. Ercole ferrarai herczeg meghal, utódja, fia Alfonso lesz, ki Lucrezia Borgiát vette nőűl; viszály az Esték között; összeesküvés Alfonso és Hipolit ellen; Fernando és Giulio bebörtönözése. Beatrix igyekezete hozománya visszaszerzésére; Hipolitot Magyarországba akarja kísérni. Katholikus Ferdinánd, mint Nápoly ura meglátogatja e királyságát; ünnepélyét ez alkalomból; a király látogatást tesz Beatrixnál, megígéri ügye fölkarolását. Tűzvész a San Domenico templomban, az Aragoniai királyok sírhelyén. A spanyol király eltávozik s magával viszi Gonsalvót. Beatrix fokozott erélylyel működik hozománya ügyében; bíztató híreket kap, a pápa is újra közbelép; a királyné a pápai curiánál pert indít; a Hipolit capuai ügyei is foglalkoztatják. 1508 augusztus végén súlyosan megbetegedik Beatrix; szeptember 13-ikán meghal a Castello Capuanóban; a gyászszertartás, a részvét; Giovanna anyakirályné levele; Alfonso ferrarai herczeg titokban Nápolyba jön; Hipolit közönye. Beatrix végrendelkezése; visszaszerzendő hozománya terhére tett hagyományai; a pápa még egy kísérletet tesz a hozomány kiadatására. Celio Calcagnini gyászbeszédje Beatrix fölött. Beatrix hátramaradt hozzátartozóinak, különösen Hipolitnak sorsa. Beatrix sírja és sírfelirata.

A pápai trónon az 1503. év őszén végbement második változás, vagyis II. Juliusnak pápává választása, alkalmas volt Beatrixban szenvedett sérelmeinek orvoslására s özvegyi igényeinek érvényesítésére nézve új reményeket kelteni. Az új pápáról általánosan tudva volt, hogy halálos ellensége a Borgiáknak s mindjárt első kormányzati tényeiben szinte tüntetően igyekezett a VI. Sándor politikájával, kormányzata szellemével ellentétbe helyezkedni, sőt elődje intézkedéseit, a hol csak tehette, meg is változtatni. Viszonya az Aragoniaiakhoz az idő folyamában változott; VIII. Incze idejében ellenségök lett s így Beatrix joggal várhatta, hogy az e pápa ítéletével rajta ejtett sérelem orvoslására is, – amennyiben az még egyáltalán lehetséges volt, – megnyerhető lesz. Ehhez járúlt, hogy a Hipolit befolyására nézve is csak előnyös lehetett a Borgiáknak a színtérről való letűnése; mert, habár Lucrezia házassága által Hipolit sógorává lett a pápai udvarnál akkor mindenható Cesarénak, ezzel a Sándor uralkodásának utolsó évében, – állítólag szerelmi versengés miatt, – oly ellenséges viszonyba került, hogy e miatt Rómából távoznia kellett.^[2161]

Ezt a kedvező fordulatot fölhasználva, Beatrix Prospero Colonna közbenjárásával levelet küldött a Luigi d’ Aragona és Oliviero Carafa által az ő érdekében már kedvezően hangolt pápának, ki ennek következtében 1504 június 24-ikéről keltezve levelet intézett Ulászlóhoz,^[2162] melyben utalással a királyné sanyarú helyzetére, mely «királyi háza csúfjára úgyszólván koldulásra kényszerítené», ha rokonai a spanyol király és királyné segítségére nem lennének, kéri és inti a magyar királyt, hogy az özvegynek hozományát s minden őt megillető javát és járandóságát, melyektől – mint ő állítja, – megfosztatott, térítse vissza, nehogy tovább is jogos panaszra legyen ok. Ugyanily értelmű levelet írt a pápa ugyanakkor Bakócz érseknek s több főúrnak, s e lépése megtevéséről levélben értesítette Beatrixot is, biztatván őt s iránta való jóindulatát és készségét hangsúlyozván.^[2163]

178. II. JULIUS PÁPA ÉREMKÉPE PÁPASÁGA ELSŐ IDEJÉBŐL, CAMELIOTÓL.^[2164]

Ulászló, úgy látszik, eleinte nem sokat törődött a Szentszék intelmével. Baja, gondja volt elég; házasságából már 1503 nyarán született egy gyermek, de az leány volt s így a trónöröklés még mindig bizonytalanságban forgott; 1504 januáriusában pedig a még csak 48 éves királyt szélhűdés érte, mely rövid időre beszélési képességétől is megfosztotta. E bajából azonban nemsokára fölépült.^[2165]

1505 nyarán valószínűleg egyidejűleg válaszoltak a pápai levelekre Ulászló és Bakócz, mert a viszonválasz is egy időből való.^[2166] II. Julius soraiból olvassuk, hogy a primás mély sajnálkozását fejezte ki a királyné szomorú sorsa fölött, de úgy ő, mint a király arra utaltak, hogy ez az ügy tulajdonképen a Rendek elé tartozik, miért is nem fogják elmulasztani ez iránt a legközelebbi országgyűlésnek megfelelő előterjesztést tenni. A pápa most már nyomatékosan ajánlotta a jogos kérelem teljesítését, mert – úgymond – nem emberséges dolog és veszedelmes példaadás, fejedelmi hölgyeket szükségbe taszítani; egyenesen megbízta Bakóczot, hogy az ő nevében tegyen a Rendeknek javaslatot, s ha netán a hozomány visszatérítése most nehézségekbe ütköznék, gondoskodjanak legalább arról, hogy a királyné ideiglenesen is előbbi állásának megfelelő jövedelemben részesüljön.

Hogy Beatrix – mint a pápa, levelében mondta, – rokonai kegyelemkenyerén élt, az kétségtelen; azonban függő helyzetében sem hagyott föl soha annyira kedvelt pártfogói szerepével. Ebből az időből meglevő, Hipolithoz, ennek atyjához s titkárához intézett levelei egytől-egyig védenczek ajánlására vonatkoznak. Egyszer Gasparo Russot ajánlja, ki egykor az Aragoniai János szolgálatában állott s most a Hipolitéba óhajtana lépni;^[2167] másszor bizonyos Cifuentes nevű egyént pártol, ki a pápai udvarnál keres alkalmazást;^[2168] azután a capuai érsekségnél – melynek haszonélvezője volt, – megüresedett kanonoki stallum betöltése iránt érdeklődik: három jelöltje is van, – nyilván egy és ugyanazon állásra; az egyik Hieronymus de Fornariis, kinek atyját kitűnő orvosi szolgálatáért szereti,^[2169] a másik Cosimo de Parma, kit az Aragoniaiak nagy híve, Ettore Fieramosca ajánl,^[2170] a harmadik pedig Marco Antonio de’ Alovisiis, ki a casertai grófné pártfogását bírja.^[2171] Egy más alkalommal nehány, kalózoktól kirabolt védencze érdekében szólal föl s kéri ki a ferraraiak közbenjárását Velenczében,^[2172] majd meg egy Magyarországba utazó minorita barátot ajánl a Hipolit kegyeibe,^[2173] ki viszont egy hű emberét a királyné szolgálatában kívánná elhelyezni.^[2174]

A fejedelmi özvegyek egyébiránt, – különösen az idősb Giovanna királyné tekintélyének s a spanyol helytartó pártfogásának védpajzsa alatt, mint már említettük is, – Nápolyban köztiszteletben állottak s valóságos udvarral környezték magukat a Castello Capuanóban.

179. JACOPO SANNAZARO ÉREMKÉPE.^[2175]

A spanyol uralom s a helyreállott béke Nápolyban ebben az időben új virágzásnak indította a régi lovagi erényeket és kedvteléseket. Az ünnepélyek, lovagi bajvívások, vadászatok újra kezdődtek s a nők ismét hódolat tárgyai voltak, mint régen.^[2176] A királynék udvara sem volt mindig «szomorú»; a spanyol alkirálylyal együtt otthonosak voltak benne Luigi Borgia és Francesco Romolini bíbornokok, Bernardo Villamarino tengernagy, Fabrizio és Prospero Colonna hadvezérek, Carlo d’ Aragona herczeg, Leonora, Sanseverino és Bisignano herczegnője, Maria d’ Aragona, Salerno herczegnője, Sancia, Squillace herczegnének, Gioffré Borgiának neje, Constanza d’ Avalos s unokahúgai, Pescara marchesák; ott voltak bizonyára már akkor Alessandro és Ettore Pignatelli, Toritto urai, atya és fiú, kiket a kósza hír utóbb mint az özvegy milanói herczegné s hajadon leánya szeretőit emlegetett.^[2177] Chariteo, a költő is megint Nápolyban telepedett le, hol a Gonsalvo jóvoltából szép hivatalt kapott,^[2178] és később a Federigo király halála után visszatért hazájába az ünnepelt költő, Jacopo Sannazaro is, kinek epigrammái legizzóbb kifejezései voltak a Borgiák elleni gyűlöletnek s a ki a régieket utánzó hexameterekben énekelte meg Krisztus születését és tizenkét kötetes «Arkádiá»-jában élesztette föl a római pásztorköltészet formáit, a nápolyi élet lágy, behízelgő gyönyöreivel töltve meg azokat.^[2179]

Beatrix alighogy ismét szabadon mozoghatott kedves Nápolyában, még az 1504. év tavaszán Pozzuoliban telepedett le egy időre, a hol társaságában volt Isabella milanói herczegné is s a hol kitünően érezte magát. Az alkirály, Gonsalvo s az ország bárói ki-kijártak hozzá s királynéhoz illően tisztelték őt.^[2180]

Ebben az időben ért Nápolyban siralmas véget fényes pályája egy férfiúnak, kinek tettei Beatrixot is gyakran rettegni kényszerítették: Cesare Borgiának. Az új pápai uralom alatt Rómában nem érezvén magát többé biztosságban, a herczeg a spanyolok karjaiba vetette magát, talán az ő segítségükkel remélvén még romagnai birtokai visszaszerzését. Gonsalvo menedéklevelével ellátva Nápolyba jött, hol a helytartó nemcsak illő tisztelettel, hanem kitüntető melegséggel is fogadta s nehány napig a legjobb reményekkel kecsegtette; május 27-ikén váratlanúl elfogatott Cesare s miután egy ideig Ischia várában volt elzárva, Spanyolországba szállították s ott a király parancsára, de valószínűleg a pápa kívánatára, börtönbe helyezték. Ingóságaira a ferrarai herczeg akarta rátenni kezét, de azokat II. Julius lefoglaltatta. Cesare Borgia két évvel később kiszabadúlt börtönéből s Navarra szolgálatában katonaként akarta magát ismét felküzdeni; de egy várostrom alkalmával elesett, még csak 31 éves korában. Így a sors, kárpótlásúl bukásáért, legalább tisztes halált adott neki, a csatamezőn.^[2181]

Az 1504. év végén s a következőnek elején sok gyász érte ismét Beatrixot és környezetét. Egyetlen, még élő testvére, Federigo, a száműzött király, már augusztus hóban súlyosan megbetegedett s október 9-ikén meghalt a francziaországi Toursban, 52 éves korában. November 18-ikán érkezett halálának híre Nápolyba, hol Beatrix az udvarbeliekkel együtt mély gyászba öltözve fogadta a spanyol alkirály, a főurak és nemes hölgyek részvétlátogatásait.^[2182] Az elhúnytnak özvegye, ki őt Francziaországba követte, később visszatért olasz földre, de mert a Nápoly fölött uralkodó spanyol király megmaradt gyermekeinek kiszolgáltatását követelte, hogy trónkövetelésök ellen biztosítsa magát, Isabella nem ment többé hazájába, hanem rokonainál, Ferrarában húzta meg magát gyermekeivel, szerényen, szinte szűkölködve élt ott, meg nem vetve az egykor, jobb módjában maga iránt hálára kötelezett nápolyi olivetán barátok segélyét sem.^[2183]

180. POZZUOLI.^[2184]

Ünnepélyesebben mint egykori királyát, gyászolta Nápoly új ura nejének, Isabella spanyol királynénak kevéssel később bekövetkezett halálát. A gyászszertartásban Fernando d’ Aragona, az egykori trónörökös is rész vett, de nincs nyoma, hogy annál az özvegy királynék megjelentek volna.^[2185] Talán hullatott egy könnyet Beatrix egykori nagy férje természetes fiának, Corvin Jánosnak halálhíre fölött is, melyről abban az időben értesűlhetett. A fiatal herczeg alig haladta túl harminczadik évét s csalódásokban gazdag életének talán utolsó fájdalma az volt, hogy még a nádori méltóságot, – melyre az egykori trónkövetelő törekedett, – sem sikerűlt Perényi Imre ellenében elnyernie.^[2186]

Őszintén fájlalhatta Beatrix sógorának, Ercole ferrarai herczegnek 1505 január 25-ikén történt elhúnytát.^[2187] A herczeg magas korban volt már, 73-ik évét túlhaladta s így megbetegedése már az előző év őszén komoly aggodalmakat keltett; akkor azonban látszólag fölgyógyúlt s Beatrix örvendező levélben köszönte meg e hírt és testvéri szeretetének adva kifejezést, minél sűrűbb értesítést kért a föllábbadtnak egészsége felől.^[2188] Nemsokára szomorúságra vált öröme; Ercole 33 évi uralkodása alatt, ha talán nem is szerezte meg népének rajongó szeretetét, mindenesetre sok elismerést és tiszteletet vívott ki magának s joggal állott a korabeli Olaszország egyik legokosabb fejedelmének hírében. Beatrix iránt mindig jóindulattal és gyöngédséggel viseltetett, akkor is, mikor már tőle családja érdekében mitsem várhatott. Utódja, I. Alfonso épen Franczia- és Olaszországban járt, tanulmányokat teendő fejedelmi hivatása szempontjából, mikor atyja súlyos megbetegedésének hírét vette; 29 éves ifjú volt akkoriban, de komoly szellemű s gyakorlati értékű; jó katona, a ki pompára, külsőségekre nem sokat adott, ellenben kitűnni igyekezett erődítvényeinek s ágyúinak jóságával; ez utóbbiak öntésére maga nagy gondot fordított s a tudományok, költészet és művészetek ápolását inkább feleségére, a Ferrarában régi rossz hírét feledtető Lucrezia Borgiára bízta.^[2189] Beatrix személyesen csak fölületesen ismerhette őt, nejét pedig épenséggel nem, hanem azért összeköttetése az Estékkel a Hipolit révén tovább is élénk és bensőségteljes maradt.

Egykori nagyravágyó törekvéseinek és diplomácziai szereplésének egy másik erős támaszát is kidőlni láthatta az özvegy királyné, kevéssel sógorának kimúlta után: 1505 májusában meghalt Rómában Ascanio Sforza bíbornok,^[2190] miután – ép úgy mint Beatrix – megérte nemcsak a maga hatalmának letűnését, hanem családjának teljes bukását és nem sejthette, hogy a jövő a Sforzák uralmának megujhodását hordozza méhében. Emlékét a művészet egy ritka remeke örökítette meg: az Andrea Sansovino vésője alól kikerűlt szép síremlék a római S. Maria del Popolo-templomban.

Az Esték háza, nélkülözvén az öreg Ercole tekintélyét, Alfonso rideg és a kegyetlenségre hajlandó természete miatt is csakhamar véres belső viszályok tanyája lett, melyek nem csekély izgalmat okozhattak Beatrixnak, habár azok híre, a Hipolit szócsövein keresztűl, kétségkívűl egészen elferdítve ért füleihez.

Ama hölgyek között, kiket Lucrezia Borgia hozott magával Rómából Ferrarába, volt egy rokona, Angela Borgia, egyidőben Francesco Maria della Rovere jegyese, kinek szépsége egykép elbájolta Hipolit bíbornokot és Don Giuliót, Ercolénak egy szerelmi viszonyából már nős korában született törvénytelen fiát. Madonna Angela egy napon azzal ingerelte föl a neki udvarló Hipolitot, hogy előtte a Giulio szemeinek szépségét dícsérte. Kevéssel ezután, 1505 november 3-ikán, a Hipolit emberei az erdőben rálesvén a vadászó Giulióra, nekiestek, hogy szemeit kiszúrják; az egyiktől meg is fosztották, a másikat sikerűlt az orvosi segélynek megmentenie. A bíbornok elrejtőzve maga is jelen volt a merényletnél, de utólag szolgái magánbosszújaként tűntette azt föl, sőt látszólag a tettesek kézrekerítésén fáradozott, holott maga segítette elő menekülésöket. A pápa előtt, úgy látszik, sikerűlt magát tisztáznia, udvari költője, Ariosto is váltig igyekezett a tényt szépíteni a közvélemény előtt, a dolog azonban a ferrarai udvarnál oly izgalmat keltett, hogy Alfonso kénytelen volt a megsebesített Giulio panaszára öcscsét Hipolitot legalább rövid időre száműzni a székvárosból.

Ez az enyhe ítélet azonban nem elégítette ki a sérűltet és barátait, kiknek dühe most már nemcsak Hipolit, hanem Alfonso ellen is irányúlt; terveiket elősegítette az új herczeg népszerűtlensége s az, hogy a bőkezű, fényűző és életkedvelő Hipolitnak nagyszámú barátai, emennek száműzetése miatt, szintén nehezteltek Alfonsóra. Összeesküvés támadt, melybe sikerűlt a herczeg nagyravágyó öcscsét, Fernandót is bevonni, ki bátyja eltávolításával maga remélt trónra juthatni. Giulio bosszúvágya azonban az összeesküvést mindkét testvér ellen irányozta: Hipolitnak mérget szántak, Alfonsót pedig egy álarczosbálon készűltek meggyilkolni. Ezt az összeesküvést 1506 nyarán Hipolit, jól szervezett hívei segítségével fölfedezte s bátyja, a herczeg tudomására juttatta. Sikerűlt majdnem az összes részeseket elfogni s mikor Fernando, bátyja elé hurczoltatván, töredelmesen bevallotta tettét, ez dühében pálczájával kiverte egyik szemét. Valamennyien börtönbe kerűltek s csakhamar ki volt mondva mindnyájokra a halálos ítélet. Az összeesküvés három előkelő részesét a piaczon lenyakazták, Don Fernando és Don Giulio számára a vérpad a Castello udvarán volt fölállítva, hol az ítélet végrehajtásának a herczeg jelenlétében kellett volna végbemennie; mikor már megvillant a hóhérbárd, intett Alfonso s az elítélteket félholtan a rémülettől elvezették, hogy börtönbe csukják, melyet bátyjok élete fogytáig egyik sem hagyott el.^[2191]

Lehet, hogy a testvérei nyomorúlt életének megadott kegyelemben Hipolitnak is része volt; erre következtethetünk Beatrix egy leveléből, melyet kevéssel a rémes ferrarai napok után, szeptember 18-ikán intézett unokaöcscséhez, a mely azonban arról is tanuskodik, mennyire egyoldalúan ítélte meg ő a történteket.^[2192] Levelének e tárgyra vonatkozó része egyszerű elítélése Don Fernandónak s magasztalása a Hipolit jóságának, bölcs mérsékletének, családja tagjai iránt nemcsak testvéries, hanem atyáskodó eljárásának, melynek, szerinte, a közveszély elhárítása, a nyugalom, béke és testvéri egyetértés helyreállítása köszönhető, s melylyel a levélírónak és minden barátjának még fokozott szeretetét vívta ki.

Hipolit ebben az időben sűrű összeköttetésben állott Magyarországgal; maga ugyan feléje nem nézett egri püspökségének, de ottani jószágkormányzója, Taddeo Lardi gyakran küldött neki jelentéseket, melyek a gazdasági ügyeken kívűl az ország viszonyaira, az udvarnál s az országgyűlésen történt dolgokra is kiterjeszkedtek^[2193] s a Beatrix jövő-menő küldöttjei is rendesen megfordúltak nála, levelet vivén Magyarországba, vagy hozván onnan s mellesleg a királynénak is híreket szerezvén bálványozott öcscse hogylétéről.^[2194]

Beatrix nem érve be a pápa s Hipolit közbenjárásával, maga is minden követ megmozgatott, hogy hozományának végkép megfeneklett ügyét újra mozgásba hozza. Leveleket írt Bakócz prímásnak, megbízásokat adott egy magyar földön időző orvosának,^[2195] és Ágoston szerzetesbarátnak; Polla Farkasnak, az ausztriai herczegség kormányzójának közbenjárását kérte ki ügye érdekében Miksa császárnál, kedves barátjának szólítva s hálájáról biztosítva őt.^[2196] Majd Hipolitot kéri, hogy egy megbízható emberét küldje el Bakóczhoz, kihez az ő Bécsbe menő küldöttje fog csatlakozni,^[2197] hálálkodik neki a pápánál való közbenjárásáért s kéri, buzdítja, hogy csak ne hagyja ellanyhúlni a római pártfogást s maradjon érintkezésben az Aragoniai bíbornokkal is, kivel szintén levelezésben áll.^[2198] A pápa csakugyan ismét közbelépett ebben az időben a királyné érdekében. 1506 április 17-ikén újabb levelet intézett Ulászlóhoz, melyben elmondja, hogy részvéttel van az oly magas polczról lehanyatlott, szerencsétlen királyné iránt, ki nem szűnik meg őt leveleivel és a bíbornokok útján ostromolni, miért is kérő, de egyúttal atyáskodó hangon inti Ulászlót, hogy immár ne mulaszsza el az özvegynek megadni azt, a mi őt megilleti: lelkiismeretét meg fogja könnyebbíteni ezzel s neki, a Szentatyának kedves dolgot cselekszik, ha ki nem teszi annak a kényszerűségnek, hogy végre is bíróként járjon el ebben az ügyben. Azonban Ulászló úgy az enyhe fenyegetéssel, mint a kevéssel később Bakócz útján megújított intelemmel szemben érzéketlen maradt.^[2199]

A Hipolit saját nápolyi és capuai emberei is közvetítik ezalatt az üzeneteket a királyné s a bíbornok között s leveleik néha élénkebb színeket vegyítenek az özvegy helyzetének képébe, mint ennek saját nyilatkozatai. Valerio Pelicano ferrarai ügyvivő 1506 október utolsó napjairól jelenti, hogy kézcsókra megjelent a királynénál, s hogy ez, Hipolitról beszélve, könnyekre fakadt a megindulástól. Élete nem lehetett valami fényes, mert a levélíró arról is említést tesz, hogy tőle telhetőleg segélyezi a királynét, gabonát és pénzt visz neki koronkint Capuából, de mindezt fölemésztik adakozásai és alamizsnaosztásai. Szóba kerűlvén Hipolitnak tervezett Magyarországba menetele, Beatrix azonnal kijelentette, hogy vele kíván menni, úgy hogy Messer Pelicano el volt ragadtatva a nagyasszony jóságától és szeretetreméltóságától, ép úgy mint szellemétől és ékesszólásától.^[2200] S valóban van valami megható abban, hogy ez a sorstól oly mélyen megalázott nő vágyat érzett viszontlátni azt az országot, mely egykor dicsőségének, hatalmának, boldogságának színtere volt s a mely azután oly kiméletlenűl kiüldözte őt magából. Beatrix e szándékát úgy nyilvánította, mint Hipolit iránti készsége jelét; ámde legalább is kétes, vajjon öcscsének az eljátszott rokonszenvek visszaszerzésében hasznára vált volna-e az ő kísérete? Talán számított Beatrix az idő, a feledés enyhítő erejére? talán eszébe jutott, hogy hisz Ulászlónak már nincs oka ellenséget látnia benne; ő már megkapta azt, a mit várt, a fiúörököst és elvesztette azt, a kinek örökösét köszönhette, nejét. Azon év júliusának másodikán ugyanis Anna királyné fiút szült, ki a keresztségben Lajos nevet kapott; e szülés azonban az anyának életébe került; a királyné ugyanazon hó 26-ikán befejezte rövid életét, a miről a nápolyi krónikák is tudomást vettek.^[2201]

181. BAKÓCZ BÍBORNOKI PECSÉTJE.^[2202]

Akkoriban egyébiránt Nápoly nagy eseménynek nézett elébe: új ura, Katholikus Ferdinand spanyol király jött meglátogatni ezt az országot, mely a megelőző év őszén Francziaországgal kötött békeegyezmény szerint^[2203] immár az ő elvitázhatatlan uralma alatt állott, s miután – hamar vigasztalódva első neje elvesztésén, – Ferdinand kevéssel előbb újra nősült,^[2204] a látogatás egyúttal az új királyné, Germaine de Fox franczia herczegnő ünneplésévé is volt alakulandó.

A királyi pár jövetelének híre már augusztusban elterjedt Nápolyban s a helytartó Gonsalvo nehány kegyelmi ténynyel igyekezett a közörömet fokozni; több politikai foglyot szabadon bocsátottak, ezek között volt Beatrix gyermekkori jegyese is, Giambattista Marzano, ki Rossano bevételekor kerűlt spanyol fogságba.^[2205] Ötven gályával szeptember 4-ikén indúlt el Ferdinand és neje Barcellonából Nápolyba s ezt az eseményt Beatrix is fölemlítendőnek tartotta Hipolithoz intézett levelében.^[2206] Október 18-ikán Gaetába érkezett a királyi hajóraj, a hol már ünnepélyes fogadtatásban s ajándékokban részesűlt a fejedelmi pár, s ez ismétlődött Pozzuoliban és tetőpontját érte el, midőn a Castello dell’ Ovóban való megállapodás után, november 1-én, fényes bevonulását tartotta Nápolyba.^[2207] Beatrix, ki több hölgy kíséretében már Pozzuoliba elment a jövevények üdvözlésére,^[2208] maga írta le unokaöcscsének a nápolyi fogadtatás pompáját.^[2209]

182. KATHOLIKUS FERDINAND, SPANYOL KIRÁLY.^[2210]

E szerint a királyi pár díszes gályákon jött a «Tojásvár»-ból Nápoly mólójához, szünetlen ünnepi ágyúdörej között. A híd, melyre léptek, a diadalkapú, mely alatt el kellett haladniok, mind drága szövetekkel s aranynyal volt pazarúl ékesítve. A király mindjárt a partra léptekor megerősítette Nápoly kiváltságait és jóváhagyta a bebörtönzött bárók szabadon bocsátását. Azután lóra ültek s a főnemesektől hordott baldachin alatt vonúlt a királyi pár a főtemplomba, az ünnepélyes egyházi szertartás után pedig az egyes kerületek főpiaczaira, miközben pénzt szórtak a nép közé s mindenütt táncz és vígság uralkodott. Beatrixszal együtt úgy látszik a bukott Aragoniaiak leglelkesebb hívei is kibékültek már ekkor a spanyol uralommal, mert Fabrizio Colonna Ferdinand czímerét vitte elől a bevonúlásnál s utóbb Luigi d’ Aragona bíbornok is a spanyol király mellé állott.^[2211] Beatrix az idősb Giovanna királynéval a bevonulás után maga kísérte a spanyol királynét a saját ősei várába a Castello Nuovóba, a hol a királyi pár ottléte alatt székelt.^[2212]

