X.
BEZERÉDJ ÉS AZ 1832/36. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS
IGAZSÁGÜGYI TÁRGYALÁSAI.


Az úrbéri munkálat letárgyalása után 1833 november 25-én egy másik nagyjelentőségű munkálat, az igazságügyi munkálat tárgyalásához fogtak a követek, a mely ismét tág teret nyitott a reformtevékenységre. Igazságügyi szervezetünk teljesen középkori volt még ekkor s az igazságügyi szabályok a középkori társadalmi és jogi viszonyokhoz voltak alkalmazva. Az újkor szelleme már régen megdöntötte a középkori intézményeket, a mikor Magyarországon ez intézményeknek gyakorlati kiküszöböléséhez, illetőleg reformjához fogtak. A feladat magasztos volt, megvalósítása azonban rengeteg nehézségbe ütközött, mert százados előítéletekkel kellett felvenni a harczot s a külföld fejlettebb intézményei szerint kellett átalakítani a hazai elavult rendszert.

A feladat megoldására a magyarság legjobbjai vállalkoztak s e díszes gárdában találjuk Bezerédjt is. Mint vármegyei tisztviselő ismerte igazságszolgáltatásunk fogyatékosságait, mint sokat olvasott ember ismerte a külföld fejlettebb intézményeit s mint felvilágosodott szellem kellő reformérzékkel bírt. Míg az úrbéri munkálatnál gazdasági és társadalmi téren mutatta ki politikai rátermettségét, addig az igazságügyi munkálatnál mint felvilágosodott jogász tűnik ki, a ki nem csupán a reformjavaslatok megvédésében járt elől tiszteletreméltó bátorsággal, hanem bölcs reformokat is indítványozott, melyek a messze jövő képét rajzolják meg az ébredő szabadság korszakában.


93. DEÁK FERENCZ NÉVALÁÍRÁSA.


Az igazságügyi reformmunkálat alapját az úrbéri munkálathoz hasonlóan az 1790/91. évi LXVII. törvényczikk vetette meg, mely kidolgozására országos bizottságot küldött ki. A bizottsági munkálat nem jelent meg nyomtatásban, pedig hatalmas alkotás volt s méltón sorakozott volna az úrbéri munkálat mellé. Az 1832/36. évi országgyűlés az igazságügyi reformmunkálat első részét, mely a törvényszéki szervezetet foglalta magában,[210] teljesen letárgyalta, törvénynyé azonban a főrendek ellenállása miatt nem lehetett. Az igazságügyi munkálat második részét, mely a polgári törvénykönyvet tartalmazta,[211] már kerületi ülésekben sem tudták letárgyalni; az úrbéri törvényjavaslat annyi időt és energiát kötött le, hogy erre nem nyílott alkalom. Az igazságügyi munkálat tárgyalásainak tehát nem volt gyakorlati eredménye s csupán a szabadelvű követek politikai bölcsesége mentett meg belőle egyet s mást. Ha még sem hallgatjuk el a tárgyalásokat, ennek oka főleg abban rejlik, hogy Bezerédj kimagasló egyéniségének annyi jellegzetes tulajdonságával találkozunk ezek alatt, hogy lehetetlen azokat hallgatással mellőznünk. Itt is ugyanaz a bölcs, felvilágosodott s előretörő szellem, a milyennek az úrbéri tárgyalások alatt mutatkozik s ha az igazságügyi javaslatnak egy évtizeddel később történt tárgyalása alatt Tolna vármegye nagy fiát az ország legjobbjai közé meghívták, a meghívást nagyrészt azon szerep magyarázza, melyet az igazságügyi javaslat első tárgyalása alkalmával vitt.

Az úrbéri munkálatról az igazságügyi munkálatra való átmenetet Csapó Dánielnek Tolna vármegye nevében az 1833 november 22-iki kerületi ülésen előadott indítványa képezte a békebírói intézmény meghonosításáról és a községi bíróságok szervezéséről. Indokolásában kiemeli, hogy ez intézmények a népet erkölcsi és polgári mivelődésre és emelkedésre késztetik, a hazafiakat pedig alkalmassá teszik, hogy «a polgári társaság igazaiban, kötelességében és áldásában teljesebb mértékkel részesülhessenek». A községi bíróságot illetőleg különösen azon jó hatást hangsúlyozza, melyet «a felekkel egysorsú és együttélő biróság» gyakorol. A földesúri bíráskodással szemben Tolna vármegye nevében kijelenti, hogy azt csupán «mint a közhatalom s az igazgatásnak az idő körülállásai szerint a földesurakra bízott részét s ágazatját» tekinti, mely «minden jussértés nélkül a törvényhozó hatalma által mindenkor alkalmaztatható», tehát minden jogsérelem nélkül visszavonható. Ez indítvány indokolásában mindazon elvek bennfoglaltatnak, melyeket az igazságügyi munkálat tárgyalása folyamán Bezerédj is ismételten hangoztatott s így Tolna vármegye nemességének felfogását tüntetik fel. Élénk fényt vet ez arra a felvilágosodott és szabadelvű szellemre, mely a vármegyében uralkodott. E szellem megteremtésében Bezerédj mindenesetre tevékeny részt vett, de része volt benne az egész vármegye nemességének, a mely megértette Bezerédjben a korszellem intő szavát s habozás nélkül követte azt. A törvénykezési munkálatnak a bíróságok szervezetéről szóló részéhez Bezerédj először az 1833 deczember 7-iki kerületi ülésen szól hozzá s a községi bíróságok behozatalának elvét védelmezi meg. A jobbágyság érdekében szól, mert «egyik főérdeke forog fenn azon milliomoknak, kiknek javakróli, sorsokróli elrendelkezését önbefolyásuk nélkül a törvény a rendekre bízta». Nem tartja megfelelőnek a javaslat azon intézkedését, hogy «a földesúr a maga emberét rendelje azon községek törvényszéki előlülőjévé», mert ez elvenné a törvényszékek önállóságát s megszüntetné a törvényszék tagjai közötti szükségszerű egyformaságot. Legjobbnak tartja az olyan bíróságokat, melyek «a felekkel egysorsú, velük együttélő, állapotjaiknak minden részvételébe s kútforrásaiba avatott» tagokból állanak; a földesúri érdekeknek megvédelmezésére pedig elegendőnek tartja a kijelölési jog meghagyását. A kinevezett bíróval szemben bizalmatlansággal viseltetnék a község s bírótársainak békés együttműködése sem lenne biztosítva. Sürgeti végül a községi bíróságok szervezetének teljes kiépítését, mert így «éppen azon bíróságok hagyattak rendelkezés nélkül, melyeknek arra legnagyobb szükségük volt».

Nagy hatást gyakorolt az 1834 január 13-iki kerületi ülésen tartott beszéde, melyben azon elvet védelmezte meg, hogy ügyvédből is lehessen bíró. A bíróválasztás elvének kimondása után minden megszorítást a választás szabadságának rovására ír, helyénvalónak tartaná azonban a megszorítást, ha a bíró a főispán önkényétől függne. A bírói függetlenség elvével sem tudja indokolni az ügyvédek kizáratását a bírói tisztből, mert a függetlenség nagyon is relatív fogalom s a legfüggetlenebbnek tartott ember sokszor «a függés legrútabb bilintseit viseli». Ha az ügyvédek kizárását érdekeltségük eléggé indokolná, akkor sokkal inkább kizárandók lennének szerinte a peres felek, mert azok érdekeltsége aránytalanul nagyobb. Az sem szolgálhat számára megfelelő indokul, hogy az ügyvédi foglalkozás gyakorlása olyan tulajdonságokat fejleszt ki, melyek a bíróban nem kívánatosak, mert ez tisztán a törvények hibája. Jó törvények az ügyvédeket «jobb és nemesebb védelmezésmódokra» kényszeríthetik.

Bezerédj helyes álláspontja nem érvényesülhetett, a követek többsége azon véleményen maradt, hogy ügyvédből nem lehet bíró.

Az 1834 január 27-iki kerületi ülésen a szentszékek jogkörének módosítása tárgyában szólal fel s indokolásul előadja, hogy a szentszékek a bíráskodási jogot a törvényhozás megbízásából gyakorolják, e megbízás pedig «azon köztisztet vagy közhivatalt annak sajátjává nem teszi», tehát teljes joggal módosítható vagy vissza is vonható. A szentszékek joghatósága elé utalt házassági perekben a vagyonjogi ügyek természetüknél fogva polgári bíróságok elé valók s a szentszékek ezek eldöntésére nem rendelkeznek kellő szakismeretekkel. Azt tartja tehát, hogy a házassági vagyonjogi ügyeket el kell venni a szentszékektől s a polgári bíróságoknak kell átadni. Igaz, ez után a házassági perek két bíró elé fognak kerülni, de ezt a házasságok érdekében jónak tartja, mert «nem árt, ha több vesződséggel jár a dolog, annál jobban meggondolják a felek s annál többet követnek el az egyezség fenntartására, mielőtt ama lépést megtennék».

E szakasz kapcsán nehány hevesebb szabadelvű követ ismét fel akarta vetni a vallásügyi sérelmeket, de szerencsére elejtették a tervet, a mely a tárgyalásokat felesleges módon elnyújtotta volna.[212]

A jászok és a kúnok különálló törvényszéke, az ú. n. nádori bíróság megszüntetését sürgeti Bezerédj az 1834 február 7-iki kerületi ülésen s a megyei törvényszékekhez hasonló szervezetet követel számukra. Analógiát lát a jász-kún kerületek és a vármegyék között s minthogy az országgyűlés a megyei törvényszékek szervezetét a kor színvonalára igyekezett emelni, annál jobb szervezetet nem adhatnak a jászok és kúnok számára sem. A nádori bíráskodás megszüntetését különösen azért tartja szükségesnek, mert «egy személyben többféle méltóságot egyesíteni nem tanácsos», az ország legelső tisztviselőjét káros «a nemzet egy részével különös isolált összeköttetésben tartani», az igazságszolgáltatásnak minden hazai polgárra nézve egyenlőnek kell lenni s végül a jász-kún kerületek évi 2000 aranya nem indokolja e különös kedvezményt.

A katonai kerületek rendezéséről beadott torontáli indítványt melegen pártolja az 1834 február 11-iki kerületi ülésen, s indokul azt hozza fel, hogy nem a törvényhozás szervezte azokat, már pedig alkotmányos országokban a közigazgatás minden ágának a törvényhozó hatalomtól kell származni. Elismeri, hogy vannak ügyek s ilyenek a katonaiak – melyek külön bíróságot kívánnak, de ezek szervezése a törvényhozás hatáskörébe tartozik. Az országban «oly törvényhatóságot, legyen az bár polgári s egyházi, egyáltalán el nem ismer, mely a sanctiót nem a törvényhozó hatalomtól vette».

Az ügyvédi képesítést illetőleg az 1384 február 15-iki kerületi ülésen adta elő véleményét, különösen pedig az ügyvédi függetlenség és szakképzettség intézményes biztosítását ajánlotta a követek figyelmébe. A függetlenség biztosításának szükségét azzal indokolta, hogy «az igazságot minden félelem és tartózkodás nélkül kimondhassa még maga a legfőbb bíró ellen is». Hivatkozik a külföldi példára, a hol «némely ügyviselői eljárásokat tsak a prókátorok egy elválasztott osztályára bízzák, kik feltett süveggel, a függetlenség küljelével szólnak az ország felsőbb törvényszékei előtt is, s ezek közül tiszteli most egy nemzet képviselőinek előlülőjét». Szakképzettségül pedig a doktorátust követeli az ügyvédektől, mert «a készülőt a törvénytudománynak egész kiterjedésében való tanulására kényszeríti, sőt más tárgyak ismeretére is viheti, melyek az igazság kiszolgáltatásának fognak gyümöltsözni». Az ügyvédi kar testületi szervezését azonban nem pártolja, mert «éppen az ügyészek belső principiumival ellenkeznék, az egyesek függetlenségét és szabadságát rontván meg s magában foglalná a tzéhek minden rossz oldalit». Szerinte «ily esetben a visszaélések igen súlyosak, mert a perek gyakran örökségképpen szállnak által, vagy pénzért adatnak el a prókátori stallumok». Ellenzi azt is, hogy a képesítő vizsgálaton ügyvédek is részt vehessenek, mert «a corporátióknak önválasztással újításukat másutt sem látták jónak», s javasolja végül az osztályzatok megszüntetését is.

1834 április 2-án ment át a bírósági szervezetről alkotott törvényjavaslat az országos ülésbe s Bezerédj mindjárt az április 3-iki ülésen hosszabb beszédet tartott a békebíróságok mellett, a mi kedves eszméje volt. A békebíróságokat a rendes bíróságoktól külön választandóknak tartja, mert «a rendes bírónak törvényes hatalma megfélemlíthetné a feleket, hogy nem okoknak nem engedhetnének, hanem mert ellenkezni nem mernek a bíróval». Tagadja a személynök azon állítását, hogy «nem találkoznak elegendő személyek, kik a békéltető tisztet fizetés nélkül elvállalják», mert bízik a nemzetben, bízik a vármegyei szellemben, a mely éles ellentétben áll a bürokratikus szellemmel. Amíg akadnak férfiak, kik hivatalt nemcsak fizetésért, hanem nemesebb ösztönből vállalnak, fenn fog maradni a vármegye is, s e hivatalviselési készség fennmaradásában törhetlenül bízik. Kiemeli végül a békéltető bíróságoknak a nemzeti karakterre és közmorálra való kívánatos befolyását, a mely abban áll, hogy a békéltető a rendes bíróval ellentétben «egyezteti az érdekeket és engeszteli, hogy egymással megférve élhessenek». A rendes bíró a szoros ragaszkodás, a békéltető a méltányosság elvét, az «első az ellenkezést, a másik az egyesülést, a barátkozás lelkét kelti fel a nemzetben s fogyasztja a perlekedés indulatját».

Bezerédj érvelése annyira helytálló volt, hogy a békebíróságokat ellenző személynök nem zárkózhatott el a békéltetés kitűnő eredményeinek elismerésétől, s csupán azon állításához ragaszkodott, hogy a vármegyék nem fognak szükséges számú békebírót találni.

A békebíróság intézményének Bezerédj buzgó apostola maradt tovább is s midőn a törvényszéki szervezet ügyében a főrendekkel vitáztak a követek, az 1835 január 28-iki kerületi ülésen is e pont mellett szólalt fel Bezerédj. Különösen azon elvet védelmezi, hogy a békéltetésnek meg kell előznie a rendes pert s nem lehet sikere a békéltetésnek, ha «az nem a per kezdete előtt, hanem miután a hosszas perlekedés után a felek erszénye kiürült s unalom és bosszúság lepte el szíveiket, és ekkor is a perbeli bírák közbenjárásával eszközöltetik». Buzgólkodása természetesen kárbaveszett, mert az egész törvényjavaslat elbukott. A mint Bezerédjnek 1834 márczius 14-én Sztankovánszkyhoz intézett leveléből tudjuk, a kormány nagyon félt ez intézménytől s Tolna vármegyére különösen neheztelt a javaslat felvetése miatt.

A békebíróság előtt kötött egyezségek és a perbeli egyezségek érvényessége között tervezett megkülömböztetés ellen szól Bezerédj az 1834 április 5-iki országos ülésen s azon tényt állítja a követek elé, hogy a szegény nemesség elvesztette jószágait érdekeit tehát nem sérthetik az ilyen egyezségek. «Igen is a kisebb nemességnek hanyatló állapotja komolyan és sürgetve kíván segedelmet a törvényhozástól, de ezt az activitas principiumában ugyan nem találta és nem is fogja fellelni.» A szerződések megtámadhatóságának rendszere olyan intézmény, mely a hazai földbirtokrendszer legerősebb fogyatkozása, «hazánknak pedig materialis s moralis tekintetben a legnagyobb s valódibb praejudiciumot okozza, melyet, fájdalom, orvosolni mindeddig nem tudtunk». De a békebíróságok czéljainak biztosítása érdekében nem szabad az egyezségek hatályát kétségessé tenni, mert «éppen az fogná az egyezéseket gátolni a békéltető előtt, ha azoknak biztosságot nem adnánk». Erkölcstelennek tartja azon elv kimondását, hogy «ne lehessen igazán egyezni, minekelőtte jól ki nem perlik a felek magukat». Ez éppen olyan intézkedés lenne, mintha megtiltanák «a betegnek, hogy ne gyógyuljon, minekelőtte rendszeres orvoslás alatt nem volt». Ez okok alapján annak kimondását kéri, hogy a békebíróságok előtti egyezségek és a perbeli egyezségek joghatálya egyenlővé tétessék, a mi azonban nem ment keresztül.


94. DEÁK FERENCZ.


Az 1834 április 8-iki országos ülésen megújította a községi bíróságok szervezése tárgyában ismételten felvetett javaslatát, azonban újból eredménytelenül. «Ha a törvényhozónak ügyeletét oly intézetekre is kell terjeszteni, melyek a népet erkölcsi és polgári előmenetelre biztassák, segítsék, ezen tekintet annál gyengédebb kötelezéssel látszik fent forogni, mivel azokat illeti, kik a miénkkel nem egészen egyforma állapotjuknak tökéletesítését, befolyásuk nélkül, a mi igazságunktól és javukat tárgyazó gondosságunktól várják». Gyakorlati példákkal igazolja ez intézmény jó hatásait: a saját bírósággal bíró községeknek «vidámabb az előmenetele, gyarapodóbb az élete, odavonzóbb a telepedése a népnek». A községi bíróságok jó hatásai közül főleg azt emeli ki, hogy a «falusi lakosokat önmaguk kimívelésére s becsülésére hatalmasan indítva, polgári lelket ébresztene bennük és a községek polgári kifejlődésekre igen czélirányosan fogna szolgálni». Nem tartja helytállónak azon ellenvetést, hogy a nép még nem elég érett az intézmény életbeléptetésére, mert rendesen az új intézmények felállítása után szokott kitűnni, hogy «megvan azon állapot, melyre mint az intézet szükséges feltételeire sokáig vártunk volt».

Az úriszéknek a törvényszéki szervezettel kapcsolatos tárgyalása alkalmával az 1834 április 10-iki országos ülésen azon tervezett rendelkezés ellen szól, hogy «a földesúr saját és tulajdon költségén tartandó emberét tehesse az ítélőtanács előljárójává». Ez intézkedés szerinte hátráltatná a község lakosai és a bíróság működése közötti összhang kifejlődését, melyre a bíróság eredményes működése érdekében feltétlenül szükség van. De veszélyeztetné e gyakorlat a bírói függetlenség elvét is, mert a földesúr ez úton erős befolyást gyakorolhatna a bíróság működésére. «Az előljáróknak kandidátiója az úrbérben elegendőnek látszott a karok előtt a földesúri kapcsolat fenntartására: itt se menjünk tovább és ne alkossunk egy új, a nép előtt ismeretlen, a földesúrnak terhes tisztséget, mely majd mégis éppen ezen földesúri kapcsolatnak egyenes és mellékes hatással is több kárt, mint erősséget adhatna.»

A városi törvényszékek szervezése érdekében lefolyt vita alatt Bezerédj ugyanazon felvilágosodott álláspontot foglalta el, melyet az úrbéri törvény tárgyalása közben ismételten kifejezésre juttatott. E felfogást már 1833 deczember 12-én Sztankovánszky Imre tolnamegyei főjegyzőhöz intézett levelében indokaival együtt előadta s ezzel a modern szabadelvűség ihletett bajnokának vallotta magát. Szomorúan állapítja meg a kerületi tárgyalásokból, hogy «mely sok balelőítélet és indulatoskodás s in propria viscera ható indulatoskodás létez még sokban»; az «usus az usus – erre van mindég a provocatio és ez alá rejtezik a féltékeny s a melléktekintetű». Bezerédj eszménye az, hogy «azon nemeseknek, kik állandóan polgári életet élnek, a városban és ezzel magukat ő hozzájuk önként hozzácsatolják, érdekük azt kívánja, hogy városi jurisdictio alatt legyenek» s ezzel a nemesség kiváltságos állásával szemben újabb intézkedés életbeléptetését kísérli meg, hogy az állampolgárok törvény előtti egyenlősége előkészíttessék. «Ha cseléddé lehet a nemes ember és ha jobbágygyá lehet, ha katonává lehet, szerzetessé, és felfüggesztheti különös statusára nézve nemesi exemptióját, miért csak az egy polgári statusban ne tehesse azt?» kérdezi joggal és kifejti azon indokokat, melyek a nemesség érdekében kívánják a városi lakosság feletti egységes bíráskodást. A nemesség érdeke, hogy a városi lakosság sorában elvegyülhessen, mert ellenkező esetben heterogen elemek maradnak, melyek szaporodását és megerősödését a városi lakosság minden eszközzel meg fogja akadályozni. De nem csupán a nemesség, hanem a magyarság érdeke is azt kívánja, mert a nemességgel a magyarság fog megerősödni a városokban, a magyarság megerősödése pedig nemzeti érdek.

E téren vallott felfogásának azonban Bezerédj nyilvánosan nem adhatott kifejezést, mert, a mint az 1834 január 24-én kelt utasításból kitűnik, a vármegye felfogása más volt. A vármegye ugyanis csupán az esetben óhajtotta a városokban lakó nemességet a városi bíróság joghatósága alá helyezni, ha önként alávetnék magukat.[213] Ezért hallgatott e felfogásával az országgyűlésen Bezerédj s ezért közölte eszményét csupán meghitt barátjával.

A honoratioroknak a városi bíróságok joghatósága alá rendelése tárgyában szól az 1834 április 11-iki országos ülésen. A honoratior elnevezés szerinte igen tág fogalom s ha a városi bíróságok joghatósága alól kivétetnének, a városi lakosságnak igen nagy része nem tartoznék ide. Ez sok zavarra és nehézségre adna alkalmat s káros következménynyel járna egész igazságszolgáltatási rendszerünkre. A honoratiorok nem részesei a vármegyei törvényhatóságnak s ezért a városi bíróság alá tartoznak. Bezerédj felfogásával ellentétes nézetet vallott a követek többsége s a városok nyilvánvaló sérelmére kivették a városi bíróságok joghatósága alól a honoratiorokat,[214] a mi a városi követek körében nagy elkeseredést keltett s keserű kifakadásokra adott alkalmat. Az 1834 április 14-iki országos ülés olyan viharos jelenettel zárult e miatt, hogy csaknem megismétlődött a vallásügyi viták Tagen-esete s Pozsony város követe közel állott ahhoz, hogy kijelentései miatt perbe fogassék. Érezniök kellett a városi követeknek, hogy a vármegyei követekkel nem egyenrangú tagjai a törvényhozásnak s sorsukról a jobbágyokéhoz hasonlóan a nemesség intézkedik.

Bezerédj őszinte lelke átértette az igazságtalanságot, a mely a városokat érte s 1834 április 18-án Sztankovánszkyhoz intézett levelében bőségesen kifejtette az okokat, melyek a városok érdekének felkarolása mellett szólanak. Az első okot a gyakorlati politikából meríti: a főrendek bizonyosan a városok pártjára fognak állani és «ha mi akkor is ellenkezünk, végképpen eltaszítjuk őket tőlünk és a főrendek és kormány alá kénytelenítjük bujni». A városokkal való békés együttműködésre Bezerédj szerint a nemzeti törekvések sikere érdekében nagy szükség van, mert «bizony úgy eltaszítunk magunktól mindenkit, hogy legjobb akarattal sem tudunk majd semmit is kivívni és a legislation kívül is úgy felkél ellenünk minden érdek, hogy nem tudom mi mód állunk meg». A vármegyei intézmény biztosítása érdekében is szükség van végül szerinte a városok jóindulatának biztosítására: «Ha a városi érdekekkel a mi vármegyei alkotmányunkat nem békéltetjük meg, mely utóbbi ellen az oligarchia és centralisaló systema dolgozik, nehezen fog az fennállani és csak a polgári erővel gyarapodva győzi le ezen két más elvet». A termelés két tényezőjét a mezőgazdaságot és ipart egy táborba szeretné hozni, hogy az alkotmányos szabadság azon idő szerinti biztosítékát, a vármegyei rendszert az oligarchiával és kormánynyal szemben megvédelmezze. Új perspektívát nyit ez Bezerédj gondolkozására: az alkotmányos szabadság ellenségeit az oligarchia és kormány képezik előtte, a vármegye pedig a szabadság biztosítéka. A termelőosztályok, a jobbágyság és polgárság érdekeinek előmozdítása a jövő politikusává avatják őt, a ki a feltörekvő társadalmi osztályokat a magyarság számára akarja megnyerni, hogy ezzel a magyarság jövőjét biztosítsa.

A városok érdekeinek mellőzése egyenesen felháborítja Bezerédjt a szűk látókörű nemesek ellen, a kik nem csupán a saját, de az ország érdekeit is veszélyeztetik politikai elfogultságukkal. 1834 április 24-én e tárgyban a következőket írja Csapónak: «Nem csak a materialis rendetlenség elmellőzése tekintetében, de a városoktól való elidegenedés, azoknak tőlünk el és mások karjaiba taszítása, a vármegyék ellen majd lassan-lassan minden érdeknek ellenséges felköltése, az ezer reactio is diaetán és diaetán kívül is mire vezet?… Mert hát mi nemesek az országban mindenhatók vagyunk-e, nekünk csak akarnunk kell és mindenkit reánk haragítunk, csak hajolni fog-e előttünk és nem kelni-e fel egyesülve?» Bizony igaza volt Bezerédjnek: az a társadalmi osztály, a mely a kormánynyal állandóan hadilábon állott, melyet a főnemesség nem fogadott be körébe, mely a jobbágyság és polgárság ellensége volt, nem képviselhette jogosan az ország érdekeit s nem maradhatott a politikai élet irányítója. A szabadság ügye szenvedett vereséget a városok vereségével, a mint Bezerédj 1835 február 23-án Csapóhoz intézett levelében írja s e vereség főoka az volt, hogy a nemesség a saját szabadsága elleni törekvést látott a városok állásfoglalásában. A jövőben keresi Bezerédj a vigasztalást: «A hamis, hirtelen, egyoldalú felfogásokból eredő indulatoskodás ellen az idő a legjobb orvossá és kényszerítve is megszerzi a csendes elméveli érett megfontolást, melyet úgy látszik, most sokan megtagadnak». A jövő igazságot szolgáltatott Bezerédjnek s igazolta felfogását.

A megyei törvényszéki szervezet tárgyalása alkalmával az 1834 április 21-iki országos ülésen bejelenti, hogy Tolna vármegye hajlandó a többségnek engedve beleegyezni, hogy «szünjék meg az alispáni és szolgabírói külön ítélőszék és törvényszék formájában gyakoroltassék a megye bírói hatalma». Szükségesnek tartja azonban, hogy azon elvek, melyek a régi bíróságokban «hazai alkotmányunk lelkével és az igazságkiszolgáltatás elveinek kívánatival» összhangban megvoltak, az új bíróságok szervezésével se mellőztessenek el. Ilyennek tartja a bíróválasztás elvét, a melynek fenntartását a vármegyei rendszer is követeli. Az új bíróságnak nem szabad alkalmat nyújtani az elkülönzés elvének megerősödésére sem, mert ez az ügynek ártana. S végül annak kimondását kéri, hogy minden per «ugyanazon bíróság előtt kezdődjék».

Ez utóbbi elv érdekében az 1834 április 22-iki országos ülésen is felszólal, s sürgeti, hogy «egy legyen az első bíró mindenféle perekben, hogy szünjenek meg a bíróság illetősége iránti kifogások, hogy találja ki-ki első bíráját odahaza». Utal a megyei törvényszékek joghatóságának történeti fejlődésére, melynek folyamán változó alakban jelent meg. E fejlődést oktalanság volna lezárni, hanem ellenkezőleg teret kell nyitni számára. A megyei törvényszékek ilyetén szervezése után a kerületi táblákat megszüntetné, mert ez intézményeket «a bíróságok rendszeréhez képest alkalmatlanoknak, részszerint feleslegeseknek látja». Külön kitér beszéde végén a «felségbántás és hazaárulás» eseteire, melyeket nem látna «helyesnek a megyei törvényhatóságok alól kivenni». Álláspontja azonban nem nyert többséget az országos ülésen.

A megyei törvényszéki bírák időszakos vagy élethossziglan való választása tárgyában folytatott vita során az 1834 április 23-iki ülésen az időszakos választás mellett szólal fel. Az időszakos választás mellett felhozott első érve nem éppen helyt álló, mert a bírói függetlenség védelmét emeli ki, holott éppen az időszakos választás biztosítja a legkevésbbé a bírói függetlenséget. Helyesen mutat rá azonban a bírói függetlenség különböző veszedelmeire, az értelmi és erkölcsi felsőbbségtől a megvesztegetésig, melyek ellen előzetesen bajos a bírót megvédelmezni, utólagosan viszont könnyű a helyt nem álló bírót az időszakos választások alkalmával kibuktatni. Ez elvek érvényesülésében csupán a Bezerédj becsületes lelke hihetett, a gyakorlatban egészen más elvek érvényesültek s ezért érvelése itt sem volt helytálló. Helytállóbbak azon érvek, melyek szerint időszakosan választott bíróságokban nem fejlődhetik ki a kasztszellem s a bürokratia hibái nem honosodhatnak meg. E téren azonos elveket vallott Bezerédj Deák Ferenczczel, ki az élethossziglan választott tisztviselők intézményét ellentétesnek tartotta alkotmányunk alapvető intézményével, a vármegyével. Az örökös bírósággal Bezerédj szerint megszűnnék a vármegyei közönség bírói hatalma s a bírói hatalom kivétetnék a vármegyei közönség befolyása alól is: «Az ekkép konstituált bíróság találna idő folytával alkalmas módokat, hogy a lassan-lassan elszokott közönségtől magát inkább-inkább függetlenné tegye, elkülönözze, s végre mintegy önállású hatalom lépjen fel a megyék közönségének ellenében.»

Az 1834 április 28-iki ülésen azt indítványozza Bezerédj, hogy a szabad királyi városok felebbviteli bírósága, a tárnokszék töröltessék el s joghatósága a királyi kúriára ruháztassék át. Indítóokul a törvénykezés rendszerének egyszerűsítését s a felesleges bíróságok eltörléséből származó költségkimélést hozza fel. Ismétli a nádori bíróság eltörlésére felhozott azon érvét is, hogy nem czélszerű, ha egy személy több hivatalt visel, mert ha a tárnoki állás régi joghatósága visszaállíttatik, nem marad ideje a bíráskodásra. Főleg azonban a társadalmi egyesülés elvének érvényesítése szempontjából tartja fontosnak a tárnokszék eltörlését. A mikor a tárnoki széket szervezték, az «elkülönzés lelke uralkodott, mindenki különös törvényekre iparkodott, századunk szelleme ellenben az érdek egyesítésében áll». A kamarai függés szomorú emlékei alól akarja felszabadítani a városokat, hogy a köz javára szabadon érvényesíthessék üdvös befolyásukat. A tárnoki szék megszüntetése esetére sürgeti, hogy a királyi kúria tagjai sorába is neveztessenek ki városi polgárok, kik a városi polgárság ügyeiben jártasak. Ez újítástól már 1834 január 24-iki felszólalása szerint azt reméli, hogy a polgárok bizalmát fogja nevelni, ha látni fogják, hogy polgártársaik a legfőbb hivatalokban ülnek.

