VIII.
BEZERÉDJ ELSŐ ORSZÁGGYŰLÉSI SZEREPLÉSE.

I.

BEZERÉDJ az 1830. évi országgyűlésen tűnik fel a magyar közélet számára. Ez a rövid országgyűlés azonban – mindössze 1830 szeptember 8-tól deczember 26-ig tartott – sokkal jelentéktelenebb volt, semmint tárgyalásain a Bezerédj felvilágosodott szelleme és nemes szíve érvényesülhettek volna. A szerény tolnai követ nem jut szerephez, az ő ideje még nem érkezett meg.

1830 előtt Magyarországon a reformeszmék csupán óhajtásképpen élnek, a gyakorlatban nem jutnak érvényre.

A párisi forradalom mindenhol tettre szólította a szabadelvűség bajnokait, a magyar szabadelvűek azonban egyelőre nem léphetnek a cselekvés terére. Igazi politikai pályák csupán a politikai szabadságok árnyékában támadnak s politikai szabadságokat Magyarországon az absolut kormány alatt hiába keresünk. Nálunk nem tehetségek, hanem kegyenczek jutottak kormányra s az ilyen kormány csak kegyeket ismer, a jogoktól idegenkedik. Ez a talaj nem volt alkalmas Bezerédj számára.

BEZERÉDJ ISTVÁNNÉ ÉS FLÓRIKA.
(1838. évi kőnyomat után.)

Nem született kegyencznek: sokkal felvilágosodottabb és egyenesebb lélek, mintsem hogy szellemét alárendelje s akaratát béklyókba vesse. De hiányzott belőle a kegyenczek önzése is, lelke eszményei között nem volt meg az érvényesülés vágya.

Politikai érvényesülésre a kormányzatban való részvételen kívül az országgyűlések nyújtanak még alkalmat, de az országgyűlések Magyarországon ez időben még nem emelkedtek arra a színvonalra, a hol a politikai érvényesülés lehetővé válik. Nem a korszellem irányította az országgyűlési tárgyalásokat, hanem a kormány akarata, a mely a korszellem ébredését aggódó figyelemmel szemlélte. Így történt, hogy az 1830. évi országgyűlés, melyet az 1827. évi VIII. törvényczikk reformországgyűlésnek tervezett, jelentéktelen eseménynyé, koronázó és újonczmegszavazó gyűléssé lőn. A kormány egyszerűen túltette magát az országgyűlési rendelkezéseken s a reformmunkálatok elejtését a királyi előterjesztésekben azzal indokolta, hogy tárgyalásuk nincs kellően előkészítve.^[39]

Az előkészítés tényleg nem történt meg, az igazi indok azonban mégis más volt. A párisi forradalom erős befolyást gyakorolt a kormányra s egyrészt fegyveres készültségének emelésével, másrést a reformtörekvések elnyomásával igyekezett az ország nyugalmát biztosítani. A szabadelvű nemesség buzgalmát is mérsékelték a júliusi forradalom tanulságai s a megfontoltság elve lépett előtérbe. Ez a megfontoltság eredményezte, hogy a szabadelvű nemesség nem a reformokat, hanem az ősi alkotmány fenntartását kezde hangoztatni. Az ősi alkotmányért való aggodalom annyira előtérbe lépett, hogy egyenesen akadálya lőn a reformoknak.

A szabadlelkű ellenzék lelke Wesselényi volt, országgyűlési tevékenysége azonban a teljesen kormánypárti főrendiházra szorult, a hol egyáltalán nem érvényesülhetett. A követek tárgyalásait a Nagy Pál szava irányította, a ki azonban a szabadelvű nemességhez hasonlóan szintén óvatosabbá vált s nem volt a régi többé. Saját kijelentése szerint «Alkotmányunkat nyolczszáz év óta nem fenyegette akkora veszély, mint jelenleg. A tatárok és törökök elpusztították az országot, de abból önként vagy kényszerítve kitakarodtak pusztításaik után. Jelenleg azonban erkölcsi hatalom fenyeget bennünket, melynek iránya egyenesen ellentétben van avval, mit nekünk legszentebb gyanánt kell megőriznünk. Minden el van telve a demokratikus elvekkel, napról-napra tovább terjednek azok mint a tűzvész s aristrokratiai rendszerünket is végromlással fenyegetik.» E felfogásban Nagy Pál nem állott egyedül, a szabadelvű nemesség nagy része így gondolkodott. Még szerencse, hogy az országgyűlés nem tárgyalta a reformjavaslatokat, mert szomorú sors jutott volna azok osztályrészéül. A franczia események az országgyűlést nem csupán óvatosságra késztették, hanem egyenesen a haladást ellenző táborba állították.

Bezerédj szabadelvű lelkét nem töltötte el kizárólag az ősi alkotmány iránti rajongás, a mult tisztelete nem tudta elfogulttá tenni: eszménye a jövő s eszköze a jelen volt. Pedig Nagy Pálhoz való rokoni viszonya kiválóan alkalmas volt arra, hogy első országgyűlési szereplésére elhatározó befolyást gyakoroljon. Nem így történt. Bezerédjt a külföldi szabadelvű áramlatok nem töltötték el aggodalommal, mert gyakorlati érzéke meggyőzte, hogy az életből fakadt áramlatokat nem szabad elnyomni a mult megmentéséért, a jövőt nem szabad feláldozni a multért. Jóságos lelke nem riadt vissza az áldozatoktól. Az okosság politikáját követte, s mint a gondos kertész, nyugodt lélekkel lenyeste az elvénhedt ágakat, hogy új és életerős hajtásokra késztesse a törzset… E felfogás nem illett be az 1830. évi országgyűlés keretébe, hol a multért való rajongás s a jövőtől való rettegés töltötte el a lelkeket s irányította a tárgyalásokat.

A magyar országgyűlések szervezete különben sem volt alkalmas arra, hogy a szabadelvű eszmék rohamosan hódíthassanak. A vezető szerepet a vármegyei követek vitték, kiket a vármegyei nemesség választott s látott el kötelező utasításokkal. E kötelező utasítások a vármegyei nemesség véleményét képviselték s így a vármegyei követek nem a saját, hanem a vármegyei nemesség véleményét adták elő az országgyűlésen. Minthogy pedig a vármegyék a kormánynyal szemben mindenkor az ősi alkotmány védőiül szerepeltek, a vármegyei követek is ugyanezen irányzatot kénytelenek képviselni. Ebben s nem a követek egyéniségében volt az oka annak, hogy a vármegyei követek minden kormányjavaslatot bizalmatlansággal fogadtak,^[40] s sok életrevaló eszme csupán azért bukott meg, mert a kormány köréből indult ki.

57. FELSŐBÜKI NAGY PÁL.

Pedig ezek a vármegyei követek, a kik túlnyomó részben a vármegyei tisztviselők sorából kerültek ki, kitűnő képességekkel rendelkeztek a követi hivatás betöltésére. Mint tisztviselők élénk részt vettek a vármegyei életben, a hol a közigazgatást a politikával vegyesen tárgyalták s minthogy az országos politika az előbbiek szerint a vármegyékben készült, a legkitűnőbb iskolából kerültek a politikai pályára. E politikai tehetségek azonban nem érvényesülhettek az országgyűlési tárgyalások alatt, mert a tárgyalások nem voltak erre alkalmasak. A tárgyak rendesen nem voltak kellően előkészítve s egy-egy ötletszerű indítvány gyakran megszakította a tárgyalást, melyhez a követek mindig készületlenül szóltak hozzá.^[41] A legtöbb esetben nem is érdemleges vitát folytattak, hanem szónoki hírnévért versengtek egymással, a mi a tárgyalásokat felette hosszadalmasakká tette, az ügyet azonban nem vitte előre.^[42] Nem volt olyan szerve sem az országgyűlésnek, mely a vitának mederbentartására alkalmas lett volna, mert az alsóház elnöke, a királyi személynök, a kormánypolitika védelmére volt hivatva s így maga is kénytelen volt résztvenni a vitákban. A kerületi ülések pedig, melyek az országgyűlési tárgyalások előkészítésére voltak hivatva, még tágabb teret nyitottak a szónoki versengésnek, mert innen még az elnöki tekintély is hiányzott s mindenki szabadon beszélhetett.^[43] «Itt sem törvényes előlülőség, sem tekintet, sem tiszti ügyész, sem II. 69. nincs: egy kis convenientián alapul minden rend s ily gyenge alapról mily könnyű lehullani» – mondja róluk Kölcsey.

Ilyen körülmények között nem szabad megütődnünk azon, hogy a magyar országgyűlések nem voltak képesek olyan munkát teljesíteni, a mire a bennük felhalmozott politikai tehetségek alapján hivatottak lettek volna. A kormány és a vármegyék közötti harczok színhelyei tulajdonképen, a mely harczok eszmetermelésre felette alkalmas eszközök voltak, alkotó munkára azonban annál kevésbbé.

58. V. FERDINÁND MEGKORONÁZÁSA.

Az 1830. évi országgyűlés tulajdonképpen koronázó-országgyűlés volt, a melyen a trónörököst magyar királylyá koronázták s ezen kívűl csupán az ujoncz- és adómegajánlás voltak jelentősebb tárgyai, a melyek tárgyalása kapcsán a magyar nyelv ügyében is merültek fel javaslatok s ezek némelyikét sikerült megvalósítani.

Az országgyűlés folyamán felmerült javaslatok között figyelemreméltó volt a gróf Andrássy György tornai követ indítványa egy országgyűlési újság kiadása tárgyában.^[44] Ez indítvány nagyon életrevaló volt, mert a censura megakadályozta az országgyűlési tárgyalások hírlapi közlését s a közönségnek nem volt alkalma tárgyalások menetét megismerni. Nem alakulhatott ki egységes közvélemény felmerült javaslatokról s a követek tevékenysége sem állott kellő ellenőrzés alatt. Az eszme nagy lelkesedést keltett s alkalmat nyújtott arra, hogy a sajtószabadságról figyelemreméltó vita fejlődjék, de a vita eredményre nem vezetett. Bezerédj követtársával, Csapóval egyetemben az újság kiadása mellett nyilatkozott,^[45] a szeptember 16.-iki ker. ülés azonban mégis csupán annyit mondott ki, hogy a censura ellen hajlandó a vállalkozót védelmébe venni,^[46] s ugyanígy határozott az országos ülés is. A vállalkozó be is adta folyamodványát a helytartótanácshoz, azonban a folyamodvány az országgyűlés befejeztéig elintézést nem nyert^[47], s így az országgyűlésnek nem nyilt alkalma reá, hogy a kilátásba helyezett védelmet gyakorlatilag megvalósíthassa. Az országgyűlési újság ügye tehát megbukott s mindössze annyi eredménye volt a hosszú vitának, hogy gróf Mailáth meglehetős száraz előadásában s minden politikai szín nélkül kiadhatta az országgyűlés történetét, a mely sem a közönség épülésére, sem a magyar irodalom díszére nem szolgált.^[48]

A censura ez időben még virágkorát élte Magyarországon s a szabad gondolat bilincseit egész közéletünk viselte. Minden új eszmében veszedelmet láttak a hatalom képviselői s a mult fájának elvénhedt gyökerén élősködtek a politikai élet gyenge hajtásai. De nem csupán a politika szegődött a censura pártfogójául, az irodalomban is akadtak, kik a censura mellett szólottak». «Ez igen is az – írja egy 1831-ben megjelent röpirat^[49] – a gonosz írásoknak tudniillik a sajtótól való örökös eltiltása, a sajtószabadságnak meghatározása, a szentül rendeltetett könyvvizsgálat, a censura, ez az egy foganatos mód és hathatós eszköz, mely a határtalan szabadságot, e képtelenséget, ezen eloltóját, elpusztítóját, gyilkosát az emberi, a nemzeti szabadságnak megállíthatja, megronthatja.» Igaz, a sajtószabadságnak is akadtak irodalmi védelmezői, mint a conservativ hajlandóságú, de nagyműveltségű Dessewffy József gróf, ki az angol sajtótörvények meghonosítását sürgette^[50] ugyanezen időben, de ez a tekintélyes hang nem tudott érvényesülni, a censura tovább is megmaradt.

59. GRÓF ANDRÁSSY GYÖRGY.

Hosszú vitatkozásokra adott alkalmat a megkoronázandó trónörökös hitlevele is, mert számos követ az 1792. évi hitlevél kibővítését sürgette azon okból, hogy az 1823. évi adó- és újonczállításbeli önkényességek megismétlődésének elejét vegye. Bezerédj azonban követtársával Csapóval és a többséggel egyetemben az 1792. évi hitlevél szövege mellett nyilatkozott s ez értelemben határozott a szeptember 18.-iki ker. ülés is.^[51] Csupán azt a jogot tartotta fenn magának az országgyűlés, hogy a hitlevelet szükség szerint megváltoztathatja, a mit a kormány hallgatagon elismert.

60. GRÓF MAILÁTH GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.

Nagy lépéssel jutott előre az országgyűlésen a nemzeti nyelv ügye, mert a követek elhatározták, hogy magyar nyelven fognak a főrendekkel érintkezni. Az eszmét Bene József csongrádi követ vetette fel a szeptember 21.-iki ker. ülésen,^[52] s a szeptember 27-iki ker. ülésben kimondották, hogy ezentúl minden üzenet magyar nyelven irattassék. A ker. határozat ellen az október 5-iki országos ülésen szót emelt a kir. személynök s álláspontját a követek közül többen osztották, a magyar nyelvet védelmező követek azonban többségben voltak s megvédték a ker. határozatot. Hosszas üzenetváltás indult meg ez ügyben a két tábla között, a mely alatt Bezerédj is a magyar üzenetek mellett szólalt fel,^[53] s elvégre is diadalmaskodott a követek szándéka, a főrendek kénytelenek voltak az újításban megnyugodni. A magyar nyelv ügyének felsőbüki Nagy Pál volt a leghatározottabb védelmezője s ámbár a tolnamegyei követeket utasításuk is arra kötelezte, hogy a magyar nyelvnek az iskolában, közigazgatásban és törvénykezésben való érvényrejuttatása mellett szóljanak az országgyűlésen, kétségtelen, hogy Bezerédj István lelkes fellépését nagybátyjának, Nagy Pálnak a felfogása is erősen befolyásolta. Bezerédj István hazafias szereplésében Nagy Pál megifjúdott lelkét szemlélhetjük. Nagy Pálban a régi szabadelvű politikusból csupán ez a szikra maradt meg, Bezerédjben a hazafiság szent tüzén kívül a haladás nagy eszméi is éltek s ezek számára is vitatta az életet, az érvényesülést. A hazafias irányzat különben az országgyűlésen a körülményekhez képest sokban érvényesült, mert a magyar nyelv számára megnyitotta a közigazgatás és törvénykezés eddig elzárt sorompóit. Közigazgatásunk és törvénykezésünk magyarosodása ez országgyűléstől számítandó s ebben oroszlánrésze van Tolna vármegye lelkes követének, Bezerédj Istvánnak.^[54]

61. GRÓF DESSEWFFY JÓZSEF.

A reformmunkálatokra nézve már a királyi meghívólevél a tárgyalások elhalasztása mellett nyilatkozott s ugyanilyen szellemű előterjesztést tett a kormány is, midőn a szokásos országgyűlési programm (propositiones regiae) 2. szakaszában a következőket jelentette ki: «Ő Felsége az 1827. VIII. törvény által kirendelt küldöttség munkáit megengedi kinyomatni a s azoknak felvételére a jövő 1831. esztendei október 2-án Pozsonyban beállandó országgyűlést határozá el…» 1830 szeptember 24-én vegyes ülésben terjesztette elő a nádor a reformmunkálatokra vonatkozó jelentését, a melyben különösen azt emelte ki, hogy «nem könnyű volt azon kényes és a küldöttség által iránypontul kitűzött utat s módot feltalálni, melynél fogva egyrészről az ősi alkotmány is egész épségben fennmaradjon, másrészről pedig az idő lelke s a sokakban megváltozott körülményekhez képest» korszerű javaslatok terjesztessenek elő.^[55] A nádori kijelentés teljes világosságot vet a reformmunkálatok szellemére s nyilvánvalóvá teszi, hogy az ősi alkotmány fenntartása fontosabb volt a bizottságok előtt, mint a korszerű reformok.

A reformmunkálatok nem voltak ismeretesek a követek előtt s egész természetes, hogy irányukról nem nyilatkoztak. De nem is tárgyalhatták volna azokat, mert a követek utasításaik szerint voltak kötelesek nyilatkozni, utasítások adására pedig a reformmunkálatok ismerete nélkül nem volt módjuk a vármegyéknek. A követek az október 6-iki ker. ülésben teljesen belenyugodtak a tárgyalások elhalasztásába, mert belátták, hogy «ezen nagy tekintetű tárgy úgy intéztethetvén a haza jövendő boldogságára, ha az elébb közönségessé tétetik és minden oldalról jól megvizsgáltatván, fog tanácskozás alá vétetni.»^[56]

A ker. határozatot az október 16-iki országos ülés tárgyalta, a hol a küldöttségi munkálatok kinyomatása tárgyában több javaslat merült fel. A nógrádi és barsi követek az albizottsági munkálatok és jegyzőkönyvek kinyomatását is sürgették, hogy a vármegyék a különböző véleményeket és indokaikat megismerhessék s utasításaikat ezek alapján készíthessék.^[57] Bezerédj javaslata tovább ment: nem elégedett meg a hivatalos tárgyalások közzétételével, hanem azt kívánta, hogy magánosok nézetei is kiadhatók legyenek.^[58] E javaslat súlyát csupán akkor értjük meg, ha számbaveszszük, hogy a censura nem engedte meg az ilyen természetű munkák kinyomatását s így a szakkörök véleményét nélkülözni volt kénytelen a közélet. Mondani sem kell, hogy ilyen munkák hiányában a reformjavaslatok tárgyalását korántsem lehetett kellően előkészítettnek tekinteni s nem csoda, ha törvényhozásunk életében sajnálatos egyoldalúság nyilvánul meg mindaddig, míg a censura bilincsei le nem hullanak s a politikai élet irányításában az összes hivatott körök részt nem vesznek.

A személynök állást foglalt az összes javaslatok ellen s elegendőnek tartotta a reformmunkálatok kinyomatását, a miben a követek meg is nyugodtak. A mint általában az országgyűlés nagyon engedékenynek bizonyult a kormánynyal szemben s a nyugateurópai események lehellete egyáltalán nem látszik meg tárgyalásain.

Ennyit tudunk a Bezerédj első országgyűlési szerepléséről, a mely jelentős közéleti pályájának bevezetője volt. A tolnamegyei követek közül Csapó Dániel alispán a tekintélyt, Bezerédj a lelkesedést képviselte, s míg Csapó tekintélye az országgyűlésen Tolna vármegye szavának súlyt kölcsönzött, addig Bezerédj szónoki tehetsége meghódította a lelkeket. Bezerédj megismerkedik az országgyűlésen a magyar közélet számottevő elemeivel s nemes lelkével soknak barátságát nyeri meg. Mint lelkes vármegyei tisztviselő megy fel az országgyűlésre s mint tapasztalt és tekintélyes politikus tér onnan vissza, ki a vármegyében innen kezdve nagy hatást gyakorol.

A milyen távol állott az 1830. évi országgyűlés a korszellemtől, annyira a hatása alatt állott az országgyűlést követő időszak vármegyei élete. Nagy befolyást gyakorolt erre a reformmunkálatok kinyomatása és vármegyei tárgyalása. A reformmunkálatok átdolgozására az 1827. évi VIII. t.-cz. országos választmányt küldött ki, a mely albizottságokra oszolva, 1828 és 1829-ben Pesten a nádor elnöklete alatt tanácskozott. E bizottsági tárgyalásokat azonban más szellem hatotta át, mint a mely az alapmunkálatoknál érvényesült. A politikai jogok korlátozása és a sajtószabadság elnyomása a közszellemre bénító hatást gyakorolt s ez érezhetővé vált a bizottsági tárgyalásoknál. Így történt, hogy minden jó szándék mellett sem tudtak olyan színvonalra emelkedni, mely a reformmunkálatok korszerű átdolgozásához szükséges lett volna.^[59]

Nem volt meg az európai látókör, nem volt meg a szabadelvű szellem, nem az alkotó munkára helyezték a súlyt, hanem a kicsinyes toldozásokban merült ki munkásságuk. Azt meg kellett vallaniok, hogy a hazai közállapotok elmaradottak, reformokra szorulnak, de a reformokban túlóvatosak voltak. A reformmunkálatok nyilvánvalókká tették a fennálló bajokat s ezek ismerte a reformmunkálatokkal együtt eljutott a vármegyékhez. A vármegyék ismét bizottságokban tárgyaltatták a reformmunkálatokat s e bizottsági tárgyalások készítették elő a követeknek adandó utasításokat. E bizottsági tárgyalások nyomán váltak közismertekké a vármegyékben az országos bajok s erősödtek meg a reformtörekvések.^[60] A vármegye az első, mely az évtizedes aléltság után feleszmél s szabadelvű utasításokkal küldi követeit az országgyűlésre. A reformmunkálatokból megismeri a nemesség, hogy az ősi alkotmány védelménél magasztosabb hivatás vár reá, a jövő Magyarország megteremtése s habozás nélkül lép a reformok terére. A magyar szabadelvűség ébredéséről elmondhatjuk, hogy a gyermek nem halt meg s ősi erejének teljében jelent meg Európa színterén. Ez ébredésben Tolna vármegye jó példával járt elől s a megye hangulatának alakítására döntő befolyást gyakorolt felvilágosodott és nemeslelkű főjegyzőjének szava. Bezerédj a szabadelvűséget a vármegyében diadalra juttatta s mint a szabadelvűség képviselője megy fel az 1832/36. évi országgyűlésre.

Az első igazi reform-országgyűlés az 1832/36. évi volt, amely a szabadelvű eszméken kívűl szabadelvű intézményeket is teremtett. Ez országgyűlésen már teljes nagyságában előtűnik Bezerédj alakja, s ha nem jutott vezéri szerephez, az nem tehetségén, hanem szerénységén múlt.^[61] A szabadelvűség eszményei teljesen áthatották a lelkét s eszményeiért mindenkor kész volt síkra szállani. Nem elméletekért lelkesedett, szeme előtt állandóan a való élet állott s a jobb jövő megteremtésén munkálkodott. Nem az országgyűlési tárgyalások alatt érlelődnek meg lelkében a nemes elhatározások, nem a szabadelvű tábor harczi tüze adja meg bátorságát: lelkének alaptulajdonsága a szabadelvűség s cselekvését az eszményei igazába vetett hit irányítja. Nemes lelkének állandóan fakadó virágait szemlélhetjük országgyűlési beszédeiben s ha a balsiker fájdalommal is tölti el, egyéni hiúságát soha nem sérti és az eszményei igazába vetett hitet nem csökkenti. Bezerédj a politikai pályán is bölcselő maradt, kinek meggyőződését sem az egyéni érzések, sem a balsikerek nem befolyásolták. E tulajdonok Bezerédjt méltóvá tették az «örök igazság» elnevezésre. Az örök igazságot ő nem csupán szóval hirdette, ez volt lelkének nemcsak ünneplő, de mindennapi ruhája is.

II.

Az 1832/36. évi országgyűlés az előbbieknél kedvezőbb körülmények között nyilt meg. Kedvező körülmény volt elsősorban az, hogy a reformmunkálatok kiadása és vármegyénkinti megvitatása kellően előkészítette az országgyűlési tárgyalásokat, s ennek következtében a követi utasítások szellemi színvonala magasabb volt a réginél. Horváth Mihály e körülményt kizárólag József nádor javára írja, József nádor magatartását pedig Reviczky Ádám kanczellár iránti személyes ellenszenvével magyarázza, kinek elavult politikai módszerét ez úton akarta megbuktatni.^[62]

A reformmunkálatok kiadása és megvitatása arra mindenesetre alkalmas volt, hogy öntudatos és széles körökre kiterjedő politikai érdeklődést támaszszon. Ez a politikai érdeklődés aztán felette megnehezítette a kormány helyzetét a következő országgyűlésen, mert a reformmunkálatok nyomán nyilvánvalókká lett országos bajokat a rossz kormánypolitika rovására írták, s a kormánynak nem lehetett a régibb patriarchalisabb szellemű országgyűlésekhez hasonlóan azzal a kifogással élni, hogy az ország érdekében mindent megtett, a mit a körülmények megengedtek. A multért viselni kellett a felelősséget s az ébredő szabadelvűséggel szemben konzervativvá kellett lennie.

62. GRÓF REVICZKY ÁDÁM KANCZELLÁR.

A reformmunkálatok kiadása^[63] ismertette meg a fennálló bajokat, ez keltette fel a javítás iránti vágyat s igazolta a haladást sürgetők törekvéseit.^[64] A reformmunkálatok megvitatása pedig lehetővé tette azt, a mit a censura gondosan megakadályozott, t. i. hogy a közállapotok feletti nézetek nyilvánvalókká legyenek, a politikai felfogások megalapoztassanak, s elhatároltassanak, egy szóval országos politikai pártok keletkezhessenek s nyugateurópai értelemben vett politikai élet keletkezhessék Magyarországon. Mindezek a reformmunkálatok előzetes közlésének és megvitatásának javára írhatók, s ezek tették az 1832/36. évi országgyűlés korszakalkotóvá hazánk történetében.

De része volt e változásban annak a bátor és öntudatos fellépésnek is, melyet Széchenyi István első politikai munkáival juttatott kifejezésre. Széchenyi István munkássága az ország főbb feladataira hívta fel a figyelmet s ezzel a magyar politikai életet új irányba terelte. E feladatok részben közreművelődésiek voltak, s a magyar kultura fejlesztését és biztosítását czélozták; részben társadalmiak, s a XIX. század szellemével össze nem egyeztethető társadalmi rendszer megváltóztatását munkálták; részben pedig közgazdaságiak, s gazdasági szervezetünk elavult formáinak kiküszöbölését, gazdasági tevékenységünk új alapokra fektetését sürgették.^[65] Egy szóval felölelte a nemzeti élet egyetemét s ezzel a politikai életnek olyan tartalmat adott, mely nagy alkotásokra s korszakos átalakításokra képesítette azt. Széchenyi munkássága ugyanazt a szerepet töltötte be a magyar reformszellem felköltésében mint Rousseau a franczia forradalmi korszak előkészítésében. Ő juttatatta először kifejezésre a reform gondolatát, s ez a gondolat eleven visszhangra talált országszerte. Munkái felrázták aléltságából a nemzetet, s megindult az élet útján, a melyen megállítani többé nem lehetett.

Az 1832/36. évi országgyűlés előtt két politikai munkája jelent meg, a «Hitel» 1830-ban, s a «Világ» 1831-ben, az országgyűlés alatt adta ki végül harmadik munkáját, a «Stadiumot». E munkákban politikai felfogásának elméleti alapjait adta elő, s az utolsóban gyakorlati politikai programmját is kifejtette. A «Hitel», «Világ» és «Stadium» ugyanazon eszmekör fokozatos fejtegetése, a «Stadium»-ban pedig legfőbb reformeszméi vannak kifejezve. A «Hitel» lényege Magyarország szánandó állapotának megismertetése s azon elv kifejtése, hogy ez állapoton segíteni kell. Meg kell reformálni a fennálló viszonyokat, mert csupán a reform alapján virágozhatik fel az ország szellemi és gazdasági élete. A «Világ»-ban is azt igyekszik bizonyítani, hogy Magyarország mindenben hátra van a külföld mögött, pedig a magyar fajban megvan a képesség arra, hogy előre jusson, csak nemzeti öntudatát kell felébreszteni s műveltséget kell fokozni. A «Stadium»-ban végül határozottan megjelöli a czélokat, melyekért küzd, köztük az ősiség eltörlését, a nem nemesek birtoklási képességét, a törvény előtti egyenlőséget, a közteherviselést, a kiváltságok megszüntetését, a magyar nyelv érvényreemelését.^[66] Mind megannyi korszakos újítás, mely a régi Magyarország teljes megszünését jelentette. Ez eszmékért harczolnak az 1832-1848 években politikusaink legjobbjai s ez eszmék diadalra jutásával eltűnik a régi Magyarország, s megszületik a Széchenyi Magyarországa.

63. SZÉCHENYI «VILÁG» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.

Joggal írhatta tehát Kautz Gyula Széchenyi első politikai munkáiról a következőket: «Meg lőn az alap vetve, hogy Magyarország a lényegében középkorias jellegű államból az új kor szellemének és követelményeinek megfelelőbb állammá válhassék s a modern polgárosultság és kultúra igényeit kielégítőbb fejlődési polczra emelkedhessék. A «Hitel» s a mindjárt nyomában megjelent s hozzá szorosan csatlakozó «Világ» és «Stadium» idézték elő a bennük foglalt radikális, hazánkra nézve meglepő újdonságú eszmék és elvek hirdetésével azt a mély benyomást, a mely lélektani rugójává vált a nézetek, felfogások és aspiratiók átalakulásainak, valamint az új alkotások egész sorának, a melyek közállapotaink sok irányban való megváltozását s megújhodását vonták maguk után».

Széchenyi nagy horderejű kezdeményezése két magyar államférfiút hódított meg a reformok számára, Bezerédjt és Deákot, s Bezerédjben a lelkesedés kiolthatatlan szent tüzét, Deákban a politikai bölcseség akadályokat elhárító erejét nyerte meg programmja számára. S ha az 1832/36. évi országgyűlés tárgyalásait a Széchenyi szelleme hatotta át, akkor ezt a Bezerédj lelkesedésének s a Deák bölcseségének a javára kell írni, mert az életben e lelki tulajdonságok jobban érvényesülnek, mint a Széchenyi magasan járó szelleme.

A politikai életnek szemmellátható fellendülésével szemben a kormány aggódó, sőt ellenséges álláspontra helyezkedett. Kitűnik ez az uralkodó beszédéből, melyet 1832 márczius 5-én mondott, midőn uralkodásának negyvenéves jubileumán 34 vármegye küldöttségét fogadta. E beszéd szövegéből figyelemreméltó a következő rész: «Vigasztalásunkra és örömünkre szolgál, hogy magyarjainkat is a bizalom és hála érzelmei lelkesítik, mi nekünk annyival örvendetesb, minthogy ezen érzelmek egyszersmind legbiztosabb jelei, hogy ti e nyugtalan időkben is sikeresen fogtok a jövő szervező országgyűlésen mindazok elintézésében munkálkodni, mi titeket és hazátokat a csalékony elméletek káros befolyása s a belőlük származó zivatarok ellen megóvhat, nemzeti jellemeteket sértetlenűl, törvényes jogaitokat és szabadságtokat épségben fenntarthatja, vagy a mik a még látszó hibák megjavítására, a hiányok pótlására, s a nagyobb tökély megalapítására szolgálhatnak. A magyarnak vele született tekintete s tisztelete régi alkotmánya iránt óvjon meg titeket azon veszélyektől, melyekkel az újítás kórsága s a külföldi utánzása, mi által magatokhoz s dicséretes elődeitekhez lennétek hasontalanokká, mindenkor össze van kapcsolva.»^[67] E szavak a reformok embereinek szólottak s olyan időben hangzottak el, a mikor az országnak igazán szüksége volt a reformokra, ha élni akart. Ugyanezen felfogásnak az irodalomban a Dessewffyek adtak kifejezést, s ezzel az irodalomban is, a közéletben is megindult a harcz a szabadelvűek és konzervatívok között, a mely a szabadelvűek diadalával végződött ugyan, de egyszersmind az 1848. évi katasztrófára vezetett.

III.

A mint törvényhozásunk az 1790/91. évi országgyűlésen megkezdi a harczot a középkori intézmények ellen, a középkori intézmények hűséges társa, a latin nyelv felett is megkondul a halálharang. A kiváltságos osztályok nyelve^[68] nem tarthatja meg állását s helyét kénytelen átengedni a nép nyelvének. A magyar nyelvért folytatott küzdelem is egyik része annak a nagy felszabadító harcznak, a mely az új Magyarország megteremtésére volt hivatva.

A 1790/91-iki országgyűlés már második ülésében, 1790 június 11-én kimondotta, hogy miután minden nemzet a maga közügyeit a saját anyanyelvén szokta elintézni, s miután a tapasztalás azt mutatja, hogy a magyar nyelv számkivetése s az abból eredt idegen szokások Magyarországnak csaknem végromlását okozták, ezentúl a két tábla közti üzenetváltásoknál a magyar nyelv használtassék s az országgyűlési napló magyar nyelven vezettessék.^[69] Sőt az országgyűlési tárgyalásokon túlra is kiterjesztették a követek figyelmüket s «minden közdolgoknak folytatására az eddig szokásban volt deák nyelv helyett» a magyar nyelvet akarták behozni.^[70] Törvényerőre azonban egyik határozat sem emelkedett, a hagyományokhoz való ragaszkodást még nem győzte le az újkor szelleme.

A magyar nyelv 1790. évi országgyűlési bajnokai sorában szerepel többek között Bezerédj Ignácz udvari tanácsos is, kinek emlékét társaival egyetemben megörökítette Verseghy Ferencz «Emlékeztető oszlop» czímű versében.^[71] Úgy látszik, a magyar nyelv szeretete családi vonásuk volt a Bezerédjeknek, a mely nemzedékről nemzedékre szállott át s melyet a felsőbükki Nagy-családdal való kapcsolat még jobban kifejlesztett később.

A magyar országgyűlések 1790-től kezdve állandóan napirenden tartották a magyar nyelv ügyét s tagadhatatlan, hogy lassan, de állandóan tért hódított. Az elnyomott magyar faj felszabadító harczát szemlélhetjük e tényben, a mely olyanokat is meghódított a reform ügyének, a kik egyébként konzervatívok voltak s ezzel tulajdonképpen a reform gondolatának szerzett polgárjogot.

Az 1790/91. évi XVI. törvényczikk még csupán azt biztosítja, hogy a magyar nyelv ismeretének terjesztése czéljából az iskolákban a magyar nyelvet is tanítani fogják, a kormányhivatalok hivatalos latin nyelvét azonban változatlanul fenntartja. Az 1792. évi VII. törvényczikk már azt is kimondja, hogy idővel közhivatalnokokká csupán azok lehessenek, a kik magyarul tudnak; a helytartótanács hivatalos nyelvének megváltoztatása tárgyában azonban az országos küldöttségi munkálattól teszi függővé a törvényes intézkedést.

A első nagyobb vívmányt az 1805. évi IV. törvényczikk képezi, a mely az országgyűlési felírások nyelvéül a latin és magyar nyelvet állapítja meg, a törvényhatóságokat pedig felhatalmazza, hogy a kanczelláriához és a helytartótanácshoz magyar nyelven írhassanak, bírósági és közigazgatási eljárásaikban pedig a magyar nyelvet használhassák. A helytartótanácsot végül kötelezi, hogy a magyar megkeresésekre magyarul feleljen, a curia hivatalos latin nyelvét azonban változatlanúl meghagyja.

A magyar nyelv ügyét szolgálták az 1808. évi országgyűlés múzeumi s az 1825. évi országgyűlés akadémiai törvényei, különösen azonban az 1830. évi VIII. törvényczikk, a mely nem csupán a közigazgatási és birói felsőbb hatóságok hivatalos nyelvévé tette a magyart, hanem azt is kimondotta, hogy közhivatalnoki pályára csupán magyarul tudók léphessenek s ügyvédi vizsgálatra is csupán magyarul tudók bocsáttassanak, a katonai hatóságok pedig tartozzanak magyar beadványokat is elfogadni.

64. BEZERÉDJ IGNÁCZ.

A magyar nyelv ügye az 1832/36. évi országgyűlés legelső tárgyainak egyike volt, eredményt azonban csupán hosszas harczok után, az országgyűlés végén sikerült elérni. 1832 deczember 28-án írja Kölcsey, hogy a kerületi ülésben azon tanácskoztak, hogy a magyar nyelv ügyében mit fognak tenni s ezzel kapcsolatosan rámutat a túlzók hangulatára: «Egyébiránt magyar nyelvünket a világ négy sarkáig kívánták terjeszteni s néhány kevesek hajlandók lettek volna, hogy az 1805. IV. ellenére mindjárt magyarul írjuk a felterjesztést is.»^[72] Végzésképpen felkérték a főrendeket, hogy magyarul írjanak át hozzájuk, az uralkodóhoz pedig feliratot terveztek a feliratok és törvények magyar szerkezete tárgyában.^[73] A követeknél könnyen átmentek ez indítványok, de nem így a főrendeknél. Lelkes pártfogókban nem volt hiány: gr. Esterházy Mihály, gr. Károlyi György, br. Wesselényi Miklós és gr. Széchenyi István a követek értelmében szólottak,^[74] a többség azonban másképpen határozott, a kívánt magyar átiratokhoz hozzájárultak, de elutasították a feliratokra és törvényekre nézve kifejezett kívánságokat.

Kölcsey maró gúnynyal bírálja a főrendi határozatot naplójában: «Méltóságos uraim, mi ez? Negyvenhárom év óta küzdünk a nyelven történt igazságtalanság orvoslásáért s még mindig csak parányi cseppenként kapjuk a gyógyszert, mintha az a molukki szigetekről, tengeren keresztül, angol hajókon hozatnék.»^[75] Ugyanilyen szellemű Tolna vármegye 1833 márczius 5-én kelt utasítása, mely szerint «itt az időpont, melyben a nemzeti nyelv, a hosszas 43 évi fárasztó lépcsőztetés után, már a rég óhajtott fokra emeltessen, mert félő különben, hogy a tárgyalt czél káros vesztegléssel ismét messze jövendőre leend eltaszítva, ha nem koczkáztatva.»^[76] S a főrendekkel szemben hasztalan a követek kitartása, nem érnek czélt, a tárgyalások leszorítják a nyelv ügyét a napirendről.

Hosszú szünet után Bezerédj támasztja fel a magyar nyelv ügyét az országgyűlésen, midőn V. Ferdinánd trónralépését alkalmul akarta felhasználni, hogy a magyar nyelvet jogaiba iktassa, a mint erre az 1835. évi márczius 24-én kelt vármegyei utasítás is felhívta. Indítványt készített, hogy az új uralkodóhoz intézendő első felírást magyar nyelven szerkeszszék meg s e változást részben a fejedelem személye iránti bizalommal, részben pedig az alkalom ünnepélyességével és a szívből fakadt érzésekkel, melyek csupán anyai nyelven tolmácsolhatók, indokolja.^[77] Össze is jöttek értekezletre, hogy az indítványról tanácskozzanak, de szomorúan kellett tapasztalnia, hogy csupán 6-7 vele teljesen egyformán gondolkozó követre számíthat s indítványát elejtette. Az indítvány elejtésére a részvétlenségen kívül az is indította, hogy az 1805. évi IV. törvényczikket nem tartotta az indítványra nézve kedvezőnek.

65. GRÓF KÁROLYI GYÖRGY.

Indítványának sorsa azonban nem csüggesztette el, nem mondott le megvalósításáról, hanem csupán jobb időkre halasztotta.^[78] Egy pillanatra sem téveszti szem elől czélját s valahányszor alkalma nyílik, lelkes szószólójául szegődik a hazai nyelvnek. Lelke mélyéig meg van győződve, hogy igaz ügy mellett harczol s a magyar nemzet létérdeke, hogy a hazai nyelv minden téren érvényre jusson. Talán egyetlen téren sem olyan kitartó, mint a magyar nyelv védelmében s ha az 1832/36. évi országgyűlésen a nemzeti nyelv ügye előbbre jut, ebben Bezerédjnek tevékeny része van. Nem elégszik meg az értelemre ható érvekkel, hanem szívének egész melegét, lelkesedésének lángoló tüzét veti latba, hogy megindítson, hogy cselekvésre késztessen. A magyar nyelv ügyének igazi apostola, ki a nagy czél érdekében soha nem lankadó tűzzel munkálkodik.^[79]

Bezerédj lelkes apostolkodása a magyar nyelv mellett Tolna vármegye szellemét dícséri, a mely 1832 november 6-án kelt követi utasításában e tárgyra különösen felhívta követei figyelmét. Azt kívánta Tolna vármegye, hogy a «magyar nyelv mind azokon túl, a mik divatoztatására nézve eddig rendeltettek és történtek, továbbá tanítói, közigazgatási és országgyűlési nyelvnek is határoztatván, azon irattassanak ezután a törvények, kirekesztőleg csak az találjon helyt a közigazgatás minden ágazatjaiban és a növendékek, a tanulók az első és zsenge isméretekben úgy, mint a legmélyebb tudományokban csak azon oktattassanak, és semmi el ne mulasztassék, a mi a magyar nyelv telhető emelésére és terjesztésére szolgálhat.»^[80] Ilyen utasítás mellett nem csoda, ha Bezerédj minden alkalmat megragadott arra, hogy a magyar nyelv mellett szóljon.

A sérelmek tárgyalása kapcsán merül fel újra a magyar nyelv ügye s ez alkalommal már a nyilvánosság előtt is tevékeny szerepet visz Bezerédj. Az 1835 márczius 27-iki ker. ülés azt vitatta, vajjon elegendő-e, ha a magyar nyelv behozása «köz- és legfőbb nemzeti kívánság gyanánt» állíttatik fel. Bezerédj nem elégszik meg e megoldással, hanem a leghatározottabban követeli, hogy az összes iskolákban a tanítás nyelve a magyar legyen. Követeli ezt nem csupán a honi nyelv terjesztése, hanem az általános műveltség emelése s a tudományok előmozdítása érdekében is. Indokolása teljesen helytálló: «Most egy oly nyelven taníttatnak a tudományok, mely mindenkire egyaránt holt, egyaránt idegen. Ki az, a ki sajnosan nem érezné, mely nyomasztó súlylyal feküsznek e miatt intellectualis kifejlődésünkön a deák nyelv bilincsei? A ki nem tud magyarul, a tudományos nevelésben nem csak nem veszít az által, ha magyar nyelven fognak taníttatni a tudományok, sőt nyer, mert eddig nem anyanyelvén, hanem holt latin nyelven tanult, ezentúl pedig élőnyelven tanuland, a mi mindenesetre könnyebb. A ki pedig tud magyarul, az véghetetlenül nyer, ha oly nyelven tanulja a tudományokat, mely nyelv előtte nem idegen.» Nem bántja egyetlen honpolgár anyanyelvét sem, de a holt latin nyelv helyét a magyar nyelv számára vitatja. A magyar nyelvben hatalmas eszközt lát a hazai tudomány s hazai míveltség emelésére, a mire a nemzetnek fejlődése érdekében szüksége van. Magyar tudományt s magyar míveltséget sürget, hogy értéke legyen a nemzetnek a külföld előtt s a magyar fegyverek dicső emlékét a magyar tudomány s míveltség fénye váltsa fel.

A hazai nyelv iránti lelkes buzgalma azonban nem ragadtatta szélsőségekre s azon javaslat ellenében, hogy a magyarul nem tudók polgári jogokat ne szerezhessenek, az 1835 márczius 30-iki kerületi ülésen módosító indítványt adott be. Figyelmezteti a rendeket, hogy «nem tanácsos a házi élet magános körébe szerfelett avatkozni». A javaslatot éppen olyan abszurdumnak jelenti ki, mintha «valakinek eszébe jutna törvény által kiszabni, hogy házi körükben frakkot vagy dolmánt viseljenek-e a status polgárai». Megemlékezik az 1830. évi országgyűlés azon intézkedéséről, hogy a ki magyarul nem tud, hivatalt ne viselhessen; ez intézkedést azonban nem tartja politikusnak, óva int szigorú végrehajtásától s csupán annak kimondását javasolja, hogy «a bíróság és közigazgatás minden ágazataiban egyedül a magyar nyelv használtassék». Tudja jól, hogy indítványának elfogadása is nagy hatást gyakorolna a magános életre, de nem viselné a «kellemetlen kénszerítés vagy méltatlanság alakját». Semmi egyéb nem történnék ugyanis, mint «egy holt nyelvnek helyébe, melynek tanulása különben is oly temérdek fáradságba kerül», a hazai nyelv jutna. Itt ismét a bölcs politikai mérséklet nyilvánul meg Bezerédjben, mely a czélt szem elől nem téveszti, de az eszközöket józanul válogatja meg. E bölcs politikai felfogás eredménye lőn, hogy az eredeti javaslat megbukott, 10 esztendei haladékot adtak a honpolgároknak a hazai nyelv megtanulására, s Bezerédj indítványára az országgyűlés kimondotta, hogy feliratilag kérni fogja az uralkodótól, hogy a magyar nyelv «kizárólag a deák helyett tanító és általjában közigazgatási nyelv legyen».^[81]

A követek lelkes hangulatának s messzeható vágyainak azonban ez esetben sem felelt meg az eredmény, mert a kormány megakasztotta a magyar nyelv előrejutását s e csalódás méltó elkeseredést váltott ki. Bezerédj minden magyarázat nélkül közli 1835 október 24-én Sztankovánszky főjegyzővel a királyi resolutiot, melynek tartalma fájdalmasan érintette: «Ő Felsége megegyez, – írja – hogy ezután a törvények deák és magyar nyelven szerkesztessenek, de a deák legyen az originalis.» A milyen nyugodtan ír e tárgyban, olyan erélyesen szólal fel az 1835 november 2-iki ker. ülésen, mert «valóban lealacsonyítva látja nemzetünk díszét, méltóságát, sőt moralis lételét». Kész a végletekig elmenni s ha bíznék a nemzet kitartásában, «egy pillanatig sem késnék indítványt tenni, hogy nemzeti felségsértők gyanánt feleletre vonassanak azon hűtelen tanácsosok, kik ezen királyi válaszra tanácsot adni nem átallottak». Szónoki tehetsége teljes fényében ragyog, midőn a magyar nyelv védelmében szól s lelkesedése a tárgyhoz méltó szavakban nyilvánul meg: «1790-ben kezdett nemzetiségünk halálos álmából ébredni s az akkori kormány nem ellenezte, hogy derült életre buzdíttassék. 45 évek küzdése után felszólamlottunk sírunkból, esengve kiáltánk a királyi felséghez: Uram, mi élünk, nyisd fel a koporsót, hadd lépjünk szabad életre. És a kormány, a helyett hogy lerántaná a halottas takarót, még egy pár szeget vert a koporsóba és az élőt halálra kényszeríti, hogy a nemzet, mely érette oly sokszor, oly sokat áldozott, tovább is oly nyomorult állapotban maradjon, melyben az élő nemzetek csúfjára tesped Európa közepén».

A kemény kifejezésekért bocsánatot kér a ker. üléstől s a lelkéből kitörő fájdalommal menti elragadtatását. Hangoztatja, hogy, ha a régi állapot meg nem változik, a magyar utolsó lesz Európában, hol nemzet lesz, melyet a szerb és bolgár nemzetek is megelőznek. Megemlíti, hogy V. Ferdinánd trónraléptekor indítványt akart tenni, hogy ne kísérletezzenek kérelmekkel, hanem egyszerűen valósítsák meg gyakorlatilag kívánságukat. Éljenek felirataikban a magyar nyelvvel, de barátai rábeszélésére akkor elállott indítványától. Most az országgyűlés végén már nem tartja időszerűnek indítványa megújítását s csupán azt javasolja, hogy újítsák meg feliratban kívánságukat, a mely azt czélozza, hogy a törvény és törvényhozás nyelve a magyar legyen: «Ez senkit nem sért s legyen bár az tót vagy német vagy akármely más nyelv, melyet pártol, a kormány képzelt érdekének nem praejudikál, mert a deák nyelv országunk mindennemű lakóira egyformán holt nyelv s az is marad örökké».

A kerületi ülés ilyen értelemben is határozott, a mint az Bezerédjnek e napon Csapóhoz intézett leveléből kitetszik, melyben írja, hogy «ezután mi deák szerkesztetést nem fogunk felterjeszteni, hanem élvén a dolog természetében levő igazunkkal, csak magyar törvényjavaslatot teszünk a magyar királynak». A kerületi ülés végzésének indokolására felhozza, hogy «a nemzet autochiria nélkül nyelvétől el nem zárhatja magát». A nemzeti nyelv iránti küzdelmeket hasonlónak mondja ahhoz, mintha «valaki megnémulván egy ideig nyöszörgéssel vagy integetéssel kénytelen magyarázni magát és ha Isten visszaadja szavát, a némaság ususát akarnák ellene felhozni. Civiliter politice néma volt, fájdalom, nemzetünk is». Ugyanilyen határozottan szól Bezerédj az 1835 deczember 12-iki országos űlésén is: «A nyelvvel való élés oly természeti jus, mely a nemzeti életnek fő feltétele, erre nézve tehát sem kérésnek, sem engedménynek helye nem lehet, s így habár azelőtt nemzeti nyelvünkre nézve a kérés útját követtük is, miután a nem helyes ösvény vala, kötelesek vagyunk megváltoztatni. Ez alapon ellenzi, hogy «ezen just resolutio alá» bocsássa az országgyűlés s ellenzi a nádori közbenjárást is, a követek többsége azonban a közbenjárás mellett döntött.

A milyen határozott ez ügyben Bezerédj álláspontja, olyan körültekintő a követtársa, Jeszenszky János alispán. 1835 deczember 6-án írja Csapónak, hogy a főrendeket nem lehet rávenni, hogy a magyar törvényhozáshoz hozzájáruljanak. Pedig az országgyűlés vége rohamosan közeledett s még az ország legfontosabb ügye, az újonczajánlás is elintézetlen volt. Jeszenszky szerint «a nádor közbenjárása volna a nyelvkérdésben is a legjobb, olyan formán, hogy két nyelven szerkesztessenek, de a magyar legyen az eredeti». E megoldásba a követek természetesen nem akartak belemenni s Jeszenszky attól tartott, hogy «törvény nélkül fog az országgyűlés eloszlani». Jeszenszky aggodalmát igazolja Bezerédj 1835 deczember 31-én Csapóhoz intézett levele is, a hol azt írja, hogy «itt nálunk jóformán elszánt majoritás van arra, hogy vagy magyar vagy semmi törvény».^[82] Ezt a majoritást igyekezett a kormány minden eszközzel megpuhítani. Bezerédjvel a nádor is tárgyalt ez ügyben s engedményekkel biztatta, Bezerédj azonban nem adta fel álláspontját, mindvégig hűségesen kitartott.^[83] Pedig ez időben a magyar nyelv terjesztése érdekében építendő színház ügye is napirenden volt s ez ügyben a nádor érdeklődése sikerrel biztatott, a mi Bezerédj megnyerésére igen alkalmas eszköznek kinálkozott,^[84] mert a színház is kedvencz eszméje volt. Kitűnik ez 1835 november 16-án Sztankovánszky tolnamegyei főjegyzőhöz intézett leveléből, a melyben a vármegyét a színház érdekében áldozatokra buzdítja s a színház nagy nemzeti hivatását fejtegeti.^[85]

Az országgyűlés kitartása a magyar nyelv mellett eredménynyel járt. Reviczky kanczellár az országgyűlés pártjára állott és Majláth ellenállását sikerült fokonként megtörnie.^[86] Hosszas küzdelmek árán a nádori közbenjárással sikerült a követeknek elérniök azt, a mit Bezerédj Csapónak «conditio sine qua non»-képpen felállított. A nádor az 1836 február 14-én tartott vegyes ülésben kihirdette, hogy ezentúl a törvények nyelve magyar lesz. Örömmámorban úsztak a követek e vívmányon,^[87] Bezerédj azonban nincs elragadtatva s 1836 február 22-én Csapóhoz intézett levelében a további harczot hirdeti a magyar nyelv teljes diadala érdekében: «Ha szomorú praecedentiáinkat tekintem, relativus örömünk igen is lehet; mert bár messze vagyunk a czéltól, de csakugyan előlépés, nevezetes és új epochát tehet, ha ébren marad a nemzet. De erre, ha valaha szükség van és szükség van férfiakra, kik ébren tartsák – – –»

66. A RÉGI NEMZETI SZÍNHÁZ BELSEJE.

Hogy mily komolyan vette Bezerédj e feladatot, azt az 1836 február 20-iki kerületi ülésen tartott beszédében is kifejezésre juttatta, a hol a magyar nyelv teljes érvényesülése érdekében e szavakkal jelenti be a további küzdelmet: «soha meg nem nyugszom, még meg nem adatik minden, mit a magyar nyelv jussa s a nemzetiség érdeke kíván».

Reményei nem váltak valóra, az 1832/36. évi országgyűlés alatt a magyar nyelv ügye nem jutott előbbre. Ennek hatása alatt az 1836 április 2-iki kerületi ülésen a törvényhatóságok figyelmébe ajánlja a magyar nyelv ügyét s cselekvésre szólítja fel őket. Buzdítja a törvényhatóságokat, hogy «a nyelvet s nemzetiségünket, Istentől nyert ezen szent tulajdonainkat, kormánykegyelemtől függőnek ne tekintsék s a törvényeket nyelvünk dolgában ne nézzék az előhaladást gátlóknak, hanem inkább előmozdítóknak s éljenek mindazon jussokkal, tegyék mind azt tettleg, a mire elrabolhatatlanul természeti jussuk s hatalmuk van». Megismétli kijelentéseit az 1836 április 24-iki országos ülésen, a hol azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy «itt vagyon az idő, melyben a nemzet nem fogja engedni, hogy a hazai nyelveli élés szent és eltulajdoníthatatlan jussai bármi által is elzárassanak, és fogja minden törvényhatóság, minden testezet, minden egyes polgár ismerni és teljesíteni azt, mivel a nemzeti életnek és becsületnek e részben tartozik.» E lelkes szavak nem tévesztették el hatásukat, eljutottak az ország legtávolabbi sarkáig. Bezerédj megjelölte azon területet, a hol a kormány akarata ellenére is diadalra lehetett vinni a nyelv ügyét. A gyakorlati életre hívta fel a figyelmet, a hol ezernyi alkalom nyílott a nyelv terjesztésére s a gyakorlati élet nyomása alatt a kormány nem helyezkedhetett szembe többé az országgyűléssel. Bezerédj egyike volt azon keveseknek, a kik nem csupán beszélni, hanem tenni is tudtak s e tettek nyomán született meg az új Magyarország. Ugyancsak a nemzeti nyelv mívelését, a nemzeti míveltség előmozdítását czélozta Bezerédj az 1836 márczius 24-iki kerületi ülésen előadott indítványával, melyben országos küldöttség kirendelését kéri azon czélból, hogy a «falusi nép nevelésére s oskolamester preparandiájára nézve» tervet készítsen. Bezerédj indítványa Tolna vármegye kívánságát juttatta kifejezésre, a mely 1835 augusztus 31-én kelt követi utasításában e tárgyat különös nyomatékkal emelte ki. Azt kivánta nevezetesen, hogy «köztörvény szerint határozandó költségen minden községekben oskolák állíttatván, miknek számára pedig jeles tanítókat készítő intézetek; ama tanítók további becsben és polgári tekintetben tartatván, egyszersmind nékik illendő, az élet mindennapi gondjaitól őket menten és függetlenségben tartó, következve azt is eszközlő fizetés szabattatván, mihez képest egészben fontos rendeltetésüknek élhessenek és tökéletesen megfelelhessenek». E kívánság indokolása is figyelemre méltó, mert abból indul ki, hogy «a munkás minden országokban a legfőbb érdekű dolog; az képezi, egyesíti lélekben-akaratban a polgárokat a józan értelem kifejtésével, az igaz buzgó hazafiság felébresztésével azoknak hív védjükké, erős támaszukká külső erőszak ellen; azt állítja az indulatok kicsapongásait fékező erkölcsiség terjesztésével biztosabb alapra a bukó bátorságot».^[88] Ilyen vezérelvek sugallták Bezerédj indítványát. Az indítványt a követek elfogadták, de nem járt a kívánt eredménynyel, mert a kormány elhalasztotta az indítvány tárgyalását. Midőn az elhalasztás az 1836 április 31-iki kerületi ülésen nyilvánosságra jutott, Bezerédj volt az, ki e nem csupán nemzet; hanem kultúrellenes határozatra is méltó választ adott. Az Országgyűlési Tudósítások nem közölték szó szerinti beszédét, olyan kommentárt fűztek azonban hozzá, melyből következtethetünk tartalmára és hatására: «Örömest leírnám – így ír Kossuth lapja – miként szólott, ha a néma betűknek hangot, a tollnak életet adni, ha leírni lehetne az érzést és szellemet, mely testének minden idegén elözönlött, ha szem elébe tudnám állítani, miként akadtak el szavai nemes keblének elkeseredése miatt, miként kért bocsánatot zavart előadásáért s miként menti magát szavakra nem talált fájdalmában s hogy sírni tudna keservesen a revolutio felett, ha le nem győzné érzelmeit.^[89] És ragadott a lelkesedés látása minden helyet magával, hangos riadás kitörései futottak néha át a néma csendben tömött teremnek sorait, mert a népnevelés megtagadásának roppant érdeke állott előttünk egész nagyságában. Ha valaha, most éreztük teljes súlyát a nyolcz százados elmulasztás vétkének, mely elmulasztás midőn a népet embernél alábbra alacsonyította, még ürügyül is vétetett megtagadni tőle a mi övé: az embernek a polgárnak jussait.» A beszédnek óriási hatást kellett gyakorolnia, hogy még a szárazon referáló Kossuthot is elragadta, s bizonyságot tesz róla, hogy Bezerédj nagy szónok volt, ki a humanizmuson kívül a kulturáért is tudott lelkesedni. A kormány indifferentizmusával szemben tettre szólítja a nemzetet s itt ismét a gyakorlat embere nyilvánul meg Bezerédjben, a ki minden szónál többre becsüli a cselekvést: «Ám lássa meg a kormány mit cselekszik, de ily resolutiók oda fogják vezetni a nemzetet, hogy, ha látja, miként semmiben, a mi moralis emelkedését s ezzel materialis jólétét eszközölhetné, a kormánytól engedelmet nem nyer, önmagában fogja keresni a segélyt a törvény határai között s csakhamar fel is fogja találni… Felszólítom hát a tekintetes Rendeket és felkiáltok az egész nemzethez: egyesüljenek a törvényhatóságok, egyesüljenek egyes polgárok. Egyesület és egyesület legyen jelszavunk, legyen imádságunk, naponként rójunk le valamit régi adósságunkból, melylyel hazának s emberiségnek tartozunk és tegyünk mindent a mit tehetünk a népnevelésnek felséges, isteni czéljára.» A szónoklat hatását legjobban jellemzi, hogy nem Bezerédjt ünnepelték a hallgatók, hanem megfogadták, hogy tanácsát követni fogják. Bezerédj elérte czélját: tettre akart indítani s a tett már beszéde nyomán megszületett. E jelenet méltó mása lehetett Kossuth nagyhatású 1848. évi beszédének s Bezerédj mesteri szónoklatának legszebb bizonysága.

67. KOSSUTH NYUGTÁJA AZ «ORSZÁGGYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK» ELŐFIZETÉSI DÍJÁRÓL.

Megyéje megértette szózatát s első volt azok sorában, melyek e téren maradandót alkottak, a mint ezt a későbbiekből látni fogjuk. Követi végjelentésében is nagy nyomatékkal hangoztatja a nemzeti nyelv érdekében folytatott országgyűlési harczokat,^[90] s az eredményt a következő szavakkal jellemzi: «Végre Ő felségének igazsága a nemzetnek jussát itt részben elismerte, a mint a sanctionált törvények eredeti magyar szerkezetökből a tekintetes nemes vármegye szemlélni s tapasztalni méltóztatik.» Megható szavakkal ecseteli a multat, midőn «a hajdan nagy Rómának csontváza ölelé, annak halotti párolgása környékezé a derék magyar nemzetet». Nem volt igazi nemzeti élet s a közéletből ki volt zárva nemzet nagyobb része, melynek «a holt latin nyelvet szívni be a közélet lelkéül vagy kedve vagy ideje s tehetsége nem volt». Különösen a magyar asszonyok sorsa volt szánalomra méltó, mert «ki valának rekesztve a deák magyar nemzetiségből». Az új törvény az idegen ajkúak «minden sérelme, minden nyomása, megbántása nélkül» intézkedik, az ő «eredeti nyelvükről most nincs is szó, attól semmi sem vétetik el» s mindenhol élhetnek azzal, a mennyiben az ország érdeke közös nyelv használatát nem követeli: «A magyar nyelv csak a deákot váltsa fel Magyarország közigazgatásában, intézeteiben, dolgaiban; de ezt mindenütt és minden viszonyban.» «Egyesítsük erőnket ama holt zsarnok igája alól a hazát, a királyt és nemzetet kiszabadítani, ez legyen jelszava minden törvényhatóságnak és egy napot se mulaszszon a teljesítésben.» Élő nemzetet csupán élő nyelv teremthet s «a magyar királynak méltósága és fenséges hivatalköre csak az élő Magyarországban és nem a deák nyelv temetőjén létezhet.»

68. KOSSUTH NÉVALÁÍRÁSA.

Míg az 1832/36. évi országgyűlésen a magyarság legjobbjai kemény tusát vívtak a főrendekkel és a kormánynyal, hogy a hazai nyelvet jogaiba iktassák, az irígység és a féltékenység az irodalomban emelte fel szavát s a gúny^[91] és fenyegetés^[92] eszközeit használta fel, hogy a kétkedőket eltántorítsa s a kishitűeket megfélemlítse. Despotismusról s elnyomásról beszélnek, a mely a magyarországi nemzetiségeket fenyegeti, s reakcziót emlegetnek, mely a nemzet egységét veszélyezteti. Nem átalják a magyar kultúrát gyalázni s minden értéket a nemzetiségeknek tulajdonítani. A magyarság megerősödését egyszerre veszedelemként tüntetik fel a birodalom számára s Magyarország teljes elszakadását jövendölik meg.^[93] Sem a gúny, sem a fenyegetés nem volt képes eltántorítani a magyar követeket, hogy a hazai nyelv érdekében a végsőkig kitartsanak. Pedig a fenyegetés valóra vált, a nemzetiségi ellenhatás teljes erővel megindult s elsodrással fenyegette a magyar államot. A magyar nemzet ezek ellenére törhetlenül haladt tovább azon az úton, melyet az 1832/36. évi országgyűlés kijelölt számára. A diadal áldozatokat követelt, de a nemzet életét ez áldozatok árán kellett megváltani. A magyar nemzeti érvényesülés 1832/36. évi bajnokainak álmai valóra váltak, Magyarország valósággal magyarrá lett.

IV.

Bezerédj vallásos lélek, a ki Isten akaratán való megnyugvással viseli a sors csapásait és Istenbe vetett bizalommal várja a jövőt. Hívő lelkének legszebb megnyilvánulásai a beteg feleségéhez, Bezerédj Amáliához intézett levelei, melyek vallási vigaszokkal teltek. De kifejezésre jut tiszta vallásos felfogása országgyűlési beszédeiben is, a hol vallási eszményeit ecseteli s a felekezeti elnyomást ostorozza. Tiszta vallásosságával nem fért össze a felekezeti türelmetlenség, minden vallási meggyőződést egyaránt tisztelt s mindenkor bátor szószólója volt a lelkiismereti szabadságnak. Ez a lelkiismereti szabadság a középkor béklyóit viselte még, a mikor Bezerédj országgyűlési pályafutását megkezdte. A katolikus papság a szabadelvű áramlatok hódításai ellenére is megtartotta befolyásos állását a magyar országgyűléseken s különösen a főrendekre támaszkodott. Ez a papság a saját szűk látóköréből ítélte meg az országgyűlés elé terjesztett javaslatokat és elfogultságát nem tudta a törvényhozás magasabb szempontjainak alárendelni, állandó ellentétben állott tehát a szabadelvű törekvésekkel.

A különböző vallásfelekezetek egymáshoz való viszonya a magyar országgyűlések évszázados problémája volt s az 1832/36. évi országgyűlésről sem maradhatott el. Megnyugtató eredménynyel ez országgyűlés tárgyalásai sem jártak a főrendek hajthatatlansága miatt, a melyen minden szabadelvű áramlat megtört. A 1790/91. évi országgyűlés szabadelvű légkörében is hatalmi szóra volt szükség, hogy a XXVI. törvényczikk^[94] létrejöhessen s az 1832/36. évi országgyűlésen ez a hatalmi szózat nem nyilatkozott meg, a szabadelvű követek jószándéka és érvei pedig nem voltak elegendők, hogy a felekezeti elfogultsággal szemben az igazságnak érvényt szerezzenek.

A tárgyalások kiindulási pontja az 1790/91. évi XXVI. törvényczikk volt, a mely a legkényesebb ügyeket, a vallásváltoztatást és a vegyes házasságból származó gyermekek vallását szabályozta. E törvényczikk rendelkezései a gyakorlatban nem érvényesültek. A katolikus papság kötelező nyilatkozatot követelt a református apától, hogy összes gyermekeit a katolikus vallásban fogja neveltetni. E gyakorlatot az 1790/91. évi XXVI. törvényczikk azon kijelentésére alapították, hogy a református apa gyermekei a református vallást «követhetik», s ebből arra következtettek, hogy nem kötelesek az apa vallását követni.^[95] A vallásváltoztatásnál pedig abban tér el a gyakorlat a törvénytől, hogy a törvény az uralkodó engedélyét követelte az áttéréshez, nehogy «vaktában történjék»; a gyakorlatban pedig, egy utóbb kelt királyi rendelet alapján, hat heti oktatást hoztak divatba az áttérés előtt, a melyet aztán mindenféle ürügy alatt megismételtettek.^[96]

E visszaéléseket Beőthy Ödön bihari követ terjesztette elő az 1833 január 9-iki ülésen s a szabadelvű követek örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy az elnyomott protestánsokat megszabadítsák a felekezeti elfogultság bilincseitől. A vonatkozó üzenet szavai szerint: «Dicső emlékezetű Mária Terézia által gyakorlásba hozott reversálisok 1785-ben II. József császár alatt már tökéletesen eltöröltetvén, csak 1792. esztendőben költ felsőbb intézetnél fogva s így a fennálló törvény ellenére, egyedül a végrehajtó hatalom által létesíttettek,» továbbá «a felsőbb rendelkezéseknél fogva és így önkényesen behozott hat heti tanítás, melyre a fennálló 1790. évi XXVI. törvény 13. §-a elég világos rendelésének a végrehajtó hatalom által történt s így egyoldalú törvénytelen magyarázatja szolgáltatott alkalmatosságot.»^[97]

A katolikus papság természetesen a legnagyobb hevességgel ostromolta a szabadelvű törekvéseket, melyek a vallásszabadság teljes biztosítását czélozták. Az országgyűlésen nem a protestáns követek voltak azok, kik a vitát a papsággal felvették, hanem az 1790/91. évi országgyűléshez hasonlóan,^[98] a katolikus követek fáradtak a hazafiak között három évszázad óta fennálló válaszfalak ledöntésére.^[99] Ebben a vitában vezetőszerepet vitt Bezerédj is, s kitartóan védelmezte a szabadelvű követek álláspontját. Nem ragadta el a harczi tűz, mint ezt Kölcseynél tapasztalhatjuk, hanem mindenkor bátran és leplezetlenül tárta fel az igazságot.

A vallási viták alatt sokan megtagadták elveiket, sok megye mérsékelte utasításait, de Bezerédj mindvégig kitartott s kitartott Tolna megye is. Tolna megye első követénél, Csapó alispánnál tartják a szabadelvű követek bizalmas tanácskozásaikat s itt határozzák el végül, hogy a kilátástalan vitát félbeszakítják s a vallási ügy végleges rendezését jobb időkre halasztják.

Az 1833 február 21-iki országos ülésen jutnak forrpontra a vallási viták. Beőthy Ödön ismert gúnyos modorában állítja pellengérre a katolikus papság által sürgetett hatheti oktatást, midőn egy 70 esztendős ember szomorú esetére utal, a ki ifjúságától kezdve haláláig leczkézés alatt állott s mikor meghalt, holttestét a pap mint meg nem tért bűnösét, nem akarta eltemetni. Az esetet Tagen nagyváradi prépost meghazudtolta, mire olyan izgalom támadt, hogy hasonlót a magyar országgyűlés alig látott. Az ülés Tagen kiutasításával végződött, a mit a szabadelvű követek nagy megelégedéssel fogadtak. Egyedül Bezerédjt nem ragadta el a szenvedély s Deákkal szemben is vitatta, hogy Tagen kiutasítása «sem nem igazságos, sem nem törvényes, sem nem tanácsos».^[100]

Ugyanezen ülésen Bezerédj is szólott s a vallásváltoztatást megnehezítő oktatás ellen nyilatkozott. Szomorúnak tartaná a katolikus vallásra nézve, ha fennmaradásához kényszerítő eszközökre volna szükség. A kötelezővé teendő hatheti oktatásról az a véleménye, hogy teljesen hatástalan ott, a hol az ifjúkori nevelés nem teremtette meg a kellő vallási meggyőződést. Hivatkozik a protestáns egyházra, a hol mindenkor megvolt az áttérési szabadság s még sem hanyatlott az egyházi élet. Szükségesnek tartja, hogy «evidentiában legyen a közigazgatás előtt a polgárok vallása», de ennek nem szabad olyannak lenni, hogy «a vallásbeli szabadság megszoríttassék».

69. BEŐTHY ÖDÖN.

A Bezerédj egyháza nem hatalmi eszközökkel fenntartott intézmény, hanem a meggyőződések összhangja; s minthogy a meggyőződés lelki jelenség, mely az állam hatáskörén kívül esik, nem tűri meg a lelkiismeret igába hajtását. Nem békekötésekre s törvényekre hivatkozik, mikor a protestánsok érdekeit védi, nem az áttérés emberi motívumait vizsgálja, melyekkel Kölcsey oly könnyedén czáfolja meg a túlbuzgókat, hanem lelkébe tekint s lelke szabadságát védelmezi.

Ugyancsak a lelkiismereti szabadság szószólójának szegődik, mikor ugyanazon a vallásügyi tárgyban az 1833 április 2-iki kerületi ülésen a vegyes házasságokból származott gyermekek vallását megállapító kötelezvények ellen száll síkra. Az államhatalmat ostorozza, a mely túllépte hatáskörét, mikor a lelkiismeret ügyébe avatkozott s kimondotta a gyermekről: «atyád kötelezte magát, hogy te pápista leszel s lenned kell». Szabadelvű felfogása nem tűrte, hogy a vallási meggyőződést alku tárgyává tegyék. Az emberi szabadságok a lelkiismereti szabadsággal kezdődnek, s a jobbágyok millió lelkiismereti szabadságukat vívják ki legelőször. A lelkiismereti szabadságot ellenző törekvések ugyanazon táborból indulnak ki, mely a jobbágyi rabság evangéliumát hirdeti. Az a Bezerédj, ki a jobbágykötelékek feloldásának leglelkesebb apostola volt, nem állhatott a lelkiismereti szabadságot eltiprók sorában. Pedig az a hév, melylyel a szabadelvű követek a lelkiismereti szabadság ügyét védelmezték, a kormány és főrendek ellenállásának hatása alatt mindinkább csökkenni kezdett s csakhamar «felekezetekként látszanak állani a vélemények».^[101] Bezerédj azok között áll, a kik nem csüggednek s törhetetlenül bízik benne, hogy «az igazság csak majd mégis kivívja magát», mert meg van győződve, hogy «akárhol győz az, mint az elektrom körében mindenhol hat».

Gyönyörű beszédet mond Bezerédj a vallásügy tárgyában az 1833 június 4-i kerületi ülésen, midőn az alsótábla határozatának fenntartását védelmezi meg a főrendi válaszszal szemben. A főrendek e válaszban azt állították, hogy a rendek javaslata ellenkezik a katolikus vallás dogmáival, ezért nem fogadható el. Bezerédj viszont azt feleli, hogy nincs törvény s nincs a törvénynek lelke, mely a törvényhozótestnek jövendő intézkedését kizárná. A törvényhozásnak czélja, hogy a körülményekhez képest javítson. Csak ebben áll a törvényhozási hatalom, mely, ha nem így lenne, a nemzeteknek nem maradna más útjuk állapotjukat tökéletesíteni, mint az önkény s erőszak. A dogmát illetőleg tagadhatatlan, hogy minden társaság s így a katolikus vallás törvényei is csak tulajdon körében hatnak, azontúl nem terjedhetnek s így azokat, kiknek nem hozattak, nem is kötelezik. Ki tiszta lélekből tiszteli tulajdon vallását, nem kívánja nyomni, csonkítani a másét. Valamint a törvényhozóhatalom törvényes kötelessége minden intézkedést megtenni, melyet a hon java kíván, úgy a katolikus vallásnak elvei azt, a mi felebarátunké, elvenni nem akarhatják. Vigyázzanak a rendek, mert azon viszonytól, melybe a vallást helyezik, függ ama isteni szikrának a hatása. Ha a hatalmasabb vallásfelekezet materiális hatását a gyengébb lenyomására használja, keresztény szeretet helyett agyarkodás s egyéb szerencsétlenségek fognak helyt. Int azon nemzetek fényes példájára, hol a törvényhozói bölcseség el tudta ezen mirigyet kerülni. Minden jog, melyet lenyom a törvény, égő seb a nép kebelében.