De a spanyol Felségek is elhalmozták Beatrixot figyelmök jeleivel; egyszer a királyné látogatta meg,^[2213] majd a király időzött nála négy óra hosszant s maga kijelentette, hogy nem tudott betelni a Beatrix vonzó társalgásának gyönyörével.^[2214] A nyájas és bizalmas viszony ápolása az özvegy királyné részéről természetesen nem volt egészen önzetlen; Ferdinandot erélyes közbelépésre igyekezett rávenni a maga ügye érdekében; ígéretet is vett tőle, hogy legközelebb megbízottat küld a pápához, úgyszintén a franczia királyhoz, sőt Magyarországba is.^[2215] Beatrix mindig hírűl adta a történteket és hallottakat Hipolitnak,^[2216] kinek emberei szintén kihallgatásra jártak a spanyol királyhoz s eljárásukról jelentéseket tettek uroknak. A már említett Pelicanon kívűl, ki nemcsak ügyvivő, hanem úgy látszik a capuai érseki javak kormányzója is volt, Francesco Pianoso, továbbá Lodovico Sacrato gróf s egy Mario nevű lovászmester szerepelnek mint közbenjárók és jelentést tevők.^[2217] Az özvegy királyné hozományának ügyén kívűl a ferrarai megbízottak Castellamare város birtoklásának kérdéseiben is mint kérelmezők és szorgalmazók léptek föl Ferdinand királynál és nejénél s erre nézve is biztatást kaptak tőlük. Valószínűleg ez is a Beatrix ellátásával függött össze s ellentétben állott a capuaiak érdekével, mert Messer Pelicano tréfásan azt írja a bíbornoknak, hogy ha ebben az ügyben sikere lesz, és majd e miatt Capuában megkövezik, eszközölje ki ura, hogy mint vértanút szentté avassák!^[2218]

A spanyol királyi pár nápolyi tartózkodásának ünnepi zaja közepett két szomorú esemény okozott fájdalmat és izgalmat Beatrixnak és a hozzá tartozóknak. Az egyik a fiatal, szép Sancia herczegnőnek, Gioffré Borgia, Squillace herczeg nejének korai kimúlta volt;^[2219] a másik egy baleset, mely nem az élőket érte, de mégis megrendítően példázta a nápolyi Aragoniaiakat még sírjokban is üldöző balvégzetet. 1506 karácsonya táján a San-Domenico-Maggiore templomban tűz ütött ki, mely a főoltáron s a templomszentélyben oly erővel pusztított, hogy az Aragoniai házbeli királyoknak a szentélyfalak fülkéiben elhelyezett koporsóit is megtámadta; nevezetesen I. Alfonso, I. és II. Ferrante királyok koporsói részben elhamvadtak. Az eset hírére odasiettek Beatrix, Giovanna anyakirályné s Isabella milanói herczegné s hangos jajveszékelésre fakadtak, mely mintegy «utolsó vészkiáltása volt az Aragoniaiak letűnt uralkodó házának».^[2220]

Valószínűleg a tűzvész után szállították át a meghalt királyok maradványait más helyre; az I. Alfonso hamvai később a pobledói kolostorba kerűltek őseihez Cataloniába, a többiek ma is a San-Domenico templomban őríztetnek, a sekrestye körülfutó karzatán, kopott bársonynyal bevont, részben összetöredezett fakoporsókban, fára festett képek, jelvények szegényes díszétől környezve, kiváncsi kezek kotorászásának kitéve, síralmas képét nyujtva a földi hatalom és dicsőség hiábavalóságának.^[2221]

Miután az 1507. év elején Katholikus Ferdinand a bárók gyülekezetében újból megerősítette Nápoly kiváltságait s azután az országnagyok hódolatát fogadta,^[2222] június elején, mindenesetre rövidebb tartózkodás után mint a minőre a nápolyi királyság viszonyainak megismerése szempontjából szükség lett volna,^[2223] ismét nagy pompakifejtéssel elhagyta az országot,^[2224] s hajóútját arra használta föl, hogy Savonában az épen Genuában időzött franczia királylyal, XII. Lajossal találkozzék és értekezzék.^[2225] Nem csekély feltűnést keltett, hogy Ferdinand, miután helytartóját, Gonsalvo de Cordovát, kinek Nápoly meghódítását és megbékéltetését köszönhette, egész ottléte alatt kegye s megelégedése jeleivel halmozta el, távoztakor őt a nápolyiak általános sajnálatára magával vitte s helyére alkirályúl egy fiatal rokonát, Giovanni d’ Aragonát, Ripacorsa grófját rendelte.^[2226] Kétséget nem szenved, hogy a király féltékenynyé lett a Gonsalvo dicsőségére és hatalmára, s hiúságának föláldozta háláját, a mi még Macchiavelliben is megütközést keltett.^[2227]

183. AZ ARAGONIAI HÁZBELI KIRÁLYOK KOPORSÓI
A NÁPOLYI SAN DOMENICO MAGGIORE-TEMPLOM SEKRESTYÉJÉBEN.^[2228]

A király távozása s a helytartó személyének változása semmi kihatással sem volt a három özvegy királyné helyzetére Nápolyban; őket az egykorú kútforrások azontúl is úgy emlegetik, mint az uralkodóház képviselőit, úgyszólván repraesentativ helytartóit, nem téve különbséget a spanyol királyi családból származó két Giovanna, s Beatrix, a magyar királyné között.^[2229] Érmekben is ekkor örökítette meg egy kíváló római művész, Christophoro Romano egy Beatrixnak, mint unokahugának, Isabellának, az özvegy milanói herczegnének arczvonásait, mindkettőt özvegyi mivoltának a fejdíszben való jelzésével.

A spanyol király látogatásától Beatrix meg nem szűnt a legjobbat remélni hozománya ügyének sikerére nézve. Egyes ferrarai híradások ugyan szűkkeblűséggel vádolják Ferdinandot épen a magyar királynéval szemben, kitől állítólag még azt is megtagadta, hogy a Duchesca-palotába költözhessék át, míg saját nővérét, az özvegy nápolyi királynét javadalmakkal halmozta el.^[2230] Beatrix saját levelei, melyeket az 1507. év folyamában sűrűbben mint valaha küld Hipolitnak, mindvégig telve vannak a király iránti elismeréssel s tett intézkedései sikerébe vetett erős hittel. Megtudjuk ezekből, hogy Katholikus Ferdinand melegen pártolólag írt a királyné ügyében a pápának, s követét, Francesco Royst is megbízta a közbenjárással.^[2231] Val-de-Christo perjelét is a pápához küldte a király, azt azonban Beatrix Magyarországba kívánta meneszteni a Szent-György napja körül tartandó országgyűlés alkalmából, a mikor majd az ő ügye is szóbakerül.^[2232] Csak a pápa késedelmeskedése nyugtalanítja mindig az özvegyet,^[2233] a miért szűntelenűl könyörög Hipolitnak is, hogy támogassa őt, hiszen «mindkettejök becsületéről és javáról» van szó^[2234] s újra meg újra biztosítja őt anyai szeretetéről és hálájáról.^[2235] Hipolit bátyját, a herczeget is bevonni igyekszik az akczióba, sőt a herczegnét, Lucreziát is, s ezért mindenféleképen kedveskedik nekik; egyszer gyümölcsfákat küld, majd ládákban illatos vizeket, s szorgoskodik és tudakozódik, hogy azokat velenczei megbizottja rendeltetésök helyére juttassa.^[2236] Nyáron Hipolit betegeskedvén, szeretetteljes aggodalommal kér hírt róla s örül egészsége helyreállásán.^[2237]

Akközben Magyarországból is biztató híreket kap; úgy hogy július 29-iki levelében «erősen bízik benne», hogy Hipolit s többi barátai segítségével «igazságos ügye» győzelemre fog jutni. Értesülése szerint a pápa személyesen maga elébe idézte a magyar királyt s futára útján a magyar Rendeket is; Bakócz prímás pedig kijelentette, hogy Ulászló kész engedelmeskedni a Szentszéknek s el fogja küldeni megbizottait, sőt azok állítólag már útban is voltak, midőn a király őket, a kitörő török háború ürügye alatt visszahívta.^[2238] A királyné titkos küldöttje, egykori szabómesterének, Somonénak fia azt jelentette neki, hogy Magyarországon fölötte kedvező hangulat uralkodik vele szemben; e hírt megerősítették mások is, különösen kiemelvén, mily készséggel és hajlandósággal vannak iránta Zápolyai István özvegye és fia János. Magyarországi barátai sajnálkozásukat fejezték ki, hogy a szentgyörgynapi országgyűlésre megbízottat nem küldött; ott állítólag sok beszéd folyt az ő hozománya ügyéről.^[2239] Mindezek élesztik reményét, de fölkeltik azt az aggodalmát is, hogy rágalmazói majd meghiusítani igyekeznek mindent, hogy huzavonákkal és zaklatásokkal költségeket fognak neki okozni az ő amúgy is szükölködő helyzetében.^[2240] Öreg szolgája, Moncayo Rómában időz s szorgalmazza az ügy előrevitelét;^[2241] már ügyvédje van a Curia mellett, «perről» beszél, melynek pontozatai már meg vannak állapítva, ismerni véli a bíbornokokat, kik vele tartanak s tudni véli, hogy a spanyol király teljesen azonosítja magát ügyével.^[2242]

Ismerve a további fejleményeket, lehetetlen kételkednünk benne, hogy e biztatások kevés alappal bírtak; fölhasználva a Beatrix hiszékenységét és szenvedélyes hajlamát a pereskedésre, egyes álbarátai vagy hogy megnyugtassák, vagy hogy kizsákmányolják, kecsegtető légvárakat festettek eléje. Egyetlen kimutatható eredménye a Beatrix ez időbeli igyekezetének egy, már 1508 márczius 27-ikéről keltezett pápai breve,^[2243] mely válaszképen Ulászló levelére egyebek között a Beatrix követelésének kielégítését is erélyesen, sőt szemrehányólag szívére köti a királynak, már nem csak bíbornokok, hanem «királyok» közbenjárására hivatkozik s arra utal, hogy a Szentszék immár tovább nem halogathatja az ügy bírói fölvételét. Aonban e fölszólalás is ép oly hatástalan maradt, mint az előbbiek.

Ezalatt, részint hogy Hipolitnak szolgáljon vele, részint hogy a capuaiakat, kikkel sok dolga volt, jó kedvben tartsa s közbenjárási hajlamát is kielégítse, Beatrix minduntalan tudósításokkal, kérelmekkel és tanácsokkal fordúlt öcscséhez az érseki javadalom ügyében. Hipolit határtalan léhaságát bizonyítja az is, hogy – bár ezzel egyúttal jótevőjének, nagynénjének szerezte volna a legnagyobb örömet, – az egész hosszú időn át, a míg nénje Nápolyban s ő a szomszédos érsekség birtokában volt, egyetlen egyszer sem ment le személyesen Capuába; a helyett inkább új javadalmakat keresett új pénzforrásokat tékozló hajlama számára s rátette kezét a modenai püspökségre is.^[2244] Capuában nőttön nőtt az elégedetlenség az ő gondatlansága s úgy látszik fukarsága miatt is. A város választottjai 1507 tavaszán Beatrixhoz fordúltak s közbenjárását kérték az érsekség jobb kormányzata érdekében, a mit a királyné, öcscsének, becsületére való hivatkozással kötött szívére;^[2245] de bár utóbb sürgette is az intézkedést s Hipolitot ígéretére emlékeztette,^[2246] ez úgy látszik semmit sem tett, úgy hogy őszszel már – a megelőző magyarországi eset mintájára, – az érsekség fölcserélése kerűlt szóba.^[2247] 1508 januárius havában a capuaiak valóságos ultimátum alakjában terjesztették elő Beatrix útján követeléseiket, melyek egy püspöki joghatósággal bíró helynök alkalmazására, a castellamarei pör kiegyenlítésére, bizonyos megüresedett javadalmak adományozására s a székesegyház helyreállítására vonatkoztak, s melyeket maga a királyné jogosúltaknak volt kénytelen elismerni.^[2248]

Azonban Hipolit ekkoriban inkább katonai, mint egyházfejedelmi érdemekre törekedett; azzal a könnyedséggel, a melylyel az Esték magukat a rokoni tekinteteken mindig túltették, valahányszor személyes érdekeik úgy hozták magukkal, fegyveres erővel akadályozta meg Bolognában rokonainak a Bentivogliknak visszatérését, kiket a pápa uralmuktól megfosztott. Különben a fiatal bíbornok abban az időben távollevő bátyja, Alfonso herczeg helyett Ferrara kormányát is vitte.^[2249]

Az egykorú krónikák az 1507-1508. éveknek majdnem minden szakában megállapítják az özvegy királynéknak, – köztük rendesen Beatrixnak is – jelenlétét Nápolyban vagy a legközelebbi környéken.^[2250] Beatrix levelezése unokaöcscsével az 1508. évben sem lankad; minden kínálkozó alkalmat fölhasznál, s a kiket a bíbornok pártfogásába ajánl, azok által legalább hírt is küld magáról.^[2251] Melegen érdeklődik az egész herczegi család iránt; ez év április 4-ikén ajándékozta meg Lucrezia Borgia az első fiúgyermekkel férjét,^[2252] a királyné július 24-ikéről kelt levelében már az újszülöttnek hogylétéről is tudakozódik.^[2253] Nem kevesebb melegség nyilatkozik meg levelében sógornője, a Federigo király özvegyével szemben, ki akkor telepedett le menekülőként, gyermekeivel Ferrarában, s kit mint igazi társát a balsorsban, a Hipolit rokoni szeretetébe ajánl.^[2254]

E leveleiből is kitűnik, hogy Beatrix, ki a megelőző év őszén töltötte be ötvenedik életévét, nápolyi tartózkodásának ez egész ideje alatt, s még 1508 nyarának elején is, kifogástalan egészségnek örvendett; ismételve adja ezt hírűl Hipolitnak, hálálkodva érte az égnek, s öcscsének is hasonlót kívánva.^[2255] Nyilvánvaló, hogy csúzos és egyéb bántalmaitól, melyek magyar és osztrák földön oly gyakran elővették, szülőföldjének enyhébb éjhajlata alatt megóva maradt, s az évenkint tavaszszal a többi királynék társaságában eltöltött fürdőzés Pozzuoliban valószínűleg inkább divat és szokás volt, mint gyógyulás követelménye.

Az 1508. év augusztusának 31-ikéről Vincenzo Pistacchio bitettói püspök,^[2256] kit Hipolit, engedve végre a capuaiak unszolásának, érseki helynökéül küldött oda, azt írja Nápolyból Capuába, Valerio Pelicanónak, hogy küldjön hamar pénzt, mert a magyar királyné négy nap óta lázbeteg s a legnagyobb szükségben sínlődik.^[2257] Két nappal később ugyanaz azt írja, hogy a királyné állapota okot ad az élete iránti aggodalomra, a miért a püspök imádkozik egészségeért, de egyúttal figyelmezteti Valeriót a bekövetkezhetőkre.^[2258] Ez szükségesnek látja már másnap jelentést tenni a dologról Hipolitnak,^[2259] s ebben a levelében fölemlíti azt is, hogy a Beatrix megbetegedését az idősb Giovanna királyné megelőző betegsége alatt kiállott izgalmak és fáradalmak okozták. Az özvegy nápolyi királyné ezen, majdnem egyidejű betegségének tényét egy egykorú velenczei híradás is megerősíti.^[2260] Valerio Pelicano jelentésének elküldése után maga is Nápolyba sietett, a hol a magyar királyné folyton súlyosbodó állapotára való tekintettel nyilvános templomi könyörgéseket és körmeneteket rendeztek a beteg fölgyógyulásáért.^[2261]

184. ESTEI HIPOLIT BÍBORNOK.
(Vízfestmény a modenai áll. levéltár egy XVI. századbeli kézirati codexében.)^[2262]

1508 szeptember 13-ikáról a következő följegyzést olvassuk Notar Giacomo egykorú nápolyi krónikájában:^[2263]

«Szeptember hó 13-ik napján, szerdán, 13 órakor^[2264] Isten végzése szerint elköltözött ebből az életből Madamma Beatrice de Aragonia, Magyarország királynéja, a Castello Capuanában, a hol több napon át ápolta őt a két királyné-asszony, az anya és leánya.^[2265] Felöltöztették őt fehér selyemruhába, koronával a fején, az országalmával kezében és brokát palásttal a hátán; így őrízte őt a fiatalabb királyasszony estig, a mikor is szokás szerint kivették belső részeit. És 14-ikén, csütörtökön koporsóba tették s ravatalra állították a Sancto Pietro martiro monostorában, a hol tíz confraternitas tagjai és a Sancto Martinobeliek kivételével valamennyi szerzetes, úgyszintén háromszáz feketébe öltözött gyászoló vették körül sok száz fáklyával.^[2266] Itt a koporsón nyugodott a korona és a jogar, és az ország almája s elvégeztetvén a gyászszertartás, eltemették a királynét fenn, anyja oldalára.^[2267] Temetésének költségét a királyi udvar viselte. Végrendeletet tett Francesco Russo jegyző előtt s örököseiül Federigo király gyermekeit rendelte és tizenötezer aranyat hagyott a római Szent-Péter-templom építésére s egyebekre is. Sok könnyhullatással temették el, mert Nápolyban hatszáz személynek adott élelmet, nem is számítva a kolostoroknak nyujtott alamizsnát, a miért jó emlékezetben maradt.» S azután hozzáteszi latinul: «Cujus anima cum sanctis Angelis requiescat in pace, Amen.»

Tehát vége volt a küzdelemnek és a szenvedésnek, vége a hasztalan visszavágyódásnak és a még hasztalanabb panasznak; vége mindennek – és a letűnt dicsőség s hatalom, az elszenvedett bukás, üldözés és nélkülözés egymást űző képei után a kortársak lelke nem őrzött meg semmi mást, mint szelíd emlékét annak a törhetetlen adakozó kedvnek, mely az elhagyatottnak nyomorú fénynyel leplezett szegénységében megmaradt keveset is megosztani igyekezett a még szegényebbekkel.

A Notar Giacomo följegyzését egészben megerősítik s még néhány jellemző vonással egészítik ki más egykorú krónikák s a Beatrix betegségéről, haláláról és végintézkedéseiről a kimúltát követő napokban Ferrarába küldött jelentések. Ezekből kitűnik, hogy Beatrix betegsége alatt gondos és buzgó ápolásban részesült és az orvosi tudomány minden eszközét kimerítette baja leküzdésére; a királyné sokat szenvedett, keresztényi megadással s válságos állapota teljes tudatában, igaz hitbuzgósággal vette föl halála előtt a vallás összes kegyszereit.^[2268]

Az egyidejű följegyzések mind hangsúlyozzák a gyász és részvét általánosságát és bensőségét, mely a királyné ismert jószívűségében és jótékonyságában lelte forrását s különösen a két özvegy nápolyi királynénak, – az elhúnyt mostohaanyjának és mostohatestvérének – hangos zokogásban kitört fájdalmát.^[2269] A gyászpompa leírását is kiegészítik egyes adalékok, melyekből kitűnik, hogy a temetés napján Beatrixot előbb a Castello Capuano udvarán helyezték díszes ravatalra s onnan kísérte nagy tömeg a Péter vértanú templomába; a koporsóját lefödő drága palást szegélyének bojtjait a gyászmenet alatt Nápoly legelőkelőbb férfiai hordták; meg is vannak nevezve az illetők, úgymint: Giovanni Castriota, Ferrandina herczege, San Severina és Mondragone grófjai, mindketten a Carafa nemzetségből, továbbá Martorano grófja, Giovan-Battista Spinello, Cariati grófja és marchese di Laina.^[2270]

De valamennyi egykorú följegyzés között a legnemesebb bensőséggel emlékszik meg a Beatrix haláláról az özvegy anyakirálynénak két nappal a temetés után Hipolithoz intézett levele,^[2271] melyben ezeket olvassuk:

«Az ő halála kegyetlen fájdalommal gyötri szívünket, mert oly leányt veszítettünk benne, ki minden jó és valóban királynéi tulajdonnal gazdagon volt megáldva s kihez a legnagyobb szeretet köteléke fűzött bennünket. Fájdalmunk elviselhetetlen volna, ha annak meggondolása nem enyhítené, hogy mindnyájan azért születtünk, hogy pályánk befutása után nyugalomra térjünk, hogy mindez Istennek szent és igazságos rendelkezése, mely előtt meg kell hajolnunk s hogy a Megboldogúlt maga adott nekünk erre életével és halálával példát, mint jó katholikus keresztény szilárdsággal és bölcseséggel viselvén balsorsát. Illőnek véltük, – úgymond tovább – Főmagasságodnak ezekről hírt adni, hogy fájdalma elviselését a mi vígasztalásunk is könnyítse, mert tudván, hogy engedelmes öcscse és fia a Megboldogúltnak s úgy szerette őt, mintha szülőanyja lett volna, tudjuk veszteségét és szomorúságát is méltányolni.»

Részvevő és vígasztaló sorokkal fordúlt Hipolithoz a Federigo király özvegye, Isabella del Balzo is, ki akkor Reggio d’Emiliában élvezte a ferraraiak pártfogását.^[2272]

Azonban Hipolitnak és az ő embereinek magatartása épen nem teszi azt a benyomást, mintha e halálesettel szemben ő lett volna az, ki leginkább tarthat igényt a részvétre és vígasztalásra. Bátyja, Alfonso, az uralkodó herczeg, abban az időben Rómában tartózkodván, el volt határozva nagynénje látogatására leutazni Nápolyba, sőt már el is indúlt, midőn ennek halála hírét vette. Egy velenczei híradással szemben, mely szerint útban visszatért volna Rómába,^[2273] egész kétségtelen, hogy körülbelül egy héttel Beatrix halála után Capuában és Nápolyban járt, állítólag álruhában, nyilván azért, hogy a királyné sírjánál ájtatoskodjék.^[2274] Ellenben ép oly kétségtelen, hogy Hipolit nem is gondolt a lemenetelre s jellemző, hogy nápolyi és capuai emberei – kik bizonynyal legjobban ismerték gondolkozását – jelentéseikben, alighogy a királyné lehúnyta szemeit, az anyagi kérdésekre helyezik a fősúlyt. Az egyik még a halál napján jelenti, hogy van végrendelet, de még ki nem hirdették s hogy az elhúnytnál voltak a castellamarei számadások is, melyeket szekrényében őrzött.^[2275] Egy másik a következő napon arról ír, hogy a capuai székeskáptalan kanonokjai indokoltnak tartják az elhúnyt királyné lelki üdveért ott is gyászistentiszteletet tartani, egyben azonban megnyugtathatni véli a bíbornokot, hogy a költség nem lesz nagy, legfölebb húsz arany.^[2276] A végrendeletet a bitettói püspök is szükségesnek véli jelentésében fölemlíteni, megjegyezvén, hogy mihelyt fölbontják, részletes hírt fog adni tartalmáról.^[2277] Egy héttel később jön aztán ez a részletes jelentés,^[2278] telve keserű panaszszal az elhúnyt királyné szűkkeblűsége miatt, melynek tulajdonítható, hogy hátramaradt udvari személyzete, különösen az öreg és beteg Moncajo és Sanctoro most majd kezökbe vehetik a koldusbotot.

185. ALFONSO HERCZEG (KÉSŐBBI) KÉPE, DOSSI FESTMÉNYE UTÁN.^[2279]

A mi a Beatrix már említett végrendeletét illeti, melynek eredetije, fájdalom, föl nem található^[2280] s melynek tartalmáról és ünnepélyes formájáról^[2281] csak az egykorú krónikák és ferrarai jelentések nyomán bírunk tudomással, annak rendelkezései érthetetlennek tűnnek föl, ha a királynénak utolsó éveiben is nagyon sanyarú anyagi helyzetét ismerjük. Körülbelűl kétségtelennek tekinthetjük, hogy egyetemes örököseiül a Federigo fiát, Ferrantét s ennek testvéreit rendelte, halála napján kiadott fiókvégrendeletében azonban ötvenezer aranyat hagyott Giovanna anyakirálynénak és ugyanannyit az ifjabb Giovanna királynénak, tizenötezer aranyat pedig a Szent Péter-bazilikának két évvel előbb megkezdett újraépítésére. Más hagyományokat is említenek sommásan a kútforrások s az egyik szerint Luigi d’Aragona bíbornoknak is jutott volna 40.000 arany,^[2282] míg az Esték történetírója tudni véli, hogy a legnagyobb összeg várományosául Hipolit volt megnevezve.^[2283]

A rejtély kulcsát csak forrásainknak a végrendeleti hagyományok némelyikére tett ama megjegyzése adja kezünkbe, mely szerint Beatrix ezt vagy azt az összeget a neki Magyarország részéről visszatérítendő s a pápa itélőszéke előtt perelt hozományából rendelte kifizettetni.^[2284] Tehát a boldogtalan királyné makacs perlekedő hajlamát és igaznak tartott ügye diadalába vetett fanatikus hitét még halálos ágyán sem tagadva meg, azt, a mit maga már életében el nem érhetett, azoknak szánta, a kiket szeretett, a kik azonban, – mint Muratori megjegyzi, – «abból ugyan aligha kaptak csak egy garast is».^[2285]

Ez magyarázza meg a Szent Péter-bazilika építésére szánt tekintélyes összegű hagyományt is. Beatrixnak bizonyára vallásossága is, s az a királynéi tekintély, melyet a nagylelkűség tényeiben szeretett leginkább kitüntetni, sugallhatták e rendelkezés eszméjét, de hogy a mellett ügyes számítás rejlett benne, az kétségtelen. Tudjuk, mily lázas lelkesedéssel csüngött akkor II. Julius pápa a Szent Péter-templom újraépítésének merész tervén, mennyi nehézség közt, mennyi ellenmondással szemben indította meg annak megvalósítását, mily buzgalommal keresett új meg új pénzforrásokat annak siettetésére. Az e czélra szánt hagyomány a pápát és templomát érdektársaivá tette azoknak, kik a hozomány visszaszerzésétől hasznot vártak, s így a kegyes czélra tett rendelkezés a többi várományosok ügyén is lendíteni volt hivatva. Ebben a számításában Beatrix nem is egészen csalódott; a pápa kevéssel a végrendelet kihirdetése után csakugyan egy újabb levelet intézett Ulászlóhoz, melyben őt ismét fölszólította, hogy rendezze – most már az örökösök javára, – a Beatrix hozományának még mindig elintézetlen ügyét, sőt éles szemrehányást is tett neki, a miért követeit ebben az ügyben még mindig el nem küldte hozzá.^[2286] Mind hasztalan! A pápa nagyon távol volt, a király és az ország ínsége ellenben nagyon közel, s azt az áldozatot, a melyet a magyarok Beatrixnak életében meghozni nem akartak, az ő végakaratára való tekintet még kevésbbé látszott igazolni előttük. A Beatrix hozománypöre – mint Pray helyesen mondja^[2287] – az ő halálával véget ért, és nincs semmi nyoma annak sem, hogy a Szent Péter-templom javára hagyományozott összegből valami befolyt volna.^[2288]

Általán alig hihető, hogy az özvegy királynénak oly sok viszontagság után aránylag korán bekövetkezett halála Magyarországon megilletődést és részvétet, vagy legalább engesztelődést idézett volna elő. Istvánffy némi kételkedéssel közli, hogy a különben is ez időben már búskomorságra hajlandó Ulászló a halálhír vétele után magányos tűnődésnek adta magát, szakállát megnövesztette, gyászruhát viselt s minden kormányzati tevékenységtől tartózkodott, úgy hogy csak bizalmas embereinek rábeszélése tudta őt később ismét fölrázni fásúltságából.^[2289] Az eseményekhez közelebb álló magyar és osztrák történetírók még a Beatrix elhalálozásának helyéről sem szereztek pontos tudomást, hanem mind úgy tűntetik föl végéveit, mintha ő bánatában Ischia szigetére vonult s ott halt volna meg.^[2290]

Olasz földön kevéssel az ő halála után egy valóban előkelő szellem emlékezett meg rokonszenvesen a magyar királynéról. Baldassare Castiglione, a Ráfael barátja, az olasz renaissance udvari műveltségének mondhatni kodifikátora, azokban a vonzó beszélgetésekben, melyeket az urbinoi herczeg Múzsa-udvarából följegyzett, megemlékezvén korának kiváló nőalakjairól is, említi a «Nápolyban nem rég meghalt magyar királynét is», kinek jelességét semmivel sem tudja jobban méltatni, mint azzal, hogy őt «legyőzhetetlen, dicső férjéhez, Corvin Mátyáshoz» hasonlítja.^[2291]

Az olaszországi humanisták rhetorikája a Beatrix alakját még halála után is elárasztotta dicsőítésének dagályával. A ferrarai Celio Calcagnini, a jeles költő és tudós, kit már előbb említettünk, valószínűleg a Hipolit megbízásából, vagy hogy neki kedveskedjék, a Ferrarában Beatrix emlékére rendezett gyászünnepélyen beszédet mondott róla, melynek eszmemenete a következő.^[2292]

«Ha a test és a lélek egyenlő erejüek volnának, nem kellene most gyászolnunk… Beatrixnak, Pannónia királynéjának nagysága minden korban páratlanúl áll, mert ő a jó és rossz sorsot egykép viselve, lelkével az emberi viszontagságok fölé emelkedett. Ily kitűnő királyné halálának híre méltán sujtotta le mind a jókat s valamennyi közt leginkább az én uramat és főpapomat, ki alig tudott fájdalma és könnyei hatalmával megküzdeni…» Nagy és kiváló díszei a királyi hatalomnak lettek a megdicsőültnek osztályrészeivé: fenséges nemzetségből való származás, messzeterjedő birodalom fölötti uralkodás, mindent felölelő isteni ereje az elmének… Dicső ősök nyomán, dicső atya és testvérek közt nevelkedve, királyi hivatásra méltó hitvesként kerűlt hatalmas férje mellé; ennek, barbárok közt fölnevelt lelkét végtelen bölcsességgel lágyította meg, kegyelemre, nyájasságra, bőkezűségre hajlandóvá tette. «Valóban ritka példája az emberi boldogságnak: Beatrix, királynak leánya, királynak hitvese, királyok testvére, királyokat szülni lett volna hivatva, ha – léteznék a halandóknál teljes és zavartalan boldogság. Ezért bölcsen cselekedett a királyné, hogy leszámolva e sorssal, magához vette unokaöcscsét s azt nagy gonddal fölnevelte, már mint gyermeket az ország első egyházi javadalmába helyezvén őt.» Beatrix női és uralkodónői erényeinek és érdemeinek fellengős magasztalása után a szónok áttér a királyné életében Mátyás halálával beállott nagy fordulatra, mikor fölháborodva a sors gonoszságán, elhagyta Pannóniát s bátyja országába tért vissza. «A könnyeknek, a fájdalomnak senki sem parancsolhatott: a dicső várak, paloták, városok falai mintha vele akartak volna menni, hogy látásának tovább örvendhessenek…» Csak ő őrizte meg lelke szilárdságát egész élete végéig, s megmutatta, hogy királyi lelket megtámadni lehet, de legyőzni nem! «Ünnepeljük hát gyászát, méltóbb nőét nem fogjuk soha ünnepelni… Ha gyászoló hívei óhajtását kérdezzük, úgy érezzük, hogy Beatrix keveset élt; ha viselt dolgai nagyságát tekintjük, úgy véljük: eleget élt; ha a sors méltatlanságait mérlegeljük, miket elviselt: azt hisszük, hogy mindig fog élni! Ez a meggondolás vigasztaljon s ne sirassuk azt, ki a földi dolgok forgandóságából jobb életbe költözött. Ott boldogabban nyugszik most, a hol nincs sorsváltozás, nincs szomorúság és félelem, a hol állandó a béke és örökös a boldogság»!

Azok közűl, a kik a Beatrix életében nevezetes szerepet vittek, ketten vele majdnem egyidejűleg fejezték be földi pályafutásukat. Az egyik Lodovico Sforza, ki 1508 május 17-ikén halt meg nyomorúltan, a francziák foglyaként Loches várában, átkos emléket hagyva maga után, mely azonban nem vált akadályává annak, hogy fia személyében a Sforzák milanói uralma 13 évvel később visszaállíttassék.^[2293] A másik a Beatrix gyermekkori jegyese, Gian-Battista Marzano, ki ugyanazon évben halt meg Rómában, szintén inségbe jutva, gyermektelenűl, a Giordano Orsini kegyelemkenyerén tengődve addig.^[2294]

Rövid idővel élte túl Beatrixot Bianca Maria Sforza, a Corvin János egykori jegyese, ki mint Miksa németrómai császár neje, 1510-ben halt meg.^[2295] Sógornéja, a Beatrix unokahuga, Isabella özvegye milanói herczegné 1524-ig élt Nápolyban s megérte, hogy leánya, Bona, kit Beatrix mint fölserdült hajadont ismert, Zsigmond lengyel király nejévé lett; ennek sorsa azonban hasonlóvá lett a Beatrixéhoz: mint özvegy visszatért olasz hazájába s Bariban halt meg előhaladott korban,^[2296] de leánya, Isabella, Zápolyai János nejévé, tehát magyar királynévá lőn.

A két Giovanna királyné, anya és leánya majdnem egyidőben végezték életöket; az idősebb 1517-ben húnyt el, az ifjabb egy évvel később, miután 1510-ben nagybátyja, a spanyol király határozatából másodszor ment férjhez s neje lett Carlo savoyai herczegnek.^[2297] A Beatrix sógornője, Federigo király özvegye, Isabella del Balzo, soká élt mint menekűlt Ferrarában; csak 1533-ban halt meg, a mikor leányai – kiket Beatrix szintén örökösei közé sorolt – Spanyolországba költöztek; bátyjok, Ferrante sorsáról mit sem tudunk, csak a Beatrix végrendelete tanúsítja, hogy túlélte őt.^[2298]

186. ISABELLA GONZAGA-ESTE KÉPE.
(Lionardo da Vinci rajza.)^[2299]

A Beatrix hőn szeretett nővérének, Eleonorának gyermekei közűl legtovább élt a börtönbevetett Fernando; 1540-ig tengette nyomorúlt rabéletét, sem bátyjától, sem annak utódjától nem kapva kegyelmet.^[2300] Soká élt Isabella is, a mantuai őrgrófné, az olasz renaissance legszellemesebb női meczénásának hírét hagyva hátra.^[2301] Alfonso herczeg 1534-ig élt s uralkodott, túlélve nejét, a szép Lucreziát, sokat hadakozva előbb a pápa mellett, majd a pápa ellen, ki tartományai egy részétől is megfosztotta, úgy hogy csak a II. Julius halála után sikerűlt uralmát ismét megerősítenie s utódai számára biztosítania.^[2302] Sigismondo mindvégig visszavonúltságban maradt s aránylag fiatalon tűnt le az élet színpadjáról.^[2303]

De őt túlélő hozzátartozói közűl bizonyosan egyiknek a sorsa sem feküdt Beatrixnak annyira a szívén, mint a Hipolité, ha tőle végéveiben kevés hálát és gyöngédséget tapasztalt is. Ennek a papi öltönyt viselt nagyravágyó és szenvedélyes fiatal világfinak az egyénisége és életfolyása azért is kell hogy mindvégig érdekelje azt, ki a Beatrix életével foglalkozik, mert benne tagadhatatlanúl a királyné neveltjét kell látnunk, kinek a haladó korral mind visszataszítóbban előtérbe lépő hibái, ha nagyrészt későbbi életviszonyainak és környezetének tulajdoníthatók is, legalább is arról tanuskodnak, hogy ingatag volt az alap, melyet jellemének képződése Beatrix oldala mellett töltött gyermek- és serdülő-évei alatt kapott.

Hipolit különösen későbbi pályáján okos politikusnak, ügyes hadvezérnek s a tudományok barátjának bizonyúlt; igaz, hogy az érzéki élvezeteket még jobban szerette mint a szellemieket s hogy a mily tékozló tudott lenni a maga élvezetei érdekében, ép oly fukarnak bizonyult gyakran ott, a hol mások szolgálatainak jutalmazásáról, vagy a közérdekről volt szó. Hátrahagyott ingóságainak leltára mesés fényűzésről s teljesen világias életről tanuskodik s könyvei között sok a lóidomításra vonatkozó. Baldassare Castiglione a legnagyobb magasztalással szól természeti adományairól s különösen föllépését, modorát, beszédjét szinte ellenállhatatlanúl vonzónak és megnyerőnek mondja.^[2304] Még tündöklőbb képet fest róla udvari költője, Ariosto, ki őt élete legnagyobb művének ajánlásával szinte halhatatlanná tette,^[2305] de azért kevés elismerést s még kevesebb anyagi jutalmat aratott szolgálatában, sőt nyílt haragját vonta magára, mikor Magyarországba elkísérni nem akarta.^[2306]

187. ESTEI HIPOLIT DÍSZNYERGE A MODENAI MÚZEUMBAN.^[2307]

Hipolitot indulatos és erőszakos természete nehányszor összeütközésbe hozta az ép oly szenvedélyes s ellenmondást nem türő Juliussal; de ügyesen kitért mindig a hatalmasabbnak sujtó keze elől s egyaránt óvakodott a pápa ellen egyházi téren támadt pártütésben részt venni s az e pártütést támogató franczia király haragját magára vonni. Ilyen módon meg tudta óvni javadalmait s tekintélyét, sőt a velenczeiek elleni hadjárat sikeres vezetésével nem csekély katonai érdemeket is szerzett s haditengerészeti fegyvertényeit irodalmilag is megörökítette. A táborban triumfátor módjára szerette magát ünnepeltetni, Ferrara lakossága azonban – melyet bátyja távollétében gyakran neki kellett kormányoznia, – épenséggel nem szerette.^[2308]

Magyarországi püspökségét mindvégig elhanyagolta, ott vajmi ritkán tartózkodott s javai kormányzatát az országgyűlés ismételt tilalma ellenére olaszokra bízta.^[2309] Az eddigi kutatás meg nem állapíthatta, hogy hányszor és mikor járt a fiatal bíbornok Magyarországon? Némely történetíró tudni véli, hogy egy németországi látogatása alkalmával, valamint akkor, mikor Bona Sforzát férjhezmenetelekor Lengyelországba kísérte, – tehát még II. Ulászló idejében – Magyarországon is megfordúlt s itt a király szivélyes fogadtatásban részesítette.^[2310] Kétségtelen Magyarhonban járása 1517-ben, vagyis már II. Lajos alatt, a mikor épen ez az utazása okozta Ariostoval való összezördülését. Egy adóslevél tanusága szerint halála évében, 1520 tavaszán is Esztergomban kellett lennie;^[2311] mert eltekintve a leégett egri templom helyreállításától, melyet különös érdemeként emelnek ki magasztalói,^[2312] pénzkölcsönök és vadászatok egyedüli nyomai az ő ittjártának. A magyar történelemben ismeretlenek azok a nagy érdemei, melyeket a bécsi országgyűlés villongásainak lecsendesítésével, a nádorválasztás körüli ellentétek elsimításával s Belgrád védelmében szerzett a király és a haza érdekében, II. Lajos uralkodása alatt, s melyeket ugyanaz a Celio Calcagnini, kitől a Beatrixra mondott emlékbeszédet bírjuk, s ki állítólag vele Magyarországon is járt, oly ékes színekkel fest, Hipolit fölött Ferrarában, 1520 szeptemberében tartott gyászbeszédében.^[2313]

Már az Esték e bíboros sarja, fiatal életének mértéktelen élvezete közepett, sőt valószínűleg épen ennek a mértéktelenségnek következtében, már 41 éves korában, 1520 szeptember 3-dikán elhunyt Ferrarában s ugyanott temették is el, a főtemplomban.^[2314] Mint mondják, vallásosan halt meg s vagyonát végrendeletileg bátyjára, Alfonsora hagyta, kit nagyon szeretett; törvénytelen ágyból azonban gyermekei is maradtak, egy fiú, Ippolito és egy leány, Elisabetta.^[2315]

188. A PIETRO MARTIRE-TEMPLOM NÁPOLYBAN.
(G. L. M. fényképfölvétele után.)^[2316]

A Hipolit halála után Beatrixot Ferrarában is valószínűleg ép oly hamar átadták a feledésnek, mint Magyarországon; nem úgy Nápolyban, a hol hogy jóval későbben is kegyeletesen megemlékeztek róla, azt ma is látható síremléke bizonyítja.

Immár négyszáz éve nyugosznak a boldogtalan magyar királyné hamvai abban a Vértanú-Szt-Péterről nevezett szerény kis templomban, – Nápoly egyik legrégibb templomában, – mely egyfelől a kikötő, másfelől a most különösen zajos és élénk Corso Umberto között úgy elrejtőzik, hogy Nápoly látogatói rendesen észre sem veszik; a rézsút a Corso Umbertora néző, mostani vonalaiban már barokkba hajló egyszerű homlokzat elé a legújabb kor az érdemes olasz államférfiú, Ruggiero Bonghi szobrát állította.

Valószínűleg ugyanazon a tájon, melyen V. István magyar király leánya, Mária nápolyi királyné a királyi vár közelében, szintén Szent-Péterről nevezett templom^[2317] mellett egy nőkolostort alapított, melynek főnökévé saját nővérét, Erzsébetet tette, s melynek csöndes révében végezte ő maga is ép úgy, mint Kún László szerencsétlen özvegye, életét,^[2318] alapította a XIII. század végén II. Anjou Károly a dominikánusok prédikátorrendjének egy monostorát, melyet ama, szintén dominikánus s az eretnekek tőre alatt 1252-ben Milano közelében vértanú-halált szenvedett Péter barát emlékének szentelt, kit IV. Incze pápa kevéssel halála után a szentek sorába iktatott.^[2319]

Ez a templom már I. Alfonso kedvezésében is részesűlt, ki ide temettette a Nápoly megvívása közben elesett testvérét, Pietrot; de legnagyobb jótevője lett az Alfonso menye, a Beatrix édes anyja, ki meg nem szűnt szépíteni és gazdagítani a templomot és konventet, s a ki – kívánsága szerint, – itt is kapott nyugvóhelyet.

Ha Isabella királynét nem is, Beatrixot valószínűleg már eredetileg is a templom szentélyének falába temették, a hol most mindkettejök sírja látható; az anyakirályné hamvai, mint tudjuk, csak utóbb, a XVI. század közepén kerűltek egy sírba a Pietroéval s a szentély egész elrendezése és dísze még későbbi keletű. A királynéknak egymással szemben a fal félmagasságában elhelyezett egészen egyenlő egyszerű síremlékei is kétségkívűl legalább a XVI. század végén, vagy a XVII. század első éveiben kapták mostani alakjukat.^[2320]

Giacinto Diana nagy, olajfestésű szentképének, mily Aquinói Szent Tamás tanítását dicsőíti, barokkstílű kerete a maga szertelen és nehézkes faragványaival egészen elnyomja a falba illesztett egyszerű kis márvány sarkophagot, mely mindkét oldalán az Aragoniak czímerével díszítve, egy a papi székek támlájának felső széléig leérő feliratos táblának ad helyet. Ebbe a márványtáblába a következő fölírás van vésve:

«BEATRIX ARAGONEA PANNONIAE REGINA
FERDINANDI PRIMI NEAP. REGIS FILIA
DE SACRO HOC COLLEGIO OPT. MERITA
HIC SITA EST.
HAEC RELIGIONE ET MUNIFICENTIA SE IPSAM VICIT.»^[2321]

A kolostor levéltára, sajnos, semmi támpontot sem nyújt sem a síremlék, sem a fölírás keletkezésére, sem a királynénak a rendház körül szerzett érdemeire nézve,^[2322] még azt sem tudhatjuk, vajjon a tábla egykorú-e az emlék mostani elrendezésével, vagy korábbi eredetű?

Mindenesetre föltételezhetjük, hogy a fölírás olyanoktól ered, a kik még illetékesek voltak Beatrix kortársainak véleményét az ő utolsó életéveiről kifejezni és a kiknek érdekökben nem állhatott a halott emlékének hízelegni. A mi benne az elhúnyt királyné vallásosságáról és bőkezűségéről mondva van, azt az ismert tények megerősítik s így nincs okunk bizalmatlansággal fogadni az «önmagát legyőző» lelki erejéről szóló dicséretet sem.

Ha ez úgy értendő, mint a szenvedélyek és vágyak leküzdésének, a lemondás megnyugvásának bizonysága, akkor azzal mindenesetre szembe kell állítanunk azt a Beatrix saját leveleiből kivilágló tényt, hogy ő utolsó törekvéséről, mely igaz, hogy már csak vagyona jogosnak vélt visszaszerzésére irányúlt, mindvégig le nem mondott, sőt azt örökűl ráhagyta még hozzátartozóira is. De ha ezt a kőbe vésett tanuságtételt csak olykép értelmezzük, hogy a kortársak vagy utódok emlékében Beatrix alakja úgy maradt meg, mint egy nőé, a ki életének nagy hajótöréséből meg tudott menteni annyi lélekerőt és annyi életbölcsességet, hogy zúgolódás nélkül, sőt mindvégig törhetetlen reménynyel, derűlten viselje sorsát s megnyugvást és örömet találjon a vallásban és a jótékonyságban: ennyit a végéveiről bírt egykorú följegyzésekkel is könnyű összhangzásba hoznunk. És ez is alkalmas arra, hogy lelkülete iránt több rokonszenvet keltsen, mint a mennyit életének küzdelmesebb korszakában kiérdemelt, s hogy enyhítse az utókornak élete s egyénisége fölötti ítéletét.

189. BEATRIX SÍRJA A NÁPOLYI PIETRO MARTIRE-TEMPLOMBAN.
(G. L. M. fényképfölvétele után.)^[2323]