Az indítvány megbukott, ámbár életrevalóságához szó sem fér. A messze jövő képét rajzolta meg Bezerédj, de a képet a kortársak még nem értették meg. Az egységes Magyarország áll előtte, a hol polgár és polgár között nincs különbség, a hol a törvény előtt mindenki egyenlő. Ez nem humanisztikus indítvány, hanem az élesen látó politikus, a bölcs államférfiú javaslata, melyet csak a késő utókor értett meg.

Az 1834 május 16-iki országos ülésen Somsics indítványt tett a hűtlen tanácsadók felett ítélkező bíróság szervezéséről, a mit az elnöklő személynök hevesen ellenzett, a követek többsége azonban az indítvány mellett nyilatkozott s ilyen értelemben szólott Bezerédj is. Véleménye szerint ugyan a nyilvánosság mint sok másban, úgy «a status tisztjeinek visszaéléseik, kötelességszegésük és mindazon rossz ellen, mi e tekintet alatt a nemzeti jólétet és polgári szabadságot fenyegeti, a legbiztosabb oltalom és orvoslás», mégis szükségesnek tartja a javasolt külön bíróság szervezését. E törvényre az alkotmány biztosítása érdekében van szükség s a kötelességüket teljesítő és az alkotmányhoz hű tisztviselők nem fogják rettegni. Az indítványozott intézmény életbeléptetése a királyi személynök ismételt felszólalása után elhalasztatott, pedig ezzel alkotmányos életünk egy nevezetes lépéssel jutott volna előbbre. Hogy milyen érvekkel lépett fel e javaslat ellen a kormánypárt, azt Bezerédj 1834 márczius 30-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből láthatjuk, a hol ezeket írja: «Ragályi azt veté ellen, hogy most kezd a császár magyarokat is választani tanácsosai közé – nem kell ily törvénynyel elvenni ettől kedvét s ellene volt.» Nem annyira a nemzeti érdek sugallta tehát a javaslat ellenzését, mint inkább az érvényesülési vágy, a mely sok kitünő eszme temetője lőn.


95. RAGÁLYI TAMÁS ARCZKÉPE.


Az ügyvédek jogállását illető tárgyalások közben ismételten felszólalt Bezerédj s függetlenségüket törekszik biztosítani. Az 1834 május 21-iki országos ülésen azon intézkedés ellen szól, hogy a bíró az ügyvédet eljárása miatt megróhassa. Az ügyvédnek szerinte két tulajdonsággal kell bírnia, t. i. műveltséggel és függetlenséggel, hogy tudja és merje is védelmezni ügyfeleinek érdekét. Az ügyvédi függetlenséget veszélyezteti a tervezett intézkedés, mert «a bírónak önkénye alá vetnék az ügyészt». A fiatal bíró az öreg ügyvédet ez intézkedés életbeléptetése esetén «csaknem mint a gyermeket maga elébe rendelheti és mivel eljárását késedelmesnek tartja, megfeddheti». Ez nem csupán az ügyvédi kar függetlenségét támadná meg, hanem külső tekintélyét is veszélyeztetné, Bezerédj érvei ez alkalommal sem részesültek kellő figyelemben, a szakasz megmaradt.

Ugyanekkor az ügyvédek fegyelmi büntetése tárgyában is szólott, mert az ügyvédi kar még inkább alárendeltetnék a bíráknak, ha a bírák fegyelmi hatósága alá kerül. Ez úton az ügyvédi kar legértékesebb része szakítani fog pályájával s csupán azok maradnak ügyvédek, kiket «a bíró meg akar szenvedni és ezek nem annyira a felek pártfogói, mint a bírónak emberei leendnek». Felszólalása ez ügyben is eredménytelen maradt s 1834 május 22-én keserű humorral írja Sztankovánszkynak: «Az ügyészek és prókátorok jó szándékaim, minden iparkodásaim és ad rancedinem usque tett expectoratioim mellett sem nyertek sikert – most olvassák a taxaknak utóbbi paragraphusait – egyék meg.»

1834 május 22-én tárgyalták le a követek a bírói szervezetről szóló szakaszokat s azokat átküldték a főrendeknek, a hol azonban olyan ellenzéssel találkoztak, hogy az úrbéri harczokkal elfoglalt rendek energiája nem volt elegendő az ellenállás megtörésére s a törvényjavaslat jobb időkre maradt.

E javaslatra czélzott Bezerédj, midőn követi végjelentésében «a mágnások táblájának többféle igen fontos kívánatok ellen, melyeket a nemzet képviselői által nyilatkoztatott, hajthatatlan ellenszegülését» megrója, mely miatt sok a nemzet képviselőinek többsége által elhatározott tárgy Ő Felsége elébe nem juthatott». Ez eljárással szemben nem az országgyűlés reorganisatiójában keresi az orvoslást, hanem «a komoly eltökéllett és állandó nemzeti akaratban», a mely feltétlenül hatást fog rájuk gyakorolni. Ez akarat irányítása azonban a törvényhatóságok hatalmában van, a melyet állandóan szemük előtt kell tartaniok.

A bírói szervezet letárgyalása után a polgári törvénykönyv szövegezéséhez fogott az országgyűlés s ez alatt első sorban az örökösödési jog kérdéséhez szólott hozzá Bezerédj.

Az 1834 június 28-iki kerületi ülésen a végrendelkezési szabadság védelmére szólal fel s előadja, hogy ezen intézkedésből nem proletáriusok fognak származni, hanem egy olyan néposztály, a mely «keblének moralis tehetségeire és nem az ősiségnek minden ipart leverő képzésére fogja építeni élte boldogságát». Ezzel szemben a régi állapotot erős szavakkal ítéli el: «Azért nincs mi nálunk az önerővel emelkedő néposztály oly arányban, mint másutt; mert az ősiségből eredő bizonyos örökség ideája tunya elbizakodást csepegtet a szívekbe s az ipart és előmenetelt első csirájában megöli…»

Az 1834 június 30-iki ülésen jelenti be a kerületi elnök, hogy Tolna vármegye első követe, Csapó Dániel betegsége miatt kénytelen követi tisztéről lemondani s innen kezdve Bezerédj képviselte a vármegyét. Bezerédj mindjárt másnap a július 1-i kerületi ülésben nagy beszédet mond az örökösödési törvény azon tervezett intézkedése ellen, hogy az osztályos atyafiak 32 éven belül megtámadhatják a végrendelet alapján történt osztályt. Kifejti, hogy a tervezett intézkedés az egyenetlenség magvát hintené el a családok között s a családok sorsa a nemzet sorsa, ellenséges családok nem adhatnak egységes nemzetet. Fájdalommal állapítja meg, hogy az egyenetlenség és viszálykodás a magyar nemzeti jellege, s nem czélirányos e baj orvoslása helyett a viszálykodás számára új forrást nyitni. Nem kívánja az elégedetlen osztályos atyafit megfosztani azon jogától, hogy sérelmét törvényes úton orvosolhassa, de az orvoslást azonnal meg kell kísérelni, nem pedig 32 esztendő mulva. Régen 32 esztendő nem volt sok, de most «ezen időszakasz alatt egy országnak sorsa, képe, alakja és systemája egészen megváltozik, és többet tesz, mint ez előtt 100 és több esztendő.

A törvénytelen gyermekek örökösödése ügyében szólal fel az 1834 július 17-iki kerületi ülésen s kifejti, hogy az emberi művelődés fejlődésével fokozatosan javult ezek sorsa. Az előítéletek sötét századaiban szégyenfolt, mindenféle polgári jogokbóli kizárás és ezerféle rossz volt az, mit nekik a társadalom osztályrészül juttatott. Lassan-lassan azonban gondoskodni kezdtek felőlük «a haladott kornak szelidebb erkölcsei», lelenczházakat alapítottak, megszüntették a becstelenség igazságtalan foltját s a polgári jogokra alkalmasakul ismerték el. «Ideje, hogy egy lépéssel előre haladjunk, nem csak rossztól való oltalmat éreztessünk velük, hanem részesítsük a polgári jogban is, hogy valamint az Isten őket emberekké teremtette, úgy élhessenek is a társaság és emberiség minden jóvoltával». Bezerédj indítványa egyelőre csupán az, hogy a hol törvényes ágyból született gyermekek nincsenek, a szerzeményekben ab intestato örökösödjenek és pedig anyjuk után mindenesetre, atyjuk után pedig, a mennyiben az bizonyos és kétséget nem szenved. Ez intézkedés nem sérti senki érdekeit, a fiskusnak pedig «ily kizárására kapkodni nem illik». Azon ellenvetésre, hogy ez intézkedés sérti a házasság érdekeit, hivatkozik arra, hogy a törvénytelen gyermekek örökösödését csupán törvényes gyermekek nem létében kívánja életbeléptetni. Azon ellenvetést pedig, hogy ez intézkedés az erkölcstelenség kútforrásává válhatik, azzal czáfolja meg, hogy a fajtalanság órájában senki sem gondol magzatjának örökösödésére s a halállal fenyegető kemény törvények sem voltak képesek az indulatok pillanatát legyőzni. «A szelidebb törvény nem fog a moralitasnak ártani, sőt az igazság és könyörületesség indító okain kívül maga az erkölcsiség alapjának erősítése is az indítvány mellett szól, mert ennek leghatalmasabb eszköze oly törvény alkotása, mely által minden polgár megengesztelődik s hálára s jóindulatra ébresztetik a status iránt. Ellenben az erkölcstelenség rúgója minden intézet, mely a polgároknak bármely nemét is arra kényszeríti, hogy magukat a társaság jóvoltából kitagadott számüzötteknek tekintsék s nemcsak köteleseknek ne érezzék magukat a status védelmezésére, de gyűlölséget is tápláljanak azon törvények iránt, melyek őket ártatlanul büntetik…»

Ez indítvány egyike Bezerédj legszebb tetteinek s olyan előítéletek megdöntésére van hivatva, a melyeket századok megszokása alapozott meg. Indokolása pedig olyan államférfiúi bölcseséget árul el, a mely messze megelőzi korát s az elnyomottak felszabadítása iránti küzdelemnek megdönthetlen érve marad… Az előítéletektől ment gondolkozó, az elnyomottak felszabadításáért harcoló államférfiú nem téveszti szem elől a bölcs mérséklet elvét s a törvénytelen gyermekek jogait csupán fokozatosan kívánja érvényre juttatni, hogy annál biztosabban elérje czélját, az elv elismertetését.

Bezerédj indítványa nagy hatást gyakorolt s diadalának hatása alatt írja az ülés után Csapónak: «Megtettem már a törvényes házasságon kívül született gyermekeknek – a törvényesek nem léte esetében – az anyának és a bizonyos atyának szerzeménybeni örökösödése iránti indítványunkat, és gondold, az is nagy majorítással in principio el van fogadva, holnap az ízenkénti rendelkezés lesz csak már tárgya a tanácskozásnak.»

E tárgyban egyetértett vele Tolna vármegye, mely 1834 május 10-én kelt utasításában azon indokolással indítványozza ez intézkedést, hogy «elegendő alap és ok találtatván ily törvényre az emberiségben, melynek hatalmas szava a szinte emberiségtől ihletett polgári intézkedés emelte lelkének példájával azon ellenvetésnek, hogy a tárgyalt törvény a házasságon kívüli nemzésnek az erkölcsiség kárával fogna kedvezni, erejét már igen meggyengíti».[215]

Hasonló szabadelvű s haladó szellemet árul el Bezerédj a hitbizományokkal szemben elfoglalt álláspontjával, melyet 1834 július 14-én Csapóhoz intézett levelében fejt ki. A «birtok tulajdonának tellyes volta» a fő motívum, mely a hitbizományok elleni állásfoglalásra serkenti. Ezzel kapcsolatosan az ősiség intézményének megdöntését is czélozza, a mely a vármegyei utasítás értelmében kötelességévé tétetett. E nehéz és felelősségteljes munkában Csapót vallja mesterének, kihez így ír: «Bár köztünk volnál édes Danim, lásd, a mit te a successio és testamentum tárgyában instructiónk valódi értelme és czéljához képest czélirányosnak és szükségesnek találtál: nyit nékem ez állapotban is utat és mutatja, következteti itt is, instructiónk szerint milyennek kelljen lenni eszközlődésünknek.»

Július 24-én már eredményről számol be e tárgyban Csapónak. Eddig is csak rosszat eredményezett ez intézmény, mert ez teremtette meg az elavult «insurrectionak systemáját» s ez tette lehetővé ab absentismust. Ezentúl még több veszélylyel fenyeget, mert «a praejudiciumbeli invalidatónak eltörlése vagy megszorítása után a kis nemességtől még inkább összeszednék a holtkézi fideicommissariusok a jószágot».

A királyi fiskus örökösödése kérdésében az 1834 július 24-iki kerületi ülésen Kölcseyvel szavaz s hosszú beszédben indokolja meg szavazatát. A fiskus örökösödése évenként mindössze 50-60.000 forint jövedelmet hajt az államnak, ezzel szemben «egész legiókban áll a belőle eredő károk nyomatékos súlya». Ilyen kár a vállalkozói kedv hiánya, mely a birtok bizonytalanságából származik. Ez az oka, hogy a közvélemény örökös oppositióban van a királyi fiskussal vagyis a kormánynyal. Erkölcsi szempontból is káros ez intézmény, mert az utolsó birtokos minden áron arra törekszik, hogy a fiskust kijátsza. A birtok bizonytalansága miatt hitelhez nem juthat a birtokos s tág tere nyílik a viszálykodásnak is. Egy szóval annyi mindenféle rossz származik Bezerédj szerint ez intézményből, hogy «évenkénti nyomorult 50.000 forint jövedelem miatt» az átoknak ily nyomasztó súlyát nem szabad az országra szabadítani. A donationalis rendszer nem enyhítheti a bajokat, mert «megszűnt ez már az lenni, a mi eredeti institutiójában volt, t. i. az érdem jutalma». De az adományrendszer szerint a fejedelem a jószágot «legatariis… cessionariis záradékkal» is adhatja s ezzel a fiskust az örökösödésből kizárhatja; a mit pedig a fejedelemnek szabad, azt a törvényhozástól sem lehet elvitatni.


96. KÖLCSEY FERENCZ.

A felségsértés bűnéért járó jószágelkobzást nem tekinti bűntetésnek, hanem azon «barbarus idő maradványának, midőn a polgári társaság tagjai örökös harczban lévén, egymást jure belli pusztították». Idézi Arcadius és Honorius kegyetlen, másrészt Marcus Aurelius emberséges törvényét, melyek összehasonlítása nyilvánvalóvá teszi, hogy azon embertelen törvényt, mely az ártatlan maradékot sújtja, el kell törülni.

Az 1834 augusztus 7-iki kerületi ülésen az osztatlan javak felosztása tárgyában szólal fel s pártolja az e tárgyban beadott indítványt. Az ilyen jószágok a hitbizományokkal közös szempont alá esnek s gátolják a tulajdonosokat abban, hogy földjükkel szabadon rendelkezhessenek. Nem vonhatók e kategória alá az olyan közös birtokok, a melyek a tulajdonosok szerződése alapján kerültek közös igazgatás alá, vagy pedig közös czél elérése érdekében van kimondva a közös igazgatás, p. o. az erdőtörvényben, a hol az erdők védelmét a legjobban a közös igazgatás szolgálja. Ez utóbbi szempontok védelmére az 1834 augusztus 8-iki kerületi ülésen ismételten felszólal és hangoztatja, hogy csupán az örökösödés elvén épült osztatlan javakra vonatkoztatja a felosztást. A gazdasági egyesüléseket azonban fenntartandóknak véli, mert «csak így lehet a nemzeti jólét előhaladásának tág mezején oly czélokat elérni, melyeknek kivitelére eldarabolt egyes magános erdők elégtelenek».

