Második könyv.


I. Endre herczeget meggyilkolják Aversában.



A NÁPOLYI ügyeket, Lajos király uralkodásának ezen kiváló érdekű fejezetét előadandók, elbeszélésünk fonalát ott kell fölvennünk, midőn Erzsébet magyar anyakirálynő a pápai leirat és Johanna ígéretei által némileg megnyugtatva visszatért Magyarországba. Endre helyzete anyjának Nápolyból távozta után mind rosszabbra fordúlt. VI. Kelemen pápa ugyan erőteljes szavakkal megdorgálta Johanna királynőt, kit figyelmeztetett, hogy a férj nejének feje, és hogy a «jóindulatú, szellemes, erényes és fínom viselkedésű» Endre jeles tulajdonságainál fogva is tiszteletet érdemel; de 1345 január végén a pápa Amici Vilmos chartresi püspököt mint követét küldötte Nápolyba. Egyebek közt utasította, hogy azon főrangú urakat és hölgyeket, kik Johanna és Endre közt a botrányos visszavonást szítják, és kik közől tizenegyet névszerint felsorol, az udvarból távolítsa el, és oda többé visszatérni ne engedje, szükség esetén egyházi büntetéseket is alkalmazva ellenök.[131] De e bölcs rendelkezésnek kevés sikere volt. Johanna kormánytársat maga mellett vagy épen maga fölött nem tűrt,[132] és ezért amennyire csak tehetségében állott, megakadályozni törekedett, hogy Endrét is megkoronázzák. E czél lebegett szeme előtt akkor is, mikor az országos méltóságokat új emberekkel, kik szintén mindnyájan Endre rosszakarói voltak, töltötte be.

E mellett a két özvegy asszony, Katalin, ki magát konstantinápolyi császárnénak czímeztette s a tarantoi herczegek: Róbert, Fülöp és Lajos anyja volt, valamint Ágnes, a durazzói herczegek: Károly, Lajos és Róbert anyja, egyre szőtték ármányos hálóikat és arra törekedtek, hogy Endrét láb alól eltevén, fiaik egyikét juttassák a polczra. Katalin azon mesterkedett, hogy idősb fiát, Róbertet megszeresse Johanna; Ágnes, mert Katalin már befonva tartotta Johannát, Mária, Johanna huga után vetette ki tőreit s ez úton remélt czélhoz jutni.

Közben szakadatlan dinom-dánomból, táncz-, lovaglás-, lovagi játék-, vadászat-, fényűzés- és pazarlásból állott a nápolyi udvar kicsapongó napi rendje. Mit látván Sanzia, Róbert király özvegye, és hogy minden igyekezete daczára sem képes unokáit jobb útra téríteni, zárdába vonúlt, honnét rövid időn követte férjét a sírba.[133]

Hogy mekkora volt a feslettség a nápolyi királyi udvarnál, arról (egyebeket hallgatással mellőzvén) csupán két példát említünk; egyet, miképen lett Mária Durazzoi Károly felesége; mást, miképen vesztették el a durazzoi herczegek anyját.

Ágnes, a durazzoi herczegné, addig-addig járt a királyi palotába, mígnem Mária herczegnő megígérte, hogy fiának nejévé lesz. Bírván Mária ígéretét, a legnagyobb titokban legott megkereste fivérét, Talleyrand bíborost, eszközölje ki a pápánál a szükséges házassági engedelmet. A bíboros készséggel teljesítette nénje kérését, s a pápai engedelmet ugyanazon futárral, ki a kérő levelet hozta, küldötte meg.

Ágnes is sietett fiát és leendő menyét a dispenzáczió felől értesíteni, s immár azon tanakodának, mint lehetne a házasságot titkon megkötni, nehogy szelét vegye Johanna királynő és a tarantoiak s az egybekelést valamiképen meggátolják. Abban állapodtak tehát meg, hogy Károly Máriát megszökteti, s e botrány által csikarja ki az udvar utólagos megegyezését. Palotája a királyi palota szomszédságában levén, Máriát a kerten keresztűl vitte magához, s a következő napon törvényes feleségének nyilvánítá.

Johanna királynő, a tarantoiak és a durazzók minden ellensége fogát csikorgatta e merénylet hallatára és bosszú után lihegtek; de nyiltan senki sem mert valamit tenni, mivel a nápolyiak nagy része, urak és a nép, Károly herczeg pártját fogta. Katalin császárné tanácsára tehát áluton igyekeztek hozzá férni. Johanna tetette magát, mintha megnyugodnék Mária választásában; fényes hozományt utalt ki számára, csak azt kívánta, hogy a botrányt jóvá tegyék; s a házasságot annak rendje szerint a királyi palota kápolnájában a pap megáldja. Ez alkalommal (ebben állott a titkos szándék) Máriát letartóztatják, Károlyt pedig megölik vagy börtönbe vetik. De Károly éppen még jókor, esküvője reggelén értesűlt az ellene hányt cselről. A papot tehát saját kápolnájába rendelte s itt adatta magát egybe Máriával.

A kijátszott cselvetők egy darabig duzzogtak, de mint könnyelmű embereknél lenni szokott, a ledérség hamar túltette magát mindenen. Csak a konstantinápolyi császárné nem bocsátott meg, s ha fián nem lehetett, anyján töltötte boszúját.

Ágnes herczegnő súlyos betegen feküdt. Alkalmilag híres orvos érkezett Nápolyba, kit fia, a durazzoi herczeg, beteg anyjához kéretett. A beteg ágyát körűl állották menye, Mária herczegnő, az ismert Ceccano Margit és ennek anyjához hasonlón, minden rosszra kész leánya, Sancha. Az orvos «megtapintván a beteg ütőerét» biztatóan beszélt: másnap azonban ama ördöngös asszonyok oly tévedésbe hozták az orvost, hogy ez pirulva értesíté Károly herczeget, miszerint özvegy anyja áldott állapotban van. Szégyenkezve hallotta a herczeg e fölfedezést és törődni sem látszott tovább beteg anyjával, mire amaz istentelen nők méreggel vesztették el a szerencsétlent.

De az ily napi eseményeket hamar kiszorították újabbak. Azt tudta minden ember, hogy Katalin császárnénak Acciajoli Miklós, előbb kereskedő, most titkára és fia nevelője, meghitt barátja. Az azonban újabb keletű botrány volt, hogy Johanna királynő az imént említett Sanchának segítségével Artus Károly, az új kincstartó fiával, Bertranddal viszonyt szőtt, mely annyira köztudomású lett, hogy Endrének is fülébe jutott.

Endre ezeket és egyebeket korát meghaladó bölcs mérséklettel tűrte. Tűrte azt is, hogy a tarantoi herczegek a zavart az országban nevelendők, a királyi tekintélyt csorbítandók, fegyveres csapatokkal barangolnak a királyi javakon és a durazzoi herczeg birtokain rabolva és pusztítva. Mielőtt föllép, meg akarta Endre várni, hogy a pápai engedély koronázásához megérkezzék s ő teljes hatalommal rendelkezhessék.

Bátyja, Lajos király, erélyesen sürgette ez ügy elintézését. Most is (1345 ősz elején) Gergely csanádi püspök, Nagy-Martoni Pál, országbiró, Vörös Tamás ispán újvári várnagy és Vásári Miklós, a királyi kápolna ispánja Avignonban jártak, és eredményesen: a szent-szék kitűzte a napot, melyen Endre megkoronáztatik.


ANJOU KÁROLY, MARTELL KÁROLY ÉS NEJE KLEMENTIA SÍREMLÉKE.
A nápolyi Szent Januarius-templom főbejárata felett.

Lehet, hogy ez eredmény következtében; lehet, mert türelme szakadt, Endre letett eddigi mérsékletéről, és haragos lelke jelekben nyilatkozott: új zászlajára a királyi czímeren felűl bárdot és békót festetett. E félremagyarázhatatlan jelre megijedtek a bűnösök. A királynő, a császárné, Artus Károly és fia, valamint sokan mások, kik tudták, hogy a koronázás rövid időn megtörténik, összedugták fejöket és elhatározták elveszteni őt, mielőtt még a jogart kezébe veszi.

Nápolyban nem merték tervöket végre hajtani, hanem elmentek szerencsétlen áldozatukhoz: ha tetszenék-e neki másnap Urcitella felé kutyákkal és sólymokkal vadászatra jönni? A mulatság el fog tartani nehány napig, szállásúl Aversa, Capua vagy a Terra di Lavoro más helyei kinálkozván. Endre ráállott. Hajnalban elővezették a paripákat; Endre, a királynő s az urak fölűltek; egész napon át vadásztak; későn este tartottak nyugovót Aversában. A vacsorát nagy vígan elköltvén, elhagyták vendégei az álmos királyi párt, mely – meg levén ágyok bontva – közösen lenyugovék.

Az istentelen árulók pedig az ártatlan Endre vérét szomjuhozván, éjfélután egy órakor összegyülekeztek a templom mellett, belopództak a királyi alvószoba szomszédságában levő terembe, s a teremőr által szólítgatni kezdették valamely ürügy alatt Endrét. Az ifju fölébredt; ismervén a hívó hangot, ajtót nyitott és fegyvertelenűl, födetlen fővel, háló köntöst (juparella) öltve magára, kiment a terembe. Az árulók legott reá rohantak, hogy leteperjék és megfojtsák, mert babonásan azt hivék, hogy a vas vagy méreg nem fog rajta, óvószere lévén a gyűrű, melyet anyjától kapott. A megréműlt ifju e veszedelemben erősen védte magát; tépett hajjal és összekarmolt arczczal, kétségbe esetten segítségért kiáltva, kiszabadította magát a latrok kezéből, és hálószobája felé futott, hol fegyverei valának. Mire azonban a terem ajtajához érkezék, gonosz jegyzője ráfordítá a zárt, úgy hogy be nem juthatott. Ekkor egyik ajtótól a másikhoz rohant, folyton segítséget kiabálva, de mindannyit zárva találta. Felesége pedig nem is moczczant ágyában, és semmit sem tett férje megmentésére. Csak Izolda nevű magyar dajkája, hallván fia és ura kiáltásait, kelt ki félénken ágyából, és az ablakból kiáltott segítségért. Az ő és szegény Endre sikoltásai az egész házat megtöltötték. Hanem a ház a várostól kissé távolabb feküdt, azért is választották e helyiséget, mint czéljokra legalkalmatosabbat a pribékek, kik megszeppenve a zajtól és Endre kétségbeesett ellenállásától, tágítani kezdének. Ekkor a leggonoszabb közűlök, Bertrand, Artus Károly fia, ki valamennyinél bűnösebbnek érezhette magát, vérebként újra áldozatára rohant, mire a többiek is neki bátorodva, szép aranyos hajánál fogva a földre rántották és sarkaikkal tiporták. Legott hurkot vetvén nyakára; kihurczolták a kertre nyíló erkélyre, melyen az őrségnek volt külön helye; itt fölakasztották, mint a tolvajt és lógni hagyták, míg megfulladt. Ledobván aztán a magasból holt tetemét a kertbe, a terem ajtaján keresztűl távoztak.[134]

Történt pedig Endre király halála 1345 szeptember 19-én.[135]

II. A szörnyű tett hatása.



A DAJKA, miután a gyilkosok léptei elhangzának és minden elcsöndesüle, vevé mécsesét, a király és királynő alvó szobájához méne és hangosan szólítgatá kedves Endréjét, de választ – noha a királyné benn rejtőzék – nem kapott. Rémültében minden termet és szobát fölkutatott, minden embert fölkeltett, még a szomszéd szerzeteseket is, kikkel a király keresésére indúlt. Végre megtalálták a szerencsétlent, a mint nyakán a hurokkal dísztelenűl feküdt a földön. Vevék tehát a drága tetemet, a templomba vivék, hol reggelig virrasztának mellette a barátok. Jelenték a királynénak is férje szörnyű esetét, ki zavarában föl nem kelt reggelig. Reggel a nép a királynéhoz csődűlt, kérdezősködvén a gonosztevők iránt, hogy boszút állhasson szeretett királya halálán; hanem a hitvány nő száraz szemeit föl sem merte emelni, sőt rettegvén a nép haragjától, más szálláson vonta meg magát.

Hajnalkor már tudták Nápolyban is a borzasztó bűntényt, és legott útra kelének a durazzoi és tarantoi herczegek és velök De-Beaux Bertrand az országbíró, számos főúr és polgár, kik megpillantván ifjú királyuk szederjes arczát, sírásra fakadtak. Kérdésökre: kire esik a gyanú? választ nem nyertek azoktól, kik inkább palástolni, mint kideríteni iparkodtak a bűnösöket.


36. XIV. SZÁZADI MISSALE CZÍMBETÜJE A N. MUZEUMBÓL.


Johanna még az nap visszaindúlt Nápolyba anélkül, hogy férje hült tetemeit meg merte volna nézni.

A tetemet Durazzoi Károly parancsára Nápolyba szállították. Megtették ez utolsó szolgálatot kedves uroknak a magyarok, kiket részint még atyja, részint utóbbi látogatása alkalmával anyja hagyott vissza szolgálatára és oltalmára. A szerencsétlen ifju maga küldötte szállásaikra e híveit, noha – mondják – több oldalról figyelmeztették, hogy óvakodjék feleségétől. De részint ártatlansága tudatában, részint mert reményteli állapotban levő felesége felől ilyesmit föl nem tehetett, biztonságban hitte magát.

Nápolyhoz közeledvén a menet, az egész város siránkozva jött eléje, és elkísérte a főtemplomba, hol a koporsót a földre helyezték. Másnap, szeptember 20-án, Orsillo Minutulo kanonok tisztességesen eltemettette[136] a sz. Lajos kápolnájában. Jóval későbben egy másik kanonok, Francesco Capece, sírtáblát készíttetett Endre sírjára, e fölirattal:

ANDREAE, CAROLI UBERTI PANNONIAE REGIS F.
NEAPOLITANORUM REGI,

JOANNAE UXORIS DOLO, ET LAQUEO NECATO,
URSI MINUTULI PIETATE HIC RECONDITO,

NE REGIS CORPUS INSEPULTUM SEPULTUMQUE FACINUS
POSTERIS REMANERET

FRANCISCUS BERARDI FILIUS CAPICIUS
SEPULCRUM, TITULUM NOMENQUE

P.

MORTUO ANNORUM XIX
M.CCC.XLV. XIV KAL. OCTOBR.[137]


ANDRÁS NÁPOLYI KIRÁLY SÍREMLÉKE.
A Szent Januarius-templomban a főoltártól balra.

Míg a nápolyi királyi palotában nehány nap múlva megszűnt a képmutatók gyásza és visszatért a régi élet, Endre király nevét említeni sem merték; Isolda félelemből szintén hallgatott a rémületes éjről, hanemha a magyarokkal magyarúl, nehogy mások is megértsék, közlé néha keservét: mint a sebes förgeteg hollósötét felhői, melyek mennyköveket rejtenek méhökben, úgy terjedt el a szerencsétlen Endre gyászos halálának híre, és általános megdöbbenést okozott.

Minek kísértsem meg ecsetelni a fájdalmat, mely a rémhír hallatára általjárta Lajos királynak, István herczegnek, a szerető testvéreknek, legkivált Erzsébet királynénak, az édes anyának szívét. «Helyesebb ilyesmiről hallgatni, mert nyelv e keserűséget megmondani nem képes». (Küküllei János.) Vigasztalhatta-e őket, hogy az összes nemzet osztozott gyászokban, hogy a főpapok, főurak, nemes urak és hölgyek köréjök sereglettek? Hogy Európa minden fejedelmei «az embertelen tett hallattára összeszorúlt szívvel és boszúra lángolt lélekkel» utálatokat fejezték ki a gonoszság fölött, «mely ha megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövettetik.» Egész Olaszország megbotránkozott ez iszonyú tetten; undor szállotta meg a kebleket. Mindnyájan boszú után lihegtek és fölhítták Lajos királyt, foglalja el Siciliát: ők készséggel segítségére lesznek. Petrarca egész Olaszországot meggyalázva látta e barbár, vadállatokhoz illő tett által, mely a legszelídebb, ritka jóindulatú ifjút, nagy reményekre jogosító királyt életétől kegyetlenűl megfosztotta.[138]

Johanna is értesítette «sírva és panaszosan» az olasz államokat férje haláláról. Bírjuk 1345 szeptember 22-én kelt levelét Firenze közönségéhez. Érdekes e levél, minthogy világot vet ez asszony kora elfajultságára. «Midőn Endre e hó 18-án – úgymond – későn, ideje levén már a visszavonulásnak, leméne a parkba; mely aversai udvari szállásunk őrhelye alatt elterűl, mit itt és egyebütt oktalanúl, meggondolatlanúl, legénykedve tenni szokása volt, nem hallgatva senki tanácsára, hanem legényes ötleteit követve, nem engedvén meg, hogy valaki kísérje; sőt bezárván maga után az ajtót, minket (Johannát) a szobában hosszú várakozás után elfogott az álom: dajkája, egy jó és tisztességes asszony, gyertyával aggódva kezdé keresni, végre a mondott parkban, közel a falhoz megölve találta stb.»

Két körülmény azonnal felötlik e levélben; az egyik, hogy Johanna férjét olyanúl tünteti föl, ki kalandokra indúl esténkint, mintegy olvastatni akarván a sorok közt, hogy valamely féltékeny golyhónak lett áldozata; a másik hogy férje őt bezárta, tehát semmi körülmények közt sem mehetett volna segítségére.[139]

III. A szent-szék helyzete.



ENDRE halála igen kellemetlen helyzetbe hozta a szent-széket. A szent-széknek élénk emlékezetében voltak még iszonyai az elkeseredett élet-halál harcznak; melyet Hohenstaufi II. Frigyes indított meg, és mely a ghibellinek és guelfek közt nemzedékeken át hol lánggal lobogott, hol folytonosan szítva izzott… Egész Itáliát elfoglalni és korlátlanúl hatalmának alávetni: ez volt II. Frigyes czélja; melyet idegen (német) fegyverekkel remélt elérhetni. E végett nem törődött Németországgal, hagyta ott a királyi hatalmat sülyedni: elnézte, hogy egyes területek urai lényeges birodalmi jogokat bitorolnak, alattvalóik szabadságát, jólétét elnyomják: hacsak a kívánt fegyveres erőt megadták neki olaszországi tervei kivitelére.

Ekként Németország szétdarabolását előkészítette ugyan, olasz terveit azonban még sem érte el II. Frigyes. A pápaságé, vagyis az olasz nemzeti politikáé maradt a diadal, bár nagy áldozatok és keserves, szenvedések árán, hosszú küzdelmek után.

E harczok folyományáúl kell tekintenünk a szent-szék azon politikai elvét, mely szerint Olaszországban, nevezetesen Siciliában nem tűrhette meg, hogy lábát megvesse oly fejedelem, ki egyebünnen is hatalmas.

Már Anjou Károlylyal kikötötte volt, és pedig hűbére elvesztésének büntetése mellett, hogy nem szabad se római császárnak, se Tuscia vagy Lombardia urának megválasztatnia, se leányait valamely veszedelmessé válható uralkodóhoz feleségűl adnia.

Innen magyarázható – nem tekintve a cselszövényekre – hogy miért gördített a szent-szék annyi nehézséget Endre magyar herczeg jogai elé. Kiérzik ez VI. Kelemen pápa szép leveléből, melyet Lajos királyunkhoz és anyjához 1345 szeptember 29-én intézett és melyben fájdalmának ad kifejezést Endre borzasztó sorsa fölött. Ahányszor – úgymond – a veszteségre gondol, melyet Lajos s az ő – Istennek s az egyháznak hűséges háza szenved, a könyörületnek és fájdalmas részvétnek érzete szállja meg szívét. Pedig az egyház a fővesztes, mert elvesztette kiváló fiát, a jövőben hű oltalmát, kiről azt hitte, hogy Siciliát bölcsen fogja kormányozni. Oh konok sors, mely vétkes pártoskodással akkor sujtotta le Endrét, midőn ő, a pápa – színes ellenmondások daczára – kiadta a rendeletet, hogy királylyá fölkenjék és megkoronázzák… Jelenti egyuttal, hogy követet fog küldeni, ki által szándékát fogja nyilvánítani.[140]


A NÁPOLYI SZENT JANUARIUS-TEMPLOM FŐBEJÁRATI KAPUJA.

E szent-széki követ, Ferencz trieszti püspök fontolva készülődött útjára, s midőn megindúlt, annyiféle ajánlattal volt ellátva, mint akinek szörnyű nehéz lesz feladatát megoldania. Meghagyták neki, hogy a magyar főpapok tanácsát, valahányszor reá szüksége lesz, kikérje, s e végből őket egyházi fenyítékkel is egybe gyűjthesse. Viszont meghagyta a pápa a főpapoknak, hogy a béke föntartásáért bucsut hirdetvén, buzgón imádkoztassanak. Nem elég, hogy a követ ügye pártolására fölkérték a királyi család minden tagját, az országos és udvari főméltóságokat viselt urakat egyenkint, megkeresték még a lengyel és cseh királyokat, a morva őrgrófot, az osztrák herczegeket, a velenczei dogét, Genova és Padova urait feleségeikkel együtt. Végső mentségűl megparancsolták a trieszti püspöknek, hogy ügyei sikeresb elintézése tekintetéből ejtse útjába az aquiléjai patriarchát, és ha csak teheti, vigye magával Lajos ez igen kedves emberét. E végett megbizó és ajánló leveleit átalakítva és ujakkal pótolva mind utána küldötték; utána a Processus generalist, melyet a pápa az Endre halálában részesek ellen kibocsájtott, a Processus specialis kiadását fontos okok miatt lehetőleg rövid időre elhalasztván.


37. AQUILEJA.

Világos, hogy ekkora erőkifejtésnek fontos okai lehettek.

Voltak is…

Lajos király Endre halálát megboszulandó elhatározta, hogy sereggel indúl Siciliába, azt elfoglalja és Johannát koronájától megfosztja.

Tudta, hogy az avignoni politikusoknál határozott ellenkezésre fog találni. Viszont ő is elkeseredése első hevében a végsőre készűlt el. Geniális eszének minden találékonyságával és fáradni nem tudó tevékenységgel fogott föladata megoldásához. Biztatta Endre egykori olasz híveit, hogy a bűnösöket meg fogja fenyíteni. Közeledett Bajor Lajos császárhoz, VI. Kelemen pápa ellenségéhez. Lajos politikájának e fordulata a császár ínye szerint volt. Ő és fia, Brandenburgi Lajos, 1341 óta Tirolnak is ura, megigérték a magyar királynak, hogy olasz útjában segítségére lesznek. Szövetségét az osztrák herczegekkel is megújitotta Lajos. Ekkor találkozott Bécsben Bajor Lajossal, vele is egyességre jutott; melynek megszilárdításaúl eljegyezte öcscsét, István herczeget a császár leányával, Annával, kit nálunk Margitnak hittak. A pápa értesűlvén, noha – úgymond – hinni nem akarja, hogy a magyar király szövetkezett a kiátkozott császárral, s hogy öcscse a császár leányát nőül venni szándékozik, figyelmezteti mégis ősei hűségére a szent-szék iránt és óva inti, ne hozzon szégyent fényes házára.

Ez Lajost nem zavarta; hanem Edvardhoz, Anglia királyához Siegfridet, a garammelléki szent-benedek-rendi apátot, korának egyik legjelesb emberét küldötte, jelentvén neki, hogy el van határozva hadat indítani Sicilia ellen. Fontosságot nyer e küldetés, ha figyelembe veszszük; hogy az angol király ellensége volt a franczia királynak, VI. Kelemen pártfogójának és pártfogoltjának. Egyuttal fölhítta Lajos a lombardokat is, kik Piemont egy részének Nápolyhoz való kapcsolását fájlalták, csatlakozzanak majdan a császárhoz és magyar királyhoz a kitörendő háború alkalmával.

A velenczei tanács 1346 márczius 9-én tudósítá a pápát; hogy Lajos nagy hatalommal és mások segítségével készül Nápoly ellen. Johanna királyné csakugyan fölkelésre szólította híveit, mert az ellenség az országot megtámadni és elfoglalni készül. A már elmondottakból láttuk ugyan, hogy e készület Velencze ellen; Zára fölmentésére történt; de kérdés: ha Lajos szerencsésen megküzdött volna Velenczével; ha nem éri 1346 julius 1-én a kudarcz Zára kapui előtt: győzelmes seregét nem szállította volna legott az olasz félszigetre?[141]

Lajos király nem is titkolta, de sőt hímezés nélkül megírta a pápának panaszait és czéljai határát. 1346 elején, követséget küldött hozzá,[142] mely levelet hozott a szent atyának következő tartalommal: Fölhordja VI. Kelemen pápának, hogy Endre koronázását határnapról-határnapra éveken át halasztgatta. Kivánja, hogy öcscse halálát, mely gyalázat reá és rokonságára, megtorolja. Megnevezi Endre gyilkosait és követeli, hogy Siciliától s a hozzá tartozó részek birtokától megfosztassanak. Sicilia ennek következtében a szent-székre visszaszármazott hűbér. Lajos kéri a pápát, hogy e hűbért neki, mint a siciliai királyi főág elsődszülöttének és öcscsének, István herczegnek adományozza. Végre, minthogy értesűlt, hogy Róbert, tarantoi herczeg feleségül akarja venni Johannát, s erre nézve már fölmentésért is folyamodtak, ezt ne adja meg a pápa, nehogy megújuljon az ő fájdalma, de különben azok szerint, mik a Processus generalisban foglaltatnak, Johanna képtelen házasságot kötni.

Ezeket megértvén Lajos leveléből a pápa, megkérdeté a követséget három bíboros által: nincs-e még valami titkos mondani valója? Nincs; volt a válasz, mire a pápa a föntebbi pontokra ígyen felelt:

Elsőben is nem a boszút, hanem az igazság rendes útját ajánlja Lajosnak. Mihelyt a gonosz tett tudomására jutott, nem szünt meg útat és módot keresni, válogatás nélkül mint büntesse meg a bűnösöket. Azonnal két bíborost nevezett ki vizsgáló és ítélő birákúl; ha ezek még el nem indúltak a hely színére, annak oka némely, személyökben rejlő akadályoknak tudandó be. Még a követek megérkezte előtt kihirdette a Processus generalist, mely szokatlanúl nagy büntetésekkel sújtja a tetteseket; továbbá, mennyire a távolság engedte, elég gyorsan informáltatta magát; a gyanusakat meg is idéztette volna már, ha Lajos minap nem izeni, hogy követei megérkezte előtt ne fogjon semmibe. Biztosítja, mihelyt kitudódnak a tettesek, nem fog késni őket – tekintet nélkül személyökre és nemökre bűnök nagyságához képest megbüntetni.

Hogy Siciliát Lajosnak és öcscsének adja, folytatja a pápa, noha szomorúságok jelen napjaiban szívesen kedvezne nekik, ezt most – Isten s az igazság sérelme nélkül nem teheti. Johanna az örökség által reá szállott Siciliának törvényes birtokában van, a hűségi esküt letette annak rendje szerint, a birtokba be van igtatva régi szokás szerint; sem a bűntényt hogy elkövette, meg nem vallotta, se reá ez még nem bizonyosodott; itélet által országától megfosztva nincs: ennélfogva a hűbérosztó jog a szent-székre nem szállott vissza. Legyen azonban Lajos bizalommal: ha a nevezett királynőre ki fog sülni, hogy férje halálában részes (mire nézve ha adatai vagy utasításai volnának, azokat készséggel elfogadja), akkor majd atyai szeme lesz reá és öcscsére, nem csupán egyenes leszármazások miatt, hanem azért is, mert így némileg megvigasztalhatja őket.

Ami a Johannának új házasságához adandó engedélyt illeti; igaz: ez iránt nagy tekintélyű férfiak keresték meg. De ő nem hallgatta meg eleddig őket, nem is szándékozik sietni az engedelem megadásával – mígnem erre igazságos és észszerű okai nem lesznek.

Azon ne csudálkozzék Lajos és legkevésbbé se rója föl a pápának, hogy Endre megkoronáztatásának ügye, nem ugyan évekre – mint ő írja – de néhány hónapra elhaladt. Nehéz, szokatlan és bonyolult jogkérdés volt ez. Afölött, ha vajon Endre öröklött joga alapján volt volna megkoronázandó? nagyeszű férfiak kételkedtek állítván, hogy ez inkább a pápa kegyétől függ. De meg a szent-széknek voltak más ügyei is, melyeket végkép elhanyagolni nem lehetett. S ezért haladt el szükségkép a koronázás ügye valamennyire.

Végül megütközik a pápa azon, hogy Lajos király Talleyrand bíboros felől állítja, miszerint ez tudott Endre meggyilkoltatásáról. Ha a nevezett bíboros Sicilia ügyeibe, védvén unokaöcscsei jogát, avatkozott is, nem kellett volna felőle, ki oly régi családból való, nagy erényű férfiú, a gyanút terjeszteni, mintha ő Endre haláláról tudott volna, vagy e gonosz tett bujtója, tanácsadója, segítője vagy védője volt volna. A bíboros fájdalmának és szomorúságának élénk jeleit adta, vevén a gyászos hírt. Higyje a király: ama bíboros soha se tenne olyasmit, mi Isten törvénye ellen van, reá vagy családjára szégyent hozna. Befejezésűl kéri a pápa a királyt, hogy megemlékezvén ősei erényére, semmit se kezdjen ez ügyben, ami Isten sértésével vagy az egyház kárával járna.[143]

IV. A processus generalis.



A PROCESSUS GENERALIS, melyről ismételve történt említés, pápai közirat, nyílt levél, melyet kihirdetés végett kiaggattak az avignoni főtemplom ajtajára, elküldöttek az esztergami és kalocsai érseknek, bizonyára Nápolyba is. Elhagyva a hosszas bevezetést, a pápa ez elhatározásával általában böcstelennek nyilvánított mindenkit, a ki részes volt Endre halálában. Az ily böcstelennek nem volt szabad végrendelkeznie, örökséget elfogadnia, tanúskodnia; házát lerontsák és romban hagyják, javait elfoglalják, hivatalától, méltóságától megfoszszák, jobbágyait hűségi esküjök alól fölmentsék; kerűlje őt minden ember; a helység, hol ily tettes lappang, ha azonnal ki nem adja őt, egyházi tilalom alá esik; még utódai is másodízig eltiltatnak minden egyházi és világi méltóság viselésétől.[144]

A processus generalis megtermé keserű gyümölcsét.

De Beaux Bertrand, az ország főbírája nagy híve volt néhai Endre királynak. Emlékszünk, hogy Erzsébet magyar királyné az ő biztatására, mintegy kezességére hagyta vissza fiát Nápolyban. Kimondhatatlan volt e derék ember fájdalma ura halálán és keserű szemrehányásokat tett magának, hogy a legjobb szándékkal ugyan, meggátolta Endre távozását. Ez okból is, nemcsak tiszténél fogva, melyet mindig lelkiismeretesen töltött be, égett a törvény szigorát éreztetni a bűnösökkel.

De az országbíró egyúttal óvatos ember volt, ki méltóságát is csak a pápa megerősítése után fogadta el. Óvatosabbnak kellett lennie most, midőn minden jel arra mutatott, hogy az ország leghatalmasabbjai követték el vagy palástolják a megbüntetendő cselekményt.

Azonban, hogy a szent-szék kiadta a Processus generalist, a parancsot a vétkesek megfenyítése iránt, elérkezettnek látta az országbíró, hogy tisztében eljárjon. Tehette ezt annál bátrabban, minthogy a királyi herczegek egy része, nevezet szerint Durazzoi Károly herczeg (alább kifejtendő okokból) ellenzéket képezett a bűnpártoló királynővel és pártjával szemben.

Elment tehát a herczeghez, és előadta neki, hogy megbízható adatai vannak, melyek szerint Endre király meggyilkolásában nagy részök volt: Tamásnak és Miklósnak; a néhai király kamrásának és ajtónállójának; kérte tehát, nyújtson segélyt ezek elfogatására. A herczeg fölvidúlt, hogy módja van megboszúlni magát ellenségein és készségesen megadta a karhatalmat a nevezettek elfogatására. A vádlottakat, minthogy jó szerén vallani nem akartak, kínpadra vonták; miután pedig a vallatás e nemét tovább kiállani nem tudták, lekéredzettek igérvén, hogy mindent igazán megmondanak. Jelen vala csaknem egész Nápoly, számos nemes, köztük Terlizzi gróf, ki szintén bűnrészes lévén, félt a következő vallomástól. Erőszakkal bevitte tehát Tamást a szomszéd kunyhóba és kivágta nyelvét.[145] Miklós azonban megvallá, hogy Terlizzi gróf volt a gyilkosság tervezője, Artus Károly fia Bertrand a főgyilkos; részt vettek a gaztetten Sancha és Filippa asszonyok másokkal együtt, kiket majd kivallanak a nevezettek. Ők ketten esetleg maradtak a királyi kastélyban és vettek részt a gyilkosságban. A törvényszék bitóra ítélte őket. Az ítéletet legott végre hajtották rajtok.