Nem tudjuk, mit csodáljunk inkább Bezerédj beszédében: a törvényhozó bölcseségét vagy a gondolatok magas röptét. Tisztán áll előtte a törvényhozó hivatása, kinek egyetlen eszménye a közjó előmozdítása, s kit hivatása teljesítésében semmi tekintet nem korlátoz. Eszmei kincs számára a vallás, melyet nem szabad anyagi eszközök alkalmazásával lealacsonyítani s a melyhez mindenkinek egyenlő joga van: «Add meg Istennek a mi Istené» veti ellen a konzervatív Andrássy, s Bezerédj nem habozik egy újabb emberibb s természetesebb elvvel felelni az ellenvetésre: «Add meg felebarátodnak, a mi felebarátodé.» Az érvek természetesen nem használtak, a nádor és személynök Niczky útján megüzenték a követeknek, hogy a «vallásügyi üzenetből, úgy a mint most van, soha törvény nem lehet.»^[102] S ez nagyobb hatású volt minden érvelésnél, a mint ezt az eredmények igazolták.

Az 1833. június 11-iki országos ülésen, a melyen már az új személynök, Somsits Pongrácz elnökölt, szólalt fel ismét Bezerédj a vallás tárgyában. Czáfolja azon állítást, mintha vallási ügyben «a törvényhozóhatalom további ügyeletére szükség nem volna», mert a reformáczió erőszakos elnyomásával «a polgári és emberi jussok aequilibriuma rettenetesen megzavartatott» s ez aequilibrium helyreállítására előbb véres harczok, később szellemi küzdelmek folytak, most pedig a törvényhozás van hivatva e feladat megoldására. Különösen azon viszás állapot megszüntetését kívánja, hogy három millió magyar Horvátországban a polgári jussokból ki legyen rekesztve.^[103] Bezerédj e kívánsága a vallási sérelmek egyik nevezetes pontját képezte s a horvát követek ellenzésével találkozott.

Erélyesebben szólal fel ugyanazon ügyben az 1833 július 4-iki országos ülésen s védelmezi a teljes áttérési szabadságot. Az áttérést szabályozó törvénynek szerinte csupán egyetlen czélja lehet, t. i. biztosítani, hogy az állampolgárok «minden külső megszorítás vagy gát» nélkül szabadon követhessék, a mit lelkiismeretük parancsol. E téren minden megszorítást egyenlőnek tart a törvény czéljának lehetetlenné tételével, tehát a királyi engedélynek feltételül állítását sem hajlandó elfogadni. Az egyedüli helyes megoldásnak azt tartja, ha az áttérési szándék ünnepélyes kijelentése elegendő s a szándék kijelentését és érvényét semmi feltétel nem korlátozza. Hangoztatja azon elvet is, hogy «nem jó a kormánynak mindenbe avatkozni». Absolut monarchiában sem lehet, hogy a kormány pántlikán vezesse az embereket, s a polgár magánügyeiben sem rendelkezhessék, mielőtt a kormány hozzájárulását meg nem nyerte. Annál kevésbbé illenék «hazánknak constitutionális szabadságához az ilyen törvény.»^[104] Bezerédj tehát azok között volt, a kik Kölcsey szerint «az alkotmányi jussokat s a természeti törvény szentségét merészen védelmezték».^[105]

70. GRÓF SOMSICH PONGRÁCZ.

A szabadelvű követek diadalmasan kerültek ki a harczból, melyben az új személynök állott velük szemben erős táborával. Számuk azonban erősen megcsappant s komolyan kezdek foglalkozni azzal a tervvel, hogy az ügyet a napirendről leveszik. A megalkuvók és kétkedők sorában is erősen áll Bezerédj meggyőződése és nem tudja elhinni, hogy a vallási törvény ügye rosszul áll.^[106] Pedig a valóság az volt, a miben Bezerédj kétkedett s elvégre is abban állapodtak meg a Csapó szállásán tartott értekezleten, hogy «nincs más mód, mint a vallásügyet a maga sértetlen állapotában nem letenni, hanem szerencsésebb körülményekig felfüggeszteni».^[107] E felfüggesztő határozat a Bezerédj eszméje volt, a ki megrendülve látta, hogy «egyszerre mintegy bizalmatlanság – panicus terror – lepte meg az egész corpust» s attól tartottak a szabadelvű követek, hogy «vége – ha még voksra jön ezen kérdésben, minoritásban» maradnak. A tárgy letevésének eszméje azonban erősen tért hódított s az eszme ellen csupán kevesen nyilatkoztak a bizalmas értekezleten, utóbb pedig Bezerédj egyedül maradt Csapóval. Ez álláspontra az bírta a tolnai követeket, hogy a letevést nem tartották jobbnak a rossz törvénynél s a vallási tárgyban nem csupán «a vallásos, de a polgári szabadság és önállás» biztosítását is látták, a mely eminens nemzeti érdek. «A polgári szabadság kútfeje a lelki szabadság és ha ezt elnyomjuk, az nem fog létezni» írja 1833 július 22-én Sztankovánszkynak Bezerédj. E körülmények hatása alapján hozták a már említett határozatot, a mely a tolnai követek hatása alatt módosult úgy, hogy a követek kérik a tárgyat «ezúttal felfüggeszteni».^[108]

Időközben azonban Bezerédj az országgyűlésen folytatja a lelkiismereti szabadság érdekében megindított harczot. A talált gyermekek vallása ügyében az 1833 július 5-iki országos ülésben mondott beszédében a zsidók emanczipácziójára irányítja a figyelmet s a jövő állampolitika feladatául jelöli meg, hogy «a zsidó nép a polgári társaság czéljaira minél inkább felemeltessen és a polgári kötelességeknek felfogására és teljesítésére szelidíttessen s hivattasson». E czélból szükségesnek tartja, hogy megszüntessék azon megvetés, mely alatt «azon szerencsétlen nép szenved és mely a polgári emelkedésben azt visszatartja», továbbá hogy alkalmas eszközökkel nevelésük és életmódjuk megváltoztassék. Ez indítóokok alapján kelt ki azon intézkedések ellen, melyek a zsidót a talált gyermeknek saját vallásában való nevelésétől eltiltják, mert ezzel azon elvet szentesítik, mintha a zsidók jó polgárokat nem nevelhetnének.^[109]

Bezerédj a vallási tárgyat következetesen állampolitikai szempontból tekinti s az állampolgári szolidaritás érdekében ellene van minden vallás háttérbe szorításának. A zsidó állampolgárokat is hasznosítani akarja az állami élet nagy czéljai érdekében s a rájuk vonatkozó különleges intézkedések megszüntetését sürgeti. Nagyon kevesen voltak kortársai között, kik Bezerédj eszményi felfogását megközelítették, s hosszú időre volt szükség, míg e felfogás állami politikánkban diadalra juthatott.

1833 július 13-án országos ülés volt, hol «a vallásügyi nevezetes drámának a kulisszák mögött már előre elkészített utolsó scénáját» eljátszották.^[110] A rendek fenntartották eredeti javaslatukat, nem engedtek a főrendek erőszakos nyomásának, s akaratukat úgy juttatták érvényre, hogy a kérdés tárgyalását felfüggesztették. E nevezetes ülésben felszólal Bezerédj és e felszólalása a liberális törekvések kikristályosodott eszménye. A rendek princzipiuma Bezerédj szerint abban áll, hogy «minden hazafi vallás tekintetében vallástartásbeli külömböztetés nékül egyaránt egyenlő helyzetben álljon a kormány, a polgári hatalom előtt». A főrendek princzipiuma pedig abban áll, hogy a «mely törvény alá tudta a hatalmasabb felekezet a gyöngébbet szorítani, az fenntartassék és hogy amannak uralkodása, ne a kölcsönös érdek és igazság legyen a czélpont». Midőn «valamely állapot kivettetvén természeti állásából, ennek visszanyerésére s az aequilibrium helyreállítására a természet ereje által ösztönöztetik és az erőltetett, következőleg múlékony helyheztetésbűl állandóra törekszik», nem szabad azt erőszakosan elnyomni. Ez az igazság, melyet Bezerédj tisztán lát, s melyet éppen azért a legnagyobb mértékben méltányol. Az ellenvetéseket, melyeket a konzervatív követek külső országi analógiákból merítettek, könnyedén megczáfolja azzal, hogy mindenhol javítani törekszenek az elnyomottak sorsán. De különben sem szolgálhatnak eszményül azon országok, melyeknek közállapotai rosszabbak. A javasolt egyezségre nézve az a véleménye, hogy birtok és materiális érdek lehet alkunak a tárgya, de nem a lelkiismeretnek a szabadsága, nem a mindenkit egyenlően illető igazság: «Egy hold földet fel lehet a perlekedők közt osztani, de a napnak az egész emberiségre terjedő világa s éltető ereje ily alkun felül van».

A mellett szavaz tehát, hogy a követek fenntartják határozataikat s nem alkusznak, inkább függőben hagyják az egészet. «Van az igazság eleven, átható megismerésében hatalom is, – így szól – mely azt fenntartja. És azon felettünk lévő Isten, ki nekünk értelmet adott ezen igazságot megismerni, szívet azt érezni, ad erőt is, azt mindannyiszor, mikor kell, újra meg újra kinyilatkoztatni, szellemi és idvességes következéseit kivívni».^[111]

Ilyen értelemben ért véget az a nevezetes vita, mely a szabadelvű követek első hevesebb összecsapása volt a konzervatív elemekkel s ha diadallal nem is végződött, mocsoktalanul őrizte meg a szabadelvüség erősen ostromlott lobogóját. Nem valósult meg a nemes szándék, hogy a «törvényes polgári szabadság, mások jussainak teljes tartalék nélküli elismerése s úgy mint a magáénak tiszteletben tartása, védelme mindenekelőtt azon viszonyokban állapíttassék meg, melyek legfőbbünket, Istenünket, lelkünket illetik», a mint Bezerédj követi végjelentésében olvashatjuk.^[112] Nem sikerült megteremteni azon boldog állapotot, hol számkivetve van «az önkénynek, a nyomásnak, a viszálkodásnak és agyarkodásnak a religióban rejleni merő gonosz lelke». Az 1832/36. évi országgyűlés első jelentősebb reformtörekvése meghiusult s a balsiker előre jelezte a veszedelmes szirtet, a hol a többi reformkísérlet is hajótörést fog szenvedni.^[113]

V.

A magyar országgyűlési tárgyalásokat annyira jellemző közjogi viták az ország politikai helyzetéből származtak s ugyanitt találják természetes magyarázatukat is. Magyarország önálló nemzeti létéért századokon át fegyverrel küzdöttek az ország legjobbjai s mikor a százados harczokban az ország kimerült, fegyveres ellenállásra nem volt többé ereje, a politikai térre vitték át a küzdelmet, itt akarták megmenteni a megmenthetőt. E politikai küzdelmek színhelye az országgyűlés volt s az országgyűléseken sűrűn szereplő közjogi problémák az ország politikai önállását czélzó törekvéseket juttatják kifejezésre. Az 1832/36. évi országgyűlés kevés közjogi kérdést vetett felszínre, de teljesen nem nélkülözte azokat. E jelenség oka nem a nemzeti önállóság iránti törekvések ellanyhulásában, hanem abban keresendő, hogy 1832-re az ország egész benső berendezése annyira korszerűtlenné vált, hogy reformját többé halogatni nem lehetett s e reform felé irányult a követek teljes figyelme. A reformoktól remélték az ország megújhodását, a nemzet megerősödését s a jobb jövőt, melyet Széchenyi olyan meggyőződéssel hirdetett.

A közjogi kérdések azonban nem maradtak el teljesen az 1832/36. évi országgyűlésről s az ezek körül kifejlett vitákban Bezerédj is részt vett, mint Magyarország politikai függetlenségének lelkes és tántoríthatatlan bajnoka. Az 1833 január 9-iki kerületi ülésben az előleges sérelmek tárgyalása közben indítványozza, hogy a király és a királyi udvar hazánkban lakjék. Indítványát elfogadták és külön feliratban közölték a kormánynyal. A feliratra az országgyűlés végén általános ígéretet kaptak, a mellyel Bezerédj nem elégedett meg s az 1836 január 9-iki kerületi ülésen kifejtette, hogy I. Ferdinánd óta százszor meg százszor megígérték ezt, de meg nem tartották, mert a most is hangoztatott: «in quantum cura aliarum provinciarum admiserit» záradék nem engedte meg. Pedig ha most Bécsből el tudják az ausztriai birodalmat s a bármely tartománynál nagyobb Magyarországot kormányozni, bizony Magyarországból is elkormányozhatnák a kis Ausztriát. Rámutat a királyi udvartartás hiányából eredő anyagi, erkölcsi és nemzetiségi veszteségekre s főleg a leggazdagabb magyar családok innen származó absentismusára. Ha Magyarország a kir. udvartartáshoz megkívántatott költségekben oly tetemes részt vesz, méltán megkívánhatja, hogy az udvartartásból származó hasznokban is részesíttessék. A többség nem fogadta el a Bezerédj álláspontját s megelégedett az ismételt ígéretekkel, a melyek beváltására soha nem került sor.

Különösen a fejedelmi czím körüli viták alatt vesz élénk részt Bezerédj a tárgyalásokban. Az országgyűlés alatt halt meg I. Ferencz király s az ország V. Ferdinándban új uralkodót kap. V. Ferdinánd mint osztrák császár az I. Ferdinánd czímet vette fel s e gyakorlatot a magyar királyi czímbe is át akarta ültetni. A rendek viszont a királyi czímben is kifejezésre akarták juttatni Magyarország függetlenségét s heves harczokat vívtak e miatt a kormánypárti főrendekkel, kik az ügyet túlzott loyalitással akarták elintézni. Az 1835 márczius 2-kán kelt követi utasítással Tolna vármegye is azok sorában áll, kik «hazánknak a császári birodalombéli tartományokkal egy fejedelem alatti szövetségében is alkotmányos és diplomatiai önállását épen fenntartani, és külön nemzeti létünket minden küljelek és formákban is híven megóvni» óhajtják.^[114] E követi utasításnak híven megfelelt Bezerédj.

71. I. FERENCZ A HALÁLOS ÁGYON.

Az 1835 május 28-iki kerületi ülésben Bezerédj nagyszabású beszédet mond ez ügyben, melynek éle a főrendek ellen irányul. Hangoztatja, hogy a nemzeti függetlenségnek külső jelei vannak s ezek közé tartozik a királyi czím is. A főrendek a római császári czímre utaltak, melyet a magyar királyok használtak. E hasonlatot Bezerédj nem tartja helytállónak, mert «azon jus gentium, melyet a római császárság tartott, némelyekben egy kissé különös volt s lassan-lassan vergődött az alól csak ki Európa». De különben is más volt akkor Magyarország közjogi helyzete: «akkor ebbeli óvakodásra atyáinknak okuk annyira nem vala, mert semmi szempont alatt nem támadhatott akkor aggodalom, hogy Magyarország talán a római birodalom valamely választott herczegségévé válik». «Mióta 1804-ben az uralkodó felvette az osztrák császári czímet, megváltozott a helyzet. A 1804. évi változás a nemzet befolyása nélkül, önkényes határozattal történt, pedig hazánk közjogi állását a legközvetlenebbül érintette. Európában mind kevésbbé ismeretes a magyar nemzet önállósága s félő, hogy az önhatalommal alkotott ausztriai császárság systemájában a magyar királyságnak önállása, de ismerete is egészen el ne enyészszék s legfeljebb mint ennek egyik provincziája lelje maradását.» A magyar nemzet mulasztást követett el, mikor 1804-ben érdekei védelméről nem gondoskodott s most kell pótolni az akkori mulasztást. Hogy a boldogult uralkodó az I. Ferencz czímet használta, nem sértette a magyar nemzet érdekeit, de az I. Ferdinánd czímzés ellenkezik az ország önállásával, mert Magyarországnak nem most van először Ferdinánd nevezetű uralkodója. Az 1804. évi akta «sem az I. Ferdinánd tett kötést, sem a Pragmatica Sanctiót, sem pedig az 1790. évi X. törvényczikket», melyek Magyarország önállóságát biztosítják, meg nem változtatta, s így a rendek kötelessége országunk függetlenségét, koronánk ősi czímét, nemzetünk diplomácziai nevét követelni s fenntartani. El nem vitatható, hogy a királyi czím csupán a nemzet beleegyezésével, nem pedig «a kabinet egyoldalú, önkényes hatalmával» állapítható meg, ha csak «constitutionális nemzeti létünk s az 1790: X. tartalma nem üres hang, ha csak kötelességünk egyedül arra nem szorult, hogy a mi felettünk s hazánk felett rendeltetik, azt néma engedelmességgel fogadjuk». A vitatott fejedelmi czím, nem sérti az örökös tartományok méltóságát és érdekeit, a fejedelem tekintélyét pedig határozottan növeli.

Bezerédj beszéde végén lelkes hangba csap át: «Mi tekintetes Rendek a nemzeti lobogót védelmezzük s a főrendek, ha csak természetes állásukat tekintik is a hazában, nem csak nem akadályozhatnak, hogy fel ne tűzzük azt, de kezet fogva kell iparkodniok, hogy azt minél szebb és valódibb fénybe hozhassuk és nem csak el nem zárhatják előttünk az értekezést, sőt velünk együtt kell eszközölniök, mit országunk önállása, mit hazánk érdeke, mit a nemzeti dísz és becsület megkíván, mely nélkül nincs nemzeti élet, nincs nemzeti boldogság.» Lelkes szavak s a szónoki hév önkénytelenül átterjedt a hallgatóságra. Bezerédj álláspontját elfogadták a rendek s az igaz ügy diadalában nem kis része volt e becsületes lélek önzetlen felbuzdulásának.

A lelkes szónoklatoknak és hatalmas érveknek nem volt hatásuk, a királyi leirat elismerte a nemzet jogait, a megkezdett s kifogásolt gyakorlatot azonban fenn kívánta tartani. E királyi leirat ellen ismét síkra száll Bezerédj s javasolja a felírás megújítását. A leirat okoskodását maró gúnynyal ostorozza, midőn úgy állítja be: «mivel jussunk erős, világos és kétségbe nem vonható, Ő Felsége azt in praxi nem fogja megtartani». Pellengérre állítja a kormány politikáját, a mely Magyarország különállását nem habozik gyakorlatilag kifejezésre juttatni ott, a hol Ausztriának haszna van belőle, p. o. a vámrendszernél, a mely Magyarország kereskedelmét háttérbe szorítani van hivatva. «Az erőteljes szép országot szeretnék az önhatalommal összetoldozott ausztriai birodalom egészítő részévé s a kis Ausztria koloniájává Európa színe előtt lealacsonyítani.» Sajnálattal állapítja meg, hogy nem csupán a közjogi különállásban, hanem sok egyéb fontos kérdésben is más a törvény, más a gyakorlat: «Így van nemzeti nyelvünk, így a sajtó szabadsága, a szabad kereskedelem s más ezernyi ezerek.» Figyelmezteti a kormányt, hogy e téren követett gyakorlata ellene is fordulhat, mert vannak olyan kormányjogok, melyek «csak a nemzetek gyakorlatával nyerhetnek valóságos életet». Okoskodásának igazától annyira át van hatva, hogy Nógrád követével egyetértve radikális megoldást ajánl: «Ne vitázzanak sokat a kérdés felett, hanem valósítsák meg azt gyakorlatilag, mert joguk van hozzá.»

A követek álláspontja végezetül mégis diadalra jutott s a mint Bezerédj követi végjelentésében mondja: «Ő Felsége hajlott a nemzet szavára, kérésére, hogy mint magyar király különösen és el nem magyarázható önállású czímmel éljen.» Az ország önállását biztosító 1790. évi X. törvényczikk gyakorlati megvalósítását látja benne s messzemenő következtetéseket fűz hozzá.

Az 1836 január 12-iki kerületi ülésen indítványozza Bezerédj, hogy a Dalmáczia és Horvátország közötti vámokat szüntessék meg. Indítványát azzal indokolja, hogy Dalmátországnak de jure a magyar koronához tartozását a kormány elismerte, a kereskedelmet hátráltató terhes vámokat tehát meg kell szüntetni. Az indítványt a követek nagy többsége elfogadta s feliratot határoztak ez ügyben, a melyet azonban a főrendek nem fogadtak el. A főrendi visszautasításra Bezerédj gazdasági érvekkel védelmezi meg indítványát s rámutat a dalmátországi lakosok nehéz helyzetére, a kik a vámok miatt a magyar és horvátországi gabonát nem szerezhetik meg olcsó áron, hanem «mindennapi kenyerüket az odesszai kereskedőknek drágán fizetni kénytelenek». A vitatott vámok szerinte csupán arra alkalmasak, hogy a magyar birodalom feldarabolását megerősítsék s a dalmátországi lakosság csempészetét előmozdítsák. Felszólalásának hatása alatt a követek fenntartják eredeti határozatukat, a mely azonban a főrendek és a kormány ellenzése miatt nem járt eredménynyel.

Ez indítványnyal Bezerédj, a mint 1836 január 13-án Csapóhoz intézett leveléből kitűnik, az ország régi sérelmét akarta enyhíteni. Dalmáciának, Magyarországhoz kapcsolása a kimondott czél, a melynek részleges megvalósítását szolgálja az indítvány, a mely azonban éppen oly kevéssé valósulhatott meg a kormány ellenzése miatt, mint maga az alapgondolat.

A sérelmek orvoslása körüli eredménytelenség elkeserítette Bezerédyt s követi végjelentésében azon meggyőződését fejezi ki, hogy a «sérelmek és kívánatok tárgyában valóban nem örvendes tapasztalás majdnem ama gondolatra vezérelhetné a hazafit: nem volna-e talán jobb a sérelmek régi tömegének a nem sikerülést már úgy látszik megismétlése helyett, csak a jelen életben a nemzetet és egyeseket legfőkép bántó sérelmeket fogni fel és az ez által összevonuló érdeket és erőt annál nagyobb elevenséggel és foganattal fordítani az orvoslás és elérés működésére azokban, miket a törvényhatóságok magok nem bírnak». A reális politikus nyilatkozik itt meg Bezerédyben, a ki minden cselekedetével gyakorlati eredményt törekszik elérni. A több évtizedes sikertelenség meggyőzte, hogy e téren az országgyűlés eredményt nem fog elérni s azon energiákat, melyek e tárgyban az országgyűléseken elfecséreltetnek, megvalósítható czélok szolgálatába kívánja szegődtetni. Nem mond le Magyarország államiságának teljes kiépítéséről, csupán az eszközökben sürget változást. A jelen bajait és hiányait kívánja orvosoltatni, mert ez végeredményében oda vezet, a hova a sérelmi politika kíván eljutni: az ország függetlenségéhez. A benső erő nélküli független Magyarország sem meg nem valósítható, sem megvalósítva nem tartható fenn; az erős Magyarország azonban természetszerűen függetlenné lesz s meglesznek a függetlenség megóvására szükséges eszközei is. Új és merész hang ez a sérelmi politika korszakában, de biztos útmutatás a messze jövő gyakorlati politikája számára. Bezerédj politikája nem a mult nyomán halad, a jövő politikáját rajzolja meg a mult eszményei számára.

Érzi a bánatot s elkeseredést, melyek honfitársaiban az eredménytelenség láttára támadnak s a jobb jövő képének megrajzolásával törekszik az önbizalmat megerősíteni, a munkakedvet feléleszteni. Az eredménytelenséggel szemben az alkotott törvényekre mutat rá, melyek «némely a köz és külön jólét és gyarapodás egyes ágazatainak részint alapításán, részint előmozdításán kívül rendszerünk igazítására, de a nemzetiség, a nemzeti egyesület, kiegészítés és méltóság óvására, megszerzésére s virágoztatására, alkotmányos valódiságra és a nép emberi s polgári érdekének, állásának s sorsának elismerésére, emelésére s biztosítására czélzanak». A vereségekkel szemben az alkotásokat hangsúlyozza, a melyek az ország javát szolgálják s a jobb jövő zálogául tekinthetők.

VI.

A magyar országgyűlés leghatalmasabb fegyvere a kormánynyal szemben az adómegajánlás joga volt, melyet az ellenzék igyekezett az 1832/36. évi országgyűlés végső szakában is kihasználni. Ez alkalommal nem csupán a sérelmek orvoslására helyezték a fősúlyt, mint a régebbi országgyűléseken, hanem az adóösszegnek 3,800.000 forintra való leszállítását és az adómegszavazásnak csupán három esztendőre való érvényességét követelték. Az adóösszeg leszállításának indító okául az adózó nép szegénysége szolgált, az adómegajánlás korlátozása pedig az országgyűlés törvényszerű összehívásának biztosítását czélozta.

Az 1836 márczius 21-iki kerületi ülésen a szabadelvű követek kénytelenek ez ügyben kemény harczot vívni a kormánypárttal. A szabadelvű szónokok között találjuk Bezerédjt is, ki az adózó nép nyomorára hivatkozva a magasabb adót nem volt hajlandó megszavazni. A királyi leirat azon érvelésével szemben, hogy a törvényes rend fenntartása magasabb adó megajánlása nélkül lehetetlen, utal a közterhek könnyítésének kötelezettségére: «Itélje meg a világ, melyik jobb religio, az-e mely ösztönöz, hogy a népet nyomjuk, vagy pedig az, mely a nép terhein enyhíteni parancsol.»

Bezerédj és követtársa Jeszenszky János felfogása az adó kérdésében teljesen ellentétes volt: Bezerédj a szabadelvű ellenzékkel tartott, Jeszenszky pedig a kormány érdekeit képviselte. Jeszenszky már 1836 február 21-én a következőket írja Csapónak: «Az adó elhatározása kérdésében is, mihent szóba jön, beléereszkedünk. Mindezekre nézve tsak azt sajnálom, hogy Pistával egy értelemben nem lehetek és se ő engem, se én őtet nem capacitálhatom, és így aligha egymást nem elidáljuk.» Jeszenszky álláspontját azzal indokolja, hogy véleménye szerint minden újabb indítvány és nehézség inconsequentiát tartalmaz s ellentétben áll a vármegyei utasításokkal. Nem habozik kijelenteni, hogy ha a vármegyei közgyűlésen meggyőződésével ellenkező végzéseket hoznának, kénytelen lenne követi megbízatásáról lemondani. Jeszenszkyt elhatározásában a nádor is megerősítette, a ki február 23-án este magához hivatta és előadta neki, hogy az ország javára lesz, ha a nemzet a kormány iránti kívánságaiban mérsékletet tanusít és nem támaszt új nehézségeket, hanem a kész munkálatokat felterjeszti és az adót megajánlja.^[115]

A tolnai követek közötti ellentétek természetesen élénk feltűnést keltettek az országgyűlésen. A figyelmet különösen az költötte fel, hogy a kerületi ülés tartama alatt helyüket elhagyva az ablakban vitatkoztak s Bezerédj az ülés után azonnal Tolna megyébe utazott, a miből sokan arra következtettek, hogy új utasítást akar ez ügyben kieszközölni.^[116] Úgy látszik, hogy ez volt a Jeszenszky felfogása is s igazában bízva, Csapót és Bezerédyt a nagy többségre való hivatkozással igyekezett rábírni, hogy mondjanak le a kilátástalan küzdelemről.^[117] Terve nem sikerült s midőn a márczius 24-iki országos ülésben az adóügyben Bezerédj felszólalt, a kormány ellen nyilatkozott. Bezerédj nyilatkozata szerint a magyar országgyűlés nem a követek vagy megbízóik sebére, de «azon szegény adózó népnek rovására teszi az ajánlást, mely oly sokat ad, tesz és oly kevésben részesül, s melynek alkalmatossága nincs szavát felemelni e helyen, tehetségéről szólani s terheltetéséről panaszkodni». Hivatkozik az adófizetés szomorú eredményeire: 10 év előtt törölték az összes régi tartozásokat s a legszigorúbb végrehajtási rendszer ellenére is évről-évre emelkedik az adóhátralék. «Illusióban lenni mindig bajos, de pénz dolgában éppen nevetség és illusióra alapítani a közszükség pótlását valóban csodálatos finántz systema.» Majd áttér a kormánypolitika bírálatára s a kormánypolitika hibáiból azt törekszik kimutatni, hogy e politika érdekében lehetetlen a közterheket növelni. A királyi válasz ígéreteit nem tartja komolyaknak, mert a gyakorlatban az ellenkező történik: a kormány sem a nép terhein nem könnyít, sem a «közipar és nemzeti vagyonosság gyümölcseit» nem szaporítja. Felsorolja a kormány hibáit: megtagadta az úrbéri V. czikkely szentesítését, mely a népnek tulajdont s ezzel «vagyont és kettőztetett ipart» adott volna; 20 év alatt semmit sem tett a külső és belső kereskedés előmozdítására; nem teremtett intézeteket, melyek a nemzeti hitel emelésére szolgáltak volna; nem enyhítette a súlyos vámrendszert s nem szállította le a só árát. Egy szóval semmit sem tett a kormány, a mi bizalmat kelthetne a nemzetben, tehát ígéreteit sem lehet komolyan venni. De igazolni sem tudja a kormány az adóemelés szükségességét, mert a katonatartás, a mire hivatkozott, önmagában nem lehet az állam czélja… «A temérdek fegyveres erő tartásában áll-e a status czélja? ezért jöttek-e társaságba az emberek? az e suprema rei publicae ratio, mely mellett minden egyébnek hallgatnia kell? Ezért kell-e népek szájából az utolsó falatot kivenni, hogy a katonaság oly dicső tetteket kövessen el, minőt Olaszországban, Krakkóban elkövetett. A katonatartás systémájának vessük áldozatul népünket, azon systemának, melyért Európa máris oly keservesen meglakolt s melynek következései naponként rémítőbb alakban jelentgetik magokat.» Nem azért tagadja meg a magasabb adót, mert a kormánynyal szembe akar szállani, hanem azért, mert az adót olyan czélra fordítja a kormány, a melyet az állam rendeltetésével ellenkezőnek lát. Nem a kiváltságos osztály képviselőjeképpen beszél, a ki az adómegajánlás fegyverével a saját osztályosait védi, hanem a nép milliói nevében emeli fel szavát, a melynek javát s boldogságát akarja előmozdítani. Nem tagadná meg az adót, ha az a hazai gazdasági viszonyok javítását czélzó intézményekre volna szánva, de a katonatartást nem tartja az adóemelésre elegendő indoknak. Szándékai nemesek s a felfogásának védelmére felhozott érvek teljesen helytállók.

Ezzel szemben a Jeszenszky álláspontja igazán szegényes, mert arra támaszkodott, hogy az 1835 szeptember 1-én kelt vármegyei utasítás megengedi az 1830. évi adóösszeg megajánlását s minthogy a kerületi ülésben már ilyen értelemben nyilatkozott, az országos ülésben sem állhat el ettől.^[118] Bezerédjt sokkal mélyebben fekvő indítóokok vezették elhatározásában, nem adhatta fel álláspontját s a két tolnai követ egymás ellen szavazott.

Bezerédj és a szabadelvű ellenzék álláspontja elbukott a kormánypárti megyékkel szemben s 1836 márczius 24-én Bezerédj szomorúan írja Csapónak: «Sokat és fontosat veszténk a sommának kivált ily móddali feladásával.» A vereséget csupán az enyhítette, hogy nem a kormány által kívánt magasabb adót szavazták meg, hanem az 1830. évi adóösszeget.

Az adó összegének megajánlása után az ellenzék és Bezerédj folytatják a harczot s az adómegajánlás időbeli korlátozásának elvét törekszenek megmenteni. 1836 márczius 21-én írja Sztankovánszkynak: «Szomorú volna, ha Tolna, mely 1831-ben az első egész országban szólalt fel energice az adó terminusa iránt, mely ezt pozitiv instructioban vitatá, és ezen országgyűlésen nem egyszer buzdítá e tárgyban a más vármegyéket, most elállana a zászlótól, melyet majdnem ő tűzött ki.» Bezerédj e kérdésben is híven képviselte az 1832 november 6-án kelt vármegyei utasítást, a mely határozottan kijelenti, hogy «törvény alkottassék, mely szerint a közadó mindenkor csak meghatározott időre ajánltatván az országgyűlésen; ezen kívül és azon túl a törvényhatóságok azt meg ne adhassák.»^[119] Bezerédj és követtársa Jeszenszky között e kérdésben is nézeteltérés volt, mert Jeszenszky az időbeli korlátozást sem volt hajlandó megszavazni. Ez ellentétet Bezerédj Csapónak is feltárja 1836 márczius 24-iki levelében s arra kéri, hogy az ellenzék felfogásának megfelelő utasítást küldjön. Csapó ugyan mérsékelni törekszik a két tolnai követ közötti ellentéteket, lelkében azonban egyetért Bezerédjvel s az utasítást a Bezerédj felfogásának megfelelően készítteti el. Tolna vármegye tekintélye nagy volt az országgyűlésen s ezért az új utasítás nagy hatást gyakorolt a követekre,^[120] Jeszenszkyt pedig fájdalmasan érintette a vármegye állásfoglalása s 1836 április 30-án a következőket írja Csapónak: «Nem titkolhatom, hogy azt fájdalmas érzéssel vettem, mert az által tett kijelentéseimre tekintve némikép compromittáltattam.» Bezerédj viszont teljes elégtételt kap, mert az utasítás «tartalma oly világos, hogy bármely erőltetett magyarázat sem csavarhatja ki belőle a non ultrától való elállást».^[121]

Az új utasítás országgyűlési hatását betetőzi Bezerédjnek az 1836 április 6-iki kerületi ülésen tartott beszéde, melyben Esztergom vármegye követével szemben az angol példával igazolta, hogy az adómegajánlás tartama és az országgyűlések összehívása közötti kapcsolat indokolt. Felfogása azonban nem jut diadalra, mert az országgyűlés elejti az adómegajánlás tartamára vonatkozó kikötést s így a nagy küzdelem hiábavaló volt.

A Bezerédj és Jeszenszky közötti elvi ellentétek nem voltak új keletűek, indítóokaik lelkük mélyén fakadtak. A szabadelvűség lelkes szóvívője s a nagyratörő megyei alispán nem lehettek egy táborban. Ki a követi megbízatást a saját érvényesülésére akarja felhasználni, annak politikáját előre megjelöli czélja. Jeszenszky politikája kezdettől fogva ilyen irányban indult s ha Bezerédj lelkesedése magával nem ragadja, Tolna vármegye lett volna a kormány czéljainak legkészségesebb eszköze.

72. AZ 1836. MÁRCZIUS 28-IKI KIRÁLYI LEÍRAT KEZDŐSORAI.

A szabadelvű és kormánypárti követek politikai meggyőződésük szerint külön-külön csoportosultak a társadalmi életben is s a mint Bezerédj 1834 január 15-én írja Sztankovánszkynak: «A diaetalis feszültség még a társalkodásra is hat.» Különösen a farsang alatt nyilvánultak meg az ellentétek, a mikor a «statusoknak két különböző picnicjeik» voltak «különböző politikai nézeteik szerint».^[122]

Az óvatos Jeszenszky mindkét párttól távol tartotta magát s tartózkodását felesége gyászával mentegette. Látszólag egyetértett a szabadelvű politikusokkal, a valóság azonban az volt, hogy a kormánypárthoz húzott elejétől fogva. Igazolja ezt számos Csapóhoz intézett levele, melyben mérsékletet sürget az utasításokban s a kormány politikáját magasztalja. Így az erdélyi ügyben 1835 márczius 30-án ezeket írja: «Nagyon kíváncsi vagyok az erdélyországi állapotok iránt adandó utasításra, nem kételkedem azonban, hogy az is a te bölcs kormányzásod alatt helyes és minden túlzásoktól ment lészen.» Bars vármegye követének vád alá helyezése alkalmából a kormány azon engedményét, hogy «a mai országos ülésbe ezen követ minden legkisebb háborgatás nélkül összeült», a kormány javára írja azzal, hogy a «keserűséget főfokra csigázni nem kívánja.»^[123] Az V. Ferdinánd czímzés ügyében folytatott vita alatt a kor hibájául tünteti fel «a sok beszédkedvezményt» és hogy «minden bajusztalan gyerek köztanácskozások helyén disserálni akar.»^[124] Ez ügyben határozottan a szabadelvű ellenzék ellen volt s csupán azért engedett a Bezerédj álláspontjának, mert «utasításaink is némineműképen az ő nézetei szellemébe vagynak».^[125]

1836 február 22-én Bezerédj azt írja Csapónak, hogy Jeszenszky felfogása a szabadelvű ellenzék felfogásával szemben áll a sérelmi politika terén is s a kormánypárti főrendekkel ért egyet. A főrendek t. i. «a gravamenek compagesébűl ki akarják hagyni azt, mely a protestánsoknak Horvátországbani megtelepedhetését követeli s el akarják hagyni a lengyelek iránti felírást.» Ezzel szemben Bezerédj álláspontja az volt, hogy barátaival, «azokkal t. i. kikkel ab anno jam 1830 együtt állottunk, harczoltunk… együtt és ezen két tárgygyal együtt akarjuk felterjeszteni a gravameneket». Bezerédj felfogását azzal indokolja, hogy: «Én bizonyosan eddigi állásunkat és azon ösvényt, melyet ab anno 1830 követtünk, sem el nem hagyom, se nem compromittálom és lelkiismeretem szerint fogom azt követni.» Az elvhűség kényszeríti tehát, hogy Jeszenszkyvel szemben állást foglaljon; Jeszenszky pedig egyszerűen a kormány kedvében akar járni, mert egyéni érdekeinek ez felel meg. Jeszenszky politikai magatartása erős visszahatást keltett a szabadelvű követek körében s Bezerédj ezt őszintén feltárja 1836 márczius 14-én Sztankovánszkyhoz intézett levelében: «Többféle tárgyak fordulnak elő már, melyekre nézve az eddigivel nem egyező irányt inkább-inkább öregbedni látom Hansinknál, mit mind ő reá, mind állásunkra nézve nagyon sajnálok. Itt pedig róla a mi körünkben keményebb és keményebb lesz az ítélet… Más körben, mely nem az enyém, meglehet másképen tekintik a dolgot és iparkodnak hatni rá.»