Itt elakadtak az igazságügyi reformjavaslat tárgyalásai s a ráfordított rengeteg idő és energia kárba veszett.





XI.
BEZERÉDJÉK GYERMEKVÉDELMI TÖREKVÉSEI.
AMÁLIA IRODALMI MŰKÖDÉSE,
BETEGSÉGE ÉS HALÁLA.


BEZERÉDJ István az ő csendes, szelid lelkével, melegen szeretni tudó szivével a családi élet boldogságára volt teremtve. A nagy világ, a társaság kényeztetése, a politikai és társadalmi szereplés évről-évre szaporodó sikerei egy perczre sem tudták elkábítani s kizökkenteni a maga saját kis világából, a melyet ő szépnek talált s mindenek felett megbecsült.

Amáliája okos, művelt nő. Nem volt talán ragyogó szépség, de kétségtelen szellemessége, lelke derűje, jókedve mint napsugár tánczol át az ódon butorzatú szobákon, meleggé, kívánatossá teszi a csendes otthont, úgy, hogy bár férje nem kerülte a társaságot s Pozsonyban is gyakran megfordult követtársainak családjánál, mégis csak az ő kedves családi otthonában, szűkebbkörű meghitt baráti körében érezte magát a legjobban.

Amáliával együtt olvasnak, együtt terveznek s lelki harmóniájuk közös alapon nyugszik: a szívjóságon, nemes emberszereteten. Szinte vetélkednek egymással, hogy ki tegyen több jót, ki használjon többet az emberiségnek, a hazának. A hidjai pusztán mintha tündérek járnának és saját lelkük fényét, megelégedését akarnák szétszórni az egyszerű pór nép között…

A gazdagságig fokozódó jólét, a lelki összhang, az egyre növekvő tisztelet és közbecsülés, kis Flórikájuknak születése a lehetetlennek tartott «abszolut boldogság» felé irányítja éltük hajóját, de mint sötét árny, baljóslatú vészmadár kering felettük Amália betegeskedése és lassú hervadása…

Amália szép lelke gyönge, törékeny testben vett földi szállást. A pozsonyi élesebb levegő határozottan nem tett jót egészségének. Elragadta talán egy kicsit az ottani víg élet is. Ott élnek a társasélet központjában. Országos nevű férfiakkal érintkeznek naponta. A Dunántúl liberális követei először Benyovszkynál, a pozsonyi követnél jöttek össze, azután Csapónál, majd Bezerédjéknél. Nagynénje Jezerniczky Józsefné is elég nyilt házat vitt. Sokat megfordulnak Bésánnénál, Viczay grófnénál stb.

Társaságuk tehát igen jó. S Pozsony akkoriban híres volt báljairól. 1833-ban például a lövészteremben tartott bálon kívül még négy bált adott a «dietai corpus. A palatinusnál is 2 gállás bál…»[216]

Ezek a mulatságok azonban Amália gyönge szervezetére határozottan károsak. Élt-halt, rajongott a tánczért, pedig «Máli az óvakodásra épp úgy nem talentum, mint Sztankovánszky», írja Bezerédj Csapónak. Majd neki magának is szemére hányja, «hogy ha a mult évben nem járt volna bálokba, most Pozsonyban lehetne». (1835 január.)

Bezerédj egyébként már 1833 szeptemberében panaszkodik Csapónak, hogy «Máli folyton gyengélkedik,» majd hogy «beteges állapota minden kis idejét vele tölteti». (Szeptember 30.) A doktorok úgy látszik levegőváltoztatást ajánlottak s Bezerédj Amáliáját hazahozta a Kápolnay családtól bérelt birtokukra, a tolnamegyei Kápolnára, mert innen azt írja Csapónak, hogy «Málinak igen jót tesz az itthon létel. Szemlátomást jobb szinbe és kedvbe öltözködik». (Október 22.)

Az év végére határozottan javult is az egészsége, úgy, hogy Pozsonyba is visszatérhetett. Boldogan is írja Bezerédj, hogy «Deák és Zarka náluk töltik az újesztendei delet. Máli egészsége egészlen visszatér». (1834 január 1.)

1834 május havában aztán a kis Flóri születésével boldog családi öröm köszönt be a házba[217]… Adjon Isten nektek is egy kis «Holla tetet» enyeleg Bezerédj Csapóval. «Máli nem felejtette el, mily szépen, jóizűen el tudtál vele beszélni.»

Sztankovánszkynak pedig az apa boldog örömével így dicsekszik: «Máli és kislányunk – az ám édes lelkem – a tieid is az enyémek úgye? – mindketten egészségesek. Flóri nehezedik, nől, vastagszik és jó kemény husa, sok természeti heve mutatja magát.» (1834 május 22.)

Örömük azonban nem sokáig volt zavartalan. Amália szeptember 16-án rövidebb időre Sopronba ment István szüleihez, Bezerédj pedig haza nézett Tolnába, ahol bizony már kezdtek elég zavarosak lenni az állapotok. Bezerédj tekintélyét az előző év szeptemberétől kettős malomkő őrli. Vármegyéjében elégedetlenek a statusok a palatinussal a porták és az irtványföldek ügyében folytatott tárgyalásainak eredménytelensége folytán. Odafent pedig kritizálták nemcsak küldőiket, de a tolnai követeket is, hogy miért nem hárítanak el maguktól ilyen megbizásokat. Az úrbéri ügyben aggasztja a Perczelek mozgolódása is, akik Baranyában rossz instrukciókat eszközöltek ki. Sürgősen értekezni akart tehát Csapóval, «akinek befolyását odahaza el nem ismerni nem lehet.»

Amire visszatért Pozsonyba, feleségét betegen, «hideglelésben találta».

Ettől kezdve Amália állapota folyton súlyosbodik. Heteket, sőt hónapokat tölt ágyban, vagy a szobában. «Alterácziói ugyan már csak gyengék és rövidek, de hurutizzadás és szomjuság bántják.»[218]

Bezerédj november 17-24.-i Csapóhoz írt levelében hasztalanul említi, «hogy a jövő héten már friss levegőre viheti», Schönbauer doktor a beteget a szobájából még deczemberben sem ereszti ki. «Megszűrte biz a levet szegény Máli, de bizom, jó természete helyre fogja azt ismét hozni.» (1834.)

Annyira-mennyire össze is szedte magát. «A szobát ugyan még nem hagyhatja el. Az orvos a zordon levegőtől tart. Nem mernek sokat – merészelni. Kevesen jönnek hozzájuk. Asszonyokkal oly igen szoros összeköttetésben Máli úgysem volt, ők pedig deputati a kaszinóban jönnek össze, kerülvén a dohányfüstölést. Olvasgatnak. Kis Flórikájukkal sok időt töltenek. Máli claviroz».[219]

A karácsonyt Amália mégis fent töltötte. El is dicsekszik Bezerédj boldog örömével Csapónak: «Ma kis leányunknak christkindlit adtunk. Nem hinnéd, hogy örült az a gyerek. Már 8 1/2 óra, hogy ezeket írom és egyre játszik mindenféléjével és a csodálkozás és öröm jeleit adja. Eszébe se jut az álom, holott már 7 óra után mindjárt elalszik.»

A következő év elején Amália megint Kápolnára jött le. Bezerédj amúgy is szorgalmas levélíró, elannyira, hogy még az ülések alatt is legtöbbször levelet ír, de most a legnemesebb gyöngédsége nyilatkozik meg terjedelmes franczia leveleiben. Maga is mondja, mintha csak beszélgetne Amáliájával. Minden sorából kiérzik az aggodó gond, a tépelődő szeretet, amely talán sokszor kicsinyeskedővé teszi érdekes irásait, de a maga valóságában megmutatja az ő gyöngéd, figyelmes lelkét s kis családjáért rajongani tudó nemes szivét.

Inti Amáliáját: vigyázzon, hogy a sok kesergés meg ne ártson egészségének. Tegye félre folytonos tépelődését. Ne epessze magát, hiszen nagyobb bajokon is átment már. Emlékezteti 1827-iki szembajára, szamárköhögésére a zárdában. Elismeri, hogy a társaság időt rabol, de haszonnal is jár, alkalmat ad a cselekvésre s önmagunk tökéletesítésére. Látogatásokat azonban csak akkor tegyen, ha jól érzi magát, összeköttetéseit levelezéssel is fenntarthatja. De hosszú leveleket se írjon. Utasításokat ad Amáliának, hogy Flóri értelmét hogy fejlessze, s útbaigazítja a gazdasági dolgokban is. Felhívja figyelmét a házőrzésre s inti, hogy csak megbizható ember aludjék benn. (Pár évre rá kifigurázta önmagát egyik levelében «az ajtóbezárásokban megnyilatkozó skrupulozitásáért.») Oktatja, hogy miként fegyelmezze a cselédséget. Igyekszik meggyőzni őt Pál testvérének legjobb szándékairól, ki megjegyzéseket tett a háztartási dolgokra, takarékosságra intette, amin Amália megütődött, pedig Pál csak az ő legjobb érdekeit szolgálja. (1835 január 13-14.)

Leveleiben tüzetesen beszámol napi dolgairól. Széchenyivel nagyon sokszor van együtt ebéden, értekezleten. Úgyszintén Deákkal, felsőbüki Nagy Pállal. Az utóbbinak meghozta még azt az áldozatot is, hogy Bécsbe felkísérte, pedig az ülések elmulasztása «lelkiismereti furdalást okoz» neki. Sok mindent szeretett volna vásárolni Bécsben Amáliának, de a karkötő, a gyűrű, az ernyő sokba kerültek. S szövi a szebbnél-szebb terveket, hogy 7-8 évre Flórit is felviszik Bécsbe s akkor ők is pótolhatják az elmulasztott élvezeteket. A gyűrűt Krenmüllernének[220] szánta, a kihez mindkettőjüket meleg rokonszenv fűzte, a többi ajándék rendeltetéséről nem tudunk.

Igazat ad feleségének, hogy «az életben minden bizonytalan és mulandó, ez az elv ismerteti meg a boldogságot s teszi elviselhetőkké a sors csapásait. Akkor jó birni valamit, ha elveszítése ellen biztosítva vagyunk. Vagyont is azért gyűjtünk, hogy a veszteségekkel szemben biztosítva legyünk.»

S ettől kezdve mind érdekesebbé válik levelezésük. Jellemző apróságokat tudunk meg életükből, s a bennük rejlő szép tulajdonok fokozatos kifejlődéséről.

Bezerédjt Pozsonyban csakis a szigorú kötelességérzet tartja vissza. Szivesen jönne már haza, de az országgyűlés vége bizonytalan s a nádor közbenjárásának eredményétől függ. Hazamenetelével azonban nem akarja veszélyeztetni a háromévi munka eredményét. Igéri, hogy mindent megtesz, a mit a becsület és lelkiismeret megengednek. Készséggel ismeri el, hogy sikereiben feleségének is része van s elmondhatja, hogy azt együtt végezték. (1835 január 20.) Leírja megszokott életmódját. A legmelegebb szeretettel emlékezik meg nagynénjéről, Jezerniczky Józsefnéről, a ki később is a legvendégszeretőbb rokoni szívvel fogadta őket. Bezerédj sokszor hetekig nála lakott. Most is meglátogatja minden este 8 órakor. Egy félórát tölt ott. Patienceot játszanak együtt. S a mint írja, angolul tanul a nénitől. Onnan a kaszinóba megy, ahol 1/2 10-ig marad. Máli távollétében még színházban sem volt. Csak a kis Beöthy csalta el egyszer bálba és mulattatta. De majd kitavaszodik mindnyájunknak! (1835 január.) Leveleiből megismerjük puritán gondolkodását s takarékossági elveit is. Írja többek közt, hogy a Palatinusban ebédelt, a hol a Montbach-üggyel kapcsolatosan – pezsgőt kellett fizetnie. Bizony sok oly kiadásom van, a mit lehetetlen elkerülni, pedig jobb czélra is lehetne fordítani». (1835 január 23.) Többször ír olvasmányairól. Igy olvasott az amerikai börtönrendszerről, (1835 január 23.) Emlegeti Benthamot, ki szerint «váltót veszünk a jelentől, mely a jövőben esedékes.» (1835 január 24.) A System der Besserung műnek is végére járt. A Lienhard und Gertrud czímű munkát nem ismeri, de minthogy Zschokke annyira dicséri, ajánlja Amáliának a figyelmébe. Wilderspinre vonatkozóan igazat ad Amáliának, de más értelmezés szerint. Egyelőre még lehetetlen egyesületet (óvoda) alakítani, előbb meg kell nyerni az embereket. (1835 április.) Felhívja a figyelmét az Allgemeine Zeitung január 19-iki számára, melyben Goethe und Wendepunkt zweier Jahrhunderte czímen tartalmas czikk jelent meg. Goethe feletti eszmecseréjükhöz jó szolgálatot fog tenni…

Két hónap mulva Amália Flórival újra Pozsonyban van. «Köhögése ismét tetemesebb volt. Szinte jó, ámbár reumás. Az előbbi bajai is bántják szegénykét. Schönbauer azonban orvosságot nem ád néki s nem talál a dologban semmit, a mitől tartani kellene» – írja 1835 márczius 12-én Bezerédj Sztankovánszkynak. S hozzáteszi még, hogy olvasgatás közt telik életük. A látogatások elmaradtak. Elfoglalják magukat kis Flórijukkal és sétálgatnak.

A köhögés azonban nem szűnik. Bezerédj a «reumás időnek tulajdonítja». Április 15-én tehát «czokostul-mokostul indulunk Sopronba, de Máli betegsége miatt nem elfogultság nélkül».

Bezerédj «bánatos érzéssel néz az előtte fekvő magányra, melybe már hétfőn vissza kell jönnie.»[221] De útközben Pahrendorfból megvigasztalódva tudatja, hogy megnyugodva tér vissza Pozsonyba. «Azon szimptomák, melyek Málin megijesztettek, inkább csak az e vidéken uralkodó és őt is újítva meglepett reumás bajok következéseinek mutatták ki magokat. A soproni orvosok azt itélték, hogy a sokszor újult hurut, mintegy habituális görcsforma charaktert véve fel és gégeorganumait fenyegeti, mi ellen él is egynehány nap óta orvosi szerekkel s ahhoz mérsékelt diétát tart, minek kivált tegnap és ma szembetünő jó következéseit láttam. A tavasz is segíti a dolgot…»

A segítés azonban csak látszólagos. Amália május 7-ike táján Kőszegre ment szüleihez s ha a kőszegi levegő se használ, Senyére, Szerdahelyre, vagy pedig Kápolnára készül. (1835 május 12.)

Bezerédj május 14-én Máliról nyugtalan híreket kapott. Apósa, Bezerédj György 12.-i kelettel azt írja Kőszegről: «Azon állapotról, mely boldogságunkat közelebbről érdekli, egész egyenességgel, őszintén szólani kötelességemnek tartom. Máli most itt nincsen rosszabbul, mint volt Sopronban, Pozsonyban. Azonban mind magam átlátásából, mind Benedek és Lohr töredék mondásaiból meg vagyok arról győződve, hogy Máli élete veszedelemben forog és hogy csak a szerencsés és ügyes orvosok iparkodása és a beteg szorgalmatos ápolgatása mentheti meg azt.»

Fő tehát most a hely. Máli Kápolnára akarna menni, hol kitünő a levegő s a közelben három «személyesen hozzájuk kapcsolt» kitünő orvos is van. De ott a «természetes himlő» uralkodik, Flórit tehát nem teheti ki veszedelemnek, mert a mentő himlő most sem fogant meg rajta. Senyén a szintén jó levegőn anyja s testvérei között gondos ápolást nyerhetne, de Lohr doktor öreg, törődött ember. Szerdahelyen is jó a levegő, közel a város, Bécs, Pozsony is, de a lakás szűk. Kőszegen, Sopronban, Pozsonyban pedig éles neki a levegő. S apósa Schönbauer orvoslásával sincs megelégedve, mert könnyen vette a bajt. Istvánra bizza tehát a hely megválasztását. Felesége és szeretett gyermeke édesanyjának létéről van szó. Siessen az elhatározással, mert minden óra-haladék pótolhatatlan veszteség.

Bezerédj nyomban el is utazott Kőszegre s május 18-án már ki is ment Amália Senyére, a hol homeopathiával él, melynek jó következését igéri Lohr. «Ez aggodalmaink fúlánkját el is vette s jó reménységgel biztat,» írja még aznap Csapónak.

Ez a gyógyítási mód azonban hosszadalmas. Amália nyugtalan. Bezerédj levelei tele vannak balzsamos vigaszszal. Dicséri neki a homeopathiát, a melylyel szemben úgy látszik Amália ellenszenvet mutat. «Ha erősen fog vele vitatkozni, csókkal zárja le majd száját.» Minden elképzelhető eszközt fel fog használni betegsége leküzdésére. A kis leányukon se aggódjék. A kert elég tágas Senyén a kis Flóri számára. Ne bántsa az élénksége se, majd megszelidül. Kápolna pedig már készen áll Amália elfogadására. Ott van a bölcső, Flóri kis kocsija, a szép időjárás, a szép növényzet, a jótékony levegő, a nyugalom. Szórakozni fognak s örvendeni Amália gyarapodó egészségének. (1835 május 25-27.)

Június közepe táján aztán már Pál testvére le is kísérte Amáliáékat Kápolnára. Bezerédj egy egész nagy láda könyvet küld utánuk szórakozásul. Flórinak is három képeskönyvet. (Augusztus 13.) S ott maradnak egész szeptember végéig. Közben Bezerédj Szerdahelyen édesatyját is meglátogatta, a ki szintén súlyos betegségen esett át, de már a kertben jár, nincs ok az aggodalomra. (Szeptember 10.) Ide hozza fel Amáliát és Flórit is, hogy szülei hadd gyönyörködjenek kis unokájukban, ki kivált édesatyjához «igen hamar hozzá adta magát.»

Innen október 15-ike táján Pozsonyba vitte őket. «Már ismét beleszoktunk a régi jó együttélésbe,» «ámbár Máli egészségére nézve nem vagyunk nyugtalanság nélkül, ki nem dicsekedhetik a pozsonyi levegő befolyásával. Reumás affectatioi vannak. Azonban az idő is igen gonosz…» (Október 19.)

Az október hátralevő részét s a novembert még Pozsonyban töltik. «Máli állapota nem romlik, de időről-időre újulgat köhögése.» Elhatároztuk tehát, hogy ha ez meg nem szűnik, vagy az országgyűlés vége kétséges marad, Amália Pállal «kis staciókat tartva» még a hó végén Kápolnára megy. (November 19.)

Deczember elején már csakugyan itt is vannak s Bezerédj gyöngédsége, aggódó lelke kíséri őket útjukra, s gondoskodik róluk még otthon is. Amáliát kérleli, «hagyjon fel tépelődésével. Ügyeljen inkább Kápolnán a szobák hőmérsékletére. Ne akkor fűtsenek, a mikor már fázik. Tuskókat kell tartani és tétetni a kályhákba, hogy ne hirtelen melegüljön.» Különben sok dolga van az elnökösködéssel. Az Allgemeine olvasására is alig ér rá. Vágyódik családjához. Amáliát napsugárhoz, virághoz hasonlítja képzeletében s Flórit is szeretné látni. (Deczember 12.)

Bezerédj igazán nemes lelke most mutatja igazi nagyságát. A férji szeretet, gondosság, gyöngédség igazi mintaképe. Egyre biztatja, bátorítja, elhalmozza Amáliáját az aprólékos figyelem minden jelével. Hosszú leveleiben megírja, hogy mily sokat gondol családjára és boldognak vallja magát, hogy Amália és Flóri az övéi. (1835 deczember 19.) Inti feleségét, hogy vigyázzon a szembajára. Inkább olyan könyveket olvasson, a mik felett sokat kell gondolkozni. (Deczember 21-27.) Ne féltse őt, mert vigyáz magára. Nem vacsorázik, nem hűl meg, nem iszik bort, nem izgatják az országgyűlési jelenetek. Hajón hazaküldeti zongorájukat s a megszokott bútorokat. Nehezére esik megválni azon dolgoktól, a melyek feleségére emlékeztetik, örül azonban, hogy ezzel is Amália kényelmét mozdítja elő. A ládák kicsomagolásánál különösen a könyvekre fordítsanak gondot s Amália használja fel a pátert a munkához. (Deczember 20.)

A karácsonyi ünnepeket szüleinél töltötte Bezerédj Sopronban. Ámbár már el se akart indulni, mert láza volt s a «fejköszvénye» is bántotta. Utóbb mégis elment, bár ott is beteg volt. De már jobban van. (27.) A holnapi ülésre azonban, hacsak a gravámeneket tárgyalják, el sem megy, hogy magát fel ne izgassa. Sokat gondolt karácsonyfájukra s azt tervezi, hogy ezentúl a Flóri fája mellett a szegény gyermekek számára is állítanak karácsonyfát. Amália ne foglalkozzék kellemetlen gondolatokkal. Hiszi, hogy a köhögése azóta véget ért és többé nem fog olyan bajba kerülni, mint tavaly szeptemberben. Érdekli, hogy miképpen helyezkedtek el a lakásban: hol tartózkodik Flóri és sógornője. Figyelmezteti Amáliát, hogy ha az ülve irás nehezére esik, használja a páter szobájában található iróasztalt. (Deczember 31.)

Biztatja, hogy három hét alatt vége az országgyűlésnek. Sajnálja, hogy szomorú ünnepnapjai voltak. Ne siessen a háztartási reformokkal, mert sietség nélkül is eléri a czélt. Vegye számba mindenek előtt, hogy hol, mire van szükség s ez alapon gazdálkodjék. Vezessen háztartási naplót. Ha az iskola számára könyvekre volna szükség, írja meg. Ha Juli még gyöngélkednék, vegyen mást Flóri mellé s ne áldozza fel az éjszakáit. (1836 január 1.)

Érdeklődik Flóri élete iránt. Ne féltse a szabad levegőtől. Amália azonban ne járjon télen látogatásokra. Különösen estére ne maradjon künn. Levelezzen Sztankovánszkyékkal. Foglalkozásul ajánlja a hárfát s a gazdaságot. Hogy szemeit ne rontsa, írjon lassan, nagy betükkel. (Január 9.)

Újból is kéri, hogy tartson valakit Flóri mellett a hálószobában, mert betegségének eredete úgyis a Flóri miatt való éjszakázásoktól ered. «Hozok képet, szent Flóriánt is, azt viszem Flórinak, jó legyen, mamának örömet tegyen, szót fogadjon, ne mérgeskedjék, majd játszik vele a papa mindenfélét.» (1836 január 31.)

Az utolsó levelét hazatérése előtt, február 21-én írta. Az uralkodó elfogadta a magyar nyelvre vonatkozó előterjesztéseket. Nagyon aggódik, hogy a vármegyék most már babéraikon fognak nyugodni s nem törődnek tovább semmivel. Sajnos, kevesen tartanak össze. Követtársa is ellentétes állásponton van s ezért sokat vesztett a becsülésből.

Bezerédj pár nap múlva csakugyan hazajött, de már február 29.-én azt irja Csapónak, hogy a következő vasárnap vissza kell mennie Pozsonyba.

Amália tehát ismét magára maradt Flórikájával s Adél testvérével. De most már bizonyára nem találta olyan egyhangúnak az egyébként annyira szeretett Kápolnáját. Mind a kilencz múzsa odaköltözött mulattatására. Írtuk már, hogy jól festett, szerette a zenét s most a sok olvasás, a világtól elzárt élet kifejleszti írói hajlamát és talentumát. Művelt, okos lelke kezdi bontogatni a szárnyait. Szomorú magánya, a betegség tépelődésre, gondolkodásra kényszerítő órái száz meg száz színes tervet érlelnek agyában. Irogatni kezd. Előbb bizonyára németül, mert német, franczia, angol, szóval külföldies nevelése inkább erre utalja, később azonban mindinkább a magyar irodalom felé hajlik, a miben része van férjének, Bezerédj Istvánnak is, ki határozottan ily irányba sarkalja s reáirányítja lelkét a jótékonyság, a magyar nevelési ügy felkarolására is, felhíva figyelmét többek között Pestalozzi híres munkájára (Lienhard und Gertrud), «a melyből sokat tanulhat, különösen a szegény nép lelkét illetőleg.» Ezt Zschokke tekintélye alapján mondja Bezerédj, biztatva Amáliáját, hogy majd ő is irodalmi tekintély lesz. (1835 deczember 31.)

Amália első kimutatható irodalmi műve a «Remeték.» Bezerédj egyik levelében (1835 április) azt írja, hogy a Remetéket Zsolnay Dávid (országgyűlési irnoka) most másolja s ő maga nagyon sikerült munkának tartja.


97. SZTANKOVÁNSZKY LEVELE BEZERÉDJHEZ.

Amália azonban nem mert ezen első kísérletével nyilvánosan előállani. Kérésére Bezerédj István Fáy Andrásnak úgy adta át, mint egy ismeretlen, új szerző művét s kérte, hogy juttassa el Bajzához, az Auróra számára. Fáy azonban azt írta 1836 július 8-án vissza, hogy a hosszabb elbeszélés számára ez évben már nincsen helye az Aurórának. Garaynak a Hajnalba, vagy Kúnos Endrének az Emlénybe pedig nem akarta felhatalmazás nélkül átadni, mert egyébként is ismeri a nevezett szerkesztőknek felfogását, hogy az első évben csak ismert szerzők darabjaival kívánnak fellépni, félvén vállalatuknak bukásától.

Bajzával együtt azonban óhajtaná, hogy az új szerző igazítaná darabját s a jövő évben úgy adná valamelyik Almanachba s nem az Aurórába, mert ennek megvannak az állandó írói. A szerzőnek egyébként ajánlja, hogy a karaktert élénkebben fesse, a mi kurta darabban nehéz feladat, de nem lehetetlen. Óhajtaná, hogy a nyelv iránt is nagyobb figyelemmel lenne s olvassa Tudós Társaságnak helyesírását és Szalay grammatikáját s azonkívül az újabb iskola íróit. (Vörösmartyt, Bajzát, Kölcseyt, Berzsenyit, Kazinczyt.) Az ő munkái közül mégcsak Bélteky háza s újabb almanachi dolgozatai vannak tisztán grammatice írva.


98. BAJZA KRITIKÁJA AMÁLIA ELSŐ MŰVÉRŐL.


Bajza nagyon érdekes kritikája pedig így hangzik:

«Ezen elbeszélés általában véve nem rosszul van tartva s vannak benne meglehetős érdekű helyek és karakterek, (mint például Czeczilia, Linden); az volna csak óhajtató, hogy a szerző ne igyekezzék annyira kitüntetni didaktikai czéljait. Több személyei mind nagyon jótékonyak, erkölcsösek s karakterükbe kevés, hogy úgy mondjam földiség van vegyülve. Tanítsunk szép-literaturai művekben is, de ne mutassuk, hogy tanítani akarunk, mert ez csak katedrára való, hanem csak azt mutassuk, hogy gyönyörködtetni akarunk, így fogunk megmaradni a művészet határai közt.

Az Aurórába felvenni ezen elbeszélést nem lehet, nem azért, mintha rossz volna, mert elbeszéléseink között még mindig meglehetősen elvegyülhetne, hanem azért, mert zsebkönyvben, igen hosszú lévén, sok helyet foglalna el. Hosszabb műveknek csak akkor engedhet helyet az Auróra szerkesztősége, ha igen feltünő jelességűek, különben pedig óhajtja, hogy prózai darabokat igen rövideket kapjon, de nagyobb számmal, mert csak ez által teheti zsebkönyvét különféleségénél fogva érdekessé.

Bárki legyen szerzője a jelen elbeszélésnek, óhajtaná, hogy több hasonló nemüekben is próbálja meg erejét, mert e jelen műve reményekre gerjeszt, hogy az elbeszélési nemben egykor becseseket adand.»

Amália azonban nem győzte kivárni ezt az eléggé elismerő és kedvező kritikát. Megkezdte írói működését más lapban, a Szemlélőben, Malby álnév alatt, a mi Bezerédjnek nem is tetszett annyiból, mert inkább a Balmy, Baldy, vagy Maldy neveket ajánlotta volna.

S ettől kezdve sokszor van szó leveleikben irodalmi dolgokról. Bezerédj 1835 deczember 31-én gratulál Amália irodalmi sikereihez s biztatja, hogy vegye a dolgot komolyan, később könnyen fog menni a munka s könnyebb lesz a kiadás is, nem kell félni a rövidítésektől. A tiszteletdíjat megfelelőnek találja. Idegenszerű érzés neki, hogy feleségének külön jövedelmi forrása van. Tréfásan meg is jegyzi, hogy bizonyos fokú féltékenység is van a lelkében…

Kéri, ne hagyja el a szegény magyar irodalmat, a melynek Bezerédj maga is lelkes támogatója. Nemcsak könyveket vásárol, de anyagilag is segíti a kezdő írókat. Például Garay Jánost, a ki Csatár czímű hőskölteményét 1834-ben hálából Csapónak, Bezerédjnek és id. Augusz Antalnak ajánlotta. Buzdítja feleségét, hogy olvassa Pestalozzi megküldött munkáját. Ne panaszolja, hogy az elmult esztendő elveszett, mert Flórira fordította s hozzá 25 forintot keresett irodalmi munkájával. (1836 január 9.)

Sokat emlegeti Wilderspint, a kinek munkájára Amália figyelmeztette férjét s Bezerédj saját szavai szerint mindjobban megbarátkozik vele.


99. BEZERÉDJ AMÁLIA NÉMET ELBESZÉLÉSEINEK CZÍMLAPJA.


S Amáliát felbuzdítja a siker. Mintha érezné, hogy sietnie kell. Lázas buzgalommal lát a dologhoz. Férje 1836 február 10-én azt írja, hogy a gyermekeknek szánt könyvet csinálja meg s kíváncsi meséire s a bécsi válaszra. Úgy látszik ekkor érett meg Amália lelkében a Flóri-könyv eszméje, de ugyanakkor meséivel német irodalmi babérokra is pályázik.

Pestalozzinak, az «emberiség nevelőjének» és Wilderspinnek, az óvodaügy buzgó előharczosának munkái aztán közös érintkezési pont a lelküknek. Csakugyan sokat tanultak belőlük a «szegénység lelkét illetőleg», mert az elhagyatott nép sok szenvedésének megértése közös munkára serkenti őket. Megérzik annak szocziális igazát, elnyomatását, állati sorstól nem sokban különböző voltát. Az ily nemes irányú olvasmányok, a kor éppen akkor újhodó szelleme, saját jobb érzésük szocziális tevékenységre és alkotásokra ösztönzik őket. A nép jólétének, kereseti alkalmainak növelése mellett törekszenek annak szellemi kipallérozására is.

Bezerédjnek már régebben is eleven érzéke volt a tanügyi kérdések iránt s a nevelésügy előbbvitele egyik sarkalatos pontja az ő közéleti tevékenységének.

Tolna vármegye 1832-iki közgyűlésének jegyzőkönyvében, kisasszony hava 9-éről egy nagyon érdekes és terjedelmesebb tanügyi munkálatra találunk. «A nemzeti nevelés és tanítás tárgyában szerkesztett országos kiküldöttség munkájára tett észrevételek» ezek.