A Terlizzi gróf, nevén Sasso vagy Gasso di Dinisiaco, az ország főlovászmestere igen gyanússá tette magát azzal, hogy a vallani kész Tamás mester nyelvét kivágta. Az országbíró tehát őt, valamint De-Cabannis Sanchát Mureoni grófnét, a királynő társalkodónéját, nem különben Cataniai Filippát, a királynő mesternőjét (mastrissa) tanácskozván e fölött a durazzoi herczeggel, elfogatni rendelte. Éjnek idején fogták el mind a hármat a herczeg fegyveresei s a herczeg gályájára hurczolták, hogy vallatások annál akadálytalanabbúl folyjon. A hajó parancsnoka egymás után az árboczra köttette őket vallomásaikat jegyző által íratván föl. E biztonsági rendszabály helyesnek bizonyult, mert alig értesűlt a királynő udvarnépe elfogatásáról, legott elküldé a herczeghez s az országbíróhoz követekűl Cataniai Rajmundot, a királyi szállás udvarmesterét és De Cabannis Róbertet Eboli grófját azon üzenettel: bocsássák tüstént szabadon a megkínzott foglyokat, különben éreztetni fogja velök királyi haragját. Kiknek a herczeg felelé, hogy igen gyalázatos dolognak tartja, ha a királynő maga gátolja férje halálának megtorlását. Erre a követek szitkozódva távoztak, de nem voltak még a durazzoi herczeg jól őrzött palotáján kívűl, midőn a herczeg elrendelé, hogy mint gyanúsakat őket is el kell fogni s a gályára szállítani. Rajmund urat szintén kifeszítették az árboczra, és a jegyző tollába töredelmes vallomást tett mindenről. – Éjjelre szoros felügyelet alatt a herczeg börtönébe zárták a foglyokat. Itt egymásnak tettek szemrehányást. A mindnél gonoszabb Sancha ellenben kigúnyolta őket: «Mit czivakodtok még itt is, monda; mit használ mentségtek? Meg fogtok halni; meg is érdemeltétek. Én legalább éltem világomat. Vén csont, kötődék udvarlójával, a Terlizzi gróffal, tudd meg, hogy én okoztam Ágnes durazzoi herczegasszony halálát, kit fia szégyene miatt elpusztítanom engedett. Legyünk vígak haló óránkig!» Reggelre elmondották ezeket Károly herczegnek, ki igen röstellette, hogy anyja halála körűlményei nyilvánosságra jutottak.

AVERSA.


1. Az arragoniai kastély.



2. A kaszárnyául átalakított arragoniai kastély mostan.



3. Az Anjou-kastély részlete.



4. Részlet az Anjou-kastély belsejéből.

Azután a foglyokat a törvényszéki épületbe vitték, s míg a törvényszék űlésezett, hogy’, hogy’ nem, sikerült megszabadúlniok s egyik királyi kastélyba menekülniök. A nápolyi nép ezért annyira fölháborodott, hogy Róbert tarantói, Károly durazzoi herczeg ez utóbbi testvérei, hadi népe, cselédjei és csatlósai vezérlete és támogatása mellett a királyi kastély elé vonúlt s a gonosztevőket kiadatni követelte. Mivel pedig a királynő azonnal nem hallgatott szavokra, kövekkel, téglákkal és nyilakkal ostromolták a palotát, utóbb a kaput is felgyújtották, s addig zakatoltak, míg a gonosztevőket ki nem adták.

Másnap mind halálra ítélték s az ítéletet rajtok végre is hajtották.

Miközben Durazzoi Károly mindinkább neki hevült Endre gyilkosai üldözésében, az alatt Tarantoi Lajos, eszköz anyja kezében, zsoldosokat fogadott és hozott Nápolyba, azokat lesbe állította, hogy a durazzoi herczeget és az országbírót elfogassa, s ez által a további üldözésnek véget vessen. Azonban tervét elárúlták és kelepczébe csalt hadi népét majd egy szálig fölkonczolták.

Pedig még hátra volt nehány ember, kikhez alapos gyanú fért, hogy Endre halálán részesek, és akik Katalinra és Johannára vallhattak volna: Artus Károly az ország kincstartója, tudniillik, fia Bertrand, továbbá Catenzario Konrád és Umfredo Konrád. Ezeket megsemmisíteni, még mielőtt az igazság kezébe kerülnek; annál kívánatosb föladatának tekinté Katalin császárné, mert ez úton Artus tömérdek kincséhez is jutni reméllett. Ármánynyal fogott e, jelleméhez mért, de nehéz föladat kiviteléhez, miután látta, hogy erőszakkal mitsem végezhet.

Artus és fia Santa Agata nevű erősségében, egy jól védelmezett hegytetőn vonta meg magát azon föltett szándékkal, hogy életét, ha kell, lehető drágán adja el. Katalin mindent lealkudott a nagy árból. Hatalmas sereggel indult ki Nápolyból és Santa Agatát ellenség módjára körűl kerítette. Nem tudta mire venni az öreg Artus, hogy épen czinkostársa követi el rajta e hálátlanságot és szemrehányást tétetett a császárnénak. «Barátim, válaszolá ez kegyesen, mondjátok meg uratoknak, az én kedves öregemnek, hogy e színes játék ne agaszsza. Közös javunkra történik. Elmondom én neki ennek okát négyszem közt. Tudom, hogy a szegény podagrás nem jöhet le hozzám; hisz lejött volna tiszteletemre, ha tehetné. Majd feljövök én hozzá Acciajoli kedves tanácsosom és nehány vitézem kíséretében, és mindent fölfejték előtte, ha neki úgy tetszik.» Megnyugodott e válaszon az ágyőrző Artus, és leküldé fiát a ravasz császárné üdvözletére, hogy híjja föl őt. A bizalmasság annyira megvesztegeté a fiút is, hogy megnyitá mentsvárok kapuit. A császárné pedig fölméne a beteghez és kedélyesen elbeszélgetett vele egy rövid óráig. Ez alatt serege is vígan és gyanútlanúl belopódzott a várba, miről midőn értesüle a császárné, torkon ragadtatta a vén gonoszt; elfogatta fiát és elfoglaltatta várát. Fiát aztán Melfi várába záratta, az öreget pedig megfosztotta szabadságán kívűl töméntelen kincsétől. Valószínűleg akkor került Umfredo Konrád is a császárné hatalmába.

Ennek következtében De-Beaux országbíró, kit időközben (1346. junius 3.) a pápa különösen is megbízott Endre gyilkosai büntetésével, Johanna királynő pedig meghatalmazott (julius 6.), hogy a pápai megbízásnak a divó perrendtartás mellőzésével is feleljen meg, október 7-én megkérte a királynét: miután a néhai Terlizzi és Eboli grófok, kataniai Rajmund lovag, Miklós ajtónálló és Sancha grófnő vallomásaiból, egyéb adatokból, gyanuokokból és jelekből kétségtelen, hogy Artus Károly és fia Bertrand, nem különben Catenzario és Umfredo részesek Endre király halálán, rendelje el, miszerint Katalin császárné és fia Lajos herczeg a nevezetteket szolgáltassa át neki. Noha a királynő mindenekben helyeselte főbírája fölterjesztését, még is úgy esett, hogy a császárné a pápai hatóságoknak szolgáltatta ki a két Artust. Az öreg Artus immár biztosabban érezvén magát azonnal föllebbezést intézett a szent-székhez az ellen, hogy a nápolyi törvényszéknek kiszolgáltassák. A pápa e fellebbezésnek helyt adott: kifogástalan bírót rendelt volna amúgy is a föllebbező számára, ha eddig talált volna. Bertrandot azonban átküldeni szándékozott De Beaux grófnak, noha találkoztak, kik a fiút is pártolták, valaminthogy atyját a pápa is bűntelennek tartotta… Nem hallunk többé a két Artusról, s elhihetjük a korírónak, hogy az agg és beteg Artus bánatában halt meg, fia, Johanna királynő egykori szeretője pedig megtébolyodott és dühkórban «mint az eb úgy veszett el».[146]

A biztonság érzete nem kapatta el az aggódó császárnét. Ellenkezőleg; talán épen az eredmény, melyet alakoskodásának köszönhetett, indította arra, hogy a kevélységét, jelleme egyik fővonását, alá rendelje ravaszságának, s amit erőszakkal kivívni nem bírt, azt engedékenységgel igyekezzék elérni: a királyi herczegek egyetértését.

Intett erre a pápa, intett a veszedelem, mely Magyarország felől fenyegetett; intett az ellenséges áramlat; mely a nápolyi főurakban is észlelhető volt, kiknek élére a durázzoi herczeg állott. A herczeg szövetkezett az elégületlenekkel és egyenesen meghítta a magyar királyt Sicilia elfoglalására.

Az egyenetlenségnek pedig és szétvonásnak, mely a királyi család tagjai közt uralkodott, oka ez volt: Endre király halálával a császárné tervei megértek; czélnál volt. Johanna minden akaratát már előbb hatalmába kerítette; a bűnközösség még inkább hozzá csatolta a könnyelmű királynőt. Hogy szeme elől ne téveszsze, hozzája költözött a királyi palotába. Ide költözteté fiát, Róbertet is, hogy itt lakjék addig is, míg a házasság közte s a királynő közt megköthető lesz. Nem a gyász; Johanna nehézkes állapota állott az egyesülés útjában. Ez állapotnak 1345 deczember 25-én szakadt vége Károly-Martel születésével, kit a pápa nevében a cavailloni püspök, Johanna királynő kanczellárja tartott keresztvízre.[147] Később ugyan új akadályt gördített az egyesülés elé Lajos magyar király ellenmondása; de közben egy harmadik akadály is fölmerült, az t. i., hogy Johanna inkább hajolt Róbert öcscséhez, Lajoshoz.

Durazzoi Károly mint mindenben, úgy a házasság kérdésében is ellenkezett a császárnéval és királynővel. Ellenkezésének oka az volt, hogy Calábriát kívánta neje hozománya pótlásáúl. De a kalábriai herczegség a trónörököst illette; tehát a császárné e kívánságot megtagadandónak véleményezte, s a királynő megtagadta azt. Viszont, midőn Johanna Lajos után vágyakozék, a császárné annál kevésbbé merte megtagadni e kivánságát, minthogy Acciajoli is neveltjét; Lajost szerette volna látni a királyi trónon. Siettek tehát valamennyien a jó alkalmat fölhasználni midőn Róbert herczeg a királyi palotából eltávozott, a durazzoi herczeggel sétalovaglást tegyen. Acciajoli Lajos herczeget a királyné megegyeztével a palotába hozta és a palotába bejáró hidat fölvonatta. A lovaglásból visszaérkezett Róbert pedig a felvont hid elől, ha nem akart a szabad ég alatt hálni, kénytelen volt saját szállására költözni.[148] Ebben leljük megfejtését annak, hogy nem csupán Durazzoi Károly és fivérei, hanem Róbert tarantoi herczeg is azok közt volt, kik – mint említők – támadást intéztek a királyi palota ellen.

Katalin császárné visszatérvén S.-Agata ellen intézett amazon expeditiojából, az érintett okoknál fogva mindenképen azon volt, hogy a visszavonást a királyi családban megszüntesse, s ez által egyszersmind a belső zavaroknak, melyeket az elégületlen herczegek szítottak, véget vessen.

Tanácsára elsőben is általános kegyelmet hirdettek mindazoknak, kik a királyi kastély megtámadásában részt vettek; e miatt nem szabad soha senkit felelősségre vonni. Aztán a durazzoi herczegnek oda ígérték Calabriát, s ezért elpártolt a magyar királytól, cserben hagyta szövetségeseit s a királyné szolgálatába állott. – Természetes, hogy a durazzoinak tett engedményhez képest a többi herczegek is kisebb-nagyobb jószágokat nyertek, mi hogy nem történt nagymérvű pazarlás nélkűl, kitűnik a pápa leveléből; melyben ez eljárást esztelennek nevezi. – Tarantoi Lajosnak is vissza kellett lépnie. Vígasztalásúl kinevezte a királynő kedves unokaöcscsét «mintegy helytartójának» és országos főkapitánynak. Róbert herczeget pedig visszahelyezték előbbi jogaiba; melyek biztosítására nyiltan fölhatalmazta a pápa nápolyi követeit, a padovai és casinoi püspököket, hogy Róbert és Johanna számára kiadhatják az engedelmet, azonképen minden isteni törvénybe nem ütköző házassági akadály alól való fölmentést; titkon azonban arra utasította követeit a pápa: minthogy jelennen Lajos magyar királylyal az iránt tárgyal, hogy a folyó évben seregével Siciliába ne törjön, a mondott engedélyt ki ne adják. Ellenben ha Lajos megtámadná Siciliát, nehogy Johanna természetes védő nélkűl maradjon, nyilt utasításokhoz képest járjanak el. – Róbert vissza is költözött Johannához, s együtt oly botrányos életet kezdettek, hogy a pápa folytonosan integette őket tiszteségesebb életre; végre egyenesen meghagyta Johannának, rögtön távolítsa el palotájából Róbertet, hogy a sok gyalázatos mendemondának, melyek híre a magyar királyi udvarban is elterjedt, vége szakadjon. Követeit pedig megbízta, hogy ha szükséges, egyházi fenyítékkel is szerezzenek tekintélyt parancsainak.

Az ország főbíróját is igyekeztek megnyerni. Némely elítéltek javait adták neki. A pápa ezután ismételve panaszkodik, hogy a jó öreg Bertrand gróf semmit sem tesz Endre gyilkosai kipuhatolása és büntetése tárgyában. – Még Izabellának, a magyar komornának és Miklós udvari embernek is kivetettek harmincz arany uncia évdíjat azon hű szolgálatokért, melyeket néhai Endre királynak teljesítettek és most elsőszülöttjének nevelése körűl végeznek. Ha észbe veszszük, hogy ezen Izabella egy személy Izoldával, nagyon megértjük e kegyelmes gondoskodást. – Sőt hogy boldogúlt Endre szelleme is kiengesztelődjék, hat uncia aranyat rendeltek Sergius Gaytus papnak, hogy a nápolyi székesegyház kápolnájában, hol Endre király tetemei nyugosznak, lelke üdveért naponkint szent misét mondjon.

A kiengesztelés e megkísérlett műve Valois Katalinnak alighanem utolsó műve volt, minthogy 1346 szeptember 20-án megszűnt élni. Emlékét úgy tisztelte Johanna királyné, hogy midőn fia Róbert, ki még mindig nála lakott, október 8-án anyja exequiáira ment, kiparancsolta cselédjeit palotájából, a kapukat bezáratta azzal, hogy Róbert császárt ne bocsássák többé be, és a kulcsot magához vette.[149]

V. A tollharcz Buda és Avignon közt.



HABÁR tagadni nem lehet, hogy Lajos is, a pápa is, s ez utóbbi még inkább, gondosan kerűlte a szakítást, az érintkezés Avignon és Visegrád közt minél sűrűbb, annál feszűltebb lett. Vonzó a diplomaciai tollharcz szövevényeit nyomról nyomra kísérni. Kitűnik e szellemi párbajból, hogy nemcsak karddal, de tollal kezökben is vitézek voltak elődjeink. A szent-széknek nehezebb volt helyzete. Az ügy, melynek védelmére (mint hitte) vállalkoznia kellett, kétségbe ejtő volt, míg az igazság, a látszat és közvélemény Lajos részén állott; ezért az elnéző kímélet és hosszú türelem a pápai levelekben. A szent-szék nem merte megvallani Lajossal szemben a puszta valót: azt, hogy nem adhatja neki hűbérűl Siciliát és elfoglalását mindenképen gátolni fogja. Lajos belátta ezt, megfontolt mindent, azért mert sokat. Lassan haladt, lépésről lépésre szorította sarokba az avignoni diplomatákat, reméllvén, hogy végzett tények által engedékenységre bírja a szentszéket.

A pápai követ, kit a nápolyi kérdés legelőbb hozott Magyarországba, a trieszti püspök, mindenképen le akarta beszélni Lajost hadjáratáról, vagy legalább annyit elérni, hogy halaszsza el azt addig, míg kiderül: bűnös-e Johanna? Viszont ígérte, hogy a pápa Károly-Martelnek, Endre utószülött fiának, nevelését nagyanyjára fogja bízatni, valamint, hogy Johanna második házasságához nem adja meg az engedelmet azon reményben, hogy a magyar királyi ház sem lép atyafiságra a Bajor Lajossal.

Nincs nyoma, hogy e követ valami fontosabbat végzett; hidegen meghallgatták, úgy látszik, aztán visszatérő útjára bocsájtották. Előterjesztéseire, melyek úgy szólottak Lajosnak, mint nagybefolyású anyjának, Lajos anyját hagyta, hogy válaszoljon. Asszonynak, hozzá keseredett anyának inkább áll szabadjában keservét kímélet nélkűl kiönteni. Ő maga Dalmácziába ment hadserege után. Erzsébet teljes mértékben élt a kiváltsággal, melyet neki helyzete adott: fájdalma nem válogatta még a kifejezéseket sem.


38. TRIEST LEGRÉGIBB LÁTKÉPE.

Levele bevezetésűl megköszönte a szent-szék részvétét, de – tette tüstént hozzá – nem elég szóval fejezni ki a részvétet. Az igazság úgy hozza magával, hogy megboszúlják az egyház reményének gyilkos halálát, aminek nyoma, látszatja ekkorig nincs. Sok szemrehányatásnak van e miatt ő és fiai minden felől kitéve, mert nekik róják föl, hogy még mindig boszulatlan a szerencsétlen Endre halála; pedig erről Isten és emberek előtt csak a szent-szék felelős. Ő szentsége ígéri ugyan, hogy bíborost fog küldeni a hely színére, ki igazságot szolgáltasson. Mily eredménynyel működik majd a bíboros ott, hol Johanna parancsol? Hisz Johanna, kit királynőnek czímezni is förtelem, maga a bűnös; csalhatatlan jelek mutatnak erre. Bizony óvakodjék a szent-szék még egyszer megengedni neki, hogy férjhez mehessen, mert a pápa szeme láttára, a kereszténység új botrányára ismételni fogja a férjgyilkosságot. Egyébiránt a levél írója nemcsak azt kérte, hogy unokáját, a gyermek Károlyt az ő gondjaira bízzák, hanem egyúttal, hogy örökségét is neki és fiainak kiadják, mire azonban a szentszéknek nincs válasza. Ellenben kívánja, hogy atyafiságot ne kössenek a magyar és bajor uralkodó házak, és óhajtja Lajos nápolyi hadjáratának elhalasztását. Isten kegyelméből a magyar királyi ház oly fönséges és tisztelt, hogy minden fejedelem óhajt vele atyafiságot tartani. Bajor Lajossal az atyafiságot és egyebeket mindeddig elodázta a magyar király tiszteletből az egyház iránt és mert reméli, hogy Endre halála meg lesz boszúlva. Ha e részben czélt nem ér, nem ő fog eltávozni az egyháztól, hanem az egyház taszítja el őt magától. Az iránt pedig írt fiának a királyné, hogy halaszsza el a maga és serege bemenetelét Apuliába.[150]

Közben még inkább kimutatta Lajos, mennyire meghidegűlt közte s a szent-szék közt a rendesen benső viszony. Értjük az újonnan kinevezett veszprémi püspöknek, Galhardnak ügyét.

GALHARD mester származására carchelejoi spanyol és jogtudós pápai követ volt előbb Lengyelországban, hol a lengyel nemzet érdekei mellett küzdött a német lovagrend ellen, aztán kineveztetvén titeli prépostnak, átjött Magyarországba, szintén nunciusi minőségben, mint a pápai tizedszedők főnöke. 1344 augusztus 9-én a pápa őt még mint subdiaconust csanádi püspökké tette, alig félév múlva pedig (1345 márczius 2.) áthelyezte Veszprémbe, jóllehet még mindig nem volt fölszentelve. De Lajos nem engedte Galhardnak, hogy a veszprémi püspökség jószágait elfoglalja, mert a veszprémi püspökséget Magyarország királynéja alapította; a veszprémi püspök a királyné kanczellárja; régi szokás szerint ő koronázza meg a királynékat. Galhard hivatalának megfelelni képtelen, mert magyarul nem tud. Nevezze ki tehát a pápa máshová, veszprémi püspökké pedig tegye meg Miklóst (Lajos volt nevelőjét), a régebben megválasztott, de mellőzött kalocsai érseket.

VI. Kelemen pápa ugyan megjegyezte, miszerint máskor is megesett, hogy a veszprémi püspök nem tudott magyarul,[151] s ily esetekben a kanczelláriai ügyeket a prépost vagy más alkalmas egyén intézte, és hogy ezért nem kellett volna a hűséges Galharddal így bánni el, hanem át kellett volna neki adni a püspöki javakat s aztán folyamodni áthelyezéseért, mert a mint most történt a dolog, nem történt az egyház meggyalázása nélkűl. Egyébiránt tudtával legyen a királynak, hogy az általa ajánlott Miklóst pécsi püspöknek nevezte ki.[152]

Lajos azonban nem engedett és Galhard kénytelen volt ügyei jobbra fordultáig Avignonban vonni meg magát.

A viszonyok még kényesebbekké válván, a pápa jónak látta (mint maga megvallja) a magyar király kedvét keresni és Galhardot Brindisibe érseknek nevezni ki.[153]

Ezen engedmény után alkalmasnak találta VI. Kelemen pápa, hogy válaszoljon Erzsébetnek. Tekintettel arra, hogy keserű és zavart lélekkel kénytelen Erzsébet tárgyalni a keserves ügyet, mely fanyarrá tesz, és a melyet nem lehet az észszabta határok közé szorítani, válasza engesztelő, hisz maga is még mindig szóval kimondhatatlan, levélben ki nem fejezhető fájdalmat érez. Hanem azért – teszi hozzá önérzetesen – az igazság tételére, nem válogatván személyekben, vállalkozik. Meg is bízta ez iránt már De Beaux Bertrand országbírót, ki a mily odaadó ragaszkodással viseltetik a magyar királyi ház iránt, oly erőslelkű védője a jognak és igazságnak. Magát az igazságot azonban, melylyel a szent-szék minden embernek tartozik; kiforgatni nem lehet, mert nem szabad igazságtalanságnak származnia onnét, honnan az igazság ered. Mivel pedig az igazság nem engedi, hogy büntessük a bűnöst, mielőtt bűnössége bebizonyult; ne legyen botránkozással hallania Erzsébetnek, ha Johanna, mielőtt elítéltetett, királynőnek czímeztetik. Épen, ha ennek ellenkezője történnék, vagy ha Johanna elmozdíttatnék országa kormányától, akkor esnék rajta nagy jogtalanság. Habár az, amit Johannának Endre halálakor és halála után tanusított magaviseletéről írnak, őt nem ajánlja, a római egyháznak nem szabad őt gyanúokokból elítélnie. – A gyermek Károly biztonságáról gondoskodott a pápa, hogy azt vagy nagyanyja gondjaira bízzák, vagy másként helyezzék biztonságba.[154] Johanna házassági engedélyére nézve ismétli a már mondottakat; viszont megvárja a királynétól, hisz nemcsak az apostoli széknek, de a magyar uralkodó ház jó hírének is tartozik azzal, hogy az egyháztól elszakadt, lázadó, eretnek Bajor Lajossal atyafiságra nem lép. Köszöni továbbá, hogy fiát türtőztette az Apuliába való beütéstől. – Néhai Róbert siciliai királynak azon rendelkezésével, mely szerint monnó unokáját Erzsébet két fia vegye feleségül, a pápa soha sem ellenkezett. Ő csak általános fölmentvényt adott Károly durazzoi herczegnek, melynek erejével bármely nemes hölgygyel, kivévén a rokonság és sógorság két első fokát, házasságra léphet. Nem volt a pápa tudtával, hogy Károly Máriát akarja feleségül venni. – Azt sem hagyhatja említés nélkűl a pápa, hogy Endre halálaért a szent-széket felelősségre vonni nem lehet. Hisz a pápa mindent megtőn Endre oltalmára, méltósága gyarapítására azzal, hogy Vilmos chartresi püspököt koronázására már elküldötte; most is mindent elkövet, hogy halála megboszulatlan ne maradjon. Kéri tehát a királynét és inti, hogy e választ kegyesen fogadja, és bizalommal viseltessék a szent-szék iránt, mely követet nevezett, ki sietve készül a hely színére, hogy ott törvényt lásson, igazságot szolgáltasson.[155]

A pápai követ, kit a pápa levele említ, a szent Márkról nevezett bíboros áldozár, Bertrand, beteges ember volt, de eléggé belátó arra, «hogy Sicilia nem boldogulhat, míg Johanna kormányozza», mint ezt urának, a pápának nyiltan megírta. A pápa fájdalommal értette ezt, de a kényszerűség azt válaszoltatta vele, hogy tekintve a viszonyokat és a magyar király terveit, neki is, a szent kollégiumnak is az a meggyőződése, tanácsosabb ez idő szerint, ha Sicilia kormánya Johanna kezében marad, mint ha azt az egyház veszi át. S így két malomkő közé került Bertrand bíboros, ő pedig hagyta: őröljön az idő. Midőn a viszonyok nem hódolnak meg nekünk, gondolá, mi engedünk nekik. Gyakran hasznosabb a késedelem, mint a sietség. A szent-szék rendeleteit nem állott hatalmában teljesíteni, a miért se meg nem erőltette magát Johanna országa védelmében, se buzgóságot nem fejtett ki a reá bízott vizsgálat végzésében. Az izgatott pápa négy, öt levelére se válaszolt, nyugalmasan azzal mentegetvén magát, hogy most temporizál. [156] Midőn pedig nagyon sürgették Avignonból, hogy csak tegyen, tegyen! azt válaszolta, küldjenek még egy bíborost Nápolyba, majd akkor fog kiderülni igazán, hogy ketten se végezhetnek semmit is.[157]

VI. Készülődések minden oldalon.



LAJOS kezdettől fogva nem titkolta szándékát, sereggel indulni Apuliába. VI. Kelemen viszont, leveleit nem is számítva, négy követséget küldött hozzá, hogy e szándékában megingassa. Megkérte továbbá ismételten IV. Károly császárt, Fülöp franczia királyt, Humbert viennei dauphint s az ország főpapjait: beszéljék le a magyar királyt hathatósan[158] nápolyi hadjáratáról. Vegye tekintetbe – úgymond a pápa – hogy unokaöcscse, Károly-Martel lesz maholnap Sicilia örököse, s a mi kár Sicilián a háború által esnék, azzal unokaöcscse károsodnék; tehát saját családja javában és becsületében gázolódnék, saját beleit dúlná. Egyébiránt nem lehet Siciliát, mely a pápa hűbére, az egyház sérelme nélkűl megtámadni. És hogy e szavainak súlyt kölcsönözzön, megküldé az aquilejai patriarchának XXII. János pápa közrendeletét, mely átokkal sújtja mindazokat, kik Siciliát fegyveres kézzel megtámadják, – azon utasítással mégis, hogy az esetre, ha a patriarcha nem szerezhetne biztos tudomást arról, indul-e Lajos király azon évben (1346) Sicilia ellen, nem-e? azt ne terjeszsze eléje.

Károly császárra, noha ipja volt (mint a pápától értesülünk) nem sokat hallgatott Lajos; ily sorban állhatott a franczia király is; a dauphint pedig épen a maga részére hangolta. A kire legtöbbet adott, az aquilejai patriarcha volt. Kegyesen fogadta e kedves emberét és hangsúlyozta, hogy a szent-szék hűségétől eltérni nem fog, ha viszont a szent-szék is in licitis et honestis kezére jár. Előadta neki a méltányos föltételeket (mi azokat már ismerjük), melyek mellett hajlandó a nápolyi hadjáratot 1347. évi április 1-ig elhalasztani. De írást erről nem adott.

A pápa Lajos király ez engedményét is lelkesült örömmel[159] üdvözölte, és biztosítá a patriarchát, hogy semmit sem fog tenni, mi az egyház legkedvesebb fiát elidegeníthetné, sőt kész minden igazságos és méltányos kívánságát teljesíteni.[160]

Lajos ez ígéretét a nápolyi hadjárat elhalasztása iránt már akkor tette, miután Zára alatt 1346 julius 1. amaz érzékeny kudarczot szenvedte.

A pápának be kellett látnia, hogy Lajos föltételeinek, melyek mellett hadjárata halasztására ráállott, meg nem felelhet; arra törekedett tehát, hogy Sicilia kellő védelmi állapotba helyeztessék. Utasította Bertrand bíborost és követét is (1346 november 25.) ez ügyben. Johanna még ez év tavaszán elrendelte volt, hogy az idegen zsoldosok nyolcz nap alatt kitakarodjanak országából. Meghagyta az ország főurainak, s a korona hűbéreseinek, hogy fölfegyverkezve jelenjenek meg a hadi szemlére. Megvizsgáltatta, mily állapotban vannak országa várai? Gondoskodott, hogy Manfredonia, Barletta, Bari, Trani és Brindisi falait kijavítsák. Értesülvén pedig, hogy Lajos király a dalmát tengerparthoz közeledik (1346 junius), nyolcz hajót küldött a Márkák őrizetére, melyek a magyar király netáni kikötését az olasz révek valamelyikében gátolják. (E rendelkezés fölöslegessé vált.) Sőt Johanna szövetséget kívánt kötni Velenczével. A signoria azonban udvariasan visszautasította a királynő ajánlatát, minthogy Lajos visszatért Magyarországba. Azonképen sikertelenek maradtak Johanna fáradozásai, hogy Aquila és Foligno városokat, melyek szövetséget kötöttek a magyar királylyal és ennek biztosítására túszokat adtak neki, megfenyítse.

Mind e rendelkezések elégtelenek valának. Sicilia – írja a pápa a franczia királynak – nem képes megvédeni magát azért, mert a királyi család tagjai, azonképen az ország lakosai kölcsönösen egymás ellen törnek, folytonosan viszálkodnak; továbbá, mert Johanna a kincset, melyet nagyatyja, néhai Róbert király nem kis mennyiségben reá hagyott, esztelenül elfecsérlette, a koronajavak nagy részét elprédálta és most nincs, miből a katonaságot fizetnie.

De Johanna nem ebben látta a főbajt. A nagy hiba szerinte abban rejlett, hogy nem adták ki számára a házassági engedelmet, és férje nem lévén, nincs, ki az ország védelmében intézkedjék.[161]

Campelloi Bonjohannes aradi főesperes és a magyar király követe Avignonban, nem ugyan mint a király üzenetét, hanem mint saját véleményét adta elő: ha a vizsgálatot Endre gyilkosai ellen szigorúan megindítanák; ha Károly-Martel herczeget, kit a magyar király és anyja Endre törvényes magzatának megismernek, – noha a király néha ennek ellenkezőjét is állítja és mások is különfélét költenek a dologról, – átvinnék Aixba, a Provencebe, ott hű gondviseléssel nevelnék és neki adnák a provencei grófságot; ha Johanna nem menne férjhez addig, míg a vizsgálat ellene befejezve nincs: akkor Lajos megnyugodnék és nem törne Apuliába. Nincs okunk kételkedni a főesperes észszerű fölfogásában, mégis azt tartjuk, hogy Lajos kénytelen volt a kívánt halasztást amúgy is megadni: neki magának is szüksége volt haladékra.

Miután Durazzoi Károly haragjában a fölött, hogy Johannától nem kapta meg Calabriát, levélben szólitá föl Lajost: jőjjön Siciliába megboszulandó öcscse halálát, és értesíté a hangulatról, mely ott a nőuralom ellen mindinkább terjed, Lajosnak nem lehetett kétsége a fölött, hogy hatalmas sereg élén Sicilia urává teheti magát. Eredetileg az lehetett szándéka, hogy seregét velenczei vagy dalmát hajókon átszállíttatja az Adrián. De miután Velencze, belátva az őt fenyegető veszélyt, ha Sicilia ura is Lajos lenne, – erre nem vállalkozott, a dalmát városok pedig a zárai szerencsétlen nap után nem vállalkozhattak: sőt az alkudozások Genuával és Sicilia szigetével, hogy seregét az Adrián átszállítsák, szintén megfeneklettek: Lajosnak le kellett tennie eredeti szándékáról.

Fönn maradt még a lehetség, seregét száraz földön vinni Itáliába. De nagy sereget, az akkori hadi nép fegyelmetlensége mellett idegen, habár barátságos államokon vinni keresztül: ez annyit jelentett, mint barátból ellenséget csinálni, maga mögött a hidat fölégetni, vereség és visszavonulás esetére összes hadi népét egy szálig koczkáztatni.

Lajos lángesze tehát más módot keresett és talált terve kivitelére; hanem ezen kivitelhez időre volt szüksége. A föladat az volt: miképen lehetne mentül közelebb találni a hadi erőt, melylyel Siciliát elfoglalja? E végből hihetetlen tevékenységet fejtett ki, melyet a szórványosan fölmerülő adatok hiányossága mellett is bámulnunk kell.


39. PADOVA.


Hazai kútfőink elbeszélésöket a nápolyi hadjáratról ott kezdik, midőn Lajos király 1347 bőjt közepén (márczius 7.) János veszprémi választott püspököt és (Kont) Miklóst előre küldé Olaszországba, hogy tárgyaljanak, szerződjenek, szövetkezzenek az odavaló fejedelmekkel, városokkal és kezökre adván sok pénzt, szigorúan meghagyá nekik, hogy útközben senkit se bántsanak, senkinek se alkalmatlankodjanak, a zsákmányolástól tartózkodjanak; ellenkezőleg: békességesen és barátságosan viselkedjenek egész útjokon, nehogy rossz vélekedést keltsenek magok és királyok iránt. Aztán lássák, lehet-e bízni azok hűségében és állhatatosságában, kik őt Nápolyba meghítták?

Azonban Lajos király tevékenysége jóval előbb vette kezdetét. Már 1346 szeptember elején értesülünk, hogy a nádort a velenczeiek elfogták és Arbe szigetén elzárták. Ez hírűl vitetvén a velenczei tanácsnak, elrendelte, miszerint a nádort kíséretével együtt szabadon bocsássák, szállítsák gályán vagy más hajón Zengig, s ha netán valamije elveszett volna, azt térítsék meg teljesen. De mire a signoria jól megfontolt rendelete Arbébe érkezék, a nádor rég kereket oldott. Az arbei helyettes grófot és bírákat fejenkint megvesztegette 500-500 forinttal, ezek aztán bárkát rendeltek a torony alá, melyben őrizték s a bárkás egy aranyért tovább szállította a nádort. Szörnyen megrestellette ezt a signoria, szigorú vizsgálatot tétetett és a nádor cselédségét málhástul utánna küldötte.

Értesülünk továbbá, hogy Bruciusnak, a genuai prépostnak, ki követségben járt a magyar királynál (1346 okt. 10.), – azonképen a magyar király Padovában járt követeinek Velencze szabad átmenetet engedett területén. – Lajos király meg Kanizsai Istvánt dícséri, ki követi minőségben ugyanekkor jó szolgálatokat végzett neki Felső- és Közép-Olaszországban. – Majd meg a pápa dícséri meg (1347 május 24.) Bertrand bíborost, hogy írt a Sicilia szigetbelieknek, kikről azt hallotta, hogy követeket küldének Péter aragoniai királyhoz, mert tanácsával szeretnének élni, s hogy e követek visszamenet őt is megkeresik. Azokra nézve pedig, miket a bíboros Genuáról, Vintimigliáról és Terracináról említ, megjegyzi a pápa, hogy Genuának ő is írt, követet is fog hozzájok küldeni, de azért a bíboros is folytassa velök összeköttetéseit. Ezek mind Lajos tervei ellen ásott aknák.


40. COLA RIENZI DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPE.

Máskor (1347 okt. 7.) meg Johannát értesíti a pápa, hogy Humbert a viennei dauphin a Johanna birtokához tartozó Provencebe akar törni. A pápa megkérte: legalább addig ne tegye ezt, míg vele (a pápával) nem beszélt; mire a dauphin meglátogatta őt. A dauphin azt nehezteli, hogy neje hozományát, valamint száz uncia évi díját nem kapta meg, s így szép összeg követelése van. Gondolja meg a királyné, hogy vannak, kik a dauphint ingerlik; viszont Lajos magyar királynál, mint közel rokonánál a dauphin sokat tehet, s azért karácsonyig okvetlen küldjön Avignonba meghatalmazottakat, kik a szentszék előtt e követelés iránt alkudozhassanak és egyezséget köthessenek.

Más oldalról úgy halljuk, hogy a florenczi tanács János választott veszprémi püspökhöz és (Treutel) Miklós pozsonyi ispánhoz (1347 május 15.) intézett levelében az Anjou-ház magyar ága különös barátjának vallotta magát. Tudomására jutott ez a pápának, ki hivatkozva V. Kelemen és XXII. János rendeleteire, egyházi fenyítékkel fenyegeti őket. – A velenczei tanács meg arról értesül, hogy a Collaltoi grófok sok pecséttel megerősített egyezséget kötöttek Durazzoi Károly herczeggel és Lajos királylyal (1347 junius 10.). – Cola Rienzi is, a híres római néptribun, kinek rövid fényű csillaga akkor tűnt fel, jelenté a pápának (1347 augusztus 5. és október 11.), hogy a magyar király részéről azon ajánlatot tették neki: ha megengedi, hogy ezer lovast toborzhatnak Rómában a magyarok, akkor ötszáz lovast annyiszor bocsájtanak rendelkezésére, valahányszor kívánja.[162]

Szóval Lajos király útját Felső- és Közép-Olaszországon keresztül gondosan elkészítette. Borzadva látta ezt a szent-szék is, mely immár (1347 október 23-án) nyaláb számra küldötte intő leveleit az olasz államokhoz, kérvén őket, hogy Lajos magyar királynak, vagy akárkinek másnak hadi népét, mely Sicilia elfoglalására indul, segítségökben, pártfogásokban ne részesítsék.[163] Egyúttal megbízta Perugia és Olaszország számos más püspökét, kiknek egyházi területén a magyar király átmenendő volt, hogy XXII. János pápának bulláit, melyekkel szigorú egyházi fenyítéket rótt mindazokra, kik Siciliát megtámadják, hirdessék ki.[164]

VII. A magyar hadak Olaszországban.



NAGY előnyére szolgáltak Lajos magyar királynak terve kivitelében a condottierik, azaz zsoldosok, kik Olaszországot ellepték és mindenkinek szívesen szolgáltak, a ki megfizette őket.

A középkorban az olaszországi államok is hűbéres és községi katonákkal, vagyis nemesekkel és polgárokkal viselték háborúikat. Hanem a hűbéri rendszer meglazulásával a nemes urak a hosszabb hadjáratokat igen terheseknek tartották. A polgárok is, előbb városaik és köztársaságaik buzgó védelmezői, később békés életmódjukkal, mely testi edzettségöket gyöngíté, nem épen találták megegyezőnek a hadviselést. Ha pedig valamely zsarnok lett az állam urává, első gondja a polgárok lefegyverezése volt, mert félt a lázadástól. Némi iparkodás mellett a polgár ugyan könnyen megkészíthette volna újra lándsáját, kardját; de a félelem, jóllét, nevelés és békeszeretet elhitették vele elégtelenségét a tetőtől-talpig fölfegyverzett vitézekkel szemben, kikből az idő szerint a sereg főereje állott.

Viszont a zsarnokoknak semmi se volt kedvesebb, mint a polgárok ez elpuhulása, levén a fegyver a polgár kezében rettenetes féke a hatalmaskodásnak. Ezért szívesen fölmentették őket a hadi szolgálat alól, és megelégedtek a fokozott adóval, melyen zsoldos csapatokat béreltek, első sorban idegeneket, kik a nép nyelvét nem értvén, ennek politikája és szenvedése iránt érzékkel nem bírván, kiméletlenűl teljesítették a legkegyetlenebb parancsokat, ha különben anyagi vágyaikat kielégíthették.

A császárok időközönként Németországból hoztak efféle harczosokat magokkal, kik aztán az olasz zsarnokok szolgálatába szegődtek. A Viscontiak, Della Scalák egyenesen Németországban toborzották őket, mások azon hadak sorából, melyek a Henrikekkel, Fridrikekkel, Lajosokkal és Károlyokkal jöttek át az Alpeseken Itáliába.

E rendszer vadhússá nőtte ki magát Olaszország testén, midőn a zsoldosok vezéreik alatt szabad csapatokká egyesűlvén, ha szolgálat nélkül maradtak, raboltak, pusztítottak, hogy megélhessenek. Leghíresebb vezéreik valának: Urselingeni Werner (Guarnieri) herczeg, ki legelőbb (1343) a pisaiak részére jött harczolni a florencziek ellen. Végződvén itt, «az Isten, szánalom és irgalom ellenségének» vallotta magát, sarczolta egész Olaszországot, mígnem a sok rablott kincscsel Friaulon át kivonúlt, hogy Lajos király zsoldjába visszatérjen. Továbbá Landaui Virtinger, olaszosan conte Lando; Monfort (Baumgarten) fra Moriale, Wolfhardt Ulrik és testvére Konrád, kik később Magyarországban települtek meg és Vöröskői gróf nevet vettek föl. Ezeket Lajos király nagyrészt zsoldjába fogadta, s ők tetemes részét tették ki nápolyi hadseregének.

De ideje, hogy visszatérjünk azokhoz, kik 1347. év márczius elején Olaszországba indúltak, hogy lássák, lehet-e bízni azokban, kik a magyar királyt Siciliába meghítták.

A király megbízott emberei, Garai[165] János választott veszprémi püspök és Kont Miklós mindenben urok szavát fogadták, mihez képest mindenütt fönnakadás nélkül folytathatták útjokat Alsó-Olaszországig, hol reményöket meghaladta, amint ott ügyök állott. Az Abruzzo vidéki urak szövetséget kötöttek a magyar király érdekében, és akik nem akartak jószerével hozzájok állani, azokat erőszakkal kényszerítették. Aquila volt a magyar pártiak főfészke és Lallo Campenesco lovag, jeles és bölcs férfiú, a város kapitánya – fejök. Itt szeretettel fogadták a megérkezett magyar urakat és unszolták őket, híják meg a királyt is. Ez unszolásra nem igen volt szükség; minthogy ezek meggyőződvén ügyök kedvező állásáról, levelet küldöttek a királynak: jőjjön Siciliába késedelem nélkül. Nincs nagy hadi erőre szüksége; a lakosok, hacsak személyét látják, készséggel meghódolnak neki. János veszprémi püspök személyesen is visszatért Lajos királyhoz.

Erzsébet királyné, a gondteljes anya, ki egyik fiát már elveszítette Olaszországban, és más főurak, első sorban a főpapok, sokáig ellene valának Lajos azon szándékának, hogy személyesen indúljon Siciliába, főleg miután itt is, Siciliában, megváltozott a dolgok színe.

Johanna főlovászmesterét, Cavalcanti Jakabot sereggel küldé Aquila ellen. Lallo azonban e sereget megverte, magát a vezért elfogta. Ez eset nagyon megdöbbentette a királynét, és – ki akkor még élt – Katalin császárnét, kik (mint már elbeszéltük) útat, módot kerestek, hogy Durazzoi Károlyt megnyerjék, ígéretet tevén, hogy átengedik neki Calabriát, ha szövetségeseit nemcsak cserben hagyja, de őket haddal meg is támadja.

Durazzoi Károly, ez ármányszövő, jellemtelen ember, ki mindenben csak önhasznát kereste, soha igaz nem volt se Lajos, se Johanna iránt, mert önnönmagát szerette volna látni Sicilia trónján; ráállott az alkura. Összegyűjtvén népeit Nápolyban, háromezer lovassal és sok gyalogos hadi néppel Aquila ellen indúlt, melyet 1347 májustól augusztusig körültáborlott.

E hírre Lajos király hadi népét nem egyszerre, nehogy az odavalók megijedjenek és erőszakoskodástól tartsanak; hanem időközönkint, részletenkint, hatvanat, százat, ezret, különböző útakon indított meg Sicilia felé. Világos, – kiált föl a velenczei kormánytanács, – a magyar király mindent elkövet, hogy czélját Apuliára nézve elérje. Naponkint küld oda fegyveres népet és pénzt. Népe szabadon és biztosan vonul át Lombardián, sőt birtokainkon is. Mit tegyünk? Mi is lehetőleg udvariasan fogadjuk őket. Ugyanezt írják dalmátországi grófjaink, hogy a király népe keresztül-kasul fut Dalmáczián.

Egy ily csapatot vezetett Vásári Miklós, Csanád esztergami érsek unokaöcscse, az időben nyitrai püspök.[166] Több főúr volt kíséretében, kik 1347 augusztus havában Ferrarán áthaladván, az Abruzzok felé siettek Aquila fölmentésére.[167] De Lallo nem ijedt meg Durazzoi Károly seregétől sem, hanem sokszor kirohant fészkéből és elütlegelte az ellenséget. A koríró a Durazzói hadában levő nápolyi úrfiakat anyámasszony-katonáknak festi, kik fényesen öltözködtek, fésülködtek, czifrálkodtak, de pelyhes ágyaikat jobban szerették a kemény tábori életnél. És keservesen tapasztalván, mily súlyos csapásokat mérnek rájok a magyar király emberei, nem törődve herczegökkel és királynőjükkel, betegség ürügye alatt haza sompolyogtak.

Ismét érkezék Magyarországból egy nagyobb csapat. Ez Magyarországból, az apostolok oszlásakor (julius 15.) útra kelvén, miután magához vonta a Lajos király pénzén fogadott zsoldosokat, mind ügyes harczosokat, és egyesűlt az aquilai vitézekkel, megtámadta a durazzoi herczeget. A herczeg pedig értesülvén, hogy Johanna Tarantoi Lajossal jegyet váltott,[168] és a neki tett ígéretről mitsem akar hallani,[169] mint aki felsült, eloldalgott Aquila alól és visszament Nápolyba. Az ellenségeskedés erre közte és Tarantoi Lajos közt még inkább elfajult, úgy hogy egymás életére lesetének.

Uraik példáját követték alattvalóik.

A fondii gróf engedelmet nyervén duzzogó herczegétől, a durazzoitól, rajtüte Gaetán és a királynő híveit fosztogatta. Hasztalan hítták e miatt a törvény elé. A gróf hetvenkedve azt felelte, hogy a királyné szavára mitsem ad, mert ő a magyar király embere. Ezennel hírével legyen Johanna asszonynak, hogy fölmondja neki a barátságot, és ha – mint fenyegeti – hadat küldene ellene: áll elébe.

A királynő tehát, hogy híveket szerezzen magának ellene, szétosztotta lázadó alattvalója jószágait és fölhítta a gaetaiakat is, csatlakozzanak csapataihoz a zabolátlan gróf megfenyítésére. De vállalata szerencsétlen fordulatot vett, minthogy Miklós, Fondi ármányos grófja, kelepczébe csalta a királynő népét, kifosztotta, levetkőztette őket és csupaszon küldötte vissza, czédulát ragasztván mindegyikökre bizonyítvány és ruházat-képen. Országszerte nagy kaczajt keltett e hóbortos ötlet és közmondásossá vált a meztelenséget fondii gúnyának nevezni.[170] A gróf ezentúl még merészebben viselkedék, Johanna ügye pedig azon mértékben hanyatlott, amely mértékben a magyarok serege napról-napra szaporodott.

Mindezekről a nyitrai püspök hűséges tudósítást küldött Magyarországba. Ez eloszlatott vagy elnémított minden aggodalmat, és Lajos király elhatározta, hogy személyesen, parányi kísérettel, álruhában és oly sietve indul Olaszországba, hogy karácsony előtt Aquilába érjen.

Mindszent (november 1.) körül maga előtt útra bocsájtá Geletfia Miklós nádort nagyobb sereggel, mintegy útkészítőűl a maga – és hírnökűl az Aquilában levők számára. A velenczei tanács átbocsájtotta a nádor seregét trevisoi területén, meghagyván ottani podestájának, hogy se Trevisoba, se a várakba ne bocsásson be magyar hadi népet, legfölebb nehányat közüle kellő biztonság mellett.


41. IV. KÁROLY CSÁSZÁR PECSÉTJE.
Körirata: CAROLUS X QUARTUS X DIUINA X FAUENTE X CLEMENTIA
X ROMANORUM X IMPERATOR X SEMPER AUGUSTUS X ET X BOEMIE X REX X

Nagy titkon megtudta a pápa is Lajos király elhatározását, és megfeszítette igyekezetét, hogy ezt, ha lehet, végső stádiumában is, megváltoztassa vagy meghiusítsa. Noha tudta, hogy Lajos nem sokat ad IV. Károly császár szavára, még egyszer írt neki; a viennei dauphinnal is tárgyalt az iránt, hogy nehány lovagot küldjön Lajoshoz, ezt vállalatáról letérítendő. Buzdította Bertrand bíborost is: mindenképen legyen azon, hogy a siciliai királyi ház tagjai, személyes érdekeik mellőztével, a veszély perczében egyesűljenek és kössenek szövetséget Itália guelf kormányaival. A pápa is hiszi, mások is mondják, hogy így fölkészűlve megvédhetnék az országot. Hogy Johannának se legyen panasza, kiadatta számára az engedelmet, hogy Lajos herczeggel, néhai Fülöp tarantoi herczeg fiával, egybekelhessen. (1347 november 13.)

Érdekes megtudnunk a pápa leveléből, hogy Johanna önmagától alkudozott a nyitrai püspökkel és társaival, amin megütközött a szent-atya. Vigasztalja azonban magát azzal, ha netán valami ügyetlenséget követett el a királynő, legalább nem fogják betudhatni a pápának.

Végül, hogy örvendetes hírrel fejezze be levelét, tudatja követével a pápa, hogy az istentelen Bajor Lajos hirtelen halállal múlt ki. (Október 11.)[171]

VIII. Lajos király első olasz útja.



MINDENEKET nagy gondosan elintézvén, Lajos király kezde gondolkozni saját maga útjáról Olaszországba. Országát magára hagyni, a tatárok és szerecsenyek (saraceni) beütésének kitenni, máskor nem kis aggságot keltett volna benne. De Isten ebben is kisegítette, mert úgy megsuhintotta ezeket a pogányokat, hogy tőlök félnie nem igen kellett. Ugyanis a múlt (1346.) évben oly borzasztó járványt eresztett rájok, mely nehány hónap alatt háromszázezer tatárt elpusztított.


42. UDINE RÉGI VÁROSHÁZA.


Minthogy tehát ez oldalról biztosságban volt, másfelől pedig megbízhatott barátaiban és rokonaiban, édes anyja, a bölcs, kegyes és szentéletű özvegy királyné kezébe tevé le a kormányt, és vasárnapon, szent Márton püspök ünnepén (1347 november 11-én) Visegrádról útra elindúlt. Vele voltak János veszprémi püspök, Laczkfi István erdélyi vajda[172] és a Johannától elpártolt Giovanni Pipino conte di Minervino, kit olasz barátai küldének eléje.

Az ország határáig minden feltünés nélkül érkezett, de már Callyben nagy pompával fogadták szövetségesei, a Cilley grófok. Megértvén pedig a németek és az osztrák herczeg lovagjai, hogy Lajos király, kit nagylelkűség, bőkezűség, vitézség és egyéb fényes erények diszítenek, Apuliába megy, egyértelműleg hozzá csatlakozának, és kitartással osztozván jó sorsában, balszerencséjében, vele maradtak. Midőn tehát a mondott városból kiindula, már nagy jókedvű fegyveres csapat követte őt.


43. ERZSÉBET PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) ELISAB(ete) REG(ine) HUNG(arie) JUNIOR(is).


Elérkezvén aztán Udinén át Sacilehez, mely erősség az aquilejai patriarcha birtokán, a velenczések területének szomszédságában feküdt, a velenczei kormánytanács fényes követséget külde Lajos királyhoz, hogy vele valamelyes békét kössön, s ennek révén szabadon költözhessék át Velencze szárazföldi területén. Hanem a király Laczkfi István tanácsán indúlván el, nem is hallgatott a követekre, nehogy úgy lássék, mintha kénytelen volna békére hajolni; hanem a faképnél hagyva őket, megparancsolta Laczkfinak, hogy a magyar, osztrák és német urakkal Veronába kövesse őt.

Így a magyar korírók; velenczei kútfők követségeik, mert kettőt kell megkülönböztetnünk, történetét a következőkben adják elő.

A zárai katastrófa után Lajos király a velenczeiek békeszerző követségeit – tudjuk – elfogadni sem akarta. Később, midőn a magyar csapatok keresztül-kasul jártak Velencze területén, nevezetesen, midőn Miklós nádor szabad átmenetet kért serege számára, a velenczei tanács bizonyos János barátot küldött a magyar királyi udvarhoz tudakozandó, ha vajon nem hajlandó-e már Lajos király tárgyalni Velenczével a békekötés iránt? A király és anyja azt a választ adták János barátnak: küldhet Velencze követeket. A velenczei tanács kapott az alkalmon és azonnal utasítást készíttetett követei számára. Ez utasításból érdekes tudnunk a következőket: Ha a magyar király azt kívánná a signoriától, hogy ez gályáin és hajóin vitesse át hadi népét Apuliába, a követek a régi mentséggel álljanak elő, mely szerint ezt a kereskedelmi érdekek nem engedik. Ha pedig a király azt kérdené, mily szemmel nézi a signoria, ha ő és népe velenczei területen át veszi útját akár tengeren, akár szárazon? a követek válasza legyen: Ha a király békét köt Velenczével, Velencze a békét sértetlenűl föntartja. És legyenek mindenképen azon, hogy a király e válaszszal beérje. Ha mégis erőltetné a világosabb választ, mondják meg neki magyarán, hogy Velencze nem áll tervei útjában; miatta mehet, jöhet, tehet kénye-kedve szerint.

E békeszerző követség azonban még nem indúlt vala el, midőn (november 26.) a velenczei tanács értesülvén, hogy a magyar király Friaulban van, vagy e napokban oda jövendő, elhatározta, hogy több nemest küld üdvözletére: Gradenigo Tamást, Grimani Marinot, Superanzo Andrást, Trevisano Pétert és Dandolo Márkot; mint a névsorból látható, előkelő férfiakat, kiknek mindegyike mellé négy kamarást adtak új ruhákkal. E díszes küldöttség megbízatása vala üdvözölni a magyar királyt; jelenteni, hogy a békeszerző követség közelebb teendi tiszteletét; ha a király a köztársaság területén akarna átvonulni, az engedélyt készségesen fölajánlani; ha Velenczében vagy valamely erősségben kívánna látogatást tenni, ezt hasonlóképen fölajánlani, de csak annyi kíséret számára, mennyi e helyek biztonságát nem veszélyezteti.

Lajos király kegyesen fogadta e fényes követséget és kijelentette, hogy szívesen fogadja a békeszerzőket is – Riminiben vagy Forliban. Ezek számára az útleveleket is kiállíttatta. Deczember 5-én aztán a végzést hozta a velenczei kormánytanács: menjen hát a három követ hajón sietve Lajos után, de a nevezett két városon túl semmi esetre. Deczember 9-én pedig megmásította ezt a végzését, hogy nem küldi el követeit, mert ezek Lajost alig találnák már Riminiben, vagy ha ott találnák is, nem végezhetnének semmit a király siető útja miatt. Megeshetnék, hogy magával akarná őket vinni Aquilába, hova őt kísértetni a köztársaságnak nincsen szándokában.

Nos, nem telt két hónapba, mikor Lajos, Magyarország, Jeruzsálem és Sicilia királya Nápolyból, az új királyi várból, keltezett útlevelet adatott a békeszerző velenczei követek számára, kiknek utasításában ekkor már ez állott: Ha pedig a király azt kívánná, hogy őt és övéit a köztársaság saját hajóin szállítsa Apuliából Szlavoniába, feleljék: erre ép oly kész a köztársaság, mint arra, hogy a magyar királynét vagy másokat Szlavoniából Apuliába szállítsa…

Ámde nagyon előre siettünk elbeszélésünkkel; illik visszatérnünk Lajos királyhoz, ki a velenczei területről menet Trevisot és Padovát is elkerülte, jóllehet ez utóbbi város ura, Carrara Jakab, eléje lovagolt Cittadelláig (deczember 3.) és meghítta fővárosába. Lajos azonban sietős útjával mentegette magát. Veronához közeledvén, már Vicenzában tiszteletére sietett Della Scala Albert és a Mastino fia. Mastino háromszáz lovaggal eléje nyargalván, Veronában ünnepelte a magyar királyt, fényesen megvendégelvén és ajándékokkal tetézvén őt és kíséretét. Miután pedig híre terjedt, hogy a magyar király Veronában tartózkodik, az olasz városok elüljárói és a nemes urak követeket küldének, vagy ha teheték, személyesen eljövének hozzá, hódolatokat bemutatván és esküvel szövetséget kötvén vele, hogy vele tartanak és szavát megfogadják.


44. VERONAI TEMPLOM.


Lajos király deczember 8-ig maradt Veronában. Deczember 9-én indúlt Mantován, hol a herczeg szívesen fogadta, Ostiglián és Mirandolán át Modena felé. Estei Obizzo őrgróf, öt mérföldnyire jött a magyar király elé; a király közeledtére leszállott lováról, hogy talpon hódoljon neki. Lajos azonban kérte: üljön vissza és maga mellé szólította. Így együtt jutottak Modenáig, hol a királyt fényesen ellátták. A következő napon, a király elutazása előtt, három, skárlát terítővel födött paripát ajándékozott az őrgróf a királynak, a veszprémi püspöknek pedig egyet; aztán elkísérte birtoka határáig, a szent Ambrus hídjáig. Itt nagy tisztelettel vette át a magyar királyt Pepoli Jakab, Bologna ura, és nagy pompával vitte városába. Másnap a király folytatta útját és Castel-San-Paetroban szállott meg, hol Pepoli Zerra fiát, Mátét ütötte lovaggá. A következő csütörtöki napon, deczember 13-án távozott innét is, és fegyveres kézzel hatolt Imola és Faenza sánczáig. A városba, úgy látszik, be nem bocsájtották. Hanem Ordelaffi Ferencz tisztelettel ment a király elé, és meghítta saját városába, Forliba, mire a király Ferencz urat és fiait vitézi övvel díszítette föl, mely ünnepélyen Malatesta Riminiből, Bernát Polentából, az Ubaldini urak és számosan mások megjelentek a király udvarlására.

Ennek utána Lajos és fölszaporodott kísérete Cesenából Riminibe indúlt, hol Malatesta valamennyiöket megvendégelte. A következő napokon Urbinon és Fabrianon át Folignoba folytatta útját, hol a Trincik vendége volt. A florenczi köztársaság tíz tagú követséget küldött a magyar király üdvözlésére, mely Forliban mutatván be hódolatát, Riminiig és Perugiáig kísérte. Lajos pedig folytatta útját akadálytalanúl a spoletoi völgy hosszában. Kíséretében levén egyebek közt: Malatesta Ungaro, Francesco da Forli, Filippo Gonzaga di Mantova és egyéb főnemesek, kiket vitézkötéssel övezett. Karácsony bőjtjén (deczember 24-én) aztán szerencsésen megérkezett Aquilában.

Ki tudná – úgymond a koríró – leírni az örömet és ujjongást, melylyel a rég óhajtott és várva-várt királyt fogadták! Kettős vígsága volt e napon a kereszténységnek, egyik a mennybeli örök király születésén, másik földi urok, királyok megérkezésén. Siciliának szinte összes herczegei, grófjai, nemesei, városai és polgárai – névszerint említtetnek: Aquinoi Tamás, Loreto ura, Celanoi Máté gróf, Camponesco Lallo conte di Montorio, Aquaviva Konrád San-Valentino grófja, Orsini Napoleon Manoppello grófja stb. részint személyesen, részint követségeik által a királyhoz özönlöttek, és neki – természetes uroknak megismervén őt – örök hűséget fogadtak.[173]


45. FERRARA. A KASTÉLY.

IX. Durazzoi Károly bünhődése.



MEGÜLVÉN a szent karácsonyt, mely akkor még az új év első napja volt, Lajos király Aquilában és Sulmonában várta, míg összegyülekező hadi népe rendbe jött, és tanácsot tartott a főbbekkel a teendők iránt. Megüzenvén megérkeztét Károly durazzoi herczegnek, serege egy részét Fondi grófjára bízta, hogy Nápoly ellen indúljon előcsapatképen. A gróf útjában Nápoly felé Teano alá érkezett és fölszólította e várost a magyar király nevében: nyissa meg kapuit. A polgárok alázatosan nyolcz napi türelmet kértek, míg távollevő úrnőjök rendeletét vehetik. Volt pedig úrnőjük özvegye De-Baux Bertrandnak, az ország főbírájának, ki szintén várva várta Lajos király jöttét, de előbb halt meg, mintsem megláthatta volna. Ez is örömmel izente megegyezését abba, hogy városa a magyar királynak meghódoljon, mire ott a magyar seregek megpihentek.

Eközben Tarantoi Lajos és Johanna királynő, kiknek – mint mondani szokás – körmükre égett a tapló, magok köré gyűjtötték a királyi család herczegeit és előadák nekik: Minthogy Endre király halálának gyanúja valamenynyiökre nehezedik; ha a magyar király győz, ki és mi biztosítja őket boszúja elől? Közös ügyről van tehát szó. Ha valamennyien összeműködnek, megvédelmezhetik magukat; ha nem, veszve vannak. A herczegek erre ráállottak és védelemre készűltek. Johanna nehány hívével a nápolyi várba vonult, férje pedig testvéreivel s a többi királyi herczegekkel, összegyűjtvén háromezernél több lovast és számos gyalogost, Capuánál gyülekezének.

Capua széles mezejét szűk nyilásával, melyen a Volturno réve van, alkalmas helynek találták arra, hogy az ellenség átmenetelét e folyón gátolják; mi ha sikerül nekik, a magyar sereg Nápolyba nem jöhet és gyöngébbnek fog tekintetni. Hanem Fondi grófja, elfoglalva találván Cápuánál a folyó révét, föllebb kerűlt, ott, Orticella mellett kényelmesen átkelt, a nagy síkságon tábort üttetett, és kezdette a Capua alatt álló nápolyi hadat ingerelni. Állott pedig a gróf serege magyarokból, németekből, lombárdokból és benszülöttekből. Tarantoi Lajossal valának németek kevesen, provencebeliek, catalonok sem sokan, legtöbbnyire nápolyiak, kik noha szépen termett, izmos alkatú, jó lovasok, de hadi szolgálatra kevésbbé alkalmatosak.

Hamar ütközetre kerűlt a sor, s ez tartott reggeli kilencz órától délesti ötig, mely idő alatt sokan elestek mindkét részről. Végre a magyarok intéztek támadást. Nyilaik nagy kárt okoztak az ellenség lovaiban, úgy hogy a lovasok nagy részének le kellett szállania, hogy gyalog meneküljön; hanem a menekülőket könnyen elfogdosták a magyar király többi népei: a németek, benszülöttek és lombárdok. Erre Tarantoi Lajos visszavonulót fuvatott, mely nem nagy rendben történhetett, minthogy visszavonulás közben is sokan elpusztultak. Capuába nem juthatván, a züllött sereg Teano felé futott. Vezére belátta, hogy ha már a magyar király előcsapatának sem bírt ellenállani, mennyivel kevésbbé lesz képes a derékhaddal megküzdeni. Acciajoli Miklós tanácsára tehát visszaindúlt Nápolyba azzal az elhatározással, hogy az országból el-kimenekül. Felesége, Johanna királynő már 1348 január 15-én három gályán Marseille felé elvitorlázott. Mondják: sírt, jajgatott, haját tépte, midőn reménység vesztetten, éjnek idején, senki által sem kisérve, palotájából a hajóra szállott. Tarantoi Lajos még egyszer maga köré gyűjtötte a királyi család tagjait, testvéreit, a durazzoi herczegeket és a többi főurakat, azon kérdést intézvén hozzájok: akarnak-e vele tartani? Hanem ezek inkább hajoltak a magyar király pártjára. Megértvén pedig, hogy a magyar király Capuát megszállotta, jónak hiányában egy roncsolt hajóra volt kénytelen életét bízni és nagy vihar közepett a part mentében éjszak felé vette útját (január 18.).

Az elhagyott nápolyiak úgy látták most, hogy «Isten és a hatalom» a magyar király részén áll; azért követséget küldének hozzá Beneventoba,[174] igen nyájasan üdvözlék és városukba meghítták őt, ígérvén, hogy mint törvényes és örökös uroknak engedelmeskedni fognak neki.

Durazzoi Károly, becstelen és jellemtelen tetteinek tudatában, mikoron Lajos király közeledésének hírét vette, fölszólíttatván hihetőleg a pápai követ által is, védelemre határozta el magát. Kijavíttatta erősségeit, jelesen a Garganuson fekvő Szent-Angyal várát, és azt eleséggel bőven ellátta. Fölhívatván aztán Johanna királynő és férje részéről, sereget gyűjtött, és Capua előtt a magyar király ellen táborba szállott. Miután immár az ország nagy része meghódolt a magyar királynak, Nápoly szintén mellette nyilatkozott: hátat fordított ő is Johannának és a jellemtelen emberek arczátlanságával Lajos király mellett tüntetett. A királyi család visszamaradt tagjait magához kéreté tehát, és mintegy határozatképen jelenté ki nekik, hogy Lajos magyar királyt, ki időközben (január 17.) Aversába érkezett, nagy pompával kell fogadniok, ha Nápolyba érkezik. Aztán maga mellé vevén Róbert tarantoi herczeget, Lajos királyt kereste föl.

Lajos király barátságosan fogadta Károly és Róbert herczegeket és öcscseik felől kérdezősködék.

– Ők visszamaradtak – felelének – Nápolyban, hogy fényes bevonulásodhoz a szükséges intézkedéseket megtegyék.

– Hozzátok őket ide, felelé Lajos király. Ha együtt vonulunk a fővárosba, az fogja bevonulásom fényét leginkább emelni.

Pedig ekkor már elhatározta vesztöket… Mondják, a nápolyi érsek adta Lajosnak a tanácsot, hogy ha biztosan akar uralkodni, tegye ártalmatlanokká a herczegeket. Ölje meg, vagy zárassa el őket örökre; mert míg ezt nem teszi, ezek ármányt ármányra fognak koholni, és nagy pártjok segítségével könnyen kivetik az országból, ha ugyan láb alól el nem teszik, mint eltették szegény Endrét.

A királynak sajgó és még mindig boszúra gyúlt lelke bevette ezt a tanácsot, és megvitatás végett magyar tanácsosai elé terjesztette. Tetszett a tanács némelyeknek; de mások ellenzették, minthogy Durazzoi Károly meghívására – mondák – jöttünk ide; az ő segedelmével történt a bűnösök megfenyítése; neki része van abban, hogy Johanna és Tarantoi Lajos most hazátlanok: ezek oly érdemek, melyek miatt a herczeg egyéb becstelenségeit enyhébben lehet megítélni. De a többség kevésre becsűlte ez enyhítő körülményeket és a szigorúbb nézethez hajolt, mely Lajos lelkében is mind inkább megfeneklett, – pedig (veti utána Lajos hű korírója), ha ez irgalmatlanságot el nem követi, maig is itt (Nápolyban) ülne a trónon. E miatt lázadtak föl sokan kormánya ellen, midőn Magyarországba távozék.

Újra fölhítta aztán Lajos a két herczeget, küldjenek öcscseikért, mert látni kívánja őket, mire ezek, engedvén a király óhajának, Nápolyba küldék egynehány csatlósokat az üzenettel: «Semmit se féljetek, és okvetlen a király színe elé jőjetek». De az ifjakat gonosz sejtelem fogta el és mentségekkel küldék vissza a csatlósokat. Ezek elmondák a Durazzoinak, mennyire félnek az ifjabb herczegek, és hogy nem mernek Aversába jönni. Szinte megharaguvék e gyermekes csökönyösségen, és a csatlósokat újra Nápolyba futtatá, keményen meghagyva a herczegeknek, hogy ne haragítsák jó rokonukat a királyt, ki – bízhatnak benne – testvéri szeretettel fogadja őket.

Eljövének végre és együtt voltak valamennyien, a három Durazzoi: Károly, Lajos, Róbert és két Tarantoi Róbert és Fülöp. A király megpillantván az ifjakat, derült arczczal fogadta, és még az nap (január 20.) este megvendégelte őket. Ebéd után nagyvigan a koczkához ültek: Lajos király volt mindnyájok közt az egyedüli nyertes.

Fondi grófja és az aquilai Lallo, kik tudtak a sorsról, mely a herczegekre várt, de azt legjobb szándékok mellett sem voltak képesek megváltoztatni, elmentek a durazzoi herczeg szállására és kérték őt: fusson innét a többi herczegekkel együtt, és ne mutassa többé magát a király előtt, ki életére tör. Hiába beszéltek. Az annyi ármányt szőtt herczeg e tanácsban szintén csak ármányt látott, és hajdani szövetségeseit, innét jóakaróit azzal némította el, hogy feladja őket a királynál.

A következő este a herczegek, a Durazzoival élökön, ki nem szólott nekik semmit az intésről, melyet kapott, megjelentek ismét a király tiszteletére. A király szokott kegyességével fogadta öcscseit. Aztán bevezette őket a nagy terembe, ő pedig magyarjaival tanácskozás végett más szobába vonúlt vissza. Itt újra meghányatá a herczegek ügyét. A régibb határozatot föntarták azzal, hogy estebéd végeztével el kell a herczegeket fogatni. Ezután visszatért a király a herczegekhez és velök, valamint a többi urakkal az evés idejéig különfélékről társalgott. Elkészülvén az ebéd, hozták a kézmosó medenczét elsőben a királynak, aztán a herczegeknek, végűl rangszerint a többi uraknak. Ebéd alatt a király külön asztalnál, a herczegek másnál, a többi urak is másnál étkezének. Lallo úr, ki fölszolgált, oda férkőzött a Durazzoihoz és suttogva mondá neki: «Fogoly herczegem, nem akartál tanácsomra hajolni? Rosszkor jöttél ide; hanem ha még futhatsz, fuss!» De a herczeg dühös pillantást vetett reá, és alig bírta magát csillapítani. Lallo pedig, amikor teheté, integetett neki.

Végződvén a vacsora és asztal bontatván, maga elé hívatta a király a herczegeket. Nyájas szeme elvadúlt és nyers hangon így rivallott Durazzoi Károlyhoz: «Gonosz herczeg, tudd meg, hogy kezemben vagy és hogy érdemed szerint meg fogsz halni. Valld meg magad tetteidet, melyekkel királyi fölségünket elárultad, nehogy tanúkat kelljen állítanunk ellened. Mondd meg, miért gátoltad nagybátyád, a périgordi bíboros által öcsénk megkoronázását, mely késedelemnek következménye volt az ő kegyetlen halála. Tagadni akarnád ezt? Ime, itt a leveled, melyet noha titkon írtál, most nyíltan vádol téged. Továbbá, jól tudtad te azt, hogy boldog emlékű bátyánk, Róbert király rendelkezéséhez képest Mária a mi családunk számára volt föntartva, és te őt álútakon feleségedűl vetted. Legfőbb bűnöd pedig, hogy jóllehet te valál, ki bennünket az országba híttál, pártfeleket szereztél nekünk, Endre öcsénk gyilkosait üldözőbe vetted, amiért megbocsájtottuk volna előbbi gonosz tetteidet: de hogyan merészelted aztán Aquilát, melyet védfalunkul készítettél, Johanna érdekében körültáborlani? Vajon melyik tettedből tűnik ki inkább álnokságod? Behíttál, hogy itt megölj; vagy behíttál, hogy Johannát és a tarantoiakat megsemmisítsük? Aztán, azt hivéd, könnyen elbánsz velünk vagy helytartónkkal, és magadnak marad az ország? Hiúk valának terveid; játékod tárgyává nem teszesz bennünket!»

A herczegek elsápadtak; a szó elhalt ajkokon. Károly nagy nehezen szóhoz jutott; mentegette tetteit, hogy Johanna parancsára szállotta meg Aquilát, de mihelyest hírűl vette Lajos jöttét, fölhagyott vele. A Jézus Krisztus irgalmára kéri a fölséget, hogy könyörűljön rajta.

A király Laczkfi István vajdára bízta a herczegek őrízését, ki illedelmesen egy szobát jelölt ki számokra és ott őriztette őket embereivel. Reggel, január 23-án, a király újra egybehívatta tanácsát és a teendők iránt ismét megkérdezte. A tanácsbeliek megmaradtak előbbi véleményöknél, hogy Durazzoi Károlyt halállal kell büntetni, a többi herczegeket pedig foglyokúl Magyarországba szállítani. Minek következtében elrendelte a király, hogy a nevezett Durazzoit ugyanazon a helyen, amelyen szegény Endrét meggyilkolták, végezzék ki.

Fegyverre szólítá aztán összes hadait, átadatá az elítéltet két kún vitéznek és két pajzshordónak, hogy az ítéletet rajta végrehajtsák. Kik átvevén őt, egy közönséges katonalovon (supra quemdam parvum roncinum) elvezették a házba és az erkélyre, ahol Endre királyt megfojtották. A herczeg gyónni akart; hoztak tehát számára egy barátot a szomszéd klastromból. Aztán üstökénél fogva, fejét hátra hajták, és Becsei Imre fia, Vesszős, torkon verte pallosával, mígnem feje levált torjától. Ekkor levetették a hullát fejestől a kertbe, hol három napig temetetlen maradt.[175] A többi herczegeket pedig elzáratta a király Ortona várába; február 12-én átvitette Magyarországba és Visegrádon gondosan őriztette ugyan, de «tiszteletben és bőven részesűltek mindenben, mint a királyi fölség rokonaihoz illik».[176]

Ugyanazon alkalommal, midőn a herczegeket szállították Budára a kisded Károly-Martelt is, hogy nagyanyja gondja alatt istenfélőn neveltessék.[177] Pomázi Ferencz, Lindvai Miklós bán és Rátóti Olivér kísérték a reájok bízottakat rendeltetésök helyére minden baj nélkül. De a mindeneknek tetsző Károly-Martel herczeg a nyár folytán megbetegedett és junius 19-én meghalt. Eltemették Székes-Fehérvárt, «min Lajos király igen elbúsulta magát, mert őt akarta atyja örökének, Siciliának királyává megtenni».

Nápolyban a herczegek sorsa nagy megütközést okozott. Híveik és pártfeleik szétoszlának az egész országban és kezdették az ellenforradalmat szítani. Frater Morialis (Montreale) pedig (e rabló vezérrel lesz még alkalmunk találkozni) berontott a kivégzett herczeg palotájába s azt kirabolta. Példáját követte a városi csőcselék s a fogoly herczegek mindenét elprédálta. Mária herczegnő, a Durazzoi özvegye, megértvén férje siralmas sorsát, ölébe vevé kicsinyét, nagyobbacska gyermekeit pedig kezöknél fogta és csaknem pőrén menekűlt palotájából. A casertai jámbor püspök vette ótalmába és hajón küldötte nénje után a Provenceba.

Lajos király, miután halálos ítéletét Károly herczegen végrehajtatta, hadi rendjei élén, ő is pánczélosan és sisakkal a fején Nápolyba indúlt. Nápoly városa királyi díszes palásttal akarta megtisztelni az érkezőt; de ő komor hangulatában visszautasította a megtiszteltetést. Egy éjjel zavarok is támadtak a fővárosban; de Lajos leereszkedő viselete, melylyel a főurak, nemesek, polgárok és nép hódolatát fogadta, nemkülönben vendégeskedései csakhamar megnyerték számára a szíveket. Az új királyi palotában szállott meg. Az olasz urakat, kik őt hadjáratában kísérték, lovagokká ütötte. S miután ígyen Siciliát, «melytől atyja, Károly-Róbert igaztalanúl elütteték», Isten segítségével vissza foglalta, a magyar királyi czím mellé Jeruzsálem és Sicilia királyi czímet is fölvette. Ez időtől kezdve mind e napig számos hiteles okirat tanúskodik arról, hogy Lajos magyar király Siciliában a saját nevében mint király uralkodott.[178]

X. A pápai utasítás.



A NÁPOLYI ügyek kedvező fordulata mellett is Lajos vallásos érzése a szent-szék iránt változatlan maradt. Azt kéri, hogy a szent-szék őt úgy szeresse, mint a többi fejedelmeket.

Még mielőtt Aquilába érkezék, talán Veronából, követűl udvari papját, Mártont küldötte Avignonba, hogy nápolyi útját kimentse. Nem tolakodik – úgymond – ő oda, hanem az ország nagyjai meghívására s öcscse vére megboszúlására indúlt meg. Egyúttal esedezik a pápának: fogassa be Johannát és foszsza meg koronájától; viszont ismerje meg az ő (Lajos) jogait és koronáztassa meg Sicilia királyának: eljő, ha kívánják, személyesen Avignonba.

VI. Kelemen már deczember 23-án (1347.) nyugtatta Lajos király levele vételét. A feleletet reá majd megadja Bertrand bíboros, kinek bölcs tanácsán – ezt ajánlja a pápa – nyugodjék meg a magyar király. Hanem, hogy mily tanácsot adjon a bíboros, ki akkor Rómában volt Cola Rienzi ellen intézkedni, azt sem ő nem tudta, sem a bíborosok testülete.[179]

Ugyane kelettel irt a pápa Johannának is. E levél szintén azt tünteti föl, hogy az avignoni diplomáczia még nincs tisztában az iránt, hogy mit tegyen.

A pápa tudatja Johannával, miszerint «Krisztusban legkedvesebb fia, Lajos a magyarok dicső királya», Siciliát elfoglalandó, sok hadi néppel Italiába érkezett és siet Nápoly felé. Ámul és zavarodik afölött ő szentsége, hogy Johanna, s alattvalói semmit sem tettek a veszély elhárítására. Most tehát másként kell segíteni a bajon. A pápa megbízza Bertrand bíborost és követét alkudozások megindítására. Hatalmazza meg a királyné is ugyanazon bíborost, hogy az ő nevében szintén köthessen egyességet a magyar királylyal, olyat, a milyet éppen tud. Mi körülbelül annyit jelent: Add meg magad kegyelemre!

Járt a pápánál követségben még a kalocsai érsek (Harkácsi István) és az ó-budai prépost (Kanizsai István); van emlékezés továbbá Lajos leveléről, melyet későbben, kétségkívül már Nápolyból írt a pápának. Egyenes választ azonban e követségekre és levelekre a pápa nem adott, csak annyit ígért, hogy Bertrand bíboros által fog válaszoltatni. Végre tanácsot ülvén a bíborosok testületével, 1348 május 7. napján kelt utasitásában közli Bertrand bíborossal, mit feleljen Lajos királynak.

Ezen igen fontos okiratot kissé bővebben (kihagyván mégis a mellékeseket) kell ismertetnünk.

A siciliai kérdés veleje Lajos király azon kérelmében rejlett: erősítse meg a pápa őt Nápoly birtokában és koronáztassa meg Sicilia királyának. De éppen e kérelmét nem akarta a pápa semmiképen se teljesíteni. Bertrand utasítása e pontra nézve tehát így hangzott: Noha ő szentsége mindenben kedve szerint szeretne eljárni, gondolja meg a magyar király, fontolják meg tanácsosai: teheti-e ezt a jelen esetben Isten megbántása és saját lelkiismerete erőszakolása nélkül? Johanna Nápoly törvényes királynője – úgy néhai Robert király végső rendeleténél, mint születési legközelebbi jogánál fogva. Az egyház elfogadta tőle a hűségi esküt, és most a királynő arról panaszkodik, hogy Lajos erőszakkal fosztotta meg országától, mi iránt igazságot kér a szent-széktől, mint ez folyamodványa mellékelt másolatából megtetszik. – A férjén elkövetett gyilkosságban elmarasztalva nincs; de föltéve, hogy el volna marasztalva, ez esetben is az ország az I. (Anjou) Károlylyal kötött szerződés alapján a calabriai herczegre, Endre fiára, Károly-Martelra szállana – mint némelyek állítják, vagy visszaszállana az egyházra, mint mások vélik. Ez utóbbi esetben fontolja meg Lajos, hogy aki bírói ítélet nélkül, hatalmaskodással helyezi magát valamely tárgy birtokába, az – úgy a polgári, mint egyházi jog szerint – vesztese ama tárgyra szerzett jogának.

Így a hivatalos utasítás; de azt nem kellett Bertrand bíboros úrnak oly forrón, mint főzték, még csak kitálalnia sem. Ő szentsége ugyan legjobban szerette volna, ha a régi állapot visszatérne, azaz Lajos föltétlenűl elvonulna és Johanna hazatérhetne országába; hanem minthogy erre nézve vajmi kevés remény kecsegteté, igen megelégednék azzal is, ha Lajos Nápolyt jogföntartással a szent-szék kezére bocsájtaná. Ez esetben rávennék Johannát ugyanerre, aztán alkalmasan megkezdődhetnének az alkudozások, kivált ha Lajos a herczegeket vagy egyszerűen, vagy ideiglenesen szabadon bocsájtaná.

Ha azonban Lajos közvetlenűl Károly-Martelnek akarná átadni Nápolyt, úgy, hogy míg ez megnő, a szent-szék, vagy valamely bíboros és még egy, a király előtt kedves ember, vigye a kormányt: erre is rávenné a pápa a királynőt. Mindezen eshetőségekre ráállhatna a bíboros. Ellenben, ha a király megmaradna azon követelése mellett, hogy a pápa őt a tartomány birtokában megerősítse és megkoronáztassa: erre nem lehet ráállania. De ezt se kell neki kereken megmondani, hanem ajánlani: vegye újabban fontolóra a dolgot; a bíboros majd megírja ő szentségének, s aztán barátságosan távozzék. – Sőt, ha a magyar király a rendes adót megfizetné, az egyházat és alattvalóit semmi tekintetben se bántalmazná, talán meg lehetne őt tűrni – hallgatagon, megerősítés, átruházás, szerződés nélkül. A pápa nem lépne föl hivatalosan ellene.

Egyébiránt mívelkedjék a bíboros követ legjobb belátása szerint. Sokan ugyan azt ajánlották, hogy ha a magyar király nem engedne, nem kötne tisztességes szerződést az egyházzal, helyén volna egyházi fenyítékkel lépni föl ellene. A pápa e végső eszköztől sem idegenkednék, ha alkalmazása eredménynyel biztatna. Titkon tudakozódjék tehát a bíboros, mily indulattal viseltetnek a főurak, nemesek, alantasok és községek a nevezett király iránt? Mi hatása lenne a mondott eljárásnak? Mi a bíboros véleménye erre nézve?

Ami a király kívánságát illeti, hogy a pápa Johannát elfogassa és elzárassa, erre következő a válasz: A szentszék régóta elrendelte a vizsgálatot nem csak a királynő, hanem a királyi herczegek ellen is. Most, hogy Johanna Avignonba jött, három bíborosra bízatott a vizsgálat megejtése: Bertrand, ostiai biboros püspökre, Vilmos, celiushegyi szent Istvánról nevezett bíboros áldozárra és Galhardra, a kovás szent Luczáról nevezett biboros diakonusra. Egyúttal kéreti a pápa Lajos királyt, minthogy a megnevezett bíborosok minden utasítás nélkül vannak, küldje meg nekik azon vizsgálati iratokat, melyeket néhai De Beaux országbíró készíttetett – legalább hiteles másolatban.

Fájdalmasan esett ezek után megérteni ő szentségének, hogy Lajos király ráfogja Galhardra, a vasas szent Péterről nevezett bíborosra, miszerint ő koholta és intézte Endre meggyilkolását. Gondolja meg a király, hogy ama bíboros nemes ember, fényes nemzetség sarja, mély tudományú, nagy tekintélyű, megfontolt, tiszta lelkű, őszintén vallásos és erényes férfiú, a római egyház egyik oszlopa, ki gyakran miséz. Mint lehet föltenni is, hogy ezen szent életű férfiú lelkében megfogamzék ily gonosz tanács, mely örökös gyalázatot és szennyt vonna maga után, mely alól soha föloldozást nem nyerne? Valóban nem nagy tisztelettel viseltetik az egyház és a bíborosok szent testülete iránt, ki ilyeket állit és terjeszt. Hisz a pápa maga tanúja volt a gyásznak és fájdalomnak, melyet Galhard bíboros Endre király halála fölött érzett és mutatott.

Nem kevesebb fájdalommal vette a pápa Lajos királynak utóbb a kalocsai érsek, de már előbb is az aradi főesperes (Campelloi Bonjohannes) által előterjesztett kérelmét, hogy a pápa őt is úgy szeresse, mint a többi fejedelmeket. Hát nem mutatta meg a pápa iránta való jóindulatát elégszer? nem mutatja ki minden alkalommal, valamikor követeit tisztelettel fogadja, küldőjök kívánságát a püspöknevezéseknél, s egyéb kegyadásoknál teljesíti? Endre boldogult királynak is megtett a pápa minden tőle telhetőt: megadta neki a királyi czímet, megengedte neki, hogy királylyá kenjék, koronázzák. Johanna királynőtől is, hogy kormánytársául fogadja, hitvesi indulattal bánék vele, levelei és követei által többször követelte. Azokat pedig, kikről állíták, hogy a királynőt férje szeretetétől elvonják, szigorú ítéletek és büntetések által távolította el. – A gyilkosok fölött ítélni ama grófra bízta, ki – mint hitte – a magyar királynak leginkább fog kedvezni, ki nehány gazon az ítéletet csakugyan végre is hajtotta; teljes hatalommal bízta meg követét, Bertrand bíborost, hogy vizsgálatot tartson a királynő és a királyi család tagjai fölött. Nem emlékezik a pápa, hogy valamit is megtagadott volna, amit lelkiismerete szerint megadhatott.

Ezen védekezés után áttér a pápai utasítás némi gáncsolásokra és támadásokra. Gáncsolja Lajos király mentségét, hogy nem tolakodott Siciliába, hanem mások meghívására jött. Fontolja meg mint katholikus s az egyházhoz hű fejedelem, vajjon efféle meghívásra illett-e eljönnie? A pápa intéseihez és előterjesztéseihez képest talán inkább illett volna elmaradnia. Tekintetbe vehette volna, hogy azokhoz arányozva, kik őt épen nem hítták, a meghívók száma vajmi parányi. Meglatolhatta volna, ha vajjon hűséges vagy hűtelen emberekhez számítandók-e ez utóbbiak, kik az anyának és fiának tett hűségi eskü után ilyesmire vetemedtek? Hogy is ne tekintse őt a pápa másnak, mint betolakodónak, miután a főuraság akarata ellen jött, elűzvén olyakat, kik joggal régi birtokosoknak tartják magokat? Menti ugyan némileg fájdalma, melyet élénken kell még éreznie, hisz maga a pápa sem szűnt meg sóhajtozni alatta.

Hanem még e fájdalom sem látszik kimenteni Lajos eljárását a durazzoi herczeg és a többi királyi családtagok ellenében. Tekintetbe kellett volna Lajosnak és tanácsának vennie, hogy a durazzoi herczeg mennyire buzgólkodott Endre gyilkosai elfogatása és megbüntetése körűl; ez aligha történhetett volna meg az ő közreműködése nélkül. Nem fog-e ezek után a herczeg büntelensége valószínünek föltünni? Azt se kellett volna figyelmen kívül hagynia, hogy a herczeg megbüntetése a pápát illette, a mint ezt fönn is tartotta magának a pápa. Továbbá, megtartották-e a herczeg elítélésénél a törvényes formákat, avagy teljesen mellőzték?

A királyi herczegeket Lajos elfogatta és Magyarországba küldötte. Mi jogon? Endre gyilkosai fölött ítélni a szentszéket illeti meg, senkit mást. A szent-szék nem von ki halandót a felelősség alól, és kész törvényt látni a mondott herczegek fölött is haladéktalanúl. Vajjon a tisztelettel, melylyel a magyar király az egyháznak tartozik, megfér-e a herczegekkel való elbánása?

Hallgatással nem mellőzheti a pápa, hogy Lajos Máriát, a durazzoi özvegy herczegnőt, Margit és Mária tarantoi herczegnőket, közeli rokonait minden javoktól megfosztotta úgy, hogy ama nemes asszonyok koldulni kénytelenek.

Minthogy e hölgyek teljesen ártatlanok Endre halálában, illett-e Lajos nagylelkűségéhez, így bánni el velök? Legyen tehát rajta, hogy jó móddal visszaadja nekik azt, a mi az övék. A királyi herczegeket is bocsássa szabadon. Vonja vissza azon intézkedéseit, melyeket az egyház birtokain tett, helytartókat küldvén városokba, kapitányokat nevezvén erősségekbe. Ne nyújtson segélyt zsarnokoknak, az egyház ellenségeinek és üldözőinek; ne különösen Cola Rienzinek, ezen elátkozott eretneknek. Sőt minthogy ezen Cola Nápoly városában tartózkodik, küldje őt fogva a pápához, hogy érdeme szerint elvegye büntetését.

Ha hű fia Lajos az egyháznak, gondolja meg, mily iszonyú kárt tett emberben és vagyonban amaz elátkozott Werner vezér és mások, kik az ő zsoldjában Nápolyba jöttenek, és nem tekintve személyt, kort, nemet, kegyetlenűl dúlnak az egyház birtokain, még pedig – mint némelyek mondják, noha ez hihetetlen – a magyar király tudtával. Mert ha a király megtiltott volna nekik ily istentelenségeket, effélék nem történhetnének. Legyen ennek okáért gondja Lajosnak saját becsületére, ha ugyan az egyház hű fiául akar tekintetni.

Jusson eszébe az is, mennyit tett az egyház atyjának, küldvén segélyére bíborosait az apostoli szent-szék követeiűl; részére ítélte Magyarországot a cseh király és bajor herczeg ellenében, kik monnón magyar királyoknak czímezték magokat, ilyenekűl el voltak ösmerve és megkoronázva.

Terjeszszék ügyesen és óvatosan a király elé, – rendeli a pápa utasítása, – mennyire illenék hálásnak lennie az atyjának tett jókért, meg-meg, hogy ezen egyház ellen, mely kőszirtre van építve, ritkán, de soha sem emelte senki is kezét, kit végűl az isteni fölség ereje le ne vetett, szét ne morzsolt volna.

Igyekeztünk az érdekes iratot úgy előterjeszteni, hogy kitünjék, mily fokozatosan megy át a védelemből a támadásra, sőt a rohamra – a szent-széki jegyző. Mert IV. Kelemen pápa egészen ráhagyja Bertrand bíborosra, mit és hogyan adjon elő a magyar királynak. Talán kezdetben csak a védekezést; később, – meghallgatván előbb a válaszpontokra a király megjegyzéseit, – talán a keményebb előterjesztéseket, a támadást is. «Temporizáljon» szokásához és körülményekhez képest a bíboros úr. Csak arra kéri őt a szent atya, mivel senki se képes oly ügyesen, szerencsésen és mindenek megelégedésére e kényes ügyet elintézni mint ő, menjen személyesen a magyar királyhoz. Ha mindamellett személye veszélyeztetése, a Városnak (érti: Rómának) és a pápai birtoknak rövidsége, kára nélkül nem mehetne; bízza meg a viterboi püspököt és még egy főpapot vagy főembert e fontos ügy végzésével. Mihez képest a megbízó leveleket is ekként állíttatta ki.[180]

XI. A nagy járvány.



HOGY megfeleljünk a kérdésre: mit eredményezett a pápai diplomáczia követéhez intézett e fényes jegyzéke? türelmet kérünk az olvasótól. A pápának Lajos királyhoz 1348 julius 15-én intézett leveléből annyit értünk meg, hogy Bertrand bíborost betegségén felül rendkívüli elfoglaltsága gátolta személyesen megjelennie Nápolyban a végből, hogy a pápa válaszát Lajos királynak elmondja. A pápa tehát késztetve érezte magát a viterboi és veronai püspököket bízni meg e föladat végzésével. Ezek útra készülődvén, meghalt a veronai püspök, a pápa tehát a viterboi, időközben Veronába áthelyezett püspököt, még egy (kiszemelendő) társával bízta meg, hogy az ezalatt Magyarországba tért királyhoz siessen a régóta késlekedő válaszszal. Deczember 31-én azzal toldotta meg föntebbi értesítését a pápa, hogy miközben afölött tűnődik, kit nevezzen ki az új veronai püspök társáúl, hallatlan és szörnyű járvány pusztított Avignonban, mely míg nehány főpapot a világból kiszólított, másokat a pápai kuriától elűzött, úgy hogy csak kevesen maradtak vissza és nem volt kit Lajoshoz küldenie. Most (deczember 31.) azonban, minthogy a járvány dühe enyhűlt, a sz. Cicelléről nevezett bíborost, Guido urat, a király felesége rokonát,[181] fönnen dícsért férfiút küldi, ki majd elmondja a mondandókat, meg hogy mennyire szereti a pápa Lajost, és hogy melyik pártnak kedvez inkább: neki-e vagy a másiknak? ezt mind el fogja mondani.

És valóban, 1349. évi januárius közepéről vannak keltezve Guido bíborosnak, mint bizonyos olasz és magyarországi részekre küldött apostoli követnek, megbízó és ajánló levelei.

Nem kell azonban hinnünk, hogy mialatt a főügyre nézve, immár akaratlanúl is temporizált, a pápai diplomáczia teljesen szünetelt volna. Kimutathatjuk nyomát több rendbeli tevékenységének, melyek mind a nápolyi ügyre vonatkoztak. Így példáúl, Róbert, a fogoly konstantinápolyi császár feleségének kérelmére, két követséget küldött, hogy a herczegek megszabadulását sürgesse: az egyiket Nápolyba Lajos királyhoz, a másikat Magyarországba Erzsébet és Margit királynékhoz. De jóllehet e követeknek töméntelen ajánló leveleik valának, czélt nem értek. Mert míg az egyik követ, Johannes de Pistorio, a királylyal nem találkozott, a királynékkal pedig semmit se végzett; addig a másik, Leonardus de Gaeto, még úti levelet se bírt szerezni, melylyel Magyarországba juthatott volna.

Nem különben jelenték Lajos királynak, hogy még Johannának a Provenceba jötte előtt az ottani nemesek bizonyos nápolyi lovagot és a királynő más udvari emberét, mint Endre haláláról gyanusakat elfogták. A pápa ezeket törvényszék elé állíttatta és kérte Lajost, ha netán valamelyes informatiója volna a befogottak iránt, küldje meg az illető bíráknak.

Viszont ajánlotta a pápa János veszprémi püspöknek és aquiléjai Lallonak, hogy az apostoli kamra ügyét pártolják, nehogy Siciliából a pápai adó elmaradjon.[182]

A járvány, melyről a pápa föllebb említést tőn, Chinából, Indiából eredett és Perzsián, Syrián, Örményországon, Kis-Ázsián át érkezett Europába. Hallottuk, hogy 1346-ban a tatárok közt szörnyen pusztított. Olaszországba – mondják – 1347 őszén genuai hajók hozták a «fekete halált». Kétségtelen, hogy a tengerparti városokban, Nápolyban, Pisában, Genuában, Velenczében mutatkozott legelőbb. 1348 tavaszán már Itália belsejében is elterjedt. Mindenütt, a hova ellátogatott, 4-8 hónap alatt a lakosságnak egy harmadát elragadta; legborzasztóbban pusztított Firenzeben, Sienában, Perugiában, Bolognában és Padovában.


46. PISA.


Rémletes jelek előzték meg. A levegő mételyes, sűrű és homályos vala; a nap elsötétedett, a csillagok nappal is látszottak; a hold fénytelennek és fogyatkozottnak, az ég meghasadtnak látszék, a nyíláson fény és tűz villámlott elő; nyugaton nagy uszályú üstökös mutatkozott. Nagy földrengések pusztítottak, nagy szelek dühöngtek; a hullámos tenger nem szünt meg bömbölni. A farkasok annyira elszaporodtak, hogy a gyermekeket kiragadták a bölcsőből, fegyveres férfiakat megtámadtak, a holtak sírjait földúlták. A baglyok és egyéb madarak egész éjjel huhogtak; számlálhatatlan hollók serege folyton károgott, vércsék és kányák szokatlanul kerengtek a levegőben.


47. SIENA.


A halandóság az állatokon mutatkozott legelőbb. Kosz fogta el a lovakat, szarvasmarhákat, kecskéket; lehullott hátukról a szőr, összeestek és nehány nap mulva végök lett. Az embereknél főfájás, láz állott be és általános elgyengülés. Keleten orrvérzéssel, vérhányással vette a kór kezdetét. Olaszországban a hón alatt vagy a lábszárak belső hajlásában daganatok, kelevények, akkorák, mint a tojás vagy alma keletkeztek. Csakhamar megszaporodtak e pestises kelések, ellepték a test minden részét; aztán kisebb-nagyobb fekete vagy szederjes foltok, sávok mutatkoztak a karon, czombon, az egész testen, kétségtelen symptomái a keleti kelevényes járványnak és biztos jelei a halálnak.

Semmi gyógyszer se látszott használni; igen kevesen épültek föl; a legtöbben három nap alatt kimúltak. A kór oly ragadós volt, mint a tűz. Nem csupán a beteggel való érintkezés, de ruhájának érintése terjesztette a járványt nemcsak az emberek, de minden élő teremtmény közt. E körülmény kimondhatatlan zavart okozott a társadalomban. Testvér testvért, a nő férjét, a szüle elhagyta gyermekét és veszni engedte. A betegnek nem maradt más menedéke, mint az értelmetlen betegápolók kapzsiságára hagynia magát. Az ápolás pedig nem állott egyébben, hanem hogy a beteg óhajtását betöltötték; ha kiszenvedt, megrablották. Sokan, kik talán meggyógyulhattak volna, kimúltak ápolás híán elhagyatottan, egyedül.

A holtakat aztán kivitték a ház elé, honnét hajnalban elszállították a sírásók, kettőt, hármat egy-egy targonczán. A jobb módúak futottak a járványos helyekről; a szegényekre annál siralmasabb sors várakozott: ezrenkint haltak rakásra, úgy, hogy külön sírt ásni nem győztek számukra, hanem mint hajón az árút, rétegenkint rakták nagy gödrökbe, melyet, ha megtelék, kevés hanttal födtek be.

Sienában nyolczvanezer embert döntött a halál a sírba, Pisában naponkint ötszáz, Firenzében öt ember közől három, összesen százezer ember húnyt el, Bolognában a lakosság két harmada lett a járvány áldozata. Sicilia, hol hat hónapig tartott a halandóság, mintegy félmillió emberrel fogyott meg. Johanna királynő utóbb keservesen panaszkodott a lakosság megfogyatkozása miatt, mert – úgymond – nehezebb most egy unciát beszedni (adóképen), mint előbb tízet.

Ily viszonyok nem igen marasztalók, másrészt Lajos királynak egyebütt is voltak teendői,[183] mint látni fogjuk. Nápoly ügyeit tehát jól, rosszúl, úgy, a mint lehetett, leintézte. Maga elé hivatta az ország összes nagyjait, a városok, erősségek és falvak képviselőit, hogy jobbágyi hűséget esküdjenek neki. Meg is tették csaknem kivétel nélkűl valamennyien. Még a sanseverinoi grófok is, noha egyenkint, a clairmonti gróf, Rajmond a beauxi gróf is mind eljöttek a királyhoz, ki kegyesen és nagylelkűen fogadta őket. Legkegyelmesebben látta azonban De-Beaux Ferenczet, a néhai országbíró fiát, igen fiatal legénykét, kit boldogult atyja iránti tekintetből három napig tartott magánál az udvarban.

Aztán berendezte Lajos udvarát és többnyire benszülöttek közt osztotta el az országos méltóságokat. Helytartójának még is Laczkfi Istvánt, az erdélyi vajdát, kinek az elítélt durazzoi herczeg birtokát adományozta, e nagy eszű és kemény vitézségű férfiút akarta kinevezni. De Laczkfi nem fogadta el e tisztet. Kinevezte tehát Wolfhardt Ulrikot, kire egyúttal a nápolyi várakat bízta, míg öcscsének, Konrádnak, Lucerát és vidékét ajánlotta oltalmába. A Terra di Lavoro kormányát Treutel Miklósra hagyta, Calabriát Miczk bán fiára grófi czímmel.[184] Manfredonia kapitányává Zárai Istvánt nevezte ki, míg a Monte-Sant-Angelo s az Abruzzok védelmét Csúzi János és «Michael de Debocz» vállalták magokra.

Lajos mindeneket ekként elrendezvén, május végével, egyetlen gályán, tehát kevesed magával visszatért Magyarországba. Serege nagyobb része, a mennyiben a járvány áldozata nem lett, – úgy látszik – szárazon tette meg visszatérő útját.

A járványnak, vagyis fekete halálnak nyomában két nem kevésbbé sötét kísértet járt: a zsidóüldözés és a flagellansok.

A járványt a nép rosszakaró tudatlansága a kutak mérgezésének rótta föl. Keresték a mérgezőket, meg is találták a gyűlölt uzsorás zsidókban és borzasztó zsidóüldözés vette kezdetét. VI. Kelemen pápa két bullát (1348 julius 4. és szeptember 26.) bocsájtott ki, melyekben a zsidók megrablását és meggyilkolását – egyházi átokkal fenyegetőzvén – eltiltotta. De bullái hatástalanok maradtak, minthogy e társadalmi baj oka mélyebben rejlett, hogysem tilalmakkal ki lehetett volna gyökerezni.[185] Valóban hajmeresztő olvasni is a jeleneteket, melyeket a zsidóüldözések kivált Németországban előidéztek.


48. KREMS VÁROS PECSÉTJE.
Körirata Sigillum • «Civitatis x Kremsce x 1473 és SIGILLVM x CIVIUM x CHREMS x


Ausztriában, nevezet szerint Bécsben és Kremsben a zsidókat – úgyszólván – kiirtották. Bécsben a zsidók az üldözés elől zsinagogájokba menekültek s ott rabbijok buzdítására önként a halálnak áldozták magokat. Kremsben a városnak és vidékének, Mauternnek, Steinnek csőcseléke megtámadta őket, mire ők magok házaikat lángba borították és inkább a tűzhalált választották, mintsem a rablók kezébe kerűljenek. Csak kevesen menekültek közűlök a kremsi várba, hol a Meissaui urak oltalmokba fogadták.


49. KREMS VÁROS PECSÉTJE.
Körirata Sigillum • «Civitatis x Kremsce x 1473 és SIGILLVM x CIVIUM x CHREMS x


Albert, Ausztria «bölcs» de jómaga tehetetlen herczege nagy bírságokat rótt a zsidóüldöző községekre, gyilkosaikat pedig bebörtönöztette és felköttette. Hanem nehezebb helyzete volt a Habsburgok felső birtokain, Felső-Elsassban, a pfirti és kyburgi grófságokban. Albert itt is oltalmába vette a zsidókat, de ezen emberies eljárása által az ottani szabad városokat annyira fölingerelte, hogy azon fenyegetéssel léptek eléje: ha ő nem bánik el a zsidókkal, majd végrehajtják ők rajtok a halálos ítéletet. A terrorismus, melyet ezen, a Habsburgokat amúgy is gyűlölő városok gyakoroltak, oly nagy volt, hogy Albert herczeg tekintélyét féltvén, nem védelmezhette többé őket. Az utolsók közűlök, számszerint háromszázharminczan, kiket a herczeg Winterthurból, Diessenhofenból és más helységekből, hogy őket megmentse, Kyburg várába vitetett, 1348 szeptember 18-án szenvedtek tűzhalált.

Lajos magyar király a közvélemény hasonló nyomásának lévén kitéve, hogy a zsidók életét megmentse, fölhítta őket, hogy keresztelkedjenek ki; de nem igen követték tanácsát. Hogy mégis elejét vegye öldöklésöknek, kiűzte őket országából, «uzsorán gyűjtött vagyonukhoz» azonban nem nyúlt.[186]

Hanem a zsidók száműzése sokáig nem tarthatott. Lajos király rendezte viszonyaikat, meghatározta, mely városokban tartózkodhatnak s országos bíró alá rendelte őket.[187]

A többszöri viharok és földrengések, vízáradások és tűzvészek, a szárazság, sáskák, egerek és háborúságok, az ezek nyomában járt éhség és nyomor, mely csapások Europa egyes részeit, Magyarországot is látogatták, kiváltképen pedig a rémséges halandóságtól való rettegés a bűntudatot költötték föl az emberiségben.

Avignonban, midőn ott (1348 márczius) a fekete halál pusztított, s a pápa körmeneteket rendelt az isteni harag megengesztelésére, megható volt a bűnbánó férfiak és asszonyok nagy sokaságát mezítláb, hamuval meghintett fővel vezekelve látni.

Németországban legelőbb a Magyarországgal határos Karintiában és Stájerországban talált e példa, de fonák utánzásra. A bámulat, melylyel a flagellánsok, magokat ostorozók felekezetét, e vérrel borított, elcsigázott alakokat mindenütt fogadták, megsokszorozta számokat, s a németeken kívűl a lengyelek, svédek, angolok és francziák közt is gyorsan elszaporodtak.

Míg egyes vidéken a flagellánsok kóborlása új és szokatlan volt, a «bűnbánók proseccióját» nagy ünnepséggel fogadták. Közeledtök hírére a kiváncsi városi nép a kapuk elé sereglett. Egy-egy menetben részvevők száma negyventől ötszázig s azon felül is különbözött. A kereszt elővitele, drága zászlók lobogása mellett, párosan, lesütött fővel, kalapjokat és felöltőjöket vörös kereszttel jelölve, égő gyertyát tartva kezökben, szent éneket hallatva mentek a templom felé, míg az összes harangok ünnepies zúgása és a nép kísérete követte őket.


50. FLAGELLANSOK.


Mihelyt a templomba megérkeztek, kiterjesztett karokkal a földre vetették magokat, hogy a keresztet példázzák. Így maradtak hosszú ideig, aztán imádkoztak, énekeltek, egyikök (nem pap, de világi) beszédet olvasott föl előttük, s ez tartott három órán át. Borzalmas volt nézni vezeklésöket, a mint kétszer napjában, reggel és este; övig levetkőzve, a templom körűl jártak és oly véresre verték magokat, hogy a templom falát is vérrel tarkították.

A polgárok határtalan tiszteletet mutattak irántok, és szinte vetekedtek, hogy e szent férfiakat körükbe fogadják és megvendégeljék. A jobb módúak tíz, húsz embert is vittek magokkal.

Azonban mindjárt kezdetben feltünt a flagellansok egyház-ellenes magatartása, sőt nyilvánvaló eretneksége, mint a kiknek a töredelemről és az úr-vacsoráról ferde fogalmaik és tanaik voltak.

Később aztán, midőn a bőséges ellátás mentül több csavargót csődített felekezetökbe, a prosecciók egymást érték, rájok untak a lakosok; midőn pedig az asszonyok is részt kezdettek venni a zarándokolásban s azok orgiákká fajultak; az egyházi és világi hatóságoknak, sőt a pápának is közbe kellett lépnie, hogy e visszaélésnek véget vessenek.

A magyar nép, a mily igazán buzgó és vallásos, józan is, ez extravagantiákban nem vett részt. A pápai bullában a magyar flagellansokról nem történik emlékezés. Mindössze annyi történt, hogy a magyar földről Hainburg felé vonúlt egy flagellans csapat. De ezek jöhettek az ország határait érintve Ausztriából és Stájerországból is. Ha pedig Magyarországon verődtek össze, valószínűleg mosony- vagy pozsonyvidéki németek voltak.[188]


51. JOHANNA ELSŐ KORONÁZÁSAKOR VERT PÉNZ.


NÁPOLY.
Braun Vrbium Praecipuarum Totius Mundi Desc. I. kötetéből.

XII. Johanna visszatérte Nápolyba.



LAJOS király távoztával Nápolyból, a siciliai ügyek nagyot változtak. Derült a Johanna pártján levőknek, kiknek viszontagságait, a mennyire tárgyunkhoz tartozik, a következőkben vázoljuk. Johanna Nápolyból menekülvén, három gályájával Marseilleben kötött ki. A városi hatóság azonban letartóztatta és tisztes fogságban őrizte. Tarantoi Lajos rozoga hajójából legelőbb Siena területére lépett, innét Firenzébe ment, és ott megvonta magát mentora, Acciajoli Miklós mezei birtokán; magához kérette az érseket, Acciajoli Angelot, a pápa kedves emberét, és rábírta, hogy őt Avignonba kísérje. Pisában ismét hajóra szállott, de nem mert Marseilleben kikötni, hanem a franczia király területén vette útját Avignon felé, hogy felesége megszabadulását kieszközölje. A pápa teljesítette kívánságát, mire Johanna fejedelmileg bevonúlt Avignonba, mely az ő városa volt. (1348 márcz.)

A királyi pár helyzete nem épen volt fényes. Anyagilag nagy szükséget szenvedtek; kilátásaik kevéssé voltak kecsegtetők.

Hanem miután a magyar király Nápolyból, haza indúlt, reményök azonnal fölcsillámlott. Pártjok legott mozogni kezdett.[189]

A nápolyi nemesek 1348 junius 18-án kitűzték Johanna zászlaját és végig ügetve Nápoly útczáin, riogatták: Éljen a királyné![190] Tarantoi Lajos, ki ekkor magát provencei grófnak czímezte, már május 31-én írta a florenczi köztársaságnak, hogy nem sokára visszatér Olaszországba, egyúttal a régi barátságra hivatkozva esedezett: szövetkezzék Firenze Sienával és Perugiával az ő megsegítésére. – Johanna pedig fölhatalmazta Acciajolit, hogy kölcsönt kössön a főpapoknál; de a hitelvesztett királynőnek ez nem sikerűlt.[191]

Ellenben azon ajánlatát, hogy Avignont a pápának eladja, készséggel fogadták. Avignon egyházi birtok közt feküdt ugyan, de a nápolyi királyi családnak volt tulajdona; a pápák Avignonban zsellérek voltak, a miért az alkudozásoknak gyorsan lett azon eredménye, hogy a szent-szék Johannának elengedvén a mindeddig hátralékban maradt hűbéri adót, nyolczvanezer aranyat fizetett Avignonért (1348 junius 19.), ráadásul pedig Tarantoi Lajost királyi czimmel ruházta föl. (1348 augusztus 17.)

Pénznek bővében Acciajoli hajóhadat szervezett. Aztán személyesen Apuliába ment, hogy megnyerje Johanna számára a lakosokat. A nápolyi és capuai nemeseket könnyen megnyerte. Megnyerte Urslingeni Wernert is, a híres condottierét s annak 1200-1500 lovasát, a nagy kompániának a járvány által megkímélt maradványát, melylyel azonnal megkezdette a hadjáratot a magyarok ellen.

Ez bátorságot öntött sokakba, kik a magyar uraságtól csakhamar elszakadt főurakkal elhatározták, hogy követséget küldenek a Provenceba, meghívandók a királyi párt, hogy visszajőjjön. E meghívásra szeptember 17-én érkeztek haza Johanna és Lajos tizenhárom gályán. Nápolyban, magában a városban, azonban nem mertek kikötni, mert ott még Wolthardt Ulrik volt az úr, hanem Nápolyon túl Portici felé, a Maria del Carmine templomnál, ahol a Castello del Carmine áll, kötöttek ki.

Itt üdvözölték hiveik, feldiszítvén őket királyi palástokkal, és innét vonultak be későbben fővárosukba, míg Wolfhardt Ulrik és hadi népe Nápoly erősségeibe: a Castel S. Elmoban, a Capovanában, a Castel Nuovoban, hol ő személyesen parancsolt és a Castell dell’ Ovoban vonta meg magát.

Wernerről a következő tudósításunk van: Lajos király, ki szigorú fegyelmet iparkodott tartani, Aquilát bízta volt (1348 elején) Werner herczegre, valószínűleg azért is, hogy rabló hadát lekösse és ne szolgáltasson neki alkalmat az ország rendszeres kifosztására. Megorrolta-e ezt Werner? vagy hogy a veleszületett jellemtelenségnél fogva: Lajos ügyét elárulni és kéz alatt Aquilát Johannának föladni szándékozott? Hanem Wolfhardt Ulrik rájött e csempességre s azt Lajos királynak fölfödözte. Wernerre azonban rábizonyítani az áruló szándékot nem lehetett; mire a felek ajánlkozásához képest a király elrendelte, hogy csupaszon vívjanak meg egymással. A párbaj mindamellett közbenjárók könyörgésére elmaradt; hanem Lajos fölmondott Wernernek és csapatjának, kifizette hátralevő zsoldjokat; előbb azonban megeskette őket, írásbeli biztosítást is vett tőlük, hogy ellenségeihez nem szegődnek. Werner ennek következtében magához vevén a Johanna szolgálatából kimaradt német csapatokat is, újra szervezte a Gran Compagniát, melynek ekkor háromezer vitéze volt, és éjszak felé vonúlt. Viszont Lajos szíves volt Firenze, Perugia és Siena városokat figyelmeztetni: vigyázzanak, nehogy bántódások essék a közeledő brigantiktól, noha ő kikötötte, hogy ezt tenniök nem szabad. A figyelmeztetés nem volt fölösleges. A nevezett városok Toscanával és Arezzoval védelmi szövetséget kötöttek, hogy a német hordákat, melyek az imént Anagnit földig rombolták, magoktól távol tartsák.

Wernernek tehát, ki időközben két hónapig pápai szolgálatban is állott, kapóra jött Acciajoli meghívása, hogy Johanna szolgálatába lépjen.[192]

Hogy esküjét se Werner, se népe meg nem tartotta, nem volt szokatlan nálok. És Tarantoi Lajos mégis ezen Werner által üttette magát lovaggá! Mire viszont ő is, az új lovag, számos nápolyi úrfit ajándékozott meg a vitézkötéssel.

Werner és Tarantoi Lajos azonnal hozzá láttak, hogy a Nápoly körűl fekvő és Nápolyt domináló helyeket elfoglalják. Elsőben Sant-Elmot rohanták meg. A várőrség ugyan védhette volna magát egy darabig; de az ádáz fenyegetések hamar megadásra birták. Aztán Capovana váradra kerűlt a sor, mely Nápoly bejárásánál feküdt. Rohammal ez erősséget megvenni nem lehetett. Az őrség az első támadásokat visszaverte ugyan; hanem Sant-Elmo rossz példája, s nem is bízva abban, hogy az ostrom alól fölmentetnek, valamint a föltételek, melyekkel megadás esetén az őrséget kecsegtették, megtették hatásukat.

Örömmel fogtak most a Wolfhardt Ulrik által védett Castel Nuovo ostromához, de kevés sikerrel, minthogy Ulrik szorgalmasan ki-kirohant várából és diadalmasan csatározott ellenfeleivel Nápoly főútczáján, melyet akkor a szíjgyártók útczájának neveztek, és oly rettegést terjesztett, hogy ez utczából mindenki elhurczolkodott. Tarantoi Lajos megunta a sikertelen bajlakodást a vitéz Ulrikkal, a vár megvívását a nápolyi polgárokra és nejére hagyván, tekintélyes seregével a magyar király azon népei ellen indúlt, kik Apuliában, Manfredoniában és a Szent-Angyal-hegyen táborozának, miközben öt gályáját a szlavon partok felé küldötte, nehogy a magyarok ez oldalról kaphassanak segítséget, míg két gályája azon volt, hogy a tengerparti erősségekben levő ellenséget elzárja.

Elérkezvén (1348 deczember 6.) Acerra várához, melyet Treutel Miklós pozsonyi főispán védett, ezt bevenni nem tudta. Ott hagyta tehát a sanseverinoi grófot serege egy részével, hogy a helyőrséget kiéheztesse. Eleség fogytán Treutel Miklós csakugyan megalkudott ostromlóival, szabad kivonulást kötött ki magának, népének és Manfredoniába távozott. (1348 deczember 24.) Példáját követték Aversa, Capua, Sessi (1349 január 5.) és a Terra di Lavoro egyéb erősített helyei úgy, hogy az egész beneventoi völgyön az egy fiatal Apici gróf tartotta magát a magyar király pártján. Ez ellen indúlt tehát Tarantoi Lajos egész erejével. Leverte őt; városát kifosztotta és elpusztította; a grófot magát elfogta, börtönre vetette és jószágaitól megfosztotta. Három hónap mulván váltották ki a bátor ifjút rokonai, háromezer uncia aranyon.

A Terra di Lavoro elvesztésével az ország többi részei: Basilicata és Calabria herczegségek, a Terra d’Idronto és Bari, a Capitanata s az Abruzzok mind elpártoltak a magyar királytól. Csak szórványosan egy-egy erősség vagy város maradt ennek még híve: Manfredonia, Monte-Sant-Angelo, Guglionesi, Ortone, Lucera, Triverto, végre Calabriában Stilo, Mantelcone, Seminara és Nicotera.

Nápolyban ez idő alatt Castel Nuovot Johanna és a nápolyiak serényen vítták. Johanna, másként boldogulni nem reméllvén, kísérletet tett, hogy Wolfhardt Ulrikot megvesztegesse. Személyes találkozása volt vele. A királynő hatezer aranyforintot és egy grófságot ígért neki, ha a várat föladja; de a kemény Ulrik a szép asszony ajánlatát nem fogadta el. Erre elbarrikadozták a várbeliek kimenő utját, hogy a városra többé ne üthessenek. Aztán vetőgépeik által rohadt és dögleletes szagú tárgyakat dobáltak várokba, hogy irtózattal, a pestissel pusztítsák el őket; de az őrség az alatta hullámzó tengerbe hányta e hulladékot. Hanem eleségök lassan-lassan kifogyott. Minthogy pedig Ulrik arra is rájött, hogy a királynő több, a várban levő brigantit megvesztegetett, tanácsosbnak vélte az őrséggel kereket oldani. E határozatát nagy ügyesen végre is hajtotta, előbb azonban fölakasztatta a megvesztegetett árulókat. A városiak csak hat nap mulva (1349 január 17.) vették észre, hogy a vár elhagyatott.

E hírre a Castello dell’ Ovo őrsége is, olaszok és németek, háromezer forintért föladta ez erősséget és eltávozott. Wolfhardt Ulrik pedig Magyarországba jött a királyhoz, ki őt kegyesen fogadta és hálája jeléűl neki adta az óvári uradalmat Mosony vármegyében.

Nápolyt és a közelében fekvő várakat visszafoglalván, Tarantoi Lajos összegyűjtött a németekkel együtt mintegy 2500 lovast, számos gyalogost és Lucera (Nocera dei Pagani) alá vonúlt, hogy azt megvegye, hadvezéreit pedig Clairmonti Roger grófot Calabriába, Miletoi grófot Manfredonia ellen, Wernert pedig Corneto ellen küldé, hogy a még a magyar király hűségén levő helyeket is visszafoglalják.

Lucera nagy terjedelmű város volt s azért nehezen megvédhető. A magyarok tehát élelmi szereiket fölvitték a várba, hogy ezt minden áron megtarthassák.

Tarantoi Lajos aztán ellentállás nélkül vonúlt a városba, de eleve lemondott arról, hogy a várat ostrommal vegye be. Azt remélte, hogy ha körűlzárja, az éhség és halandóság annál inkább megadásra kényszeríti az őrséget, minthogy se zsoldra, se fölmentésre egyhamar nem számíthat. És valóban Wolfhardt Konrád serege, az egyetlen számba vehető hadi erő, napról napra fogyott, s úgy látszott, hogy nem lesz képes Lucera ostromzárát megtörni.

Mi közben Tarantoi Lajos öt hónapig veszteglett Lucera körűl, Roger gróf szerencsével járt Calabriában. Több hónapig ugyan hasztalanul ostromolta Stilo várát, melyet az Ákos nembeli Miczk bán fia, István vitézűl védelmezett; de végre ennek is árulója akadt. Egyik kirohanása alkalmával az árulók átszaladtak az ellenséghez. Ő ugyan nehány magyarjával hősiesen védekezett; elzáratván várától, harmadmagával keresztül vágta magát és a hegyszorosokban keresett menedéket. Három napig üldözték, míg sebesülten Roger gróf fogságába kerűlt (1348 november). Életének bántódása nem lett, mert VI. Kelemen pápa féltvén a fogoly herczegeket, szigorúan meghagyta Johannának és fővezérei mindegyikének külön-külön: ha valamely Siciliában tartózkodó magyart elfognának, azt gondosan, de úgy őrizzék, hogy bántódása ne essék.

A manfredoniai száműzöttek is unszolták Tarantoi Lajost, küldjön hazájok visszafoglalására hadi népet, árulással biztatván őt rokonaik részéről, kik a városban tartózkodtak. Vala pedig Manfredonia kapitánya Zárai István, ki élvén a gyanúperrel, ama száműzöttek és más rokonaik gyermekeit össze fogdostatá és kezesekűl a várba viteté. A lakosság egyébiránt híven a magyarokhoz tartott. Csúzi János a Szent-Angyalvárban tartózkodó magyarok nehányával szintén segítségére sietett, minek következtében a Miletoi gróf, ki Manfredonia ellen küldetett, nem bírt a várossal, s visszahúzódni kényszerűlt.

Ez alatt Wolfhardt Konrád, ki Lombardiából tetemes segítséget kapott,[193] összegyűjtött mintegy kétezer lovast, kik közűl ezerkétszázat kiszemelvén, Lucera alá indúlt, hogy e várat az ostrom alól fölmentse. Hasztalan ingerelte Tarantoi Lajost; ez Konráddal megütközni nem mert, mondják, azért, mert Werner tartóztatta vissza, állítván, hogy övéi nem szívesen harczolnak németek ellen.

Konrád tehát Foggiának vette útját, mely az ellenség jöttének hírére eltorlaszolta magát. Eleséget kért csak népei és lovai számára pénzért; de Foggia elüljárói udvarias kérését durván megtagadták. Este volt már; hanem a németek nem röstellettek lovaikról leszállani és támadást intézni a város ellen, mely sötét éjjelig tartott. Alig hajnalodék, folytatták az éjjel abbahagyott munkát. A fegyverhez nem szokott lakosság látván, hogy Tarantoi Lajostól segítséget nem várhat, hátat fordított és futtában keresett menedéket, mind a mellett sokan vesztek el, számosan kerültek fogságba. Az asszonyok és gyermekek a főtemplomba futottak. Ezek védelmére kelt a triventoi gróf, ki megszánván szegényeket, olaszokból álló kisded csapatával, mely ugyancsak a magyar királyt szolgálta, a templom elé állott, hogy senki se bántsa őket. Két napig őrizte így az asszonynépeket, végre megúnván a vártát és szánakozván az éhezőkön, Wolfhardt Konrád engedelmével elszállíttatta őket kívánságukhoz képest Ascoliba.

Mondják, a németek ez egyetlen városon huszonkétezer uncia aranyat sarczoltak. Konrád pedig elhelyezkedék Foggiában és hadi szállásáúl rendezte be.[194]


52. JOHANNA ELSŐ KORONÁZÁSAKOR VERT PÉNZ.

XIII. Laczkfi István vajda viselt dolgai.



AMINT Lajos király tapasztalá, hogy ügye Siciliában gyarlódik, elleneié pedig gyarapszik, és hogy nem úgy sikerűlt minden, mint hitte és reméllette: tanácsot ülvén a főemberekkel, magához szólítá Laczkfi István vajdát, a bátor és kemény vitézt, a hadviseléshez értőt, kit Siciliában már jól ismertek, mert ha kit ott bölcs és győzelmes embernek tartottak, azt mondották felőle, hogy olyan mint Laczkfi István.[195]

Laczkfi megértvén királya parancsát, tekintélyes sereggel készűlt Siciliába, hogy Isten segítségével az ellenséget összetörje és megalázza. Magához vevén tehát két fiát Dénest és a vakmerő Miklóst, testvéreit: Andrást, Mihályt, Miklóst és Pált, és mintegy háromszáz nemes urat, köztök Jánost, a Miklós nádor fiát, Lőköst, a Kont Miklós öcscsét és Dobi Demetert, késő őszszel elindúlt, az Adrián szerencsésen átvitorlázott, Manfredoniában kikötött és a győzelmes Wolfhardt Konrádhoz csatlakozott Foggiában. Együtt aztán annyi vitézi tettet cselekedtenek és Laczkfi István fortélyossága mellett oly szerencsével, hogy az olaszok már helyt állani sem merészeltek, és húsz magyar vitéz háromszor annyi ellenséget mindenkor elfogott.

Tarantoi Lajost is akkora rettegésbe ejtették, hogy levelet levélre küldött minden felé, kivált Firenzébe segítségért esedezvén. Sőt, hogy remélt szövetségeseinek egy kis kedvet adjon, nem idegenkedett a füllentéstől: «Az ellenség – úgymond – more solito Foggiában van, s onnét nem mer távozni. Ha megérkeznék a firenzei segítség, tennénk nála látogatást. A magyar választott püspök (a nyitrai?) már elhordta magát in omine suo malo. Hasonlóképen cselekedett volna a vajda is, ha a németek, kiknek mintegy nyolczvanezer forinttal tartozik, őt és fiát akaratjok ellenére nem tartóztatnák.» (1349 január 16.)

Pedig Laczkfi István és Wolfhardt Konrád már áttették hadi szállásokat Foggiából Lucerába. Tarantoi Lajos előlök Ascoliba iparkodott menekülni, de utolérték Trojánál és ütközetre kényszerítették (1349 január 23.), mely alkalommal háromszáz lovagot ejtettek foglyúl, míg a többiek lovaiknak köszönhették menekülésöket. Számos elszedett zászló hirdette a magyar király hada fényes diadalát.

Nemsokára ezután a nevezett vezérek értésére esett, hogy Werner és csapata, ötszáz lovas, Cornetoban időz, és hogy éjnek idején könnyen rajtok lehetne ütni, mert oly gondatlanok vagy elbizottak, miszerint előőrsöket sem állítanak ki. (Nápolyi kútfők e gondatlanságot ugyan kiszámított árulásnak bélyegzik.) A magyar király vezérei kétszer se kínáltatták magoknak e kedvező alkalmat; hanem elhatározták, hogy a következő éjjel meglepik Werneréket. Szerencsével jártak. Jöttöket senki sem vette észre s a sánczokon át könnyen jutottak a városba, lovaikat visszahagyván csatlósaik kezén. Ilyképen csaknem ágyaikban lepték meg a német és lombard zsoldosokat, kik immár nem a harczra, hanem életök megtartására gondoltak. (1349 február 1.) Werner mezítláb menekűlt a padlásra, reggel aztán megadta magát a vajdának fogolyképen. Haragosa levén Wolfhardt, nem jó sors várt reá, s ha a német és lombard zsoldosok közben nem jártak volna érte és seregeért, csakugyan megjárja vala. Laczkfi Istvánnak sikerűlt azonban Wolfhardtot megengesztelnie, mire Werner és csapatja ismét magyar szolgálatba állottak. A nevezett három hadnagy zászlai alá gyűltek azután az Italiában levő, csaknem összes zsoldosok, kik mindnyájan rablásból éltek.

Johanna pedig és férje jelentékenyen megfogyatkozott hadseregökkel (1349 február 16.) Nápolyban vonták meg magokat, hol a könnyelmű királynő új szerelmi kalandokkal kárpótolta magát. Caracciolo Henrikre vetette szemét és megtette főkamarásává; de férje rájött a tiltott dologra és nagy botrányt csinált. Nyilvánosan, sokak jelenlétében földre vetette feleségét és hangosan kiabálta: «Te férjegyilkos hitvány rima! kerítőket tartasz, kik éjnek idején férfiakat bocsájtanak hozzád». Kedvesét pedig elfogatta és kivégeztette. A béke a házastársak közt – úgy látszik – csak akkor állott helyre, miután Johanna férjének ajándékozta Calabriát mindazon birtokokkal, melyek valaha Sancia királyné vagyonához tartoztak.

Mindenképen fölösleges incidens volt ez a veszedelmekkel szemben, melyek a nápolyi királyi párt környékezték, minthogy a magyar király serege, mint a szemtanú Gravina tudósít, hét ezernél több lovasból, nemzetiségre magyarokból, németekből, csekély részben olaszokból, továbbá két ezernél több gyalogos lombardból állott. Laczkfi Nápoly és vidéke visszafoglalását tűzte ki feladatáúl. Útjában nyugatnak, Ascoli mellett szerveztette seregét. Fővezéreikűl Urselingeni Wernert és Wolfhardt Konrádot választották a zsoldos csapatok. (1349 ápril.)[196] Győzelmesen vonulván végig a beneventoi völgyön, ellenállásra a casali hegyszorosban találtak csak; miután ezt kemény támadással legyőzék, Capua elé értek, melytől a Volturno hídját gondosan védő ellenség elzárta őket. Volt azonban a magyarokkal egy zárai ügyes mester, ki két nap alatt oly alkalmas hidat veretett, hogy ezen az egész sereg átvonúlhatott. Capuát aztán árulás folytán nehézség nélkül bevették (1349 ápril 22.), kifosztották, felgyújtották, elpusztították, nem levén a magyarok képesek a németek dühét fékezni.

Ez embertelenségnek mégis az a jó következménye lett, hogy rettegésbe hozta a vidéket. Aversa azonnal (ápr. 23.) követeket küldött Laczkfihoz, bejelentvén hódolatát. Példáját követték a Terra di Lavoro többi városai és erősségei.

A vajda örömmel fogadta a hódoló követségeket; serege szállásáúl Aversát választotta, honnan Nápoly felé sűrűn portyáztatott.

Ime egy napon beállítanak hozzá a nápolyi királynak és seregének követei, keztyűt hozván neki a harczra hívás jeléűl. «Uram, mondá a küldöttség szószólója, a nápolyi király kész seregével megvívni veled és seregeddel. Jelölj napot és helyet a küzdelemre.» A vajda tisztelettel fogadta a küldöttséget és meghítta őket, mondván: «Ebédeljetek velünk; ebéd után válaszolunk.» – Tanácskozván pedig hadnagyaival a vajda, ezek szívesen fogadták a kihívást; a küzdelem napjáúl a következő szombatot határozták, helyeűl mindkét részről két-két főtiszt által közösen megjelölendő valamely alkalmas térséget. E határozatot Laczkfi külön ellenkövetség által adatta a nápolyi király tudtára ki a módozatot elfogadván, a maga részéről a kívánt főtiszteket kinevezte. Harcztérűl az Aversa és Nápoly közt elterülő nagy síkság jelöltetvén ki, ennek egyes fáit, bokrait kivágták, nehogy a harczoló feleknek akadályúl szolgáljanak.

A várva várt szombatig monnó hadsereg hozzá látott fegyverei és ruházata tisztításához, hogy mentűl fényesebben jelenhessék meg a küzdő téren. Ez alkalmat felhasználták a nemes ifjak Nápolyban, hogy vitézkötést kapjanak; hétszáznál többet tüntetett ki ekképpen a nápolyi király.

Az erdélyi vajda is elsőben Wolfhardt Konrádot, aztán számos német és magyar urat, nemest és apródot övezett körűl a vitézkötéssel.[197]

***

A kitűzött szombaton (1349 junius 6.) napkelte után Tarantoi Lajos futárja levelet hozott Laczkfi vajdához, hogy a megbeszélt viadalt fontos okból elhalasztja. A dologban pedig álnokság rejlék, mert a nápolyi hadak még napkelte előtt a közeli sűrűségben vonták meg magokat, hogy váratlanúl ronthassanak a mondott levél következtében fegyverzetét letevő magyar seregre. A vajda már kihirdette a hadnagyoknak a levél tartalmát, midőn a nápolyiak rajtütöttek a városon. Laczkfi gyorsan rendelkezett. Miközben emberei lóra kaptak s az egyik kapun az ellenségre vetették magokat, aközben a másikon háromszáz magyar vitézt küldött ki, hogy hátmögől kerüljenek a nápolyiakra.

Kezdetben még is nagy volt a rendetlenség, míg a vitézek, egyik korábban, a másik későbben fölkészülének, és nem várhatva be egymást, kisebb-nagyobb csapatokban előrohantak. Így esett, hogy Wolfhardt Konrád fogságba kerűlt. Ez alatt azonban mind többen állottak a hadi sorba, a kerítő sereg is hátba fogta a nápolyiakat, kik – mint szokás mondás – két tűz közé szorítva, siettek fölkötni a nyulak bocskorát és Nápoly felé iramodtak, sok halottat, sebesültet és foglyot hagyván vissza. Konrád is megmenekült a fogságból, melybe meggondolatlan heve vitte; ellenben ki őt foglyúl ejté, De Beaux Rajmund, nem különben San-Severinoi Robert, Visconti Ádám és Clairmonti Roger, a legfőbbek, számos más nemes, kik közt lovag mintegy kétszáz volt, esett a magyarok kezébe. Laczkfi azonnal a Miczkbán fia István szabadon bocsájtását sürgette a Clairmonti grófnál, kinek foglya vala, és nehány nap múlva a kalabriai hős megérkezék Aversába.[198]

E nagy vereség rettegést terjesztett Nápolyban. A pápai követ a nápolyi udvarnál Annibaldus (da Ceccano), tusculumi bíboros püspök, egyetértve Guidoval, a sz. Cicelléről nevezett bíborossal és pápai követtel a magyar királyi udvarnál, sietett fegyverszünetet kötni egyrészről a nápolyi királyi pár, más részről a magyar király hadi népe közt (1349 julius 23. és augusztus 10.). A nápolyi királyi pár megerősítette a fegyverszünetet; a magyar király megerősítő levelét nem ismerjük. Annibaldus kihirdette a fegyverszünetet és kétszázezer forint bírságot szabott arra, a ki megszegi. Sőt kiterjesztette, tekintettel a római jubileumra, 1350. év végén túl három hónappal, hogy a zarándokok szabadon jöhessenek, mehessenek. De már szeptember 8-án megszakadt a fegyverszünet, minthogy a föltételeket meg nem tartották.

A magyar sereg e diadala után a Terra di Lavoro minden várát megszállotta, nem csekély bajára ama vidéknek, mert a telhetetlen németek azt annyira kifosztották, hogy sem adót fizetni, sem a nagy hadsereget élelemmel ellátni képes nem volt. Nagy gondot adott ez Laczkfi vajdának, ki e miatt – tekintettel talán a fegyverszünetre is – több ízben kemény szemrehányással illette a rakonczátlan zsoldosokat, mire ezek a junius-, julius- és augusztusról elmaradt zsoldjuk, mely százötven ezer arany forintnál többet tett ki, megfizetését sürgették. A vajda magához hívatta Wernert és Konrádot, türelmöket kérvén, míg futárjai Magyarországból visszaérkeznek a pénzzel. Hiába ajánlotta nekik fiát kezesűl, ők várni nem akartak. Hanem kezükbe kerítették a föntebb megnevezett főrangú foglyokat és addig gyötörték, míg százezer forinton kiváltották magokat.

Laczkfi, minthogy a németek a nápolyiakkal kezdének már alkudozni kiadatása iránt, személyét sem tudván biztonságban, egy éjjel titkon összegyűjtötte magyarjait és kiindúlt velök Aversából. A felsült németek fogcsikorgatva kiálták utána, ha nem szégyel-e megszökni sötéttel? Kiknek azt felelte, hogy világosig künn várakozik majd a síkon; ha kinek tetszik, találkozhatik még vele.

Vevé pedig útját Manfredoniába, hova őt a zsoldosok közől is mintegy négyszázan, a KÖVÉR Bernát és a SOVÁNY vezérlete alatt, kik őt igen szeretik vala, követték. E csapattal menekűlt a jámbor Orsillo Minutulo kanonok is, ki Endre király tetemeit eltakarította volt. – Ellenben a többi németek folytatták rablásaikat karácsonyig. Legelőbb megalkuvának a nápolyi polgárokkal az iránt, hogy békén szüretelhessenek. Aztán egyességet kötöttek Tarantoi Lajossal, az iránt, hogy mellette harczolnak, ha a magyar király bizonyos ideig nem jönne; ha pedig jön, átadják neki Aversát és a többi várat – ismét százezer forintért. Miután pedig teljesen kiélték a vidéket, kénytelen, kelletlen, mint a rókák, ha nincs mire vadászni, szétoszlának. Werner nyolczszáz czimborájával visszaindúlt Róma felé Németországba. Konrád pedig restelvén hűtlenségét, a vajda után sompolygott; ha valamiképen kibékülhetne vele. Teanoban visszahagyván ötszáz embert, hogy e vidéket a magyar király hűségében megtartsák, ő maga ugyan e szándékkal a Capitanatában fogott állást.

Laczkfi Manfredoniába érkezvén és a keleti tengerpart védelmére mindeneket bölcsen elrendezvén, haza felé vitorlázott azon ígérettel, hogy szent György napjára a királylyal együtt visszaérkezik.[199]

XIV. Fegyverszünet Velenczével.



TÉRJÜNK vissza mi is Lajos királyunkhoz, kit másfél év előtt hagytunk el, midőn Siciliából a járvány elől menekűlt. Két dolgot kell különösen megbeszélnünk: elsőben alkudozását Velenczével, mely fegyverszünetet eredményezett; aztán alkudozásait a szent-székkel, melyek végleges eredményre ezúttal még nem vezettek. Velencze mindenképen azon volt, hogy dalmát birtokait a magyar királylyal kötendő béke által magának biztosítsa; viszont Lajos király a magyar nemzet jogai föladása árán békéről hallani sem akart, jóllehet Velencze több fejedelmet, kik Lajos királylyal barátságot tartottak, kért föl közbenjárókúl.[200]

Régibb, sikertelen kísérletek után Velencze 1347 szeptember 11-én újra tudakozódott, ha alkalmas-e az idő arra, hogy békeszerző követséget küldjön Magyarországba?