A mennyire alárendelte magát Jeszenszky a kormány akaratának, annyira független attól Bezerédj. Függetlenségének biztosítása érdekében nem habozik visszavonni azon kérvényét, melyet még 1830-ban adott be a kanczelláriához a táblához leendő kineveztetése tárgyában, holott e kérvény már régen elvesztette minden jelentőségét. E lépésre részben az indította, hogy az országgyűlési követek között szóbeszéd tárgyát képezte e kérvény,^[126] részben pedig «azon indítványt, melyet az országgyűlés előtt odahaza tevénk, hogy követek ne vállalhassanak hivatalt», magára is alkalmazni akarta. Egyéni jellemét védelmezi meg a gyanusítások ellen, hogy annál eredményesebben munkálkodhassék a köz érdekében.

Jeszenszky jó szolgálatait nem hagyta jutalom nélkül a kormány, magas hivatalt kapott. Röviddel az országgyűlés berekesztése után 1836 május 21-én közli Csapóval, hogy táblabíróvá neveztetett ki s ugyanakkor a kormány Ragályit és Zsedényit is magas állásokra emelte. E kinevezés volt a legnagyobb erkölcsi elégtétel a Bezerédj számára, mert Jeszenszky politikai működésének valódi indító okait tárta fel. Bezerédj sem hivatalt, sem kitüntetést nem kapott, sőt azok sorába jutott, kiket a kormány minden áron le akart szorítani a politikai pályáról. Hatalmi eszközein kívül e czélra a vármegyei nemesség azon részét is felhasználhatta, a mely nem nézte jó szemmel a Bezerédj szabadelvű irányát s kereste az alkalmat, hogy a vármegyei politika intézői sorából eltávolítsa. A kormány a főispánok útján természetszerűen szította ez irányzatot, a mely a saját czéljait is kitünően előmozdította. A kormány tervének keresztülviteléhez azonban időre volt szükség. Bezerédj az országgyűlésről mint a vármegye híres követe tért vissza, a kit mindenfelé lelkesen ünnepeltek s a vármegye közönsége büszkén tekintett képviselőjére. A Csapó Dániel elnöklete alatt tartott 1836 július 5-iki közgyűlésen Sztankovánszky Imre tiszteletbeli főjegyző a következő lelkes szavakkal ecsetelte Bezerédj követi érdemeit: «Követ úrnak a mult huzamos országgyűlésen nem következés, nem siker nélkül volt lelkes részvétele méltán szívébe olthatja azon belső, minden külső jutalmat túlhaladó érzést, hogy igaz hazafi lélekkel buzgott, tett, hatott az emberiség és nemzetiség nagy ügyében, a haza egyetemes köz javára.» A Bezerédj követi érdemein kívül a szónok csupán Csapó Dániel működését méltatja, Jeszenszkyről nem emlékezik meg, nyilvánvaló jeléül, hogy a megye vezető politikusai nem helyeselték azon irányt, melyet követett s melyért jutalmul a vármegye közönségének elismerése helyett a táblabírói tisztet érdemelte ki.

73. ZSEDÉNYI EDE.

74. BEZERÉDJ KÖVETI VÉGJELENTÉSÉNEK CZÍMLAPJA.

VII.

Az 1832/36. évi országgyűlés utolsó szakában egy új eszme, a vasútépítés eszméje kötötte le a Bezerédj figyelmét. Sokat járt, fáradt és dolgozott ez eszme érdekében, a míg diadalra juttatta. A vasútépítés eszméjének megkedveltetése Magyarországon nem volt könnyű dolog. Nem volt könnyű, mert az első kísérlet, az 1827-ben épült pest-kőbányai vasút balsikerrel járt s e balsiker emléke nem volt alkalmas a hangulatkeltésre. Igaz, hogy a pest-kőbányai vasút balsikerének főoka az alapépítmény hitványságában s az építkezési költségek magasságában rejlett,^[127] a melyek mellékkörülmények voltak; de ezeket a közvélemény nem mérlegelte, hanem a balsikert a vasútügy rovására írta. A pest-kőbányai vasút Bodmer János Gáspár badeni sóbányai igazgató rendszere szerint készült s lebegő lófogatú vasút volt, a melyet kísérletképen építettek meg, hogy használhatóságát a tervezett pest-szolnoki vasút czéljaira kipróbálják. A vállalat részvénytársasági alapon valósult meg, a mely József nádor kezdeményezésére alakult 14.000 frt alaptőkével. Az egész vonal csupán 1 német mértföld hosszú volt s a «hatvani lineától» egyenes vonalban a kőbányai szőlőkig haladt, a hol két ágra szakadt, s a téglaégetőknél végződött. 1827 augusztus 21-től 1828 márczius 1-ig volt forgalomban, s 1828 márczius 26-án a részvénytársulat a vasút lebontását és az anyag eladását határozta el, mert a szerkezet hibásnak bizonyult s a vonat nem hajtott elég jövedelmet.^[128]

Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy az országgyűlésen a Bezerédj által felvetett eszmét eleinte nem vették komolyan s követtársai évődtek a dolog felett.^[129] Bezerédj azonban sokkal inkább meg volt győződve az eszme életrevalóságáról, semmint követtársainak magatartása eltántorította volna. Az Augsburger Allgemeine Zeitung, melynek szorgalmas olvasója volt, nagy gonddal számolt be a külföldi vasútügy eseményeiről s e beszámolók Bezerédj meggyőződését fokról fokra erősítették. Ausztriában gyakorlati példákat is láthatott: ott volt a budveiss-linzi, prága-lanai és linz-gmundeni vasút, a melyek üzemben voltak s valóra váltották a hozzájuk fűzött reményeket. Ezek hatása alatt Bezerédj buzgó tevékenységet fejtett ki a követek körében: igyekszik őket meggyőzni a vállalatok hasznáról s a külföldi példák utánzására bírni. Lelkes munkájának lassan-lassan meglátszik a hatása, az eszme tért hódít s a követek megbarátkoznak a vasútépítés ügyével.^[130]

75. BÁRÓ SINA GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.

Ezzel egyidejűleg az eszme gyakorlati megvalósítása érdekében is lépéseket tesz: felkeresi Bécsben a dúsgazdag és erős üzleti érzékkel bíró Sina György bárót, igyekszik meggyőzni a vasútépítés életrevalóságáról s Magyarországon ilyen vállalat megalapítására bírni.^[131] Sina érdeklődését sikerül olyan mértékben megnyerni, hogy az óvatos üzletember elárulja neki terveit. Sina már Bezerédj látogatása előtt foglalkozott vasútépítés tervével s két vasútat tervezett Magyarországon: az egyiket Győrből Pahrendorf irányában az ausztriai malmokhoz, a másikat Sopronból Németújhely irányában ugyanazon pontra. Sina tervei szerint tehát az ausztriai malmoknál egyesültek volna a magyarországi vasutak s innen Bécs és Trieszt irányában ágaztak volna el ismét. Sina terveit Bezerédj közölte Pozsonyban követtársaival s ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vasútépítés népszerű eszmévé lőn,^[132] s megvalósításával komolyan foglalkoztak.

Sina tényleg valóra váltotta szándékét s 1836 február 14-én engedélyt kért a kanczelláriától a bécs-győri vasút előmunkálataira, a mit február 26-án meg is kapott; az országgyűlés azonban szerencsére nem tudott meg semmit e lépésről, a mely nem felelt meg álláspontjainak s könnyen megbuktathatta volna az eszmét.^[133]

A magyar országgyűlés az 1836 február 3-iki kerületi ülésen tárgyalta először a vasútépítés ügyét s a tárgyalásban természetszerűen Bezerédj is részt vett. A budapesti állandó híd építésével kapcsolatosan a kisajátítási jog törvénybeiktatásáról volt szó, a mit Szabolcs vármegye követe, Vay János indítványozott s indítványának támogatásául a vasútépítésre is rámutatott.^[134] Az indítványt Kossuth az Országgyűlési Tudósításokban mint nemzeti életkérdést tüntette fel s utalt rá, «miként többé nem jobblét, hanem élet és halál kérdése van abban, ha akarunk-e mozogni és élni, vagy a semmit nem tevés és előítéletek hinárjában vesztegelve meghalni». Ugyanilyen értelemben nyilatkozott a kerületi ülésben Bezerédj is: «Alkalmasabb szempillantásban nem tehette Szabolcs követe indítványát, mert midőn az idő naponként sürgetőbben int, midőn a közhírlapok alig szólnak többet és érdekesebben, mint az egész Európát hálóként fedendő vasutakról: ha összetett vállakkal és minden igyekezettel nem törekszünk előrehaladni, majdan a czivilisált világnak Magyarország lészen véghatára s mi a napkelethez csapva s az európai közlekedésekből kizárva, a művelt Európától távolabb fogunk állani, mint Kelet-India vagy Afrikának azon része, melyet vasútak kötnek a tengerhez. És midőn ébrednünk is késő volna, ha már egyszer azok, kik cselekedtek, a míg mi aludtunk, kiragadták a piaczot a kezünkből»: a vasútépítés érdekében a kisajátítási jog törvénybe iktatását feltétlenül meg kell valósítani.

76. A HAJÓHÍD BUDA ÉS PEST KÖZÖTT.

A kedvező kerületi határozat után Bezerédj azonnal tovább szövi a tervet: levelet ír báró Sina Györgynek, melyben arra buzdítja, hogy a vasútépítési szabadalmat sürgősen szerezze meg, nehogy mások megelőzzék. E lépéstől azt reméli, hogy a kisajátítási törvény kedvezőbb fogadtatásban fog részesülni s gyakorlati eredménye is előbb lesz. Az eszmének a pozsonyi országgyűlésen történ kedvező felkarolása nagy reményeket kelt benne, s 1836 február 8-án a következőket írja Csapónak: «Igen eleven a vasutakra nézve a részvét és az európai ideának hatását itt is nyilván tapasztalhatni. Ebben pedig nékem és sokak által optimismusnak mondott bizodalmamnak is némi diadala van.» Egy szóval kétségtelen, hogy a vasútügyre Bezerédj irányította az országgyűlés figyelmét s ő nyerte meg az ügynek a követeket. Nem a Vay Jánosé tehát a kezdeményezés érdeme, mert már a Bezerédj hatása alatt cselekedett, midőn a kisajátítási törvény szükségességét a vasútépítéssel indokolta.^[135] Vay János szerepe könnyű volt, mert előtte Bezerédj már megteremtette a kedvező hangulatot. A Bezerédj kezdeményezése sokkal nehezebb körülmények között történt s az érdeklődést felkeltenie nagyon nehéz volt. Tulajdonképpen csak akkor jutott kedvező mederbe az ügy, a midőn Széchenyi Istvánt sikerült megnyerni az eszmének. Széchenyi István megnyerése után rohamosan nőtt a hívek száma s csakhamar Bezerédj pártján állott a követek többsége. Az «újra meg újra szüntelen» elv diadalra jutott s a vasutak szükségességét megértette a magyar közvélemény. Bezerédj biztos tekintete meglátta, hogy a vasutak nem csupán haszonnal járó vállalatok, hanem egyszersmind a magyar kereskedelem biztosításának és fejlesztésnek nélkülözhetetlen feltételei. Az eszme diadala a Bezerédj érdeme, ezt tőle elvitatni nem lehet.

77. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN 1835-BEN.

A kisajátítási jog törvénybe iktatása után a vitelbér ügyét tárgyalták a követek s e vitában ismét részt vett Bezerédj és pedig a vitelbér maximumának megállapítása ellen foglalt állást. Utal a külföldi példákra, nevezetesen a Budweis és Linz közötti vasútra, a hol nincs megállapítva a vitelbér maximuma. Szerinte a verseny és a vállalkozó érdeke a legjobb szabályozói a vitelbérnek, mert a mely vasút túlmagas vitelbért szab, az saját romlását okozza. Ellenzi azon felvetett eszmét is, hogy az építendő vasutak 50-100 év mulva az ország tulajdonába menjenek át, a mit pedig többek között Deák Ferencz is vitatott, később azonban megváltoztatta álláspontját, mert belátta, hogy a vasút ügye nem azonos a hídügygyel. Bezerédj elegendőnek tartja, ha a vállalkozók csupán meghatározott számú éven át élvezik a monopóliumot, de nem tartja szükségesnek, hogy a kikötött évek elteltével tulajdonukról le kelljen mondaniok. 1836 február 12-én Csapóhoz intézett levelében Bezerédj bővebben fejtegeti a vitelbér-ügyben kifejlődött vitát. Azokkal szemben, kik azt vitatták, hogy meghatározott időre s megállapított tarifával kell engedélyt adni a vasútépítésre s ez évek eltelte után szálljon a vasút az államra, a tolnai követek felfogása az volt, hogy a tarifa megállapítását a vállalatra kell bízni s a kizárólagossági jogot is csupán azért fogadták el, mert különben a magyar viszonyok mostohasága miatt nem reméltek vállalkozót. Azt vitatták továbbá, hogy a szabadalom csupán meghatározott évekre szóljon, melyek elteltével a vasúti anyaggal szabadon rendelkezzék a vállalkozó, a szabadalom azonban szálljon vissza az államra.

A követek többsége nem szavazta meg a vitelbér maximálását s elejtette azon kikötést is, hogy a vasút tulajdonjoga a szabadalmi évek elteltével az országra szálljon.^[136] Egyszóval a kerületben a Bezerédj álláspontja diadalmaskodott, a mely a szabad kereskedési iskola felfogását képviselte.^[137] Az országos határozat is elejtette a vitelbér maximálását, ámbár a vélemények erősen hajlottak ez álláspont felé.

A szabadalmi évek utáni háramlás tárgyában az 1836 február 17-iki országos ülésben is felszólalt Bezerédj s itt újból azt vitatta, hogy csupán a pálya és a szállítási jog szálljon az országra, az ingó vagyonnal rendelkezzék szabadon a vállalat. Az így szerzett állami tulajdon szerinte nagyon drága lenne, s a közönség nem látná megfelelő hasznát, mert ezek a vasutak «egy idő mulva a szemmel látható roppant előhaladás mellett úgy fognak állani az akkori közlekedés módjához és útjaihoz, mint p. o. a kanótzos fegyverek a legújabb találmányokhoz». Felfogása itt is diadalra jutott s márcziusban örömmel írja Csapónak, hogy «a vasutakra nőttön növekszik a részvét és tettleges igyekezet». A követek közötti mende-mondáról is értesíti Csapót, hogy a bécsiek a kabinet útján meg akarják akasztani a magyarországi vasutak ügyét, mert attól félnek, hogy ezek ártanának Bécs fejlődésének. E mende-monda jó hatással volt ugyan a követek hangulatára, mert annál inkább felkarolták a vasút ügyét; Bezerédj azonban nem hitte el, hogy a kormány hajlandó volna az ország érdekét ily nyilvánvaló rosszindulattal megsérteni, s reményekkel telten nézte a vasútügy fejlődését. A soproniak tervét, kik részvények útján akarták a győr-soproni vasutat megépíteni, melegen pártolja, részvényeseket gyűjt s maga is beáll közéjük.^[138] Egyszóval nem csupán szóval, de tettel is előmozdítja a vasút ügyét.

A kormánynyal folytatott hosszas harcz után sikerült a vasúti jogot szabályozó első törvényt – az 1836. évi XXV. törvényczikket – megalkotni, a mely azonban csupán ideiglenes jelleggel bírt, mert érvénye a legközelebbi országgyűlésig terjedt. E törvényben teljesen érvényre jutott a Bezerédj felfogása, mert a 4. §. a szállítási díj megállapítását a vállalkozókra bízta s csupán a szabadalmi évek meghatározását tartotta fenn a kormánynak. Nyilt kérdés maradt azonban, hogy a szabadalmi évek elteltével mi történjék a vállalat ingó és ingatlan vagyonával, a mit a legközelebbi országgyűlés volt hivatva eldönteni. Ez a törvény, a mely a vasúti vállalatok meghonosodását lehetővé tette, teljesen a Bezerédj érdeme: ő indította meg a mozgalmat, ő fáradt a legtöbbet az érdekében s gyakorlatilag is ő tett a legtöbbet érte. Ha az eredmény nem felelt meg a hozzá fűzött várakozásoknak, az nem a Bezerédj hibája, hanem a kedvezőtlen viszonyok eredménye. Tisztán közigazgatási nehézségek miatt három esztendőn át húzódott a bécs-pozsonyi vasút ügye, a melynek érdekében igazán mindent megmozdítottak.^[139] A báró Sina vállalkozása, a melyhez Bezerédj oly nagy reményeket fűzött, még kedvezőtlenebbül ütött ki. Báró Sina György 1838 január 2-án megkapta a szabadalmat a tervezett bécs-győri vasútra, melynek Budáig való kiépítését is tervbe vette, azonban Ullman Móricz dunabalparti vállalata meghiusította tervét, a Pesttől Pozsonyig és Szolnokig épült gőzmozdonyú pálya lett az első magyar vasút, pedig Bezerédjt a Sina melletti buzgólkodásában az a czél is lelkesítette, hogy szűkebb hazájának az érdekeit szolgálja. A helyi érdekek istápolása azonban nem vonhat le a Bezerédj érdemeiből: kétségtelenül az elsők közé tartozott, a kik Magyarországon a vasutak nemzetgazdasági nagy jelentőségét megértették. A vasút körüli buzgólkodásával pedig beigazolta, hogy gyakorlati irányú államférfiú volt, a ki ez irányt nem csupán a humanizmus, hanem a közgazdaság érdekében is érvényesíteni tudta. Ez a kitartás annál tiszteletreméltóbb, mert az irodalom sem lelkesedett a vasutakért. Egy 1836 márczius 26-án Pesten kiadott névtelen röpirat, a mely az ország gazdasági érdekeinek az előmozdítását czélozta, határozottan a vasútépítés ellen foglalt állást, s az útépítést, a folyók szabályozását és a malomipar fejlesztését ajánlja a nemzetgazdák figyelmébe. A névtelen szerző kétségbevonja, hogy a vasutak a mezőgazdasági termények fogyasztását előmozdítanák s a vasúti viteldíjak előnyös alakulását csupán a nagy forgalomtól reméli.^[140] Egy szóval nem tekinti nemzetgazdasági érdeknek a vasútépítést, a mi pedig a Bezerédj tevékenységét irányította.

78. A PEST-KŐBÁNYAI PRÓBAVASÚT.

VIII.

Az országgyűlési tárgyalások lassú menete megérttette a követekkel, hogy a rendszeres munkálatokhoz az úrbérin kívül nem jutnak hozzá s mégis csak «per excerpta» kell törvényeket alkotniok, a mi országszerte ellenszenves volt. Ilyen értelemben írja Bezerédj 1835 szeptember 3-án Csapónak, hogy «elállanak a többi operatumoknak rendszeres felvételétől és megegyeznek, hogy az országgyűlés az úrbérrel befejeztessék. A mi az úrbérrel össze vagyon kötve és más tárgyak is, melyekben a közjó legsürgősebben kívánja, per excerpta hozassanak egyes külön törvények még ezen az országgyűlésen». E per excerpta alkotandó törvények tárgyát Bezerédj már 1835 augusztus 25 és 28-iki leveleiben közli Csapóval. Az első helyet a nem nemesek perviselési képessége számára vitatja, melyet «a VIII. articulus elhalasztása, a mely most már bizonytalan időre terjed és sok más okok kivánnak». Aztán következnék az arányosítási per és a dézsma iránti törvény, mely «az úrbér teljes voltára és némely részbeni behozatására nézve elkerülhetetlen».

Végül a jobbágytelkeken lakó nemesség megadóztatása kerülne sorra. Mindezeket a nép megnyugtatására tartja szükségesnek, hogy «annak odiumát engeszteljük mind arra nézve, hogy sokban várakozása nem fog beteljesedni, és bizon addig húzzuk a dolgot, míg egyszer késő talál lenni». Távolabbi tervei is vannak, nevezetesen a büntetőrendszer javítása,^[141] tanítóképzők felállítása, népoktatás szervezése, örökösödési törvény alkotása, a melyek nagy tettvágyról tanuskodnak s Bezerédj kitartó munkabírását dicsérik.

Ugyanilyen értelemben ír 1835 augusztus 25-én Sztankovánszkynak is, a mely alkalommal még bővebben kifejti terveit. In juridico a nemtelenek perviselési jogát, az arányosítást, a dézsmát, a végrehajtást és az örökösödési jogot kívánják törvény útján szabályozni; in criminali az állandó törvényszéket, az elfogatást, a kezességre történő szabadonbocsátást s a tárgyalás rendjét; ex litterario végül a tanítóképzést és az iskolaügy szabályozását. Különösen azonban a vármegyei adónak a nemesség által való átvállalására helyez nagy súlyt s fejtegeti életbeléptetésének különböző módozatait: «És így mintegy nagy igazságos tettet cselekedjék s a vármegyéknek adjon financziát és ezzel valódi erőt a nemzet. Ha így nem volna reménység, lehetne közelítve talán a vármegyeház és tisztség szolgálat költségeit a nemességnek, a fennálló közmunkákra bizonyos számú napi munkát és költséget a contributionalis fundusnak, ugyancsak a deperditáknak kívánatos pénzbeli megváltását, a rabtartást elvállalni. Ha azonban nem menne mégis és szóba jönne a jobbágytelkeken lakó nemesek dolga, vagy másképp a közmunka, igen jó, sőt elkerülhetetlen volna mintegy urbariumot csinálni a vármegye dolgára is. Maximumot határozni meg, melynél több munkát egy sessióra a vármegye ne vethessen és supererogálni ne lehessen. Pénzadót in domestica szinte maximumot kellene határozni. A reluitiót bizonyos esetben a parasztnak, minden esetben a nemesnek megengedni.» Mindezekre főleg az elv elfogadását sürgeti a vármegyében, a részletek megállapítását a körülményektől teszi függővé.

Az első per excerpta készült törvényjavaslat «a jobbágyi telkeket használó nemesek terheiről készült törvényjavaslat volt, melyet Bezerédj az 1835 október 13-iki országos ülésen elsősorban azért ellenzett, mert az adórendszerreli együttes tárgyalását tartotta czélszerűnek. Nem is látja olyan égetően szükségesnek e javaslat tárgyalását, mert «vagynak adóbeli állapotunkban több más tárgyak, melyek az orvoslást nem csak a haza közérdekében, de magának a szegény adózó népnek könnyebbségére, emelésére, javára nézve, még talán inkább is sürgősbben kívánják». Azt javasolja tehát, hogy ezen javaslat «azon adóbeli és biztossági tárgyakkal, melyeket a köztapasztalás és kívánság igen is nyilván kijelel és sürget», együtt tárgyaltassék. Tolna vármegye azonban kijelenti, hogy a mennyiben a közjövedelmek elégtelensége nyilvánvalóvá válnék s ezek magyar czélokra fordíttatnának, hajlandók «saját értékekkel is járulni a haza szükségének fedezésére, állapotjának előmozdítására». Ezt a javaslatot azonban külön nem hajlandók a tervezett módon elfogadni, mert «csak a szegény sorsát érdekelné a tehetősebb kimélésével». Ha mégis keresztülmenne a javaslat, legalább annyi módosítást sürget, hogy a már jobbágytelket bíró nemességre tegyenek kivételt s ez osztályt ne terheljék adóval.

Bezerédj ez állásfoglalása nem szabadelvű, de nem a saját lelkéből fakadt, hanem vármegyei utasításokon alapult, a melyek ismételten tiltakoztak a nemesség megadóztatása ellen. Az 1833 november 18-iki közgyűlésen is élénken tiltakozott a tolnamegyei nemesség ez elv elfogadása ellen s utasítást küldöttek Pozsonyba, melyben kijelentik, hogy «a nemesi szabadságokba és kiváltságokba ütközik, a megyénkben szakadatlanul dívó szokáshoz még és leginkább azon szegényebb atyánkfiainak, kiket a sors jobbágytelkekre szorított, ezeknek jövendő szerzését efféle terhekkel nehezíti és kiket e szerint kettős súly, a felkelés kötelessége és közadózás nyomja.»^[142]

Halasztó indítványának elvetése után Bezerédj részt vesz a törvényjavaslat érdemleges tárgyalásában s az 1835 október 16-iki országos ülésen a jobbágytelken lakó nemességnek a katonaság élelmezési terheihez való hozzájárulása tárgyában szólal fel. A katonai élelmezést az ország legsúlyosabb bajának tartja, melyet orvosolni kell. Czáfolja azon balhiedelmet, mintha a kormány pénzügyi politikáját megzavarhatná az országgyűlés adómegtagadása, mert «az indirecte adó a kormány kezében van és a közjövedelem sok más bő kútforrásaiból valódi befolyásunk nélkül bizonyára meríthet». A kormány szempontjából sem kifogástalan a mai katonatartási rendszer, mert nehezíti a katonaság elhelyezését s kezelése is terhes. Javasolja tehát, hogy a katonatartási rendszer megváltoztatása tárgyában tegyenek lépéseket.

Ugyanezen törvényjavaslat tárgyalása alatt az 1835 október 26-iki országos ülésen nyomatékosan hangoztatja, hogy Tolna vármegye nincs a jobbágytelken lakó nemesség megadóztatása mellett, ha azonban mégis kimondják az elvet, akkor az «ne csak a helységi, hanem a pusztai birtokot is érje», azon «a pusztákban levő elhagyott jobbágyhelyek is ezen törvény alá essenek». Azt javasolja végül, hogy jobbágytelkül az vétessék, a mely 1764-ben jobbágy kezén volt.

Ez a törvényjavaslat valóságos törvénynyé lett s Bezerédj óriási jelentőséget tulajdonított elfogadásának, a mint az 1836 április 18-án Csapóhoz intézett leveléből kitűnik, a hol a következőket írja: «A tapasztalás csakhamar megmutatandja, mit nyert maga az úrbéritűl adó alá jövendő nemes és mit a vármegyék, mit az ország. Azt hiszem, hogy hatásában az angol reformbill következéseivel – bár indirecte – fog mérkőzhetni ezen törvény». E kijelentésből kitetszik, hogy Bezerédj lelkében nem volt a nemesek megadóztatása ellen s csupán a vármegye parancsszavának engedelmeskedett, a mikor a megadóztatás ellen nyilatkozott. Nem ez volt azonban követtársának, Jeszenszkynek a felfogása, aki 1835 október 21-én így ír Csapónak: «Meg kell vallanom, hogy nagy kérdés előttem, vajjon a jobbágytelkeken létező nemes emberek adóztatása ősi alkotmányunk szellemében igazságos-e». S ugyanígy ír 1835 deczember 13-án is: «A földesurak jövedelmét csorbítottuk, nemestársainkat adó alá hoztuk és a mit könnyítettünk ez által az adózókon, azt az új porták elnyelik.» Erős aggodalmai vannak ezek miatt s tövises koszorúkat emleget, a melyekben azonban nem volt része, mert a kormány aranykoszorút juttatott helyette.

79. FERDINÁND.

A következő per excerpta tárgyalt törvényjavaslat az arányosítási perről szólott s az 1835 október 22-iki országos ülésben került először megvitatás alá. Bezerédj mindjárt az első tárgyalás alkalmával felszólal s megtámadja azon tervezett intézkedést, hogy az arányosítási perben az elévülés kizárassék. Indoka az, hogy «a birtoki biztosságot és a tulajdoni igazakat tetemesen sértené és zavarná, ha minden compossessoratusban a jelen békés birtok egyszerre határnélküli kutatásoknak, kereseteknek mintegy tárgyául tüzetnék ki és sok százados, jólelkű birtok és szerzeményben a nem gyengébb tulajdon, mint mely sok más vagyonra nézve létez, mégis egyszerre eltörültetnék».

Ez elv kimondása veszélyeztetné szerinte az egész törvényjavaslat czélját, mert «mindenki tartván az ily következésű vállalattól, kerülné a proportionalis pert». Indítványának védelmére ismételten kénytelen felszólalni s rámutatni, hogy az indítványa ellen történt felszólalások minden elévülést elleneznek, már pedig az elévülés hazai törvényeinkben elfogadott jogczím, csupán az arányosítási perben terveznek kivételt. Kitart álláspontja mellett, mert a törvényjavaslat «a szegényebb birtokosok ellen fogna fordulni és a tehetősebb, ki inkább el van látva és jobban fog a perben élni tudni archivumbeli segédeszközökkel», nem fogja érezni rossz következményeit.

Az 1835 október 26-iki országos ülésen melegen szól a mellett, hogy az arányosítás előtti állapotról hiteles térkép készüljön, nem «egyes fél külön kívánsága szerint», hanem a bíróság hitelesítésével. Törvény által kell biztosítani, hogy «a közös költségen kelljen minden proportionalis perben ily földabroszt készíttetni», mert ellenkező esetben az arányosítási per nem lenne megindítható.

A legelő felosztása érdekében szól az 1835 október 24-iki országos ülésen s különösen azon tételt támadja, mintha hasznavehetetlen földek is volnának. «A tudatlanság, a tunyaság, a zavar, a legjobb telekből is nem nagy hasznot szed; a szorgalom és okos felfogás ellenben meggyőzi az akadályokat és a sivatagot is termékenyíti és megczáfolja azon előítéleteket, melyek a szíkes föld és tudja Isten micsoda földre nézve létezhetnek.» A közös haszonvételek felosztását a szegény nemesség érdekében sürgeti, mert itt beigazolást nyert azon mondás, hogy «nem jó nagy úrral egy tálból cseresnyét enni».

Minthogy a közös birtok felosztását sokan éppen a szegény nemesség érdekében ellenezték, Bezerédj kénytelen ismételten felszólalni s megczáfolni e felfogást. «A közös birtok használásának jelenleg divó rendszere és gyakorlata mellett ragadt a nemességnek legnagyobb részére a szegény nevezet» s ha tovább is így maradnak a dolgok, «tsak majd egyszerre azt vesszük észre, hogy volt a kis nemesi birtok». Helyes közgazdasági érzékkel mutat rá azon befolyásra, melyet a nagy vagyon a kisebb vagyonra gyakorol s a mely befolyás a közös birtokban még erősebben érvényesül. A szegény nemesség őszinte barátjának vallja magát s ez osztály «jóllétét, szerencséjét nem tsak donationalis jussok arany álmaiban, nem tsak pergamentumokban, de egy kis valódiságban is kívánja létesíteni». Módot kíván nyújtani a kisnemességnek, hogy szorgalom és okosság alapján gyarapodhassék s a helyett, hogy «a közös zavarban aljasodjék, ha kitsinyenként is, iparkodása által feljebb-feljebb emelhesse magát». Bezerédj itt ugyanazon elveket vallja, melyek a jobbágy-kérdésben irányították s ez a földbirtokpolitika az, mely ma is a leghelytállóbb s mely a gondolkozó nemzetgazdák eszménye.

IX.

Bezerédj azon politikusok sorába tartozott, a kik komoly hivatással birtak a politikai pályára. Megtaláljuk benne a hivatásához szükséges tudományos készültséget, gyakorlati tapasztalatokat, szónoki erőt és bölcs önmérsékletet.

Bezerédjt mint törvényhozót nem tudta eddig megfelelően méltányolni az irodalom, pedig éppen e téren volt legnagyobb, mert kevés egykorú magyar államférfiút ismerünk, kinek a modern alkotmányosság s a szabadelvű reformok iránt hozzá hasonló érzéke lett volna, s ki politikai pályáján «az örök előlépést» tartotta volna hozzá hasonlóan legfőbb eszményének.^[143]

Ismerte pályatársait, megértette törekvéseiket s erejéhez mérten törekedett a közöttük fennálló ellentéteket megszüntetni.^[144] Deákban a logikus gondolkodást s az eszmények iránti lelkesedést tisztelte.^[145] Pázmándyban a magasabb szempontok hiányát kifogásolta. Beniczky tudományos készültségét nagyra becsülte, de hibáztatta tartózkodó modorát. Wesselényi nagy eszét és szónoki képességeit elismerte, de felrótta nehézkes cselekvés módját. Úgy látszik, Széchenyi állott előtte a legmagasabban, ámbár a «Hitel»-ben előadott nézeteivel nem értett mindenben egyet. Különösen azt becsülte nagyra benne, hogy «jövendőre ébresztéssel az álomnak véget vet és életre hozza az embert», minek következtében «igen sokat s legtöbbet fog használni».^[146]

Széchenyinek Tolna vármegyében általában nagy tekintélye volt, lelkes hazafinak tartották,^[147] ki «a nemzeti előmenetelre már is sokat tudott létre hozni s kinek áltható s teremtő szelleme által a közügyek szerencsésen sikerülnek» s e felfogásban osztozott Bezerédj is. Széchenyi is rokonszenvvel viseltetett Bezerédj egyénisége és működése iránt, a mint ez 1834 augusztus 5-én hozzá intézett leveléből kitűnik, hol a következőket írja: «Barátom, higyjed, becsülőd és tisztelőd vagyok, a mit az által is megmutatok, hogy anyaföldünk haszna iránt segédnek, bajtársnak őszinteséggel szólítlak fel».^[148]

80. SZÉCHENYI LEVELE BEZERÉDJHEZ.

Különösen rokonszenvvel ragaszkodott Bezerédj Nagy Pálhoz, kinek különczködését agglegényi állapotával mentette.^[149] E rokonszenv a rokoni kapcsolaton kívül a jobbágyság ügye iránti közös érdeklődésükre vezetendő vissza, a mely téren Kölcsey is nyiltan Nagy Pált vallotta mesterének.^[150] E tény azonban nem akadályozta meg Bezerédjt, hogy vitára ne keljen Nagy Pállal, mikor a modern haladás ügyét kellett vele szemben megvédelmezni. Tekintsük csak az országgyűlési tárgyalások nyilvánossága tárgyában Nagy Pállal az 1832 deczember 26-iki kerületi ülésen lefolyt vitáját, s nem tagadhatjuk meg Bezerédjtől a pálmát. Nagy Pál a külföld fejlettebb alkotmányos intézeteivel s az innen támadt felvilágosodottabb közszellemmel magyarázta azt, hogy külföldön az országgyűlési tárgyalások nyilvánosságra hozatnak, Magyarországon azonban éppen alkotmányos intézményeink fejletlensége miatt nem tartotta kívánatosnak ugyanezt. Bezerédj ezzel szemben figyelmezteti a követeket, hogy külföldön kénytelen volt «a durva erőszak vérengző kezekkel» kicsikarni a nép eltiprott jogait s ebből a magyar törvényhozásnak tanulni illik: «Emeljük a népet, hogy rázkódtatások nélkül juthassanak el oda, hova más nemzetek sok bajjal küzdve vérzivatarok után juthatának. Igyekezzünk mindenek előtt szelíd módok által nemzetünk bizodalmát megnyerni, melyre egy hathatós eszköz lesz az, ha részesévé tesszük némileg a nyilvánosság által tanácskozásainknak, melyek az ő jobblétére is vannak irányozva.» Bölcs politikai programm ez, mely az országgyűlési tárgyalások nyilvánossá tételével, «minden szabad nemzet constitutiójának palládiumával» vezeti be a népet az alkotmányos életbe. Megismétli Bezerédj e nyilatkozatot az 1833 január 10-diki országos ülésen is, a hol a «constitutiónak alapjául» ugyancsak a «publicitast» hangoztatja. Nem alkalomszerű tehát az elv előtérbe helyezése nála, hanem politikai meggyőződésének következetes megnyilatkozása, a mely politikai meggyőződés a legmodernebb politikai irodalom ismeretén épült fel.

81. NAGY PÁL SZOBRA.

A politikai irodalomból különösen Bentham köti le figyelmét, kit országgyűlési beszédeiben ismételten idéz. De idézi magánleveleiben is, a mint ezt 1835 január 24-én feleségéhez intézett leveléből láthatjuk, ahol Bentham tanításaira hivatkozva mondja, hogy nem szabad elcsüggedni, ha a jelen megakadályoz terveink keresztülvitelében, hanem jobb időkre kell halasztanunk érvényre juttatásukat.^[151] Bentham műveit tanulmányozza az országgyűlési tárgyalások alatt is, a mint ezt 1833 augusztus 20-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből láthatjuk, a hol a következőket írja: «Most egy interesszans munkát olvasok, Bentham gondolatait Dumont Helvéta által fordítva és bővítve, a politikai gyülekezetek taktikájukról.^[152] Ugyanúgy ír 1835 folyamán feleségéhez intézett egyik kelet nélküli levelében is,^[153] s ily módon a gyakorlati politikával bölcsen egyesíti az elméletben való haladást. A magyar reformkorszak államférfiaira általában nagy befolyást gyakorolt Bentham bölcselete, a mely minden állami és társadalmi intézményt azon szempontból vizsgált, hogy előmozdítja-e a közboldogságot. Bentham minden állami és társadalmi intézményt kritika tárgyává tett, s ha az ész vagy a tapasztalat azt mutatta, hogy a közboldogságot nem mozdítja elő, az intézmény reformja mellett döntött. Az intézmény régisége vagy megszokottsága nem befolyásolták ítéletét, s ezzel az állami politika terén a szabadelvű irányzat kitünő eszközévé lett.^[154] Ugyanezt a felfogást megtaláljuk a Bezerédj politikájában, de elvitathatlanul érvényre jutott a Széchenyi politikai munkáiban is. Széchenyi eszménye különben is az angol állami élet volt, s az angol politikát a napoleoni háborúk befejezése után Bentham bölcselete irányította. Ez irányította az angol törvényhozás figyelmét az elnyomott néposztályok sorsára, s ez indította meg a gyakorlati emberszeretet nemes művét Angliában. A magyar reformkorszak államférfiai azonban csupán a jót veszik át Benthamtól s nem követik vakon a rendszerét. Bezerédj számára p. o. a természeti jogok is számottevők, s ebben a franczia bölcselők hatása alatt áll, Bentham ezzel szemben nem veszi számba a természeti jogot, mert nála a jogot csupán törvény adja meg. Bentham iskolája ezen kívül figyelmen kívül hagyja a gazdasági kérdéseket, míg a magyar reformkorszak államférfiai ezek iránt is nagy érdeklődést tanusítanak.

Benthamon kívül más írók is lekötik a Bezerédj figyelmét. Az igazságügyi munkálat tárgyalása közben a tárgyalt anyagra vonatkozó szakmunkákat olvas s ily módon törekszik irodalmi színvonalon tartani magát. 1834 márczius 10-én írja Sztankovánszkynak, hogy Feuerbachot olvassa. Természetesen a nagy német büntetőjogászt, Feuerbach Jánost (1775-1833) érti alatta, kinek elrettentési elmélete az újkori büntetőjogra nagy befolyást gyakorolt. Bezerédjt emberszerető lelke vitte a büntetőjog tanulmányozására s mint törvényhozó is inkább érdeklődött a büntetőjogi, mint a magánjogi kérdések iránt.

A modern közgazdasági irodalmat is ismeri, gyakorlati ismeretein kívül innen meríti az országgyűlési beszédeiben megnyilvánuló közgazdasági tudását. Bizonyságul szolgálhat erre 1835 áprilisában Csapóhoz intézett levele, melyben azon országgyűlési végzést bírálta, hogy «a felemelt só árábuli fundus a megyék közt in rata proportione consumtionis osztassék fel». Elkeseredéssel jegyzi meg a végzésre: «mit mondana Smith, Say etc., ha ezen végzést értenék.» A Smithre és Sayra való hivatkozás azt mutatja, hogy Bezerédj mindkét író műveit ismerte, s ezzel bizonyságot szolgáltat arra, hogy a közgazdasági irodalomban jártas volt.

Gyakorlati közgazdasági felfogását Sztankovánszkyhoz intézett 1834 deczember 15-iki leveléből ismerhetjük meg, a hol jószágának tagosítására törekszik bírni s ez alkalommal kifejti előtte, hogy «sokszor éppen akár a föld rosszabb mineműsége, akár a fekvés bajos volta adja azon ingert a gazdaság igazi rationábilis, tudományos és iparkodó intézésére… Nem ott van a legjobb és leggyümölcsözőbb gazdálkodás, hol mintegy mannát terem vagy tejjel-mézzel foly, és a föld hajlása szerint talán egyenesen szájába az embernek. Certe industria, non gleba est fődolog.»

Tudományos készültségét igazolja politikai felfogásának mélysége, a mely országgyűlési beszédeiben nyilatkozik meg. Kitűnő példa erre az 1833 június 30-diki kerületi ülésben tartott beszéde, melyben a kötelező utasítások rendszerét védelmezte meg. Az utasításokban a nemzeti közvélemény megnyilvánulását látja, s minthogy az országgyűlés a nemzetet képviseli, természetszerűen ennek értelmében kell munkálkodnia. Majd rátér az utasításokat szerkesztő megyék politikai állására. A magyar vármegyék szervezetében magasfokú politikai fejlettséget lát, a mely más államokban még csupán a jövő eszménye. A megyei intézmény azonban csupán eszköz számára, mert az 1835 április 1-i ülésen kijelenti, hogyha a «nemzeti erőnek közczélokra concentrationalis hatását akadályozza», szerencsétlenségnek tartja. Véleménye szerint «oly nemzet, melynél a departementális rendszer s ennek következtében a kötelező instructiok is divatoznak, caeteris paribus a representativ systema felsőbb lépcsőjén áll, mint más». De nem is nyilvánulhat meg Magyarországon a közvélemény más úton, mint a kötelező utasítások útján. Nincs sajtószabadság, mely a közvélemény megnyilvánulására módot adhatna. Nincsenek népgyűléseink, melyek angol mintára a politikai élet központjait képezhetnék. «Egyetlen módja van hazánkban a közvélemény nyilatkozásának, úgymint a törvényhatóságok utasításai, ezekben szorul össze az egész publicitas és közszózat hatalma, mely a dolog természete szerint a nép azon osztályainak ügyét is felfogja, melyek közvetlen befolyással nem bírnak.» E beszédből kitűnik, hogy Bezerédj mélyen átértette politikai rendszerünk szellemét, s helyesen értékelte azt más politikai rendszerekkel szemben.

Bezerédj politikai készültségét állambölcseleti felfogásának modern színezete is igazolja, a mely erősen áthatja beszédeit. Ez a felfogás a franczia és angol iskola hatása alatt állott, mely a merev dogmatismussal s a nehézkes rationalismussal szemben a fejlődés szabadságát vitatta. Ez alapon védelmezi Bezerédj az 1833 július 4-diki országgyűlésen a stabilitas erősen hangoztatott principiumával szemben a törvényhozás szabadságát, melyet az állami szervezet életfeltételének tart. Magyarországon szerinte a törvényhozás szabadság mindig biztosítva volt s e szabadság az ország alaptörvényeire is kiterjed. Véleménye szerint – s itt látszik a franczia hatás – minden alkotmány a természeti törvényen nyugszik, ez minden tételes törvény alapja. A természeti törvény hatását azonban «a polgári társaság positiv szabályai s intézetei korlátozhatják, sőt szükségképpen korlátozzák is.» Ezenkívül «a polgári társaság állapotjának kifejlődése, tökéletesedése s körülállásai szerint», a társadalmi osztályok természeti jogai külömböző fokon lehetnek s így külömböző mértékben is érvényesülhetnek, de a természeti jogok befolyását «a polgári viszonyokra» teljesen megszüntetni nem lehet. «Hazánkban is a természeti törvény positiv szabályok s intézetek nélkül nem áll fenn. Hazánkban is, mint máshol, lépcsőnkint kell kifejleni a tökéletesedésnek, de hogy hazánk alkotmánya a hazafiak bármely részére nézve a természeti törvény-igazság életbe hozatását, kifejlődését kizárná», nem ismeri el.^[155] E beszéd ismét azt igazolja, hogy Bezerédj az alkotmányi rendszerek megértésének legfőbb kellékeivel, fejlett jogbölcsészeti érzékkel bírt, a mely lehetővé tette számára a tételes törvények helyes értékelését is.

Bezerédj lelke át van hatva eszményei igazától, melyeknek előbb utóbb érvényesülniök kell s ezért lelke egyensúlyát a viták hevében is meg tudta őrizni. E meggyőződés eredményezte, hogy Bezerédj mérsékelt politikus maradt, a szenvedélyesebb vitáktól tartózkodott, csupán az eszményei iránti lelkesedés váltotta ki belőle azt a melegséget, mely egyéniségének egyik jellemvonása maradt. Nem egyéni gyengeség volt az, nem megalkuvás a körülményekkel, hanem a becsületes lélek nyugalma, a feltűnési vágy hiánya. E tulajdonsága különösen azért emelendő ki, mert az ellenzéki követek inkább szónokok, mint politikusok voltak, s a szónoki hév gyakorta ragadta őket a szenvedélyesség terére. «Uraim, Isten bizonyságom, rosszul őrzitek a hazát, – mondja róluk Kölcsey – tapsért szólotok, nem a magyar nemzetért, s míg a nyelv és ajak mozgása után hírt arattok, semmi tettre nem hevültök fel ott, hol való szükség volna rátok.» Vezérelve – melyet 1834 évi január 20-án Sztankovánszkyhoz intézett levelében juttat kifejezésre – a következő: «A sors és mások által utunkba vetett hibáknak helyrehozása levén úgyis majdnem egy főhivatala életünknek és ezzel a positiv jót, tökéletesedést és előmenetelt a legbiztosabban és tettlegesen eszközöljük.»

Bezerédj nem abból a kategóriából való, melyet Kölcsey megbélyegez. Kész igazát mindenkor és mindenkivel szemben megvédelmezni, de sohasem viszi a vitát a szenvedélyesség terére, mindenkor tárgyilagos marad. Nem a dicsőségért, hanem az ügyért szól, s lelkesedése nem szónoki fogás, hanem az ügy igaz szeretete. Ez magyarázza meg számunkra Bezerédj országgyűlési szerepét: az igazság érdekében a kormánynyal mindenkor kész harczra kelni, de a túlzásokkal szemben a bölcs mérsékletet képviseli. Bölcs mérsékletének meggyőző bizonyítékát adja a sorrendi vitában.

Az országgyűlés tárgyaiul a reformmunkálatokat tűzte ki a kormány s ebben eleget tett a közóhajtásnak. A reformmunkálatok tárgyalási sorrendjét illetőleg azonban ellentétek voltak a kormány és az ellenzék között, s ez ellentétek hosszas vitákra adtak alkalmat, melyek a tárgyalásokat késleltették. Az urbarialisták és commercialisták szálltak síkra egymással szemben s a harcz az ügy rovására ment, mert sem egyik, sem másik munkálat nem jutott dülőre. Midőn e miatt a királyi válaszirat szemrehányást tett a követeknek, Bezerédj az 1833 április 22-iki kerületi ülésen megvédelmezi az országgyűlés munkarendjét. Hivatkozik a végzett munkára, mely a reformmunkálatok alapját megveti, hivatkozik az elmult negyven esztendőre, mely alatt a kormány a kész reformmunkálatok napirendre tűzését elmulasztotta. A vádat tehát erélyesen elhárítja, s tagadhatatlan, hogy az igazság mellett szólott.

Nem ragaszkodik azonban mereven az ellenzék álláspontjához, hogy a sorrendben felvett első három reformmunka csak «junctim» terjeszthető fel királyi megerősítésre, hanem a kormánytól nyert kellő biztosíték ellenében kész ettől elállani, s 1833 április 23-án a kerületi ülésben ilyen értelemben szólal fel. A czél fontos előtte s nem ragaszkodik az eszközökhöz, nem a kormány megbuktatásán munkálkodik, hanem a nemzet érdekeit igyekszik megvédelmezni.

Az 1833 augusztus 21-iki országgyűlésen a királyi személynökkel szemben az országgyűlési határozathozatal parlamentáris módját vitatja s e vitában nem csupán modern államférfiúi felfogásával tűnik ki, hanem a parlamentáris gyakorlatban való nagy jártasságot is mutat. A vitát Torna megye követe vetette fel. Kifogásolta a királyi személynök által követett gyakorlatot, hogy a törvényjavaslatok tárgyalása alkalmával a tanácskozás és határozathozatal között nem tett külömbséget, hanem a határozatot külön szavazás nélkül a tanácskozás folyamán előadott vélemények alapján mondotta ki. Ez úton mindig az eredeti javaslat nyert többséget, holott szavazás esetén a javaslatot ellenző képviselők az utasításukhoz legközelebb álló javaslatokhoz csatlakozhattak volna s szavazatukkal azokat juttatták volna diadalra. Azt indítványozta tehát, hogy minden egyes javaslat sorsát szavazással döntsék el. A személynök természetesen ellenezte az indítványt, mert a tárgyalási ügyrend szabályozatlanságát a kormány politikája érdekében kitünően fel tudta használni, s mindig a kormány szándékának megfelelő eredeti javaslat mellett dönthetett.

A mint Bezerédj 1833 augusztus 20-án kelt, a Sztankovánszkyhoz intézett leveléből kitűnik, már az rossz hatást keltett, hogy a személynök a vitában korán állást foglalt s ezzel a követeket befolyásolta. Még rosszabb hatást keltett a vita bezárásánál követett módszere, a mikor is «az elszórt enuntiátiókbul való personális extractus és abstractio» irányítja. E gyakorlat ellen irányult a tornai indítvány.

A tornai indítványt a királyi személynökkel szemben különösen Bezerédj védelmezte tiszteletteljes modorban, de nagy határozottsággal. Kimutatja, hogy «akkor fogja ki-ki leghelyesebben és biztosabban nyilatkozhatni voksát, minekutána a tárgy meg vagyon vitatva és minden oldalról kifejlik». Álláspontjának védelmére hivatkozik más nemzetek példájára, a hol az országgyűlési reglementnek szorosabb határozottsága a kérdést már régen eldöntötte. Ez úton a követek utasításaiknak is jobban meg fognak felelhetni, mert «ha a követ instructiójának tartalmát egész meg nem nyeri, küldőinek szándékát jobban fogja eszközölni, ha azzal mégis legjobban egyező módot segíti elő, mintha az azzal teljesen ellenkező résznek engedi a győzedelmet».

A személynök ez érveléssel szemben nagyon gyöngén védekezett, midőn időszerűtlennek jelentette ki Bezerédj szándékát, hogy «a külföldi reglementeket mindjárt most divatba hozzák», s az egész kérdést az országgyűlés szervezetének rendszeres tárgyalására halasztotta. A modern parlamentárizmus iránt sem a személynöknek, sem a követek többségének nem volt érzékük, s Bezerédj kénytelen volt ugyanazon az ülésen ismételten megvédelmezni álláspontját. Kifogástalan érveléssel bizonyítja, hogy «csak az absoluta majoritást lehet többségnek mondani, a mi pedig nem absoluta majoritas, az minoritas». Következésképpen, ha «csak azt nem akarjuk megállapítani, hogy minoritas hozhasson törvényt, nem tagadhatjuk, hogy absoluta majoritas kell országgyűlési végzésre».

Czáfolja a személynök azon állítását is, hogy a magyar parlamenti rendszerrel ellenkező új ügyrend megállapításáról volna szó, mert csak a szavazás határozottabb formába öntését kívánják, a mint az számos esetben eddig is gyakorlatban volt. A személynök ez érvek ellenére is fenntartotta álláspontját s Bezerédj felfogásában «idegen elveket» mutat ki, melyek «nálunk sohasem, de másutt is nehezen divatoznak». Hogy mennyire téves volt a személynök álláspontja, azt a parlamentárizmus történetének ismerői előtt nem kell külön hangoztatni, de nem is a parlamentárizmus, hanem a kormánypolitika irányította a követek többségének állásfoglalását, s így Bezerédj és a szabadelvű követek küzdelme eredménytelen maradt. Az azonban kitűnik e vitából, hogy a magyar követek között a modern parlamentárizmus elve nem volt ismeretlen ez időben, s érvényesülését a kormány akasztotta meg.

Ugyanilyen értelemben szólal fel az 1833 augusztus 26-iki országos ülésen is, a mikor ismételten azon czél vezeti állásfoglalásában, hogy «a nemzet e részben való igaza és hatása minden kétes homálytól ment és minél inkább biztosítva legyen». Nem vonja kétségbe az elnöklő személynök jóhiszeműségét, de «igen könnyen lehet oly eset, hogy minden figyelem s belátás mellett az előadások sommájának felfogása nem felel egészen meg» s ezért a szavazásnak kell dönteni a végzéseknél. Ez ismételt ügyrendi viták elvonták ugyan a figyelmet a tulajonképpeni tárgytól, a parlamentárizmus érdekében azonban jó hatásuk volt, mert a tárgyalásokat vezető személynököt nagyobb gondosságra késztették s a követek között is jobban elterjesztették a modern parlamentárizmus szellemét.

A személynökkel más esetben is volt összeütközése Bezerédjnek, s álláspontját ez alkalommal is rendületlenül fenntartotta. Mint országgyűlési censor kifogásolta a napló azon kifejezését, hogy a dunai bizottságba a személynök tagokat nevezett ki, mert feljegyzései szerint csupán kijelölés történt. Ez okból nem volt hajlandó a naplót hitelesíteni s 1835 márczius 12-én Sztankovánszkyhoz intézett levelében kijelenti, hogy neki «kellemetlen, de kétségkívül ezért a kötelességet félretenni nem lehet».

Megvédelmezi az 1834 május 10-iki országos ülésben az országgyűlési szólásszabadságot a kormány ellen, a mikor Balogh János barsi követ beszéde miatt rosszaló leiratot intéz az országgyűléshez. A rosszalásban Bezerédj ítéletet lát s meghallgatás nélkül véleménye szerint ítéletet mondani nem szabad. De külömben is elhibázott az eljárás szerinte, mert a kormány nincs hivatva a bíráskodásra. Ha a rosszalás a jó rend fenntartása érdekében is történt, rossz az eszköz s a jó czél nem szentesíthet minden eszközt. A felhasznált eszköz az országgyűlés alkotmányos elvét sérti meg, s éltető lelkét semmisíti meg. A jó rend fenntartása az országgyűlés joga s e jog gyakorlására igyekszik befolyást gyakorolni a rosszaló leirat, mert «csak azé a hatalom, kinek utasításai szerint kell azzal élni s a ki e szerint él, az amannak csak eszköze». Megállapítja, hogy az országgyűlés független állású, tanácskozásaiba és végzéseibe a kormánynak más befolyása nem lehet, mint melyet az összehívás és feloszlatás, a királyi előterjesztések és válasziratok által gyakorol. A kormány a törvényhozó hatalom alatt áll, s az országgyűlési szólásszabadságot hatalmával nem befolyásolhatja. Ez elvek uralma nélkül az országgyűlés «organicus életének legbelsőbb lelke távozik el és nem volna akkor más e gyülekezet mint dicasterium, mely a kormánynak szándéka, utasítása szerint dolgát igen dícséretesen végezhetné, minden volna csak törvényhozó hatalom nem». Tagadhatatlan, hogy Bezerédj felfogása az országgyűlés szervezetéről magasfokú politikai érettséget árul el, s messze túlszárnyalta környezetét.

82. BALOGH JÁNOS.

Ugyancsak a szólásszabadság érdekében szólal fel az 1835 július 30-iki kerületi ülésen, a mely alkalommal a kormány kérlelhetetlen ellenségeivel és szolgálatra kész híveivel szemben a bölcs mérsékletet képviseli. A szólásszabadságban az alkotmány életerejét szemléli, mely nélkül az alkotmány elpusztul. A szólásszabadság ügyében a tervezett felirat elejtését fenntartásokkal hajlandó elfogadni, a nádori közbenjárásban pedig csupán azon esetben nyugodnék meg, ha ismerné a közbenjárás feltételeit. «Ha látni fogja, hogy a principiumoknak fenntartása, melyet sok érdemes követ letétel útján akar elérni, közbenjárása mellett is megtörténhetik, s ezen móddal még a puszta theoriai óváson kívül más örvendetes resultatum is elérethetik, ehhez fog járulni.» Emlékezteti a többséget, hogy éljen mérsékletten győzelmével, mert az ellenzék nem oly gyenge, mint általában hiszik. Csak legyen ideje és alkalma az országnak megfontolni, hogy életérdeke forog kérdésben s állítani meri, hogy a törvényhatóságok nem fogják legbecsesebb kincsüket önként semmivé tenni. Emlékeztet 1822-re, a mikor a kormány az adót törvénytelen módon felemelte. Először csupán 8-9 megye állott a megtámadott nemzeti jogok mellett s néhány hónap alatt megkétszereződött e szám, egy év multán pedig az egész ország véleménye egy volt. Beszédét azon bölcs mondással fejezi be, hogy «bízzunk a nemzetben s ne vágjuk be magunk előtt a cselekvés ösvényét».

A mennyire mérsékelt az eljárásban, olyan határozott az elvben. «Bármely árért nem adjuk oda, írja 1835 július 23-án Csapóhoz intézett levelében, minek polgári constitutionális állásunkra nézve ára nem is lehet. Vannak oly dolgok, melyekben nem lehet kérdezni, mi lesz a következés és csak a kötelesség kiáltó szava után lehet indulni.» Tudja jól, hogy a követek állásfoglalására a kormány az országgyűlés feloszlatásával felelhet, «de hogyan lehessen annak mostani forma szerinti folytatását ugyanannak és a megyéknek principiuma, élete, valósága koczkáztatásával, megsemmisítésével vásárolni». S e határozottságnak kétségtelen bizonyítékait szolgáltatja ez ügyben tanusított további magaviselete.

Ugyancsak a szólásszabadság érdekében szólal fel az 1836 augusztus 1-i kerületi ülésben, a mikor is a túlzó kormánypártiak azon elméletét czáfolja, mintha a kormányt a sértett fél jogai illetnék meg a szólásszabadsági ügyben. Egyszerűen tagadja a hasonlatot: «Privátus ember perlekedjék bár s lépjen fel mint vádló: ebből még sem üldöztetés nem következik, sem életünk, szabadságunk, becsületünk veszélybe nem kerül s ez ellen nem kell garantia. De ha a kormány, mely a társaság czéljainak, a személy és vagyonbéli bátorság oltalmára van felállítva, oltalmazóbul megtámadóvá változván, kénye és tetszése szerint roppant hatalmának egész súlyával lép fel ellenünk: akkor vége van minden garantiának, melylyel constitutionalis országban a közhatalom ellen minden privatusnak bírni kell».

A kormány és pártja nagy kitartással védelmezték ez ügyben álláspontjukat, de végre is engedniök kellett annyiban, hogy 1835 október 31-én a Balogh elleni pert megszüntették. Wesselényi ügyében azonban nem engedett, áldozatul kellett esnie.

A Wesselényi elleni per ügyében Bezerédj mérsékelt és józan magatartást tanusított. Amint 1835 márczius 20-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből kitűnik, Bezerédj azok közé tartozott, kik a nádori közbenjárást tartották a legczélravezetőbbnek. Az ügy érdemével egyáltalán nem kívánt foglalkozni, hanem egyszerűen az ország érdekében sürgette a közbenjárást. Széchenyit szerette volna a tervnek megnyerni, s nélküle nem is bízott a sikerben. A közbenjárást nem is hivatalosan, hanem magánúton kérték volna Bezerédj terve szerint s arra hivatkoztak volna, hogy «közmeggyőződés szerint nem lehetnek rossz szándékai Wesselényinek» s «bármely rosszakaratú igyekezetek is a hű magyar nép közt amúgy is visszhangot, követést soha nem nyerhetnének». Bezerédj terve tehát megelőzte az országgyűlési tárgyalásokat s megelőzte az országgyűlésen felvetet hivatalos nádori közbenjárás tervét is. Minden nagyobb feltűnés nélkül szerette volna elsimítani az ügyet, a melynek kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget. Ugyancsak a nádori közbenjárást sürgette az ügy országgyűlési tárgyalásai alatt is, a mint 1835 július 31-én Sztankovánszkyhoz intézett leveléből kitűnik, de a szólásszabadság elve mellett mindvégig hűségesen kitartott. Figyelmeztette az ellenkező véleményen levő követeket, hogy «vigyázzanak, lehetetlen, hogy a vármegyéknek igazi conscius szándékuk légyen ellenkezni ezen dologgal, mely életüket vágja le. Ha pillanatnyi ideig ellene nyilatkozik is, mit ők közvéleménynek hisznek, fel fog ébredni nemsokára az igazi.»

Ugyancsak az úrbériséggel kapcsolatos a másik szólásszabadsági ügy, az országgyűlés vége felé felmerült békésmegyei sérelem. E vármegye a jobbágyok örökváltsága és személy- és vagyonbiztossága (úrbéri V. és VIII. czikkek) tárgyában pártoló körleveleket intézett a megyékhez, melyeket a kormány elfogott s Békésbe kormánybiztost küldött a mozgalom elnyomására. Ez ügy sérelem alakjában került az országgyűlés elé s heves vitákra adott alkalmat.

Bezerédj az 1835 november 7-iki kerületi ülésen a főrendekkel szemben védelmezte e sérelem jogosságát s szemükre vetette a főrendeknek, hogy czéljuk elnyomni mindent, a mi szabadság. Kétségbe vonták a főrendek a vármegyék azon jogát, hogy országgyűlési tárgyakkal foglalkozzanak, pedig e jog kétségtelen s Békés vármegyén kívül más megyék is háborítatlanul éltek s élnek vele. A kormány Békésen kívül más megyén nem akadt fenn, mivel «ezen megyék nem az V. és VIII. czikk mellett, hanem azok ellen irattak». A kormány előtt «érdemes cselekedet a nép ellen szólani, vétkes annak jussait védeni».

83. BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.

A főrendek törekvéseiről s a modern alkotmányos elvekkel szemben kifejtett ellenállásukról követi végjelentésében is megemlékszik. Sajnálattal állapítja meg, hogy «e tárgyban az intézeteknek, melyeket a képviselők táblája a törvény és alkotmánynyal ellenkezőnek látott, el nem ismerésénél és a fennforgó igaznak óvásánál és ahhoz szoros és tettleges ragaszkodásnál egyebet nem hoznak az országgyűléséről». Az orvoslást a jövendőtől várja, a mikor az alkotmányos elvek majd érvényesülni fognak.

Ugyancsak a kormány ellen foglal állást az országgyűlési ifjak ügyében is, a mint 1834 augusztus 14-én Sztankovánszkyhoz intézett levelében olvashatjuk. Ártatlan dolgot lát egyesülésükben, melyet a kormány forradalmi mozgalomnak minősített. Kemény ítéletet mond e kormányzati ballépésre: «Ha Cervantesünk támadna máma, a szélmalmokkali háborúnak másik részét írhatná.»

A kormány s a főrendekkel szemben gyakorolt kíméletlen kritikája mellett az uralkodó iránt nem csupán őszinte tisztelettel, hanem meleg szeretettel is viseltetik. Nem országgyűlési beszédeiben, hanem magánleveleiben hozza ezt kifejezésre, a melyek őszinteségében kétkedni nem lehet. Ferencz király halálát 1835 március 2-án ilyen szellemben közli Csapóval, midőn ezeket írja: «Azon mély és szomorú érzést, mely elfog bennünket, nem akarom leírni: úgy is tudni s osztani fogod azt. Az Úr Isten nyugosztalja szegény öreg urunkat és engedjen nékie ott fenn is örömet népei boldogságában.» A modern politikus csupán a kormánynyal szemben gyakorol kritikát, az uralkodó személye minden kritikán felül áll számára.

Ezekben rajzolhatjuk meg Bezerédjnek, az államférfiúnak, politikusnak és embernek jellemét. Mint államférfiú a szabadelvű eszmék feltétlen híve, mint politikus bölcs önmérséklettel igyekszik eszményei megvalósítására, s mint ember szívének egész melegével munkálkodik a haladás s a magyarság érdekében. A haladás, a jövő az eszményei, melyek természetes eszközét a szabadelvű politikában találja s a bölcs politikusnak teljes lelki erejére szüksége van, hogy a haladó eszmék háttérbe szorulása alkalmával lelkiismeretét megnyugtassa.^[156]

Vérbeli idealista, a ki hisz az igazság diadalában s kit éppen azért javíthatatlan optimistának tartottak kortársai. Lelke túlgazdag eszményekben, szíve szinültig telve szeretettel: ilyen lélekkel s ilyen szívvel csak idealista és optimista lehetett. E lelki s szívbeli tulajdonságok mellett óriási tapasztalati tudása feltárta számára az élet nyomorúságait s az orvoslás eszközeit. Nem felszínesen, mélyükben ismerte a társadalmi és gazdasági bajokat s becsületes lelke parancsszavára orvosolni törekedett azokat. Orvosolni önzetlenül, sőt áldozatokkal, kitartóan s tiszteletreméltó bátorsággal. Innen eredt az a nagy szónoki hév, mely annyiszor elragadta s lelkének egész valóját ajkára vitte. Ilyen volt Bezerédj az 1832/36. évi országgyűlés alatt, a mikor Magyarország legjobbjai a magyarság jövőjét alapozták meg. Lehettek követtársai között nagyobb tudású és nagyobb hatású egyéniségek, de tisztább lelkű és mélyebb meggyőződésű kevés.

IX.
BEZERÉDJ ÉS AZ ÚRBÉRI REFORMMUNKÁLAT.

A XVIII. SZÁZAD folyamán a jobbágyvédelem elve mindinkább érvényre jutott állami politikánkban. Az állami gépezet fejlődése az állampolgárok teherviselési képességét erősebben igénybevette s az állami terheket viselő jobbágyosztály gazdasági helyzetét az állam érdekében javítani törekszenek a változott viszonyokat megértő kormányok. A jobbágy azonban nem csupán az állami, hanem a földesúri terheket is viselte s az utóbbiak túltengése veszélyeztette az állam érdekeit, minek következtében a józan politika azt kívánta, hogy az úrbéri terhek szabályoztassanak.

Ez utóbbi szándék vezette Mária Terézia kormányát, mind 1765-ben községenként összeiratta a jobbágyi telkeket és terheket, az összeírás alapján urbariumot vagyis az úrbéresek jogait és kötelességeit megállapító szabályzatot készíttetett s azt 1767 január 23-án életbe léptette. Mária Terézia kormányának reformtevékenységét e téren is a porosz állami politika irányította, a hol Nagy Frigyes 1764. évi jobbágy felszabadítási rendeletével indította meg azon intézkedések sorozatát, melyek a parasztság sorsának javítását s a mezőgazdaság megerősítését czélozták.^[157]

A magyarországi urbarium vezérgondolata a jobbágytelkek minimumának s az úrbéri terhek maximumának megállapítása volt, biztosította a jobbágyok szabad költözési jogát, szabályozta az úriszékek eljárását s rendezte a községi közigazgatást. Nem alkotott tehát lényeges reformot: nem tette telektulajdonossá a jobbágyot, nem engedte meg az úrbéri terhek megválthatását, hanem egyszerűen megszilárdította a jobbágy gazdasági helyzetét jogi helyzetének megváltoztatása nélkül.^[158]

II. József radikálisabb s éppen ezért ellenszenves korszakán kívül ez elvek irányították a kormány jobbágypolitikáját hosszú időn át, míg a szabadelvű áramlatok el nem seperték a félrendszabályokat s a jobbágyság teljes felszabadítását ki nem vívták.

Az irodalom kétségkívül a franczia irodalom és a forradalom hatása alatt már a XVIII. század végén az elnyomott jobbágyok védelmére kél és a jogegyenlőség elve alapján sürgeti felszabadításukat. Csak az irodalom nevezetesebb termékeit említjük meg. Gróf Batthyány Alajos «Ad amicam aurem» czímű munkájában 1790-ben a jobbágyság számára politikai jogokat sürget: szabad költözést, birtokszerzési és hivatalviselési jogot, az úri hatóság alóli felszabadítást s országgyűlési képviselőválasztási jogot; gazdasági helyzetük javítása érdekében pedig a jobbágyi állapotnak szabad egyezkedés útján megállapítandó földbérletté való átváltoztatását javasolja.^[159]

Hajnóczy József «Ratio proponendarum in comitiis legum» czímű kéziratos munkájában ugyancsak 1790-ben elismeri ugyan a magántulajdon sérthetetlenségét (proprietas omnium mihi sacra est), de birtokszerzési jogot követel a jobbágyság számára s az örökváltság behozatalát javasolja. Hangoztatja a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség elvét, sürgeti a papi tized megváltását és a szabad költözési jogot. Mindezen elveket nyomtatásban megjelent munkáiban is ismétli s állambölcsészeti érvekkel bőségesen indokolja.

Hasonlóan gondolkozik és ír Hajnóczy nemeslelkű és felvilágosodott pártfogója gróf Széchenyi Ferencz is, midőn 1791-ben az országgyűlés által kiküldött országos reformbizottságok feladatait programmszerűen összeállítja. Olyan alkotmányt sürget, a mely 24 millió embernek szól s nem «csak 50-60 ezer familiák jussait védelmezi».^[160] Ez az alkotmány azonban csupán a nemesi előjogok feláldozása árán teremthető meg s ha a nemesség az áldozatot vonakodnék meghozni, teljesen hiábavalók lesznek az országos bizottságok reformmunkálatai. Figyelmeztet a franczia forradalom eseményeire, melyek a nép elnyomásának következményei. Különösen azt javasolja, hogy az adófizetési kötelezettség a nemességre is kiterjesztessék, hogy a jobbágy is szerezhessen tulajdont s viselhessen tisztségeket, egyszóval a jobbágyság politikai és gazdasági felszabadítása érdekében száll síkra.

Kizárólag a jobbágyság érdekeinek van szentelve Berzeviczy Gergely «De conditione et indole rusticorum» czímű 1804-ben kiadott munkája, mely az állambölcselet terét elhagyva, a gazdasági térre viszi át a jobbágykérdést s ezzel Széchenyi István hasonló irányú munkásságát előkészíti. Berzeviczy a szabad birtok és szabad munka elvét állítja fel s az ország gazdasági elmaradottságának okát abban találja, hogy hét millió lakos közül 325.000 nemesé a föld s ezzel szemben a jobbágyság viseli az összes közterheket, holott kiadásai jóval meghaladják jövedelmét. A gazdasági helyzethez hasonlóan elavultnak tartja a jobbágyság társadalmi helyzetét is s sürgeti a fokozatos felszabadítást.^[161]

Ez után hosszú szünet áll be irodalmunkban, melyet a közviszonyok bőségesen megmagyaráznak s csupán Széchenyi István fellépésével terelődik ismét a jobbágykérdés reformjára a közfigyelem.

Széchenyi István már «Hitel» czímű művében felhívja a figyelmet a jobbágyi állapotból származó fogyatkozásokra, melyek az ország gazdasági fejlődésének nyilvánvaló akadályai. Ilyennek tartja elsősorban a robotot, a mely a földesúr szempontjából értéktelenebb a bérmunkánál, a jobbágy szempontjából pedig a tehetségek elsorvadását eredményező teher. «Most a magyar paraszt szemeire sokszor vetett restségének oka, ha annak legbelsőbb velejére ereszkedünk, többnyire nem egyéb – ámbár mindenféle álorczát vesz magára – mint a bizonytalanság s gyarapodhatásárul kétségbeesés.»^[162] A dézsmára nézve pedig idézi Young mondását, hogy «a mezei gazdaság megrontására a dézsmánál sikeresbet kitalálni nem lehetett», mert «mennél többet termeszt a jobbágy, annál jobban büntettetik, annál többet kell adnia».^[163]

Behatóbban foglalkozik a jobbágykérdéssel «Stadium» czímű munkájában, melyet előszavában mint legégetőbb problemát állít be: «Ítéletem szerint, ha mai létünket tekintjük, a főkérdés a birtoktalan nemesség s a szántóvető sorsa és azon relatiók körül forog, melyben ők a kormányhoz, vármegyéhez s az utolsók földesuraikhoz is állanak.»^[164] Az előszó végén pedig a következőkben rajzolja meg a jövő képét: «Honunk minden lakosinak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is abbeli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre. Ez lelkiismereti vallomásom!»^[165]

A «Stadium» a korszerű reformok megvalósítására konkrét törvényjavaslatokat terjeszt az 1832. évi országgyűlés képviselői elé s e törvényjavaslatok a jobbágyság sorsára különös figyelmet fordítanak. A IV. törvényjavaslat tulajdonszerzési jogot biztosít minden állampolgár, tehát a nem nemesek számára is; a tulajdonszerzési jog pedig nem csupán a jobbágytelekre, hanem a földesúri birtokra is vonatkozik.^[166]

84. GRÓF SZÉCHENYI «STÁDIUM»-ÁNAK CZÍMLAPJA.

Nem köti korlátokhoz e jogot, hanem teljesen szabad teret enged a földszerzési vágynak: «nem csak egy, két, három s a t. sessiót, mint annál sokan megállanak, de az urasági allodialis földekből is annyit, a mennyit akar». Igazságtalannak tartaná azon javaslatot, hogy «a magyar nemesség arra szoríttassék, hogy örök jussát ingyen s minden aequivalens nélkül áldozza fel s veszítse el», mert a tulajdont szentnek tartja. Ha azonban a magyar nemesség el akarja adni földbirtokát, meg kell engedni a nem nemesnek is a megszerzést, mert csupán ily módon válhatik a földbirtok valóságos tulajdonná, melylyel a tulajdonos teljesen szabadon rendelkezhetik. Nem a nem nemesek tulajdonszerzése tehát a czél, melynek megvalósításán fáradozik, hanem a nemesek tulajdonjogának teljes érvényesülése érdekében sürgeti a tulajdonszerzési jog kiterjesztését s ugyanezen okból javasolja az ősiség eltörlését s a kincstári örökösödési jog megszüntetését is. Ez a Széchenyi utilitarista felfogása, melyet angol mesterétől vett át s a mely mint gyakorlati politikai eszköz a siker reményével biztatott a legkényesebb kérdések megoldásában is.

A jobbágyságot érintő javaslatok közül figyelemreméltó a «Stadium» azon pontja is, mely a törvény előtti egyenlőséget sürgeti, tehát megszünteti az úriszéket, a hol «bíró s alperes egy személy». Kilenc millió legázolt lakost akar e javaslat illető sorsra emelni, de nem egyszerre, hanem fokozatosan.^[167] Egyelőre csupán az elv kimondását veszi programmjába.

Azonos szellemű a közteherviselést illető reformjavaslata is, itt t. i. csupán a megyei és országgyűlési költségek közös viselését sürgeti, az állami terhekről nem nyilatkozik. A fokozatosság elve mellett nyilvánvaló azon törekvése, hogy az elvre helyezi a súlyt, a gyakorlatban mindig hajlandó megalkudni. Végső következtetése is a fokozatosság elvét hangoztatja s a fokozatosan életbeléptetett reformokból származott hasznot állítja előtérbe: «alkotmányunkat vagy javítanunk s azt az idő szellemében szabnunk, vagy gazdaságtól, befolyástól, szerencsétől, nyugalomtól s biztosléttől búcsút vennünk kell.»

Széchenyinél határozottabb és gyakorlatibb Wesselényi, a ki teljesen a Széchenyi hatása alatt áll.^[168] A jobbágyság nyomorát eleven színekkel festi s nem habozik a robot és kilenczed megváltása ügyében konkrét javaslatokat tenni, a mit Széchenyi elmulaszt. Wesselényi a jobbágyi állapot mérlegeléséből indul ki s a felebaráti szeretet is ott szerepel motívumai között, Széchenyi ellenben csupán az ország és földesúr gazdasági helyzetét veszi figyelembe s e gazdasági helyzet javítása érdekében sürgeti a tulajdonszerzési jog kiterjesztését. Wesselényi tehát Széchenyivel szemben haladást képvisel s az államférfiú számítása mellett az emberi érzelmeknek is helyet enged.

Wesselényi előtt kétségtelen igazságképpen áll, hogy a jobbágytelek is a nemesség tulajdona, használatáért tehát a jobbágy bért fizetni tartozik, a bérfizetési mód tekintetében azonban megváltoztatandónak tartja a jelen állapotot.^[169] Míg a jobbágyság gazdasági helyzetét illetőleg csupán az intézmények korszerűségét vitatja, addig a jobbágyok társadalmi állapotát egyenesen igazságtalannak mondja, a melyet feltétlenül meg kell szüntetni: «Minél több szabad jussokkal bíró tagokból áll egy nemzet, annál hatalmasabb. Igen csekély számtudás kell érteni azt, hogy minden tekintetben nagyobb szinte 10 millió, mint alig 800.000 szabad polgárból álló nemzet. Csak szabad ember s kinek van mit köszönjön polgári alkotmányunk, az kész annak védelmére.»^[170]

A jobbágyság gazdasági helyzetének korszerűsítésére egész sereg javaslata van, melyek általában azon elvbe foglalhatók össze, hogy a jobbágyok haszonbérlői állapotát fenn lehet tartani, de a haszonbérfizetési módot meg kell változtatni, a jobbágyi rendszert valóságos haszonbérlői rendszerré kell tenni.^[171] A jelen rendszer tarthatatlanságának igazolására bemutatja a robotolási kényszer borzalmait: «Van visszás érzést szülő s botránkoztató abban, hogy valakinek lehessen mást, akarja, ne akarja ez, hetenkint egy vagy több napokon oly munkára, mire neki tetszik, hajtani s kényszeríteni.» Szembetünő itt a Széchenyi és Wesselényi felfogása közötti ellentét: Széchenyi a robotmunka értéktelenségét állapítja meg a földesúr szempontjából, Wesselényi pedig a földesúri kényszerítő hatalomnak a jobbágyra való hatását emeli ki.

Ismételten hangoztatja, hogy «a birtoki jus szent, ebbe elegyedni bajos és nagyon kényes».^[172] Ennek hangoztatása mellett azonban sürgeti a jobbágyi tartozások korszerű rendezését, a jobbágyi haszonvétel biztosítását s a tulajdonszerzési jog megadását. A tulajdonszerzésig jogot illetőleg a jobbágyterhek megváltási módozatait az országgyűlés elhatározásától várja, de nemzeti szempontból korlátokat állít annyiban, hogy csupán magyaroknak engedi meg a tulajdonszerzést.

Ez irodalmi előkészítés előzi meg az 1832/36. évi országgyűlést, melyben Széchenyi és Wesselényi képviselik a fejlődés utolsó szakaszát: Széchenyi mint a gazdasági, Wesselényi mint a társadalmi reformok kifejezője.

A magyar országgyűlések között az 1790/91. évi volt az első, mely a kor nagy kérdései iránt érzéket mutatott s a haladás ügyét szolgálta. Bizonyára részük van ebben az Európa nyugatán lejátszódott nagy eseményeknek, melyek hatása a legmagasabb körökig eljutott, a politikai irodalomban pedig kézzelfoghatóan megállapítható. Az 1790/91. évi országgyűlés különösen a jobbágyság szempontjából nagyérdekű, mert a Mária Terézia úrbéri alkotásait átvette és törvényesítette. Törvénybe iktatta a jobbágyok költözési szabadságát és ideiglenesen életbe léptette az úrbéri szabályzatot. Ez országgyűlés azonban nem csupán törvényes alkotásaival szolgálta az ország javát, hanem a nemzet jövő fejlődésére is korszakalkotó befolyást gyakorolt, mikor országos bizottságokat küldött ki, melyek az életbeléptetendő reformok előkészítésére voltak hivatva. Ezekhez a reformmunkálatokhoz nagy reményeket fűztek hazánk jobbjai s a jobbágyság is ezektől remélte sorsa jobbra fordulását. Azonban e remények II. Lipót király halálával szétfoszlottak s a várva-várt reformok évtizedeken át nem valósulhattak meg.^[173] I. Ferencz király nem merte követni az elődje alatti kormánypolitikát, nehogy reformok életbeléptetésével alattvalóiban kielégíthetetlen vágyakat ébreszszen s ezzel utat nyisson a forradalom éltető szellemének, a közelégületlenségnek.

85. AZ «OPERATA IN OBJECTO URBARIALI» CZÍMLAPJA.

Az 1790/91. országgyűlés 67. czikkével kiküldött országos bizottságok közül az úrbéri bizottság 1791 augusztus 12-én kezdte meg működését Pesten gróf Zichy Ferencz elnöklete alatt s 1793 márczius 28-án fejezte be tanácskozásait, a melyek eredményei nyomtatásban csupán az 1825/27. évi országgyűlés rendeletére adattak ki.^[174] A bizottság álláspontja az volt, hogy a jobbágykérdés törvényes szabályozására egyedül az országgyűlés hivatott s Mária Terézia úrbéri rendelete átmeneti intézkedés,^[175] mely az ország alaptörvényeivel összhangba hozva állandósítandó. Ez utóbbi czél megvalósítását tekintette a bizottság legfőbb feladatának s így nagy reformokkal nem biztatott. A bizottsági munkálat a jobbágyok személyes szabadságának, a jobbágyi haszonvételeknek és tartozásoknak összes kérdéseit felölelte, de lényegében alkalmazkodott a Mária Terézia úrbéri rendeletéhez s a jobbágyok jogállását érintetlenül hagyta. A javasolt törvények nagy körültekintéssel, de kevés rendszerességgel vannak kidolgozva s nem viselik magukon az igazi reformjelleget. Inkább a fennálló viszonyok kodifikálását, mint a korszellem szerinti megváltoztatását szolgálják.

A munkálat megállapítja a jobbágyok költözésének előfeltételeit s e téren a földesúri önkénytől függetleníteni törekszik azokat.^[176] Megállapítja a jobbágytelki állományt és a jobbágyi haszonvételeket, megengedi a haszonvételi jog eladhatását, de határozottan eltiltja a jobbágyot a tulajdonszerzéstől. Szabályozza a jobbágyi tartozásokat és szolgálmányokat, megállapítja azok ideiglenes megválthatóságát, de az ősiségre hivatkozva tiltja az örökváltságot. Szabadságot ad a földesúrnak, hogy bírói hatalmát a szervezett községi előljáróságra átruházhassa, de fenntartja a botbüntetést és az úrbéri pereket kizárólag a földesúri törvényszék elé utalja. A bizottság szabadelvű elemeit Mandics Antal zágrábi kanonok és Ragályi József borsodmegyei alispán képviselték, kik a bizottmányi véleménynyel szemben az örökváltság törvénybeiktatását javasolták, de kisebbségben maradtak s felfogásuk csupán évtizedek mulva diadalmaskodott.

Az 1790/91. évi 35. törvényczikk Mária Terézia úrbéri rendeletét csupán ideiglenes érvénynyel ruházta fel s a legközelebbi országgyűlés feladatává tette az úrbériség végleges rendezését. Ugyancsak a legközelebbi országgyűlés feladata lett volna az 1790/91. évi 67. törvényczikk értelmében készült reformmunkálatok letárgyalása, a melyek sorába az úrbéri munkálat is tartozott. Valóságos reformországgyűlés lehetett volna tehát az 1792. évi, ha a trónváltozás és a külpolitikai események más irányba nem térítik a kormányt. Így azonban az 1792. évi 13. törvényczikk egyszerűen meghosszabbította az úrbéri rendelet érvényét s az 1790/91. évi 35. mintájára az úriszéket szabályozta. Innen kezdve négy évtizeden át az országgyűlések egyszerűen megismétlik az 1792. évi 13. törvényczikk meghosszabbító rendelkezését^[177] s csupán elvétve foglalkoznak az úrbériséget illető kérdésekkel.^[178] Érezték azonban, hogy az úrbériség szabályozása a legégetőbb kérdés, mert a többi munkálat tárgyalásának elhalasztásával csupán általánosságban foglalkoznak,^[179] az úrbéri munkálatnak pedig minden országgyűlés külön törvényczikket szentel.

Az 1790/91. évi 67. törvényczikkel kiküldött országos bizottságok munkálatait az 1825/27. évi országgyűlés tűzte újból napirendre s a VIII. törvényczikkel újabb bizottságokat küldött ki a több évtizedes heverés alatt elavult munkálatok átdolgozására.^[180] Az úrbéri bizottság munkálata, melynek kinyomatását az 1830. évi országgyűlés rendelte el, lényegében az eredeti munkálattal azonos tartalmú, de rendszeresebb és áttekinthetőbb amannál. Hét törvényczikkbe foglalja az úrbériség szabályozására vonatkozó javaslatait s indokolással is ellátja azokat. E törvényjavaslatok az eredeti munkálattal szemben határozottan haladást képviselnek, igyekeznek azonban a földesúr érdekeit előtérbe helyezi. Így mindjárt az első javaslat, mely a jobbágyok költözési jogát szabályozza, az eredeti munkálattal ellentétben elsősorban a földesúrtól teszi függővé az elbocsátást. Átveszi az eredeti javaslatból a jobbágyi haszonvétel eladhatásának megengedését, de az ily módon megszerezhető telkek számát a községbeli összes jobbágytelek száma arányában korlátozza. E korlátozó intézkedés ellen a bizottság egyik része különvéleményt jelentett be, de a mint látni fogjuk, az országgyűlés is a bizottsági javaslat értelmében határozott. A jobbágy gazdasági helyzetének javítása érdekében megengedi a legelők elkülönzését, a mit az eredeti munkálatban még nem találunk meg. Határozottan haladást képvisel a jobbágyterhek szabályozása terén, mert megengedi az örökváltságot, a mi az eredeti munkálatból hiányzott. A községi előljáróság hatáskörét azonban megszorítja, mert igazságszolgáltatási hatalmat az eredeti munkálattal szemben nem ruház rá.

86. AZ «OPINIO IN RE URBARIALI» CZÍMLAPJA.

Az 1832/36. évi országgyűlés a magyar jobbágyság történetében új korszakot nyit meg. Az irodalom jobbágyvédő törekvéseinek nem volt gyakorlati eredményük, az országgyűlések nem alkottak e téren számottevő reformokat. A jobbágyság magna chartája az 1832/36. évi országgyűlésig a Mária Terézia 1767. évi úrbéri rendelete volt, melynek értékét még e korban is megbecsülte az irodalom.^[181]

Ez a rendelet régen nem volt már korszerű, a mikor még mindig érvényben volt. A jobbágy nem szerezhetett földtulajdont, csupán haszonélvezet illette meg s e haszonélvezet ellenében viselnie kellett az állami és földesúri terheket, melyek eredményesebb munkára képtelenné tették. Társadalmi helyzete pedig olyan volt, hogy az elnyomást lépten nyomon éreznie kellett. E bajokon kívánt segíteni az 1832-36. évi országgyűlés s ezzel a magyar országgyűlések történetében emlékezetessé tette működését. A jobbágyság társadalmi helyzetét nem tudta gyökeresen megváltoztatni, az e téren fennálló előítéletekkel még nem tudott megküzdeni; de védelmet biztosított a jobbágynak a földesúri önkény ellen s ezzel gazdasági helyzetét megszilárdította, megindította a mezőgazdasági termelés korszerű fejlődését.

A követek között uralkodó szabadelvű irányzat a Széchenyi és Wesselényi hatása alatt állott, a jobbágykérdés megoldását ők készítették elő.^[182] Széchenyi az irodalomban hangoztatott eszméit a gyakorlatban is felvetette s a «proprietas és az alkotmányi jogoknak az egész népre kiterjesztése» körül buzgólkodott.^[183] Széchenyi azonban a főrendiházban nem tudott eredményeket elérni s a követekkel nem tartott fenn állandó összeköttetést. A követek között Bezerédj volt a jobbágyfelszabadítás zászlóvívője s vele együtt haladt a szabadelvű követek lelkes serege. Bezerédj a jobbágyság őszinte barátja volt s legfőbb eszményéül a jobbágyság teljes felszabadítását tekintette, a minek megvalósítása érdekében dolgozott. Nem az emberbaráti szeretett volt csupán, a mely működésében irányította, hanem magasabb gazdasági és nemzeti szempontok, melyek hangoztatásában el nem lankad. Nem a jobbágyság szomorú sorsa az, a mely reformok sürgetésére készteti, hanem a jövő Magyarország nagysága és boldogsága, a melyet a jobbágyság felszabadítása nélkül nem tud elképzelni. Jobbágypolitikája a szabadelvű követekhez hasonlóan, kétségkívül a Széchenyi és Wesselényi hatása alatt állott, de a Széchenyi felfogásánál szilárdabb alapra van elhelyezve s Wesselényi felfogásánál rendszeresebb. Ez a jobbágyvédő Bezerédj igazi egyénisége s ha szónoki heve egyszer s másszor érzelmi térre viszi, az nem szónoki mesterfogás, hanem az összes lélek megnyilvánulása, a mely gondolatait leplezetlenül feltárja.

Az 1832/36. évi országgyűlés volt végre hivatva arra, hogy azt a kilencz reformmunkálatot, melyek az 1791 : LXVII. t.-cz. alapján készültek, törvényerőre emelje. A királyi előterjesztések tényleg a reformmunkálatokat tűzték napirendre, de nem azon sorrendben, a mint ezt az 1825/27. és 1830. évi országgyűlések kívánták, mert az úrbéri munkálatot vették fel elsőnek. A nevezett országgyűlések végzései szerint viszont a kereskedelmi munkálatot kellett volna elsősorban tárgyalni, mely az ország rég óhajtott gazdasági felvirágoztatását lett volna hivatva szolgálni s csak azután az úrbéri munkálatot. Az ellenzék a sorrend e megváltoztatásában nem csupán az országgyűlési végzések mellőzését látta, hanem azt a titkos politikai czélzatot, hogy a kereskedelmi munkálat, a melyhez annyi reményt fűzött a nemesség, le fog szorulni az országgyűlésről.^[184] A kormány sorrendi javaslata ennek következtében a szabadelvű követek buzgólkodása ellenére is elbukott az 1832 deczember 27-iki kerületi ülésen s a rendek a kereskedelmi javaslat tárgyalását tették első helyre. Nehogy «azonban az udvar láttassék liberálisnak, mert a feladásokat az urbarium kezdé s a nemesség a parasztok ellenségének»,^[185] utóbb mégis engedtek álláspontjukból s csupán azt kötötték ki, hogy a kereskedelmi munkálattal együttesen terjesztessék szentesítés alá. A változás főleg a Wesselényi érdeme volt, a ki «reggeltől estig követtől követig járt s proselitákat keresett az urbarium elsőségére»,^[186] de része volt az urbarium diadalában a nádornak is, a ki figyelmeztette a követeket az 1764. évi esetre,^[187] a mikor az országgyűlés nem akarta az urbariumot tárgyalni s a kormány kénytelen volt absolutistikus módon rendelkezni.

Bezerédj már a sorrend megállapításának kérdésében egészen önálló felfogást tanusított, a mely mély belátásról és kitünő gyakorlati érzékről tesz bizonyságot. Felfogása szerint az úrbéri munkálatnak kell az első helyet biztosítani, mert a jobbágyság felszabadulásával a nemzet megerősödik s a megerősödött nemzet könnyebben fogja kivívni mindazon reformokat, melyek a közgazdaság emelése érdekében kívánatosak.^[188] Az igazságügyi munkálat első helyre tevését nem ellenzi Bezerédj, mert ennek tárgyalása alatt «az opiniok egyebekre nézve is conciliálódhatnának», de a közgazdasági munkálat elsőségét nem tartja szerencsés gondolatnak. Mikor aztán a junctim eszméje felszínre kerül, egészen megnyugszik, mert ezzel az ügyet is mentve látja s az időt rabló viták is befejezést nyerhetnek. Az úrbéri munkálat elsőségét t. i. Bezerédj szerint elsősorban gyakorlati politikai szempontok javasolják: «Arra nézve kívánatos az urbariumon kezdés, hogy az adózó lássa, hogy az ő sorsát legelől veszi orvoslás alá az ország». Tárgyi szempontból más volt a felfogása, mert már az országgyűlés előtt hangoztatta a vármegyében, hogy «nem az urbarialéban, hanem a contributionale commissariaticumban s commerciáléban kell és lehet a paraszton leginkább, legsikeresebben és igazságosabban könnyebbíteni, de a paraszt ezt nem látja mindenhol oly világosan által».^[189] Az említett gyakorlati szempont készteti Bezerédjt arra, hogy szakítson azon felfogással, melyet az országgyűlés előtt vallott.

Az úrbéri javaslat tárgyalását tehát az 1833 január 23-iki kerületi ülésen megkezdték a követek, de nem a kormány által óhajtott szellemben. A kormány t. i. az úrbéri törvény által csupán az ideiglenes helyzet állandósítását czélozta, a szabadelvű nemesség előtt pedig magasabb czél, a jobbágyság teljes felszabadítása lebegett.^[190] Ez utóbbi irányban munkálkodtak a követek a kerületi üléseken s a szabadelvű irány szóvívői között jelentékeny szerepet vitt Bezerédj.

«Nagy kérdés adá elő magát – írja Kölcsey^[191] – mert a mint a robotváltságról tétetik szó, vitatásba jött: bírhat-e a jobbágy sajátsági just a telekre nézve, hol lakik? és bírhat-e sajátsági just a nemesi javakra nézve, miket pénzen fogna megvenni? Ez a két nevezetes idea, mik a mi barbaricum glossariumunkban proprietas és capacitas névvel neveztetnek. A tusa nagy vala s továbbtartott egy napnál, de évszázados előítéleteket oly könnyen lerontani nem lehet.» Ebben a tusában Bezerédj vezető szerepet vitt s a szabadelvű eszmények mellett mindvégig kitartott. Mintha csak róla írt volna Kölcsey:^[192] «A magot elvetjük s ki nem kél; újra vetünk s kikél, de fűben eltapodtatik; s ismét vetünk s nemcsak kikél, de fejet hány, s már-már érik, már-már sarló alá dül, midőn felleg támad s a jég elveri. A kislelkű ember összeharapja ajkait, kezeit egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vet s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újra kezdeni nem fárad el; s ha még nem boldogult, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen, s nem egyszer eljön az idő, a mag kikél, nő, megérik s gazdag aratással örvendeztet. Való, a kezdő már sírban hever, de mi az? Ha az emberiség egészéért kell munkálni: ez az egész nem halandó.»

87. KÖLCSEY NAPLÓJÁNAK CZÍMLAPJA.

A jobbágytulajdon kérdésében Tolna megye előljárt s Bezerédj csupán a megye felfogásának adott kifejezést, midőn azt annyi lelkesedéssel védelmezte.^[193]

Az 1833 április 27-iki kerületi ülésben azon elv védelmére emelt szót Bezerédj, hogy a jobbágynak telkét a földesúrtól szabad egyezkedés útján megvenni s független tulajdonul bírni szabad legyen. «Megnyittatik-e 9 millió embernek Magyarországon azon út, melyen a földtulajdonnak s önállásnak varázsereje által önmagának becsülésével, új élettel, új iparral ébredjen, s polgári helyzetének emelkedésével a hazához s alkotmányhoz új kötelékkel kapcsoltassék?» Ez a nagy kérdés Bezerédj szerint, melyre az országgyűlésnek válaszolnia kell. Ő maga nem habozik a válaszszal: «El kell azon akadályt s gátat kerülni, mely honunk emelkedésének több kárt tett, mint az orsovai sziklák vizeikre nézve okoztak.» A milyen őszinte barátja azonban a haladásnak, éppen olyan óvatos a haladás eszközeinek megválasztásában. E tekintetben alárendeli magát Tolna vármegye 1833 április 15-én kelt utasításának, a mely azt követeli, hogy «a földesúri tulajdonossági jusnak törvényes sérthetetlenségét hathatósan vitatni, védeni és a jobbágytelkek szabad adása vevése értelmében az uradalmi sajátsági jus megváltására vonatkozólag eredeti utasításunkban kikötött feltétel mellett tovább is állhatatosan kitartani el ne mulaszszák.^[194] Ez alapon Bezerédj nem szünteti meg egyszerűen a földesúri tulajdont, hanem a megváltást sürgeti: «A közigazság s a törvény pajzsa alatt szereztetett tulajdonnak szentnek kell maradni. Hahogy a status valaki tulajdonát mindenki által arányosan viselendő kármentés nélkül visszavenné, azon visszás igazsággal élne, melyet a szomorú emlékezetű pénz reductiójában fájdalom, tapasztaltunk. Azzal, hogy valakinek szabadságot adunk tulajdont szerezni, senkiét sem vesszük el, sőt mindenféle tulajdont erősítünk; mert erősebb ott a proprietas és annak minden következése, a hol 9 millióra terjed, mint a hol csak kevés számokra van szorítva.»

Bezerédj felismerte, hogy az ország közgazdasága számára veszedelmes a nagybirtok s eszménye a jómódú kisbirtokosság, melynek megerősödését várja a felszabadult jobbágyságtól. Így állítja be a kérdést nem csupán a nyilvánosság előtt, az országgyűlésen tartott beszédeiben, hanem bizalmas közléseiben is, mert 1834 deczember 18-án Csapóhoz intézett levelében a következőket mondja: «A szegényebb nemesség, ha felvilágosíttatik csak félig is igen érezhető érdekére nézve, alig lehet, hogy a jobbágytelkekben szerezhető proprietast és az ehhez szükségeseket ne pártolja, mert hiszen mindazok, kik úrbéri telkeken laknak, mindazok, kik csekélyebb tehetségekhez képest acquisitióikat olyakra kénytelenek szorítani, maguk alatt vágják a fát, ha ott az alkalmatosságot maguktól elzáratni engednék.»

Az 1833 április 29-iki kerületi ülésen ez elv alapján kijelenti, hogy «a tulajdon csak ott van minden convulsiók felé emelve, a hol sok a tulajdonos». Fájdalommal mutat rá a kisbirtokos nemesség állapotára, a mely napról-napra pusztul s helyét új nagybirtokos osztály foglalja el. «Alkotmányi rendszerünk ellene van a szegény nemességnek. In charta minden jussokban részes, de a valóságban nem. Mutatja jelen állapotja, mint sülyed azon osztály, melyben a nemzeti erénynek annyi csirája rejtőzik. S vajjon most, mindőn a nemtelen nem bírhat nemesi jószágot, kik a nemesi javak acquisitorai? Talán azoknak maradéki, kik Szent István előtt vérekkel szerzették a hazát? Ezeknek alig marad annyi helyük, hová régi pergamentjukat eltehetnék.» Bezerédj nemzetiségi politikájának egész rendszerét feltárják e szavak! A kisbirtokos nemesség szerinte színmagyar s ez pusztul állandóan a nagybirtok nyomása alatt. E pusztulást csupán úgy lehet megakadályozni, ha az ugyancsak magyar jobbágyság felszabadul s a pusztuló kisbirtokos nemesség helyére lép. Ez nem csupán józan gazdasági politika, mely a nagybirtokos osztály túltengését ellensúlyozza, hanem nemzeti politika is, a mely állandóan biztosítja a magyar gazdasági felsőbbségét. A nemzeti és gazdasági érdekeken kívül még egy fontos szempont vezette a Bezerédj jobbágypolitikáját, t. i. a társadalmi béke biztosítása, melyre a sokat hányatott magyarságnak oly nagy szüksége volt. Ilyen értelemben ír 1833 január 28-án Sztankovánszkynak: «a nemtelen, a paraszt nincs jobbágyságra szorítva, hanem per capacitatem proprietatis akként kiléphet: ez az urbarialénak minden odiumát mind a paraszt, mind rágalmazóink előtt elveszi».

A jobbágyok személyes szabadságainak törvényes biztosítása érdekében szól az 1833 június 14-iki kerületi ülésen: «A polgári társaságnak és alkotmánynak jótéteményeit és áldásait terjeszti ki ezen javaslat hazánk legszámosabb lakóira és a személynek, a vagyonnak bátorságát s minden sérelemtől, minden önkénytől való mentségét a törvénynek s alkotmánynak nyilván határozott oltalma alá helyezteti, mely alkotmány a mint polgárokká teszi a hazafiakat s polgári kötelességet kíván tőlük, úgy a személyes és vagyonbeli bátorságnak, a polgári társaság ezen főczéljának biztosításával a polgároknak tartozik.» Egyenlő jogokat és kötelességeket sürget minden honpolgár számára, mert csupán ez úton «verhet a haza és alkotmány minden hazafi szívében eleven gyökeret, melyek egyedül képesek azt a viharok közt fenntartani s állandó életnedvet és erőt adni a kevély tölgynek, mi nélkül koronája díszleni nem fog». A szabadságjogok kiterjesztésnek igazságát ugyanazon érvekkel vitatja, a melyekkel a modern demokráczia küzd, s melyekkel az emanczipáczió jogosságát vitatja.

Az ellenérveket, melyek a fennálló törvényekből s jogokból vétettek, a következőkben czáfolja meg: «Az Arany Bulla bizonyosan constitutionalis törvény volt és a nemesek jussával nem ellenkezett, mégis látjuk, hogy az mind előszavában, mind több czikkelyeiben a parasztnak és minden rendű hazafiaknak szabadságát, bátorságát nyilván kimondja.» II. Ulászló alatt vesztek el a parasztok jogai, de ezekkel együtt a nemesi jogok is hanyatlottak, amint ezt a XVI-XVII. század története bizonyítja. Ebből arra következtet, hogy «a hazafiak minden osztályai jussainak fenntartása nélkül egyiké sem biztos, egyiké sem állandó». A társadalmi solidaritas nagy igazságát hozza fel érvül, a mely az államnak igazi erőt kölcsönöz.

E kérdésben is Tolna megye utasítása szerint foglalt állást Bezerédj, a mint 1833 május 30-án Sztankovánszkyhoz intézett következő soraiból kitűnik: «Most még, a mi nékünk a crimináléban van adva utasításul, de securitate personali ignobilium et de actoratu personali, és hogy az úrbéri helyhezet az ő emberi és polgári jussaikat nem csorbítja, egy különös czikkelyben vagy csak §-ban kívánnánk kifejezni, és ezzel nagy odiumot hárítanánk el az urbarialérul.»

Az 1833 július 16-iki országos ülésen mutatták be a kerületi elnökök az úrbéri munkálatot s innen kezdve rendszeresen tárgyalják. Bezerédj már az 1833 július 18-iki országos ülésen előadja Tolna megye álláspontját az urbarium ügyében s ugyanazon mélyreható reformot követeli, t. i., a tulajdonszerzési jog megadását, a mit már a kerületi tárgyalások alatt is előadott. Nem akarják a földesúri tulajdonjogot megszüntetni vagy csorbítani, mert a polgári társaság alapjának tartják a magántulajdont. Az adófizető jobbágyság sorsát tisztán a földesurak rovására javítani egyértelmű volna szerinte a földesúri birtok devalvácziójával s e devalváczió annál igazságtalanabb, mert a jobbágytelkeket a földesurak valamikor a saját tulajdonukból hasították ki. A tőkések s jobbágytelkekkel nem bírók teljesen távol maradnának az áldozattól, a mi igazságtalan. Tolna megye másik vezérelve viszont, hogy mindenki fel van jogosítva társadalmi s gazdasági állapotának a javítására s e vezérelvet van hivatva a jobbágyság érdekében az urbarialis törvény megvalósítani: «A tulajdonnak becsét érző s azt szerezni is tudó szántóvető paraszt ne legyen a végett kénytelen elhagyni az életnek ezen tiszteletreméltó nemét, hanem iparkodása után abban is tehessen szert tulajdonra s maradékira bocsáthassa.» Nem elégszik meg tehát Tolna vármegye azzal, hogy a jobbágy jobbágyi haszonvételi jogát eladhassa, mert ez lényegében nem javítja a jobbágyság helyzetét. «Ezen törvény mellett nem fog a jobbágy tulajdont szerezhetni s ezen a természet leghatalmasabb ingereivel ütköző hiány miatt a köznép feje napról-napra inkább fogja érteni, quod non e solo pane vivat homo. A haza pedig minden állapotban kárát fogja látni, hogy legszámosabb fiai polgári jussokkal nem élhetvén, nem élhet bennük a tulajdonnal járó lelkesedés, melynek hatalmas szüleményeit az ajánlott törvény soha pótolni nem fogja.»^[195]

Ezen vezérelvek alapján Bezerédj nem tartja elegendőnek a jobbágyi haszonélvezeti jog eladhatásának biztosítását, hanem azt kívánja, hogy a jobbágyság sorsa valósággal javíttassék. Kívánja, hogy a jobbágy ne csupán a földesúri szolgáltatásokat válthassa meg, de tulajdonjoggal vásárolhassa meg a jobbágytelket s azt szabad polgárként bírhassa. Kívánja, hogy a tulajdonszerzési jog minden honpolgárra kiterjesztessék s polgári alkotmányunk bázisa ily módon kiterjesztessék s megerősíttessék. «Csak így lehet a jobbágyság jussait életbe hozni, egyszersmind a földesúri tulajdont is megóvni s az azt környékező sokféle zavarnak egyszerűen véget vetni. Így eszközöltetik az is, hogy a változás ne egyszerre öntse el a hazát, a mi materialis állapotban mindig bajos, hanem a szerint történjék, mint azt a változást kívánó érdekek és tehetségek kifejlődése hozza magával.»

Bezerédj beszéde a «fortiter in re suaviter in modo» elvet juttatja érvényre. A tulajdonszerzési jogot vitatja minden honpolgár számára, de e mellett a nemesi tulajdon érdekeit is tiszteletben tartja. Nem elégszik meg félrendszabályokkal, a jobbágyi haszonélvezeti jog eladhatásának kimondásával, mert látja, hogy nem czélravezetők. Gyökeres változást óhajt, de kiméli a fennálló jogokat. Okoskodása világos, érvei helytállók, s csupán az elfogultság szegülhetett ellene. Félreérthetetlenül rámutat a békés fejlődés útjára, a hol a jog nincs veszélyeztetve, de a munka érvényesülése is biztosítva van. El kell ismernünk, hogy ez irány a józan politika iránya, a mely a haladás legbiztosabb eszköze. Ez irány nem volt a Bezerédj sajátja, egyetértett a tekintetben vele Tolna vármegye, a mely 1833 július 24-én kelt követi utasításában a következő indokolással sürgeti a jobbágyság számára a tulajdonszerzési jogot: «Ekkép egy részről tovább is elzárva marad előtte az út, mely őtet valódibb polgári emelődésre leghamarább vezetné, másrészről pedig nincsen száműzve és kienyésztetve külömben igen tiszteletes ősi alkotmányunkból ama reá homályt vető irígy szellem, mely a nép legszámosabb osztályának földet tulajdonul bírni tilt.» Azt kívánja a vármegyei utasítás, hogy «a jobbágy illető mind megváltandó telkét korlátlan tulajdonaképen bírhassa, mert eme intézet azon kívül, hogy a jobbágyságot a polgárosodás és hazaszeretet fentebb fokára legelőbb s legbiztosabban emelné, alkotmányunkat e részről tisztábban tüntetné elő».

88. V. FERDINÁND NÉVALÁÍRÁSA.

Az összevásárolható jobbágyi haszonvételek számának korlátozása ellen az 1833 július 23-iki országos ülésen is felszólal s körülbelül ugyanazon érveket mondja el, mint a kerületi ülésben. Különböző időkben különböző status próbálta a lex agrariát behozni, melynek egy neme lenne az is, ha a jobbágy megszoríttatnék, hogy csak annyi s nem több telket szerezhessen, de sehol sem volt a próbának jó következése. Nem tanácsos tehát oly törvényt hozni, melynek czéliránytalanságát a tapasztalás annyiszor igazolta. Ezen kívül a «Nicht viel regieren» elvet, mely már autokrácziákban is el van fogadva, konstitutionalis országban mindenkép fenn szeretné tartani: «Ha hogy a kormány mindenféle móddal beavatkozik a polgári magános életbe, majd végre azt is megszabja, minő ruhát szabad viselni, hány lovon járni, hány hold földet venni.» Mivel tehát a javasolt korlátozó intézkedést «a szabadság lelkével» összeegyeztetni nem tudja, a telkek «szabad adásvevése határtalan szabadságát» kívánja fenntartani. Bezerédj felszólalása most sem járt eredménynyel, mert a követi utasítások túlnyomó része a korlátozás mellett szólott s az országgyűlési határozatot a személynök ilyen értelemben mondotta ki.

A jobbágy telki állományának védelmére szólal fel az 1833 július 27-iki országos ülésen, midőn az irtványföldek jogi természetét a jobbágy javára magyarázza: «Ha egyszer az irtások valóságos telekbeli állományokká váltanak, többé azokat irtásoknak tekinteni és azokból álló telkeket elpusztítatni» nem szabad. A kerületi javaslattal szemben az országos bizottmány szövegezését védelmezi, a mely világosabb. E felfogás nem sérti a földesúri tulajdont, mert a földesúri jog szempontjából lényegtelen, hogy miből és mily módon keletkezett a jobbágytelek; a földesúri jog szempontjából csupán az a fontos, hogy «most valóságos sessiók, melyekből a földesúr az urbariumi sessionalis adózásokat szedi». A jobbágytelek biztonságát szükséges szerinte megvédelmezni, mert a nép «a törvénykezési ideák és dolgokban nem jártas, a birtok titulusait nem tudja annyira különböztetni és így a jólelki birtok pártfogására annál méltóbban számot tarthat».

A legelő ügyében szólal fel az 1833 augusztus 7-iki országos ülésen s sürgeti a közös legelők arányos felosztását a földesúr és jobbágyai között; a hol pedig ez nem lehetséges s a közös legelőt fenn kell tartani, ott a szarvasmarhák számának e megállapítását javasolja. Különösen azon törekvésekkel száll szembe, a melyek a régi állapotot csupán ott tartják fenn, a hol a földesúrnak kedvez: «a hol ezelőtt a jobbágy bővelkedett a legelőben, ott a sokból kizárattatnék, a hol pedig az úgy is szűk legelőből is a praevigens usus őtet elzárta, ott semmi segedelmet nem kapna». Nem tisztán jobbágyvédelmi szempontok vezetik itt állásfoglalásában, hanem magasabb gazdasági szempontok, mert a hol a jobbágy marhái számára nem kap megfelelő legelőt, ott az állatállomány tönkremegy s a mezőgazdasági munka hanyatlik. E kár a földesurat s jobbágyot egyaránt éri, minek következtében az e tárgyban való gondoskodás teljesen indokolt volt.

A faizás ügyében az 1833 augusztus 12-iki országos ülésen módosító indítványt adott be Bezerédj s azt javasolta, hogy a fajzási szolgalom helyett az uradalmi erdő «bizonyos feltételek mellett való átadását vélné czélirányosnak». Tolna vármegye utasítása a faizást a favágásért és hordásért járó bérnek tekintette, nem pedig jobbágyi járandóságnak s ezért kötelező törvénynyel nem kívánta szabályozni. Bezerédj viszont a faizási szolgalmat olyannak tekinti, a mely bizonytalanná teszi a földesúri tulajdont, a jobbágyságot kihágásokra készteti s a jobbágy és földesúr közötti békét veszélyezteti. Ez érvek mind helytállók voltak, de a többség nem méltányolta azokat s megtartotta a faizási szolgalmat.

Hasonló sorsa volt az 1833 augusztus 13-iki országos ülésen beadott azon indítványának, hogy a közös erdő, úgy mint a legelőnél történt, igazságos arány szerint «a földesúr és jobbágy között felosztattasson és ezentúl kiki maga részét szabadon és kirekesztőleg használhassa». Indítványának motívuma a földesúr és jobbágyok közötti súrlódások kiküszöbölésén kívül azon elv megvalósítása volt, hogy a közös birtokokat lehetőleg meg kell szüntetni. Nem az egyes jobbágyok közötti erdőfelosztást javasolja, hanem «a földesúr és az egész község közötti erdő elkülönzését». Az indítványt az előadott körülmények eléggé indokolták, törvénynyé azonban nem lett.

A földesúri kilenczed ügyében az 1833 augusztus 22-iki országos ülésben két vezérelvet állít fel, t. i. a kilenczed tulajdoni jellegét és a kilenczedszedési mód czélszerűtlenségét. Ez elvekből elsősorban arra következtet, hogy «meg kell őrizni a törvénynek a kilenczed jövedelmét, úgy mint akármely más tulajdont s birtokot, ha csak a társaság alapjait meg nem akarja rendíteni és oly principiumból nem akar kiindulni, mely odavezet, hogy oszszuk fel az országot, egynek se legyen igen sok, de mindenkinek elég.» A kilenczed tehát, mint bármely más tulajdon, Bezerédj felfogása szerint szent és sérthetetlen, a törvényhozás nem mondhatja ki egyszerűen annak eltörlését, a mint más nemzetek is «váltság mellett hagyták el, mely annak értékét a tulajdonosnak kipótlá, kik csak ott fosztattak meg ezen sajátoktól, hol erőszak forgatott fel mindent».

Nem barátja azonban a törvényhozásilag megállapított megváltásnak, mert «igazságos és egyarányú kulcsot kidolgozni» szerinte lehetetlenség s az ilyen megváltást a nép is bizalmatlanul fogadná, mert befolyása nélkül kizárólag a földesurak határozták meg. A «felek közötti szabad egyezés» az eszménye, a melyre a törvényhozás oly módon vezetheti rá a feleket, hogy «a kilenczed adóknak sorsát a kilenczed szedésbeni rendre nézve valódi pártfogása alá veszi» s viszont «különös szorgalmának gyümölcseit a kilenczed alul sikeresen felmenti». E ponton tehát Bezerédj az országos bizottsági munkálathoz csatlakozik, a mely a felek közötti alkura bízza a megváltást s nem pártolja a javasolt kötelező megváltást.

Bezerédjt a vármegyei utasítás kényszerítette a fenti állásfoglalásra, a mely egyáltalán nem mondható mélyreható reformnak, a jövő fejlődés lehetőségét azonban biztosította. A kilenczed egyszerű megszüntetése természetszerűen gyökerében támadta volna meg a földesúri jogot, a mit a földesurak befolyása alatt álló országgyűléstől várni nem lehetett. A kötelező megváltás azonban nem sértette volna a földesurat s csupán a hirtelen változástól való félelem volt a követek óvatos politikájának indító oka. E politikát nem az országgyűlésen, hanem a vármegyében csinálták s a vármegyei politikusoktól ennél mélyrehatóbb reformot várni nem lehetett. Ez nem csupán a Bezerédj fogyatkozása, a szabadelvű követek túlnyomó része így gondolkozott. A kormánypárt természetesen nem előzte meg e téren sem a szabadelvűeket, hanem nyomukban maradt.

Az 1833 szeptember 4-iki országos ülésen a szokásjog alapján fennálló régi úrbéri kötések védelmére szólal fel Bezerédj s azok elismerését kéri az úrbéri törvénybe felvétetni. Javaslatát azzal indokolja, hogy a szokásjog érvényét «a hazafiak egy oly osztályára megtagadni nem lehet, mely a törvénykezésben nem forog, a birtok titulusait, erősségét nem igen vizsgálja és a békés haszonvétel mellett jó lélekkel megnyugszik». Hivatkozik a háborúkkal s pusztításokkal teljes századokra, melyek alatt nagy nemzetségek és törvényhatóságok levéltárai elpusztultak. E gyászos idők viszontagságai a községek okleveleit sem kímélték, melyeknek «se váraik, se archivumaik, se író, se írásokat őrző tisztségeik» nem voltak, nem törődtek írásaik elpusztulásával s jóhiszeműleg folytatták a szerződéseken alapuló úrbéres gyakorlatot. A nemzet érdekében sürgeti, hogy a községek jogai sérelmet ne szenvedjenek, mert ellenkező esetben a jövő gazdasági fejlődésének lehetőségei szünnének meg.

Bezerédj jóindulatú előrelátása nem tudott a követek lelkében visszhangot kelteni, indítványa elbukott, pedig a földesúri érdekeket nem sértette s a jobbágyság sorsát az önkény ellen biztosította volna. Az ellenzésben az elnöklő személynök járt elől, a ki, úgylátszik, Bezerédj politikai működése elé minden módon akadályokat törekedett gördíteni.

Az úrbéri terhek megválthatásának, a jobbágytelek tehermentesítésének kimondása az, melyet Bezerédj a jobbágyság számára minden áron meg akar szerezni. Ez ügyben az 1833 szeptember 4-iki országos ülésen egyikét mondja legszebb beszédeinek, a mely nem csupán mélyreható államférfiúi bölcseségről, hanem az igazság melletti bátor fellépésről is tanuságot tesz, mindőn azokkal szemben védelmezi ez elvet, a kik a jobbágyfelszabadítás esetére jakobinus klubokkal és forradalmi mozgalmakkal rémítették a követeket. «Hogy szabad legyen a jobbágynak úrbéri állományát földesurával teendő szabad alku szerint valóságos, teljes tulajdoni jussal megvenni és ezzel kilépvén az úrbéri összeköttetésből, jószágát mint szabad tulajdonosnak bírni,» ezt azon igazságok közé számítja Bezerédj, melyeket nem is kell bizonyítani. Nem tudja felfogni, hogy a jobbágy azon földet melyet «mint jó hasznos polgár mível és javít, melynek gyümölcsével a hazát élteti, melyet vérével védelmez» adásvétel útján miért nem tehetné tulajdonává? Az adófizető földmíves, a ki tehetségével előbbre segíti a hazát a tökéletesedés útján, miért ne emelhetné ki önmagát urbarialis helyzetéből? Azon hangoztatott elvvel szemben, hogy e tárgy nem tartozik az urbariumhoz, Bezerédj azt vitatja, hogy «éppen az urbarium biztosítása kívánja a földesúr sérelmétől ment törvényes módot nyújtani a jobbágynak, hogy úrbéri helyheztetéséből kiléphessen». Figyelmezteti a rendeket, hogy semmiféle erő sem képes elfojtani azon hatalmas ösztönt, melyet a tulajdonra nézve maga a természet adott az embernek. «Nem hiszszük-e, – mondja – hogy ha a gőzmachinának érczei a benne kifejlő erőt meg nem bírhatják s a mester ventilt nyitni kénytelen, nem hiszszük-e, hogy azon vágynak, melyet a tulajdon ösztöne annyi millió emberben kifejt és feszít, utat nyitni szükséges melyen hatalmas erejét sérelem nélkül gyakorolhassa.»

Erélyesen czáfolja meg azon ellenvetést, mintha a jobbágytulajdon nem férne össze a magyar alkotmánynyal. «Erősebben fog alkotmányunk állani, – mondja – ha bázisul 10 millió embernek massája szolgál, ha gyökereit 10 millió ember szívébe bocsátja és éltető erőt szí azokból és annyi irígy helyett annyi sorsost, annyi védet szerez magának.» Hivatkozik Anglia példájára, mely a jobbágyokat idejében felszabadította. S hivatkozik a franczia példára, a hol ezt elmulasztották. «Mi volt az arisztokratiának sorsa? igen is értelmes a tanítás, ne zárkózzanak el előle.» Hivatkozik a régi hazai törvényekre, melyek e tekintetben irányadóul szolgálhatnak, különösen ama «pactum fundamentaléra, melyet Árpáddal a hazát megszállott apáink kötöttek, hogy a mit közös erővel szerzendenek, abból mindnyájan részesüljenek». A népek vándorlásában tartományok szerzése volt ama közerőnek czélja, most a nemzeti mívelődést s előmenetelt, a köz és privát gyarapodást, mely a tulajdonszerzést is magában foglalja, zárja magába. A mint hajdan közerővel foglalták el «atyáink e szép hazát és megtartották magukat benne, úgy most is hazánk virágzását, a nemzeti boldogságot, constitutiónknak és nemzeti létünknek minden ellenkező akadályok ellen biztos fennállását el fogjuk érni, ha mindazoknak, kiknek közös összefogó ereje eszközölheti csak azt, jótékonyságából részt engedünk».

Nem tartja veszedelmesnek a nemesi birtok szempontjából sem a reformjavaslatot, mert a monopólium a földbirtokban is káros. «Egynehány nagy nemzetség, egynehány pénzváltó, pénzkereskedő, ezek teszik tulajdonokká a földbirtok monopoliumát országunkban, ezek bírják azt de facto kirekesztőleg, nem a magyar nemesség. Azon úgy mondott szegény nemesség, melyben oly sok erő, oly sok jó s nagynak elemei látszanak s mintegy nemzeti örökségül szállván ízről-ízre, várják az életbehozó időszakot, nagy része alig talál az ősi vérével szerzett földön annyi helyet, hová pergamentját eltehesse.» A reformjavaslat elfogadása esetén «közel 20 millió hold föld jönne adás-vevés alá és nem dominiumok, melyekre csak az említett banquierek s egypár dús nemzetség, kiknek igen is kedvező a mostani rendszer, tarthat számot, hanem oly részekben, melyekhez a szegényebb iparkodás is hozzá fér». Kéri ezért, igen kéri a rendeket, hogy a törvényt, mely képessé teszi a jobbágyságot, hogy telkét tulajdonul megszerezhesse, azon törvényt, melynek elvei a köz- és privát boldogságra vezetnek, az ellenkezők pedig a hazát aljasodással, visszahatásokkal és veszélylyel fenyegetik, elfogadni méltóztassanak.

E nagy beszédben az igazi államférfi, a józan nemzetgazda nyilatkozik meg, nem a humanizmus apostola, a mint Bezerédjt jellemezni szeretik. Aggodalommal szemléli a nagybirtok elhatalmasodását s a kisbirtok pusztulását, a mi az államot veszedelemmel fenyegeti. E veszedelemmel szemben ajánlja orvoslásul a jobbágyterhek megválthatását, a jobbágytelek felszabadítását, a mely a pusztuló kisnemesség védbástyájává válhatik s ez úton ez értékes osztály megtartható lesz a haza számára. A jobbágyfelszabadítás szükségét a korszellemmel magyarázza s a korszellem ellen küzdő követek munkája szerinte «a Titánok harcza az Olympos ellen», a melyre józanul nem lehet vállalkozni. Józan érvelése s megindító szónoklata hasztalan hangzott el, a követek többsége a jobbágytulajdon ellen foglalt állást s Bezerédj is kénytelen volt utóbb a kerületi javaslat mellé állani, mely az örökös úrbéri kötésekkel megelégedett.

A községi közigazgatás szervezetének az 1833 szeptember 7-iki országos ülésen történt tárgyalása heves vitával kezdődött, melyben Bezerédj is részt vett. A vita kiinduló pontja az volt, hogy a helytartótanács 1833 márczius 17-én, tehát már az úrbéri törvény tárgyalása alatt, körrendeletben szabályozta a községi előljáróság választását. Borsod vármegye követe ez esetet sérelmesnek minősítette s orvoslást sürgetett. E sérelemből indult ki Bezerédj is beszédében s az eljárást a törvényhozás jogaiba való illetéktelen beavatkozásnak minősítette, mert «zsinórmértéket szab akkor és azon tárgyban, mikor és mely tárgyban a Karok és Rendek éppen a hozandó törvényről tanácskoznak». A községi igazgatás szervezését fontos kérdésnek tartja s utal a külföldi példákra, a hol ennek nagy figyelmet szentelnek. Javasolja, hogy a bírák három esztendőre választassanak, mert így jobban el fogják láthatni hivatalukat; javasolja továbbá, hogy fizetést is kapjanak, mert az nagyobb buzgalomra fogja serkenteni őket. A nyilvános választást, a választói jog kiterjesztését sürgeti végre s azon elv kimondását, hogy a kijelölés vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül, csupán az érdem és rátermettség alapján történjék. Figyelemreméltó felszólalásának azon része, melyben a bírói fizetést a bíró vagyonának tűzkár elleni biztosításával óhajtotta összekapcsolni, hogy ez úton a bosszúállásnak útja elzárassék. Figyelemreméltó azért, mert szomorú fényt vet a községi igazságszolgáltatásra, a hol a bíráskodás vagyoni károsodással fenyegetett.

Bezerédj javaslatai messzemenő reformokat terveztek, melyek a községi előljáróság tekintélyének emelésére felette alkalmasak voltak; a követek többsége azonban nagyon jelentéktelennek tekintette az egész intézményt s így a választói jog kiterjesztésén kívül más újításba nem ment bele.

89. V. FERDINÁND ARCZKÉPE.

A községi jegyző alkalmazása tekintetében az 1833 szeptember 9-iki országos ülésen Bezerédj a bíróéhoz hasonló választási eljárást sürget s a tervezett földesúri jóváhagyás ellen szól, mert véleménye szerint «a jóváhagyás jussa lassan-lassan a kinevezés jussává válik». A jegyző függetlensége érdekében azt javasolja, hogy nagyobb községekben semmi más hivatalt ne viselhessen, kisebb községekben pedig legfeljebb a tanítói tisztet vállalhassa el; javasolja továbbá, hogy a jegyzőt és elöljárókat hibáik miatt csupán bírói ítélettel lehessen hivataluktól megfosztani. A humanus szellemű javaslatok nem mentek keresztül s itt is csupán jelentéktelenebb módosítások történtek a javasolt szövegen.

A községi vagyon kezelése tekintetében az 1833 szeptember 11-iki országos ülésen azt kívánja Bezerédj, hogy a számadások nyilvánosságra hozassanak. Minthogy továbbá a vagyonkezelésben a jegyző is részt vesz, kívánja, hogy a «jegyző a bíróval együtt felelet terhe alatt legyen». E javaslatok sem részesültek azonban figyelemben, nem értették meg intentiójukat.

A községi elöljáróság szervezetének megállapítása kapcsán a somogyi követ a községi bíróság szervezését javasolta az 1833 szeptember 12-iki országos ülésen, a mely javaslat sikere a községi előljáróság tekintélyének megnövekedésével járt volna. A községi bíróságok szervezése Tolna vármegye kedvencz eszméje volt s így Bezerédj a legnagyobb határozottsággal kelhetett a javaslat védelmére. Ez indítvány mellett szerinte hatalmas érvek szólnak, mint «a népnek moralis és politikai nevelés és annak a polgári társaság jótékonyságában teljesebb és teljesebb részvételre vezetése, a melyek a törvényhozás legnemesebb feladatai közé tartoznak. A községi előljáróságoknak «törvényes tisztséggel felruházása» a közhatalom tekintélyének emelésére is szolgál. Utal más nemzetek példájára, a minek tanulságait értékesíteni kell: «Sokféle intézetet fogadott el hazánk Európától és ezen állapotban, mely nálunk már sok helyen divatoz és csak közönséges törvényesítést vár, mely megyebeli rendszerünkkel oly szépen egyez, a teljesebb kifejlődést elmulasztanánk-e, hogy utóbb majd a helyrehozással bajlódjunk?» A községi bíróság a judicium parium, a mely igen jó hatást gyakorol a népre. Figyelmeztet arra is, hogy a földesúr és jobbágy közötti patriarchalis viszony fokról-fokra lazul s az országgyűlés is ez irányban munkálkodik, minek következtében gondoskodni kell a megfelelő szervezetről, a mely idővel a földesúri bíráskodás helyére lépjen.

A somogymegyei javaslat és Bezerédj felszólalása nagy ellenhatást támasztott a követek között s Bezerédj kénytelen volt álláspontját ismételt felszólalásában megvédelmezni. Megmagyarázza, hogy nincs szándékában a földesúr és jobbágy közötti patriarchalis viszonyt megbontani, de e mellett hangsúlyozza, hogy e viszony fenntartására «az idő forgásának és a külső-belső környülállások hatalmának ellenére» senkinek sem lesz ereje. A patriarchalis állapot a külföldön is megvolt s fokonként mindenhol megszűnt. Ugyanez fog történni Magyarországon is, tanácsos tehát előrelátóan intézkedni.

A javaslat sorsát természetesen nem az érvek döntötték el, hanem a kormánypárt kipróbált mesterfogása: kimondották t. i., hogy nem az úrbéri munkálat körébe tartozik s az igazságügyi javaslat tárgyalására halasztották.

Az úriszékek reformja ügyében Tolna vármegye nem volt szabadelvű s Bezerédj is kénytelen volt a vármegye felfogásához alkalmazkodni. Tolna megye az úriszékek fenntartását kívánta s az 1833 szeptember 12-iki országos ülésen Bezerédj csupán annyit jelent ki, hogy «az idők lelkét tekintve» kívánja, hogy a községi előljáróság rendes bírói hatáskörrel ruháztassék fel, az úriszék pedig «inkább mint appellatorium» maradjon fenn. A népesebb községekben azonban, a hol az úrbéres viszony amúgy is meglazult már, az úriszékek teljes megszüntetését vélte a legczélszerűbbnek. Általánosságban tehát az úriszékek fenntartása mellett nyilatkozott Bezerédj s hatáskörüket úgy általánosságban a jobbágyok összes ügyeire, mint az úrbéres ügyekre is kiterjesztette. Ez álláspont azonban nem érvényesült, mert a szabadelvű többség megszüntette az úriszékek régi joghatóságát s ha ez esetben a konzervatív Tolna vármegye vereséget szenvedett, e vereség a szabadelvű Bezerédj lelkét örömmel töltötte el. Hogy Bezerédj itt csakugyan a vármegye és nem a saját álláspontját képviselte, az kitűnik a kerületi tárgyalások alkalmával 1833 május 30-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből, melyben ezeket írja: «Midőn a VII. §-ban, az urbarialis úriszékekről volt szó, reám jövén az alteratio az ülésben, a praesesnek megmondtam, hogy én fenn akarom tartani azon urbarialis törvényszékeket is, így el kellett hagynom az ülést… Az úriszékek in urbarialibus megszüntek, a folyó szolgálat és tartozás behajtására a földesúri authoritást et voto Tolnae fenntartottuk.»

A részleteket illetőleg azonban már nincs a kormánypárttal egy véleményen. Így az úrbéri perek fellebbviteli hatóságául nem szívesen látja a helytartótanácsot, hanem bírói fórumot sürget. Álláspontjának igazolásául utal azon elvre, hogy «az ítélethozást minden constitutionalis, de minden jól elrendelt országban csak a rendes bíróság teszi és teheti», nem bízható tehát közigazgatási hatóságra. Ez elvet az országos küldöttségi munkálattal szemben már a kerületi ülés is diadalra juttatta s a kerületi ülés álláspontja lőn országos határozattá is.

Az úriszékek szervezetének tárgyalása közben az 1833 szeptember 14-iki országos ülésen Bezerédj ellenzi a külön úrbéri ügyvédek kiküldését, mert a tervezett intézmény czéljait, t. i. a nagyobb bizalmat a jobbágy részéről, a pervitel ingyenességét s a visszaélések kiküszöbölését más úton is el lehet érni, nevezetesen a tiszti ügyész kirendelésével s az úriszéki eljárás törvényes szabályozásával. Felfogása védelmére ugyanazon ülésen ismételten szót emel s hangoztatja, hogy az úrbéri ügyvédi intézmény állandósításával a jobbágyság azok hatalmába kerül, a kiknek az ügyvédeket kinevezni joguk lesz. Ez intézmény «az egyszerű, jámbor, jólelkű népet nyomná és elzárná azt sok derék ügyésznek segedelmétől». De ellenkezik ez intézmény az ügyvédi kar hivatásával is, mert megszüntetné morális függetlenségét s «majd azoknak kedvüket fogná a perek folytatásában is hajhászni, kiktől a kinevezés függ». A nép kedélyére is nyugtalanítólag hatna, mert azt hinné, hogy «azért tiltatott sok el az urbarialis perek viselésétől, mert az ő érdekeit igen bátran, igen hathatósan fogta volna védelmezni és követelni azok ellen, a kiktől a tilalom ered». De azt is joggal hihetné Bezerédj szerint a jobbágy, hogy «az urbarialis viszonyok olyanok, hogy azoknak szabad megvilágosítását, szabad kifejtését nem volna bátorságos megengedni, vagy hogy a jobbágyok igazaiknak a bíróság előtt független szabadsággal való előadása és követelése a földesúri érdekekre nézve félős volna». Ezek mérlegelése alapján ismételten ellenzi az urbarialis ügyvédek intézményét, a mely szándékában legalább részben sikert is ért el, mert az ügy az igazságügyi munkálatra halasztatott.

A híres úrbéri VIII. törvényczikk ügyében az 1833 szeptember 21-iki országos ülésen előadja, hogy Tolna vármegye követi utasítása szerint, «a mely biztosítást és oltalmat nyújt a személyes bátorság és szabadságra nézve az 1:9. a nemeseknek, az a haza egyébrendű lakosaira is terjesztessék ki», ennek következtében «hazafiúi lelkesedések reményeitől áthatva voksol a tanácskozás alatt levő czikkelyre». Az erősen megtámadott törvénycikket védelmező beszédében kimutatja, hogy nem igaz az a feltevés, mintha a jobbágyok állapota volna a törvény szerinti s a nemesi szabadság csupán a törvény szerinti állapottól való kivételt képviselné. Czáfolja azon ellenvetést, mintha a törvényczikk nem tartoznék az úrbéri törvényhez, mert éppen itt szükséges a személyes jussokat hangsúlyozni: «Ha katekismusnak kell lenni az urbariumnak a jobbágy kezében, valóban mind ennek bizodalmára, mind a foganatra nézve igen jó lenne, ha azon katekismusban a jobbágy mintegy polgári megváltásáról is talál egy czikkelyt.» Czáfolja azon ellenvetést, mintha a törvényczikk ellenkeznék az alkotmánynyal, mert szomorú volna, ha «szabadságunk fenntartására annyi millió személyes jussaiknak feláldozása volna szükséges és jólétünk csak ily soknak nyomorúságán nyugodnék».

Az alkotmány sokkal biztosabb lesz, ha 10 millió ember közös kincsévé válik, mintha ugyanannyi irígye van, a kik nem bírnak az alkotmányban biztosított személyes szabadsággal. Az aranybulla s magna charta egy időben keltek, de «Anglia nem állott meg a nagy chartánál, következtek több törvényei, melyek a személyes szabadságot, a személyes jussokat kifejtették és biztosították, hazánkban pedig, fájdalom, az idők balsorsa nem engedte kifejleni ama közszabadságot, ama személyes jussokat, sőt az aranybullának czikkelyeit is gyengítette inkább s homályosította». Helyes politikai érzékkel vitatja, hogy Magyarország el van maradva s az európai haladás szellemétől nem lehet elzárkózni. Beszédét azzal zárja be, hogy «a szabad embertől nem kell félni, de midőn a nem szabad kitör a korláton, az veszedelmes».

E beszéd legértékesebb részei az angol fejlődéssel való hasonlat s a haladás szellemének a hangoztatása, a melyek mély hatást gyakoroltak. A személynök epésen válaszolt rá: «Inkább vessük félre a rendszeres munkákat, mintsem a szólott követ által felállított elveket elfogadjuk». Tehát a modern elvek: a haladás, polgárosodás elvei voltak a veszedelmesek, melyektől a kormány rettegett s melyeket minden áron el akart fojtani! Ez eszmék Bezerédj egyéniségének legértékesebb elemeit eszik s ezek miatt lépten-nyomon ellentétbe kerül a kormánynyal. A VIII. törvényczikk az országos ülésen átment ugyan, de a kormány kitartó munkája elvégre is elbuktatta, pedig 1833 október 4-én azt írja róla Bezerédj Csapónak: «Azt mondják, Kollowrath így fejezte ki magát, hogy a VIII. articulus csudálja, hogy eddig is nem volt már.» Ott volt azonban a főrendiház, a melyről Bezerédj 1833 szeptember 24-én azt írja Sztankovánszkynak, hogy nem fogad el az úrbéri munkálatból «semmit, a mi a moralis és polgári emelkedésre szolgál».

Nemcsak a parlamentben, az irodalomban is megindult a harcz a szabadelvű törekvésekkel szemben. Az úrbéri törvény tárgyalása közben jelent meg Andrássy Károly gróf munkája,^[196] mely a reformmunkálatok bírálatát tartalmazza, azonban csupán a közgazdasági és úrbéri munkálatok elemzéséig jutott el.

90. SZTANKOVÁNSZKY IMRE.

Andrássy az ősi alkotmány barátja s ámbár a reformok elől nem zárkózik el teljesen, nagy elővigyázatot ajánl e téren.^[197] Különösen az úrbéri munkálat országgyűlési tárgyalásai keltik fel ellenszenvét s a szabadelvű követekről igen kemény és igazságtalan ítéletet mond. Azt írja róluk, hogy saját érvényesülésüket keresik, elkábultak a német és franczia irodalmi eszméktől, divatos ellenzői minden fennállónak s végül emberbaráti érzelmekkel vannak eltelve.^[198] Nem tudjuk, hogy melyik kategóriába sorolta a munka szerzője Bezerédjt, de ha a suszterek védőszentjének példáját reá vonatkoztatta, hogy t. i. a gazdag timároktól bőrt lopott, hogy a szegények számára czipőket készítsen belőle: ez soha nem válhatik a Bezerédj szégyenére. Különösen a jobbágy tulajdonszerzési jogát támadja Andrássy, a melyet sem szükségesnek, sem hasznosnak nem tart. A 10 millióra való hivatkozást – a mely Bezerédj beszédében is ismételten előfordul – üres frázisnak tartja, a mely nem felel meg a valóságnak.^[199] De nem csak a jobbágytulajdon, sok más reformjavaslat is ellenére van s igyekszik jogosságukat megczáfolni.

Az úrbéri törvényjavaslat a kormánypárt minden erőlködése ellenére is elég újítást tartalmazott, de a reformok biztosítása érdekében a főrendekkel is kemény harczot kellett még vívni a követeknek. A főrendek ugyanis 1833 szeptember 9-én kezdődött tárgyalásaik alatt a leglényegesebb újítások ellen foglaltak állást s ezzel a javaslat eredményeit kétségessé tették.

E harczokban Bezerédj tevékeny részt vesz s nem egy siker fűződik tevékenységéhez, de a vármegyei utasítás az ő működését is megkötötte és nem mindenben haladhatott a szabadelvű követekkel. Így az 1833 szeptember 28-iki kerületi ülésen az ugar-kilenczed mellett kénytelen nyilatkozni, melynek fenntartását a főrendek kívánták, s ez esetben utasítása szerint járt el. A kilenczed szerinte a földesúr törvényes tulajdona s tulajdonától senkit megfosztani nem lehet. Az úrbéri telek a földesúré, a ki azonban a telek jövedelmének csupán egyik részét tartotta meg, a nagyobb részről a közterhek fedezésére és jobbágyai élelmezésére lemondott. «Az embernek személye az emberiségnek örök törvénye szerint senki másnak tulajdona nem lehet s a liberalis Anglia mégis olyannyira szentnek és sérthetlennek tartá legújabb időben is a tulajdont, hogy a fekete rabszolgáknak felszabadítását is csak roppant summa kárpótlás mellett kívánta eszközölni. És vajjon a vagyoni sajátság hasonló tekintetet nem érdemel-e, mint a rabszolgák birtoka, a mit tulajdonnak nevezni igazságosan nem is lehet.»

Hivatkozik Tolna vármegye sajátos viszonyaira, melynek nagy része körülbelül csak egy század óta van benépesítve telepesekkel, a kik az ugarban termelt dohány után kezdettől fogva megfizették a kilenczedet. Ez tehát ott törvényes gyakorlat, mely a telepítési szerződésen alapul. Már pedig e vidék naponkint emelkedő virágzása mutatja, hogy a fent előadott rendszer nem volt kártékony hatással a telepesekre, pedig az ország kereskedelmi viszonyai éppen nem hatottak kedvezően a dohánytermelésre. Szerinte a főrendek nem akarnak új adózást behozni, hanem egyszerűen meg akarják tartani az eddigi törvényes gyakorlatot.

Bezerédj állásfoglalását Tolna vármegye 1833 szeptember 3-án kelt utasítása irányította, a mely a Bezerédj beszédében felhozott érvekkel kél az ugar-kilenczed védelmére s ugyanakkor a többi vármegyét is hasonló állásfoglalásra hívja fel. Szűkkeblű utasításának védelmére előadja a vármegye, hogy «mi, kik egyébként a jobbágyok iránt, kiknek polgári emelődésükre személyes jussokat, birtok szerezhetést és más valódi tágításokat szavaztatánk a jelen országgyűlésen, szűkszívűségről valóban nem vádoltathatunk. Minden tulajdont, melynek szentsége, sérthetetlensége minden országban, kivált constitutionalis hazában a közcsendességnek alapja és így a földesúrét is mindezekben szentnek és bánthatatlannak tartván, az ennek sérelméből a jobbágy részére származtatott engedményeket igazságosoknak nem ismerhetjük».^[200] Ez a felfogás sok mindent megmagyaráz a Bezerédj országgyűlési szereplésében s ha szűkkeblűnek látjuk egyszer s másszor, azt nem szabad egyéni felfogásának rovására írni, hanem a vármegyei utasításban kell az okát keresnünk, a mely a vezérelvekben teljesen megkötötte a kezét.

A főrendek javaslata elbukott a kerületi tárgyaláson s Bezerédj utasításához híven az 1833 október 10-iki országos ülésen is védelmére kelt. Az ugar-kilenczed ellen felhozott okok szerinte minden kilenczed, sőt minden úrbéri tartozás ellen szólnak, mert erősebb alapja egyiknek nincs, mint a kilenczednek. A törvény nem tesz külömbséget ugar és nem ugar föld között, mindkettő a földesúr tulajdona s e tulajdon megsértését egynek veszi az ország újabb felosztásával. Ismétli a kerületi ülésben elmondott érveit az angol rabszolgafelszabadításról és a tolnai állapotokról, de ugyancsak eredménytelenül, mert a főrendi javaslatot most is leszavazták.

Bezerédj állásfoglalása sok kellemetlenséget szerzett számára, pedig 1833 szeptember 30-án Csapó Dánielhez intézett leveléből is kitűnik, hogy csupán utasítása szerint járt el. Azzal vádolták Bezerédjt, hogy a nádor befolyására szólalt fel a főrendi javaslat mellett, szabadelvű oldalról megtámadták a vármegyét is és szemére vetették, hogy az utasítást ilyen szellemben adta. Nyilvánvalóan igazságtalanok voltak e vádak, mert Bezerédj kénytelen volt küldőinek álláspontját képviselni s ez álláspontot a tolnamegyei állapotok teljesen indokolták.

Szembeszáll azonban Bezerédj a főrendekkel az örökös megváltási szerződésekre vonatkozó üzenetük tárgyában az 1833 október 1-i kerületi ülésben. Hivatkozik Festetich György gróf muraközi kísérletére, a mely nagyszerűen bevált s kijelenti, hogy ha van hazánkat emelő s a nemzetet egyesítő intézmény, úgy bizonyára ez az. Azon ellenvetésre, hogy ez utat nyit a pazarlásnak s a nemzetségek romlásának, hivatkozik az Árpáddal bejött nemzetségekre, a melyek sem jobbágyaikat nem szabadították fel, sem a haza oltárán nem áldozták fel vagyonukat s mégis elpusztultak. «A gonosz következésű absolutismustól kezdve ezer utakat-módokat lehetne elszámlálni, melyek azon nemzetségeket semmivé tették s velük együtt a hazát is elnyomták» s nehány nemzetség miatt a haza közérdekét feláldozni nem szabad.

Czáfolja a főrendek azon ellenvetését, mintha a szerződések nem szolgálnák a jobbágyság javát, mert ez állításnak nyilvánvalóan ellentmond a tapasztalás. Azt nem tartja veszedelmesnek, hogy a szerződések az idegen telepeseknek kedveznek; mert nem azok veszedelmesek, kik «egy-két teleknyi földet mívelni jönnek hazánkba», hanem azok, kik «mostani rendszerünk mellett roppant uradalmakat vesznek és azoknak jövedelmét külföldön a magyar haza érdekeivel meg nem egyezőleg használják». Majd lelkes szavakban tör ki: «Igenis fog a javallott törvény egy jövevényt hozni hazánkba, kit ölelve kell fogadnunk, kit Isten hozzon, kit áldani fog a késő maradék, t. i. a független földmívelőnek, ezen mindenek közt legnagyobb tiszteletre méltó embernek valódi emelkedését.» A javasolt törvény szerinte az ősiség mellett is megállhat, mert nem lesz egyébre szükség, mint «az eladás rationabilitásának Verbőczyben foglalt eseteit egygyel megszaporítani». És ha rationabilis szerződés volt, melylyel magát valaki a rabságból kiváltotta, nem rationabilis a haza érdekeit, a nemzeti szorgalmat, a közjólétet a rabságból kiváltani?

Az úrbéri vadászat ellen szól az 1833 október 11-iki országos ülésen, a melyet a humanizmussal össze nem egyeztethető tehernek tart. Számos szerencsétlenség történik vadászat közben s a külső országról ide becsapongott durva természetű s a nép nyelvét nem értő «Forstmeister» embertelenül bánik a néppel. Nem a kártékony vadak üldözése e vadászatok czélja, hanem a földesúr kedvtelése, a ki a hasznos munkától vonja el a jobbágyot. Ismételt felszólalásának azonban nem volt eredménye, mert a követek kevés módosítással fenntartották e terhes jobbágymunkát.

Az 1833 november 28-iki országos ülésen nehéz feladatot kénytelen teljesíteni, a mi nem csupán meggyőződésével ellenkezett, hanem egyénileg is megszégyenítő volt rá nézve s nagy lelki küzdelmébe került, míg meggyőződését elhallgattatni és egyéniségét legyőzni sikerült.^[201] Tolna vármegye közgyűlésén ugyanis a nemesség megváltoztatta a február 6-iki közgyűlésből adott azon utasítást, hogy a jobbágytelken lakó nemesség is adózzék. Indítóokul a nemesi szabadságok megsértése és a jobbágytelkeken lakó nemességnek a nemesi felkelésen kívüli igazságtalan megterhelése szolgált. Bezerédj már a kérdés első tárgyalása alkalmával is tartózkodóan nyilatkozott s az adózási kötelezettséget csupán a jövőben jobbágytelkekre költöző nemesekre kívánta kiterjeszteni azzal, hogy az adófizetési kötelezettség a nemesek egyéb vagyonára ne terjesztessék ki. Most e kijelentését teljesen visszavonja s kijelenti, hogy Tolna vármegye ez elv megvalósítása ellen minden törvényes eszközzel küzdeni fog, mert felfogása szerint az adóteher a «személyen s nem a telken fekszik». Ha pedig a jobbágytelkeknek nemesi kézre jutása által az adóalap túlságosan csökkenne, a vármegye inkább arra hajlandó, hogy «az országgyűlése mindenkor, a kincstár jövedelmének hová lett fordíttatásokról eleibe terjesztendő számadás után, az efféle pótlásra czélirányos módot keressen és határozzon el».

E bejelentés élénk vitára adott alkalmat, mert az országgyűlési végzés után történt szavazatváltoztatás szokatlan volt. Bezerédj azonban megmaradt kijelentése mellett s vitatta a vármegye szavazási jogának szabadságát.

Bensőleg sokáig bántotta az eset Bezerédjt, mert még deczember 2-án is azt írja Sztankovánszkynak, hogy «mi megtevénk a voksmásítást, a mi igen nehezen esett és magunkkal nagy harczba került». A vármegyében azonban olyan erős volt az ellenhatás, hogy a kedélyek lecsillapítására más mód nem kínálkozott s még ezután is aggódik, vajjon ez áldozat árán sikerül-e a kisnemességet lecsillapítani és megnyugtatni, hogy «kívánságuk teljesítésére nincs más hátra».

Követi tekintélyét s benső meggyőződését áldozza fel ez alkalommal Bezerédj, hogy a vármegye benső békéjét megóvja. Olyan áldozatok ezek, melyekre kevesen lettek volna képesek. A szabadelvű politika megtagadása volt ugyan e lépés, de ezt Tolna vármegye rovására kell írni. Bezerédj viszont olyan nemeslelkűen áldozta fel egyéni meggyőződését a vármegye érdekében, hogy nem tagadhatjuk meg tőle az elismerést. Le kellett győznie önmagát s erre is volt lelki ereje, nyilvánosan kellett bevallania legyőzetését s erre is volt bátorsága.

Ennyi volt a Bezerédj szerepe az úrbéri törvényjavaslat első tárgyalása folyamán. Sok szépet és jót akart, de szándékait nem értették meg s törekvéseit kevés siker koronázta. Nem ad ugyan kifejezést kísérletei kudarczának, de bizonyára egyetértett e pontban Deákkal, a ki 1834 június 27-én ezeket írja Wesselényinek: «Az úrbéri munkát megküldöm: sok van abban, a mit mi a nép javára másképpen óhajtottunk volna, de az önhasznát imádó és a réginek azért mert régi, ha rossz is, sokra hódoló sokaság ellen csak ennyit is kivívni, jelen állásunkban már nyereségnek tarthatjuk.»

A sok vitát kiállott úrbéri törvényjavaslatot a kormány nem fogadta kedvezően s sokáig hevertette elintézetlenül.^[202] Tíz hónappal a javaslat felterjesztése után 1834 augusztus 30-án, hirdették ki az országgyűlésen a kormány vonatkozó leiratát, mely a szabadelvű követek körében nagy csalódást okozott. A sokat vitatott VIII. szakaszra az volt a kormány határozata, hogy nem tartozik az úrbéri törvénybe: vagy külön törvénybe kell foglalni, vagy a VII. szakasz 5. pontjához csatolandó.^[203] Az úrbéri örökös kötések szabadságát is megszorította a kormány azzal, hogy jóváhagyásukat a helytartótanácsnak tartotta fenn. (Jure inspectionis Regiae Maiestatis via Consilii Locumtenentialis Regii salvo permanente.) Egyéb pontokban is olyan elveket állított fel a leirat, a melyek ellenkeztek a szabadelvű eszmékkel.

Elhatározásainak a kormány gyakorlatilag is igyekezett érvényt szerezni s a főispánok útján befolyást gyakorolt a vármegyékre, hogy a szabadelvű követi utasításokat megváltoztassák. A főispánok működése eredményes volt s munkájukat nagyban megkönnyítette az ősi szabadságokhoz ragaszkodó vármegyei nemesség, a mely eddig is aggodalommal szemlélte a szabadelvű irány térfoglalását s az ősi alkotmány bomlását. Hogy micsoda nehézségeket okozott a kormánynak a vármegyékre gyakorolt befolyása az országgyűlésen, azt élénk színekkel festi Bezerédj 1834 deczember 4-én Csapó alispánhoz intézett levele. Elpanaszolja ebben, hogy Szatmárnak mind az úrbéri V., mind a VII. és VIII. szakaszok ellen érkezett utasítása. Kölcsey kénytelen volt hazautazni, hogy megváltoztassa a vármegye elhatározását, követtársa pedig azalatt a régi utasításnak megfelelően kitartott a szabadelvű javaslatok mellett. Csongrád is újabb utasítást kapott az V. és VII. szakaszok ellen, a mit Klauzál staféta útján igyekezett megváltoztatni. Győr is újabb utasítást küldött a fenti szakaszok ellen s most hasonlóképpen igyekszik azt visszavonatni. Ezek hatása alatt Bezerédj keserűen kifakad a vármegyék ellen: «Mely bélyeget fog ez a vármegyékre s a nemzetre nyomni akár az alkotmány, akár az irány érdemére nézve, nem is akarok gondolkozni róla.» Nem veszti el azonban bizalmát s a szabadelvű politika diadalát reméli: «Mi itt még nem csüggedünk… ha okosak leszünk és a jó szerencse, melyre a jó ügy mégis számot tarthat, csak félig is kedvez, még fogunk mi az eldülés esetén is menthetni sokat a dolgokon, vagy talán még úgy alkotni azt, hogy a következés nem lesz rosszabb.» A kormány rosszindulata fokozottabb tevékenységre serkentette a szabadelvű követeket, minden tudásukat, minden lelkesedésüket összeszedték, hogy a törvényjavaslat szabadelvű intézkedéseiből minél többet megmenthessenek. Újból megindult tehát a nagy harcz a kormány pártja és a szabadelvűek között és e nagy küzdelemben Bezerédj a szabadelvűség zászlóvívői között foglal helyet. 1834 szeptember 1-én írja Sztankovánszkynak, hogy megérkezett a várva-várt úrbéri resolutio, «tegnapelőtt publicálták mint Mózes törvényét villám és mennydörgések között… éppen az V. articulusra kezdé olvasni Platthy a resoluciót, oly csattanás történt, hogy rengett a terem». Tehát rossz omenek között indult meg az ügy tárgyalása s bizony az V. articulus sorsa nem is lőn kedvező. Közben Bezerédj elunta már a hosszas vitákat, haza készült, az úrbér azonban visszatartotta. «Tartozom állásomnak és magamnak, – írja fenti levelében – hogy az első pertractáción vagy még legalább az el nem válik és irányából nem lehet a többire következtetést vonni, itt maradjak.»

91. KLAUZÁL GÁBOR.

Maradásra késztette az is, hogy Tolna vármegye első követe, Csapó Dániel alispán betegsége miatt visszalépett a követségtől^[204] s Tolna vármegye Jeszenszky János másodalispán személyében új követet küldött az országgyűlésre. Bezerédj Csapóban erős támaszt veszített el, a kihez nem csupán az eszmék közössége, hanem meghitt barátság is fűzte^[205] s ilyen meghitt barátra Bezerédjnek az állandó ellentétek között nagy szüksége volt. Csapó nem volt mestere a szónoklatnak, az országgyűlésen legalább nem mutatkozott ilyennek; azonban társadalmi téren annál jelentősebb szerepet vitt s a politikai áramlatok irányításában az országgyűlés alatt tevékeny részt vett. Jeszenszky egészen más egyéniség volt, sem a Csapó társadalmi szerepét nem töltötte be, sem szabadelvű felfogásában nem osztozott teljesen. Kétségtelenül volt érzéke a szabadelvű politika iránt s Tolna vármegye szabadelvű légkörében őt is e szellem töltötte el, az országgyűlésen azonban lassan-lassan megváltozott. A dézsma ügyét tárgyalják a kerületi ülésekben, a mikor Jeszenszky beköszönt s Bezerédj 1835 augusztus 25-én még azt írja Csapónak, hogy mindketten pártolják a szabadelvű indítványokat.^[206] Az úrbéri törvényjavaslat tárgyalása alatt ki is tart a szabadelvű politika mellett, később azonban enged felfogásából s az országgyűlés végére egészen a kormány embere lesz.

1834 november 20-án Csapóhoz intézett levelében Jeszenszky még méltatlankodik, hogy «Szatmár megye illiberális pótutasításokat küldött követének» s örvend Heves megye liberális utasításainak. «A vakok látókká, a látók pedig vakokká lesznek» írja ugyanott, pedig rövidesen ő is a vakok táborába kerül. 1834 deczember 1-én Csapóhoz intézett levelében kikelt az úrbéri tárgyalásokat nehezítő főrendek ellen, kik «a helyett, hogy keresztényi szelídség és a mostani század műveltségéhez képest az önkényt korlátoznák, azt még inkább törvényesíteni akarják». 1834 deczember 31-én Csapóhoz intézett levelében pedig a következő szavakkal ítéli el a főrendeknek az úriszékek ügyében elfoglalt álláspontját: «a jobbágyokat tovább is vaspálczájok alatt kivánják megtartani… valóban kár a sok elveszett időért, mert minden moralis concessió nélkül az a kevés materiális engedmény valóban nem fogja a nép javát szembetűnő és érezhetőbbképen emelni».

Míg Jeszenszky leveleiben nagy hangon bizonyítgatja Csapónak a maga szabadelvűségét, Bezerédj cselekszik. A fásítás és legelő ügyében azt írja 1834 szeptember 1-én Csapónak, hogy «a jobbágyon való kedvezés az önkény és bizonytalanság által igen is csorbul». A legelőre nézve az a véleménye, hogy majd még azon elválló vármegyék voksára kerül a dolog, melyek a vármegye kis palotájában tanácskozának és melyeknek mi ketten Nagy Pállal is dolgoztunk ki voksot».

Az 1834 november 10-iki országos ülésben az örökváltság tárgyában szólal fel. Mindenekelőtt azon ellenvetést czáfolja meg, mintha e rendelkezés nem illenék az úrbéri törvényjavaslat keretébe. E kifogást csupán időnyerés czéljából alkalmazott eszköznek tekinti, melyet Bentham nyomán a legveszedelmesebb politikai sophismák közé soroz. Véleménye szerint az ősiség intézménye mellett igen jól megállhat az örökváltság, mert egy sorba helyezhető azon szerződésekkel, a melyekkel a hadi fogságba jutott földmíves váltságdíjat szerez. Ha ez utóbbi szerződések az ősiség megsértése czímén nem támadhatók meg, annál kevésbbé eshetnek kifogás alá azon szerződések, melyekkel a «8 millió hazafi materiális és morális jólétének egyik eddig lezárt forrása megnyittatik s a nemzeti gyarapodás, erő s emelkedés ébresztő szelleme felszabadíttatik». Erélyesen tiltakozik azonban az ügy elhalasztása ellen, mert «mind a kormány, mind a magyar nemesség itt egy elválasztó úton áll, s az e tárgyban fekvő roppant kérdésre meg kell in merito felelniök. Meg kell felelni a kormánynak, vajjon szándéka-e tovább is csak coloniaként használni hazánkat, vagy akarja-e magas rendeltetéséhez képest segíteni e nemzetet, hogy emberi, polgári és világi tekintetben erősödjék s emelkedjék. De meg kell felelni a magyar nemességnek is, vajjon constitucionális hatalma czéljául fogja-e venni a paraszt érdekét, úgy hogy annak személyességét tisztelje s jólétét, hogy abban önállóan tárgyat, nem pedig más czélokra szolgáló eszközt szemléljen». Legfőbb érve a tulajdonszerzési természetes vágy, a melyet ki kell elégíteni és pedig az úrbéres telkek felszabadítása által, mert «másféle tulajdonra utasítani a szántóvetőt, s a magyar parasztság massáját városi birtokkal vagy nemesi donatióval kecsegtetni gúny inkább, mint vigasztalás». Utal az állam legfőbb rendeltetésére, a tulajdon megvédelmezésére s «mi 8 millió embert törvény által akarunk eltiltani, hogy tulajdont magának még csak be is szerezhessen». Az államnak nincs módjában, hogy mindenkinek földbirtokot adhasson, de a birtok szerezhetést meg nem tagadhatja a nélkül, hogy az Isten és az ő igazsága ellen ne vétkezzék és lábbal tiporja azon jussokat, melyeket minden ember, kinek a földön kell élnie, a természettől nyert, melyeknek biztos gyakorolhatásáért egyesült társaságban s vállalta annak terheit». Az állam szempontjából egyenesen követelni kell, hogy a jobbágyok földtulajdont szerezhessenek, mert «csak ez által emelkedhetik ki hazánk colonia gyanánti alacsony állásából és foglalhatja el azon fokot, melyet országunk fekvésénél s a nemzetnek lelki-testi tulajdonainál fogva remélhet. Csak belső erő teszi igaz önállásúvá, teszi függetlenné a nemzetet s erőt csak a tagok erejéből veszen és csak nemzetünknél nem valósodnék meg az az igazság, hogy kis sommákból lesz a nagy somma s hogy az erőnek felel meg a resultatum». Rámutat nemzetünk szomorú multjára, a mely tanulságul szolgálhat. II. Ulászló jobbágyelnyomó rendszerére következett a török hódoltság, a melynek főoka a parasztok szomorú helyzete volt, mert «hiszen alig volt érdeke a föld népének védelmezni a földet, melyről a maga javát számkivetve látta; neki majd mindegy volt, akárki parancsolt, mert a ki dolgoztatott vele, az életére szükségeseket csak meg kellett adnia, többre kilátása úgy sem terjedhetett». Az ország önállóságát sem az 1790. X., sem valamely diplomácziai solemnitas nem munkálja annyira, mint a jobbágyság felszabadítása. Idézi a római költő szavait: «Delicta majorum immerito lues, donec templa refeceris» s alkalmazza a jobbágyság felszabadítására: «kik Isten igéjét hirdetik, segíteni fogják e templomot is megépíteni, melyben a szeretet szent törvényei szerint az emberi tökéletesedés és boldogság dicsőítse a teremtőt».

Azon ellenvetéssel szemben, hogy a jobbágy felszabadítás ártalmára lenne a nemesi intézménynek, hivatkozik a jobbágyság védelmére hozott intézkedésekre, melyek a földesúri tulajdon rovására estek, de a jobbágy helyzetét lényegesen nem javították. «Valóban urbarialis systemánk ezen tekintet alatt nagyon hasonlít a szegények taxájához egy más nemzetnél. A mint ott nem nagy sikerrel osztatnak ki alamizsnául sok milliók, úgy a magyar földesurak is kioszthatják egész úrbéri birtokukat s a jobbágy gyarapodni még sem fog». Nem pillanatnyi engedményekre, hanem rendszerváltoztatásra van szükség, s e rendszerváltozás szükségét a királyi előterjesztések azon kijelentésével is igazolja, hogy az állampolgárok közötti kapcsolatot meg kell szilárdítani. (Ut vincula mutuae inter diversas regnicolarum classes necessitudinis arctius adstringantur.)

Egyike ez Bezerédj leghatalmasabb szónoklatainak, a mely meggyőző és magával ragadó. A jog és igazság képezik alapgondolatát s az ellenvetések czáfolását mesterien intézi. Eredménye azonban nem volt, mert a mint 1834 deczember 11-én Csapónak írja: «tegnap az V. articulus 2. §-a elesett. Heves ülés volt, az oligarchia szelleme és annak, úgy a kormánynak a pótló utasításokra nézve volt tetteik kiméletlenül megrovattak». Elkeseredéssel említi, hogy még a városi követek is sokan voltak ellenük. Szomorúan állapítja meg szabadelvű törekvések ellanyhulását s a szabadelvű követek súlyos helyzetét: «Ládd, édes Danim, mire jutottunk, mit kell már tárgyul venni iparkodásunknak – taval ilyenkor más feszítette azt. Elhidd, sírhatnék, ha most ezt néked kellene elbeszélnem.»

Az országgyűlés szabadelvű irányának megváltoztatására nagy hatást gyakorolt a nádor, a ki egyrészt a főrendek túlbuzgalmát mérsékelte, másrészt a gyengébb jellemű követek meggyőződését törekedett rábeszéléssel megváltoztatni.^[207] Hogy a tisztán szellemi fegyvereken kívül, más eszközökkel is élt a kormány, azt Bezerédjnek 1834 deczember 8-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből láthatjuk, a hol a következőket írja: «A mint sok bosszúságos alacsony individualitás foszlik most ki, úgy sok szép erős character is éleszti a jó bizodalmat. Lamotte különösen erősen kikelt az olyatén mellékes czélzatokat követő és nem biztos characterek ellen, és hogy azoktól ő magát elszakasztja s a mi társaságunkhoz és casinonkba áll, kiknek állásuk és viseletjük, ha sokban politikus nézeteivel nem is, de annál inkább charakterével és becsületbeli érzésével egyez». Erős kritika volt ez a kormánypártról, melynek súlyát növelte az, hogy kormánypárti követ mondta. Ez a kritika megvilágítja a motivumokat, melyek a kormánypártot állásfoglalásában irányították. Nem eszmékkel, nem előítéletekkel kellett küzdenie a szabadelvű ellenzéknek, hanem az egyéni hiúságra és önhaszonra alapított parlamenti mesterfogásokkal, melyek csupán annak köszönhették diadalukat, hogy a kormányhatalom szentesítésével történtek.

92. JÓZSEF NÁDOR NÉVALÁÍRÁSA.

Az urbarium hirhedt VIII. szakasza ügyében az 1834 deczember 30-iki országos ülésen szólal fel újból Bezerédj. Hatalmas beszéd ez, telve államférfiúi bölcseséggel s meleg emberbaráti szeretettel, mely meggyőzést s megindítást sugárzott ki eleitől végig. Igazi hattyúdala ez a jobbágyi szabadságnak, mely az igazság és szépség örök emléke marad. Először Árva vármegye azon javaslatával foglalkozik, hogy az «úrbérrel fejeztessék be a diaeta, a többi pedig és ezzel a VIII. czikkely is halasztassék egy másik előre határozandó idejű országgyűlésre». Azok után, miket a kormánypárt részéről szeptember óta az V., VII., VIII. czikkelyeket illetőleg tapasztalt, nem tartja lehetetlennek, hogy a halasztó indítvány határozattá válik. Árva ugyan csupán két esztendei halasztásról beszélt, de több is lehet belőle. Bezerédj nem akarja lelkére venni mindazt, mit «az alatt a 8 millió, nem szólván más egyébről, a VIII. czikkely hijával szenvedni fog». Majd a gömöri követ ellen fordul, a ki az angol rendőri hatalomra hivatkozik a tervezett VIII. szakasz ellenében, a hol «a constabler megüti egy fejér bottal a gyanusnak vállát s bárki legyen az, fogságra viszi». Bezerédj ezzel szemben azt hangoztatja, hogy ott a törvény uralkodik, nálunk azonban önkény és erőszak, s ez utóbbiak ellen kell a védelem, de ha «ama kétféle religiót egyesíteni akarnánk, ha önkény és másféle erőhatalom alatt is hagyá az embert a törvény, hijába tart ez mostoha anya alakjában ama hódolásra számot».

Felszólítja a halasztást kívánókat, hogy «tegyék magukat azoknak helyökre, a kikről itt szó van». Általában nem ártott volna szerinte, ha azok, a kik az úrbéri törvényeket alkotják, egy ideig mint úrbéri jobbágyok éltek volna, hogy úgy mint Nagy Péter a katonai lépcsőkön keresztül, magukon tették volna a próbát, mi jó s mi kiván orvoslást. «Vajjon, ha ugyazon okokból, melyek e szakasz ellen felhozattak, bár az uralkodónak a személyes és vagyonbeli bátorság fenntartására czélzó idvességes szándékainak még bővebb nyilatkoztatása végett is azt kívántatnék tőlünk, hogy az I. rész 9-ik czímét töröljük el, majd illő helyütt systematice fogván törvények alkottatni, vagy ha mi alkotnánk az Arany Bullát s némely czikkeire nézve ezen ellenvetés tétetnék, vajjon mit mondanánk? Mondjuk tehát azt, mit a mi ügyünkben, azon törvényczikk ügyében is, melyet annál szentebb, annál gyengédebb kötelesség köt lelkünkre, mivel ők nem lehetnek itt, hogy azt maguk védnék, kik a törvény pártfogására és biztosítására annál méltóbban számot tarthatnak, minél gyengébbek s kevésbbé képesek magukon segíteni.»

Majd a kormány ellen fordul s saját nyilatkozatait idézi ellene. Idézi a királyi előterjesztések azon szakaszát: «ut mutuae inter diversas regnicolarum classes necessitudinis vincula arctius adstringantur». Ez elv érvényesítését a kormány már az úrbéri V. és VII. szakaszoknál elmulasztotta állásfoglalásával s most a VIII. szakasznál, hol «a személyes és vagyonbeli bátorság egyforma törvényes biztosításában lehetne, sőt kellene a hazafiaknak egyesíttetniök, az alkalom ismét elhalasztassék? sőt a hazafiaknak egy része az I. rész 9-es privilegiumát az éhes nép elől mindig mint egy tiltott étket elvonja-e? mely minthogy nem materiális eledel, mindnyájának boldogítására elégséges lenne».

Legfőbb ideje, hogy cselekedjék az országgyűlés, mert Józsue módjára nem állíthatják meg a napot, hogy mozdulatlan álljon, míg operatumról operatumra halasztva eleget tehet a nép oly sürgető szükségleteinek. Már az elmulasztott 40 esztendő is elég felelősséget ró az országgyűlésre s új 40 esztendő kétes jövendőjével nem tanácsos a felelősséget súlyosítani. Pillanatnyi érvekkel el lehet nyomni az igazságot, de «van egy kérlelhetlen jövendő s a nemzetek és királyok bírája szigorúan fog ítélni mindenek felett, számon fog kérni minden lépést és számon minden rosszat, melyet meg nem gátolánk, minden jót, melyet tenni elmulasztottunk. Van egy hatalom mindenek felett, mely előtt feleletet elmellőzni nekünk nem lehet. Ezen hatalom a keresztény morált és evangéliumot, a mint a népeknek, úgy a királyoknak és kormányoknak és törvényhozóknak is kihirdette és számot fog kérni egykor, hogy lehetett azon morál, azon evangélium ellenére a VIII. törvényczikk életbehozását ellenezni.»

A politikus érvei elfogytak és a bölcselő veszi át a szót, de a bölcseleti igazságok szónoki lendületben törnek elő. A szónoki lendület kétségkívül nagy hatást gyakorolhatott a hallgatók lelkére, de a politikusok cselekedeteit nem a lélek irányítja, a VIII. szakasz tehát elbukott. Tudta ezt előre Bezerédj, a sikertelenség tudatával harczolt, de az igazság elől nem zárkóztatott el becsületes lelke, kitartott az utolsó pillanatig. Már 1834 deczember 18-án így ír Csapónak: «Most a VIII. articulus tárgya előre való értekezéseinknek és mit lehet, abból is fogunk menteni; de helye üresen fog maradni. Adja Isten, tartós serkentésül szolgáljon azon üres ráma a nemzetnek, hogy minél méltóbb képekkel töltse azt be, és minél jótékonyabb hatású helyre tegye azt». Jós lelke a jövőbe látott, tudta, hogy a VIII. szakasznak el kell buknia, de a védelmezett ügy felette állott minden politikai mesterfogásnak, az emberi szabadság örök igazságát elbuktatni nem lehetett s Bezerédj megélte még azt a korszakot, a mikor életre kelt.

Az úriszékekre vonatkozó VII. szakasznak a főrendek által javasolt azon intézkedése ellenében, hogy a földesúr is ruháztassék fel büntetőhatalommal, az 1835 január 11-iki országos ülésen Bezerédj is felszólal. Minthogy a nézete az, hogy «személye és jószága mentve az önkénytől, kellő biztonságban legyen a jobbágynak», helytelennek tartja a földesúrnak büntető hatalommal leendő felruházását. A földesúr érdekeit meg kell védni, de «midőn törvényt hozunk, akármely félnek érdekét magányosan, egyoldalúan czélul venni nem lehet». A jobbágy érdekei egyáltalán nem lesznek biztonságban, ha a «földesúr, sőt többnyire ennek nem mindig bírónak való, sokszor durva embere személyes megbántásának, vagy tulajdon haszna megszegésének rögtöni felindulásban önmaga általi büntetésére és bosszúlására a közhatalommal ruháztatik fel». A méltányosság elve ellen lesz, ha a jobbágy a földesúr statáriális hatalma alá kerül, maga pedig csupán hosszadalmas eljárással orvosolhatja sérelmeit…

Ellene mond ez intézkedésnek Bezerédj szerint a közrend érdeke is, mert az «úrbéri hatalom a policia tekintetéből elégtelen és czéliránytalan» s az úrbért gyűlöletessé tenné. Az úrbért a policiától külön kell választani, ha a jobbágyot és a jó rendet feláldozni nem akarjuk, mert ez olyan összeütközésekre adhat alkalmat, melyek «következéseit majd a közhatalommal is nehéz lesz orvosolni». Ha a törvénykezési eljárásban általában véve szükség van bizonyos alakszerűségek betartására, akkor 8 millió polgárnak szabadságát nem szabad a formalitás védelme alól kivonni. Nem hiszi, hogy «akármely civilisált nemzet constitucióiban» példát lehetne találni, mely a tervezett önbíráskodást igazolná, nem is szólván arról, hogy a földesúri börtönök minden kritikán alul állanak. Az úriszék hatalmát semmiképpen sem lehet a földesúrra ruházni, mert ez «a jobbágyságra felállított garantiáknak nagyobb részét», eldönti, s az egész úrbérnek «más színt, más lelket» adna.

A főrendi javaslat a követek körében erős ellenzéssel találkozott s csupán Sopron megye azon indítványa ment keresztül, hogy «a kihágó jobbágyot a földesúr egy napi áristommal büntetheti».

A főrendekkel folytatott kemény viták után másodízben is elkészült az úrbéri törvényjavaslat, a melyet 1835 február 26-án terjesztett fel az országgyűlés. 1835 január 12-én írja Bezerédj Sztankovánszkynak: «Az utolsó négy-öt hét az úrbér egész alakját megváltoztatta… most vesződünk, hogy a mérgit minél kevésbbé ártalmassá tegyük még is.» Ez a törvényjavaslat már egy szakaszszal rövidebb volt, mert a kifogásolt VIII. szakasz elmaradt belőle. Bezerédj reményteljesen tekintett a javaslat sorsára s a felterjesztés napján így ír Csapónak: «Az Isten kísérje urbariumunkat és hozza kívánt válaszszal vissza.» Pedig el volt keseredve a főrendek makacsságán s kevéssel előbb fájdalommal állapította meg, hogy a földmíves osztály érdekében heves vitákat kellett kiállaniok s rengeteg nehézséget kellett leküzdeniök. Mindezekért a főrendekre hárítja a felelősséget, kiknek lelkiismeretét is megvádolja.^[208] Nem csupán a politikai meggyőződés, hanem a lelkiismeret szava is a jobbágyok pártjára állította Bezerédjt: ez tette tiszteletreméltóvá jellemét s ez magyarázza törhetetlen bizalmát az ügy diadalában. Ez a mély meggyőződés, ezek a tiszteletreméltó indítóokok teszik, hogy a kedvezőtlen körülmények sem csüggesztik el s a diadal reményében küzd állandóan. Ezek a momentumok domborodnak ki Csapóhoz intézett 1835 február 4-iki leveléből is, melyben a szabadelvű irány melletti kitartásra bátorítja, hogy «ellensúly, ellenigyekezet is támadjon, fejlődjék és kivíja minél előbb a győzedelmet, mely az igazságnak fenn vagyon még is tartva». Óvja az elcsüggedéstől: «Ha mások elesnek, fogódjunk mi annál inkább össze és minden homályosodó világ helyett gyújtsunk fáklyát és erőt veszünk még is a setéten.» Ilyen tisztalelkű, ilyen igazhitű próféta mellett nem bukhatott el sohasem a szabadelvű eszme: a fáklya messze világított s Bezerédj lelkének melege élesztette tüzét.^[209]

1835 április 4-én kelt a kormány második válasza az úrbér tárgyában s ezzel az úrbéri törvényjavaslat újabb megvitatás alá került. A követek lassan-lassan elunták már a hosszas vitatkozásokat s 1835 április 15-én azt írja Bezerédj Csapónak, hogy: «az úrbéri resolutióra nézve azt tartjuk sokan, hogy utóbb is általmegy». Vita nélkül azonban nem ment a dolog s különösen a legelő kérdésben folytak erősebb tárgyalások s ezekben az 1835 május 26-iki országos ülésen Bezerédj is részt vett. A kormány javaslata ellen szólalt fel, mert «törvény helyett személyes vélemény» nem lehet szerinte «az igazság kiszolgáltatásának kútfeje». Vezérelve az, hogy «határozatlanság és bizonytalanság ne létezzen a legelő dolgában». Ki kell mondani határozottan, hogy «mit értünk úrbéri pascuum alatt», micsoda jogok és kötelességek járnak ezzel együtt. Vagy úrbéri járandóság a legelő s akkor ki kell adni megfelelő mértékben, vagy nem járandóság, hanem szokáson alapuló tényleges állapot s akkor «részarányi felosztásnak a vagyon helye a földesúr és jobbágy között». Tolna vármegye felfogása az volt, hogy a legelő úrbéri járandóság s ezért meg kell állapítani, hogy «vármegyénként egy-egy sessióra hány hold legelő járjon». Ez a jobbágyterhek szempontjából is helyesebb megoldás, mert «a sessiókra mért terhek a constitutivumokkal országszerte igazabb czélirányba fognak jutni.» Egy szóval Bezerédj azon álláspontot képviseli az országos ülésben, a melyet már 1835 április 12-én Csapóhoz intézett levelében is kifejezésre juttatott, t. i. «ha a földesurak áldozatjába kerül is, inkább határozott törvényt, mint mind a két félre biztosítás nélkül szükölködőt». Fellépése ez ügyben eredménynyel járt s a mint 1835 április 15-én írja Sztankovánszkynak: «A legelőre nézve az előbbi redactiót a classificatio és elkülönzött kiadás állapotjában, mi egy lapis offensionis et scandali vala, tegnap szerencsésen elvetettük».

Ugyancsak a kormány felfogása ellen szól az 1835 május 26-iki ülésen a boltnyitás ügyében, a melyet nem tart jónak «a földesúr engedelmétől függővé tenni». Ez Bezerédj szerint kereskedelmi politikai kérdés, a melyben nem szabad a régi szokáshoz ragaszkodni, ha csak «nem annyira a közvéleménynyel, mint a köznevetséggel küzködni nem akarunk». Visszásnak tetszik előtte «a kalmároknak rendbentartását azokra bízni, kik a boltoktól bért szednek», mert «mint policiadirektor és egyszersmind földesúr» nem a kereskedelem érdekeit, hanem a saját jövedelmüket fogják szem előtt tartani. Különösen azt rója fel a követeknek, hogy a zsidók ellen olyan erősen kifakadtak, mert «köztük is, mint máshol szinte vannak jó, rossz személyiségek». E támadásokat elítéli azért is, mert a megtámadottak nem védelmezhetik magukat. A zsidóság közállapota a törvényes intézkedések eredménye, igyekezni kell tehát a törvényeket megváltoztatni. A földesúri befolyás a boltnyitásban monopóliumot fog teremteni, a mely a kereskedelemben szükséges szabadságot elfojtaná. Ártalmas volna ez elv kimondása azért is, mert a külkereskedelemben éppen ezen elv ellen harczoltak. «A monopóliumot, a kereskedési megszorítást önként alapítnánk meg és hagynánk meg állapotunk legsúlyosabb, legelső kútforrásaiban, kizárnánk abból a kereskedési igazságot és szabadságot.»

1835 augusztus 19-én terjesztette fel másodszor az országgyűlés a kormány elvei szerint megreformált úrbéri törvényjavaslatot, a mely augusztus 23-án érkezett vissza s 1835 szeptember 10-én újból tárgyalás alá vétetett. E tárgyalásba azonban Bezerédj már nem folyt be olyan kitartással, mint az előző tárgyalások alatt. Belenyugodott a változhatlanba s a jobb jövőre bízta a most meg nem valósítható reformot, a mint az 1836 május 2-án Sztankovánszkyhoz intézett következő soraiból is kitűnik: «A diaeta nem becsület és nem is materiális haszon nélkül és hiszem, jó szellemi hatással záródik be… Bízom, hogy arra nézve, mit megtagadtunk, ez annál elevenebb ingerül, ösztönül fog szolgálni a nemzetnek, a törvényhatóságnak és minden egyes polgárnak, hogy törvényes jó igyekezeteit kettőztesse és a jövő diaetának sokban csak az áltható nemzeti kívánságot kimondani… legyen szükség.» Követi végjelentésében nem szól a hosszas küzdelmekről, melyek alatt annyi energiát pazarolt el, csupán az elbukott szakaszokat siratja el. A VIII. szakasz elestével szemben azzal vigasztalódik, hogy «a nemtelenek személyes perlekedési tehetségéről» külön törvény alkottatott, a nemtelenek személyeinek önkény és erőszak elleni biztosítására pedig a vármegyék vannak hivatva.

A jobbágyok tulajdonszerzési jogának elvetését véleménye szerint a jövőnek kell orvosolni, ha «csak a nemzet ezen oly világos életérdekét úgy szólván csak egy curiale praejudicium által végkép eltemetve látni nem akarja». Országgyűlési beszédeihez hasonlóan hangsúlyozza, hogy «rettentő önámítás nemzeti gyarapodásról csak szólani is, hol a nemzet legalább kilencz tized részének földi tulajdont bírni nem szabad». Rámutat azon tényre, hogy a tulajdonszerzést «a törvény nyilván meg nem tiltja» s felhívja a törvényhatóságokat, hogy ez állapotot használják ki a jobbágyság javára. A jobbágyságnak az «úrbéri fundusra» szorítása visszahat szerinte az ország egész közgazdaságára, mert az úrbéri fundus nem képes eltartani a ráutalt tömeget, holott «más vidámabb alakot venne fel a szép, jutalmas és bő áldást ajánló magyar földön, ha a földi tulajdon szerezhetése és ezzel a lélek felszabadíttatnék».

Minthogy a jobbágy nem szerezhet tulajdont, munkakedve is kisebb s ez a magyarázata azon ténynek, hogy 1715 óta a «földesúr úrbéri jövedelme mindig fogyott, anélkül, hogy a jobbágynak vagyona, állapotja gyarapodott volna.» Szomorú kilátást nyújt ez a jövőre földesúrnak s jobbágynak egyaránt s változásra addig nincs kilátás, míg a jobbágy tulajdonszerzési jogot nem kap! A jövő úrbéri politikájának irányát jelöli meg ezzel Bezerédj, a mely politika még most elbukott, de rövidesen diadalt aratott. Az ország érdeke követelte ezt a politikát, a mely nélkül a nemzet gazdasági élete nem lendülhetett fel. Nem a jobbágyság a czél, hanem a nemzet egyeteme: ez a Bezerédj eszménye, melyet soha nem téveszt szem elől s melyért dolgozni soha meg nem szűnik.