A jegyzőkönyv alatt azt olvassuk: jegyzette Bezerédj István. Ezzel – kivált ha tisztában vagyunk a mindenkori «kiküldöttségek» és «bizottságok» munkájával, vagyis hogy ilyen alkalmakkor rendszerint csak egy ember dolgozik, a többi helyesel, vagy legfeljebb hát megett gáncsol – azonnal megállapíthatjuk a szerző kilétét is.

A nagyobb szabású munkálat hirdetője Bezerédj István nemcsak jeles főjegyzői pennájának, de éles bonczoló kritikai szellemének, jól látó, a hibákat, bajokat észrevevő szemének s telve van a legideálisabb haladási eszmékkel, itt-ott a legpraktikusabb tanítási elvekkel, a melyek pedagógiai előhaladásunk mellett nem egy esetben még ma is megszívlelhetők.

Az egészen átvonul Bezerédj István liberális gondolkozása, fejlett etikai és lángoló hazafias érzése. Más egyebet tőle nem is igen várhatunk, mert ő nemcsak álmodozó bölcselő, de praktikus szervező is. Bezerédj, a mi üdvöset lát, hall és tapasztal, azt, ha kis arányokban is, siet megvalósítani. E munkálatnak a népiskolákra vonatkozó részéhez már bizonyára az ő hidjai kis iskoláját vette mintául s Amáliájával a leglelkesebb felkarolója és úttörője lesz a magyar kisdedóvás nemes ügyének is.


100. A «FLÓRI KÖNYVE» CZÍMLAPJA.


E tekintetben össze kell egyeztetni az egymástól eltérő adatokat. Marczali Henrik szerint Bezerédj István állítja fel Magyarországon a legelső óvodát (Pallas Lekszikon), míg a többi szakíró, köztük az óvodák történetével legtüzetesebben foglalkozó dr. Morlin Emil «A magyar kisdedóvás multja és jelene» cz. művében – Brunszvik Teréz grófnőnek adják az elsőbbség pálmáját. A nemrég elhúnyt Fehér Márton hidjai szerzetes pap, a ki Csapó Vilmos kir. kamarás közép-tengeliczi birtokáról 1861-ben lett Bezerédj Istvánné, Bezerédj Etelka udvari papja s így bő alkalma volt élő személyek s kortanuk előadásai után hiteles adatokat feljegyezni, szintén 1828-ra teszi a hidjai iskola eredetét. Bezerédjék először egy Jeanette nevezetű, késmárki özvegyet vettek a pusztára, három gyermekével. Ez volt az első óvónő. Utána Pázmány György következett, mint nevelő, a ki a kis Flórika mellett egyszersmind a cselédgyermekeket is tanította. Pázmányt egy Rohász nevezetű tanító váltotta fel, a ki 1849-ig maradt ott, majd Szigethy Mihály nevezetű tanító Kőszegről, a ki szintén több évig volt Hidján. Utána Pogácsás Zakariás következett, a ki már Tolnán, a Varga István féle első óvóképzőt végezte s 1861-ig maradt ott.

A kezdeményezés eszméjét nem lehet Brunszvik Teréz grófnőtől elvitatni. De bizonyos, hogy utána a minden újítás iránt eleven érzékű Bezerédj István nem sokáig késhetett, sőt a hidjai «kis oskola», a hogy nevezték, a magyar tanítási nyelvével talán még inkább megközelíti a mai óvoda fogalmát s az elhagyatott béres és szegény jobbágy gyerekek felkarolásáért méltán nevezhető az igazi első magyar gyermekotthonnak, vagy menhelynek.

Az óvodaállítás eszméje Pestalozzié, az «emberiség nevelőjéé,» Oberle plébánossal ő a rendszeres kisdedóvásnak első apostola. Pestalozzi ugyan a Lienhard és Gertrud czímű népregényében a gyermeknevelés alapjának megadására az anyát tartja leghivatottabbnak, de azért ajánlja oly gyermekházak felállítását is, a hova a szegény anyák kisdedeiket napközben beadhassák s Oberle plébános az Elszászhoz tartozó Waldbach nevű községben 1779-ben alapít is egy ilyen intézetet, melyet, mivel a nagyobb lánykák ott kötéssel is foglalkoztak, kötőiskoláknak: «Écoles à tricoter»-nak neveztek.

A Pestalozzi elvei szerint való első óvodát Owen Róbert állította 1801-ben, saját gyártelepén, Skócziában. Az első nyilvános óvodát pedig Brougham Henrik parlamenti tag Londonban, Wilson I. segítségével a Brewers Greenben, 1818-ban megalapítván az eszme terjesztésére az Infant School Societyt is.

A második ilynemű intézetet Wilderspin hozta létre Spitalfieldsben s a gúnyolódók balítéleteinek eloszlatására 1823-ban könyvet is írt.

Brunsvick Terézia, ez a feltünő szépségű, négy-öt nyelven társalgó fiatal grófnő, ki ügyesen festett, a zongorában pedig Beethoven legkedvesebb tanítványa volt, kedvtöltésből sokat foglalkozott nevelési kérdésekkel, sőt önként vállalkozott nővére: Deym grófné gyermekeinek nevelésére. Egy külföldi útja alkalmával 1808-ban összejött Iverdomban Pestalozzival s mivel később azt tapasztalta, hogy ennek nevelési elvei a Wilderspin-féle intézetben leginkább érvényre jutnak, elhatározta, hogy Budán, a saját költségén ő is állít egy ilyen intézetet.


101. A «FLÓRI KÖNYVE» CZÍMKÉPE.


Évek munkájába került, míg nagy összeköttetései révén az engedélyt megkapta s az előítéletet úgy, ahogy megtörte. A Metternich iskoláját járó kormány ellenszenvvel fogadta az ily fajta újításokat mert «a népnek nem nevelésre, de engedelmességre van szüksége». Még Széchenyi István is más eszközökben látta a haza boldogulását, ezért a Kelet Népében határozottan rosszalta az ilyen kísérleteket.

Brunsvick Terézia 1828 június 1-én Budán, a Krisztinavárosban, Kern Máté vezetésével mégis megnyitotta a legelső óvóintézetet, mely nemcsak minálunk volt első, de Európa keleti és déli részében is. Még Bécsben is csak 1830-ban állítják fel az első óvodát. 1829-ben Budán másik két intézet is létesült s Pesten is megnyitották az első óvodát, sőt ebben az évben – ugyancsak Kern Máté vezetésével – Beszterczebányán is keletkezett ilyen intézet. 1830-ban pedig többek között Pozsonyban is megnyilt két óvoda.

Nem czáfolhatjuk meg azt az állítást, hogy Hidján már 1828-ban is volt kis oskola, de a szorosabb értelemben vett óvoda mégsem lehetett. Dr. Morlin említett könyve szerint, a felsorolás sorrendjéből ítélve, még Festetits Leó gróf is előbb állított volna óvodát Belaczon (1832). A tolnavármegyei köztudat azonban azt tartja, hogy a hidjai óvoda régibb s ez volt az első óvoda a vármegyében. Az Augusz-családtól (báró Augusz Imre) kapott hiteles adatok alapján így írta ezt meg Krammer János polgári iskolai igazgató is, a szekszárdi óvoda 50 éves jubileumára készült nagyszabású titkári jelentésében.

Annyi bizonyos, hogy a Bezerédj-pár érdeklődése a hazai óvodaügy iránt csak a 30-as évek elejétől mutatható ki, amikor már a kisdednevelést is kezdik a nemzeti nevelési ügy kiegészítő részének tekinteni s oda sorozzák az általános haladást mozgató hatásos eszközök sorába.

Amáliának eleinte szórakozás volt csak a nevelési ügyekkel való foglalkozás. Betegeskedése otthonülésre kényszerítette. Hogy enyhítse a gyakori egyedüllét unalmát, rengeteg sokat összeolvasott. De követte férje felfogását, ki egyik levelében azt írja, hogy «érdekes olvasni az új irodalmi termékeket, szórakozás czéljából azonban nem szabad minden időnket, és figyelmünket rájuk fordítanunk, kivéve az olyan könyveket, a melyek pozitivabb nevelő hatással vannak, még ha egy kicsit szárazabbak is, mert leginkább az utóbbi művek útján jut az ember abba a helyzetbe, hogy valamire való dolgot alkosson».

Bezerédjnek aztán, amint ő maga is megjegyzi, e tekintetben nem is volt oka szemrehányást tenni «kis feleségének», ki később a tanítványból kezd tanítóvá válni. Bezerédj Pestalozzi könyvére hívta fel Amália figyelmét, viszont Amália Wilderspinre figyelmezteti őt. Igy leveleikben érdekes eszmecsere indul meg köztük a kisdednevelés kérdése körül s egymást lelkesítve, mindketten a legbuzgóbb apostolai lesznek a magyar kisdedóvás ügyének.

A tolnamegyei harmadik óvoda, a szekszárdi is az ő lelkes agitácziójuk gyümölcse. A velük szoros baráti viszonyban volt Augusz Antal egyenesen az Amália biztatására indítja meg még 1834-ben a mozgalmat a szekszárdi óvoda létrehozására, a melynek 1836-ban történt felállítását Stann Ferenczné naplószerű feljegyzése szerint külső véletlen körülmény is elősegítette, az t. i., hogy a bolondító csalmatok nevű növénytől itt nagyon sok gyerek megbetegedett. Az volt tehát a czél, hogy kellő felügyelet legyen reájok.


102. A TOLNAI ÓVÓKÉPZŐ ALAPRAJZA.


De úgy látszik a szekszárdi intézetet más czélzattal is tervezték. Ez lett volna hivatva a később Tolnán felállított kisdedóvóképző intézet tisztét betölteni. Erre vonatkozólag Bezerédj Amália szokása szerint dátum nélkül a következőket írja férjének:

«A. (Augusz) itt volt tegnap. Elhozta a litografált sorsjegyeket. A vignetteket Schóber rajzolta. Lombok között két gyermek térdepel, kezeiket összekulcsolva esdeklő fohászra. Oly szép, oly megindító, hogy kell hogy vevőket szerezzen. Miután Mimi (Sztankovánszky) 40 jegyet vett, megmondtam Tóninak (Augusz), hogy neki is annyit kell vennie. Neked egy jegy egy huszasba kerül. Sok szép tárgy nyerhető, amint Tóni mondja, a ki tőled még más segítséget is vár, miután ez az intézet az első lesz és egyidejüleg olyan szeminárium féléje is lesz a többieknek, ahol majd tanítókat és tanítónőket is képezhetnek. Egy nő is lesz ott, hogy a gyermekeket különös ápolásba vehesse és a kis leányokat kézimunkára tanítsa stb. Tóni levelet kapott Brunsvick grófnőtől,[222] megmondtam neki, hogy azt küldje el neked. Még meglehetős hiány van pénzben. Egy ház már lett véve, azonban még nincs kifizetve, azt hiszem csak fele van együtt az összegnek.»

Irja azután, hogy Tóni nagy összeget remél az által, de ő nem, mert még csak 550 jegy van eladva. Augusz a napokban Tolnára megy, a hol reméli, sok jegyet tud eladni, mert mielőtt elutazik,[223] teljes fényben akarja látni az intézetet, melyet távollétében Krenmüllernére kíván bízni. Őket pedig arra kéri, hogy őrködjenek felette s ha nehézségek merülnének fel, akkor Krenmüller forduljon mindég Bezerédjhez. Különben Augusznak annyi dolgot okoz az egész, hogy már az alvásról is le kell mondania.

A szekszárdi óvoda alapításához Bezerédj István anyagilag is hozzájárult. Építéséhez 5000 drb téglát és 84 forintot adott. De a mi legérdekesebb, azt is megírta feleségének, hogy Szekszárdra 3 gyereket küldhet kezdetben egy fél esztendőre. Keressen helyet nekik Krenmüller útján.

Rajtuk kívül adakoztak még: Bésán János, Csapó Dániel, Magyari Kossa Sámuel, Sztankovánszky Imre, gróf Zichy László, Perczel Móricz, Zsivora György, Zichy Széchenyi Mária grófnő, Friderici Festetich Matild grófné. A szekszárdi óvoda elnöke Augusz Antal lett. Pártolónőnek pedig Zichy Széchenyi Mária grófnőt nyerték meg. Az óvoda fenntartó lelke azonban jó ideig Krenmüller (később Tormay) Károly vármegyei főorvos sógornője, a Hannoverből ideszármazott Huber Katalin, utóbb Stann Ferencz ügyvéd neje, lett.


103. JÁTÉKJELENET A «FLÓRI KÖNYVÉ»-BŐL.


Igy ezekből kitetszőleg a Bezerédj-pár, ha el is esik az első óvoda felállításának dicsőségétől, annál többet köszönhet nekik a magyar kisdedóvási ügy továbbfejlesztése.

Tudjuk, hogy a pártolás hiánya miatt megszünni készülő pesti belvárosi óvoda ügyében Szentkirályi Móricz nagyobb arányú mozgalmat indított s 1834 augusztus 2-án gróf Festetics Leo bevonásával e czélra társaság is jött létre, majd 1836 márczius 5-én megalakult «A kisdedóvó intézeteket Magyarországon terjesztő egyesület», amely felvette programmjába a kisdednevelők képzésének még 1830-ban megpendített ügyét is.

Bezerédjnek e mozgalomról eleitől kezdve az volt a véleménye, hogy egyelőre lehetetlen egyesületet alakítani. Előbb meg kell nyerni az embereket. Erre fekteti a fősúlyt. Meg is írja ezt feleségének, ki nagy lelkesültségében már erejüket jóval felülmúló tervekkel foglalkozott.

Levelezésük e tekintetben homályos, úgy veszszük ki, hogy Amália valami nagyobbszabású intézetet tervezett Hidján. Férje azonban inti, hogy csak kicsivel kezdje. Rajta lesznek, hogy legyen megfelelő hely. Főleg jó levegő. Igényekről szó se lehet. Az egésznek inkább rögtönzött szinezete legyen. A lelkesedés jó a vállalkozáshoz, de a végrehajtáshoz biztos számítás kell. Megvan bennük a jó szándék. Ehhez azonban pénz is kell, hogy mindig legyen egy kis összeg kéznél. Szederfáik jövedelmét szívesen rászánja erre a czélra, de ez csak néhány év múlva lesz. Mostani jövedelmük azonban kevés, kicsiben kell tehát kezdeni s elsőben is alapot teremteni, 1837-ben aztán megkezdheti tevékenységét, megalapítva gyermeknevelő intézetét náluk. Ebben az évben erre fognak takarékoskodni, feltéve, ha jó évük lesz. Apátiban egy kis koloniát fognak alapítani. (1836 február 6.)

Első pillanatban ezekből a sorokból a hidjai óvoda alapítására gondol az ember. De hát ez akkor már megvolt, mert Bezerédj előbbi kelettel azt írja, hogy ha az iskola számára könyvekre volna szükség, tudassa. (1836 január.) Majd hogy jól tette, hogy Flórit iskolába fogta. (1836 február 6.) Nem lehet más egyéb tehát, mint hogy Amália valami nevelő, vagy dajka-képző intézetet akart, mert Bezerédj előbbi levelében azt írja: «Ha elkezdi Rézivel (a név a rossz írás miatt lehet más is!) és néhány mással, a számot később majd növelheti».

Mindenesetre valami ilyes tervről lehetett szó, mert ekkor már megbeszélés folyt köztük és Festetich Leó gróf között egy óvóképző intézet felállítása iránt. Bezerédj már előbb, 1835 november 16-án sürgeti Sztankovánszky útján Augusz Antalt, hogy küldje el a belaczi óvodáról az adatokat, hogy azt az országgyűlésen terjeszthesse. De ekkor az adatokat még nem küldhették el, mert a nemesszivű, áldozatkész gavallérságáról ismert Festetich Leó gróf csak 1836 április 28-án írta alá az érdekes okmányt, amelylyel megvetette alapját Magyarországon az első óvóképző intézetnek.

Tolna vármegye 1836 május 5-i közgyűlésén olvasták fel Szentkirályi Móricznak, a Pesten márczius 5-én létrejött «kisdedóvó intézetek terjesztése ügyében alakult egyesület» aligazgatójának beadványát, a melyben bejelenti Festetich Leó grófnak nagylelkű ajándékát, amely szerint Belacz községben eddig is fennállott kisdedóvó intézetét, a kert s egyéb telkekkel s az általa saját költségén bővítendő, czélszerűen elrendezendő épületekkel egy «kisdedóvási példányintézet alapítására», a fenti egyesületnek adományozza. A nemes gróf ezenfelül még évi 240 forint fizetést is biztosított a példány intézet igazgatója részére, hogy ennek 5%-al tőkésített 4800 forintnyi összege mint teher birtokain feküdjék.


104. GRÓF FESTETICH LEÓ ALÁÍRÁSA.


Szentkirályi beadványa az óvodákra czélozva, a következőket mondja: «Ha gróf Brunszvik Thereziának köszönjük azt, hogy megismertete ezen intézet hasznáról: bizonyára nem kevesebbet köszönhetünk gróf Festetichnek: ki biztos lábra állítá nagylelkű adakozása által az intézetek jövendőjét».

A belaczi intézetből azonban semmi sem lett. Festetich Leó gróf átruházta adományát a czélszerűségi okból később Tolnán felállított «kisdedpéldány intézetre», a melynek tervrajzát a megigért pártfogásért 1836 július 26-án Tolna vármegye rendeinek is megküldte emlékül.

Bezerédj a szép példán felbuzdulva, még inkább nekilátott az eszme terjesztésének. Már előbb meglátogatta a Kleinkinder-Anstaltot Pozsonyban, amelyet egy öreg tanító tartott fenn már 40 év óta. «Egy ilyen iskolát fogunk állítani Apátiban», írja a feleségének.

1836 február 10-én pedig azt írja Amáliának, hogy örvend a szekszárdi iskola sikerének. Wilderspint 4 példányban rendelte meg. Deák számára is rendelt, de Klauzál és Somsich is el fogják olvasni. Kossuthnak is adott egy példányt, a ki aztán ezt jól fel is használta, mert 1837-40-ki fogságában megkezdte Wilderspin jeles munkáját a kora nevelésről lefordítani. A 36 ívnyi kéziratot, hogy befejezze, a tolnai óvóképző igazgatójának, Wargha Istvánnak adta át. A sors úgy akarta, hogy Wargha azt 1848-50-ki fogságában fejezte be.[224]

1836 márczius 30-án reggel pedig nagy örömmel újságolja Bezerédi a Wilderspin-ügyben történt két eredményes lépését:

«A tegnapi nap szerencsés volt e tekintetben. Először elfogadták egy indítványomat, melyet a kerületi ülésben tettem, hogy egy bizottság a legközelebbi országgyűlésnek előterjesztést tegyen egy tanító intézet felállítására. Remélem, elég befolyásom lesz kivinni, hogy ez a bizottság tervezetében a kisdedóvodákra is kiterjeszkedjék. Nagy nyereség lesz az, az óvodáknál szükséges tanítókat illetőleg is.»

Ebből is látszik, hogy az óvodák ügye milyen új és ismeretlen valami volt akkor még az országban. Bezerédj önálló indítványt sem mert iránta tenni.

A másik fontos dolog, hogy Pál bátyja (Nagy Pál) két Wilderspin-példányt vett. Egyet maga, a másikat a Pálffyak jószágkormányzója számára, a ki érdeklődik az óvodák ügye iránt. Sikert vár ettől, «mert Pál bátyánk mindent hévvel csinál, a mi őt elfoglalja». «Lássa, barátnőm, lassan-lassan halad előre a dolog, ha nem is a valóságban, de legalább reményben. A jó Isten is fog segíteni!»

31-én még azt is hozzáfűzi, hogy Sopronba megy, édesanyja részére megveszi Wilderspint és Kiss János superintendenssel is beszélni fog az ügyről.

1836 április 13-ról pedig nagy boldogan írja, hogy megnyerte az ügynek Viczay grófnőt is, ki addig semmit sem tudott a dologról, míg vele nem beszélt. Most a grófnő azt mondja, már megnyerte a lelkészt is s Hédervárott intézetet fog felállítani.

Megismerkedett Blaskovicscsal is, akinek Pozsonyban nevelőintézete van. Blaskovics a Pestalozzi-intézetben volt s ott akarták tartani. Egész életén át neveléssel foglalkozott. Bezerédj nagyon örült, hogy találkozhatott vele. Sok szót és eszmét váltottak. Igérte, hogy támogatni akarja őket. Az általános preparándiára vonatkozólag is sok jó észrevételt tett, a falusi kisdedóvodák kérdésében. Ezt sok elégtétellel írja Amáliának, a kinek Julival (Flóri dajkája) ilyen eszméje volt Apátiban.

Kétségtelen tehát, hogy a Bezerédj-pár elsőrendű mozgató erő a kisdedóvás ügyének továbbfejlesztésében s különösen praktikus példaadással járnak elől a falusi kisdedóvodák megteremtésében. Lelkük, mint ama bizonyos földrengést jelző készülék, megrezdül minden kis haladási mozgalomra. Értékes szolgálatokat tesznek a hazai nevelési ügynek. Különösen áll ez Amáliára, kinek az anyaság fenséges érzése átalakítja egész gondolkodását s finom, disztingvált ízlésével, a gyermeklélekhez odatapadó megértéssel ő lesz az első magyar gyermekköltő, a kit már nagyon sokan utánoztak, de túlszárnyalni még a mai napig sem igen tudtak.

Sok része van ebben a kedves kis Flórikának, ki szülei szivüknek dédelgetett kedvencze s így cselekvéseiknek is mintegy láthatatlan rúgója, irányítója. Saját kis külön világuknak tengelye. Körülte forog minden. Leveleik telve vannak a kis Flórikájukra vonatkozó gyöngéd megfigyeléssel s értékes nevelési elvekkel. Amália leírja kis leánykájuk napi foglalkozását, apró kedvteléseit, szokásait. Flórika egész nap az ő annyira szeretett kertjükben játszik. Végtelenül szereti az állatokat. Különösen egy fekete macska a kedvencze. Túlságosan eleven s mint minden gyerek, nem szereti a mosdatást, könnyen sír, de hamar elfelejti minden baját. Elmondja, hogy bukdácsol a szobákban, hogy gagyog: papám, galambom. Amáliának Elek nevű testvérét annyira megszerette, hogy minden játékszerét megmutogatta. A papa képe azonban nem tetszik neki, azt mondja: e nem is papa.[225] Szeretetreméltó, minden nap kinn jár. Csontos hordozza, akit nagyon kedvel. A görényt szeretné látni, mely elviszi a tubit. Ismeri a betüket és tizig számol. Kedveskedve beszél Flórija apró szokásairól, akit István emanczipált nőnek szánt. Flóri már követeli emberi jogait s ha megtagadnak tőle valamit: én is ember vagyok – kijelentéssel áll elő. Flóri már németül is tanul s anyja egyszersmind francziára is szoktatja s az értelem fejlesztést is maga végzi s előadja módszerét.

Bezerédj hasonló gyöngédséggel irogat kis leányukról, ki átalakítja egész házukat s még nemesebbé teszi életük tartalmát.

Amáliát azzal vigasztalja, hogy az ő helyzete jobb, mert vele van – Flóri. Óvja kutyáktól, macskáktól, mert baj származhatik belőle. Egy történetre hivatkozik, hogy egy macskakedvelő gyerek váratlanul meghalt s a gyomrában macskaszőrt találtak. Ő ugyan nem hiszi a történetet, de az óvatosság nem árt. Vigyázzanak Flórira, hogy meg ne üsse magát. Az őrzőangyala is gondot visel reá. Jó lenne az asztalsarkokat levágatni. Szülei ajándékot küldenek Flórinak. A képeskönyvet nevezzék groszpapa-könyvnek, a mágneses halakat groszmama halainak. Flóri nevelését illetőleg helyesli azon elveket, melyek szerint Amália igyekszik leszoktatni szenvedélyeiről, de inkább távoltartani, mint javítani. Szegény úgy sem élvezheti a nőemanczipácziót. Leány helyett inkább fiatalembert fogadjanak melléje nevelőnek. (1835 deczember 31.) Flóri fejlődését korainak tartja, ne erőltesse annyira. Tulajdonai szép reményekre jogosítanak. Csak a rossz külső befolyásoktól óvja meg őt. Szoktassa hozzá az ész uralmához. Ne tegye érzékenynyé Flórit aggodalmaival. Ne féltse a szabad levegőtől. Tetszik neki Flóri mondása, mikor Amália vetkőzés közt a kis Jézuskáról beszélt neki s Flóri azzal felelt: Menjen mama, adja neki ezt a luhát, mert szép ám! Jól tette, hogy iskolába fogta. (1836 február 6.) S minden levelében üzen valamit Flórikájának: hogy puszizza, vett neki a vásáron egy szép kis mángorlót, egy sok-sok állattal tele hajót, egy istállót, házikót, székekkel, asztalokkal, bölcsővel, ágygyal és babákkal a «kik» leülnek, lefeküsznek, majd maga viszi el neki a papa s elviszi Flórit mindenfelé, keres véle szép virágot, megnézik a csikókat s mindenfélét. (1836 márczius 16.)

Látszik tehát, hogy ez a kis csöppség tölti el egész lényüket, sőt új tért s fejlődési irányt szab eléjük. Az Amáliában eddig szunnyadt tehetséget produktiv munkára serkenti s felkölti érdeklődését a magyar nőnevelés szent és hazafias ügye iránt. A kis Flórikának is része van ebben, mert a mint nő, fejlődik, ennek arányában nő az érdeklődésük minden szép és nemes iránt. Nem nagyítunk, ha Bezerédj nagy emberszeretetét kis Flórikája ráhatása folytán látjuk mindjobban-jobban nemesedni, talán ezért az egy gyermekért szereti valamennyi gyermeket, s a gyermekek szerettetik meg vele még jobban az egész emberiséget.

S a hidjai kis óvodába nemsokára eleven élet köszönt be. A mint láttuk, Bezerédj melegen helyeselte Amáliája nevelési elveit, hogy Flórikájuk is a közös kis iskolába járjon. Tanítja ugyan Pázmány külön is, de el kell vegyülnie a kis jobbágy és béres gyermekek közé is, pajtáskodik velük, nevéről ismeri őket s azok is nem annyira a nagyúri kisasszonyt látják benne, de a velük játszó, jó pajtást. Flórival sokat foglalkozik édesanyja is. Belemélyed az ő kis lelkivilágába. Megfigyeli a gyermeklélek mélységeit, talányszerű sejtelmességét. Megtanulja a beszédet az ő gagyogni kezdő gyermeknyelvén. Meséket mond neki, történeteket talál ki. Flórika fejlődésével egyre szaporodnak az apró szelet papirlapok, a melyekre Amália feljegyzi ötleteit, a neki szánt apró versikéket, a melyeknek legnagyobb részét mindjárt meg is zenésíti, mert ehhez is határozott tehetsége volt. A mint egyik levelében olvassuk, 1836-ban írt egy négyest is, a melyet Ruzicska igen sikerültnek talált. Ezek a kis versikék eleinte Flórika kizárólagos gyönyörködtetésére valók, de a nevelő, később az ő kis csacska szájával továbbterjednek s mozgásba hozzák a hidjai kis óvoda valamennyi növendékének parányi szivét és lelkét, s utóbb, mint Flóri könyve, egy egész nemzet gyerekvilágának válnak közkincsévé. Ezek a kis versikék mély, egyetemes hatásúak, minden idők számára írvák, mert a gyermeklélek mélyéből fakadnak s nincsen nagyobb igényük, mint hogy az ártatlan, apró gyermek értelmét foglalkoztassék, látás, ismeretkörét bővítsék, képzeletét kaleidoszkópszerű szines változatokkal gyönyörködtessék.

Amáliát kis Flórikája tette poétává. Egyéb dolgaiban is megtaláljuk az olvasott, szellemes nő ízléses írásait, lelki szorongását, érvényesülni akarását, de «Flóri könyve» a maga naiv eredetiségével hat s egyszerűségével, meleg közvetlenségével odatapadt, belevésődik a lágy, viaszszerű gyermeki lélekbe.[226]

Amáliának ezek a kis versikéi nyomtatásban még meg sem jelentek, már is jó szolgálatot tettek az óvodákban, a hol szájról-szájra terjedtek s később egész hírnevet szereztek szerzőjének. Olyan okos, szellemes asszonynak, ha irodalomra szánta magát, lehetetlen is volt abban a korban fel nem tűnnie, a mikor Vahot Imre Remény czimű szépirodalmi és művészeti folyóirata még 1851-ben is csak 9 magyar írónő nevét tudja egy külön kis czikkecskében csokorba kötni.[227]

Az itt felsoroltakhoz méltán sorakozik Bezerédj Amália, kiről Vahot Imre igy emlékszik meg a Remény 1851. II. 234. lapján: Bezerédj Amália két könyvet adott ki: az első czíme Flóri könyve, sok szép képekkel, földrajzokkal és muzsika mellékletekkel. Kinyomatott először 1840-ben. II-ik kiadást ért 1841-ben, III-ikat 1845-ben. A második könyv czíme ez: «Földesi estvék». Olvasókönyv a magyar ifjúság számára. Van műve a Budapesti Árvízkönyv II-ik kötetében is, névszerint a Remeték. Adott ki német beszélyeket is (2 kötetben).

Sajnos, ezt a pár sort nem szabad szószerint való értelemben venni. Bezerédj Amália már nem érhette meg könyveinek megjelenését, ezeket már nem ő, de érte rajongó férjének kegyelete adta ki.

Amália életereje rohamosan fogyott.


105. A «FÖLDESI ESTVÉK» CZIMKÉPE.


Bezerédjt ugyan igyekeztek Atomir, Schönbauer s más doktorok megnyugtatni, Amália köhögését és torokbaját az időjárással magyarázták s a 18 hónapos betegség jobbrafordultával vigasztalták, de lassan-lassan az ő bizalma is fogy, bár erős lelke folyton a vigasz cseppjeit csepegtet Amália csüggedt lelkébe.

1836 május 2-án vége az országgyűlésnek. Bezerédj végre hazajöhetett, a mi, a mint levelei mutatják, igazi megváltás volt reá nézve. Nem sokáig lehetett azonban szeretett Amáliája körében, az orvosok ismét levegőváltozást ajánlanak a betegnek, a ki úgy látszik Sopronba megy István szüleihez, mert a november 26-iki levelében Bezerédj azt írja Csapónak, hogy Pál testvérét a hét végével várja, ki Amáliával indul le. «Máli köhögécskél ugyan, de nem erősen, nincsenek fenyegető szimptomák…»

Meglátszik azonban egész lényén – Deák is konstatálja, – hogy híres optimizmusa kezdi elhagyni. Családi bajai mellett bizonyára a más irányba terelődő megyei állapotok is hatással vannak reá. Meg is írja egészen nyiltan, hogy elment a kedve a megyei ügyektől. «Ők nem dolgoznak pénzzel, azért sokan ellenük vannak. De hát az élet küzdelem s a küzdelem edzi meg a férfiút. A választások eredményét közölni fogja.»[228]

Kossuth Lajosnak is azt írja: «A mi itt a megyei szellemet illeti, majd csak szóval. A varium et mutabile omne, valóban igen közönséges igazság.»[229]

De mindez csak afféle pillanatnyi múló jelenség, mert még legnehezebb napjaiban is egy perczre se szűnik meg vármegyéje s a nemzeti haladás ügyéért buzogni. Barátait egyre szorgolja nemcsak óvodák ügyében, de sürgeti a dologházi tervet (Sztankovánszkyhoz 1834. márczius 7-én), a Sárrét öntözését. (1835 márczius 12.) Tudakozódik Perczel István szekszárdi kaszinó- és vivóiskola-terveiről. Biztosítja támogatásáról. (1834 márczius 3.) Majd kéri a selyemtenyésztési plánumot, hogy azt odafenn terjeszthesse. (1836. márczius 14-én) Lelkesedéssel ír Kossuthnak az első szekszárdi nyomda tervéről, kéri, emlékezzék meg róla, «a mi nem lesz haszon nélkül a sajtó nélkül szűkölködő törvényhatóságoknál». [230]

S bár a tolnai tisztújítás is a Bezerédj-párt vereségével végződött, 1836 deczember 31-én már ismét a régi bizakodó hangon, mindenbe belenyugvó lélekkel ír Csapónak: «Befejeztük tehát a sok tekintetben praegnans esztendőt. Igaz, volt némi kellemetlen része, de sokszor ebben van csirája a jövendőnek és Informes hiemes reducit Jupiter idem summovet. Málira és rám nézve is aggodalom nélkül legyetek. Máli bajának ugyan nincs még vége, de ment fenyegető állapotoktól. Én is jobban vagyok.»

Mert előzőleg ő is gyengélkedett, úgy hogy szoros diétát kellett tartania. Bajához, a mint írja, hozzájárul a mindennapi izgalom is…


106. A «FÖLDESI ESTVÉK» CZÍMLAPJA.


«Máli baja azonban mindinkább aggodalmas kezd lenni. (1837 január 6.) Bár a köhögés nevezetes enyhületet nyert, mégis tart. Nagyon köszöni Laubenak utolsó kötetét, ha van még ilyes, mit Máli nem olvasott, Kati nennét (Csapóné) kéri, igen jótékony dolgot tesz, ha mulató olvasást szerez neki.»

S így tart a lassú halódás… «Szegény Máliról se jobbat, se rosszabbat nem írhat. A grippet minden reménységen felül kiállta, azonban aggodalmunknak nincs vége… Isten mentsen benneteket ilyen szomorúságtól…» (1837 márczius 9.) Havas most ment el… Csak probálunk, probálunk… (1837 május 13.)

Közben Sopronban édesanyja is súlyosan megbetegedett s Amáliát is más vidékre vonta a vágyakozása…

De 1837 szeptember 8-án már azt írja, hogy anyját valamivel jobb állapotban találta és hagyta el. Marienthalban mindent rendbe hoztak. «S holnap Isten segítségével kimegyünk, hol szegény Málim, kinek állapotja egy néhány nap olta ismét hanyatlóbbnak látszik, mégis bizodalmasban várja az orvoslást.»

Az idemenetel azonban már csak a haldokló utolsó kívánsága volt. Bezerédj 1837 szeptember 18-án igen leverten írja Csapónak, hogy édesanyjának állapota ugyan javult: «szegény Málim azonban fájdalom, napról-napra inkább hanyatlik, ámbár láza majdnem egészben megszűnt, de a gyengeség s egyéb rossz szimptomák igen nevekszenek.» «Ő még kívánságot táplál itt maradni, de már az itteni orvoslásból sikert várni nem lehet. Mihelyt Máli hajlandó lesz, sietünk haza… Bocsáss meg, hogy csak ily röviden és zavartan irok.»

Három nap mulva aztán bekövetkezett a katasztrófa: «Ifjabb Bezerédj István gyászba borúlva tudtúl adja: hogy felesége Bezerédj Amália tüdő ’s gége vészben hosszú ideig sorvadván, Mariavölgyében – hová némü füvek levével orvoslást próbálni bizodalma ’s kivánsága vezérlett bennünket – e’ folyó hó’ 21-kén r. 4 1/2 óra tájban, miután a’ haldoklók szentségeiben keresztény lélekkel részesült, csendesen meghólt. Harmincznegyedik évét élte. Floriana kisded leányunk maradt utána. Légyen az Istennek akaratja!»

Az eredeti halott-levél szerint «Prihely József máriavölgyi plebános bizonyítja, hogy ifju Bezerédj Istvánné, Bezerédj Amália, 33. életévében tüdővészben (phtisis) elhúnyt, a halotti szentség után s Máriavölgyben eltemette Balogh Ferencz stomfai plebános».

Később azonban Hidjára hozták haza s ott helyezték el végső nyugalomra.

Bezerédj lelkét mélyen megrendítette a veszteség. Megtört lélekkel írja szeptember 28-án Csapónak: «Nehezemre esik ugyan, de más részt még is igen vonzódom, Néktek, kiket idvezültem valóban szivből és kiválasztva szeretett – irni. Hiven fogom pedig őrizni, hagyományképpen is, ezen indulatot, mellyet Ti is tápláltok, és mellyet nálatok sem fog a halál elvágni. – Igen vágyok, keservesen vágyok véletek lenni…

Kis Flórink – szegény-szegény kis Flórink egészséges, és olly édes fájdalmasan mosolyog és küld csókokat sokszor az ég felé, hogy a megindulástul nem lehet akkor magamat tartóztatnom. Rólatok gyakrabban emlékezik, szeressétek Ti is.»

A baj, szomorúság azonban rendszerint nem jár egyedül. Néhány nap mulva már (október 8-án) azt írja Sopronból Csapónak, hogy «édesanyjának tegnapelőtt óta súlyosbodott állapotja néhány napig nála tartóztatja és csak a 13-16. érkező gőzössel mehet legfeljebb Pestre s onnan le Tolnába, ahova már olyan nagyon vágyik».


107. JELENTÉS BEZERÉDJ AMÁLIA HALÁLÁRÓL.


De a betegség válságosra fordult s édesanyja felsőbüki Nagy Erzsébet november 18-án meghalt s 20-án temették el Szerdahelyen.

Bezerédj lelkét e kettős fájdalom egészen összetörte. Ritka gyöngéd férj és páratlan jó szülőszerető fiú volt. Teljes fásultság vesz erőt a lelkén: «Mosti állapotomban barátim béketűrésük és engedékenységükre van szükségem…» s bocsánatot kér Csapótól, hogy Csapó testvére halálára csak ily későn fejezi ki őszinte részvétét, «pedig a fájdalmat most annál inkább érteni és osztani tudjuk.» (Hidja, 1837 deczember 21.)

Testvérének pedig ezeket írja: «Az én lelkiállapotom, a fájdalomnak jobb nemére kezd változni s azon merevedés forma szünni rajtam… Iparkszom azt mindenképp előmozdítani, mire lejössz, már jobban erős tudok lenni magamon. Már csak egy ideig béketürésre szorulok, Tőled legfőbbkép édes Palim. Adja Isten, nemsokára teljes szerencséden örülhessek, mi a legvalódibb, a legtartóbb s jobb vigasztalásom lesz.» (Hidja, 1837 deczember 20.)

S ettől kezdve Bezerédj még inkább a munkában keres vigaszt. Szerettei emlékének él. Folytatja Amália megkezdett művét az amúgy is szivéhez nőtt kisdednevelési ügy körül. Nemcsak kis Flórikáját gügyögteti a szülei szív bánatos szeretetével, de mikor otthon van, minden nap tölt egy pár perczet kis óvodájukban s Etelka sógornőjével «a hű lélekkel» sokat buzog a tolnai óvóképző felállítása körül is, a miért «A kisdedóvó intézeteket Magyarországban terjesztő egyesület» sietett is Bezerédj Etelkát 1838 szeptember 8-án tiszteleti tagjává megválasztani. Majd kegyeletes buzgalommal rendezgeti Amália irodalmi hagyatékát, s írásait Kiss János superintendensnek, az ismert költőnek is elküldi olvasás és valószínűleg véleményadás végett. 1840-ben (inkább azonban 1839 végén, mert már akkor készen volt) Heckenast Gusztáv kiadja Amála műveit.

A Nemzeti Múzeum könyvtárában, Gyulai Pál hagyatékából ma is megvan Bezerédj Amália két kézirat-kötete. Mesék és elbeszélések: Kis Enna, Luizika, Bettike, Lottikáról. Apró mondások állatokról. Énekek Estvéli, Reggeli Öltözésnél, Estve. A koszorúkötő, Előrelátó, Mindennek kell oka lenni, (kihúzva Rózsa, a jó gyerek) Méhe, Rossz idő, A restehez, Kerengelő játék. Egyes fejezeteknek Bezerédj István saját kezeírásával adott czímeket. A B. C. nóta, I. Imádság. II. Napi rend. III. Kerengelő játék. IV. Bujkáló. V. Bujkáló és Luisa VI. Fák. VII. Házi állatok. XII. Madarak. XIII. Esztendő négy szakasza és a 12 hónapok. A kis kertész I. rész… A tanulás hasznáról és a jó és illendő magaviseletről. S római számokkal jelzi a sorrendet.

A megjelent Flóri-könyv nagy hatást keltett az egész országban. Követtársai szétkapkodták. Bezerédj István 1840 február 11-én örömmel írja Bezerédj Etelkának: Már a főherczeg családjában is van Révai Vali által. – Majd hogy: Sokat emlegetik Flórit, Batthyányék különösen. Kis leányukat hozta ki mindjárt a grófné, ki Flóri könyvéből mondott többet, kissé pöszén, de igen kedvesen s kérdezte: kitotta s millyen Flóri? (Február 16.) Barátait pedig kérdi, olvasták-e a Flóri-könyv bírálatát?


108. JELENTÉS ID. BEZERÉDJ ISTVÁNNÉ HALÁLÁRÓL.


Bezerédj maga is nagyon örült a Heckenast által küldött könyveknek. Azt írja Etelkának, hogy a festettből adjon egyet az iskolának, de vigyázzanak rá. A színteleneket pedig talán legjobb lesz kiosztani az érdemesebb gyermekeknek. 1841-ben a Kajdacson ebédelő püspöknek, kivel úgyis sok megbeszélni valója volt az iskolák ügyében, szintén a Flóri-könyvet és a Földesi-estéket adta viszonzásul a – szentírásért.

Pár év mulva aztán hangos lett az egész ország a Flóri-könyv csengő verseitől. Hálás volt érte nemcsak a gyermeksereg, de «a kisdedóvó intézeteket terjesztő egyesület» s az ezzel kapcsolatos «eszmecsere társaság» is. Bezerédj 1846 november 22-én azt írja Pál testvérének, hogy édesanyjuk nevenapját (Erzsébet, november 19.) csendesen, de mégis egypár ünneppel is összekötve ülték meg. A kisdedóvók eszmecsere társulata egyik tagját kiküldte, hogy különösen a Flóri-könyvért való elismerésül Amália sírjához fát ültessen, egy másik tagját pedig, hogy a sírt egy tájképben rajzolja le. A képíró azonban megbetegedett, csak az első jött le, a ki csütörtökön egy thujabokrot (cziprus helyett) ültetett a sírhoz s két szomorú fűzet a temető külső bejáratához s Máli képét kérte 33 példányban a kisdedóvó intézetek számára. A kajmádi páter misézett. «Elgondolhatod, hogy elérzékenyültünk, gondoltam reád is sokat, édes Palim, ezen egész nap sorján oly elevenen és bús vágyakkal telve voltak előttem az elmúlt idők!»

Vahot Imre Pesti Divat Lapja 1846. évi 52-ik számában «Emlékezés Bezerédj Amáliára» czímmel közli is az «Eszmecsere társulat» kiküldöttjének, Szigethy Istvánnak beszédjét, a melyben «a tisztelt családnak most is tartó s a kis Flórinak hunytával kettős bánatából részt kiván s azt a társaság jogai közé számítja.

Abból indul ki, hogy a sírnál már csak egy üres hely van, a fejnél, ahová fát ültethet:

«Lelkünket mi nagyon megnyugtatja, ha csak egy szál fűz, vagy örökzöld fát ültethetek ide, ha tudom, hogy e szent porok felett, a nyugvó fejéhez ültethetem azt, mely fő egykori jótevő működésében, a hazának a népnevelés általi boldogítását messze belátással fogá fel s most e fácskát is mintegy annak jeléül ültethetem ide fejéhez, hogy e hazának kisdedóvás általi részletes boldogításában gondolatunk az elhunyt honleány tetté érlelt gondolatával ugyanegy…»

Szigethy István 1846 deczember 30-án levélben is megköszöni az arczképeket, «Etelka kisasszony uti tárczájába igtatott érzékeny sorait, a melyeket a társaság jegyzőkönyvébe is bevettek» s megemlékezve a Pesti Divat Lapban megjelent fenti emlékbeszédről «a boldog emléklű honleánynak tanulságos életrajzához az első kezekből leghűbb adatokat kér».

Nincs érdekesség híján ama kérése sem, hogy a jövő tavaszszal bármily szerént két kis fűszálat is szúrassanak a kertészszel a sír fejéhez, mert a közhiedelem azt tartja, hogy a sír fejéhez fűzet ültettek s az egy jóhírű lyrikusunknak az Életképekben megjelent verse szerint, «a sír fölé lengend». «Legyen meg tehát az igaz való!»

Magának a kis iskolának is volt egy szép emlékünnepe 1846 deczember elsején, a mikor Amáliának, a kis iskola alapítójának arczképét ünnepélyesen kifüggesztették.

Szigethy Mihálynak, az óvoda akkori vezetőjének most is megvan a család írásai között akkor elmondott «Emlék szavallata», a melyet a gyermeksereghez intézett. Ugyanekkor az Ifju czímű verset s «A szarvas és borja» sikerült verses mesét úgy látszik kis növendékek adták elő. Szigethy emlékbeszédében többek közt ezeket mondja:

«Buzduljon zsenge kebletek, ha pillanttok e képre, mert éltető kép ez reátok nézve s új életet adott nektek ezen képnek élő rajza, mert ő találta fel azon eszközöket, melyek által ti boldogulhattok. Ő szerzé nektek azon bőv tanforrásu Flóri könyvet, mellynek foglalatját mostan ti örömmel dadogjátok és elmétekben vesztek s ő emelte (ki) végre bennetek azon mély sülyedésből, mellyben sinlődtek elődeitek, kik ha látnák zsenge utódjaikat, elrémülve csodálnák haladástokat; azon okból annál inkább vegyétek szivetekbe a dicsőültnek ama mondását: Az idő drága kincs, ezt ha te elvesztegeted, pótlója sehol sincs; mert vissza már nem nyerheted. Azért kétszeresen búzdítson benneteket ezen képnek szemlélése – haladásra…»

Egyszerű, talán naiv szavak, de sok igazság van bennük. Bezerédj Amáliának kedves gyermekversei sok-sok fiatal lelket gyönyörködtettek, termékenyítettek meg s méltó ő arra a nagy tiszteletre, a melyben kortársai s egy egész felserdülő nemzedék részesítette.

Annyi bizonyos, hogy a míg férje: Bezerédj István, testvére Etelka és kis Flórikája élt, a hidjai temetőben levő sírja nem volt egy perczig sem virág és – könny nélkül s az ma is kegyeletes gondozás tárgya.

Emléke pedig a régi és sokszor átdolgozott Flóri könyvében jelenleg is él s még soká hirdeti a mai gyermekirodalom első úttörőjének soha el nem halványuló érdemét…


109. A «FLÓRI KÖNYVÉ»-BŐL.





FÜGGELÉK.


I. BEZERÉDJ ISTVÁN KERESZTLEVELE.




II. BEZERÉDJ ISTVÁN JOGI BIZONYÍTVÁNYA








Jegyzetek




HátraKezdőlap