(Lajos ekkor szállítá népeit Siciliába.)

A signoria úgy vélekedett, legjobb volna papot küldeni, ki Erzsébet királyné szívét igyekezzék megnyerni s általa fiára hatni. Szépen el is képzelte, le is íratta, miként történhetnék ez. A küldött tiszteletesen üdvözölje a királyasszonyt és terjeszsze jó móddal eléje, mily benső és kiváló szeretettel viseltetett a köztársaság Istenben boldogúlt férje iránt, ő iránta, valamint néhai szülei iránt, kikkel folyton békében, kölcsönös tiszteletben és szeretetben élt. Nem más érzéssel viseltetik fölséges fia ura iránt, melyet ha ez viszonozni kegyeskednék, a kölcsönös szeretet és barátság megerősítésére, ha neki is úgy tetszenék, fényes követséggel tisztelegne. Ha e beszéd tetszenék a királyasszonynak, akkor járuljon a küldött a király elé és hasonlóképen beszéljen. Ha pedig a királynak se volna ellenvetése, akkor a küldött gyorsan írjon levelet a signoriának; tudósítsa kimerítőn a tapasztaltakról; közben szerezzen útleveleket a követség számára; ezeket gondosan küldje el és meg ne mozduljon helyéből.

János barát, a signoria küldötte, nem járt egészen sikertelenűl. Az özvegy királyné is, fia, Lajos király is fogadta, és értésére adta, hogy Velencze küldhet követeket. De a mit ezen fölül megtudott valószínűleg azt, hogy Dalmátország nélkül nincs egyesség), az nem volt kedvező Velenczére, mert a signoria szükségesnek látta öt bölcsből (előkelő tanácsosból) álló bizottságot nevezni ki, mely öt napig tanakodott e nagy és nehéz kérdés fölött; aztán még a szlavon bölcsek tanácsát is kikérték, míg végre újabb tanácskozás után azon határozatot hozták: «nem lehet másként, el kell küldeni a követséget».

A mi Velenczére nézve különösen kívánatossá tette, hogy a magyar kormánynyal szemben valamely megélhetési mód iránt megállapodjék, az a töméntelen panasz volt, melyek Sebenigo, Trav és Spalato városoktól, azonképen Mladen gróftól érkezének, hogy az osztroviczai, kníni és egyéb várakban ülő magyarok és horvátok kártevésétől már meg nem maradhatnak.

A követeknek sok vajudással megszületett (hozzá tehetjük: élhetetlen) utasítása pedig így szólott: A követek, ha szükségesnek látnák, elsőben (az özvegy) királynét üdvözöljék, elmondván újra az imént előadott kegyes mondókát a szeretetről. A királynál messziről így kerűljenek a dologra: Fáj Velenczének, hogy ő felségének némely alattvalói kárt okoznak neki Dalmátországban, jóllehet erre senki okot nem adott. Emlékeznek továbbá, hogy járt Velenczében (a zárai szerencsétlen nap után) magyar követség, némely különbözetek kiegyenlítése végett, de ezzel a kormánytanács tisztába nem jöhetett, minthogy nem volt elégséges (tudniillik Dalmácziát is árúba bocsájtani kész) fölhatalmazása. Aztán Velencze akart követséget küldeni a magyar királyhoz, de ő felsége sürgős teendői miatt eleddig nem ért rá azt fogadni. – Ha aztán Zárát említené a király, azt feleljék, hogy ők nem okai az ebből származott botránkozásnak. Zárát Velencze háromszáz év óta bírja; a város többször föllázadt, de Lajos elődjei ebbe a belügybe nem avatkoztak. Meg van a köztársaság győződve, hogy Lajos sem ártotta volna magát a záraiak ügyébe, ha félre nem vezették volna. Ezért tehát ne nehezteljen ő felsége. – Ha pedig azt állítaná, hogy a többi négy dalmata város: Spalato, Trav, Sebenigo és Nona, melyeknek Velencze szintén birtokában van, az övéi, válaszuk ez legyen: Sok idő előtt már teljes önállóságban találta Velencze e városokat, melyek aztán önként meghódoltak neki. Velencze megemlékezvén arról, hogy e városokat bírta volt hajdan, elfogadta e hódolatot, mely sok pénzébe kerűl. – Ha pedig a király jogára támaszkodva, választott bíróságot ajánlana, mely e vitás kérdésben ítéljen: erre rá ne álljanak, mert habár bízik Velencze jogában, nem akarná hosszúra nyújtani a kiegyezést, és inkább szeretne azonnal barátságos egyességre jutni úgy, hogy ha a király lemondana jogáról Dalmátországra. Ígérhetnek neki és a főuraknak hatvanezer aranyat; ha pedig inkább akarna évi járadékot (de nem hűbér-adó: vagy más sérelmes czímen), ígérhetnek háromezer aranyat, a főuraknak pedig egyszer-mindenkorra nyolczezret. Értvén ez összegeket úgy, hogy azokon túl nem mehetnek; ellenben igyekezzenek mentől kevesebbet ígérni.

Valóban nem tudjuk, min ütközzünk meg inkább, Velencze szatócs szellemén-e, vagy azon – úgy látszik – tapasztaláson alapúlt föltevésén, hogy a magyar főurak a «borravalót» megvárják.[201]

Ez utasítással «az Úristennek, szent anyjának és drága evangelistájának» (máskor csak «az Úr») nevében aggódva küldé a signoria három követjét «in Badomeriam», azaz Budavárba, a hová Lajos király ez időtájt helyezte át udvarát Visegrádról. Egyúttal értesíté avignoni és nápolyi ügynökeit, hogy követséget szándékozik küldeni a magyar királyhoz, de hozzá tette, hogy nem kell híresztelni a dolgot, hanemha kérdőre vonatnának, azt feleljék, hogy ama követség mások érdekei sérelme nélkül fog működni.

Tudjuk már, hogy e követég nem ment Magyarországba, mivel Lajos időközben Nápolyba indúlt; tudjuk azt is, hogy Riminibe és Forliba sem érkezett, nehogy rossz kedvet keltsen akár a nápolyi, akár az avignoni udvaroknál. Miután azonban Lajos király váratlanúl gyors és fényes eredményeket vívott ki Siciliában, Velencze nemcsak Erzsébet királynénak gratulált fia nagyszerű diadalához, kérvén egyúttal kegyes közbenjárását, hanem tekintve a szlavon ügyeket, hol a magyarok és horvátok semmiképen sem akarnak veszteg maradni; tekintve a köztársaság kereskedelmi érdekeit Apuliában, meg hogy tudni lehessen, miként viselkedjék a magyar király iránt: elhatározta, hogy mégis csak elküldi követeit, ha kell, Nápolyba is. Minthogy nem kis veszedelem fenyegette ez időben Velenczét.

Nápoly szerencsés elfoglalása után Lajos magyar királynak ugyanis az a szándéka volt, hogy Velenczét Apuliából hajóhaddal, Dalmátországban pedig szárazföldi sereggel megtámadja.

Hogy e támadásnak Zára és a többi dalmát városok visszafoglalásán fölül eshetőleg Velencze elfoglalása, kereskedésének megbénítása, talán megsemmisítése volt a czélja: hozzá vethetjük abból, mert e vállalatnak (mondhatjuk) élén Genova, Velencze régi vetélkedő társa, de sőt engesztelhetetlen halálos ellensége állott.

A Nápolyból visszatérő vegliai grófok (Frangepánok) egyike azt a hírt hozta, miszerint a nápolyi révben negyven genovai gálya horgonyoz, melyekhez rövid időn másokat is várnak, és pedig a Provenceból huszat, Sziciliából azonképpen harminczat; és hogy mind e hajók Velencze ellen készűlnek.

Másrészt Cornutus Balduin, a jeruzsálemi szent János lovagjainak vránai helyettes perjele, figyelmeztette ugyancsak Miklós horvát-szlavon bánt az ellenséges készületekre, melyek őt és a gondjára bízott tartományt a velenczeiek részéről fenyegetik. A velenczeiek – jelenti a perjel – hat zászlóalj gyalogságot, azaz százötven fegyverest vetettek Zárába; ugyanennyi még következik. Nona, Sebenigo, Trau és Spalato városokba is tizenkét banderiumot (zászlóaljat) és megfelelő számú lovasságot küldenek; meg hogy a tengerparton, valamely hegy tetejére, melynek lábához akadály nélkül kiköthetnek a gályák s egyéb jól megerősített bastiát (palánkot) fognak építeni, melybe ötszáz lovas és ezer gyalog katonát helyeznek el, hogy védjék a dalmát városokat és tengerpartot a magyarok támadásai ellen, viszont rontsák a magyar király alattvalóit, ahol érik. Zárát is nyakra-főre erődítik. A signoria kinevezte dalmát és horvát tiszttartójának Loredono Pál urat: szlavon őrgrófnak (marchio) pedig a clissai Mladent.[202]

E fenyegető veszélyt elhárítandók, indultak tehát útnak a követek, kiknek Lajos május végeig érvényes útleveleket adatott, megbízó leveleiket pedig a doge márczius 5-én állította ki. Valának névszerint: Giustiniani Márk, Morosini András és Gradenigo Miklós.


53. VELENCZE. A DOGE-PALOTA BELSEJE.

E követség a köztársaság előzékenysége daczára is kevés eredménynyel kecsegtette magát, minthogy Lajos magyar király «hallatlan, méltánytalan és kemény» követeléseket tett, t. i. visszakövetelte Dalmácziát.

Hanem mivel Velencze nagyon szükségesnek látta, hogy békét kössön Lajos királylyal, pótlólag utasította követeit: igyekezzenek mindenképen a király elé jutni és értessék meg vele követelései méltánytalan voltát. Ha pedig ez lehetetlen volna, iparkodjanak főembereit arra bírni: hagyjanak föl Zára visszakövetelésével, mert Zárát a köztársaság nem engedi semmiképen. Ha a király hagyná Zárát és beérné a többi négy várossal, kínáljanak ezekért minden árt, teszem: százezer aranyat azonnal kifizetve, vagy ötezret évi adóképen. Sőt ha többet kívánna, írjanak Velenczébe utasításért. – Ellenben, ha a király nem engedne semmiben és Zárát követelné, meg a szigeteket, akkor szakítsák meg az alkudozásokat, és térjenek vissza. Minthogy pedig ez eshetőség a valószínűbb, kiadta a kormánytanács a rendeletet, hogy Zárát azonnal szereljék föl, kivált a nagy lánczot a kikötő elzárására tüstént készítsék el.

A velenczei követek semmit sem végeztek Nápolyban; mert Lajos király május végén sietett vissza Magyarországba. Ellenben már Zengből vagy Vranából, hol junius elején (1348) tartózkodott, magyar követséget küldött Velenczébe békeföltételekkel. De Velencze Lajos békeföltételeit oly túlzottaknak találta, hogy legott megtett minden ellenséges intézkedést a magyarok ellen. Czirkáló hajókat küldött az Adriára, melyek a magyar király népei közlekedését Apulia és Szlavonia közt gátolják. A mit elvehetnek, elfoghatnak, vegyék, foglalják el: így hangzott ezek számára az utasítás. Hasonló utasítás ment Velencze szárazföldi és tengerparti hatóságaihoz. Megkérte Padova urát is, hogy ne engedje tartományán a magyarok átvonulását. Figyelmeztette az olasz tengerparti államokat, hogy magyarokat vagy magyaroknak ne szállítsanak, mert Velencze mint ellenséggel bánik velök.

Lajos belátta, hogy a húrt az időközi események kissé túlfeszítették; de másrészt, hogy koronája jogaiból se kellessék valamit is engednie, már (1348) julius elején jelenté a köztársaságnak, miszerint követeit, a nyitrai püspököt (Vásári Miklóst) és a csongrádi vármegye-ispánt (Sándorfia Jánost az Ákos nemzetségből) küldi Velenczébe, fegyverszünet kötése végett.

A követek Velenczébe megérkezének és augusztus 1-4-ig tanácskoztak a signoriával a fegyverszünet fölött. Némi nehézséget okozott, hogy a magyarok csak öt évre kívánták a kötést, a velenczeiek pedig tízre; meg hogy a magyarok Mladent, a clissai grófot (knézt) nem akarták befoglalni a békébe, a kormánytanács pedig ezt kérte. Hanem miután a signoria kijelentette: ha a fegyverszünet létre jő, a magyar király hadait velenczei területen nem bántja senki, sőt barátságos fogadtatásban fognak részesülni s erre nézve rendeletet küld tisztjeinek; a tengert is nyitva tartja a magyar király számára, csak azt ne kívánják, hogy Velencze más népek ügyeibe avatkozzék, kivévén ha békét akar szerzeni: a magyar követek engedtek, és a fegyverszünetet, Mladent is belefoglalván, nyolcz évre megkötötték, az okmányt 1348. évi augusztus 5-én kiállították.

A megállapodás szerint Velencze Lamberti Miklóst küldötte Budára, hogy a magyar királynak és húsz főúrnak, mint kezesnek esküjét átvegye. Ez megtörtént szeptember 8-án. Lajos hittársai valának: Geletfia MIKLÓS nádor, LACZKFI ISTVÁN erdélyi vajda, OLIVÉR tárnokmester a Rátót-nemzetségből való Mátyás fia, Lóránt unokája, JÁNOS veszprémi, MIKLÓS nyitrai püspökök, TATAMÉR székesfehérvári prépost és királyi alkanczellár, GARAI PÁL, a királyné tárnokmestere, Tóz (utóbb Kont) MIKLÓS királyi főpinczemester és barsi főispán, RIVOALBA az étekfogók mestere,[203] LACZKFI DÉNES, királyi fő-lovászmester, SZÉCSÉNYI TAMÁS, a volt vajda, most krassói és kevei főispán, Hahóti Istvánfia LINDVAI MIKLÓS, volt szlavon bán, LACZKFI ANDRÁS, a székelyek és Brassó ispánja, POMÁZI CZIKÓ, borsodi főispán, FAR (talán Tar) PÉTER, ungvári főispán, SÓVÁRI SÓS LÁSZLÓ, a királyasszony étekfogómestere, KANIZSAI ISTVÁN, ó-budai prépost, a nevezett JÁNOS csongrádi és gömöri vármegye-ispán, végre LESTÁK, a Rátótiak nemzetségéből, királyi udvarmester (dispensator).

A következő napon megbízta Lajos király a milkói választott püspököt, Tamást, hogy viszont menjen Velenczébe a doge és húsz velenczei főnemes esküje átvételére. A velenczei kormánytanács erről 1348 szeptember 28-án hozott végzést. Dandolo András, a doge, megerősítette a fegyverszünetet és elrendelte, hogy a kötést alattvalói szigorúan megtartsák. Deczember 1-én kelt levelében pedig (valószínűleg Lajos király egyenes kívánatára) írásban kötelezte magát, hogy ígéretét, a magyar hadak szabad átvonulását illetőleg, szintén megtartja. A két magyar követnek, kik a fegyverszünetet megkötötték, a signoria «illő, tisztességes és óvatos módon» száz-száz aranyat utalványozott pénzben vagy értékben.

A dogenak deczember 1-én kelt levele alkalmából történhetett, hogy óhajtását fejezte ki a végleges béke megállapítása iránt: Lajosnak ugyanazon deczember 17-én kelt válasza ilyesmire enged következtetnünk. Lajos azonban általános szólamokban kitér e kívánság elől. A doge még is kapott ez alkalmon és újra hajlamát fejezte ki a végleges béke megkötése iránt. Küldene e végből követséget is a királyhoz, ha a járvány, mint mondják, nem dühöngene Magyarországon. Mert a követek, kik már a múlt évben átszenvedték a fekete halál iszonyait, félnek menni Magyarországba. Azonban, ha a király tudna ez ügyben valamelyes expedienst, a signoria azt elfogadni kész. (1349 ápril 4.)

A járvány Magyarországon már 1348-ban tört ki, s az ország egyes, nevezetesen az Erdélylyel határos részeiben oly erősen pusztított, hogy egész falvak kihaltak. Demeter váradi püspök oláhokat telepített néptelenné lett uradalmaira; a váradi káptalan pedig elengedte a sertés-tizedet, hogy az 1348. évi pestis alkalmával elpusztult községei régi állapotukba jussanak.[204]

Május végén (1349) a járvány szünő félben lehetett, mert Lajos király Pozsonyból junius 7-én jelentette a velenczei dogenak, hogy küldheti már követeit, mivel a halandóság megszűnt. A doge kész erre (1349 junius 25.) és azt kérte Lajostól, határozzon időt és helyet a követek számára. Időközben a kormánytanács megválasztotta követeit: három főrangú nemest, kik akkora személyzettel és oly fénynyel jelenjenek meg a magyar királyi udvarnál, mint mikor a pápaválasztáshoz mennek. Az utasítás azonban maradt a régi, elégtelen. Ennek lényegén nem változtatott, hogy a jogi kérdések megfejtésére egy «sapientissimus» és «sufficientissimus» jogtudóst adtak a követek mellé.

Julius 11-én tudatta Lajos király a dogeval, hogy ez idő szerint követeit nem fogadhatja, mert Erdélybe utazik. Meghívást kapott, hogy látogassa meg e részeket, és e meghívást nem mellőzheti, nehány éve levén, hogy ott nem volt. Egyébiránt sokáig Erdélyben tartózkodni nem fog.[205] Visszajövet azonban Temesvárról, augusztus 4-ről értesítette a doget, hogy Zágrábban, hova közelebb megérkezik, fogadja a béke iránt alkudozó követeit. De a velenczei követek vonakodva készülődtek, elannyira, hogy a kormánytanács záros határidőt volt kénytelen szabni elindulásukra. Szeptember 24-én kapták meg végre megbízó leveleiket azzal az utasítással: Menjenek a király elé Budáig és kísérjék Magyarország határain belül akárhová; de Apuliába ne menjenek vele, ha híná is őket. Ez intést azért látta szükségesnek megadni a signoria, mert arról értesűlt Lajos legutóbbi leveléből, hogy Siciliába szándékozik átmenni. A signoria válaszában (augusztus 31.) e levélre örül Lajos elhatározása fölött, sikert kíván útjához és ígéri, hogy a köztársaság területén mindenütt tiszteletére leend.

Lajos király e szándékát hihetőleg az újabb dühhel kitört pestis[206] és neje halála hiusította meg. A velenczei doge 1349 október 9-én tudósította Perugia városát, hogy Magyarországon sokan halnak meg a járványban és hogy minap a magyar királyné (Lajos király első felesége) is meghalt. Három nappal később pedig szabadjára hagyja Magyarországba már elindúlt követeinek, hogy ha a halandóság ama vidéken csakugyan oly borzasztó, hazafelé indúlhatnak.

Lajos királyt sem hagyta a járvány érintetlen. Ezt hiszszük kiolvashatni a velenczei tanács 1349 november 9-én hozott végzéséből, mely szerint utasítandók Magyarországon tartózkodó követeik: ha a király oly állapotban van, javulása (in convalescencia) annyira előhaladt, hogy hozzá juthatnak, folytassák útjokat. Ellenben, ha a király beteg, vagy ha meghalt, informálván magokat az ország állapotáról, s arról, kire szállott a kormány és egyebekről, értesítsék a tanácsot s várják meg ennek további rendeleteit.

A velenczei követek csakugyan a magyar király színe elé kerültek. A békealkudozások azonban a mily nehezen indúltak meg, oly gyorsan maradtak ismét abba. Lajos magyar király 1349 deczember 17-én értesítette Dandolo András dogét, hogy követeivel a békét ugyan meg nem köthette, de a fegyverszünetet föntartja. Mi okon állítja Dandolo velenczei krónikájának folytatója, hogy Lajos király a fegyverszünetet annak első évében már ok nélkül megszegte? nem tudjuk.[207]

XV. Újabb tárgyalások a szent-székkel.



IME tehát, a nápolyi hadjáratot oly közelről érdeklő ezen velenczei kérdésben is elérkezénk azon időpontig, amelyig a nápolyi hadjáratot tárgyaltuk, tudniillik Laczkfi István vajda távoztáig Siciliából.

Hogy lépést tartva tovább haladhassunk, lássuk még az avignoni diplomáczia ez idő alatt viselt dolgait.

Ha csupán a késlekedésben állott volna a nagy Fabius összes érdeme, az avignoni diplomaták nagyobbaknak tünnek vala föl e szakmában a híres Cunctatornál. Teljes másfél esztendeje, hogy «temporizáltak», hogy Lajos számtalan levelére, követségére csak egy válaszuk volt: majd!

Kivételt tett a fogoly herczegek sorsa, mert ez «aggasztja, kínozza szünet nélkül» őket, hihetőleg a herczegek hozzátartozói folytonos unszolására, kik míg ebben ösztökéltek, abban alabort vetettek a kerék alá. A pápa közbenjárására újabban a franczia király és testvérei, a bourbon herczegek egy kanonokot s egy lovagot küldének a magyar királyhoz, hogy a herczegek szabadon bocsátását sürgessék. A pápai iroda alig győzhette a töméntelen ajánló levelet, melyekkel a két szabadító csaknem az egész világot, azonfölül Lajos király összes tanácsosait egyenkint megtisztelte. (1349 február 13.)

Lajos király viszont saját ügye elintézését sürgette, a szent-székhez küldvén Frankói Miklós nyitrai választott[208] püspököt és Pelsőczi Bebek György heves-újvári főispánt követeiűl. Amit ezek válaszképen hoztak, az megint csak annyi volt, hogy majd megfelel Guido bíboros.

Hogy mit feleljen a bíboros, azt egy igen érdekes, egyébként régóta ismert oklevélből, melynek azonban helyét eddig rosszúl határozták meg történészeink, tudjuk. Ezen, a pápának 1349 márczius 22-én lelt levele fordulatot jelez a nápolyi ügyekben.

A nevezett magyar követek a következő öt pontot terjesztették a szent-szék elé: 1. Urok, a magyar király csodálkozik, hogy ő szentsége felháborodott azon, hogy engedélye nélkül nyomúlt Siciliába. Hisz a pápa nem tiltotta el a magyar királyt Siciliától; nem is az egyház háborítására, hanem azért ment, hogy Endre király halálát megboszúlja. Mert habár a pápa megbízta De Beaux országbírót, hogy törvényt lásson a bűnösök felett, mégis Johannát, kit az egész világ férjgyilkossággal vádol, s a királyi ház némely tagjait kivette a nevezett országbíró illetékessége alól. 2. Csodálkozik urok azon is, hogy – mint hallá – a szent atya a durazzoi herczeg halálát zokon vette, noha ő (Lajos) igazságosan járt el ellene, minthogy a herczeg részes volt (conscius) Endre halálában és összeesküvést szőtt, hogy a magyar királyt Nápolyba vonulásakor orozva meggyilkolja. 3. Urok ő szentsége kérésére hajlandó – mint ezt már üzente is – a fogoly herczegeket szabadon bocsájtani, ha ezek neki biztosítékot nyújtanak. 4. Panaszkodik urok, hogy ő szentsége megengedte volt Johannának a római kuriába (az avignoni udvarba) jönnie, hol-ott kegyesen és tisztelettel fogadták e némbert, jóllehet a férjgyilkosságot kivallották reá azon egyének, kiket a legutóbbi időben (Lajos Nápolyban léte alkalmával) halálra ítéltek. Végre 5. kéri urok ő szentségét, hogy őt Sicilia birtokában megerősítse; kész amaz országért megadni azt, amit eldődei megadtak, sőt ennél többet.

A magyar követek ez előterjesztésére végleges választ az avignoni diplomáczia azonnal nem adott. Ily komoly ügyben – úgymond – érett megfontolásra van szüksége. E megfontolásnak eredményét pedig, a (mondhatni) fényes jegyzéket Guido bíborosnak adták át, hogy terjeszsze a magyar király elé és pedig az 1. pontra:

A magyar királynak nem volt szabad se bosszúállásból, se netáni jogait érvényesítendő, fegyveres kézzel Siciliába rontania, mivel ott az egyházat, mint ama tartomány főurát, nem pedig a magyar királyt, ki Siciliában magánszemélynél nem egyéb, illeti meg a bosszúállás.

Hogy a pápa De Beaux illetékessége alól a királynőt és a herczegeket kivette, az meggondolt előrelátásból történt. Mert míg az országbíró, mint a királynő alattvalója és hűbérese, különben se mert volna törvényt látni fölötte; ha ezen megszorítás meg nem történik, talán az alsóbbrendű bűnösök elbírálásában is meggátolták volna. Hisz ezen országbíró még a vizsgálati iratokat se merte, noha erre pápai parancsa volt, Bertrand bíborosnak, ki a királynő és a királyi családtagok elleni vizsgálattal volt megbízva, átadni.

Azt, hogy a pápa nem tiltotta el Lajost Siciliától, helyesebb leendett elhallgatni és újra elolvasni ama sok levelet, melyekben a pápa őt e szándékától elvonni iparkodott. Jusson eszébe a királynak, hogy János veszprémi püspöknek, akkor a király úr követének XXII. János pápa bulláját eredetiben megmutatta, ki azt komolyan végig is olvasta. Tudomása lehetett a magyar királynak e bulláról különben is, minthogy több helyen, melyeken át Siciliába vonúlt, ama bulla az idétt ki volt hirdetve. De a dolog természete is megértethette a királylyal, hogy tilalmas neki Siciliába törnie, minthogy Sicilia teljes joggal és közvetetlenűl az egyházé. Tilalmas volt az országba törnie, mert senki sem lehet bíró a maga ügyében; mert Johanna a magyar király illetősége alá akkor sem tartoznék, ha bűnös volta be volna bizonyítva. Ha pedig a magyar király VIII. Bonifáczius pápa örökösödési intézkedése által jogában csorbítva gondolta magát, a szent-széknél, mint az illetékes bíróságnál kellett volna igazságot keresnie, és nem önhatalmúlag, erőszakkal – mit minden törvény tilt – igazságot vennie, s ezt annál kevésbbé, miután atyja, a boldogemlékű I. Károly magyar király teljes életén át királynak elismerte volt, így is czímezte Róbert siciliai királyt.

A 2. pontra, a durazzoi herczeg halálára, a magyar királynak mentsége nem lehet. Neki, mint magánszemélynek, Siciliában se rendes, se átruházott hatalma a herczeg fölött nem volt. A törvényes formákat is nemcsak mellőzte, de corrumpálta, midőn a ki nem hallgatott herczeget be nem vallott, rá nem bizonyított bűntény miatt, ki se fejtvén előtte halála okát, a pápa s az egyház gyalázatára, saját jóhíre szennyével megölette. Nem is valószínű, hogy ama herczeg azokban, miket ráfognak, bűnös volt. Hisz az Endre halálában gyanusokat az ő segítségével fogták el, kínozták és kínvallások folytán ítélték halálra. Józan ember el se gondolhatja, hogy miután Endre halálát megboszulandó annyiak gyűlölete és átka daczára, oly férfiasan, hathatósan és kitartóan működék, fegyvertelenűl, néhányad magával mert volna azon király táborába jönni, testvéreit is idehozni, kinek élete ellen másokkal állítólag – összeesküdt.

A 3. pontra nézve tudni óhajtja a pápa, melyek azon biztosítékok, melyeket a királyi herczegektől kívánnak?

Ami a 4. pontot illeti, a pápának soha se tetszett, sőt egyenesen visszatetszett, hogy Johanna a római kuriába jött. Lebeszélni iparkodott őt erről követei és levelei által, és midőn megérté, hogy a királynő csökönyösen ragaszkodik elhatározásához, két bíborost, kik közől az egyik épen Guido úr volt, küldött hozzá, hogy őt feltett szándékától elvonják. Miután ez nem sikerűlt, a pápa nem tilthatta el őt azon városból, mely akkoron még az övé volt. Mivel pedig még elitélve nem vala, a bíborosok véleménye arra hajlott, hogy őt mint királynőt kellene fogadni. Így esett, hogy nehány bíboros és udvari ember eléje ment, a pápa is elfogadta a consistoriumban, mint királyi személyt szokás. Ezen kívűl azonban se nem ünnepelte, se kedvezéssel nem volt iránta és annyira nem segítette, hogy a királynő e miatt keservesen panaszkodott. Elmenetele előtt a pápa kamarása által peremptorie meg is idéztette, amiért annyira megneheztelt, hogy bucsúlátogatás nélkül hagyta el Avignont.

Erre nézve tehát ne legyen panasza a királynak; ellenkezőleg ismerje el a pápa hosszú tűrését, ki ellene (Lajos király ellen), jóllehet az egyház örökébe tört, se lelki fenyítékkel, se anyagi hatalommal föl nem lépett, habár ezt János pápa bullája elrendeli.

Az 5. pontra: Csodálja a pápa ily bölcs és jeles tanácscsal körűlvett királytól, hogy tőle azt kívánhatja: erősítse meg őt a siciliai trónon. Az érveket e tételhez ismerjük már a pápa régibb nyilatkozataiból. Új ellenben a magyar király következő kijelentése: Ha pedig ő szentsége semmiképen sem akar megegyezni abban, hogy ő (Lajos) bírja Siciliát, lemond a pápa kezéhez minden jogáról ez országra és kivonja belőle seregét. Ám rendelkezzék a szent-szék Siciliával tetszése szerint, tartsa meg közvetetlen kormánya alatt, vagy adományozza, akinek akarja; de sújtsa végre a megérdemlett büntetéssel Johannát és foszsza meg országától.

VI. Kelemen, kinek ez eszme kezdettől fogva ínye szerint volt, megdicsérvén Lajos őszinte vallásosságát, kedvesen vette ez ajánlatot és megígérte, hogy a királynő ügyében mielőbb igazságot tesz, mire nézve kéri a magyar királyt, ha Johanna ellen adatai volnának, ezeket, vagy néhai De Beaux országbíró vizsgálati iratait küldje meg. Megígérte továbbá, miszerint tehetsége szerint azon lesz, hogy Sicilia, Johanna megegyezésével is, a magyar király óhajtásához képest a pápa kezébe adassék.

Eddig a nagyfontosságú okirat.

Egy hónappal későbben Guido bíboros is írt már kedves rokonának, a magyar királynak, jelentvén jövetelét. Lajos tüstént felelt annyit: jőjön csak, szívesen látja. A pápa is örömmel vett tudomást az ügyek élénk megindulásáról, egyuttal Rogerius nevű olasz udvari emberét küldötte a bíboroshoz, hogy élő szóval előadja «a pápa és a curia ez időszerinti álláspontját» a siciliai kérdésben. Rogerius elég serényen végezhette föladatát, mert ismét egy hónap múlván egy nagy lépéssel vagyunk előre: Guido bíboros szent-széki követ Ausztriába érkezett.

Lajos király eléje ment Bécsig és Magyarországba hozta. Junius 7-én (1349.) értesíté a velenczeieket, hogy a pápával jelennen egyességre remél jutni Guido bíboros, az ő (Lajos) vérszerinti rokona által, és azon van, hogy Siciliáját, amint bírta és bírja, akárki ellenzené is tovább is bírhassa. Guido bíboros szintén írt Pozsonyból, junius 13. napjáról levelet. Tehát ez időtájt jöhetett létre a szent-szék és Lajos magyar király közt a következő egyezmény: A pápa fegyverszünetet eszközöl Lajos magyar király és a nápolyi királyi pár közt, mely tartson 1350 végeig. Lajos magyar király a pápa kezére bocsájtja Siciliában mindazon erősített helyeket és területeket, melyeket hadai elfoglalva tartanak, ha Johanna ugyanezt teszi. A pápa végre törvényt lát Johanna fölött; neki Nápolyt többé vissza nem adja, hanem István herczegre, Lajos király öcscsére ruházza, ki feleségűl veszi Máriát, Durazzoi Károly özvegyét.

Ez utóbbi pont, melyre Lajos bizonyára a fősúlyt fektette, képezte a jogfolytonosságot. Emlékezhetünk, hogy Károly-Róbert magyar király és Róbert siciliai király közt kötött családi szerződésben is ki volt kötve, hogy Mária felesége legyen a nevezett magyar király valamelyik fiának, viszont kikötötte Róbert király, hogy Johannát a trónon Mária kövesse.

Lajos király is, Guido bíboros is örömmel jelentette a velenczei signoriának a létrejött kiegyezést, s a signoriának e levelekre adott válaszából értesülünk mi is a föntebbiekről. Guido bíboros aztán, valószínűleg mert a járvány hevesebben pusztított, nem sokáig időzött hazánkban. Szeptember 27-én helyettesének nevezvén ki Ildebrandinust, a padovai püspököt, eltávozott; október 10-én már a salzburgi egyházmegyéből keltezte leveleit.

Az egyesség meg volt ugyan, de pontjait végre is kellett volna hajtani.

A pápa örömmel értesűlt Guido leveléből a történtekről. A házasságot István herczeg és Mária özvegy herczegnő közt nem ellenezte. Tetszett neki, hogy Lajos magyar király hajlandó Siciliának hadai által elfoglalt részét Guido kezéhez a szent-széknek átadni. Nem veszi ki azonban sem a bíboros, sem a király leveléből, ha vajon föltétlenűl vagy csak föltételesen, mindenkorra vagy csak ideiglenesen hajlandó-e a mondott részek átadására? Ezt szeretné pontosan és körűlményesen tudni. Minthogy pedig Johanna királynő is titkon fölajánlotta, hogy ő is átadja Sicilia azon részeit, melyeket bír; sőt Tarantoi Lajos némely követei azt hiszik, hogy küldőjök is kész erre: a pápa az ügy elintézése végett egyik káplánját küldötte Johannához és férjéhez, meghagyván neki, hogy útközben térjen be Guido bíboroshoz is (Bolognába) s ennek utasításait is hallgassa meg. Minthogy továbbá igen valószínű, hogy Tarantoi Lajos és felesége különböző okoknál fogva nehezen fognak beleegyezni abba, hogy az általok bírt részek a nápolyi pápai követnek, Ceccanoi Annibaldi bíborosnak adassanak át; ellenben Guido iránt, ki Johanna unokaöcscse, több bizalommal viseltethetnek: várni kellene, míg kitudódik, ha vajon Johanna és férje hajlandók-e az általok bírt részek kiadására.

Íme tehát újra a késlekedés rendszere, mely még inkább kitetszik a pápa levelének következő záradékából. Ha pedig a békítés műve hosszabban tartana és elhuzódnék a nyári hő évadjáig, akkor gondoskodnék, hogy Guido jőjjön vissza Avignonba, mert kedves társaságát nehezen nélkülözi. Egyébiránt a mondott pápai káplány mielőbb el fog indúlni útjára (1350 január 25.).

De azért bizony a mondott káplány nem sietett útjára indúlni. Még márcziusban is Avignonban időzött, minthogy Guido bíboros nem felelt a pápa azon kérdésére, hogy mily föltételek mellett hajlandó a magyar király a siciliai részeket átengedni? Kívánja-e, hogy Johanna is hasonlóan mívelkedjék? Kér tehát ez iránt fölvilágosítást. Többire nagyon Tamás benne, ha vajon ama Lajos (azt hiszem: a magyart érti) szokott tanácsosainak egyenes, ne mondjuk görbe véleményén elindúlván,[209] megnyugszik-e a pápa tanácsán.

Lajos király láthatta ebből, hogy a kötött egyezménynek reá nézve értékes pontjait végrehajtani nem fogják. Követte tehát hívei «görbe» tanácsát és elhatározta még egyszer személyesen indulandó Siciliába, nyomatékot kölcsönözni szavának. Mielőtt ezt tevé, Pál nyitrai főesperest követéűl küldötte Avignonba, főleg hogy a hangulatot kikémlelje.

Hogy a pápa nem felelt azonnal Lajos király előterjesztésére és csak anyjának köszönte meg, amiért Guido bíborosnak végzendőiben kezére járt (márczius 16.), azt kevésbbé csodáljuk, minthogy a nyitrai főesperes számos és nem csekély fontosságú ügy elintézésével volt megbízva. Ez ügyek közől főleg az érdekelte a pápát, hogy Lajos király ismét hadjáratra készűl Sicilia ellen. Buzgón kérette tehát az anyakirálynőt, tartsa vissza fiát e hadjárattól; ne tegye ki lelkét, testét a veszélyeknek, ne bízza magát kétes hitű zsoldosokra. Még behatóbban írt magának Lajos királynak. Igen sértené Lajos szerető rokonát, Guido bíborost, kit eddig az ellenkezővel hitegetett, ha eddigi fáradozásai hiábavalók voltak volna.

Azonban, midőn a pápa e levelét íratá (1350 ápril 14.), Lajos király már az Adria vidékén járt, hogy Siciliába vitorlázzon.[210]


54. JOHANNÁNAK TARANTÓI LAJOS MEGKORONÁZÁSA ALKALMÁVAL VERT PÉNZE.

XVI. Lajos második nápolyi hadjárata.



LAJOS király Laczkfi István hívására 1350. évi ápril 18-án indúlt el Zengből egy gályán és nehány bárkán Apulia felé. Kíséretében valának a főbbek közől: Geletfia Miklós nádor két fiával: Jánossal és Damokossal, nemkülönben öcscsével, Geletfia Jánossal; a két Bebek: István és György; Kont Miklós fivérével, Bertalannal; Szécsi Miklós bán; Konya, a Szécsényi Tamás vajda fia; Laczkfi András testvéreivel: Miklóssal, Pállal, Mihálylyal, és számosan mások. A főpapok közűl hivatalánál fogva, mint királyi alkanczellár jelen volt Frankói Miklós, megerősített zágrábi püspök, később (1358-1366.) esztergami érsek, ki e hadjárat alatt Aversában szenteltette föl magát püspökké; továbbá Kanizsai István, az ó-budai prépost, rövid időn mint zágrábi püspök, a föntebbi Miklós utódja, vitéz testvérével, Jánossal.

A király Velenczétől kért ez útjára gályát, de Velencze, elvéhez híven, megtagadta e kérelmet, amiért Tarantoi Lajos dícséretét aratta. A gályát tehát, melylyel a magyar király, kikerűlvén szerencsésen a Tarantoi czirkáló hajóit, nyolczadnapra Ortonában kikötött, alighanem a vránai johanniták kölcsönözték.

Az apuliai városok nagy örvendezéssel, lovagi játékokkal ünnepelték urok megérkeztét. Manfredoniába május 1-én vonúlt be a magyarság. Teano és Barletta meghódolt, azonképen rövid ostrom után (május 8.) Bari is. Ez utóbbi városban sz. Miklós püspök koporsójához sietett a király, hogy ájtatosságát végezze. Laczkfi István, ki féltette a csaknem kíséret nélkűl levő urát, királyát, mintegy száz vitézzel őrizetére állott a templom kapuja elé. De ez elővigyázatra nem vala szükség, minthogy a lakosság nagy ragaszkodással viselteték a király iránt, ki elvégezvén vecsernyéjét, fejedelmi ajándékot tett az oltárra. Példáját vitézei is követték.

Barlettában, hova Lajos hadi szállását áttette, több napig volt kénytelen időzni, míg (1350 május 25.) eljöve Rátóti Lorántfia Lesták, az ő gondos udvarmestere (senescalcus) számos hadi népet és tömérdek kincset, sok ezer márka ezüstöt, arany és ezüst edényeket, kétezernél is többet hozván magával. A király nagy érdeméűl tudta ezt be neki, bőven meg is jutalmazta érte, minthogy királyi tekintélye úgy kívánta, hogy idegen hadi népe, melynek kapitánya Wolfhardt Konrád volt, hátra levő zsoldját megkapja, és serege ellátásáról gondoskodva legyen.


55. BARLETTA.


Állott pedig serege tizenötezer magyar, nyolczezer német lovasból és négyezer lombard gyalogosból, kiknek kész fizetésért bőven kijutott a lakosságtól minden a mire szükségök volt. Ide Barlettába sereglének a király hívei is, hogy jutalmokat vegyék a végzett szolgálatokért, kiállott szenvedésekért, vagy kárpótlást nyerjenek a Johanna által elvett és másoknak adományozott javaikért. A zágrábi püspök és Orsillo Minutulo, kit a király irodájában alkalmazott, serénykedének az adományos levelek kiállításában, mert a király mindenki iránt igen kegyesnek és nagylelkűnek mutatta magát.[211]

VI. Kelemen pápa, mihelyt hírét vevé a magyar király új hadjáratának, Johanna iránti «atyai szeretetétől» indíttatva, azonnal ráíratott Sicilia összes főméltóságára, főpapjára és főurára, hogy királynőjöknek minden tehetségökkel segítségére legyenek. Hivatkozva az egyházi büntetésekre, melyekkel a pápák azokat fenyegették, kik Siciliát megtámadják, vagy a támadót segítik, fölhítta Genua kormányzóját, De-Valente Jánost, ha a magyar király, ki egy ízben már annyi csapást mért Siciliára, megkeresné Genuát, semmi segélyt ne adjon neki. Kéri, ne szorgalmazza ügyét Ventimigliára nézve Johanna királynő ellen. A genuai hajósokat, kik nápolyi szolgálatban állanak, ne híjja vissza, sőt a szent-szék iránti tiszteletből segítse a nevezett királynőt nehány gályával és íjászszal a magyar király ellen, ki újra azt fúrja, faragja, miképen foglalhatná el ismét Siciliát. (1350 junius 26.)

Guido bíboroshoz is ment pápai levél, panaszszal telve azért, hogy a magyar király álnokúl megszegte a kötést, melyet a bíborossal szerze; megint Siciliára tört, midőn szegény Johanna és férje, kik bíztak Lajos ígéreteiben, készületlenek! Ennek okáért, minthogy ez ügy különösen a bíborost illeti, mert az egész római kuria benne látja magát megcsalatva, az ő becsülete kívánja meg, hogy bármely úton, módon, de segítsen a bajon. Menjen tehát személyesen a királyhoz, ki azon különös szeretetnél és bizalomnál fogva, melylyel iránta viseltetik, hajlandó lesz engedni. Ha pedig mégis személyesen nem mehetne, küldje maga helyett a padovai püspököt, vagy a langresi benczés apátot.

De a bolognai bíboros, amint Guido urat hítták, se személyesen, se helyettesei által nem akarta elvállalni e küldetést.

Ment tehát rendelet a nápolyi bíboroshoz, Anibaldi úrhoz, a szent-szék római követéhez, hogy ő menjen a magyar királyhoz. Minthogy azonban ez is vonakodott e küldetéstől, azzal mentegetődzvén, hogy Rómában van a nagy jubileummal szerfölött elfoglalva, a pápa a terouennei (morinensis) püspököt bízta meg és hatalmazta föl, hogy az apostoli szent-szék nevében alkudozhassék, békét köthessen, fegyverszünetet rendelhessen a magyar és siciliai királyok közt.

Egyuttal Johannát is arra intette: gondoljon az Istenre, férjével szeretetben, egyetértésben és békében éljen.[212] A pápa őt és férjét semminemű bajában el nem hagyja; ellenkezőleg, mindennemű kegyével és segítségével istápolására leszen. Május 27-ről pedig azt írta a királyi párnak: Tegnap érkezett Avignonba Pál mester, a magyar király titkára, (valószínűleg) azt sürgetni, hogy a fegyverszünet föltételeit betöltsék.[213] «Kérlek titeket, amennyi pénzt csak lehet, mindenünnen összegyűjteni szorgalmatoskodjatok, s azt küldjétek meg a nevezett (magyar) király számára. Ezen felűl a hátralékról kezeseket, kötelezőket állítsatok ki, hogy a még fizetendőket meg fogjátok fizetni a magyar királynak. Engem pedig haladék nélkűl értesítsetek, mert Pál mester komolyan állítja, hogy sokáig nem várhat.»[214]

Nem kis bajt és kellemetlenséget okozott Lajos királynak a zsoldosok lázadása.

Lajos még mindig Barletta tengerparti várában tartózkodott, várván béke-ajánlatai sorsát és Magyarországból gyülekező hadait. Ismét öt gályával jövének magyarok; minden gályán négyszáz fegyveres. Kancsal szemmel nézték a németek e vetélytársaiknak megérkeztét, és csak alkalom kellett, hogy rossz kedvök kitörjön. S ez nem sokáig váratott magára. Ugyanis, valamely csapszékben két lombard briganti koczkát vetett két polgárral. A játéknak, mint annyiszor, czivakodás lett a vége, mely mind nagyobb mérveket öltött, mert a körűlálló katonák a katonáknak fogták pártját, a polgárok sem hagyták társaikat. A katonák kevesebben levén, végre megfutottak, a polgárok kövekkel, fegyverrel utánok és lőn nagy zenebona. A harangokat félre verték, a táborőrök fegyvert ragadtak, az összes zsoldos had czimborái segítségére sietett, megszállott két városkaput és fosztogatáshoz látott. Viszont a polgárok vagyonukat védvén, útczáikat, házaikat eltorlaszolták, mire a katonák gyújtogatni kezdettek.

A királyt fölzavarta déli nyugalmából a zaj, a harangzúgás és a polgárok esdeklő kiabálása. A veszély láttára ifjú hévvel a dulakodók közé akart rohanni; de a sereg vezérei, kik köréje csoportosultak, magyarok és németek egyaránt, nem engedték, noha vaskeztyűivel csapott rájok. Végre a németek hadnagyai, Wolfhardt Konrád és Maus vállalkozának, hogy lecsillapítják és a városból kiterelik népöket. Hanem zsákmányleső, neki bőszűlt embereikkel nem mentek semmire. Ekkor Laczkfi vajda lóra űlt s egy percz alatt kétezer magyarral, kibontván előttök a király zászlaját, a polgárok ótalmára sietett, buzdítván ezeket, hogy ne hagyják magokat.

A királyi zászló láttára a többi magyarok is a zsoldosok ellen fordúltak. Nagy volt a szorongás, főleg a kapuk körűl. A csetepatéban mindkét részről vagy tízen megölettek. Végre látván a németek, hogy nem kerűlhetnek fölül, hadnagyaik hívására elvonultak a cannai hídig, ott tábort verendők. De fölforrott bennök újra a méreg és még egyszer a városra csaptak. Erre a király a várból lövegeket vettetett reájok és támadást parancsolt magyarságának. Már most nem vették tréfára a dolgot. Az erdélyi vajda fia, Miklós, a vitéz dalia, a lengyel Marócsuk, Sóvári Sós László és – kit az olasz krónikás különösen kiemel – (Kont) Miklós Acerra contéja, kezet fogva a polgársággal, ugyancsak hatalmasan döngették a rakonczátlankodókat. Sokakat megöltek, többeket elfogtak, elszedték lovaikat, fegyvereiket, vitézkötéseiket, prédával megrakott iszákjaikat. Ha nincs hatalmukban a város egyik kapuja, aligha kerűlt volna ki egyikök is épen. Sok szabódásba, alkudozásba kerűlt, míg Lajos megkegyelmezett nekik. Meg kellett esküdniök, írásban magokat lekötniök, hogy az országból kivonúlnak és nem szegődnek az ellenséghez. Erre kifizettette zsoldjokat. Csak keveset, kik teljesen bűntelenek valának, tartott meg továbbra is a németek közől. Ezekhez számítandó Wolfhardt Ulrik. De testvérét, Konrádot, hagyta menni útjára. (1350 junius 13.)[215]

A következő napon a király elhagyta Barlettát és maga is fegyverzetben lovagolván csapatai közt, Canosa alá érkezett, hogy azt bevegye. Állott pedig e vár őrsége lombardokból, kik De-Beaux Rajmond grófot szolgálták. A király hírnököt küldött hozzájok, megadásra szólítván föl őket. Minthogy azonban válaszuk huza-vonát czélzott, a bástyák alá rendelte a faltörő gépeket és népét ostromra rendelte. Önmaga pajzszsal karján és tüzes csóvával, hogy fölgyújtsa, rohant a kapunak. Számosan követték, míg mások, kik a vár gyönge oldalait ismerték, csákányokkal és csáklyákkal igyekeztek a falra jutni s ezt megbontani. A tűz nem fogott, az őrség a falakat vitézűl védte, a kaput döngető csapatra pedig sűrűn hajította le a köveket. Ez alkalommal a király is, midőn a hágcsón a falra föltörekvék, egy lehajított kő által megsérűlt s az árokba zuhant. A lovagias várparancsnok megdöbbent a király baján és mindenek hallattára meghagyta embereinek, hogy a király személyét kíméljék. Megszólította magát a királyt is. Igen csodálja – úgymond – hogy ily veszedelmes támadásnál elül harczol. Méltóztassék ő felségének a veszély elől távolabb vonulni. Lajos megköszönte a nemes jóakaratot; de (tevé hozzá) méltó dolog, hogy jó példát mutasson vitézeinek. Egyébiránt megköszönte a várnagynak vitézhez illő gondolkodásmódját is, melyhez nem lenne méltatlan, ha népét sikeresb vállalatokra tartaná meg, és lemondana a vár haszontalan védelméről. A várnagy ezt azonban csak úgy tehetné, – volt a válasz, – ha előbb futárt küldhetne De-Beaux grófhoz segélyért. Ha elégséges segély nem érkeznék, fogadja akkor a király szavát.

Úgy is történt. Az őrség nem remélvén fölmentést, szabad elmenetelt kötött ki magának és átadta a várat, melyet a király Miklósfia Tamásra, a hadjárat kezdetétől fogva Siciliában vitézkedett magyar úrra bízott.

Mielőtt a magyar sereg e helyről távozék, a körűlfekvő városok és várak követségei kéredztek a király színe elé, hogy hódolatukat bemutathassák; úgymint: Venosa, Spinazzola, Forenza, Corato, Candela, Melfi, Rapolla, Atella, Ascoli és Minervino. Ez utóbbinak várát a nádor, kinek a király adományozá, foglalta el.[216]


CANOSA. Saint-Non Voyage Pittoresque czimű munkájából.

XVII. Lajos második nápolyi hadjárata.



CANOSÁBÓL Lajos király Ascoliba ment, hol serege a városon kívűl és belűl táborozott. A követség pedig, mely neki a város hódolatát meghozta, rosszakarója lévén természetes urának, Apici grófnak, azt kérte a királytól, hogy az uradalmat ne adja vissza előbbi uroknak, mert ők inkább lennének az ő (a király) közvetlen jobbágyai. A király hajlandó volt a követség kérését teljesíteni, midőn megérkezék a gróf is, és jobbágyai által nagy örömmel és kitüntetéssel fogadtaték. Könnyű volt ezeket rábírnia, hogy seregesen járuljanak a király elé, visszakövetelendők régi urokat. A király ablakából szemlélte az őt és földes urát éltető tömeget, melyből kiválva nehányan, póznán nyújták neki át kérő levelöket, egyikök annak tartalmát el is szavalta. «Hát nem visszáját kérték imént tőlem követjeitek?» kérdé a király. «Vaj igen, lőn a válasz; de erre nem hatalmaztuk fel őket; hanem csak, hogy hódolatunkat fejezzék ki.» «Legyen tehát, végzé Lajos, a mint akarjátok.» És fölhívatván az ifjú grófot, legott átvevé hűségi esküjét, s a tőrrel, melyet oldalán viselt, beigtatá örökébe. – A szomszéd helységek népei, értesülvén a király kegyességéről, mindenünnen Ascoliba összesereglének, meghódolások jeléűl, és kegyelemmel fogadtatának.

Serege is nőttön nőtt a magyar királynak úgy, hogy eltartása egy tömegben nagy gonddal járt. Felosztá tehát több hadtestre. Miklós grófot (s itt alighanem Kont értendő) és Wolfhardt Konrádot, ki mint látjuk, hamar visszaszegődék urához, tízezer emberrel Aversa alá küldötte, hogy ez erősséget, melyet Pignataro Jakab a latin király nevében őrizett, mielőbb körűlkerítsék, mert úgy híresztelék, hogy a nevezett várnagy megparancsolta, miszerint a vidékbeli nép összes barmával, eleségével Aversába vonúljon. Lajos tehát attól tartott, ha e parancs teljesül, neki és népének, ha Aversa alá érkezik, nem lesz miből megélnie. – Miklóst (Treutel?), Lőköst (a Tót Lőrincz fiát) és Pálfia Tamást pedig kétszáz magyar és ötszáz német lovassal vissza küldötte Bariba, hogy innét az Ofanto vidéke felé felülről –, két zsoldos vezért ismét, hogy alulról nyomuljanak egymást támogatva, a tarantói öböl vidékére.[217]

Ő maga, Lajos magyar király, Melfiben, hova Canosából jött, táborozott, midőn Tarantoi Lajos követe levelet hozott, melyben ez őt párviadallal kínálta meg. Tudja a latin király, – ez levelének rövid sommája, – hogy a magyar király kúnjaival és egyéb pogány népeivel nem törődik többet, mint kutyáival, ha elesnek. De ő, a levél küldője, ki lovagjait és harczosait félti, eltökélte magában, hogy a béke mielőbbi helyreállítása végett személyesen áll ki neki. A ki győz, legyen az ura Siciliának. Találkozó helyűl Párist, Avignont, Perugiát vagy Nápolyt hozza javaslatba. Kinek a magyar király főbbjei tanácsával felelé: Tetszik neki a latin király ajánlata, de a szóba hozott helyek egyikét se fogadja el: nem Párist, lévén a franczia király a nápolyinak anyai nagyatyja; nem Avignont, mert noha e város a pápáé, mégis a Provence főhelye és benne Tarantoi Lajos parancsol; nem Perugiát, mely ura, a császár ellen föllázadt; hogy miért nem Nápolyt, azt fölösleges bővebben indokolni. Hanem ha tetszik a latin királynak, szálljon síkra a német császár előtt, ki a legelső fejedelem; vagy az angol király előtt, ki közös barátjok; vagy legalább az aquiléjai patriarcha előtt, ki katholikus és pártatlan. Egyébiránt, ha a latin király azt hiszi, hogy a magyar király e kifogásokat azért teszi, mivel kibúvót keres, (s itt a visszavágás a kúnokért!) nemsokára amúgy is közvetlen közelében lesz, akkor majd közakarattal elintézhetik ügyöket. A követnek pedig fáradtsága díjáúl prémes öltönyt ajándékozott. (1350 julius 9.)


56. BENEVENTO (RÉGI KAPU).

A latin király Lajos újabb sürgetésére csakugyan elfogadta, hogy a következő vízkereszt nyolczadában megjelenik az angol király előtt, hogy bajt vívjon a magyar királylyal; e határozatát Kont Miklós, Wolfhardt és mások által tudtára adatta. De tettét hamar megbánta, mert röviddel utóbb kijelentette, hogy a kihívást visszavonja, miről a segédek, magyar Lajos részéről: Laczkfi István vajda, Kont Miklós és Wolfhardt Ulrik, a nápolyi szent-Antal templomban írást állítottak ki.[218]

Mielőtt még a latin Lajos párbajra hítta ki magyar névrokonát, háromszáz német zsoldos megesküdött, hogy a magyar királyt megkötözve viszik Johanna királynő elé. Azonban Laczkfi Miklós merész elhatározással arra tökéllette el magát, hogy megelőzi a zsoldosokat. Magához vette tehát testvérének, István vajdának kipróbált, fegyveres vitézeit és hadi kalandokra mindig kész unokaöcscsét, Laczkfi Dénest és így mindössze százötvenen, köztük ötven íjászszal, még az éjjel gyorsan Beneventohoz lovagoltak. Másnap reggel Benevento előtt folyt le az irtózatos harcz, melyben két német jutott egy magyarra, s egynémelyik, példáúl Besenyő János, a királyi allovászmester, hárommal is küzdött, és Isten segítségével mégis legyőzték a zsoldosokat. Százötvenet levágtak, a másik százötvenet pedig fogságba ejtették és megkötözték. A következő napot Beneventoban töltötték pihenve a harcz fáradalmait, s aztán Melfibe indúltak. Itt mutatta be a két hős Laczfi a medve bőrére ivó zsoldosok fogságba ejtett felét. A király a foglyokat megfosztotta minden fegyveröktől és így megszégyenítve elbocsájtá őket.[219]

A király további útja Consán, Olivetin át valóságos diadalmenet volt. A főurak, városi követek és a nép eléje özönlöttek hűséget esküvén neki és seregét bőven ellátván. Csak egy város népe,[220] mely Sanseverinoi Róbertet nevezé urának, vakmerősködött ellentállani, bezárván kapuit a magyar király előtt. Meggondolatlanság volt, mert Lackfi István és András, segíttetve Marócsuk és Sós László által, kora hajnalon futtában, mint mondani szokás; vették be a várost. Élő hágcsón, csatlósaik vállán jutottak föl a toronyra, melynek tetejébe a Herman nemzetség zászlaját, a fehér sárkányt, éltetve a királyt, kitűzték, mire a kiégetett kapun át betódult a többi fegyveres nép, nem kegyelmezve senkinek, a lakosságot a kard élére hányta, a várost kifosztotta és fölgyújtotta. A ferencziek zárdája is elhamvadt és sokan az odavaló barátok közűl «a halál poharából megittasodának», úgymond rendtársok, ki e tudósítást reánk hagyta. Mindez egy rövid óra műve volt s mire a király oda ért, a rommá dúlt város helyett a mezőn, a folyó partján ütteté föl sátrát.

Lajos király e helyt bátorságának és emberbaráti érzelmének ritka jelét adta. Midőn ugyanis nehány nemesével a Sele (Silaro) folyót szemlélé meg, alkalmas gázlót keresvén benne, egy ifjú legény érkezék a hely színére, hogy lovát megitassa.

– Menj fiú lovaddal a folyóba, hadd lássam, mély-e?

– Félek, uram király, hogy elragad az örvény.

– Ne félj semmit; csak ugrass be!

A legény megsarkantyúzta lovát és a kanyargó örvénybe ugratott, mely elnyelte lovát is, magát is. A ló csak kikapaszkodék, de a legény benn maradt. Utánna ugratott tehát a király, s ő is úgy járt, azzal a különbséggel mégis, hogy finom skarlát köpenye elterülvén a vízen, mint egy vörös kerék, föntartá őt. E veszélyes helyzetében is üstökön ragadta a legényt és kiúszott vele a partra. Sátrába vitette aztán az elaléltat, száraz ruhát adatott reá a magáéból, és lábánál fogva felfüggesztette, hogy a víz, melyet túlságosan ivott, kifolyjon belőle. Nem sokára látni fogjuk, hogy az orvosi tudomány még elemibb műtétét alkalmazták magán a királyon.

Ebéd után Eboli és Salerno felé vette a király útját. Útközben így szólott István vajdához: «Siess, előzd meg kíséreteddel a sereget és állj őrt Serránál, nehogy népeink kifoszszák». A mit a vajda annál szívesebben tőn meg, minthogy a király neki ajándékozta Mileti gróf egész birtokát, melyhez Serra is tartozik vala, és híven ott állott, míg az egész sereg elvonúlt a helység mellett, nehogy kára essék uradalmának.

Eboliban nyugovót akart tartani a király, midőn ime két követ érkezék lelkendezve Salernoból, jelentvén: Nálok – mondának – két párt vetekedik egymással. A latin párt Nápolyba küldött, hogy gálya jőjjön istápolására; melyet minden perczben várnak. A magyar párt pedig őket küldötte buzgón esedezvén, méltóztassék király ő felségének nagy sietséggel jönnie és a gályát megelőznie, különben Salerno veszve van számára. «Nohát – kiálta a király mosolyogva – akkor siessünk!» Lóra ült tehát és vele egész serege be sem várván a szokásos riadót, és folyton ügetve haladtak. A király mégis mintegy száz lovaggal, kiknek paripái leginkább bírták, jóval megelőzte volt seregét, Salernoba érkezvén. De Laczkfi István nem javallá, hogy a városba szálljon, hol számos ellensége lappanghat; ezért és nehogy a polgárok hadai alkalmatlankodását eltűrni kénytelenek legyenek, a városon kívűl veretett tábort.


57. SALERNO.

Valamivel később megérkezett a nápolyi gálya is; de szemügyre vevén a száguldó és gyorsan szaporodó magyar hadakat, megértette, hogy bizony elkésett és visszavonúlt, mire a városbeli latin pártiak szintén jónak látták a magyar pártiakhoz állani s a templomban velök békecsókot váltani. Innét aztán fényes menetben, a papság elül a szent ereklyékkel, kiindúltak Lajos király elé. Lajos illőn megtisztelvén az ereklyéket, igen kegyesen bánt a nagyszámú küldöttséggel. – Nagyobb biztonság okáért megtiltotta katonáinak, hogy fegyveresen ne menjenek a városba; hanem ha kinek vásárolni valója van, tegye le előbb fegyverzetét s úgy lásson dolga után. A salernoi várat pedig ugyancsak a magyarpárti polgárok közbenjárásával ezer forinton váltotta magához áruló kapitányától. Látva ezeket, térdre borúlt a salernoi nép a király előtt, torka szakadtáig kiáltozván: Éljen a mi urunk, királyunk!

Négy napig maradt e helyt Lajos, folytonosan el levén foglalva a hódoló követségek fogadásával, kiket fönsége és kegyessége teljesen elbájolt.

Tábort bontatván, Lajos király Scafati alá érkezék, melynek földesura, szerzetes apát, a sebes folyó két partját összekötő hídat fölszedette. A király beüzent a klastromba, hogy a hídat állítsák helyre s a várat adják kezére. Hanem a szerzetesek az igazságot elpalástolván felelék: Az apátúr benn van Nápolyban a fölségeknél; ők engedelme nélkűl nem rendelkezhetnek a várral. A mi pedig a hídat illeti, annak jókarban tartása a lakosság kötelessége.

Megharaguvék e sületlen beszédért a király, átúsztatta a folyót lovasaival, kik a helységet a vidékkel együtt elpusztították. Bezzeg ámultak e csínyen a szerzetesek, mert hihetetlennek tartották, hogy lovas átúszszék ekkora folyót és a kifosztott lakosok panaszaiból nem épen kecsegtető sorsot jósoltak magoknak. – A hamarosan előkerűlt apát is sietett megkerestetni a királyt, s kijelenteni, hogy kész engedelmeskedni neki. A király kegyelmesen fogadta az apátot, visszalátogatta és nála maradt ebéden. Este pedig nemcsak a zárdából és várból, melyet két oldalról folyó övezett, s így a természet által igen megerősített hely volt, hanem a vidékről is eltávozott. De marasztalatlan is ott maradt Laczkfi Dénes, hogy gyakorlati példát adjon a magyar vendégszeretet követelményeiről.[221]

XVIII. Lajos második nápolyi hadjárata.



CASTELLAMARENÁL táboroz vala Lajos király, midőn futár érkezék Aversa alól, Kont Miklóstól jelentő, hogy ő felsége jelenléte Aversa ostrománál igen kívánatos. A király tehát meghagyta Laczkfi István vajdának, hogy elrendezvén a vidék ügyeit, az egész sereggel utánna jőjjön. Maga pedig kétszáz szemen szedett vitézzel azonnal Aversa felé indúlt. Harmad-, negyednapra követhette csak a vajda seregével urát. Bajjal, de szerencsésen haladt át a hegyszorosokon és Somma elé érkezék. Nem volt szándéka megostromoltatni e jól erősített helyet és csöndesen vonúlt el mellette… De nem folytatom. Arany János arany tolla ez eseményt oly aranyosan írta meg, miképen csak ő tudott írni, halljuk tehát magát a halhatatlan költőt:

Megkerülé (Laczkfi) a füsttarajú hegyet,
Melynek tüze éjjel fölgyútá az eget,
S lefelé haladt a nápolyi mezőre,
Szomma kicsiny várat hagyva balon félre.
Mikor elvonúlt már, csak utócsapatja
Vala hátra, melynek Dénes a hadnagyja,
Követ, nyilat mernek a nyakukba szórni,
Csak leszökik Dénes: «Félre itt a lóval!
Utánam, ki legény emberi hágcsóval!»
S maga rohan, fejét pajzsával fedve,
Ugrik is a falnál egy hosszú németre,
A kit ő tart zsoldban, s most a vállán tartja,
Míg a fal ereszét kézzel megragadja.

………………………….…………….

Nem hazudok, – mert nem az ujjomból szoptam, –
Várbeli több száznál rohana rá ottan.
Láncsa veri vértjét, szekercze sisakját,
Ó még sem ereszté bal kezivel a fát,
Mialatt a jobbja, véd is, öl is, vág is,
Míg tiszta lesz a hely és annyira tág is,
Hogy aczél rúgása hős, ifjú inának
Fölvetheti oda, hol elleni állnak.
Ott hamar oly szérűt nyese vitéz kardja,
Hogy bátran utána jöhet a csapatja,
Körül elfoglalni mind az egész párkányt.[222]

Lajos király alig hogy Aversához megérkezett (1350 julius 1.), rohamot parancsolt, de seregét keményen visszaverték. A sok sebesült közt volt Nekcsei Denk udvari vitéz, néhai Lipóczi és Nekcsei Demeter volt tárnokmester unokaöcscse és örököse, a maig is fönnálló Lipóczi Keczerek egyik őse, kit annyira elvertek, hogy haza érkezvén Magyarországba, rövid időn meghalt; továbbá Ujlaki Miklós a Csákok nemzetségéből, néhai Ugrin tárnokmesternek, az Anjouk egyik fő oszlopának fia, kit kő ért, félholtan vittek el, és aztán is sokáig betegeskedék; de végre megépüle, minthogy 1358-1360 körűl mint országbíró és szerémi főispán kerül elő; nem különben János a nádor fia, kit a nyíl úgy megsebzett, hogy alig kerülte el a halált, de mégis elkerülte, mert még később is előfordul a vármegye-ispánok közt.

E balsikerű vállalat után íratott a király Laczkfi Istvánnak, siessen Aversa alá, az ostromló haddal egyesülendő. Az egyesült sereget – úgy látszik – igen nagyra becsüli az olasz koríró. Szerinte a magyar királynak harminczezer magyar lovasa, mind válogatott, edzett vitézek; tizenötezer német lovas és húszezer gyalogos zsoldosa volt, kikhez még hatezer belföldit számít, a Celani, Apici, Triventi, San-Valentino, San-Giorgio, Laconissa grófok és más főurak népeit, kik uraikkal együtt a magyar sereghez csatlakoztak. A vidék vetekedett a tábort hússal, borral, kenyérrel és más eleséggel ellátni, miért kész fizetést kapott.

Lajos király bevett szokás szerint, hírnököt küldött a várnagyhoz, megadásra szólítván föl őt. Pignataro, a várnagy azt felelte, hogy ez iránt utasítást kell kérnie Nápolyból.

A válasz igen késett, de Lajos nem hagyta ez időt tétlenségben elhaladni. Számszereket, hídakat, lajtorjákat és egyéb ostromkészletet csináltatott, miközben lovassága a vidéken, egész Nápoly faláig sűrűn portyázott, vitézségének nem egy vakmerő jelét adván.

A tagadó választ be sem várva, Lajos újra megkezdette az ostromot, hanem ami kárt a falakon ejtett, azt a védők serény ügyessége naponkint helyre pótolta. A német zsoldosok ki-kirontottak az erősségből szorongatóikra; sebet adva és véve meg-meg visszaszállottak. Az ily csatározásokban a király karddal vagy lándzsával kezében szívesen vett részt. Meg is járta ismét.

Szent Anna napján, azaz 1350 julius 26-án történt, hogy a király nagyon közel merészkedett a város falához és eljutott azon helyig, hol szegény Endre herczeg tetemét lelökték volt. A falról valaki őt megösmerte, rá lőtt és súlyosan megsebesítette a bal lábán. Lábában a vassal ért haza a király és álmatlanúl töltötte az éjjelt. Képzelhetjük, mennyire beledagadhatott a nyíl szakálla a húsba. Reggel jött hozzá Laczkfi István Wolfhardttal[223] és a helyett, hogy orvossal fölvágatták volna a sebet, tizenkét rántással alig bírták a nyilat kihúzni, minden rántással a húst szaggatván. János barát, a király gyóntatója szerencsés volt e barbár műtét alatt fejét tarthatni jajgató fölséges urának, ki ekkor rendelkezett temető helyéről; tehát vajmi rosszúl érezhette magát.[224]

Hogy a király fájdalma némileg csillapult, azt «parancsolta» István vajda a királynak, üljön lóra és lovagolja a tábort végig. Körülvezette a királyt a város falai kellő távolságában, hangosan kiáltatván a brigantikkal: «Éljen Magyarország, Jeruzsálem és Sicilia királya!» min nagy kedvöket lelék a magyar hadak, a várbeliek nem kis boszúságára.

Az ostrom már sokáig tartott és eredménynyel kevés remény kecsegtetett. Talán ez is volt oka, hogy Lajos király elmozdította Laczkfi Istvánt a fővezérségtől és azt a «bölcs tanácsú» Kont Miklósra ruházta, mely tette a királynak István vajdát igen elkeserítette, sokaknak nem tetszett és az ügyeket nagyon megzavarta.[225]

Kont Miklós, ki ritka ügyességet fejtett ki nehéz ügyek lebonyolításánál, szerződések, fegyverszünetek, békék kötésénél, mint ezt történetünk folyamán tapasztalni többször lesz alkalmunk, elővette e tudományát és alkudozásba bocsájtkozott Pignataroval, Aversa parancsnokával. A szerencse kedvezett neki. A városban az eleség fogyatékán volt; hogy belőle minden haszontalan fogyasztót kiűztek, nem hosszú haladékot nyújtott; a zsoldoshad nem lelkesedett az éhhalálért, mire 1350 augusztus 3-án Pignataro Jakab a várost is, a várat is szabad kivonulás kikötése mellett átadta.

Johanna és férje Aversa ostroma alatt mindennap rettegtek, hogy Lajos Nápoly ellen indúl és őket elfogja. Genua fölhasználta e szorultságokat, nyolcz gályát küldött a nápolyi kikötőbe (1350 julius 9.) színleg Johanna segítségére, de csak azon föltétel alatt, ha Ventimigliát, melyre egyébként jogot tartott, átengedi Genuának. Johanna szorultságában ráállott a föltételre, és legott elküldé biztosait a kívánt város átadására. Miután pedig az átadás megtörtént, azon kijelentéssel, hogy a magyar király ellen nem küzd, eltávozott a genuai hajóhad. – Ez alatt Aversa megadta magát. Mily félelmet kellett a nápolyi királyi párnak kiállani, alig képzelhető. Szerencséjére az Avellini gróf, De-Beaux Rajnald, még jókor érkezett Nápoly alá, kit segélyért a Provenceba küldöttek volt, – pápai zászló alatt tíz gályával. A királyi pár kettőt azonnal kiválasztott közűlök és szinte egyedül Gaëtába menekült, mire a főváros és vele az ország a magyar királyt uralta.

Hanem ez állhatatlan nép Lajosban idegent látott, s így sikerült néhány cselszövőnek a főváros lakosságát a magyarok ellen lázítani, kiket a polgárokra vetett hadi adó is gyűlöletesekké tett. De Kont Miklós erőt vett a lázadáson és Nápoly négy erősségébe magyar őrséget tett.

Még Aversa ostroma alatt történt némi közeledés Lajos király és Mária, Durazzoi Károly herczeg özvegye közt. Lajos az özvegy megbizottjával, Rumbo Marinoval találkozott Trentula nevű faluban. Szóba jött-e itt a házasság Lajos és Mária közt, miáltal Lajos a hatalmas durazzoi pártot kiengesztelni remélhette: biztosan nem tudjuk; de azt tudjuk, hogy ennek Nápolyban híre volt és nem tartjuk valószínűnek, hogy az özvegy herczegnő visszautasította volna az özvegy király kezét, mely két koronát tehetett volna fejére. Johanna is szelét vehette e hírnek és meghagyta tengernagyának, hogy Máriát titkon egyik hajójára vitesse és Provenceba szállíttassa.[226]

Lajos király is kezdett arról gondolkozni, hogy visszamegy Magyarországba. Acciajoli életirója Lajos ez elhatározásának okát a következőkben találja: az Aversa ostrománál tapasztalt kellemetlenségek lehangolták; katonái kitöltötték már szegődségök idejét; pénzben és élelemben szükséget kezdett szenvedni; Durazzoi Károly halála lehűtötte boszúját; végre hazulról is írtak neki, jőjjön már haza.

Fölépülvén teljesen lábbajából, összehívatta a magyar urakat, hogy tanácskozzék velök az iránt, kit tegyen meg Siciliában helytartójának. Fáztak a bizalomtól a magyar urak. Végre Laczkfi András leborúlt előtte és mondá:

«Uram királyom, az te üdvösséged szeretetére, atyám és testvéreim érdemeiért kérlek téged, hogy engem hagyj itt ezen a földön». Lajos kegyesen fogadta ez ajánlkozást, kinevezte helytartójának, visszahagyta őt, «mint bárányt a farkasok közt» és vele Bertalant, a Tót Lőrincz fiát, Kont Miklós öcscsét. Salerno kapitányának megtette Druget Miklós, néhai Vellermes nádor öcscsét: a Terra di Lavoro kormányzójának, s egyúttal Aversa és Capua kapitányának pedig Fra Morialét, a johanniták vránai perjelét, ki aztán hűtlenné lett és a rábízott várakat átadta Johannának.[227]


58. SIENA. A PÁPA LAKÁSA.

Szeptember 17-én indúlt meg Lajos király Róma felé. Útját a széptornyú Capuának, a Casinoi hegy alatt Campánián át vette. Rómába a nagy jubileum hozta, melynek malasztjaiban (mint már a tavasz elején írta volt meg a pápának) részesülni óhajtott. – Egész Europa vágyott akkor (a fekete halál után) Rómába. A zarándokok nagy mennyisége ellepte Itália országútait. A vendéglők nem fogadhatták be a szállást keresők százezreit. Minden ház szálló volt, és mégis a keményebb éghajlathoz szokott németek és magyarok kénytelenek voltak lobogó máglyák mellett az útczákon és tereken tanyázni. Ha Matteo Villani adatait, melyek szerint egymillió kétszázezer idegen tartózkodott a nagy bőjt folytán Rómában, túlzottaknak veszszük is; kik félmillióra tették a naponkint Rómába és Rómából jövők, menők számát, bizonyára nem túloztak. Általában pedig dícsérték a zarándokok példás magaviseletét és kegyes indulatát.

Lajos király szeptember vége felé érkezett a városba. A firenzei tanács szeptember 30-án értesítette Sienát a magyar király megérkeztéről Rómában – nem is akkora kísérettel, mint a mekkorától a sienaiak féltek. Mindössze ezer bőrsisakos volt vele.[228] – Cola Rienzi négy franczia mértföldre, száz előkelő emberével, kik e végett külön készült bíbor ruhába öltöztek, ment Lajos elé, tárogatókkal és mindennemű zeneszerrel fogadva őt. Róma útczáin szőnyegek voltak elterítve, a házak díszítve; a nép éltette a királyt és a szent-Péter templom lépcsőzeteig kísérte. A király itt naponkint misét hallgatott, naponkint megtekintette a Veronikát, nagy épülésére a világ minden részéből egybe sereglett bucsúsoknak. – Az üresen álló pápai palotába szállásolták el a magyar királyt. A római főurak minden nap udvarlására valának, meghítták házaikba és nagy tiszteletnek tartották, ha megvendégelhették. A nép meg akarta tenni urának; de Lajos e tiszteletet köszönettel hárította el magától. Több napig ájtatoskodott, míg pápai feloldozást nyert, mely alkalommal négyezer aranyforintot tett le szent Péter oltárára alamizsnaképen.


RÓMA.
Schedel «Liber Chronicarum»-jából.

Rómából seregével Itálián keresztül haza tért a király. A városokban, melyeken áthaladt, mindenütt nagy tisztelettel fogadták.[229] Veronában, hova velenczei tudósítások szerint október tizedike körűl érkezett, elbocsájtotta német zsoldosait, melyeket Wolfhardték vezettek vala. Zsoldjokat, a mennyiben még nem fizethette ki, hazulról küldötte meg nekik.

A velenczei terűleten a köztársaság époly tisztelettel fogadta, mint mikor először tette meg ez útat Olaszországba. Magyarországba október 25-én érkezett kimondhatatlan örömére övéinek és fegyvertársainak, kiket nagylelkűen megjutalmazott.[230]

A Siciliában maradt hadakról csak annyit hallunk, hogy jól tartották magokat, még sokat hadakoztak, a Tarantoi Lajos népét sokszor megverték úgy, hogy ezek csak váraikban tarthatták magokat.[231]

XIX. A békekötés.



AZ ELŐADOTTAK után alig lehet kétségünk a hangulatra nézve, melyben Lajos király Siciliát elhagyta. Az unottság, elégületlenség foghatta el egész valóját, a sívár érzelem, mely az embert a fáradságos munka végeztével bosszantja, látván, hogy minden dolga, igyekvése, törődése haszontalan. Szerencséje neki is, az országnak is, hogy még fiatal ember volt, oly korban, melyben a sebek hamar gyógyúlnak…

Ha siciliai vállalata előtt sikerül Lajosnak Zárát és vele Dalmácziát visszafoglalnia, ekképen a tengeri útat Magyarország és Sicilia közt biztosítania; vagy ha első siciliai útja eredményeit, midőn ez egész országot szinte kardcsapás nélkűl hatalmába kerítette, a Durazzoi Károlyon elkövetett politikai gyilkosság és a járvány meg nem hiúsítja: akkor Lajos valószínűleg czélt ér, Sicilia birtokát a maga vagy öcscse számára régi jusson biztosítja, s az események rohama által meglepett szent-szék is előbb, utóbb bele nyugszik vala a változatlanba.

De most, miután Johanna lélekzethez és pénzhez jutott; pártja és a durazzoiaké megemberelte magát; a lakosságban a háború iszonyai a lovagias magyar király iránti lelkesedést lelohasztották; a szent-szék is új reményt táplált; Velencze és más olasz államok többé kevésbbé ellenséges állást fogtak; pénz se volt már és minden arczra kiült a kedvetlenség: Lajos józan érzéke, belátása visszavonulást tanácsolt.

Hogy miképen hajtja ezt végre? erre nézve nehezen volt még tisztában akkor, midőn nápolyi ügye föladására aligha határozta el magát véglegesen. Hogy Rómába ment a jubileumhoz, az nem volt «fogás» nála, mit felőle föltenni több volna az elfogultságnál. Elborúlt lelke megkívánta az üdülést. Hozzá hasonló kedvében írhatta a koronás költő: «Amint kívánkozik a szarvas a vízforráshoz, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Isten!»

Még Siciliából elmenetele előtt megegyezett Lajos király abban, hogy közte és a nápolyi király közt fegyverszünet legyen. E fegyverszünetet meghosszabbította aztán 1351 ápril 1-ig azon föltétel alatt, hogy míg e fegyverszünet tart, ő Magyarországba megyen, Johanna pedig és férje a Provenceban tartózkodjék, honnét november első napjára Negroponte szigetére jőjjenek; ott lesz ő is, a pápa követe is, és a megkötendő béke iránt fognak tanakodni. A pápa ez összejövetelhez, melynek határnapját csakhamar januárra halasztották, a terouennei püspököt rendelte ki, meghagyván neki, hogy a siciliai királynak és királynőnek, a mennyiben a tisztesség engedi, minden erejéből kedvezzen.

Hanem Lajos ettől a tervétől is elállott és követeket küldött Avignonba, hogy a békeszerzés munkáját a szent-székre hárítsa. VI. Kelemen pápa kegyesen fogadta e követeket és Guidohoz, immár a tusculumi (frascatii) bíboros püspökhöz és Vilmos bíboros diakonushoz (a pápa unokaöcscséhez), ki Magyarországból sok egyházi javadalom jövedelmét élvezte, tehát Lajos királynak némileg lekötelezettje volt, utasította őket, hogy velök egyetemben állapítsák meg a békepontokat s azokat írásba foglalják.

A magyar követek vonakodva engedelmeskedtek a pápának, minthogy erre megbízásuk nem volt. Azonképen a pápa egyenes parancsára történt, hogy a békekötés e tervezetébe azon pont is, mely szerint a nápolyi királyi pár a magyar királynak a királyi herczegek váltságdíja és hadi kárpótlás fejében háromszázezer forintot fizetni tartozik, fölvétetett. A pápa magára vállalta ezen fizetség elintézését úgy, hogy Lajosnak érintkeznie se kellessék a nápolyi királyi párral. Ha pedig ezek ketten megegyezésöket megvonnák e ponttól, «úgy leveszi róluk kezét (a pápa), hogy bizony megkeserülik engedetlenségöket». Buzgón kéri tehát a magyar királyt, fogadja el e békepontokat. Esedezik Erzsébet anyakirálynénak is, kivel a tervezetet szintén közölte; Isten irgalmára és szentséges vére omlására kéri, fogadtassa el fiával ezt a békét és tartóztassa vissza a megszámlálhatatlan gonosztól, melyeket lelkére vesz, midőn Siciliát tapossa, gyötri. Kedveskedésűl megengedte neki, valamint fiának István herczegnek, s ez utóbbi nejének (a kiátkozott Bajor Lajos leányának!), hogy gyóntatójuk ugyanazon teljesded teljes (plenissima) bucsúban részesíthesse őket, melyben a jubileumi év alatt azok részesülnek, kik Rómába jövén, a szent Péter és Pál bazilikát s a lateráni szent János templomát meglátogatván, részesülnek. (1251 január 8.)[232]

Johannának és férjének a pápa csakugyan megküldötte a tervezett békepontokat azzal a szigorú meghagyással, hogy azokat készségesen elfogadják. Minthogy pedig remélhető, hogy a magyar király is elfogadja azokat, s ezt jelentő követei hamar visszatérhetnek, rajta legyenek mindenképen, hogy a tervezetben megírt pénzösszeget mielőbb fölhajhászszák. – A brindisii érsek vitte a pápa ezen levelét. Ugyanezen érseknek adta a pápa a hatalmat, hogy a fegyverszünetet, mely nem sokára lejárt, meghosszabbíthassa; azonképen mindazokat, kik az utóbbi háborús idő alatt excommunicatióba estek, föloldhassa; egyezséget szerezhessen, békíthessen, ígéretek alól fölmenthessen, szóval pacificálhasson.

Mentek Nápolyba az ottani érsekhez és főurakhoz is levelek, melyek igen jellemzők. Ezekben a pápa előadja, hogy Lajos magyar király és a nápolyi királyi pár fegyverszünetet kötöttek, melynek tartama még nem telt le. Ezen kötés egyik pontja elrendeli, hogy a fegyverszünet alatt a nápolyi királyi pár Provenceban, Lajos Magyarországon tartózkodjék. A pápa, azon tételből indulva ki, hogy a kormányos jelenléte a hajónak hasznára, távolléte kárára van, óhajtaná, ha a nápolyi királyi pár visszatérne országába. Kérdi tehát a nápolyi főurakat és népet, különösen a nápolyi érseket: helyeslik-e ebbeli óhajtását? Jól megfontolandó azonban a dolog, minthogy a magyar király a fegyverszünet föltételének ezen megszegését könnyen casus bellinek tekinthetné és visszatérvén még nagyobb kegyetlenséggel bánnék el velök Egyébiránt (s itt csattan!) a brindisii érseknek már zsebében van a visszahívási rendelet Johannáék számára. (1351 február 1.)

Valóban ápril 7-éről már Nápolyból értesíti a siciliai királyi pár a firenzei köztársaságot, hogy a békét a szent-szék már megkötötte a magyar királylyal, s az erről szóló bullákat márczius 23-án már kihirdették, valamint az ő koronázásokhoz, mely jövő pünkösdkor fog megtörténni, a bullák szintén megérkeztek: teszik tehát szíves meghívásokat ez ünnepélyekhez. A firenzei köztársaság junius 12-én kelt válaszában annyit jegyez meg, hogy a nápolyi követ Magyarországba menet is, onnét jövet is jelentkezett nálok, és hogy tőle tudják, miszerint a béke Nápoly és a magyar király közt kész, és hogy a királyi herczegek megszabadulása is valószínű.

De a magyar hadak nem törődtek a pápai bullákkal, míg urok rendeletét nem vették. A siciliai királyi pár a firenzei köztársaságtól kér segítséget ellenök, kik nem hogy távozni akarnának, de sőt az egész országot bekalandozzák, pusztítják, főleg az Abruzzók vidékén garázdálkodnak.

Tarantoi Lajos személyesen föl akar támadni, hogy a Forli vidékén levőket megzabolázza. Ezek ellen kellene legelőbb a kért segítség, melyet azonban Firenze megtagadott.

A béke tehát még nem volt megkötve; hisz a magyar király még csak juliusban válaszolt a pápa azon javaslatára, melyet neki az év elején Avignonból megküldöttek. Jägerndorfi Pál, nyitrai főesperes vitte a magyar király e válaszát, mely a pápának «kedves». Közben azonban némi nehézségek támadtak a békepontok értelmezésére. E miatt a nápolyiak kértére pótczikkeket készíttetett a pápa, melyek a szent-szék eredeti szándékát csupán kifejtették, semmi újat sem tartalmaztak, mint ezt Begonis Péternek, a boroszlói egyház kanczellárjának bőven elő kellett adnia a magyar király előtt. Kérte erre a pápa a király válaszát mindszentig, hogy a rend Nápolyban helyre állhasson, Lajos is gond nélkűl letördelhesse a szomszédos hitetlenek szarvait. Viszont a mi a hadi kárpótlást illeti, a szent-szék kész volt kezességet vállalni arról, hogy Johannáék a kikötött 300,000 forintot 25,000 forintos részletekben, méltányos határnapokra, melyek elseje a jövő bőjtben leendett, vagy azonnal 200,000 forintot megfizetnek. E fizetség teljesitését a pápa úgy a siciliai királyi párnál, mint különösen Nápoly városa közönségénél sürgette. A királyi pár kincstára, – így szólott levele a városhoz, – annyira ki van merítve a háború következtében, hogy kisebb összegeket se képes fizetni. A magyar király különben is vele (a királyi párral) érintkezni nem akar. A szent-szék tehát fölajánlotta kezességét a fizetség iránt, föltéve, hogy a királyi pár, a nemesség és községek kellő meghatalmazást adnak. Fölhivja tehát Nápoly közönségét, hogy a maga részéről ezen meghatalmazást állítsa ki.[233]

Lajos király és öcscse, István erdélyi fejedelem, hogy ő szentségének a római pápának óhajtását betöltsék és akaratához alkalmazkodjanak, Budán 1351 október 11-én kelt megbízó levelökben a legelterjedtebb fölhatalmazást állították ki követjeik, János veszprémi püspök és kanczellár, nem különben Wolfhardt Ulrik, Mosony, Vas és Soprony főispánja és Óvár várnagya részére, hogy a pápának vagy megbizottjának átszolgáltathassák a magyar király seregei által elfoglalva tartott apuliai részeket, föntartván csupán a salernoi herczegség és a szent-angyalhegyi javadalmi uraság czímét. Hogy kivonják e részekből a magyar király tisztjeit és népeit, a kivonulók ellátásáról és biztonságáról kellően gondoskodván. Ha kik pedig vissza akarnának maradni, valamint a benszülöttek, kik a magyar király pártján valának, azoknak semmiben bántódások ne legyen. Lajos király a pápa kezébe tette le az egész nápolyi ügyet, remélvén, hogy a szent-szék igazságot szolgáltat neki. A pápa lelkiismeretére hagyja, hogy végezzen belátása szerint. A követek tárgyalhatnak a fogoly herczegek megszabadítása ügyében is. Minthogy végre jámbor lelkek ott is vétket látnak, a hol talán nincs is: kéri a pápát, hogy kegyelme fölöslegéből bűnbocsánatot adjon mindazokban, mikben netán emberei az egyházat megbántották volna.

VI. Kelemen pápa bőséges hálát mondott Lajos magyar királynak, ki az egyház iránti hűséget és hite tisztaságát jóllehet százszor, de soha oly fényesen meg nem mutatta, mint jelenben, midőn a békét helyre állította, s oly nagylelkűséget és kegyességet tanúsított, mely az ő, a pápa óhajtásait felül múlja. Az Isten tartotta meg őt hitében, buzgalmában. Óvja minden gonosztól és virágoztassa föl országát, szilárdítsa és örökre állandósítsa trónját.

A mi a pápát ily magasztos hangulatba hozta, azt megértjük Johannának és Tarantói Lajosnak küldött leveléből: «Az irgalmas Isten, ki könyörűletét, ha haragszik se tudja megvonni tőlünk, a magyar király szívét békére hajlította, mely király az előbbi megállapodások daczára az egész pénzösszeget, mely neki fölajánlva volt (sibi oblata fuerat), az apostoli szent-szék iránti tiszteletből teljesen visszautasította (repudiavit omnino)». Értesítette őket továbbá, hogy a magyar hadak az általok megszállott helyeket a fölszereléssel és eleséggel együtt a bragai érseknek, és San-Marciale Péter úrnak, mint pápai biztosoknak át fogják adni és három hónap alatt Siciliából ki fognak vonulni, hogy végre a királyi herczegeket is szabadon bocsájtja a magyar király. Minthogy pedig a veszprémi püspök, noha igen kéretve, ezen ügyek elintézése végett a helyszínére, Siciliába menni szíveskedik, inti a királyi párt, hogy e főpapot, a lehető legnagyobb kedvezéssel fogadja. (1352 február 1.)

A következőkben a pápa, a magyar követek és a nápolyi királyi pár arról rendelkeznek, hogy a békekötés pontjai Lajos magyar király óhajtásához képest végrehajtassanak.

A pápa biztosait, a nevezett érseket és lovagot akkép nevezte ki, hogy az ő nevében vegyék át, őrizzék és kormányozzák Sicilia mind azon helyeit, melyeket ott a magyar király még bírt. Meghagyta egyúttal a magyar király helytartóinak, hadnagyainak és egyéb tisztjeinek, hogy a kezökre bízott helyeket minden fölszereléssel együtt a pápai biztosok kezére szolgáltassák.

Ugyan ő meghatalmazta a veszprémi és zágrábi püspököket, hogy betöltetvén a békepontok, teljes föloldozást és bűnbocsánatot adhassanak mindeneknek, kik a nápolyi hadjáratban bármiképen részesek voltak.

Megígérte továbbá a szent-atya, hogy Lajos királynak minden bántását, melyeket ellene s az egyház ellen elkövetett, megbocsájtja, s hogy ezeket rajta, országán, örökösein, utódain vagy szövetségesein megtorolni nem fogja. Megígérte azt is, hogy Lajos Sicilia királya és Johanna Sicilia királynője szintén teljes bűnfeledést fognak hirdetni mindazon alattvalóik számára, kik ellenök föllázadtak s a magyar király pártjára állottak.

A pápa a magyar király követeit, kik közt harmadikul László egri prépost is említtetik, nem különben visszatérő népét a tengeren egész Zengig, Szlavonia határaig, a szárazon Asculoig, az anconai őrgrófságig minden vagyonukkal együtt a maga s az apostoli szent-szék oltalmába és pártfogásába vette és mindeneknek megtiltotta, nehogy sérelmet kövessenek el rajtok. Megígérte nekik, hogy bántani őket senkisem fogja, sőt ha kívánják, a nápolyi kormány illő díjért hajókat is rendel ki számokra.

Pártfogásába vette továbbá néhai Endre herczeg udvari embereit, kik Nápolyban akartak maradni és megtiltotta a nápolyi királyi párnak, meg másoknak is, hogy ezeket személyökben avagy vagyonukban sértsék.

Viszont János veszprémi püspök és Ulrik főispán a pápa jelenlétében ünnepélyesen tiltakoztak az ellen, mintha a magyar király a salernoi herczegség és szent-angyalhegyi javadalom czíméről is, melyet atyja régtől fogva viselt, azonképen ő is visel a jelenben, lemondott volna.[234]

XX. A nápolyi ügy befejezése.



MINDEZEK 1352. évi február hava első felében történtek, s a pápa már azt hitte, hogy mindent a legjobban elvégzett, midőn Lajos magyar király levélben értesíté Guido bíborost, hogy követei, a veszprémi püspök és Ulrik főispán, kiket a nápolyi ügyek befejezésére küldött az apostoli szent-székhez, oly egyezséget kötöttek, mely iránt se tőle, a királytól, sem a királyi tanácstól utasítva nem voltak, és erről előlegesen nem is értesítették őt. Ennek következtében új követeket küldött a siciliai részekbe és meghagyta ottani híveinek, hogy a kezeikre bízott városokat és várakat át ne szolgáltassák, mielőtt magának a békeügy állásáról bővebb tudomást nem szerez.

Képzelhető, mily zavart okozott e levél Avignonban. A pápa nem akarta hinni, hogy oly szilárd jellemű férfiútól, mint a magyar király, ilyen levél érkezhetett. Ő, a pápa, maga látta a nagy, függő pecséttel ellátott okiratot, melyben kellő és elégséges meghatalmazás foglaltatik a veszprémi püspök és a főispán, mint királyi megbizottak részére.

Ép azért a pápa tántoríthatatlanúl bízik Lajosban a magyar királyban. De minthogy a fogoly herczegek még nincsenek szabadon, a siciliai várak sincsenek még átadva, a magyarság még mindig bennök ül; az Isten irgalmára kéri őt, álljon szavának. (1352 május 28.)

Mi volt Lajos akadékoskodásának oka, arról egyenes tudósításunk nincsen. De aligha csalódunk, állítván, hogy Lajos nápolyi hívei személyét és vagyonát a bosszúálló nápolyi udvar elől biztosítva nem látta; sőt fordulhattak elő esetek, midőn ezeket tényleg már bántalmazták. Mind erről Orsillo Minutulo kanonok által értesülhetett Lajos. Ugyanis VI. Kelemen pápának levele fekszik előttünk, melyből arról értesűlt Lajos király, hogy jóllehet a szentszék már írt a siciliai királynak, miszerint az ő volt híveit ne bántsa, most még különösen közben járt Orsillo Minutulo nápolyi kanonok érdekében, kit a magyar király iránti tiszteletből pápai káplánynak nevezett ki.

Valóban, a siciliai királyi pár több rendű okleveléből látjuk, hogy ismételve általános bűnbocsánatot biztosítanak azok számára, kik az utóbbi háborús időben ellenök harczoltak. Föl vannak számosan név szerint említve. Lallo Camponesco is tovább bírta az abruzzoi grófságot, melyhez húsz várad tartozott.

A tarantoiak számára, kik e várost a magyar király érdekében ostromolták, külön kegyelemlevelet adtak ki. A pápa a bíborosok tanácsából még egy bullát állíttatott ki, melyben fogadja, hogy a magyar-nápolyi hadjárat miatt compromittáltakat sem ő, sem utódai se megidézni, se másként zaklatni nem fogják.

Ezek után indíttatva érezte magát Lajos magyar király még egy követet küldeni Avignonba Pál gurki választott püspök személyében. Ez meghatalmazásánál fogva megerősítette mindazt, amit János veszprémi püspök és Wolfhardt Ulrik főispán megígértek, és azon biztosítást adta, hogy a fogoly herczegeket szabadon fogják bocsájtani. Különösen szóba kerűlt még a 300,000 arany forintnyi kárpótlás is, melyet Lajos szavához híven a pápa kedveért elengedett. Ennek – úgy tetszik – viszonzásáúl történt, hogy a gurki püspök megjelenvén a consistoriumban, arra kérte a szent-atyát, miszerint a magyar királynak azon költségei födözésére, melyeket a tatárok és más hitetlen népek ellen viselt háborúi igényelnek, engedje át a magyarországi egyházi jövedelmeknek, egyébként a pápai kincstár javára szedetni szokott tizedét. – A pápa készségesen hajolt a magyar király követe kérésére és megengedte, hogy az 1352. évi november hó első napjától számítandó négy évig az összes magyarországi egyházi javak tizedét a mondott czélokra fordíthassa. Egyúttal megbízta a zágrábi, váradi és csanádi püspököket, hogy e tizedet a pápai dézsma-szedőktől behajtván, a királynak szolgáltassák át.

Ezek után a pápának még csak egy kívánsága maradt fönn: a herczegek megszabadulása. Ismételve esdette tehát Lajost, hogy ezeket bocsássa szabadon és tisztességgel kísértesse el őket az aquiléjai patriarchához. Lajos végre a pápa ezen óhajtását is teljesítette.

Úgy értesülünk, 1353 januárban a herczegek már Padovába megérkeztek s innét nagy örömmel útaztak tovább Nápoly felé.[235]

A nápolyi ügyek utójátékáúl tekintendő, hogy Durazzoi Róbert herczeg, a legifjabbik a fogságból megszabadult királyi herczegek között, kit a pápa leveleiben gyermeknek nevez, alig szabadult ki Visegrád várából, a rajta megtörtént méltatlanság tudatában párviadalra hítta ki a magyar királyt, ki e vakmerőségen annyira fölindúlt, hogy majdnem új hadjáratot indított Sicilia ellen. De még inkább fölháborodának e merészségen Lajos a siciliai király és Róbert, a király bátyja, ki a konstantinápolyi király czímét viselte. Ezek ketten bocsánatot kértek Lajos magyar királytól és a királyi családtól, minthogy nekik e vakmerőségről tudomások nem volt, és mindenképen azon voltak, hogy a fékevesztett herczeg kihívását visszavonja. A magyar király megengesztelődött. Ellenben II. János franczia király, noha nem rossz viszonyt tartott a magyar udvarral, kedvét lelte a Durazzoinak e hóbortján, lovaggá ütötte és háromezer franczia lirát rendelt évdíjúl (e különben is közeli rokona) számára.[236]

Egy más utójátéka is volt a nápolyi hadjáratnak. 1361. év elején megjelent Magyarországon egy ember, ki magát Endre királynak, Lajos király öcscsének mondotta, állítván, hogy őt nem gyilkolták meg, mert jókor értesülvén az ellene szőtt ármányról, idején megmenekűlt, helyette aztán kamarása szenvedett halált. Ő félelmében a tengeren túl, idegen földre költözött, hol akkorig rejtőzék.

Ez ember minden mozdulatában hasonlitott Endre királyhoz elannyira, hogy sem a király, sem az urak, sem az anyakirályné nem volt tisztában az iránt, csalóval van-e dolgok. Lajos király elfogatta az illetőt és Budán őriztette, míg végre bevallotta a nyomorúlt, hogy egy tímár fia.[237]

Hogy ily expeditió, mint a nápolyi, jó és rossz értelemben termékenyítőleg hatott a magyar szellemre, kétségtelen.

Lajos király katonái közűl többen visszamaradtak vagy visszamentek Itáliába, közöttük Toldi Miklós a regeszerű hős, és ott a condottierek közé állottak.[238]

Mások zárdákba vonúltak s ott jó cselekedetek közt töltötték el éltöket, mint a szent-ferenczrendű boldog Antal, ki Folignoban, 1371-ben a szentség hírével halt meg s e városban maig is a vallásos tisztelet tárgya.[239]

Különösb viszontagsága volt Kriszafánfia György vitéznek, ki I. Lajost Nápolyba követte volt, ott előkelő tisztségeket viselt és iszonyú kegyetlenségeket követett el. A bűntudattól kínoztatván, a hadjárat végeztével a pápai udvarba ment, hogy föloldozást nyerjen s innét peletenczeképen elzarándokolt Irlandba szent Patrik purgatoriumához.[240]

Szent Patrik vagyis Patricius (377-459) Irland apostola volt. Hanem apostolkodása kezdetén a vad ireket a túlvilági kínok és örömek előadásával se tudta a keresztény életnek megnyerni. Ezek kijelentették, hogy nem hisznek szavának, csodatételeinek sem, hacsak valamelyikök a gonoszok kínjainak s az igazak örömeinek tanúja nem lesz. Isten tehát maga vezette ki szentjét egy magányos helyre, s egy kívűlről sötét, kerek barlangot mutatott neki, mondván: A mely igazhitű és őszinte vezeklő e barlangba leszáll, abban egy nappalt s egy éjjelt időzni fog, az minden bűnétől feloldatik, s azon átmenvén, nemcsak a gonoszok kínjait, de a jók örömeit is látandja». Ekkor az Úr eltűnvén szent Patrik szemei elől, ez örvendezve a kinyilatkoztatásnak, azon a helyen legott templomot épített, melléje szent Ágoston szabályait követő szerzetes kanonokokat telepített, ama barlangot fallal vétette körűl, az ajtóra zárt vetett, nehogy abba valaki könnyű elmével behatoljon, a kulcsot pedig a templom perjelére bízta. – Még szent Patrik idejében sok bűnbánó leszállott e barlangba, kik visszajövén, iszonyú kínszenvedésekről hoztak hírt, melyeket láttak és tapasztaltak. Mivel pedig sok ember tisztult e barlangban bűneitől, a hely szent Patrik purgatoriumának neveztetett.[241]


59. HOLY ISLAND, MELYEN SZ. PATRIK PURGATORIUMA ÁLLOTT.


Itt járt tehát György vitéz – aligha az első, semmi esetre sem az utolsó földiei közűl.[242]

Mit tartsunk Villani Máté (lib. II., cap. 29.) azon állításáról, hogy a szent-szék fölmentette Johanna királynőt az Endre halálában való bűnrészesség alól, miután Johanna azt vallotta, tanúkkal megbizonyította, hogy varázslat alatt állott, mely férjétől elidegenítette és hallván Endre jajveszéklését, fogva tartotta: nem tudjuk.

Történetbúvárok előtt hitele nem mindig van Matteo Villaninak;[243] más részt pedig föntebbi adatát se más krónikások, sem oklevelek nem hitelesítik.

Tudjuk, hogy a pápa Johannát és a királyi herczegeket De Beaux országbíró illetékessége alól kivette és a vizsgálattal ellenök Bertrand bíborost bízta meg, ki azonban nem találta időszerűnek e kérdéssel foglalkozni. Tudjuk továbbá: mikoron Johanna Avignonban tartózkodék (1348), három bíborost bíztak meg kihallgatásával; de midőn a pápa peremtorius határidőt szabott megjelenésére, annyira megneheztelt, hogy bucsúszó nélkűl távozott Avignonból.

Tovább nem hallunk törvényes eljárásról a királynő ellen, noha pápai leveleknek e kérdésre bővében vagyunk.[244] A történelem azonban soha se fogja Johannát fölmenteni a férjgyilkosság vádja alól.


60. CSATAJELENET AZ ANJOU-KORBAN.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre