Harmadik könyv.


I. Lengyelország állapota



LAJOS magyar király politikája innentúl más irányt vett. Ami eddig minden gondját igényelte, Sicilia birtokba vétele, immár háttérbe szorúlt. Sokkal közelebb fekvő, könnyebben elérhető czélok érdekelték: Lengyelország, melyre örökösödési kilátásai voltak, megvédése; Dalmáczia visszafoglalása és a magyar hegemonia kiterjesztése az alsó-dunai tartományokra. Ezek voltak a közvetlen czélok, melyeket maga elé tűzött.

Lengyelország a XIV. század elején a Kárpátoktól a balti tengerig terűlt és magában foglalta Kis- és Nagy-Lengyelországon kívül Felső- és Alsó-Sziléziát, Maszoviát, Kujáviát Dobrzyn, Kulm és Michelov herczegségekkel, nem különben a tengermelléki Pomerellát vagyis Kis Pomerániát. Hanem ezen tartományok is számtalan részre fölosztva, külön-külön herczeget uraltak, mert az atya rendesen annyi részre osztotta fel birtokát, ahány örököse, fia volt. Az összetartozás tudata az egyes részek közt vajmi kevéssé volt kifejlődve. Az egységet pusztán a fejedelem személye képviselte azon mértékben, melyben az uralkodásra termett volt. Minden egyéb tekintetben a laza foederalismus sívár képét mutatta e birodalom. Nem csuda, ha ily centrifugális hajlamok mellett a szélek letöredeztek, s a lengyel föld számos külső és számtalan belellenség martaléka lett. A cseh királyok elhódították Sziléziát, a lakosoknak, kivált a német gyarmatosoknak, nem épen ellenkezésével. A német lovagrend pedig elzárta Lengyelországot a tengertől – elfoglalván Pomerellát s a vele szomszédos herczegségeket. A pogány litvaiak és tatárok végre évenkint be-beütöttek az országba, rabolván és ellenállás nélkűl pusztítván mindent, amit értek.

E veszélyek megdöbbentették a jobb gondolkozású hazafiakat; belátták a nemzeti egység és a királyság helyreállításának szükségét. Lokietek Ulászló vállalkozott erre. VIII. Bonifaczius pápa kedvezésével kezdetben ugyancsak Kis-Lengyelországban s annak fővárosában, Krakóban tartotta magát; de lassankint Nagy-Lengyelország papságát és nemességét is megnyerte. Ekképen egyesülvén személyében e két főtartomány, a korona elnyerését és Pomeránia visszafoglalását tűzte ki föladatáúl. Egyik czélját nem nehezen érte el: Krakó székesegyházában 1320 januárban a gnezeni érsek által megkoronáztatta magát s ez által Lengyelország egyesülését biztosította. Másik czélja a Lengyelországhoz tartozó éjszaki részeknek, nevezetesen Pomerániának visszaszerzése a német lovagrendtől, sokkal nehezebben volt elérhető.


62. KRAKÓ.


A lelkesedés, mely a keresztes hadjáratokat létrehozta, szünedezvén, a német lovagrend, szintén e lelkesedés szülötte, nagyrészint Felső- és Közép-Németországban telepedett meg, és kivált a betegápolással foglalkozott, midőn a maszoviai herczeg meghítta, hogy a pogány poroszok megtérítésére vállalkozzék. Salza Herman, a rend nagymestere, a pogányok megtérítésére készségesen vállalkozott, és kérésére II. Frigyes császár megerősítette nemcsak azon adományokat, melyeket a lovagrend Maszovia herczegétől kapott, hanem biztosította számára minden foglalásait ugyanazon jogokkal, melyekkel a birodalmi fejedelmek országaikat bírják.

Nem lehet czélunk előadni, mint foglalták el kemény harcz után a német lovagok Poroszországot, mint jártak nyomukban a német gyarmatosok, mint írtották ki a pogánysággal a lakosok szláv nemzetiségét, új czélt tűzvén ki magoknak: egy éjszak-német állam alapítását. E végből törekedett a lovagrend Pomeránia birtokára, és kapott az alkalmon, midőn Lokietek Ulászló fölhítta, segítse megvédeni Lengyelországot a brandenburgi őrgróf ellen, minthogy egyedül erre nem képes. Megvédte a lovagrend és elfoglalta Pomerellát a brandenburgitól; de a nyújtott segélyért akkora számlát készített, hogy egész Pomerella nem látszott annyit megérni. Megtartotta tehát zálogképen a megszállott tartományt, sőt hogy némi jogczímet is szerezzen hozzá, megvette pénzen a brandenburgi őrgróf vélt jogait és igényeit e tartományhoz. Pörre kerűlt a dolog. A pápa által kinevezett bírák a lovagrend ellen döntöttek. De mit ér az olyan ítélet, melyet végrehajtani nincs erő, nincs hatalom?

Ulászló belátta, hogy előbb-utóbb fegyver fog dönteni e kérdésben. Ezért hatalmát benn az országban izmosítani, kívűl szövetségeseket keresni törekedett. Egyetlen szövetségese eddig a pápa volt, ki iránt határtalan tisztelettel viselteték ugyan, de aki erkölcsi támogatásnál egyébbel, habár ez abban az időben épen nem volt jelentéktelen! nem szolgálhatott neki. Azonban a szerencse csakhamar más szövetségest is hozott neki, I. Károly magyar király személyében.

Az özvegységre jutott magyar király megkérette Erzsébetnek, Ulászló leányának kezét. Erzsébet egyénisége s azon körűlmény, hogy örökösökkel ajándékozta meg férjét, szorosabb köteléket font a magyar és lengyel dinasztiák közt, mely, ha rövid időre is, a magyar és lengyel korona egyesítésére vezetett, közvetlenűl pedig nagyban emelte Lokietek tekintélyét a fejedelmek tanácsában, valaminthogy vejének segítségére mindig kész hatalma növelte önbizalmát. Nem kisebb jelentőséggel birt Lengyelországra királyának szövetsége Gediminnel, a litvaiak fejedelmével. Gedimin, ki ifjú, harczias népével az oroszok hátrányára csak imént nagy birodalmat alapított, épen a német lovagrendnek volt legfélelmesebb ellensége. Lokietek fia, Kázmér herczeg számára feleségűl kérte Gedimin leányát, Aldonát, ki a keresztségben Anna nevet nyert és nászhozományúl huszonnégyezer fogoly lengyelt hozott, kiket a király azonnal szabadon bocsájtott.


63. LÁSZLÓ KALOCSAI ÉRSEK PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) P(at)RIS X LADIZLAI X DEI X GRA(tia) ARCHIEP(iscop)I


A lovagrend megmérte e készülődések hordó erejét, betört a még csak készülődő Lengyelországba s embertelen kegyetlenséggel mészárolta a férfiakat és asszonyokat, gyermekeket és aggokat, elhamvasztott vetést és falvakat. A következő évben visszaadták a lengyelek, litván és magyar segédcsapatokkal megerősödve, a kölcsönt, nem kevesebb vadsággal pusztítván el a könnyű magyar lovasság elől a váraikba menekűlt lovagok tartományát. Így folyt aztán e viszontagos mészárlás és pusztítás végső eredmény nélkül évekig, csaknem közvetlenűl Lokietek Ulászló halálaig, midőn kegyes férfiak, úgy tetszik a pápai követek, közbe vetették magokat, hogy a vérontásnak határt szabjanak, és választott bírákra, a cseh és magyar királyra, bízzák a vitás ügy elintézését.

A választott bíróság csak 1335. évi októberben és novemberben űlt össze Visegrádon. Fényes kísérettel jöttek a fejedelmi vendégek és a magyar király nagy ünnepséggel fogadta őket. Lajos fia, ki akkor már kezdett szerepelni, főpapjai és főurai élén, kik közűl Csanád esztergami érsek, Frater László kalocsai érsek és királyi kanczellár, Druget Vellermes nádor, Lipóczi és Nekcsei Demeter királyi tárnokmester, Szécsényi Tamás erdélyi vajda és szolnoki ispán, Miczk szlavon bán az Ákos nemzetségéből, Nagy-Martoni Pál országbíró egy alkalommal s e sorban névszerint említtetnek. Elsőnek érkezett Kázmér lengyel király Ulászlóval, Leczyc és Dobrzyn herczegével, Chartresi Galhard pápai követtel és udvara legelőbbkelő méltóságaival. Utána János cseh király és alighanem vele a német rend követei: Reuss Henrik, Sparrenbergi Maklár és Brunigsheimi Konrád. Utóbb érkezett a cseh király fia, Károly morva őrgróf, később e néven IV. császár, míg Rudolf szász herczeg, Boleszló sziléziai herczeg és Liegnitz ura, Vitigo meisseni és János alamáczi püspökök, Kolditzi Timó, Lipai Henrik számos másokkal, részben legalább, kíséretében jöttek.


64. LIPÓCZI DEMETER TÁRNOK-MESTER PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) MAG(ist)RI x DEMET(rii) x F(ilii) x ALEXANDRI x DE x GE(nere) x ABA x TAVERNICORVM x REGIS x



65. KÁZMÉR LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.

E fényes fejedelmi gyűlés egyik czélja, a tárgyalások a cseh és lengyel király közt, minden nehézség nélkűl ért eredményt; de nem oly könnyen egyenlődtek ki a német lovagrend és Lengyelország közt elmérgesedett viszályok. A tanácskozások és egyezkedések már november elején kezdődtek, de csak november 26-án értek olyan, amilyen befejezést. Pomeránia a lovagrendé maradt: oly föltétel, melyhez Kázmér király kénytelen-kelletlen hozzájárúlt ugyan, de melytől a lengyel nemzet ép úgy idegenkedett, mint Kázmér utódja, Lajos király,[245] valaminthogy a magyar királyi ház egyáltalán nem volt rávehető, hogy Pomeraniáról lemondjon, minek oka a következőkben rejlék:

Kázmérnak figyermeke, kire a lengyel koronát szállíthatta volna, nem volt; legtöbb igényt tarthatott tehát örökéhez nővére, Erzsébet magyar királyné és ennek gyermekei. Kázmér maga ifjúságától fogva nagy vonzódással viselteték magyar rokonai iránt, míg a lengyel főurak előtt a magyar államnak többször jótékonyan tapasztalt hatalma és tekintélye kívánatossá tette a két nemzet közötti mennél szorosb viszonyt. Másrészt I. Károly király is mindent elkövetett volt, hogy a lengyel nagyokat magának megnyerje. Így történt, hogy terve, a lengyel koronát fiai egyikének biztosítandó, nem ütközött nehézségekbe.

Kázmér hamar egyességre jutott országa főpapjaival és főuraival, kikkel 1339 juliusban Visegrádra jövén, itt a következő trónörökösödési kötést csinálták: I. Károly király megígérte, hogy a Lengyelországtól elszakított részeket, jelesen Pomerániát visszaszerzi; fogadta, hogy új adókkal nem terhelendi a lengyeleket és csorbíttatlan meg fogja hagyni jogaik és szabadságaik élvezetében, idegeneket sem fog alkalmazni országos méltóságokra. E föltételek mellett elfogadta Kázmér unokaöcscsei valamelyikét utódjának, föltéve, hogy magának figyermekei nem születnek. Ezt a kötést írásba is foglalták, de az oklevelek felőle – úgy látszik – elvesztek.[246]

A rokoni szeretetet Kázmér király fokozott mértékben vitte át Lajos királyra, kit valaha térdein ringatott, és aki viszont őt, a lovagias és szeretetreméltó nagybácsit gyöngéd ragaszkodással szerette. Az időben az atyafiságos indulat a fejedelmek között ritkán hatott mélyre, legtöbbnyire a politikai momentum volt a mérvadó. Kivételt képeztek mindenesetre a lengyel és magyar királyi családok, melyek valamint egymást bensőbben szerették, úgy egymást, mint már föntebb előadók, hathatósan segítették.

II. Lajos király litvai hadjárata 1351-ben.



MIKÖZBEN Lajos magyar király Siciliában járt seregével, Kázmér lengyel király Volhyniába, mely Lubart litva herczeget uralta, ütött; a Szan és Styr folyók közötti tartományt elfoglalta és örvendezve írta a pápának, hogy akkora országot szerzett, melyen egy érsekséget és hét püspökséget lehet alapítani.[247]

Azonban ez öröm kissé korai volt, minthogy a litvaiak nem könnyen engedték át sajátjokat s azt visszafoglalandók, pusztító hadjáratot indítottak Lengyelország ellen. S ekkor a szerencse mintha végleg hátat fordított volna Kázmérnak, ki szorultságában a pápához és a magyar királyhoz fordúlt segítségért.

Lajos király sietve gyűjtötte össze hadát, melylyel 1351 junius 19-én indúlt meg Budáról; junius 24-én már Kassán volt; innét Krakó felé vette útját és Krakóban nyolcz napi pihenőt tartott.

Aztán megindúlván a hadjárat, az egyesült magyar-lengyel sereg fényes előmenetelt tett. A litvaiakat kiszorította Galicziából és Ladomeriából, vagyis Vörös-Oroszországból, mely voltaképen magyar birodalom volt, és elfogta Lubart fejedelmet egy várban, melynek megvétele sok vérvesztésbe kerűlt.

Julius 27-én Sandomirban állt Lajos hadi szállása, nemsokára aztán Lublinban, Litvánia határszélén. E helyütt a lengyel király igen veszedelmesen megbetegedett. Állapota oly válságos lett, hogy a lengyel főurak siettek ünnepélyes eskükkel Lajost biztosítani arról, miszerint híven állanak mellette és fogadják őt királyoknak.

Jellemző az itt uralkodott hangulatot ismernünk, melyet János atya, a király gyóntatója a tábori életben, nem ritkán talán a kupák mellett hallott. Hogy Lajos király igen, de István herczeg nem kell a lengyeleknek se királyúl, se helytartójáúl. Németet se küldjön a király a nyakukra, példáúl a Wolfhardt urakat, mert ezeket nem szívelik. «Amely napon németet küldesz hozzánk várnagyképen, – hogy ezt mondották a király szemébe, – tudd meg, elpártolunk tőled.» Hadba is csak azon föltétel alatt ajánlkoztak szállani a király mellett (valószínűleg csak a szegényebb nemesek, kikkel János barát bizalmasban társalgott), ha ad nekik annyi zsoldot, a mennyiből kitelik jövésök, menésök és még a honn maradt család fönntartása is.

Hogy krónikásunk szavahihető tudósító, kétségen felűl kitűnik abból, mert e föltételek egyike, az idegenekről, már stipulálva volt; másika, a hadi zsoldról, utóbb nyert megoldást.

Visszahagyván Kázmért Lublinban, Lajos király élére állott az egyesült lengyel-magyar seregnek. Tizenöt napi útat tett még a litvaiak országában rengeteg erdőségek közt, s aztán megállapodott. A hadjárat czélja el volt érve.

A magyar király bölcs mérséklete békére intett annál inkább, minthogy nem akarta a megtört ellenséget a végső kétségbeesésig szorítani. Lehettek a litvaiaknak még szövetségeseik is. Olgierd és Lubart atyafiságot tartottak a moszkvai nagyfejedelemmel, és a vakbuzgó oroszok már akkor hajlandóbbak voltak a pogányokat, mint a római katholikusokat segíteni. Még veszélyesebbekké válhattak a kapcsaki tatárok, kik elől Magyarország éjszak-keleti végeit a hős székelyek nem voltak mindig képesek megótalmazni. Nem szabad továbbá felednünk, hogy Lajosnak bevallott és nem másodrendű föladata, mely őt e személyes hadjáratra bírta: a kereszténység terjesztése is volt. A kereszténység fölvételére pedig a litvánok közől sokan, nevezetesen Kieystut is, hajlandóságot mutatott.

Elküldé tehát Lajos király Kont Miklóst, a Tót Lőrincz fiát,[248] az ügyes diplomatát, nehány magyar főurral a litvánokhoz, hogy nekik békeajánlatokat tegyenek, és őket a magyar táborba meghíják. Kieystut, kinek főczélja volt Lubart megszabadítása a fogságból, hajlandónak mutatkozott. Túszokúl maradván tehát a magyarok közűl a litván táborban Marócsuk, Szécsényi Konya és Rikalffia Tarkői László, Kieystut fejedelem nagy alázatossággal megjelent Lajos király előtt és készségesen ráállott a következő békeföltételekre:

1. Kieystut és testvérei és minden népeik megkeresztelkednek, ha a magyar király koronát és királyi czímet szerez Kieystutnak a pápától.

2. A litvánok kötelezik magokat, hogy a magyar király hadába szállanak, valahányszor kívántatik, saját költségeiken, ha viszont a magyar és lengyel királyok őket a német lovagok és tatárok ellen megótalmazzák, jelesen, a lovagok által elfoglalt tartományaikat visszafoglalni segítik.

3. A litvaiak érsekséget, püspökségeket és monostorokat alapítanak országukban.

4. Kieystut Budáig kíséri a magyar királyt és ott megkeresztelkedik.

5. A szerződő felek kölcsönösen szabad járást, kelést biztosítanak tartományaikban egymás alattvalóinak. Egymás közt örök békét tartanak. A litvaiak a magyar kereskedőktől vámot, adót nem szednek.

A békekötést Lajos király sátorában, augusztus 15-én pecsételték meg. Miután a litvánok, a kötés megtartását saját módjok szerinti esküvel megerősítették, Kont Miklós a király elé vezette Kieystutot, és Lajos király szintén esküvel fogadta, hogy örök barátságot tart vele és népével, minek jeléűl levétetvén Lubartról, Kieystut testvére lábáról a béklyókat, legott szabadon bocsájtotta.[249]

Lajos király aztán tábort bontatott és Kieystuttal Krakó felé vette útját. Kieystut három napig kísérte a királyt, ki azt hivé, hogy a lengyeleknek van szemök reá. De nem így volt; mert a litvai fejedelem kíséretével együtt a harmadik éjjel megszökött, és haza érkezvén, a három magyar kezest szabadon bocsájtotta és királyok után küldötte. A magyar király a lengyel királylyal együtt igen elszomorodtak, megértvén, mennyire kijátszotta, megcsalta őket a litvai. De segíteni ez idő szerint a dolgon nem lehetett.

Krakóba érkezvén Lajos király, ott találta Kornisi Jaksó urat, ki az első litvai hadjárat alkalmával megrabolta a királyi kincstárt. Ugyanekkor megsebesíté a király két udvari emberét, Czudar Pétert és Jakabfia Miklóst. Ezek tehát és velök Laczkfi Istvánfia Miklós most reá rohantak és szállásadó gazdájával együtt, ki őt védelmezte, fölkonczolták.


66. A MEGCSÚFOLT SZERZETES.

E büntetés pedig azért érte Jaksót, mondá jó János atya a koríró, mert előtte való vasárnapon, midőn Krakóban sok némettel ebédel vala, két minorita barát jöve hozzá alamizsnát koldulni, kikre dühösen rivalla: «Azt a szent Ferencz apátokat, ki titeket csavarogni tanított!» Azonnal halálfenyegetés mellett megtánczoltatta őket útczahosszant, mögöttök járatván a dudásokat. A szegény megcsúfolt barátok jajgatva jövendölték meg neki, hogy a szent Ferenczen ejtett e gyalázatért szörnyű halállal fog meglakolni, mely harmadnap el is érte.[250]

III. Lajos király 1352. évi litvai hadjárata.



ALIG kezdett tavaszodni, midőn 1352. évi február hava 22. napján Lajos király kiindúlt seregével Budáról, hogy Kieystut gyalázatos esküszegését megfenyítse. Márcz. 12-én már Szanokon volt, 21-én pedig Belcz vára alatt egyesűlt a lengyel király nagy hadseregével, mely a nevezett vár megvételére érkezett oda.

Minden arra mutat, hogy az ez évi hadjárat nem volt szerencsés a szövetséges lengyel-magyar hadakra.

A litvaiak a tatárokkal és oroszokkal szövetségben, pusztítva bekalandozták Lodomériát és Galicziát. Részletet azonban azon fölül, amit hazai kútfőkből meríthetünk, keveset tudunk.

Belcz alá érkezvén, a királyok fölszólították a várnagyot, neve szerint Drozgét, adja meg a várat. De ez ügyes ember nyolcz napig ámító szavakkal tartogatta őket, miközben várát erősítette és a védelemmel teljesen elkészűlt; ekkor aztán kereken megszakított minden alkudozást. A bosszús királyok ostromra vezették tehát seregeiket.

A csapatok meggázolták a várnak csaknem embermélységű árkait. Nehéz fegyverzetökkel nyakig láboltak a vízben, és midőn a töltés közelébe érkezének, a kilőtt nyílak, lehajított kövek és fahasábok özöne fogadta őket.

Lajos királyt, ki itt is elül járt, fején érte a «sulyok» s a földre terítette; az elaléltat Perényi Miklós vette a hátára és vitte vissza a vizen keresztűl. Rokonának, Oppelni László herczegnek azon alkalommal, hogy első ért föl valamely toronyra, sisakját lekapták fejéről, őt pedig lelökték, hogy majdnem agyonütötte magát. Rátót nemzetségbeli Lorántfia Lestákot, a király kedves udvarmesterét és somogyi vármegye-ispánt, a kő mellén érte és úgy a földre sújtotta, hogy holta napjáig megsínlette. Simont, a Móricz fiát (a Pok nemzetségből) az alsó árokból félholtan hozták vissza. Szécsi Miklós (a Balog nemzetségből), Bebek Balázs és István (az Ákos nemzetségből) iszonyú sebeket vettek. Ez utóbbi (Bebek István) királyi zászlótartó kezében négy zászlórudat törtek el; de ő tovább is tartotta volna magát, hanem ötödik zászlója már nem volt és mellőle mind elmenekültek. Ellerbach Pupelint (Puppli) nyillal sebezték meg, Albert nürnbergi várgrófot pedig valamely lezuhanó kő vagy fahasáb úgy leverte lábáról, hogy el kellett szállítani a palánktól; magához se tért, csak az ostrom után. Délig tartott az ostrom. A magyarok és lengyelek közt annyi volt a sebesűlt, hogy annak se szeri, se száma.[251] Benn a várban háromszázan estek el a magyarok nyílaitól.

Ki olvasta meg a várban elesettek számát? Hanem, hogy e sikertelen ostrom nemcsak a lengyeleket és magyarokat kedvetlenítette el, hanem a litvaiakat is megrendítette, kitünik a következőkből.

Másnapon, ápril elsejére eső virágvasárnapján, látván Lajos király, hogy semmire se mehet, visszavonulásra határozta el magát. Előbb azonban megkísérlette, a «nagyeszű békeszerző», Kont Miklós, mit tud. Kont Miklósnak sikerűlt a litvaiakkal két évi fegyverszünetet kötnie. Ez alatt bírják ők Lodomeriát, a lengyelek pedig Galicziát Lemberg városával együtt. Lubart ügyében magyar nagyokból álló bíróság döntsön. Ha elfogatása szabályszerűen történt és nem fortélylyal: ki fogják újra szolgáltatni a magyar királynak. Drozge, a belczi várnagy, eljött a táborba és hódolatát fejezte ki a magyar királynak. Közben levétette a litvai győzelmi jeleket, a tornyok hegyébe szúrt fekete hajú emberfőket és kitűzte a magyar király zászlóját, melyet megpillantván, a magyarok örömmel kiabálák: «béke, béke!»

Lajos király seregét és társzekereit a sebesültekkel együtt az úton, melyen jöttenek, visszaküldvén, ő maga negyven vitézzel, kik közt Marócsuk és a négy Laczkfi Laczkfia Miklós és Pál, továbbá István vajda fiai, Dénes és Miklós említtetnek meg, más úton indúlt haza, a jó szerencsére bízván magát.

Útja a «fehér oroszok» földjének vezette s a következő napon Lodomériához közeledett, hol azonban nem találván semmi élelmet, minthogy a tatárok és litvaiak mindent elpusztítottak vala, Londnia városához folytatta útját. Itt tisztelettel fogadták, de ebéd után tovább haladt, kitérvén a veszély elől, melylyel őt a közelben összesereglett tatárok fenyegették és Pridiproch faluig érkezett. Két halas tavat találtak e helyt a kalandos vitézek, melyek tartalmát kihalászták, hogy étvágyokat kielégítsék.

Ápril 4-én megérkezének aztán a tatárok nagy folyójához, az egy franczia mérföld széles és igen rohamos Olthoz, melyet megszemlélvén, megdöbbenve kérdették a királyt: mitevők legyenek? «Azt cselekedjétek, lőn a válasz, amit én», mire úsztatni kezdé paripáját. János barát (a krónikás) alá is jobbik lovát adatá s ezt is magával vivé. Erre a magyarok valamennyien hozzá láttak «kacsamódra» az úszáshoz; mégis három ember és négy ló veszett a vízbe.

A következő napon nagy késősen érkezének Etel folyójához, melynek partján hajdan – úgy beszélték – Attila született, midőn a magyarság Szittyaországból Pannoniába bevándorolt. Ennek a folyónak sebes és veszélyes voltát alig lehet elmondani; elragadta az a lovat lovagjával együtt. Látván e veszedelmet a király, nem tudta, mire határozza el magát, minthogy nem volt sehol hajó található. Igen nagyon szomorú pihenőt tartván, két orosz hirmondó jöve a tudósítással, hogy hétezer tatár és kétezer orosz van nyomukban, alig tíz tatár mérföldnyire. Egy csöppet sem ijedt meg ezek hallatára a király, ellenkezőleg; fölvidulván, arra buzdította hiveit, hogy a tatárokat bevárják. «Íme – mondá – amit óhajtánk, megvan; aki igazi vitéz, álljon helyt és mutassa meg, mit tud.» De időközben húsznál is több orosz érkezék, kik mind azt állították, miszerint a tatárok úgy értesülvén, hogy a magyar király már elvonúlt, Katája felé kanyarodának.

Ennek következtében a király is tovább haladt. Hajnalig átúsztatta a mondott folyót és Dobravihuszka nevű, folyókkal körűlvett udvarházba érkezett, ahol azonban épen semmi élelmet nem talált. Ehhez járúlt, hogy valamely orosz éjfélkor fölgyújtotta ezt a házat, honnét aztán a király, és népe életveszélylyel szabadúlt meg csak, mert igen szűk helyen, egy kis hidacskán át történhetett a menekülés.

Reggel meg útra kelvén az orosz alpesekbe, rengeteg sziklás hegyek közé jutott a király, hol a hó a nyeregig ért és a Szeret folyót hetvennégyszer kellett átúsztatni. A négy nap alatt, ameddig az alpesek közt tartott ez a lovaglás, négyszáznál több ló maradt el, minthogy fagallyaknál egyebet nem találhattak a lovak számára, az emberek sem ettek az egész héten babnál egyebet. János barátot társával együtt annyira elcsigázta az éhség, hogy magoktól se lóra ülni, sem a lóról leszállani nem bírtak. Végre, nagy pénteken, sok baj és kimondhatatlan fáradalmak után kijutának a Kárpátokból és Bereg vármegyében, Munkács várában megérkeztek. Itt rövid üdülést engedvén magának a király, aztán Váradra zarándokolt szent László sírjához, holott földre borúlva adott hálát Istennek, ki őt a halál torkából kimentette és – jóllehet roppant fáradalmak árán – de épségben visszahozta. Három napig időzött a király Váradon és bőkezű adományokat tett sz. László egyházának.[252]

Nem szabad említés nélkűl hagynunk, hogy ugyanezen 1352. évben a magyar és lengyel királyok szerződést kötöttek Galicziára és Lodomériára nézve. Ebben a szerződésben Lajos király kijelentette, hogy a mondott két tartomány (regnum Russie) a magyar korona tulajdona ugyan, mindazonáltal ő azokat, egyetértve öcscsével, István herczeggel, Kázmér lengyel királynak ajándékozza, azon kikötés mellett mégis, ha Kázmérnak fia születnék, a magyar koronának joga legyen a mondott két tartományt százezer forintért visszaváltania; ha pedig Kázmér fiörökösök nélkül húnyna el, akkor Galiczia és Lodomeria egyszerűen Lajos királyra száll csakúgy, valamint a többi Lengyelország.[253]

A fegyverszünet leteltével újra készületek történtek a háborúra a tatárok és litvánok ellen. VI. Incze pápa 1354. évi november 10-én keresztes háborút hirdetett Magyar-, Cseh- és Lengyelországban a nevezett népek ellen. Bullájában említi, hogy a legközelebb lefolyt évben a pogányok sokakat leöltek és fogságba hurczoltak. Kútfőink azonban bővebben nem igen értesítenek e hadjáratról. Annyit mégis, hogy Lajos király nagypecsétes levelet iratott a nádorhoz, melyben Domokosfia BEBEK Istvánt kimenti, a miért az 1355 julius 1-ső napjára kiirt tárgyalási határnapra meg nem jelenhet, mert – úgymond – a lengyel király segítségére indulandó, mi azonban nem fogja gátolni, hogy október elejére megjelenjék.[254]


67. NAGY LAJOS ÉRMEI.

Villani,[255] az egykorú olasz krónikás e hadjárat viszontagságait így adja elő: Lajos magyar király kétszázezernyi (!) seregével áthaladván Oroszországon, Tatárországba, mely a Bug folyón túl fekszik, érkezett. A tatároknak akkor fiatal fejedelmök vala, ki követség által azon szándékát jelenté a magyar királynak, hogy vele személyesen kíván értekezni. Lajos barátságosan fogadta a nagy kísérettel érkezett tatár fejedelmet, ki ugyan megdöbbent kissé a nagy király láttára, de üdvözölvén őt és elfogulatlanságát visszanyervén, azt kérdezte tőle: miért indított ellene, miután okot erre nem szolgáltatott, háborút, és mit akar elérni vele? A magyar király e kérdésre azt felelte, hogy őt pogánysága miatt támadja meg; elérni azt akarja, hogy a tatár neki hűbérese légyen, s mint ilyen adót fizessen. A tatár fejedelem sajátságosnak találta e választ és furcsának a követelést, még mielőtt megmérkőztek. Hát ha a szerencse neki kedvezne, vagy legalább is kétségessé tenné Lajos hada győzedelmét? Minthogy azonban régi szándéka volt neki és országa nagyjainak, hogy a kereszténységre térjenek, elfogadja a hűbéri viszonyt, adót is fizet, de nem meghódolása jeléűl, hanem a veendő pártfogásért. Kérte továbbá, juttassa ezt a római pápa tudtára és a teendők iránt várja utasításait. Lajos király hitelt adván a tatár fejedelem szavának, szövetséget kötött vele, és tőle az ország határaig kísértetvén, vissza vezette seregét.

Ez ifjú tatár fejedelem alighanem Tünü-bég volt, Üzbégnek és Tajdolunak fia, kiknek XII. Benedek pápa 1340 augusztus 17-én külön-külön leveleket írt. E levelekből megértjük, hogy Üzbég, a nyugati tatárok császárja, két követet: Lortoi Petránust hajdan Kaffa urát és Albertet az ő társát, keresztényeket; elsődszülött fia Tünü-bég pedig Illyést, magyar szent-ferenczrendi szerzetest küldé ajándékokkal követségben a pápához. Örömmel értesűlt a pápa, hogy a tatár császár tisztelettel viseltetik a szentszék iránt; követeit kegyesen fogadta és megengedte nekik, hogy templomot építsenek; az ott levő papoknak és szerzeteseknek, hogy prédikáljanak s a szentségeket kiszolgáltassák. Köszönetet mondott a vett ajándékokért kérvén a császárt, térjen ő is a keresztény hitre, kedvezzen a keresztényeknek, főleg pedig tiltsa el népeit, hogy a magyar és lengyel királyokat beütéseikkel háborgassák. Viszont, ha a magyar vagy lengyel király alattvalói követnének el netán méltatlanságot a tatárokon, adja ezt a tatár császár a pápa tudtára, ki tehetsége szerint eleget tétet a vett sérelmekért. Hasonló értelemben írt a pápa Tajdolu császárnénak és fiának, Tünü-bégnek. Ez utóbbinak szívére kötötte, kövesse tanácsát mindenekben Illyés magyar minoritának, ki őt igen szereti.[256]

A föntebbiek megtörténte óta tizenöt év múlt el, mi azonban nem zárja ki, hogy Tünü-bég mindig még fiatalon jutott atyja trónjára. Tény egyébiránt, hogy a tatárok ezentúl nem háborgatták se Lengyel-, se Magyarországot.

IV. Magyar-szerb viszonyok.



MEGMENEKÜLVÉN a nagyobb gondoktól Lengyelországra, Galicziára és Lodomériára nézve, Lajos király figyelmét arra fordította, hogy a magyar fölényt a Dunától délre eső tartományokban, nevezetesen Szerbiában meggyökereztesse és – a mi ezen politikájának nyitja volt – Dalmátországot visszafoglalja.

E föladata annyira világosan állott előtte, hogy ismételve és ünnepélyesen megfogadta: Vagy megszabadítja Zárát (és vele Dalmátországot) Velencze kezeiből, vagy ama város falai alá temetkezik.[257]

Ha szavát nem is válthatta be mindjárt, eszében tartotta mindig. A miért – láttuk – eleinte mereven utasította vissza Velencze kísértő ajánlatait, aztán nagy ügyességgel tért ki útjokból; mikor pedig nehéz viszonyok engedményeket követeltek tőle, béke helyett nyolcz évi fegyverszünetnél többet nem csikarhattak ki belőle.

Ellenben megtett minden intézkedést, hogy majdan, ha szava beváltására kerűl a sor, elkészítve találjon mindent.

Ez intézkedésekhez tartoztak a szomszéd olasz és német fejedelmekkel kötött szövetségek. Aztán, hogy öcscsének, Istvánnak, ki eddig Erdély fejedelme volt, herczegi czímen és teljes joggal átadta Dalmát-, Horvát- és Szlavonországot, ki ennek következtében nejével Margittal, Bajor Lajos leányával, Zágrábban tartott udvart,[258] hogy a szlavon tartományokban több mint félszázados zavarok alatt elernyedt jogot és törvényt uralmába visszahelyezze, a fékevesztett urakat a rendnek újból meghódítsa, a nép elvadúlt erkölcseit pedig a kegyelt papság befolyásával szelidítse.

István herczeg, sajnos, már 1354 augusztus 9-én meghalt,[259] egy János nevű fiút, és egy Erzsébet nevű leányt hagyván árvákúl.

János örökölte Szlavóniát atyja után, míg özvegy anyja herczegnő czímen vitte nagyon is kiskorú fia helyett a kormányt.

Ezen (mint most nevezik) délszláv tartományait azonban nemcsak az elhatalmasodott oligarchiától félthette Lajos király, a mi ez időben már nagyobbadán elintézett dolog vala; nemcsak nyugat felől Velencze befolyása és terjeszkedő hajlamai elől kellett őriznie: hanem első sorban Szerbia ellen megvédenie, mely míg évtizedek óta barátságtalan viszonyt folytatott Magyarország iránt, ép ekkor hatalmának delelő pontján állott.

A barátságtalan viszony Magyarország és Szerbia közt 1282-ben keletkezett, mikoron Uros szerb király fia Milutin bátyját, Dragutint, trónjától megfosztotta. Az összefüggés pedig e két esemény közt abban keresendő, hogy a katholizált Dragutin felesége Katalinnak V. István királynak leánya – és Máriának, II. Károly siciliai király feleségének nénje volt. Azon percztől tehát, melyben az Anjouk a magyar trónt elfoglalták, ellenséges állást foglaltak Milutin és Szerbia ellen; viszont Milutin az Anjoukat uraló Magyarországgal szemben.


68. DRAGUTIN ÉS MILUTIN ÉRMEI.


Szerbiában ekkor (1331 óta) Decsánszki Uros István és a Keán nemzetségbeli László erdélyi vajda leánya fia Dusan István «a hatalmas» uralkodott, ki rokonságot és szövetséget tartván a szomszéd bolgár és havasalföldi uralkodókkal, e szövetkezésének élét Magyarország ellen fordította.

Hatalma folytonosan gyarapodott. Uralkodásának első tíz éve alatt elvette a keleti császártól egész Macedoniát, Albániát s a tárgyalt korban oly nagy birodalomnak volt ura, mely az Artától Belgrádig, a dalmát sziklás partoktól egész Mestáig terjedt. – 1346-ban a czári koronát tétette fejére, s aki eddig «Servie, Dioklie, Chilminie, Zente, Albanie et maritime regionis rex, necnon Bulgarie imperii partis non modice particeps et fere totius imperii Romani dominius»-nak tarka czímével élt,[260] ezentúl büszkén a szerbek és görögök, bolgárok és albánok császárjának nevezte magát.


69. ŽIČA, A SZERB KIRÁLYOK KORONÁZÁSI TEMPLOMA.

Már I. Károly király sokszorosan, habár változó sikerrel küzdött a szerbek ellen; Nagy Lajos azonban oly nyomatékkal harczolt ellenök, hogy Dusán hol Velencze, hol a pápa palástja alatt keresett menedéket.

Hogy Velenczében támaszt találjon, már 1340-ben küldött követséget a signoriához, fölajánlván szövetségét.

Ajánlkozott és ígéretét kész volt esküvel megerősíteni, hogy Velenczének minden kívánatos alkalommal saját költségén ötszáz fegyverest küld segítségűl; sőt ha kell, személyesen is síkra száll Velencze mellett. A velenczei kereskedőknek, kik Konstantinápolylyal és a román birodalommal üzleti viszonyban állanak, szabad útat enged tartományain keresztűl, biztosítván őket minden kárvallás ellen. – Viszont megvárta, hogy Velencze fölveszi őt polgárai sorába, megengedi neki és családjának, hogy ha véletlenűl balsors érné, Velenczébe menekűlhessen, szükség esetén fegyverekkel, legközelebb pedig nehány gályával segítendi a köztársaság.

A velenczei signoriának ínyére lehetett volna az ily szövetség, mely kereskedelmét biztosítani, hadi erejét a szükségben növelni ajánlkozott, ha az egyszersmind veszélyesnek nem mutatkozott volna szláv birtokaira, melyek után Dusán, a dolog természetes rendje szerint csak úgy áhítozott, mint a magyar korona főhatósága alatt levő szláv tartományokra.

Ezért nagy óvatossággal fogadta a szerb ajánlatait. Készséggel írta ugyan őt és családja tagjait polgárai albumába; készséggel fölajánlotta terűletét a netán menekülő (tehát már nem veszedelmes) Dusánnak; hálával fogadta a kereskedői számára kínált kedvezést; nyoma van annak is, hogy engedélyt adott némi fegyverek, vértek és pánczélok kivitelére: de gályákról, noha Dusán csak ájtatos fogadalma teljesítése végett kért kettőt, mentűl kevesebb említést tett.[261]

Óhajtotta Velencze azt is, hogy a bosnya bán és Velencze tengerparti (dalmát) városai szövetséget kössenek, melybe a szerb királyt is bevonják,[262] – hanem Velenczéről említés ne történjék. Velencze azért oly óvatos, mert e szövetség éle Lajos magyar király ellen állott. Tartott tőle, nehogy nyiltan pártolni látszassék a félhitű szerbet az igazhitű magyar ellen – lehet a pápa miatt; lehet azért, mert még mindig tisztába reméllett jönni Lajossal Dalmáczia iránt; lehet, hogy a bosnya bánnal, ki Velenczének a múltban jó szolgálatot tett, s a dalmát kérdésben ezután is tehetett, szintén nem tartotta czélszerűnek a szakítást. Tudnivaló ugyanis, hogy a szerb sok izgágát okozott Bosnyában, hol nem jelentéktelen szerb párt keletkezett.

Megerősít bennünket e nézetünkben annak megfigyelése, midőn Zára föllázadt Velencze uralma ellen, és Velencze már egy évnél tovább ostromolta e várost segélyhadakkal, melyek havonkint hatvanezer aranyába kerűltek, ide nem értve a hajóhadra tett költségeket; jóllehet Dusán már 1345. évi október közepén késznek nyilatkozott serege egy részét a «szemtelenűl föllázadt» Zára ellen segítségűl küldeni; jóllehet Dusán kamarása ura megütközését fejezte ki afölött, hogy Velencze az ő segélyét elfogadni nem akarja, pedig a doge egyetlen szavára ötszáz szemenszedett, német módra fölszerelt fegyverest, többet is, küldene saját költségére és koczkázatára (risicho): Velencze mégis, igen udvariasan ugyan, de megköszönte az ajánlatot, mert maga – úgymond – oly sereget állított föl, mely rövid időn elbánik a lázadókkal. Még csak azt sem engedte meg Velencze a nála járó szerb követeknek, hogy az ostromlott Zárába menjenek, s e város lakóit megadásra intsék. Sőt visszautasította Dusán ajánlatát, hogy közben jár a magyar királynál. Csakis azon esetre, ha személyesen találkoznék vele, legyen szószólójok: arra kérték.[263]

Mindezek azonban még a nápolyi hadjárat előtt történt dolgok.

Hanem már 1348-ban, a magyar-velenczei fegyverszünet megkötése előtt, mikor a feszültség Budavár és Velencze közt nagy volt, a viszony Szerbia és Velencze közt szintén bensőbb és nyiltabb lett.

Halljuk csak: a velenczei kormánytanács három gályát ígért Dusánnak! Oly hallatlan kedvezmény ez, melyet saját vallomása szerint – eddig még senki fiának meg nem szavazott. Viszont, ellenséges indulatot tanúsított Velencze a magyar király ellen a brebiri grófok egyikének, Mladennek halálakor. A horvát bán mindenképen, fenyegetéssel is azon volt, hogy Skardona, néhai Mladen erős vára, magyar kézre jusson, levén Skardona magyar királyt uraló terűleten. E jogos óhajtással szemben a velenczei kormánytanács fölhívta travi és spalatói grófjait, hogy néhai Mladen testvérével, Pál gróffal, Skardona iránt egyezkedjenek, és ha az egyezség megtörténnék, velenczei hadi néppel szállják meg a várat, s azt – nem Velencze, hanem – Pál zászlaja és neve alatt, nehogy a magyar királyon sérelem essék, őrizzék. (1348 május.)[264]

Jobbra fordúlt e viszony, miután a fegyverszünetet Magyarország és Velencze közt megkötötték. A Dusánnak tett azon ígéretet, hogy gályákat ad neki, perfidia nélkűl a velenczei tanács meg nem szeghette ugyan, ellenben rögtön követelte azok árát készpénzben. Zálogot – úgymond – el nem fogadhat, mert készpénzre van szüksége. Aztán hajósokkal – mint ezt Dusán kérte – nem láthatja el ama gályákat, mert hajósokban maga is szükséget szenved. – Másrészt pedig követeket küldött a szerbhez kártérítést kérendő a kereskedés végett Raguzában megtelepült polgárai számára, kik sok zaklatást és kárt szenvedtek a szerb korona hivatalnokaitól, egyúttal követelvén, hogy Szerbia állítsa vissza mindazon kedvezményeket, melyeket a velenczei kereskedők már előbb élveztek. Ugyanezen követségnek feladata volt még, megkísérleni mindent, hogy Dusánt békére hajlítsa a konstantinápolyi császárok iránt és hogy béküljön ki a bosnya bánnal. E végett oly megbízással látták el a követség tagjait, hogy mint közvetítők eshetőleg Konstantinápolyba is, Jajczába is ellátogathassanak.

Mit jelentett mind ez igyekezet? Annyit bizonyosan, hogy Dusán hagyjon föl eddigi politikájával. Ne kívánjon terjeszkedni se a görög birodalom rovására, mert ez sérti a velenczei kereskedés érdekeit; se a bosnya bán rovására, mert igen közel találna férni Velencze dalmát birtokaihoz. – Azonban a szerbek czárja nem hallgatott a velenczések jó tanácsára, mire ezek követeiket visszahítták.[265]

Volt a szerb politikának még egy kinövése, mely az ottani zilált vallási állapotokban találta kútfejét, a nyugati keresztények üldözése tudniillik. Adatainkat az üldözésre nézve magának Dusánnak leveleiből merítjük. Szerbiában a nyugati keresztényeket bántalmazták, erőszakosan kényszerítették a keleti egyházba, újra keresztelték és bérmálták őket, templomaikat elszedték, a püspökök, apátok, papok javait elfoglalták, sokakat közűlök elzártak, a többieknek a misézést, a szentségek kiszolgáltatását megtiltották.[266] – Guidó bíboros, ki mint szent-széki követ a nápolyi béke helyreállításán fáradozván, Magyarországon járt, értesűlvén ezekről, megkérte Lajos királyunkat, meg Velenczét is, hogy Dusán Istvánt, aki magát közönségesen Ráczország czárjának nevezi, intsék meg, és az ottani keresztényeknek (katholikusoknak) hatalmas védelmet és támaszt nyújtsanak. (1350 május.)[267]

Lajos királyt erre nem igen kellett biztatni. Elsőben azért nem, mert Dusán a magyar korona felsőbbségét nemcsak el nem ismerte, de Magyarországhoz kapcsolt némely részeket, Bosnya délvidékét elfoglalta; a korona hűtleneit Bosnyában, Dalmácziában és Horvátországban bujtotta, pártfogolta. Másodszor azért nem, mert mint az egyház hű fia, nem hogy tűrte volna annak csorbítását, de sőt lelke egész hevével terjeszteni iparkodott a nyugati kereszténységet, mi kivált azon időben (példa rá a lengyel, cseh, morva, sziléz, dalmát, horvát és szlavon népek) egyértelmű volt a polgárosítással. Hanem az adott viszonyok közt, midőn a nápolyi ügyek teljes elintézést nem nyertek volt, a békealkudozások végső eredményre még nem jutottak, a lengyel király is igényelte segítségét: gondjait még inkább megosztania nem lehetett. A szerbek elleni védekezést tehát leendő ipjára, Kotromanič István bosnya bánra bízta, kinek, miután hadai egy része visszaérkezék Siciliából, küldhetett csak, küldött is segítséget. (1350 október.)[268]

V. Hadjáratok Szerbia ellen 1354-1355.



A VELENCZÉVEL kötött, nyolcz évre szóló fegyverszünet föltételeit Lajos lelkiismeretesen megtartotta. Megesett ugyan, mi harczias időben nehezen volt elkerülhető, hogy az osztroviczai és kníni helyőrség – így panaszlák a velenczések – kárt okoztak a sebenigoiaknak. Azonban e sérelem sem az ő, sem István herczeg, sem anyjok a királyné tudtával nem történt. Ennél fogva Lajos király teljes kárpótlást ígért; és hogy kitűnjék a fegyverszünet megtartására irányzott komoly szándéka,[269] az ügy megvizsgálására (Ugali) Pál bánt, István herczeg helytartóját küldé ki, fölhíván a doget, küldené ő is megbizottját a vizsgálathoz. Az incidenst Velencze teljes megelégedésére oldották meg, miért a signoria indíttatva érezte magát megköszönni Erzsébet anyakirálynénak a készséget, melylyel a kárvallott velenczei alattvalókat kielégíttette.[270]

Annál nagyobb bántódással vehette Erzsébet királyné, midőn kérését: oltalmazná meg tengeri útjában egy emberét, kit lovakkal s egyéb dolgokkal Apuliába fiához küld vala, Velencze visszautasítá, mert – úgymond – kerűlnie kell a részrehajlás gyanúját is. (1350 julius 24.)

Hagyján, ha Velencze föndícsért pártatlanságát megőrzi vala az ellenféllel szemben is! De még tizenöt év múlván is nyomatékkal eszébe juttatta Johanna királynőnek azon kedvezéseket, melyeket neki ez időben tett. «Nemcsak hogy nem kedveztünk a magyar királynak semmi áron; de gályáinkkal zavartuk minden tehetségünkkel», ezek szavai,[271] melyeknek annál inkább hitelt adhatunk, minthogy ezt Velencze érdeke így kívánta. És alig egy hónapra reá, hogy a velenczei kormánytanács pártatlanságát hangsúlyozta, emeltek Erzsébet királyné és István herczeg panaszt a bántalmazások és károk miatt, melyeket a magyar hadi népek velenczei kikötőkben szenvedtek.

A kormánytanács mentegetődzék, hímelt-hámolt és vizsgálatot ígért. De Lajos király nem hagyta ennyiben a dolgot. A követnek, kit a megszeppent, mert Genovával háborúba keveredett Velencze engesztelés végett hozzá küldött, szemére lobbantotta, hogy küldői esküszegőn megsértették a fegyverszünetet. Ez ügyet sokáig tárgyalták aztán Zengben, hol monnó fél megbízottjai értekeztek, Velencze békebíróságot ajánlott; de mivel megbizottjai utasításokhoz képest vakmerőek voltak a tételt úgy állítani föl, hogy nem Velencze, de a magyar király vétett a fegyverszünet ellen, Lajos megbízottjai engeszteletlenűl tértek vissza. (1351 junius.)[272]


70. GENOVA.


Velencze eljárása szörnyű háborodásba hozhatta Lajos királyt. Kitetszik ez az előkészűletekből, melyeket a signoria a magyar király haragja kitörése esetére megtenni szükségesnek látott. Külön bizottságokat választott és ruházott föl teljes hatalommal a folyó genuai és várható magyar ügyek elintézésére. Oly rendelkezés, melyre a signoria nagy szorúltság idején határozta el magát. Továbbá a kitörhető háború esetében újra elővette egy ízben már elejtett tervét, hogy Skardona és Clissa az özvegy grófnétól legalább bizományképen átveendők.[273]

Sejtelme nem volt épen alaptalan. De-Valente János, Genova herczege, fölhítta Lajos királyt kanczellárja Beltramis Miklós által, kit követűl küldött Budára, kössön szövetséget Genovával Velencze megrontására. Lajos kegyesen fogadta a követet és ellenkövetűl elküldötte Genovába Gergely, váradi kincsőrző kanonokot, jogtudort és benső káplánját, ellátván őt teljes hatalommal az ajánlott szövetség megkötésére.[274]

A szövetség 1352 október 22-én jött létre és két évre szólott, oly kikötéssel mégis, ha a felek valamelyike karácsonyig Velenczével megbékülne, a magyar-genovai szövetség érvényét veszti. Egyenesen Velencze megrontására intézett támadó és fosztogató szövetség volt ez. Genova tengeren, a magyar had egyidőben szárazon inditja meg a támadást, melynek eredményén, a közös prédán a szövetségesek megosztoznak. A hadviselés tere a dalmát tenger és tengerpart. Spalato kifosztása és lerombolása azonban ki volt véve, minthogy e város mindenkor jó szívvel viseltetett a magyar király iránt és kész parancsait teljesíteni.[275]

A velenczei kormánytanács, mely október 29-én értesűlt a magyar-genovai szövetségről, két előkelő tagját Marino Falierit és Marco Cornarot küldötte Magyarországba, hogy Lajos királyt arra bírják, egyezzék meg Velenczével Dalmátországra nézve és ne szegje meg a fegyverszünetet. Lajos azt felelte nekik, hogy Velencze már 1350-ben szegte meg azt.[276]

Közben Pagano Doria, Genova tengernagya, merész tervet hajtott végre. Míg ellenfele, a híres Pisani, Velencze tengernagya Sardinia partjainál kereste a genovai hajókat, Doria harminczhárom gályával az Adriába osont. Váratlan megjelenése rettegést keltett Velenczében, mely ideig-óráig azt se tudta, merre jár tengeri ereje. Majd az a rémhír szárnyalt, hogy a vakmerő ellenség az isztriai partokat sarczolja; majd meg, hogy árúval gazdagon terhelt hajókat fogott el; majd ismét, hogy a Velenczével átellenes partokat pusztítja; végre hogy Parenzot (Istria) elfoglalta és fölgyújtotta. Velencze egész lakossága fegyverben állott. Őröket állítottak a zátonyok csúcsára, kémlő csónakokat küldöttek mindenfelé, hogy az ellenség mozdulatait szemmel kísérjék; a Lidot erős lánczczal zárták el. Mindenekelőtt pedig bárkákat indítának Pisani után, hogy a város védelmére haza siessen. Pisani nem késett. Doria azonban, ki sokkal kevesebb hatalommal rendelkezett, hogysem Velencze városával komolyan kiköthessen, megint kiosont az Adriából anélkül, hogy Pisanival találkozott volna.


71. CSEH KORONA.


Hogy Lajos király e hadjáratnál közreműködött, annak nyoma nincs. Olasz történetírók beszélik, hogy IV. Károly császár, ki ez időtájt (1353 május 27.) Annát, az Erzsébet anyakirályné udvarában nevekedett schweidnitzi herczegnőt[277] harmadik feleségeűl vette,[278] Velencze ajándékai által megnyeretve, szintén arra intette Lajost, várja meg a fegyverszünet határidejének letelését. – IV. Károly császárnak csakugyan érdekében állott a magyar-velenczei háborút késleltetnie.

Mi azonban azt hiszszük, hogy Lajost első haragos föllobbanása csillapultával (hisz még fiatal ember volt) gyöngéd igazságérzete tartotta vissza, hogy be nem ismert szószegést büntessen, és a lelkiismeretlen signoriának ürügyet szolgáltasson hasonló vádra. A történelem Nagy Lajosnak nem vethet szemére egy immoralis tettet sem! S így könnyen tehette 1353 végén IV. Károly császár, hogy követe által biztosíthatta Velenczét, miszerint a magyar király a hátralevő három év alatt nem fogja megszegni a fegyverszünetet.[279]

Tény az, hogy midőn Falieri és Cornaro ismét föl akarták fogni az alkudozások fonalát Dalmátország végett, Lajos király Esztergamból azt izente nekik: kíméljék fáradságokat, minthogy István herczeg, kinek Horvát-, Tót- és Dalmátországot örökösen átengedte, olyan kötésbe, milyet a velenczei köztársaság ajánl, megnyugodni nem akar. Hanem ha ő háborút indít Velencze ellen, azt három héttel előbb tudatni fogja a köztársasággal.[280]

Lajos ezen elhatározására befolyhatott az is, hogy nemcsak nagybátyja, Kázmér lengyel király kért tőle segítséget, hanem maga is elhatározta folytatni háborúját a szerbek ellen.

Mielőtt azonban a szerb czár ellen működő hadát elindította, a szintén anyja udvarában nevelkedett bájos Erzsébettel, Kotrománič István bosnya bán és Kujaviai Erzsébet hasonnevű leányával lépett második házasságra. E házasságot «bizonyos okból» 1353 junius 20-án oly hamarosan kötötték meg Lajos és Erzsébet, hogy jóllehet tudták, miszerint a negyedfokú rokonság akadálya áll fönn közöttök, erre nézve fölmentést nem is kértek. Csak utólagosan, 1353 október 31-én jutott VI. Incze pápához folyamodványuk, melyben esedeznek: minthogy szétválasztások nagy botránynyal járna, oldja föl őket ő szentsége a kiközösítés alól, melybe engedetlenségök által estek, és engedje meg, hogy tovább is együtt élhessenek. A pápa kérésöket, üdvösséges peletenczét szabatván ki rájok, készséggel teljesítette.[281]

***

A szerb hadjárat lefolyásáról részletes tudósításunk nincsen. Annyit tudunk, azt is többnyire csak törvénykezési határnapok kijelöléséből, hogy az 1353. évi hadjáratot ez év végén fejezték be, a következő 1354. évi pedig egész nyáron át folyt.[282]

Hogy e hadjáratokban a szerencse Lajos királynak kedvezett, hozzá vethetjük abból, mert adományokat osztott ki azok közt, kik e hadjáratokban kitüntették magokat, mi rendszerint szerencsés hadjáratoknak szokott következménye lenni. Mert továbbá a bosnya-szerb párt jelentékeny tagja, Vlkoszlavic Vlatko knéz alávetette magát István bosnya bánnak, azaz a magyar párthoz szegődött. – István bán 1354-ben meghalván, az új bán, Tvrtko (Tvartkó) István anyja gyűlést tartott a milosevoi templom mellett, mely gyűlésen nemcsak a szoros értelemben vett Bosnyaország, hanem a bosnya alvidék: Zagoria és Chelm urai és lakói, kik előbb Dusánt uralták, szintén részt vevén, Vlatkonak és híveinek birtokát biztosították, «míg a knéz otthon marad,» azaz nem pártol vissza a szerbekhez.[283]

Legvilágosabb jele azonban Dusán István leveretésének az, hogy e konok eretnek szükségesnek látta fényes követséget küldeni Avignonba a szent-székhez, mely aranypecsétes levelet hozott a pápa számára s annak tartalmát esküjével megerősítette. E levelében elismerte a szerb czár az egyház fejének a pápát; szentűl ígérte, hogy örökké megmarad a katholikus egyház hívéűl; népeit is visszatéríti az egyházba, amint hogy meg is parancsolta már egész birodalmában, hogy senki bántani ne merészelje a katholikusokat, kiket régi jogaikba visszahelyezett. Alázatosan esedezett tehát, küldjön a szent-atya nehány jámbor életű férfiút, kik az általa megkezdett művet befejezzék. (1354 deczember.)


72. KULA


Szó sincs róla, mintha a szerbnek komoly szándéka volt volna megtartani, amit ígért. Megszokott álnok fogása volt a balkán félszigeti uralkodóknak: görögöknek, bolgároknak, oláhoknak, szerbeknek, ha nagy veszedelem fenyegette őket: a római szentegyház védő palástja alá bujtak. A szerb követség czélja nem volt egyéb, mint a pápa által arra biratni a magyar királyt, ne bántsa tovább a szerbeket. A pápa tehát meghagyta követeinek, a pattii és travi püspököknek, kiket Dusán kérelméhez képest Szerbiába küldött, térjenek be előbb a magyar királyhoz és kérjék meg őt, segítse elő a szerbek megtérését tanácscsal és kedvezéssel.[284]


73. BELOGRADČIK

A pápai követség el is jött Lajosunkhoz és őt a békére hajlandóvá tette. Legalább úgy újságolta 1355. évi május 28-án a raguzai gróf urának, a dogenak: «Azt hiszik, hogy Szlavonia császárja és Magyarország királya közt béke lesz».

Hanem a pápai követeket a szerb czár dölyfösen, fönhéjázással fogadta. Válaszain meglátszék az álnokság, kétszínűség és hazugság. A püspököket tanácskozás czíme alatt meghurczolta birodalma táboraiban, váraiban és városaiban. Meg-megriasztotta őket kegyetlenségeivel és a tanácskozás gonosz megszaggatásával. Éltök se volt biztonságban. Örültek szegények, hogy épen, habár teljesen eredménytelenűl, térhettek haza.

VI. Incze pápa ezek után egyedűl a magyar király kegyességébe, bölcseségébe, hatalmába és győzelmes erélyébe, «melyek hírétől megtelt a világ», helyezte minden reményét.[285]

Pedig Lajos király időközben a szerb czárral tárgyalt a béke iránt, s úgy látszik nem csekély reménykedéssel. Mert a szerb, ki meggyőződhetett róla, hogy hamis játékával nem sokáig fogja áltatni a határozott jellemű pápai követeket, annál engedékenyebbnek mutatkozott Lajos király iránt, mennél inkább tarthatott a rászedett és megsértett szent-szék haragjától. Másrészt Lajos, ki szeretett nem véres eredményhez jutni, örült volna az ínye szerinti békének, melylyel eloszlathatja vala háta mögől a veszélyt, ha a fegyverszünet leteltekor Dalmátország végett Velenczével kellend végeznie. Ez okból megbízta Ilonát, a néhai Subič Mladen nővérét, a bosnya bán anyját, látogatná meg sógornéját, a Mladen özvegyét Skardona és Clissa úrnőjét, és egyezkedjék vele e várak átadása iránt személyesen. (1355 május.) Ez okból kívánt ő is személyesen lejönni Horvátországba, hogy a teendők iránt közvetlenűl intézkedjék.[286]

Mert habár Velenczével is óhajtá a békét, mint ezt a pattii és travi püspököknek őszintén kijelentette, a tapasztalatokon okulva méltán tarthatott tőle, hogy a signoria oly békeföltételeket fog ismét ajánlani, mint eddig; azaz pénzbeli kárpótlást fog kínálni a dalmát városokért. Már pedig a magyar korona jogait akármi áron elidegeníteni, velök vásárt ütni: erre Nagy Lajos soha se volt hajlandó.

Dusán azonban nemcsak a szent-széket szedte rá; Lajost is iparkodott kijátszani. Csalfa játékának egyéb czélja nem volt, mint időt nyerni a törökök által is mind közelebbről fenyegetett Szerbia előnyére. Lajos király tehát elhatározta, újból megindítani Dusán ellen a háborút és azt nagy nyomatékkal folytatni. Szándéka volt megkérni a pápát, hogy keresztes háborút hirdessen a félhitű szerbek ellen, s engedélyt kérni tőle, hogy a Magyarországból befolyó pápai tizedet további három évre e czélra fordíthassa. Követet is küldött, levelet is írt a pápához e végből.[287]

Sereget is azonnal gyűjtetett s azt leküldötte Szlavoniába, hol a leérkezett első csapatok már az 1355. évi deczemberben megkezdették miveleteiket. Clissa váralját, a felső kaput és Opraczk nevű fellegvárat elfoglalta Lindvai Miklós bán; csak a sziklát bírta megtartani Palmano a szerb czár nevében, kinek, mint testvérének, Mladen özvegye, Leljka átengedte. A bán az elfoglalt részeket azonnal megerősítette, s – úgy látszik – nem sokára a sziklát is hatalmába kerítette – néhai Subic Pál brebiri gróf erősségeivel együtt; hatalmába ennek leányát és unokaöcscsét is.[288]

Közben, 1355 deczember 20-án Dusán meghalt ugyan, de Lajos király a szerb hadjárat eszméjét mindamellett egy darabig még föntartotta. Bizonyítéka ennek az, hogy a szent életű pattii püspök előtt így nyilatkozott. Hogy aztán Velenczére kerűl a sor, az se lehetett titok. Ezért kötött szövetséget Albert osztrák herczeggel tíz évre, továbbá IV. Károly császárral, ki őt Magyarországon e végett meglátogatta, s egyebek közt Lajos bajor herczeggel is.[289]

De világos, hogy előbb szerb oldalról kellett biztosítania magát. – 1356. évi januárban a magyar és szláv csapatok száma a velenczeiek nagy rémületére mind inkább szaporodott Horvátországban.[290] Lajos király maga is a háború színhelyére készűlt, és megérkeztét Zágrábba a bőjt derekára (márczius 30.) jelezte.

Hogy a hadjárat aztán mégis nem Szerbia ellen, hanem Velencze ellen indúlt meg: némely történetírók Lajos eljárásában álnokságot véltek fölfödözhetni. És nem lehet tagadni, hogy egyik-másik körűlmény Lajos ellen látszik tanúskodni s igazságot szolgáltatni Velenczének, mely őt kétszínűséggel vádolta a világ előtt. De Lajos jelleméhez a kétszínűség nem fért, és hiszem, sikerűlni fog valószínűvé tennem, hogy a támadás Velencze ellen később és méltó okokból fogamzott meg lelkében. E támadásra közvetlenűl annak kezdete előtt Velencze adott okot, míg a szerbek elleni háború elhalasztását nagy, időközben történt események tették lehetővé.

VI. Háború Velenczével.



AMINT a pápai követek Szerbiából visszatértek, Lajos királyt útjok eredménytelenségéről értesítették, s erre ő azonnal elhatározá, hogy a békealkudozást Dusánnal megszakítja, kijelentette azt is, hogy szivesen kötne békét Velenczével. Természetesen; érdekében állott, hogy míg egyik ellenségével hadakozik, a másik ne támadjon ellene. Mindkét pápai követ, a pattii püspök is, meg a travi is, értesítették a signoriát Lajos nyilatkozatáról. Velencze szívesen hallotta ezt, és titkos megbizottját küldötte Budára, kinek föladata volt, hivatkozva a püspökök értesítésére, kérdezősködni: ha vajjon küldhet-e békeszerző követeket? Ha igen; kérjen útleveleket számukra. (1355 november 21.)

Lajos király nemcsak készségesen teljesítette a signoria óhajtását, szabad jövést-menést biztosítván a köztársaság követeinek, valahányszor azok hozzá küldetnek; hanem azt is megüzente a dogenak, hogy követeit Zágrábban, hol márczius vége felé leszen, szívesen látja. (1356 márczius 1.) Mindazonáltal a velenczei kormány csak hosszas, 1356 márczius 25-től április 15-ig tartott tanácskozás után tudta elhatározni, hogy küld követeket a magyar királyhoz. Hanem a követek számára készített utasításai azon régiek valának, melyeket Lajos király annyiszor visszautasított. Most még Clissa és Almissa átadását is kívánta, ígérvén, hogy e két helyért, meg egész Dalmátországért fizet évi hét ezer aranyat. Szerette volna azonban, ha hat ezerben tudtak volna követei megalkudni. No igaz, még egy piros bársonynyal letakart lovat is adtak volna, mely Magyarország főhatóságát jelképezni leendett hivatva. Zárára nézve is, mert tudta, hogy e város sorsa javulását igen a szívén viseli vala Lajos király, azt az ígéretet tette, ha IV. Károly császár, vagy Lajos anyja, vagy más valaki (talán épen Lajos király?) közben járna, visszafogadná kegyelmébe s úgy bánnék vele, mint egyéb városaival. Azoknak, kik tíz év előtt a magyar párton voltak, bűnfeledést ígérne s elkobzott javaikat visszaadná.[291]


74. DUSÁN SZERB CZÁR ÉRME.


Időközben Lajos, hihetőleg április vége felé, megérkezett Zágrábba. Itt értesűlhetett hitelesen, hogy Szerbia Dusán halálával teljes anarchiának indúlt, s ez oldalról nincs mitől tartania, mert a nagy szerb birodalmat foszlányokra tépték. Dusán fiát, a tizenkilencz éves Urost, még kiskorúnak nézte anyja, az uralomra vágyó özvegy czárné. Ő, az özvegy és Simeon, Dusán testvére, kezökhöz ragadták a kormányt, míg a hatalomra vergődött boljár nemzetségek – önhasznukat lesve, függetlenítették magokat.[292] Ezeket hallani ez idő szerint nem lehetett kellemetlen Lajos királyra. És ha nem érkeztek is hozzá már ekkor engesztelő küldöttségek, mire nézve biztos adatok nem állanak rendelkezésünkre; a józan ész mindenképen azt tanácsolta, hogy a föloszlás processusát nem kell oly beavatkozással zavarni, mely a széthúzó elemeket a közös védelemre netán egyesíthetné. Sőt a belső bajokkal küzködő uralkodótól a politikai irány megváltozását, a szerb-magyar viszonyok jobbra fordúltát is meg lehetett várni.

Ez volt az érem egyik lapja. A másikon Velencze az őt fenyegető veszedelem tudatában s attól való félelmében újra kezdette, helyesebben: folytatta ármánykodó játékát Lajos király ellen. Valamint Dusánnal mindvégig titkos szövetségben állott, úgy a pápa alább idézendő leveléből világos, hogy örököseihez hasonló viszonyba lépett. Terveit is Skardonára és Clissára nézve, nehogy idegen, értsd magyar kézre kerűljenek, tovább űzte. Clissában Miklós bán ugyan már megvetette lábát, de Skardonát megvette végre Velencze harminczezer font kispénzen Mladen özvegyétől. Tudta, hogy tilosban jár, azért nem a maga nevében, hanem az özvegy fivére nevében őriztette.[293]

Képzelhető, hogy ezek után a velenczei követekkel, kiket a signoriának büntetés terhe alatt kellett köteleznie, hogy ápril 18-án Zeng felé útnak indúljanak, hamar végzett Lajos király. Május 28-án azt halljuk felőlök, hogy már haza, visszaérkeztek.[294]

Ezek az okok, ez az időpont, melyek miatt és melyben Lajos király arra határozta el magát, hogy hadjáratát a szerbek ellen elhalasztja és minden erejével Velenczére támad. IV. Károly császár is arra figyelmeztette őt, hogy Velenczével semminemű kötést ne tegyen, minthogy nemsokára módjában lesz a signoriát igen terhes föltételek elfogadására kényszeríteni.[295]

Ekkor értesítette szövetségesét: Albert osztrák herczeget, hogy itt az ideje, melyben segitségét kéri.[296]


II. ALBERT, OSZTRÁK HERCZEG.


IV. Károly császár is ekkor (junius 3.) mondja föl Velenczének a barátságot, tudósítván a dogét, hogy a Velencze és Lajos király közti háborúban a közte és Lajos közt régóta fennálló testvéri köteléknél fogva ez utóbbinak pártjához áll.[297]

Lajos király pedig kivezette Horvátországból Bihácsig előre nyomúlt hadai nagy részét és Treviso felé irányozta útját, mert Velenczét főleg ez oldalról akarta megtámadni.

Velencze junius 13-án még mindig nem tudta, merre fordúlt a magyar király; pedig ekkor Lajos négy ezer lovasból álló előcsapata, melyet Wolfhardt Konrád vezetett, már áthaladt Görczön, melynek grófja szintén Lajos pártjára szegődött. Junius 26-án az egész sereg, melyet Matteo Villani negyven ezerre, mások száz ezerre becsültek, a Tagliamento partjain San-Vitoban, Aquiléja terűletén táborozott.

Miklós, aquiléjai patriarcha, IV. Károly császár természetes fivére, szintén szövetségese volt a magyar királynak. Julius 6-án kelt levele tudatta a dogeval, hogy a császár parancsából a magyar királyhoz csatlakozni s őt Velencze ellen segíteni tartozik.[298]

A magyar sereg folytatta útját Sacilen át Conegliano, az első velenczei erősség ellen.[299]

Mód nélkűl megréműlt e hírre Velencze, mely, mint végső veszedelem idején szokásban volt, állandó, naponkint ülésező honvédelmi bizottságot választott.

Panaszaival ostromolta a pápát is, minthogy nyilván Velencze valamely barátja sugalmazását olvassuk ki az 1356 julius 4-én kelt és Lajos királyhoz intézett pápai levélből. Amily örömmel értesűlt nem régen – úgymond VI. Incze – Lajos király követétől és leveléből, hogy Szerbiára akar támadni, a szakadárságot onnét kiirtandó; amily bizton remélte, hogy a hitetlenek vastag nyakát meggörnyeszti, s a félhitűek megnőtt szarvait letördeli, oly igen fájdalomra változott öröme, panaszosra vigassága hangja, megértvén, hogy a kardot, melyet a hitetlenek ellen kötött fel, a hivő Velencze ellen húzta ki hüvelyéből. Kéri tehát, igyekezzék helyre állítani a békét, melynek eszközlésére Bonjohannes fermoi püspököt küldi hozzá. Hasonló értelemben írt a királynéknak, Lajos anyjának és feleségének, nem különben az esztergami érseknek, a zágrábi, pécsi és csanádi püspököknek.[300]


75. GRADENIGO JÁNOS DOGE ARCZKÉPE.

Előre látta ezt Lajos király, azért mihelyt elhatározá, hogy Szerbia helyett Velenczét támadja meg, elküldötte KANIZSAI ISTVÁN ó-budai prépostot a pápához, hogy eljárása indokait fölfejtse, Velencze áruló eljárását bebizonyítsa, és biztosítsa, ha kell, esküvel is ő szentségét, miszerint ezért a hadjárat a félhitűek ellen el nem marad.[301]

Az eredmény, melyet Kanizsai István elért, teljes volt; fényesen igazolta Lajos királynak követe ügyességébe helyezett bizalmát, és a diplomacziai művészet mesterévé avatta föl e szelíd, nyugodt és kedves férfiút, milyenűl őt VI. Incze pápa jellemezte.

Eljárásának eredményeűl a pápa már julius 17-én roszszalását fejezte ki Gradenigo János velenczei dogehoz írt levelében afölött, hogy a velenczei köztársaság a rácz királylyal, egyéb ráczokkal, félhitűekkel és eretnekekkel eskü alatt szövetséget kötött a magyar király ellen. Eljárását annál kevésbbé helyeselheti, minthogy a magyar királynak ép az a föltett szándéka, hogy Ráczországból az eretnekséget kiirtsa, hasonló szövetség pedig nagy hátrányára válhatik Velenczének. Eltiltja tehát a pápa Velenczét e szövetségtől: ne merészelje segélyben, támogatásban vagy kedvezésben részesíteni a ráczokat! A kötött szövetséget pedig semmisnek nyilvánítja. – Parancsának foganatot szerzendő, meghagyta a pápa az aquiléjai és gradoi patriarcháknak, nemkülönben a salzburgi érseknek, hogy mindazokat, kik Lajos magyar király ellenében a félhitűeket vagy hitetleneket segítik, az egyházból kiközösítsék.

Egyuttal elküldötte Péter pattii püspököt, mint követét, Velenczébe, hogy ott a pápa nevében intézkedjék; mire nézve arra inti a doget, hogy a püspök szavát higyje és fogadja.[302]

Lajos király, ugyanis, bízván ügye igazságos voltában, késznek nyilatkozott a közte és Velencze közt fönforgó vitás kérdést a szent-szék ítélete alá bocsájtani és hadát Velencze terűletéről visszavonni. (Augusztus 10.)[303]

Viszont Kanizsai István megesküvék küldője, a magyar király nevében, hogy komoly szándéka háborút indítani a szerbek ellen, azonképen az egyházi szakadást saját birodalmában, nevezetesen Bosnyában, megszüntetni.

Volt a pápának még egy kívánsága, melyet már 1355. évi deczember 8-án terjesztett a magyar király, az összes magyar főpapok és káptalanok elé. A pápai birtokon ugyanis Ordelaffi Ferencz és a Manfredi testvérek zsarnokoskodtak. A szent-szék Albornoz bíborost küldé ellenök, ki sok helyet visszafoglalt ugyan e «vipera-fajzattól», de végezni vele nem bírt. Az volt tehát a pápa kérése, küldjenek neki a vitéz magyarok segítő csapatokat, hogy e gazfajt engedelmességre szoríthassa.[304]

Kanizsai István azon kellemes helyzetben volt, hogy e tekintetben is megfelelhetett ő szentsége óhajtásának. De ezt már nem mint budai prépost, hanem mint zágrábi püspök tette, minek őt a pápa időközben kinevezte.[305]

Kulminált Kanizsai István ügyessége a levélben, melyet a pápa kegyessége 1356. évi augusztus 11-én Lajos magyar királyhoz intézett. Hálát ad ebben a szent-atya az úr Jézus Krisztusnak, ki Lajost kegyelmével és áldásával oly bőven elárasztotta, fiatal lelkébe érett észt, gyönge testébe férfias erőt adott.[306] Kimutatta ő ezt, midőn a hitetlen litvaiak és ruthénok, nem különben a ráczok ellen küzdött. Most is követei: Péter pattii és István választott zágrábi püspökök által azon szándékát fejezte ki, hogy a gyalázatot, melyet a félhitű Uros rácz király országában az Üdvözítőn elkövet, megbosszulja. A szent-atya örömmel hallotta a nemes magyar fejedelem ez elhatározását és óhajtásához képest keresztes hadjáratot hirdetett a szokásos kedvezések mellett, melynek fővezérévé Lajost, a Krisztus bajnokát nevezte ki,[307] intve őt, hogy mielőtt a távolba indúl harczolni a szent hitért, a saját országában, nevezetesen Bosnyában írtsa ki a fölburjánzott eretnekséget. Azonképen jőjjön el Olaszországba is, hogy mint az egyház főkapitánya; leverje a gaz Ordelaffikat és Manfredikat, mely költségei fedezésére átengedte neki a magyarországi egyházi javadalmak tizedét három évre. De sőt általános imákat rendelt az egész kereszténységben, hogy Isten a magyar királynak hosszú életet, gyermekeket, nagy családot és győzelmet adjon.[308]

VII. Sikertelen békealkudozások.



LAJOS király serege alkatrészeire nézve magyarokon, kúnokon, tatárokon és szlávokon kívűl, nem jelentéktelen részben németekből is állott, kik a nagy királyt, mert tudott nyelvökön beszélni, zsolddal és ajándékkal bőven ellátta őket, híven szolgálták, Conegliano, Asolo, Ceneda és Quero elfoglalásánál segítségére voltak. Aztán átkelvén a Piaven, Trevisót szállotta körűl a magyar sereg.

Nem kis zavarban volt Carrara Ferencz, Padova ura és Velencze lekötelezettje, midőn a nagy magyar sereg tőszomszédságában mutatkozott. Védelembe helyezte ugyan a hegyszorosokat és városait, de mert belátta, mennyire elégtelen e rendelkezése, fényes követséget küldött a magyar király elé, melyet ez ünnepélyesen fogadott. A magyar lovasság szintén át-átment a padovai terűletre requirálni, de se nem ölt, se nem gyújtogatott.[309] Carrara három napig tanácskozott embereivel, végre is arra határozta el magát, hogy Lajos király fölajánlott szövetségét elfogadja. Példáját számosan követték a szomszéd kisebb urak közűl, kiknek neveit alább soroljuk elő. A szövetséget a magyar király és Padova ura 1356 julius 30-án kötötték meg. E kötésnek nagy hasznát látta Lajos király, mert kivált Carrara volt, ki a magyar sereget eleséggel ellátta.

Viszont Lajos király, hogy megóvja Padovát a száguldó katonák pusztításaitól, saját népével őriztette a padovai határon az átjárókat; halálbüntetés alatt tiltotta meg a rablást padovai terűleten, és megengedte a benszülötteknek, hogy fegyverrel védhessék vagyonukat.

Treviso ostroma azalatt nem nagyon haladt előre. A várost és várat a velenczei tiszttartók ketteje: Delfino János és Loredano Pál vitézűl védték, ellenben Giustiniani, a harmadik tiszttartó, sokkal gyöngébbnek tudta magát, hogysem föladatához képest kirohanni s az ostromlókat megtámadni merészelte volna.

Ekközben (1356 augusztus 8.) Gradenigo János, a velenczei doge, meghalt. Utódjáúl, hadértő emberre levén szükség, a velenczeiek egyhangúlag ugyanazon Delfinot választották meg, ki Trevisoban a védelmet intézte. A kormánytanács Lajos királyhoz folyamodott, hogy megválasztott herczegét szabadon engedje átmenni Velenczébe, amit Lajos – megadván a távozónak az illő tiszteletet, lovagiasan megengedett.[310]


76. DELFINO JÁNOS DOGE ARCZKÉPE.


Lajos király, ki Treviso ostromát maga vezette, itt nem kis veszedelemben forgott. Baldachino Julián, trevisoi nemes, világlátott kalandor, ki útazásaiban magyarúl, tótúl és németűl megtanúlt, ki-beszökött Trevisoba és kileste Lajos életrendét, hogy tervét, mely nem állott kevesebből, hanem hogy a magyar királyt élve vagy holtan a velenczések kezére kerítse, véghez vigye. Ezt nem tartotta lehetetlennek. Lajos király ugyanis, miután a csapatokat Treviso ostrománál reggelenkint elrendezte, visszavonúlt egy órára Acieto nevű majorba, s annak kertjében egymaga, háttal a Sile folyócskának ülve, olvasta levelezéseit. Jeles csolnakász levén Baldachino, úgy tervezte, hogy éjjel a Silen fölevez két társával és elbúvik a partszéli sűrű bozótba, aztán az alkalmas pillanatot kilesve, hurkot vetnek a király nyakára, a vízbe rántják és tovább eveznek. A folyó mélysége miatt lovas nem lehetett volna a király segítségére, csolnak pedig kéznél nem volt.

Baldachino ajánlatot tett ez iránt a trevisoi előljáróknak, tizenkétezer aranyat és Castelfranco várát kérvén jutalmúl, ha merénye sikerül. Trevisoból Velenczébe utasították a signoriához; minthogy azonban a módot, melylyel tervét véghez akarta vinni, elárulni nem akarta, innen is elutasították. A békekötés után Lajos király értesült a dologról; hihetőleg lovagiasságuk feltüntetésére magok a velenczések értesítették felőle. Magához hivatta tehát ez embert Budára és elmondatta vele kalandos tervét. «Biz ez így megeshetett volna», felelé a király, aztán paripákkal és sólymokkal megajándékozván az embert, útjára bocsájtá.

Hallott-e a veszélyről, melyben Lajos forgott, nem-e? az osztrák herczeg féltette Lajos király életét és rábírta őt, hagyja el a tábort és jőjjön haza.[311] Valószínűbb azonban, hogy a pápai követek megérkezése késztette Lajost arra, hogy átruházván Tamásra, Vásári Miklós (kit mások Monoszlainak neveznek) esztergami érsek testvérére a hadsereg vezérletét, Budára indúljon. (Augusztus 23.)

A király távozta után a velenczeiek vissza akarták foglalni Coneglianot, de sok leesett állal és vérbe borúlt fővel kényszerültek visszavonúlni. Hasonló sors érte azokat, kik Friaulba törtek, az aquilejai patriarcha birtokára, mire a patriarcha csapatait szintén Treviso ellen küldötte. Itt az ügyek igen rosszúl állottak Velenczére nézve. A lakosok is összeesküvést szőttek, mely egy éjjel a várost átadni czélozta. Hanem november 4-én az összeesküvőket elfogták, nyolczat közűlök felakasztottak, és több egyházi férfiút, kik szintén belekeveredtek az ügybe, átadták elüljáróiknak, megfenyítés végett. De a szükség mégis már megadásra kényszeríti vala a várost, midőn november 11. napjától 1357 ápril 10. napjáig tartó fegyverszünetet kötöttek a hadviselő felek.[312]

A pattii püspök tudniillik és a fermoi,[313] kiket a pápa, hogy békét kössenek a magyarok és velenczések közt, követeiűl küldött, megérkeztek Velenczébe. Itt kijelentették, hogy a béke csak úgy jöhet létre, ha Velencze visszaadja Spalatot, Sebenigot, Traut és Skardonát. A signoria e jegyzékre ugyan nem adott határozott választ, de mert a békére hajlandóságot találtak, folytatták a püspökök útjokat Budavár felé. Útjok két táboron vezette őket keresztűl. Sok gúnyt és károsítást kellett szenvedniök, míg a kapzsi és vad zsoldosok sorain végig haladtak. Annál ünnepélyesebb fogadtatás várta őket a «szelíd és vallásos» magyar király, az egyház hű fia részéről. Átadták a zászlót, melyet a szent atya Lajosnak, mint az egyház kapitányának küldött. Nehezére nem esett, kivált a szent életű és ékes szóló pattii püspöknek, a királyt Velencze iránt békére hajlítani, sőt Lajos király azon fogadását vennie, hogy személyesen vezet keresztes hadat a szent-földre, minek jeléűl az egyház zászlaját elfogadván, a szent kereszt jelét a püspök által ünnepélyesen magára engedte tűzetni.

Nagy tisztelettel távoztak aztán a pápai követek a magyar királyi udvarból Velenczébe, út közben a magyar hadak által is nagy becsülettel tiszteltetvén. Velenczében a herczegi palotába szállottak. Ki szívesen, ki kedvetlenűl fogadta őket, a mint t. i. a harczias vagy a békés párthoz tartozott valaki. A tanácsba hívatván, előadták, hogy jóllehet igen hatalmas a magyar király, Isten mégis békére hajlította szívét. Kész átengedni Velenczének egész Dalmácziát, magát Zárát is; kész megbocsátani minden sértést és barátságot kötni vele, de e barátság jeléűl tartozzék Velencze évenkint egy fehér lovat küldeni neki.

Ez együgyű beszéd értelme pedig nem lehetett más, minthogy adja magát Velencze a magyar korona főhatósága alá. Hallván ez előterjesztést a signoria, nem kis vihar keletkezett benne; és «mert az értelmetlenek többségben valának», a föltételt el nem fogadták. A pattii püspök sóhajtott és megjósolta, hogy majd hátrányosabb föltételekre is rááll még Velencze.[314]

Időközben, úgy vélem márcziusban, elérkeztek Velenczébe Lajos király követei a végett, hogy a béke iránt értekezzenek. A követség feje Szécsi Miklós volt; tagjai közűl csak Gergely váradi őrkanonokról, kit genuai követségéből ismerünk már, és a záraiakról történik említés, kiket Lajos király azért küldött a tárgyalásokhoz, hogy saját városuk érdekeit képviseljék.[315]


77. VELENCZE.

– Nem régen ti velenczeiek, – így kezdették meg a magyar diplomaták tárgyalásaikat, – Magyarországon valátok,[316] hogy fölséges urunkkal királyunkkal egyezkedjetek Dalmátország iránt. Akkor, ha azt kívántuk tőletek, adjátok elő jogaitokat, melyeket Dalmácziára bírni véltek, azt válaszoltátok, hogy okmányaitokat magatokkal nem hoztátok. Az egyezség pedig nem sikerült némely eltérések miatt, első sorban Zárára nézve, melyeket elintézni nem lehetett, mert azt mondottátok, nincs kellő utasítástok. S így tisztába jönni nem tudtunk. Urunk királyunk tehát, nehogy kevésbbé lássék a békés kiegyenlítést áhítani, elküldött bennünket ide, hol módotokban van megfelelni kérdéseinkre, s utasitások hiányáról se panaszkodhattok, hisz nagyságos herczegtek véleményét minden perczben megérthetitek.

Finoman kitérve az egyenes válasz elől, mely aligha lehetett volna kielégítő, viszonzák a velenczeiek: Távol legyen tőlünk, hogy perlekedjünk veletek, kedves vendégeinkkel; a jogfirtatás pedig feleselésnél egyébre nem vezetne. Hagyjuk tehát a meddő jogkérdést és térjünk át a dolog velejére, meghallgatván küldőtök óhajtását.

E fölhívásra a magyarok igen tisztességesen urok nevében azt kérték: adják vissza a magyar koronának Dalmátországot minden városával s a hozzá tartozó részekkel, minthogy a magyar korona e tulajdonát jogtalanúl bírja Velencze.

A velenczei diplomatáknak másodszor is visszavonulót kellett fujniok. A magyar előterjesztést igen általánosnak mondották. Mióta a magyar király és Velencze közt viszály támadt, sokszor hangzott ez óhajtás, de tárgyalásába Velencze, ugyancsak általánossága miatt, soha bele nem bocsátkozott, hanem azt részleteire osztotta föl. Ha a magyar követeknek tetszik ott fogni föl a tárgyalás fonalát, hol az Magyarországon tárgyaltatván, megszakadt, készséggel járulnak hozzá, és igyekezni fognak a magyar király kívánságait teljesíteni.

Azonban a magyar követek nem akartak a megszakított tárgyalások fölvételébe egyezni; hisz ha a király a tárgyalásoknak Magyarországon megkezdett irányával meg lett volna elégedve és beérte volna az ajánlatokkal, melyeket neki Velencze annyiszor tétetett, megkötötte volna már a békét Magyarországon és nem küldötte volna Velenczébe követeit.

E fölött egy darabig feleseltek a békeszerzők egymás közt; de mert a velenczeiek tágítani nem akartak, kényszerítve voltak a magyarok «általános» követelésöket leszállítani a következő hat városra: Zárára, Nonára, Spalatora, Scardonára, Sebenigora és Travra.

Négy város átadásában megnyugodtak volna már a velenczeiek, de Zárát és Nonát nem engedhetik, mondák. E két várost jó szerével oda nem adhatják, mert ezek elvesztése elviselhetetlen volna reájok.

Igen? viszonzák a magyarok igen udvariasan, de nem minden gúny nélkűl, – első ajánlatunk általános, a részletes pedig elviselhetetlen reátok. Halljuk tehát a ti ajánlataitokat? Mire a szívós velenczések ismét visszatértek számtalanszor ismételt pénzbeli ajánlataikra, melyekre a magyarok érdemlegesen nem is válaszoltak.

Erre nehány nap tétlenűl durczáskodással tölt el. A békepárt Velenczében nem volt elég erős, a köztársaság nem kellően megtörve. Másrészt a magyar követek ismervén urok békés hajlamait, mindenképen eredménynyel kívántak távozni. Tanácskoztak tehát és a következő hét pontból álló ultimatumot terjesztették Velencze elé:

1. Velencze engedje vissza a magyar királynak Spalato, Trav, Sebenigo, Scardona és Nona városokat.

2. Zárát és Dalmátország többi részét bírja tovább is mint hűbért a magyar királytól, és évenkint minden helytől adót fizessen jogelismerés fejében a magyar királynak. Zára városát szigeteivel s a hozzá tartozó földterűlettel együtt helyezze vissza azon állapotba, melyben volt a háború előtt. A várat, melyet Zára féken tartása végett épített, bontsa le.

3. A zárai polgárok, kik Lajos király hívei valának, most hontalanúl, többnyire a magyar királyi udvarban időznek, szabadon visszatérhessenek, javaik visszaadatván. A város pedig kapja vissza mindazon kiváltságait és szabadságait, melyeket Mladen bán idejében élvezett.

4. Velencze saját költségén egy évi tartamra kiállít két gályát segélyképen a magyar királynak, a ráczok ellen indítandó háborúhoz.

5. Ha pedig a magyar király keresztes hadjáratot indít a szent-földre, akkor Velencze tíz gályát szerel föl a maga költségén s azokat a magyar király rendelkezésére bocsátja egy évre.

6. Hadi költség fejében százezer forintot térít meg Velencze a magyar királynak.

7. A magyar király szövetségesei a békekötésbe foglaltatnak.

Ezek viszonzásáúl a magyar király visszabocsátja mindazon helyeket, melyeket a trevisoi és cenedai kerűletekben elfoglalt és szövetséget köt Velenczével minden ember fia ellen, az egyetlen római pápa kivételével.

E pontok nem sokkal, lényegesen bizonyára nem különböztek azon feltételektől, melyeket Lajos király a háború előtt szabott Velenczének, és melyeket a signoria nagyjából elfogadni hajlandó is lehetett. Elvi jelentősége mellett felötlik, hogy Lajos a magyar király főhatóságát Dalmátországra mindenképen föntartani eltökéllette volt. Az idegenkedést a signoria részéről e pont elfogadása ellen, tudjuk méltányolni; a többi ellenészrevétel, melyeket Velencze megbizottjai tenni jónak láttak, csak ama kicsinyes, kufár szellemről tanúskodnak, mely Velenczét e korban a végromlás szélére hozta.

Ily törpe megjegyzésök volt az is, midőn Lajos király állhatatosságára, mint kitünő erényére hivatkozva, kívánatosnak találták volna, ha a béke pontjait, daczára költséges háborújának, daczára szerencsés foglalásainak, magasbra nem rugtatja vala.

A mit Velencze a föntebbi pontokból megadni hajlandó volt, a következő:

1. Visszaadja Spalatot, Traut, Scardonát és Sebenigot; Nonát nem. E pontra a magyarok hajlandók voltak engedni.

2. Nona, Zára és Dalmátország egyéb részeért fizet Velencze évi bért a magyar királynak. De a magyar király fönhatóságát el nem ösmeri, Zára várát le nem bontja, kezéből ki nem adja.

3. A zárai száműzöttek visszatérhetnek, javaikat visszanyerik, s ha hűséget esküsznek a dogenak, kegyelemben visszafogadják őket. A város szabadságai visszaállítása azonban még eszmecsere tárgyát képezendi.

4. A kívánt két gályát a szerbek ellen megadja Velencze, de csak hat hóra.

5. Ha keresztes háborút hirdet a pápa, s a magyar király személyesen vesz részt benne, Velencze tíz gályával szintén részt vesz, föltéve, miszerint a pápa módját találja, hogy a költség, melyen a gályák fölszereltetnek s föntartatnak, valahonnan előkerűl.

6. Hadi költség fejében csak negyvenezer forintot ajánl föl Velencze; ellenben

7. Lajos király szövetségeseit ellenmondás nélkűl veszi föl a béke- és szövetség-levélbe.

Mivel Zára szabadságai helyreállítása még megvitatás alá voltak veendők, azon kitünő szerepnél fogva, melyet Lajos a záraiaknak juttatott, ők folytatták az alkudozásokat saját érdekeik megóvása végett. Bemutatták szabadságleveleik másolatát, de ezek a velenczei uraknak semmiképen se tetszettek. A hontalanságot keservesen tűrő záraiak tehát megszorították követeléseiket, főleg grófjok választása és fizetése tekintetében, sőt miután ezzel a velenczeiek megelégedni nem akartak, még lejebb hangolták föltételeiket és csak négy pontra fektettek súlyt: hogy a Velencze által épített erősség lebontassék; a város őrizete záraiakra bizassék; Pago szigetét visszakapják és Velencze helyőrséget ne tartson Zárában. Sőt még e pontok elsejétől, az erősség lebontásától is elállottak és tizenöt kezest ajánlottak föl hűségök biztosítására. De Velencze mind ez engedményeket kevesellette.

Nem maradt tehát a magyar követeknek egyéb választások, mint engedelmet kérniök a távozhatásra és visszaindúlniok Padovába, a honnan jöttek, és a hol lovaik készen várták őket, hogy visszatérhessenek királyokhoz.

Padovába ment a magyar követekkel a pattii püspök is. Az ő, valamint Carrara Ferencz kívánatára s a magyar követek megegyezésével történt, hogy a padovai helytartó nehány lovag kíséretében visszament Velenczébe, vissza a püspök is, hogy ha lehet, még egyszer megkísértsék a békéltetést. A padovai követek a püspök jelenlétében előadták a dogenak, minthogy nekik, mint szomszédoknak érdekökben áll, hogy a béke létre jőjjön, elküldötte őket uruk, tudják meg, melyek a különbözetek, melyeken a kiegyezés törést szenvedett. Ők, illetőleg küldőjök, Padova ura, azonképen az apostoli szent-szék követe készek közrehatni, hogy a kiegyezés és béke meglegyen, s ezért tartóztatták vissza a magyar követeket nehány napra Padovában.

A velenczei urak, kik megbánni látszottak, hogy a béketárgyalások eredmény nélkűl szétverődének, szívesen hallották a padovai küldöttség ez előterjesztését. De valamely túlzott óvatosságból vonakodtak akár szóval, akár írásban előadni a pontokat, melyeken a kiegyezés megtört. Ígérték azonban, hogy nem sokára küldenek közűlök valakit Padovába, ki majd megfelel a tett kérdésre. Ily formán a padovai küldöttség Velenczéből haza távozott.

Nem sokára aztán csakugyan eljött Padovába Benintendi, a velenczei signoria kanczellárja két jegyző kíséretében a doge azon megbízásával, hogy ő Padova urának csupán elbeszélje a béketárgyalások folyamát és semmit mást; minthogy legkevésbbé sincs megbízva azzal, hogy a tárgyalásokat a kiegyezés ügyében folytassa: ettől a doge őt egyszerűen eltiltotta.


78. PADOVAI FŐTEMPLOM.


Carrara Ferencz ámult-bámult a mondottak hallatára; közölni se merte a magyar urakkal, nehogy ezek a nézetre jőjjenek, hogy csúfot űznek belőlük, bolondítják őket. Pedig a királyi követek őszintén óhajtják vala a békét, a mint hogy erre utasítások is volt. Mint az olyan ember, kinek terve nem sikerűlt, bűnbakot keres; ők is a záraiakat okolták az eredménytelenség miatt, mert éppen a záraiak ügye volt, melyet utoljára tárgyaltak, mely türelmök utolsó fonalát megszakítá. «Eh, mondogatták elégületlenségökben, ha mi a főügyet, a dalmát kérdést tisztáztuk volna előbb teljesen, s azzal eredményre jutottunk volna: most készen volnánk. Elvégre is Zára mellékes dolog. Egy nehezékkel több vagy kevesebb szabadsága van-e, az nem billenti föl a mérleget!»

A jó emberek azonban tévedésben valának. A zárai kérdésben sokkal előbb tisztába jöhettek volna; Velencze itt hamarabb engedett volna, mint abban, hogy a magyar király fönhatóságát Dalmátországban elismerje. Ellenben a követség zárai tagjai, – kik éppoly kevés rokonszenvvel találkoztak követtársaiknál, mint a zárai kérdés az ország közvéleményében, – helyesen jártak el. Csak Lajos király nagy szelleme érte föl észszel a tengerpart nagy föladatát a kereskedelem és ipar fölvirágozására, valamint tevékenysége ez irányban, (mint alább látni fogjuk) korát meghaladva, bámulatunkat kelti föl. Teljes ötszáz év múlt el az óta, míg a magyar közszellem ismét megragadta e kérdést, és tudja, miért ragaszkodik görcsösen Fiuméba.

A követség zárai tagjai belátták, ha a főkérdést elintézték, ügyök veszteni fog érdekességéből; ezért sürgették annak elintézését a főtárgyalás befejezte előtt. És miután czélt nem értek, azon voltak, hogy az összes egyezkedések megakadjanak, s a béke megkötését mint a magyar követség tagjai megakadályozzák. A záraiak helyesen kombináltak.

Szécsi Miklós és magyar társai megértvén, hogy a velenczei kanczellár Padovába érkezett, titkon tudtára adták készségöket az egyezkedés folytatására, hogy tisztába jöhessenek a főpontokra, a visszabocsátandó dalmát és trevisoi terűletre nézve. Összeültek tehát megint a magyar követek, a velenczei kanczellár, Padova ura, a pattii és fermoi püspökök tanácskozás végett.

Ekkor azonban kitűnt, hogy a magyarok is, a velenczeiek is elszámították magokat. Többszörös tanácskozás után se tudtak megegyezni a főpontokra nézve, mire a velenczei kanczellár hazafelé indúlt. Útjában, eszes ember levén, megfordulhatott agyában, hogy jobb volt volna, ha mással nem is, a zárai kérdéssel tisztába jönni. Ekkor legalább Zárát nyugtathatták volna meg, s a követség zárai tagjai czélt érvén, minden esetre engesztelődve léptek volna a magyar király elé. Hanem így Zára se szűnt meg tovább bujtani, s elvégre is Zára adta meg a végső lökést a magyar ügyek szerencsés fordulatához.

A pattii püspök szintén távozott a kanczellárral, és Velenczében hajót bérelvén, Konstantinápolyba volt indulandó. Bonjohannes fermói püspök azonban a magyar követekhez csatlakozott, hogy ez elégületlenekkel még egy lépést koczkáztasson a béke érdekében. Kinyerte ugyanis tőlük, hogy írásba foglalják követeléseik minimumát, mit tenni eddig vonakodtak. Írást nem adni őseink és a politikusok elve volt réges-régtől. Verba volant, scripta manent. De nagyon helyeslendő, hogy ez egyszer tágítottak elvökön, minthogy Velenczében a felsült chauvinista párt azt a hírt terjesztette, hogy a magyar követség korán sem a békekötés végett járt Velenczében, hanem csak, hogy kifürkészsze a helyzetet és kitudja a signoria szándékát.

A memorandumot, mely a váradi őrkanonok javító tolla alól kerűlt ki, Szécsi Miklós aláírta és biztosította a fermoi püspököt, ki az íratnak Velenczében való kézbesítésére vállalkozott: ha Velencze e békepontokat elfogadja, a király is helyben hagyja azokat. Némely mellékes dolgokat még kifogásolhatnak Velenczében, a magyar király valószínűleg ezekben is engedne. Ez esetben valamelyikök eltávoznék a királyhoz, hogy megegyezését kikérje, közben pedig egy hónapra meg lehetne hosszabbítani a lejáró fegyverszünetet.

A fermoi püspök magával vitte a padovai helytartót Velenczébe, hol a pattii püspököt is még ott találta. Hárman fölkeresték tehát a dogét, kit a negyvenek tanácsában épp a háború folytatásáról tanakodva találtak. Minthogy a doge úgy kívánta, azonnal előterjesztették ügyöket, mire a herczeg és tanács rövid tanakodás után a következő választ adta: «A békét akarjuk; s ha a magyar uraknak tetszik a tárgyalásokat folytatni, jőjjenek: szívesen látjuk őket». Egyebet nem vehettek ki belőlük. E választ a szóban forgó memorandumra reáírva, átküldötte a fermoi püspök a magyar követeknek, kik Coneglianoban időztek.

Hálát adva Istennek, hogy minden így esett, s ők szemrehányást nem tehetnek magoknak, mert minden módot megkísérlettek, hogy urok kívánságát teljesítsék; belátták végre a magyar követek, hogy a velenczeiek elbánása időpazarlásnál és szemfény-vesztésnél egyéb nem volt. Mást nem is írtak vissza, hanem hogy megkezdett útjokat sietve folytatják. E levelök, melyet 1357 április 5-én írtak, másnap érkezett a fermoi püspök kezéhez.[317]


79. MEGVÁLTÓ A «POZSONYI CODEX»-BŐL.

VIII. Dalmátország visszakerűl a magyar koronához.



HÁBORÚ maradt hát a jelszó jövőre is. Az olasz harcztérről adataink hiányossága miatt nem sokat közölhetünk. Vásári, másként Monoszlai Tamás, az esztergami érsek fivére, ki Treviso ostromát tovább folytatta, több ízben győzedelmeskedett az ellenségen. Egyszer vissza verte a kirohanó őrséget, és a város kapui előtt megcsapta. Másszor Trevisohoz közel ezer gyalogból és hatszáz lovasból álló csapatot vert szét, sokat közűlök foglyúl ejtvén.[318]

Harmadszor a Brentánál cselekedett meg igazi huszáros merényt. A velenczeiek tudniillik zsoldba fogadták a nagy német kompániát, melynek – ha nem csalódom Landau gróf volt kapitánya. A kompánia vicenzai terűleten várta, míg a Brenta folyó leapadván, átkelhessen és rendeltetése helyére juthasson. Nem várakozott addig a magyar vezér, hanem átúsztatta csapatait a mély folyón, a német zsoldosokat leverte, elfogta, lovaiktól, fegyvereiktől megfosztotta, aztán zsoldos szokás szerint útjokra bocsájtotta. Ez alkalommal azonban a magyarok közűl többen, köztük Pál vitéz, Chelfia János fivére[319] a folyóba vesztek.

Juniusban Kont Miklós, az új nádor, hozott új hadakat, melyek kivált a Terra Ferma éjszaki vidékén működtek. E hadak elfoglalták Serra-Vallét, mely kitartón védte magát, és csak a velenczei kormánytanács engedelmével, miután kifogyott mindenéből, adta meg magát. Elfoglalta Mestrét is, melynek erődítményei nem valának készen. Castel-Francot ellenben, noha a padovaiak gépeikkel és hadi népökkel segítették, bevennie nem sikerűlt. Azonképen sikertelenek maradtak az újabb békealkudozások, melyek Carrara Ferencz közvetítésével a nádor és a velenczeiek követei: Giustiniani Márk, Contareno Endre és Benintendi közt Padovában folytak. – Ármányaival, melyeknek Velenczében talajt keresett, szintén felsült a nádor. A tízek tanácsa halálra ítélt egy Marco de Donando nevű polgárt, kit a vele való titkos alkudozások miatt hazaárulással vádoltak, az elítélt fiát pedig örökre száműzte.

Hasonló váddal illettek egy Jacobino de Papia nevű velenczei polgárt. (1357 szeptember, 15. 20.)[320]

Kont Miklós szeptember 21-én eltávozott Castel-Franco alól és a hadnagyságot átadván Vásári Miklós érsek testvérének, Tamásnak, visszatért Magyarországba. Lajos király azonban, nem tudni mi okból, valószínűleg mert a hadjárat eredményével nem volt megelégedve, haza szólította Tamás vitézt és Hémfia Benedeket küldötte helyébe. Erről annyit olvasunk, hogy az ellenséget több ízben megverte, sokáig azonban nem hadnagykodott, minthogy a király visszaküldötte Vásári Tamást, ki az elfoglalt terűletet és erősséget vitézűl megvédette ugyan, de Velenczét teljesen megtörni nem bírta.

Nem is itt dőlt el a hadjárat sorsa, hanem a dalmát harcztéren, hol a főcsapást Velenczére magok a dalmát városok, nevezet szerint Zára mérte.

A dalmát városok védelmére, bízván tengerparti fekvésökben, és minthogy minden erejét a Terra Fermára kellett fordítania, Velencze kevés gondot viselt.

Csúzi[321] János bánnak Dalmácziában visszahagyott horvát hadai, hajóik nem levén, folytatták eddigi hadviselő szokásaikat, melyek ez alkalommal czélszerűeknek bizonyúltak. A velenczei urasághoz szító városok terűletét be-bekalandozták, tűzzel-vassal pusztították, a termést zöldjében lekaszálták, szőllőket, olajfákat kiirtottak és elraboltak, a mit értek, mindent a városok faláig. Segítségökre jöttek hívatlanúl is a tengeri kalózok, kik a víz felől és a szigeteken hasonlóképen mívelkedének. A kárvallott városok végre megelégelték a sok rontást, főleg miután tudomásokra jutott, hogy Velencze a békealkudozások folyamán különben is föladta őket. Elhatározták tehát, hogy őket nem fogja árúba bocsátani senki, hanem jószántokból térnek vissza «természetes urokhoz», a magyar királyhoz, ki amúgy is közelökben tartózkodott.

Hogyan hajtották végre Spalato és Trav városok elhatározásokat, egykorú följegyzések után a következőben adjuk.

A spalatoiak látván, hogy természetes urok naponkint megtámadja és károsítja őket, a velenczei uraság alatt pedig, melynek szerződésileg – föntartván mindig a magyar korona jogát – meghódoltak, nincs semmi keresetök és iparkodásoknak semmi gyümölcse, és hogy a velenczeiek se meg nem védik őket, se pénzt nem kölcsönöznek, se semmi segítséget nem nyújtanak nekik: saját jóvoltukra gondoltak és arra, hogyan térhetnének vissza természetes urokhoz mentül tisztességesebben, veszély és kár nélkűl. Megbeszélvén az ügyet a traviakkal és mindent megfontolván óvatosan, véghez vitték szándékukat 1357. évi julius hava 8-án szombaton hajnal hasadtakor.

Éjjel (péntekről szombatra) összegyűlekeztek a szent Domnius templomában, őröket állítván az útakra, kik a velenczeiek zsoldosait elfogják, nehogy tervök kiderűljön és híre a grófhoz jusson, ki az időben Quirino János vala. Miután a lakosok fölfegyverkezve együtt valának, egy részök elment a sütők kapujához, azon zászlóalj elfogására, mely a kapu közelében szállásolt; más részök a Staronina útczába indúlt, azon vidékre, hol a lándzsa-játékot szokták tartani, hol a másik zászlóalj tanyázott. És mind két zászlóalj katonáit elfogták, nem ejtvén bennök sérelmet, és ideiglenesen bezárták őket a szent Máté és szent Tamás templomokba, nehogy útban legyenek. A város kapitányai pedig, kiket akkor választának, elmentek a község palotájába, hol a gróf, Quirino János úr lakozék. A gróf hallván az útczai zajt, az ablakhoz állott, és megismervén Madius Mikhást, a fegyveres nép kapitányát,[322] kérdé tőle: Mi ez, micsoda fegyveres nép ez? Mire Madius felele: «Ez a nép a spalatoi nép és a spalatoi nemesek, kik megadják magokat törvényes uroknak, s tőled a város kulcsait kívánják.» A gróf pedig fölemelvén kezét az ég felé «Dicsértessék az Úr!» ezt rebegé. (Azért mert tudta, hogy e lépés a nemesek vesztére viszen, valaminthogy rövid időn az előkelőket csakugyan száműzték a városból.)

A gróf azonnal átadta a város kulcsait Madiusnak, kérvén őt, ajánlaná féltett személyét és családját a nemességnek. Madius ismervén a nemesek szándékát, válaszolá «Ne féltsed se fejedet, se családodat, se vagyonodat; elbocsátunk tisztességesen, sérelem nélkűl». Mire a gróf is megnyugodott, a nemesek is helyeselték Madius nyilatkozatát, mert szándékok szerint beszélt.

Így kerítették a nemesek Spalatót hatalmokba Lajos király számára.


80. TRAU. A TEMPLOM PORTALÉJA.


Minthogy pedig előre meg volt beszélve a traviakkal, hogy azon éjjel hasonlóképen cselekesznek, mint a spalatoiak, s a spalatoiak azt hitték, hogy minden akképen történt, mint megbeszéllették vala: még az éjjel elküldötték egy emberöket, ki napkelet előtt megérkezett Travba, és elbeszélte, Spalatoban mik történtek. Hanem a traviak nem tőnek még semmit, mert aggasztó gondolataik támadtak.

Most tehát megvárták, míg grófjok, Bembo Márk úr, kiment a városból misére a barátokhoz, mint ez mindennapi szokása vala. Ekkor elzárták a várost, és nem engedték, hogy a gróf visszatérjen. Látván pedig Bembo úr kizáratását és az árulást, útnak eredt szolgáival Spalato felé. Ekkor megsúgták neki némelyek, hogy Spalato is föllázadt a velenczei uraság ellen. Kiknek ő felele: «Mindegy; én voltam a múlt években a spalatoiak grófja, és inkább kívánok köztük halva lenni, mint élve a traviak közt». És tovább sietett útján, kit a spalatoi polgárok és nemesek tisztelettel fogadtak. Aztán nehány napig mindkét gróf Spalatóban tartózkodott, míg három gálya érkezett a kikötőbe, hogy fölvegye a két grófot, kiktől a spalatoiak illő tisztelettel, minden szeretettel és emberséggel bucsúztak el.

Ennek utánna a spalatoiak késedelem nélkűl követeket küldének Lajos királyhoz: Hugolino érseket, Petracche Gergelyt és Leonis Theodózt, és velök mentenek számosan a fiatalok közűl, apródképen szolgálatokra levén. Lajos király kegyesen fogadta őket és kegyelmesen végzett velök, megerősítvén a magyar szent királyok által adott szabadalmakat és kiváltságokat, melyek után Spalato idő folytán fölvirágzott, jóllétnek örvendett, és a polgárok jól éltek Lajos király uralma alatt.[323]


81. SZÓSZÉK A TRAUI EGYHÁZBAN.


Az adott példáról hímet varrva, a többi dalmát városok, a mélyen megalázott Zára is fölemelte fejét, és nagyon megkívánta a magyar uralmat. A magyar király hadai régebben ostromolták e várost. Az ostromlók közt valának Carrara Ferencz segélyhadai, német zsoldosok, kik, előbb Dalmácziában Velenczének szolgáltak és helyismerettel bírtak. A zárai száműzöttek természetesen szintén közreműködtek, hogy az ostromlók és ostromlott polgárok közt egyetértés keletkezzék. Ez egyetértésből kifolyólag a zárai szent Mihály templomának apátja lajtorjákat állítva a falak alá, bevezette az említett németeket, kik kapitányok, az ifjabb ELLERBACH Konrád (másként Puppli) példájára vitézűl harczoltak a velenczeiek zsoldosai, németek és francziák ellen és kényszerítették őket visszavonúlni a várba, mely ismételt ostrom daczára is, csak a békekötés után adta meg magát. Történt pedig Zára visszavétele 1357 szeptember 17-én, mely alkalommal a derék Ellerbach súlyosan megsebesült és sebében meg is halt.[324] A velenczei signoria pedig Zára grófján, Falieri Mihályon, hűtötte bosszúját. Gyávasággal vádolták, súlyos pénzbírságra, egy évi börtönre és örökös hivatal-vesztésre ítélték.

Lajos király aztán Nona ostromával bízta meg Csúzi János bánt. De a velenczei őrség, Giustiniani János gróf parancsa alatt, keményen védte magát, és csak nagy későn, az éhség által késztetve, adta meg magát.

Nona ostroma közben 1357 deczember 14.-én[325] Sebenigo is megadta magát, elűzvén grófját, Giustiniani Andrást. Csúzi János bán biztosította e várost is régi szabadságáról és levelét Lajos király deczember 15. megerősítette.

1358. évi januárban Brazza is elpártolt Velenczétől, s ugyanakkor az almissaiak, spalatoiak és traviak megtámadták Farot, felgyújtották és elfoglalták. Grófja, Cornaro Miklós, a várban kényszerűlt megvonni magát.[326]


82. SZENT SIMON KOPORSÓJA ZÁRÁBAN (ELŐ-OLDAL).


E veszteségek végre megtörték Velenczét. VI. Incze pápához folyamodott, hogy békét közvetítsen közte és a magyar király között. Delfino János doge 1357 november 28-án küldé követeit: Trevisano Pétert, Gradonico János és De-Ravignanis Benintendit, a köztársaság korlátnokát, Zárába a magyar királyhoz, és száz lira bírság terhe alatt megparancsolta nekik, hogy a kiszabott határnapra végezvén, Velenczébe visszatérjenek.[327] A víz – mint mondani szokás – szájába folyt.


83. SZENT SIMON KOPORSÓJA ZÁRÁBAN (HÁT-OLDAL).

Lajos király a béke föltételeűl szabta, hogy Velencze Dalmátország birtoklásáról örökre lemondjon.

Midőn a velenczei tanácsban e föltétel elfogadása iránt tárgyalának, élénk vita keletkezett azok közt, kik mindenek előtt a köztársaság hatalmi állását kívánták föntartani, s azok közt, kik idejét látták annak, hogy az áldozatoknak határt szabjanak, és az államot fenyegető végső veszélytől megóvják. A pártok szóvivői előhoztak minden indokot, hogy nézeteiket érvényesítsék. A lealázó béke ellenei igyekeztek a veszélyt kisebbíteni és nagyítani az áldozatokat, melyeket a béke követel. A béke embereinek sikerűlt ellenfeleik érveit megczáfolniok. Hangsúlyozták, hogy Velencze nem rendelkezik annyi fegyveres erővel, mennyivel síkra szállhatna a magyar király hadai ellen. Kimutatták, miszerint a köztársaság csak egy úton, módon szedheti össze erejét, izmosulhat erőben, épülhet újra föl s ez út, ez eszköz a kereskedelem. A kereskedelmet pedig csak a béke biztosíthatja, melyet ha ma meg nem kötnek, kérdés: megtehetik-e holnap. A köztársaság hatalmi állása nem azon épült föl, hogy minden ügyeiben szerencsés volt, hanem mert vezetői bölcsek valának mindenkoron és számolni tudtak a viszonyokkal. A bölcseség pedig a tényleges helyzet fölismerésében áll. Úgy látni a viszonyokat, mint szeretnők, hogy legyenek, gyöngeség. Semmi sincs elveszve, ha a köztársaság meg van mentve, ha ideje van pótolni a veszteségeket.


84. ARBE. DOMBORMŰ SZ. KRISTÓF EREKLYETARTÓJÁRÓL.


Ez érvek túlsúlyra vergődtek. A béke megköttetett, és Lajos király Zárában a szent ferenczrendiek sekrestyéjében, 1358. évi február hava 18-án megesküdött reá a következő feltételek mellett:

Velencze lemond egész Dalmátországról, azaz a Quarnero-öböl közepétől Durazzo határáig minden általa bírt erősségről, városról, terűletről, szigetről, kikötőről, valamint minden jogáról, melyekkel ezekre bírt vagy bírni vélt; nevezet szerint: Nona, Zára, Scardona, Sebenigo, Trav, Spalato és Raguza szárazföldi városokról, valamint Ovsero, Cherso, Veglia, Arbe, Pago, Brazza, Lesina és Corzola szigetekről, minden hozzá valókkal együtt. Velencze lemond Dalmát- és Horvátország czímeiről, melyeket a velenczei dogék eddig használni szoktak volt. Lemond továbbá minden jogorvoslatról, hogy e tartományokat valaha visszaszerzi. Ünnepélyes esküvel ígéri, hogy ez országok belügyeibe avatkozni nem fog.


82. SZENT SIMON KOPORSÓJA ZÁRÁBAN (FELNYITVA).


Viszont ígéri Lajos magyar király, hogy mindazon várakat és helyeket, melyeket Treviso, Ceneda és Istria terűletén elfoglalva tart, visszabocsátja; olyképen azonban, hogy a doge Lajos ottani barátjait, megbocsátván az ellene vétetteket, kegyesen fogadja.


86. KANIZSAI ISTVÁN PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) STEPHANI x EP(iscop)I x ZAGRABIE ET
x REGNI x SCLAVONIE x VICAR(ius) x LODOVICT x G(e)N(e)RALIS x

A tényleges átadásnak huszonkét nap alatt, a békelevél keltétől számítva azokat, kell hogy megtörténjék. A hadi foglyok kölcsönösen szabadon bocsáttatnak. Mindkét fél teljes hajózási és kereskedelmi szabadsággal bírjon. A kalózokat, tengeri rablókat egyik se veszi oltalmába. Ha ki e béke ellen vétene, várat, várost, terűletet elfoglalna: azt a sértett fél jelentse föl a szent-széknek, mely egy hónap lefolyása alatt az ügyet megvizsgálni, pörösködés nélkűl a vétkest elítélni és ítéletét végrehajtani fogja.

Ha valamely kár vagy sértés esnék, tartozzanak az illetők ugyancsak egy hónap alatt elégtételt szolgáltatni. Mindazonáltal az ilyesmi a békét meg nem töri.

A békébe befoglalták a szerződő felek szövetségeseiket is. Lajos király megemlített szövetségesei valának: Miklós aquilejai patriarcha, Carrara Ferencz Padova ura, Albert és Menyhért görczi és tiroli grófok, Gáspár atya cenedai püspök, továbbá Biachinus de Porciliis, Della Parte Ferencz, a De-Vonico nemesek, Guezellonus de Camino, a Collaltoi grófok, Della Scala Can Grande Verona fejedelme és testvérei; végre Feltre és Belluno birodalmi városok. A velenczeieké: Ulricus de Bayfinberg és Colentini.[328]

Elvégeztetvén Zárában Lajos király részéről a békekötés megerősítése, kirendelte Kanizsai István zágrábi püspököt és Szécsi Miklós országbírót, hogy Velenczébe menjenek, ott a dogenak és hittársainak esküjét átvegyék és a magyar hadak által elfoglalt velenczei várakat és városokat kiadják. A doge a szent Márk templomában február 25-én huszonkét előkelő velenczei főúrral együtt erősitette meg esküjével, melyet a magyar király megbizottjai kezéhez esküdött, a békekötést, mely ünnepélyes alkalommal tanúképen két magyar kanonok, Pál zágrábi őrkanonok és László budai kanonok, is jelen volt.

Lajos király pedig szétküldötte a jó hírt, a magyar dicsőség hírét Europa fejedelmeihez és megkérte őket, hogy a zárai békekötést hirdessék ki fővárosaikban.[329]

A zárai békekötés emlékére ajánlotta föl Erzsébet királyné sz. Simon ezüst koporsóját, e nagyszerű művet, melynek párját hiába keressük az osztrák-magyar monarchiában.

IX. Lajos király a római szent-szék
érdekében háromszor küld fegyveres segítséget.



LÁSSUK most, miként tartotta meg Lajos király a pápának Kanizsai István által tett ígéretét, és vázoljuk ama barátságos viszonyt, mely a magyar királyi ház és a szent-szék közt fennállott – nem kevesebb hasznára az egyháznak, mint a magyar államnak, mely ekképen is főszerepet játszott Európa politikájában.

VI. Kelemen pápa 1352 deczember 3-án halt meg. Utódjává a szent kollegium Birel Jánost, a karthausiak szent életű generalisát, akarta megválasztani. De az általunk nem épen ajánlatosan ismert Périgordi Talleyrand elterelte bíboros társait e gondolattól. «Úgy veszem észre, testvéreim, – így szóllott hozzájok, – hogy ti a karthausiak generalisát akarjátok megválasztani. Kétségkívűl senki sem érdemli meg e tisztelő kitüntetést annyira, mint ő. Azonban ti nem gondoltatok arra, hogy míg bennünket a világ és pompája szeretete tart lekötve, addig jelölttök megveti a világ hiúságát, és ha megválasztjátok, első gondja lesz bennünket a régi, egyszerű erkölcsökre terelni vissza, drága fogatainkat eltiltani, nemes lovainkat az eke elé fogatni. Mert nem hat rá sem a nemes származás, sem a személy kitünősége, hanem bátor oroszlánképen síkra száll, ha az egyház javát kell tekintetbe vennie.»[330]

A főnemes férfiú ez úrias beszéde a szent kollegiumot más gondolatra hozta ugyan, mindazonáltal az ostiai püspökben, ki VI. Incze nevet vett föl, igen méltó férfiút ültetett a szent Péter székébe.[331] Az új pápa mindenek előtt megfosztotta a bíborosokat az idegen egyházakban bírt javadalmak élvezetétől, megszüntette a reservatiokat, több javadalomnak egy személyben való fölhalmozását; meghagyta, hogy a javadalmas székhelyén lakjék, megszüntette a pazarlást, egyszerű, takarékos és szigorú életet élt.[332] Kellett is, minthogy az egyház uradalmai legnagyobb része idegen kézen volt. A kis zsarnokok, kiket közönségesen signoroknak neveztek, elfoglalták a pápai birtokot; csak két városka: Montefiascone és Montefalcone, ismerte még a pápát urának.


87. VI. INCZE PÁPA ÉRME.

VI. Incze pápa tehát első föladatává tette szent Péter örökét visszafoglalni. Szerencséjére ALBORNOZ Alvarez Egyed, a szent Kelemenről, később szent Szabináról nevezett bíboros, oly férfiú volt, kinek hadi és politikai képességei egyaránt megfeleltek a nehéz föladatnak, melyet a pápa 1358 junius 30-án eléje tűzött, megbízván őt mint követét és általános helytartóját az olasz egyházi terűleten, hogy a signorok zsarnoksága által szinte tönkre ment egyházi államban a rendet helyre állítsa.[333]

Albornoz bíboros rövid időn végzett a kisebb signorokkal. Fegyveres erővel és ügyes alkudozással visszaszerezte a szent-szék patrimoniumát és a spoletoi herczegséget, sőt legyőzvén a Malatestákat, majd kiegyezvén velök, a Márkáknak is ura lett. Csak a szövetkezett forlii ORDELAFFI Ferenczczel és a faenzai MANFREDI Jánossal és Vilmossal nem tudott végezni, mint ezt a pápa 1355 deczember 8-án Lajos királynak jelentette, kérvén őt, küldjön neki vitéz magyar csapatokat, hogy e «vipera-fajt» engedelmességre szoríthassa.[334]

Kemény emberek voltak ezek a Manfrediak és Ordelaffiak. Albornoz hasztalan közösítette ki őket, rekesztette tilalom alá terűleteiket, hirdetett keresztes háborút ellenök. Vitézségökre és hatalmokra támaszkodva, nevették a vihart, mely fejök fölött tornyosúlt. Ordelaffi, midőn az őt kiközösítő harang hangját hallotta, a város valamennyi harangját meghúzatta, melyek zúgása közt viszont megátkozta a pápát, bíborosait és nevetve biztosítá barátait, hogy az anathema daczára csak úgy ízlik neki a kenyér, hús és bor, mint az előtt. Ezen istentelenségét kegyetlenséggel párosította: a forlii püspököt elűzvén, a papokat, kik az interdictum miatt misézni vonakodtak, lenyakaztatván, felköttetvén, megnyúzatván.[335]

De a bosszú nem vakította el annyira a szövetségeseket, hogy minden eszközt föl ne használtak volna védelmökre. Fölkérték a Viscontiakat, Galeazzot és Bernabost, hogy segítségökre legyenek, előadván, miszerint Albornoz czélja nem más, mint az összes ghibellineket megalázni s Olaszország minden államát meghódítani. A nagy zsoldos kompániát is, mely akkor Landau Konrád gróf (conte Lando) vezérlete alatt állott, zsoldjokba fogadták.

Albornoz válságos helyzetben volt. Lajos magyar királynak tehát sietnie kellett, hogy követének ígéretét beváltsa.[336] A velenczei szárazföldi terűleten működő csapatok egy részét, LACZKFI MIKLÓS ispán vezérlete alatt, Albornoz segítségére küldötte, ki akkor – mint mondani szokás – két kézzel küzdött az egyház ellenségeivel. Míg hadai felét Landau ellen küldötte, kit szerencsés alkudozással és a magyar király közbenjárásával[337] akkor el is távolított Itáliából, a másik felével Cesenát ostromolta, melyet Ordelaffi férfias lelkű felesége, Marzia, hősies elszántsággal védelmezett.

A pápai seregek győzelmeiket nem kis részben köszönhették a magyaroknak, kik nem egy várost, helységet és váradot elfoglaltak, az egyház engedelmességére visszavezettek, s Albornoz bíborosnak átszolgáltattak.[338]

A pápa melegen meg is köszönte Lajos királynak a nagyszámú fegyveres népet,[339] melyet az egyház segítségére küldött. Viszont kívánta, hogy Isten szintén számos gyermekkel vegye körűl a magyar trónt. Köszönetet mondott az esztergami érseknek is, ki ekkor még Vásári Miklós, mivel neki nem kis része volt a segítség küldésében. Reméli a pápa, hogy a vitéz magyarok segítségével a lázadók szarvait letördeli; de mert ehhez idő is kell, kéri Lajos királyt, hagyja ott hosszabb ideig csapatjait, minthogy már a magyar neve is félelemmel tölti el az ellenséget. (1357 május 1.)[340]

Lajos király nemcsak teljesítette a pápa kívánságát, hanem újabb csapatokat küldött az egyház segítségére.[341] Sőt úgy találjuk, hogy Laczkfi Miklós 1358 október 6-án még mindig Olaszországban tartózkodik a magyar király segítő hadával.[342]

Nagy szükség lehetett Laczkfi Miklósra, minthogy Albornoz bíboros, ki Fanoban, 1357 ápril 29-én és a következő két napon az egyházi állam nagyjaival gyűlésezett, és híres konstituczióit kihirdette, ugyanekkor köztudomásra hozta, hogy Itáliát rövid időn el fogja hagyni, egyúttal bemutatta utódját Androin de la Roche, clugnyi apátot és pápai követet. Nagy megütközéssel értették a jelenlevők a bíboros szavait. Tudták, mily veszedelem érheti az országot, ha a háborúnak közepette a bíboros elhagyná. Ő értett mindenhez, vezetett, intézett mindent, benne összpontosúlt mindenek szeretete és bizalma. Kérték tehát, s e kérelemhez járúlt a clugnyi apát is, hogy legalább szeptemberig ne mondjon le fontos állásáról. Albornoz igen-t mondott.

Julius 21-én kapitulált aztán Cesena, julius 25-én Bretinoro; de Forliban tartotta magát Ordelaffi, midőn Albornoz szeptember elején Avignonba tért vissza.[343]

A clugnyi apát, Albornoz tehetetlen utódja, megindította Forli ostromát, de azt az 1357. év végén kénytelen volt abba hagyni. 1358-ban új hadakat, mint láttuk, magyarokat is kapván,[344] ismét hozzá fogott az ostromhoz, de Ordelaffin kifogni annál kevésbbé tudott, minthogy sikerűlt ennek a nagy kompánia maradványait zsoldjába fogadnia.[345]

Végre belátták Avignonban, mekkora hiba volt Albornoz visszahívása, és sürgősen kérték, térjen vissza az egyházi államba, hol 1358 végén ismét működésben találjuk.

Legelsőben a nagy kompániával igyekezett egyezkedni. Lajos magyar király is közben járt, Tamásfia Miklóst[346] küldvén Landau grófhoz. Nehéz volt egyezségre jutni a «Béliál fiával», de elvégre is nagyobb zsoldért ott hagyta kisebb zsoldot fizető urát és kivonúlt az egyházi államból. – Forlival és Ordelaffival is végzett Albornoz vitézsége és bölcs mérséklete. 1359 julius 4.-én megadta magát Ordelaffi a bíboros kegyelmére, melyben nem csalódott.[347] S így Romagna ismét megismerte a pápai uraságot.

Igen ám, ha a signor-hydrának új s ez úttal a leghatalmasabb feje nem nőtt volna Milano herczegében, Visconti Bernabosban, ez alacsony és közönséges lelkű zsarnokban, ki rendesen azzal se fárasztotta magát, hogy alávalóságát palástolja.

Követelte Bolognát, melyet VI. Kelemen pápa a Viscontiaknak tizenkét évre átengedett, és mely időszakaszból még négy év hátra volt. De elhallgatta, hogy a kikötött hűbért soha se fizette meg, sőt Bolognát évek előtt Oleggio Jánosnak adta át, kitől azt az egyház visszaszerezte. A szent-szék e körűlményeket emlékezetébe idézte és követelését visszautasította, mire Bernabos hadizenettel válaszolt. Négyezer lovassal, ezerötszáz magyarral, kik valószínűleg a velenczei hadjárat után szegődtek hozzá, négyezer gyalogossal és ezer nyilassal indúlt hadnagya, Estei Ferencz, a bolognai terűletre.[348]

A pápai követ, Albornoz bíboros, kényes helyzetbe jutott. Nem volt pénze, tehát hadserege sem. Eladta saját ezüstjét, de az érte bevett harminczezer aranyból nem sokra tellett. Az avignoni segélypénzek gyéren és rendetlenűl folytak. Pedig Bolognával, melyet Visconti hadai ostromoltak, minden veszve látszott.

VI. Incze pápa megint csak a magyar királyhoz folyamodott, s a magyar király János, kalocsai prépost által meg is intette Viscontit,[349] hogy tartózkodjék a Romagna pusztításától, Bologna ostromától. Ám Bernabos siketségre vette a baráti jó szót.

A pápa tehát új kérelemmel ostromolta a magyar királyt, a vicenzai püspököt küldvén hozzá, és külön hízelgő leveleket íratott a két magyar királynénak; az esztergami és kalocsai érseknek, Kont Miklós nádornak, a veszprémi és nyitrai püspöknek, Pál előbb gurki, most frisingai püspöknek, Lajos király kedves emberének, ki ugyanakkor mint pápai követ volt a magyar királyi udvarban, valamint Vilmos zágrábi prépostnak, ki szintén kedves tanácsosa volt Lajos királynak, hogy ők is szószólói legyenek az egyháznak, melynek ügye veszendőben van. (1360 ápril 26.)[350]

Csakugyan minden pillanatban várták Bologna bevételét, midőn Visconti 1360 szeptember 15-én Bologna alatt tábort bontott, abba hagyta az ostromot és sietett vissza Milanoba. E gyors futást azon hír okozta, hogy tekintélyes magyar hadsereg közeledik. A hír való volt. 1360 szeptember 30-án hétezer magyar érkezett Bolognába. Hadnagyok Meggyesaljai Morócz Simon, a Pok nemzetségbeli Móricz fia, és Miklós néhai erdélyi vajda unokája, Pozsony, Győr és Bakony főispánja volt.[351]

Hétezer magyarral végezhetett volna valamit Albornoz bíboros; de a régi igazság, hogy pénz nélkűl nem lehet hadat járni, újra igaznak bizonyúlt. Meggyesaljai Morócz Simon, e henczegő és házsártos ember, annál kevésbbé volt képes fegyelmet tartani seregében, minthogy Albornoz nem volt képes azt fizetni. Kárpótlásúl Malatesta Galeotto vezérlete alatt ellenséges terűletre, Parmába és Modenába vitette a magyarokat. Itt huszonöt napig ellenállást nem találván, mindent elpusztítottak. Miután pedig fölemésztették, a mit ott találtak, visszatértek Bolognába, honnét tekintettel Albornoz üres kincstárára, szétoszlottak. Egy részök «Nagy magyar csapat» czímen zsoldos haddá alakult és a siciliai király szolgálatába lépett; más részök visszatérő útjában Visconti zászlai alá szegődött. Vezérök, Meggyesaljai Morócz Simon; kit az olaszok «Simon della Morte» néven neveztek, visszatért Magyarországba, hol a király igen barátságtalanúl fogadta a kegyvesztettet.[352]

Az a hír terjedt el akkor Olaszországban, hogy a magyar segítő had szétzüllését Visconti bőkezűsége idézte elő, ki a helyett, hogy megütközött volna vele, czélszerűbbnek találta megvesztegetni a főbbeket. Bernabos tétlensége és levele Albornozhoz, melyben gúnyosan azt írta neki: «A rettegés, melyet nekem okozni akartál, gyalázatodra fog fordúlni», megerősíteni látszik a föntebbi híresztelést.[353]

A magyarok távoztával Albornoz csaknem minden hadi erő nélkűl maradt, míg a gazdag Viscontinak sikerűlt Landau gróf népeit is zsoldjába fogadnia. Minden arra mutatott, hogy Visconti az ellenségeskedést mielőbb újra megkezdi és Bologna bevételével tetézi. Albornoz kétséges helyzete tudatában elhagyta Olaszországot és 1361 április közepén Magyarországba indúlt, egyenesen Lajos királyhoz, ki Zágrábban tartózkodott, hogy a szerb hadjáratra készűljön. Jó reménynyel kecsegtette magát az ékes szóló főpap, de nem sokára a magyar királyi udvarba érkeztek Bernabos követei is, és pedig nem üres kézzel, mondja Villani Máté.[354] A mit Albornoz kieszközölhetett, Lajos király parancsa volt, melylyel megtiltotta a Bernabos zsoldjában álló magyaroknak, hogy az egyház ellen harczolni merészkedjenek. Hogy e tilalom hatástalan lett volna, azért sem valószínű, mert a pápai seregben, mely julius 20-án az ostromló Viscontiakat tönkre tette, háromszáz magyar vitézről is olvasunk, míg arról, hogy Visconti seregében magyarok is szolgáltak, nem történik említés.[355]

Hogy Lajos király az egyház segítségére újabb csapatokkal nem szolgált, annak okát abban kereshetjük, mert röstellette, hogy utóbbi segítő hada a pápai kincstár tehetetlensége miatt szégyent hozott reá; mert a szent-szék – letelvén a három év – még a magyar egyházi tizedet is megtagadta tőle; mert végre a délvidéken, főleg a szerbek ellen folytatott háborúi az ország minden erejét igényelték.

X. A «Nagy magyar csapat» nyomai.



A «NAGY magyar csapat» viselt dolgainak gyér nyomait mintegy függelékűl nem lesz talán érdektelen kutatnunk. Johannának és férjének, Tarantoi Lajosnak, Sicilia királyainak azután is, hogy a magyarok végkép kivonultak országukból (1352) nem volt nyugalmasabb uralkodások. A visegrádi fogságból haza érkezett herczegek és főurak, kiknek megszabadulásáért annyit rimánkodtak, nevezet szerint Durazzoi Lajos királyi herczeg, Ruggiero Sansevern io conte di Tricarico és Giovanni Pipino conte di Altamura[356] lázadást lázadásra szítottak, az országot pusztították és százezrekre menő károkat okoztak. Minthogy pedig a magok erejével nem győzték, meghítták segítő társokúl ANICHINO BONGARDO, másként Mungardi, híres zsoldos vezért, ki kétezerötszáz, németekből, magyarokból és közönséges rablókból álló hadával hajmeresztő gyalázatosságokat mívelt Siciliában.[357]


FLORENCZ A XV. SZÁZADBAN.

Volt pedig ama szép, olasz nevű bandita-vezér senki más, mint BAUMGARTEN HANNES (János), már Lajos király zsoldosa, kihez a Siciliából a békekötés következtében kiszorúlt magyarok egy része a magyar-nápolyi hadjárat befejezése után csatlakozott.

Szegény Tarantoi Lajos nem tudott másként segíteni magán, hanem alázatosan megkérte a magyar királyt, tiltaná ki Siciliából legalább a magyarokat, hogy ne segítsék a német rablókat. Lajos király hajlott is e kérésre, és elküldötte János zágrábi bírót, hogy beszéljen lelkökre amaz embereknek és bírja őket távozásra. Mily sikerrel? arról nem értesülünk; de úgy látszik, kezdetben kevéssel,[358] minthogy a nápolyi király végre is más útat, módot keresett, hogy Baumgarten Hannestől szabadúljon.

Nem volt egykori nevelőjén és utóbb miniszterén, Acciajoli Miklóson kívűl megbízható embere, s ez is akkor az irigy nápolyi nagyoktól elmaratva, Bolognában tartózkodott. Buzgón esedezett tehát neki, segítsen rajta valamiképen. Acciajoli a pápa engedelmével elment Firenzébe, hogy segítséget keressen Nápoly számára. Kapott is ott háromszáz embert. De mivel e szám vajmi csekély volt, Albornoz megegyeztével, lehet tanácsával szerződtette Megygyesaljai Morócz züllő hadának java részét, mely ATINAI Jánosfia MIKLÓS kapitánysága alatt «Nagy magyar csapat, Magna Societas Ungarorum» büszke néven rendelkezésére állott.

Ezen Atinai Miklós az Aba nemzetség sopronyi ágának volt tagja, egyébként «végzett földesúr», ki Pula és Szent-Márton nevű birtokait 1359-ben a Kanizsaiaknak elzálogosította, és ugyan kemény kötéssel a Kanizsaiak részéről, kik nyilván nem bíztak Miklós úr szavában.[359]

Hasonlóan kemény volt a kötés, melyet a nápolyi fölségek Melfiben, 1361 ápril 25-én, kötöttek vele és társaival. A szent Evangeliumra tett esküvel ígérték a csapat főtisztjei,[360] hogy a hódolatnál és tiszteletnél fogva, melylyel a nápolyi fölségek iránt viseltetnek, és a hitben, hogy ezzel dicső uroknak, a magyar királynak is szolgálnak, mert tudják, hogy a magyar és nápolyi fölségek egyek, mire nézve külön parancsok is van uroktól királyoktól,[361] minden erejökkel és tehetségökkel azon lesznek, hogy Anichinus de Mongardo (Baumgarten János) csapatjának összes németjeit, vagy bármely nemzetiségű népeit élve vagy holtan a nápolyi fölségek kezeibe szolgáltassák, és nem szűnnek meg üldözni a mondott németeket, míg Isten segítségével le nem verik.

Ígérik továbbá, hogy míg ő felségeik országában lesznek, azok hű terűleteit és alattvalóit nem bántják; megfizetnek még az adandó élelmi szerekért is.

Ugyanazon eskü alatt ígérik azt is, hogy mihelyt végeznek a mondott németekkel, kitakarodnak ő felségeik országából, és távozások napjától számított öt évig oda vissza sem térnek, s nem is hadakoznak ellenök.

Kötelezik magokat, hogy ha ő felségeik szolgálataikat igényelnék Olaszország bármely részében, vagy a Provenceban és Avignon vidékén, a pápa és bíborosok védelmére (kivévén Sicilia szigetét), állanak rendelkezésökre.

Kötelességöknek ismerik, hogy Acciajoli Miklós úr, Sicilia nagy senescallja és főhadvezére szavát fogadják, őt megvédjék, neki úgy engedelmeskedjenek, mint akár dicső uroknak, a magyar királynak.

Azonképen, hogy míg jelen szegődségök tart, más ember szolgálatába nem állanak; mit ha tennének, vagy föntebbi kötelezettségeiket nem teljesítenék, tekintsék őket Isten, a magyar király s az egész világ előtt szószegőknek.

Ezek ellenében viszont a nápolyi király és királynő arra kötelezték magokat, hogy Miklós ispánnak és társainak aranyban harminczhétezer forintot fizetnek. És pedig: mihelyt ő siciliai fölségeik zászlait kibontván, megtámadják a mondott németeket, fizetnek tizennyolczezer arany forintot; a maradékot pedig akkor fizetik meg, miután leverték, az országból kiűzték vagy kipusztították őket. – A lovak, fegyverek és a németek egyéb vagyona, melyet a magyar csapat tőlök elvesz, szintén az övék marad; de a foglyok közől ötvenet, kiválogatva a főbbeket, Acciajoli kezéhez kell szolgáltatniok; azonképen ő felségeik azon katonáival, kik a támadásban személyesen résztvettek, igazságosan megosztozniok. – Ő siciliai felségeik bűnbocsánatot adnak mindazoknak, kik a németek csapatából netán a magyarokhoz átpártolnának. Ellenben, ha a magyarok egy része az ellenfélhez, vagyis Durazzoi Lajoshoz hűtlenűl átszöknék, társaik végső lehelletökig tartoznak őket üldözni. – Az utolsó pont a sebesültekről és betegekről szól, kiket a király híveinek be kell fogadniok, pénzökért szeretettel ápolniok, a mint illik.[362]

A magyar zsoldosok agyaskodása itt-ott kellemetlenséget okozott ugyan a nápolyi uralkodóknak. «Nehány nap óta – írja Johanna királynő 1361 junius 10-én a firenzei tanácsnak – a magyarok sokasága közt veszedelmes egyenetlenség támadt, melyet nehéz lecsillapítani; minthogy ez emberek lelke nem kevésbbé kemény, mint nyelvök». Ennek következtében a firenzei segítség is a kapufélfától vett bucsút, mely körűlményekből Baumgarten Hannes merített is némi reményt. Mindamellett Tarantoi Lajos király kényszerűlt bőkezűsége és «nagyságos Miklós grófnak, a Nagy Magyar Csapat generalis főkapitányának» ügyessége oda vitte a dolgot, hogy a német csapat magyarjai egyesűltek a Nagy Csapattal Baumgarten elpusztítására, ki Durazzoi Károly egyik várában, Atellában, tartózkodott.

A hosszú ostromnak, melyhez a magyarok hozzá fogtak, az lett a vége, hogy Baumgarten szerencséjének tarthatta, hogy födözet mellett kivonúlhatott az országból. Erre Durazzoi Lajos is megadta magát és a Castello dell’ Ovoban elzáratott, két nemes társát, a Tricaricoi és Altamurai grófokat, pedig fölakasztották.

Tovább tehát a Nagy Magyar Csapatra Siciliában nem volt szükség. Annál inkább kérték oltalmát a provenceiak, kiket a Routiers (ruptuariarii), a «Societé de ľAuisition» hírhedt franczia rabló lovagjai zaklattak. A nápolyi fölségek, kiknek (mint tudjuk) a Provence sajátjok volt, oda küldötték tehát Atinai Miklóst hétszáz előkelő magyar vitézzel és azon ígérettel, hogy a többieket, mintegy ezerig, utána küldik. Miklós úr el is indúlt. 1362. évi november 20-án Firenzében találjuk őt, hova Angutoi Fulkó és Budetta Cicco nápolyi lovagok kíséretében megérkezett.

A firenzei köztársaság tisztelettel és jóakarattal fogadta a magyar vitézeket. Hálásan e barátságért, viszont ők is megfogadták, hogy a firenzei köztársaság birtokát és embereit nemcsak bántani nem fogják, de tehetségök szerint meg is védelmezik. Erre a szent Lőrincz templomában hites jegyző előtt megesküdtek István kapitány és társai.[363]

Innen túl nyomát vesztjük a Magna Societas Ungarorumnak. De aligha csalódunk, hogy az Angol másként Fehér Csapat magyarjai, kiknek 1365-ben főbbjei: TOLDI MIKLÓS ispán, Szalai Mihály, Szamosi Lancz, Marchioi Péter és Zagoriai Miklós valának, részben legalább belőle állottak össze.[364]


88. SISAK NAGY LAJOS SÍRJÁRÓL.





Negyedik könyv.


I. Szerb-magyar viszonyok



UGYANAKKOR, midőn Nagy Lajos követe, Kanizsai István zágrábi püspök, által megígértette a pápának, hogy az egyházi birtokon garázdálkodó Manfredik és Ordelaffik ellen segítséget küld, mely ígéretét – mint láttuk – meg is tartotta: megesküvék Kanizsai püspök Nagy Lajos meghagyásából arra is, hogy urának, királyának komoly szándéka hadat indítani a félhitű szerbek ellen, azonképen az egyházi szakadást s a hitetleneket (a bogomileket) tehetsége szerint kiirtani birodalmából, nevezet szerint a bosnyai bánságból.[365]

Midőn Nagy Lajos ebbeli intézkedéseit, viselt hadait s egyéb dolgait előadnók, alkalmasint esik egészében vázolnunk a viszonyt, mely a déli vidék, a Balkán félsziget tartományai s a magyar korona közt akkor fönnállott.

Lajos király nagy czíme többször változott. Egy darabig Jeruzsálem és Sicilia, később Lengyelország is czíméhez tartozott, míg a salernoi herczegség és a szent-angyalhegyi javadalom, az Anjouk e különlegessége, szintén nem hiányzott. Állandóan czímében viselte azonban, hogy Isten kegyelméből Magyarország, Dalmátország, Horvátország, Ráma, Szerbország, Galiczia, Lodoméria, Kúnország, Oláh- és Bolgárország királya.

Őseitől örökölte, úgymond Lajos király, e hűbéres tartományokat, vele született joga volt hozzájok.

Valóban úgy volt. Az Árpád-házi királyok uradalmokat messze kiterjesztették azon határokon túl, melyek közt Magyarországot Szent István bírta. Már Szent László király megszerezte 1091-ben Horvátországot, melyet utódja, Kálmán király, mindjárt trónralépte után Magyarországhoz csatolt. Miután Kálmán király Belográdon (Zara vecchia) 1102-ben magát Horvát- és Dalmátország királyának megkoronáztatta, uralmának alája vetette a dalmát tengerparti városokat és szigeteket is. Hihető, hogy ugyanazon király kiterjesztette főhatóságát Rámára (éjszaki Herczegovinára) is, minthogy 1103-ban ő ugyancsak szórványosan, utódai azonban 1138-tól fogva gyakorta viselték Ráma királya czímét. Ugyanakkor (ha ugyan már előbb nem) a Magyarország és Ráma közt fekvő Bosnyaország szintén magyar főhatóság alá került. – Imre magyar király 1202-ben a II. Nemánya István szerb fejedelem és Vlk, diokleai herczeg közti viszályban ez utóbbit pártfogolta és mint magyar hűbérest a szerb trónra helyezte, míg a maga részéről a szerb királyi czímet vette föl. II. Endre magyar király pedig oltalmába vette Halics és Lodoméria herczegének, az 1205-ben a lengyelek ellen elesett Románnak özvegyét; utóbb (1214) a pápa engedelmével fiát, Kálmán herczeget megkoronáztatta ugyanott királynak, mely időtől fogva a magyar királyok Galiczia és Lodoméria királyának is czímezték magokat. – Magyarország keleti szomszédjai, a kunok is keresték a magyar nemzet védelmét a mongolok ellen, kik a Kalka melletti csata után (1223) fenyegették őket. Ennek következtében IV. Béla király mindjárt trónra lépte után (1235) Kúnország királya czímét fölvette. – IV. Béla uralkodása vége felé, fia V. István részint személyesen, részint vezérei által öt hadjáratot indított Bolgárország ellen, annak nagy részét Bodony városával együtt elfoglalta és magát ettől fogva Bolgárország királyának nevezte.[366]

Tehát többnyire belső zavarok idején, vagy ha külső veszély fenyegetett, léptek amaz országok hűbéres viszonyba Magyarországhoz. Ellenben, ha a külső veszedelem megszűnt, vagy a benső egyenetlenségek elsímultak, vissza tért a nemzetek függetlenségi ösztöne, és a magyar király tekintélye elpárolgott e hűbéres részekből, tartományokból, hol amúgy sem szívesen tűrték a magyar fölényt, és többnyire még jó szomszédságot sem tartottak. Közös érdekek ritkán csatolták a Balkán-félszigeti szláv és oláh népeket a magyarhoz, míg a faji különbözés, de kivált a vallási ellenkezés annyira szétválasztották, hogy utóbb akkor sem egyesülének, midőn az érdekek közössége nagyon is az egyesülésre inté vala őket a török járom ellen. De azért a szerzett jogot, elvben, a magyar királyok mindig föntartották.

A XIV. század első harmadában a déli részek viszonya Magyarországhoz fölötte laza, sőt egyenesen ellenséges volt. I. Károly király, ösztönözve valószínűleg neje az erélyes Erzsébet által is, hogy e viszonyt szorosbra fűzze, hadat indított Basarad, vagy mint más kútfők nevezik Basaraba Iván (1321-1340) oláh vajda ellen. Okot az ellenségeskedésre valószínűleg az adott, hogy Basaraba a szörényi bánságot, mely a honfoglalástól fogva közvetlenűl Magyarországhoz tartozék,[367] elfoglalta. Károly magyar király noha az oláh vajda évi adót fizetni ajánlkozék, e terjeszkedést tűrni nem akarta. Szörényt tehát azonnal visszavette, új bánt nevezett ide, s az Olt folyón túl fekvő Havasalföldre tört.

E vidék akkor hegy, legelő, mocsár, szóval: míveletlen terület levén, élést a magyar hadnak nem adott. Éhség és ellenség környékezte ennek folytán csakhamar a magyar hadat. E válságos helyzetben I. Károly az oláh vajda ajánlatát kegyesebben fogadta. Egyezség jött létre, mely szerint a magyar hadnak élelmezést és kalauzolást biztosítottak. Hanem a vajda vagy az oláhok főbbjei, vagy együtt kelepczébe, havasaik szorosai közé vitték a magyar sereget és ott mondhatni megsemmisítették. (1330 november 9-12.)


90. III. ANDRONIKOS ÉRME.



91. III. UROS ÉRME.


E szörnyű szerencsétlenség annyira megnövesztette a déli szlávok merészségét, hogy még a lázadó horvátok is készséggel ajánlkoztak Velenczének, hogy Nagy Lajos seregét oláh módra megsemmisítik.

Még fölebb állt a bolgároknak és szerbeknek, kik arról álmodtak, hogy ők lesznek örökösei a konstantinápolyi császároknak. Konstantinápolyban ez idő szerint folytonosan izzott a polgárháború az ifjú (III.) Andronikos és nagyatyja II. Andronikos császár közt. E viszály végleg elpusztította a byzanti birodalmat; ez rántotta le lábáról és egyengette a török útját Európába. A bolgár czár, II. Mihály (1323-1330.) az ifjabb Sismanidák házából, az ifjú Andronikos pártját fogta, előnyös szövetséget kötvén vele, melynek éle a szerb király, III. Uros, kit övéi az általa épített Dečani monostorról Dečanskinak is neveznek, sőt szentül tisztelnek († 1331) ellen is fordult, ki viszont az öreg Andronikosnak volt haszonleső barátja. Az ifjú Andronikos a byzanti birodalom nyugati részén nagy előnyöket vívott ki; de épen ez izmosodása nem volt bolgár szövetségesének ínyére, ki nehogy az öreg Andronikos békére hajoljon, háromezer lovast küldött segítségére a kiéhezett Konstantinápoly elé, melyről azt hitte, hogy végre valahára, mint érett gyümölcs fog ölébe hullani.

A veszély, melyben akkor a kelet-római birodalom fővárosa forgott, annyira megrémítette III. Andronikost, a lázadó unokát, hogy titkon követeket küldött nagyatyjához, kérvén őt, óvakodjék a bolgároktól; maga pedig seregestűl sietett Konstantinápoly alá. Az öreg úr, noha daczos választ adott unokájának, tanácsát még sem bocsájtotta füle mögé, mire a kijátszott és az ifjú Andronikos seregétől oldalvást fenyegetett bolgárok elvonúltak.

Ez időtől fogva Bolgárország és Szerbia közt mind mérgesebb lett az ellenségeskedés. Mihály bolgár czár elűzte feleségét, a szerb király leányát; Dečánszki Uros viszont megakasztott Bolgárországgal minden kereskedelmi viszonyt, és védelmét a velenczei kereskedőktől, kik Bulgáriával űzletet folytattak, megtagadta.[368]

E rendelkezés a bolgár czárt kevéssé nyugtalanította, minthogy időközben III. Andronikossal, az oláh vajdával és a fekete tatárokkal szövetkezett Szerbia megrontására. Bolgárok-, oláhok-, tatárok- és besszarabokból álló nagy sereg gyűlt Trnovo, Bulgária fővárosa alá, míg Andronikos Maczedoniában foglalt állást, hogy egy időben a másik oldalról támadhassa meg a szerbeket.


92. VISOKI DEČANI KLASTROM.

Az óvatos, sőt félénk Dečánszky (III. Uros) e készülődések hallatára békét esdő követséget küldött Szerbiába, mely azonban eredménytelenűl tért vissza. – Képtelen mindkét ellenségével szembe szállani, a bolgárok ellen fordította összes erejét. Hada a Toplicza és Morava összefolyásánál, a Dobrič nevű régi csatasíkon gyülekezett; innét dél felé húzódott, hogy a bolgárok és görögök egyesülését meggátolja. Velbuzsd (Köstendil) körűl találkozának az ellenséges hadak. A bolgároknak mintegy tizenötezernyi emberök volt, köztök háromezer tatár. A szerb király nehány napig alkudozott velök, hogy elkésett hívei hozzá verődjenek, miközben a bolgár sereg, melynek ellátásáról hiányosan gondoskodtak, requirálni széledt. Ezt észrevéve, csatára készűltek a szerbek. A derék hadat háromszáz német zsoldos képezte, kiknek fényes sisakján megtört a verőfényes nap. A bolgárokat meglepték. Mihály czár sietett csatarendet csinálni, de közben már reá rohant az ifjú Dusán herczeg csapatával s a bolgárokat futásba keverte. Mihály czár lova megbotlott s urát a földre vetette. A szerbek a földön verték agyon. A győzelem így a szerbeké lett, egyúttal a hegemonia a déli szlávok közt is átszállott reájok. Andronikos visszavonúlt Drinápolyba.

III. Uros szerb király egyenesen Bolgárországba sietett. Eléje jöttek a bolgár főurak, hogy meghódoljanak a diadalmasnak, kiről azt hitték, Bolgárországot Szerbiával egyesíteni fogja. Hanem III. Uros erre nem gondolt. Visszahelyezte elűzött leányát, Annát jogaiba, fiát pedig II. Sismánt, vagyis Istvánt atyja trónjába ültette, aztán haza ment Szerbországba – nagy elégületlenségére az elkapatott szerb uraknak, kik rövid időn fellázadtak ellene és a 60 éves öreg embert megfojtották, kikiáltván Dusán Istvánt királyoknak.[369]


93. ISTVÁN (II. SISMAN) ÉRME.


Forradalom ütött ki Bolgárországban is, hol nem voltak megelégedve III. Uros rendelkezésével, hanem elűzték Anna czárnét és fiát,[370] és megválaszták czárjoknak János Sándort, Basaraba Iván vejét, kinek nővérét, Ilonát, Dusán István vette feleségűl. János Sándor Aszén nevet vett föl. E családi összeköttetésből politikai coalitio keletkezett: a Balkán-félsziget három, nem görög hatalma, szövetkezett nemcsak Byzanz, de főleg Magyarország ellen.

Adataink, habár gyérek, kétségtelenné teszik, hogy 1334-ben, 1335-ben hadba kellett szállania a magyar seregnek a félhitű szerbek támadása, «insultusa» ellen.[371] És – úgy látszik – teljes sikerrel. Mert habár a szerb király hatalma folytonosan terjedt; e terjeszkedés nem a magyar birodalom, hanem a keleti császárság rovására történt. Dusán tíz év alatt egész Maczedoniát és Albániát elfoglalta. Egyik szeme mégis folytonosan Magyarország felé kacsintott. – Szövetkezése Velenczével és a lázadó horvát urakkal készülődéseit elárulták. De résen állottak Osl Miklós és Domokos, macsói bánok, kik a szerbek beütéseit Macsóba és a Szerémségbe hathatósan visszaverték, és amaz iszonyú pusztításokat, melyeket a szerbek tűzzel, vassal rontva, a lakosokat rabszíjra fűzve elkövetének, bölcseségök által megorvosolták elannyira, hogy míg egyes kerületeket és várakat Szerbiától elvettek, másrészt a rájok bízott határvidéket annyira fölvirágoztatták, hogy az jólétnek örvendett.[372]


94. DUSÁN ÉRME.


Résen állott kivált Lajos királyunk, ki politikai fontosabb teendői közben, milyenek: nápolyi kettős hadjárata, velenczei ismételt háborúi és Dalmátország visszafoglalása, – szemét a délvidéki tartományokról le nem vette; de sőt, folyton arra törekedett, hogy a viszony, mely Magyarország s e tartományok közt szövődött, necsak névleges legyen; hanem, hogy a mi tekintélyt fegyverei szereztek, azt a katholicismus által biztosítsa.

Sokan nem helyeselték, hogy a mit Lajos király fegyvere által nyert e déli tartományokban, azt térítgetési «túlságos buzgalma» által nemcsak koczkáztatá, de elvesztette. Valóban téves e fölfogás. Mi nyerhette meg e délvidéki népeket a nyugati míveltség számára, ha nem a nyugati kereszténység? Csak ha Lajos királynak sikerül az oláhokat, szerbeket és bolgárokat tartósan a katholicismusnak megnyerni, akkor alakulhatott volna a viszony Magyarország s e népek lakta tartományok közt szorosabbá s a vonzódás kölcsönössé.[373]

Kétségtelen, hogy Lajos király buzgó fia volt az egyháznak, és hogy égett a vágytól a népeket a babonás ó-hitről a nyugati egyházba terelni. De őt államférfiúi szempontok is vezérelték. Azon időben a népek mívelődésének egyedüli eszköze a vallás, egyedüli oskolája az egyház volt. A hanyatlásnak rohanó byzantizmus életet, erőt, szellemi lendületet a népnek nem adhatott; hátramaradás, tespedés, de sőt hanyatlás volt a keleti egyház jellege,[374] míg a nyugati kereszténység, mely a humanismust, a tudomány és művészet újjá születését megszentelte, pártolta, a mívelődés és haladás iskolája. Midőn tehát Nagy Lajos a népeket a katholicismusra akarta téríteni, a humanismusnak, a nyugati míveltségnek akarta megnyerni őket, s ez által az érdekközösséget a Nyugattal felkölteni és föntartani. Hogy Nagy Lajos helyesen gondolkozott, mutatja az ötszázados tapasztalás. Az idő Lajos királynak igazságot szolgáltatott. Az ő bölcsesége és előre látása, midőn törekvését arra irányozta, hogy e népeket czivilizálja, fényesen igazolta magát.

Undorító képet fest a Balkán-félszigeti népek akkori vallásos életéről trnovoi szent Theodosij életrajza, melyet a konstantinápolyi patriárcha, Kallistos, írt meg. Szerinte Bolgárországban a hitviszály szegődött mindazon bajokhoz, melyek Byzanczból eredtek, és szakadatlan pártoskodástól nem engedték föllélekzeni ez országot, mígnem könnyűszeren a török zsákmánya lett. Keleten az igazi miveltség és fölvilágosúltság helyét rég elfoglalta a barátfurfang, mely a végnélküli egyházi viszályhoz és udvari cselszövéshez méltón sorakozott.

A XIV. század közepe táján az Athosz hegyén, a szerzetesek e földi paradicsomában, a mysticismus sajátságos neme fejlődött ki.

A hesychasták (mert így nevezték őket) rajongásából iszonyú vallási viták keletkeztek, melyek fölött zsinatok mondottak átokkal súlyosított ítéleteket.

E mellett a bogomilismus új és mély gyökeret eresztett a «szent-hegy örökzöld ligetében».[375]

Élt Thessalonichban Iréne nevű apácza, ki titokban a bogomilismust tanította. A barátok, kik nem épen jámbor czélokból sereglettek körűle, fogékony hallgatói lettek, és a Bogomil tanát elterjesztettél az egész Athoson. Hosszú küzdelembe kerűlt, míg a bogomileket és hesychastákat az athoszhegyi zárdákból kiirtották.

A byzanti zárda-élet ezen kinövései elterjedtek az egész Balkán-félszigeten. Egy konstantinápolyi, Theodosit nevű, csavargó barát vetődött minden felé. Orvosi ösmereteivel útat talált nagyokhoz, kicsinyekhez, s a hesychasták tanát terjesztette nemcsak, hanem a pogányság maradványait is fölélesztette. A szent tölgy újra isteni tiszteletben részesűlt, juhokat és bárányokat öltek meg tövében, mígnem szent Theodosij kivágatta.

Theodosit után két elűzött barát jött Trnovoba. Az egyik (Bosota) oly isteni kinyilatkoztatásról beszélt, melynek sugallatából kigúnyolta a szentek képeit, becsmérelte magát az istenembert, megvetette a munkát és házasságot. A másik (Lázár) csupaszon járkált az utczán, tana az orosz szkopcok tanának mintája lehetett. A durva adamismust pedig Theodosij, tudatlan és neveletlen szerzetes atyafi terjesztette; a házasság káros voltáról papolt, mi által sok asszonyt, férfit, ifjút, öreget gyűjtött maga körül és kivonúlt velök rejtett völgyekbe, barlangokba… E bajokhoz járúlt, hogy az új bolgár czár egy szép zsidó lányba szeretett. Zárdába űzte törvényes nejét, az oláh vajda leányát, és a zsidó lányt nőűl vette, mire a zsidók elbizakodván királyi pártfogójokban, tűrhetetlenekké lettek, a keresztényeket gúnyolták és a boljárokhoz hasonlón viselkedének.[376]

Hogy azután a nyugati kereszténység üldözése következett, tudjuk Dusán czárnak a pápához intézett leveléből és a pápai követek tudósításából. Elbeszéltük már az eseményeket, melyek amaz üldözések nyomában következtek, el Lajos király hadjáratait Szerbország ellen, egész Dusán halálaig.

Aztán csönd állott be a magyar-szerb viszonyokban, mígnem Lajos király Dalmátországot visszafoglalta. De még ugyanazon évben, melyben a zárai békét megkötötte, szeme előtt tartva nem csupán a pápának tett ígéretét, hanem Magyarország s a bosnya bánság érdekeit, újra megkezdette a háborút Szerbiával. Csúzi János, Dalmát- és Horvátország bánja és Halma[377] ura Kninből 1358 október 6-án irja a velenczei signoriának, hogy a magyar király háborút visel Szerb- vagyis Ráczország királyával azaz császárjával, ki ellen nehány hajót szándékozik ő is küldeni; kéri tehát, hogy a velenczei gályák ne akadályozzák útjokban e hajókat.[378]

A következő évben (1359 május 1.) Kont Miklós nádor volt a szerbek ellen indított sereg vezére,[379] hanem e hadjárat alatt Lajos király is seregéhez ment (julius 6.)[380] és győzelmesen haladt vele Szerbországon végig Rigómezőig. Azonban hadjáratának csak ephemer eredménye volt. Ugyanis alig hagyták el a magyar hadak Szerbiát, midőn (augusztus 6.) Vojnai Vojszlár szerb főúr Raguza kapui előtt e város kereskedőit fosztogatta. A kérdésre: miért cselekszi ezt? azt felelte, hogy a szerb király hagyta meg neki, viszonzásúl, a miért a magyar király Szerbiát pusztította. Raguza tehát urához, a magyar királyhoz fordúlt, ki ugyanezen 1359-iki év őszén Erdélyben gyűjtött sereget és másodszor is Szerbiába tört.[381]

Nyoma van a szerb hadjáratok folytatásának 1363-ig,[382] míg végre Dusán czár fia, V. Uros István, kénytelen volt Lajosnak alávetni magát és a magyar korona felsőbbségének ismét meghódolni.[383]


95. IV. UROS ÉRME.

II. A bogomilek Bosnyában.



A BALKÁN-FÉLSZIGETEN dívott, feslettséggel párosúlt vallástalanság sehol sem terjedt el annyira, mint Bosnyaországban. A tót egyház, mint a patarénusok vagyis bogomilek magokat hívták; egész Bosnyát elárasztotta, mig a katholikus egyház ugyanott napról napra hanyatlott. Már a bosnya püspök sem lakott otthon, hanem kiszorúlt Gyakovárra (ma Diakovár), a pécsi egyházmegyébe.

VIII. Bonifácius pápa már 1303-ban figyelmeztette III. Istvánt, az újonnan megerősített kalocsai érseket, Bosnya metropolitáját, hogy az eretnekség a bosnya bánságban és a tenger mellékén annyira elterjedt, miszerint ideje volna szigorú fenyítékkel, ha szükséges világi karhatalommal lépni föl ellene.[384] De sem VIII. Bonifácius, sem XXII. János pápa igyekezete nem vezetett eredményre.

Keserűen panaszkodott ez utóbb nevezett pápa, hogy Bosnyában, az eretnekek hazájában, a papok hanyagsága miatt annyira elszaporodott a hitetlenség, hogy a templomok pusztulnak, az egyházi rend ki van gyökerezve, Krisztus szentségeit gúny tárgyává teszik, szent testét lábbal tapodják, a keresztet nem tisztelik, nem áldoznak, sokan a keresztséget sem ismerik.[385] Kéri azért Subić Mladen horvát és bosnya bánt, irtsa ki az eretnekséget.

Mladen még katholikus volt, hanem utódja Kotrománfia, István bán (1322-1353.), jóllehet előbb szintén nem nagy barátja volt a bogomileknek, szükségesnek találta a keleti kereszténységhez csatlakozni. Csak azután, hogy Kujaviai Erzsébetet nőűl vette, s így sógora lett I. Károly magyar királynak, iparkodott őt XXII. János pápa megtéríteni.

E végett egy ferenczrendi szerzetest küldött hozzá (1325) – sikertelenűl. Kotromanić István a mellett, hogy háborúkba keveredett, félt megsérteni a bogomileket, kiket Dusán czár amúgy is fölbujtani igyekezett, nehogy föllázadjanak.


96. KOTROMANIĆ ISTVÁN ÉRME.


E bajokhoz járúlt a bosnya ferenczrendi és domokosrendi térítők vetekedése,[386] mihez képest kevés eredménye volt XXII. János pápa levelének, melyben megkereste I. Károly magyar királyt, hogy Bosnyából, hova az eretnekek nagy sokasága minden vidékről összegyűlekezett, azokat gyökeresen kiirtsa. (1327.)[387]

Ellenkezőleg; a bogomilek elterjedtek a szomszéd Horvát- és Dalmátországban is elannyira, hogy Spalato és Trav városok törvényt hoztak ellenök, melylyel kitiltották őket terűletökről; «ha pedig mégis betolakodnának, meg kell égetni őket és javaikat elszedni.»[388]

Sőt a pápa azon aggodalmában, nehogy szakadár jusson a püspöki székbe, megtiltotta a bosnya káptalannak és bárkinek másnak egyszer mindenkorra, miszerint a netán megürülő püspökségbe főpapot választani merészeljen, hanem annak betöltését önmagának különösen föntartotta (1331).[389]


97. BOGOMIL SIRKŐ A GYAURZLA-POLJEI BOGOMIL TEMETŐBŐL.


Jóllehet a szent-szék az érdekletteknek a reservatiókat tudomására szokta juttatni, midőn Péter bosnya püspök meghalt, a bosnya káptalan úgy tett, mintha nem tudna felőle, és egyik kanonok társát, Lorántfia Lőrinczet, választotta meg főpapjának. I. Károly király, kinek főgondja volt, hogy megbízható emberek jussanak a főpapi székekbe, nem bízott meg ez emberben és valamely még fölszentelendő világit, föltehetjük: hitbuzgó, de e mellett erélyes férfiút ajánlott bosnya püspöknek. A bosnya káptalan azonban kivitte XII. Benedek pápánál, hogy ez választottját püspökűl elfogadta.[390] Tudjuk, hogy I. Károly a pápa különös kérésére ismerte csak el Lőrinczet püspöknek; nem is volt Lőrincz hűségében a királyi ház iránt hiba, de, igenis, erélyében.


98. KLJUČ.


A pápa maga panaszkodik, hogy az eretnekség mindinkább gyarapszik Bosnyában, mert immár maga Stipo (István) bán és a főurak pártolják az eretnekséget. Kéri tehát a horvát főurakat, nevezet szerint Czirjék fiait: Gergely, Budiszló és Pál korbaviai –, Frangepán Doim és Bertalan veglia-zengi –, Subic György fiait: György, Mladen és Pál clissai –, nem különben Subić Pál osztroviczai és Konstantin ključi grófokat, hogy Nelipić knini grófot, ki önként ajánlkozott a katholicismus védelmére; mindenképen támogassák.[391]

Tudni való, hogy Nelipić régóta ellensége volt Kotromanić István bánnak és önző czéljai elérésére alkalmasnak találta ellenében kijátszani ezt a kártyát, valószínűleg inkább gyűlöletből iránta, mint az egyház iránti szeretetből. Mert hallunk ugyan Nelipić és István bán közti háborúskodásról, de hogy Nelipić a bosnya eretnekség ellen valamely előnyt vívott volna ki a katholikus egyház javára, arról semmit se hallunk.[392]

I. Károly magyar király érdeme, hogy rábeszélése által a bosnya bánt visszatérítette a nyugati kereszténységhez. Ideje is volt; minthogy Bosnyában a katholikus isten tisztelet végkép megszűnt és a templomok romokban hevertek. Károly király ajánlatára oda küldötte a pápa Gellért atyát, a minoriták generálisát, kit ugyancsak Károly király óhajtásához képest Kotromanić István bán kegyesen fogadott, megígérvén neki, hogy a templomokat fölépítteti s az istenszolgálatot fölvirágoztatja, jóllehet tartott tőle, hogy alattvalói, a bogomilek ez esetben a szomszéd, félhitű szerbeket segítségűl fogják hívni. (1340.) De ezen aggodalma daczára hajlandó volt István bán a pápa óhajtását teljesíteni s a bogomileket üldözőbe venni, ha viszont a pápa s a magyar király őt oltalmokról biztosítják.

A pápa azonnal biztosította őt kegyelméről és legott megkereste a magyar királyt is, hogy minden úton, módon és igyekezettel, tanácscsal, alkalmas és czélirányos segítséggel, bölcsen és hatalmasan istápolja a bosnya bánt, hogy kiirthassa országából az eretnek, gonosz járványt, vissza állíthassa az igaz Isten tiszteletét és a lerombolt egyházakat az Úr dicsőségére fölépíthesse.[393]


99. BOGOMIL SIROK TRAVNIK ALATT.

Kotromonić István aztán visszatért a nyugati kereszténységhez és példáját számosan követték nagyjai közől. A bosnya püspök is visszaköltözhetett hazájába. A pápa gondoskodott róla, hogy a püspöki tized, melyet eddig a bosnya barátok bitoroltak, a püspöknek kijárjon s ekképen székesegyházát fölépíthesse. Bálint, a makarskai püspök is, ki keservesen panaszkodott VI. Kelemen pápának, hogy megyéjének nagy részét a hitetlenek és a spalatoi érsek elfoglalták, szintén teljesen visszanyerte egyháza megyéjét, sőt Delminiumban, vagyis Duvnóban új püspökséget alapított (vagy talán csak fölélesztett?) a pápa s azt István bán pártfogásába ajánlotta. – Volt tehát immár három püspöksége Bosnyának: a bosnyai a szoros érteményben vett Bosnya számára, mely a kalocsai érsek alá tartozott; továbbá a makarskai és delminiumi Halma és a bosnya melléktartományok számára, melyek a spalatói érsekség alá tartoztak.[394]

Függelékképen és példáúl, miként bántak el a félhitű monostorokkal, a következőt: Volt Szerbország határán, Görögország felé, a félhitűek szomszédságában egy apátság, melynek kezdettől fogva a görögök, magyarok és szlávok szolgálni tartoztak, és mindegyik nemzetnek voltak ott elkülönített és elkészített szállásaik. A monostor fejévé a görög patriarcha görög apátot nevezett ki, ki nem függött Magyarország valamely főpapjától, hanem csupán a nevezett patriarchától. Az utolsó apát halála óta a görög patriarcha nem nevezett apátot, más sem avatkozott az apátság ügyébe, javait azonban – elfoglalták a világiak. – VI. Kelemen pápa tehát e monostort a hozzá tartozókkal együtt Vid, nyitrai püspöknek adományozta (1344 márczius 18.) olyképen, hogy visszafoglalván a világiaktól elidegenített javakat, élvezze azok jövedelmét, és a zárdába fekete barátokat (a szent Benedek fiait) annyit ültessen, a mennyit lelkiismerete szerint jónak lát. Halála után aztán a benczések válaszszanak magoknak apátot, kit a megyebeli püspök fog megerősíteni.[395]

Ezen rövid kitérés után folytassuk Bosnya történetét.

Mint a mondottak után előre volt látható, az ellenségeskedés Szerbia és Bosnya közt kitört. E háborúnak egyik részlete, hogy Kotromanić, kit Lajos király híven istápolt, hatalmas sereggel betört Szerbországba s annak egyes részeit elpusztította (1349 körűl). Dusán mérges panaszokat hallatott e miatt, és megkereste a velenczei köztársaságot, járjon közbe, hogy Kotromanić neki elégtételt adjon és óvakodjék hasonló kártevésektől. (1350 ápril 13.) Mivel pedig Velencze közbenjárása eredménytelen maradt, Dusán is megtámadta Bosnyaországot ép azon időben, hogy Lajos király második nápolyi hadát járta. Kotromanić kénytelen volt hegyeiben és erdeiben keresni menedéket, míg Dusán Bobovác várát, melyben a bán szép leánykája, a későbbi Erzsébet királyné tartózkodék, hadával körűlözönlötte. Sok bosnya főúr, a bogomilek nyílt és titkos pártolói, csatlakoztak a czárhoz, de Bobovácot bevenni nem tudta, és be kellett érnie a védtelen tartomány elpusztításával.

Elmondottuk már, hogy Lajos király, a mint visszaérkezett Olaszországból, segítségében részesítette bánját, kinek röviddel utóbb, mint szintén előadók, leányát feleségűl vette. Kotromanić azonban nem sokáig gyönyörködött leánya szerencséjében. Még azon évben, 1353 szeptember 28-án, meghalt.

Ügyes, de nem mindig őszinte politikájával rakta meg alapját, hogy Bosnya – rövid ideig ugyan – előkelő szerepet játszott a Balkán-félszigeten.[396]

III. Tvartko bosnya király.



KOTROMANIĆ István bánnak nem maradt fia, a báni méltóság átszármazott öcscsének Ulászlónak fiára, Tvartko[397] Istvánra, ki helyett, minthogy kiskorú volt, anyja Subić György leánya, Ilona kormányzott. Volt Ilona asszonynak még két fia: Farkas[398] és Dabisa utóbb bosnya király, de 1395 szeptemberben bekövetkezett halálaig egyúttal somogyi főispán. A jó viszony Lajos király és bánja közt csakhamar meglazúlt. Mi volt e viszály oka, kitetszik Gál főesperes leveléből, melyet püspökének, Kanizsai Istvánnak 1358 körűl írt: «A király és a bosnya bán közt helyre állott a béke és egyetértés – írja a főesperes – akképen, hogy a bán a halmai terűletet, minden hozzá tartozó várral átengedte az ifjabb királyasszonynak. Viszont a király megerősítette a bánt és öcscsét Bosnya és Ozora birtokában azon föltétel mellett, hogy a bán a patarénusokat és eretnekeket országából száműzni, a királynak hűséget tartani, minden hadjáratában, valahányszor fölhívja, szolgálatára lenni, azonfelül vagy ő, vagy öcscse folytonosan a királyi udvarban tartózkodni kötelességének ismerje.[399]

Úgy látszik tehát, a bogomilek ismét hatalmasan felütötték fejöket, s az ifjú bánt, rájok támaszkodva, elkapta egy kis szédület, melyből azonban Lajos király hamar kiábrándította azzal, hogy közvetlenül befolyt a bosnya ügyekbe, és – mint Magyarországon is szokásban volt – némely hívét kivette a báni hatalom alól;[400] viszont elhatározta, hogy a pápának 1356 augusztus 11-én tett ígéretéhez képest, a patarénusok túlkapásait megfékezi.

1363. évi juniusban tehát két sereget indított Bosnya ellen. Az egyiket rábízta Frankói Miklós, esztergomi érsekre és Kont Miklós nádorra. E sereg Ozorába tört és Srebreniket körűltáborolta, hogy megvegye; a mi azonban nem sikerült. Ezen hadjárat alkalmával történt, hogy az érsek és királyi kanczellár sátrából a királyi, nyilván nemes fémből készült pecsétnyomókat azok, kiknek őrizetére az érsek bízta volt, ellopták, és mint utóbb rájöttek, Beszterczén, valamely ötvösnek eladták. A király, mint a koríró egyenesen megjegyzi, ezzel nem törődött, hanem új pecsétnyomókat készíttetett; azokat ismét az érsekre bízta, hogy vele az elorzott pecsét alatt kiadott okiratokat is újból megerősítse, mint ez számos oklevélen mind e napig előfordúl.[401]


100. TVARTKO ISTVÁN ÉRME.



101. LAJOS KIRÁLY ELSŐ NAGY PECSÉTJE. Előlap.
Körirata:
x LODOVICVS x DEI x GRA(tia) HVNGARIE DALMACIE x CROACIE
x RAME x S(er)VIE x GALICIE x LODOMERIE x


A király hadserege – biztosat felőle nem tudunk, de úgy tetszik, – több eredménynyel járt, minthogy nemsokára aztán Celsi Lőrincz velenczei doge szerencséjének tartotta, hogy Tvartkót, Isten kegyelméből egész Bosnya bánját, öcscsét Farkast és anyjokat Ilonát – megkeresésökre mégis – Velencze polgárai közé fölvehette;[402] ha ugyan ez igyekezet, hogy Velenczében a szükség esetére menedéket kerestek, nem arra mutat, hogy a bosnya báni család nem érezte magát biztosnak hazájában.[403] Ez utóbbi fölvét nem egészen jogosulatlan, minthogy 1365-ben csakugyan lázadás tört ki Bosnyaországban, Tvartkó anyjostól menekülni kényszerült és Lajos királynál keresni pártfogást, melyet meg is nyert. E lázadás oka egyebek közt az is lehetett, hogy frater Peregrinus, Bosnya tudós és buzgó püspöke, hozzá látott a bogomilek megtérítéséhez.[404]


102. LAJOS KIRÁLY ELSŐ NAGY PECSÉTJE. Hátlap.
Körirata:
COMANIE x BVLGARIE x REX x PRINCEPS x SALERNITANVS
x ET x HONORIS x MONTIS x S(an)CTI x ANGELI x D(omi)N(u)S x



103. LAJOS KIRÁLY MÁSODIK NAGY PECSÉTJE. Előlap.
Körirata:
LODOVICVS x DEI x GRACIA x HVNGARIE
x DALMACIE x RAME x SERVIE x GALLICIE x LODOMERIE x COMANIE x BVLG x
A második sorban: ARIEQVE x REX x PRINCEPS x SALLERNITANVS
x ET x HONORIS x MONTIS x SANCTI x ANGELI x DOMINVS x


A lázadás kitöréséről és eredményéről a következőkben értesülünk: A velenczei doge azon panaszára, hogy a bosnya hamis pénz miatt sok kárt szenvednek a velenczei kereskedők, azt a választ adta Tvartkó, hogy ezt fájlalja ugyan; de az ő nemesei hűtelenek Isten ellen és ő ellene. Őt és anyját az országból gyalázatosan elkergették és teljesen kivetették. Isten után csakis Lajosnak, a dicső magyar királynak köszöni, hogy valamiképen ismét visszafogadták őket saját országokban, jóllehet nem az egészben. Azért valameddig teljesen meg nem erősödik, nem büntetheti, nem tömlöczöztetheti a bűnösöket.


104. LAJOS KIRÁLY MÁSODIK NAGY PECSÉTJE. Hátlap.
Körirata:
S(igillum) x SECVNDVM x LODOVICI x DEI x GRA(tia) x REGIS x HVNGARIE x
ET x ALIORVM x REGNORVM x IN x ALIA x PARTE x SIGILLI x EXPRESSORVM x


Tvartkó e levelében Isten és ura, királya, Lajos király kegyelméből nevezi magát bosnya bánnak. [405]

Nem egészen világos, ha valjon ez utóbbi lázadást a bogomilek keltették-e, minthogy a lázadás élén Tvartkó öcscse, Farkas, az ifjabb bán állott, kit bátyjának végre is sikerült az országból kiszorítani. Raguzából, hol Farkas menedéket talált, szintén ki szerette volna üldözni (1367 június 1.); de Raguza szabad város polgárai, urok, a magyar király becsületéhez támasztva hátokat, megtagadták e kívánságot.[406] Pedig Farkas-István, mint «az ifjabb bosnya bán» magát nevezte, ki hosszú ideig Lajos magyar király udvarában tartózkodott, katholikus volt. Önérzettel teljes levelet írt V. Orbán pápához, melyben magát, ellentétben a legtöbb előbbi bosnya bánnal, nyiltan hű katholikusnak vallja és keserűn panaszkodik bátyjára, az eretnekek pártfogójára, hogy őt örökétől megfosztotta, üldözi.


105. LAJOS KIRÁLY TITKOS PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) x SECR(etum) x LODOVICI x RE(gis) x


V. Orbán pápa; ha csakugyan ekképen volna a dolog, mint az ifjabb bán előadta, Lajos király oltalmába ajánlja őt.[407] Írt Farkasnak is vígasztaló levelet, melyben kijelenti, hogy ha Rómába, hol a pápa akkor rövid időn tartózkodott, eljő, szívesen látja, valamint, hogy köszöni a lovat, melyet Farkas a pápának küldött. (1369 deczember 14.)[408]

Más és alaposabb panasza is volt a pápának a bosnya bán ellen. Tvartkó bosnya bán, a Te alattvalód – írja ő szentsége 1370 ápril 8-án Lajos királynak – és Tvartkó anyja, néhai Pál, dalmát és horvát bán leánya, unokáját (Katalint), a Gergely leányát, nevelés és kiházasítás végett magokhoz vették. Most azonban (Vukašin) a szerb király félhitű fiának kívánják feleségül adni szülei megegyezte nélkül. A pápa ezt megtiltja és utasítja Tvartkót, hogy a leányt vagy szüleinek adja vissza, vagy Lajos magyar király udvarába küldje.[409]


106. SOKOL VÁRA.


E mellett a térítés szakadatlanul folyt. Nem csak Bosnyában, de Szerbországban és Bessarábiában (? in partibus Basarát) nagy volt az aratás, de kevés az arató. A ferencziek bosnya vikáriusának kérésére fölhívja tehát XI. Gergely pápa a szent-ferenczrendi kolostorok főnökeit, különösen Assisiét, minthogy a Portiunculára sok szerzetes összegyűlekezik, engedjenek alkalmas rendtársakat, sőt megtért atyafiakat (fratres conversi, külön osztálya a szerzetes atyafiaknak) mégis hatvannál nem többet a nevezett tartományokba menni. Egyúttal megengedi Lajos magyar király, a «legkeresztényiebb fejedelem» megkeresésére, hogy a nevezett tartományokban[410] tizenkét zárdát építsenek – senki ellenmondásával nem törődvén.

E részről tehát nem volt baj; hanem annál nagyobb volt a veszedelem a törökök részéről.

Huszonöt esztendő alatt a törökök nagyszerű átalakítást tettek a Balkán félszigeten. Thrácziában egész otthonosak voltak már; Byzancz aléltan várta halálát; Bolgáriától, Macedoniától, Albániától, a hellén félszigettől nem volt mit tartaniok. Csak még három állam: Szerbia, Bosnya és Zeta volt hátra. Ezek látván a mindinkább tornyosuló veszedelmet, egyesültek a Kulpától a Sarig, az Adriától a Timokig.


107. KÖZÉPKORI BOSNYA KARD.

Szerbia a mariczai ütközet óta nagyot sülyedt. LÁZÁR, az ország uralkodója, nem császár, nem is király, hanem csak fejedelem, knéz czímet viselt. Tőle csaknem függetlenűl uralkodott BRANKOVICS VUK Pristinában. Miközben hatalommá fejlődött TVARTKO, Stracimir bolgár fejedelem veje és a magyar király kegyelméből Bosnya bánja.

Anyai ágról, mint Dragutin szerb király unokája, ő volt az utolsó Nemánya, és a szerb trón örökösének vélte magát. Milesevoban, szent Száva sírjánál, 1376-ban királylyá koronáztatta tehát magát és e czímet vette föl: Szerbia, Bosnya, a tengervidék és a nyugati tartományok királya.

A délszláv történetírók azon állítása, hogy Tvartkó, midőn magát királynak koronáztatta, lerázta egyúttal a magyar király főhatóságát, semmiképen sincs megokolva. Sokkal valószinübb, hogy a bosnya bán hatalmának terjeszkedése a mint kezdettől fogva a magyar király érdekében állott, úgy királylyá való koronázása a magyar király jóváhagyásával és engedelmével történt.

Láttuk, mily közvetlenűl rendelkezett a pápa, Lajos király óhajtásához képest nemcsak Bosnyában, de Szerbiában és Bessarábiában is; látni fogjuk, hogy ugyanekkor a bolgár fejedelem, Tvartkó ipja, a magyar királynak csak helytartója volt.

Hogy Tvartkónak titkos szándéka vala függetlenné tenni magát, azt tagadni azért sem lehet, mert Lajos király halála után ezt megmutatta. De míg Nagy Lajos élt, dupla koronája daczára meglapult a nagyra látó friss király.

Szándéka volt hatalmát a tengerig Ragusa és Cattaro felé kiterjeszteni. De Ragusa 1379 julius 26-án panaszt emelt közös uroknál és – Tvartkó király szó nélkül letett tervéről.

Lajos király mind haláláig főura maradt Bosnyának.

IV. A görög császár Budán.



DUSÁN szerb czár és a szent-szék közt megeredt levelezésben érdekes a pont, melyben a travi püspök ugyancsak a czár megbízásából arra kéri a pápát: kegyeskednék ő szentsége a törökök ellen indítandó hadjárat fővezérévé őt, a szerb czárt, kinevezni.[411] A mondottak után nem valószinűtlen, hogy a szerb a török veszedelmet és készségét a törökök ellen küzdeni, miután a pápák ismételten keresztes háborút hirdettek ellenök, első sorban a pápa jóindulatának megnyerése végett tolta előre. Más részt azonban nem kis gondot okozhattak akkor már a szerbeknek a törökök, kik, míg Dusán nyugaton nyesdeste a görög birodalmat, a keleten ugyanígy mívelkedének, hogy majdan az egész Balkán félszigetet hatalmokba kerítsék.

A pápa volt az európai fejedelmek közt az első, ki figyelmeztetett a török veszedelemre. 1343 szeptember hó 30-án írta már a magyar nemzetnek: A népek, melyeket köznyelven törököknek neveznek, egybegyűjtvén nemzeti erejöket, sok hadi hajóval Romániára, a keleti császárságra törtek; egyes helyeket és szigeteket elfoglalván, azokat tűzzel-vassal pusztítják, a lakosokat rabszíjra fűzik, eladják és hithagyásra kényszerítik. – Ez okból elrendelte a szent atya, hogy hatalmas hajóraj indúljon a törökök ellen, melynek kiállítását és vezérletét Hugóra, a cyprusi királyra, az ispitályosokra és a velenczei dogera bízta.

Egyúttal keresztes háborút hirdetett Cyprus szigetén, Romániában és Olaszországban, és elrendelte, hogy a keresztes háborút Magyarországon is ki kell hirdetni.[412] Tudjuk, hogy mind ez igyekezetnek nyaka szakadt.


108. I. MURAD SZULTÁN.


A törökök, midőn Európába átjöttek, szervezetökkel és hadi gyakorlottságokkal a Balkán félsziget népeit minden tekintetben meghaladták. A hadviselés volt mesterségök és hadseregök kitünően volt szervezve. Kezdetben az ő hadi erejök is kiválólag lovasságban állott, de már 1330 körűl a gyalogság, a janicsárok képezték annak magvát. Köztudomású, hogy a janicsárok többnyire szüleiktől elragadott, Mohamed vallásában nevelt, keresztény gyermekek valának. E rendes gyalogság által bírták a városokat és várakat bevenni. – Ha valamely tartományt elfoglaltak, annak maradó meghódításán munkálkodtak, a midőn a földek harmadrészét Ázsiából áthozott mozlimekkel telepítették meg, viszont a hadértő és ellenállásra képes keresztény lakosságot Ázsiába szállították.

A török uralom megalapítója Orkhán fia és utódja, I. Murad szultán, szigorú, fáradhatatlan és bőkezű fejedelem volt. Már kormánya második évében elvette a görögöktől Drinápolyt, a keleti birodalom második fővárosát, melynek elfoglalása után Lalasahin török hadvezér és Rumélia első beglerbégje, azonnal Bolgárországra rontott, elfoglalta Eski-Zagorát és Philippopolist, honnét a körűlfekvő bolgár várakat hatalmába kerítette s a keresztény népeket «vojnak» czímen segélycsapataiba sorozta.


109. III. MIHÁLY ÉRME.


Nagy szerencsétlenség volt Bolgárországra az uralkodó ház zilált családi viszonya. Sándor czárnak, mindkét feleségétől, az oláhtól is, a zsidótól volt egy-egy, atyját túlélő fia; az oláhtól: STRACIMIR János; a zsidótól: SISMAN János, kik halálosan gyűlölték egymást, mire atyjok részrehajló kedvezése a zsidóasszony fia iránt, adott nem csekély részben okot. Ez ifjabbat szemelte ki Sándor czár trónja örökösévé, míg Stracimirt Bodony (Bdyn, Widdin) tartományával hitte kielégíthetni.

Midőn Sándor czár meghalt (1365), birodalmát, melynek oly nagy szüksége lett volna az egységre, fölosztva és szétmállva hagyta hátra. Az alsó végét a törökök foglalták el; Trnovoban Sisman székelt, tartománya Oláhországgal feküdt szemben; Stracimir Bodonyban, Bolgárország nyugati részében parancsolt, míg a Pontus-vidéki résznek korlátlan ura Dobrotić volt, kitől a Dobrudsa vette nevét.

A szerbek és bolgárok pártokra oszolva, szétszakadozva, a byzanti udvar régi pártoskodás által tönkre téve, elerőtlenedve lévén, a töröknek nem nehéz föladata volt Attikát elfoglalnia és Konstantinápolyt oly szorultságba hoznia, hogy császárja, V. János, kénytelen volt családja kincsét előbb elzálogosítani, aztán eladni Velenczében. Az ügyefogyott Palaiologos fűhöz-fához kapkodott. Elsőben a pápához folyamodott, visszatérési szándékát jelentvén. VI. Incze pápa János pattii püspököt küldé követűl Konstantinápolyba.

Mit végzett itt e szent életű férfiú, kitűnt V. János császár piros csigavérrel írt, arany pecséttel megerősített leveléből, melylyel ő szentségét biztosítja, hogy követét tisztelettel fogadta és örűlt az általa hozott levélnek.


110. IV. PALAIOLOGUS ÉRME.


Tudja meg ő szentsége, hogy ő, a császár, minden igyekezettel azon van, miszerint a keleti egyház a nyugati egyházzal egyesűljön; esküszik erre, valamint hogy mindazt hiszi, valamit a római egyház, hogy higyjen, eléje szab, és hogy e hitben akar élni, halni, és hogy soha el nem tér ez egyháztól.

Ezt az esküt letette Péter apostoli követ kezébe sok püspök jelenlétében. Most azonban nem teheti, hogy összes népe áttérjen, mert nem mindnyájan engedelmeskednek neki.

Hanem ha a pápa a segítséget megküldi, melyért eseng, senki sem fog ellenkezni. «Tudom, ugyanis, végzi a Palaiologos, ha követetek eljő a gályákkal és a kért segélylyel, mindnyájan meghódolnak és híveitek lesznek. Ne vessed meg tehát fiadat, szent atya, hisz az én összes nemzetségem kezdettől fogva akart engedelmeskedni a római egyháznak, valamint hogy nagyatyám holta napjáig engedelmeskedett is».[413]


111. JÁNOS FRANCZIA KIRÁLY ARCZKÉPE.

A pápa a törökök ellen nem bírt kellő súlylyal föllépni. János franczia király, Péter cyprusi király fogadást tőnek ugyan, hogy fölveszik a keresztet és 1363 márczius 1-én megindulnak a törökök ellen. A keresztet csakugyan fölvették a pápa kezéből, ki a franczia királyt kinevezte a keresztes had fővezérének, a périgordi bíborost adta melléje pápai követül és megkérte Lajos magyar királyt, ne akadályozza azokat, kik az ő népéből a hadjáratban részt venni akarnak, de sőt segítségökre legyen.[414]

Azonban a vállalat sok akadályba ütközött. Elsőben is meghalt a franczia király és követte őt a halálban a périgordi bíboros. Ez utóbbi helyét ugyan méltán töltötte be Péter pattii püspök, immár konstantinápolyi patriárcha, a keresztes vállalat lelke; de a velenczeiek, kik szintén megígérték, hogy részt vesznek a szent vállalatban, a krétai lázadás miatt fölmentetni kérték magokat. Jó, hogy megadták az ígért hajók felét. Végre a keresztesek, kik a megjelölt kikötőkben annak idején megjelentek, megunva a várakozást, szétoszoltak, minthogy új vezérök, a cyprusi király, az európai udvarokban tisztelegvén, elkésett. Mindössze ötszáz lovasnál és hatszáz gyalogosnál többjök nem maradt. Mit lehetett e maroknyi néppel végezni? De a pápai követ nem esett kétségbe. Hajókra szállíttatta kisded csapatját és átvitorlázott Rhodusra, hol az antiochiai fejedelem és a rhodusi lovagok csatlakozván, a tízezerre fölszaporodott keresztes had elhatározta, hogy az egyiptomi szultánt támadja meg. Ritka szerencsével el is foglalta Alexandriát és – beérvén ennyi dicsőséggel haza vitorlázott. Péter patriarcha, volt pattii püspök, pedig bánatában, hogy minden igyekezete mellett sem foglalhatta vissza a szent sírt, megbetegedett és 1366 január 6-án elhunyt.[415] Az egyház választottjai közt tiszteli.

Közben I. Murad áttette székhelyét Ázsiából Europába, Brusszából Drinápolyba. Rövid időn kezére kerítette Thráczia várait és mind inkább szorította Bolgárországot.

Sisman czár meghódolt neki, hűbért fizetett a szultánnak és nővérét háremébe küldötte.[416]

Ha már e tette nem jól jellemzi Sismant, még galádabb, a mit nem sokkal azután elkövetett. Jó maga tehetetlen Palaiologos V. János császár mindenütt segítséget keresett. Járt Velenczében, Budán, eljött Trnovoba is. A nyomorúlt Sisman, Bulgária utolsó czárja, börtönbe vettette a segélyt kérő császárt.

Nagy Lajos király, ki rég forgatta elméjében a hadjáratot a hitetlenek ellen, hisz a pattii püspöknek is megígérte, s az 1358. évi békekötésbe is bevette: annál inkább elérkezettnek látta az időt, hogy fogadalmát betöltse, minthogy ez által Bolgárországot, «mely születési jogánál őt megillette»,[417] Magyarországhoz szorosabban csatolni, népét a nyugati kereszténység és míveltség számára megnyerni reméllette.

Kitetszik ez V. Orbán pápa eme magasztaló hymnusából inkább, mint leveléből, melyet Lajos királyhoz intézett: «Oh legbuzgóbb fejedelem, Isten szent egyházának legszeretettebb fia, ki az ájtatosság hevétől izzón, szánakozol szenvedő anyádon, és a mennyei királynak engedelmeskedvén, hadat járni óhajtasz, hogy az ő jegyesét a gonoszok támadása ellen megvédjed. Te vagy valóban a háladatosság fia, ki Isten adta hatalmadat alázatos szívvel megismervén, azt Isten kedve szerint majd az egyház gonosz fiai és ellenségei, majd a félhitűek és eretnekségben tévelygők, majd a pogányok és hitetlenek ellen igyekszel fordítani. Te vagy valóban a legkeresztényiebb király és fejedelem, ki nem vétkes gyönyörökben hivalkodol, hanem buzgón mívelkedel üdvözítőd neveért, földi birodalmadat e dícséretes áron az égivel óhajtván megcserélni». (1364 február 25.)[418]

Nagy Lajos király a nála levő konstantinápolyi császárnak is megígérte segítségét, ha ez viszont az egységre visszatér. A császár e föltételre rá állott és együtt követséget küldöttek a szent-székhez; a császár Maginkaires György konstantinápolyi lovagot, a király Frater István nyitrai püspököt, kérvén a pápa hozzájárulását.

De a szent-szék, melynek jószívűségét az eretnekek és félhitűek annyiszor rászedték, igen huzakodva felelt a görög-magyar szövetségnek, válasza is igen lanyha volt. A pápa, jóllehet helyesli, hogy a magyar király a byzantiak védelmére vállalkozott azon czélból, hogy őket az egységre visszavezesse; a gondos és megfontolt eljárást ajánlja mégis, nehogy kárba veszszen, a mi haszonra volt megindítva. Ugyanis, – mint ezt régi iratok tanusítják, – a byzantiak az egyházzal folytatott hasonló alkudozásokkor, mindig ravaszúl és fondorkodva jártak el, az egyházat rendesen rászedték, kijátszották. A multról annál nagyobb valószínűséggel lehet következtetni a jövőre, minthogy a byzantiak nem meggyőződésből és tiszta szándékkal, hanem kényszerűségből, hogy a magyar király segítségét megnyerjék, fogadták a megtérést. Ezért ovatosan kell velök elbánni, és mivel az ügy hamarosan nem intézhető el, egy évet kell várni, mintegy időt engedvén az ígéret beváltására. Lajos király tehát ne indúljon személyesen a törökök ellen; az esetben is, ha a görög császár és fiai tényleg megtértek, csak fegyveres népét küldje segítségökre. Ő maga, ki jótevés nélkül meg nem lehet, időközben másféle jó tetteket míveljen. (1366 junius.)[419]

V. Lajos király bolgár hadjáratai.



NAGY LAJOS magyar király a bolgár czár árulásáról és a konstantinápolyi császár fogságáról értesülvén, a pápának amúgy is későn fogamzott utasítását se be nem várhatta, se nem követhette, hanem míg ő maga hadra készült, egy udvari vitézét küldötte Savoya grófjához, a görög császár unokatestvérjéhez,[420] fölhíván a grófot, hogy tengeri haddal jőjjön, majd ő, a magyar király hatvanezer emberrel szárazon fogja megtámadni a törököt és szövetségesét, a bolgárt. Remélli biztosan, hogy a görög császárt fogságából megszabadítják, a törököt megverik és a Balkán félszigetet tőle megszabadítják. – A savoyai gróf tanácsot ülvén főembereivel, megígérte, hogy a tengerre száll népével és barátaival, és a szabott időre Gallipoliba érkezik.[421]

Gályákra, hogy a törökök közlekedését Ázsia és Europa közt akadályozza, a bolgárt a tenger felől is megtámadhassa, seregét kellőleg élelmezhesse, Lajosnak magának is szüksége volt. Nem valószínűtlen tehát, hogy ugyanazon udvari vitéz, ki a savoyai herczegnél járt, tett megrendeléseket a Provenceban és Nizzában tíz gálya készítésére. Azonban a féltékeny velenczei kormánytanács e megrendelés végrehajtását mindenképen megakadályozni iparkodott. (1365 január.) Jegyzője által a római kurián megtudta Lajos király szándékát, és fenyegetéseivel, melyeket Nápolyi Johannának, a Provence fejedelem-asszonyának izent, sikerűlt is Lajos király tervét meghiúsítania.[422]

Nem törődve ezzel, Lajos király felültette népeit és 1365 kora tavaszán táborba szállott megkísérlendő, mit lehetne a kereszténység közös ügye és a magyar korona érdekében cselekednie.[423]

Seregével átkelt a Dunán; Felső-Bolgárországba tört; annak fővárosát, Bodonyt, hamarosan elfoglalta;[424] Stracimirt, a fejedelmet feleségével, Sándor oláh vajda leányával, kit anyja, Klára katholikus elvekben nevelt, elfogta és Horvátországban, a zágrábi püspök birtokán, Gumnik várában[425] tisztességes őrizet alá helyezte. Szándéka volt-e Lajos királynak Bolgárországot, melyben előbb Hém Benedeket, majd Laczkfi Dénes erdélyi vajdát, aztán Korogi Filpesfia Lászlót, végre ismét Hém Benedeket bánokul fegyveres néppel visszahagyta,[426] közvetlenűl Magyarországhoz kapcsolni, vagy azt Stracimirnak, mihelyt a nyugati kereszténységhez maga is, népe is áttért, visszaadni? Ma el nem határozhatjuk. Mégis azt hiszszük, hogy ez utóbbi terv volt ínye szerint.[427]

Tény, hogy Lajos király az elfoglalt országban azonnal megkezdette a térítés művét, melynek nagyszerűségéről Viterboi Márk, szent-ferenczrendi tartományi főnök levele egyik rendtársához, tanúskodik. E levél így hangzik: Tegnap vettem Lajos magyar királynak és a bosnya vikariusnak igen örvendetes levelét. Ez utóbbi jelenti, hogy a magyar király megkeresésére hat szerzetest küldött Bolgárországba, kik ötven nap leforgása alatt kétszázezer embernél többet megkereszteltek. Hanem azért ama tartomány lakosainak még egyharmad része se tért meg. Nehogy a mondott számot valaki kétségbe vonja, a király a megtértek neveit hiteles jegyzékbe foglaltatta. A főbbek jobbágyaikkal csapatosan jelentkeztek a keresztségre, az eretnekek és félhitűek papjaikkal és szerzeteseikkel visszatértek a nyugati egyházba; a patarenusok és manichaeusok a szokottnál hajlandóbbak a keresztség elfogadására. Csökkenti az eredményt a munkások, a térítők elégtelen száma és a félelem, hogy a népes Bolgárországot, melyet Lajos király hatalmával elfoglalt, ismét elveszti. A király azt kívánja, hogy kétezer szerzetest küldjek neki, és saját életét szívesen áldozná föl, hogy a tévelygőket az igaz útra vezesse. Mutasd meg tehát e levelet minden testvérünknek, kik a Porciunculába jőnek, hadd olvassák; biztasd őket, hogy az irgalmasság e művéhez készüljenek; és azokat, kik Isten hívó szavát követve készek az útra, küldjed hozzám, hogy levelekkel ellátva, Isten hírével útnak bocsássam őket.[428]

Lajos király a fönt említett hiteles névsort jelentésével a történtekről és elhatározásáról, hogy kész a török ellen keresztes hadjáratot indítani, elküldé Avignonból még mindig ki nem mozdult követének, a nyitrai püspöknek, hogy az a szent atyának terjeszsze be, esedezvén ő szentségénél, kegyeskedjék a török ellen indulandó hadi népnek, melyet vagy személyesen fog vezetni, vagy hadvezérei által fog vezettetni, ugyanazon bucsúkat engedni, mint a milyenben részesülnek a szent-földre induló hadak.

Értesítette bizonyára Lajos király a szent-széket arról is, minthogy Johanna királynő nem engedi, hogy a provencei partokon a magyar király számlájára gályákat építsenek, megkereste a velenczei dogét, adjon neki két-öt hajót hat hónapra bérbe, melyek a törökök közlekedését Europa és Ázsia közt gátolják. Az 1358. évi zárai békében ugyancsak azon esetre kötelezte magát Velencze, hogy a magyar királynak gályákkal szolgál, ha ez személyesen indít a szent-földre keresztes hadjáratot. De a magyar királynak nincs szándéka keresztes haddal menni a szent-földre, Egyiptomba, Syriába, mert ebből a kereskedésre roppant kár hárulna.[429] Hasznosabb most a törököt űzni ki Görögországból. Mire a velenczei köztársaság csakugyan fölajánlott két, vagy három, vagy öt gályát, melyet saját költségén fog fölszerelni. Lajos király ez ajánlatát már meg is köszönte.[430]


112. A PÁPÁK PALOTÁJA AVIGNONBAN.

Valószínűleg ugyanakkor értesült a pápa arról is, hogy a lovagias VI. Amadé, savoyai gróf, franczia és olasz, fényes lovagok élén már elhagyta hajóhadával Velenczét (1366 junius), hogy Konstantinápolyba és onnan a bolgár partokhoz vitorlázzon, valamint, hogy négy genuai, ugyanannyi velenczei és egy lesbosi gálya csatlakozott hozzá.

Mindezen örvendetes tudósítások és jó hírek örömmel töltötték el a pápát és a bíborosokat, kik még egy héttel előbb óvatoskodtak, s a magyar királyt is óvatosságra intették, most Magincairest és a nyitrai püspököt az ünnepélyes consistoriumba vezették és elmondatták velök azon megnyugtató alkudozásokat, melyek a magyar király és a görög császár közt folytak.

A tanácskozmányt aztán gyors határozatok követték, melyek értelmében a konstantinápolyi császárnak megküldötték a hitvallást, melyet néhai Mihály császár hasonló körűlmények közt aláírt. Lajos király kívánságához képest Magyarország mind az öt érsekének: az esztergami, kalocsai, zárai, spalatói és raguzai érsekeknek, valamint a tartományaikhoz tartozó püspököknek meghagyták, hogy keresztes háborút hirdessenek a török ellen oly teljes bucsúkkal, milyenekben a szent-földért küzdők szoktak részesülni.

V. Orbán pápa szerfelett magasztalja Lajos királyt hitbuzgalmáért és kéri, hogy a megkezdett nagy művet Isten kegyelmével folytassa. Dicsőítéssel és hálával fordul aztán idősb Erzsébet királynéhoz, mert főleg az ő jeles buzgóságának és hathatós ájtatosságának lesz köszönhető, ha a görögök a közönséges egyházba visszatérnek, minthogy a török ellen inditandó háborút fiánál leginkább ő szorgalmazta, a miért ugyanazon lelki kegyekben részesítette, melyekkel a keresztes hadi népet kecsegteté. Írt a pápa még Kont Miklós nádornak, az esztergami és kalocsai érsekeknek, több magyar püspöknek, Laczkfi Dénes vajdának és testvéreinek, Szécsi Miklós bánnak, mint Lajos király befolyásos tanácsosainak; köszönetet mondott nekik és buzdította őket, hogy a törökök kiűzését Europából Lajos királynál tovább is hathatósan sürgessék. Egyúttal követeket is küldött, kik Lajos királynak a közlendőket szóval előadják és, ha a király szükségesnek találná, Konstantinápolyba is elmehessenek. (1366 jul.)[431]

Nem sokára aztán, 1366. évi augusztus havában, megérkezett a savoyai gróf Gallipolinál, melyet a törököktől elfoglalt. Itt eléje jött a konstantinápolyi patriárcha jelentvén, hogy császárja még mindig fogságban sínlődik. A gróf a magyar király felől kérdezősködött, kinek szintén meg kellett volna érkeznie. Az érsek nem tudott felőle semmit. «Isten neki, felelé a gróf. A magyar király ajánlkozott, hogy minden erejével segítségemre jön; az ő szavára indúltam meg. Azonban ha jő, ha nem jő: megütközöm a hitetlenekkel a kereszténység és a császár ellenségeivel.»

Aztán háborút izent a bolgár czárnak, Sozopolist, Skafidát és Archialost elfoglalta, Mesembriát ostrommal bevette, a jól megerősített Várnával pedig olyan egyességre lépett, hogy ez tizenkét polgárt küld urához, a bolgár czárhoz, a görög császár szabadon bocsájtását sürgetvén. A tizenkét polgárral a gróf is küldött követséget és hat hadi foglyot, kik a háború eredményeiről jelentést tegyenek.

Sisman hajlandó volt a görög császárt szabadon bocsájtani, ha ezzel a háborúnak vége szakad. Ez örvendetes hírre a savoyai gróf a konstantinápolyi patriarchát küldötte a bolgár czárhoz és biztosította őt, hogy mihelyt a görög császárt szabadon bocsájtja, Várna ostromával fölhagy és haza megy. Ez így meg is történt.

Midőn a császár Konstantinápolyban megköszöné megszabadítását, a savoyai gróf ezt felelé neki: «Kedves rokonom, ha a magyar király eljött volna, a mint ezt nekem követe által megígérte: ez esetben a rajtad elkövetett sértést monnón akként bosszultuk volna meg; hogy erről mind örökre megemlékeztek volna. Mindazonáltal, ha el nem jött is, Isten segítségével tettem, a mit tehettem. Te szabaddá lettél. Áldassék Isten szent neve!» Aztán a császár kezénél fogta a grófot és a városon keresztül a szent Bölcseség templomába vezette.[432]

VI. Lajos király bolgár hadjáratai.



MENNYIRE való, amit a savoyai krónika után elmondottunk, nehéz eldönteni. Ténynek vehetjük, hogy a savoyai gróf a magyar király hívására jött Bolgárországba, unokatestvérét a császárt megszabadítandó. Valószínű, hogy Lajos király, a szent-szék késedelmes eljárása miatt is, elkésett a találkozótól, melyet a savoyai herczegnek, ki hadjáratát hamarosan bevégezte, adott. Lehet az is, Lajos király mind e mellett még ezen 1366. évben hadat járt Bolgárországban, és nyer valószínűségben azok véleménye,[433] kik Lajos győzedelmét, melynek következtében a mária-czelli templomot építtette és gazdagon megajándékozta; 1366-ra teszik.

Hogy Lajos király komolyan foglalkozott a török és hűbérese, a bolgár Sisman ellen indítandó háborúval, arra vall, hogy a minden kedvezésben részesített Velenczével folytatta alkudozásait a fölszerelendő gályák iránt, melyek számát elvégre is csak kettőben állapította meg a signoria. Lajos király köszönettel fogadta e megállapodást is, csak azt kérte még, hogy e gályák eléggé hosszúak és szélesek legyenek, a miért szakértőket küldött a hely színére, minthogy szüksége van – úgymond – e gályákra. (1366 szeptember 20. – 1367 márczius 5.)[434]

Biztosra vehetjük tehát, hogy Lajos király 1367-ben is hadat járt a törökök ellen, habár ezen állításunk megokolására nincs más adatunk, mint hogy Carrarai Ferencz Padova ura, mint Lajos király szövetségese, 1367 elején háromszáz gyalogost küldött Velenczén és Zengen át a magyar király seregéhez.[435]

Hogy e hadjárat szerencsés volt, hozzávethető abból, minthogy megtérések is jó szerencsével folytak.

V. Orbán pápa örömét fejezi ki a zetai Balsićoknak Stracimir, György és Balsa zsupánoknak, hogy népeikkel együtt a római egyházba visszatérni szándékoznak. (1368 május 25.)[436] – Valamint, hogy a bolgár, rácz és bosnya vidékről érkező barátoktól, nevezetesen Rajnai Jánostól és Perugiai Jánostól úgy értesült a pápa, hogy Lajos király buzgó intézkedése következtében sok ezer, mindkét nemű nép a katholikus egyház egységére tért. Utasítja tehát a kalocsai érseket, meg a csanádi püspököt, küldjenek papokat a mondott tartományokba, kik a megtérők gondját viseljék. (1368 julius 13.)[437]

Szerencsésebbek vagyunk tudósításunkkal az 1368. és 1369. évekre nézve. Kétségtelen, hogy Lajos király 1368. évi októberben Bolgárországban, közel Szokol várához, november 12-én pedig ugyancsak Bolgárországban, a Duna mellett Szörényvár átellenében, tartózkodott. Vele voltak László (valószínűleg Uppelni László herczeg és Magyarország nádora) a sereg vezére, Hahóti Miklós, a sereg egyik kapitánya,[438] továbbá Nagy-Mihályi György fia János és a László fia, Jakab,[439] Vetési János és László, és Pakáni Antalfia Kopasz. E hadjárat vagy a következő év végeig folyt, vagy – ami valószínűbb – hogy 1369-ben újra kezdődött, mivel a bolgárok ellen működött had oszlása 1369. évi deczember 7. napjára volt meghatározva.[440]


113. STRACIMIR IVÁN ÉRMEI.


Ugyanezen évben, junius 22-én megjutalmazta Lajos király bolgárországi bánját, Hém Benedeket, testvéreit és rokonait, a miért Bodonyt és Bolgárországot sok veszélynek közepette megoltalmazták,[441] és alig szenved kétséget, hogy röviddel utóbb mentette fel őt e terhes hivatalától, minthogy 1370 márczius 18-án már bodonyi ex-vajdának czímeztetik,[442] – és átadta előbbi gazdájának Stracimirnek Bodonyt és Bolgárországot, azonban csak «bizonyos feltételek és szolgálatok mellett, hogy az országot az ő neve és czíme alatt kormányozza».[443] Stracimir megtartotta a mit igért. A pénzeken is, melyeket veretett, míg a többi bolgár fejedelmek fényes koronát viselnek, az ő fején közönséges süveg van, ékítmény nélkül; míg a többi bolgár czárok jogarát kereszt ékíti, az övén liljom, az Anjouk virága díszlik. Nem is szűnt meg mostoha testvérét megtámadni. Egy időre Sophiát is elvette tőle. Hogy pedig népe se közlekedjék öcscse népével, egyházilag is a trnovoi patriarchától is elszakította őket.[444]

Azonban a törökök foglalásai a Balkán félszigeten mind nagyobbat haladtak. Elfoglalták – írja XI. Gergely pápa – nemcsak az egész kelet-római birodalmat és adófizetőjökké tették, sokakat rabszíjra fűzvén és magokkal hurczolván, hanem Konstantinápoly városa és annak császárja nem is adófizetője a töröknek, de ez – úgy szólván – kezében tartja őket; Kis-Örményország a saracenusoknak és törököknek, amúgy is rég hatalmokba esett már. Jelennen (1372 május 14.) Ráczország nehány főurát leigázták, ama vidéken sok földet elfoglaltak és hatalmok immár Magyarország, Ráczország, Albánia és Szlavonia határaig terjed. Félő és e miatt nagy az aggodalom, hogy uraságok a tengerig kiterjedvén, Adria kikötőit is elfoglalják.


114. XI. GERGELY ÉRME.



115. IV. ANDRONICUS ÉRME.

Minthogy pedig mostanság, gonosz idők lévén, keresztes hadat gyűjteni nem lehet, és minden remény egyedül a magyar király roppant hatalmában egyesül: buzgón kéri ő szentsége Lajos magyar királyt, ki ez idő szerint fő üldözője a hitetleneknek és fővédője a katholikus népeknek, szálljon szembe az iszonyú veszélylyel és tartsa távol hatalmas karjával az istenátkozta ellent. Ő, a pápa szívesen részesíti őt minden kedvezésben, és már fölhívta a velenczei dogét, hogy annyi hajót bocsásson a magyar király rendelkezésére, a mennyire szüksége van.

Persze sajátságos ellentétet képez a föntebbi ajánlkozással a pápa levele, melyet ugyanezen 1372. évi deczember 18-án íratott Lajos királyhoz, ki értesülvén a törökök győzelméről egyik hűbérese fölött,[445] elhatározta, hogy országos hadat indít a török ellen, és bízva a pápa kecsegtető ígéreteiben, arra kérte őt követe és jogtudósa, BREDENSCHEID János által, mentené föl a főpapságot a pápai tizedadó alól egy évre, hogy az könnyebben részt vehessen a hitetlenek ellen indítandó hadjáratban.

De ő szentsége a kérelem fölött igen megbotránkozott, azt egyenesen megtagadta, okúl adván egyebek közt, hogy a magyar papok amúgy is gazdagok; és jól megszidta őket, a miért Lajos király közbenjárását effélékre fölhasználni merészelték. Hisz ha a német és cseh főpapok e rossz példát látnák, szintén megtagadnák a tized fizetését, pedig pénzre a szent-széknek, mely kénytelen a Viscontiak ellen háborút viselni, szüksége van. Különben, ha végez ellenségeivel a pápa, minden erejét a török ellen fordítandja.

E visszautasítás után is Lajos király kénytelen volt vele, hogy a török ellen nagyobbszerű hadjáratot indítson, minthogy ezek már húsz hónap óta a kelet-római és bolgár birodalomnak, nem különben a szerb királyságnak részeit elfoglalták, elpusztították és – úgy látszik – a tatárokkal szövetkezvén, új támadásra készülnek.

Hogy a folytonos háborúk által kimerült kincstáron segítsen, Katofia Beriszlót (Vratislaus Catonis), az erdélyi prépostot és Gereni Drugeth Miklós ungi főispánt küldötte XI. Gergely pápához, kérvén ő szentségét, miután elhatározta, hogy 1373. évi májustól számítva egy év lefolyása alatt, hatalmas sereggel személyesen indúl a török ellen, és ha a tatárok velők szövetkeznek, ezek ellen is hirdettessen Magyar-, Lengyel- és Dalmátországban, valamint birodalma egyéb tartományaiban keresztes hadjáratot.

A pápa készséggel engedett Lajos kérelmének, és meghagyta a magyar-lengyel birodalom összes érsekeinek, hogy egyházi tartományaik minden városában és egyéb alkalmas helyeken hirdessék a szent keresztet. Bőséges bucsúkat enged a hozzájárulóknak, teljeset azoknak, kik a kereszt jelét fölveszik és hat hónapra saját költségökön táborba szállanak. Kiközösítés fenyegetése mellett általános békét rendel az egész magyar-lengyel birodalomban és fölhívja a papokat, hogy a pörlekedőket kiegyeztessék. Hogy továbbá a szükséges költség is egybegyűljön, minden templomban tönköt (perzselyt) állítsanak föl, hova a hívek alamizsnájokat tehessék. Az összegyűlt pénzt az esztergami és kalocsai érsekek, továbbá a pécsi püspök takarítsák egybe és adják át a királynak, ki esküvel ígérje meg, hogy egy év alatt a hadjáratot megindítja, és hogy a pénzt másra, mint az előírt czélra, nem költendi. Kívánná azon felül ő szentsége, hogy Lajos király a törököt a konstantinápolyi tengerszorosig, melyet szent György karjának is hívnak, űzze. (1373 márczius 23.) – Egy másik levelében (1373 május 15.) meghagyta a pápa az esztergami érseknek és az erdélyi püspöknek, hogy mind azokat, kik a töröknek vagy oláhnak (s ez által közvetve az ellenségnek) vasat eladnak, egyházi átok alá vegyék.

Volt-e eredménye e készülődésnek; megindította-e Lajos király a tervezett hadjáratot; ha igen, mily sikerrel? E kérdésekre adatok híában nem felelhetünk. Talán, a következők után ítélve, inkább nem, mint igen. Ugyanis a pápa fölszólította Lajos királyt, vegyen részt a tanácskozmányokban, melyek 1373. évi október 1-én Theba városában a pápai követ elnöklete alatt megerednek, és melyek czélja a keresztény fejedelmek szövetségét hozni létre a törökök ellen. De Lajos e szövetséghez nem lépett és nem akart járulni ama gályák föntartásához sem, melyek a törököt folyton háborítanák. Min a pápa annál inkább csodálkozott, minthogy Magyarország a törökök szomszédságában lévén, veszélyben forog. Kéri tehát Lajos királyt, változtassa meg szándékát, nehogy rossz példája által más fejedelmek is kivonják magokat e szövetségből.[446]

Mind a mellett, hogy Lajos király figyelmét azután a velenczei háború igényelte, szemét a törökről és a bolgárról le nem vette. Hitelesen értesülünk, hogy 1377. évi szeptember havában tudósította barátját, Carrarai Ferencz Pádova urát, hogy nagy diadalt aratott a törökön és a bolgár királyon. A diadal sok vérbe kerűlt, minthogy a hitetlenek háromszor annyian voltak, mint a keresztények. Ez örömhírt Carrarai közzé tétette, mire nagy ünnepségeket tartottak Padovában.[447]

Van adatunk arra is, hogy 1380-ban is készült keresztes hadjárat a török ellen. A mondott év február 16-án a bátai apát és a pécsi őrkanonok, mint Aragoniai János bíboros és pápai követ biztosai, tanúságot tesznek ugyanis arról, hogy Karánsebesi Garalyscha Jakab betette a tönkbe, melyet a hitetlen török ellen indítandó hadjárat költségei födözésére fölállítottak, a kellő összeget.[448]

VII. Lajk havasalföldi vajda.



AZ OLÁHOK a Balkán félszigeten, kikről e fejezetben értekezni akarunk, a XIV. század első felében még igen alárendelt szerepet játszottak. A szerb okiratokban csak úgy, mint Dusán szerb törvénykönyvében az oláhok mint juhászok, a földmívelő szerbeknél sokkal alábbvaló néposztály, fordulnak elő. (I. Károly király fejedelmöket, Bazarabát, a havasalföldi vajdát szintén «juhai pásztorának» nevezi.) Nem felötlő tehát, habár jellemző, hogy a szerbeknek meg volt tiltva összeházasodniok az oláhokkal, annyira megvetett nép voltak, mely politikai és polgári jogok hián szűkölködött. Rendesen a templomoknak és kolostoroknak voltak jobbágyaik, kik a legelőért juhaik és teheneik bizonyos hányadával fizettek; ha pedig magoknak nem voltak nyájaik vagy gulyáik, a kolostorok méneseit őrizték, szénát kaszáltak, gyapjút tisztítottak, csőszködtek, sőt sószállításra is használták őket. Hogy sem a fejedelmi, sem a zsupa (megye) adójába nem fizettek, se hadkötelezettek nem voltak, szintén arra mutat, hogy proletáriusoknál többre nem tartották őket. Dusán, midőn hatalmának tetején a szerbek, görögök, bolgárok és albánok czárjának nevezte magát, ezzel azt jelentette, hogy a Balkán félsziget mind a négy nemzetének ura: az oláhokat nem találta érdemesnek e nemzetek közé számítani.[449]

Az oláhok politikai egyénisége voltaképen 1330-tól fogva datálható, midőn havasaik szorosaiban I. Károly seregét megsemmisítették. Ekkor vívták ki függetlenségöket is, mely 1344-ig tartott, mikoron Bassaraba Sándor késztetve érezte magát Nagy Lajos lábához borúlni, drága ajándékokkal őt megengesztelni és neki hűséget esküdni, melyet ez időtől fogva haláláig (?) megtartott, mint a küküllei főesperes írva hagyta.

Hogy fölébredt lelkiismerete tétette meg Sándor vajdával e lépést, bajos elhinni; az ifjú Lajos tekintélye se nőhetett még akkorára, hogy előtte önkénytelenűl hódolt volna meg a vajda. Igen valószínű tehát, hogy egyes terűletek vajdái, a szó szoros értelmében: főpásztorai nem akarták Sándor vajda tekintélyét megismerni és a magyar királyban kerestek pártfogót. Lajos király Demetert, a későbbi váradi püspököt ismételve küldötte Havasalföldre, ki ott a belső békét és a régi viszonyt Lajos király megelégedésére helyre állította.[450] A békekötés egyik pontja valószínűleg az volt, hogy az oláhok hit dolgában a nyugati kereszténységgel egyesűljenek, a miért országuk egyházi tekintetben az erdélyi püspökség alá rendeltetett.

Erre mutat, hogy VI. Kelemen pápa örömmel értesülvén, miszerint az oláh románok (olachi romani), kik Magyarországon, Erdélyben, Havasalföldön és a Szerémségben laknak, kezdenek a katholikus hitre áttérni; ez oláhok lelki üdvösségéről gondoskodván, írt nemcsak Lajos királynak, Erzsébet királynénak, a váradi püspöknek és Bassaratfia Sándornak, hanem más, nemes és nem nemes oláh románoknak is,[451] hogy őket e részben buzdítsa.[452]

Találkozunk ez időben még más oláhokkal is, ezek Szaniszló fia Karapat, Negnafia, Vlanik László fiai, a Zorna unokái: Miklós és László. Ezek, midőn Bazaradfia Sándor havasalföldi vajda Lajos királyt természetes urának megismerni vonakodék, oda hagyták Oláhországot (valószínűleg nem önként) és a magyar királyhoz menekültek, kit hűségesen szolgáltak hadjárataiban, a miért tőle a temesmegyei Rékást kapták.[453]

Az oláhokról egy darabig azután hallgat a krónika. De a küküllei főesperes, Lajos király életírója, még sem egészen jól tudta, hogy Sándor oláh vajda halálaig tartotta meg a hűséget, melyre írásbeli kötések kötelezték. Élete vége felé – úgy látszik – megfeledkezett a jótéteményekről, melyeket Lajos királytól élvezett vala, s az adófizetést elmulasztotta. Fia pedig és utódja Ulászló, (Vlajk, Vladu, köznéven Lajk) atyja friss nyomain haladt. A magyar király engedelme nélkül vette föl Havasalföld vajdája czímét.

Lajos király tehát 1365. évi január 5-én fölhívta a megyék «összes főpapjait, apátjait, prépostjait, perjeleit s egyéb egyházi személyeit; nemkülönben báróit, grófjait, nemeseit és birtokosait, valamint bármely állású és rangú embereit, kik hadba szállani régtől fogva kötelesek», hogy ugyanazon évi február 24-én Temesvárra egybegyűljenek, onnét a mondott havasalföldi vajda vakmerőségének megfenyítésére indulandók.[454]

A hadjárat azonban ez egyszer nem Havasalföld, hanem – mint láttuk – Bolgárország, nevezetesen Bodony ellen indúlt. E szándék-változásnak más oka alig képzelhető, mint hogy Lajk vajda (mivel talán még nem volt harczra készűlve elégségesen) sietett meghódolni. Világos jele ennek a rendelet, melyet László (Lajk) Isten és a királyi fölség- kegyelméből havasalföldi vajda és szörényi bán a brassai kereskedők érdekében nagylelkű és természetes ura, Lajos magyar király szoros parancsolatából, melyet Lépes Demeter udvari vitéztől megértett, és melynek mindig engedelmeskedni óhajt, kiadott.[455]

Azonban a hűségnek és alárendeltségnek kelletlenűl viselt álarczát Lajk vajda hamar elvetette. Miután kellően, mint hivé, el volt készülve az ellenálláshoz, újra megtagadta az engedelmességet. Nem maradt tehát más menekvés, mint a háború. Lajos király ennek következtében 1869-ben két sereget vezetett Havasalföld ellen, melynek vajdája az ő királyi felsége ellen föllázadt. Az egyik sereget maga vezette, hogy Bolgárország felől támadjon Havasalföldre. A másik sereg, mely «nemesekből és székelyekből» állott, a székely földről indúlt meg. E sereg vezére Döbröközi Laczkfi Miklós erdélyi vajda, a nagy Laczkfi István fia, a vakmerő vitéz volt. Vele volt a Pok nemzetségbeli Móricz fia Simon, kit mint a pápának küldött segélyhad nem épen szerencsés vezérét ismerünk már, és sok más udvari vitéz.

Miklós vajda átkelt az Iloncza (Jalomicza) folyón, miután az ennek partján emelt erődítményeket megvette, megütközött a vajdának Dragmer gróf, domboviczai várnagy által vezérelt seregével, melyet, sok népet leölvén, futásba kevert.

Hanem aztán, minthogy minden elővigyázatról letett, a csatározások által megapadt seregével oktalanúl nagyon előre haladt, és galagonyás sűrűségekbe, keskeny szorosokba jutott: az erdőkből és hegyekről előrohanó sok oláh keményen megtámadta. Ott veszett ekkor Járai Péter, az erdélyi vitéz alvajda,[456] Vas Dezső, a Vass grófok őse, Vörös Péter, a küküllei várnagy, Székely Péter és László jeles vitézek, sok más udvari vitézzel (miles) és nemessel. Midőn erre a magyar sereg hátat fordítva megfutamodék, hínárokba, mocsarakba és ingoványokba kerűlt, minek következtében ismét sokan ott hagyták életöket és csak nehányan menekültek nagy nehezen. Az elesettek közt volt maga a vezér, Miklós vajda, kinek tetemét véres tusa után szabadították meg az oláhok kezéből és hozták Esztergamba, hol a barátoknál eltemették.[457]


116. LACZKFI MIKLÓS ERDÉLYI VAJDA PECSÉTJE.
Körirata: olvashatatlan.

Ennyi balsors után a másik sereg szerencsésebben végzett. Gara Miklós, az ifjú macsói bán, a király seregét Lajk oláhjainak sűrű nyílvetései, melyek mint a zápor úgy hullottak, ellenére is, mellvédekkel és tornyokkal ellátott hajókon átszállította a Dunán, mire az oláhok, mint a füst szétoszlottak. A király pedig behatolt a szörényi bánságba, azt elfoglalta és Szörény várát azonnal megerősítette. Nehány év mulva aztán Brassó vidékén Törcs fellegvárat, a szászok készséges segédkezésével fölépítette és angol zsoldos falistárokat rendelt őrizetére.[458]

Az 1369. évi havasalföldi hadjárat (mely összeköttetésben állt az 1368/9. bolgár hadjárattal), közvetetlen okáúl az szolgált, hogy Sisman bolgár czár szövetkezvén Lajk havasalföldi vajdával Bodonyt megtámadta és (úgy látszik, csak a várost) elfoglalta.[459]

Ez alkalommal (1369 február 12-én) öt ferenczrendi szerzetes, köztök két magyar, kik 1366 óta, a mikor Bodony a magyar király kezén volt, még öt más társokkal, a katholicismust védték és terjesztették, – vértanúságot szenvedett. Midőn ugyanis, Sisman és Lajk árulás által Bodonyt hatalmokba kerítették, öten a ferencziek közűl elmenekültek két, Lajos király által épített erős várba, a többi négyet pedig a havasalföldi vajda elé vitték, hogy vitatkozzanak a hitről a félhitűekkel, kik halált kértek reájok. A vajda hallgatott; mire a fölizgatott nép a Duna partjára vitte és meggyilkolta a szegény barátokat.[460]

Az 1369. évi hadjárat következménye megint az lett, hogy Lajk meghódolt.

Úgy tetszik, valamely compromissum jött létre e dologban, melyet alighanem Klára, Bassarába Sándor vajda özvegye, Stracimir nejének édes anyja és Ulászló mostohája hozott létre. Klára asszony katholikus volt, buzgó terjesztője hitének és nagy tisztelője a pápának. 1369 végén arany kelyheket és drága ruhákat küldött ajándékba a pápának. A levélből, melyben a pápa azokat megköszönte, értesülünk, hogy Stracimir felesége katholikus ugyan, de Klára másik, Ancsa nevű leánya, a szerb király felesége[461] félhitű. A pápa kéri Klára asszonyt, hogy ezt a leányát is, másokat is megtérítsen.[462]

A compromissum föltételei valának, hogy Lajk visszatér a magyar korona hűségére, megtartja mint Lajos magyar király hűbérese Havasalföldet, visszakapja báni czímen, mint a magyar király zászlósa, Szörényt. Azonképen Stracimir is visszanyerte, de csak mint hűbért, Bodonyt, és monnón: Stracimir és Lajk megígérték, hogy a nyugati kereszténység elé akadályt nem gördítenek, kilátásba helyezék, hogy magok is katholikusokká lesznek. Igazolja ezt az, hogy Lajk vagyis Ulászló 1369 november 25-én kelt rendeletében Isten és a magyar király kegyelméből havasalföldi vajdának és szörényi bánnak czímezi magát és tudtára adja római katholikus alattvalóinak, hogy Demeter erdélyi püspököt, kinek egyházi hatóságához Havasalföld atyjának, néhai Sándor vajdának, idejétől fogva tartozik, megkérte, küldené el suffraganeusát, hogy Havasalföldön templomokat és oltárokat szenteljen és visszaállítson, bérmáljon és egyéb püspöki teendőket végezzen. Minthogy a fölszentelt püspök el fog érkezni, meghagyja Lajk, hogy eléje akadályokat ne gördítsenek; ellenkezőleg: mindennemű kedvezéssel segítségére legyenek.[463]

Jóllehet e levélben ily kitételek fordulnak elő, hogy önüdvét tekintve kérte ama fölszentelt püspököt, ki (Lajk és alattvalói) üdvösségére vezető teendőket fog végezni: ő maga még mindig nem volt katholikus, minthogy V. Orbán pápa 1370 ápril 8-án kelt levelében megdicséri ugyan «László Oláhország (Vlachia) vajdáját», hogy noha szakadár lévén, a római egyház iránti tiszteletből gyűlöli és ellenségének tartja a törököt, de egyszersmind kéri, hagyja el a szakadást, térjen az igaz hitre, hogy győzelmesebb lehessen a török ellen. Teheti ezt annál könnyebben, minthogy az ő országában, kivált mostohájának, Klára asszonynak buzgósága folytán, már is sok a katholikus, és szerzetes is van elég.[464]

Csakugyan; mint a küküllei főesperestől tudjuk, az oláhok kezdének tömegesen katholizálni, minek következtében a pápa nem elégedett meg azzal, hogy a ferenczieknek hat zárda építését engedte meg Magyarország, Nagy-Oláhország és Bosnya határán, jóllehet mindenütt, városokban és községekben voltak parochiák; hanem miután úgy értesült, hogy az oláhok közűl, kik Magyarországnak a tatárok felé eső határán laknak, Lajos király fáradozása által sokan visszatértek a schismától, és ugyanazon király segítségével a többiek is visszatérnének, ha számokra külön püspöki szék állíttatnék, mivel a magyar papok szolgálatával be nem érik; értesült továbbá arról is, hogy Spoletoi Antal, szent-ferenczrendi szerzetes, ki az oláh nyelvet tudja, már sokat megtérített és megkeresztelt és alkalmas volna oláh püspöknek: megbízta az esztergami és kalocsai érseket, hogy Antal barát tudományáról, életéről hiteles tudósitást adjanak, vagy ajánljanak nálánál alkalmasabbat. – Lajos királyt is megkérte ez ügy pártolására.[465]

Nagy Lajos pedig, hogy a nyughatatlan vajdát, mentől szorosabban csatolja Magyarországhoz, a fogaras-földi új telepítvény herczegévé tette.[466] – A fekete halál igen pusztított Magyarországon s az ország több részét néptelenné tette. Ez volt valószínű oka, hogy Lajos Fogaras vidékét oláh települőkkel népesítette be. Ezen oláhok főispánjává tette a vajdát herczegi czímmel.

Egyrészt, hogy az útat, a megbízhatatlan szomszéd országaiba nyitva tartsa, másrészt, a határt ellene szükség esetén megvédhesse, Talmács mellett, hol az Olt útat tör magának Havasalföldre, Lajos király várat építtetett.[467]

Hogy Lajos király bölcsesége némileg czélt ért, kiveszszük Lajk vajda 1372 julius 16-án kelt leveléből, melyből arról értesülünk, hogy midőn még katholikus nem, de már a magyar király kegyelmében volt, hatalmas sereggel indúlt a hitetlen törökök és a trnovoi bolgár czár ellen. Rokona, Dobokai László ez alkalommal vitézségének kitűnő jelét adta, a miért őt meg is jutalmazza. Minthogy pedig ama László vele (a vajdával) együtt a fölséges magyar királynak mindenkoron alázatos híve, kéri ő fölségét, mint természetes urát, hogy ezen, a félhitűség jármától megszabadult Dobokai Lászlónak tett adományát megerősíteni méltóztassék, hisz mikor ez adományozást tette, akkor urának királyának bőséges kegyelmében állott.[468]

Nem szenved kétséget, hogy Lajk oláh vajda 1372-ben Lajos király azon óhajtását, hogy a schismától eltérjen, színleg legalább teljesítette. Színleg, mondjuk, minthogy az 1376. és 1377. években Lajk vajda ismét hűtlen. 1376 elején már nem ő, hanem Treutl János a szörényi bán, és 1377 végén még mindig úgy van, hogy Havasalföld nincs a magyar király kezén, noha Lajos király remélli, hogy rövid időn ismét a kezére kerűl.[469] S e meglazult viszony alighanem régibb keletű, minthogy – mint láttuk – a pápa már 1373 május 15-én törököt és oláht egy varsába vetett, megtiltván, hogy vasat adjanak el nekik.

VIII. Moldvaország.



A MAGYAR király hűbéres országaihoz tartozott Kúnország (Cumania) is. A XI. századtól a XIII. századig a tartományt, mely az Olttól a Prutig terjed, értették Kúnország alatt; később e nevezet csupán a mai Moldvára szorítkozott. Lakói az uralkodó kúnok és alattvalóik, a ruthének valának. A ruthének régibb időtől fogva laktak itt, mint a sátor fiai, a barangoló kúnok.[470]

Tudjuk, hogy a kúnok a tatárok elől Magyarországba menekültek, és nagy részint a tatárjárás után is itt maradtak. Viszont Kúnországot a tatárok tartották elfoglalva a XIII. század közepétől a XIV. század közepeig, és ekkor történhetett, hogy pásztor oláh népek is megtelepedtek itt, e «fekete» Kúnországban, a mint a Kárpátoktól a Szeret folyóig elterülő földet hívták. A Szerettől keletnek feküdt a «fehér» Kúnország.

Ezen kipcsaki tatárok, a kikről beszélünk, hatalma a XIV. század közepe felé mindinkább sülyedni kezdett. Miután a székelyektől, magyaroktól, lengyelektől többszörös vereséget szenvedtek, kitakarodtak a fekete Kúnországból, melyet aztán Nagy Lajos királyi jogánál fogva elfoglalt.

Mikor történt e tényleges foglalás? Úgy tetszik, 1346-ban, minthogy VI. Kelemen pápa 1347 márczius 29-én arról értesít, miszerint Lajos magyar király és anyja, Erzsébet királyné előadták neki, hogy a milkói, régi eredetű püspökség Magyarországnak a tatárok felé eső határán, a tatárjárás, a tatár hordáknak Magyarországba való beütése alkalmával teljesen kipusztulván, kanonokjai kimúlván, javai azon vidéki hatalmasok által elfoglaltatván, most fölélesztendő régi állapotába, javaiba, jogaiba visszahelyezhető volna.[471]

A milkói[472] püspökség kezdetben a székelyek püspöksége vala. 1226 körűl Róbert esztergami érsek a kúnokat térítvén, milkói püspökké a domokosrendi Theodorikot rendelte. Ekkor azonban a milkói püspökség már nem volt új intézet, mithogy Róbert érsek a nevezett Theodorik egyházi hatóságát csak kiterjesztette a kúnokra, mely időtől fogva a milkói püspököt a kúnok püspökének is nevezték. Ha a tatárok elpusztították is Milkót és püspökségét, czímzetes milkói püspökökkel később is találkozunk.

XXII. János pápa 1332-ben föl akarta támasztani a milkói püspökséget és meghagyta az esztergami érseknek, hogy Vasvári Vidát, szent-ferenczrendi atyát és királyi káplányt, milkói püspökké szentelje föl. Hanem a püspökség ekkor nem állott helyre, minthogy Vida barát a nyitrai püspökséget kapta, melyet halálaig birt.[473]

Most tehát, midőn Lajos király és anyja a milkói püspökség visszaállítását szóba hozták, arra is megkérték a pápát, nevezze ki Németi András, szent-ágostonrendi lectort, kedves káplánjokat, milkói püspöknek. A pápa teljesítette e kérelmet és megbízta annak végrehajtásával a kalocsai érseket, kit egyúttal fölhatalmazott, hogy a mondott Tamást püspökké szentölje. – A fölszentelés megtörtént; de Tamás püspök aligha indúlhatott mindjárt főpapi székhelyére, mivel Lajos különböző politikai teendőkkel bízta meg, melyekre az új püspöknek, a restauratornak ideje aligha leendett. Egyebek közt elküldötte őt Velenczébe, hogy a doge a köztársaság nevében előtte, mint királyi biztos előtt ratifikálja és esküvel megerősítse a Budán 1348 szeptember 8-án kötött fegyverszünetet.[474]

A kereszténység mindazonáltal terjedt a kún részeken. A pápa meghagyta a ferencziek magyar tartománya főnökének, hogy Kúnországban, hol a hit magvai ki-kikelének, néhány istenfélő szerzetest küldjön. (1348 május 31.)[475]

Egyébiránt a pápa egy későbbi, 1357 augusztus 11., kelt és már többször idézett levelében is érinti, hogy Lajos király «a bálványimádó tatárokat országa határaitól erős kézzel és hatalmas karral tova szorította».

Ha Moldvaországot a XIV. század derekán a tatárok elhagyták, a kúnok és ruthének pedig csak gyéren lakták könnyen fölfogható, mint támadt egy hadedzett oláh terűlet vajdája agyában a gondolat, hogy Moldvában egy független államot alkosson. «Lajos király idejében – beszéli a magyar koríró,[476]Bogdán, a máramarosi oláhok vajdája, összegyűjtvén oláhjait, titkon el-kiköltözött Moldvába, mely a tatárok közelsége miatt néptelen vala.»

A máramarosi oláhok eredetéről a következőket tudjuk: Kún László király uralkodásának 1284/5. évéről nagyfontosságú eseményt jegyeztek föl az orosz krónikák. Híre járt, hogy a tatárok be szándékoznak ütni Magyarországba. Kún László király a IV. Béla alatti nagy pusztítás emlékének hatása alatt, melynek nyomorait az azóta lefolyt negyven év nem volt képes elenyésztetni, segítségért folyamodott Rómába is, Konstantinápolyba is. A segítség nem is maradt el. Különösen nagyszámú óhitű oláhok jöttek át, s ezek egyesűlten a magyarokkal kemény csatát vívtak a Tisza folyó mellett, melyben a tatárokat legyőzték. A király hálás akarván lenni az oláhok iránt, meghívta őket, telepedjenek le az ő országában, és ne menjenek vissza Konstantinápoly vidékére, annál kevésbbé, minthogy az alatt, míg ők itt harczoltak, családjaikat már a latin religióra térítették. Követeket küldének azért annak megtudása végett a családjaikhoz, és mikor a követek visszatérve elmondották, hogy csakugyan megtörtént a latin egyházba való áttérés: elhatározták, hogy nem mennek többé vissza. Megkérték tehát László királyt, hogy adjon nekik lakó helyet, de ne kényszerítse a latin religióra; hanem engedje meg, hogy mint keresztények a görög rítus szerint élhessenek. – László király kérelmöket teljesítette; földet adott nekik a Máramarosban, a Maros és Tisza közt, hol az oláhok magyar nőket vettek feleségűl, ezeket a magok ó-hitére áttérítették, s aztán velök békében itt éltek, mígnem Bogdán kivitte őket Moldvába.[477]


117. MOLDVAI ÉRMEK, MELYEK EZ ORSZÁGOT MINT MAGYAR HŰBÉRT TÜNTETIK FÖL.


Lajos király azonban ezt az engedetlenséget annyiban nem hagyta, hanem Bogdánt – lengyel segítséggel is – megtámadta, hogy engedelmességre és visszatérésre szorítsa. De mivel az oláhok száma Bogdán körűl mind inkább szaporodott, hatalma és tartománya gyarapodott; ez nem sikerült neki. Annyit mégis elért, hogy Moldva szabadon választott vajdája hűséget tartozott a magyar királynak esküdni, adót fizetni és magát hűbéresének vallani.[478]

Megerősíti a koríró ezen előadását Lajos királynak 1365-ben kelt okirata, melylyel a hűtlen Bogdán máramarosi jószágait, az Iza völgyén Konyhát és tartozékait Szász fiainak: Balk vajdának, testvérének Jánosnak és unokatestvéreinek, Drágnak, Dragomérnak és Istvánnak, moldvai embereknek adományozta jutalmúl a hűségért a szent korona iránt, melyet Moldvában tanusítottak, és kárpótlásúl elesett szolgáikért és birtokaikért, melyeket Moldvában visszahagytak, a királyt Magyarországba követvén azon alkalommal, midőn a megnótázott hűtlen Bogdán és fiai settenkedve elfoglalták a király Moldvaországát, s azt az ő gyalázatára megtartani törekesznek.[479] E családból származnak a híres, dús és hatalmas Drágfiak, a Máramaros leggazdagabb dinasztái.[480]

Mikor történt Bogdán secessiója, pontosan meghatározni eleddig nem lehet. Minden esetre 1359 előtt, minthogy ez évi márczius 20-án jutalmazta meg Lajos király Gyulafia Drágost, máramarosi oláht, hűséges és jó szolgálataiért, melyet Moldvaország (megkísérlett) visszaállításakor végzett, mikor több, a hűség útjáról letért lázadó oláht a szent korona állandó hűségére visszaterelt.[481]

Hogy az új kapocs, melylyel Lajos király Bogdánt magához csatolta, tartós, és befolyása Moldvára hathatós volt, kitetszik abból, mert LACZKÓ moldvai vajda, a Bogdán utódja, késznek nyilatkozott az ó-hitről lemondani és a római egységre visszatérni. Minek következtében a pápa a prágai érseket, a boroszlói és krakai püspököt bízta meg, hogy az uniót hajtsák végre. Nevezet szerint tegyék várossá Szeretet (oppidum Ceretense), templomát alakítsák át székes-egyházzá, csatoljanak hozzá egyház-megyét, azt határolják meg, és vegyék ki a halicsi félhitű püspök joghatósága alól. Alapítsanak továbbá káptalant, és ha alkalmasnak találják, szenteljék föl az új egyház püspökének Krakai András nimoritát. (1370)[482]

Lajos király pedig ismét sürgette a milkói püspökség visszaállítását, mire XI. Gergely pápa kinevezett bizonyos Miklóst, Milkó vidékéről származott szerzetes atyát püspöknek (1371 szeptember 16.); egyúttal fölhívta az esztergami érseket és erdélyi püspököt, kik ama, sokáig üresedésben lévő püspöki szék javait és jogait elfoglalva tartották és gyakorolták, adják azokat vissza; fölkérte Lajos királyt is, hogy Miklós püspököt azok visszaszerzésében segítse.[483]


118. BOGUMIL SÍROKON LÁTHATÓ LOVASOK.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre