I.
A KUBINSZKY- ÉS PECSOVICS-VILÁG TOLNÁBAN.
AZ 1839/40. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS.

A MULT SZÁZAD huszas-negyvenes éveit bátran el lehet nevezni csendes, kettős irányú, vérnélküli forradalomnak, melyet a nemzet legjobbjai egyfelől a minden haladástól irtózó kormányhatalommal, de másfelől az általános elmaradottsággal, a nemzeti előjogokhoz görcsösen ragaszkodó ókonzervativ felfogással küzdenek végig, nem magukért, de az általános emberi jogokért, a jobbágysági sorsban sínylődő nép felszabadításáért.

Csodálatosan érdekes korszak ez. Más nemzeteknél az elnyomott, a vérig sanyargatott «óh nép» saját szenvedéseinek martir-köveiből emeli a barrikádokat. Itt magából a nemesség jobbjaiból verődik össze az a lelkes, küzdő gárda, a mely a nép igazáért félkézzel a felsőbb oligarchia, félkézzel pedig lefelé, a nemesi jogok túlkapásai ellen harczol. Akkori parlamentarizmusunk az álparlamentarizmusnak ritka példányképe. Felülről a bécsi kanczellária gyeplőtartó keze irányítja, alólról pedig a jogait féltő nemesi vármegye. S e kettős malomkő őrölgeti azt a kevés búzaszemet, a mely az önmagát agyonbeszélő parlament sokszor bizony üresen járó garatjába odakerül… A követek nem hű kifejezői az igazi nemzeti akaratnak, sokszor még a saját liberalis meggyőződésüknek sem, mert fejük felett Damokles kard lebeg, a vármegyék követ-utasítási joga s a visszahívhatás veszedelme.

Láttuk az előbbi fejezetekből, hogy Bezerédj Istvánnak is mily önmegtagadással-teljes követi pályát kell megfutnia, nem egyszer alárendelni saját legjobb meggyőződését vármegyéje kevésbbé liberalis felfogásának. A míg csak elméleti kérdésekről van szó, otthon maradt barátai segítségével érvényt tud szerezni elveinek, felfogásának. A vármegye utasításai csakúgy csepegnek a liberalizmus olajától. De a mikor egy kicsit elevenbe vág a nemzeti előjogok kóros kinövéseit operálni hivatott kés, a gyakorlati megvalósulás felé kezd érni az igazi szabadelvűség – lopva érő gyümölcse, egyszeriben ott találja magával szemben nemcsak a működését gyanus szemmel néző felsőbb kormányhatalmat, de vármegyéje közhangulatát is.

Főleg a nemesi adózás kérdése volt ama bizonyos «ne bánts virág», a melyhez nem volt tanácsos az akkori követ uraknak még csak nyúlniok sem. Mert a vármegyei nemesség nagylelkű, a mikor alamizsnát kell adnia bizonyos nemzeti czélokra – Ludovica, nemzeti szinház, lánczhíd és más egyéb – de egyszeriben haragos lángra lobbant, a mikor csak a porták számának igazságos reviziójáról volt is szó s később, a mikor az 1832/6 évi X. t. cz. értelmében szóbajött a jobbágy telken lakó nemesség adó alá vonása, odáig jutott, hogy saját kebelében kezdtek felcsapkodni a már kész törvény elleni renitenskedés lángjai.

Tolna vármegyében különösen nagy hullámokat vert ez a kérdés, ez volt a voltaképpen való kijegeczesedési pontja a későbben kitört ádáz politikai harczoknak, az országosan ismert kubinszki és pecsovics háborúságnak.

Bezerédj és politikai barátai: Csapó, Sztankovánszky, a két Augusz, egy jó darabig korlátlan urai voltak a helyzetnek. A követi utasításokat ők gyúrták formába, volt tehát gondjuk reá, hogy azokban nyitott kapukat hagyjanak az ő liberalis felfogásuk érvényesülésének. Bezerédj nem egyszer maga szabja meg a határt, hogy meddig menjenek, főleg hogy a részletezésbe bele ne bocsátkozzanak. Kedvező alkalom volt erre, hogy a vármegyei főispáni méltóság ebeczki Tihanyi Tamás után 1833-tól 1835-ig üresedésben volt s a vármegye teljes főkormányzata ezen idő alatt Csapó Dánielnek, a vármegye kiváló alispánjának kezében összpontosult. Csapót szívesen látta volna vármegyéje a főispáni helytartói, sőt a főispáni székben is, de a liberalis elvekhez való szegődése útját szegte további érvényesülésének. Az udvari légkörben élő veje, nemeskéri Kiss Pál meg is írja neki egészen leplezetlenül, hogy «nagyon sokat pipázgatnak együtt és hogy nagyon is a radikál-reformerek karjaiba veti magát.» Komoly jelölt odafent Bezerédj György, Bezerédj István apósa is,^[1] ki mint kormányhű politikus irányadó körökben meglehetősen kedves személyiség. Kineveztetését azonban mégsem tarthatták kivánatosnak, mert ekkor már Bezerédj István politikai szereplése meglehetősen nagy szálka volt a kormány szemében. Emlegették a personálist, majd Zichy Károlyt is, míg végre 1836-ban gróf Eszterházy Károlyt nevezték ki főispáni helytartónak, 1837-től 1845-ig pedig Tolna vármegye főispánjának.

Esterházy gróf az 1838 augusztus 8-iki közgyűlésen jelent meg először Szekszárdon, a mikor beiktatása a legnagyobb pompával ment végbe.^[2] A 2-300 tagból álló nemesi banderiumot maga Perczel Móricz vezette elébe. A székfoglaló közgyűlésen Csapó Dániel alispán és Bezerédj István főjegyző üdvözölték a vármegye nevében. Csapó Dániel beszédében a főispáni hivatal nagy feladataira hívta fel a figyelmet «a jelen időkben, midőn a világszerte eléhaladási vágy és igyekezet, ezen a tudományos esméretek kifejlésének s terjedésének gyümölcse, a népeket ingásba hozván, felekezetekre osztotta». Hangoztatja a reformtörekvések indokoltságát s igazolásul rámutat az angol példára: «Igy javítja jelenleg az angol kormány lassankint, de biztos kézzel alkotmányi fogyatkozásait – ez az, mit nemzetünk műveltebb része is kiván és a mit törvényes úton eszközölni igyekszik.» Bezerédj István pedig fényes beszédben mutat rá a magyar vármegyei rendszer előnyeire s a központosítás ellen szól. A vármegyei rendszer Bezerédj szerint a magyar alkotmány legértékesebb része, melynek főelőnye, hogy «az irószobákon és a tisztviselői viszonyokon kivül álló független, szabad polgár tettleges, közvetetlen és elhatározó részt vészen a közhatalom gyakorlásában». Ugyanazon napon tették le a vármegyeház épületének alapkövét s ez alkalommal Sztankovánszky Imre tb. főjegyző lelkes szavakban ünnepelte Csapó Dániel alispánt.^[3] Az új főispán már úgy látszik bizonyos határozott utasításokkal érkezett s mindjárt fel is használta elégedetlenségét az ókonzervatív elemeknek a Csapó-Bezerédj-Sztankovánszky uralommal, vagyis jobban mondva Bezerédjéknek a nemesi előjogokkal ellentétes liberalisabb állásfoglalásával szemben s teljesen az előbbieknek karjaiba vetette magát.

Az augusztus 8-iki közgyűlés alkalmával Csapó Dániel alispán hivatkozván a törvényes kétszer három év leteltére, felvetette a tisztújítás kérdését. Többen elhalasztani kérték a tisztújító széket tavaszra, a mikor az új főispán jobban tájékozódik, de Esterházy hangsúlyozta, hogy ő a törvény szigorú kivánalmai szerint akar eljárni, ezért a közgyűlés bizottságot küldött ki a választás előkészítésére, főleg a nemesség összeírására.

Az 1836 november 28-ára kitűzött tisztújítás aztán teljesen a Perczel és Dőry familiák akarata szerint történt. Perczel Móricz maga írja, hogy ennek a választási kampánynak voltaképpen ő volt az irányítója azért, hogy a Dőry és Perczel családokon 1827-ben esett sérelmet megtorolja. Csapó visszalépésének már előbb kifejtettük igazi okát, jeleztük Bezerédj visszalépési szándékát is, de annyi bizonyos, hogy ha vissza nem vonulnak, akkor is kisebbségben maradtak volna. Bezerédj a közgyűlési jegyzőkönyv szerint nyiltan meg is mondta, hogy «nem szive sugallata következtében lép vissza, de bizonyos változott körülmények miatt». Így aztán megtörtént a ritka egyértelmű választás. Első alispán Magyary Kossa Sámuel lett, másodalispán Dőry Gábor s főszolgabírák többek közt: Perczel Imre, Dőry Sándor, Perczel Móricz, tehát jórészt a rokon családok tagjai. A régiekből csupán csak Sztankovánszky Imre főjegyző maradt meg, mert ő reá Perczel Móricz szerint – szükség volt.

1. GRÓF ESTERHÁZY KÁROLY FŐISPÁN.

Már ekkor észrevehető Esterházy főispánnak Bezerédj ellen való – úgy látszik felülről sugalmazott – állásfoglalása. A búcsú alkalmával Csapó érdemeit külön beszédben mintegy tüntetőleg emelte ki az új főispán, Bezerédjről azonban szó sem esett beszédében, a kinek aztán a többi tisztviselővel együtt csak ama bizonyos jegyzőkönyvi sablonos elismerés jutott. Pedig ekkor már Bezerédj még a távoli vármegyékben is meglehetős népszerűségnek örvendett. Éppen az október 3-iki közgyűlésen (2496. jk. szám) jelentette be Csapó Dániel alispán Zala vármegye átiratát, a mely szerint Bezerédj Istvánt a «nemzet közboldogsága ügyében az elmult diétán kifejtett sikeres működéséért táblabiróvá választotta». A tolnamegyei rendek ebből kifolyóan elhatározták a főispánnak az iránt való megkérését, hogy Deák Ferencz, ki az elmult országgyűlésen «szintén feltünt,» «polgári jutalmul ugyancsak táblabíróvá választassék.» Ezt a főispán csak ismételt felhívásra teljesítette. Kinevezte azonban saját fiai nevelőjét: Wéber Jánost is. Mindez természetesen élnék visszatetszést szült. Tolna vármegye szabadelvű tisztviselő karának bukását s a Dőry-Perczel-párt diadalát Deák Ferencz 1836 deczember 31-iki levelében közli Kossuthtal.^[4] Ez esemény nagyon leverte Deákot, fájlalta a vereséget s komoran tekintett a jövőbe. Kiderül e levélből, hogy Bezerédj Istvánt a vereség ellenére sem hagyta el optimizmusa, az áldott lelkiállapot, mely lelki egyensúlyát mindig fenntartotta. «Non est desperandum» üzente a vereség után Deáknak, ámbár lelkében fájó sebek gyötörték. Deák azonban más véleményen volt s e vélemény szerint «sok jó ember kételkedik, hogy Pistánknak követté választása jövendőre kivihető legyen s ez publica calamitas volna». Deák jóstekintete a jövőbe látott s jól sejtette, hogy Tolna vármegye szabadelvűségét veszedelem fenyegeti.

A Perczel és Dőry családok között való nagy egyetértés azonban nem sokáig tartott. Perczel Móricz maga feljegyzi, hogy ő volt oka és előidézője a kevés vártatva kitört háborúságnak.

A viszály magja már a fényes beiktatási ünnepségen el lett vetve. Ekkortájban történt ugyanis a pozsonyi nemes ifjak, a Lovassy testvérek, Tormásy és sok mások, továbbá Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós perbe fogása. Tolna vármegye ugyan liberálisan felírat érdekükben, az új főispán azonban átgyúrni igyekezett a megyei közhangulatot, a mi részben sikerült is, mert Bezerédj összes leveleiben nem találunk oly kemény kifakadást, mint Csapóhoz Hidjáról Pestre küldött levelében olvasható. El van keseredve a megyei gyűlésnek az országgyűlési ifjak ügyében tanusított magatartásán: «Vannak nyomorult elemek… Esterházy gróf csinálta az egészet…»

2. DEÁK LEVELE BEZERÉDJHEZ.

Valószínű, hogy Bezerédj és társai újabb feliratot, vagy talán Pest és Zala megye példájára külön küldöttséget is terveztek ez ügyben a királyhoz. Annyi tény, hogy Bezerédj Deák Ferenczet is Szekszárdra várta ebben az időben, Deák azonban Kehidáról 1836 november 19-én kelt levelében azt írja Bezerédj «kecsegtető meghívására,» hogy «szíve érzése bármennyire ösztönzi», tolnai útja úgy látszik tavaszra marad, mert teljesítésre váró dolgai hosszú időre való távozását nem engedik. Deák Ferencz eme levelében tüzetesen beszámol az elfogott ifjak ügyében tett bécsi küldöttségi útja eredménytelenségéről s talán éppen ez a levél volt feltüzelője a mély, hazafias érzésű Sztankovánszky Imre főjegyzőnek, a liberális párt «szükségből» meghagyott egyetlen régi tisztviselőjének, mert a nagy pompa és vigadozás közt mondott beszédjébe ügyesen beleszőve a történteket, egyenesen megrótta a nagy vendégeskedést: «non convenit luctibus iste color!»

A kormány emberei rendkívül méltatlankodtak beszédén. Sorban mindenkit felköszöntöttek, csak Sztankovánszkyról, az érdemes főjegyzőről feledkeztek meg. Perczel Móricz ezt tovább nem állhatta s Kapuváry János gazdag földbirtokos unszolására szólni kezdett: «Szarvánál kell fogni az ökröt és meg kell szegni a kenyeret. Meg is szegtem, meg is fogtam!» – mondja ő maga. Egy rögtönzött kis beszédben lángoló szavakkal dicsérte meg Sztankovánszky hazafiságát és bátorságát, mire a vendégek egy része viharos tapssal és éljenzéssel felelt, míg a loyalisták elképedve ugráltak fel az asztaltól. Ezzel ki volt adva a jelszó a háborúra.

A kormányt pártoló ókonzervativok haragja legelső sorban az agilis Perczel Móricz ellen fordult. Felhasználtak ellene mindent, hogy nagy népszerűségét tönkretegyék, főszolgabírói állásából kitúrják s ezzel nagy befolyását csökkentsék. Perczel Móricz, Bezerédj levelei szerint is meglehetősen nagy hivatalos «meggondolatlanságot» követett el. Alapi Salamon Elek paksi földbirtokosnak fia egy 30 ezer forintos boreladási szerződést vitt el hozzá, hogy azon atyjának névaláírását hitelesítse. Perczel Móricz teljes jóhiszeműen igazolta a névaláírás valódiságát, de később Salamon Elek hamisnak jelentette ki a névaláírást s bár Perczel jóhiszemű tévedése önmagaszabta büntetésekép a 30 ezer forintos kötelezvényt egy pécsi kereskedőtől nyomban magához váltotta, mégis megindult ellene az emiatt való hajsza. Persze ürügyül használták csak fel ezt az ő üldözésére, a minek voltaképpen való oka az volt, mert benne Bezerédjnek s a liberalis ügynek legelszántabb védőjét és előharczosát ismerték fel. Nem felejtették el ellenfelei, hogy a mikor Bezerédj Istvánnak 1836-ban mandátuma lejárt, az ő nyomtatásban is megjelent követi végjelentése elismerésekép Perczel Móricz az 1836 július 5-iki közgyűlésen Bezerédjt több felszólaló támogatásával újból kijelentette követnek.

Bezerédj leglelkesebb pártfogója ez alkalommal Dőry Gábor másodalispán, későbbi leghatalmasabb ellenfele volt, ki ezt a kijelentést nyomban jegyzőkönyvbe vétetni kívánta. Bezerédj azonban a legnagyobb határozottsággal mellőztetni kérte a felvetett indítványt «nemcsak ismert szerénységéből kifolyólag, de a választók szabadsága iránti tiszteletből is.» Ezen eljárása még inkább szaporította Bezerédj híveinek számát, úgy hogy Perczel Móricz szerint «a Bezerédjnek újdon követté való választására irányuló buzgalom Tolna vármegye mérsékletes és törvényes elveinek természetes következménye volt».

1838-ban szóba jött az 1832/6: X. t.-czikknek végrehajtása, vagyis a jobbágytelkeken lakó nemesség megadóztatása. A mikor azonban az eljárt megyei választmány a június 21-iki közgyűlésre véleményes jelentését beadta, a szekszárdi és dunaföldvári nemesség birtokainak megadóztatása körül heves vita indult meg. Dőry Gábor másodalispán az adózás alól magát mentesíteni akaró nemesség érdekeit védte, míg Bezerédj István és Perczel Móricz a törvény szigorú magyarázatát követelve, a király jogaira hivatkozva, a kérdéses birtokoknak adó alá kijelöltetését sürgették s azt erős küzdelemmel határozattá is emelték. Tehát éppen a rebellis színezetűnek kikiáltott Bezerédj volt a már királyilag szentesített törvénynek védője.

A magát jogaiban sértve érző nemesség adó alá vetését Bezerédjnek kezdte tulajdonítani s az úrbéri tulajdonukban sérelmet szenvedők a rég óhajtott és most nyilt alkalmat megragadva, a nemességet Bezerédj és a járásában nagy befolyású Perczel Móricz ellen ingerelték. A szekszárdi nemességet mindjárt is sikerült Bezerédjtől elidegeníteni.

Az 1839 február 12-én tartott közgyűlésen már kezdetét vette a harcz. Dőry Gábor alispán valami 400 emberből álló nemességet csődített be, a kik a gyűlést megelőző estén muzsikaszóval a főispán szobája elé sereglettek s Dőry Gábort és Festetics Rudolf grófot, mint főnökeiket, vállaikra emelték s Dőry Gábort és Perczel Istvánt kikiáltották követjelöltüknek. «A már ekkor is pénzen vásárolt – de Perczel Móricz szerint – még végkép el nem romolt nemesség azonban nem hagyta cserben kipróbált liberalis vezéreit.» A mikor a másnapi gyűlésen Perczel Móricz előbb említett ügye szóba jött, Bezerédj védelme folytán, Perczel Móricz mellett nyilatkozott meg a közhangulat, így állásából őt kitúrni nem lehetett. Most tehát egyenesen Bezerédj István ellen fordult az ellenpárt haragja. Az «elidegenedés» okául Perczel Móricz «szerfelett való pártolását» hozták fel, holott ezt Perczel, a saját szavai szerint, nem tartotta valami – túlságosnak. Dőry Gábor azonban látván Perczel Móricz nagy népszerűségét és hatalmát, vele szemben köpönyeget fordított s nyiltan értésére adta, hogy «az egész mozgalom nem ő ellene irányul, de a mindinkább közeledő választásra szolgáló mutogatás volt».

S a korteskedés, a lélekvásárlás mindjárt meg is kezdődött. Esterházy Károly gróf melegében megczáfolta ama nagy várakozást, a melyet főispáni működéséhez egyesek fűztek, mert «a nemesség megtiszteltetése díjáúl többek között ő is 600 forintot adott a legelső lakoma költségeihez».

De ez csak a kezdet volt. Már a februári gyűlés előtt nyilvánosan folyt a lakmározás Dunaföldváron, Pakson a korcsmákban s Szentandráson Gaal Eduard, Tolnán Festetics Rudolf, Zombán Dőry Gábor és Kajdacson Perczel István házánál. A február 12-iki gyűlés után pedig a főispán Tolnára sietett s Festetics Rudolf grófhoz meghívta a nézeteivel egyetértők főbbjeit s a kérdéses gyűlésben történt vereségükért bosszut forralva, elhatározták Bezerédj mindenáron való megbuktatását, Dőry Gábor és Perczel István megválasztását. S mindjárt aláírási ívet nyitottak pénz felajánlására. Még az nap odaczitálták a főbb tisztviselőket is. Minden titkolózás nélkül tudtukra adták, hogy «mindez a kormány nyilvános akarata s a főispánnak határozott kivánsága». A beidézett tisztviselők körül csak Magyary Sámuel alispánban és Vizer táblabíróban volt meg az erkölcsi bátorság, hogy a «pártba állást és az aláírást megtagadják.»

Ezen előkészítő gyűlés után aztán még ebben a hóban meghívták Tolnára az egész vármegyei nemességet, kivévén Perczel Móricz járását. Bezerédj ellen a legnemtelenebb vádakat hozták fel (Perczel Móricz szégyenli felsorolni is!) s az egyébként hozzá szító nemességet alaposan felingerelték. De Dőry Gábor és Perczel István részére csak úgy tudták őket megnyerni, hogy Bezerédj mellőztetését a király egyenes akaratának mondották s mint a főispán nyilvános rendelkezését. Az ellenkezni akarókat azzal fenyegették, hogy «Ő Felsége ezen akaratja ellen bármit is kezdeni bűn, a kivitel pedig lehetetlen s az ellenszegülők büntetést nyernek».^[5]

Ezt a hírt aztán a Tolnán megjelent nemesek, a kik fejenként 10 váltó forintot kaptak – szétrepítették az egész megyébe s a párt felülről való támogatását Perczel István táblabíró Perczel Géza előtt személyesen is megerősítette. Így elmondotta, hogy a rendkívüli nagy választási költségek fedezésére részükre a dunaföldvári sóhivatalnál nagyobb összegű pénz kifizetése rendeltetett el. Eichelburg gróf, a párt pénztárnoka pedig nyiltan eldicsekedett vele, hogy «egy nevét nem tudató nagy úr is nevezetes összeggel segíti pártjukat». Később kiderült, hogy ez a nagy úr Esterházy gróf főispán volt, a ki, amint Bezerédj Pozsonyból írja, 24 ezer forintot adott a sajátjából kortesczélokra.

Perczel Móricz beadványa szerint «30-50, sokszor több kocsikból álló csoportok nagy lövöldözések s fenyegető káromkodások közt dombovári járási hiveiket Perczel járásán, a simontornyain keresztül Pinczehelyre, Szokolyba vezetgették, hogy ott a Bezerédjhez ragaszkodó nemességet elcsábítsák és elrettentsék. Ez Szakolyban nagy mértékben sikerült is. De más helyeken szilárdan állt a nemesség. Így a pinczehelyi bíró és jegyző hiteles bizonyítványban igazolják, hogy ott «Miltenberger ozorai és Schneller zombai ügyvédek, Dőry Sándor főszolgabíró, Szalay György alszolgabíró, Szép László esküdt, Szalay János, Bogyay Vincze, Dőry Károly, ifjú Dőry Vincze táblabírák jelenlétében, a 38 személyből álló pinczehelyi nemesség megnyerésére, 150 szentgyörgyi, paksi, szekszárdi, szokolyi, tengődi nemessel 5 álló napig tartó lakomát rendeztek, a mire 7000 forintot költöttek, de, bár Dőry Gábor, a követjelölt alispán is megjelent, csak 15 személyt tudtak részükre hódítani». Ezért mondja a kortesnóta:

Ezen felül Pinczehelyen, továbbá Pakson, Dunaszentgyörgyön s más helyeken «megengedtetett a közköltségen való naponkénti borozás.»

Perczel Móricz malicziozusan meg is jegyzi védekező beadványában: «Nem hihetvén a felsőbb helyről való segittetésük hirét, majdnem azt kellene gyanitani, hogy valahol Dárius kincsére akadának».

3. PERCZEL MÓRICZ LEVELE A TOLNAMEGYEI KORTESVILÁGRÓL.

A Bezerédj-párt mindezideig tartózkodóan viselkedett. Április 8-ra azonban a főispán gyűlést hívott össze a vármegyei utasítások elkészítésére s miután ezt megelőző este az ellenfél által becsődített nemesség Dőry Gábort és Perczel Istvánt követjelöltté kiáltotta ki, a Bezerédj-párt is megmozdult s másnap «törvényes szabadságuknak megőrzése és választásbeli kizáratásuk megóvása tekintetéből részükre is két érdemes férfiút – Bezerédj Istvánt és Tahy Károlyt – jelölték, amiért aztán szitokkal és becsmérlésekkel s erőszakos megtámadtatásokkal illettek.» Az állapotok annyira elfajultak, hogy «nemes Bese és Kerecsenyi György vármegyei hajduk saját uraikat Sztankovánszky főjegyzőt, Augusz tb. főjegyzőt, Hegyesy aljegyzőt is csúf nevekkel illették, nemcsak az utczán, de a közgyűlési teremben is. Sőt az utóbbi hajdu a nevenapját ülő Hajós György (szolgabíró) megyeházbeli szobájában ennek ágyára dőlve pipázott, az urakkal együtt borozott s Perczel hajduját, Pap Józsefet, urát leszidva, derekasan – eltagolta!» (Perczel beadványa.)

Így bizony a vármegyében felbomlott minden törvényes rend. A főszolgabírák, szolgabírák, esküdtek, sőt a vármegyei hajduk is, «czibilbe öltözve», állandóan kortesúton voltak s a terror minden nemét felhasználták a kis nemesség megfélemlítésére. Nagy agitácziót fejtett ki a herczeg Esterházy uradalom is. Az uradalom ügyvédje a jobbágytelkeken lakó nemeseket birtokuktól való megfosztással fenyegette. Miltenberger Miklós fiskális több simontornyai nemes kortesnek 100 forintot kínált s minden nemes szavazat után 10 forintot.

Forster János táblabíró pedig, mint sajátkezű levele bizonyítja, a dunaszentgyörgyi nemességet még arra is rá kívánta bírni, hogy «István főherczegnek, a nádor fiának a nádori méltóságra, előleges örökösödés szerinti kinevezését sürgessék». Ezt a felszólítását egy másik levéllel is támogatja s abban minden, a Julia-majorban vagy Festetics Rudolf birkaistállójában megjelenő, pártjához szegődő dunaszentgyörgyi nemesnek 5 pengő forintot igér.

«Hát mi jó szívvel vegyük ezt, – fakadt ki Perczel Móricz – békén kell-e azt türni nekünk, midőn lelketlen polgártársaink magukat mindenhol a kormány pártjának kürtölve, még a nádori legfőbb tekintetü és fontosságu hivatalt is, legszebb nemzeti jogaink elócsállásával örökösödés tárgyaivá tenni és így magát a kormányt is gyanusitani vétkes merészséggel szándékolák.»

Ő és párthívei megkezdték tehát az ellenmozgalmat. Lelkes bátorítással összeterelték a mindenfelől megkörnyékezett nemességet.

Nemsokára széltében-hosszában hangzott a kortesnóta:

De a kormánypártiak még nagyobb erőfeszítéseket tettek. Festetics Rudolf tolnai kastélya volt a vezérkar állandó főhadiszállása, míg a kisebb nemesek a Julia-majorbéli tisztilakban jöttek össze. Pecsovics Ferencz tiszttartó volt itt a nagyon szíves házigazda. Ő rendezte azokat a híres, országra szóló orgiákat, amelyeknek sem Tolnában, sem másutt azóta se igen akadt párjuk. A Fadd melletti Julia-majorban még most is megvan az a hatalmas birkaakol, ahol a dorbézoló nemesség az évekig tartó választási küzdelmekben, a sokszor egyhuzamban három-négy napig is tartó lakomákon minden nagyítás nélkül szólva: megette az egész uradalmat. Erre a birkaakolra czélozva mondja a kortesnóta:

Igen, mert a házigazdáról a kormánypártiakat nemsokára pecsovicsoknak kezdték csúfolni. Ezt a gúnynevet Madarász József emlékiratai s más adatok^[7] szerint Huszár Pál esküdt ragasztotta rájuk azért, mert szégyenlette, hogy a másik párton levő esküdt kollégái nem a grófi asztalnál, hanem Pecsovicsnál, a gazdatisztnél, tehát mintegy a macskaasztalnál esznek. Ezért elkeseredésében azt vágta Paczolay György esküdt kollegája fejéhez: No te – pecsovics.

Viszont volt Dunaföldváron egy Galicziából oda szakadt, együgyű, különös testalkatú timárlegény: Kubinszky István (a keresztnevére ugyan homályosan emlékeznek), a ki feltünő piros ábrázatával nagyon hasonlított Huszár Pál esküdthöz. Ezért a leszólt Paczolay György esküdt azzal vágott vissza Huszárnak: Hallgass, hiszen te olyan vagy, mint a – Kubinszki. Majd: Eredj innen, te – Kubinszki!

Ezzel megdől úgy Horváth Mihály,^[8] de különösen Eötvös Károly állítása, mintha Tolnamegyében Kubinszki nevű nemesek lettek volna. Eötvös legfeljebb Huszár Pált ismerhette, de nem, amint ő mondja, Kubinszkyt, az ide való nemes embert.

Annyi azonban bizonyos, hogy ettől kezdve csak kubinszki és pecsovics pártot ismertek nemcsak a vármegyében, de az országgyűlésen is.

Az igazság érdekében azonban be kell ismernünk azt is, hogy az evés és ivás terén a kubinszki párt sem maradt el a másiktól, legfeljebb hogy ritkábban és szerényebb eszközökkel cselekedte. Bezerédj maga írja Szekszárdról 1839 április 23-án a sógornőjének Bezerédj Etelkának: «Most vasárnap, 28-án ebédre sok vendéget kapunk mindenfelől, a nemesség látogatásomra jön, vagy ötszáz személyre – 500 – kell készülnünk, azonban ne döbbenj meg, segitünk, hogy elláthassuk jól».^[9]

Ez a tekintélyes szám mindenesetre azt mutatta, hogy Bezerédjnek nagyon hatalmas pártja volt. Perczel és társai tehát biztos reménynyel néztek a választás elé. «A pecsovics párt azonban félteni kezdte példátlan költséggel és fáradhatlan iparral hónapok óta folytatott munkálkodásának gyümölcsét» (Perczel Móricz szavai). Ezért a május 8-ra kitűzött választást megelőzően már három nappal összegyűjtötte mindazokat, a kik borozgatás közben nevüket egy jegyzékre felírták. Az aláírást kötelező erejűnek hirdették. A kik ellenkeztek, azokat kocsikra rakták s 1 váltó forint fejenkénti napszám igérete mellett Festetics Rudolf gróf Julia-majorjába, a már említett birkaakolba zárták össze s Kornis László esküdt vezetésével őrökkel vigyáztattak reájuk. Becsalogatták s tejbe-vajba fürösztötték a Tolnára dohányt vitt szentlőrinczi parasztokat is s hogy erejüket fitogtassák, a Perczel járásából való nemeseknek adták ki őket.

Az itt mulató főbb kolomposok aztán éjjel Szentgyörgyre is betértek, s ott elhíresztelték, hogy «Festetich Rudolf gróf indítványára a majorban elhatározták, hogy minden Perczelek levagdalva, Bezerédj István amúgy is kopasz fejéről pedig a még hátralevő hajszálak kitépve lesznek».

Perczel Móricz később az iratokhoz mellékelte azt a verses fenyegető levelet is, amelyet a vármegyeháza előtt találtak a Haj Pál István kezeírásának ismertek, de «műveltebb észnek tulajdonítható»:

Ekkor már megkezdődött a pártok külső megkülönböztetése. A pecsovicsok nemzeti színnel diszített fehér kalapokat, a kubinszkiak pedig később vörös kucsmát hordtak.^[10] Mindez azonban csak mérgesítette a helyzetet. Mert például Dunaszentgyörgyön hajtóvadászatot tartottak a vörös sapkákra, elszedegették s külön jutalom fejében Festetics Rudolf grófhoz szállították be, majd Perczel erélyes fellépésére visszaadták. Az elhatalmasodott pecsovicsok pedig valósággal felfegyverkeztek s nemcsak azzal a régi szokásjoggal éltek, hogy a gyűléseken kardosan jelentek meg, de fegyveresen barangolták be a vármegyét, a mi aztán mindenfelé garázdálkodásra adott okot. Így Bölcskén a paksi és dunaföldvári pecsovics nemesek a Tahy Ádám házából kijövő kubinszkiakat megtámadták, a rendet csináló ispánt halálra sebesítették.

Meg is jegyzi Perczel Móricz: «Honnét származtak ezen nagyszámú fegyverek? A vádló párt családi levéltárából aligha?» Szóval ő és társaik «visszatorlás nélkül sokkal többet tűrtek, mint azt társas életkörülmények közt egy férfiunak tűrni illenék…»

E zajos előzmények után a képviselőválasztás napján 1839 május 8-ra és következő napjaira tüzték ki. A kubinszki párt már 7-én este bevonult Perczel Mór és barátai vezetésével, «díszes ünnepies rendben».

Éppen ilyen impozáns volt másnap reggel a pecsovicsok bevonulása is, akiket Festetics Rudolf gróf vezetett. A pecsovics nemeseket, tartva szökésüktől, a vásárálláson kívűl levő gyöpön, a kocsijaikból készített sátortáborba szállásolták.

4. PECSOVICS GÚNYVERS BEZERÉDJRŐL.

A vörös kucsmások már kora reggel fölvonultak a vármegyeházához, de a főispán a kapukat bezáratta, így a róm. kath. iskola körül foglaltak helyet.

Nemsokára megérkeztek a pecsovicsok is. Főnökeik: Bogyay Vincze, Dőry Vincze, Dőry Károly, Dőry Sándor fő-, Szalay György alszolgabíró, Schneller és Miltenberger ügyvédek (az utóbbiak nem is nemesek), továbbá Stantsits, Kornis, valamint Gaal Eduard, Salamon Elek és Festetich Rudolf kivont karddal vigyáztak az «önmagukat 800 dicső pecsovicsok» czím alatt éltető nemesekre, akik Bezerédjt folyton «krumpli csősznek» titulálták s megkezdték az ingerkedést. Tüntetőleg közéjük vegyült a főispán is. A vármegyei hajduk: nemes Kerecsenyi és Bese György kivont karddal jártak le és fel s egyre tüzelték az ellenpártot a hozzájuk átszökésre és tilalmas vitézkedésre. Így a czivakodás már kora reggel megkezdődött. A pecsovicsok egyre keresték az alkalmat, hogy a fegyvertelen kubinszkiakkal összetűzzenek. Szalay György és Stantsits esküdt karddal estek neki a róm. kath. iskola mellett a kubinszkiakat éltető parasztoknak, amiből csaknem komoly zavargás támadt, de Perczel lecsittította. Erre még hatalmasabban éltették őt és Bezerédjt, a mit a másik párton mindjárt «paraszt zendülésnek» minősítettek.

A közgyűlést, mivel a rengeteg ember a vármegyeház nagy termébe be nem fért, Esterházy gróf főispán a megyeház kapuja melletti pitvarból nyitotta meg. Ott volt a vármegye minden számottevő ura s a kis nemesekből körülbelül 1500-an. Ez hatalmas szám volt, mert Tolna vármegye nemessége sohasem tett ki többet, mint 1800-2000-t. A királyi leirat kihirdetése után Jeszenszky János kir. táblai bíró vezetésével szavazatszedő választmányt küldtek ki. Különös utasításul adták, hogy 16 éves nemes ifjú már szavazhat s hogy a megbízó levelek is figyelembe vétessenek. Érdekes, hogy a visszaélésektől félve, Perczel Móricz ezt ellenezte, de a másik párt mégis keresztül vitte akaratát. A szavazás felekezetek (pártok) szerint történt. A szavazókat egymás után bocsátották be a kapu mellett levő pitvarba s miután leszavaztak, benn kellett maradniok az udvarban. Azután került a sor a másik pártra.

Először a kubinszkiak éltek alkotmányos jogukkal. Győzelmük egészen bizonyosnak látszott. Bezerédj pár nappal előbb azt írta testvérének, hogy pártja egyre nő, minden jel arra mutat, hogy ő lesz a követ.

De pecsovicsok cselhez folyamodtak.

A választás első napján a kubinszki párt csendben és rendben végezte a szavazást s nagy részben már le is szavazott. A pecsovicsok azonban egész este 7 óráig tartózkodtak a szavazástól s akkor a sötétben nagy tömegekben siettek a bizottság elé. A kubinszki párt másnapra akarta halasztani a szavazást, de a pecsovicsok erőltették a dolgot. Szedték tehát a szavazatokat még gyertyavilágnál is. De egyszerre csak betódult az egész tömeg. Erre a bizottság a sötét miatt a megyeház nagy terme mellett levő szobába vonult, a szavazókat pedig bezárták a nagy terembe. Egy darabig aztán még folytatták a szavazást, de a nagy terem ajtaját a kortesek egyike kinyitotta. Nagy riadalmat okozott ez a kubinszkiak táborában, mert híre futott, hogy a már egyszer leszavazott pecsovicsokat a főispáni lakosztály (utóbb kiderült, hogy az egyik pecsovics főkortes, Daróczy János szolgabíró hivatalos szobája) ablakából kötélen leeregetik, hogy a kapun bekerülve, ismét szavazásra jelentkezzenek.

5. KATONA ISTVÁN VALLOMÁSA TÖRVÉNYTELEN SZAVAZÁSÁRÓL.

Ezért kellett a nagy terem ajtaját kinyitni.

A kubinszkiak erélyes sürgetésére bezárták ugyan újra az ajtókat, de ekkor a leleplezett párt békétlenkedni kezdett. Látva, hogy terve nem sikerül, a szavazatszedő szoba ajtajához tódult s a nagy hőséget vetve okul, azt erőszakosan benyomta. A bizottság erre esti 11 órakor működését beszüntette.

Ezen időig összesen 190 pecsovics párti szavazatot szedtek be s másnap, a mikor a bizottság ismét megkezdte működését, Gaal Eduard és Bogyay Vincze kijelentette, hogy mivel «személyes szabadság megzavarása miatt» sokan haza távoztak, a további szavazástól tartózkodnak s királyi biztost kérnek.

A közgyűlés Daróczy Mihály kanonok és Berecz Mihály esküdt útján kérlelni akarta őket, de eredmény nélkül. Erre Perczel Móricz pártja nevében követelni kezdte, hogy a főispán a szavazatok akkori állása szerint hirdesse ki az eredményt. Természetesen a főispán erre nem volt hajlandó. Délután 3 órakor azonban bejelentette a közgyűlésnek, hogy sikerült neki személyes közbenjárásával a másik pártot szavazásra bírni. Perczel Móricz különösnek találta, hogy ismét az esti órákra halasztgatták a szavazást, de a szavazatszedő bizottság megkezdte működését, esti tíz óráig foglalatoskodott, úgy, hogy másnapra már csak az elmaradt szavazatok beszedése és a megbízólevelek számbavétele maradt volna.

Esterházy gróf főispán azonban túljárt a kubinszkiak eszén. Nem hiába kifogásolták később részrehajlását s törvénytipró eljárását.

10-én reggel, félnyolcz órára hirtelen gyűlést hívott össze, annak eldöntése végett, hogy «miután az élőszóval való szavazás megtörtént, a megbizólevelek számbavétele nélkül is kihirdetheti-e az eredményt? «Véleménye szerint, ha a többség kivánja, az azonnal megtörténhetik, (s az előbbi napon nem történhetett meg?) «mivel ugyanegy közgyűlés korábbi végzéseit utóbb módosíthatja, sőt megváltoztathatja».

A javarészben már hazaszéledt kubinszki párton óriási felháborodást keltett a főispánnak eme kijelentése, mely egyenes útmutatás volt a visszaélésre. Tiltakoztak tehát, folytatni kívánták a szavazást s követelték, hogy a megbízó leveleket is számba vegyék, «mert nemcsak az egyoldalu többségnek, de még az egész közönségnek sem áll jogában, hogy a megbizók szavazati jogát megsértsék».

A pecsovics párt által zajongva körülfogott választási elnök aztán előadta, hogy csak az élőszóval leadott szavazatokról adhat számot, a megbizóleveleket még eddig nem volt idő számba venni. Beadatott pedig Dőry Gáborra 734, Perczel Istvánra 722, Bezerédj Istvánra 708, Tahy Károlyra pedig 696 szavazat. A főispán erre sietett Dőry Gábort és Perczel Istvánt személyes szótöbbséggel megválasztott követeknek kijelenteni.^[11]

Dőryt és Perczelt vállra kapta a tömeg s mindketten hálásan megköszönték a részükre «ekként zálogolt kitüntetést».

A főispán még meg is dicsérte a «Tettes Karok és Rendek jeles, valóban nemes magokviseletét», tőlük érzékeny bucsut vett s a követi utasítások megszövegezésére május 16-át, a jegyzőkönyv hitelesítésére s a megbízó levelek kiadására pedig május 23-át tűzte ki határnapnak.

Ezt a két közgyűlést azonban már meg sem lehetett tartani. A jegyzőkönyvekből csak az tünik ki, hogy «a főispán eredmény nélkül oszlatta szét». A később vizsgálatot tartó Vay Ábrahám gróf királyi biztosnak a Perczel testvérek ellen kiadott vádpontjaiból s más írásokból azonban megtudjuk, hogy ezek a közgyűlések éppen nem voltak sima lefolyásúak.

6. AUGUSZ ANTAL NÉVALÁÍRÁSA.

Mert a kijátszott kubinszkiak keményen szervezkedtek s a választási visszaélések és a főispán részrehajlása miatt elkeseredett küzdelmet indítottak. Perczel Móricz volt az egész mozgalom lelke, vezetője, ma itt, holnap ott ütött rá az ingadozó kisnemesekre. Biztatta, lelkesítette őket. Sőt látva a kormánypártiak hallatlan erőszakoskodását, nyilt vesztegetését, a vagyonosabbak megnyitották erszényeiket is s a választások költségeit a tehetősebb urak összeadogatták, sőt később maguk közt – ki is vetették.

A pártnak Augusz Antal, a későbbi időben báróvá és a budai helytartóság alelnökévé kinevezett főjegyző lett a pénztárnoka. Elszámolása szerint a kubinszki párt összes választási költsége körülbelül 50 ezer forint volt. Ehhez a következők adtak nagyobb összegeket: Magyary Kossa Sámuel 6000, Csapó Dániel 5000, Bezerédj István és Pál 4900, Sztankovánszky Imre 2500, Magyary Kossa József 4000, Augusz Antal 2200, Tahy Károly és Ádám 4000, Perczel Mór 2000 (de saját mondása szerint ezen kivűl is elköltött 4-5 ezer forintot), Gindly Antal és Rudolf 1400, Kápolnay Károly és Ignácz 2000, Kapuváry János 700, Rosty Albert 500 forintot. Az ő részükről a legnemesebb tűz, a hazafias lelkesedés, a jogos elkeseredés, az igazán önzetlen honszeretet adatta össze ezeket a jelentős összegeket.

A Bezerédj-párt azonban mint később, úgy most is nem a vesztegetésre, de kétségtelen igazágára, a törvényes alapra helyezkedett.

A 16-ra kitűzött gyűlésen valami 42 nemes, köztük több lelkész, sőt nemes Csenteritz János hites ügyvéd, Komárom vármegye táblabírája is, ünnepélyesen ellenmondottak a főispáni önkénynek. Kifogásolták, hogy az eredményt – a választásra kitűzött hely, a vármegyeház előtti tér mellőzésével – kedvezni akarván a másik pártnak, a vármegyeház nagy termében, a szokatlan reggeli órákban 1/2 8 órakor és akkor hirdette ki, a mikor a bizottság munkálatával még el nem készült, a voksok rendbe szedve, összehasonlitva nem voltak s meg sem vizsgálhatták, hogy nemtelenek nem szavaztak-e, vagy egyesek nem éltek-e kétszer is szavazatukkal, a mennyien az egyik párt erőszakkal is összekeveredett a már leszavazottakkal. «Kérik a nemesi közérdeken ejtett sérelemnek új követválasztással leendő orvoslását.»

A szavazatszedő bizottság tagjai közül pedig: Csapó Dániel, Perczel Gábor, Gindly Antal, Kapuváry János, Erős József, Fördős István, Csapó Vilmos, Sztankovánszky Imre, Augusz Antal újabb utasítást kértek a közgyűléstől, mert bár a választmány elnöke 10-én a közgyűlés kivánságára szóbeli jelentést tett, ezzel a választmány munkálatait befejezettnek nem tarthatják. Kifejtik ugyanis, hogy «a szavazás 8-án éjjeli 11 óráig és 9-én a délutáni órákig adott halasztáson túl – 4 órától esti 10 óráig a választmány minden készsége és felvigyázata mellett is több félbeszakítással és zavarokkal intéztethetett csak, melyek majd sötét éj leplezte eseményeknek, majd a választmány ülése helyének megváltoztatása mellett annak is tulajdoníthatók, hogy a 8-ikát követte éjjel már szavazott választók egy része a még hátralevők tömegébe keveredett s a választmány többeket másodszori szavazáson is rajta ért. A választmányi elnök a 9-iki választást különben is azzal zárta be, hogy a szavazást 10-én ismét folytatni fogják, de ebben a választmány a közgyűlés által megakadályoztatott, holott még több választó is volt, a kik szavazni akartak s a távollévők megbizóleveleit sem vették figyelembe». Ezek bizonyítására becsatolják 20 dunaszentgyörgyi, gyönki, némedi, miszlai nemes ember bizonyítványát, amelyben kinyilatkoztatják, hogy ők Bezerédj István és Tahy Károly urakra akartak szavazni, de mivel a bizottság össze nem ült, igazaikkal nem élhettek. Mellékelik továbbá vásonkeői gróf Zichy László, tolnai gróf Festetics Leó, továbbá Babosné, Kardos Ferenczné, Németi Istvánné nemes asszonyok ünnepélyes ellenmondását, hogy megbízóleveleik el nem fogadtattak.^[12]

7. CSAPÓ DÁNIEL ÉS TÁRSAI VÁLASZTÁSI BEADVÁNYA.

Nem érdektelen azonban Vay Ábrahám grófi királyi biztosnak vádlevele sem, amelyen a 23-iki közgyűlésen történtekért Perczel Móriczot teszi felelőssé. E szerint ő a népet ismét a legnagyobb hevességgel vezérelte, eleve készítgette, sőt a pártjának a pénzigéretek daczára is hódolni nem akaró 4 nemest nemesi kiváltságuk elgázolásával öccse: Perczel Gyula szobájába zárta s a gyűlés végéig ott tartotta s a gyűlés alatt «tüzes és illetlen magaviselete által, miszerint az asztalt verni s hol figéket, hol szamárfüleket mutogatni nem átallotta, a nemesi közönséget annyira ingerli, hogy főoka lőn azon gyűlés czélnélküli, rendetlen szétoszlatásának».

Viszont Perczel Móricz azt mondja védekezésében, hogy a törvényszabta korlátokat túl nem lépte, s a Berecz Mihály, Szalay György, ifjú Dőry Vincze és Gaál Eduárd által elkövetett durvaságok és ingerkedések okozták a szétoszlatást. Magyary Kossa Sámuel igazolja is, hogy Perczel nem volt illetlen, legfeljebb a választás törvénytelenségét vitatta s őt a gyűlés szétoszlatására az késztette, hogy «a rendetlenséget több óráig sem kéréssel, sem intéssel lecsillapítani nem tudta».

E bevezető inczidens után azonban nemsokára komolyabb dolgok is következtek. A főispán az elmaradt május 23-iki közgyűlés helyett június 17-ére újabbi közgyűlést tűzött ki. Mind a két párt hallatlan erőfeszítéseket tett, hogy híveit összetartsa. A pecsovicsoknak azonan kezdett rosszul állani a szénájuk. Minden erejüket a Perczel Móricz közvetlen befolyása alatt állott simontornyai és dombovári járási nemességre vetették. De ezek sziklaszerűen állottak. Perczel Móricz egész katonásan tartotta össze őket. Járta is a kortesnóta:

A pecsovics főkortesek: Szalay György szolgabíró, Szép Mihály esküdt, ifjú Dőry Sándor aztán már június 16-án összeszedték a hozzájuk tartozó nemességet, hogy Hőgyészen át Szekszárdra hozzák be.

Útközben Hőgyészen nagy dáridót csaptak. Az uradalmi vendéglőben ebédeltek s ott dorbézoltak még a délutáni istentisztelet alatt is. Természetesen sok bámészkodójuk akadt, a kik közül Gyenis Máté kocsolai csizmadiamester és mások sok ismerős hőgyészi német polgárt is magukhoz hívtak s borral kínálgattak. Pech János bíró is ott üldögélt esküdt társaival egy külön asztalnál s beszélgetett a jókedvű nemesekkel. A beszállingózó német atyafiak azonban derekasan hozzáláthattak a potya italozáshoz, mert a pinczér nemes Forster Mátyás hőgyészi székálló legénynyel ezt tudtul adta a mulatság főrendezőinek, a kik közül aztán Gyenis Máté vallomása szerint Dőry Sándor utasította Czimmermann Mihály vármegyei «foglárt», hogy a németeket kergesse ki. Czimmermann azzal kezdte, hogy egyik németet kardjával mellbe döfte. A többiek pedig a kégli-játszóhelyen Viczl Kilián kőmíveslegénynek estek neki, karddal félholtra verték s a segítségükre érkezőket, a kihívott többi nemessel elkezdték a városháza felé kergetni. Közben pisztolydurranások hallatszottak. A zajra kilépő bírót, Pech Istvánt, Gyenis Máté csizmadia kardjával fejbe vágta s a községháza előtti dombon Hammer esküdtet több nemes karddal űzőbe vette s az árokba lökte. Klingenhéber Pétert többekkel együtt leütötték. Sőt a mint Perczel Móricz tanukkal igazolja: «Dőry Sándor, Szalay György, Schneller, Szép László vezéreik «lejtése alatt» a felborozott nemesség az isteni szolgálatból imádságos könyveikkel hazatérő polgárságot is karddal támadta meg». Pleininger Ferencz hőgyészi segédpap erre sok embert látva veszedelemben, a harangokat félreverette, a mire a lakosság is dorongokra kapott, nekiesett a nemeseknek, a kik Herczl József kalmár boltját is felgyújtották. Fellinger Mihály jegyző többekkel hasztalan iparkodott a felingerelt lakosságot visszatartani, a polgárság kövekkel, palánkkarókkal üldözőbe vette a kocsikra kapott nemességet, a kik közül bizony sokan kénytelenek voltak Eszterbauer seborvos háza előtt egy kis stácziót tartani. A főbb pecsovics kolomposok közül Dienes Mihály súlyosan megsebesült. Szép Mihály esküdtet is derekasan elpáholták. A többiek azonban még aránylag elég ép bőrrel érkeztek Szekszárdra.

A tanuvallomásokból azt lehet kivenni, hogy ez a kis verekedés tervszerűen volt kieszelve. Különösen Schneller zombai ügyvéd biztatgatta erősen a nemeseket, hogy tartsanak ki s ő is kész velünk vérét ontani. Gyenis kocsolai csizmadiamester egyik hőgyészi német kérdésére, hogy mit csinálnak Szekszárdon? azt felelte: véres kardokat. Perczel Móricz szerint a verekedéssel azt a látszatot akarták kelteni, hogy mint főszolgabíró ő tüzelte fel a járásbeli pórnépet a nemesek elleni parasztlázadásra.

Ezt másnap Szekszárdon is széltében-hosszában terjesztgették, egyrészt, hogy a többi nemest is feltüzeljék s kivált hogy a főkolomposok saját bőrüket mentsék.

Így június 17-én még puskaporosabb lett a levegő. Tanuvallomások szerint a pecsovics nemesség már előző nap készült a verekedésre. A főbb vezetők közül többen fegyveresen jártak. Daróczy János látva a nagy számmal érkező kubinszkiakat, úgy nyilatkozott, hogy «ebből bizony baj lesz» s arra biztatta a saját pártját, hogy csak az – urakat üssék…

A közgyűlés napján a pecsovics nemesség a vármegyeház pitvarában a gyűléstartásra kijelölt helyet – az előző napon megállapított tervük szerint, már a kora reggeli órákban elfoglalta. 9 óra felé felvonultak a vörös kucsmások is, de mert úgy értesültek, hogy a közgyűlés csak 10 órakor kezdődik – elszéledtek reggelizni. Később egy részük visszatért, de a pecsovicsok nem engedték őket az asztalhoz még közel sem. Ebből szóváltás keletkezett. A két párt emberei egymást taszigálni kezdték. Egerer János pecsovicspárti esküdt pedig kardot rántott s «ide senki be nem jön!» – kiáltással ütlegelni kezdte a kubinszkiakat. Majd odaszólt a fogságból pár nappal előbb kiszabadult nemesnek, Babos Mártonnak, ki aztán a kubinszkiaknak ugrott. De ezek kardját kicsavarták, azzal fejét bezúzták s kezét átszúrták. A mire Babos egy csöbörrudat kapott fel, azzal ütötte-verte a kubinszkiakat, a kiknél csak szórványosan akadt egy-egy fegyver. Óriási verekedés támadt. A jobbára kardos pecsovicsok előnyben voltak. E mellett az emeleti konyhából fahasábokat, a kéményekből füstölő rudakat dobáltak le «kézbevalónak» s derekasan hozzáláttak a kubinszkiak ütlegeléséhez. Közben Bese János, Vajda Mihály, Kajtár György szekszárdi nemesek több kardos társukkal Perczel Sándor és Kiss Antal táblabírákat fejükön megsebesítették. Az odaérkező Perczel Móricz is saját «vigyázásának» s a szintén megszabdalt Fördős szolgabíró és két Gerets nevű nemesnek köszönhette, hogy a veszedelemtől megszabadult. Az akkor még kevesebb számú kubinszkiakat így a pecsovicsok a vármegyeház udvaráról kiszorították. A bent maradt egy-két kubinszkit űzőbe vették, egyet közülök a folyosón leütöttek. Azután félve a kubinszkiak visszatorlásától, a kövezetet felszaggatták, a padláson levő fegyvertárt feltörték, miután Esterházy főispán, Benyovszky Károly várkapitány vallomása szerint, már előzőleg parancsot adott a fegyverek kiszolgáltatására. A kapukat a főispán tanácsára bezárták. Gyimóthy Simon táblabíró pedig a községi előljáróság ellenkezésével szemben a harangokat félreverette. A kiszorított kubinszkiak azalatt odakinn fegyverkezni kezdtek. Radnics Pál ügyvéd vezetésével a szekszárdi parasztság is botokra, dorongokra, vasvillára kapott, a vármegyeházat formálisan megostromolta, kapuját betörte. A főispán erre egy hajdut katonaságért küldött, de ez még nagyobb galibát csinált, mert a mikor a résen kibujni akart, hogy a megtámadtatástól meneküljön, jajveszékelve azt hiresztelte, hogy Magyary Kossa Sámuel alispán és Bezerédj István élete is veszélyben van, kerítsenek létrát, hogy őket az ablakon át kimentsék. Mindez pecsovics furfang volt. De az ostromlók azért mégis kerítettek egy hatalmas létrát, azt azonban igénybe senki sem vette. Az alispán és Bezerédj az ablakban állva, a veszélytől nem félve, fölényes nyugalommal békére intették a zavargókat. Ekkorra azonban már a kaput kinyitották, a nemesség betódult, mire a megszorult pecsovicsok kőzáport zúdítottak reájuk. A kubinszkiak hasonlóval feleltek. Az összevissza repülő tégladarabok közül egy, a kútnál álló Keserű István nevű pecsovicsot fején találta, úgy hogy hátraesett, a koponyáját bezúzta s nyomban szörnyet halt. Ezt látva a pecsovicsok, megszeppenve hátrahúzódtak, pinczékbe, padlásokra menekültek, a mire Perczel Sándor a vezéreiktől cserben hagyott kis nemeseket, a kaput elálló kubinszkiakon keresztül az utczára vezette, de a hagyomány szerint minden egyes nemesnek meg kellett esküdnie, hogy többet pecsovics jelöltre nem szavaz.

A főispán pedig híveivel bezárkózott lakosztályába. De ott is nekiestek, ablakait bezúzták, ajtaját felfeszítették s kényszerítették, hogy a tanácskozási terembe visszamenjen, a hol megigértették vele, hogy újabb követválasztó határnapot fog kitűzni. Ezért hivatkozik a későbbi királyi leirat «magában a közgyűlési teremben véghezvitt gaz merényletre».

A pecsovicsok kinnrekedt 60 főre tehető része eközben előbb az ostromlókat akarta megtámadni, de mert őket visszaverték, a főispán által Auguszért küldött Fördős Istvánt megsebesítették, majd megostromolták Augusz Antal főjegyző lakását s a Ferencz-közkórházat is megrohanták, az utóbbi helyen egy odaszorult kubinszkit keresve, a kit az ápolóné a padláson rejtett el a – halottak ruhái közé.

Közben rengeteg sebesülés történt. Perczel Móricz szerint a kubinszki párton alig volt nemes, a ki «fájdíjat» ne követelt volna.^[14] Ezzel természetesen arányban állhatott a pecsovics párt sebesülése, sőt hihető, hogy azt túl is szárnyalta.

8. GRÓF ESTERHÁZY KÁROLY NÉVALÁÍRÁSA.

A hőgyészi és szekszárdi eseményeket nagyjából így adják elő a kubinszki párt által beszerzett hit alatti tanuvallomások. A tanuk között a szekszárdi előljáróságon kívül ott vannak a többek közt: Illés Ádám bonyhádi főjegyző, szepezdi Kiss Lajos hites ügyvéd, Boross János akadémiai festő, Kerekes Márton szekszárdi káplán, Csór Mihály szekszárdi segédpap, ifjabb Halász Imre táblabíró, peremártoni Nagy Zsigmond gyönki, Keck Dániel nagyszékelyi ref. pap, Podolay János földmérő, Kramolin Antal bonyhádi gyógyszerész, nemes Kiss István paksi lakos, Ritter A. József majosi evang. lelkipásztor, sőt a nemrég elhúnyt öreg Madarász József volt országgyűlési képviselő is, a ki azt vallja, hogy a fejérmegyei Czeczéről «a gyűlési zavar segítésére – Vancsay Ferencz (szolgabíró) vezérlete alatt, húsz kocsival körülbelül 80-an voltak ott. Első ottlétükben (május 8-9-10.) negyven pecsovics kalapokat, most pedig kardokat és magános puskákat loptak. Ez közbizonyíthatás s mint mondják Dömötör István a megyeházból öllel kivitt puskákból egy kettőst Vancsay Jánosnak is ajándékozott«.

Az így megszorongatott főispán aztán Bécsbe sietett, hogy az országra szóló «zendülésről» jelentést tegyen.

Vay Ábrahám grófot, kir. kamarást, valóságos titkos tanácsost, Máramaros vármegye főispánját küldték ki királyi biztosnak, a ki aztán, mint «alter ego» június 7-én és 8-án «derekasan» hozzá is látott a dolgok rendezéséhez: A vármegyeházban szállásolta el magát. Biztonság okából 1 tisztből és 21 katonából álló díszőrséget vett magához, ezenkívül a várost is megrakta egy pár század katonasággal. Június 7-én Berecz Mihály főszolgabíró vezetésével nagyobb számú katonaságot küldött ki, hogy a 8-iki megyegyűlésre igyekvő dunaszentgyörgyi kubinszkiakat szétverje. Ez azonban nem sikerült. A nemesség neszét vette a dolognak s kerülőutakon mégis bejött a városba. Nyolczadikán reggel aztán felállott az egész katonaság a vármegyeház előtti téren. Volt ott ágyú is, égő kanóczczal…

De a dolog így sem ment símán. Vay be sem léphetett a terembe, míg úgy, a hogy magát nem igazolta, hogy a főispán által elsejére hirdetett közgyűlést miért halasztotta ekkorára? Az akkori vásári csődületre hivatkozott, de meg Esterházy főispán az új követválasztó gyűlés tartására erőltetve lévén, ő ezt királyi biztos hatalmánál fogva változtatta meg.

Ebben mégis megnyugodtak valahogy. Vay megjelenhetett a teremben. Felcsapta kalpagját s a gyűlést így vezette tovább: «Én a király helyében…»

Legelsőnek Bezerédj István szólalt fel. Egyikét mondta legragyogóbb szónoklatainak. Kérve kérte barátait, hogy ez alkalommal álljanak el az ő követté jelöltetésétől, mert ugyan a polgári bizodalomnak megfelelni még némi keserűségek között is polgári kötelességének tartja, de sokkal inkább használ az a vármegye és az ország érdekeinek, ha őt visszalépni engedik.

Tahy Károly hasonló szellemben beszélt.

Párthíveik azonban hallani sem akartak visszalépéséről. A május 8-iki követválasztást törvénytelennek jelentették ki, mivel a megbízóleveleket számba nem vették, az eredményt csak egyoldalú kívánságra hirdették ki s a jegyzőkönyv hitelesítve nincs. Az orvoslást tehát csak új választás hozhatja meg.

A másik párt meg a választás törvényességét vitatta. A szavazásnál megvolt a névszerinti többség, mondták, – a megbízólevelek mellőzése pedig más vármegyékben is megtörtént.

9. MADARÁSZ JÓZSEF NÉVALÁÍRÁSA.

A király nevének egyszerű felemlítése azonban lefegyverezte a többséget. Valaki azt hozta fel, hogy a királyi leirat azt mondja, hogy a választás rendesen ment végbe, így vitának helye nincs, ki kell adni a megbízólevelet.

Perczel Móricz maga is ilyen irányban, békítőleg szólott. Dőry Gábornak és Perczel Istvánnak kiadták tehát a megbízólevelet, óvás között azonban kijelentették, hogy e visszalépésből nem következik, mintha ők az eddig történteket elismernék törvényesnek. Őket egyedül csak az hajtott közbéke vezérli. Olyan liberális követi utasítást szövegeztek azonban a két pecsovics követnek, mely az országgyűlésen általános feltűnést keltett. Később báró Wenckheim Béla, Békés vármegye követe szemükbe is vágta egyik kerületi ülésen: «Tolna felette megcsalt bennünket reménységünkben. De hogy is ne? Hiszen Deák Tolna utasítását olvasván, azt mondta: Azt gondoltam megyémnek legliberalisabb szellemű utasítása van, de Tolnáé még hatalmasabb!»

Vay Ábrahám gróf aztán nagy apparátussal megkezdte a nyomozást s részrehajló erőszakoskodásával annyira elmérgesítette a helyzetet, hogy az ügyből nemsokára országos szenzáczió kerekedett, sőt a bécsi lapok is tárgyalták. Csapó Ida, nemeskéri Kiss Pálné is azt írja róla Csapó Vilmos kir. kamarás által kézirat gyanánt kiadott naplójában:

«A Tolnából érkező hírek alig hihetők és az országgyűlésen másról nem is beszélnek. A kir. komiszárius úgy viseli magát, mint egy tyrannus. A megyegyűlésen felütve fejére kalpagját, így szólt: «Én a király helyében!» Üldözik és bottal vallatják az ártatlan embereket, ha «kubinszki»-pártból valók. A vizsgálást olyanokra bízzák, kik a legbűnösebbek.^[15] De boszut állni kívánt a Perczel testvéreken, Móriczot hivatalától felfüggesztették és a midőn ezért Hőgyészen kérdőre vonta Vayt, «Ő Felsége»(!) így felelt «vagy magam hatalmából, vagy felsőbb parancsra suspendáltam, az mindegy lehet az úrnak, csak felségsértési vád ne legyen belőle!» Különben a kir. biztos elutazott mindjárt Miklósvárra, mert Hőgyészen egy esküdt, kit befogtak és fenyegettek, ijedtében meghalt, valamint a városbíró is. Egy Döme Dániel nevű nemest pedig, kire ráfogták, hogy ő ütötte agyon Keserű Pétert (helyesebben István volt a neve), mivel nem tudott maga mellett «pecsovics» tanukat állítani, nemes ember létére lánczra verve kísérték börtönbe és a királyi biztos kimondta reá a halálos ítéletet e szavakkal: Fejért fejet kívánok!»

A történtek azonban egy kicsit megnagyítva jutottak el az igaz magyar érzéséről híres Csapó Ida füléhez – kit Bezerédj leveleiben lelkes kis kubinszkinak nevez. Tény az, hogy sokakat, nem tekintve származásukat, börtönbe vetettek. A királyi biztos július 21-én Perczel Móricz, Sándor és Miklós ellen is vizsgálatot indított s Móriczot 26-án állásától is felfüggesztette. Döme Dánielt azonban halálra nem ítélhette. Ez nem is volt az ő tiszte, mert Vay csak a vizsgálatot vezette itt s a befogottak felett való ítélkezésre később rendes törvényszéket küldött ki egy királyi leirat, verebi Végh Ignácz kir. tanácsos, a hétszemélyes tábla asszesszora elnöklete alatt.

Vay ide érkeztekor a legnagyobb pártatlanságot igérte, de azután felrótták neki, hogy a legdühösebb pecsovicsokkal vette körül magát s a vizsgálatot is ezekkel teljesítette, a kik aztán kíméletet nem igen ismertek. Bezerédj azt írja Pál testvérének: «A vizsgálat több hőgyésziekre szomorú. A bíró, a kit akkor a dombovári nemesek megvertek, a királyi biztos által fogságba tétetett s ott halálán van. Egy asszony is, kit Dőry vallatott. Többek is fogva vannak. A szekszárdi bíró is meghalt. Sokaknak véleményében bizonyos lesz, hogy a biztostóli félelem, fenyegetések okozták a bajt. Ez pedig szomorú, ilyen véleménytől óvni kellene a közönséget.»

10. GRÓF VAY ÁBRAHÁM NÉVALÁÍRÁSA.

Vay két hétig tartó vizsgálat után, a mely idő alatt 200 pecsovics tanut hallgattak ki, Perczel Móriczot 1-ször az általa Pinczehelyen mondott beszédjéért királysértéssel és lázítással vádolta. 2-szor hogy Dunaszentgyörgyön verekedést kezdett. 3-szor hogy a követválasztó gyűlésre a nemeseket lövöldözések és trombitaharsogások között vezette be. Vesztegetett, egy nemes embernek 800 forintot igért 20 szavazatért. 4-szer 4 ellenpárti választót Gyula öcscse szobájába zárt s a május 23-iki közgyűlésen illetlenül viselkedett. De a legfőbb vád az 5-ik volt ellene, t. i. hogy «Perczel Móricz a május 17-iki gyűlést már jóval megelőzött időben ismét rémítő előkészületeket és fenyegetéseket tett, az ellenfél embereit halállal fenyegette, végre a legingerültebb állapotban a gyűlésbe bévezérlette, onnan ivótanyájukba ki s szeszes italok által felhevítve, ismét visszavezette, s ott előre tolakodva, csakhamar a verekedést elkezdette, a vármegyeházát, támadót fuvatván, ostromoltatta, hallatta nagy hangon egyszer azt jelesen: «mondjátok meg a főispántoknak, hogy követeinket nevezze ki, mert addig nem eresztjük ki, ha mindnyájan éhen döglenek is meg», másodszor pedig ezen borzasztó szavakat: «lábtót ide Gyula öcsém, had lőjjük meg a kutyaházi hunczfutot, ide parasztok, Sándor bátyámat agyonverték, segítsetek». Miután pedig a főispányt arra kényszerítették volna, hogy július 1-ső napjára követválasztás végett írásban közgyűlést rendeljen, s erre a veszekedés megszünvén, az ellenfelen levő urak közül némelyek főszolgabíró urat, mint fővezért megkérdezték volna, valyon a vármegyeházától szállásaikra bátorságosan immár haza mehetnek-e? Maga főszolgabíró úr azt felelte, mehettek már bátran barátim, de csak meg kell vallanotok, hogy elveimért emberül harczoltam ám!»

Perczel Móricznak a «Tolnai Királyi Udvari Biztostól»^[16] kapott eme vádlevélre 4 nap alatt kellett válaszolnia, «ha és amennyiben azt tenni kivánja». S ő 55 nagy oldalra terjedően hatalmasan meg is felelt. Mindenekelőtt előre bocsátotta, hogy addig is, míg az 1805: V. t.-c. értelmében adhatja elő védelmét, ő és testvérei nevében csupán királya iránt való tiszteletből válaszol, de nem védekezésül, hanem óvás gyanánt adja elő csak mondanivalóit.

Önérzetes, hatalmas elmeéllel szerkesztett, sok helyütt keserű, epés, vitriolszerűen maró ellenvádirat ez a másik pártnak főleg a főbb vezetői ellen. Elmondja benne a választás összes előzményeit, egész történetét, a legnagyobb határozottsággal utasítja vissza az ellene szórt vádakat s bizonyos malicziózus csipkedéssel, de sok szellemességgel szinte nevetségessé teszi azokat. Így, hogy követhetett volna ő el a pinczehelyi lakomán királysértést, a mikor – ott se volt. Dunaszentgyörgyön pedig éppen ő akadályozta meg a verekedést, a miért még vállra is kapta a pecsovics nemesség. S hogy igért volna ő 800 forintokat szavazatokért, amikor az ellenfél maga sem taksálja többre a szavazatait – a becsatolt levél szerint 5 forintnál? Minden baj kútforrásául az ellenfél főkortesei mellett Esterházy gróf főispánt nevezi meg, ki a választás előtt és alatt a legnagyobb részrehajlást mutatta. Tüntetőleg együtt járt az ellenpárt korifeusaival, Dőryt és Perczel Istvánt ablakaiból karonfogva mutogatta a tömegnek, mellettük lelkesítő beszédeket tartott s a kertben a pecsovicspártiak őrizetére vállalkozott. Hiteles tanuvallomásokkal igazolja a másik párt visszaéléseit, példátlan vesztegetéseit, hónapokon át tartó dorbézolását. A főispánt egyenes törvénytiprással vádolja, sőt a király iránt való kötelességének megszegéséért az 1647: 76, 1536: 36., 1548: 66. t.-czikkben előírt büntetésekre érdemesnek jelenti ki.

11. ALÁÍRÁSOK A PERCZEL-TESTVÉREK BEADVÁNYÁN.

De erős szavakkal mondja meg véleményét a kir. biztosnak is. Így nevetségesnek találja a szájába adott «Lábtót ide Gyula öcsém!» kifejezést, mert a «lábtó» szót (létra) nemcsak ő, de ezen a vidéken senki sem érti és használja. Szemére hányja Vaynak, a miért csapatot küldött az alkotmányos jogai gyakorlására igyekvő nemesség szétverésére, a mely «hónapokig tartó vitákra adhat alkalmat az országgyűlésen». A királysértés vádjára pedig büszkén vágja oda, hogy: «hazámnak, fejedelmemnek, megyémnek s felekezetemnek nem kis szolgálatot tevék, milyest a szekszárdi mezőre a gyűlés folyta alatt égő kanóczok mellett kiállított ágyuk, lovakon ülő dzsidás csapatok, fegyverben álló gyalog sereg korántsem tuda vala eszközölni».

Hasonló önérzettel utasítja vissza a vádiratot Perczel Móricz szintén megvádolt két testvére is.

Perczel Miklós a zavar főokának egyenesen a főispánt jelöli meg. A királyi biztos pedig megrendítette az igazságosságába vetett hitet, a mikor a másik párt főnökeivel vette körül magát s a párt legfőbb vezérénél Festetics Rudolf grófnál tartózkodott s a 17-iki csata legdühösebb résztvevőit: Berecz Mihályt, Dőry Sándort, Daróczy János, Hajós György szolgabírákat bízta meg a vizsgálattal s katonaságot rendelt a nemesség szétverésére s érvényen kívül helyezte a nemeskéri Kiss Antal táblabíró megverettetése ügyében kiadott nádori parancslevelet. Nevetségesnek találja, hogy vádként hozzák fel ellene a kokárdaosztogatást is. Lehet, hogy adott talán a nagy tömegben «nemteleneknek» is. Hát ezt a magas polczon ülőknek szabad csak viselni? «Valóban szomoru sors ez hazánkra, midőn az nemzet és király színeinek sehol sem tiltott hordása gyanussá teszi a polgárt!

Perczel Sándor is «csodálatos hitelünek mondja azt a kir. biztos vádiratában említett – 200 egybehangzó vallomást», a mely őt jelöli meg a május 23-iki gyűlési zavargás főokozójának. Hiszen azon a napon épp Dőry Gábor alispánnal a pécsi püspök beiktatásán volt. Június 17-én pedig kardját ki se rántotta. De a mikor megsebesítése után mosakodni a káplár szobájába ment, fegyverét lecsatolta és ott hagyta. Mikor aztán a bennszorult pecsovics párt a fegyvertárnak a főispán rendeletére történt megnyitása után fegyverek után kutatott, valaki az ő kardját is elemelte s most diadaljelül mutogatják…

A királyi biztosra nézve úgy látszik nagyon kellemetlen volt az ilyes vádak feszegetése. Perczel Móriczot személyesen, majd mások útján is puhítgatni kezdte, hogy beadványát vonja vissza. De mert nem cselekedte, ez is nagyban hozzájárult, hogy július 26-án hivatalától felfüggesztette.

Ezután a királyi biztos a nélkül, hogy a kubinszki pártbeliek közül csak valakit is kihallgatott volna, július végén visszatért Bécsbe.

«Furcsa kis vizsgálódás volt ez, ha már nem folytatja a másik részre nézve is, – mondja egyik levelében Bezerédj – kiváncsi vagyok, mi lesz a rezultátuma?»

Közben az új követek megjelentek Pozsonyban, az országgyűlésen. S már augusztus 3-án azt írja róluk Bezerédj: «Posonból követeinkről nem a legkedvezőbb hirek terjednek. Nemcsak nem grata persona egyik sem, egyik felekezet előtt sem, de már maguk közt sem egyeznek és in publico is ellenmondtak légyen egymásnak…»

Ezt megelőzően pedig egy elkeseredett kubinszki ezeket írja Bezerédjnek:

«Vége Tolna Bezerédj emelte dicső hirének, nevének, tekintetének! Tolnai lenni s Tolnát közutálat, megvetés tárgyának tudni kínos érzettel növelt helyzet!» Elmondja azután, hogy az új követek belépését csendben fogadták. Csak a mikor Perczel felszólalt a Ráday ügyben, hangzott egy-két halljuk. De Perczel csak utasításukat mondta el egy-két száraz szóval. A mellette ülő úr azután megjegyezte: jobb lett volna otthon maradniok.

A levél írója különben sajnálja a két követet, mert jó lelkek, szereti őket, de a közvélemény már kimondta rájuk Tolnára alig fényt vető érzelmeit. «Dőry még csak jobban őrizkedik minden hibás lépéstől, de Pista már becsületére tett fogadásának ellenére, hogy ő soha hivatalt nem ásítand, a liberális párthoz közelíteni sem merő ellenpárthoz szegőde. Egyrészt nem lehet csodálni, mert a tiszta honfiság lelkétől eltelt megyék fiai vele nem is tartanak. Gábor visszavonulva egyikhez sem nyilvánítja vonzalmát. Az üléseken jobbára Pista beszél…»

A két követ összekülönbözése a Ráday-ügyben történt. A főrendek üzenetével Vas indítványa került szóba: hogy addig, míg a Ráday ügy orvosolva nem lesz, semmi munkálatot Ő felsége elébe nem terjesztenek. «Zarka, Vasnak közhír szerint 20 ezer pengővel megvesztegetett követe» (az elkeseredett kubinszki írja így) saját megyéjével szemben ezt akként módosítá, hogy a záradék nem tiltja, hogy más tárgyban, például az újonczok és a Dunaszabályozás ügyében felírással ne lehessen élni.

Klauzál, Szentkirályi, Szentiványi, Deák, Somsich, Szegedy, Palóczy, báró Bánffy ennek ellene mondottak. «Csak mi tolnaiak – írja a névtelen kubinszki – hajtánk le pirulva szemeinket, mert a dicső ügynek bizonyosan üdvös fordulatot adott volna nagy Bezerédj! De eltemetve, jég ajkai némák valának.» Tolnára is ráillik Deáknak Hódosyhoz, Bihar volt követéhez intézett mondása: Hát Biharnak képviselői még nincsenek jelen? Hódosy jelenté: Az egyik én vagyok! Erre következett Deák mondása: Hát Beöthy meghalt?

«Perczel, a Dőry által kijelentett utasítás ellenére a vasi indítványt pártolta, de az előadások elővétele mellett azért katonát nem ad, míg a sérelem nem orvosoltatik, azonban felírást szeretne mégis az ujonczok szükségének megtudása végett, ha szükséges, ő is odaadja vérét a honjának.»

«Erre igen nagy zúgás következett. A lehurrogott követ ingerülten ezeket mondta: «Hát már ebédre ment a szólás szabadsága?!»

A levél írója idézi még báró Wenckheim Bélának, illetve Deáknak előbb már ismertetett mondását a tolnai liberális utasításra vonatkozóan s elpanaszolja, hogy Dőry Gábor alispán, a mikor ő esténként nála van, – maga is kikel kollegája ellen, hogy minek beszél ilyen furcsákat az üléseken. Már nem is akarják hallgatni, mindjárt lezúgják…

Vay eltávozásával aztán megint a liberális párt kerekedett felül Tolnában. Az augusztus 5-6-iki gyűlésen pontokba szedték sérelmeiket s az alkotmányon ejtett sérelem orvoslásáért felírtak úgy a királyhoz, mint a helytartótanácshoz. Perczel felfüggesztését és Tibay Mihálylyal való helyettesítését nem vették tudomásul. Perczel Móricz tüzes beszédben védte magát és egyúttal keményen vádolta a főispánt, hogy a mikor őt felfüggeszti, Szép Lászlót kinevezi esküdtnek, pedig az egyike a legdühösebbeknek s tagja ama pártnak, a melynek főnöke maga a főispán. Forster Benedek tiszti ügyész a főispán megsértése miatt elégtételt kér, de Perczel több kompromittáló esetet sorolt fel. Iszonyú lárma keletkezett, míg végre Bezerédj István «oly nemes mérséklettel s gyengéd illedelemmel szólt, hogy senki sem ellenezte többé, hogy a megye főispánjának, ki a megyére annyi bajt hozott, a követválasztásnál nem volt pártokon kívül, a mint azt kormányzói állása megkivánta, sőt pártos, – irassék meg férfias egyenességgel, nyiltan, tartózkodás nélkül, hogy bár egyeseket személyes háladatosság, vagy felekezeti vonzódás kötne is hozzá, iránta a közönség bizodalma meggyengült».

Szóval kérték, «adjon alkalmat, hogy a megye közigazgatása és a főispáni hivatal a kellő állásba visszajöhessen, a rend, a béke a közigazgatás helyes folytatására visszaadassék. Ezen lépést férfiasabbnak és mégis gyengédebbnek gondoltuk, mint ellene mindjárt panaszt tenni» – írja testvérének Bezerédj.

Tudatja továbbá, hogy 140 árkusos volt a kubiszki beadvány s atyja, ki eleinte nem nyugodott meg lépéseiben, mióta látta, helybenhagyja, a mit tettek. (Augusztus 9.)

A pecsovics párt természetesen megmozgatott minden követ, hogy e határozatokat megdöntse. A szeptember 2-iki, 3-iki és 4-iki gyűlésen pár száz aláírással ellátott ellenmondást olvastatott fel, de mikor egy Kaszás József nevű embernek nevét már másodszor is felolvasták, ez tiltakozott, mert a beadványt «nem kétszer, hanem még egyszer sem írta alá». Igy a vádiratot csúfosan vissza kellett vonni.

Pedig Bezerédj levele szerint: «ők semmi előkészületeket sem tettek, de a nálok tízszerte nagyobb tömegnek oly foganattal szólottak, hogy a nagy többséget meghódították. A protestáció ad acta tétetett. S most sorba jönnek az emberek Sztankovánszkyhoz, hogy neveiket kitörültessék. Utóbb investigans bizottság küldetett ki, hogy a követek magukat igazolhassák. E végre október 7-én lesz gyűlés».

Már ekkor annyira országos ügygyé fejlődnek a tolnamegyei események, hogy Deák Ferencz kezdeményezésére Zala megye átiratban tudakozódik a történtekről: «hírből értvén, hogy a követválasztás királyi biztos és fegyveres erő jelenlétében, tehát az alkotmány sérelmével történt».

Egyelőre csak értesítették Zala megyét, «mint az alkotmány éber őrét», hogy a sérelmek ellen Ő felségéhez és a helytartó tanácshoz panaszos felterjesztést tettek. Addig csak köszönetüket nyilvánítják.

Ugyanekkor Perczel István «aggályt keltő követi jelentésének» mérlegelésére bizottságot küldtek ki. A követeknek ugyanis azt adták utasításul, hogy a pör alatt álló Ráday Gedeon pestmegyei követnek «az országgyűléshez szabad járulást biztosítsanak». Ők azonban, az akkor már a kormány felé hajló felsőbüki Nagy Pál indítványára szavaztak, hogy t. i. ne írjanak fel a királyhoz, csak a nádor közbenjárását kérjék ki.

«Mindez, mint Bezerédj írja – nagyon alkalmas időben jött, mert a jövő héten fogják a consiliumnál a tolnai ügyeket tárgyalni s ott Esterházy és Vay ellen nagy a rosszalás.» Örömmel ujságolja egyúttal testvérének, hogy Ráday rezignácziója folytán a pestmegyeiek közül igen tekintélyesek őt kérték fel a jelöltségre. Stafétával felszólító levelet küldtek Augusznak, melyet éppen a gyűlésben kézbesítettek. «Elgondolhatod, hogy mint a futó tűz terjedt el a felgerjedt vármegyében.»

Hogy milyen nemes gondolkozású volt Bezerédj, semmi sem mutatja jobban, mint hogy a felszólítást nyomban visszautasította. Több fontos okon kívül az volt a döntő nála, hogy sem ő, sem pártja ne látszassék olyannak, mintha a bajok következményei elől meghátrálnának. Becsületes lelkének lehetetlen volt, hogy «Tolna iránt éppen most ne mutasson hűséget, a mikor a bajok elhárítására idehaza talán még többet tehet. Van valami, úgy érzi, a mi azt kivánja tőle, hogy ne fogadja el s hogy a kötelesség ez összeütközésében azt a nehezebb utat kövesse, a mely nem önkönnyebbségére szolgál». (Szeptember 8.)

A pecsovicsokra természetesen leverő volt Bezerédj kitérése. A mint ő írja: «váltig bosszankodnak, de sokan Pozsonyban is, mert már a kormánynál is tudják a dolgot. Nem gondolták sokan, hogy el nem fogadom». (Szeptember 11.)

A kiküldött bizottság jelentése alapján aztán az október 7-8-iki közgyűlés csakugyan «sajnos érzéssel, kedvetlen meggyőződéssel kimondta, hogy «ezen kedvetlen, de kénytelen kinyilatkoztatás után nincsen egyéb hátra, mint hogy a követ urak a követi pályától, melyen ily előzmények után továbbá nem járhatnak, de azon maradni ők sem kivánhatnak, ezennel felmentessenek».

Október 13-ára nyomban ki is tűzték a követválasztás napját. De előbb szigorúan körvonalazták a választók jogait. A fogságban levők szabadonbocsátása érdekében, valamint Perczel Móricz felfüggesztése ellen újból felírtak a királyhoz és kérték, hogy a főispánnal szemben is úgy intézkedjék, a mint ezt a legfelsőbb szolgálat, a vármegye közérdeke és maga a főispáni hivatal méltósága megkívánja.

1839 október 14-én aztán Magyary Kossa Sámuel alispán elnöklésével 700 nemes jelenlétében «egyhangú felkiáltásban nyilatkozó közakarattal, semmi által meg nem háborított közértelemmel» Bezerédj István és Perczel Miklóst követté választották.

Így a kubinszki párt győzelme teljes és zavartalan volt – egy hónapig.

Bezerédj nyomban Pozsonyba sietett s már október 22-iki kelettel írja családjának s bizalmasainak közös levélben, hogy «szombaton délután Pázmándynál találkozott barátaival. Deák már ott várta Somsich, Klauzál és Palóczyval. Igazán érzékeny volt a viszontlátás. A többi követeknél is szives fogadtatásra talált. A perszonális kis nyájas s előzékeny volt, barátságát keresni látszott. A tolnai választások formáját helyeslik Pozsonyban s csak Dőry hirdeti, hogy nem sokáig lesznek itt az új követek, mert már az első ülésből visszahívják őket».

Leírja aztán, hogy a mikor az elég csinos követi kaszinóból hazament, váratlanul nagy meglepetés érte. Az ifjúság fáklyászenével tisztelte meg, bár azt híresztelték, hogy ezt betiltották. A fiatalság közben elfoglalta az egész utczát. A nagy éljenzésre lement közéjük, mire az ifjúság vezetője beszéddel köszöntötte, a melyet ő válaszában «nem személye, de az ügy, a törvényes szabadság, a törvény rendjét megtartó előhaladás, az egyforma igazság megtisztelésének tulajdonított».

A kerületi ülésen is nagy ováczióval fogadták: «Megtelt az egész salla és galléria». Az éljenzés már az előszobában megkezdődött s az kísérte fel az elnöki székbe, a melynek elfoglalása után még nagyobb erővel tört ki.

Sokan ominosusnak találták, hogy éppen a religionáriumot vették fel először is tárgyalásra. A népnél még oly színt kaphat, mintha ő vétette volna azonnal fel. Át is ment igen csekély ellenkezéssel a mult országgyűlési nuncium egész terjedelmében, a görög nem egyesültekre is kiterjesztve.

Panaszkodik, hogy Esterházy gróf főispán azzal akart rajtuk kicsinyes bosszút állani, hogy az ő volt lakását a követek visszahívása után azonnal átadta a krassó-szörénymegyeieknek. Neki Perczel István volt lakását adták, de Perczel Miklósnak olyan rosszat, a hol már két követ meghalt. Így a magáét engedte át neki s ő Jezerniczkynénél lakik, csak az a baj, hogy könyveit nem tudja kirakni.

Bezerédj visszatérését tehát, a mint látszik, a legnagyobb örömmel fogadták Pozsonyban. Elhalmozták a baráti szeretet és gyöngédség minden jelével. Írja is, hogy az új követeket jobban megismeri s náluk, valamint a régieknél a legnagyobb előzékenységgel találkozik. Megbecsüli minden párt, nemcsak a városi követek, dignitáriusok, de a főpapság is. Nádasdy püspök, Scitovszky, Tajnay, Tihanyi. A perszonális is esti játékra hivatta, különösen barátságos volt. A tárnok ebédjére karonfogva őt vezette be és szomszédságába ültette. (Látod, mily sokat írok még kérkedőt is, írja Sztankovánszkynak 1839 november 15-én.) Wirkner az itt levő szekretárius, s Andrássy különösen nagy barátságot mutatnak iránta. Népszerű az idősebb, sőt a fiatalabb asszonyok között is. A szessziókban is jól ment dolga, sőt növekedett a részvét és figyelem iránta. Perczel Miklós is szólt már a religió kérdésében. Jó benyomást tett, tetszik magatartása, és szerény módja. (Október 23.) Majd, hogy érdeket gerjesztve szól s nem ismerszik rajta, hogy új ember. Jeles követ lesz belőle. Taktusa szép van beszédében. Folyton világosan szól s hatalmában vannak szavai. Voltak a főispánnál is. Úgy fogadta őket, mintha semmisem történt volna, nem, mint mikor Sztankovánszkyt csaknem megharapta. Igért még jó szállást is a héten s már adott is. Perczelt enyelegve kérdezte, haragszik-e még? Hiszen már vége van a választásnak. Széchenyi is megérkezett váratlanul. Nagyon örült Bezerédjnek. «Kitünő részvéttel és indulattal jött elébe.» Később elolvasta a főispánnak és Vaynak a vármegye részéről küldött leveleket «és nem szatirikus képpel, sőt igen jelentő akcióval mondta ki rájuk a – kösztlichet!»

Tisztelgésük alkalmával a nádor is a legnyájasabb szivességgel fogadta. Érdekesen írja le a köztük lefolyt párbeszédet.

A nádor azonnal a tolnai dolgokról kezdett kérdezősködni. Bezerédjre «kecsegtetőkép» mindjárt kijelentette, hogy a személyt mindég el szokta választani a közdolgoktól (közvégzésektől). S ezt reá nézve annál nagyobb örömmel teszi, mert hosszas tapasztalata csak jóról győzte meg felőle.

Bezerédj kérte, engedje meg neki, hogy ő magát a megye közállapotában a többiekből el ne válaszsza. A nádor igen sajnálta, hogy Tolnavármegye «csendes, jótékony állásából kilépett».

Bezerédj szerint: ők sínylik ezt legjobban s igyekeznek a bajokat orvosolni. Bíznak a kormány jóakaratában. – A megye utóbbi lépései nem ezen czélra látszanak irányulni – jegyezte meg a nádor.

– Csak egy czélja van a vármegyének, hogy ama egyesítő és engesztelő központot (közkormányzatot), a mely a pártok felett tartja magát, visszanyerje – válaszolt Bezerédj.

A nádor elismerte, hogy ily központ s a pártokon felülálló kormány szükséges. De szerinte más is van a feliratokban. Kifogásolta, hogy az október 7-iki gyűlés nem volt a visszahívásra kitűzve.

Bezerédj azt állította, hogy «a követi eljárás feletti itélethozás újabb (isménti) intézkedés tárgyául volt kitűzve.”

Említette a nádor a 14-ére kitűzött határidő rövidségét is.

Bezerédj a vármegye voksának az országgyűlésen való elnémulását hozta fel.

A nádor szerint nem kellett volna a visszahívást a levél kézbesítése napjára határozni s kifogásolta, hogy a havi gyűlést két hóig elhalasztották.

Bezerédj szerint október 14-től november hó 18-ra lett csak elhalasztva.

Végre is a nádor mosolygott, hogy előbb az egyik párt, azután a másik küldött követet.

Jó híreket küld Bezerédj a kormány szándékáról is barátainak. A kormány letett róla, hogy gáncsolja a választásokat. «Erántam kedvezően, sőt előzőkép és mindenféle megbecsüléssel vannak. Mondják szemembe is, hogy bár véleményemet nem osztják, de személyem iránt a legjobb ítélettel vannak és az utolsó országgyűlés után és alatt is szándékaim tisztaságát, karakteremet csak tisztelni kellett s félreismerni nem lehet. Most pedig örülnek, hogy Tolnában ismét rendbe jön a dolog.»

A főispán is ily értelemben szólott. Bezerédj azonban hozzáteszi: «De hogy mindennek a fenekén mi van, nem bizonyos».

A tiszti látogatást a palatinus után már mindenütt megtették. Mindenütt igen szivesen fogadták. «A tárnok kivált egészen leforrázta a személye iránt való ömledezésekkel.» Az ország bírája is igen szivesnek mutatta magát. Tolna vármegye s különösen az ő pártja valóban igen jó hírben áll. «A Bezerédj, Sztankovánszky és Augus stylus eránt, a mint stylus Tolnensisnek neveznek, nem kis respektussal látszanak lenni».

Apósa Bezerédj György azonban sehogy sem tud belenyugodni a történtekbe. Határozottan neheztel vejére, kinek liberalis felfogása sehogy sem fért össze az ő konzervativ gondolkodásával. Írja is Bezerédj sógornőjének, hogy atyja meglepő szempontból és alakban fogja fel dolgaikat, azt írván neki, hogy «dicsőségesen kivívta (t. i. Bezerédj) törvényes módokkal igaz ügyét» és igen nyakas vele. Hiszi, hogy Sopronban rendbe jön vele is dolguk, «mi szinte bajos állapotunknak egy kivánatos gyümölcse volna!» (November 5.)

November 13-án még bizakodóbb hangon ír barátainak, Sztankovánszkynak, Csapónak, Perczel Móricznak, Magyarynak. A legnagyobb ambiczióval látott dologhoz. «A váltótörvény küldöttségi elnökségét már némi büszkeséggel viseli.» A kormány pedig minden erejével ellenzi a javaslatokat, a melyen ő egész lélekkel csügg. Nagyon elfoglalja ez. Semmi ideje sem marad a «társalkodó életre». Este 7-8 órakor jön ki az ülésekből s olvasgatni, nézegetni s levelet írni is kell. Kéri barátait, hogy minden lehetőt kövessenek el, hogy csak rövidszavas kis utasítást küldjenek, hogy instructiójuk szelleméhez szabadon szólhassanak hozzá. Ha így nem tesznek, nevetségessé válik az egész. Pedig, ha a mágnásokat legyőzik, a legjobbak közé tartozó kodexet visznek haza, «a magyar kereskedelem varázs-teremtését». Éppen Tolnának áll ez érdekében, a hol csak «hitel kell, hogy óriási előlépéseket tegyen».

Gyönyörűen agitál tolnamegyei barátaihoz írott leveleiben a domesztika kérdésében, a melynek kivitelére nincs reménység, de az első lépés Tolna megyére nézve dicsőséges lesz s az úrbéri nemesekre nézve elveszi az adózás iránti törvény fulánkját.

Hatalmasan sürgeti a városokkal való békét is. A legrosszabb politika lenne a vármegyéktől, ha ezen, most talán utoljára kinálkozó alkalmat, a városok lekötelezésére elszalasztanák. Sürgessék a legszélesebb és legtágasabb körű választást. 10 ezer lakosság mellett minden házbirtokos és honoracior, p. o. 600, választana vagy egyenesen közvetlen követet, vagy például 100 választót s ezek követet.

Ne kössék meg tehát az instructiót. Legyen az mennél szélesebb és tágabb körű. A vármegyének már megvan az instructiója, hogy a porták számához képest a városokat összevonja egy voksra. Adassék tehát szavazat a városoknak. Ez újult erővel hatná át a diétát s a vármegyékkel együtt a középosztály befolyását és erőteljes reprezentáczióját alkotná. Tornának, Ugocsának mindössze 12 portája van. Ha jól számlálja 12 városnak van annyi, vagy több. A többi összevonattatnék. 15 portára is lehet tenni a vokssal biró számot. «Csak a kezdet legyen meg. És a városokkal, az úrbéri nemességgel és az adózóval általán béküljünk meg, bizon jó, legalább tehetségünkben levő legjobb fundamentumot teszünk jövendőre.»

A mint látszik, a bizonytalan állapot ellenére is nagy kérdések foglalkoztatják Bezerédj elméjét. Érzi azonban maga is, hogy nem sokáig tart követi dicsősége. Tudósítja barátait, hogy nagyon sokféle hír van elterjedve a tolnai dolgokról. Hogy mily jelentős összegek vannak összeadva, stb. Kétségtelennek látja visszahívásukat. De bármit érjen is el az ellenpárt, csak a verekedést kerüljék, tegyék lehetetlenné. Ne veszszék el kedvüket, ha a pecsovicsok győznek is. Egy csatavesztés még nem a végromlás.

Csakugyan, ekkorra már megint összeszedték magukat a pecsovicsok. November 18-án, a Magyari Kossa Sámuel által vezetett közgyűlésen Perczel István hosszasabb beszédben mentette saját és követtársa eljárását. «Mivel – úgymond – magát vétkesnek nem érzi, kegyelemért esedezni nem fog.»

Ekkor a kubinszkiak közül szólásra jelentkezett Gindly Rudolfnak valahogy az szaladt ki a száján, hogy a visszahívott követek kezdetben is csak erőltetve jutottak a követi pályára. S erre lett csak hadd el hadd!

A pecsovicsok felugrottak. Óriási zaj, kiabálás támadt. Akcziót követeltek. A tisztviselőket, jegyzőket kiszorították helyeikről s a rend többé helyre nem állt. Magyary Kossa alispánt megrohanták s reá erőszakolták, hogy választmányt nevezzen ki, a mely előtt szavazattal döntsék el, hogy az október 14-én megválasztott követek visszahivassanak-e, vagy sem? A szavazást a mellékteremben meg is kezdték azonnal, a míg a kubinszki párt bent azt vitatta, hogy az elnöknek a választmányt csak ajánlani van joga és nem kiküldeni. Példátlan az is, hogy ilyen fontos ügyben ilyen váratlanul döntsenek. A míg így vitatkoztak, az alatt a pecsovics párt szépen leszavazott. A szavazás eredményét a pokoli zajban már kihirdetni nem lehetett. Az alispán csak egy szelet papirra írta fel, hogy 128 votummal az új követek (Bezerédj és Perczel Miklós) visszahivattak, de helyettük a régiek felküldettek.

Másnap aztán folytatni akarták a gyűlést, de az elnöklő alispán, Magyary Kossa Sámuel azt üzente, hogy a tegnapi hosszas ülésben megbetegedett. Különben oly híreket is hallott, hogy egyesek élete ellen törnek, tegyenek tehát, a mit akarnak.

A közgyűlés erre, a «fontos állapotok elintézése a gyűlés folytatását szükségessé tévén», Dőry Sándort, a legidősebb főszolgabírót ültette az elnöki székbe.

12. MAGYARY-KOSSA SÁMUEL NÉVALÁÍRÁSA.

Legelőször is törlik jegyzőkönyvből azt a pontot, mely a tegnapi erőszakoskodásról szólt. A jegyzők önként hagyták el helyeiket. Bezerédj és Perczel Miklós visszahívását újból kihirdették. Dőry Gábort a július 8-iki megbízás alapján követül ismét felküldik. Tibayt beültették Perczel Móricz helyett főszolgabírónak, Szép Lászlót meg esküdtnek. A főispánnak bizalmat szavaztak. Kornis László esküdt, a kiről úgy szólt a nóta:

egyenesen azt indítványozta, hogy a királyi biztos ellen tett panaszt visszavonják. Ő felségének atyai gondoskodásáért külön köszönetet szavaztak, hogy «a helytelenül bepanaszlott királyi biztos eljárása által a megbomlott rendet és felzavart közbátorságot ismét helyreállítani kegyeskedett». Végül utasította a közgyűlés az alispánt, illetve az ügyek vezetésére Jeszenszky Miklós elnöklésével kiküldött választmányt, hogy 1840 márczius 2-ig a főispán tudta és rendelése nélkül gyűlést semmi szín alatt ne tartsanak. A követeknek pedig az újabb megbízólevél, a nemes megye hiteles pecsétje alatt kiadatni rendeltetett.

Jeszenszky Miklós kamarás elnöklésével bizottságot küldtek ki a pecsét megszerzésére, de ezt Magyary Kossa Sámuel magával vitte birtokára s valami 4 hónapig nem adta ki kezéből.

Állásába került ugyan ez később a nyakas alispánnak, de a két pecsovics követ köznevetség tárgya lett. Hasztalan küldték fel hiteles pecsét nélkül a visszahívó levelet, Bezerédj és Perczel Miklós felbontatlanul küldték vissza.

Bezerédjt nem lepték meg a tolnai események. El volt készülve reájuk. A 18-iki gyűlés lefolyásáról külön stafétával értesítették. Másoknak már előbb is voltak híreik, de ezekből nem tudta magát tájékozni, hogy azonnal vissza kell-e mennie, vagy csak januárban. November 22-ről azt írja sógornőjének, Bezerédj Etelkának: «A visszahívás híre nem zavar meg, sőt személyemre nézve tiszta nyereséget látok a dologban, a megyére, a küldolgokra nézve pedig iparkodni fogunk orvosolni, sőt jobbra fordítani a történteket. Nyugodtak lehettek édeseim és vidám képpel, jó kedvvel képzeljetek engem magatoknak, vágyva hozzátok».

A hír ottani hatásáról a következőket írja:

«Tegnap reggel már híre futamodott a történteknek, én éppen a staféta után lévén, néhány minutummal azután érkeztem az országos ülésbe, hogy azt a perszonális már elkezdte. A terembe léptemkor éljen kiáltás támadt és növekedett inkább-inkább. Kérdeztem, hogy ki szól, kinek kiáltanak és oly jelentő képpel mondták, a kik mellett elmentem: a T. úrnak örülünk, hogy itt van és nem teljesedett a hír eddig. S alig tudta a perszonális lecsillapítani a lármát.»

Kis családja felől azonban nem volt ilyen nyugodt. A mint láttuk, személye a legdurvább fenyegetéseknek volt otthon kitéve, figyelmezteti tehát sógornőjét, «hogy ha a megyében talán ingerültség támadna, a mely Hidján, ha nem is félő és veszedelmes, de mégis kellemetlen és némi excessusokkal fenyegető lenne, akkor Isten nevében gyertek fel édeseim». Havass, Varga, Mimi, Tóni majd értesítik őket. Ha januárig fennhagyták, akkor is utazzanak Pozsonyba, de ha a visszahívás helyes formában csakugyan megtörtént, magától értetődik, hogy ők nyugodtan várják és jókedvvel, «a milyennel én fogok hozzátok menni és veletek maradni, édes jó lelkeim!»

A hivatalos értesítés, am int Bezerédj november 29-én írja Sztankovánszkynak – 26-án érkezett meg. A «helyettesített gyűlési (sic!) elnöktől» külön staféta hozta a visszahívó levelet. Bezerédj megbeszélte a dolgot többekkel, más pártbeliekkel is. Valamennyien azt tartották legegyszerűbbnek, legkövetkezetesebbnek, a dolgok folyására legalkalmatosabbnak s talán kímélőbbnek, ha a kapott iratokat – pecsét hiányában – felbontatlanul küldik vissza a vármegyének.

A perszonálishoz is érkezett staféta Dőry Sándortól. De formahiány miatt a személynök sem vette tekintetbe a visszahívó levelet s azt mondta, hogy «míg sua forma a revocatio s az új követválasztás meg nem történt s a hiteles expediciót nem látja, ő előtte a dolog jelen állapotjában fog maradni». Így járt el májusban is, a mikor credentionalis nélkül nem fogadta el a követeket, most pedig kellő dokumentum hiánya miatt határozottan megtagadta az elfogadást.

A kormánynak úgyis elég baja volt a politikai perekkel, az ezekből származott országos sérelmekkel, nagyon ragaszkodott tehát legalább a – forma szerint való igazsághoz. Sőt még Esterházy főispán sem hagyta helyben a történteket. A gyűlésen felkereste Bezerédjt, kinyilatkoztatta előtte, hogy már is írt vissza, hogy mindez rosszul van és semmi foganatja nem lehet. Biztosította, hogy semmi része sincs a dologban, sőt helyeselte, hogy ha visszaküldik az irásokat. Gyűlés után a perszonálissal is összejött, a ki előtte és a hozzájuk csatlakozott Esterházy előtt is helyesnek és természetesnek találta vélekedésüket.

A legnagyobb elítéléssel fogadták tehát a pecsovics párt erőszakos eljárását. A kormány kompromittálva érezte magát. Mindenki helyeselte, hogy Magyary alispán megtagadta a pecsét kiadását, mert «a végzés már születésében sebhedten mondatott ki».

Az ügy állása Pozsonyban így a legkitünőbb volt. Bezerédj csak attól félt, hogy heveskedéssel odahaza el ne rontsák. Leveleiben ismétli tehát a főfeladatot: Hogy verekedés ne történjék. Ha lesz is erejük, a megbocsátás és bűnfelejtés elvei szerint járjanak el. Mégis az alispáni és gyűlési tekintélyt megsértők közül egy-kettőt vonjanak felelősségre.

Ő semmi bajt és tusát itt nem átall. Sőt kikel a hazafiak nagy részének ama csak rosszat szülő elve ellen, hogy «drágalátos személyeiket mindég csak üveg alatt – legfeljebb csak tömjén füstnek kitéve – óhajtják tartani». Örül, hogy ezen fonák és kártékony elvekkel ő és barátai tettleges példájokkal küzdhetnek.

«Igen is, kész vagyok és kivánok vívni törvényes úton és szenvedni is tiszta czélú tiszta igyekezetünk mellett és azokért, tehát a történtek és még történendők nem rettentenek vagy csüggesztenek és magam a baj elől elvonni sohasem fogom. Hanem ha a körülállások kívánják, vagy engedik, hogy az én lelépésem megyénk, szegény megyénk álláspontjának engesztelésére, némi orvoslásra, helyrehozására, békeszerzésre, szóval valami jóra (értetek) szolgálhat, vezethet, ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatom, hogy azt igen örömest teszem ilyen czélra és Téged édes Imrém és titeket kedves barátaim ítéletetek szerint kérlek és felhatalmazlak, hogy ezt nevemben kinyilatkoztassátok in publico is, ismételvén, hogy nem meguntamból, gyávaságból, bosszúságból, vagy nyugalom utáni vágyásból teszem. Óh nem, mert kivánok, fogok is harczolni ezután szinte a jóért, szépért, igazért és nem fogom se rágalomtól, se más ilyestül magam elrettentetni.^[17]»

És ezzel az önérzetes és az igazság erejétől áthatott elhatározással, teljesen nyugodt szívvel, érzülettel és kedvvel várja a Dőry Sándor elnöklésével lefolyt hétfői gyűlés resultatumát, a melyről eddig még sem ő, sem a kormány bővebbet nem tudtak. Újból mérsékletre inti Perczel Móriczot, Auguszt, Sztankovánszkyt és Csapót egészsége kímélésére. Írja, hogy a mint a május 23-iki gyűlést nem létezőnek tekintették, a mostani jegyzőkönyvet is csak az október 14-ike után következő nappal kellene kezdeni.

«Azonban a mint Barbarossa, midőn koronái függtek hajszálon és mindenért harczolt, nápolyi majorosainak még a baromfiak állapotja, etetése stb. felűl is írt, figyelmükbe ajánlja a minapi levelében foglaltakat, hogy az instrukcziót ne változtassák. Ne vegyék ezt alkalmatlankodó nógatásnak, csak emlékeztetőnek!»

Bezerédj visszahívása természetesen a szenzáczió erejével hatott. A követek mindenfelé csak ezt tárgyalták. Bezerédj, a mint írja, (1839 november 26.) egy kis kollekcziót készített Sztankovánszky leveleiből. «Deák olvasta fel már több ízben, nagy és nem érdektelen körben. A determinatio, Perczel Móricz, Wargha levelei, Magyary relácziója, mind-mind igen jók és nem maradtak effectus nélkül.» Különösen Jeszenszky Károly választmányi elnök eljárását kifogásolták. Bezerédj véletlen találkozásuk alkalmával előadta szándékukat a személynöknek, hogy a kubinszkiak hozzá és a nádorhoz akarnak fordulni. Nem helyeselte, de mindjárt a nádorhoz ment a hírekkel, energikusan nyilatkozva Jeszenszkyről. A kormányra nem volt kellemes, hogy véletlenül köztudomásra jutott az Eszterházy-féle 24 ezer forint, a melyet Festetics Rudolf grófnak küldött – mint mondja – adósságok fizetésére.

Bezerédj egyszerűnek találta az ő és követtársa helyzetét. Addig, míg rendes, megfelelő formában nem veszik a vármegye közlését, tovább is eljárnak tisztükben. A Karoknak is ez volt a nézetük, mert, mintha semmi sem történt volna, a «Ledererrel az ujonczokra értekezni fogó deputációnak» is tagjává választották, még pedig több kormánypárti szavazat hozzájárulásával.

Barátainak pedig ezeket írja: «A ti szerepetek akadályozni, hogy az ellenfél vétke által ne lehessen június 17. s a november 18-iki gyűlés eseményei bármely mesterfogással is akár törvényes alakú végzéssé, akár ellenetek szóló tetté ne alakíttathassanak». Ezek a végzések maradjanak meg a maguk törvénytelenségében. De lelkükre köti ismételten, hogy az utasításokat se engedjék változtatni:

«Nem kell mondanom, hogy nem itt maradni vágyás, viszketegség, vagy tudja Isten, milyen fontoskodás személyemre nézve mondatja ezt, mert most kivált dicsőség volna így lelépni is s a jövendőre nézve mit sem ártana, – csak kötelességérzet eljárni a pályán s védelmezni is az azoni állást, melyet némi belső ösztön és sejtés kijelöltnek sugalhat.»

Közben az öreg Perczel Sándor is fennjárt fiai érdekében a nádornál. A reconvalescens főherceg kitüntető szívességgel fogadta. Részükre a legkedvezőbb nyilatkozatot tette. Bezerédj levele szerint «dezavuálta mindazokat, a mik a kormány nevében fonák hitegetéssel tétettek». Bécsből is a legjobb hírek érkeztek, elterjedt, hogy a kormány pártatlanságának kívánja példáját adni. Bízik az ő okos, mérsékelt eljárásukban. «A másik párt akármit improvisál, rájuk, ügyükre csak jót szülhet és az egész liberalis előhaladó felekezetnek jó erősséget, fegyvert ad és jó gyümölcsöt igér».

Ez idő alatt pártja sem pihent odahaza. Tűzzel-vassal szervezkedett. De az etetéssel-itatással s vesztegetéssel elkábított nemesség féken tartása most már nem volt olyan könnyű dolog. A kubinszki párt erszénye teljesen kiürült, a mi nem is volt csoda, mert az akkori alkotmányos költségek is hatalmas összegeket emésztettek fel. A kubinszki párt fennmaradt számadási iratai szerint az összes választási költségek 50 ezer forintra rúgtak. Így a május 8-9. választási napon 600 nemes választó 288 akó bort ivott meg, 2632 forint értékben. Továbbá 600 embernek 2 napra ebédre, vacsorára, reggelire 3000 forint, lövöldözésre 52 forint, zabra 613 forint, szénára 220 forint, zászlókontóra 206 forint, kvártélyra 200, sátorra és edényre 500 forint, összesen 4801 forint kellett. Ezenkívül Perczel Móricz még hozzáteszi: «Mivel a societásban is csakugyan nagyon sok pap s egyéb urak többszörösen fizetés nélkül ettek, tehát lehet általjában 300 váltót adni, mint pótlást».

A május 23-iki közgyűlésen 400, a június 17-ikin 600, a július 8-ikin 500 ember szintén derekasan fogyasztott, úgy hogy a szekszárdi ellátás költsége összesen 17.529 forintra rúgott. Így nem csoda, ha a párt pénztárnoka, Augusz Antal, pártja és Bezerédj újabbi áldozatkészségére apellál. Bezerédj válasza felette jellemző. Mutatja az ő hazafias gondolkozását, de egyúttal a magát fegyelmezni tudó ember okos számítását.

Deczember 11-én ezeket írja Augusznak: «A fennforgó nagy, üdvös és nem a mi személyeink külön hasznát, vagy bármely külön javát tárgyazó állapotban és azon czélra nézve, melyet nem szűkebb egoizmus tűzhet ki privát óhajtásainknak, hanem inkább a közönség tekintete, érdeke, személyszerinti abnegationktul kíván, követel, mint polgári kötelességet, áldozatkép – igen is a pénzbeli hozzájárulást is a becsülettel egyezőnek, sőt azzal járónak tartjuk öszvesen és egyenként és igy fizetünk és fizetni fogunk nyiltan, titkolódzás nélkül; nem szégyenelvén, sőt becsületnek tartván azt és a teljesített polgári kötelesség megnyugtató érzetét nyervén jutalmul. Elismertük azt is, hogy ezen állapotot, a mintegy provizori alakút csekély számunk sem nem birja, sem jótékonyan nem folytathatja kis körében és igy terjedtebb körű, kisebb sommáju részvét elkerülhetetlen szükséges. Mit szinte bárki előtt is megvallunk, «mert nem megvesztegetés, ámítás, lázítás a czél és a mód, hanem egyedül a választási rendszerrel szükségképpen összekötött költségeknek pótlása és ezzel egyeseknek pártoskodható, rendetlenséget követhető befolyások és visszaéléseiktül megmentvén a választást, magok a választók minél nagyobb körének vindicálni azon befolyást és így kizárni ezzel telhetőleg a rossz használatot, az állapot díszét is megóvni: ez mind a kormány, mind a választók és a megyék előtt, én azt hiszem, csak helybenhagyást nyerhet és minden érdekre nézve – választói rendszerünkhöz képest csak javíthatja a dolgot és annál inkább aggodalom és kétkedés nélkül tehetjük, mivel czélunknak tisztázás, a csendes, nemcsak zavar és rendetlenség nélküli, de egyes jusaink sértése nélküli javítások és hol a kormány eljárását systemánkkal, érdekeinkkel, igazainkkal nem egyezőnek ismerjük – tisztán dynastialis opositiónk, azt hiszem minden félremagyarázásra nézve a méltányos vizsgáló a mindkét részt meghallgató bíró előtt – Tolnának szomorú állását nem is említve – nem lehet, hogy ne igazolódjék.»

Kifejti ezután, hogy erején túl költekezni nem akar, mert ez a gazdasági derangementt jelentené reá nézve, a mi pedig a közügyre nézve is káros lenne. «Tirátok, a kik értékeimet ismeritek, a melyet talán mások az egész hidjai öreg birtokkal confundálnak és ismeritek családi viszonyaimat, ezen őszinte nyilatkozás se meglepő nem lesz, se méltánytalanul nem fogadható».

A másik párt, ahol nem időnkinti, de úgyszólván mindennapi volt az evés-ivás, természetesen még nagyobb anyagi áldozatot hozott s mindemellett sem Tolnában, sem odafenn nem tudta, hogy mihez kezdjen, annál is inkább, mert magamagát szegezte a falhoz ama határozatával, hogy a vármegye márczius 2-ikáig a főispán tudta nélkül közgyűlést ne tartson. Deczember 2-ikára ugyan hirdettek vármegyei gyűlést, de ezt a törvényesség külső látszatát megőrizni akaró kormány – Bezerédj levele szerint – letiltotta. Így a mandátum formai hiányosságát reparálni nem lehetett, a két pecsovics követ tehát egész márcziusig nem jelenhetett meg az országgyűlésen, azalatt pedig jól alájuk fűtöttek ott is és odahaza is.

Bezerédj 1840 január 3-áról azt írja édesatyjának és Pál testvérének:

«Kedden este megérkeztek a tolnai nemesek, kilenczen, 888 aláírással fedett folyamodó levéllel – csinos tokban – a nádorhoz, kinek segedelmét és eszközlését kérték a megyébeni béke, rend helyreállítása végett. Moderate, jól van az instancia feltéve. Nyolcz árkuson egyformán és vidékenként az aláírások, melyek között Csapó is, Sztankovánszky, Kapuváry, b. Salamonok, a szekszárdi esperes, magisztratuálisok, stb. Szerdán délután a nádor cancellária direktorához vittem, ki azt azonnal a palatinusnak bemutatván, az tegnap reggelre rendelte az audienciát, érintvén, hogy jó lesz, ha valaki bevezeti őket nála. Mi szerint magam mentem velük. Kegyesen fogadta őket és több nagyobb hivatalbani lévén bár előszobájában, minket fogadott legelőször. Azt a megjegyzést tevé az instanciára, hogy talán nem szolgál alkalmatosan a béke helyreállítására, hogy elkülönözve teszi az egyik felekezet ezen folyamodást, melynek czélját, tartalmát különben csak helybenhagyni és dicsérni lehet. Mire megjegyeztem, hogy éppen mivel a czélt, t. i. a közös egyesülést, kibékülést magok erejével és nem tőlük függő akadályok miatt el nem érhették és közösen nem léphetnek fel bár mi jóra, kéntelenek elkülönözve folyamodni hozzá, hogy az egyesülést és közös jó eszközlődést és szóval a közös czélokat segítse, eszközölje a megyében. Mire helybenhagyást mutatott. A nemesek pedig igen megelégedve hagyták el őtet. Ma a Personalishoz, Széchenyihez, Deák, Pázmándy s Palóczyhoz mennek el, azután visszamennek. Azt hiszem, nem lesz éppen hiában mind itt, mind oda haza fellépésük, melyet, mint nem provocaltam, úgy elleneznem sem lehetett és örülök, hogy így is ütött ki.»

A kérvényezésnek mindenesetre volt annyi hatása, hogy odafent még alaposabban fontolóra vették a tolnai állapotokat, a melyeket nemeskéri Kiss Pálné sz. Csapó Ida, a Vay és Esterházytól egyoldaluan informált Gervay status consiliariusnak más világításban és teljes őszinteséggel feltárt. Nem nagyon siettek hát Bezerédj hazaküldésével, a ki aztán derekasan fel is használta az alkalmat, hogy a váltótörvény mellett, a vallásügyi s az ujonczokról szóló vitákban – a melyekről másutt szólunk – részt vegyen. S mindezek által népszerűsége még inkább nőtt, úgy hogy maga írja Augusznak: «a mi itteni állásunk emeltetik szinte a szalonokig és – dinerekig».

Egymással vetekedve hívogatták nagyobb társaságokba, főleg a nagyúri házat vivő nemeskéri Kiss Pálhoz, Batthyány Lajosékhoz, stb., de sokszor ki kellett magát mentenie. Írja is: «Tegnap lotteria volt Batthyány Lajosnál este, de Deáknál voltunk váltói értekezések között» (1840 január 1.). Más helyen is mondja, hogy naponta 7, vagy több órát is tölt Deákkal és Pulszkyval, a kit igen dícsér. «Csak ne hiába dolgozzunk! Ha által megy, jó törvény lesz!»

De a kormány sok húzódozás után végre is cselekvésre szánta el magát. Bezerédj január 28-án megírja Bezerédj Etelkának, hogy a tolnai állapotra is van már határozat, a mi ott a legnagyobb szenzácziót kelti s az az érdekes, hogy éppen a kormány pártjánál, a mely határozottan rosszalja ezt, sőt minden lehetőt megtesz, hogy azt megváltoztassa, vagy legalább felfüggeszsze (Január 28). A leiratot még nem olvasta, értesülése alapján is azonban azt fájdalmasnak mondja. S bár sem ő, sem Perczel nem rendül meg, Sztankovánszkynak azt írja, hogy «ha lelépésükkel az elv megmentésére valamit elérhetnek s talán más követekkel elérhetik az instrukcziók megmentését, vagy a kibékülést, ne kételkedjenek odaadni ezen árt, ha nem csekélynek látszanék is – a fennforgó nagy jóért». Az instrukcziójuk lényeges változtatása itt maradásuknak úgy is véget vet. «Általán, ha elesnünk kell – felekezetünket értem a megyében – azt díszesen tegyük és a spártai anya intése cum hoc, vel in hoc – jelszavával tegyük».

13. NEMESKÉRI KISS PÁL.

Január 31-én aztán bőven megírja a királyi leirat tartalmát: «A tolnai rescriptum tehát, bár még titokban tartják, tudatik. Megszidja a megyét keményen. A főispánrul se jót, se rosszat, szót se szól. Sedriat rendel, praesesévé Végh Ignáczot – ki önmaga választja a bírákat. Perczel Móricznak azt mondja, hogy nótát érdemelt volna, de Ő felsége különös kegyelembül criminalis actióban akarja csak megfenyíttetni. Perczel Miklós és ifj. Sándor, nehány szegény nemessel és vagy 20 paraszttal civilis actio mellett fenyítendők. Fördős, Benyovszky és Egerer esküdteket meg fogja a sedria szidni és ezen utolsó az egyetlen egy a másik pártbul, ki érdekeltetik». Mondja tovább, hogy «a mi a perek folyamatában ki fog világosodni – mellékesen említi: «a fegyvertár feltörésére nézve is» – annálfogva további fenyítés fog a vétkesek ellen rendeltetni. A vármegye költségeinek megtérítése, a kántortartás a megmarasztalandókat fogja terhelni. Pesti assessorrá választatása s Tibay és Szép főispán általi surrogatiójuknak el nem fogadása cassáltatik. Rólam, Csapó, Mimi, Augusz és senkiről szó sincs. Vay újra az előbbi hatalommal felruházva, kir. biztosnak küldetik le, ki meg fogja vizsgálni az időközbeni rendetlenségeket és gyűlést tartand önmaga presidiuma alatt és azon a halasztást nem tűrő tárgyakat pertractáltatja. A november 18-iki gyűlésről azt mondja a rescriptum, hogy a viceispán azt elhagyván, mint előadatik, annak megegyezésével lőn folytatva. Ez a dekretum, a melyre nézve itt mindenki bosszankodik, az elégületlenség és nyughatatlankodás azonban a kormány emberei közt a legélénkebb. Mikor publikálják és milyen instrukcióval megy le Vay és mit tesz és visz ki ott, elő nem látható. Ő elébb Bécsbe megy instrukcióért, mint mondják. Én személyemre nézve leginkább kivánnám, hogy most leléphetnék, de úgy, hogy az eszköze, ára volna az engesztelődésnek, különben mondom a zsoltárt: «Hagyd az Istenre dolgaidat és ő jól fogja végezni.» Kérlek, pedig legkivált édes atyádat, nyugodtak legyetek, tudok ám én okos is lenni!»

Látszik, tehát, hogy Bezerédj a legnagyobb lelki nyugalommal fogadta Vay másodszori leküldetését. Pedig el volt reá készülve, hogy követsége ezzel véget ér. Előre látja s meg is írja sógornőjének a következményeket. Érzi, hogy bukása «nem lesz becsület s hatás nélkül» a jövőre:

«Oly vidám, eleven bátorságot érzek magamban a jövendőre nézve, hidjed édes Etelkám, sokszor igazi lelki vigasztalással találom fel az új testamentomi czikkelyekben – melyeket fel-felütök – lelkem állapotját és meglátod, nem messze az idő: mi, kik – sokan azt gondolják, reménység nélkül, bután küzdünk, meg fogunk vigasztaltatni.»

«Nem tudom kifejezni eléggé, édes Etelkám, mely igen vágyok véletek édes temetőnkbe, édes cselédeink közé, barátainkhoz, édes Hidjánkra, Tolnánkba. Isten segitségével tegyünk mi ott még némi jót és gyümölcs nélkül nem maradandót!»

Különben írja, hogy a kormány a legengesztelékenyebb iránta. Eddig minden ártatlan cselekedetét mérgesen félremagyarázták. Most talán érzik, hogy igazságtalanok voltak, vagy félnek a felelősségtől, mit eljárásukkal nyakukba vesznek. (Február 7.)

Persze Vay újabb leküldése s verebi Végh Ignácz kir. tanácsos, a hétszemélyes tábla assessorának elnöklésével külön bíróság delegálása felvillanyozta a tolnai pecsovicsokat, a kik november óta bizony már nagyon resignáltan fujták a kortesnótát:

Most új erőre kapva hirdették:

Bezerédj február 11-én megírja sógornőjének Kőszegre, hogy Vay 6-án elhagyta Bécset s Tolnába megy. Mi az utasítása, senki sem tudja. Ő azonban apósa «érintésére» minden lehetőt megtett. Volt a judex curiaenél, de egyebet, mint hogy Esterházy nem marad főispán, alapul szolgálhatót nem tudnak mondani. Ígérték, hogy minden igyekezetüket a béke s engesztelődés helyreállítására fogják fordítani. Ismétli újból, hogy «ezen czélt eszközlőleg legjobb lenne, ha mintegy dijul, váltságul, ő most leléphetne.» Határozottan kéri Sztankovánszkyt, hogy ily irányban működjék s Csapónak is ilyen értelemben írja 1840 február 18-án: «Ha áldozat szükséges a megye békéje, java helyreállítására s tovább sülyedéstől megóvására, a haladási szabadsági elvek fenntartására, oltalmára, a mint ezt a politikus s személyes becsületérzéssel nemcsak megegyeztetni lehet, de az kivánja is ezen áldozatot, ugy mi is, ti is lelépni, rólunk pro nunc lemondani, készek vagyunk és vagytok.» A vármegye nyugalma és a haladás biztosítása érdekében kész minden keserűség nélkül elhagyni a követi pályát, mely annyi dicsőséget, hírt s nevet szerzett neki. Elhagyja az egyik harczteret, hol a haladás érdekében annyit tett s a másik harcztéren beáll a küzdők sorába, hogy az igaz ügyet diadalra juttassa. Az igazság diadalába vetett hite, a haladás ügyéért való lelkesedése egy pillanatra sem hagyják el. Nem ismeri a csüggedést s reményekkel telten tekint a jövőbe akkor, mikor a csalódás keserűsége komor fellegként ül lelke tiszta egén.

14. TOLNAMEGYEI KORTESVERS.

Vay február elején csakugyan meg is érkezett. Már jövetelének a híre is nagy mozgolódást keltett a vármegyében. A kubinszkiakat különösen feltüzelte, hogy a királyi biztos most is csak kizárólag a pecsovicsokkal vette magát körül. Híre járt, hogy az előző gyűlés törvényesítését, a főispán megkövetését s a kubinszki-párti követek visszahívását erőszakkal keresztül akarja vinni. A pecsovicsok a gyűlés előtt nagy lakomát csaptak Szekszárdon s arra a kubinszkiak közül is nagyon sokat meghívtak. Ráadásul a szekszárdi pecsovicsok még azt is elhiresztelték, hogy a királyi biztos meg is dícsérte, lelkesítette, buzdította őket a biztos győzelemre.

De a másik párt sem pihent. Főleg nem ijedt meg. Feleletül mindjárt megszületett a Vay érkezését bejelentő versre az ellen-gúnyvers:

Bezerédj azt írja sógornőjének Kőszegre február 28-án, a Csapótól, Augusztól, Perczel Móricztól s Warghától kapott hírek után:

«Vay már Szekszárdon van, szintén oly magatartással, mint júliusban, kizárólag pecsovicsokkal véve körül. A barsi Jeszenszky is mellette. Éppen úgy beszélvén ura-királya nevében, mint akkor, hogy nekünk követeknek vissza kell mennünk. Mint eljárásának egyik tárgyát jelölte ki az általa nem hivatott – nem tudósitott Magyarynak, – ki panaszkodni járult hozzá: a novemberi gyülekezet és végzések törvényességének elismerését. A mult szombaton pedig már katonaság, egy divizió ulahnus érkezett le Szekszárdra – honnan Augusz irja ezt – és még többet várnak. Ily előzmények után minden hihetőség arra mutat, hogy ma vagy holnap meghozza a staféta a végzést.»

Vay azonban ez alkalommal, úgy látszik felsőbb utasításra, már elég keztyűs kézzel nyúlt az elmérgesedett ügy rendezéséhez. Csapó és mások előtt kinyilatkoztatta, hogy semmi erőszakot sem tesz s a gyűlés törvényessége iránti kérdést szavazásra bocsátja. S Perczel Móricz levele szerint is «igen nyájas és kérlelő» volt. «Fél és tart és igér mindent.» Neki is királyi kegyelmet helyezett kilátásba s az ellene folyamatba tett actiók publicálásának felfüggesztését. Sőt két tanu előtt hivatalába visszahelyezését is megigérte.

Perczel Móricz azonban hajthatatlan maradt. Egyik levelében azt írja Fördős István szolgabírónak: «Azért is pajtás, most utoljára erőltessük meg magunkat. Csak minden embert lelkesits, biztass. Isten segitségével az igazság győzend…» Különösen Esterházy gróf főispánnak nem tudott megbocsátani a kortes-költészet:

A február 26-iki közgyűlés aztán elég izgalmas lefolyású volt. Legelőször a királyi leiratot olvasták fel.

Perczel Móricz volt a főbűnös. Felségsértéssel volt vádolva, mint visszaeső. Kadet korában az 1830-iki lengyel forradalommal való rokonszenvezéséért s kifejtett izgatásért már majdnem fejével lakolt. Családja és hatalmas pártfogói csak nagynehezen tudták megmenteni.

A királyi leirat a Keserü István megöletésében résztvettekre: Döme Dánielre, Kiss Sándorra, Kolozsváry Benjaminra és Pál testvérére különösen szigorú büntetést kíván szabni.

A szekszárdi kihágási ügyben vádolva voltak: Perczel Sándor és Miklós, Kun Pál nyug. pap, Fekete Ferencz, gróf Zichy László konvencziós hajdúja, Csötönyi András, Kopasz János, Faragó István, Balogh György, Kalmár István, Plank József, Vadász Némethi József szekszárdi lakosok. Tóth Imre, Dallos József, Karsay Mihály.

A hőgyészi zavargások és házi börtönök megrohanásáért: Fellinger Mihály, ifjú Herczl József, Ermin Antal, Pech János bíró, Steller Péter, Pech Jakab, Fischer József, Pech Antal és József.

Fördős István szolgabíró (később alispán) azért keveredett bajba, mert «mint szemtanu Keserü István megöletésének meggátlására lényegesebb működést nem tett», Benyovszky Sándor, Egerer János esküdtek pedig, «mert példájokkal merészebb zavargásokra adtak alkalmat.»

Radnics Pál ügyvéd ellen, a «miért a csődületet magasztalta s a zavargók vezetőjéül szegődött», szintén szigorú vizsgálatot rendeltek el.

Végül a leirat erősen rosszalja a hőgyészi káplán «meggondolatlanságát», a miért a templomkulcsot kiadta s a három harangozót: Fetzer Ferenczet, Kál Györgyöt, Mayer Pált, az elnök útján való szigorú megdorgálás után szabadon bocsáttatni rendeli, úgyszintén a többi bezártakat is, ha kellő biztosítékot tesznek le.

A királyi leirat elég dörgedelmes volt, de már azon is átcsillant a békülékenység. Vay ki is jelentette, hogy ezek után nem marad más hátra, mint a régi rendnek helyreállítása s ezt csakis kölcsönös megbocsátással érhetik el s biztosíthatják jövőre, kivált ha a vármegye újabb feliratára Ő felsége is kegyes lesz enyhíteni leiratát.

«Vay először is azt a kérdést tevé fel: vajjon a novemberi gyűlés végzéseit kell-e teljesíteni? Erre többen ellenvetették, hogy a gyűlés nem volt törvényes, rendes elnök nélkül folyt le. De Vay azt vitatta, hogy az más kérdés. Azon gyűlés körülményeiről ő most vizsgálódni fog és azután fogja Ő felsége elhatározni: törvényes volt-e az és megállhat-e? De végzéseinek teljesitéséről előbb kell a vármegyének határoznia.» (Bezerédj levele Etelkához és Flórihoz márczius 6-án.)

Csapó Dániel is békítő szellemben szólott, míg Forster Benedek t. ügyész a Bezerédjt és Perczel Miklóst visszahívó határozatnak végrehajtását sürgette. A királyi biztos azonban Czindery Lászlónak, nemes Somogy vármegye emeritus alispánjának vezetésével új szavazást rendelt el. Így aztán Bezerédjt és Perczelt 710 szóval 515 ellen visszahívták, mert, a mint Bezerédj írja, a «vesztegetés, csábitás a leghitványabbb mód folyt a másik részről. Tahyak is elállottak, a voksolás rendetlenül ment».

Dőry Gábor megköszönte a neki rendezett ovatiót: «Férfiak vagyunk – úgymond – áldozzuk fel önérdekeinket, tekintsünk a közjó előmozdítására. Én nyújtom először kezemet s engedni kivánok ama résznek, kiknek bizalmával nem dicsekedhetem, a követi pályáról lemondok.»

Úgy látszik, a lemondás őszinteségében volt is valami, mert a főispánhoz Pozsonyon át Bécsbe utazó Salamon Elek, Bezerédj levele szerint azt a hírt vitte, hogy a pártok egyezkedni próbáltak, hogy t. i. Dőry nem megy fel s Bezerédj közmegegyezéssel ott marad. De Perczel Miklósnak vissza kell jönnie s az új választás csak a második helyre történik Perczel István és Tahy Ádám között.

Dőry lemondását azonban ismét uralomra jutott pártja nem fogadta el. De szavai jó hatást tettek az ellenpártra is, mert Vay kinyilatkoztatta, hogy most már nem a többség, de a közmegegyezés küldi fel követül.

Erre aztán valódi áradata indult meg a loyalis nyilatkozatoknak.

Kimondták, hogy Vay ellen korántsem a vármegye többsége által tétettek észrevételek.

Felírtak a királyhoz is, hogy a fenyítő pereket szüntesse meg. Vayt kérték közbenjárásra, ki ezt örömmel megígérte.

Svastits Lajos pedig, mint a béke angyalát, üdvözlé a kormánybiztost s kérdezte, ki az oka, hogy az előbbi határozatok végre nem hajtattak? Száz meg száz torok Magyary Kossa Sámuelt állítá bűnbakul. Mindjárt actiót kértek ellene. Vay azonban diplomaticusan azzal ütötte el a dolgot, hogy már úgyis folyamodtak a királyhoz, várják be a választ. Az új tisztújítást azonban kérhetik Ő felségétől, mert «a gyűlések biztosabb folytatására a tisztikar megújítása hathatós és legbiztosabb mód».

Ezzel befejezett dologgá vált a követek visszahívása. Bezerédj, mivel a követi utasítást is megváltoztatták, előbbi kijelentései szerint amúgy is visszalépett volna. Sőt, a mint írja, jobb szerette így, mintha csak instructióváltozás miatt történt volna. Nem lepte meg, zavaró se volt tehát reá barátai tudósítása:

«Ugy-e nem kell bizonyítanom, hogy nem sért lelkületemben, kedvemben, szándékaimban és ha valahol, itt nem igen nehéz találni helyet, hova az optimizmus fáját elültethessük.» (Sztankovánszkyhoz márczius 3-án.) Megnyugtatja őket, hogy az elismert igazságért jó harczot harczoltak és áldozni is tudtak. Ne csüggedjenek. Változott móddal, de változott eszközökkel nyugodtan, törvényszerűleg, jó kedvvel tegyék ezután is, a mit tehetnek.

Bezerédj nagy lelki megnyugvásának előidézéséhez az is hozzájárult, hogy a váltótörvény márczius 2-án a főrendeknél is átment s felküldetett a királyhoz. Írja is, hogy «mindenkor jótékony emlékezetnek lesz tárgya, hogy a váltótörvényben lényeges befolyással segített elő oly állapotot, mely hazánknak legsürgősb szükségei között van».^[18]

A visszahelyezett követek aztán siettek vissza Pozsonyba. Bezerédj márczius 6-án írja sógornőjének és Flórikájának: «Már kedden este meghozta Perczel István maga a hivatalos levelet, a megye pecsétje alatt, hozzánk, melyben tudtunkra adják, hogy a gyűlés nem találta helyesnek, törvényesnek Dőry Gábor és Perczel István visszahivattatásuk okát és igy őket követségi tisztükbe visszahelyezteti, a mienk pedig e szerint megszünik. A levél november 18-áról van datálva… Itt a legnagyobb rosszalással fogadták a dolgot. Perczel tegnap levén először circulusban, nemcsak a hallgatóságtul, de a követektül is igen keserü dolgokat volt kénytelen tapasztalni. Mi hivatalszerinti bucsulátogatásainkat már megtevénk és olly mód fogadtatánk, mint csak kivánni lehet, szó és sziv szerint tudniillik.» Bezerédjnek az új tolnai követekre vonatkozó megjegyzése a márczius 5-iki kerületi ülésre vonatkozik, a melyen a hallgatóság Perczel István ellen zajos tüntetést rendezett. A helyzetet még inkább elmérgesítette az, hogy Perczel István nem tért napirendre a tüntetés felett, hanem epés szavakban kelt ki a hallgatóság ellen s szemükre vetette, hogy tüntettek ellene, mielőtt felfogását valamely irányban kifejezésre juttatta volna. Figyelmeztette a követeket, hogy Francziaországban «akkor hurczoltattak legtöbb követek a vérpadra, midőn a karzatok gyakoroltak reájuk befolyást». Kijelentette, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni, követi utasításait híven fogja teljesíteni s «a hallgatóságot teljes megvetéssel fogja visszatorlani». E tapintatlan felszólalás nemcsak a hallgatóság, de a követek körében is élénk visszatetszést keltett s nem szolgált az új tolnai követek előnyére.^[19] Perczel Istvánban több volt az akarat, mint a tartalom: sokat beszélt, de kevés értékűt. Különösen azonban erőszakos természete miatt volt ellenszenves s ez ellenszenv a jobbindulatú Dőry Gáborra is átterjedt.^[20] A fenti jelenet után vált csak igazán érezhetővé az a veszteség, mely az országgyűlést a Bezerédj István távozásával érte: Perczel István a Bezerédj helyét nem pótolhatta egy pillanatra sem.

Bezerédj márczius 13-ig maradt Pozsonyban, ekkor indult útnak Sopron felé.

Mindenesetre nem a resignált, de inkább a nyugodt, boldog ember lelki benyomását kelti az a pár sor, melyet sógornőjéhez intézett «Ölellek, áldlak előre… Holnapután már egy kis mesére készülhet édes kis leányom…»

AZ 1839/40. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS TAGJAINAK BÚCSÚIRATA BEZERÉDJHEZ.

Bezerédjt távozásakor a gyöngédség és szeretet minden jelével elhalmozták. A fiatalság márczius 12-én még fáklyás zenével tisztelte meg, aztán búcsút kellett vennie a várostól, a hol tisztelet és szeretet vette körül minden oldalról.^[21] Egyénisége a kormány tagjai, a főrendek s a kormánypárti követek részéről egyaránt tiszteletnek örvendett országgyűlési szereplése alatt, a város polgársága pedig, öregje s fiatalja egyaránt, szerette a «kopasz, szőke, nagyhomlokú Bezerédj Istvánt, a ki Deák Ferencz és Klauzál Gábor társaságában volt rendesen látható».^[22] Úgy ment el, mint az elmult országgyűlésen a gyöngédlelkű Kölcsey: barátai és tisztelői seregestül kísérték útjára s szeretetük melegét adták ajándékul az utrakelőnek.^[23] Követtársai pedig Palóczy László kezdeményezésére és jeles tollából 1840 márczius 9-én a következő búcsúiratot intézték hozzá:

«Bezerédj István Nemes Tólna Vármegye Közönségének Ország Gyűlési Képviselője!

El szakadsz tőlünk szeretett barátunk! le lépve nehéz pályádról, mellyen annyi viszontagságok között is – fáradhatatlan munkássággal segitéd elő a’ Haza köz javát, ’s nemesen kivivtad polgártársaid tiszteletét.

Te! ki ön magadhoz mindenkor hasonló valál! kinek kebelében olly sok lelki erővel annyi szelidség, annyi szeretet párosult, ártatlan életed – szerénységed, – lelkednek műveltsége, és szive jósága által eggyik ékessége valál képviselői körünknek. Lelked csüggedést nem ismért, midőn a’ Hazának ’s Fejedelemnek egyesült közjaváért, buzgó állhatatossággal küzdöttél; ’s lángoló szavaidból, mellyeket törvény-igazság- és szabadság mellett olly gyakran emeltél; édes ömledezéseidből, mellyekkel a’ józan haladás szükségét és hasznait fejtegetve, – ’s az emberiség javáért buzogva – festetted Honunk szebb jövendőjét, – tisztán kitünő vólt mindenkor a’ szelid szeretetnek fénylő sugára. Te! csak szeretni tudtál, de szived gyűlölséget nem ismért. Te! az ügyet buzgón védve, bántani soha képes nem valál, mert mélyen tisztelted mindenkor a’ vélemények szent szabadságát.

Most! midőn a’ sors kiszakaszt körünkből, forró öleléssel búcsúzunk Tőled, ’s a’ fájdalomnak kifakadó könnyeit elfojtva mondjuk: Isten veled!!! A’ Hazának és minden Jóknak áldásai kisérnek bóldog magánosságodba. Erényid öntudatának jutalom érzetét, – mivel azt nem a’ Sors adta – a’ Sors tőled soha el nem veheti. Minékünk barátidnak örökre édes lessz arra emlékezni, ’s azt tudni, hogy Te miénk valál, ’s miénk maradsz. És mint Te igazán szerettél és szeretsz bennünket, – úgy Te is légy bizonyos arról, hogy erántad viseltető igaz barátságunk időmúlást – szerencsét – és távolságot esmérni – ’s azok miatt meg hűlni soha nem fog.»

Az ottmaradt tolnai követek pedig megkezdték nem kevésbbé terhes hivatásul teljesítését.

A márczius 24-i kerületi gyűlésen a személynök szószerint ezeket adja tudtul a rendeknek: «Nádor ő Herczegsége, mint az országgyűlésnek törvényes elnöke, általam jelenteti a T. Rendeknek, miképpen hivatalosan értesittetett azeránt: hogy a napokban ezen követi Táblának egyik tagja s egy megyének törvényes követe éjjeli órákban szállása előtt gúnyos illetlenséggel megbántatott és ekként mintegy Salvus Conductusában megsértetett. Amennyiben ez a dolog az egész törvényhozás megsértését és Salvi Conductus violatiót húz maga után, – meg is tétettek már a rendelkezések, hogy ezen dolog investigáltassék.» Kéri a Rendeket, hogy az oldalaik mellé rendelt ifjakat és familiarisaikat óvják az ilyesektől – különben maguknak tulajdonítsák, ha elszélesztetnek s a törvényhatóságoknak átadatnak.»

Ez a bejelentés, a mely Perczel István tolnai követ megcsúfoltatására vonatkozott, nagy vihart keltett az ülésen, mert a kormány erőszakosságát látták benne. Az ez alkalommal elhangzott beszédek alkalmat adtak arra, hogy a követek Bezerédj István mellett lelkes tüntetést rendezzenek s Perczel István elleni ellenszenvüknek kifejezést adjanak. Klauzál Gábor beszédéről t. i. a következőket olvassuk az országgyülési naplóban: «Ha csakugyan ez azon eset, mely akkor történt, midőn a mindnyájunk előtt örök fényben álló Bezerédj István Tolna megyének érdemtellyes hajdani követje, az a Bezerédj, ki nemcsak Tolnára, hanem az egész Hazára fényt s becsületet árasztott ki minden ember keblében, még a különböző véleményesekében is tiszteletet gerjesztett maga iránt, az ifjuság által bucsu zenével tiszteltetett meg s az ugyanakkor történt lármás muzsika értetik, mely az ő pályájára lépett Perczel Istvánnak ablaka alatt történt – mondom – ezen lármát nem helyeselhetem, mert valakit megsérteni nem illik.» Ennek ellenére Deákkal és többekkel együtt elitélte a tervezett megtorló intézkedéseket.

Az elhangzott beszédek Perczel Istvánt szólásra kényszerítették.«Nem szólottam volna – úgymond – ezen egész dologhoz, de miután Csongrád követe megnevezett, e dolgot szó nélkül nem hagyhatom s kinyilatkoztatom: hogy én azon illetlen lármát sem magamra nem vettem, sem panaszt az iránt nem tettem. Békés megye követének azon előadására pedig, hogy a közvélemény billegezi meg az embert, azt válaszolom: hogy a közvéleményre mit sem adok, mert a publica opinio az embert ma igy emeli, holnap porba tiporja, igy én erre semmit sem adok.»

Perczel Istvánnak nem éppen szerencsés felszólalása aztán még az elnöklő personalist is méregbe hozta: «Igen örülök, ha a követ úr magára nem vette az illetlenséget. De édes Istenem, ha ilyesmit hallanék az ablakom alatt, bedugva a fülemet elszaladnék! S a követ úr mégis ezt magára nem vette, én örülök rajta!»

Még aztán jó darabig folyt a vita, melyet az elnök meglehetős epésen így fejezett be: «E tárgyban igen ügyetlen praeses vagyok, mert a fehéret feketének s a feketét fehérnek mondani nem tudom. Ezen egész dolgot úgy vegyék, mint privát beszélgetést. Annyit csak megengednek nekem, hogy ha bárki az, kinek ablaka alatt történt a lárma, ha ezt magára nem vette is, miután köztudomásra lőn, hogy az ifjuság oly illetlenséget követe el, úgy bőge, mint a bika, úgy nyerite, mint a ló, – édes Istenem, akkor ezt az illetlenséget nem lehet elhallgatnom.»

Eme kis inczidens után 1840 április 7-én aztán odahaza Tolnában is megtörtént a leszámolás. Bezerédj 1840 április 8-án Hidjáról azt írja testvérének, hogy a «restauráczió tegnap ment végbe, a mi felekezetünk teljes kizárásával. A nagy Hegyesy lett első nótárius, Grabarits esküdt és Benyovszky várkapitány megmaradtak. Más kubinszki nem, egyéb a doktorok. Mi közülünk senki sem vett részt a restauráczióban.»

Előtte való nap Bezerédj Sztankovánszkyval és Magyaryval még megjelent a gyűlésen. Bezerédj a választási névsor revisióját s a rendtartást sürgette, de nem adtak helyet észrevételeinek. Erre kinyilatkoztatta, hogy nem volt más czélja, mint hogy a főispánt erre figyelmeztesse. Barátai, Sztankovánszky és Magyary ellene mondtak a kandidálásnak és azután távoztak.

Magyary Kossa Sámuel sejtve sorsát, másnap meg sem jelent a tisztújító közgyűlésen. Írásban nyújtotta be lemondását. Egy sikerült oldalvágással azonban kijelenté, hogy a «hivségére bizott hivatalos pecsétet tiszta épségben megőrizve nyújtja vissza».

Lemondását szó nélkül vették tudomásul. Sztankovánszky főjegyzőtől azonban érzékenyen elbúcsúztak.

Természetesen majdnem kivétel nélkül a pecsovics párt emberei jutottak hivatalokba: Dőry Gábor lett első, Forster Benedek második alispán. Főszolgabírák: Forster Károly, Dőry Sándor, Tibay Mihály, Vizsolyi Eduárd, Daróczy János.

Hogy Vay Ábrahám grófról se feledkezzenek meg: táblabíróvá választották.

A kubinszki-párt így hivatalosan le volt verve, de azért nem adta meg magát s a voltaképpen való vezetőszerep ezután is az övé maradt.

Vaynak «kegyességéért» díszkardot ajánlott fel a közgyűlés, elrendelve, hogy a kard egyik oldalán a megye és a főispán czímerei, az esztendő és a jegyzőkönyv száma, a másik oldalán pedig a – béke symboluma legyen bevésve.

Báró Prónay Gábor azonban a diaetán enyelegve, más fölírást ajánlott, t. i.: «Pro infideli Patria.» Egy követ megbotránkozott a háta mögött: «Én az ilyen beszédet nem hallgathatom!» – «Én meg az urat nem hallgathatom!» vágott vissza Prónay. A követet főispánja aztán kérdőre vonta, hogy tűrheti el a megszégyenítést? De az így felelt vissza: «Ha elégtételt keresnék, az – egész diétával kellene verekednem!»^[24]

A dologban az az érdekes, hogy ezt a díszkardot Vay sohasem kapta meg, pedig a jegyzőkönyv szavai szerint kinyilatkoztatá, hogy azt majd «legfőbb és legbecsesebb kincsének fogja tekinteni s magával a sirba is elviendi!»

A kubinszkiak már a következő gyűlésen szemére hányták a másik pártnak, hogy a díszkard felajánlása valósággal gúnyolódás ellenük s mivel ama gyűlésen jelen sem voltak, a költségekhez hozzá sem járulhatnak. Erre a többség úgy határozott, hogy ha Vay eme inczidens után a kardot el nem fogadná, az a kölcsönös béke zálogául s annak jeléül, hogy a békét fenntartani saját körében egyedül hivatott, a vármegye levelestárában helyeztessék el.

Vay azonban kereken kijelenté, hogy a neki egyszer már felajánlott díszkardot a közgyűlésnek visszavenni jogában sem áll, kész inkább az árát – sajátjából megfizetni.

Erre aztán egyenesen megtagadták a kard átadását, «mert az ahhoz való ragaszkodást ily körülmények után éppen nem várták a királyi biztos úr szerénységétől s azzal, hogy az árához való hozzájárulást is felajánlá, még sajnosabb érzéseket ébresztett maga iránt».

Ezt a végzést Dőry Gábor alispán természetesen nem közölte Vayval. Gondoskodtak azonban erről is. A következő közgyűlés, éppen a békés természetű Csapó Dániel felszólalására, egyenesen kötelességévé tette ezt az alispánnak, sőt a határozat kivonatát a «Jelenkor» szerkesztőjének is megküldeni határozták, hogy «köztudomásra juttassa!»

Az 1841 márczius 29-iki közgyűlésen aztán hivatalosan is lezáródnak a kubinszki- és pecsovics-háborúság aktái.

A vármegye gyűlésén ekkor olvasták fel a király leiratát, mely megelégedését fejezi ki azon, hogy az utóbbi tisztújítás «illő disszel, a felingerült kedélyek lecsillapításával ment végbe!»

«A Perczel testvérek, valamint más nemes és nemtelen személyek, a mult 1839 esztendei deczember 30-án kelt legfelsőbb királyi parancs következtében ellenök elrendelt nyilvános vádak alól azon reménységben, hogy ők ezen királyi kegyelemre magukat érdemesitvén, a megyében ezentúl a törvényes rend már fel sem fog bontani, kegyesen felmentetnek.»

Az általános bűnbocsánat alól csak a Keserü István megölésében résztvettek voltak kivéve, ellenök a további szigorú és haladék nélkül való törvényes eljárást és a bűnper befejezését rendeli el a királyi leirat.

Az itt elmondottak természetesen csak elősegítették azt, hogy Bezerédj még inkább feljusson népszerűségének zenitjére. Zala vármegye 1836-ban adott példájára 1837-ben Borsod, Szatmár, Vas, Komárom, 1840-ben Csongrád és Sopron is megválasztotta táblabírájának. A vármegyék elismerése után a városoké következett, melyek érdekében annyi kitartással s melegséggel működött az országgyűlésen: 1840-ben Sopron választotta meg díszpolgárává, 1845-ben Esztergom és Szatmárnémeti, 1846-ban Székesfehérvár, 1847-ben pedig Buda városa díszpolgára lett.

***

1839 október 19-től 1840 márczius 4-ig volt Bezerédj István az 1839/40. évi országgyűlés tagja s e rövid idő alatt is méltónak mutatkozott politikai multjához. A szabadelvű áramlatok elfojtása sehol nem történt olyan erőszakos és kihívó modorban, mint Tolna vármegyében s Bezerédj a szenvedett sérelmek felett mégis neheztelés nélkül tért napirendre, kedvvel és bizalommal látott az országgyűlési munkákhoz. Vármegyei otthonában is az ország érdekeire volt irányozva tekintete s a mint a czélt közvetlen közelében szemléli, elfeledi mindazt, a mi emberi hiúságát sérthette s csupán az ország bajait látja, csupán a közállapotok javítása érdekli. Pedig az országgyűlési légkör ez időben felette alkalmas volt a szenvedett sérelmek emlékének felkeltésére, mert a kormány erőszakos politikája országszerte ellenhatást keltett s a vármegyékben felgyülemlett elkeseredést a vármegyék központjába, az országgyűlésre is elhozták a követek. Bezerédj nem támadókedvet, hanem munkás szándékot hoz az országgyűlésre s elsősorban ott szerepel, a hol munkára van szükség. Úgy is fogadták az országgyűlésen, mint a becsületes munka komoly harczosát s ámbár követi megbizatása keserű vereség volt a kormány számára, szeretettel üdvözölték az összes politikai körökben. A mint Deák Ferencz számára nagy tehetsége biztosította követtársai tiszteletét, úgy szerezte meg Bezerédj számára a becsületes szándék az általános szeretetet. S ha vármegyei ellenségei kedvetlenül látták is Bezerédjt az országgyűlésen, el kellett ismerniök lelkükben, hogy követsége Tolna vármegye számára dicsőséget jelent. Igaz embert küldtek az országgyűlésre, ki mindig az igaz ügy mellett állott.

Az első országgyűlési tárgy, a melylyel Bezerédj foglalkozott, a kereskedelmi és váltótörvény, az országgyűlés legértékesebb alkotása volt. E törvény kidolgozására az országgyűlés választmányt küldött ki, melynek Bezerédj volt az elnöke. Bezerédj szokott lelkesedésével vett részt a tárgyalásokban, a követek azonban kevés érdeklődést tanusítottak, a kormány pedig határozottan passive viselkedett.^[25] Adatokat egyáltalán nem bocsátott a választmány rendelkezésére s a pozsonyi, pesti és bécsi kereskedőktől kellett szakkérdésekben felvilágosítást kérniök. Annál nagyobb érdeklődéssel kísérte a választmányi tárgyalásokat «a míveltebb publikum» s Bezerédj ennek hatása alatt «némi büszkeséggel» kezdte a praesidiumot viselni.^[26] A Bezerédj elnöklete alatt dolgozó törvényelőkészítő választmány nem haladt az elavult országos bizottmányi munkálat nyomán, hanem az örökös tartományok számára kidolgozott törvényjavaslatot vette alapul, mely a Bezerédj véleménye szerint jobb volt az országos bizottsági munkálatnál.^[27] Ezenkívül más törvénykönyveket is felhasználtak összehasonlítás czéljaira, különösen azonban dr. Wildner Ignácz bécsi ügyvéd véleménye volt a választmányi munkálatra döntő befolyással.^[28] Figyelemreméltó újítása az az 1839/40. évi országgyűlésnek, hogy a törvényjavaslatokat az országgyűlés tartama alatt működő választmányok készítik elő. A törvényelőkészítésnek e módját Bezerédj életrevalónak tartotta s követi végjelentésében a következő szavakkal ajánlja a vármegye figyelmébe: «Ezen mód, mely ily terjedésében még alig vala más országgyűlésen használva, s mely a számosb munkálódók tehetségeik összesítését, az aggasztó formák s heterogénebb elemek elkerülésével némileg egyesíti, országgyűlési rendszerünk tökéletesítésének tekintethetik.»^[29]

Tolna vármegye nem csupán a jobbágyvédelem terén volt szabadelvű, a váltójogban is a haladást képviselte s követi utasításában «a váltólevél adhatását mindenkire kiterjesztette», a mi az országos választmányi munkálattal ellentétben az új törvényjavaslatba is átment. Bezerédj azon volt, hogy vármegyéje állandóan a haladást képviselje s a változott körülményekre való hivatkozással olyan követi utasításokat sürgetett, hogy «ha a váltói és kereskedési rend, törvény, törvényszék és törvénykezés állapotjában, ide értve az intabulationalis hypothekai s fallimentombeli rendszert is, az országos választottság javaslatán kívül a kifejlő körülállások, a magyar kereskedés és váltóknak szerzendő hitel és a kereskedői világban kívántató összehangzásra nézve némi újabb határozatokat és változtatásokat kívánnánk, ezt instructiónk egyéb fő vezérelveivel egyezőleg megtehessük és elfogadhassuk.»^[30] Számított a főrendi tábla ellenzésére, bízott azonban benne, hogy a követek ezen ellenzést le fogják győzni s olyan törvényt alkothatnak, a mely az ország előnyére válik.

A váltótörvény állapotáról Bezerédj István követtársával egyetemben 1839 november 11-én részletes jelentést küldött a vármegyének, a melynek minden szava tanuságot tesz azon nagy szeretetről, melylyel az ügy iránt viseltetett. Előadja benne, hogy a kiküldött választmány többsége azon szabadelvű vezérelvet fogadta el, hogy mindenkinek, ki szerződést köthet, váltóképessége is van s ennek megfelelően szövegezte a váltótörvény egyéb intézkedéseit is. Ausztriában is ilyen szellemű váltótörvényt készítettek s «e hazánkban leendő új intézetnek vidám életét és foganatát éppen a már terjedtebb erőben álló külső intézetekkeli összehangzás tetemesen elő fogja segíteni».^[31]

A mostoha körülmények, sajnos, megakadályozták Bezerédjt abban, hogy a javaslat törvényerőre emelkedését megérje, pedig követi működésének utolsó napjaiban «fogadták el a főrendek is s terjesztették fel az uralkodóhoz szentesítés czéljából».^[32]

A választmányi tárgyalásokat azonban mindvégig Bezerédj vezette s Deákkal, Pulszkyval és Vágy soproni követtel egyetemben ő készitette el a választmány számára az előmunkálatokat.^[33] A választmány olyan sikeresen oldotta meg feladatát, hogy mikor az országgyűlés 1840 február 12-én tárgyalni kezdte a javaslatot, az «minden változtatás, de megtámadás nélkül is átment, és egy fél sessio alatt az egész 200 §.»^[34] Általában a munkálat nagy tekintélynek örvendett országszerte s «ellene privát körben sem mernek szólani». Sőt Magyarország határain túlra is elment a híre s hatása alatt az osztrák váltójog átdolgozásához is hozzáfogtak, a mi kétségkivül nagy siker volt.^[35]

Az 1839 november 2-iki kerületi ülésen tárgyalták a végrehajtási törvény 18. szakaszát, nevezetesen azon kérdést, vajjon a bírói végrehajtás útján eladandó nemesi birtok mint zálog kiváltható-e, vagy pedig a vevő tulajdonává legyen. Ez a kérdés az ősiségbe ütközött s a szabadelvű követek Deák vezetése alatt heves támadásokat intéztek ez alkalommal az ősiség ellen. Bezerédj is a szabadelvűek sorában szólt a nevezett kerületi ülésen s kifogásolta azon követek magatartását, kik az ősiséget el akarják ugyan törülni, de a nehézségekkel szemben meghátrálnak s reform helyett mindent a régiben hagynak. Nem a földben van a nemzeti vagyon szerinte, hanem a föld gyümölcsöztetésében, s ezt az ősiség lehetetlenné teszi. A törzsökös családok ivadékai elszegényedtek, «nincs helyük, hol meghúzhassák magukat». S az elszegényedés oka az ősiség. «Le kell tehát valahára vennünk azon lepelt, mely az ősiség kárai iránt szemünket födi és gondoskodnunk kell úgy az adós, mint a hitelező biztosabb állásáról.» Azt javasolja ezért, hogy a végrehajtás útján szerzett vagyon a vevőnek örökös tulajdona legyen. A javaslat nem ment keresztül, mert a nagy többség azt határozta, hogy az árverésen vett birtok csak zálogképen maradjon a vevőnél, miáltal az ősiség fenntartását érték el.

15. PULSZKY FERENCZ.

Az 1839 november 12-iki ülésen a kerületi napló ügyében szólal fel Bezerédj s támadja a főrendek ellenséges álláspontját. A követek t. i. azt határozták, hogy a kerületi ülések tárgyalásairól is vezessenek naplót s e napló nyomtatásban is jelenjék meg. A kormány és a főrendek egyesült erővel állották útját e határozat megvalósításának s maradi álláspontjuk miatt kemény támadásokat kellett elviselniök a szabadelvű követek részéről. Ilyen támadás a Bezerédj beszéde is. Az ember legnagyobb lealacsonyításának tartja, ha értelmével nem élhet. Az eredhető károkkal való indokolást nem tartja helytállónak, mert a vízzel és tűzzel is lehet károkat okozni, még sem tilos azok használata. A főrendek a szabadságnak tulajdonítják a zendüléseket, a mi nyilvánvalóan tévedés. A nyilvánosság már akkor megvolt, a mikor a rákosi gyűléseken mindenki szabadon elmondhatta véleményét s ezt most sem fogják megakadályozhatni a főrendek. A főrendek álláspontját sértőnek mondja a követekre nézve, mert beszédeiket nem tartják kinyomtatásra alkalmatosoknak. A főrendek és a kormány álláspontja mindamellett érvényre jutott, a kerületi napló nem jelenhetett meg.

Az 1839 november 13-iki ülésen vitázik Bezerédj először Zsedényi Eduárddal, a legértékesebb kormánypárti követtel, kivel különösen a következő országgyűlésen gyakorta mérik össze fegyvereiket. Klauzál Gábor azt indítványozta, hogy az ujonczmegajánlás ügyében kiküldött királyi biztossal addig ne tanácskozzanak, amíg a főrendek a szólásszabadság ügyében készült feliratot el nem fogadták. Zsedényi ellenezte az indítványt s álláspontját azzal indokolta, hogy a megjelent királyi biztos cserbenhagyása tiszteletlenség lenne az uralkodóval szemben. Ezzel szemben Bezerédj azt vitatta, hogy egyáltalában nem tiszteletlenség, ha a követek ragaszkodnak álláspontjukhoz, hogy a szólásszabadsági sérelem orvoslásáig nem tárgyalják az ujonczmegajánlás ügyét… Ez álláspont fenntartásának szükségességét azzal is indokolta, hogy az ujonczmegajánlás után a kormány berekeszthetné az országgyűlést és a szólásszabadsági sérelem orvoslás nélkül maradhatna. Elismeri a katonatartás szükségességét, de ezzel szemben rámutat arra, hogy a vallásbeli és szólásszabadsági sérelmek orvoslása is szükséges, szükségesek továbbá az úrbéri és hiteltörvények is. A megholt uralkodó politikai vezérelve az volt, hogy «az ország minden néposztályai szorosabb kapcsolatba tétessenek egymással», e czél elérése azonban Bezerédj szerint a sérelmek orvoslása nélkül lehetetlen. A benső összhang «sokkal erősebb bázisa a trón megtartásának, mint a fegyverek, különösen most, midőn «oly veszély fenyeget bennünket kívülről, mely ellen leginkább a szellemi erővel lehet harczolni…»

Ugyanezen álláspontot képviseli az 1839 november 21-iki országos ülésen is s a hozott végzés szentségére figyelmezteti a követeket. A Zsedényi által ismételten felhozott tiszteletlenségi váddal szemben hivatkozik az alkotmányos országok gyakorlatára, a hol a «kormányoknak kívánatai azonnal el nem fogadtatnak, hanem a rendek szabadon és bátran kimondják ellenvéleményüket» s hivatkozik azon parlamenti gyakorlatra, hogy a «fejedelem előadásait hónapokig felelet nélkül» hagyják anélkül, hogy tiszteletlenséggel vádolhatnának.

Azon felfogással szemben, mintha az országgyűlés álláspontja a külföld előtt rossz színben tüntethetné fel az ország és fejedelem viszonyát, az volt a véleménye, «hogy külföldön nagy benyomást csak az tenne, ha a kormány magyar országgyűlését csak tetszése szerint változtathatná, mert nádként ingadozó nemzetben nincsen erősség, és így csak az ingadozás gyengítheti az ő tekintélyét»… A kerületi végzés fenntartása mellett nyilatkozott tehát, de álláspontja elbukott, pedig Deák is ugyanazt képviselte. Nagy Pál közvetítő-indítványa mentette meg az ellenzéket, ki a tanácskozás megtartását javasolta ugyan, de az ujonczmegajánlást a szólásszabadság orvoslásától tette függővé.

Az 1839 november 14-iki kerületi ülésen ismét a kormánypárti Zsedényivel vitázik Bezerédj, ki a főrendeknek a szólásszabadsági sérelem ügyében elfoglalt álláspontját védelmezte. A követek t. i. feliratot intéztek ez ügyben az uralkodóhoz, a főrendek pedig megakadályozták a felirat továbbjutását. Visszautasítja azon állítást, mintha a követek volnának az okai a közfelháborodásnak az országban s azon királyi leiratra hárítja a felelősséget, mely a mult országgyűléshez a barsi követ ügyében leérkezett. Ez a királyi leirat volt a szólásszabadsági sérelem kútforrása. A főrendek merev állásfoglalásával szemben reámutat azon igazságra, hogy a törvényhozói hatalom nem korlátlan, a nemzettől származik s a nemzet ellenőrzése alatt áll. De nem is politikus a főrendek magatartása, mert «a nemzetet megfoszthatják azon módtól, hogy panaszait a fejedelem előtt kiönthesse, a fejedelmet pedig azon módtól, hogy megengesztelődöttképen szólhasson». Az 1825-iki országgyűlés példájával igazolja, hogy az engesztelő szónak olyan ereje van, hogy a «nemzet elfelejti mindazon vádjait, melyek sokszor a kormánynak alárendelt egyes tiszteit érik, kik a királyi palásttal kivánják hibáikat eltakarni s így a királyi kardot húzzák ki azok ellen, kik a nemzet igazságos panaszait a felség elébe kívánják terjeszteni». Czáfolja a főrendi válaszban előterjesztett okokat, hogy szóval is lehet hűtlenségi bűnt elkövetni s hogy a kormány az uralkodóval azonos. Kifogásolja végül a hűtlenségi esetekben hozott ítéleteket, a melyeket törvényteleneknek tart, mert törvénytelen volt a gyakorlat, melyet a bírák követtek s helytelenül alkalmazták a törvényt is. A nemzet bizalmára szüksége van az uralkodónak s e bizalmat csupán a szabadság teremtheti meg, mert valamint «a régi nagy Róma nem tudott többé ellenállani a barbárok árjának, midőn polgáraiban elaltatott és megöletett a lelki erő, úgy most is minden congrév rakéták és tactica mellett is, ha a polgárokban elölik az éltető lelket, el fogja önteni Európát a barbárok árja». Ez ügy, melynek érdekében Bezerédj is szólott, az 1839/40. évi országgyűlés munkásságának jelentős részét lekötötte s a főrendek állhatatos kitartása előmozdította a kormány czéljainak megvalósítását, t. i. a szabadelvű követek kifárasztását. A követek hangja állandóan gyengült s még így sem jutottak el felirataik az uralkodóhoz. Mikor aztán a követek hangulata már eléggé elő volt készítve, az uralkodó – a feliratot megelőzve – leiratot intézett az országgyűléshez, melyben a szólásszabadság fenntartása ügyében kedvező nyilatkozatokat tett, a követek pedig kénytelenek voltak álláspontjukat feladni s a szólásszabadsági sérelem orvoslása nélkül tovább tárgyalni. Miután a kormány ily módon fenntartotta a törvényesség látszatát, 1840 május 1-re megjött a királyi kegyelem a politikai elítéltek számára, kiket a követek nem kegyelem útján, hanem a jog és törvényesség alapján kívántak felmentetni.^[36] Bezerédj optimista lelke hitt a kormány jószándékaiban s befejezetteknek látta a politikai üldözéseket. Kijelenti követi végjelentésében, hogy a hazának ezen főügyétől a nemzet legjobb erejét és «alkotmányos egész hatását ezentúl sem vonandja meg, sőt óhajtott kivívására minden a törvény és alkotmány korlátai között lévő módot férfias állhatatossággal használni fog». Kijelenti továbbá, hogy «ezen állapot jövendőre még is engeszteltebb alakban fog állani a nemzet és méltánylottabban a kormány előtt». Kitartásra inti azonban a nemzetet, az «ismét és ismét mindig» elvet ajánlja irányadóul, mert «most van ideje, hogy a nemzet törvényszerű igyekezeteit lépésről-lépésre lankadás, fennhagyás nélkül kövesse és a magyar nemzeti jellemét a szalmatűz felőli vád ellen igazolja».^[37] A negyvenes évek története igazolja, hogy Bezerédj optimizmusa nem volt alaptalan, a magyar nemzet lépésről-lépésre haladt előre kitünő fiainak irányítása mellett s az 1849. évi katasztrófa erőszakosan állította meg a haladás útján.

Az 1840 január 3-iki országgyűlésen «Zala, Hont és Pest vármegye követeihez hasonlóan» a jobbágyok számára a szabad végrendelkezési jogot vitatja, a melyet az országos választmányi munkálattal szemben a kerületi ülés megszorított. Indokolása túlnyomóan érzelmi motivumokból van merítve. Minél inkább kiveszik a gyermeket az apai gondoskodásból, annál inkább gyengítik a szülői szeretetet, «azon gyengéd köteléket, azon erkölcsi szikrát, mely alapja és fundamentuma a status boldogságának és az erkölcsösségnek». De ki is játszható a törvény, mert a szülő kedveltje érdekében adósságokkal terhelheti vagyonát, a melyekből «sok zavarok s gyakran végső elpusztulások is erednek». Felhozza továbbá, hogy az érzéseket az érdekek vezetik s különösen áll ez a nevelésnek legalsó fokán lévő szegény néposztályról, melyben a nevelés az erkölcsi érzéket nem fejlesztette ki: «ha tehát a fiú látja, hogy szülői iránti gondoskodása, mely egyszersmind tiszteletet is vonza magával, jövendőre nem jutalmaztathatik, gyengítik mindezeket s ez által a status boldogságának főalapját is, az erkölcsiséget».

A lelkiismereti szabadság ügyében Bezerédj már az 1832-36. évi országgyűlés alatt a szabadelvű irányzat szóvivője volt s ez álláspont mellett kitartott az 1839-40. évi országgyűlés alatt is. Már 1839 november 7-én Csapóhoz intézett levelében kiemeli a reversalisok káros hatását, a melyekhez a katholikus papság kitartóan ragaszkodott.^[38] Felismeri a szabadelvűséget fenyegető veszedelmeket s állhatatosan kitart helyén. Kisfaludira hivatkozik, kinek mondása szerint: «a maroknyi magyar tábor érzé, ha egy ment is el». Szükség volt e kitartásra azon vita alatt, melyet a nagyváradi és rozsnyói püspököknek a vegyes házasságok ügyében kiadott s reversalis hiányában a papi áldást megtagadó pásztorlevelei idéztek elő, melyek teljes mértékben igénybe vették a szabadelvű követek éberségét és energiáját.

Bezerédj az 1840 január 20-iki kerületi ülésen szólal fel ez ügyben s a püspöki pásztorlevelekről kijelenti, hogy a magyar alkotmány ellen vannak s az alkotmányban biztosított jogokat senkinek sem szabad megsérteni. A baj okául azt jelöli meg, hogy «nem azt tartjuk kötelességünknek, miszerint az üdvözítő szent hitét, a keresztény erényeket azon formákban gyakoroljuk és öregbítsük, melyekben azokat az isteni kegyelem nékünk értésünkre adta», hanem azon formákat és módokat üldözzük, melyek szerint «ugyanazon isteni gondviselés a vallás igazságait atyánkfiainak, polgártársainknak felfogniok megadta…» A szentföldre zarándokolt lovag szép regéjével világítja meg a dolgot, ki egy gonosz varázsló hatása alatt valamely elbűvölt erdőben egy alakot lát, kit «ámbár tulajdon színéről megismerhetett volna, mint ellenséget megtámadván, vele keményen harczolt, de minden csapással öntestébe verte fegyverét…» E szép gondolattal azon igazságot igyekszik megvilágítani, hogy a vegyes házasságok elleni hajsza a vallásosság rovására esik, a melyet emelni kellene. Magunkba szállásra, magunk megjavítására volna szükség s mások gáncsolásával foglalkozunk táplálnunk kellene a vallásosságot s megtámadjuk; a magunk üdvösségét kellene munkálnunk s mások kárhoztatására adjuk magunkat. Keresztény alázatosság helyett gonosz felfuvalkodottságot mutatunk, szeretet helyett gyűlölséget terjesztünk, béke helyett az ellenségeskedést honosítjuk meg. Nem a Jézus szelíd tanítását hirdetjük, hanem azon tanítást, melynek eredménye a regebeli anya esete, a kivel elhitették, hogy «házassága vétkes és átok alatt van» ennek hatása alatt gyermekét kétségbeesve megölte. E tanítás eredményei azon borzasztó háboruk, melyek «országokat, világrészeket vérrel borítottak be». E vallási felfogással «Jézust tagadjuk meg felebarátunkban a helyett, hogy őt önmagunkban dicsőítenénk; Jézust feszítjük meg keresztény testvérünkben, a helyett hogy ő általa magunknak az örök életet megszereznénk». A tiszta vallásos lélek apostoli lendülettel szólal meg s hirdeti a szeretet örök érvényű igazságát, hirdeti a vallás igazi czélját: a lélek felemelkedését a föld porából. A főpapokra hivatkozik, a kik maguk is kénytelenek belátni, hogy rendelkezéseik rossz eredménynyel jártak, tehát hibáztak. Hivatkozik azon keresztény igazságra, hogy gyarló emberek vagyunk, tévedhetünk; «a hibát pedig elismerni, helyre hozni szinte keresztényhez illő erény, mely ha önmegtagadással jár is, a keresztény léleknek káros nem lehet». Mint vallásos embernek az a véleménye, hogy a főpapok be fogják látni tévedésüket s vissza fogják vonni rendeletüket. Mint törvényhozó azonban nem áll meg itt, hanem kimondandónak véli, hogy «ezen pásztori levelek a törvénynyel világosan ellenkeznek». Az orvoslás czéljából szükségesnek tartja a kormányt felszólítani, hogy «a királyi placetumra nézve kérdésen kívüli jogához képest ezen pásztori leveleknek eltörlését s káros következményeinek megszüntetését foganatba vegye». Az államférfiú az állampolgárok javát tekinti legfőbb czéljának s a czél útjában álló akadályokat kíméletlenül sodorja el, bármely forrásból fakadnak is. Megérti a motivumokat, de a megértés nem akadályozza az erélyes eljárásban. Bezerédj nem indifferens, lelke igazi keresztény lélek s államférfiúi elhatározásaiban nem az indifferentismus, hanem a tiszta vallásosság fenséges eszményei vezérlik. Ez a lélek a vallásos élet biztos támasza, ez az eljárás az államférfiúi bölcseség mintaképe.

Az országos ülésben a katholikus papság álláspontját Bezerédj Miklós veszprémi kanonok védelmezte a legerélyesebben s Bezerédj István kénytelen az atyafiúi kötelék ellenére síkra szállani ellene. Különösen azon tételét támadja meg, hogy a placetum joga csupán a pápai rendeletekre vonatkozik, a püspökökét nem érinti. Bezerédj szerint «ha valahol a majori ad minus okoskodásnak helye vagyon, úgy bizonyára van annak a jelen kérdésnél, mert ha a püspökök rendeleteket szabadon s tetszésük szerint minden placetumi jus nélkül közölhetnének, akkor az ő rendeleteik a pápa rendeletei felett volnának». Az egyházi rendnek e téren elfoglalt álláspontját kemény, de igazságos ítélettel utasítja vissza, midőn kijelenti, hogy «ha az egyházi rend polgári jogokkal és jótékonysággal élni akar, akkor kötelessége annak törvényeit is megismerni és azoknak hódolni». Itt Bezerédj nem mint vallásos lélek elmélkedik a keresztény vallás szelleme s a főpapok eljárása felett, nem a vallás szelleméből vett érvekkel dolgozik s keresi a kibontakozást, hanem a törvényhozó gyakorol kritikát a törvénybe ütköző pásztorlevelek felett s követeli a törvények tiszteletét azoktól, a kik a törvény fennhatósága alatt állanak. Erről a vitáról követi végjelentésében is megemlékezik s elitéli a püspöki pásztorleveleket, dícséri a követek magatartását. «A rendek táblája élénken, lépett fel e tárgyban – írja – hogy óvja hazánk törvénye is szertartásának határát, tekintetét; óvja a római katholikus hazafiak lelki nyugalmát; óvja az evangelicusoknak törvény szerinti állásukat és óvja magát a főpásztori tekintetet egy oly eljárás elkezdésétűl, melynek veszedelmes és mind a két részre káros következéseit orvosolni sokkal nehezebb fogna lenni.» E tárgyban a jövőre is éberséget és határozottságot sürget, mert «a csendes meggondoltságú, de soha el nem lankadó éber fellépés mentheti csak meg a jelen nemzedéket sok bajtul és biztosíthatja a jövőnek a keresztény békét, melylyel üdvözítőnk köszöntötte a világot és melyet akart vala hagyni nékie».^[39]

A másik nagy vita, a melyben Bezerédj egész nagy tudásával s őszinte lelkesedéssel részt vett, az ujonczmegajánlás ügye volt, melyet az ellenzék mindaddig nem akart napirendre tűzni, a mig a szólásszabadsági sérelem orvosolva nincs. A kormány politikája feletti kemény kritikával lépett be a vitába Bezerédj az 1840 február 5-iki kerületi ülésen s a kormány iránti bizalmatlanság alapján tagadta meg az ujonczmegajánlás napirendre tűzését. «Háromszáz év alatt nem tudta a kormány felkölteni a nemzetben a bizodalom csiráját, pedig mi könnyű volna azt a kormánynak tenni. Legyen csak igazán magyar, fogja fel, becsülje meg a magyar érdeket, olvassza össze önérdekét a nemzetével: azonnal fogja élvezni a bizodalom jótékonyságát s tapasztalni annak csodamiveit. «Mily egészen más erővel bírna akkor bennünk és általunk az uralkodóház, más alakot öltene magára hazánk, más viszonyba tétetnének az Ő felsége koronája alatt egyesült tartományok.» Élénk színekkel festi a szegény adózó nép sorsát, kikkel szemben az állam nem teljesítette kötelességeit. Az emberi jogok megoltalmazása szempontjából Magyarország hátrább áll, mint más nemzetek, melyek «a polgárosodásban nálunknál fiatalabbak». Az 1547. évi XXVII. törvényczikkben «a nemzet magába szállva töredelmes szóval vallást tesz Isten előtt; elismeri, hogy az ég haragja sujtja a hont, mert kebelében a szegény adózó nép el van nyomva és annak siralmas panasza szakadatlanul száll fel az igazságos Isten széke elébe; kéri a nemzet a mindenhatót, hogy engesztelődjék meg s ünnepélyesen felfogadja, hogy helyrehozza a mit vétett és törvénykönyvbe iktatandja». E törvényczikkben letett fogadalom beváltására ez ideig semmi sem történt s «mint önmagunkra kimondott átok lebeg az felettünk még ma is». Állítása igazolásául hivatkozik az 1832/36. évi országgyűlésre: «Az V. és VIII. artikulusokkal engesztelni s egy szent kötelességet teljesíteni akart a felébredt nemzet és a helyett hogy a kormány ezen üdvös szándékot elősegítette volna, mind a két törvény királyi resolutio következtében esett el.» Bezerédj szerint «nem volt annyi oka Rómának a delenda Chartagot untalan ismételni, mint a magyarnak az 1547-iki nemzeti igéretre emlékezni». A kormánytól kellett volna kiindulni a kezdeményezésnek s a kormány akasztotta meg az üdvös reformokat, már pedig ha a terheket az adózó nép vállára hárítják, javára is tenni kell valamit.

Majd a külpolitikát teszi bírálat tárgyává s kifejti, hogy 1715 óta, a mikor az állandó hadsereget megalakították, sok magyar vér folyt el külföldi csatatereken, az uralkodóház koronái szaporodtak, de «a magyar hazának hajdani részeiből, melyeknek visszaszerzését a nemzet érdeke, de a királyi eskü is kívánja», semmi nem került vissza. «Mily vád fekszik magában Szerbiában és Belgrádban küldolgainkra nézve, ha azokat magyar érdekben veszszük fel.» S ugyanez áll Dalmácziáról, mely ausztriai kormányzás alatt áll, de Magyarországhoz való visszacsatolása mindeddig késik. Beszédét azzal zárja be, hogy mindaddig, míg az előadottakban valami nem történik, nem lehet az ujonczmegajánlást elintézni.

Az ujonczmegajánlás ügyében kimondott felfüggesztő szavazatát megismétli az 1840 február 6-iki kerületi ülésben is, melyben újabb támadást intéz a kormány és különösen a hivatalnoki rendszer ellen. A hivatalt a legtöbben hibásan fogják fel, midőn azt hiszik, hogy a hivatal új politikai meggyőződés felvételére kötelezi őket. Azt hiszik, «hogy az általuk is egykor vitatott elvekről lemondani nem csak nem szégyen, sőt kötelesség, ha a chef akaratja mást parancsol». Ez a hivatalnokok közömbösségének és az egész kormányrendszer elmaradottságának a főoka. A hivatalnok azt hiszi, hogy «más felelős az ő tettéért és utóbb szándékáért is». Megkülönbözteti magában az embert, polgárt és tisztviselőt, és azt hiteti el magával, hogy midőn egyiknek alakjában cselekszik, a másiknak semmi köze hozzá. Más meggyőződést, más chatekismust, más moralt gondol tarthatni s azt véli, hogy más Istene lehet mint embernek, más mint tisztviselőnek, de azért jó keresztény maradhat. Már pedig lehetetlen az embernek egymás mellett sokféle meggyőződést tartani, mint például a gyógyszerész tarthat külön fiókokban külön hatású szereket a nélkül, hogy egyik a másiknak erejét elvenné. Jól tudja ugyan, hogy «a kormányban egységet kell tartani és ott ha hatni akar, nem lehetnek szétágazó vélemények; hiba azonban, hogy olyan is vállal hivatalt, a ki «eddig követett elveit a kormány rendszerében fel nem találja s inkább politikai hitét áldozza fel hiú dicsőségének». E gyakorlatot mind erkölcsi, mind politika szempontból hibásnak tartja, a melylyel szakítani kell.

Az ujonczmegajánlási vitának egyik nagyjelentőségű mozzanata volt, a mely Bezerédj lelkét is megragadta, a Deák Ferencz 1840 február 12-iki indítványára a felirati javaslatba felvett új szakasz, melyben arra kérték a kormányt, «eszközlődjék diplomatikus úton, hogy Európában a lefegyverkező systema elfogadtassék». Ezt nyomon követte Bezerédj indítványa a magyar ezredekben a bánásmód enyhítésére, hogy az «emberiség is szelidebb lélekhez alkalmaztassék és oly büntetések létezzenek csak, melyek a becsületérzésnek élesztésére, emelésére nem pedig annak elfojtására s a durva elkeserítésre szolgálnak.^[40] Ez utóbbi indítvány ha egyetemes hatásában nem is hasonlítható a Deák indítványához, a haladás czélját mégis olyan mértékben szolgálta, hogy becsületére válik Bezerédj nemes lelkének s becsületükre válik a magyar rendeknek, kik Bezerédj szándékait megértették és méltányolták.

Részletesen beszámol Bezerédj e két indítványról 1840 február 13-iki követi jelentésében. Különösen Deák Ferencz indítványáról szól nagy melegséggel, melynek megvalósítása nem csupán a munkáskezek számát szaporítaná, hanem az állami pénzügyeket is megjavítaná. A saját indítványát Tolna vármegye óhajtásával hozza összefüggésbe s az «emberiség és szelidség» elveivel indokolja.^[41]

Az ujonczmegajánlásnak az országos ülés előtti tárgyalásai alatt is kitart álláspontja mellett s az 1840 február 20-iki ülésben hatalmas beszéddel száll síkra a kormány ellen. A személynök azt állította, hogy «jószándékot és a törvényesség érzetét a kormány és a kormány kívánságával voksolók cselekvésében is fel kell tenni». Ezzel szemben Bezerédj azt vitatta, hogy «ha a kormány s annak kívánságával voksolók cselekvésében olyant látunk, mit hibásnak, a haza érdekeivel és igazaival nem egyezőnek tartunk, azt mind elvében, mind eredményeiben kijelölni – nemcsak szabad, de kötelesség is». A szabad alkotmány lényegéhez tartozik és annak ismertető jele, hogy a fejedelem iránti hódolattal a hazafiúi kötelesség teljesítése összefér. Az ujonczmegajánlással «ünnepélyesen vallja és tettleg bizonyítja a nemzet, hogy hazájáért, fejedelméért, polgári alkotmányáért és állapotjáért vérét ontani és azt legfőbb javai áldozatával is védeni kész». Ezzel tehát a fejedelem iránti hódolatnak eleget tesz a nemzet s alkalomszerű egy komoly, elfogulatlan, szabad tekintetet vetnünk a polgári intézetekre, a haza állapotjára», különösen pedig azok állapotára, a kik az ujonczmegajánlással leginkább érdekelve vannak. A kormány nem bírja a nemzet bizalmát s három évszázad óta így tart ez állandóan: a kormány nem csupán nem tudta, de nem is akarta a nemzet bizalmát megnyerni. «Ismételten és ünnepélyesen szólít fel mindenkit a teremben, tegye szívére a kezét és ha lehet, mondja, hogy nincs úgy: mondja, hogy létez a hazában nemzeti bizodalom a kormány iránt.» Nem azért jelenti ezt ki, mintha a kormány ellen hangulatot kelteni akarna, hanem a bajt akarja megszüntetni, hogy «öregbítessék a kormány tekintete, ereje».

16. A KÉPVISELŐHÁZ ÜLÉSTERME POZSONYBAN.

A baj orvoslásának módját pedig a következőkben adja elő: «Legyen a kormány igazán nemzeti, fogja fel voltakép, becsülje meg, éltesse, eszközölje a magyar érdekét; olvadjon össze a magyar kormány a magyar hazával, nyelvben, nemzetiségben, alkotmányi elvben, eljárásban. De ne csak forma szerint kelletlen, hanem igazán, vidáman, élet szerint tegye azt, oszlassa el azon ha nem gyanut, legalább aggodalmat a hazában, hogy nemzetiségünk, alkotmányunknak nem kiképeztetése, éltetése, hanem más idegen formákra és idegen életbe általvitele, felolvasztása némely utolsó gondolat tárgya. Győzze meg a nemzetet, hogy magyarul akarja vezérelni a magyar népet saját autonom érdekében, polgári és emberi kifejtésében és haladásában. És minden máskép és minden jó lesz: a hazában varázserő, varázsélet fog előteremni, szomjuhozza valóban a nemzet ezen boldog életet, melyben kezet fogva, egyesülve kormányával, igaz nem szóban, de szívben levő bizodalommal fogadhatná, teljesíthetné, eszközölhetné a nem panaszokra, oltalomra, de gyümölcsöző vidám együtt munkálkodásra feszített legjobb erejével és gyümölcsöztethetné a magyar nemzeti életének és előszeretetének vidám érzetében kormányának magyar szándékait.» Gyakorlati példaképen Irlandra hivatkozik, a hol ugyanilyen ellentétek voltak az ország és a kormány között s a rendszer változtatása egyszerre eloszlatta a nehézségeket: «Irland az I. Károly cselekvését, melyet a kormány által érdekében történni érzett, már teljes nemzet bizodalmával viszonozta és legerősebb támaszát legjobb segedelme kútfejét találja most az angol kormány azon országban, melyben nemrég a kész veszedelem forrását gyanította, kereste.» A magyar nemzet mindig ragaszkodott az uralkodóhoz, a mint ezt az 1741, 1809 és 1830. évi példák mutatják, méltán elvárhatja tehát a kormánytól, hogy nemzeti érdekeit előmozdítsa. Az adózó nép javára eddig még nagyon keveset tettek s az 1547. évi XXVI. t.-czikkben letett fogadalom távolról sincs betöltve. Ne mérjenek a szegény adózó népre a katonaállítással újabb terhet, mielőtt a nép javára is tennének valamit, az ujonczmegajánlás ügyét tehát egyelőre nem kívánja napirendre tűzni.

Ismételten felszólal e tárgyban ugyanazon ülésen s a kormánypárt nagy kézségét az ujonczmegajánlásban azzal indokolja, hogy «most az ujonczok az adózó nép rovására ajánltatnak, más volna az állapot, ha a nemességből ajánltatnék». A követek szívére igyekszik hatni, midőn figyelmüket felhívja arra, hogy «hány száz özvegynek kell félni, hogy végső segítségét, gyermekét elviszik, hány száz mátka remeg jegyeséért.» Midőn mindezek ellenére is kénytelen belátni, hogy az ujonczokat mégis megszavazzák, a kért 38.000 helyett csupán 20.000 ujonczot szavaz meg.

Az 1839 deczember 6-iki kerületi és 1840 február 28-iki országos üléseken a vasútügyben szólal fel Bezerédj. Beszédeiben távolról sincs meg az a lelkesedés és bizalom, a mely az 1836. évi vasútügyi tárgyalások alkalmával vezette. Reményei nem váltak valóra s óvatosabbá, körültekintőbbé lett. Mindenekelőtt megvédelmezte az 1832/36. évi országgyűlést, a mely a vasútengedélyezés ügyében általános törvényt hozott s nem követte az angol rendszert, a hol minden egyes vállalatra külön törvényt hoznak. A nevezett országgyűlés álláspontjának helyességét az országgyűlési tárgyalások nehézkességével indokolja, mert «nagyon bajos volna és alkalmasint nem kívánatos következéseket szülne a hazában, ha az országgyűlésen kellene minden egyes vállalat felett in concreto rendelkezni és így a megyei, vidéki való vagy vélt érdekeket, kívánságokat, sympathiákat, antipathiákat e helyen vitára keltené fel egymás ellen.» «Magyarországon mindenki vállalatot foghat fel a nélkül, hogy a törvényhozáshoz folyamodnia kelljen; a kormány pedig fel van hatalmazva, hogy azon törvény szerint a vállalatok létrehozhatására nézve rendelkezzen és eszközlődjék.» A vasútügy úgy merült fel ismét az országgyűlésen, hogy Pozsony vármegye az osztrák vasútból kiágazólag egy szárnyvonalhoz szeretett volna jutni, mely a saját érdekeit nagy mértékben előmozdította volna. E czélból az országgyűléshez fordult s arra kérte, hogy kívánságát az osztrák kormánynál pártfogolja. A követek országos szempontból fogták fel a vasút ügyét s nagy vita támadt a felett, hogy az ország első vasútja a Duna jobb- vagy balpartján vezettessék-e. Bezerédj felfogása szerint az országgyűlés szándéka nem lehet, hogy az 1836. évi országgyűlésen hozott törvényt ok nélkül megváltoztassa s így a pozsonyi vasút ügyében állást nem foglalhat. Ha azonban mégis az volna a szándék, akkor az angol parlament azon gyakorlatát is követniök kellene, hogy előbb bizottságilag vizsgáltatnák meg a tervezett vasút körülményeit. Meg kellene vizsgáltatni azon irányt, melybe «a magyarországi balparti czentralisnak mondott vasút a bécsi északi vasúttal állíttatnék, mely t. i. Bécsből Bochnia felé építtetik».

Ez az északi vasútvállalat volt az, mely az 1836. évi országgyűlést a kisajátítási törvény meghozásra bírta. E törvénynyel a hazának «módot akartak szerezni, hogy azon északi külföldi vasúttal concurrentiába léphessen». Akkor tehát versenyre akartak kelni Bezerédj szerint az osztrák vasúttal s most a pozsonyi vasúttal ellenkezőleg azt érnék el, hogy «a mi czentrális vasútunkat, kereskedésünknek egyik főütőerét éppen azon versenytársainktól, t. i. az északi vasúttól függővé» tennék. Részletesen bírálja a tervezett vasútpolitikai programmot, a mely szerinte az ország gazdasági érdekei ellen van. «Az a szándék, hogy a mi fővasútunk torkolatját, kulcsát, mely akár Bécs, akár észak felé szolgál, a bochniai társaságnak kezébe adjuk és magunkat discretiójára, hatalma, rendelkezése alá vessük. Miután Gaenzerndorfnál az ő vasútjába fogván szakadni a mienk, onnan akár Bécsbe, akár észak felé csak az ő útján mehetünk és oly mód, oly tarifa, oly feltételek mellett, melyet versenytársunk szabna előnkbe, mely ha érdekében látná vagy vélné egyszerű administrationális rendelkezéssel, tarifaemeléssel vagy sorompóhúzással, vagy tudja Isten hogyan, a mi in idea igen pompás hosszú vasútunkat akár Bécstől, akár északtól akkor és úgy zárná el, mint néki jónak látszanék.» Figyelmeztet arra, hogy a bécsi piacz máris kisiklott a magyarok kezéből s most a bochniai vasútban újabb korlátot készülnek állítani a magyar kereskedelem elé.

Egyelőre csak arról van szó, hogy Pozsonyt Gaenzerndorffal kössék össze, a Pozsonyon aluli vasútról «csak általános nem hivatalos biztatások, hírek terjesztetnek». Ezt Bezerédj nem tartja kielégítőnek s attól fél, hogy «utóbb jobb- és balparti fényes igéretek reménysége között a valóság a pozsonyi és Gaenzerndorf közti csekély szárnyú vonalra olvad majd össze, melyet az északi vasút vállalkozói nem a mi, de önmaguk érdekében építetnének és használnának». Általában elégedetlen a vasútügy fejlődésével, mert sem a jobb-, sem a balparti vasút ügyében történt eredmények nem felelnek meg «az 1836-ban volt várakozásnak». Különösen a balparti vasút megvalósítása ügyében előterjesztett pozsonyi indítványt nem tartja megfelelőnek, mert egyenesen a vonal érdeke ellen való, hogy «annak kulcsát, leginkább jövedelmező darabját csak úgy adjuk által akárkinek, hogy annak alsóbb vonalára nézve helyet és megfelelő biztosítást nyújtson». Egy gyermekkori aranymondást alkalmaz, mely így szól: «hogy ha nem tudod mit csinálj, egy kissé állapodjál meg és addig mit se tégy». A jelen esetben is legczélszerűbb állást nem foglalni s különösen nem tanácsos egy olyan ügy érdekében közbenjárni az ausztriai kormánynál, a melynek haszna nem egészen világos.

Hogy a többség mégis állást kívánna foglalni, kötelességének tartja hangoztatni, hogy Tolna vármegye a saját érdekeit mindenkor kész a nemzet érdekeinek alárendelni. Hangoztatja azonban, hogy az állásfoglalást beható vizsgálatnak kell megelőznie, nehogy a magyar törvényhozás tekintélye csorbát szenvedjen. A vasútügyben való állásfoglalását bőségesen megindokolja Bezerédj 1839 deczember 12-én a vármegyéhez intézett követi jelentésében. Véleménye szerint az ország érdekeinek az felelne meg a legjobban, ha Debreczentől Pestig s onnan mind a két parton Bécsig épülne meg a vasút. Erre azonban nincs kilátás s így czélszerűbbnek látná, ha Bécstől Sopronba és Gönyőig épülne egyelőre vasút, mint Bécstől Pozsonyba.^[42] A terv teljes megvalósításának bizonytalansága késztette tehát az óvatos álláspontra, melyben egyedül az ország érdekeit tekintette irányadóknak.

Az 1839/40. évi országgyűlés korszakát Horváth Mihály a kibékülés korszakának nevezte el^[43] és ugyanezt vallotta Bezerédj is. Örömmel állapítja meg az országgyűlésről írott követi végjelentésében, hogy «a kormánynak fellépése és magatartása eme állapotban egy új, kedvezőbb időszaknak kezdetét látszik igérni a magyarnak».^[44] A nagyarányú reformvágy és a reformoktóli idegenkedés az 1839/40. országgyűlésen kiegyenlítést nyert, mindkét fél engedett álláspontjából s megtalálták az arany középutat, a mely czélhoz vezetett. Talán nem tévedünk, ha az eredményt Deák Ferencz javára írjuk, a ki mestere volt a kiegyenlítésnek. A reformirányzat legkitartóbb ellenzője, a főrendiház is feladta ellenséges álláspontját s «lelkéhez engedé jutni a józan és hajlékony szót és az önmérséklő értelem nevében egyetértő kezet kezde nyujtani. És a főrendi haladáspárt alakultában éppen azon észrevételünk lehet, melyet a reform ébredésében tevénk, hogy t. i. mint az első impulsus nem nadrágtalan tömegtől eredt, úgy a felsőházi reformbarátok legelőkelőbb s vagyonos családivadékok valának, mit idegen országok ellenében ismét muló önérzettel fejezhetünk ki annyival inkább, mert a józan javítás czélja jóllét. Kormányunk az országos rendek felterjesztéseiben nemzeti béke s elvközelítési okleveleket látott képviselve. S miután látá, hogy mélyen érzi, férfias nyiltsággal követeli ugyan sérelmeit a nemzet, de kivívási szándéka mellett számítólag használja idejét a néptan és törvénykönyv fejlesztésire s kész engedni, csakhogy nyerjen is; miután látá, hogy nem fullánkjával együtthaló szó az országgyűlési közdivat, hanem szellemi érettség vétetik eszközül; miután látá, hogy jelentős rész az, mely nem vendégszerepül mond el súgólyukból hallott phrasisokat, hanem intelligentia kezd sok ajkon szólani; s miután ezeknek igaz voltát a két tábla gyakoribb egyetértelme tanusítá: népszeretőleg kezdett hajolni a szelíd erőnek s születni segéllé korunk legnevezetesebb törvényeit. És így egyszeri taktika aranyszabályával ama kicsiny haladási párt, mely országgyűlés elején a toryk s conservativek sorai előtt inkább őrcsapatúl, mint ellentáborként jelent meg, kiterjeszté magát, csatákat nyert s győzelmivel a hazát boldogítá».^[45]

II.
BEZERÉDJ ÖZVEGYSÉGE. FLÓRIKA HALÁLA
ÉS EMLÉKE AZ ÖNKÉNTES ADÓZÁSBAN.

FLÓRIKÁJÁNAK korai árvasága súlyos szülei gondokat okozott Bezerédjnek. Az ő finom lelke mély levertségében reá sem gondolt, hogy új asszonyt hozzon a házhoz. Dédelgetett leánykájának azonban anyára volt szüksége s legalább is gondos nevelőre. Szerencséjére ezt sógornőjében, Bezerédj Etelkában, (1848-tól kezdve második felesége) meg is találta.

Bezerédj Etelka édesatyja, Bezerédj György azonban nyakas, puritán gondolkozású s a világ ítéletére különösen sokat adó férfiú volt. Szigorú erkölcsi felfogásában annyira ment, hogy Etelka leányának csak addig engedte meg a Hidján való tartózkodást, amíg Istvánnak édesatyja is velük volt^[46] s Bezerédj István maga is sokat adott a világ ítéletére, azért írja 1839 november 1-én Pozsonyból Bezerédj Etelkának, hogy «az országgyűlés bizonytalansága miatt halaszszák el az utazást, de legyenek felkészülve, hogy Sopronba menjenek. Pozsonyban pár hétig el lehetnének Jezerniczkynénél, de hogy azonnal, most mindjárt a maguk szállásukon legyenek, ha mindent megfontol Etelka, atyjátul fogva mindazokig, kik ebben fennakadnának, vagy fennakadni akarnának, nem tudja, hogy mindhármukra nézve a kellemetlenség nem múlná-e felül a jót, mi együttlétükből rájuk következnék».

Így Bezerédj István legfőbb vigaszától, szeretett Flórikájától jobbára elválasztva élte napjait, mert Bezerédj Etelka 1838 július hónapja végén a kis Flórikával előbb Bezerédj édesatyjához ment Szerdahelyre, majd saját szüleihez Kőszegre, Bezerédj pedig ott maradt mélységes fájdalmával a hidjai kúrián – egyedül. Lelke sajgott, vérzett még s ha ez időben írt leveleit olvassuk, szinte lépésről-lépésre követhetjük a szívéből folyó vércseppek nyomát… Bezerédjt, mint jó apát, melegen érző embert csakis ezekből a lelkéből lelkedzett sorokból lehet megismerni, a melyek legközvetlenebb megnyilatkoztatásai az ő nemesen érző szívének. Itt látjuk előbuzogni azt a határtalan nagy szeretetet, a mely egész lényének oly jellemző sajátossága. Minden levele tele van nemes gyöngédséggel, szívjósággal, a gyermekéért rajongó szüle aggodalmaskodó gondjával… Kis leánykája nem egyszer poétává teszi… Benne van ezekben a levelekben hidjai pusztájuk minden öröme, bánata, költészete. Az áhitatos csend, a maga zsongító, kibékítő nyugalmával. Az egyszerű pusztai nép, az ő hű, ragaszkodó szeretetével. Sorban megismerjük a kis Flórika játszótársait, a Julit, Bábit, Pistát, Lénit, Meczeki Évát. Itt vannak előttünk az öreg Csontosék, Nyirőék, Gerendayék stb. Mert kis Flórikája kedvéért Bezerédj maga is megtanul a kicsinyek nyelvén, naponta megfordul a pusztai cselédek között fényes krajczárjaival, mézesbábot, ajándékokat oszt ki közöttük, kiadatja a falábakat, babákat, de másnap el is veszi tőlük, ha szertelenkednek, hogy megszoktassa őket az önmérséklés nem kis tudományára. Megismeri a kicsinyeket egyenkint, csakhogy szerető kis leánykájának írhasson róluk. Hűen beszámol, hogy a gyermekek szorgalmasan tanulnak, hogy milyen szépen énekelik azt a szép éneket: A jó Isten a mi atyánk! S mennyire örülnek Flóri jövetelének (1838 június 29). S mindennek az a vége, hogy Flóri is legyen «szorgalmas» a tanulásban, a játéknál pedig friss, vidám, fürge és mindenfélénél mindig jókedvű, ki minden embert szeret és minden ember által szerettetik. Kérdi, gondolkodik-e sokat az édesapjáról, ki őt olyan nagyon szereti s ha nem is vele, de ő érte mindennap beszélget a Flórika édesanyjával és az angyalokkal s megköszöni nekik, hogy olyan jó kis leánya van (1839 október 29).

És nem meghatóan jellemzik-e ezek a Flórikának szánt sorok, melyekben az aláhúzott szavak nyomatáshoz hasonló betűkkel azért vannak pingálva, hogy kis leánykáját egy kis túlhajtott paedagogiai fogással a számvetés tudományára oktassák: «Csókolom százszor, meg tízszer, meg huszonhatszor kis édes Flórimat. Hányszor lesz ez tehát? Hogy egy nappal később jövök, azért van, mert itt sok szegény ember miatt kell maradni, azokat pedig, mint Flóri tudja, szeretni kell és nem szabad elhagyni. Igen örülök Flórimra s kérem édesanyját és angyalainkat, vigyázzanak reá jól. Flóri bizonyosan jó lesz s örömet csinál nekiek…»

Levelei valósággal odasímulnak kis leánya lelkéhez, annak gyermekded lelki világához. Szeretettel czirógatják, oktatják a jóra, serkentik a szépre, de egyúttal rávilágítanak Bezerédj egész gondolkodására. Szeret velük, amint írja «muzsika nyelven» szólani, hogy más ne értse, mert ők úgy is megértik. Valósággal odaül esténként a lelkével kis leánya ágyaszéléhez s a távolból így altatgatja el:

«Édes lelkem kis Flórim, mikor gondolom, hogy lefekszel, be vágyok hozzád repülni és csak egy kicsint-kicsint lenni melletted. De a jó, szép kis angyalok majd annál jobban vigyáznak és annál édesebben suttognak és legyeznek szárnyaikkal, édesanyád helyettem is megcsókol és a jó Etelka menne is. Te pedig szépen imádkozol, mint szoktunk és hamar elalszol mindég pálmafaképpen, kis kezeidet a paplanon kivül keresztbe téve, amint én szeretem… És reggel felébredvén felkelsz, sem nem igen későn, sem nem igen korán, azután imádkozol értem és a szegény gyengékért és édesanyádra is gondolsz, ki oly jó és szép volt és igen tisztán felöltözött, megmosdott. Azután mint Etelka nenne mondja, egy garas árát dolgozol, egyet tanulsz és kettőt játszol. És jó, szelid, okos, szorgalmas, szófogadó vagy egész nap, minden embert szeretsz és Téged is mind szeretnek és a jó Isten megáld. – Áldjon is meg, édes lelkem leányom!» (1839 október 22.)

Ha aztán így megismertük az ő forrón szerető, gyöngéden érző lelkét, elhihetjük ama szavait is, hogy milyen lelki szenvedés neki az egyedüllét. Bizonyítja ezt az 1838 szeptember 11-iki levele is, a melyben megírja, hogy kis iskolájuknak 16 gyermeke jókedvű és jószínű. Nagyon örültek a Flóri által küldött vásárfiának. De ugyanekkor «nem akarja leírni, hogy minő érzések mellett van itt – maga. Nem is meri reményleni, hogy még lejöjjenek, amit igazi jótéteményül fogadna». Valósággal rezignál s kéri, «hogy Isten ezt áldozatul vegye a jövőre».

Nemsokára azonban megtalálták a formát, hogy az öreg György úr kérlelhetetlenségig szigorú, egyébként szülői szempontból megérthető felfogásának is eleget tegyenek.

István testvére, Pál, 1838 május havában tudatta jó ideig halogatott nősülési szándékát. Bezerédj egészen elérzékenyült az öccse boldogságát hírül hozó levélen s igaz szívvel írja neki:

«Csapásaink után jól esik és kétszerte hálát adhatunk a jó Istennek, hogy felderiti egét és szép napját sugároztatja ismét felénk, mert ha egyikünkre áradnak is ama sugarak egyenesen, jótevő áldásaikban, – egyik a – másikban, bizonyosan mindnyájan részt veszünk.»

Bezerédj Pál Murray Everilda grófnőt, Murray Melgum gróf, osztrák altábornagy és Esterházy Alméria grófnő leányát jegyezte el, a ki anyai ágon leszármazója volt gróf Esterházy Miklós, Magyarország nagynevű nádorának, így Esterházy Antal grófnak, Rákóczi híres tábornokának s unokája gróf Esterházy Bálint franczia ezredesnek, XV. Lajos udvarnokának, ki Katalin czárnő udvarában volt követ.^[47]

A fényes, előkelő családba való beházasodás, jobban mondva Pál boldogsága a legnagyobb örömmel töltötte el az egész családot. De szépen nyilatkozik meg az öreg István puritánsága is, a mikor 1838 május 26-án kelt levelében a legnagyobb örömmel adja atyai áldását, azonban igazi, egyenes gondolkozású, becsületes emberhez illő intelmet is küld egyúttal fiának. Meg van győződve mind fia, mind Everilda igazi vonzalmáról, de azt hiszi, hogy eddigi életmódjukhoz képest az emberek őket nagyon vagyonosoknak ítélik. Erre nézve óhajtotta volna, hogy ha Pál mátkájának és szüleinek valamiképen vagyonuk állását is tudtul adta volna, mert bár hiszi, hogy Everildát nem a gazdagság vezeti a férjhezmenésnél, de emberek vagyunk és nem szeretjük, ha reménységünkben csalatkozunk.

Bezerédj István is a legnagyobb gyöngédséggel kezeli ezt a kérdést. Megírja öccsének atyja töprengését, hogy hátha gazdagabbnak gondolják őket a valóságnál, azonban mindjárt hozzá is teszi: «De mint magad is mondod, bizonyosan nem ilyen vágyak vonzták hozzád őt s ha nem fényt, de kényelmes sorsot szerezhetsz és – szerezhetünk nekie.» Örül, hogy alkalma nyílik a – kölcsönt visszaadni: «Inseparabilisnak szoktam mi kettőnket tekinteni mindenben. És véled engem is el kell fogadniok magukénak, és szeretniök kell engem és szerettetni hagyniok magokat tőlem. Kis Flórinkra nézve igen jótevő – Everildának előző indulatja, új istápot, segitőt nyer jövendőjében szegényke!»

Az a puritán egyenes gondolkozás, mely atya és fiú levelében egyaránt kifejezésre jutott, családi tulajdonságuk volt Bezerédjéknek, különösen pedig Istvánnak. Kitűnik e abból is, hogy a mikor Pál öccse a felesége számára csillagkeresztet törekedett szerezni, István azt nem tartotta helyesnek s a következő levelet intézte hozzá: «Nem tudom minő favorok lehetnek, melyeket a gyermek annyának keresztje után várhat, aligha igen lényegesek vagy becsesek fognak lenni. Hanem attól tartok, hogy azután reád nézve is majd kamarás kulcs következik. Ez pedig állástokat még fiaidra nézve is némileg elferdítheti s alkalmul szolgálhat mindenféle viszonokra, lépésekre, melyek azután mindenféle nem kivánatos következéseket vonhatnak maguk után. Azután tudod, hogy az oly félt dolgok mindég úgy tűntek fel előttünk, hogy nem nekünk valók és mi nem azoknak valók vagyunk. Nem tudom, milyen lépéseket tettetek már, de ha még nem késő, azt tanácsolnám, hogy ne tegyétek.»

Ez aggodalmaktól eltekintve, Bezerédj nagyon örül az öccse boldogságának s elhalmozza a gyöngédség minden jelével. Bezerédj István mindjárt gyönyörű lovakat küld Pálnak, hogy meglegyen a négyes fogatja. Indítványozza, hogy a míg Everilda magyarul ért, németűl levelezzenek. (1838 január). 1839 márczius 6-án aztán már Everilda lepi meg magyar soraival. Bezerédj bár várta a gyors haladást, de azért nagyon megdícséri szorgalmas iparkodásáért.

Az esküvő 1838 augusztus 20-án történt meg s nagyon valószínű, hogy már az új sógornő volt kieszelője annak a módozatnak, hogy az öreg György úr szigorú erkölcsi felfogásának is eleget tegyenek, de Etelka mégis odaköltözhessék Hidjára. Azt gondolták tehát ki, hogy Etelka belép a bajor Szent Anna-szerzetbe, a mely a XIII. századtól Németország egyes vidékein 1803-ig állott fenn, akkor eltörölték, a jezsuiták azonban Bajorországban és Svájczban ismét életbeléptették. Bezerédj írja is testvérének, hogy mihamarabb óhajtaná Etelka dámaságát. Köszöni ezt «Pál sógora eszközlésének s Everilda fekete szeme varázsának». Kéri Pált, hogy szépítve hozza elő gróf Esterházy Bálintnak, hogy «minél hamarabb eszközölje a dolgot».

Bezerédj később jelzi is, hogy «Etelka a rendjére nézve írt a bajor követnek, ő pedig Barkassy ágensnek, a kivántató pénzt is felküldi, hogy az udvartól a szükséges engedélyt kieszközölje». (1839 augusztus 9.)

A rendbe történt felvétel aztán nemsokára megérkezett s apósa is megnyugodott, mert Bezerédj azt írja Pál öccsének 1839 márczius 6-ról, hogy «Laczi (a sógora) Hidján van. Teljes reménységet hozott, hogy Etelka le fog jönni oly formában, mint ezt a télen sokszor beszéltük». Megkönnyebbül e hírre, 20-án indul értük Kőszegre s onnan Sopronba, majd Hidjára.

17. BEZERÉDJ ETELKA.

Így aztán nemsokára együtt vannak szeretett Hidjájukon, a hol az öreg István is hosszabb-hosszabb időt tölt. S Bezerédj Etelka jóságos lelke őrködik felettük. Együtt ápolják az elhúnyt Amália felejthetetlen emlékét. Közösen gondozzák sírját, a mely egyidőre még gátló akadálya szívük teljes összeforradásának, de egyúttal közös érintkezési pont, a hol hármuk szeretete találkozik és egybeolvad. A mikor Flórikáék vannak odahaza, akkor a mindíg virágos sírról ők küldenek levelükben egy-egy rózsát, ibolyát s a mikor ők vannak távol, Bezerédj nekik szóló leveleiben találunk egy-egy elsárgult virágot. Ezért is írja egy helyen: «A rózsa leveleknek és a kis ibolyáknak nagyon örültem s én azt mondom, hogy az Isten engem igen megáldott, hogy jó kis leányom van, és kértem az Istent és édes anyánkat, hogy kis Flórink oly kedves legyen, mint a szép virágok és a virágoknak mindig örüljön».

Máli emlékezete egyébként is körüllengi s eltölti a lelkét. Pál útján tudakozódik báró Schóbernél, hogy mit végzett a basrelief ügyében (1839 márczius 2.). Majd Pestről kéri Pált, hogy hozza el Máli portréját, hogy összehasonlíthassa Bécsben a modellával. Etelkával együtt buzognak kis iskolájuk körül s folytatják Amália megkezdett művét az óvóképző ügyében is, a miért Bezerédj Etelka Festetich Leó gróf aláírásával külön elismerő oklevelet is kapott az óvodaegyesülettől.

Bezerédj közben nagyon elfoglalják a politikai gondok. (A tolnai mozgalmas választásokat, a melyek az ő követi pályájának erőszakos megszakítását jelentik, más helyen írtuk le.) De 1839 október 22-án már ismét Pozsonyban van. Övéi Hidján maradtak, mert a pecsovicsok szervezkedése miatt Bezerédj nem tudhatta, melyik órában hívják vissza? Végre is úgy döntött, hogy Flóriék Pozsonyon át Sopronba menjenek. S micsoda gondossággal készíti útjukat! Igaz, hogy akkor elég körülményes volt az ilyen utazás.^[48]

Deczember 6-án aztán szerencsésen fel is érkeztek Pozsonyba s «Etelka deczember 11-én már dekorációjával jelent meg nemeskéri Kissék estélyén, közfigyelmet gerjesztve». Bezerédj is ott volt egy félóráig, aztán Flórit álomig mesékkel tartotta. (1839 deczember 12.)

Ebben az időben ismerkedett meg Bezerédj Liszttel, kit «clavir játékán kivül is nemcsak érdekes, de minden tekintetben jeles embernek» tartott.

Bezerédj leveleiben sok érdekes dolgot találunk erre vonatkozóan. Így elmondja, hogy báró Schóber Ferenc említette neki, hogy Liszt mennyire fájlalja, hogy a legtöbb magyarországi várostól kap meghívást s épen Sopron, mint születési helye, látszik őt ignorálni. Bezerédjnek ezt maga Liszt nem mondta el, de a mikor Bezerédj előhozta Sopront, Liszt szíves készséggel odanyilatkozott, hogy igen örömest menne «honjába», hogy ott valami közczélra, szegényeknek, kisdedóvó intézetnek, vagy muzsika-egyesületnek javára konczertet adjon. De nem ismer senkit. Bezerédj Pál testvérére hivatkozott s Liszt erre január 26-ára mindjárt ki is tűzte a napot, de utóbb Széchenyinél való találkozásukkor későbbre halasztotta, mert aznap Bécsbe kellett mennie. De kilátásba helyezte, hogy Sopronba majd Schóber is elkíséri s kijelentette, hogy Rajdingot is meg akarja látogatni (1840 január 18.). Ettől kezdve aztán többször van Bezerédj együtt Liszttel, ki «művészi játékán kivül valóban jeles ember, mellette vig s affectatio nélküli, sok tapasztalással és lélekkel bir». Pál testvérének azt írja 1840 január 24-én: «Liszt tegnap Széchenyinél játszott. Én is ott voltam. Örültem, hogy igy megbecsülte Széchenyit, mit még Metternichnél sem tett, de most Budán a főherczegnél sem. Vasárnap megy el conzert után. Szombaton bucsuvacsorát ad, melyre engem is meghivott.» Ugyanaznap Bezerédj megírja ezt sógornőjének is: «Augusz, Schóber itt vannak Liszttel. Ezzel én inkább-inkább ismerkedem és barátkozom, igazán rokonérzést és szeretet találok magamban iránta. Ő azt viszonyozni látszik. Liszt vissza akar jönni s itt telepedni meg. Hiszen, ez ország még többféle jó hasznát veszi ezen igen jeles fiának, kiben a remek művészség nem egyetlen s nem a fő jótulajdonság.» Érdekes a Bezerédj Etelkához január 28-án írott levele is: «Liszt csak ma éjjel megy el – kivel igen összebarátkoztam és kit inkább-inkább megszeretek. Sokat vagyok véle s hallom játszani őt. Igen interessált, hogy a magyarok és kivált Rákóczy nótájára nézve szintén az a felfogása, a mi Málinké volt, hogy csak mint fugákat lehet játszani és az occidentalis tactus mértékét nem szenvedi meg. Szombaton maga adott egy soirét és vacsorát, csak vagy 20 személyből állott, vagy 4 asszony és a férfiak. Mind az oppozicióból valának, én is köztük. Igen vigan voltunk. Gondold, 2 1/2 óráig maradtam én is ott.»

Bezerédj ezután ismét magánosan maradt. Kis leánykáját Etelkával együtt deczember közepén Sopronba kísérte édesatyjához, illetve Pálékhoz, a honnan a hó végén Kőszegre mentek Etelka szüleihez. Bezerédj pedig visszatért Pozsonyba, semmibe sem véve a pecsovicsok által odahaza kierőszakolt visszahívását.

Pedig nehéz, gondterhes napok következtek rá nemsokára. Minden perczben várhatta érvényes visszahivatását s előbb sógornője, majd utána kis leánya is súlyos beteg lett Kőszegen.

Lelke igazán a legszeretőbb gyöngédséggel nyilatkozik meg az Etelka betegsége alatt írott leveleiben. Érzi, hogy mivel tartozik ennek a nemes léleknek, ki második édesanyja lett kis leányának. Öleli, áldja kis Flórikáját, a kire az angyalok most még jobban vigyáznak. Inti, hogy bosszúságot, alkalmatlanságot ne okozzon, mert ez még jobban ártana a betegnek. Ha örömet szerez neki és mulatságot, hamar meggyógyul. Flóri most nagyon okos legyen, segítsen ott, a hol tud. Nánival gyakorolják, a mit tanultak, sőt Etelka néninek egy kis örömet is kellene csinálni azzal, hogy valami újat tanul. (1841 január 24.)

Nemsokára azonban kis leánya is beteg lett. Január 3-iki levelében még híreket vár «Flórikája jó szinéről, pirosló arcáról» s különösen örül, hogy a tanulást jó kedvvel és szorgalommal kezdi: «A három királyok fognak is ezért neki valamit vinni… Édesanya is iparkodott már kicsinkorában, ezért tudott aztán olyan szép kedves könyveket irni.»

Flórika, úgy látszik, himlőbe esett, mert Bezerédj ezeket írja: «Sajnállak édes Flórim kis hólyagoddal, de tudod, nem kell kényesnek lenni. Ha valami egy kissé fáj is, megtanulja az ember lassan-lassan elszenvedni és ha egyszer megtanulta ezt, vig kedvű olyan baj mellett is, mely a kényest rossz kedvüvé teszi. Igy látod a kényes veszt, a nem kényes pedig nyer!» (1841 január 24.)

A mint látjuk, vidámságot tettet, pedig «minden erejére szüksége van, hogy magát ott tartsa», az aznap kezdődő viták miatt azonban nem mehet. Pedig Etelkának is és kis leányának is szeretne jótanácsokat adni a reconvalescencia idejében:

«Édes szegény kis Flórim szenvedő jó kedves képe oly kérően áll előttem. Hidd el, igen nehezemre esik nem fogatnom és nem mennem. Édes lelkem, jó kis leányom! Csak magyarázd neki, édes Etelkám, elmaradásom okát, hogy kedvetlen benyomás helyett ne találjon kis lelkében, kedélyében elmaradásom által. Megérti ő azt, hogy sok szegény ember és szegény kis gyermeken kell segíteni, kiknek most rosszul van dolguk és még rosszabbul lenne, ha az édesatyja, Deák, Klauzál bácsival és kiket Flóri látott… Széchenyivel és a jó nenne férjével (Batthyány Lajos) itt nem iparkodnak, dolgoznak, hogy segítsenek rajtuk. Amiért a Flóri imádkozik, hogy az Isten adjon a gyengéknek oltalmat, a fáradtaknak nyugodalmat, hogy tegye az embereket jókká – a jó Isten azt akarja, hogy édesatyja a többiekkel összesegítsen és ezen dolgozzanak. Ezért nem lehet menni, de addig az Isten Flórira jó kis angyalokkal annál inkább vigyáztat, az édesanyja is vigyáz… El fogja ő azt érteni s használhadd, édes Etelkám, hogy szokjék szegény kis Flórink megelégedve nélkülözni, a mit kívánna s alárendelni a csekélyebb jót a nagyobbnak, bár ebből ő közvetlen nem is nyer oly tetemes és érezhető részt…» (1841 február 4.)

Február 7-én azonban már örül a Flóriról és Etelkáról kapott jó híreknek. Február 11-én kelt levelében pedig örömmel kiált fel: Édes kis leányom, hát egészséges vagy!

S még két dolog örvendetes neki. Egyik, hogy a Kossuth familiája részére aláírást indítottak s Klauzál a követek közt 15-5 frtjával 560 frtot szedett össze. Ő Batthyánynét, a Flóri jó nennéjét szólította fel, ki néhány asszony közt 350 frtot s az általa szintén felkért Batthyány, a férfiak közt 300 frt körül szedett össze… A másik, hogy a Flóri könyve elismerést nyert a főherczeg családjában is.

Február 18-án pedig a megelégedés boldogságával írja, hogy a szólásszabadság, vallásbeli állapot, az ujonczok és sok tárgy mellett az úrbér is sorra kerül s az V. articulusra, vagyis a jobbágyoknak községenként vagy egyenként való szabad megválthatásukra nézve megvan a főrendekkel a megegyezés. Biztosnak látszik, hogy a kormány is elfogadja: «Így meglesz a nagy lépés, mely oly sok jó erejébe került a nemzetnek, oly sok szenvedésébe sok jó fiának. Az Isten áldása légyen érte!»

«A váltótörvény is triumfussal ment át a circuluson, csak egy elhangzó, halk észrevétel történt aziránt, hogy a citatiót és executiót stb. nemes és nem nemes ellen egyformán teljesítse a királyi és rendes tanácsú mezőváros tanácsa. De nem akadtak fel ezen sem, pedig féltek tőle. Az országos ülésben a personális által teendő nem lényeges észrevételeket ők elfogadják. Nem ellenkezik a tábla se. «Így ez is meglesz, meglássuk tud-e a magyar élni vele?!»

Bezerédj apósa, úgy látszik, aggódott, hogy vejét elragadja a heve s mindenfelől zavaros időt, veszedelmet jósolgattak. Ily formán informálta – Bertha is. Erre vonatkozóan írja Bezerédj: «Kérem igen, ne aggódjék semmit sem reám nézve. A mint eddig is, úgy ezután is tudom magam a kellő határok között tartani, melyeket áthágni sem személyességem, tulajdonom, természetem nem késztet, de a körülállások is most mindenben moderatiot javasolnak… Különben a minapi felhevülés a mi táblánknál már csillapszik… Akármit mondanak, én zavart időt, veszedelmet nem tudok semmiből sem prognosticalni…»

Február 26-án aztán megjött Bezerédjnek a végérvényes visszahívatása. De néhány napig még Pozsonyban maradt, részint dolgai miatt, részint «gömbölyűvé akarván tenni ottlétét».

Jezerniczkyné betegsége miatt is késik egy hetet Pozsonyban, márczius 15-én azonban már Sopronból írja, hogy kedden megy Kőszegre s mivel ahhoz rövid az idő, hogy husvétra Hidjára érjenek, ott töltik az ünnepet Szerdahelyen.

Kőszegen aztán nagy örömhír érte. Pál testvére tudatta vele fia születését. István hosszabb levélben válaszol:

«Igen megörültünk mindannyian. Örülök még inkább látni fiadat édes Palim és édesanyját, kinek ezen örömet s e kedves maradékot köszönjük, kit és Flórit megtanítjuk úgy szeretni egymást, mint atyáik szeretik és szeretni fogják. Kis Flóri is örül kis öccsének.»

Apósa is szívesen elfogadta a kedves komaságot, de maga nem mehetett, s így Bezerédjt bízta meg helyettesítésével.

Április elején aztán hazaérkezett a kis család Hidjára. Egy teljes évig csak annyit tudunk Bezerédjről, hogy bölcs mérsékletével – békeszerető lelkével igyekezett a tolnai zavaros állapotok kiegyenlítésére s kis leánya minél gondosabb nevelésén fáradozott.

Az 1841. év elején Flórit és Etelkát ismét Kőszegre vitte fel. Nagy öröme lesz, írja, hogy a mikor 4 hét múlva ismét visszamegy, kis Flórikája már lassan olvasással fogadja. Keveset inkább, de jól olvasson. Sokat aggódik azonban kis leánykája miatt s azt javasolja, hogy menjenek fel vele pár napra Bécsbe, kötelesek, hogy bajának elejét vegyék». (1841 márczius 9.)

Igazán boldognak érzi magát aztán, a mikor Flórikáék, édesatyja s Pálék is Hidján időznek. Sokszor emlegeti a kis Bezerédj Palit, ki «mindenkinél igen jó emlékezetet hagyott maga után.» (1841 augusztus 1.)

Közben gazdasági dolgokon «töri a fejét». Másutt megírtuk a kakasdi birtokvételt s most szó van róla, hogy nagybátyjuknak, Nagy Sándornak szentmiklósi birtokát is átveszik. Ha Nagy Péter és Sibrikné egyforma társ lenne, akkor bele merne vágni. Egyébiránt Pál csak úgy mehetne a dologba, ha Jegenyést, esetleg a soproni házat eladná. (1841 augusztus 4.)

November 11-én aztán már Pestről írja, hogy van lakásuk. Bezerédjt ugyanis mandátumának megszűnése ellenére is kiküldte az országgyűlés a büntetőjogi reformot előkészítő bizottságba s ezért kellett Pestre költöznie.

Bezerédj egész lelkét eltölti a nagy reform, főleg a halálbüntetés eltörlésének kérdése. Már előzőleg a legnagyobb szomorúsággal írja, hogy a mult héten Szekszárdon egy szegény legényt statáriummal felakasztottak. (Február 24.) Helyesli, hogy Sztankovánszky betegsége s más ok miatt nem vett részt a szavazáson. Auguszra azonban valósággal neheztel emiatt. (Február 27.) Írja is: «Ama szerencsétlen statarium felől kezdett mentőleg szólani, de nem ereszkedtünk e felől értekezésbe.» (Márczius 2.)

Családját is felviszi Pestre. Január 3-án már a legédesebb óhajtással várja Etelkát és Flórit, a kik fel is utaztak, mert Bezerédj február 4-éről többek közt azt írja öccsének: «Tegnapelőtt Flóri Károlyinál volt gyermekbálon. Etelkával együtt igen jól mulatta magát és igen jó figurákat tevének…» Május 26-án gyengélkedő atyja is felérkezik, hogy 29-én Etelkával és Flórival Hidjára utazzék. Este már 9 óra előtt lekísérte a hajóhoz: «Jó kis ágyat csináltak neki – írja gyöngéd lélekkel öccsének – a mikor Etelkával később visszamentünk, már – jó álomban találtuk».

1842 április 10-én még bánatosan írja: «Téged kis Flórim, mindig kereslek és kis evangéliumunkat mintha veled olvasnám és imádságainkat veled mondanám!» 1842 április 12-én azonban már enyeleg vele: «Hát édes Flórim, mire hazaérek, az óvodában tanítottál-e már sok gyermeket valamire abbul, a mit itt tanultál? És te sok virágot determináltál-e már addig és készítettél Vajdának, és Pázmán úr meg fog-e elégedni? Volt-e már tánczok a gyermekeknek és ozsonnáik, csak kérd Etelka nennét. Mire pedig lemegyek, ha a körtánczot elég gyerek tudja, külön kis bált tartunk…»

1842 május 31-én nemes lelkére s jóságos szívére jellemző levelet ír Pál öccsének. Közli t. i. vele, hogy kiegyezett a Ferenczy-árvákkal. Régi családi per volt ez. Bezerédj Katalin nem jó viszonyban élt férjével, Ferenczy István kőszegi táblai ülnökkel, úgy hogy utóbb szét is váltak s az öreg Ferenczy a gyerekeket megtagadta s ezek örökrésze vitássá vált. A család a káptalan előtt már egyszer kiegyezett, de később az örökösök ismét pert indítottak. Bezerédj nemes, humánus lelkét mutatja, hogy ő ezeknek pártjára állt s keresztülvitte az egyezséget:

«Szerettem volna, hogy velünk lettél volna, midőn Ferenczyvel szólottunk és hallottad volna, midőn lefestette állapotjukat, tudom te is velem együtt megindultál volna s egy pár ezer forinthoz nem kötötted volna magadat, hogy azon fatalis pertül édesatyánkat és magunkat megszabadítsuk és Ferenczyéket, Argayékat nyugodt helyzetbe, becsületes állapotba hozhassuk. A rövid sommája ez a dolognak:

1. Mi megtartjuk egész birtokunkat. Jezerniczkyné rátáját is. Az ingó s illy örökösödésbeli követelésrül is Ferenczy és Ferenczyék lemondanak.

2. Mi mindegyik linea fizetünk nekiek 20.000 pengő forintot. 10.000 forintrul azonnal, 10.000 forintrul Jezerniczkyné halála után fogunk kamatot fizetni Ferenczyéknek. A tatai capitalisbul szintén Jezerniczkyné halála után osztoznak velünk Ferenczyék. Egyébiránt is minden ezután származó successióban, p. o. ha mi vagy Zichyék deficiálnának, ő is pro rata velünk egyformán részesül, de mit most birunk, ismétlem Jezerniczkyné rátáját is beleértve, zavartalan a miénk marad.

Nem ijedsz meg ugy-e édes Palim a kissé nagy summán? Látod, tedd magadat az ő helyzetükben, tekintsd sok gyermekeiket. Látod, ha kis Flórink és Palink oly állapotban volnának. Hidjed, mintha nagy terhet vettek volna le rólam, úgy érzem magamat. És édesanyánkat, Málit mintha megelégedve mosolyogni látnám. Hidd el, édesatyánk hátralevő napjait nyugodtabban, kedvesebben fogja tölteni s mi gyermekeinket édesebb érzéssel nézzük, ha egyrészrül ezen fatalis csunya pert nyakukra nem hagyjuk s más részrül mondhatjuk, hogy nincs kis értékünkben: min más és kivált árvák könnyei lógnak! Lásd, édes Palim, így vedd fel a dolgot és te is oly vidám érzést fogsz nyerni, mint mely bennem van. Örülök édesatyámnak elmondani a dolgot, tudom ő is kedvesen veszi. Isten áldása fogja követni e lépésünket…»

1843 június 4-én megemlékezik a kis Bezerédj Andor születéséről:

«Isten segítsége, áldása fogadja és vezérelje kis Andorunkat. Adja Isten, hogy a mint szándékom, óhajtásom szívből ered és erős, hogy nekie hasznára lehessek én is, úgy a körülmények kedvezzenek annak és a te fiaidra nézve tehessem édes Palim, mi Flórimtul fennmarad, tehetségemben. Ha az Isten éltet, semmit se mulasszunk el, hogy igaz és cselekvőleg hasznos emberekké, hazafiakká neveljük őket!»

Írja azután, hogy a Ferenczyvel való egyezséget vegye úgy, mint Istennek ajándékát, melylyel fiuk születését kísérte. Mennél tovább forgatja eszében, annál inkább örül nekie.

A távolból is gyöngéden gondol az otthonlevőkre s elhalmozza őket szeretete jeleivel: 1842 július 23-án egy kosár cseresznyét küld haza, az utolsót az idén, a mint írja: «Ki lehet találni, hogy kinek?» Igen sajnálja, hogy a cselédek betegeskednek. Hermant utasítja, hogy míg az erős munka és hőség tart, hetenként háromszor-négyszer bort is adjon a munkásoknak. Ezenkívül ispotály szobát is akar berendezni a pusztán a cselédek számára.

Bezerédj mint gazda is igen ügyes és praktikus. A házbeli fogadóssal megegyezett, hogy a mi gyümölcs és szőlőtermésük van, mind átveszi. Azt írja tehát haza, hogy küldjenek fügét, szőlőt, reineelandi szilvát, dinnyét, stb.

Ujabb baj fenyegeti azonban anyósa megbetegedésével, mert ez a sógornőjét és Flórikáját elszólitja oldala mellől.

1842 november 3-án kelt levelében igyekszik sógornőjét megnyugtatni azzal, hogy apósa és Tóni «ijedten» írtak s Havas nem hiszi, hogy nagyobb baj legyen. Ha azonban az ő felmenetelüket kivánnák, induljanak útra bátran.

1842 november 7-11-én Etelka a Kőszegről kapott jobb hírekre Pestre szándékozik, Bezerédj azonban azt írja, hogy ha «jó szíve» mást sugall, bátran menjen Flórival Kőszegre.

Etelka aztán el is indult Flórikával Kőszegre, mert édesanyja ismét rosszabbul lett s nemsokára meg is halt. Most ismét nehéz gondok előtt áll Bezerédj. Nem tudja, mi lesz kis leányával? Etelka édesatyja özvegyi állapotja és idősb Bezerédj István gyengélkedése egyaránt kívánatossá teszik Etelka ottlétét, de a kis Flórira való tekintet is irányadó. Azt írja Etelkának, hogy tegye azt, a mit jónak tart.

Úgy látszik, hogy Etelka Bezerédj mellett kívánt maradni, mert Bezerédj 1842 deczember 28-án azt írja, hogy a feljövetellel bajt ne csináljanak, vagy az odafenti sebhedt állapotokat meg ne nehezítsék: «Kis leányunk tanulni fogja, hogy az örömről is le kell mondanunk, ha azt nagyobb jó kívánja.»

Deczember 30-ika után Etelka és Flórika mégis Pestre mennek s egy darab időt ott töltenek. Nemsokára aztán lezajlik az új követválasztás, a mikor Tolnában ismét Bezerédj pártja kerekedik felül. Ettől kezdve levelei mindig érdekesebbek.

Bezerédjnek teljes a győzelme a vármegyéjében. Maga is azt írja Etelkának 1843 május 1-én: «Az adó, valamint az egész utasítás teljes győzelemmel keresztülment. Örömöm azonban fátyolozva van elválásunk és édesatyámra nézve. Hozzuk ezt áldozatul a kötelességnek – a jó Isten pótolni fogja.»

Bezerédj édesatyja betegségének hírére előbb Szerdahelyre ment, de mert megkönnyebbülve találta, Pozsonyba utazott s május 15-16-án onnan írja, hogy sikerült édesatyját a Hidjára való lemenetelre reá bírni. Gyönyörű szavakkal kéri Etelkát egyre gyöngülő édesatyja gondozására. Írja, hogy ha látná azt a jó reménységet, bizodalmat, szeretetet, mely édesatyját hozzá kíséri, már előre érezné a jónak, amelyet vele tesz, jutalmát. Mindez szól Flórinak is, kinek az Isten korán nyújt alkalmat a 4-ik parancsolat teljesítésére…

«Úgy-e, édes Etelkám, örömest teszed édesatyámmal, mire mintegy Isten hív fel és miért meg fog áldani. Te pedig édes kis lelkem már majd készítesz, gondolsz ki minden jókat, a mivel öreg apádnak örömet, mulatságot szerzendesz, úgy fog az isten megáldani!»

Pozsonyban aztán egészen a zalai események hatása alatt áll. Deák kimaradása nemcsak Bezerédjt hangolja le, de mélyen hat Kossuth Lajosra is, ki a mikor megtudja a házi adónak és országos pénztárnak Zalában való megbukását s Deák elhatározását, ezt az esetet az őt különösen később annyira jellemző szaggatott, velős mondataival ekként hozza Bezerédjnek tudomására 1843 márczius 5-én:

«Reszkető kezekkel írom: Zalában a házi adó és országos pénztár megbukott – egy félóra előtt vettem a Stafettát magától Deák Feritől, ki egyszersmind, a mi legirtózatosabb, elhatározottan adja tudtomra, hogy más megyéből nem vállal követséget. Kérlek, kényszerítlek nemzetünk boldogságára, – tegyetek, küldjetek, menjetek: kövessetek el mindent őt e határozattól elmozdítani. Legyen nagyobb önmagánál: vesse önkeble legszentebb érzelmét áldozatul ez árva hon javának – Nállunk hétfőn van követválasztás, mi megválasztanók, de ő írja, hogy megválasztás után is lemondana. – Barátaink közül valakit holnap útnak indítunk Kehidára. – Mit a gyülésről tudok, azt az e levelemmel együtt póstán induló Hirlapból megtudod.

A csapás nagy; de ne essünk kétségbe. – Férfiak vagyunk. – Ügyekezz magadat a honnak megtartani, most százszor inkább, mint különben.

Isten irgalma legyen hazánkkal.»

18. KOSSUTH LEVELE BEZERÉDJHEZ.

Kossuthnak eme kiadatlan levele nagyon érdekes írás. Nemcsak az ő Deákról sokat tartó véleményének tolmácsa, de beszédes bizonyítéka annak a nagy politikai súlynak és tekintélynek is, a melynek Bezerédj akkoriban örvendett. Dokumentuma annak a bensőségteljes viszonynak, a mely Bezerédjt Deákhoz fűzte s vele szorosan egybekapcsolta s a melytől Kossuth Deákra nézve eredményes ráhatást is várt.

Ettől kezdve gyakran van szó Bezerédj leveleiben Deák Ferenczről, a kit ő is minden áron meg akart tartani az országgyűlés s a haza javára.

1843 április 17-én azt írja Etelkának: «A zalai események felett ti is fogtok fájdalmasan illetődni. A méltatlanság már is azon fokra jut, honnét ismét a dolog természete szerint javulás felé kell fordulnia. Adja Isten minél előbb.»

Erre nézve azonban semmi kilátás sem mutatkozott.

1843 május 16-án írja: «Deákrul szüntelen töprenkedem és ezen érzésem eleven visszhangra talál. Nem is teszem le a reményt, hogy ha Zala nem választja is meg, ide szerezhetjük mi őtet egy vagy másik móddal.»

1843 május 23-án: «Deákunkról még semmi sem bizonyos, nem ír, nem izen, pedig vannak itt Zalábul, a kik azt mondják, hogy egészséges, de még ma sem határozta el magát, hogy ha az adó elfogadtatik is, a követséget el fogja vállalni.»

1843 május 26-án ismét: «Deákrul bizonyosat mit sem tudunk. Az a hir jött tegnap, hogy a hétfői gyűlés Zalában eredmény nélkül oszlott ismét el. Deák írt Klauzálnak, de szintén csak bizontalanokrul tud írni. Egészséges, mit fog tenni, hova megyen, sat. semmit sem szól, nem említi, hogy vette volna levelemet. Deákra nézve én most is azon szándékkal vagyok, hogy az első kerületi választmányhoz fogom őt proponálni. Megválasztatása természetesen kétségen kívüli. Vannak némely ellenkező tekintetek erre nézve, de mindent felvéve mégis több a jó.»

Az országgyűlési tárgyak közül a nevelésügy köti le különösen a figyelmét s miután az e tárgyban kiküldött választmánynak nem csupán tagja, hanem elnöke is volt, nagy lelkesedéssel fog a vonatkozó irodalom tanulmányozásához.

1843 június 12-én írja Etelkának: «Most édes Etelkám segíts. Először kérlek a «Stadt- und Landschule» munkát, ha most amúgy is nem használod, küldd fel Pali által és küldd fel, mit a bibliothecaban a népnevelésre vonulót találsz. Jelesen emlékezem Preuskenek van egy pár kötetü munkája – Jacotot – van több is, – Wilderspint, Mac Culloch kereskedési munkáját, azután azon németnyelvű atlaszt is, mely veres kötetben az én álló íróasztalomon van.»

19. JELENTÉS ID. BEZERÉDJ ISTVÁN HALÁLÁRÓL.

Nem sokáig dolgozhatik azonban zavartalanul, sietnie kell haza. Édesatyja hosszas gyengélkedés után meghalt hidjai birtokukon. A kiadott gyászjelentés szerint:

«Bezerédj István Florianna leánykájával és Bezerédj Pál, hitvesével Murray Everilda grófnővel és ettől született Pál és Andor kisded fiaival mély gyászba borulva jelentik: hogy édes attyuk néhai idősb Bezerédj István, hosszas mell- és májnyavalyájához a korbeli vég-elgyengülés is elkövetkezvén, a f. é. Július havának 1-ső napján, életének 72-ik évében Hidján Tolnavármegyében, a végső szentségekben buzgó ájtatossággal részesülve, csendesen az örök életre átszenderült. Holt tetemei Sopron vármegyében a Fertő Szentmiklósi temetőben, boldogult hitvese Felső Büki Nagy Erzsébeth, a jelentőknek édes annyuk mellé tétettek nyugodalomra.»

Az ő hálás, szüleszerető szívének mély fájdalom volt ez a veszteség, a melynek nagyságát még inkább fokozta a kis Flórikájáért való örökös aggodalom.

A kis leányka gyönyörűen fejlődött lelkileg. Okossága nagyokhoz illő. Testileg is megnyúlt, örökösen küzdött azonban a kisebb-nagyobb gyermekbetegségekkel. Most nemrég daganat is keletkezett a nyakán, a torkán, a melynek előbb az orvosok csak kisebb jelentőséget tulajdonítottak, pedig ez már a korai halál első csirája volt.

A mint Bezerédj leveleiből megtudjuk, ez időben ő maga is sokat gyengélkedik. Trifoliumot szed kisebb-nagyobb dózisokban, massziroztatja, illetve az ő jó magyar kifejezésével – keneti magát, hidjai módon fördik – s förödni akar Badenben is, a hova öccsét felkíséri. Írja, hogy Etelka is vegye a selti vizet, Flórival förödjenek, ha nem a Sárban, kádban. Kis leányát pedig figyelmezteti, hogy – egyenesen tartsa magát s a kertben dolgozzék naponta.

S megcsinálja az egész szeptemberi programmot. Jó lenne, ha Etelkáék már augusztus végén fölmennének Pozsonyba, hogy 20-án Hidjára készülő Pálékkal jönnének vissza. Kirándulást tervez Badenbe, a mely nemcsak Flórinak tesz majd jót, hanem Etelkának is pihenést szerez. Bécsújhelyen is látnak holmi érdekest, onnan gőzkocsin egy óra alatt Badenben lesznek, hol már vagy harmadfélnapig múlathatnak, s a legszebb vidéken mehetnek vissza Kőszegre. Pozsonyi lakásukat is rendbe hozatta. Ebédlő szobának ugyan kicsiny lesz, legfeljebb 8-an férnek el benne, de jól elrendezik, hogy egy-két jó barát, interessans emberrel is ellehessenek ebédkor. «Czélszerűbben és komódtabban tegyünk, mint Pesten tevénk…»

Ez az úti programm azonban Bezerédj kerületi elnökösködése miatt megváltozott s később dolgai miatt neki kellett hazamennie.

Ezen időben vert gyökeret az ifjabb Bartal György, a későbbi földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter és a Bezerédj István közt való holtig tartó barátság. A faddi béri Balogh Ádám, illetve Petrovics-féle birtokot id. beleházi Bartal György, a jeles közjogi író,^[49] udvari referendarius, 1848-ban miniszteriumi osztályfőnök (a szent István rend lovagja, majd kincstárnoka) kapta meg a királytól, bár Augusz is lépéseket tett annak elnyerésére. Ez volt Magyarországon az utolsó donáczió. A birtokszomszédság aztán közeli jó viszonyba hozza őket. Az új birtokot a 22-23 éves ifjabb Bartal kezeli, s a jómodorú, kiválóan eszes és szellemes fiatalember nagyon megnyeri Bezerédj tetszését, gyakori vendég náluk, egy véletlen körülmény pedig egyenesen örök hálára kötelezi őt Bezerédjék, de különösen Etelka iránt. A fiatal Bartal súlyos betegségbe esett. A legnagyobb valószínűség szerint tifusza volt. Bezerédjék azonban nem hagyták magára. Etelka Hidján ápolta a legönfeláldozóbb gonddal, míg teljesen felépült. Még julius 30-án is azt írja Bezerédj Pozsonyból: «El ne engedjétek, míg egészen jól nem érzi magát. Ha nem jön helyre teljesen, gyűlés után ismét jöjjön ki s lovagoljon.»

20. ID. BARTAL GYÖRGY.

Bezerédj augusztus 3-án már ismét Pozsonyban van, de bosszankodik, hogy otthonlétét nem toldotta meg egy pár nappal, mert az országgyűlési munka lassan indul. Viszont egészségére jó, hogy lassan kell magát a munkához szoktatni. Marienbadi Kreuzbrunn-vizet iszik, hidegvizes mosással készíti elő az átmenetet a sós fürdőben való úszásra. Augusztus 8-án már azt írja, hogy javulása folyton tart. A fogadóban étkezik, hol igen jól keverik az árpát a kávéval, nem hevít, mégis táplál. Ereje megjön, igen jól tud járni, a munka sem esik nehezére.

Követtársa Perczel miatt kellemetlenségei vannak az országgyülésen, a mint 1843. okt. 30-án írja: «Perczel sokakkal a mi részünkön állók közül keserűen és élesen összeveszett és most le akar mondani a követségrül. Teszek, a mit tehetek a dolognak kiegyenlítésére…»

Fellépésének eredménye is volt, mert amint 1843 okt. 31-én ugyancsak Etelkához intézett levelében olvassuk: «Sikerült a Perczel-dolgot már is némileg engesztelnem, rendbehoznom és remélem, nem lesz erőszakos és kellemetlen következése. Azonban talán éppen ezen eredmények fognak arra szolgálni, hogy jövendőre biztosabban, czélszerűbben cselekedjék.»

Nagy örömmel írja, hogy valami «Vullani nevű, az öreg Blauval forma tánczmester elvállalta Flóri oktatását. Nem lesznek tehát jó mester nélkül. Pázmán hegedűjét is felvigye a tánczórákhoz.»

Flórika Etelka nénjével nem sokkal azután Kőszegre ment. Itt azonban megkapta a kanyarót. (A jelekből úgy látszik, hogy inkább vörheny volt.) Sőt a kis Okolicsányi Máli is elkapta tőle. Bezerédj végtelenül sajnálkozik felette s 1844 január 15-én írja, hogy iparkodnak majd a kis Málit Hidján kárpótolni, nagy bált adnak neki: «Édes kis leányunkat pedig csókold meg, hogy olyan jó, okos és kedves legyen, hogy még a kis Málin is igyekszik segíteni s mulattatja.» Nagy óvatosságot ajánl azonban. Tele beszélték – írja – a fejét. Óvják Flórit a hidegtől. Ne erőltessék se mulatsággal, se tanulással. Gyertyánál éppen ne olvasson, inkább Pázmány olvashat neki. Hat hétig ne utazzanak. De akkor Blaskovitsnál várják Flórit gyermekbálra. Addig csak gyakorolja a csárdás magyart, azaz a béres és juhász tánczot, szépen, lassan és hevülés nélkül azonban.

Február első napjaiban aztán Sopronon át Etelka és Flóri Pozsonyba érkeztek. Örömmel írja Bezerédj 1844 február 5-én öccsének: «Kis Flórink ma ismét elkezdi tanulását és készül már a gyermekbálra, melyet az országgyűlési gyermekeknek a farsang utolsó vasárnapján arangirozunk és gondold én arangirozom.»

S a következő levelei csak úgy sugároznak a boldogságtól. Flórikájának szerzendő örömről van szó. Írja, hogy most ott nagyon sok a bál. «Ma az országbiró ad egyet. Szombaton az oppoziczió részéről fog egy fényes következni s vasárnap lesz az én gyermekbálom. (Február 13.) Majd hogy: «A tegnapelőtti gyermekbál igen sikerült és 400 pengő forinton felül hozott a kisdedóvóképző intézet javára».

S Bezerédj iratai között gondosan megőrizte kis Flórikájának tánczrendjét, a melyen gyermekírással a következő tánczosok nevei vannak feljegyezve: Odescalchi herczeg, Terstyanszky Gyuri és Gyula, Szapáry Béla gróf, Vay Béla, Bethlen gróf, Lónyay Ödön.

Be sokszor megöntözhette ezt a kedves emléket később a könnyeivel!

21. BEZERÉDJ FLÓRA TÁNCZRENDJE.

A pozsonyi vidám napok is lezajlottak s Etelka a kis Flórikával május 8-án indult haza Hidjára.

Az utazást siettette Flórika betegeskedése, a ki még február 26-án váratlanul lázt kapott s azóta folyton gyengélkedett. Még haza sem értek, Bezerédj már ír nekik: «Lássátok, mily hamar írok, ha nincs is különös mondani valóm és ha nem is szükséges édes Flórim most azt, mit az ember hisz, szóval is nyilván vallani, mint a katekizmus mondja. Tudod azonban édes lelkem, hogy cselekedettel, magaviseletével hitét az embernek kifejezni és életbe vinni által mindenkoron kötelessége. Így ha nem is szükséges most éppen, mondom nektek, hogy oly igen szeretlek, hogy igen édes nekem az együtt átélt időnek dolgait szemeim előtt átsorozni… buzgó imádsággal az Istenhez késérlek benneteket… s kérem, hogy ismét szép kövér, ugráncsi légy… Tegnap sokáig kisértelek szemüvegemmel, míg csak azon szegletnél el nem kanyarodott hajótok… Az üres szobákban mintegy kerestelek, mintegy láttalak benneteket és édes anyánk képével sokat beszélgettünk rólatok…»

Bús melancholia szállja meg Bezerédj lelkét, sejti, érzi, hogy kis leánykájának is nemsokára betelik földi sorsa. Másnap 10-én ismét ír a gyűlésről 12 óra után: Számítja, hogy talán éppen most érkeznek Tolnára. Gyuri (Bartal) bizonyára várja őket és sokféle kedvességgel találkoznak. Ha nem is lehet velük, részt vesz lélek szerint mindenben:

«Édes Flórim az árva viola magot elvetettétek-e már? Ne késsetek. És a georginákat? A többi virág hogyan ért le? Megírd ám!»

S érdekes fordulattal rátér az országgyűlésre:

«Ma Vágyval sétáltunk, rólatok sok kedves szót tevénk, a régi, majd 40 éves ismeretségünk bázisán is átmentünk a haza jövendőjére, egészlen megindulva mindketten. De azért ne gondoljátok ám, hogy olyan érzelgő hangulatban vagyok, sőt inkább, azon állás, melybe léptem a házi adó mellett separt votumot jelentvén ki keddi választ. ülésünkben, igen frank és kraft-tá teszi azt és igen kielégít, mert én inkább-inkább átlátom, hogy igen practicus téren vagyok. Sok jót sejtek és ha a szerencse szolgál, érhetek is el. És mi a legjobb, a többség javaslatát nemcsak nem zavarom, sőt elősegítem és úgy áll argumentatiom, hogy ha elég igazságosak és elég okosak nem vagytok, ti kik ellenzitek a dolgot, elfogadni az én javaslatomat, olly szörnyű igazságtalanok és buták még sem lehettek, hogy a majoritás véleményét se akarjátok életbe léptetni.»

22. BEZERÉDJ FLÓRIKA LEVELE.

Etelka nénje tehát Hidjára hozta a kis beteget, ahol nemcsak ő, de a család jó barátai is a legnagyobb gyöngédséggel halmozzák el a szenvedő kis leányt. Flórika apróságai között megtaláltuk az ő féltve elrakosgatott kis kincseit. Apró levélkéket kis barátnőitől, üdvözlő sorokat rokon fiúktól, kis gavalléroktól. Szorgalmi jegyét, a melyből megtudjuk, hogy «Bezerédj Flóri 1838 május 16-án jó volt!» Tóth Istvánnak, Flóri írásra oktatójának gyönyörű kalligrafikus levelét, melylyel megküldi Flórikának az igért első vastollakat (1840). Bezerédj leveleiben is számtalan üdvözlet van a kis «diétai lányhoz». Széchenyi, Deák köszönik a Flórika által készített kis erszényt s Deák bácsi Eötvös Józseffel, Pulszky Ferenczczel külön kis levélkében is üdvözli születése napján az ő kis mátkáját (1842 május). S Pulszky, mivel Pesten el sem búcsúzhatott tőle, igéri is, hogy Hidján meglátogatja. (1842 április 20.)

Mostani betegeskedése még nagyobb szeretetet vált ki a jó barátok szívéből. A melegszívű Bartal György megható gyöngédséggel többek közt ezeket írja a kis leányka utolsó név- és születésnapjára: «…Úgy tetszik előttem, mintha ezen fohászok, a melyek Flóri napján nem csak az én ajkaimról, de mindazokéról, kik Magát szeretik, az égbe repülnek, angyalfejecskékké válnának, kik mint kis madarak Istenhez sereglenek és ott a Mindenhatónak zsámolyánál leszállanak. Mit gondol édes Flórika, kit találnak ezek ott térdepelve és Istent imádva? Magának őrangyalát, ki már korán eljött a jó Istenhez megköszönni, hogy az ő Flórija születése óta már a tizedik évet szerencsésen átélte…» (1844 április 26.)

Ugyan erről a napról írja Perczel Béla (a későbbi igazságügyi miniszter): «Édes jó Flórika! – Azt hittük, hogy Flóri napját Hidján fogjuk együtt tölteni, – tudja miként fogtuk volna itt magát névnapján megköszönteni? Összehivtuk volna a Hidjai és Szedresi kis csalogányokat mind s ezeknek korán reggel kellett volna énekekkel a Flórikát álmából ébreszteni, – tudom Flórika kijött volna mindjárt hozzájuk, s a kis csalogányok nem repdeztek volna szét, hisz esmerik a jó Flórika nemes szivit, mely megvetni senkit sem tud s mindenkit becsül; – látja édes Flórika ezért szeretik magát oly sokan, – igyekezzék tehát illy jószívű maradni és mindenki áldani fogja, pedig a sokaknak áldása a legnagyobb imádság, a mellyet az Úr Isten meghallgat és érje Flórikát, vagy édesatyját betegség, vagy más szerencsétlenség, lesznek mindég sokan, kik Istenhez bocsátják fohászukat érettük…»

De a gondos ápolás, a hidjai pompás levegő se birt segíteni.

Bezerédj május 15-ről rossz tudósítást kapott hazulról, lassanként megkezdődik a kis Flóri sorvadása. Szebben, igazabban nem lehetne vázolni Bezerédj lelki állapotát, ezer aggodalmát, tépelődő gondját, mint cselekszi ő maga leveleiben. Hadd beszéljék el tehát ezek a szívből jött sorok az egész bús tragédiát:

«1844 május 21. Édes Etelkám! Leveled eleje engem is sajnosan illetett, de vége és Gyurinak sorai is, inkább megnyugtatának. Jó bizodalommal várom a holnapi póstát és kérem a jó Istent, tartsa egészségben és mentse minden kis és nagy bajtul édes kis leányunkat. Ne vegye pedig panasz néven és elbizottságnak, ha minden kis, az ő kegyelmétül eddig szokatlan bajon is nyugtalankodunk és segítse foganatosítani, mit te édes Etelkám szegénykéért teszel. Legyetek bátrak mindketten és jókedvűek, ez még a – daganat ellen is használ.»

1844 május 22-én: Etelka panaszkodik, hogy mind az ő, mind Flórinak egészsége nincs rendben. A kis leány igen erősen nő, és sovány, catharalis bajaik is mindkettőjöknek többször vagynak. Talán ha az idő igazán helyre jön, ez is jobbra fordul? (Bezerédj Pálhoz.)

1844 május 28-án ajánlja a friss fejésű tejet, kaszálási illatot, az ázási vagy szántási föld párolgását. A tanulást mellőzzék most. A botanizálás és más, mi kis fejét erőltetés nélkül, kedvesen foglalkoztatja, a játék, gyerekek, eléggé betöltik a napokat. «Reggel ne költsék fel, alugyék amennyit és ameddig csak tud. Az úszást is amennyire meg tudja itélni, jónak tartja, mert az a beteges fejlődést, az igen erőltetettet visszarezzenti és erősít, nem erőltet és nem ingerel.» Egy kis auscultatióra is felrándulhatnak majd. Kéri Etelkát, hogy ő se fogyassza egészségét, mert a mit a «köhécselésrül» ír, az is nem kevésbbé hatott reá. Lelki nyugalmát ne engedje aggodalmaknak: «Az Isten rendelésén való megnyugvás nem üres szó, olvasd csak az én kedves imádságos könyvem előszavait!» (Bezerédj Etelkához.)

1844 június 24-én írja Flórihoz:

«A te kis levélkéd, édes leányom szinte eleven és édes kis örömet szerzett. Te is egy pár sor naponként írhatsz. Adja Isten, sok jót, óhajtottat olvashassak minden póstanapon.»

Nem tudja, mikor juthat haza, ezért írja Etelkának: «Bármiképpen forgatom szünetlenül eszemben a dolgot és kérem az Istent, hogy világositson meg, nem találok jobbat, mint a – te vigyázatod!»

1844 június 25. A pozsonyi hegyi levegőt sem neki, sem Flórinak nem ajánlja. Ha nem úszhatik, a dunai fürdő sem olyan jó, mint a Sárban és sokkal hidegebb. Ha úszás nem les, ráérnek augusztus végén, vagy szeptemberben egy pár hétre felmenni Kőszegre. Csak kövessék Havas rendeléseit s a jó Isten helyre pótolja a nyárral és őszszel, mit a tavasz zavart hozott, be jó lesz aztán a bajokon okulva együtt lenniök Hidján. Csak Bartallal is előre csinálják a jó planumokat.

1844 július 1-én úgy látszik, némi javúlásról írtak neki, mert «mintha az Isten engesztelőt adott volna,» úgy fogadta leveleiket Bartaléval együtt. Ő nem mehet haza, de ők se zavarják ki magukat jóttevő életmódjukból. Csak maradjanak meg a mostani orvoslási módnál. Ha a malzfürdő bágyasztaná Flórit, gyengébben, hűsebben, vagy rövid ideig vegye, az adelheidi vizet pedig csak oly mennyiségben, hogy megbírja. Utóbb hideg fürdőre, vagy mosásra is átmehetnek. A Pestre menetel alkalmatlan lenne. Hogy Havas lássa Flórit, könnyebben elérhetik, ha az jön le. Az idő, nyugalom, a jó természet legjobban átvezet kis leányunknak mostani, vagy inkább volt baján. «Csak doktorok kezébe most még ne adjuk magunkat!»

Terveket készít Pozsonyba jövetelükre. Menjen fel Bartal is. Flóri addig csak jó kedvvel olvassa a napokat s a hidjaiakat használja arra, hogy jól megerősödjék. Keressen magának mulatságot a kertben, szőlőben, gyerekekkel, könyveivel, klavirjával, Pázmán úrral, különösen az őt annyira szerető Bartal bácsival és Etelka nennével. A botanizálás is most nagyon jó lesz. Kocsin menjenek ki és vissza is, hol virág van, ott keressenek. A homok erdőcskében is van ám sok virág! (Bezerédj Etelkához.)

Flórinak külön is ír:

«Kis leveled édes kis lányom igen kedves volt. Köszöntsd Te is a temetőben levő kedves fáinkat és általok azokat, kik alattok nyugosznak és csókold meg az édesanyád keresztjét. Ha más nem ér rá, hívják gyermekeket ozsonnára és gyomláljátok ki. A kis jazmint a levélkében szépen köszönöm.»

Közben vigasztaló hireket kapott Hidjáról (1844 július 9.) s módot talált a haza menetelre (Július 10.). Azután maga is állandóan beteges, úgy hogy leveleket is Elek sógorával irat. Alterációja ugyan már alább hagyott, a «sárgaság is szünik szemében» (Julius 28), de pár napig még nem mehet gyűlésekre. Csapó is betegen ment a mai gőzössel le. Bécsbe már betegen érkezett, ott rosszabbul lett. Csütörtökön lejött, de nem tudott tovább menni (Július 30.). Az ő egészsége miatt ne aggódjanak. Láthatják, milyen előrevigyázó, izzadását sem szakítja félbe, inkább nyomorúságosan ír rövid ágyában. Nagyon leveri Bartal levele, melyben Etelka lázas állapotáról van szó. (1844 július 31.)

1844 augusztus 4. Etelka jobban léte nagyon megvígasztalta. Az ő gyógyulását is nagyban elősegíti, hogy kis leányát nem sokára viszont látja. 10-ére várja őket. Ha a gőzöst nem gondolják jónak, batáron jőjjenek, de ne sietéssel. «Az Istenre kéri, sőt kényszeríti Etelkát, hogy nagyon vigyázzon egészségére, gondolja meg, hogy mily magasztos célok igénylik erejét, egészségét.»

1844 augusztus 6. Sajnálja, hogy nem rándulhatott Szerdahelyre. Alteraciója lassan múlik, már egy kicsit sessióba is jár, hogy a rescriptum tárgyaláson részt vehessen. (Bezerédj Pához.)

Ugyanerről a napról írja Etelkának, hogy szerdai s csütörtöki levelük mint «jó balzsam hatott rá: hála legyen az Úristennek, ki bennehelyezett bizodalmunkat oly jól igazolta.» Ő is csak jót írhat, «ámbár nem crisis által, hanem csak úgy lassan tér vissza az egészsége.» Ereje, étvágya naponkint növekszik, néha egy kis felgerjedést, nehézkes főt érez és néha egy kis transpiració is jön, de a doktor, Schőnbauer már több napja nem talál alterációt. S így feljövetelükre, édes feljövetelükre már nyoma se lesz betegségének.

Csapóról azonban igen aggodalmasan ír. «Forró epeláztul és nervozátul félti.»

A kapott rossz hír csakugyan igaz volt. Csapó 1844. augusztus 5-én elhúnyt Budapesten. Bezerédj régi követtársát, meghitt rokon barátját, a liberalis ügy egyik hatalmas támogatóját veszítette el benne.

1844 augusztus 19-én írja Bezerédj Pálnak, hogy Etelka Flórival kedden a gőzössel szerencsésen megérkezett, azóta jó nyugodalomban, reconvalescens formán együtt vannak. Flórit most jövő zápfogával épen olyan bajok, köhécselés és alterációk környezik, mint gyermekkorában… Etelkának is még nagyon kell vigyáznia. Bezerédj ereje sem igen jött még vissza. Feje sokszor elnehezül. A sessiókban is csak félig-meddig vehet részt.

1844 augusztus 29. Flóri alterációi szünőfélben vannak. Havas porainak kell köszönni. Ő maga erősödik. Csak meleget adna Isten, hogy úszhatnék. Flóri oly jó, kedves betegségében, hogy egészen szíve indul meg az embernek rajta.

1844 augusztus 30. Flóri alterációi még nem maradtak el, csak gyöngültek. Minden nap kikocsiztak, csakhogy Flórinak gyengélkedő állapotja hosszabb kirándulásokat, a mint gondolta, nem enged meg.

1844 szeptember 10. Havas Flóri állapotját javulva, de mégis olyannak találta, hogy okszerűen és biztosan a jövő télen Hidján nem lehet. Recidivától kell tartani. Ezért keservesen bár, ráadták magukat, hogy Havas egy kis szállást keressen nekik Pesten. Október 10-én lesznek ott…

1844 szeptember 30. «Flóri szemlátomást javul. Bajos, hogy tegnap egy kis hurut jött reá, de igen egészséges, közönséges köhögésnek látszik.» Pedig a kislány baja rosszabbodott s mégis csak Pestre kellett vinni.

1844 október 12. A mai gőzös nem hozta meg a jó levelet, ezt azonban Bezerédj nem tulajdonítja bajnak. Jó bizodalommal, buzgó imádsággal várja a jó hireket. Ír, mert neki oly jól esik írni.

1844 október 13-án írja Bezerédj Pálnak, hogy Flóriról jó tudósítást vett s Havas is jókedvű. A jó hírek azonban nem bizonyultak igazaknak s Bezerédj 1844 október 17-én Pestre utazott a kis beteghez. Pozsonyból írja aztán 1844 október 22-én Bezerédj Pálhoz, hogy szegény kis Flórinak ismét alteráltabb az állapotja mult szerda óta. Catharusa is tart. Színe se jó és ereje fogyott. Havas az átgondolt és 6 hétre osztott kúráját elkezdte. Assa foetida s trifolium fibr. mit először ad neki a vegetativ systemáinak segedelmére és mellette digitalist csekély adagban a nervos systemájának csillapítására.

23. BEZERÉDJ LEVELE FLÓRIHOZ.

1844 október 28. (Etelkához és Flórihoz.) «Ma születésem napja van édeseim! Az Isten áldását s azzal minden jót, segedelmet és erősödést kétszerte kérek tőle reátok. Reggel a hegyekben voltam. Oly szép, langy, szív és kedély nyitó napfény, levegő s illat volt, mintha mellettem lettetek volna. Visszajövet a mélyúti kápolnában voltam, oly jól tudtam kinn a szabadban és benn a szent helyen imádkozni s oly engesztelő, vigasztaló, bátorító érzés gerjedezett bennem, mintha a kis angyalok szóltak volna édes, suttogó hangon kis Flórink felől és igérték volna, hogy igen hamar meggyógyul, ők pedig addig is őrizni, könnyíteni fogják őt. Nem tudom megmagyarázni, mily tágult, könnyült kebellel jöttem haza s nemsokára vettem első leveledet s délután a másikat és most várom a holnap és holnaputánit is és kérem az Istent, ki ma reggel vigasztalásával oly kegyelmesen körül lengett, hogy jók legyenek.»

Úgy látszik azonban, Bezerédj előtt eltitkolták Flóri nagyobb baját, mert levelében egy helyen azt írja: «Egy körülményen döbbentem meg, hogy felfekszi magát. Kérlek, feküdjék ágyban szegény kis leányunk és tegyetek egy nagy tálban naponként friss vizet alája.» Gondoskodik kis játszótársról is. Csak a kis Vass Nani iránt sikere legyen levelének. És Zsivorával süteményt és virágot küld a kis betegnek…

1844 október 29. (Pálhoz.) Szegény kis leányom állapotja inkább hanyatlott. Alteratiói súlyosodnak és ereje fogyott. Nem tudjuk, az új orvosi szerek erős hatásának, vagy másnak kelljen-e tulajdonítanunk…

Még nem veszíti el reményét. Havas is bízik.

1844 november 5. Havas igéretei biztatóak. A halolaj igen jó hatású. Etelkáék Havasék szomszédságában igen jó ellátásban vannak. Várni kell a kura végét.

184 november 12. Holnap Pestre megyen. «Fájdalom, ismét rosszabb hírek Flórirul. Ki tudja, mire vár ott Istennek végzése. Legyen az ő szent akaratja és légyen felettünk segedelme és erősítő malasztja!»»

1844 november 17. (Pálhoz.) Pesten a kis Flórit igen elgyengült és aggasztó állapotban találta. De Havas orvoslását tétovázás nélkül folytatják. Mellőzik a más orvossal való tanácskozást is, mert Havas szerei, úgy látszik, jótékonyan hatnak. Ott maradása Flóri állapotától függ.

1844 deczember 1. A kis leány állapota utolsó levele óta nagyon súlyosodott. Havas orvoslását már abba akarták hagyni, de tegnapelőtt némi könnyebbedés állt be. Pár nap múlva a homeopathiában kénytelenek keresni segedelmet. «Szóval egészen elgyengült. Az extremitások dagadtak, étvágya csekély, az alteratiókat megszüntetni nem tudják. Kiköpése is igen aggodalmat okozó szint mutat. Ha az Isten nem irgalmas, a legszomorúbbra el kell készülve lennünk. Legyen az ő akarata!»

1844 deczember 6. «Az Úristen keze megnehezedett rajtunk. Flórim tegnap megholt! Azonban bármily nehezen essék is, Isten végzése ellen zúgolódnunk nem szabad. Legyen tehát szent akaratja. A kis angyal pedig imádja őtet érettünk, hogy hozzá méltóan élhessem el a hátralevő időt és üdvösen készülhessek boldog egyesülésünkre, mire édes szüleinkkel és Málinkkkal várnak bennünket.» (Bezerédj Pálhoz.)

Tudja, hogy jó testvérének édes, mély fájdalmat fog okozni, viszont ő a Pál gyermekeiben vigasztalásnak nézhet elébe.

Azt határozták, hogy Flórit holnap leküldik Hidjára, pár nap múlva ő maga teszi el édes anyjához. – Etelka fenn marad, januárban majd a gyűlés után mennek le végkép Hidjára.

«Tegnap délután félórával volt utolsó lélekzete. Csendesen, fájdalom nélkül mult ki. Még 11 1/2 órakor czukor figurákon örült. Útolsó szava volt: Ó be szép! Mint kis bárány oly türelemmel és szívreható rezignációval volt utolsó napjaiban is. Ily hirtelen végét még Havas sem várta. A homeopath orvos éppen haldoklásához ért. Egészen édesanyja nyavaláját képezte magában. – Édes lelkem Palim, ha szegény ezt megérte volna!»

1844 deczember 13. Bezerédj Bartal Györgygyel utazott le, a ki – levele szerint «oly elérzékenyülve jó és szíves, hogy – szeretni kell őt…» Már útközben ír Etelkának:

«Ládd, innen írok már, gondolataim és beszédünk sokat voltak veled, mindég áldva téged, te áldott lélek, aggódva is rajtad…

Rólunk, fájdalmunkról, Istenben levő vigasztalásunkról, erősségünkről mit szóljak, úgyis egymásnak állapotját önmagunkban értjük, érezzük. Arra azonban édes lelkem újra s igen-igen kérlek, éleszd, költsd fel, tartsad erősen áldott jó lelkedet, ne merülj ám el, ne engedd oda, erőszakkal is ragadd ki magadat s ha nehezedre esik is, emberek között légy és csak testi dolgot, foglalatosságot, kényszerített munkát adj fel magadnak folyton… Azután imádkozzál édes Etelkám, egyesülj Isten előtt ő vele, imádkozzál értem, vélem is és Isten előtt találkozunk… Szent vigasztalással menjünk most külön dolgunkra, míg azt is együtt nem tehetjük…

S kérdi, hogy Flóri «kis jószágaiból» nem kíván-e fel valamit? Kinek mit adhatnánk tőle?

Bezerédj kebelbarátjának, Sztankovánszky Imrének meghívására Kajdacs felé vette útját. Sztankovánszky a «Flórit maga gyermekeként szerető keresztapa», ki «szintén egyetlen gyenge csemetének féltékeny atyja,» 8-án írt meleghangú részvétlevelében meg sem kísérli Bezerédjt vigasztalni, hiszen – úgymond: «én épülök gyászleveledben példás léleknyugalmadon, melylyel Isten akaratját veszed és magasztos felemelkedéseden, melylyel szeretett angyal gyermeked és boldogult édes anyja emlékét szentelve, a vélök üdvös egyesülésig terjedő rövid időt Hozzájuk méltón indulsz betölteni… Isten áldjon hasonlókép erőt és telhető vigasztalást a példátlan nemes lelkű Adélnak is, ki anyailag szerette és ápolta Flórit és most … most anyailag vérzik szívében érette… Áldja meg ez erényes hölgyet az Ég!»

Bezerédj pénteken este ért Kajdacsra, a hol a mint pár nappal később, deczember 16-án írja: Szegény Imre «oly fájdalmas és lágy és oly melegen mutatja magát benne az érzés szívének melegéből… Az Isten őrizze őt hasonlótul…»

Aztán így folytatja levelét:

«Szombaton reggel Hidjára mentünk. Nem írom le édes lelkem, szegény jó Etelkám, ott, mit hogyan találtam és mit tettünk, majd szóval … és együtt kisirjuk magunkat.

Estefelé Imre átjött és együtt mentünk szent helyünkre, hol édes Málink mellett nyugszik már, virágokkal behintve koporsója s zöld koszorú a kereszten… A régi maradt meg, virágot sem kellett elpúsztítani édes anyjáéból. Ó édes Etelkám! – de majd szóval és együttlétünkben ezekről… Most csak keményítsük meg magunkat…»

Ezzel befejezést nyert a kis Flóra földi tragédiája. A mi ezután jön, az az ő felmagasztaltatása, emlékének glorifikálása Bezerédj egyik legnemesebb tettében, az önkéntes adózásban… De ennek igazán megértése végett egy kicsit ki kell térnünk a tolnamegyei dolgok vázolására.

Bezerédjt politikai barátai, főleg Bartal György, emberi szempontból nagynak, a legnagyobbnak mondják, de nem tartják a helyzetet felismerő jó politikusnak. Tény, hogy Bezerédj mindig jobbnak tartotta az embereket, mint a milyenek, így többször tévedett azok politikai magatartásának megítélésében. 1844 április 16-iki levelében is azt írja, hogy otthon létekor a tolnamegyei politicus állapotokat csendesebbnek találta, mint gondolta. Pedig az élesszemű Bartal már eleve figyelmeztette az ellene irányuló készülődésekre. Az ellenpárt már 1843-ban elkezdett mozgolódni. A novemberi gyűlésen követi jelentésük kapcsán magyar nyelv tárgyában érkezett királyi leirat felett Perczel István, Dőry Gábor s a Daróczyak heves vitát kezdtek. Perczel azt hangsúlyozta: minek ellenkezni a királlyal, mikor mi «gyáva nemzet vagyunk s utóbb is elállunk végzéseinktől». Csapó, Perczel Miklós, Gindly, Berecz, Gaál az alsótáblai határozat fenntartását kívánták, míg Sztankovánszky és Bartal szerint abban az esetben, ha a horvátországi botrányos utasítás megszüntettetnék, a követek bár ellenmondással, a királyi leirat felett napirendre térhetnének. A nagy többség elvetette az utóbbi indítványt s Berecz főjegyző csak azt a klauzulát tudta a jegyzőkönyvbe becsusztatni, hogy «a követek igyekezzenek ezen kellemetlen helyzetből engesztelő módokkal kivergődni». Ellene mondtak Tolna vármegye rendei az országgyűlés minden évben tartásának is mindaddig, míg a törvényhozó testület, a városok a nemzet kívánságai szerint rendezve nem lesznek. A városi tisztválasztási munkálatoknál pedig Dőry Gábor indítványára a kuriák mellett nyilatkoztak. (Bartal 1843 november 21-én kelt levele Bezerédjhez.)

1844-ben még szélesebb arányú komplót indult meg Bezerédjék ellen. Az országgyűlésen nagy port vert fel ezen idő tájban Uray Bálint szatmármegyei követ esete, a kit az ifjúság macskazenével tisztelt meg. Perczel István nem tudta elfelejteni az ő hasonló módon történt inzultáltatását, a márczius 4-én tartott közgyűlésen tehát Eichelburg gróffal indítványba hozatta, hogy amennyiben jelentéseikben a követek az Uray ügyben érkezett dorgáló királyi leíratról említést sem tesznek, szólíttassanak fel ezen kihágások leírására. Bartal szerint Perczel Istvánnak ezzel az volt a már előre kifőzött terve, hogy «Bezerédjéket kellemetlen helyzetbe hozzák és az 1840-ben őket (t. i. Perczeléket) sujtott liberális párt gyengéit felfedezni kényszerüljenek, hogy így különösen Beöthyn bosszújukat kitölthessék». A pecsovics párt főkorifeusai Perczel István, Dőry Gábor, Daróczy János, Erős, Ujvári, hatalmas vitát rögtönöztek. A másik részről Csapó, Gindly, Augusz (bár ez utóbbi, amint Bartal írja, a kormánynak szolgáló néhány tömjénezésekkel, az országgyűlés némi megrovásával), továbbá Perczel Béla, Berecz főjegyző, de különösen Bartal György szólaltak föl. Hanem az előre elkészített többség elítélte, a királyi leírat szerint «az ifjúságnak a nemzet alkotmánya veszélyeztetésével járó galád tettét», helyeselte a dorgáló és fenyegető királyi leiratot, a követeket pedig utasította, hogy hasonló esetek meggátlására törvényjavaslatot készítsenek. S tudni kívánták továbbá, hogy a következő gyűlésen Beöthynek eshessenek, mi adott az ifjúság zavargására okot s ha az a teremben történt volna, hív tudósítást várnak. Bartal azt indítványozta, hogy legyen elég a «száraz napló» megküldése, de leszavazták, annyit tudott csak kivinni, hogy a követekre bízták a tudósítás mily formában való beküldését. Ezek azután már 8-iki kelettel egyszerűen a kerületi gyűlés naplóját küldték be, a mire az április 15-iki közgyűlés a felfujt ügy felett mégis csak napirendre tért.

Ugyancsak az előbbi gyűlésen Perczel István szóba hozta a követek magatartását a kerületi gyűlésen a minden évben tartandó s Pestre áthelyezendő országgyűlés ügyében. Amint láttuk, a vármegye, vagy inkább Bezerédjék politikai ellenfelei ellenezték ezt, ők azonban, mivel már a többség amúgy is megvolt az áthelyezés mellett, mikor a szavazás rájuk került, nem akarván a vármegyét kompromittálni és saját meggyőződésük ellen szavazni – inkább nem éltek szavazati jogukkal. Dőry Gábor felszólalására aztán kimondta a közgyűlés, hogy a «követek, a mikor határozott utasításuk van, legyenek többségben, vagy kisebbségben, mindig tartoznak az utasítás értelmében nyilatkozni.»

Erős táblabíró pedig a zsidók helyzetének javításáért is küzdő Bezerédjnek akart indítványával kellemetlenkedni, a melyhez képest ki is mondták, hogy «míg a zsidók felszabadítására általános törvény nem hozatik, részletes felszabadításba bele ne egyezzenek és semmi jogot, a mely már a felszabadítást feltételezi, a zsidóságnak ne engedjenek.»

Veszély fenyegette az adózás törvényét is. Tolna e tekintetben a Bezerédj párt nagy erőlködése folytán elég liberális utasítást adott. Közbejött azonban a telekdíj kérdése. Széchenyi az általános adózásra még nem tartotta megérettnek a hangulatot, az volt tehát az eszméje, hogy 100 milliós kölcsönt vegyen fel az ország, 4 vagy kisebb kamatra. Ezt adják ki kölcsönkép az ország lakosainak. A nyerendő kamatot s a tőkének bizonyos részét aztán fordítsák közhasznú czélokra, míg magát a kölcsönt 35 év alatt a nemes és nem nemes birtokokra kivetendő évi 5 millióval törleszszék és fizessék vissza. Megczukrozása lett volna ez a beadni szándékolt nemesi adózás keserű pirulájának.

Perczel István elnöklésével Tolna vármegye is bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására, a mely bizottság memorandumában aztán nagyjából elfogadta Széchenyi eszméjét, sőt a telekdíjon kívül más kirovásokat is megengedett volna, de úgy, hogy a kölcsönveendő összegeket oszszák szét a vármegyék közt, hol azt külön alapként kezeljék. Bezerédj körülményesnek találta Széchenyi tervét, ő a nyilt és egyenes általános adózás híve volt. Az első napi nagy vitában már veszélyben forgott az adózás egész elve, de másnapra Bartal feltüzelte a fiatalságot, nagy beszédet mondott, a mire maga Perczel István is protestált a házi adó megbuktatása ellen. Bartal a telekdíjat elválasztotta a kölcsön eszméjétől s ennek olykép való elfogadását ajánlotta, hogy az országos pénztár egyik forrásául megpendített subsidium helyébe jöjjön s majd ha az országnak biztosítékul szolgáló egyenes és közvetett adóforrásai lesznek, lehet csak kölcsönről álmodni. Dőry Gábor azt vitatta, hogy kölcsön nélkül a földbirtokosok nem képesek a telekdíjat megfizetni. Perczel István, Augusz, Ujvári, Fördős a mellett való érvelésére, hogy ezt a Bartal indítványa sem zárja ki, csakhogy nem szeretné azt elmulhatlan feltételül kimondani s ily alakban mind a telekdíjat, mind az országos pénztárt megbuktatni, végre is Bartal indítványa győzött, vagyis hogy a subsidium helyett rendszeres adót nyervén, könnyű lesz minden adónak egybeolvadását s egyenlő viselését elérni. (Bartal 1844 márczius 5-iki levele Bezerédjhez.)

Körülbelül ez volt Bezerédj felfogása is, bár ő még ezen felül a 3 év előtti utasítás megváltoztatását is szerette volna. A választmányi tervet tehát azzal küldték fel a követeknek, hogy ha az országgyűlésen hasznosabb, kivihetőbb eszmék mutatkoznak, azt is pártolják, de a telekdíj még ha a kölcsön keresztül nem vihető is, az országos pénztárba befizettessék.

Ilyen volt az ide-oda ingadozó politikai hangulat deczember 16-án, amikor Bezerédj és Perczel Móricz beterjesztették követi végjelentésöket, a mely gyönyörű szép politikai írásmű. Felsorolják benne az országgyűlésen hozott fontosabb törvényeket, a nemzeti nyelvről, a lelkiismereti szabadság megvédéséről, a nem nemesek birtokszerzése és hivatalviseléséről, a közmunkák szabályozásáról. S légió azok száma, úgy mond, a melyek nem valósulhattak. Ezek közt felemlítik a keresztül nem ment javaslatokat, az országgyűlésnek a királyi városok és szabadkerületek képviselőivel való kiegészítéséről, az országgyűlés czélszerű áthelyezéséről, az örökös tartományok kormányzatának magyar ügyekbe való beavatkozása megszüntetéséről, illetve önálló független miniszterium szervezéséről… Hatalmas argumentálással törnek lándzsát az adózási ügy rendezésének kérdésében, hogy t. i. a nemzet a szegény adózó népnek igazságot szolgáltasson s az 1547: 26. t. cz. átkát megoldja. Többet érne ez bármely mesterséges tervnél és kombinácziónál! Végül határozatot kérnek, hogy a vármegye, mely az ipar pártolására – egyesületi úton legelőször lépett fel az országban – házi szükségleteit honi termékekből szerezze be.

A követi végjelentés felolvasása után aztán maga Bezerédj István is felállott s megindultságtól remegő hangon bejelentette nagy elhatározását, az önkéntes adózást. Ez a kijelentés még politikai belső barátait is meglepte, mert Bezerédj előzőleg senkinek sem szólt. Augusz Antal rögtön csatlakozott az indítványhoz s mivel polgári birtokai után már úgy is adózik, nemesi birtokait is felajánlja adóalapul s a befolyó adót a honi műipar gyarapítására és művelésére óhajtja fordíttatni. Bartal György pedig, mivel akkor még saját tulajdon birtoka nem volt, a «napontai szükségleteire megkivántató költség» megadóztatásul 20 forintot ajánl fel.

Bezerédj beszéde s felolvasott beadványa elnémította az ellenfeleket. A rendek kimondták, hogy «bár a nemzeti közakaratot meghiusultnak látják, a dús tartalmu követi jelentésben felsorolt kész törvényekért a fejedelemnek hódolatukat nyilvánítják s a jelentő követ uraknak közremunkálásukért, hogy a törvények alkotásában nevezetes részt vettek, hazafias buzgóságuk és hűségük elismerésével köszönetüket fejezik ki. Az adózók nevében köszönetet mondanak azoknak is, kik magukat közadó alá vetették s kimondják, hogy védegyleti ülések czéljaira a vármegyeház termét átengedik, a szolgák ruháit s az egyéb házi szükségletet honi gyárakból veszik be.

Kétségtelenül nagy diadala volt ez Bezerédj Istvánnak, hiszen, hogy egyebet ne említsünk, Bartal Györgynek november 4-én kelt levele szerint a védegylet ügye is úgy állott, hogy az azt ellenző másik párt miatt gyűlés előtt az aláírási íveket sem merték kiosztani, csakhogy a vitát kerüljék…

A gyűlés egyhangú, emelkedett, mondhatni ünnepies lefolyására kétségtelenül befolyással volt Bezerédj-nek az az előtt alig pár nappal elkövetkezett mély gyásza s az a nemes indító ok, a mely őt önkéntes adózásának bejelentésére ösztönözte… Mintha csak a kis Flórika ártatlan, hótiszta lelke repkedett volna körül a teremben, s csillogó aranyporral hintette volna be ennek a kortörténetileg olyan nevezetes írásnak minden betüjét… és mintha még ma is glóriás fénynyel venné körül Bezerédj nagy elhatározását, a melyben ő «lelki könnyebbséget talált…»^[50]

Bartal György megindult lélekkel a következőket írja Bezerédj Etelkához a magasztos jelenetről:

«Nem gondoltam, hogy a gyűlésen szólni tudjak. Midőn Pista lángba indult nemes érzéssel, könnyes szemekkel, az éghez pillantva, magát adó alá veté, minden gondolatom Flórinál volt; az ő szelleme lebegett Pista előtt, de előttem is, neki épített Pista oltárt, az ő dicsőítésére szállott fel az igazság oltáráról a legillatosabb tömjén! És én a jó atya mellé leborulva, csekély áldozatomat szintén bemutattam; erőt kellett magamon vennem, hogy könnyeim ki ne törjenek és Isten megadá az erőt!»

24. BARTAL GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.

Bezerédj maga pedig a következőket írja nagy elhatározásáról Bezerédj Etelkának:

1844 december 16. …Nem tudom, mondottam-e, hogy tenni fogom: adó alá vetettem magamat kötelezőleg, mig élek, a hadi és honi adó alá. Régebben fogadást tevék magamnak és most teljesítettem. Elfogadták a Karok és méltányolva Bartal, Augusz is – némi részben hozzám csatolták magukat, mint önkéntes nemes adózók fogunk az adó lajstromba beirattatni. Talán majd többen is leszünk? Ó, mily igen örült volna édes kis Flórink, ha ő adózó lányának mondhatta volna magát. Az ő lelkét látom mintegy édesanyjával együtt helyeslőleg mosolyogni. Te is örülni fogsz, hogy adózók vagyunk, ezért irom ezt oly bőven meg, édes Etelkám!

Hidjáról Pestre menet aztán útközben testvérének, Pálnak is megírja a történteket:

1844 deczember 22. Többnyire Szekszárdon voltam 4 napon át, t. i. részt vettem a gyűlésen. Megtettük a védegyletek alakítására a kellő előmunkát, eloszlatván előbb a magisztrátus közt eredett és már-már terjedező ellenhatást. Most már elég jól megyen elő a dolog…

Teljesítettem egy már az országgyűlés előtt magamnak tett fogadalmat, melyről eleve senkinek sem szóltam, nehogy sok disputálást és persvasiókat vonjak magamra. Hanem most a gyűlésen egyszerűen adó alá vetettem magamat, életem fogytáig, a hadi és házi adó alá, oly arányban, mintha minden Tolnában levő személy és vagyon fizetné a mostani adót. Csak 300 p. forintra rugott a calculus. Midőn tevém, úgy volt, mintha Flórim örülve mosolyogna reám és most valóságos lelki vigasztalást érzek…

Itt hirtelen reátér a gazdasági dolgokra… S egyszer csak kitör belőle:

«Látod, édes lelkem, miképpen kerülgetem mondani, mivel szivem, lelkem oly telve…» (Visszatér a temetésre:) «Elgondolhatod a benyomást, midőn hazaértem. A szobák, az oskola, a kertnek oly sok helye, a cselédek és a kápolna, melyben állott koporsóm! Misére vártak és este felé eltemettem Málim mellé – – édes-édes Palim, mire jutottam! De nem szabad zúgolódni Isten ellen, legyen az ő szent akaratja!»

A sok szívreható jelenetet jó cselédeik közt máskorra hagyja, azonban hálát ad Istennek, hogy erőt ád, segíti őt sorsának elviselésére. «Bizonyosan a kis angyal is kéri őt ezért, előrementeinkkel egyesülve!»

25. BEZERÉDJ ADÓKÖNYVE.

– Ime, ezek voltak mozgató rúgói Bezerédj korát megelőző nemes elhatározásának. Elképzelhetni feldúlt lelki állapotát, jobban mondva azt a szívet marczangoló hatást, a melyet reá a nemsokára megindult, kíméletlen hirlapi viták gyakoroltak. Széchenyi fulánkos czikke a «Pistoly idő előtti elsütéséről», vagy még inkább az a bizonyára nem rosszakaratú, de mégis szívéig hasító elszólás, hogy könnyen áldozhat csekély 300 forintokat a dúsgazdag Bezerédj, hiszen neki nincsenek – gyermekei…» Hanem legyünk igazságosak! Mikor Széchenyi a Jelenkor 9. számában felhívta honfitársait, hogy minden az adó iránt teendő de facto lépéseket hagyjanak el s a Bezerédjhez hasonló extremitásokra ne fakadjanak, nem az elv ellen támadott, mert – amint br. Eötvös József írja a Pesti Hírlap 1845 február 13-iki 430. számában – a közteherviselés elvének Széchenyi írásaiban határozott szószólója volt, nem tartotta czélravezetőnek a lépést, nem várt tőle eredményeket. Ezért szól a pisztoly «idő előtti» elsütéséről, mert Bertham tanítása szerint mindent törvényesen kívánt szabályozni. Bezerédjt viszont az előadott lelki motivumokon, a jobbágyterhek fakultativ megváltásának törvényes szabályozása s az ennek nyomán támadt tényleges megváltások vezették azon gondolatra, hogy a közteherviselés terén is tényleges megoldást keressen. A támadást természetesen nem tudta hallgatással mellőzni, s a Pesti Hírlap 1845 február 16-iki 431-ik számában írt válaszában kiönti szíve keserűségét, a melyet nagy mértékben enyhített az, hogy nemes példája országszerte élénk visszhangot keltett. A jobbágyság is fölismerte a Bezerédj tettében megnyilvánuló igazi szeretetet s bizonyára őszinte szívből fakadtak azok az elismerő sorok, melyeket a bicskei községi előljáróság nevében közölt a Pesti Hírlap 1485 április 10-iki 440. száma.

Bezerédj igazi lelki nagyságát épp az mutatja, hogy még a megbántások sem tudták eltéríteni egyenes útjáról, kiábrándítani utópiákra hajló optimizmusából, az emberekbe vetett hitéből. Sőt inkább megaczélozták lelkét a további küzdelemre…

Igaza van Bartalnak: Ez a nemes szívű bibliás ember könnyes szemeivel csak az eget nézte, keresve elszállt szeretteit s észre se vette a földi útjába szórt szúró töviseket…

III.
BEZERÉDJ ÉS AZ 1843/44. ÉVI
ORSZÁGGYŰLÉS TÁRGYALÁSAI.

I.

AZ 1843/44. évi országgyűlést a politikai irodalom és a napi sajtó készítették elő. Mindkét téren örvendetes fellendüléssel találkozunk e korban, a melyeknek messzemenő hatásai voltak. Különösen a napi sajtónak kell nagy jelentőséget tulajdonítanunk, mert természeténél fogva mozgékonyabb volt, jobban lekötötte a közérdeklődést s tágabb körben volt elterjedve. A napi sajtó érlelte meg a tömegek politikai felfogását s ezzel megteremtette a bekövetkezett demokratikus irányzat természetes előfeltételeit. Az a szabadság továbbá, melylyel a napi sajtó a kormányzati ténykedések és a politikai irányzatok felett ítéletet mondott, a közönségben is felkeltette az ítélkezési hajlandóságot s ezzel a tömegeket is belevonta a politikai életbe, a melytől addig távol állottak. A politizálás nem volt többé nemesi kiváltság, hanem az értelmiségi jogává lőn s a mily mértékben terjedt az értelmiség, olyan arányban nőtt a politikusok serege is.^[51] Az értelmiség pedig határozottan tért hódított s ez a térhódítás politikai életünknek szemmelláthatóan előnyére vált.

A napi sajtó előadott hatásai azonban csupán úgy érvényesülhettek, ha a czenzura kezelésében változás történik s biztosítva van számára az a szabadság, mely természetes kifejlődéséhez szükséges. Ez a korszak 1841-ben kezdődött, a mikor a régi czenzura megszünt s a hírlapirodalom nagyobb mozgási szabadságot kapott.^[52] Ez a nagyobb szabadság az 1841-ben megindult Pesti Hirlap-ban jutott a legélesebben kifejezésre, a mely nemcsak anyagát, de alakját tekintve is különbözött a napi sajtó régibb termékeitől. A szabadelvű reformmozgalom eszméit kivétel nélkül magáévá tette s megvédelmezte a támadásokkal szemben.

26. KOSSUTH LAJOS.

A Pesti Hirlap szerkesztője, Kossuth Lajos, azon nyomdokon haladt, melyeket Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Deák Ferencz s Batthyáni Lajos megjelöltek s nemzeti, gazdasági és politikai reformokat egyaránt sürgetett, a fősúlyt azonban a politikai reformokra helyezte s ezzel ellentétbe került a reformmozgalom megindítójával Széchenyi Istvánnal. Növelte s kiélesítette az ellentétet Kossuth Lajos írói tehetsége s a mindent magával ragadó lendület, melylyel felfogását elő tudta adni. Nem csupán az elméket hódította meg, hanem a szíveket is lebilincselte s ezzel olyan népszerűségre tett szert, hogy befolyása alá jutott az egész magyar közélet. Ettől a lendülettől féltette Széchenyi István a magyar közéletet s ez aggodalom indította arra, hogy a Pesti Hirlap iránya és modora miatt «Kelet népe» czímű munkájában Kossuth Lajossal irodalmi harczot kezdjen. Ugyancsak a Pesti Hirlap nagy sikereinek kell tulajdonítanunk, hogy a konzervativ párt is felhasználta a napi sajtóban rejlő óriási erőt s a Dessewffy Aurél szerkesztésében kiadott «Világ»-ban igyekezett a saját eszméinek híveket szerezni és álláspontját megvédelmezni. A két hirlapnak egymással és Széchenyivel folytatott vitái kevés befolyást gyakoroltak a kormánypolitikára és a pártéletre, a közönséget azonban bőven ellátták politikai eszmékkel, politikai életünket kimélyítették s alkalmassá tették arra, hogy a jövő fejlődés alapjául szolgáljon.

27. SZÉCHENYI «KELET NÉPE» CZÍMŰ MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.

Ilyen körülmények között nyilt meg az 1843/44. évi országgyűlés. A szabadelvű haladás ügye mindenhol rokonszenves fogadtatásra talált, egyedül a nemesi adózás volt az, a hol a konzervativizmus sikereket tudott felmutatni. Ez a diadal nagy csapást jelentett a szabadelvű ellenzék számára, mert Deák Ferencz is áldozata lőn s ezzel a legjobb magyar politikus vált ki a küzdők sorából. Deák nélkül ment harczba a szabadelvű ellenzék s az 1843/44. évi országgyűlés alatt számbeli súlya ellenére sem tudott úgy érvényesülni, mint Deákkal előbb kisebb számban.

II.

A vallásügyi viták az 1839/40. évi országgyűlés alatt nagyon kiélesedtek s hatásuk az irodalomban és közéletben egyaránt érezhető volt. A katholikus papságnak a vegyes házasságok alkalmával követendő magatartása ügyében a nagyváradi püspök által 1839 márczius 15-én megindított mozgalom már az országgyűlés tartama alatt erős ellenhatást váltott ki, igazi vihart támasztott azonban Pestmegye 1841 február 4-iki végzése, a mely végzés országszerte élénk visszhangot keltett. A papság a közhangulattal szemben mereven ragaszkodott dogmatikus álláspontjához, sőt 1841 április 13-án pápai levéllel szentesítette magatartását, mi által az ingerültséget még inkább fokozta. A papság állásfoglalását védelmező irodalom erős virágzásnak indult, a szabadelvű felfogás terjedését azonban megállítani nem volt képes,^[53] sőt a saecularisatio kérdése is felszínre került. Borsod és Szatmármegyék ugyanis elhatározták, hogy az egyházi javak saecularisatióját a követi utasításba felveszik,^[54] a mi természetesen konzervativ és papi körökben nagy felháborodást keltett s újabb védő iratok kiadására szolgált alkalmul.

Ilyen antiklerikális hangulatban nyilt meg az 1843/44. évi országgyűlés s a szabadelvűség az előzmények hatása alatt itt is folytatta a dogmatikus álláspont elleni harczot. Bezerédj az országgyűlésen is ugyanazon álláspontot képviselte egyházpolitikai téren, mint az 1832/36. évi országgyűlés alatt: teljes tisztelettel viseltetik a vallás és intézményei iránt, de a papság türelmetlen magatartását határozottan elítéli.

28. LAJCSÁK NAGYVÁRADI PÜSPÖK NÉVALÁÍRÁSA.

Kitűnik ez 1843 augusztus 11-én az országos ülésben tartott beszédéből, a melyet heves viták után, izzó hangulat közben mondott el, hogy a kedélyeket lecsillapítsa és megnyugtassa. El nem hallgathatja fájdalmát azon szokatlan fordulat felett, melyet az országgyűlési békés és nyugodt tárgyalások vettek. E fordulat okául pedig határozottan a katholikus papokat jelöli meg, kiknek az volna a hivatásuk, hogy «intsenek bennünket, midőn tán a surlódó földi érdekek vitájában szent mesterünk béke, türelem és szeretet szavairól megfeledkezni látszanánk», kiknek az volna a hivatásuk, hogy «szóval, tettel elénkbe állítsák, mikép a keresztény szeretet a legnagyobb kincs, mely egyesek, úgymint népek jóvoltának, emelkedésének egyedüli kútfeje». E helyett azonban az ellenkezőt cselekszik: «oly tárgyakat vitatnak, melyeknek kútfeje a keresztény szeretetről és alázatosságról való megfeledkezés». Nem csoda tehát, ha a «kedélyek mindenfelől felháborodnak és oly modor és oly állapot jön elő, mi sehol és semmiben, de legkevésbbé törvényhozási tanácskozásainkban jótékony következéseket nem szülhet». A keresztény szeretet és béke nevében kéri az egyházi rendet, hogy ne theologiai fejtegetésekkel, ne a középkor iskoláira emlékeztető distinctiókkal törekedjenek a vallás védelmére, hanem «keresztény békével, alázattal, szeretettel világítsanak előttünk és annak gyümölcseit iparkodjanak köztünk megérlelni». De része van Bezerédj szerint az országgyűlési bajok előidézésében a kormánynak is, mert a királyi válasz «határozatlan kifejezéseiben, némi általános elveken túl nem terjedő tartalmában senkit sem elégített ki» s így távolról sem volt alkalmas arra, hogy a parlamenti békét helyreállítsa. Arra kéri tehát az elnöklő személynököt, hasson oda, hogy a kormány e kérdésben határozott álláspontot foglaljon el.

A kormány ellen fordul ez ügyben az 1844 május 14-iki kerületi ülésben azon alkalomból, hogy a kormánypárti Zsedényi a szabadelvű követekre háritotta a felelősséget a vallásügyi törvény körüli késlekedésért. Bezerédj e vádra derekasan megfelelt s a királyi választ kemény bírálat alá vette: «Majdnem úgy tűnik fel az ember előtt ezen resolutiok állapotja – így szól – mint midőn a szüleinek gazdag örökségéből száműzve levő szegény árva fiú kenyeret kér, s e helyett szép tanítást tartanak neki, a legtisztább moral elveit adják elébe és intik, hogy e szerint intézze életét és boldog leend, de neki kenyeret, nekünk eredményt, azaz határozott törvényt nem adnak.» A királyi válasz tartózkodó modora az oka tehát Bezerédj szerint a törvény késlekedésének és nem a szabadelvű követek magatartása. Ha a kormánynak kifogása van a törvényjavaslat ellen, indítványozzon módosításokat s ne álljon elő általános elvekkel, melyek a megoldást nem segítik elő. A szabadelvű törvényjavaslattal szemben azt állította Zsedényi, hogy az uralkodó «mint az európai katholicizmus homlokán álló nem teljesíthetné» az előadott kívánságokat. Ezzel szemben Bezerédj azt hangoztatta, hogy a magyar királynak Magyarországra nézve csak a magyar érdek, magyar törvény és alkotmány lehet zsinórmértéke, «királyi hitétől, koronázási diplomája megtartásától bármi névvel jelölt ügy, vagy állapot el nem tilthatja s el nem vonhatja». Nem is hiszi azt el az uralkodóról Bezerédj s kijelenti, hogy «az örök és szent igazságot sem Róma, sem cottériák kedvéért, vagy csak azért, hogy visszatorolja azt, mi más protestáns országokban történik, sérteni nem fogja».

Majd Zsedényi ellen fordítja a hangoztatott elvet s megállapítja, hogy ez alapon minden vallásügyi reformtörvényjavaslatot el kellene ejteni, mert ellenkeznek a katholicizmusnak a kormány részéről képviselt elvével. Tiltakozik továbbá azon feltevés ellen, hogy a törvényjavaslat ellenkezik a katholicizmus elveivel, mert «a katholicizmus csak önmaga körében létezhetik és mi azon kívül van, az ő elvei, az ő törvénye alá nem tartozik». Bezerédj tehát már szigorúan különválasztja az egyház és állam fogalmát s tiltakozik a két fogalom összezavarása ellen. Óvást emel az ellen, hogy ez alapon az indifferentismus vádját lehessen emelni ellenük. Nem lehet szerinte indifferentismussal vádolni azokat, a kik vallási kötelezettségeiknek eleget tesznek, de a mellett a más vallásúak vallási érdekeit biztosítani törekszenek. Az evangelikusok csupán határozott törvényeket sürgetnek, melyek a vallási viszályokat kizárják s ez Bezerédj szerint dicséretes törekvés.

A lelkiismereti szabadság és a felekezetek közötti viszonosság biztosítása vezetik Bezerédj-t állásfoglalásában s minthogy ez elveket a királyi válasz is elismeri, felhívja a követeket, hogy az áttérést szabályozó törvényjavaslat tárgyalása alkalmával fordítsanak e körülményre különös figyelmet. Az áttérés jelenlegi állapota az evangelikus egyház szempontjából lealázó, mert az evangelikus egyházba lépés mint valami rossz szerepel az államhatalom előtt, a melyet éppen ezért korlátozni kell. Viszont a katholikus egyház olyan rendszabályokkal igyekszik hiveit megtartani, a melyek «sem azon bizodalomnak, melyet egyházunkba helyezünk, sem azon tiszteletnek, melylyel iránta viseltetünk, sem azon hitnek, melynek egyházunk lelki erősségére nézve emlékeztetni kell», nem látszanak megfelelőknek. Ez állapotot Bezerédj szerint meg kell szüntetni az evangelikusok érdekében, hogy vallásuk a megillető külső tisztelethez jusson s meg kell szüntetni a katholikus egyház szempontjából, a melynek nem szabad a világi hatalom fegyverében találni erejét és támaszát.

Borsod megye követével teljesen egyetért a vallási törvény ügyében, csupán egy ponton tér el tőle, t. i. az előterjesztés módjában: «nem szánakozás, nem kegyelem, mit evangelikus hazánkfiai tőlünk igényelhetnek, közös ügyünk, mind a két részre szolgáló igazság az, mi a vallási tárgyban fennforog és mi katholikusok csak Isten és haza iránti szoros és szent kötelességet teljesítünk, mi magunknak úgy, mint evangelikus hazánkfiai s közös hazánk érdekét kívánjuk eszközölni, midőn azt pártoljuk». Más országokban a katholikusok vannak a magyarországi evangelikusokhoz hasonló helyzetben, Bezerédj szerint tehát «maga a jólelkűség és becsület kívánja, hogy ne tagadjuk meg gyengébb testvéreinktől azt, mit más helyen mi az erősebbektől kérünk». A törvényhozás szempontjából pedig azon tételt állítja fel Bezerédj, hogy «a mely törvényhozás az ember főérdekeit, a lelkiismeret szabadságát, a halandó s teremtője között álló szent dolgokat méltó állapotban, zsarnokságtól, monopolium lelkétől s igazságtalanságtól menten fenntartani vagy helyreállítani nem tudja, vagy nem akarja, azon törvényhozás valóban nem igen mutatkozik olyannak, hogy tőle csekélyebb, alárendeltebb anyagi dolgokban megfelelőt s hivatásához méltót várni lehessen».

Bezerédj e nagy beszédében a legnehezebb problémákat a legnagyobb ügyességgel kezeli: nem támad a katholikus egyház ellen, hanem a katholikus egyház érdekében sürgeti a reformot, a mely az evangelikusok életérdeke. Vallásos lelkét egy pillanatra sem tagadja meg, nagy melegséggel emeli ki a keresztény szeretet magasztos voltát s államférfiúi bölcseséggel használja ki éppen a keresztény szeretet szent motivumát, hogy az evangelikusokat az elnyomás alól felszabadítsa. Itt is ugyanaz a bölcs belátás s megindító lelkesedés nyilatkozik meg Bezerédjben, melylyel az 1832/36. évi országgyűlés vallásügyi tárgyalásaiban feltűnt: hosszú politikai pályája nem homályosította el idealismusát s nem fagyasztotta meg lelke lángoló melegét. Nemesen gondolkozó s önzetlenül szerető férfiú lelke nyilvánul meg vallásügyi állásfoglalásában, a ki eszményeiért nem szűnik meg újra meg újra síkra szállani.

Ezeket a nemes tulajdonságokat kívánta a zólyomi evangelikus esperesség megtisztelni, mikor 1845 április 4-én ékes nyelvű ajánlással egy bibliát küldött ajándékba Bezerédjnek, melyet a család most is kegyelettel őriz. Ajánlásul a következőket írták rá: «A vallás dolgában 1844. évi országgyűlésen alkotott 3. törvényczikket egyházi közgyűlésünkben mai napon kihirdetvén, hálás érzéssel emlékeztünk meg azon törvényhozó körökre, kik a jótékony törvény meghozásáért kitünőleg küzdöttek. E törvény a magyar törvényhozásnak dicsősége, a külföldnek világító szövétneke; e törvény lelki szabadságnak, keresztényi kibékülésnek s maradandó békének drága záloga; e törvény nyughelye a jelennek, áttörhetetlen vértezete a jövendőnek s te voltál egyike azon hősöknek, kik a törvényt szíve és velőre ható ékes szóval s csüggedetlen lelkesedéssel kivívták. Ily nagy érdemnek az öntudaton kívül egyéb jutalma nincs s a közelismerés csak vigasztalás lehet. Fogadd tehát vigasztalásul ezen bibliát, melyet mint az örök igazságnak örök oklevelét néked ajándékban küldünk. Te az örök igazságért vívtál, mi az örök igazság könyvét adjuk ajándékul. A nagy kisebb kincsért nem vívhatott, a kicsinyek nagyobb ajándékot nem adhattak.» Ez a gyönyörű ajánlású biblia Bezerédjnek kedves könyve volt mindhalálig. Alig volt nap, hogy benne ne lapozott volna. Ebből merített biztatást önzetlen hazafias küzdelmeire s gyakori lelki bánatára. Ez volt lelki ösztönzője a jóra, szépre és nemesre. Lelkének lélek, szivének szív…

Az 1834/44. évi országgyűlés pedig megteremtette a lelkiismereti szabadságot és a felekezetek közötti egyenlőséget, melyekért évszázadokon át küzdöttek az ország legjobbjai. A vegyes házasságokat megnehezítő bilincsek végre lehullottak s az áttérések szabadságát is biztosította a törvény. Az udvar és a katholikus papság kénytelen volt engedni a kor szellemének, mely a szabadság és egyenlőség elveinek érvényesülését követelte a vallás terén is. A korszellemet pedig a szabadelvű követek kitartása juttatta diadalhoz az országgyűlésen s a diadal kivívásában Bezerédjnek oroszlánrésze volt.^[55]

III.

A «divide et impera» vezérelv Magyarországon a nemzetiségi politikában jutott a leginkább érvényre. Míg Oroszország balkáni térhódítása nyugtalanította a kormányt, addig örömmel látta a magyar nemzeti megerősödést.^[56] A szláv veszedelem ellensúlyozására volt szüksége s ez ellensúlyozó erőt a magyarságban találta meg. A mint azonban a magyar nemzeti törekvések kiemelkedtek abból a mederből, melyet számukra kijelölt, megváltozott a helyzet s a kormány a nemzetiségek oldalára állott. A magyar nemzeti törekvések a szabadelvű törekvésekkel párhuzamosan fejlődtek s ugyanazok vitatták a nemzeti elv létjogosultságát, kik a jobbágyok felszabadítása, a közteherviselés s a szabadelvű politika többi eszményeiért harczoltak. A kormány nemzetellenes törekvéseiben tehát csupán azokra számíthatott, kik a szabadelvűségnek is ellenségei voltak. E czélra a horvátok látszottak legalkalmasabbaknak. A magyarországi nemzetiségek, tehát a horvátok kulturális ébredése is összeesik a magyarság nemzeti ébredésével, s a mily arányban erősödött a magyarság nemzeti ereje, olyan arányban nőtt a nemzetiségi ellenhatás s indultak meg a nemzetiségi kulturák kifejlesztését és biztosítását czélzó mozgalmak. A nemzeti és nemzetiségi mozgalmak lényegükben demokratikus mozgalmak, mert a népnyelv érvényesítésére irányulnak. A demokratikus mozgalmak a népet állították a politikai érdeklődés középpontjába s a néppel együtt vonult be a politikába a nemzeti és nemzetiségi eszme is.

A horvát nemzetiségi mozgalmat Horváth Mihály is úgy magyarázza, hogy a horvátokat a magyar példa indította nyelvük és nemzetiségük megbecsülésére.^[57] A dolgok egymásutánját tekintve a dolog valósággal így van, sőt így van a nemzetiségi eszme végső következményeit tekintve is, mert e szempontból a magyar és horvát törekvések lényegükben azonosak. A mint a magyar nemzeti mozgalom utógondolata az ország teljes függetlenítése volt, úgy kísérte e gondolat a horvát nemzetiségi mozgalmat is. A különbség csupán az volt, hogy a horvát nemzetiségi mozgalom czéljai az ország határain túlra terjedtek s egy nagy délszláv állam megalapításában kristályosodtak ki. Ezt a gondolatot a horvát nemzetiségi mozgalom legbuzgóbb apostola, Gáj Lajos, 1842-ben kiadott röpiratában világosan kifejezésre juttatta.

29. GÁJ LAJOS.

De különböző volt a magyar nemzeti és a horvát nemzetiségi mozgalom eszközeiben is, mert a magyar nemzeti mozgalom eszközei komolyak, megalapozottak és nemesek voltak, a horvát nemzetiségi mozgalom ellenben gúnyos, támadó és fanatikus eszközökkel dolgozott. Csupán elvétve találunk röpiratokat, melyek tárgyilagos hangon szólanak.^[58]

E különbség magyarázata a nemzeti jellegen kívül abban keresendő, hogy a magyar nemzeti mozgalom az értelmiségre, a horvát nemzetiségi mozgalom pedig a tömegre volt alapítva. Hirlapi czikkek, röpiratok, költemények és népdalok hintették el a magot a horvát nép között, melyek mindegyike súlyos vádakkal s izzó gyűlölettel volt tele az elnyomó magyarok ellen. Az eszközök szerint különböző volt az eredmény is: a magyar nemzeti mozgalom eredménye komoly politikai harcz volt, a horvát nemzetiségi mozgalom a nép szenvedélyeit lobbantotta lángra.

Ennek megfelelően a horvát nemesség felvilágosodottabb része távol tartotta magát a mozgalomtól s ezek megfélemlítésére irányult a mozgalom első sorban. Az összeütközés a törvényhatósági életben történt meg, mert hiszen ez volt a politikai élet egyetlen színtere, de itt is a felizgatott tömeg, az alsóbb nemesség állott szemben a felvilágosodottabb nemességgel, a melyhez a mozgalom természeténél fogva nem ért el. A horvát nemzetiségi párt természeténél fogva népies volt s népiessége alapján sikerült háttérbe szorítania a horvát nemesség magasabb elemeit. A nemzetiségi izgatókat és pártosaikat nem érdekelte a haladás ügye, melyet a magyar törvényhozás ez időben olyan hűségesen szolgált, hanem a régi magyar ellenzék mintájára kizárólag a nemzetiségi eszme érvényesülését munkálták s e czél érdekében a fejedelmi abszolutizmust is hajlandók voltak támogatni. Ez magyarázza a horvátoknak az 1848/49. évi események alatti magatartását, a miből a magyar nemzeti ügyre oly nagy veszedelem származott.

A horvát nemzetiségi mozgalmat a kormány benső megelégedéssel szemlélte s habozás nélkül felhasználta czéljaira. A horvátok módot adtak a kormánynak arra, hogy a magyar nemzeti mozgalommal együtt a szabadelvű haladás ügyét is megállítsa. A horvát nemzetiségi mozgalom nem maradt hatás nélkül a magyar államférfiakra sem s lelkükben kétségeket támasztott. Maga Széchenyi István is hajlandó volt e mozgalmat a magyarság túlbuzgóságának rovására írni s megállásra intett nem csupán a nemzeti mozgalom, de a szabadelvű haladás terén is. Fellépése azonban nem járt sikerrel s a mint az 1843/44. évi országgyűlés eseményei igazolják, a magyar szabadelvű politika képviselői félelem nélkül mentek előre a megkezdett úton. A horvátok viszont a törvényhozás termébe is bevitték a horvát nemzetiségi politika szellemét s megkísérelték eszményeik érvényesítését.

A horvát felfogást az országgyűlésen a horvát követek juttatták kifejezésre, midőn a többi követtel ellentétben latinul szólaltak fel. Bezerédj a magyar nyelv ügyének buzgó harczosául szegődött ez alkalommal is s az 1843 június 2-iki országos ülésben indítványt tett, hogy az országgyűlésen csupán magyar nyelven lehessen szólani. Szerinte a természeti törvény jogán nem lehet a nemzetet nyelve használatában meggátolni, s ha ilyen tételes törvény léteznék, az lex turpis, lex impossibilis volna. A magyar nyelv országgyűlési használata tehát Bezerédj szerint jogosult s nincs oly törvény, mely a horvát követeknek a latin felszólalást megengedné, nincs oly törvény, mely az országgyűlés tagjait az idegen beszédek meghallgatására kötelezné. Ha a horvátok Magyarországot anyaországul elismerik, a magyar nyelvet is el kell fogadniok. Ha van is ellenkező utasításuk, az országgyűlés akarata előtt meg kell hajolniok. Az ilyen törekvéseket a kormánynak el kell nyomnia s biztosítania kell a magyar nyelvnek természetes jogait.

Ugyanezen elveket juttatja kifejezésre 1843 augusztus 22-én Sztankovánszky Imréhez intézett levelében, sőt itt még szabatosabban körvonalazza álláspontját, mint az országgyűlésen. Nem tartja t. i. szükségesnek, hogy törvénynyel kötelezzék a felszólaló követeket a magyar nyelv használatára, mert ez «csak ott szükséges feltétel a magyar nyelv divatoztatására nézve teendők tekintetében, ha törvény van ellene». A horvátok felfogásával szemben pedig az az álláspontja, hogy «itt nem Horvátországról, itt a magyar dietáról van szó, melyen a horvát követek csak mint magyar tagok vehetnek részt, mert a magyar complexnek csak magyar részei lehetnek». Otromba támadásnak tekinti a nemzetiségi irodalomban meghonosított Magyar és Ungar közötti megkülönböztetést, a melyre tettel kell felelni az országgyűlésnek, hogy «ki a mi dietánkon Ungar akar lenni, sit et Magyar oportet». A milyen határozott az elvben, olyan engedékeny a módra nézve. Horvátország megtiltotta követeinek, hogy a magyar országgyűlésen magyarul szóljanak s erre az országgyűlés megtorló végzéssel élt. A mennyiben a horvátok álláspontjukból engedni hajlandók s magyarul is szólnak, hajlandó latin felszólalásukat elnézni.^[59]

A horvát nemzetiségi mozgalom ügyében kezdetben optimista felfogást vallott, mert 1843 augusztus 22-én Sztankovánszkyhoz intézett levelében még azt írja, hogy «egy kissé nagyító üvegen és nem is teljesen szabad szempontból» szemlélik azt. Ez optimista felfogásnak megfelelően nem volt hajlandó olyan törekvéseket támogatni, melyek a horvát hivatalnokoktól a magyar nyelv tudását követelik. Nem huny azonban szemet a horvát mozgalom előtt s az 1843 június 21-iki országgyűlésen egyenesen felhívja rá a figyelmet; de olyan eseménynek tekinti az egészet, a melylyel szemben a kormány egymaga is eredményesen léphet fel.

Az országgyűlésnek a nemzet, a kormány és az uralkodóház iránti felelőssége követeli Bezerédj szerint, hogy a mozgalom kellő világításba helyeztessék. Nem utasítja el a kiegyezés gondolatát, melyet az elnöklő személynök vetett fel; szükségesnek tartja azonban, hogy «a baj, a rossz, mi aggodalmat, fájdalmat okoz, legalább kifejeztessék». A benső békét és rendet veszélyezteti a mozgalom s ennek megóvása az országgyűlés kötelességei közé tartozik. A «principiis obsta» elv alapján szükségesnek tartja, hogy felhívja a figyelmet «azon bár még csak gyengének látszó mozdulatra, mely a nemzetet, mely magát az uralkodóházat fenyegető zivatarrá növekedhetik és mely ellen késő lehet majd akkor a legnagyobb erőfeszítéssel fordítani a legszigorúbb eszközöket, holott jelenleg aránylag oly csekély intézkedéssel lecsillapítható». Nem akar e tárgyba jobban belemélyedni ez alkalommal, egyelőre még szükségesnek tartja a türelmes várakozást; megrója azonban máris a kormányt azért, mert nem látta szükségesnek a nemzetet a mozgalom ügyében megnyugtatni, holott a királyi előterjesztések kapcsán erre alkalma nyílott volna. Az országgyűlés kötelessége tehát a királyi előterjesztésre adandó válasziratban figyelmeztetni az uralkodót, hogy «fenyegető mozgalmak vétetnek észre az országban, melyek a kormány éber figyelmét és szorgos intézkedését megkívánják».

Tagadhatatlan, hogy Bezerédj helyes világításban látta a horvát veszedelmet s a kormányt joggal rótta meg vétkes közönyéért. Erélyes intézkedéseket sürgetett, mert csupán ez úton remélte a fenyegető veszedelem békés elhárítását.

Határozottabban körvonalozza álláspontját az 1843 november 17-iki kerületi ülésen, midőn Zsedényivel szemben indítványt terjeszt elő, hogy feliratban kérjünk felvilágosítást «bizonyos mozgalmak és tények felől, melyek illirizmus és pánszlávizmus nevezete alatt értetnek». Nem csupán Magyarország, hanem «a felséges ausztriai ház alatt egyesült többi nemzetek megnyugtatására is szükségesnek tartja, hogy a kérdés tisztáztassék, mert a gyanusításoknak és vádaskodásoknak csupán ily módon vethet véget a kormány. A kormánytól várta e téren a kezdeményezést, de mert ez késett, kénytelen volt indítványával előállani. E komoly kérdésben, mely a kormány számára felette kellemetlen helyzetet teremtett, Bezerédj nagy tapintattal járt el s nem ragadtatta el magát. Indítványa megtevésekor hangoztatja, hogy nem ellenséges indulat vagy gáncsolási szándék vezetik állásfoglalásában, hanem «a legvalódibb hűség és loyalitás». Ez őszinte és becsületes kijelentést Bezerédjnek minden fenntartás nélkül el kell hinnünk s Bezerédj őszintesége és becsületessége magyarázza a szaván induló ellenzék magatartását is.

A történelemből vett példákkal igazolja a magyar nemzet ragaszkodását az uralkodóházhoz: Mária Terézia trónja védelmében «ugyanazon nevek fénylettek, melyek kevéssel előbb Rákóczi zászlai alatt tűntek ki» s József császár politikája ellenére a franczia háborúk alatt véres áldozatokat hozott a magyar nemzet az uralkodóházért, az 1822/23. évi abszolutisztikus törekvések ellenére végül az 1830. évi veszedelmes áramlatok között hűségesen kitartott a magyarság az uralkodóház mellett.

A nemzeti nyelv melletti buzgólkodás nem irányul szerinte az uralkodóház ellen, de nem irányul a horvátok ellen sem, mert nem Zágrábban akarnak magyarosítani, hanem az országgyűlésnek magyar jellegét védelmezik. Szomorú volna Bezerédj szerint, ha «azon balfelfogás diadalmaskodnék, hogy a horvátok jóléte s nemzetisége csak a magyar nemzet kárára gyarapodhatnék, csak a magyarság vére s életéből élhetne». Itt egyáltalán nincs szó a horvátok érdekeiről, hanem azt kívánják a horvátok, hogy «tiltva legyen a magyar országgyűlés egynémely tagjainak a magyar országgyűlésen magyarul szólni» s latinul beszéljenek. Ez a magyar nemzetiség kifejlése ellen van, már pedig Bezerédj szerint «nemzetiség nélkül felvirágzást, boldogságot várni annyi, mint föld nélkül gyümölcsöt reményleni».

E helyen Bezerédjt olyan megindultság fogta el, hogy szava elakadt, pihennie kellett, a teremben egy pillanatra néma csend támadt, melyet hirtelen harsogó éljenzés váltott fel s Ráday meghatottan rohant a szónokokhoz.^[60] Ez ünnepélyes jelenet hatása alatt Bezerédj visszaemlékezett az 1836. évi esetre, midőn szava beszéd közben hasonlóan felmondotta a szolgálatot s e visszaemlékezés nyomában egészen felmelegszik, kitör a szó ajkán s a nyugodt felszólalásból mindent magával ragadó szónoklat lesz. «Tisztuljunk fajtánk azon eredeti bűnétől – így kiált fel – hogy nemzetiségét, ha oly sanctuariumnak tekintette is, melynek sértetlenül tartásától függ üdvössége, de azt tettleg is szentség gyanánt védeni eddigelé csak halogatta, inkább idegenek discretiójától várva e részben, mit önönmagának kellett volna tennie.» Nem nyer, de nem is érdemel engedelmet más embertől, de Istentől sem, ki maga magát elhagyja!

30. RÁDAY GEDEON.

A követi tábla álláspontjának fenntartását már a külfölddel szemben is szükségesnek tartja Bezerédj, hogy megczáfoltassék «azon szerencsétlen és gonosz különböztetés, melyet az Ungarn és Magyarn között állítanak fel némely jóbarátaink». Meg kell mutatni, hogy a «magyar törvényhozásban e két szó egy és oszthatatlan értelmű» s hogy «nemzetiségünk alapján akarjuk felállítani nemzeti gyarapodásunk és jólétünk épületét». Végül felszólítja követtársait, hogy ne engedjék szavazásra jutni az ügyet, hanem határozzanak egyhanguan a végzés fenntartása mellett.

A kormány nem nézte jó szemmel a nemzeti eszme megerősödését és igyekezett ez áramlat elé akadályokat gördíteni. Nyiltan nem mert szembeszállni a nemzeti irányzattal, arra nem érezte magát elég erősnek, hanem minden módon húzta-halasztotta az ügyet. Ilyen értelemben fogalmazták a királyi válaszokat, a mi heves kifakadásokra adott alkalmat. Bezerédj nem csügged, kitart a nemzeti nyelv védelmében s az 1844 január 30-iki kerületi ülésen az ügy érdekében hatalmas beszédet mond. Azon kijelentéssel kezdi, hogy «a becsületes őszinteség a legjobb politika». Ez elv alapján kijelenti, hogy a királyi válasz értékét csupán kellő megfontolás után tudta méltányolni, mert a mult minden magyar politikust óvatosságra int a kormánynyal szemben. Most azonban kijelenti, hogy annak nem csupán anyagi része, hanem szelleme is kedvez a magyar nemzetiségnek. Eddig nemzeti téren sem az uralkodó, sem a kormány rokonszenvére, közreműködésére számítani nem lehetett, «elkülönözve, elhagyatva állott kormányától a szegény magyar nemzet legfőbb érdekének eszközlésében». A gyakorlatban érvényesült a közmondás: «Regis ad exemplum totus componitur orbis.» A hivatalnokok s a főúri családok, kik az uralkodó és kormány közelébe jutottak, a példa hatása alól csak ritkán és nehezen szabadultak s az ő példájuk ismét tovább hatott. Egy szóval az uralkodó és kormány köréből határozottan nemzetellenes szellem áradt ki. Ilyen körülmények között nemzeti erőnk nem fejlődhetett, sőt lépten-nyomon gyengült. Mostantól kezdve sok minden máskép lehet: «Urunk, királyunk nemzetiségünket, nyelvünket elfogadja, sajátjává teszi, magyarnak vallja magát, magyarrá alkotja kormányát és a magyar király fogja fel a magyarság ügyét és igéretet ad, sőt megteszi a kezdetét, mely szerint a nyelv és nemzetiség ügyét a nemzettel egyesülve eszközölje.» «Egyesülésben van az erő» mondja Bezerédj s igazolásul hivatkozik Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás dicső uralkodására. Ehhez azonban mindenekelőtt az kellene szerinte, hogy a követek tartsanak össze ez ügyben s ha vannak is közöttük nézeteltérések, csak «nyelvünkre, nemzetiségünkre nézve, édes hazánknak ez életügyében, mint annak testvérfiai igazán, őszintén, testvérileg egyesüljünk». Ezt az együttműködést megindító módon sürgeti, hogy szinte várnók a nagy kibékülési jelenetet, mely a franczia forradalom egyik ülését emlékezetessé tette. Szavai meggyőződést és őszinteséget sugároznak: «Bocsássunk meg, felejtsünk el mindent, mi e tekintetben rossz, vétkes köztünk történt, vessük az engesztelődés fátyolát a multra, csak szebb jövendőnk közerőveli eszközlése álljon előttünk, szállja meg az engesztelődés lelke a hazát, ennek egyes fiait, a törvényhatósági életet, szállja meg az országgyűléseket. Mindenre nézve mi a politikai élet surlódásai közt kellemetlen és sértő történhetett köztünk, ha kiengesztelődés és egyesülés nem következik, utoljára a személyes keserűségnek kárát mindenkor csak a közügy vallja». Ha a nemzeti önérzet élt volna a nemzetben 1527-ben, akkor Bezerédj szerint a mohácsi gyásznap ellenére I. Ferdinánd kormánya magyar lett volna. A mi 1527-ben nem sikerült, azt meg kell kísérelni 1844-ben, hogy újabb mulasztás vádja ne terhelje a nemzetet.

Az elért eredménynyel azonban nem szabad betelni, hanem tovább kell haladni a megkezdett úton, sőt kettőztetett erővel kell igyekezni mindannak elérésére, mi «nyelvünk és nemzetiségünk ügyében hátra van». Kívánatosnak tartja, hogy a helytartótanács az örökös tartományok hatóságaihoz magyar nyelven írjon, mert «az ausztriai ház országlása alatt levő statusegyesületnek természete, eszméje és nemcsak mi magyaroknak, hanem az örökös tartományoknak érdeke hozza ezt magával». E «status egyesületben» a magyarság számára az egyenlőség és viszonosság elveit minden tekintetben, de különösen nemzetiségi tekintetben követeli, mert szövetségesek közt tartós jó viszony csupán a reciprocitas alapján állhat fenn. A mint az Amerikai Egyesült-Államokban «különböző népek egy nagy status-szövetségben egyesülvén mint a civilisátiónak őrei és terjesztői állanak a művelt világ nyugati határain és a respublikai formákban működnek ezen roppant feladatra nézve; úgy nekünk a mívelt kelet határán ugyanazon nemes feladatban lehet és kell a monarchiai formák alatt működnünk». E feladat megoldására erő kell s erőt csupán az egyetértés adhat, a mely a viszonosság elvén épül fel. Bezerédj prófétai tekintete a messze jövőbe lát, midőn a nagy megpróbáltatásra hívja fel a figyelmet, a mely a monarchiát fenyegetheti egyszer s melynek legyőzésére minden erőre szükség lesz: «Jöhetnek idők és események, hogy a szövetséges nemzeteknek minden erejükre, arra is, mely csak az igaz egyetértésből, összetartásból származhatik, szükségük lehet…» Ez összetartás pedig csupán a viszonosság elvének teljes érvényrejutása esetén alakulhat ki, ezért sürgeti első sorban nemzetiségi tekintetben ez elv érvényre juttatását.

Kívánatosnak tartja továbbá a hadseregben a magyar nyelv érvényre juttatását, mert «a mely hadi sereg hazánk fiaiból állíttatik, hazánk költségén tartatik – attól a magyarság attributumait megtagadni nem szabad». Azon ellenvetésre, hogy a hadseregnek egységesnek kell lenni, azt feleli, hogy tanuljanak meg az idegenajkúak magyarul, mert ezek érdekeinél előbbrevaló a nemzet érdeke; a nemzeti érzés megbecsülése fontosabb, mint a hivatali nyelv.

Kifogásolja végül a királyi válaszban azt, hogy a közoktatásügy szabályozási jogát nem biztosítja a törvényhozás számára s hogy a nemzeti nyelv érvényesülését a közoktatásban csupán a messze jövőben helyezi kilátásba.

Az 1844 február 3-iki országos ülésen ismét a horvát követek országgyűlési magatartását teszi kritika tárgyává s kifejti, hogy a latin nyelv melletti erőszakoskodásukkal semmi esetre sem szolgálják a Magyar- és Horvátországok közötti jó viszonyt. A magyarországi követek megmutatták, hogy méltányosak tudnak lenni a horvátok kívánságaival szemben, most tehát méltán elvárhatják, hogy a horvátok is hasonló magatartást tanusítsanak. Elismeri, hogy a horvátok hasznos polgárai s Horvátország fontos része az országnak, mert ott van az ország egyetlen tengerpartja, de hangoztatja viszont azt is, hogy Horvátországnak is vannak érdekei s megértéssel mindent könnyebben elérhetnek, még azt is, «mit provinciális s horvát nemzeti tekintetben óhajtanak». Egyszóval a kölcsönös egymásrautaltságot hozza ki s ez alapon a békét sürgeti.

A horvát nemzetiségi mozgalom ügyében az 1844 július 6-iki kerületi ülésen egy feliratot indítványoz, melyben a kormánytól felvilágosítást kér «azon nyugtalanító állapotra nézve, mi főleg Horvátországban az úgynevezett illír mozgalmak által előidézteték» s azon lépésekről, melyek e mozgalom elnyomására történtek. Különösen arra hívja fel az uralkodó figyelmét, hogy tartassa meg a magyar nyelv ügyében hozott törvényeket s vonja meg kegyelmét azoktól, a kik nem tisztelik a törvényeket. Kísérje figyelemmel a külföldi eseményeket, «tekintsen az aldunai tartományokra, tekintsen a Fekete-tengerre s messze észak felé», vajjon nem onnan indulnak-e ki e veszedelmes mozgalmak. Ausztria és Magyarország érdekei egyaránt megkívánják, hogy most pótoltassék ki az, a mit annak idején Lengyelország megmentésére tenni elmulasztottak, a magyarság kész az uralkodó erélyes fellépését áldozatokkal támogatni.

Hatalmas külpolitikai képet tár fel Bezerédj beszéde, a mely minden részében megfelelt a valóságnak. A horvát mozgalmak igazi okául Oroszország növekvő hatalmát s terjeszkedési vágyát jelöli meg, melynek a délszláv mozgalom csupán eszköze volt. Teljes készséggel ajánlja fel az ország erejét e veszedelmes politika ellensúlyozására, a mely nemcsak Magyarországot, hanem Ausztriát is fenyegeti. A feliratot a kerületi ülés elfogadta, tehát egyetértett Bezerédj felfogásával; a kormány azonban más színben látta az ügyet s eszközül használta fel az ébredő magyar nemzeti politikai ellensúlyozására. Sokkal biztosabbnak érezte magát ez időben, semmint a szláv terjeszkedő politika aggodalmakat keltett volna benne. A «divide et impera» elvet követte, melyből csupán az elsőt tudta megvalósítani, a második érvényesítésére nem volt ereje. A nemzeti politikának volt igaza, a birodalmi politika elszámította magát.

A mint a készülő nemzetiségi mozgalmak elé nyitott szemmel nézett Bezerédj s a nemzetiségi ellenhatással szemben a törvény iránti engedelmességet hangoztatta, úgy a magyar nyelvet illetőleg nem elégedett meg törvényes uralomra juttatásával, hanem azt akarta, hogy valósággal a nemzetiségi nyelvek felett álljon. A magyar kultúra emelését sürgette, hogy a magyar nyelv valósággal politikai tényezővé váljék. Követi végjelentésében a következő módon mutat rá erre a magasztos feladatra: «E czélra vagyonosabbjaink pénzbeli segedelmüket nem fogják kímélni; ha nemcsak hazafi kötelességüket, hanem a haza bárminő tekintetbeni előmenetele után ő reájuk aránylag mindenkor nagyobb mértékben eredő jótékonyságot tekintetbe veszik. És íme a népnevelésnek minden tekintetben oly üdvös és szent ügye nemzeti nyelvünk és nemzetiségünk emelésére is mindenkinek a legjobb alkalmat nyújtja; azoktól kezdve, kiknek hogy gyermekeiket iskolába járathassák s ezzel ő bennük a magyar hazának hasznosb, méltóbb polgárokat nevelhessenek, táplálás és ruházatjukbeli első szükségeiktől kell elfogniok a költséget, azon hatalmasokig, kik tágas uradalmaikban falusi és felsőbbrendű iskolákat alapíthatnak – mindenki ezek közül a népnevelés üdvös mezején anyanyelvünk iránt szent kötelességét legkönnyebben és leghatályosabban teljesítheti.»^[61] Az iskola tehát az, a mely Bezerédj szerint a magyarság jövőjét biztosíthatja s minthogy erre a kormány egyáltalán nem fordít gondot, a magánosok áldozatkészségének kell a kormány mulasztásait pótolni, a mint e téren Bezerédj István jó példával járt elől.

IV.

Az 1843-44. évi országgyűlés hazánk történetének azon korszakában zajlott le, mikor az ország gazdasági érdekeit végre felismerték s biztosításuk érdekében eredményes lépéseket tettek. Ez kihatott az országgyűlési tárgyalásokra is s számos olyan javaslat került napirendre, a mely ezt a czélt szolgálta.^[62] Bezerédjnek kitünő érzéke volt a gazdasági kérdések iránt s szívesen foglalkozott azokkal; természetes tehát, hogy az országgyűlés ez irányú tárgyalásaiban is élénk részt vett.

Ilyen volt az ősiség eltörlése, melynek tárgyában Bezerédj az 1843 július 3-iki kerületi ülésen adott be inditványt s a mely itt visszhangra talált ugyan, törvénynyé azonban nem lett. Azokkal szemben, kik az ősiség védelmére a birtokjog biztosságát és a nemzetiség védelmét hozták fel, éppen az ellenkezőt bizonyította. Kimutatta ugyanis, hogy az ősiség az általános elszegényedés felé vezet s a magyar nemesség vagyoni állapota Európa gúnyjának a tárgya.

Az úrbéri törvény módosítása tárgyában az 1844 szeptember 19-iki kerületi ülésen mondott beszédében a főrendek azon kijelentését támadja, hogy a földesúr és jobbágy közti viszonyokat változtatni nem tanácsos. Bezerédj szerint a módosítás a jobbágyok javára történik, azért emelnek ellene kifogásokat a főrendek. Ha a földesúr hasznát mozdítanák elő, ellenvetés nélkül fogadnák el. E felfogással szemben Bezerédj azt vitatja, hogy az úrbéri törvény fogyatkozásai kétségtelen megállapítást nyertek, azokat tehát orvosolni kell. Különösen a malomdíj megállapításának szükségességét védelmezi, mely a malomépítő vagyonának biztosítására szolgál, mert a földesúr önkényesen felemelheti a bért s a malomépítő boldogulását lehetetlenné teheti.

A honorátiorok robotváltsági szabadságát az iparosok azonos szabadságával védelmezi, a minek közgazdasági magyarázatát abban találja, hogy: «olyan keresetmóddal foglalkoznak, mely által egy nap többet keresnek, mint az úri tartozás lerovásával érdemeltek volna. «Szükségesnek tartja azonban, hogy a honorátiorok fogalma szabatosan körvonaloztassék s mindazokra kiterjesztessék, kik «a nemességgel subsidium vagy más fizetésre összeirattak».

A bányatörvény ügyében az 1844 április 15-iki kerületi ülésen előadja, hogy a bányaügy iránt azért nincs kellő érdeklődés az országban, mert a bányászattal foglalkozók elkülönzik magukat a nemzeti élettől s azért igyekezni kell azokat beolvasztani. A vármegyék alá rendelt érdekeltségek jobban meg vannak őrizve a nemzet számára, mint a melyek külön kormányhatóságok alá rendeltettek. Ezért baj az, hogy az udvari kamara elvette az országtól a bányák igazgatását s e bajt mindenáron orvosolni kell. Igaz, hogy a váltóügyek is külön bíróság elé utaltattak, de ezt sem tartja szerencsés koncepciónak, mert ugyanazon elv alapján a szabók, vargák stb. számára is külön bíróságokat kellene szervezni. A polgári egyenlőség s a közérdek nevében követeli, hogy a bányászati ügyek is a megyei bíróságok alá rendeltessenek, mert ellenkező esetben a bányászat soha nem lesz nemzetivé.

Ugyanazon ügyben elhangzott második felszólalásában örömének ad kifejezést, hogy a városok közelednek a megyékhez, mert Magyarországot csupán az egység teheti nagygyá és erőssé. A javasolt bányaszékkel szemben utal arra, hogy hasonlóan összeállított esküdtszék sem volna megfelelő. Elég sok zavar keletkezett már eddig is az elkülönzöttségből, s ezért reméli, hogy a váltótörvényszékek is előbb-utóbb a vármegyék ügykörébe fognak utaltatni. Bezerédj véleménye szerint a bíráknál nem a szakképzettség a fontos, hanem a függetlenség és a bizalom, e tulajdonok pedig a választott bírákban találhatók fel.

Ugyanezen ügyben az 1844 május 4-iki országos ülésen előadja, hogy a bányászat előmozdítása kétségtelenül állami érdek, de a javasolt módot nem tartja ahhoz czélravezetőnek. A javaslat szerint veszélyezteti a vagyonbiztonságot és kisajátítás helyett a szabad alku intézményét tartja helyesebbnek.

A váltóképesség megszorítása ellen az 1844 szeptember 3-iki kerületi ülésen előadja a váltótörvény keletkezésének történetét. Ismerteti azon körültekintő munkát, a melylyel a választmány hivatásában eljárt. Legjobb meggyőződésük alapján mondották ki, hogy a váltóképességet mindenkire ki kell terjeszteni, mert «akkor történhetik a legkevesebb csalás, midőn teljes szabadság engedtetik mindenkinek váltóüzletekre». A váltóképesség megszorítása estén gyámság alá kerülne a nemzet nagy része s csupán a kereskedő maradna szabad. Azért, mert a késsel és lőporral sok visszaélés történik, nem tilthatjuk el a parasztokat a kés és lőpor használatától. S végül «ha minden visszaéléstől óvni akarjuk a nemzetet, legczélszerűbb lenne tagjaival a féltett gyermek módjára bánni s kalitkába zárni». Akkor semmi baja sem lesz, de a gyermek és a nemzet eltörpül, elkorcsosodik.

A sajtótörvény védelménél azzal érveltek, hogy a sajtóokozta bajokat a sajtó orvosolhatja a leghathatósabban s ugyanez áll szerinte a váltóra is; csalások, bukások mindig voltak s lesznek, voltak a váltótörvény előtt s lesznek után is. Nem a váltóképességben van a baj oka, hanem a váltótörvény mai fogyatkozásaiban: szigorítani kell a végrehajtási eljárást s a baj orvosolva lesz. Ez előtt öt esztendővel az volt a jelszó, hogy a hitelezőket kell megoltalmazni az adósok visszaélései ellen, s most megfordítva áll a dolog, az adósokat védik. Bezerédj szerint váltó nélkül is lehet eladósodni s ezért ellenzi a váltóképesség megszorítását.

A földhitelintézet iránti törvényjavaslat tárgyalását alkalmul használja fel, hogy az 1844 október 10-iki országos ülésen az ősiség ellen támadást intézzen. Tudja, hogy századok előítéletével kell itt megküzdeni, de nem retten vissza a nehézségektől s «a szörnyeteget» minden módon gyöngíteni akarja. A földhitelintézet Bezerédj véleménye szerint csupán úgy működhetik eredménynyel, ha az ingatlanra, tekintet nélkül per alatti állapotára, kölcsönt adhat. Ha ez elvet nem fogadja el az országgyűlés, akkor «a proprietas ideáját minden per alatt lévő jószágokra eltörli». A gyakorlat már úgy is az ellenkező elvet léptette életbe, mert a per alatti jószágokon is lehet «változtatni, javítani, erdőt kivágatni, építeni stb.», tehát az ősiség elve ridegen úgy sem érvényesül a gyakorlatban. A kuria gyakorlata sem következetes e téren, mert vannak kuriai döntések, melyek a proprietás ellen szólanak, más kuriai ítéletek ismét biztosítják a tulajdonjogot. Az ősiség intézményének gyengítése szempontjából tehát kívánatosnak tartja Bezerédj, hogy a birtokper ne szolgálhasson a kölcsönzés akadályául.

Az 1844 október 21-iki kerületi ülésen a főrendek azon javaslata ellen szól, hogy a hitellevelek külföldi leszámítolását az uralkodó közvetítse, mert véleménye szerint ez úton pénzviszonyaink idegen érdekek alá kerülnének. Hivatkozik az angol, franczia és más nemzetek példájára, a melyek nem kérték meg Ausztriát, hogy «papirjaikat börzéjén árultatni engedje». E téren nem akar kényszerítő rendszabályokat, mert érzi, hogy azok a gazdasági élet rovására esnének.

Sajnos, a földhitelintézet tervének megvalósítását a kormány lehetetlenné tette s a magyar földbirtokos-osztály kénytelen volt tovább is a régi nehézségekkel küzdeni, melyek a magyar mezőgazdaság felvirágzását megakasztották.

Az 1843/44. évi országgyűlés idejében már két virágzó egyesület szolgálta az ország mezőgazdasági és ipari érdekeit. A mezőgazdák érdekeit a Gazdasági Egyesület szolgálta, mely a vidéken alapított fiókjaival terjesztette a mezőgazdasági technika ismeretét s ez irányú munkásságával kétségbevonhatatlanul jó szolgálatokat tett a magyar mezőgazdáknak. Az ország ipari érdekeit az Iparegyesület szolgálta, mely a technikai ismeretek terjesztését, az ipari technológia tökéletesítését munkálta részben irodalmi eszközökkel, részben pedig ipari kiállítások rendezésével. Az Iparegyesületnek elvitathatatlan érdemei vannak hazánk iparának felvirágoztatása terén s a gyakorlati életre való befolyását számos alapítás bizonyítja. Ez egyesületek munkáját kívánta előmozdítani az 1843/44. évi országgyűlés, midőn anyagi segélyezésüket tervbe vette s a terv tárgyalásában Bezerédj is részt vett a gyakorlati kérdések iránti szokott buzgalmával.

Az 1844 október 23-iki országos ülésen azon indítvány mellett szól Bezerédj, hogy a Gazdasági Egyesületnek 100.000 frt segély adassék oly kikötéssel, hogy «annak kamatai hovafordítását az országgyűlés evidentiája alá terjeszsze». Ez alkalommal felhívja a követek figyelmét a magyar műipar szomorú állapotára, a miben nemzeti bajt lát, mert «nem mutat senki a világ kerekségén gazdag s virágzó országot, melyben műipar ne virágozzék». Az a véleménye ezért, hogy «ha Magyarországnak kell segítség, inkább a műiparra szükséges az, mint a Gazdasági Egyesületre nézve, mert aránylag Magyarország gazdasága felsőbb fokon áll, mint műipara és mi leginkább hátráltatja a földmívelésnek emelkedését, az a műipar hiánya». Javasolja tehát, hogy ne csupán a Gazdasági Egyesületnek adjanak segítséget, hanem a műiparegyesületnek is. Hivatkozik arra, hogy az ország «legbuzgóbb fiai érezvén szükségét honunkban az iparnak védegyletbe léptek a műipar előmozdítására s a műipar működése rövid idő alatt már is oly eredményt mutat, melyet nemcsak szégyenleni nem kell, hanem melynek hasznos gyümölcsét az ország már is élvezi». Ha a műipar emelésére 50.000 frtot ajánlanak fel, ezzel közvetve a mezőgazdaság czéljait is szolgálják. Ne elégedjenek meg azzal, hogy a kormányt a műipar elhanyagolása miatt támadják, hanem kövessenek el mindent, a mi annak előmozdítására szükséges.

Az ország gazdasági fellendülésének egyik legerősebb kerékkötője a vámrendszer volt, mely a külföldről való behozatalt megnehezítette, s a magyar piaczot az osztrák eredetű árúk számára biztosította. Megnehezítette továbbá a magyarországi nyersanyagok kivitelét a külföldre s a magyar termelőket arra kényszerítette, hogy mindent Ausztriának adjanak el. Ezt a vámrendszert még II. József honosította meg s ámbár 1790-től kezdve minden országgyűlés arra törekedett, hogy változtasson ez állapoton: a magyar kereskedelem hosszú időn át kénytelen volt e bilincsek súlyát viselni.^[63] A kiviteli kereskedelemnek e mesterséges elfojtására vezethető vissza, hogy a nemzeti vagyon gyarapítása teljesen lehetetlenné vált s a termelés fejlesztésének nem volt semmi ingere. E kizsákmányoló politikát a német Zollverein állította meg s a Zollverein sikere már az 1843/44. évi országgyűlés előtt felhívta a figyelmet a vámpolitika óriási jelentőségére. Hozzávehetjük, hogy ugyanezen időben vált ismeretessé Magyarországon List Frigyes védvámos rendszere, minek következtében az ország gazdasági önállósága érdekében országszerte mozgalom indult meg s az országgyűlésen is erélyes hangok emelkedtek ez ügyben.

A vámviszonyok ügyében érkezett királyi leirathoz az 1844 november 9-iki országos ülésen nagy szakavatottsággal szólott hozzá Bezerédj is s határozottan mutat rá azon eszközökre, melyekkel a kormány ellen erélyesen védekezni lehet. Megállapítja, hogy a kormány a nemzet ipari érdekeit elhanyagolja s ez csupán azért volt eddig lehetséges, mert az ipar székhelyei, a városok, nem juthattak megfelelő szerephez az országgyűlésen: «Mióta a kir. városok politikai existenciája, hogy úgy mondjam, megsemmisíttetett, azóta az ország kereskedése hanyathomlok omlik alá, minek orvoslását minél tovább halasztjuk, annál veszélyesebb lesz a hazára, mert a végelgyengüléshez, mely után halál szokott következni, perczről perczre jobban közeledünk.»

A kormánytól nem vár orvoslást s feleslegesnek jelent ki minden kísérletezést e téren, hanem a tettek mezejére utalja a nemzetet: «Ha van lélek a magyarban, magunknak kell magunkon segítenünk s műiparunk s kereskedésünk kifejtésére mindent elkövetnünk, mi a törvények korlátai közt és az ausztriai ház irányában fennálló viszonyaink megsértése nélkül megtörténhetik.» Ha a kormány nem akarja, vagy nem tudja a védővámot felállítani, akkor Bezerédj felfogása szerint ez az országgyűlés kötelessége, mert az 1790. évi törvény biztosítja ezt a jogot számára. A nemzetnek fel kell ébrednie százados lethargiájából, hogy ne legyen rabszolgája a külföldi iparnak, mert bármily vámrendszert is alkotnak, az az ország függetlenségét biztosítja. Addig is azonban a Védegyletre hívja fel a figyelmet, a mely orvoslást nyújthat a bajban. Jelszavuk legyen tehát «Egyesüljünk a Védegyletben» és ha a királyi resolutiónak az lenne a következése, áldani fogom a napot, melyen az megérkezett.

A külkereskedelmi politikával kapcsolatos a vasutak kérdése is, mert megfelelő vasúti összeköttetések nélkül lehetetlen volt a külkereskedelem fellendülését remélni. Ez alapon szentelt az 1843/44. évi országgyűlés is oly nagy figyelmet a vasutak építésének. Bezerédj már kezdettől felismerte a vasutak óriási gazdasági jelentőségét s a mint láttuk, teljes lelkesedéssel fáradt azok előmozdítása érdekében. Az 1843/44. évi országgyűlésen is ismételten felszólal a vasútügyben s felszólalásait kizárólag az ország gazdasági érdekei irányítják. A vasúttársaságnak csupán azért nem hajlandó a kamatbiztosítást megszavazni, mert az osztrák határvám «oly igazságtalan és fonák, Magyarországra nézve oly méltatlan és sértő állapotban van, hogy fájlalnunk kell azon olcsóságot, melyet mi drága pénzen az ausztriai határon előidéztünk». Abban a kormányban, mely a magyar ipart elnyomta s a nyerstermékek kivitelét vámokkal nehezítette meg, nincs bizalma s e bizalmatlanság vezeti akkor, midőn a vasúttársaság jövedelmének törvényes biztosításától idegenkedik.

Mikor azonban a kamatbiztosítást a dunabalparti vasút számára mégis megszavazták, az 1844 október 22-iki ker. ülésen a dunajobbparti párhuzamos vasút mellett szólalt fel, hogy az ország legtermékenyebb részének érdekei kielégítést nyerjenek. Az 1844 november 6-iki országos ülésen végül a fiumei vasút érdekében szól, mely az ország gazdasági önállósága felé elsőrangú lépés volt s támadja azon tervet, hogy a választmány a legolcsóbb vállalkozóval legyen köteles a vasutat megcsináltatni.

Bezerédj 1844 november 9-én elhangzott, cselekvésre hívó szózatának folytatása követi végjelentésének azon része, mely a Védegylet életbeléptetésére vonatkozott. A Védegylet, a mely Tolnából indult meg, megalakult s kitűzött czéljait meg kell valósítani. Keletkezését, rendeltetését ismertetik az alapszabályok: «Kiki szemlélheti, hogy az egylet tagjai csak a szabad egyesülésnek jogaival élnek, mely jogot nem alkotmányos tartományokban is gyakorolnak a polgárok, a magyar hazában pedig mind az alkotmány, mind a gyakorlat kérdésen felül emeli. – A hazának napról napra rettentő arányban hanyatló elszegényedése, mely nagy részben a külföldi műiparczikkekkeli fényűzésnek tulajdonítható, gátolva legyen. És a műipar által élénkülvén, jövedelmezőbbé tétetvén a földmívelés és így felköltetvén és fenntartván a jutalmas kereskedelmet, ez után megfelelő pénztőkének alapulása, gyarapodása, függetlensége váltsa fel a jelen másnak drága pénzére szoruló, adósságon függő és nyomorgó inségünket.»^[64] Az alakulás és a czél ismertetése után felhívja a vármegyét, hogy csatlakozzék a mozgalomhoz, engedje át székházát védegyleti ülések czéljaira s csupán magyar ipari termékeket használjon, a mit a vármegye közönsége nagy lelkesedéssel el is fogadott. Ez a mozgalom volt a legmegfelelőbb válasz a szűkkeblű kormánypolitikára s ha iparvédelmi téren nem is ért el messzemenő eredményeket, a gazdasági érdekek iránti egyetemes érdeklődés felkeltésével kitünő szolgálatokat tett. De mint politikai tényező is nagyjelentőségű volt a védegyleti mozgalom, mert ezzel kapcsolatosan szervezkedett a szabadelvű ellenzék Magyarországon, a melynek érdeme volt az ország politikai és nemzeti függetlenségének törvényes biztosítása. A védegyleti mozgalomban Bezerédj jó példával járt elől, de a szent tüzet egy még Bezerédjnél is lelkesebb magyar, Kossuth Lajos gyújtotta lángra, s e lobogó láng mellett ismerte fel a magyarság az ország ipari érdekeit, e lobogó láng mellett állott munkába az ország s a nemzet jövőjéért!

V.

A nemesi adómentesség olyan erős bástyája volt a magyar nemesi társadalomnak, hogy megostromlása csaknem lehetetlen feladatnak látszott. Nem csak arról volt szó a közteherviselés elvének felvetésekor, hogy a társadalmi megkülönböztetés eltűnjék, hanem anyagi áldozatokat is kellett vállalni, s ha az első a módosabb nemesség körében keltett ellenhatást, úgy az utóbbi a szegényebb nemességet nyugtalanította. A nemesség mindkét osztálya egyetértett azonban abban, hogy az ősi jogot nem adja fel s minden kitelhetőt elkövetett megmentésére. A közszükségletek viszont folyton nagyobb áldozatokat követeltek az adózóktól s az adóteher további emelése az adózók fennmaradásának veszélyeztetése nélkül már alig volt lehetséges. Ehhez járult, hogy a jobbágyvédelmi törvények a mezőgazdasági munkásság helyzetének javítását czélozták, nem lehetett tehát a törvények jótékony hatását az adóteher emelésével megsemmisíteni s szükségképen el kellett jutnia a magyar politikának a nemesség megadóztatásának gondolatához.

Elsősorban a közigazgatási költségek fedezéséhez szükséges adóról, az úgynevezett házi adóról volt szó, melynek a nemesség általi viselése annál méltányosabbnak látszott, mert a közigazgatás csaknem kizárólag a nemesség érdekeit szolgálta. Főleg Kossuth Lajos fejtett ki ez eszme megvalósítása érdekében nagy tevékenységet a Pesti Hirlapban, s kimutatta, hogy a nemesi adómentesség régibb eredetű, nem vonatkozhatik tehát az újabb eredetű házi adóra, melynek viselését Sztáray Albert gróf is kizárólag a nemességre hárította.^[65]

Kossuthon kívül gróf Dessewffy Emil is nagy sikerrel szállt síkra a házi adó kérdésében s az «Alföldi levelek»-ben az igazság, méltányosság és józan politika alapján sürgette a teher elvállalását.

A nemesség csupán az állandó adót ellenezte, attól nem idegenkedett, hogy meghatározott czélra átmenetileg áldozzon. Erre már voltak példák a multban s ezek alapján vetette fel gróf Széchenyi István a «két garasos adó» tervét. Ez adó nemesre és nem nemesre egyaránt kiterjedt volna s minden hold föld után 35 éven át évi két garas adóterhet jelentett. Ez adó elfogadása esetén 35 esztendő alatt törlesztendő 100 millió forintnyi államkölcsön felvételét javasolta Széchenyi, a mely gazdasági érdekű beruházásokra lett volna fordítandó.

A nemesi adómentesség megszüntetésének terve országszerte felizgatta a kedélyeket, a szabadelvű körökben megértést és lelkesedést, a konzervativoknál ellenszenvet keltve. A vármegyei politikát egyidőre ez a vitapont foglalta le s sok szomorú emlék fűződik az akkori vármegyei közgyűlésekhez. Nemességünk örök dicsősége marad, hogy legjobbjai nem irtóztak a közteherviselés elvének elfogadásától, sőt ők voltak az eszme zászlóvivői, s a legjobbak között volt Bezerédj István is.

A közteherviselés elvét Bezerédj kezdettől fogva olyannak tekintette, melynek megvalósítására szükség van, ha az ország haladni akar. Igazságtalannak tartotta az állami terheknek kizárólag a népre történt áthárítását s igazságos lelke minden igazságtalanságtól, tehát ettől is irtózott. Felfogását az 1843/44. évi országgyűlés tárgyalásai alatt is határozottan kifejezésre juttatta s erélyesen sürgette a közteherviselés kimondását. A kerületi napló kiadása kapcsán nyilatkozik ez ügyben először az 1843 május 23-iki kerületi ülésen, a hol kijelenti, hogy «a közszükségek fedezésének eddigi módszere rossz, azon Isten áldása nincs, sőt egy bizonyos átok fekszik». A közterhek viselése az egész nemzet kötelessége, e kötelezettséget életbe kell léptetni.

31. GR. DESSEWFFY EMIL.

Az 1844 márczius 4-iki kerületi űlésen foglalkozott e tárgygyal behatóbban s felszólalásában annyi hév jutott kifejezésre, hogy valósággal elragadta a hallgatóságot. Beszédét azzal kezdi, hogy fájdalom és szégyen vesz rajta erőt, mikor látnia kell, hogy ez ügyet védelmezni szükséges: «Okokkal akarni támogatni a közteherviselés elvét ugyan nem olyan-e, mintha okokkal akarnók megmutatni, hogy a nap fénye meleg s a jég hideg.» A nemesség adómentességi jogot élvez s e nagy kiváltságért semminemű ellenszolgáltatást nem teljesít. «Minthogy már annyi idő óta nem insurgáltunk, nem adózunk; mivel kizárólag hozunk törvényt, s bírjuk a haza hivatalit, tisztségeit, melyekért magunkat még jól meg is fizettetjük, nem adózunk; mert élvezünk minden jót, mit a magyar haza nyújt, nem adózunk» ez a szomorú valóság Bezerédj szerint, mely a hazai állapotokat jellemzi.

Nem ismer olyan törvényt, mely a nemességet az adó fizetésétől eltiltja s ha volna is olyan törvény, az igazságtalan, sőt gyalázatos volna. Mátyás király igazságos adótörvényeket hozott, ezért kapta «az igazságos» melléknevet. Halála után megszüntették e törvényeket s ez idézte elő a következő szomorú korszakot. Valóra vált azon elv, hogy «igazság nélkül nincs üdv.»

Az adómegtagadás másik oka Bezerédj szerint a fösvénység s ez esetben ismét azon igazság érvényesül, hogy «a fösvény kétszer fizet». Adózás útján megszabadulhatna Magyarország azon közvetett adóktól, melyek a hazai ipar felvirágoztatását megakadályozzák s ezzel az ország gazdasági fellendülését lehetetlenné teszik: «Mihelyt adózunk, azonnal nem kell sok könyörgés, repraesentatió, míg ellenben ha nem adózunk, meg vannak kötve kezeink s az igazságtalanság zsibbasztó érzése lenyomja, csüggeszti, lelánczolja lelkünk röptét. Nézzük nemzeti jólétünk szomorú állapotját, a népben lakó keserű érzést, ellenséges indulatát, kárörömét, minden a nem adózás következménye.» Figyelmeztet József császár kijelentésére, mely Pálffy kanczellárhoz intézett levelében olvasható: «Magyarországnak csak egyetlen módja van mostani alacsony coloniális állásából kivergődni, ha t. i. adózik, mert addig Ausztria sohasem tér el eddigi rendszerétől.» A közteherviselés Bezerédj szerint Magyarország gazdasági felvirágzásának egyetlen eszköze s ezért felszólít mindenkit, kor és nemkülönbség nélkül, hogy társadalmi úton hasson a közteherviselés elvének terjesztésére: «A gyermek midőn mosolyogva símul anyja keblére, édes hízelgések közt nyerje azt meg ez ügynek, az ősz szülő halálos ágyán gyermekeinek adott áldása feltételéül tegye azt, ne boldogítson magyar leány szerelmével olyat, ki nem adózik. Midőn mindenről van szó, mindent kell tenni s egész erővel. Ha az anyaszentegyház virágzó idejében, melyre vallásos ihlettel emlékszünk vissza, a közönséges bűnöst ki lehetett zárni az anyaszentegyház kebeléből, már meg nem tért és ki nem békült Istennel és az ő szent igazságaival: nem elég ok-e hasonlóan annak bűne, ki magáéval együtt a nemzet lelki, testi életét öli el. Bélyegezze az egyház bűnné a nem adózást, kereszténység, Isten, emberiség s nemzetség elleni bűnné.» Kevés tárgyi érvet lelkesedése égő tüzével olyan elragadó szónoklattá alakított át Bezerédj, a mely alkalmas volt arra, hogy cselekvésre késztessen. Nem meggyőzni, megindítani akart ez esetben, mert anyagi áldozatot meggyőzéssel nehéz kieszközölni, a megindított lélek ellenben inkább kész az áldozatra. E meggyőződés bírta rá Bezerédjt, hogy ne állambölcseleti érvekkel s külföldi példákkal álljon elő, melyeknek kétségkívül bőviben volt, hanem kizárólag a hallgatóság szívéhez szóljon s tettre indítson. «Féljük Isten ítéletét s az egész művelt világ ítéletét, ha a kérdés rosszul dől el», e kijelentéssel fejezte be szónoki színvonalon álló beszédét s valósággal alig lehetett a teremben szív, a mely meg nem remegett e szavak hallatára.

Midőn pedig Zsedényi a közteherviselés melletti érveket czáfolni igyekezett, az 1844 márczius 5-iki kerületi ülésen újból szót emelt Bezerédj s védelmére kelt a megtámadott ügynek. A közteherviselés elvének védelmében azon alapszerződésre hivatkozik, melyet «atyáink Ázsiából kijöttükkor kötöttek vala, hogy a mit közös erővel szerzendenek vala, abból bárki közülök ki ne rekesztessék». Akkor fegyverrel működtek közre az ország javára, most pénzzel kell ugyanezt tenni. Az úrbéri telkeken lakó nemességet az 1832/36. évi országgyűlés megadóztatta s ezzel «az úrbéri nemesség már sorsosa és természetes szövetségese lőn az adófizetőnek». Ébrednek már az adófizetők tömegei s követelni fogják azon «egyszerű és igen is érthető igazságot», miszerint «ha a legszegényebb osztálya a magyar nemességnek szegénységétől adózik, adózzék a gazdagabb is és a nemesi egységet, az una eademque nobilitas következését a fizetésben meg ne tagadja.» Követeli az úrbéri telkeken lakó nemeseken kívül a városi polgárság nevében is a közteherviselést, lévén «azok is tagjai a szent koronának és az aristokratiához tartoznak, az úgymondott nemesi terheket viselik, itt ülnek velünk és mégis adóznak». Követeli végül a közteherviselést a 12 millió nevében s ez elv elvetése nem egyeznék meg szerinte «azon felelősséggel, melylyel azok, kik a népek sorsával intézkednek, Isten után tartoznak».

A közteherviselés elvét rokonszenvvel fogadta az országgyűlés s mindkét házban diadalt aratott. A mily könnyen ment azonban a megegyezés az elvben, éppen olyan nehéz volt a részletek megállapítása. A főrendek voltak most is az ügy kerékkötői. Az volt az elvük, hogy a nemességet fokonként kell az adózáshoz szoktatni s a követek által a következő országgyűlésig megajánlott 10 millió forint helyett csupán 3 milliót voltak hajlandók megszavazni. A követek viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy az adómegajánlás joga őket illeti meg. A főrendek szokásuk szerint most sem engedtek s ez ellentét miatt, mely az országgyűlés végső szakában támadt, nem valósíthatta meg az országgyűlés a közteherviselés elvét. Bezerédj nem nyugodott bele a dolog ilyetén elintézésébe, s a mint másutt láttuk, szíve sugallatából megelőzte a késedelmeskedő törvényhozást.

VI.

Az elnyomott zsidóság sorsán Magyarországon először az 1839/40. évi XXIX. t.-czikk segített, midőn a zsidóságnak letelepedési és iparűzési jogot biztosított. Ez az intézkedés azonban csupán átmeneti volt, a gyökeres orvoslás a későbbi országgyűlések feladata maradt. A mint a kérdés napirendre került, az irodalom is foglalkozni kezdett vele s az emanczipácziós irodalom ez első szárnypróbálgatásait találóan jellemzi Ballagi Géza akadémiai székfoglaló értekezése.^[66] Eötvös József báró volt az első, a ki határozottan a zsidóság pártjára állott s egyrészt a zsidóság iránti ellenszenvet törekedett megtörni, másrészt a zsidóemanczipáczió országos jelentőségét mutatta ki.^[67] Megállapította, hogy a zsidóság rossz tulajdonai elnyomatásuk természetes következményei, a nemzeti törekvésekkel szemben kifejezésre juttatott érzéketlenségük pedig onnan ered, hogy nincsenek polgári jogaik. Ugyancsak a zsidók iránti előítéleteket törekedett megtörni Bloch Móricz is, midőn a zsidóság rövid történetét megírta.^[68] Rosenthal Móricz és Österreicher Illés, Lőwy Mózes és Ehrmann Dániel munkáikban a haladás elvének érvényesítését sürgetik a zsidóság kebelén belül, hogy a magyar társadalomba beolvadhasson s mindezeknél csupán azt kifogásolja helyes érzékkel Ballagi Géza, hogy a nemzeti szempontot egyikük sem juttatta kifejezésre.^[69] E kifogásra azonban már Eötvös adta meg a választ, midőn kifejtette, hogy polgári jogok hiányában nem is lehetett érzékük a nemzeti törekvések iránt. Polgári jogokat sürgetett a zsidóság számára a magyar szabadelvű politika az 1839/40. évi úttörés után s e törekvések leghívebb képviselője Bezerédj volt.

A magyar szabadelvű politika egyik eszménye volt az emanczipáczió, a politikai jogegyenlőség. A nemesi osztály kiváltságos állásának meg kellett szünnie, hogy a szolgaság bilincsei lehulljanak s szabad nemzet lépjen az elnyomottak helyére. Bezerédj az eszme buzgó előharczosa, hiszen ez irányította jobbágypolitikáját, ez bírta a polgári osztály érdekeinek felkarolására s ez vezérelte a zsidóemanczipáczió védelménél is. Felfogását szépen kifejezésre juttatta a Pesti Hirlap 1843. évi 211. számában s e felfogást érvényesítette az 1843/44. évi országgyűlésen is. Az emanczipáczióról írott gondolatait vallási motivummal vezeti be: «Ezen eszme az, melyet a Megváltó kivívott s megszentesített, melyben az élet legbiztosabb alapját s legjobb feladatát jelölte ki követőinek.» Az antiemanczipaczionális elv ellenkezik szerinte az emberi természettel s ellenkezik a józan észszel, az emanczipáczió viszont a haladást és békét jelenti. Az emanczipáczió elvének érvényesülését látja mindenhol «a családi kis köröktől kezdve a polgári társaság minden ágazatain keresztül, fel a nemzetek és nemzetek, álladalmak és álladalmak közti viszonyokig», s az emberiség törekszik kiküszöbölni «azon iszonyú világbűnt, mely a szolgaság állapotában lőn elkövetve». A szolgaság lényegét mélyreható tekintettel elemzi: «A szolgaság idegen czélokra élvén vissza az emberrel, ebben a személyességet megtagadja s a személyességbeni erőt, tehetségeket, tulajdonokat végkép elnyomná, ha ez lehetséges volna.» Az emberi természet azonban erősebb az elnyomásnál s módot keres a szabadulásra: «Az emberi erő és tehetség a szolgaság daczára is felelevenülnek, csakhogy a szolgaság alatt nem találnak más tért, nem szemlélnek magok előtt más czélt, mint életre-halálra küzdeni az őket elnyomó szolgasági állapot és kényuraság ellen s ennek romjain keresnek helyet saját javukat eszközölhetni.» Az emanczipácziós politika viszont minden ember érdekét egyaránt szolgálja s mindenkiben egyaránt megbecsüli a «személyesség elidegeníthetlen jogait s ezzel nem csupán ezer erőt és tehetséget szabadít fel, hanem «ama pusztító harcz mezejéről, melyre a szolgaság szorítá, a kölcsönös segedelmezés, tökéletesedés és előmenetel vidám és áldásdús tereire vezérli». E gondolatfűzés igazságát lehetetlen fel nem ismerni. A gazdaságosság elvét juttatja érvényre Bezerédj politikájában, midőn távol akarja tartani honfitársait a felszabadítás nehéz és veszteségteljes harczaitól s közös alkotó munkára hívja fel mindnyájukat. Nem a szánakozás felkeltésével igyekszik hatni, hanem a czélszerűség hangoztatásával. A lelkesedést önmagában nem tartja elegendőnek, a számítgatásnak, fontolgatásnak kell azt kiegészítenie. De ez utóbbit sem tartja elegendőnek, mert a lelkesedésnek nem szabad hiányoznia. «A kettő együtt lesz csak egész s azért ne tegyük ellentétbe, a minek egyesülni kell, hogy az ember nagy és a cselekvés derék legyen.»

Az emanczipáczió feletti elmélkedését folytatja a Pesti Hirlap 1843. évi 221. számában. A társasági közczélok nem zárják ki szerinte «a külön személyiségeknek egyéni czéljaikat, sőt ezeket egyenesen feltételezik». A közczél t. i. csak külön czélok egyesítéséből állhat össze úgy elméletileg mint gyakorlatilag, s ez különösen az emanczipáczióról áll, a melyet «a közhatalomnak fogalmával, kellékeivel s erőteljes hatásával lehet legkevésbbé ellentétbe helyezni, vagy azt hinni, hogy a közhatalmat gyengíti vagy zavarja, mert a közhatalomnak egyik főfeladata ép abban áll, hogy a gyöngébb személyesség elvét s ezeknek minden jogait és tulajdonait s ezek közt az önczélt is az erősebbeknek vagy erőszakosabbaknak túlhágásai, visszaélései és elnyomása ellen védelmezze és biztosítsa». Az emanczipáczió szerinte egyenesen az állam legfőbb hivatása. A szolgasággal összekötött kényuraság a közhatalom működését lehetetlenné teszi s az emanczipácziót csupán az teszi lehetségessé, ha a közhatalom megfelelő erővel rendelkezik.

Csupán felületes szemlélő állíthatja szerinte, hogy az emanczipáczió elve ellenkezik a családi függés elvével s a családi élet biztonsága a szolgaságban rejlik. A szülők hatalmát a gyermekek önjava korlátozza s rossz apa az, a ki «gyermekeiben csak saját individuális tekintetű czéljainak eszközét szemléli s talán önhiúsága által vezéreltetik, midőn gyermekei jövendőjéről látszik gondoskodni és önbosszúságát tölti ki, öntürelmetlenségét akarja enyhíteni, midőn bünteti gyermekeit». Az emanczipáczió elveinek a családban is érvényesülniök kell.

Örvendetesebb képet mutat a világ, mióta nemzetek a nemzetekben az önczélokat megbecsülik s a «hódítás és szolgaságba ejtés helyett a közös czélnak kifejtése s e végett az egyesek külön tehetségeiknek szövetkezése látszik inkább-inkább vezérelni a nemzetek politikáját s ezzel az emanczipáczió elve a nemzetek közötti állapotokban szintén inkább-inkább életbe jő».

Mindezek után végeredményül a következő megállapodásra jut: «Akár a cselédek sorsa s az úri hatalom szabályozása iránt kelljen a közhatalomnak intézkedni, akár a munka körül, melyet egy ember a másiknak számára visz véghez, legyen a feladat: hogy egyrészről az emberi erők elhanyagolásának s elpazarlásának eleje vétessék, más részről pedig megóva legyen a társas élet az önsaját czélt és annak eszközlésére utat, módot kereső vágynak kicsapongásaitól, melyek éppen a munka körüli viszonyokban tünnek fel oly kártékonyan».

Úgy érezzük, hogy Bezerédj e megállapítással olyan szocziálpolitikai programmot állított fel, mely ma is díszére válnék bármely államférfiúnak. Védeni az egyént, hogy munkaereje el ne hanyagoltassék, el ne pazaroltassék; védeni a társadalmat, hogy az egyéni érvényesülés az összességet ne veszélyeztesse: ezek azok a vezérelvek, melyek Bezerédj szocziálpolitikáját vezették s melyek az egyénnek s köznek érdekeit egyaránt szem előtt tartották. Meglepő Bezerédj államférfiúi bölcsesége, midőn a gyengék védelmét állítja oda az államhatalom legfontosabb feladatául; meggyőzően tárja fel a családi hatalom korlátait s ezzel megállapítja azon czélokat is, melyek a családi hatalom indoklásául szolgálnak; s végül igazán a messzejövő politikai képét rajzolja meg, midőn az államhatalomnak korlátait szabja meg, a melyek a nemzetek erőszakos elnyomásának megakadályozására vannak hivatva. E czikkben nem az emberbarát vagy közgazdász beszél, hanem a magasröptű politikus, kinek gondolatai századok küzdelmein túlemelkedve az emberiség jövőjét rajzolják meg, a hova eljutni ma is a kultura álmai közé tartozik.

Az emanczipáczió egyik részletkérdését, a zsidó emanczipáczió ügyét az 1843/44. évi országgyűlés tárgyalásai is felszínre vetették, de megoldáshoz nem juttatták. A szabadelvű követek melegen pártolták az eszmét, de a konzervativ többség idegenkedett tőle s megbuktatta. A városi törvény tárgyalása kapcsán Fejérváry honti követ felvetette, hogy a zsidók számára is kellene a városokban választási jogot biztosítani s Bezerédj az 1843 deczember 24-iki kerületi ülésen az indítvány mellett nyilatkozott. Szerinte a nemesek kategóriájában a zsidó is részt vehet a szavazásban s mindaddig nem lehet remélni, hogy magyarokká lesznek, míg az «alkotmány jótéteményeit ők is nem élvezik». Nemzeti szempont vezeti tehát elsősorban, de e szempont nem ellenkezik az általános emberi szemponttal, mert ennek legfontosabb elvét, a jogegyenlőséget szolgálja. A konzervativ többségnek azon álláspontját, hogy a zsidó emanczipáczió kérdése ne a városi törvény keretén belül, hanem általános törvénynyel szabályoztassék, Bezerédj az 1844 február 10-iki országos ülésen elfogadta; azon reményének adott azonban kifejezést, hogy e törvény szellemét «az igazság, emberiesség és kereszténység elvei» fogják áthatni.

A szabadelvű szellem óriási lendülete azt eredményezte, hogy a vármegyék nem tudták bevárni a törvényhozás intézkedéseit s önhatalmúlag reformáltak.^[70] Biharban a tisztújításon a honoratiorok is részt vettek, Pestmegye a bűnvádi eljárásban helyet adott a szóbeli védelemnek, Tolnamegye pedig egy Lichtenstein nevű zsidó vallású ifjút «a megyének törvényhozást gyakorló hites írnokai közé felvett».^[71]

E korszakos újítást Bezerédj követtársa Perczel Móricz az országos ülés színe előtt Bezerédj érdeméül tüntette fel. Bezerédj azonban szerényen elhárította magától ezen érdemet és az 1844 február 10-iki országos ülésen gyönyörű beszédben fejtette ki vármegyéje szabadelvű álláspontját. Bezerédj e fontos lépést azon szabadelvű szellem kifolyásának tüntette fel, mely a vármegyét már régóta áthatotta. Ezen elveket Bezerédj szerint Tolnamegye «az 1832. évi országgyűlésre adott utasításaiban a haza előtt már kinyilvánította» s most is ez elveket képviselik Tolnamegye követei. A reformkorszakot Magyarországon 1832-től számítja Bezerédj s bizonyságul hivatkozik mindazokra, kik «akkor a közdolgokban részt vettek». Akkor alakult át az ország, alakúltak át az egyének. Akkor eszmélt öntudatra az ország s akkor tűzte ki a megvalósítandó czélokat: «Fel kell ébrednünk a tespedésből, el kell hagynunk azon bona fide megszokott politikai szemléletet, mely mellett igen sokan azt gondolják, hogy a politikus életet igen jól elvégzik, ha a vármegyén kezdvén a hivatalnokoskodást, egy kis consiliarussággal és a szokott dicasteriális működéssel végzik a pályát.» Bezerédj szerint a nemzeti eszme volt az, mely e változást előidézte, ez irányította a politikusok figyelmét az önczéltól a közczél felé. Ez a változás Tolnamegyében is beállott s ennek hatása alatt mondotta ki, hogy «valláskülönbségnél fogva jogkülönbséget az országban tovább tűrni nem kíván» s nem akarja, hogy «az isteni tisztelet emberi gyarlóságoknak legyen alája vetve». Kimondotta Tolna vármegye az emanczipácziót a zsidókra nézve, t. i. hogy a «zsidók ruháztassanak fel azon jogokkal, melyekkel Magyarországon más nem nemes lakos bír». Ez magyarázza meg Bezerédj szerint azon vármegyei végzést, melyet Perczel Móricz Bezerédjnek tulajdonított, ez irányította Tolna megye követeinek állásfoglalását az országgyűlésen s ez magyarázza Bezerédj szerint Tolnamegye követeinek országgyűlési magatartását a zsidókérdésben is. Sajnálattal állapítja meg Bezerédj, hogy a zsidókérdésben a megyék és városok között ellentétek támadtak s ebben a nemezis büntető kezét látja. Magyarországon a zsidók ellen a megyék és városok egyaránt vétkeztek, «lealacsonyítván, elnyomván előbb őket, azután a lealacsonyítás következéseit szemökre hányván és rajtok büntetvén». Egyaránt bűnösök tehát és egyaránt bűnhödni tartoznak.

Nem akarja ez alkalommal czáfolni azon ellenvetéseket, a melyeket a zsidó emanczipáczió ellen felhozni szoktak, ezt akkorra halasztja, mikor az emanczipáczióról általános törvényt hoznak majd. A fődolog szerinte az, hogy a szegény zsidóságon segítsenek, ez pedig akkor lesz meg, ha a városokban és vármegyékben egyaránt emanczipálják őket. A jobbágyfelszabadító Bezerédj a zsidók érdekeit is szívén viselte s az elnyomottak felszabadításával nemzete érdekeit vélte szolgálni.

Az 1844 márczius 14-iki orsz. űlésen heves vita fejlődött ki Beöthy Ödön indítványa felett, mely a diplomás zsidóknak értelmiségük alapján választói jogot kívánt biztosítani a vármegyékben is. Bezerédj az indítványt melegen pártolta, ámbár eszményét, az általános emanczipácziót nem valósította meg. Különösen azon nagy moralis hatást emelte ki beszédében, mely a zsidóságban a tudomány iránti vágyat fel fogja kelteni, mert látni fogják, hogy e pályán jogokat lehet szerezni s nem fognak kizárólag kereskedéssel foglalkozni, a mit oly sokszor szemükre hánytak.

Szélesebb mederben tárta fel az emanczipáczió eszméjét Beöthy Ödön 1844 augusztus 31-iki indítványa, mely a nem nemesek számára általában hivatalviselési jogot sürgetett. Bezerédj ez indítványban feltalálhatta végre politikai eszményét s teljes lelkesedéssel pártolta azt. Abból indult ki, hogy a közös haza java okvetlen igényli, hogy a magánérdek a közérdeknek alárendeltessék. Aztán kifejtette a monopoliumok ártalmas hatását a haza közjavának előmozdítására s ez elv alapján megállapította, hogy a nemesi kaszt külön érdekét lehetetlen tovább is fenntartani. A hivatal szerinte nem «születési jog», minden hazafinak egyenlő joga van hozzá. A kormány ellen sokszor nehéz harczot vívott a nemesség: «most itt az alkalom, mutassa meg a magyar nemesség, midőn kasztérdeke forog fenn, hogy Isten-ember előtt igazságtalan monopoliumot bitorlani nem akar». Figyelmezteti a magyar nemességet, hogy távolról sem áll az, mintha «több észszikrát gyúrt volna beléje a teremtő, mint a nem nemesbe». Teljes bizonyossággal állapítja meg, hogy a 13 millió közül több alkalmas egyedet találhatni hivatalviselésre, mint a 2-300.000 nemesben. Az igazság, a nemesi rend becsülete kívánják Bezerédj szerint, hogy ez indítvány elfogadtassék, mert különben azon vád érheti a nemességet, hogy az «igazság érzete csak akkor ébred fel bennünk, midőn másoktól követelünk jogot, midőn pedig a mi jogainkról van szó, akkor más Istenek állnak előttünk».

Különösen az 1844 szeptember 7-iki kerületi ülésen veszi a zsidókat védelmébe s megállapítja, hogy a megyegyűlésekkel s az elmult országgyűlésekkel ellentétes szellem kezd érvényre jutni az országgyűlésen. E változás okát keresve, azon felfogásnak ad kifejezést, hogy «érezzük, miképen mi a zsidókkal rosszul bántunk s ezen nép mindinkább érezvén elnyomatását, bennünket a bosszúállás rettegtet». Az emberszeretet isteni törvényére utal, a mely nem engedheti, hogy e téren visszalépés történjék, s különben is a történelem azt tanítja, hogy a mikor az állam a politikai jogokat vallási motivumokból elnyomta, az mindig megbosszulta magát.

Majd azon ellenvetést czáfolja, hogy «a zsidókat nem kell emanczipálni, mert pénzarisztokraták». Ez ellenvetéssel szemben a czélszerűségi okot hangoztatja, mely a pénzemberek felingerlését tiltja. Azután azokkal foglalkozik, a kik «az emanczipácziót elvben pártolják, de annak applicátiójánál ellenkezőkép cselekszenek». Ez eljárást az igazság kigúnyolásának tartja, mert «megismerik a zsidók igazságos ügyét, de nem tartják érdemesnek, hogy sorsuk javítására valami keveset tegyenek». Nem lehet a zsidóságtól a haladást az emanczipáczió kimondása előtt várni, valamint a pária nem olvadhat össze a braminnal.

Nem a gazdag zsidókról van itt szó szerinte, mert ezek nincsenek elnyomva s Rotschild fejedelmi fogadtatásban részesül most is mindenhol, csupán «a nyomorult nép, kinek nincs miből élelmét keresni, vettetik meg». Az államnak Bezerédj szerint az a feladata, hogy az elnyomottakat felszabadítsa s ez úton «a néposztályok minél jobban egyesíttessenek».

Midőn aztán az 1844 október 2-iki országos ülésen az elnöklő személynök azon kifogással akarta a nem nemesek hivatalviselési joga iránti törvényjavaslat elfogadását megakadályozni, hogy az országgyűlés berekesztéséhez közeledik, nincs idő a tárgyalásra, a tolnai követek voltak azok, a kik e mesterkedés ellen a leghevesebben síkra szálltak. Első sorban Bezerédj követtársa Perczel Móricz felelt meg az ellenvetésre. Bezerédj követte példáját s mélyen beleereszkedett a tárgyba. Az 1832. évi királyi előterjesztésekből indult ki, melyek egyik kijelentésére, a társadalmi osztályok közötti kapcsolat megszilárdítására mindig nagy előszeretettel hivatkozott. E czélt elsőrangú fontosságú politikai czélnak jelenti ki, melynek legkitünőbb eszköze az emanczipáczió, mert lehetetlen akkor «necessitudo, barátság, egyetértés, egység hazánk polgárai között, hogy ha 14 millió látja, hogy egy pár százezerre van szorítva a hivatalképesség». A kormány mindent osztrák mintára akar átalakítani az országban s a hivatalképesség behozatalát mégis mesterségesen megakasztja. E következetlen kormánypolitikát azzal magyarázza, hogy a kormány «az ország érdekeinek irányzására nem képes, a nem elégséges aristokratiára akar mindent szorítani», hogy gyengítse a nemzetet s tetszése szerint bánhassék vele.

Most végre a nép érdekében akar valamit tenni a nemesség s a nép érdekeit hangoztató kormány akadályozza meg szándékai megvalósítását. Teljesen feleslegesnek tartja az emanczipáczió igazát érvekkel megvédelmezni, mert «ki annak igazságáról kételkedik, kételkedik arról is, hogy a nap süt».

A törvényjavaslatot elvégre is kénytelen volt a kormány elfogadni, Pázmándy Dénes indítványára azonban olyan megszorítás került bele, a mely sokat rontott rajta. A zsidókat kifejezetten kivették azon nem nemesek sorából, a kiknek hivatalviselési jogot adtak s ezzel az emanczipáczió végleges megoldását mégis csak elhalasztották.

Az emanczipácziós törekvéseket más téren is támogatta Bezerédj, midőn az 1843 deczember 14-iki kerületi ülésen Beöthy Ödönnek a nők szavazati joga érdekében beadott indítványa mellett felszólalt. Érvelése itt is ugyanaz, mint a jobbágyok felszabadítása melletti beszédében: az erősebbek kötelessége a gyengék védelme. A nők a gyönge nemet jelentik számára, mely «Napoleonként saját kezével nem tűzheti homlokára a jogok vaskoronáját». A zsidó emanczipáczióhoz hasonlóan itt is a nemezis bosszúló karját emlegeti, mely az emberi nemet jogai kivívásában akadályozta, mert «azokat saját egyik felétől megtagadta s vétkezett az aliena non appetens igazág ellen, nem ismervén el az asszonyokban, kik szinte emberek, a személyiség eltulajdoníthatlan jogait.»

A nőemanczipáczió igazága szerinte egyszerű és világos, a melyet gúny tárgyává tenni könnyű, megczáfolni nehéz s okokkal támogatni csaknem felesleges.

Végül leghatalmasabb érvével, a nemzet érdekével áll elő, a mely a nőemanczipácziót sürgeti. Szerinte «sokkal könnyebben fog a nemzeti jólét és szabadság sajkája révpartra vergődni, ha minden erőt központosítunk annak vezetésére és hajtására». A magyarság lovagiasságát nem mulasztja el megemlíteni, a mely «a nőnem iránt sokkal igazságosabb volt, mint egyéb nemzetek s azt tevé azon sötét századokban, midőn a jog eszméi legnagyobb zavarban voltak».

Az emanczipácziós törvénynek, a nem nemesek birtok- és hivatalképességének szentesítése után Bezerédj lelkében gyönyörű perspektiva nyílik meg, melynek követi végjelentésében ad kifejezést: «A közigazgatás folytatására most már a hazában létező minden tehetség meghíva leend és senki sem panaszkodhatik arról, miszerint nem a közigazgatásnak a legalkalmasabb férfiak általi folytatása, hanem a hazafiak egy osztályának közigazgatási monopoliuma volna a hazában czél és elv a hivatalviselésre nézve. A nemzettől fog függni, hogy ezen törvényeknek szellemét köz- és magánéletébe befogadva, most már a hazában az úgymondott középrendet megalapítsa és erőteljes tényezővé nevelje fel azt a hazának közdolgában. Lerontva van t. i. ezen törvények által nagy részben azon elválasztó fal, melyet a középrendbe tartozó hazafiak között a polgári jogoknak természetelleni egyaránytalansága állított fel és mely a középrendnek így elválasztott tagjait önmagukat rontó ellenségeskedésbe döntvén, őket idegen érdekeknek szolgáivá s méltatlan képviselőivé téve, e hazát pedig megfosztá azon polgári erény és erőtől, és azon biztos jólét és gyarapodástól, mely kellően kifejlődhető középrend nélkül soha és sehol nem létezett.»^[72]

VII.

A jobbágyság felszabadítása után egy másik hasonló horderejű feladat várt megoldásra, t. i. a városok ügye. A városok belszervezete és országos állása Magyarországon még nem volt szabályozva, a mikor a polgári rendnek más országokban már régen vezető szerepe volt. A tudós Fejér György 1837-ben egy szép értekezésben hívta fel a közfigyelmet a magyar városok országos jelentőségére,^[73] kísérlete azonban nem járt nagyobb eredményekkel, a városok ügye nem részesült a megérdemelt figyelemben. Igaz, hogy a magyar ipar távolról sem állott azon a színvonalon, a melyre a külföld városi polgársága emelte; de az ipar közgazdasági jelentőségét már nálunk is felismerték s az ipar emelése érdekében megindult gazdasági törekvések a városi polgárság politikai érdekeit mégis előmozdították. Bezerédj politikájának komolyságát, ítélőképességének biztosságát igazolja, hogy a polgári osztály országos jelentőségét megértette s a városok ügyét ugyanolyan melegséggel karolta fel, mint előbb a jobbágyság érdekeit.

Már az 1832/36. évi országgyűlés után a vármegyéhez intézett végjelentésében különös figyelmet szánt a városok ügyének s a jelentés utolsó szakaszait egyenesen e tárgynak szenteli.^[74] Úgy tűnnek fel kijelentései, mintha politikai végrendeletét írta volna meg Tolna vármegye számára. Ez a kérdés, úgy látszik, különösen a lelkéhez nőtt, s minthogy éles tekintete a jövő fejlődés csiráját látta a városi polgárság öntudatának az ébredésében, kötelességének tartotta azt a vármegye figyelmébe ajánlani, hogy a haladás útjáról le ne térjen. A városi követek országgyűlési jogállásuk tisztázását sürgették az 1832/36. évi országgyűlés alatt s minthogy az e téren fennálló gyakorlatot sérelmesnek tartották, ismételten óvást emeltek ellene. Minthogy a tárgyalási rend, nevezetesen a szavazás kérdése mindinkább határozott alakot kezdett ölteni az országgyűlésen, Bezerédj szerint a városi követek szavazatának méltányos megállapítása is esedékessé vált. Bezerédj felfogása szerint e téren csupán az okból támadhat kétség, mert nem a város összes polgárai, hanem csupán a városi tanács választják a követeket, a városi tanács pedig «önmagamagát megújítani, ily alakban magát nemcsak a városi közönségtől elszakasztani, de attól jóformán függetlenné tenni is tudó». Ez okozta Bezerédj szerint a városi polgárság tekintélyének csökkenését és a városoknak a kamara alá rendelését, ezért vesztették el a városok politikai befolyásukat s ez okozta országgyűlési követeik háttérbe szorítását. Minthogy pedig nemzeti érdek, hogy «a városok alkotmányos életük és állásukban minél inkább virágozzanak és emelkedjenek», mert «a szorgalom, a művészet, a mívelődés és csinosodás, a polgári élet és szabadság» kútforrásai: a választásoknál a városokban is a magyar alkotmány elveihez kell alkalmazkodnia s az egész városi polgárságnak részt kell vennie a választásokban. Minthogy továbbá az iparnak és kereskedelemnek a mezőgazdasággal szemben nem szabad háttérbe szorulnia, a «vármegyék és városok között az országgyűléseni voksokra nézve valamely arány volna mindenesetre határozandó». Bezerédj szerint ezt a kérdést múlhatatlanul szabályozni kell s a legközelebbi országgyűlés hivatása «per excerpta» hozott törvénynyel megállapítani a városi követek szavazatát. Nem szabad késlekedni a kérdés megoldásával, mert «a feltámadt indulatok, az elkeseredés más alakot és más oly következést adhatna a dolognak, melytől akármely nemzetnek, de kivált nekünk valóban óvakodnunk kell». A városok és vármegyék együttes munkájától várja az ország újjászületését s a városok ügyének igyekszik megnyerni a vármegyét. Nem csupán az elnyomott jobbágy volt kedves előtte, a polgár érdekében ugyanazon szeretettel és lelkesedéssel dolgozott. Nem az emberbaráti szeretet vezette munkájában, az ország érdekében akarta egyesíteni a különböző társadalmi osztályokat. Ez volt a Bezerédj felfogása 1836-ban s közpályája további folyamán nem adja fel álláspontját, sőt a jobbágyság érdekeinek biztosítása után nagyobb hévvel veti magát a városok ügyére. Az 1839/40. évi országgyűlés alatt indítványt terjesztett be, melyben azt javasolta, hogy a városok ügyét vegyék ki a rendszeres munkálatok sorából s küldjenek ki egy választmányt, mely a szabad királyi városok rendszerüknek, mind felsőbb, különösen «a királyi kamarátuli függésüknek, mind belső viszonyaik, igazgatásuk, gazdálkodásuk és egyéb rendtartásaiknak érdemében, mind a városi tanács, választott polgárság és országgyűlési követeiknek választása és ezeknek utasítására, úgy az ezzel egybefüggő állapotokra nézve, átvizsgálását és igazítását» eszközölje.^[75] Az indítványt elfogadták, Bezerédjt is kiküldötték a javasolt választmányba, a határozat további végrehajtása azonban elmaradt. Fel is panaszolja követi végjelentésében, hogy az ügy az 1839/40. évi országgyűlés alatt sem jutott előre, s így «országgyűlésünk rendszerének ezen egyik legfontosabb és legsürgetősebb kérdése most sincs még megfejtve és folyvást egy csorbája, egy sebje látszik ebben a törvényhozó testnek, mely az egészre károsan hat». Az elhalasztás nem teszi kétkedővé, bízik az elintézésben, melylyel «a kormány szép tanubizonyságát adhatja nemzeti érdekünk és alkotmányos rendszerünk elismerésének, a nemzet pedig önmaga java eszközlésének nagy következésű alkalmát leli, ha azt némely előítéletektől menten az igazság, nemzeti érdek és az idő kívánatai szerint fogja fel és az elkezdett dolgot elhatározott állhatatossággal követi s teljesedésre hozza».

32. FEJÉR GYÖRGY.

A városok ügyét a negyvenes évek irodalma elég élénken tárgyalta s sok életrevaló eszmét vetett fel. Ujfalussy János^[76] az 1608. évi koronázás utáni törvény 10. §-a alapján külön-külön országgyűlési szavazatokat követelt a városok számára s igyekezett megczáfolni a felvetett ellenérveket. Ugyanilyen értelemben írt Bayer Márton pécsi városi tanácsos^[77] s a vármegyékhez hasonlóan külön-külön országgyűlési szavazatokat követelt a városok számára, egyszersmind azonban a városigazgatás reformját is felveti s reformjavaslatát egész terjedelmében kifejti. Nagy tudományos készültséggel tárgyalta a kérdést Hetényi János^[78] akadémiai munkájában, melyben a városi polgárság nemzetiségi elkülönzésének okait és következményeit tárja fel. Különösen azonban a Gorove István^[79] munkája volt figyelemre méltó, a mely mintegy kiegészíti a Hetényi munkáját s a polgárságnak az alkotmány sánczai közé való felvételét sürgette.^[80] E munkák kellőképen a városokra irányították a közfigyelmet s előkészítették a városi reformot. Ilyen előzmények után terjeszti elő Bezerédj az 1843 május 27-iki kerületi ülésen a városok ügyét s indítványában nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a városok rendezése az országgyűlés «főfeladata közé tartozik».

Indítványára egy kerületi választmányt küldenek ki, mely a városok belszervezetét és országos állását szabályozó törvényjavaslat kidolgozására van hivatva. A választmányban természetszerűen Bezerédj is helyet foglal s indítványára Deák Ferencet is beválasztják. Deák tudvalevőleg nem tartozott az 1843/44. évi országgyűlés követi karába s ez esetben megismétlődött vele az, a mi az 1839/40. évi országgyűlés alatt Bezerédjvel történt a büntetőjogi reformmunkálat kidolgozására hivatott választmány kiküldése alkalmával.

A választmányi munkálat országgyűlési tárgyalásaiban nagy kitartással vesz részt Bezerédj.

Az 1844 február 13-iki országos ülésen nyilatkozott azon tervezetnek, hogy a királyi városok élére a vármegyei főispánokhoz hasonló tisztviselők állíttassanak. Ez állások szervezése kormánykívánság volt s az országgyűlésen elnöklő királyi személynök védelmezte. Bezerédj kifogásolta a királyi személynök azon érvét, mintha a városi főfelügyelői állásokra azért volna szükség, hogy «legyenek oly személyek, kik a királyi városok érdekein mintegy felülemelkedve magasabb szempontból működjenek». Veszedelmesnek tartja ez elvet, mert a városok élén álló hivatalnokoknak a városok érdekeit kell szem előtt tartaniok s ki kell zárni a lehetőségét annak, hogy a hivatalok politikai érvényesülésre vagy egyéb czélokra használtassanak fel. Intő például szolgálnak erre a vármegyék s a városokat annál inkább meg kell óvni e veszedelemtől, mert a városok csupán most jutnak el a szabadabb mozgás terére.

Ugyanezen ügyben szólal fel az 1844 június 18-iki országos ülésen s vitába száll a főfelügyelői intézményt védelmezőkkel. Mindenekelőtt az elnöklő személynök azon érvét czáfolja, hogy a kormányzat csak úgy lehet erős, ha főfelügyelők állanak a városok élén. Azt kérdi ezzel szemben Bezerédj, hogy «a kormány erősödött-e a főispánok felállítása által és a főispánokban van-e a magyar kormány ereje?» Czáfolja továbbá Szepes vármegye követének azon érvét, hogy «ezen panacea nélkül a városi coordinátió nem fogna jóra vezetni» s ezzel szemben kételkedik abban, hogy a főfelügyelői intézmény a városok javára szolgálna.

Ez alkalommal erősen támadja a kormány azon taktikáját, hogy a főfelügyelői intézmény elfogadásától teszi függővé a városi törvény szentesítését s az e miatt habozó követeknek azon hadvezér példáját említi fel, a ki a győzelem reménye nélkül indul a harczba. Bezerédj nem retten vissza a fenyegetésektől s hivatkozik az 1836. évi példára, mikor a magyar nyelv ügyében a kormány a latin törvényszöveg hitelesítését sürgette s sok követ kishitűségből hajlandó is lett volna azt elfogadni, a többség azonban diadalmasan kitartott. Nem is hajlandó elhinni, hogy a kormány álláspontja megváltozhatatlan legyen, mert az alkotmányos elvet nem hanyagolhatja el annyira s ezért kitartásra buzdítja a követeket. A maga szempontjából hajlandóbb a városokat jelen állapotukban meghagyni, semmint a főfelügyelői intézményt elfogadni, a mely nem szolgálhat a városok előnyére.

Az 1844 február 14-iki országos ülésen a királyi városok fellebbviteli bírósága tárgyában azon elvet védelmezi, hogy a királyi városoknak ugyanazon «appellatoriuma legyen, mint a nemeseknek és más lakosoknak». Ez elv érvényre jutásában a «nemzeti egyesülés» diadalát szemléli, a mely nemzeti egyesülés egyik tényezője az, hogy az igazságszolgáltatás minden polgárra nézve egyenlő legyen. Pártolja tehát azon indítványt, hogy a városi polgárok perei is a királyi kuriához fellebbeztessenek, s ezzel egység legyen e tekintetben is a hazafiak között és «megszünjenek a közfalak, melyek a polgárokat elkülönzik». Ez elv elfogadása esetén azt indítványozza még, hogy a «királyi városok tagjai is bizonyos számmal a kuriához kinevezendők legyenek», s 6 vagy 8 a polgári rendből is legyen a kuriánál. Ha ily módon a kuriai bírák száma emelkedik, több tanácsra osztva tárgyalhatja az ügyeket s jobban meg fogja győzni a dolgát. Inditványa gyönyörű perspektivát nyit meg számára, a melyet nem habozik nyiltan is hangoztatni. «Ha a polgári rend imígy a nemesrendi tagokkal egyesülni fog, ez is arra fog szolgálni, hogy egy hazafiúi egyesülés váljék ezen szegény hazának egymástól olyannyira elhagyatott tagjai között».

A városi követek nem elégedtek meg azon reformokkal, melyeket a szabadelvű vármegyei követek terveztek, hanem judicium pariumot sürgettek a maguk számára. Bezerédj nem idegenkedett az elv elfogadásától, hiszen előtte is judicium parium állott, az ő bírósága azonban a városi követeké felett állott, mert ezek csupán rendi érdekeit védték, ő pedig a nemzet egyetemének javát tartotta szem előtt. Figyelmezteti a városi követeket, hogy «ha egyszer elérjük azon időpontot, hogy egy törvény és jus legyen a hazának fiaira nézve, akkor judicium parium lesz a királyi kuriában is». A judicium parium «a polgári társaságnak első tökéletlenebb állapotában» megfelelő intézmény, de «ha emelkedik a polgári társaság», akkor megszűnik a jelentősége, mert «akkor mindnyájan egyesülnek egy törvény, egy igazság szolgáltatásában». Megújítja tehát indítványát, hogy a királyi táblához a polgári rendből 8 bíró neveztessék ki. Nem tartja elegendőnek azon elv elfogadását, hogy a kinevezhetőség joga biztosíttassék számukra, mert «még a jus a tényt be nem végzi», hanem a kinevezés intézményes biztosítását sürgeti. Az elv elfogadása is tetszetős számára, de nem ide, hanem a polgári jogok közé tartozónak véli, hogy «minden hivatalra képes legyen». Már előzetesen bejelenti azonban, hogy a kerületi ülésen indítványt fog beterjeszteni a hivatalviselési jog általános kiterjesztésére: «hogy ezen képesség nemcsak a királyi városban lakó polgárokra, hanem Magyarország minden polgárára terjesztessék ki és hogy Magyarországban ki legyen mondva, hogy a hivatalbeli képesség általánosan megadva van».

Ellene van azon tervnek, hogy a városok adókivetési joga kormánybefolyás alá rendeltessék s az 1844 február 15-iki országos ülésen bőségesen indokolja álláspontját. Gyakorlati például Sopron vagy Pozsony város költött esetére hivatkozik, melyek «vasutat akarnának építeni vagy lerakótárakat, vagy akárminemű oly vállalatba bocsátkozni, mely – azt gondolná az ausztriai kormány – hogy az ausztriai örökös tartományok műiparának a mienkkeli concurrentiájára nézve Ausztriának nem kívánatos befolyással volna, hogy az ottani gyáraknak és műiparnak ártana, és az ausztriai kormány ezen nézeténél fogva a magyar kormány is megtagadná sanctióját az azon czélra az illető városok részéről felajánlott summától». Egyszóval attól tart, hogy a kormány ez úton megakaszthatná a magyar városok ipari megerősödését, nehogy az ausztriai ipar versenytársául szegődjék. Ha a kormány nemzeti volna, nem félne attól, hogy a magyar ipar s a magyar városok megerősödését megakasztja; «de miután szomorúan tapasztaljuk, hogy nem tisztán nemzeti kormányunk mit tesz, miként gyakorolja hatalmát e részben: úgy vélem, ha egészen koczkáztatni nem akarjuk városaink műiparának kifejlődését, nem lehet azt oly hatalomnak vétója elé terjeszteni, mely a magyar industria kifejlődése ellen működik vagy működhetik». Elég hatalom van Bezerédj szerint a kormány kezében a határvámmal, ha a városok házi adója felett is rendelkezni fog, Magyarország közgazdasági helyzete még kedvezőtlenebbé válik. Helyes érzékkel mutat reá, hogy micsoda közgazdasági feladatok várnak Magyarországon a városokra: «bankok, némely kereskedési, műipari segédintézetek, biztosítások, utak, hidak, kikötők»: mindezek megvalósitása elé legyőzhetlen akadályok fognak emelkedni, ha a városi adókivetési jog a kormányhatalom alá kerül. Hivatkozik az angol példára, a hol «csak az alsó tábla rendelkezik ilyenekről» s e példa tanusága alapján pártolja követtársának, Perczel Móricznak azon indítványát, hogy a városi adó ellenőrzése kizárólag a követi táblára bízassék. Különösen tehát az iparfejlesztés biztosítása az, mely a városi adókivetési jog függetlenségének védelmére bírja, mert a kormány eddig nem mozdította elő a közgazdaság e fontos ágát, sőt tőle telhetőleg hátráltatta, a hol az ausztriai iparnak ártalmára lehetett volna.

Az ellentétes nézetek ismételt felszólalásra indítják és még több határozottsággal kél a városok adókivetési szabadságának védelmére. Ha az országgyűlés e téren megköti a városok kezét, «az nem tesz mást, mint hogy mindazon erőt, melyet a törvényhatóságok a honi műiparnak kifejthetésére fordíthatnak, ne gyakorolhassák szabadon, vagy hogy egy a nemzetiség és Magyarország érdekével össze nem forrt, azt egészen nem pártoló, sőt sokszor a szomszéd tartományok érdekének feláldozó kormány vétójának vessék alá». Elméleti fejtegetéseit ismét gyakorlati példákkal igazolja. Bécsnek már lenne kereskedelmi kikötője s Pozsony ugyanezt akarná, a kormány megakadályozná a szükséges tőke adó útján való előteremtését, nehogy a bécsi kereskedelmi kikötő versenytársat kapjon. Vagy Budapest bécsi mintára bankot akarna alapítani s ehhez két millió forint tőkére volna szükség, ennek adó útján való biztosítását a kormány megakadályozná, nehogy az osztrák bank versenytársául szegődjék. Egyszóval a kormány megakaszthatná mindazon intézmények életbeléptetését, melyek az ország jövője szempontjából elsőrangú jelentőséggel bírnak. Egészen más színben látná a dolgot, ha a kormány nem pártfogolná a szomszéd tartományok érdekeit Magyarország rovására: ez esetben aggodalom nélkül alárendelné a városok adókivetési jogát a kormány akaratának, mert nemzeti kormányban nem lát a városok fejlődése számára veszedelmet. Ismételten felhívja a követek figyelmét arra, hogy a hazai ipar fellendítésének a városok a leghathatósabb tényezői s ha ezek szabad mozgása elé akadályokat emel az országgyűlés, «a honi műipar tekintetében privát egyesületekre leszünk reducálva, ezek pedig nem elegendők a dolog létesítésére, mert lesznek oly vállalatok, hol veszteséggel kell kezdeni, hogy utóbb a haza hasznot arathasson, ily vállalatokba pedig csak a törvényhatóságok ereszkedhetnek». Magyarországon e kérdésben nagy óvatossággal kell eljárni, mert a főrendiház mindenkor a kormány rendelkezésére áll, akaratát a főrendiház útján juttathatja érvényre, nem elegendő biztosíték tehát az, ha az adókivetési jog az országgyűlés ellenőrzése alá helyeztetik, csupán a követi tábla intézkedhetik pártatlanul ez ügyben. Nyomatékosan rámutat végül arra, hogy országos érdekről van szó, nem szabad az ügyet könnyen venni, mert «ha belső adóbeli pénzünket is a kormány kezébe juttatnók, oly szomorú állapotra juttand hazánk, melyből soha képes nem lesz kivergődni».

Bezerédj beszédei tanuságot tesznek arról a mélyen járó politikai felfogásról, melylyel Magyarország közgazdasági helyzetét látta. Teljes nagyságában felismerte az iparpártolás nemzeti jelentőségét s az ipart természetes forrásainál, a városokban s a városok útján kívánta megerősíteni. A modern város állott lelki szemei előtt, mely nem csupán a politikai szabadságok fészke, hanem az ipar, a vállalkozás, a gazdagság természetes forrása. Ilyen conceptio csupán nagy államférfiú lelkében foganhatott meg s csupán nagy államférfiú harczolhatott e conceptióért ilyen tárgyilagossággal és biztossággal. Nem az elnyomott társadalmi osztályok érdekeit védelmező humanizmus a Bezerédj politikájának a rúgója, hanem az ország egyetemes érdekeit előre vivő államférfiúi bölcseség, mely mindenhol meglátja a jót és hasznosat s mindenhol érvényre tudja a lehetőt juttatni.

Ugyancsak a magyar ipar érdekében szól, mikor Pozsony város szavazatainak számát védelmezi. Nem tartja politikusnak, hogy Pozsony város szavazati joga megrövidíttessék, mert az ausztriai határ közelében fekvő városok megerősítése nemzeti érdek: «Pozsony, valamint azon királyi városok, melyek Kőszegtől kezdve Ausztria és Morvaország határán helyezvék, a magyar műiparnak, kereskedésnek a külső industria ellenében mint megannyi védőfalak tekintendők, ezekben kell egyesíteni az industrialis életet s előmozdítani azt és azon városok érdekeit a legerősebb lánczokkal a nemzet érdekeihez kapcsolni, azokban kell a nemzetiség iránti sympathiát az által gerjeszteni, mivel azon városok őrt állanak a magyar műiparra nézve a külföld megtámadása ellen.» Hajdan fegyverrel harczoltak, ma az ipar erejével küzdenek a nemzetek s a csatát az nyeri meg, a melynek ipara erősebb. Nem szabad a polgárság bizalmát s lelkesedését csökkenteni, mert ez visszahat az iparra s káros az egész nemzetre.

A városi törvényjavaslat harmadik tárgyalása közben rendkívül figyelemreméltó kijelentéseket tesz Bezerédj az 1844 június 7-iki országos ülésen, a hol a városi polgárok választói jogosultságát tárgyalták. A konzervativ párt vezetőszónoka Zsedényi azon állítására, hogy nem tanácsos azokra jogokat bízni, kiknek «erszényében nincs», Bezerédj nemes lelke felháborodott s visszautasította azon feltevést, mintha a szegényekbe, «azért mert szegények, kevesebb bizodalmat lehetne helyeztetni». A történelemre hivatkozik, a hol nem találnak példát, hogy a szegények a gazdagokat elnyomták, hogy «megfosztották életüktől, hogy elvették volna tőlük azt a jogot, melyet Isten nekik adott». Nincs tehát ok arra, hogy a szegények érvényesülésétől féljenek, különösen pedig a választói jogot nem szabad elvenni tőlük, mert ennek megtagadásával «minden előlépésre vezető módot elzárunk». A Bezerédj felfogása az, hogy «a ki adót fizet, attól polgárjogot megtagadni ok nincs», s ámbár a szabadelvű ellenzék feltételekhez kötötte a választói jogot, hajlandó volt ezekről is lemondani.

Bezerédj e felfogása nem az országgyűlési tárgyalások közben alakult ki, ez elveket vallotta már az országgyűlés előtt is. Kitűnik ez 1839 november 13-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből, a hol a vármegyei utasításokat körvonalozza. Véleménye szerint az volna a legczélszerűbb, ha «a városokban a legszélesebb bázison a legtágasbkörű választást» sürgetnék. Nem volna azonban ellenére az sem, ha a közvetett választási rendszer fogadtatnék el, csak a jelen választópolgárságnál nagyobb legyen a választók száma. Ez utóbbi esetben kikötné, hogy «ezek a választók egy még nagyobb kör által, ne pedig az electa communitas által választassanak».

Az 1844 június 14-iki országos ülésen a városi tisztújítási eljárás tárgyában szólal fel s ámbár elvben helyesli azon módszert, hogy a választás előzetes kijelölés alapján történjék, mégis ellenzi azt, hogy 3 egyénre bízassék a kijelölés. Szerinte minél fontosabb valamely dolog, annál több egyén döntésére kell bízni. Így van ez a törvényszéki szervezetnél is: a kisebb bíróságoknál 5 egyén ítélkezik, a hétszemélyes tábla teljességéhez pedig 11 személy kell. A városok földrajzilag kisebb területet foglalnak ugyan el, mint 1-1 vármegye, de a lakosság száma nagyobb, s egyetlen városban nem ismerheti 3 egyén az összes lakosságot, annál kevésbbé ismerheti gondolkodásmódjukat. Az a felfogása tehát, hogy vitessék az ügy, melyet Borsod vármegye indítványozott, a kerületi ülés elé s ott döntsenek felette. Az országos ülés Bezerédjvel szemben úgy határozott, hogy a tisztújítás előzetes kijelölés alapján történjék s a kijelölő testület 3 tagból álljon.

Miután az országgyűlés Bezerédj felfogásával szemben mégis azon elvet fogadta el, hogy külön kijelölő bizottság állapítsa meg a jelöltek neveit, az 1844 június 20-iki országos ülésen az képezte vita tárgyát, hogy mikor történjék a kijelölés s kik válaszszák a kijelölő bizottság 3 tagját, a képviselőtestület vagy a polgárság. Bezerédj a polgárság választása mellett nyilatkozott, mert méltányosnak tartotta, hogy maga jelölje ki azokat, «kik által kormányoztatni fog». Hivatkozott az országgyűlési követválasztásnál már elfogadott elvre, hogy az egész polgárság gyakorolja a választási jogot. Azon ellenvetéssel szemben, hogy a polgárság érdekében áll a kijelölő bizottság megválasztásának a képviselőtestületre való átruházása, azon tényre hivatkozik, hogy csak ott kímélik a polgárságot, a hol jogok gyakorlásáról van szó, a terhek kirovásánál nem ily kíméletesek. A kijelölés tervezett gyakorlása estén a szabad választás elvét látja veszélyeztetve s ellene mond annak, hogy a szabad választás további rendszabályokkal korlátoztassék. A kijelölés időpontjára nézve pedig azon felfogásnak ad kifejezést, hogy «hosszú időt kár volna adni, mivel ez által pártoskodásra nyittatnék út».

Ismételten is felszólal ez ügyben az országos ülésen s hangoztatja, hogy ha a kijelölő bizottságot a képviselőtestület választaná, akkor a közvetlen választás elve elbukottnak tekinthető s az egész kérdést újból kerületi tárgyalás elé kell vinni. Nem nevezheti azt t. i. közvetlen választásnak, a hol a kijelölő bizottság «egy oly testület által választatik, mely a tisztviselőkkel van összevonva és a mely képviselőtestületből zárt testület fog alakulni».

Midőn pedig ez ügyben a konzervativ párt az elnöklő személynökkel egyetemben kerülő úton akarta diadalra juttatni a felfogásuknak kedvezőbb álláspontot s mégis a szabadelvű ellenzéket, különösen pedig Klauzál Gábort vádolta erőszakoskodással, Bezerédj bátran síkra szállt ez eljárás ellen s követelte, hogy a többség kifejezetten állapíttassék meg ez esetben, mert az ügyet előzetesen nem tárgyalták meg kerületi ülésen. Ezenkívül kritika tárgyává tette az elnök magatartását, a ki tevékeny részt vesz a tárgyalásokban s mégis óvást emel a kijelentésével szemben kifejezésre juttatott kritika ellen. Bezerédj megállapítja, hogy az elnök nem pártatlan, sőt határozottan befolyásolja a követek véleményét, mert «a kerületi ülésben önállók vagyunk s a határozat ide áthozatik, excellentiád az elnök s a viszony változik s megbukik a határozat».

Bezerédj és elvtársainak beszédei hatástalanul hangzottak el, az országos ülés mégis csak azt határozta el, hogy a kijelölő bizottságot a képviselőtestület válaszsza, a mely határozat a városi törvény szabadelvű szellemén sokat rontott.

A városi törvényt a főrendek és a konzervativ követek segélyével ugyancsak megszorította a kormány s még mindig nem volt megelégedve az eredménynyel. Már hétszer váltottak üzenetet a főrendek a követekkel s az 1844 október 1-én tartott országos ülésen még mindig a főfelügyelők jogállásán vitatkoztak. Az elnöklő személynök közvetlenségével igyekezett megindítani a követeket s azt fejtegette előttük, hogy megteremtették a főfelügyelői állást, de jogot nem biztosítottak számára, adjanak tehát a kormány kívánsága szerinti jogokat is neki, mert különben semmi sem lesz a törvényből. E fölényes modorban tartott előadással szemben Bezerédj komolyan és nyomatékosan felelt meg s kifejtette, hogy «szomorú volna, ha a nemzet csak akképen várhatná életérdekű és sürgős szükségeinek teljesítését, bajainak orvoslását és a főrendektől az egyezést, ha a nemzet képviselőinek többsége a kisebb szám nézeteire menne át, éppen ellenkezőleg, mint más constitutionális országokban történik». Tagadja a személynök azon állítását, hogy nem adtak a főfelügyelőknek jogokat. Többet nem tehetnek s ha a kormány tovább is halogatja a törvény elfogadását: «Isten és ember előtt nem mi rajtunk lesz a felelet terhe, hanem azokat fogja az nyomni, kik a szabadság és alkotmányos élet színét csak a bizonyos és valódi szolgaság és önállás nélküli polgári helyzet feltétele alatt és áráért akarják megadni.»

Bezerédj a dolog elevenére tapintott s a személynökön kívül a konzervativok vezérszónokát Zsedényit is felszólalásra késztette. Zsedényi kevés tárgyilagossággal, de annál élesebben vágott vissza s azt vitatta, hogy «a városokra nézve is többet ér azon köntös, melyet mi reá húzni akarunk a 15 hónapig folytatott declamátiónál». E nyilvánvalóan czélzatos kijelentéssel szemben követtársa Perczel Móricz védelmezte meg Bezerédjt s megállapította, hogy Zsedényi is «szokott declamálni, de nem a nemzet és szabadság érdekében, hanem a városok nyakába egy köntöst akar húzni, de nem ruhát, hanem vasköntöst».

Ilyen körülmények között mind kisebb lőn a valószínűség, hogy a városi törvény testet ölt s utóbb is elbukott a vitatások alatt. A mint Bezerédj a veszedelmet észrevette, menteni törekedett a menthetőt s az 1844 november 8-iki országos ülésen indítványt tett, hogy a városok országgyűlési jogállását válaszszák el a belszervezet megállapításától. A személynök már előzetesen is javasolta a különválasztást, javaslata azonban nem talált visszhangra s ugyanaz lőn a sorsa a Bezerédj indítványának is. Bezerédj elsősorban a városok országgyűlési jogállását tartja rendezendőnek, mert «ha ezen tábla meg nem érti az időnek szavát, ha az ipart, kereskedést, polgárságot mellőzi köréből: magamagára mondja ki az ítéletet». Indokolja ezt szerinte az is, hogy mikor e tárgy az 1836. évi országgyűlésen először felmerült, a városok országgyűlési jogállásáról, a követválasztásról és szavazásról volt csupán szó, a belszervezet kérdése szóba sem került. Ha mindkettőt nem lehet elfogadtatni, legalább az egyiket fogadtassák el a főrendekkel, mert ezzel is előre viszik azt az ügyet, melynek előrejutása a nemzet érdekében annyira fontos.

Sajnos, a városok ügye az 1843/44. évi országgyűlésen nem nyert elintézést, hanem az 1847/48. évi országgyűlésre maradt. Pedig az irodalom nem nézte tétlenül e nagy tusát s a szabadelvű követek segélyére sietett a tudomány fegyvereivel. Jászay Pál 1843. évi munkája Magyarország újkori történetéből bizonyította szavazati jogukat,^[81] s a hírlapok is rokonszenvvel karolták fel az eszmét. Ez az eszme a demokráczia egyik erős hajtása volt, melynek lemetszéséhez a legkonzervativabb elemeknek sem volt bátorságuk, mert tisztában voltak avval, hogy ilyen erőszakos beavatkozással a nemzet egészének ártanak. Meg akarták tehát nyitni a demokráczia számára a fejlődés útját, azonban olyan korlátokat szabtak a fejlődésnek, hogy a fakadó rügynek előbb-utóbb el kellett volna sorvadnia.^[82] A szabadelvű ellenzék felismerte a veszedelmet s eszményeihez híven ellene szegült minden korlátozásnak: ez a városi törvényjavaslat tragikus sorsának a magyarázata s ezért nem írható a bekövetkezett balsiker a szabadelvű ellenzék rovására. Tiszta szándékkal s egyenes eszközökkel küzdöttek, a városi polgárság igazi barátai voltak s a nemzeti megerősödést kívánták a városok felszabadításával is szolgálni.

33. PESTI ÁRVÍZKÉP.

Bezerédjnek a városok iránti rokonszenvét tanusítja azon meleghangú felszólalása is, melylyel az 1844 október 23-iki országos ülésen Pest város érdekében síkra szállott. Arról volt szó, hogy Pest városa az árvízveszedelemtől megóvassék s a védelmi munkálatokra az országtól 400.000 frt segélyt nyerjen. Hivatkozik a központosítás mellett az országgyűlésen ismételten elhangzott érvekre s Pest városra alkalmazva azokat, felhívja a követeket, hogy teremtsenek az ország számára méltó központot. Szavakkal ezt nem lehet elérni, ahhoz áldozatkészség kell; a központosítás buzgó szószólói azonban elhallgatnak akkor, midőn «néhány százezer forint kell az ország fővárosának biztosítására». Hivatkozik azon segélyre, melyet az árvízveszedelem után Pest városa rendelkezésére bocsátottak, hogy hasonló bajok elkerülhetők legyenek. Az országos választmány szükségesnek tartotta az országos segély megajánlását, de a követek olyan részvétlenséggel fogadták a javaslatot, hogy «ellenségeink örülni fognak, barátaink pedig megbotránkoznak e részvétlenségen». Nem is tartja elegendőnek a javaslatba hozott 400.000 frtot a czél elérésére, de «mégis jobb a semminél s ezzel is lehet segíteni a dolgon». Pest városa gazdag polgáraitól elvárja, hogy hozzájárulnak az országos alaphoz, mert a Rákos nagy értékeket képvisel, abból sok pénzt hozhatnak össze. Felveti a csatornaépítési javaslatot is, a mely Pest város árvíz elleni biztosításán kívül kereskedelmét is fellendítheti. Főváros nélkül egyetlen ország sem virágzott fel s a főváros felvirágoztatására szükséges annak árvíz elleni biztosítása. Bezerédj meleghangu felszólalása s világos érvelése meggyőzte a követeket s megszavazták a javasolt 400.000 frtot.

VIII.

Az 1839/40. évi országgyűlés számos tanujelét adta annak, hogy Bezerédj István nemes szívét és felvilágosodott gondolkozását mennyire becsüli, s míg Tolnamegyében politikai ellenségei tövissel övezték homlokát babér helyett, addig az országgyűlésen barátai s ellenségei egyaránt kitüntető tisztelettel vették körül. Ilyen megtiszteltetés volt számára többek között az, hogy az 1840 április 25-iki kerületi ülésben, a mikor Tolnavármegye már megvonta tőle a követi megbizatást, beválasztották a büntetőtörvény előkészítésével megbizott országos választmányba. A választmány összes tagjai országgyűlési követek voltak, egyedül Bezerédj állott az országgyűlésen kívül. Meg is támadta a határozatot Emődy nyitrai követ, de Bezerédj érdekében Deák Ferencz emelt szót s Bezerédj az országos választmány tagja maradt.^[83] Nagy kitüntetés volt ez Bezerédj számára, de az ügynek is javára vált, mert Bezerédj nemes szívének ez a megbizatás kitünően megfelelt.

Országgyűlési pályája végeztével tehát nem vonulhatott vissza a közéleti szerepléstől, az országgyűlés megtisztelő bizalma újból munkába szólította, hogy tehetségeit és erényeit az ország és honfitársai javára értékesítse. Az 1839/40. évi országgyűlés után beadott követi végjelentésében hangoztatja a büntetőtörvény fontosságát, s felszólítja a vármegyét, hogy «addig is e részben oly buzgó lelkesedést mutató utasításai szellemben, jelesen a tömlöcztartás és dolgozóháza állapotjának tökéletesítése és foganatosítása által mind előmunkálatképen, mind a törvényhozásnak nyujtandó adatok által, melyekre biztosabban lehessen alapítani a körülményeinkhez szabandó intézeteket, hasson és előmozdítson ezen nemzeti jólétünk és egyedi biztosságunk egyik főtárgyában.»^[84]

Már 1841 november 28-án együtt voltak Pesten a választmány tagjai s márczius 19-ig folytatták a tanácskozásokat. Bezerédj e munkában nagy kedvvel vett részt, mert alkalma nyílott eszményei megvalósítására. Már az 1832/36. évi országgyűlés igazságügyi tárgyalásai alatt is kitűnt alapos szakismereteivel és nemes emberszeretetével s ámbár utóbb sajnálta, hogy annyi időt és munkát fecséreltek el eredménytelenűl,^[85] mégis tisztában volt azzal, hogy e tárgyalások jó hatást gyakoroltak az eszmék érlelésére. Az 1839/40. évi országgyűlés folyamán kidolgozott és életbe léptetett kereskedelmi és váltótörvények megalkotásában is jelentős szerepet vitt Bezerédj, mert a választmányi tárgyalásokat ő vezette s e téren kifejtett munkássága indíthatta az országgyűlést arra, hogy a büntetőjogi reformmunkálat megalkotására hivatott országos bizottmányba is kiküldje. A kereskedelmi és váltótörvény megalkotása volt az első lépés középkori igazságszolgáltatási rendszerünk átalakítására s a büntetőjogi munkálat folytatást képezte a megkezdett reformnak.^[86] Bezerédj mindkettőben résztvett s a mit szerepléséből ismerünk, az felvilágosodott szellemre és nagy szívjóságra vall.

1841 deczember 1-én kezdette meg az országos választmány munkásságát az országbíró elnöklete alatt s Bezerédj már az első ülésen kifejezésre juttatta szabadelvű szellemét. Azt indítványozta, hogy a választmány tárgyalásai nyilvánosak legyenek s Pestmegye alispánja azonnal fel is ajánlotta az ülések céljaira a megyeház üléstermét.^[87] Az indítványt megokolttá tette, hogy a kereskedelmi és váltótörvényt előkészítő bizottság is nyilvánosan tárgyalt. Az országos választmány konzervativ része azonban ellenezte a nyilvánosságot, a mely el is bukott s Bezerédj indítványa csupán különvélemény alakjában maradt fenn.

A részletes tárgyalásokat megelőző elvi kérdések megvitatásában is részt vett Bezerédj. A börtönrendszer kérdésében az 1841 deczember 11-iki ülésen a magánrendszer mellett nyilatkozott. Nyilatkozatát a tolnai gyakorlattal indokolta, a hol a hallgatórendszer divott, de nem vált be, mert e rendszert nehéz volt fenntartani.^[88] Ismételten felszólal ez ügyben az 1841 deczember 13-iki ülésen, a mely alkalommal a magánrendszer ellen felhangzott kifogásokat czáfolja. A hallgatórendszer ellen szól szerinte, hogy a szükséges classifikátió végre is individuális elkülönzésre vezetne. Költség szempontjából alig van a két rendszer között különbség s ha drágább volna is a magánrendszer, eredményei megérik a költséget. Szükségesnek tartja azonban, hogy a magánrendszer elfogadása esetén enyhébb bánásmód biztosíttassék a rabokkal szemben, mert úgy a kifogásul felhozott megtébolyodási esetek alig fordulhatnak elő.^[89] A bizottság 44 szavazattal Eötvös egy szavazata ellen a pennsylvaniai, tehát a magán börtönrendszer mellett döntött, kimondotta azonban, hogy a rendszer szigorusága a lehetőség szerint enyhítendő.

Bezerédj felfogása tehát diadalra jutott a börtönrendszer kérdésében s felfogásában az országos bizottság Eötvös kivételével osztozott. Az irodalomban Eötvös volt a hallgatórendszernek az első szószólója,^[90] s felfogása mellett akkor is kitartott, mikor az országos bizottság már ellene nyilatkozott.^[91] A magánrendszer irodalmi védelmezője Szemere Bertalan^[92] volt, Bezerédj azonban nem képviselte mereven ezt az álláspontot, hanem inkább a Balla Károly^[93] felfogásához állott közel, a ki a börtön rendszerben a genfi mintát kívánta meghonosítani. Erre vall az 1841 deczember 14-iki ülésen tett azon indítványa, hogy a kerületi börtönök javítóintézetekkel köttessenek össze. Indítványa kapcsán azon eszmét is felvetette, hogy jó lenne «valamely camerale praediumokon, pusztákon kényszerítve dolgoztató coloniákat alakítani deportatio helyett», indítványa azonban nem keltett visszhangot.

34. EÖTVÖS JÓZSEF.

Az 1841 deczember 15-iki ülésen az esküdtszékek mellett szólalt fel s Andrássy azon ellenvetésével szemben, hogy a kevésbbé művelt esküdteket megtévesztheti az ékesszólás vagy az ügyvédek mesterfogása, azt hangoztatja, hogy az esküdtszék is meg tudja ítélni a bizonyítékok értékét. Az esküdtszéki intézmény biztosítja szerinte a haladás lehetőségét, a bírói pedanteria ellenben lehetetlenné teszi a haladást. Az esküdtszék «az életből, az originálokból ítél, a bírói törvényszékek pedig csak a második, harmadik copiából ítélnek».^[94] Az esküdtszékek felett kifejtett nagy vitában 1841 deczember 17-én újból felszólal s az esküdtszéki intézménynek a kulturára gyakorolt jó hatásait törekszik bizonyítani. Ceylon szigetére utal, a hol «az esküdtszék behozatala varázserővel szelidítette a nép karakterét s mozdította elő mívelődését». Ezzel szemben Hollandiában rossz a büntető eljárás s «igen óhajtja a nép az esküdtszékek visszaállítását».

Az esküdtszéki intézmény elakadt az országos választmányban s csupán különvélemény alakjában maradt fenn, a melyet a Deák szaván induló szabadelvű választmányi tagok adtak be,^[95] s ezek sorában találjuk Bezerédjt is. A kisebbségi vélemény nem hangzott el hatástalanul, mert az 1844 augusztus 21-iki országos ülés elfogadta a kisebbség álláspontját, a konzervativ főrendek azonban, kik az országos választmány határozathozatalára is döntő befolyást gyakoroltak, megakadályozták az esküdtszéki intézmény behozatalát.^[96] Az irodalomban Kossuth és Szalay voltak ez intézmény szószólói, Kossuth a Pesti Hirlapban, Szalay pedig külön röpiratban^[97] s munkásságuknak nem kis része volt abban, hogy a vármegyék többsége elfogadta az esküdtszéki intézményt.

Az 1841. évi deczember 21-iki ülésen azon elvet vitatta Bezerédj, hogy az ítélet hozása alkalmával a bírák nyilvánosan mondják ki szavazataikat.^[98] E véleményt Feuerbachtól kölcsönözhette, mert Deák, a ki a Bezerédj felfogása ellen szólott, úgy nyilatkozott, hogy «Feuerbachnak minden okoskodása sem győzte meg a nyilván szavazás jóságáról». Bezerédj felfogása nem talált visszhangra, az országos választmány más állásponton volt.

Ugyanezen ülésen mondotta el Bezerédj híres beszédét a halálos büntetés eltörlése mellett, amelyben első sorban gróf Dessewffy ellentétes felfogását czáfolta. Bezerédj véleménye szerint «a halálos büntetés eltörlése szelidítené a nép erkölcseit, mert a népben megvan az utánzás vágya s ha a büntető hatalom altissimo nomine embert öl, nem irtózik a nép sem az emberöléstől». Különösen azon felfogást czáfolta Bezerédj, mintha a halálos büntetés alkalmas lenne az elrettentésre, mert «ezer esztendők óta nem rettentette el a halálos büntetés a népet a vétektől».^[99] Az országos választmány többsége a halálos büntetés eltörlése mellett szavazott, a mi a Bezerédj diadala volt, mert szónoklatának hatását az országos küldöttség színe előtt is elismerte az országbíró, az 1843/44. évi országgyűlés előtt pedig Szentkirályi Mór méltányolta.^[100] Bezerédj maga hallgatott érdemeiről s 1842 deczember 22-én sógorához intézett levelében^[101] a diadalt az érveknek tulajdonította; pedig sehol sem volt oly könnyű a megindítás művészetével hatni, mint éppen e ponton s Bezerédj ebben mester volt.

Ugyancsak ellene volt Bezerédj az örökös börtönnek is s azt javasolta, hogy a börtönbüntetés maximuma megállapíttassék. Inkább azt lett volna hajlandó elfogadni, hogy a «maximum utánra valami hatóság bizattassék meg annak kimondásával, hogy azt az embert a társaságnak visszaadni nem lehet». A választmány azonban nem fogadta el a Bezerédj humánus javaslatát s az örökös börtönbüntetést megtartotta.

Az elvi kérdések eldöntése után Deák javaslatára két alválasztmányt küldött ki az országos választmány 1842 január 3-án, melyek egyike gróf Teleki József elnöklete alatt a büntető törvénykönyv kidolgozására volt hivatva, a másik pedig báró Mednyánszky Alajos elnöklete alatt a börtönrendszer tervének elkészítésével bizatott meg. Bezerédj az első alválasztmányban foglalt helyet.

A büntetőrendszer tervének kidolgozásával megbízott alválasztmány az 1842 január 4-iki ülésen Deák indítványára ismét két alválasztmányra oszlott, melyek egyike gróf Teleki József elnöklete alatt a büntető eljárással, másika Tihanyi Ferencz temesmegyei főispán elnöklete alatt a büntetőtörvénykönyvvel foglalkozott. Bezerédj Deák Ferenczczel és Klauzál Gáborral egyetemben ez utóbbi alválasztmányba jutott.

A büntetőtörvénykönyv kidolgozásával megbízott alválasztmány lelke Deák Ferencz volt, kívüle Klauzál Gábor, Bezerédj István és Eötvös József vettek részt a munkában, a jegyzőkönyvet pedig Pulszky Ferencz vezette. A tanácskozások Deák Ferencz lakásán az Uri-utca Horváth-házban folytak, a hol naponként kétszer is összeültek, melyen elmerültek egy-egy tétel megvitatásába, soha sem lépték át azonban a barátságos eszmecserék határát.^[102] E tanácskozásokról legközvetlenebbül Pulszky Ferencz számolt be, ki az előadói tisztet töltötte be a díszes társaságban. Az előadó minden egyes szakasznál részletesen ismertette a külföldi tételes intézkedéseket s a legmodernebb büntetőjogász, Mittermaier nézeteit. Az előadó után az alválasztmány tagjai egyenként előadták nézeteiket, megbeszélték a vitás részeket s egyenként terjesztették elő a megfogalmazott szövegtervezetet.^[103] Rendesen Bezerédj készült el elsőnek a szövegtervezettel, a mi élénk eszejárását tanusítja; a szövegezés művészetében azonban nem lehetett nagy mester, mert Pulszky szerint ritkán fogadták el tervezetét.^[104] A Deák szava döntötte el az alválasztmány vitáit s ennek megfelelően a büntetőtörvénykönyvi javaslatban «minden szó a Deáké». E tény Deák hatalmas jogászi készségét igazolja, a mely politikai pályáján mindenhol kifejezésre jutott. A szövegezés nyelvi nehézségeit azonban ő is őszintén bevallja 1842 február 7-én Wesselényihez intézett levelében, a hol ezeket írja: «bajunk van gyakran a nyelvvel is, mert némely eszméket pontos határozottsággal kifejezni felette nehéz.»^[105]

35. GR. TELEKI JÓZSEF.

Ez a jogi műnyelv fejletlensége miatt egészen természetes volt s e nehézség megoldása is Deák érdeme.

Ezek a tanácskozások, melyeknek emlékét a budapesti esküdtszéki terem gyönyörű freskója őrzi, olyan szerephez juttatták Bezerédjt, mely lelkéhez a legközelebb állott, s ha a törvénykönyv szövege a Deáké, a szelleme bizonyára a Bezerédjé. Az emberi nyomoruságok megértésére csak ilyen jóságos szív volt alkalmas, a milyen a Bezerédj kebelében lakott, s ha a magyar büntető törvénykönyv tervezete messze földön csodálatot keltett, abban a Bezerédj nemes felfogásának jelentős szerepe volt. A tárgyhoz méltó komolysággal fogta fel hivatását s nem csupán az irodalom ismeretére helyezett súlyt,^[106] hanem barátaival is megbeszélte aggályait.^[107]

Az albizottmányi munkálatok közül először a börtönrendszerrel foglalkozott az országos választmány s Bezerédj itt is tud reformokat javasolni, a melyek nemes szívének sugallatából fakadtak. Az 1842 november 18-iki ülésen Bezerédj azt vitatja, hogy a rab állandóan érintkezhessék védőjével, a miben Deák Ferencz nem értett vele egyet s csupán Eötvös állott a pártjára. Ugyanezen ülésen azon kedvezményt kérte még Bezerédj a rabok számára, hogy a dohányzástól el ne tiltassanak, de kérése nem talált meghallgatást.

A büntető eljárás tárgyalása folyamán az 1842 deczember 14-iki ülésen a városi bíróság választása tárgyában Bezerédj a kettős választási rendszer mellett szólalt fel, a melyet báró Eötvös József indítványozott. A censushoz kötött választási rendszert nem ellenzi Bezerédj, de meg akarja szorítani a legtöbb adót fizetők által képviselt pénzaristokracziát, mely a közép és kisbirtokot elnyomja. A polgárság bizalmában több garancziát lát, mint az adófizetésben. Szükségesnek tartja, hogy a középszerű vagyonú polgárok is bejussanak a választók sorába. Nem talál okot arra, hogy a virilismus intézménye a külföldről átplántáltassék, a nemzet szellemével inkább megegyezik az a választási rendszer, mely az Árpádok kora óta dívik az országban. A javaslat elbukott s Deák indítványára különvéleményben jutott kifejezésre.

Ugyanezen ügyben az 1843 november 3-iki kerületi ülésen is felszólalt s a kinevezéssel szemben a választás mellett szállott síkra. A választás ugyan szavazat-vadászással jár szerinte, miközben a bíró könnyen eltántorodhatik «az igazság és törvényesség ösvényéről», de az örökös bíró is megvesztegethető s míg a választás orvosolhatja az általa okozott hibákat, az örökös bíróságnál «a hiba és visszaélés örökös». Az örökös tisztviselő nem az életet, hanem a hivatalt tekinti főczélnak, a választott tisztviselő ellenben sok jót cselekedhetik. Különösen pedig a többség bizalmát állítja oda olyannak, a mely e kérdés elbírálásánál döntő tényezőképen veendő, mert a választás által «a nép az igazságszolgáltatás részesévé avattatik s az iránt benne élénk érdek gerjesztetik». Ezzel szemben a kinevezett bíró reá nézve idegen, kitől «csak fél, ki a polgárok seregéből ki van szakasztva s egy felsőbb kasztkörbe emelve, ki nem az életből jött s nem oda lép vissza».

A tanuvallatást illetőleg 1843 január 4-én br. Eötvös azt indítványozta, hogy a vizsgálóbíró előtti vallomásokra ne eskettessenek meg a tanuk s indítványát Pulszky után Bezerédj is melegen pártolta. Deák azon javaslatát azonban már nem volt hajlandó elfogadni, hogy a vizsgálóbíró előtt eskü alatt tett vallomás a törvényszéki tárgyaláson büntetlenül megváltoztatható legyen.

Az 1843 január 11-iki ülésen végül a bűnvizsgálat befejezésének határidőhöz való kötését sürgeti Bezerédj, «mert a gazdag vádlott, kit vagyonossága szabadságban hagyott, de lelkiismeretében vétkesnek érzi magát, minden tehetségét arra fogja fordítani, hogy a bűnvizsgálat vég nélkül hosszú időre húzassék».

1843 február 8-án kezdte tárgyalni az országos választmány a büntetőtörvénykönyvi javaslatot s Bezerédj e tárgyalások alatt is szorgalmasan teljesíti kötelességeit, ámbár a tárgyalások nagyobb vitákra már nem adtak alkalmat. Az 1843 február 15-iki ülésen keltett élénkebb vitát az 1827. évi IV. törvényczikk áthágására kiszabott büntetés, melyet az elnöklő országbíró kifogásolt s a szaván haladó többség el is vetett. Bezerédj lelkesedéssel védte álláspontjukat s rámutatott az alválasztmány szándékának tisztaságára, melyre a támadás árnyékot vetett.

Az 1843 február 17-iki ülésen azt indítványozta, hogy az istenkáromlás is fenyíttessék, de javaslata nem talált visszhangra, maga Deák szólott ellene. A február 18-iki ülésen Deák azon javaslatát pártolta, hogy a rendőrség előtt a papok is tartozzanak megjelenni, a mely javaslat elbukott. 1843 márczius 14-én aztán befejezte az orsz. küldöttség munkálkodását, hogy az országgyűlésnek adja át szerepét.

Az 1843-44. évi országgyűlés napirendjére Klauzál Gábor hozta a büntetőtörvénykönyvi javaslatot, midőn az 1843 augusztus 16-iki kerületi ülésen azt indítványozta, hogy a megyei utasítások beérkezte előtt kezdjék meg a tárgyalásokat. Bezerédj ellenezte az indítványt azon szempontból, hogy a kerületi ülés már döntött ez ügyben s ok nélkül nem tartja helyesnek a végzés megváltoztatását. Ellenezte az indítványt azért is, mert a megyei utasításokat «a legszorítóbb kénytelenség eseteit kivéve elmellőzni nem lehet». Klauzál indítványát nagy többséggel elfogadták, Bezerédj azonban tovább is fenntartotta álláspontját s kijelentette, hogy ámbár Klauzálhoz baráti kötelékek fűzik, de «meggyőződését egyéni hajlamoktól függővé nem teheti s nem is teszi».

Az 1843 augusztus 17-iki kerületi ülésen tehát megkezdték a büntetőtörvénykönyv tárgyalását s Bezerédj is részt vesz a tárgyalásokban. Különösen figyelemreméltó az 1843 augusztus 18-iki kerületi ülésben mondott beszéde, melyben a halálbüntetés eltörlése mellett szólott. A lassankénti átmenetelnek halálos büntetésből más rendszerre helyét s lehetőségét nem látja, itt egyszerre kell történnie mindennek: «Istennek s ördögnek egyszerre szolgálni nem lehet.» Hogy lehetne a javítás elvét a halálos büntetési tannal összeegyeztetni? Ha logika van a nap alatt, ily összeegyeztetést nem ismer. A halálbüntetést védő Zsedényihez intézve szavát, kérdi: «Hiszi-e azon követ úr a javíthatást s hogy Isten az embert ilyenné teremté? Keresztény-e? Akarja-e a szent vallás elveit egyházon kívül is követni? Krisztus nem akarta halálát a bűnösnek, hanem hogy javuljon és éljen. Mit használ a szelid Krisztus tanait papolni, ha a status maga gyilkolni akar. Mit kíván a status érdeke? Azt, hogy a gonosztevőket ártalmatlanokká tegye; s ha magán más módon nem segíthetne, akkor beállna az átkos önvédelem esete. De van más mód is a gonosztevőktől szabadulni s ezt el nem akarni hinni, valódi gúny, míg menageriákat látunk vaskalitkákkal, melyekben vadállatok őriztetnek». Majd jogbölcsészeti érvekkel áll elő s a «személyiség joga» alapján mutatja ki, hogy az emberrel «önmagán kívül eső czélokra eszközül élni nem szabad». A büntetést Bezerédj szerint csupán javítás czéljából szabad alkalmazni s a halálos büntetés nem alkalmas a javításra. Elrettentésül nem a halálos büntetést kell alkalmazni az államnak, mert «ha a status halálos büntetés nélkül nem lenne képes a köztársaságot fenntartani, miért s mi czélra lenne akkor a háromszázezer szurony». Végül a halálos büntetés eredménytelenségét hangoztatja, mert «négyezer év óta divatozik» s eredményei nem látszanak. Ebből le kell vonni szerinte a következtetést, mert «ha magamat hosszas ideig bizonyos rendszer szabályai szerint gyógyítom, de sikerét nem látom, természetes, hogy más rendszerhez nyulok». Gyakorlatilag sok helyen érvényre juttatták az elvet, mert Oroszországban Erzsébet orosz czárné, Toscanában Lipót s Ausztriában II-ik József eltörölték a halálos büntetést, s általában «a halállal büntető törvényhozás hasonlít azon rossz és ügyetlen tanítóhoz, ki tanítványát nem tudván megjobbítani s okosan vezetni, kicsapta az iskolából». Felszólalását azon lendületes kijelentéssel zárja be, hogy «vagy fessünk a büntető törvény lapjaira s törvényszékeink homlokára vért s írjuk fel oda a kegyetlen jelszót «szemet szemért», vagy töröljük el a halálbüntetést».

A barbár büntetéssel szemben tanusított bátor és okos magatartása egészen elragadta Bezerédjt, büszke volt diadalára s el is dicsekedett vele 1843 augusztus 20-án Bezerédj Etelkához írott levelében: «Igaz, hogy csak kerületi ülés volt, de a kezdet mégis meg van és Isten továbbra is fog majd csak segíteni. Ti is részt vesztek azon jótékony és vigasztaló érzésben, melylyel mondhatom, hogy igen tetemes részt vettem mind a vitában, mind az eredményben. Isten hatást adott szavaimnak és a váratlanul jött vita igazi elkezdése előtt is rövid értekezéssel több követet, ki mellette akart szavazni, annyira meggyőztem, hogy nemcsak a halálos büntetés eltörlésére szavazott, hanem igen élénken szólott is. Igen jól ment ezen dolog és jó gyümölcsöt hozott, mit e tárgyban gondolkoztam, olvastam és az, hogy egészben vérembe, valómba ment által a meggyőződés és világos érzése, szemlélete az igazságnak. E részben, tudod, hogyan örültem Pesten ennek és itt még hatályosabb volt szavam. Csak láttad volna, hogyan el voltak ragadtatva azok is, kik a halálos büntetés mellett vannak». Kis leányához is van mondanivalója ez ünnepélyes alkalommal: «Flórinak mondd meg, ő este ájtatosan imádkozzék és köszönje meg a jó Istennek, hogy édesatyja által is annyira vitte a dolgot köztünk és kérje a jó Istent, hogy egészben szabadítsa meg hazánkat és a szegény embereket a halálos büntetéstől.»

A nagy eredményt persze lelkesen ünnepelték Pozsonyban. «Tegnap is éjfél után feküdtem le – írja ugyanott – fáklyás muzsikával leptek meg az ifjak, a Szózatot énekelték. Igen szívesek voltak sok mások is és Batthyányné többed magával a házajtómnál várt, midőn kiléptem Klauzállal.» Bezerédj pedig emelkedett lélekkel tekint vissza az eseményre s így ír róla: «Amint a jó Istentől a tegnapi nap eredményét, a halálos büntetést eltörlő végzést ájtatos hálával fogadom névnapi ajándékul, úgy kérem őtet, hogy reátok névnapon és azon kívül áldását adja és oltalmát.»

A szerencsejátékok üldözését sürgeti az 1843 augusztus 26-iki kerületi ülésen s ámbár elismeri, hogy magánházakból csupán a közerkölcsiség emelkedésével fog kiszorulni, közhelyeken mégis törvénynyel korlátozandónak tartja, mert különben a «csalásnak és rablásnak ezen álarczos nemére felszabadítást» ad a törvényhozás.

Ugyanezen ülésen Bezerédj azon nemeslelkű javaslattal állott elő, hogy «az állatkínzás is törvény által a rendőrségi kihágások közé soroztassék». Indokolásul előadta, hogy az állatkínzásnak nagy befolyása van az erkölcsiségre s rendesen ez az első iskola, melyben az «emberiség későbbi hóhérai, átkai, ostorai magukat kiművelik». Nem ajánl általános törvényt, mert a nép nem áll mindenhol a műveltség olyan fokán, hogy a törvény iránt fogékonysággal bírna. A törvényhatóságok tudhatják a legjobban, hogy meddig lehet menni e téren, azért a törvényhatóságokra bízná, hogy e tárgyban rendőrségi szabályokat hozzanak. E felszólalás eredménye az lőn, hogy a kerületi ülés Pest, Tolna, Borsod és Veszprém követeit utasította, hogy állatkínzás iránt általános törvényjavaslatot dolgozzanak ki.

Az országos ülések előtt lefolyt vitában 1843 szeptember 2-án az elnöklő személynökkel szemben a kerületi ülés álláspontját védelmezi, midőn azt vitatja, hogy a felbujtást csupán azon esetben lehet büntetni, midőn «határozottan kijelölt bűnnek elkövetésére van irányozva». Bezerédj szerint, ha «a büntető rendszerbe zaklatási systemát nem akarunk felállítani, nem tehetünk mást, mint hogy megtartsuk a kerületi szerkezetet».

Az 1843 szeptember 4-iki orsz. ülésen a kegyelmezési jog korlátozása mellett szólal fel. Szerinte a bíró az esküdtek megállapítása alapján leszállíthatja a büntetést és «sokkal bizonyosabban orvosolhatja a büntetésben levő hibát, mint a fejedelem, vagy annak tanácsosai». Ez volt az alválasztmány javaslata is, melyet a kerületi ülés nyomán az orsz. ülés elfogadott.

Az 1843 szeptember 5-iki országos ülésen azon indítvány ellen szólal fel, hogy a gyámság alatt álló gyermek keresetet indíthasson; mert ez elv elfogadása esetében «maga a gyermek sokszor talán panaszkodni fog oly esetekről, hogy éppen a panasz által szerencsétlenné tétetik». Ha azonban a gyám ellen van panasza a gyermeknek, nem kívánja korlátozni kereset-indítási jogát.

Ismételten is felszólal ez ügyben ugyanazon ülésén s kijelenti, hogy «ha a gyámságot felállítjuk, akkor a gyámság alatt álló kiskorúnak eljárási jogát és cselekedetét korlátozni kell, máskép gyámság nem lehet». A hűtlen gyámra nézve a büntető törvényjavaslat külön szakaszban intézkedik s a gyámhatóságnál mindenkor panaszt emelhet a kiskorú. A gyámságot és az önálló fellépést tehát nem szabad összetéveszteni, mert ez utóbbi elv előtérbe helyezése esetén a 8-9 éves gyermeknek is keresetindítási jogot kellene adni.

A rágalmazás büntetése ügyében az elnöklő személynökkel szemben Bezerédj a mérsékeltebb álláspontot képviseli s a büntetőkereset megindítását csupán az esetben tartja helyénvalónak, ha «egyenesen sértő szándékkal koholt valaki más ellen annak becsületét érdeklő eseteket s ha a dologban malitia van és ártani-akarás». Ha minden legkisebb kihágást vagy illetlenséget büntetni akarna a törvény, annyira kimerülne, hogy elmondhatná magáról: «brevi inermis ero». A sértő szándék a lényeg, a hol sértő szándék nincs, ott nem lehet büntetni.

A becsületsértés ügyében ismét az elnöklő személynökkel szemben azt vitatja, hogy bocsánatkérés útján jóvá lehessen tenni. Bezerédj szerint a becsület valódi fogalmának teljesen megfelel e felfogás: «Ezen nézet minden czivilizált népnél el van fogadva, hogy t. i. szóval orvosolni lehet és a szóbeli sértést a bocsánatkérés mindig megszünteti, mert a ki bocsánatot kér, maga megismeri, hogy igaztalan volt, s azon ítéletet, melyet a bírótól kellett volna várnia a maga fejére, önmaga mondja ki és magát hiábavaló embernek vallja.» Felhivja tehát a követeket, hogy kövessék a müvelt nemzetek elveit és szóbeli visszavonással vegyék orvosoltnak a sértést. Élesen megkülömbözteti azonban a becsületsértéstől a rágalmazást, a mely utóbbi feltétlenül bírói ítélettel orvoslandó.

Az 1843 szeptember 6-iki országos ülésen a gyújtogatás ügyében megvédelmezi a választmány álláspontját, a mely nem nyilvánítja az összes gyújtogatási eseteket bűntetteknek, hanem részben a kihágások közé sorozza azokat. Hivatkozik az 1840. évi IX. törvényczikkre, mely a mezei rendőrség hatáskörét szabályozza s hivatkozik az 1836. évi vasúttörvényre, mely a «vasúton tett rontásokat nem criminális, hanem civilis per útján rendeli helyrehozatni». A büntető eljárást nem akarja a mezei rendőrséggel és magánjogi perrel összezavarni, mert a büntető perben a rossz szándékot is igazolni kell, míg a többi esetekben elég a tett megállapítása.

Különös melegséggel védelmezi ez esetben is Bezerédj a választmányi munkálatot s visszautasítja azon vádat, mintha a munkálatban résztvevők elfogultak volnának. Deák helyett beszél itt s ha jogászi ügyessége nem is közelítette meg a Deákét, szándékának tisztasága és érvelésének világossága álláspontját érvényre juttatták a vitában.

A büntetőjogi javaslatból nem lett törvény, csupán mint a magyar reformkorszak kegyelettel őrzött emléke maradt fenn az utókor számára. A javaslat érdemét az irodalom a Deák Ferencz javára írta s a szerkesztés valósággal a Deák szellemét dícséri; a javaslat lelkében azonban lehetetlen fel nem ismerni a Bezerédj eszményi és nemes felfogását is, a mely a humanismus nagy elveit igyekezett érvényre juttatni. Bezerédj és Klauzál voltak továbbá azok, kik az országgyűlési tárgyalások alatt a választmányi munkálatnak érvényt szereztek. El is dicsekszik vele 1843 augusztus 23-án Bezerédj Etelkához intézett levelében, a hol ezeket írja: «A criminalis codexben gyorsan haladunk, holnap elérjük a mi munkálatunkat és pedig legkisebb lényeges változtatás nélkül, mely javaslatunkban történt volna, pedig sokan próbáltak, de jól tudtuk védelmezni Klauzállal.»

IX.

Az 1843/44. évi országgyűlésről hiányzott Deák, ki a szabadelvű ellenzéknek országosan elismert vezére volt. Deák távollétében másnak kellett átvenni a vezetést, nehogy a kormányos nélküli hajó hajótörést szenvedjen. Felette nehéz feladat volt ez, mert a szabadelvű követek között nagy volt a véleménykülönbség s mély politikai bölcseségre volt szükség ahhoz, hogy a veszedelem pillanatában az ellentétek szakadásra ne vezessenek. A vezető szerepét Deák távollétében Klauzál Gábor vette át, ki azonban nem politikai bölcseségével, hanem elragadó szónoklatával vezette győzelemre a szabadelvű ellenzék ügyét.^[108] Klauzál nem állott egyedül a parancsnoki hídon, nehéz és felelősségteljes munkájában hűséges segítőtársai voltak Beöthy Ödön és Bezerédj István, a szabadelvű ellenzék kipróbált bajnokai. Ez a triumvirátus volt hivatva Deák pótlására s a mint Bezerédjnek 1843 május 23-án Bezerédj Etelkához intézett leveléből láthatjuk, sok sikerrel dolgoztak együtt. Azt írja ugyanis a nevezett levélben: «Az ifjú követek bizodalommal közelítenek hozzánk öregekhez. Mi Klauzállal és Beöthyvel igen jól egyetértve cselekszünk.» Az volt az egyetlen hiba, hogy mindhármukban túltengett a szónoki hév s ez a szónoki hév nem volt mindig alkalmas a szerteágazó vélemények összetartására. Különösen Beöthyre vonatkozik ez, kiben a szónok határozottan nagyobb volt, mint az államférfiú.^[109] Klauzálról és Bezerédjről ezt már kevesebb joggal mondhatjuk el, mert bennük határozottan voltak államférfiúi tulajdonok is s e tulajdonaikat az 1843/44. évi országgyűlés alatt nem egyszer érvényesítették a reform és a szabadelvű ellenzék érdekében.

Bezerédj azon politikusok közé tartozott, kik eszményeikért lelkesülni s lelkesíteni tudtak. Lelkesedése mellett azonban uralkodni is tudott magán s nemes méltósággal foglalkozott tárgyaival. Az 1843 augusztus 9-iki országos ülésen a kerületi napló kinyomatása mellett mondott beszéde a leghiggadtabb szónok beszédének is beillenék, pedig nagy ügyről, a sajtószabadságról volt szó. Az elnöklő személynökkel szemben azon reményének adott kifejezést, hogy az uralkodó «azon nemzeti jogot, mely a sajtóval való szabad élést foglalja magában», el is fogja ismerni. S ha e remény valóra nem válnék, ha most el nem érhetnék kívánságaikat, ki kell tartaniok, hogy elérjék. Hazafiúi kötelességük, hogy kívánságukat az uralkodó elé terjeszszék, s míg az ellenkezőről határozottan meg nem győződnek, bízniok kell a kormányban is.

Bezerédj a szabadelvű politikának meggyőződött híve, nem alkalmazkodó politikus s így mindannyiszor, mikor szabadelvű eszményeit veszedelem fenyegette, bátran szembeszállt a veszedelemmel. Az 1843-44. évi országgyűlés alatt erre bőven nyílott alkalom, mert a konzervativ elemek mindjobban megerősödtek s szembe szálltak a haladással. Különösen Zsedényi Eduárd volt az, ki nagy buzgalommal szónokolt a szabadelvű törekvések ellen s Bezerédjvel ismételten összeütközésbe került. Már az első kerületi ülésen, 1843 május 14-én is Zsedényivel kénytelen vitatkozni, ki ellenezte a szabadelvű ellenzék azon indítványát, hogy a követi igazolások a személynöktől az országgyűlés elé utaltassanak. Ez az indítvány eredetileg Bezerédjtől származott, a mint ezt 1843 május 19-én Bezerédj Etelkához intézett levelében olvashatjuk, s ez indította arra, hogy az indítvány legtekintélyesebb ellenzőjével vitára keljen. A szabadelvű ellenzék álláspontja diadalra jutott s Bezerédjt is beválasztották azon választmányba, mely az igazolásra volt hivatva. E felszólalás kapcsán Bezerédj sok szeretettel emlékszik meg Deák Ferenczről, ki a vármegyei konzervativ nemesség mesterkedése következtében elmaradt az országgyűlésről. Nem fojthatta el fájdalmát, hogy üresen látja a követi széket, melyen «azon férfiú ült, kiben oly sok szeretet, tisztelet, bizodalom és oly méltán egyesült és ki országgyűlési pályáján a honnak oly kitünő, oly sok, oly hasznos szolgálatokat tett». Ezzel kapcsolatosan erősen elítéli azon mesterkedéseket, melyek Deák Ferencz elmaradását okozták. E felszólalás tanuságot tesz azon benső viszonyról, mely Bezerédj és Deák között fennállott s tanuságot tesz azon általános tiszteletről, mely Deák egyéniségét környezte.

Ugyanezen ügygyel foglalkozott az 1844 január 20-iki kerületi ülésen is, melyen hasonló módon az országgyűlés számára követelte e jogot. «Ha politikai kiskorúságban szenvedünk – úgy mond – ennek főoka épen az, mert nincs az országgyűlésnek kellő jogállása.» A megyék autonomiáját éppen nem látja az által veszélyeztetve, ha az országgyűlés igazolja a követeket, mert ha a követ elveszti a megye bizalmát, minden igazolás ellenére is visszahívható. Ha választási téren visszaélés történt, ennek eldöntésére az országgyűlésnél hivatottabb bírót nem ismer. Csupán a kormány érdeke az, hogy ilyen ügyek ne kerülhessenek az országgyűlés elé, a nemzet érdeke azonban az ellenkezőt követeli, mert a megyékben érvényesülhet a kormány befolyása, az országgyűlésen azonban nem. A megyék érdekeit a leghathatósabban a megyék összessége, t. i. az országgyűlés védheti meg. A megyei autonomiát nem szeretné annyira túltengetni, hogy Magyarország «az erőtlen Sveicz» mintájára alkotott foederativ statussá legyen, hanem a törvény korlátain belül működő autonom megyéket kíván, a hol nincsenek souverain jogok.

Ez országgyűlés alatt komoly vita tárgyát képezték a követválasztási visszaélések, melyek Bezerédj előtt nagyon jól ismertek voltak s ezért teljes meggyőződéssel küzdött ellenük. Az 1843 június 14-iki kerületi ülésen tárgyalják az első követválasztási ügyet 1100 fehérmegyei nemes folyamodványa alapján. A választási visszaélések a kormánypárt javára történtek s így a kormánypárt ellenezte a beadott felfolyamodás felolvasását. Ezzel szemben Bezerédj határozottan mellette szólalt fel s a kormánypárt részéről kijelentett ellenzést hevesen ostromolta: «Oly jog támadtatik itt meg, mely nemzeteknek a palladiuma, mit más nemzet vérrel szerzett meg, náluk systemák biztosítják, másoknak charták octroyroznak.»

A folyamodvány tárgyalás alá került az 1843 augusztus 23-án tartott országos ülésen s a tárgyalásban Bezerédj is részt vett. Beszédét a kerületi ülések törvényes állásának kidomborításával kezdi, a mely minden kétségen felül áll: «nem valami interimalis vagy előkészületi tanácskozás az többé, hanem a magyar országgyűlésnek valódi kiegészítő, diplomatikus alkotó részét teszi». A kerületi üléseknek ezen «diplomatikus fennállásából» következik, hogy jussuk van petitiókat átvenni, azokat tárgyalni, felettük határozni és az országos ülés elé terjeszteni. Az országos ülés viszont köteles tárgyalni azt, a mit a kerületi ülések határoztak. Minthogy tehát a fehérmegyei petitiót «a kerületi ülés letárgyalta, az országos ülés is köteles azzal foglalkozni.» Az országgyűlés a megyék összessége s a megyék összességének joga van az egyes megyék felett bíráskodni, a mint régibb országgyüléseken is megtörtént, hogy «az országgyűlés nemcsak rosszalta a megyéket, hanem még pecséteiket is összetörte és kitörölte a megyék sorából». A petitionális jogot kétségbe vonni annál kevésbbé lehet, mert a petitió hivatása az egyes polgárok jogát a törvényhatóságok ellenében fenntartani, s ha a petitio indokolatlan, döntse azt el a vizsgálat s bűnhődjenek a rágalmazók.

A fehérmegyei petitio alkalmat adott arra, hogy az országgyűlés a választási visszaélésekkel foglalkozzék s törvényes eszközökkel törekedjék azoknak gátat vetni. Bezerédj e kérdés eldöntésében is tevékeny részt vett s a nemes czél érdekében érdemes munkát fejtett ki. 1843 deczember 21-én a kerületi ülésen előadja, hogy a baj orvoslását a népneveléstől és a népképviselettől reméli. A népnevelés meg fogja szüntetni a hivatalkórságot, a mely tömérdek baj kútfeje. A közdolgokbani tanácskozás szabadságát meg kell óvni, de ki kell zárni az etetést-itatást, muzsikát, zászlókat s mindent, a miből véres összeütközések szoktak származni. A véres összetüzésektől irtózik első sorban Bezerédj, de a többi visszaélést is ki szeretné zárni, mert «ez úton az oligarchák szokták a vagyontalanokat nullificálni». «Össze lehet gyülekezni a nélkül, hogy a boros csapokat megeresztenők» s ajánlja is a «politikai bőjtöket», nehogy «a csapok megeresztése által alkalmat adjunk embervér eresztésére». A választási visszaélések büntetését szükségesnek tartja, de nem tartja megengedhetőnek, hogy valaki egész életére megfosztassék a választási jogtól, mert egész vármegyét is érhet e büntetés s ez esetben a választási jog gyakorlása lehetetlenné válnék.

Az 1844 január 4-iki kerületi ülésen újból felszólal ez ügyben. A megvesztegetés ellen Bezerédj véleménye szerint feltétlenül törvényt kell hozni, mert «ezen mindinkább elharapózó rossz dictatorságra vezet s magának a szegény nemességnek érdeke, hogy vele vissza ne élhessenek a rosszakaratúak». Ez esetben nem kötelezi Bezerédjt utasítása a lelki kényszer hatása alatt szól a tárgy mellett: «Magyarország feketére rágalmazva áll a külföld előtt s a nemesség és ezen testület tekintete megkívánja, hogy a vesztegetés ellen törvény alkottassék.»

A milyen hévvel szólal fel a törvény mellett, olyan óvatos abban, nehogy a törvény a szabadság rovására essék. Ez okból első sorban független bíróságot sürget, melyet nem a kormány nevez ki. Egyetlen alkalmas bíróság az lenne szerinte, mely «az országgyűlésen egyiktől másikig választatnék». Határozott törvényt sürget továbbá, mely «a lehetőségig specifikus esetekre» legyen alkalmazva s a büntetést is konkrete szabja ki, egész községeket azonban ne lehessen kizárni a szavazásból.

A választási jog kiterjesztését is sürgette Bezerédj s nem retten vissza az elnöklő személynök által elrettentéskép felhozott monstre meetingektől, mert az 1844 márczius 14-iki országos ülésen tartott beszéde szerint ezeket «nem a választási jognak széles kiterjesztése okozta, hanem éppen az ellenkező, t. i. e jogok megszorítása, mely Irland földnépének kellő befolyást nem engedett». Ez okozta, hogy törvényes úton nem gyakorolhatva befolyást a politikára, kénytelenségből «monstre meetingekhez folyamodott s törvénytelen kitörésekben keresett kárpótlást».

Az országgyűlés tekintélyét Bezerédj minden felé helyezi s minden kártékony befolyás ellen kész megvédelmezni. Az 1843/44. évi országgyűlés folyamán az Uray elleni tüntetés nyujtott erre alkalmat, ennek tárgyalása kapcsán szólal fel Bezerédj az 1844 márczius 2-iki kerületi ülésen. Véleménye szerint minden rendetlenség, minden rendzavarás rosszalást érdemel ott, a hol a nemzet képviselői tanácskoznak. Azonban a puszta rosszalás nem elegendő, ki kell keresni a kútforrásokat, melyekből a rendzavarás származik, mert ha a kútforrások betömetlenül maradnak, minden orvosszer sikertelen.» Ilyen kútforrásnak tartja Bezerédj azt, hogy az országgyűlés Pozsonyban nincs természetes helyén: a szűk terem, rossz feljárás, méltóságtalan hely, mind oly befolyást gyakorolnak, mely alól az ember magát ki nem vonhatja. A másik ok, a melyen segíteni kell, hogy a nemzeti fejlődés nincs biztosítva, sőt állandóan veszélyeztetve van, minek természetes következménye, hogy a követek állandóan felingerült lelki állapotban vannak. Legyen tehát «a kormány más állásban irántunk, győzzön meg tettleg arról, hogy nemzeti életünk s legszentebb érdekeink veszélyen kívül vannak és a felingerült kedélyállapot meg fog szünni». A harmadik ok a szabad sajtó hiánya, a mely nélkül alkotmányos élet el sem képzelhető. A nyilvánosság a szabad sajtó elnyomásáért azzal bosszulja meg magát, hogy «túlságos kicsapongó formákban mutatkozik, melyek normális állapotban elő nem fordulnának», mert a sajtó a legjobban tudja orvosolni az általa ütött sebeket s bizonyosan megszüntetne mindent, mi a renddel ellenkezik s hatásával korlátozná a kicsapongásokat, melyeket a nyilvánosság felingerültségében elkövet.

Az Uray-ügygyel kapcsolatos kihágásokat Bezerédj szerint a vizsgálat van hivatva megállapítani, kívánatosnak tartja azonban, hogy a vizsgálat eredményei az országgyűlés elé terjesztessenek. Ha a vizsgálat megerősíti a felmerült vádakat, keményen meg fogja róni az esetet. Azon reményének ad azonban kifejezést, hogy «az ifjúságban önként fel fog ébredni a becsületérzés» s be fogja bizonyítani, hogy különleges szabályok nélkül is meg fogja gátolni az ilyen esetek ismétlődését.

Elismeri, hogy a követek tanácskozási rendje sem mindig kifogástalan, de nagyobb testület tanácskozása természetszerűen zajjal jár s nem tűr «marionettszerű gépmozdulatokat». Hivatkozik Benthamra, a ki kifejti, hogy a hosszabb tanácskozások folyamán eltűnik a figyelem s ezért tanácsos a tanácskozásokat rövidebbre fogni. Eddig semmi olyas nem történt az országgyűlésen, a mi a véleményszabadságot sértette volna, mert «ha az olykor hallatszó zugás-sziszegés képes volna a véleményszabadságot elnyomni, ez csak bizonyítaná, hogy a tábla tagjai igen gyarlók s nem alkalmasak a törvényhozói pályára». A férfit éppen az akadályok lelkesítik s emlékeztet az egykori franczia követek példájára, a kik fenyegető veszélyekkel szemben is kifejezést adtak meggyőződésüknek.

Olyan törvény hozását indítványozza tehát, mely a tanácskozás szabadságát biztosítja. Házszabályt sürget továbbá, mely a fenti törvény keretén belül intézkedjék. A törvénynek és házszabálynak azonban Bezerédj szerint már Pestet, az «ottani helyzetet, épületet s többi körülményeket kell czélul venni, nem Pozsonyt».

A mennyire megbecsülte e téren a lényeget, oly könnyen túltette magát a puszta külsőségeken, a melyekhez a konzervativ elemek szigorúan ragaszkodtak. Kitűnik ez az 1844 június 19-iki országos ülésen a hallgatóság ügyében az elnökkel szemben elfoglalt álláspontjából. Az elnök az egyik hallgató illetlen magaviselete miatt kiutasította a hallgatóság azon részét, a melyik nem volt magyar ruhában. Bezerédj Szentkirályival egyetemben a magyar ruha kötelezővé tételét kifogásolta azon indokolással, hogy a követek sem húznak magyar ruhát, a mikor a főrendiházi ülésekre mennek. Az a felfogása, hogy «a csendes hallgatás több figyelmet érdemel, mint a kard és attila» s nem talál a magyar ruhában semmi bűvös erőt, mely a csendet megőrzi, mert «attilában karddal szinte úgy lehet illetlenkedni, mint más öltözetben». Midőn e felszólalás kapcsán az elnök és Szentkirályi között összeütközés támadt, Bezerédj is ismételten előadta véleményét, melynek lényege az volt, hogy a rend és csend fenntartása ügyében egyetért az elnökkel, a magyar ruha tárgyában elfoglalt álláspontját azonban nem tartja következetesnek. Bezerédj és Szentkirályi egyedül maradtak felfogásukkal, még Beöthy Ödön is az elnök mellett foglalt állást, pedig Bezerédj felfogása kétségtelenül helyesebb volt, mert a törvényhozó testület iránti tiszteletet nem a hallgatóság ruhájában, hanem magaviseletében kereste és találta meg.^[110]

36. PEST A XIX. SZÁZAD ELEJÉN.

A vallásügyi vitában 1843 augusztus 11-én erélyesen megvédi a parlamentarismus alapelveit: az elnököt megilleti ugyan szerinte az intés és figyelmeztetés joga, de rosszalását csupán az országgyűlés fejezheti ki. Az elnök csupán a tanácskozásokat vezeti, a határozathozatal joga az országgyűlésnél van s ha az elnök maga határozhatna, akkor az országgyűlés önállása megszünnék. Már azt sem tartja helyesnek, hogy az elnök a vitatkozásokban részt vesz hivatkozik az angol parlamenti gyakorlatra, a hol az elnöknek nem szabad vitatkozni, vagy ha részt akar venni a vitában, akkor másnak kell átadnia az elnöklést. Az elv megvédelmezése mellett nem habozik kijelenteni, hogy az elnöklő személynök parlamenti érzékében megbízik, mert tapasztalatai azt igazolják, hogy elnöki hatáskörét soha nem lépte át.

Nyilvánvaló itt a Bezerédj szándéka: meg akarja menteni az elvet, a mely a kormány emberei és a szabadelvű párt között ellentéteket támasztott s meg akarja teremteni a parlamenti békét, melyet az elnök eljárása veszélyeztetett.

A magyar országgyűlés régi betegségével, a sérelmekkel és kívánságokkal szemben, melyek tárgyalása sok értékes időt rabolt el mindig, egészséges újítást ajánl. Az javasolja az 1844 június 10-iki kerületi ülésen, hogy szakítsanak az eddigi szokással, mely szerint az összegyűjtött sérelmeket és kívánságokat egy törvényben küldötték fel, a melyek közül rendesen csupán a jelentéktelenebbekre kaptak választ, hanem terjeszszék fel ezeket egyenként. Javaslatát azonban nem fogadták el, továbbra is a régi együttes felterjesztési mód mellett maradtak.

Bezerédj nem centralista s az önkormányzati rendszer elleni támadásokkal szemben mindenkor felveszi a harczot. Az 1843 október 3-iki kerületi ülésben Zsedényivel ismételten polemizál s az önkormányzati rendszer elleni ellenszenvét azzal magyarázza, hogy nem ismeri a népet s bizalmatlan iránta. Bezerédj szerint nagy tévedés a népet úgy «tekinteni, minta csendnek-rendnek ellenségét, melyet azért gyámság alatt kell tartani s karszalagon vezetni». A nép tudja a legjobban, hogy mi a baja s hol kell segíteni rajta, az önkormányzat joga tehát méltón megilleti; különösen pedig megilleti a városokat, mert itt született meg az egész önkormányzati rendszer.

Magyarországon Bezerédj szerint már csak azért sem lehet a centralista rendszert meghonosítani, mert a kormány nem tette magát érdemessé a nemzet bizalmára. Azt természetesnek tartja, hogy «a franczia életét és mindenét feláldozza Napoleonért», mert Napoleon érdemessé tette magát a bizalomra. Magyarországon ellenkezően áll a dolog. II. József kormánypolitikája alapjában jó volt, de teljesen figyelmen kívül hagyta a nemzetiséget. Az utolsó 50 esztendő alatt pedig olyan politikát követett a kormány, a mely egyenesen a magyarság ellen van. Mindezek teljesen indokolttá teszik Bezerédj szerint, hogy a magyar nemzet az önkormányzati jog fenntartása mellett foglaljon állást s ellenezze az ellenséges kormány megerősödését.

Ugyanilyen szellemben polemizál Zsedényivel az 1843 november 11-iki kerületi ülésen, mikor az évenkénti országgyűlés iránti indítványát tárgyalják. Megyei intézményünket olyannak tartja, a mely közvetlen befolyást gyakorol az országos ügyek intézésére s ez az utasításadási jogot teljesen indokolja. Máskép áll az ügy ott, a hol a követeket nem önkormányzati testületek, hanem választókerületek küldik az országgyűlésre, a melyek csupán választási czélra gyűlnek össze s így utasításokat nem adhatnak. Maga az országgyűlés is a centralisatió bizonyos nemét képviseli, a mely elismeri, ápolja és tiszteli «a municipiumok életét, a nép önkormányzási jogát s mindenütt szabadon hagyja fejleni az életműködéseket». Ezzel szemben áll az a centralisatió, a mely «minden életet a kormányban akar összehozni, nemzeti önálló életet nem akar elismerni s a nemzetet csak oly lélektelen gépnek tekinti, melynek a kormány ad életszikrát s mozgató erőt». Ez utóbbit halálra vezető intézménynek tekinti, a melyet egyetlen igaz magyar sem pártolhat.

Mint a szabadelvű reformok s a demokratikus átalakulás bátor és megingathatlan szószólója mutatkozik be az 1844 július 4-iki kerületi ülésen, a hol Zsedényivel szemben megvédelmezi az ellenzéki törekvéseket s kemény kritika tárgyává teszi a főrendek magatartását. A magyar ellenzék Bezerédj szerint nem hivatalszerzési érdekből küzd az országgyűlésen, mert magyar országgyűlési követnek «hivatalhoz jutni nem nagy mesterség. Egy kis elisio, utasításmegszegés és az út nyitva áll». A magyar ellenzéket országos érdek vezeti működésében: Magyarország jövő boldogsága s ez a czél igazán nemes.

Visszautasítja Zsedényi azon vádját, mintha az ellenzék czéljai merő megvalósíthatlan ábrándok lennének. Hangoztatja, hogy nem a néptől ered a monarchia veszedelme, hanem a kiváltságos osztályoktól: «a status annál betegebb, minél kevesebb tagja bír jogokkal egészen azon pontig, a hol az utolsó polgár jogával kialszik végszikrája is a szabadságnak». Magyarországon a főrendek nem csupán az országgyűlés munkáját bénítják meg, hanem más téren is bajokat hoznak az országra. Így a horvátországi zavarok is jórészt onnan eredtek, hogy a magyar nyelv jogainak biztosítására javasolt törvény elfogadását halogatták.

Ez erős, de igazságos kritika miatt hasonlította Zsedényi Bezerédjt a franczia forradalmi korszak szónokaihoz, a min Beöthy Ödön annyira felháborodott, hogy erélyesen védelmébe vette Bezerédjt: «Szepes Saint Just és többekhez hasonlítá Tolna követét, kinek igéi reggeli imádságtól napalkonyatig csupa tiszta örök igazság», mondja Bihar követe s a mellett, hogy beszédjeiben ezt a kifejezést maga is sokszor használta, ez az «örök igazság» lehetett az, a mely Bezerédj nevéhez tapadt.

Az országgyűlés berekesztése tárgyában érkezett királyi leirat az 1844 augusztus 13-iki kerületi ülésen felszólalásra készteti Bezerédjt s nyugodt hangon, de határozott alakban a kormányra hárítja a felelőséget az országos politikában bekövetkező visszaesésért. A törvényhozás czélja szerinte a nép javának előmozdítása s e czélra kell törekednie a legfőbb hatalomnak is, mely a törvényhozás egyik része. A királyi előterjesztések a haladás jegyében készültek s a nemzet jövendő jólétének előmozdítására szükséges teendők egész sorozatát tartalmazták, most mégis úgy látszik, mintha megbánta volna tettét a kormány, vagy mintha nem is lett volna szándéka a felébresztett reményeket valóra váltani. Az országgyűlés bizalommal fogadta a kormány előterjesztéseit, minden erejével közreműködött a kormány terveinek előmozdításán s most a kormány teszi lehetetlenné működésének eredményes befejezését. Nem sürgette az országgyűlés a sérelmek orvoslását, hanem «egyedül azon munkálkodott, miképen lehessen a kegyes királyi előadásokban kijelölt tárgyakat minél előbb életbe léptetni». A törvényjavaslatok felterjesztését a főrendek akadályozzák meg, de ha a kormány komolyan életbe akarja léptetni azokat, akkor befolyását ez értelemben érvényesítheti is. Az idő rövidsége nem szolgálhat akadályul a törvényjavaslatok elintézésére, mert «szilárd akarattal, rövid idő alatt is sokat el lehet érni». Nem látja még idejét a szemrehányásoknak, mert «ha a kormány közremunkálni akar, ezen rövid idő alatt sokat teljesíthet». Az országgyűlés megtette a kötelességét, most a kormányon a sor, hogy igéreteit beváltsa.

Sajnos, Bezerédj reményei nem váltak valóra, a kormánypolitikában a konzervativ felfogás jutott diadalra s az országgyűlés nem teremtett olyan eredményeket, melyek a szabadelvű haladás ügyét biztosíthatták volna.

IV.
BEZERÉDJ MINT KÖZGAZDASÁGI ÍRÓ.
SZOCZIÁLIS ÉS NEMZETGAZDASÁGI TEVÉKENYSÉGE.

I.

ABBAN a nagy szellemi átalakulásban, mely a negyvenes évek kezdetén Magyarországon elénk tárul, jelentős szerepet vitt a hírlapirodalom, nevezetesen a Kossuth Lajos szerkesztésében megindult Pesti Hirlap. Előbb az Augsburger Allgemeine Zeitung volt a magyar államférfiak szellemi tápláléka, az Augsburger Zeitung szerepét kellett a Pesti Hirlapnak átvenni.^[111]

1840 deczember 31-én szerződött Kossuth Landererrel a Pesti Hirlap szerkesztése tárgyában s ettől fogva magasröptű szellemét, törhetlen energiáját s kitünő gyakorlati érzéket teljesen a Pesti Hirlapnak szentelte, melynek tekintélyt és érdeklődést tudott biztosítani a legszélesebb társadalmi körben. Szabadelvű haladás és korszerű reform volt a Pesti Hirlap jelszava s e jelszó a Kossuth tevékenysége következtében tetté is vált.^[112]

Kossuthban a természetes tehetségeket az 1832-36. évi országgyűlés légköre ébresztette fel s lelke csodás energiájával olyan merészen indult meg a reform útján, hogy nemzetét is magával ragadta. A külföldi irodalmában edzett szelleme az eszmék egész légióját termelte, melyeket a Pesti Hirlapban tárt az olvasóközönség elé. Az olvasóközönség pedig, a mely nem volt szokva a szabadabb szellemhez s az élénk irályhoz, valóságos elragadtatással olvasta czikkeit s lelkesedéssel indult meg a kijelölt úton.

A Pesti Hirlap munkatársai sorában az ország politikusainak színét-javát találjuk. Mindazok, kik a szabadelvű haladásért s korszerű reformokért lelkesedtek, a Pesti Hirlapban adták elő nézeteiket, a Pesti Hirlap útján igyekeztek hatni a közönségre és a Pesti Hirlapban harczoltak politikai ellenfeleikkel. E díszes írói gárdához tartozott Bezerédj István is, kinek tollából nem egy vezérczikk került ki s a ki kezdettől fogva meleg érdeklődéssel karolta fel a Pesti Hirlap ügyét.^[113] Nem riasztotta el az a szabadabb szellem, mely Kossuthot és hírlapját áthatotta s az volt a meggyőződése, hogy «azon felgerjedés, mely most a Hirlap iránya, modorja, következései felől Pesten Széchenyitől kezdve sokakat magához hoz, igen jól fog végződni és csak tisztításra, kellőbb formák életbehozására és szorosabb összeforrasztásra szolgáland, mely azután egy ideig ismét eltart».^[114]

Bezerédj általánosságban is lelkesedett a hírlapírásért, mert érezte, hogy óriási jelentősége van a közvélemény irányítására s ezért írta 1841 márczius 24-én Bezerédj Etelkának: «Csak írni most, írni. Biztasd, csak Laczit, hogy írjon ő is és szerezzen írókat a hírlapokhoz.» De nem csupán másokat biztatott, maga is tollat ragadott s megjelent cikkei méltán megérdemlik figyelmünket.

A Pesti Hirlap 1841. évi 13. számában hosszasan és nagy alapossággal fejtegeti a jobbágyterhek megváltásának gazdasági és pénzügyi előnyeit. Az ország hitelviszonyai szerinte olyan kedvezőtlenek, hogy a megszorult földesúr hitelintézetek hiányában nem tud kölcsönt szerezni, holott a megváltással jelentős tőkéhez juthat, a mely kamatot hoz s gazdasági beruházásokra fordítható, «úgy hogy hazánkban kevés kivétellel az ily tőke a földesúrra nézve nemcsak azon jövedelemmel jön tekintetbe, mely száztóli hatos kamatjában fekszik, hanem ennél nagyobbat hoz, sokszor pedig kétszer annyit s még többet is fordít». A tőke értékét Bezerédj szerint gyümölcse után kell mérni s ezen elv alapján az olcsónak látszó megváltási összeg «roppant summának hatásával bír». Bezerédj tehát «a gyors, bár mérsékelt» megváltást javasolja, mert ez nem csupán a jobbágynak hasznos, hanem a földesúrnak is. A gazdasági hasznosság elve tehát az, melyet Bezerédj előtérbe állít s e tekintetben gondolkozása Széchenyiével azonos csapáson halad.

De Bezerédj nem áll meg a hasznosság elvének hangoztatásánál, lelke sokkal emelkedettebb, semhogy a jobbágyság felszabadításának kérdésénél a hasznosság elvénél megállapodhatnék. Mélyen átérzi azt az erkölcsi értéket is, melyet a felszabadítás ténye magába zár s ez értéket nem késik feltárni, hogy a nemes szívűeket cselekvésre késztesse. «Végre nem hiú hit, – írja – hogy van dolog, melyet Isten áldása követ s ha van egy olyan, kétségtelenül a jobbágyok felszabadítása az. Ebből emberi jobblét, emelkedés, boldogulás virágzik fel s malasztja elég dús, hogy minden eszközt s ezek közt a pénzt is, mely a jót létre hozni segíti, szerencséssé, jól és gazdagon gyümölcsözővé tehesse.»

Végül egy előítélet megczáfolására tér át, mely a megváltás gyakorlati keresztülvitelét késlelteti. Sokan elvben meg vannak győződve a megváltás előnyeiről s hajlandók is lennének annak keresztülvitelére, ha az nem aggasztaná őket, hogy ezzel maradékaikat megkárosítják, mert 50-100 év mulva értékesebb lesz a föld s akkor nagyobb haszonnal váltható meg. Ez alapon Bezerédj szerint soha sem fogják megcsinálni a megváltást, mert «a mint 1841-ben nem meri valaki a világos hasznú változtatást megtenni, mert azt 1900-ban maradéka talán nagyobb nyereséggel tehetné, úgy az, ha nézetét nem változtatja, a 2000. évre fog várni és tovább». A jelent nem szabad mellőzni annak, a ki a jövendőt akarja, mert a jelen a jövő legbiztosabb eszköze. A ki nem úgy gondolkozik, arra méltán illik ama mondás: «Rusticus exspectat, dum defluat amnis».

BEZERÉDJ ISTVÁN.
(1842-ben készült kőnyomat után.)

A Pesti Hirlap 1841. évi 26. számában a földesúri kilenczedről ír. Hivatkozik Mózes I. könyvének 13. versére, a hol azt olvashatjuk, hogy Egyiptom földe kettős dézsmálás alá került, a mi a nép között elégedetlenséget keltett s a földmívelés hanyatlását eredményezte. Ugyanilyen szerinte a magyarországi földmívelés állapota is, mert a földmívelőt a földesúri terhek nyomják. Kifejti, hogy a földesúr, jobbágy és állam érdekei egyaránt azt sürgetik, hogy a földesúri kilenczed a tulajdon sérelme nélkül megváltás útján szüntettessék meg. A kilenczed és tized olyan intézmények, melyek a szabad földmívelés terhei, olyan rendszert kell tehát behozni, mely a földesúri érdekeket is biztosítja s a földmívelés szabadságát nem sujtja. A megoldást az 1832/36. évi országgyűlés VII. törvényczikkének azon intézkedésében találja meg, mely a földesúri terhek megváltását megengedi. Csupán az van hátra, hogy a törvényczikk gyakorlatilag is megvalósíttassék s a magyarországi földmívelés fel fog lendülni.

A Pesti Hirlap 1841. évi 47., 48. és 49. számában a «Szabadföld» czím alatt ismét az örökváltság ügyét tárgyalja s vitába száll a Századunk 21. számában kifejezésre juttatott ellenkező felfogással. Bezerédj a földbirtokrendszer teljes szabadságát védelmezi azon indokolással, hogy a tulajdon mindennemű megszorítása befolyásolja a mívelés rendszerét és a gyümölcsöztetés mértékét. Például az ősi, zálogos és per alatti jószágokat hozá fel, melyek jövedelmezősége szemmelláthatóan kisebb a szabad birtoknál. Szerinte ott találjuk meg a legtökéletesebb mívelési rendszert, a hol «idegen érdeknek, jognak és hatalomnak» a legkevésbé van a föld alávetve, illetőleg a hol a föld szabad.

A földmívelés szabadságát tehát az úrbéli terhek, a kilenczed, a robot stb. korlátozzák, a melyek nem csupán a jobbágyi, hanem a földesúri birtokot is terhelik. Az úrbéri terhekkel megkötött földet a közös birtokhoz hasonlítja, s így mindaz, mi «a közös birtok rossz voltáról és az elkülönzés jótékonyságáról mondva s elismerve van az úrbéri állapotra s úrbéri váltságra teljesen alkalmazható». Ugyanazon földön t. i. a földesúr a kilenczedet, néhány elkülönzött határt kivéve az ugar-, tarló, sőt a sertéslegelőt, a papság a tizedet, a jobbágy a földhaszonvételét, melyről «tudja Isten mit nem kell mindent tennie», bírják és «mindezek a jobbágyföldnek e szerinti közbirtokosai ugyanazon földnek mívelésében és használásában nemcsak különböző, hanem sokban ellenkező czélt, érdeket követnek».

A kötelező megváltás Bezerédj szerint nem egyéb, mint kisajátítás, a mi Magyarországon nem új intézmény, mert már is gyakorlatban van. Ezt a rendszert tartja a leghelyesebbnek, mert más országokban is bevált. A míg azonban az kimondva nincs, átmenetileg a megváltás szabadságával kellene élni a földesuraknak: «A míg gőzhajó nincs, vitorlákkal és evezőkkel is lehet valamit tenni és kár volna lemondani akár a földesuraknak, akár a jobbágyaknak a megváltásnak, további előkészítő intézetek nélkül is, csak saját erőnkkel próbálásáról, eszközléséről».

Bezerédj e czikkében kedvencz eszméjét, a jobbágyterhek megváltását igyekszik népszerűvé tenni s e nemes czél érdekében nem sajnálja az időt, a fáradságot s a vitázást. A vitában tárgyilagos és higgadt, nem viszi személyes térre az ügyet. Eszménye érdekében annyi nemes buzgalmat, annyi lelki tisztaságot tár fel, hogy nem maradhatott hatás nélkül, s ha nyilvánosan nem is ismerték el igazát, a lelkeket mindenesetre megnyerte ügyének.

A Pesti Hirlap 1841. évi 103. számában lelke alaphangulatát, az optimismust védelmezi meg, a mely közéleti tevékenységének vezetőmotivuma volt. Az optimismus Bezerédj szerint ösztönt ad a munkára s így hathatós tényezője a haladásnak. Magyarország közügyeiben haladást állapít meg s így nem talál okot a csüggedésre. Az élet vitákkal jár s ezért nem fél azoktól, nem szabad azonban szerinte személyi térre vinni a vitákat, hanem mindent a haza érdekének kell alárendelni. «Habár a napot néha felhő takarja, ha egy vagy más mód szűkítve tapasztaljuk a kört, melyben a fejedelem és haza közös javára kissé szabadabban és nagyobb sikerrel hathatni örvendtünk; ha látunk újra feltámadni ellenséges indulatokat, miket már száműzve vagy engesztelve gondolánk, ha egyik vagy másik oly érintéseknek vagy gyanusításoknak találja nyomát, melyeknek el kellene enyészniök tettei előtt s melyeken tehát ő magát mintegy felül érezheti, mint a hogy őt a haza elismerése méltán felül helyezi»: nem szabad csüggedni, hanem törhetetlen akarattal kell tovább dolgozni. Ilyen nemes felfogással csak olyan tiszta lélek bírhatott, a milyen Bezerédj volt, kinek apostoli hevét egy pillanatra sem homályosították el a kicsinyes támadások, melyek a mindennapi élettel járnak. Ha társai a szabadelvű eszmék munkásai voltak, őt méltán tekinthetjük apostolnak, kinek példája buzdítólag hatott. Erre a nemes felfogásra éppen olyan szükség volt az eszmék forrongó tengerében, mint a többi munkás kemény kezére. A diadalban a Bezerédj lelkesedésének éppen olyan része volt, mint a többiek munkájának. A többiek munkájukkal, Bezerédj lelke emelkedettségével nyerte meg a csatát.

Az úrbéri terhek megváltása után a telepítés kérdése az, mely Bezerédj figyelmét az 1842. év folyamán lekötötte. Fájdalommal látta azokat az óriási pusztákat, melyek népesség hiányában parlagon hevertek, s meg akarta szabadítani az országot attól a rettenetes kártól, melyet a parlagon maradt földek okoztak. A Magyar Gazda 1842. évi 7., 26. és 31. számaiban a puszták népesítéséről írt czikkei érvelésük alaposságával és irányuk komolyságával egyaránt feltünést kelthettek s Bezerédj legjobb alkotásai közé sorolhatók. Mindenekelőtt azon tényt állapítja meg bennök, hogy a telepítés intézménye nem új Magyarországon, mert már a XVIII. század folyamán rendszeresen telepítettek a földesurak, ez a telepítési folyamat azonban megakadt, pedig nem csupán a földesúr, hanem a nemzet szempontjából is elsőrangú jelentőségű volt. Párhuzamot von a telepítő és pusztai gazdálkodás között s megállapítja a telepítő gazdálkodás előnyeit: «Ember szállja meg a puszta földet, lakjék, szaporodjék rajta és kiessé, gyümölcsözővé tevén azt és élvezvén az abból eredő, az által öregbedő szellemi és anyagi jólétet – boldoguljon.» Azt, a mit Bentham a politikai sophismák osztályozásáról és taglalásáról tanított, a magyar gazdák figyelmébe ajánlja, hogy gazdasági dolgaikra alkalmazzák. «Kinek pusztája van, ne impopulálja», ezt hallotta gyermekségétől fogva a földbirtokos és megszokta, mint csalhatatlan aranyszabályt. A földbirtokososztály minden törekvése odairányul, hogy földjük «csak tágas és sok és még tágasb és még több legyen, habár az nem is műveljük, nem is használjuk, és erőinkhez s körülményeinkhez képest azt kellően művelnünk és használnunk nem is lehet». Hibáztatja továbbá azon előítéletet, hogy a termelés legfontosabb tényezőjét, a munkát teljesen figyelmen kívül hagyják s így a föld jövedelmét kizárólag «a föld productiv értékének tulajdonítják», pedig a nemzeti gazdaság nem csupán a földben és tőkében rejlik, az ember testi és szellemi ereje az előbbiekkel egyenértékű tényezője. Ezt a «legjobb, legbiztosb tőkét» ki kell emelni tespedéséből, hogy a munkásember is szerezhessen földbirtokot s erre legjobb alkalmul a telepítés kínálkozik. Ezt a tételt Bezerédj Smith Ádámtól vette át, ki a physiokratákkal szemben azt tanította, hogy az termelésnek legfontosabb tényezője a munka s munka nélkül a föld csupán nagyon szerény megélhetést biztosít az embernek. Egy négyszögmértföldnyi őserdő p. o. egyetlen vadászatból élő család ellátását alig képes biztosítani s ugyanazon terület megmívelve, ezrek ellátásra is elegendő.^[115]

Visszatérve Bezerédj dolgozatára, az ellenvetéseket is józan és egyszerű okoskodással czáfolja meg. Azt mondják, hogy a pusztai birtokos egészen és kizárólag élvezi földjének hasznát, a telepítő pedig kénytelen másokkal osztozni. E felfogással szemben Bezerédj azt vitatja, hogy az «embernek földje gyümölcsét másokkal megosztani egyáltalán mellőzhetlen szükség és kénytelenség, és nincs birtokrendszer, nincs törvény, mely ezen kénytelenség alól a föld urát felszabadítani képes volna».

A czikksorozaton meglátszik, hogy Bezerédj a kérdést alaposan végiggondolta s a tényleges állapotot kitünően ismeri. A kapcsolatos elméleti problemákat szakavatottan taglalja s a gyakorlat számára ügyesen értékesíti. Nem csupán azon kérdésekhez értett tehát, melyek emberbaráti értékűek voltak: a rideg gazdasági problemák is megragadták figyelmét s eldöntésükben ugyanazon lelkesedés vezette. Jó nemzetgazda volt s tudását e téren is értékesítette.

Bezerédj czikkét a Jelenkor 66. száma tárgyalta s azon véleménynek adott kifejezést, hogy csupán magyarokat szabad telepíteni a puszta földekre. E vélemény politikai színt adott a tisztán gazdasági kérdésnek s Bezerédj a Pesti Hirlap 1842. évi 198. számában erélyesen ráczáfolt ez állításra. A nemzetiség biztosítása és emelése szerinte is elsőrangú feladat s bármily előnyöket biztosítson valamely intézmény, ha nemzetiségi szempontból káros, mellőzni kell. A nem magyar ajkúak telepítésében azonban nem lát veszedelmet s ezért a telepesek nemzetiségét nem tartja fontosnak. Ha meggyőznék, hogy az idegen ajkúak telepítése nemzetiségi szempontból káros, úgy elfogadná a megszorítást, így azonban a telepítés sürgősségét nemzetiségi tekintetek nélkül kénytelen hangoztatni.

Ha magyar telepesek ajánlkoznak, úgy kétségtelenül magyarokat kell telepíteni; «mert ama ráfogást, hogy a magyar a felsőbb fokú mezei gazdaságra, földmívelési iparűzésre nem oly alkalmatos, mint például a német faj, puszta előítéletnek, üres szójárásnak fogja ismerni mindenki, ki a magyar földmívelést a repce és dohánytermelésben, lónevelésben, szarvasmarha tenyésztésben és hízlalásban és selyemtenyésztésünk zsenge állapotában működni látja».

Ha azonban magyar telepes nem akadna, fölmerül a kérdés, vajjon parlagon maradjon a magyar föld, vagy magyarországi tótokat, esetleg külföldieket telepítsünk-e rája, Felmerül a kérdés, vajjon nem magyar ajkú belföldieket, avagy megmagyarosítható külföldieket telepítsünk-e rája? E kérdésekre Bezerédj a következőleg válaszol: «Néptelen pusztaság a nemzetiség ellenében is csak merő negativ s a nemzetiségnek megóvására, előmozdítására nézve nem csak nem gyümölcsöző, hanem inkább csökkentő és ártalmas. – A haza földének művelése, viruló kies termékeny volta, az ezer alakú iparűzés, – a hasznot, előmenetelt, biztosságot szerző közlekedés és minden, a mi ezekből ered és ezekkel összefügg, hatalmas factorok a nemzetiség tekintetében is, és hol azok hiányzanak, tespednek, emennek dolga is bizonyosan kárát vallja.» Egyszóval Bezerédj szerint a gazdasági virágzás a nemzetiség javára van, a nemzetiség azonban egymagában nem áll meg gazdasági gyámolítás nélkül.

Ezután az idegen telepesek nemzetiségi állását veszi vizsgálat alá s megállapítja, hogy e szempontból minden veszedelem ki van zárva, sőt haszon származhatik belőle. A megtelepülő külföldiek nem lesznek nagyobb ellenségei a magyarságnak, mintha hazájukban maradtak volna, sőt remélni lehet, hogy a telepítés után megmagyarosodnak. Mindenesetre bizonyos, hogy a magyarországi idegenajkúak jobb indulattal lesznek a magyarság iránt, hamarább lehet remélni beolvadásukat, ha a telepítés következtében sorsuk javulni fog. Végül «a közhatalomnak is könnyebb leend törvényes kötelességét nemzetiségi tekintetben teljesiteni az ily új telepitésekre nézve, mint hazánknak ama vidékein, melyekről a nem magyarajku hazafiaknak pusztáinkra költözését várjuk».

Egy olyan nemzetiségpolitikai perspectivát nyit meg Bezerédj e kijelentésével, melyet a mult fényesen beigazolt. A nemzetiség csupán ott veszedelmes, a hol nagyobb tömeget alkot, elszórtan felszívódik, s az elszórásra a telepítés felette alkalmas. A külföldi telepesek nem lehetnek veszedelmesek, mert «német tartományokat, német törvényhatóságokat hazánkban képezni nem fognak», hanem a vármegyékben fognak elhelyezkedni s a hazai törvények szerint fognak élni. Hivatkozik a régi telepesekre, a kik «a nemzetiség minden tekintetei alatt sok régi tősgyökeres magyar ivadékkal a hasonlítást bátran kiállják, nem is szólván emezeknek oly ivadékairól, kik magyar szív, magyar származás, magyar jövedelem és a honnak minden rájuk háramló jótéteményei mellett más a nemzetiségre valóban igen jótékony cselekvésükön kívül az absentismusban gondolják hazafias kötelességüket leginkább teljesithetni».

A nemzetiség fenntartása érdekében Bezerédj szerint két módszert lehet követni, t. i. a külföldieket kizárni, vagy a betelepedetteket assimilálni. Az első módszer ellenkezik nemzeti jellemünkkel, a másik módszer hatása nagyon lassú. Annyi idegen elemet fogadott be különben is már eddig az ország, hogy a kizárás késő volna, tehát az assimiláláshoz kell fogni, erre pedig «mimagunknak és institutióinknak, családi s polgári állapotainknak tökéletesitése, tisztitása» a legjobb mód. Ennek azonban «nemzetiségünk szellemben kell kiindulnia, történnie, alakulnia», hogy haladásunk ne «a magyarságbóli kivetkezést vonja maga után, hanem mit az emberiség körében létező szépből-jóbúl elérhetőnek látunk, mit abból sajátunkká tehetni remélünk, magyar lélekkel, magyar czélzattal tegyünk magunkévá».

Ez a gondolat valósággal elragadja s káprázatos jövőt tár fel előtte. «Ne legyen nagy, jó, szép és magasztos Istennek világában, mely nemzetiségünkben helyét nem találná és abban virágzásra, gyümölcsözésre ne díszlenék. Igy házi s családi tekintetben és viszonyainkban, így polgári s alkotmányos intézeteinkben, állapotainkban, a melyekbeni tökéletesedés s az örök igazsághozi közeledés fog mindenekfölött odahatni, hogy a közöttünk lévő idegen elemek magyarosodjanak.» A haladás, a kultura, a jólét tehát azon tényezők, melyek Bezerédj szerint az idegen elemek beolvadását biztosítják s ezek megteremtésének szükségszerűségét hangoztatja czikke végén: «Ha alkotmányunkban, institutiónkban mindent oly czélból, oly módokkal látand intézve az idegen, mely a magyar földön lakó emberek érdekeinek a lehetőségig megfelel, ha alkotmányunkban, institutióinkban egy részről a nemzetiség áthatóan élni fog és mindenben úgy álland, hogy a közélet minden működő organuma, minden jelenése, eredménye a magyar nemzetiséggel összeforrva, ugyanazítva legyen; – ha institutióinkban és alkotmányunkban, közéletünkben nem azt gondolhatja szemlélni az idegen és nem ébredhet olynemű gyanu benne, mintha a hazafiaknak valamely osztálya a magyar nemzetiséggel mint ürügygyel akarna élni arra nézve, hogy a hazafiaknak többi osztályait s közbefolyástól és a közjó nagy résznek élvezetéből kizárva tartsa: ha látni fogja, hogy a magyar nemzetiségét nem csak a multnak reminiscentiáiban akarja éltetni, vagyis inkább elzárni, hanem mindazt, a mit az idők előhaladása, tapasztalása jónak mutat, szűkkeblűség és alárendelt érdekek monopoliumának bálványként imádása nélkül, Isten és ő igazsága szerint emberséges igyekezettel nemzeti állapotjaiban létrehozni igyekszik – ha azon sok visszást és gonoszt, mit ezen két kis szó: ősiség és invalidatio köztünk következtet, megszüntetjük; ha a szabad földnek biztos tulajdoni birtoka minden magyar hazafinak országunkban nyitva áll; ha a törvény előtti egyenlőség, minden magyar hazafit személyére úgymint vagyonára nézve egyformán biztosítni, oltalmazni és segítni fog; ha a hűbéres állapotnak maradványai halálos csontvázas karolással hazánk társasági s polgári állapotjait sorvasztani megszünnek; ha édes magyar hazánk védelmében megfelelőleg részt veend a magyar nemzetnek azon tősgyökeres osztálya, mely a magyar nemzetiség dolgában mindeddig elüljárt; ha a nevelés és oktatás magyar szellemben az emberi művelődés jelen fokozatához méltó módon minden hazafinak nyujt alkalmat magát s övéit kiképezni és az erkölcsbeni s ismeretekbeni előhaladást, a magyar nemzetiség kifejezésével gyermekeinkre nézve mintegy összeforrasztja; ha a műiparűzés ápolva s minden hazafinak segítve lesz Magyarországon és polgári institutióinkban kifejlődésére alkalmat, biztonságára nézve ügyeletet találni – akkor valóban minden jövevény önérdeke, önösztöne és a dolog természetében fekvő ellenállhatlan vonzalom által fog nemzetiségünkhöz csatoltatni.»

Ismét felveti a telepítés ügyében előadott nézetét a Pesti Hirlap 1842. évi 128. és 129. számaiban, a melyet a magyar mezőgazdaság számára nagy jelentőségűnek tart. A magyarság nemzeti hibájául rójja fel, hogy sok földre vágyik s «inkább határainak terjesztését, mint a földből előidézhető hasznot tekinti gyarapodásnak». Ez nem csupán a földbirtokosnál van így, hanem «a két kezében s kapájában levő tőkére szorult» szegény embernél is. Ez is többet vállal, mint a mennyit megbír és «pazarolja az aránytalan térre csekély erejét». Pedig sokkal jobb volna «a nomádféle fogalmakat s vágyakat eszmélettel s tapasztalással egy kissé fékezni» s a föld mennyisége helyett a jövedelmezőségre helyezni a súlyt. E féktelen földéhség egyik következménye a földbirtokososztály eladósodása s ennek korlátozásával nem lennének «azoknak sáfárai», kiknek pénzein kell gazdagságukat folytatniok, mely pénzekről nékiek tiszteik, ők pedig a gyapju, gabona, pálinka s egyéb kereskedőknek számolnak».

Elismeri, hogy a pusztai gazdálkodás a század elején eredménynyel járt, de kétségtelennek tartja, hogy telepítéssel a gazdálkodás még eredményesebb lett volna. A telepítést eddig az urbariális rendszer nehezítette meg s mégis a telepítés rovására írták az urbariális rendszer következményeit. A XVIII. században a telepítés terén aránytalanul többet tettek s vállalkozásuk eredménynyel is járt. A mi a XVIII. században jó volt, azt meg kell ismételni. Nem kell a túlnépesedéstől félni, mert «a földnek gyümölcsözése mind mennyiségben, mind minőségben oly mértékben öregbíthető, mire nézve az eddig és netovábbat igen nehéz meghatározni – ezen működésében pedig egyik főemeltyü, főfactor az emberi nem szaporodása». A javasolt reformtól ne várja a földmívelés bajainak orvoslását, mert «a földnek gyümölcsözése mind mennyiségben, mind minőségben oly mértékben öregbíthető, mire nézve az eddig és netovábbat igen nehéz meghatározni – ezen működésben pedig egyik főemeltyű, főfactor az emberi nem szaporodása». A javasolt reformtól nem várja a földmívelés bajainak orvoslását, mert «a szabad föld varázsereje nem orvosolja büntetőrendszerünk hiányait, nem szünteti meg adóbeli s azzal összefüggő katonai állapotunknak sem Isten, sem ember előtt nem igazolható bűneit». Kívánatos azonban, hogy a telepítés terén külföldön bevált üdvös intézkedéseket a magyar földbirtokososztály is szívlelje meg és alkalmazza. Bezerédjnek a czikkben hirdetett elvei a Malthus tanításai ellen irányulnak, melyek a népesség szaporodását veszedelmesnek tartották, mert a föld termőképessége nem tud vele lépést tartani s bizonyos idő mulva a túlnépesedés problémájához vezet. Bezerédj nem félt e veszedelemtől s bizonyos naivitással hirdette, hogy a föld akárhány ember ellátásra elegendő.

A Pesti Hirlap 1843. évi 221. számában a lelkesedésről és megfontolásról elmélkedik. Megállapítja, hogy «a lelkesedés és ihletődés, s mindaz, mi bennök a remény és szeretet erényeiből foglaltatik, oly sokszor csak gyanuval és gúnynyal vagy lenéző szánakozással találkozik az életben s ez által igen sokszor szárnya szegetik azon nemes erőknek, melyek nélkül mégis az emberi állapotokat méltó eredményre vinni nem lehet. A méltatlanság rendesen megbénítja a cselekvési kedvet s csak kevesen annak, kikben ellenkezőleg fokozza azt. Ehhez azonban az szükséges, hogy a ki magát valamely ügyben leginkább lelkesedve érzi, az iránt a komoly megfontolást és szorgalmas tárgyismeretszerzést is legmúlhatlanabb dolognak ismerje s ezek nélkül magával az ihletődéssel feladatát betöltve ne gondolja».

A meleg a természetben «minden életnek kútfeje», minthogy pedig a természet mindig következetes, a gondolkozásban sem válthat ki más hatást. «Vannak, kik a melegtől, az egész természetnek, a világtestektől le az ázalagokig, az élet principiumától éppen a természet legfelsőbb fokozatán, az ész és lélek működésében félni kezdenek. Pedig bizony virág és gyümölcs helyett csak dér és fagy az, mit ők így várhatnak.» Egy kitünő mondással illusztrálja állítását, melyet egy angol hadvezér csata előtt intézett katonáihoz: «Now put your trust in God my boys and keep your powder dry», t. i. bízzatok Istenben és ügyeljetek lőporotokra. Ez esetben a bizalom vagy a lőpor egymagában nem lett volna elegendő, a kettő együtt azonban meghozta a diadalt. Ugyanez áll a politikai életre is, az észre és kedélyre egyaránt szükség van, ha eredményt akarunk elérni.

GR. BATTHYÁNY KÁZMÉR.

Bezerédjnek a jobbágyterhek megszüntetése tárgyában kifejtett írói tevékenysége nem maradt hatás nélkül, nemes szándékát megértették és méltányolták, eszméit átvették és terjesztették. Bizonyságul utalunk Hetényi János koszorúzott pályamunkájára, melyben a szerző Bezerédjre hivatkozva állapítja meg, hogy «a földmíves annál kevesebb tiszta haszonra számolhat dézmás földéből, minél jobban megmívelte azt».^[116] Ugyancsak Bezerédjre hivatkozik, mikor a kötelező megváltásnál megállapítja, hogy ezzel «nemcsak a jobbágyvagyon szabaduland fel az örökváltság ösvényén, hanem a földesurak tulajdonai is, mik most például úrbéri jövedelmeikben léteznek».^[117] Bezerédjnek a Pesti Hirlap 1841. évi 13. számában leírt gondolatait idézi, midőn a megváltás pénzügyi előnyeit fejtegeti,^[118] s végül a Pesti Hirlap 47., 48. és 49. számaiban közölt czikkéből idéz annak bizonyítására, hogy a megváltással nem szabad késlekedni.^[119] Egy szóval Hetényi, ki gr. Batthyány Kázmér 100 arany jutalomdíját megnyerte, sokat merített Bezerédjből. Bezerédj érdemes munkásságának legszebb elismerése azonban az volt, hogy mikor a Gazdasági Egyesület a Batthyány Kázmér jutalomdíjának odaítélése felett dönteni hivatott bírálóbizottságot kiküldötte, annak elnökségét Bezerédj Istvánnak, «a melegkeblű emberbarátnak, hazafinak s az úrbéri megváltás ügye tettleges pártfogójának» ajánlotta fel.

II.

Bezerédjt sokan fölényes gesztussal csupán csak utópiákat kergető idealistának hirdetik. Pedig Bezerédj egyike volt a legjózanabbul, a legpraktikusabban is gondolkozó magyar fejeknek. S éppen az az érdekes, hogy míg a legtöbben fölényes theoretikus tudásuk révén igyekszenek áttérni a praktikumra, Bezerédj theoriája praktikumával ugyanazon egy ösvényen halad, sőt ő legtöbbször bevált praktikumából fejleszti tovább ideális theoriáit.

Bezerédj a szabad föld barátja. A jobbágynép birtokszerezhetésének s tehermentesítésének lelkes szószólója. S nemcsak, mint sokan, öblöshangú szónoklatokkal, elasztikus hírlapi czikkekkel, de – tettleg is. Szerinte az a legjobb földmívelés, mely az embert – legszabadabbá teszi.

Az urbérváltságról a Századunk 21. számában megjelent czikkre készült «Szabad föld» című válaszában azt mondja többek közt: Minél szabadabban bánhat az ember az ekéje, vagy kapája alá fogott földdel, minél inkább kedve és ereje szerint (mint a Századunkbani czikkely mondja) «túrhatja, gyúrhatja azt és a termés maximumát sajtolhatja ki belőle» – annál jobb, tartósabb a termés és annál nagyobb a magán és köznyereség. Azonban – és erre jól vigyázzunk – a «túrást, gyúrást és sajtolást» csak önmaga számára, hasznára szereti és fogja tenni a művelő … és «a földnek kiszívott utolsó csepp vére helyébe» – mint a Századunk czikkelye mondja – a legjámborabb ember sem fogja örömest és éppen nem fogja «újra beleönteni» saját verítékét, értékét, idejét, ha birtokának czíme őt nem biztosítja, hogy a «bele öntött új élet» gyümölcsét ő fogja élvezni, vagyis, ha földjének szabadságán nem örvendhet… «A föld szabadsága nem abban áll, hogy a földnek adjunk jusokat művelőjének ellenében, sőt éppen ellenkezőleg: a művelőnek kell adni minél teljesebb just földjére nézve, hogy a földművelés megszabaduljon azon bilincsektől, melyekkel terhelve magas czéljának meg nem felelhet.»

Ezeket a szép elméleteket hirdető szavakat Bezerédj 1841-ben írja. Ő azonban már a medinai kilenczed-megváltási szerződéssel 1838-ban, a kakasdi örökváltsági szerződéssel pedig 1840-ben reátér a dolog praktikumára, vagyis előbb megszületik a reális valóság tyúkja, mint az ideális theória iménti – tojása…

Bezerédj a legelsők közé tartozott, kik az 1842/26. országgyűlés VII-ik t.-czikkének azon felhatalmazásával éltek, hogy jobbágyaikkal a földesúri kilenczed megváltása tárgyában egyezséget kötöttek.

Az az egyezség, mely a medinai jobbágyokat részesítette a megváltás áldásában, 1838 július 8-án kelt. A szerződés szövege szerint az 1838, 1839 és 1840. esztendőkben a medinai jobbágyok a földesúri kilenczedet nem a termés arányában szolgáltatják be, hanem minden telek 6 pozsonyi mérő őszi gabonát, 4 pozsonyi mérő zabot és 4 pozsonyi mérő morzsolt kukoriczát tartozik adni. E szerződéssel Bezerédj a jobbágyságot azon igazságtalan teher alól akarta felmenteni, hogy minél jobb volt a termésük, annál többet tartoznak fizetni a földesúrnak, de viszont biztosítani kívánta őket, hogy szorgalmas munkájuk megérdemelt gyümölcsét élvezhessék. Minthogy a jobbágyok javát tartotta szem előtt, nem akarta, hogy rossz termés után a szerződés terhes legyen rájuk s éppen azért fenntartotta számukra a jogot, hogy ha jég verné el a határt, a földesúri kilenczedet termésük arányában fizethetik meg tovább is. A szerződés szövege a következő:

«A medinai jobbágyainknak könnyebbséget szerezni, egyszersmind a földnek jobb művelését előmozdítani s a törvény ajánlását teljesíteni kívánván, velök a földesúri kilenczedre nézve olly kötésre léptem, a reánk következő három termésre – tudniillik az 1838-ik, 1839-ik és 1840-ikre nézve, hogy azt ők nem természetben adják, hanem annak fejében minden egy egész telektül hat pozsonyi mérő őszi gabona, millyen terem, négy pozsonyi mérő zab és négy pozsonyi mérő kukoricza morzsoltan szolgáltassanak általok apáti majoromba, minden szem tisztán megrostálva, az egy jégesőt kivévén – semmi más ok ezen egyezést nem másítja, azon esetben azonban, ha jég verné el a határt, a jobbágyokat ezen szerződés nem kötelezi s az előbbi mód tudniillik: természetben adhatják a dézsmát.»

38. A MEDINAI SZERZŐDÉS UTOLSÓ OLDALA.

Ezen szerződésről Leopold Samu azt írja, hogy «csak 1846-ban véglegesíttetett».^[120] A dolog azonban úgy áll, hogy a szerződés véglegesítve soha nem lett. Bezerédj 1846 deczember 4-én beterjesztette ugyan a vármegyéhez a Hidján szeptember 6-án aláírt 3 végleges példányt, a melyekbe az 1838. évi ideiglenes szerződést is majdnem szószerint belefoglalta, de jóváhagyó válasz a helytartótanácstól egész 1848-ig nem érkezett. Bezerédj nemesszívűen úgy kívánt segíteni a jobbágyokon, «akik nemcsak az örökváltság tőkéjét készpénzben kifizetni nem képesek, hanem még a kamatfizetést sem merik elvállalni», hogy «a készpénz hiányát határozott mennyiségű termesztményekkel és részszerént szabad munkával fogják pótolni». Joga volt, illetve szabadságában állott mindenkinek a kilenczedet készpénzzel is megváltani a tolnai utolsó három évi gabonapiacz középára alapján 5 százalékban megfelelően tőkésített összegért, amely három év alatt fizetendő. Bezerédj és örökösei azonban nem követelhetik a pénzbeli megváltást. Az úrbéri füstpénz-váltságot 5% kamatkulcs mellett 8 pengő forintban állapították meg házanként. Az úrbéri robotmegváltásnál egy gyalog napszámot 10 pengő krajczárral vettek számításba. De Bezerédj, ha például valakinek évi 5 frt. a robotváltsága, az ez után eső 100 frt. tőkéből 10%-ot elengedett. A tőke egyszerre, vagy 10 frt.-os részletekben fizethető. A papi dézsmát, melyet ő az illető telekre haszonbérben bír, átengedi. A pécsi káptalannak azonban a haszonbért ők fizetik s a plebánosi 16-ot is. Házatlan zsellérek úrbéri szolgálatának megváltásáért semmit sem követel s ezek ezentúl is mentesek legyenek minden tehertől. A kender-kilenczedről és fonásról szintén lemond. A bordézsmát azonban kiadni tartoznak. Az úrbéri rendezés költségét ő viseli. Az úrbéri rendezés után reá eső földterületre igényt nem tart, illetve azt igaz arány szerint nekiek adja át. Ha így területszaporodás áll be egyeseknél, ezért több váltságdíjat nem fizetnek, viszont, ha másoknak birtoka kisebb lenne a szerződésben felvett úrbéri állománynál, a váltság módosul.

Ezek voltak a végleges szerződés pontjai, a melyekhez azonban ugyanazon a napon egy-két «nyughatatlankodó» teljes megnyugtatására Bezerédj még egy pótnyilatkozatot is kiállított, a melyben a szerződés 4 pontja szerint, a robot-váltságnak kamatát szabad napszámos munkával leróni akaróknak, minden neki szolgálandó ilyen nap után, a váltságösszegre eső részen felül még egy váltó garas nyereséget biztosított. 2-szor ha valaki az úrbérrendező per reá vonatkozó ítéletével megelégedve nem lenne, magára nézve az örökváltságról egy év leforgása alatt lemondhat. 3-szor ha netán a majdan hozandó úrbérváltsági törvényben kiszabott váltságdíj a medinaiakra nézve a mostaninál könnyebb és kisebb lenne – a különbséget nekik elengedi s a kik a váltságdíj-tőkét már lefizették, azokat kárpótolja, ő azonban még a törvényes váltságdíj nagyobb összegben való megszabása esetén sem követelhet többet.

Amint tehát látszik, Bezerédj elment a méltányosság legszélsőbb határáig. Mivel azonban időközben az 1847/8. esztendei úrbéri felszabadító törvény meghozatott s a jobbágyok kedvezőbb helyzetbe jutottak, a felterjesztett váltságszerződést onnan felülről «további értekezletre bocsátották». Bezerédj maga fogalmazta meg a helytartótanácsnak szóló vármegyei jelentést, mely a következőleg hangzott:

«Miután a m. 1848-ik … napján … sz. a. költ kegyes intézete Bezerédj István úrnak az akkoriban Medinán volt jobbágyaival kötött örök úrbéri váltság-szerződést nem hagyván helyben, azt további értekezletre bocsátani rendelte, – mielőtt pedig az T. Ns. Tolnavármegye az 1848-dik február … tartott közgyűlésének … sz a. végzése folytán következett volna, az 1847/8. eszt. országgyűlésének úrbéri felszabadító törvénye meghozattatott. B. I. választást ajánlott volt jobbágyainak, – akarják-e az ezek és ő közte munkában volt szerződést befejezni, – avagy az egész dolgot felhagyni?

Erre a medinai volt jobbágyok egy értelemmel és ismételve azt nyilatkoztatták: hogy ők most már az ország törvénye által amúgy is minden úrbéri kötelezettségtül fel lévén mentve, a készülőben volt örökváltsági szerződés fejében pedig még éppen semmitsem fizetvén és semmit sem adván, vagy szolgálván, az amúgy is még be nem fejezett szerződésrül továbbra semmit tudni nem akarnak, attul végkép elállanak és annak ellenmondanak. A mikép az egész megkezdett váltság dolga teljesen elenyészett és a medinai úrbéri állapot Bezerédj Istvánra és volt jobbágyaira nézve is tisztán az általános törvény rendelése mellett maradt.

A mit a dolog folyamatához képest ezennel nyilatkoztatunk és bizonyítunk.»

Az ügy tehát a medinai jobbágyok kivánságára abbanmaradt. Bezerédj az eredeti szerződéseket visszakapta s azok egyikére sajátkezűleg jegyezte rá a következőket: «Medinai örökváltság félbeszakadt, a jobbágyok lemondtak és maradt a tiszta úrbéri állapot.»

Mindez azonban semmit sem vonhat le Bezerédj úttörő érdeméből. Kétségtelen, hogy a jobbágyság sorsán enyhíteni czélzó törekvésével itt is – megelőzte korát…

III.

Kakasd, ez a jómódban úszó tolnamegyei község is nagy részben Bezerédjnek köszönheti boldogulását. Az ő révén jutott jóléte mai alapjához, a népe által annyira sóvárgott termőföldhöz.

Gőzsy Máté, a Festetich grófi uradalom ügy- és jószágigazgatója, 1840 január 30-án kelt levelében tudtára adta a Pozsonyban követeskedő Bezerédj Istvánnak, hogy gróf Festetich Sándortól megbizatást nyert a birtokához tartozó Kakasd község örökös eladására. «A birtok szép, hasznos, a Dunához és önnek birtokához közelfekvő» – írja Gőzsy – «24 egész és egy fél úrbéri, tökéletesen szabályozott sessió; 19 házat bíró zsellér (a házatlanok számba sem vétetvén), 169 hold legjobb úri szántóföld, 171 első osztályzatú úri rét; 3 1/2 hold belső telek; urasági vendégfogadó és malom, gróf Festetich Erneszt úrral feles. Fixusok 1100 v. forintra terjedők; gazdasági épületek 3000 forintot érők; 59 1/2 hold kilenczedes szőllő s még több kisebb használatok.» «Ajánlja a birtokszerzést azon körülmény is, hogy az eladó Festetich Sándor gróf néhány ezer forint készpénzt kíván csak, a többire adósságai átvehetők, de továbbá Festetich Erneszt grófnak ama nyilatkozata, hogy ha testvérje eladja kakasdi birtokát, ő is kész a magáétól megválni.»

39. GŐZSY MÁTÉ LEVELE BEZERÉDJHEZ.

Bezerédj, mint szerző-ember, kapva-kapott az alkalmon s testvérével, Pállal, csakhamar nyélbe ütötték az egész vételi ügyet. Akkor a birtokosztály az öreg Bezerédj és fiai között még nem volt még, ők tehát voltaképpen édesatyjuk nevében jártak el. Az öreg úrnak azonban, mint később látni fogjuk, előzetesen tudomása sem volt a dologról, legfeljebb már csak a kész szerződést írta alá. A két testvérnek azonban nem az volt a czélja a birtokkal, hogy azt saját kezelésükbe vegyék. Erre nem éppen esett kézügyre. Bezerédj Istvánt anyagi előnyök mellett magasabb nemzetgazdasági tekintetek vezették. Földet akart juttatni az azért sóvárgó népnek. Velük örökváltsági s bérleti szerződésre lépni, sőt megvolt a telepítési szándéka is. Éppen ezért úgy a Festetich Sándor, mint az Erneszt gróf részen Gőzsy jószágigazgatóval nyomban megindíttatta a jobbágyokkal való örökváltsági tárgyalásokat. Sőt sejtvén azt, hogy az akkor vele ellentétes politikai magatartás miatt meghasonlásban élő Festetich Rudolf gróf Erneszt testvérje birtokrészére a vérségi jog alapján vételigényt támaszt, a Festetich Erneszt gróffal kötött szerződésbe, annak egyik alapfeltételéül azt is felvétette, hogy a vevő a grófnak a jobbágyaival már előzetesen megkötött úrbéri, illetve haszonbérleti szerződését is respektálni köteles.

Az úrbvérváltsági szerződést úgy a Sándor, mint Erneszt-féle részre id. Bezerédj István «mint a kakasdi helység örökös földesura» 1840 szeptember 15-én írta alá Hidján. Így terjesztették be a vármegyéhez további jóváhagyásra. Mivel azonban Festetich Rudolf gróf, a testvérbátyja, Festetich Erneszt által eladott részre csakugyan ellenmondással élt s vérségi jogánál fogva a fele birtokrészt át is vette, 1840 november 2-án ifj. Bezerédj István, «mint édesatyjának nemes Tolnavármegye előtt e szerződéstételre különösen vallott meghatalmazottja» a Festetich Sándortól átvett részre új örökváltsági szerződést terjesztett be a vármegyéhez jóváhagyásra, viszont Festetich Rudolf gróf az id. Bezerédj István által 1840 szeptember 15-én aláírt, akkor már a vármegyénél fekvő szerződésre vezette rá az itt következő záradékot:

«Miután én, alúlírt gróf Festetich Rudolf, az ezen szerződésben érdeklett és foglalt kakasdi birtokrészt, melyet Bezerédj István úr testvérbátyámtól, gróf Festetich Erneszt úrtól megvett, a törvényes előintés következtében vérség elsőségi jogomnál fogva általvettem; ezen örökös úrbéri szerződést, melyet még testvérem, gróf Festetich Erneszt úr jobbágyaival megállapított, a melynek végrehajtását Tettes idősb Bezerédj István úrnak tett eladás feltételéül kikötötte, tökéletesen elvállalom, magaménak nyilatkoztatom és újra teljesen megerősítem. Kelt Kakasdon szeptember 27-én, 1840 esztendőben, gróf Festetich Rudolf.»

– Festetich Rudolf gróf tehát az Erneszt-féle részt átvette, de a kakasdi jobbágyokkal sem külön örökváltsági, sem külön haszonbérleti szerződést nem kötött, mind a kettőt elfogadta úgy, a hogy azt idősebb Bezerédj István a jobbágyokkal már szeptember 15-én megkötötte, a miért is ez a Festetich Rudolf által aláírt örökváltsági szerződés ugyanazonos az ifjabb Bezerédj István által 1840 november 2-án aláírt szerződéssel. S a gróf szintúgy magáévá tette id. Bezerédj István szeptember 15-én aláírt haszonbérleti szerződését is, amely az örökváltsági szerződésnek mintegy kiegészítője volt.

Az örökváltságdíjat jobbágytelkenként 900 ezüst forintban állapították meg, a mi összesen 24.300 ezüst forintot tett ki. A földesúri részt pedig a gróf 14.700 ezüst forinton és 100 darab aranyon zálogosította el, a mely összegből 10.000 ezüst forintot és 100 darab aranyat a jobbágyok már az előbbi tulajdonosnak, Erneszt grófnak, lefizettek s ezt az eladó beszámitotta a vételárba. A zálogjog 1840 július 1-én vette kezdetét és 1872 július 1-ig tartott s csupán az esetben volt felbontható, ha az örökváltsági szerződés kormányhatóságilag jóváhagyást nem nyert volna. A gróf Festetich Ernesztől megvásárolt kakasdi birtok zálogba adott földesúri része kitett szántóföldekben 70 8/32 holdat, elsőrendű kaszálókban pedig 93 16/32 holdat s hozzá tartozott egy hajdúház és egy birkaakol.

A gróf Festetich Sándortól vásárolt birtokrészre nézve a jobbágyokkal ifjú Bezerédj István által 1840 november 2-án kötött örökváltsági szerződést a «Társalkodó» czímű pesti lap 1841. évi január 16-iki 5. számában némi kommentárral szószerint közölte. A szerződés szerint: «Vagyon nekem Bezerédj Istvánnak a kokasdi helységben az említett gr. Festetich Sándortul megvett részjószághoz tartozó huszonnégy egész és egy ötnyolczados úrbéri sessióm; – egy egész telkes jobbágy pedig köteles évenként szolgálni a hosszú fuvar helyetti napszámmal együtt az úrbéri 7-ik czikk szerint 54 kétmarhás napot; s így 24 5/8 sessióra esik évenkint 1329 6/8 napi marhás szolgálat. – Az említett szabályozási per szerint tartozik minden 5/8-os jobbágy a maradék földekbül nekik különösen kiosztott földek s rétekért 21 1/2 napi két marhás robotot szolgálni és így 25 öt nyolczados 62 4/8 marhás napot; összesen tehát 24 5/8 sessió 1392 2/8 marhás napot; – Ugyanazon úrbéri per szerint a kokasdiak a 6 font kender-fonás helyett 6 gyalog napot szolgáltatván, ad 24 5/8 sessio 144 6/8 gyalog napot. – Zsellérház van 18, mellyek 18 gyalog napjával számítva, adnak 342 napot. Ezek felszámolása után, mi a marhás és gyalognapszám böcsára megállapítását illeti: noha a szerződő kokasdiak is elismernék azt, hogy egy napi munkára magok szekerével, takarmányával és kenyerükkel, – tekintve nemcsak a náluk, de az egész vidékükön divatozó, s főleg a dohánytermesztés által nagyobb fokra emelt iparukat, melly a marhás és kézimunka becsét is tetemesen növeli, a nyárit s télit egybevetve, és jelesen vonóssal egy pengő forinton, gyalog pedig 14 p. kron alul nem állnának ki, mégis a vonós szolgálatot csak 48, – a kézit pedig csak 12 ezüst krban számítva is, felrúgna az összes marhás és kézi szolgálat évenként 1211 forint 8 krra p. p. – A házat bíró kokasdi jobbágyakon kívül vannak másnál lakók is, vagy úgynevezett házatlan zsellérek, kik évenként 12 gyalog napot kötelesek szolgálni földesuruknak. Noha ezeknek szolgálati is évenkint nem megvethető ágát teszik az úrbéri jövedelemnek, mégis ezek felszámolását elhagyván, az illy szolgálatok követelésétől szinte örökre elállók, és jobbágyim könnyebbségökre azokat az illető háztulajdonosoknak átengedem. – Úrbéri ház van öszvesen 62, mellyek mindegyike egy évi bérül egy ezüst forintot fizetvén, tészen ezen úri illetőség 62 forintot.

Az úri kilenczedre nézve, melly nekem az úrbéri 7-ik törvényczikk szerint a belső telkek, rétek s ugarokat kivéve, minden földi és hegyi termésekből és pedig természetben adatik, az 1837, 1838 és 1839-iki bár köztudomásra nem jobbak közé tartozott termésekből egy középtermés a kilenczedlajstromok szerint dolgoztatván ki, és ezen általányos mennyiség szintén e három évben divatozott folyóárak középszáma szerint vettetvén fel, megyen egy évi kilenczednek értéke ezüstben 715 frt 20 krra; tészen tehát ezen előszámlált jobbágyi adózásoknak és szolgálatoknak egy évi értéke 1988 frt 29 kr. p. p., mely 6 pctes kamatuk tekintve, felér 33.141 forint tőkepénzzel pengőben. – Mint feljebb mondatott, áll a szerződés tárgyául felfogott földesúri úrbéri birtok 24 5/8 jobbágyi telkes ülésükből, és 19 házas zsellérekből; mellyekből az úrbéri törvény értelmében nyolczat egy egész telkes ülésre számítva, tészen az öszves úrbéri birtok 27 egész sessiót; melly számmal az úrbéri jövedelem tőkéjét, azaz: a feljebb kiszámított 33.141 pengő forintot elosztván, esnék egy egész jobbágytelekre örökös váltságul tőkében fizetendő 1223 ft. 44 1/2 kr. pengő. Azonban bizonyságát akarván adni annak, mennyire szívemen hordozom jobbágyim előmenetelüket, gyarapodásukat, és számos iparkodó földművelő családnak jobb, feljebbvaló sorsra, karba emeltetését; nem különben azon üdvös törvényt, mellynek ótalma alatt köttetik e jelen szerződés, tettel, és valódilag is tehetségem szerint életbe, foganatba hozni óhajtván s igyekezvén, a feljebb minden egy sessióra esendő váltságból 323 pengő forintot 44 1/2 krt., öszvesen mindannyira nézve 8841 forintot pengőben nekik elengedek, és az egy egész jobbágyteleknek örökös váltságául jobbágyim által megajánlott kilenczszáz pengő forintot, következve a 27 egész sessiotul ezen megegyezés szerint esendő huszonnégyezer háromszáz ezüst forintot, – három olly huszast, mellyből 60 darab egy finom koloniai márkát tészen, egy forintba számlálva, – elfogadom, s mint váltságárt megállapítom.

Jobbágyim üdvös törekedésük könnyebb sikerülhetésére ezen megváltott telkekre nézve átengedem nekik minden pénzbeli felbecsülés nélkül a papi szerződés mellett bír tizedrészes jogomat és ezen használat iránt az illető egyházi hatóságokkal törvényes viszonyomat is ezentúl minden felszámolás nélkül.

Átengedem ezenkívül minden felszámolás nélkül nekik azon haszonvételt és részt, melly a közlegelőbül, a mint arra nézve a közös haszonvételt az érintett úrbéri perben történt végrendelet is megállapítja, engem illet, és az úrb. törvény értelmében leendő elválasztás esetében illetni fogna; úgy, hogy ők az egész legelőt mint sajátjukat akármiként szabadon használhassák, s egymás közt fel is oszthassák. Értődvén az igaz arány, és a törvényben meghatározott szabályok szerint – sőt nyilván kifejeztetvén: hogy a mostani zselléreknek az egész legelőnek felszámolt mennyiségből az őket illető részt – ha kívánják – azon esetben is külön kiadni kell, ha netalán a község a legelőt feltörve használni akarná; miután máskülönben az egyéb föld nélkül szükölködő zsellérek marhájukat tartani nem tudnák. Továbbá a plebánusnak, iskolamesternek és jegyzőnek az úrbéri illetőségeket a legelőbül kivánságukra a község elkülönözve kiadni köteles leend azon esetben is, ha a község a legelőt mostani módon akarná tovább is használni; értődvén, hogy a nevezett személyek akkor a közlegelőn marhát nem járathatnak. Megjelöltetik s kiköttetik továbbá: hogy a határbeli molnároknak, kik eddig is a közös legelő gyakorlatában voltak, ha a legelő jelen állapotja változnék, elkülönözve szinte kiadandó lészen, minden malomkerékre egy hold, 1200 négyszögöllel számítva, a malomtelek szomszédságában. Értődik továbbá, hogy lemondván ekkép az uraság minden közlegeltetési jussáról – az ő majorságbeli földén s rétjén a lakósok semmi szín alatt legeltetést, vagy más haszonélvezetet nem követelhetnek s nem gyakorolhatnak. – Mindezen előszámlált és szerződő jobbágyimnak örökösen átengedett úrbéri tartozások, szolgálatok s adózásoktól tehát, úgymint minden néven nevezendő marhás s kézi robottul, házbértől (füstpénztől), s mindennemű földi s hegybeli termesztvények úri kilenczedétül, a papi dézmát illető jogomtul s a közlegelői illetőségemtül örökösim nevében is, és mostantul fogva minden időre elállok, azoktól szerződő jobbágyaimat (melly nevezet alatt a zselléreket is értem), közösen s egyenként, nemkülönben utódikat örökre felmentem, feloldom s feloldottaknak ünnepélyesen nyilatkoztatom; bizonyossá tevén őket ezen soraimmal, hogy sem én, sem örökösim sem tőlük, sem utódiktól bármelly néven nevezhető úrbéri tartozást, szolgálatot, vagy adózást, nem fogunk követelni, sem nem is követelhetünk; tiltván ezt az igazság, és az 1839/40-diki 7-dik törv. czikk, és csak az úri törvényhatóság maradván fenn a törvény értelmében.

Végzetül a sokszor előszámlált s tőlem szerződő jobbágyimra örökösen átszálló úrb. haszonélvezetekért örökváltságul lekötelezett 24.300 ezüst forintot következő szakaszokban kívánom pontosan, és hátramaradás nélkül általok s utódaik által lefizettetni; s ugyan 1841-iki jul. 1-én négyezer nyolczszáz huszonöt forintot – a f. eszt. septemb. 29-ik napjátul, mióta t. i. mindennemű úrb. adózások és szolgálatok rájok nézve elmúltak – számítandó 6% kamatokkal; (ugyanennyit hasonlóul 6% kamattal 1842-ki júl. 1-jén; 1843-ik júl. 1-én szinte 4825 ftot 6 procent kamattal, 1844-iki júl. 1-én ugyanennyit hasonló kamattal; – végül az utolsó 5000 forinton 6 procent kamattal, melly kamatok minden részenkinti fizetéskor – mint említtetett, f. eszt. sept. 29-ik napjátul lesznek számítandók 1845-iki júl. 1-én. Ha pedig a szerződő jobbágyok ezen pénzt még előbb is kívánnák lefizetni, én azt kamataival együtt előbb is felvenni fogom.»

Az ugyanekkor kötött zálogos szerződés a földesúri részre vonatkozik, melynek egy részét Bezerédj István a királyi kisebb haszonélvezetekkel együtt 16 esztendőre adta át felszabadított jobbágyainak 12.700 ezüst forintért, amelyből 10.000 ezüst forintot kötelesek voltak november 7-ig lefizetni. A zálogos szerződés 1840 szeptember 24-től 1856 szeptember 24-ig szólott s csupán az esetben volt felbontható, ha az örökváltsági szerződést a kormányhatóság jóvá nem hagyná. A zálogbaadott földesúri rész 106 15/12 hold irtásrétből, 87 hold kiirtott erdőföldből állott, mely utóbbit az előbbi tulajdonossal kötött szerződés szerint 1842. évi Szentmihály-napig Schneider Ferencz használhatta. Ide tartoztak még a malom, mészárszék és fogadóbeli épületek. A földesúri részből annyit adott át Bezerédj István a jobbágyoknak, mint Festetich Rudolf az általa átvett Erneszt-féle birtokból. Az erdőföld többi részét, csőszházzal és a vadászati joggal együtt fenntartotta magának. S fenntartotta még a fogadó melletti magtár tulajdonjogát is s a fenntartás okául a Festetich Erneszt résszel való egyformaságot hangoztatja. E szerződést Bezerédj István 1840 november 27-én módosította oly értelemben, hogy lemondott a vadászati jogról s a fizetendő nemesi terheket és segedelmeket a Festetich Rudolf rész jobbágyaival azonos módon szabta meg.

Az örökváltsági szerződést aztán beterjesztették a vármegyére, még pedig, a mint a kakasdi úrbéres község ékesnyelvű beadványában mondja: «Az 1840-iki törvény 7-ik czikkelyének 9-ik szakasza üdvös hatását az ő és legkésőbb maradékaik boldogulásukra most, midőn erre földesuraik kitünő jótékonysága örvendeztető alkalmat nyújtott, hálás érzéssel használni sietvén», a négy példányban kiállított szerződést «azon alázatos könyörgéssel nyújtja a tekintetes Karok és Rendek elébe, hogy azok egyikét Ő felsége királyi székéhez juttatás végett a nagyméltóságú m. kir. helytartótanácshoz felküldeni méltóztasson».

Az iratokhoz csatolva van úgy a Festetich Sándor, mint Festetich Erneszt részére 1837-38-39. években esett kilenczed pontos jegyzéke, a melyet Gőzsy Máté inspektor átszámítva folyó értékre, egy-egy birtokrészre 1788 frt 22 kr. átlagos évi jövedelmet állapított meg.

A vármegye elég gyors volt a felterjesztésben. Az 1840 november 20-án kelt kérvényt már a november 23-iki közgyűlésben bemutatja Perczel Gyula alszolgabíró s a vármegye 1840 deczember 2-án küldi fel a helytartótanácshoz. Itt azonban nem igen siettek az elintézéssel, úgy hogy a kakasdiak megúnják a várakozást s 1843 november 18-án kérvényt nyújtanak be a vármegyéhez, a melyben kifejtik, hogy «szerződésük ünnepélyes kihirdetésére illy hosszú ideig tellyes bizodalommal és alkalmatlankodás nélkül várakoztak, az 1840. évi VII. törvény 9. §-ának értelme, sőt világos rendelete szerint azonban kérik a szerződés halasztás nélküli kihirdetését».

A vármegye erre érdekes utasítást küld követeinek: «Szabatosság és világos értelem olly főkellékei a törvénynek, hogy azoknak hiányában a legüdvösebb rendeletek is életbe nem léphetnek, sőt általok a félremagyarázás és elferdítésnek új támaszai keletkeznek», – mivel «több ízben kényszeríttettek már az utóbbi országgyűlésen alkotott törvényczikkek homályosságát sajnosan tapasztalni», a követ urakat az 1840. VII. t.-cz. 9-ik §-nak azon többértelmű szavaira figyelmeztetik, melyek az ily örökváltsági szerződésnek a helytartótanács által «mentül előbb és a mennyire lehet 6 hónap alatt leendő leküldését rendelik». Minden bizonytalanság elkerülése végett tehát odautasítják a követ urakat, «hogy ezen kétes szerkezetnek megváltoztatását és az «amennyire lehet» szavaknak kihagyását eszközölni iparkodjanak».

A helytartótanács végre 1844 Boldogasszony hava 2-ik napján leküldi a legfelsőbb királyi elhatározással is jóváhagyott úrbérváltsági szerződést, oly változtatással azonban, «hogy az illető háztulajdonosok a házatlan zsellérektől bárminemű úrbéri adózásokat semmi tekintetben ne követelhessenek». Bezerédj ugyanis a másnál lakó, vagyis házatlan zsellérek 12 gyalog napi szolgálatát minden ellenszolgáltatás nélkül «jobbágyai könnyebbségére» az illető háztulajdonosoknak engedte át s ezt a helytartótanács törölte.

A kakasdi örökváltságról először a «Hirnök» 1840 deczember 24-iki 103. száma adott hírt s ezt Bezerédj István érdemének tüntette fel. E közlést 1841 január 14-iki 4. számában helyesbítette azzal, hogy a megváltás igazi megindítójának nevével is meg kívánja ismertetni olvasóit. Előadja tehát, hogy Festetich Erneszt már megkötötte jobbágyaival úgy az örökváltságot, mint a zálogos szerződést, mikor kakasdi birtokrészét id. Bezerédj Istvánnak eladta. Az eladáskor pedig kikötötte, hogy a szerződéseket a vásárló köteles betartani s a mennyiben osztályosai közül valaki 15 napon belül elővételi jogával élni kívánna, az is csupán e feltétellel veheti át a birtokot. Gróf Festetich Rudolf élt is e joggal s elvállalta a szerződést. Kakasd másik felét id. Bezerédj István Festetich Sándortól vette meg s jobbágyaival hasonló szerződést kötött. Ez a közlés valószínűen Festetich Rudolftól származik, a ki politikai ellenfele volt Bezerédjnek s e közléssel a Bezerédj érdemeit kívánta csökkenteni, nehogy népszerűsége ez úton is erősödjék. Bezerédj maga is közreműködött e czél előmozdításában, mert hivatkozással a Hirnök 1841. évi 4. számára, a Pesti Hirlap 1841. évi 13-ik számában elhárítja magáról a megváltás érdemét. Kijelenti, hogy nem önállóan járt el ez ügyben, hanem csupán atyját képviselte, mikor a szerződést megkötötte. A megváltás érdemét elsősorban a tolnai uradalom ügyészére, Gőzsy Mátéra hárítja, aki az örökváltság ügyét előkészítette. Kívüle még egy kakasdi származású pap részére vitatja az elismerést, ki a jobbágyokat az örökváltság tervének megnyerte.

E nyilatkozatban több a szerénység, mint a valóság. Gőzsy Máté előbb már idézett birtokvételt felajánló levelében egy árva szó említés sincsen arról, hogy ő akár a Festetich Sándor, akár a Festetich Erneszt-féle birtokrészen a jobbágysággal az örökváltsági szerződésnek előmunkálatait akkor még csak meg is kezdte volna. Pedig majdnem lehetetlen, hogy a mikor az eladási feltételeket olyan precziz részletességgel felsorolja, említést ne tett volna Bezerédjnek, mint leendő vevőnek arról, hogy ezen már előbb megkötöttnek jelzett szerződéseket respektálnia kell. Kizárt dolog ez különösen a haszonbérleti szerződésre vonatkozólag, a mely a birtok további értékesíthetésére az új vevőnek teljes 32 évig, vagyis 1872-ig megkötötte a kezét. Mivel tehát Tolnavármegye levelestárában sincsen semmi nyoma, hogy ezeket az előzetesen kötött szerződéseket akármelyik Festetich gróf oda jóváhagyás végett már előbb bemutatta volna, kétségtelen bizonyságú dolognak kell elfogadnunk, hogy Gőzsy Máté jószágigazgató az örökváltsági és haszonbérleti szerződések előkészítését már csak a Bezerédjvel való előzetes tárgyalások után, tehát ennek tudtával és óhajára kezdte meg. Bezerédjnek ugyanis nem állhatott érdekében, hogy két ilyen, a birtokával összefüggésben sem álló, terhes szerződésekkel lekötött birtokrészt különös ok és czél nélkül átvegyen. Ő ezeket a birtokokat mindjárt hasznosítani kívánta, részint örökváltsági szerződés, részint bérbeadás által. A mikor tehát a Festetich Sándor-féle részen az erre vonatkozó előmunkálatokat megkezdte, érdekében állott, hogy az Erneszt-féle részen is hasonló munkálat induljon meg. Azért kellett tehát az Erneszt gróf és közte létrejött szerződésbe egyik fő feltételül az örökváltsági és haszonbérleti szerződések respektálását belevenni, hogy ellenmondás esetén Festetich Rudolf keze is mintegy kötve legyen s a Sándor-féle részen már megindult szerződéseket meg ne akaszthassa. Festetich Erneszt gróf azonban jobbágyaival formális szerződésre egyáltalán soha nem lépett, legfeljebb szóbeli megállapodás lehetett köztük, de ez is Bezerédj kezdeményezésére. Így az egész kakasdi örökváltság főérdeme bátran írható Bezerédj István számlájára, mert ha Gőzsy még ettől függetlenül már előbb megindította volna a mozgalmat, akkor is előtte, mint a vármegyébe csak 1838-ban betelepedett új ember előtt, Bezerédjnek a medinai és szedresi jobbágyokkal ebben az évben már megkötött örökváltsági szerződése lebeghetett követendő például.

Kétségtelen tehát, hogy minden szerénykedése ellenére ebben az egész dologban ifjabb Bezerédj István a fő mozgatóerő. Ismert szerénységére kell visszavezetnünk a Pesti Hirlap 1841. évi 19-ik számában, a Jelenkor 9-ik számában közlöttekre vonatkozó ama kijelentését is, hogy a kakasdi örökváltsági szerződést atyja kötötte, ki a jószágot Festetich Sándor és Ernő grófoktól megvette. Tény, hogy a szeptember 15-én kelt első szerződést édesatyja írta alá, de hogy Bezerédj István és öccse Pál már csak akkor avatták be édesatyjukat az egész birtokvétel tervébe, a mikor az már jóformán bevégzett dolog volt, mutatja Bezerédj Istvánnak öccséhez Pestről, 1840 július 8-án reggeli 3 órakor, gőzhajóra szállás előtt írott levele, a melyben azt mondja, hogy Pesten 6000 forintot felvett s a napokban Festetich Sándort az első rátára 10.000 forintra kielégíti. Azután már könnyen lélegzenek s Pál Bécsben, ő Pesten, mint veni vidi, vici emberek végzik a nagy dolgokat s a papának csak hírül viszik, ki sokszor nyugtalankodott kettőjük vállalatán, de meg örülni is látszik rajta.

Mindezekből világos, hogy Bezerédj, mint ritka, születisztelő fiú, csak édesatyjának akart kedveskedni, a mikor a szerződéskötés érdemét nyilvánosan is az ő nevéhez fűzi.

1841 február 27-én aztán már dícséri Pálhoz írott levelében a kakasdiakat, hogy máris lefizették addigi tartozásaikat. Méltó jövendőt jósol nekik.

A kakasdi örökváltsági szerződés 1846 július 11-én nyert végleges befejezést, a mikor a jobbágyok a váltság-összeget teljesen lefizették s Bezerédj István őket a szerződésen erről megnyugtatta.

Bezerédj 1847 november 2-án még egy örökadás-vevési s telepítési szerződést is kötött Schneider Ferenc kakasdi lakossal, akinek ő a neki még ott megmaradt majorsági földjéből 37.600 négyszögölet adott el 2400 pengő forintért, a melyet 1848 január első napjáig tartozott lefizetni. Bezerédj külön is megokolja az eladást: «Mely eladást én, Bezerédj István, a kitett pénzfizetésen kívül, azon indító okból is teszem, hogy Schneider Ferencz úr a kakasdi község örökváltságánál szerzett jeles érdemeinek, nem különben azon kész és hasznos szolgálatainak, mellyeket a kakasdi birtokom használatára nézve nekem teve s tészen, részemrüli méltó elismerése jelét adjam és maradandó emlékét hagyjam; – de továbbá még azon czélból is, hogy a földnépesítés üdvös állapotja, s a közjóllét és jövedelem forrásai ezen szerződés által is némileg a hazában öregbítve s szaporítva legyenek.»

Kikötötte, hogy Schneider és maradékai a vett területen vagy ahhoz közel a Bezerédj által «már azelőtt megszállított telkek sorjában» lakótelepet állítsanak és tartsanak fenn mindenkorra.

A jobbágyokkal kötött zálogos szerződést aztán 1850 szeptember 28-án adásvételi szerződéssé változtatta át Bezerédj István, a mikor is a Festetich Sándor-féle rész teljesen a régi jobbágyok tulajdonába ment át s ez által véglegesen is biztosítva lett a ma oly gazdag és virágzó Kakasd községnek további fejlődése és mai jóléte, a mely legfőbbkép Bezerédjnek nemes gazdasági politikájára vezethető vissza.

IV.

Láttuk Bezerédj István írói működéséből, hogy rajongó idealista volt, de láttuk azt is, hogy nem szakítá el magát a földi talajtól, ember módjára élt, gondolkozott s cselekvéseiben is megtaláljuk a mindenkori okos számítást, előrelátást, tervszerűséget. A takarékosság volt egyik főelve. Nemcsak arra törekedett, hogy megtartsa azt, a mi a sors kedvezéséből rá jutott, de hogy növelje, gyarapítsa, kapzsi haszonlesés nélkül, szorgalmas munka által.^[121]

Az örökség útján rájuk szállott tolnamegyei birtokot azonban, hogy úgy mondjuk, előbb be kellett fogni a kultura igájába. Meglehetősen nagy, sivár, futóhomok területek voltak azon s a hajdani török dúlás nagy emberveszteségét sem pótolta még teljesen a nép természetes szaporodása.

Csapó Dániel példájára a homoktalaj lekötésére ő is fásítással kezdte. Nagy akácz- és fenyveserdőket ültetett s 1835-36-ban, mint a Tolnamegyében nagyobb erővel megindult selyemtenyésztési mozgalom egyik vezető embere, szederfával telepített be jókora területet. S mivel helyes szocziális érzékkel, jövőbe látó szemmel észrevette, hogy a haladás szekerét belekapaszkodó kezek vissza nem tarthatják, a jobbágyság előbb-utóbb elkövetkező felszabadításával nagy társadalmi eltolódások, új alakulatok lesznek s a kizárólag másnak dolgozó kéz átformálódik a saját hasznát és boldogságát előmozdító eszközzé, így elfogy, megritkul az amúgy is gyéren művelt uradalmak ingyenes robotos-munkaereje, éppen azért bölcs előrelátással már jó eleve gondoskodni kívánt róla, hogy mintaszerűen vezetett birtokán dolgos kezekben hiány ne legyen.

Ismert idealizmusán kívül ilyen, emberileg érthető, praktikus gondolkozásra vihető vissza Bezerédjnek az az elhatározása, hogy Apáthi nevű, tulajdon nemesi-jogú, minden úrbériségtől ment birtokából egy részt kihasított s azon Szedres név alatt külön községet alapított.

Legelőször Benedek Istvánnal lépett szerződésre a következő érdekes feltételek mellett:

1. Bérbe adott neki 3 hold földet, ezer ölenként 5 ezüst forinttal, még pedig a ma annyi sokszor emlegetett: örök haszonbérleti joggal.

2. A haszonbérletet felmondani egyik félnek sem lehet s az maradékról maradékra száll, de másra is átruházható, úgy azonban, hogy a föld egy holdnál kisebb részekre fel nem darabolható. Ha az örökösök megegyezni nem tudnának, kótyavetyének van helye s a befolyó összegen osztozkodjanak.

3. Minden változás bejelentendő. Az örökös minden holdtól egy pengőt fizet, a vevő vagy más szerződő minden száz forint után szintén 1 forintot.

4. Ezen három holdon felül a haszonbérlő semmit sem követelhet. Sem legelőt, sem fát, tüzelőszert, vagy marha, baromfi járást stb. Telkeiket tartoznak az örökbérlők eleven, vagy másféle kerítéssel körülvenni.

5. A bérlő, a korcsmatartást kivéve, a telket bármikép használhatja, építhet, mesterséget űzhet, nyithat boltot, műhelyt, gyárat is, pálinka- és serfőzőt, de kimérés nélkül.

A 6-ik pont szerint, mely egészen Bezerédj érdekes gondolkozására, magasabb erkölcsi felfogására vall, ha a haszonbéri telektulajdonos büntető perben másodízben büntettetik, vagy ha a szedresi, vagy szomszéd határokban fát, mely nem tulajdona, levág, letör, vagy elront s ha bűnét még kétszer ismételné, az olyannak Szedresen helye ne légyen, ottlevő minden birtoka elkótyavetyélendő s a gonosztevő, vagy fabűnös köteles három hónap alatt a községből elköltözni, hogy eme község a veszedelmes és jót gátló, zavaró tagoktól mentes legyen.

7. Az örökbérlet 1839-ben kezdődik. Ezen év bérfizetéstől mentes. 1840-ben a félbér fizetendő. 1841-től kezdve azonban a három hold után a 15 frt. félévi részletekben esedékes.

8. Ha a lakóházak száma 50-re szaporodik, Bezerédj kötelezte magát, hogy egy-két holdból álló helyet ad iskolának s a tanítónak lakásul és házépítésre 15 ezer égetett téglát. Ha 100-ra emelkedik a házszám, egy lelkipásztor részére 3 holdat, háza építésére 15 ezer téglát s a templomnak is helyet ad s építésére 20 ezer téglát és mindezt teljesen ingyen.

9. A mig a házak száma 25-re nem szaporodik, a bírót Bezerédj vagy maradékai nevezik ki s a bírónak minden lakóháztól 1 forint jár. Azután pedig az ő vagy maradékai kandidácziójára s a 20 évet meghaladó lakosok szabadon választják.

10. Bármely vitás kérdés eldöntésére Sztankovánszky Imrét választják bírájuknak, míg él, felebbvitel nélkül. Utóbb a járási főszolgabírót.

Bezerédjnek eme örökbérleti, első szerződése szép sikerrel járt. Bár ő magát nem kötelezte hasonló szerződéskötésre többekkel szemben is, egyre-másra jelentkeztek a bérleni szándékozók, a kikkel aztán Bezerédj hasonló külön szerződésre lépett.

1846-ban annyira növekedett a lakosok száma, hogy Bezerédj már községházáról gondoskodott s a községház számára az 1 számmal jelölt telket örökre odaajándékozta, oly kikötéssel azonban, hogy az mindig községházául szolgáljon, azon boltot, vagy korcsmát nyitni nem szabad, a felesleges szobák azonban bérbe adhatók. Az egész telket eleven szederfa sövénynyel kell bekeríteni s rajta ajtót és kaput állítani s azt a tért, a melyet a ház és udvar el nem foglal, köteles a község mindenkorra szederfákkal beültetni.

Érdekes, hogy Bezerédj később a községi bírót titkos szavazással választatta s korcsmát csak az alatt a feltétel alatt építtetett, hogy a kis község lakói kötelezték magukat az iskola czéljaira bizonyos évi hozzájárulásra.

«Szívén hordván Szedres községnek állapotát, a község közadó terheinek könnyebbítésére» is alapító levelet állított ki.

E szerint 1. minden ő általa bérbe adott hold föld után 30 pengő krajczárt rendel a szedresi községi pénztár részére, a melyet az időnkinti birtokos január és júliusban fizet be a községi pénztárba. Ezen fizetés a birtokosok által sohasem váltható meg, még ha a telkek bármikor örök áron megváltatnának is, hanem a telkeket örök időre terheljék.

2. Ezen jövedelmet a szedresi lakosokra, a vármegye által kivetendő, bármely közadó pótlására rendeli. Az esetleg fennmaradó összeg a község szabad rendelkezése szerint, annak közös szükségleteire szolgál s ha elég nem lenne, a többi természetesen a községi lakósokra a rendes adókulcs szerint kivetendő.

3. Mivel ezen alapítást a földje árának interjéből tette s ez az ő ajándéka, erre nézve sem a község, sem pedig bárki más változást nem tehet.

4. Az alapítási pénzről nemcsak hogy külön számadás vezetendő, hanem a pénz is külön fiókban tartandó s más jövedelemmel összezavarás nélkül, egyenesen a vármegyei pénztárba adandó.

5. Felbonthatlan alapítványára Tolnavármegye felügyeletét és pártfogását is kikéri.

1845 deczember 16-án aztán «beváltani akarván a szedresi lakósoknak oskolájukra nézve tett igéretét s ezen felül is, hogy jóindulatának jelét adja s a népnevelés legüdvösb dolgát előmozdítsa», két, majdnem azonos alapítólevelet állít ki. Egyiket Szedres róm. katholikus lakosai, a másikat az ágostai és helvét hitvallást követő lakosok részére együttesen, mely szerint:

1. A katholikusok részére iskolai czélra 929 négyszögöl telket ajándékoz teljesen ingyen.

2. Az iskolai alap jövedelmére, a Szedres községben általa kiadott minden hold föld után, míg azt kath. vallású bírja, a harmincz pengő krajczárt rendel jan. és júl. elsején esedékes fizetéssel. Ezen járandóság, éppen úgy, mint a községi adóra tett alapítványnál, sohasem váltható meg.

3. Minden magvaszakadottsági örökséget, mely a lakosokkal kötött szerződés szerint őt, vagy örököseit illetné, a szedresi iskola tőkéjének gyarapítására rendel.

4. A szedresi korcsma, fogadó s mészárszék összes jövedelméből évenként 10 pengőt ad a róm. kath. iskolának. Ha azonban ő, vagy örökösei a haszonélvezeti jogot másnak eladnák, tartozna 200 pengő forintot az iskola pénztárába letenni, a mely tőkésítendő.

Az elősoroltak ellenében a következőket köti ki:

a) A 2. pont alatti fizetés csak a katholikus vallású lakosoktól jár. Ha a birtok más vallásúakra megy át, azok a saját felekezetűek iskolájához tartoznak fizetni. Ha a telekbirtokosnak nincsenek iskolás gyermekei, fizetni akkor is tartozik, mert a telepítő-szerződés szerint ezt az összeget amúgy is Bezerédjnek kellene fizetnie.

b) Az iskolákba hidjai, jegenyési, vagy apáthi-pusztai gyerekeknek is szabad járni, de tőlük, valamint a szedresi földbirtoknélküli lakóktól nagyobb iskolapénzt szedni nem lehet, mint a földet bíró szedresi katholikusoktól.

c) A 2-4. pontban kijelölt jövedelem 4/5 részben a tanítót illeti. Az utóbbitól a tanítónak és gyerekeknek szükséges könyv, tanszerek, iskolai butorok és eszközök szerzendők be. A 3. pont alatti magvaszakadottsági örökség minden egyes esetben tőkésítendő s annak kamatja az iskola bármely szükségletére felhasználható.

d) A telekhasználat a tanítót illeti.

e) Ezért a tanító köteles a telek egy részén szeder- és gyümölcsfa-iskolát tartani. A jövedelem az övé, de tartozik évente legalább 6 nemesített gyümölcsfát, 6 diófát és 50 darab szederfát a legjobb viseletű 6 fiú és 6 leány iskolás közt kiosztani, az iskolatelken évente 3 nemesített gyümölcsfát s a temetőn, helység-telken vagy utczán 6 drb szederfát ültetni. Ezeket az első 4 évben hidjai kertjéből ő szolgáltatja. A telken a fatenyésztésen kívül egy darab lóherést, valamelyes konyha zöldséget és virágot is köteles tenyészteni, hogy a gyermekek mindezt zsenge éveikben megszokják, megkedveljék.

f) Az iskolatelken korcsmát, árusboltot tartani, regálékat gyakorolni nem szabad.

g) Míg él, az iskolapénzből kiadás csak helybenhagyásával történhetik.

6-szor. Alapítványára nemes Tolna vármegye felügyelését és pártfogását, a törvény értelmében kikéri.

Az evangélikus és helvét hitvallástételt követők részére kiállított alapítólevele ugyanilyen szövegű. Csak az ajándékozott telek nagyságában van némi különbség. Az utóbbi felekezetek telke 815 négyszögöl s a tanító vagy tanítók az első három évben csak a telek felét használhatják, a másik felének jövedelmét az 1849-ik év újesztendeig az evangélikus község iskolája építésére segedelmül használja.

Ezeken kívül Bezerédj még egy, az ő békeszerető lelkét annyira jellemző pontot is felvett az alapítólevélbe, azt t. i., hogy ha a két protestáns felekezet közt idővel a jó egyetértés megváltoznék s különválva, külön iskolát akarnának, az iskolatelek két hasonló részre osztassék, az egyik vagy másik részen levő épületekre nézve egymást hites felbecslés szerint kielégítsék. A pénz, más érték, a lélekszám vagy birtokarány tekintetbe vétele nélkül, két egyenlő részre osztassék s a 2. és 3. pont alatti jövedelem csak a saját hitvallásúaktól illeti őket.

Azt a szíves tanácsot és kérést csatolja azonban rendelkezéséhez, hogy az elválást kerüljék nemcsak azért, mert különválva alig lesz módjuk két iskolát oly módon ellátni, hogy azokban gyermekeik kellő oktatást és nevelést nyerjenek, hanem azért is, «mert ezen zsengéjében levő kis községet csak az összetartás és egyesség emelheti fel és teheti Isten segítségével virágzóvá s erőssé: ezen egyesség és összetartás pedig a gyermekkorban és gyermeknevelésben gyökerezend meg legerősebben…» Ezért atyailag inti az előtte valóban kedves község minden hitvallásbeli jelen és jövendő lakosát, hogy az egyetértést táplálják s őrizzék mindenben: «Azon felekezet és azon személy fog bizonyára Isten előtt legkedvesebb és a község eránt a legjótékonyabb dolgot cselekedni, ki engedékenységgel, más eránti méltatással és ha kell – önmegtagadással is ezen összetartást és egyességet eszközlendi.»

Ezen alapítólevelet Bezerédj aztán 1846-ban Tolna vármegyének is bemutatta s ez a felügyeletet elvállalta és az oltalmat megigérte.

S Bezerédj hűn teljesítette igéretét a templomépítésre is. 1846 augusztus 13-án azt írja Pál öccsének: A szedresi templomban már vasárnap isteni szolgálat volt, ámbár kívül még nem volt összetisztogatva.

A szedresi protestansok 1847-ben imaház építtetése czéljából a helytartótanácshoz fordultak segélygyűjthetési engedélyért s ezt ott meg is engedték.

Erre vonatkozólag s a mi általában Bezerédj vallási meggyőződését és gondolkozását illeti, meg kell említenünk, hogy ő itt is liberális, sőt utópia felé hajló állást képvisel. Szerinte nem az Istennek van szüksége a templomra és imaházra, de az embereknek, hogy az Istent feltalálják. Éppen azért a közös imaház híve. Azt szeretné, ha mindnyájan felváltva, de ugyanazon egy helyen imádnák az Istent. S mivel ez a katholikus templomi szertartás miatt kivihetetlen, azért minden lehetőt elkövet, hogy legalább a két protestans felekezet közös imaházban dicsérje az Istent.

Ily nemes gondoskodással aztán a kis Szedresben virágzó községet alapított.

Mindez azonban nem ment nehézségek nélkül. A telepítés nehéz problema. A telepített népet nevelni kell, átgyúrni, jobban mondva csiszolni, mint a drágaköve, hogy igazi értékké váljék. A szedresiekben eleinte megvolt bizonyos renitenskedő szellem. 1848-ban panaszkodnak a vármegye ellen is a közszolgálattal való súlyos megterheltetés miatt. Majd kérik magukat a nemzetőri kötelesség terhe alól is felmenteni. S akadt egy-két szájas 1848-ban a szabadságtól megittasult – felesek közt is. Bezerédjnek a néppel bánni tudó természete azonban simán megoldta a belső konszolidáczió kérdését.

Az általa alapított község ma is virágzik. S talán lesz idő, a mikor szorgalmas, törekvő lakosai megemlékezve egykori nemeslelkű földesuruk úttörő érdemeiről, a mégis csak szürke Szedres nevet felcserélik a Bezerédjfalva – örök hálájukat jobban kifejező – elnevezéssel.

V.

Bezerédj nevéhez a selyemtenyésztés terén is úttörő érdem fűződik. Nem ő volt a magyar selyemtenyésztés első meghonosítója, de bátran elmondhatjuk, hogy ha eme nemes szoczialis hivatást teljesítő mozgalom minálunk végképen el nem aludt, sőt megifjodva új életre kelt, ebben nagy része van Bezerédj Istvánnak, ki e téren is nemcsak a szó, de a cselekvés embere volt s úgyszólván tanitómestere magának Széchenyi Istvánnak is.

A magyarországi selyemtenyésztés első nyoma Baranya vármegyébe vezet, a hol I. Lipót alatt 1680 táján egy Passardi János Péter nevű toricellai származású olasz tett kísérletet a selyemtenyésztéssel. Pasardi magyar nőt vett el, Pellérden és Aranyoson birtokos lett s 1708-ban I. Józseftől magyar nemességet kapott. Halálával azonban elalszik a dolog, míg aztán a magyar telepítések s köztük a Tolna vármegye benépesítése körül olyan óriási érdemeket szerzett Mercy Kolos Florimund tábornok kezébe nem veszi. Mercyt III. Károly 1720-ban a temesi bánság kormányzójává nevezte ki, a hol figyelmét mindjárt a szederfák tenyésztésére fordítja s Rossi mantovai származású apát vezetésével nagy eperfatelepeket állít, a melyeket drákói szigorral véd. Temesvárott selyembeváltó hivatal, gombolyító, sőt szövőgyár is létesül.

1733-ban azonban Mercy tábornagy meghal Olaszországban, mire hanyatlás áll be s Mária Terézia kelti új életre a selyemtenyésztést Szlavoniában. Eszéken gubóbeváltót állítanak s a temesi bánságban és Kecskeméten is hozzálátnak a selyemtenyésztéshez.

Tolna vármegyében az első írott nyom 1766-ra vezet vissza.^[122] A helytartótanács szederfák ültetését sürgeti. Ezt a központi és völgységi járásban nyomban meg is kezdik. Itt már régebben is voltak szederfák, de a helytartótanácshoz 1770-ben tett jelentés szerint az egész vármegye területén mindössze csak 768 darab.

Az első termelési év 1771. Ekkor 24286 darab egyéves szederfát ültettek ki, de össze-vissza csak 9 font selymet szállítanak be Eszékre, ezt is oly silány minőségben, hogy 10 1/2, sőt 20-30 font gubó adott egy font tiszta selymet.

A vármegye azonban nemes, dicséretes buzgalmat fejt ki. 1771 év őszén már állandó selyemtenyésztési biztost alkalmaz Csákányi János személyében, a kinek évi fizetése 60 forint, ingyen lakás s utazáskor élelmezés és előfogat. 1772-ben fizetését 100 forintra emelték fel s Szekszárdon a pécsi postamester házában vettek neki lakást 12 forintért. Alkudtak a házra is, de végre is az uradalom vette meg 1500 forintért s kész volt selyemgyárnak átengedni.

A megye Szekszárdon kívül Tamásiban és Kölesden is szedreskertet állított s két ifjút a megye költségén Eszékre küldött, hogy a szederfák ültetését és a selyemtenyésztést tanulmányozzák.^[123]

A rohamosabb fellendülés 1778-79-ben kezdődik. 1778-ban már szükség volt kazánokra, gombolyítókra s Szekszárdon gombolyító házat is állítottak. 1779-ben hatszorta több gubót termeltek, mint az előző évben, összesen 1552 fontot s Faddon is selyemfonodát rendeztek be. 1780-ban a költségen felül 309 forint haszna is volt a vármegyének, a nép pedig 28 mázsa gubóért 27 krajczárra számítva 1260 forintot kapott.

1785-ben már segédje is volt a vármegyei biztosnak Schvab Mátyás személyében. Ebben az évben még 6559 font volt a gubó és 746 font a selyem, de a nép tenyésztési kedvét nagyon elvette, hogy nem volt elég szederfa s éreztetni kezdte káros hatását a helytartótanács azon intézkedése, a melylyel a selyem árát leszállította. 1786-ban 36 illetve 12 kr. a gubó ára. Ezért 1788-ban már csak 2371 font az eredmény.

A szépen indult tenyésztésnek a kegyelemdöfést azonban József császár adta meg, ki, mint a szabadkereskedelem híve, az egyedáruságot megszüntette s ezzel nem lévén biztos piacz, a népet kitette a selyemgubóval kereskedő czégek kizsaroló üzérkedésének. Így a lenyomott árak miatt is legtöbben abbahagyták a tenyésztést.

Felülről jövő biztatásra 1801 június 16-án a vármegye selyemtenyésztési állandó bizottságot szervez. Elnöke Grabarics Lázár pécsváradi uradalmi prefektus lett. Rajta kívül 3 tagú választmányt rendeltek a felügyelő mellé s nemcsak ez utóbbinak, de a kertészeknek is rendes fizetést állapítottak meg.

Mindezek ellenére a selyemtenyésztés egyre hanyatlik, úgy hogy 1812-ben már csak 736 font a gubó s 44 font 12 lat a jó és 43 font 16 lat a silány selyem.

1814-ben azonban ismét erélyesebb kezekbe jut a tolnamegyei selyemtenyésztés vezetése. Németh István lett a felügyelő, ki igen sokat lendített az ügy előbbre vitelén. 1827-ben a bécsi Hoffmann és Goldstein nagykereskedő czégnek adták bérbe a gubóbeváltást 10 évre s a maguri Augusz Antal elnöklésével működött vármegyei kiküldöttség fontos jelentést terjesztett a vármegyei közgyűlés elé, a mely jelentés alapján aztán később megalakult az úgynevezett szeder-egylet. Erre a jelentésre a vármegye 1829 márczius 31-iki közgyűlése a következő határozatot hozta:

1. Minden tanító köteles a népet a selyemtenyésztésre oktatni s e czélból Mitterpacher könyvét 400 példányban kiosztják közöttük, ingyen kapnak tojásokat és a selyem árát is megkapják.

2. Baranya példájára minden községi előljáróság köteles selyemhernyótenyésztésre egy vagy több szobát átengedni a köteles két vagy több közszolgálat alól felmentendő személyt a selyemhernyók gondozására kirendelni.

3. A szederfatenyésztés a felügyelő különös gondjaiba ajánltatik s a községi jegyzők kötelesek az eredményről jelentést tenni.

4. A papok kötelesek buzdítani a népet, hogy selyemtenyésztésre használja fel a szederlevelet.

5. Kérik a helytartótanácsot, hogy a selyem árát emelje fel; a felügyelőt pedig megbízzák, hogy a megye kazánjait tartsa jó állapotban.

Az akkori állapot a megyében a következő: A megyének szedreskertje van Szekszárdon és Tamásiban, ezenkívül a szekszárdi és földvári uradalmaknak is vannak szedreskertjeik. A szedreskertekben az 1828-ik évi jelentés szerint van 16 éves fa 90.034 darab, csemete 10.080 darab. Kertész 3 van a megyében: Szekszárdon, Tamásiban, Földváron, a két elsőt a megye fizeti.

Szekszárdon a vásártéren van egy gombolyítógyár 10 kazánnal, melyek közül 8 a vármegyéé. Az épület a kincstáré, de bérben van. Van egy felügyelő, a ki a megyétől 100 forintot, a szekszárdi, földvári és pécsváradi uradalmaktól pedig 400 forintot kap évenként. Ennek kötelessége a selyemtenyésztésre gondot viselni s az eredményről jelentést tenni.

1834-ben aztán Tolna vármegyében új lendületet vesz a selyemtenyésztési mozgalom. Augusz Antal főszolgabíró a tavaszi közgyűlésen megpendítette a selyemtenyésztési részvénytársaság eszméjét s bár ő ezután nemsokára meghalt, a vármegye bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására, a melynek elnöke Ujváry József szekszárdi esperes lett.

1835-ben Csapó Dániel első alispán is önként tagja lett a bizottságnak s az ő elnöklete alatt kiküldött bizottság nagyszabásu jelentésének eredménye, hogy megalakult a részvénytársaság. Összesen negyven részvényt jegyeztek, hogy az aláírt összeg fedezze az évi 1000 pengő forintra számított gubóbeváltási árat. Így a társaságnak voltaképeni czélja az volt, hogy a tenyésztőnek lehetővé tegye gubójának gyors és méltányos áron való beváltását s ne tegye ki az egyes beváltási czégek önkényének.

A megalakult részvénytársaság működési köre így elég csekélyre terjedt, de később látni fogjuk, hogy ez a Tolnából kiindult szerény kezdeményezés volt az első lökés az 1840-es években keletkezett nagyobbarányú országos mozgalomhoz.

Mielőtt azonban erről szólanánk, Bezerédj Istvánnak adjuk át a szót, a ki a hidjai selyemtenyésztés történetét maga írta le 1855-ben.^[124]

A selyemtenyésztés sikerének kulcsa és titka szerinte a szederlevél bőségében van s bizonyságul Széchenyi Istvánra hivatkozik, a ki kijelentette, hogy erdőkként kell lenni szederfáknak, mielőtt a selyemtenyésztésről helyesen szólni is lehessen. A második feltétele a selyemtenyésztésnek Bezerédj szerint e foglalkozásnak a nép körében való megkedveltetése, a mi kitartással, kezdetbeni kedvezésekkel és a körülményekhez szabott serkentésekkel feltétlenül sikerül, s a nép «majdan a szederültetvényekkel együtt belenő a selyemtenyésztésbe».

Hidján Bezerédj kezdetben vásárolt csemetékkel kísérletezett s csupán 1831-ben kezdett szedermagot vetni, a mi vetés előtti csiráztatás után kitünő eredménynyel járt. Nagy részletességgel írja le, hogy milyen módon kell a szedermagot csiráztatni, hogy kell elvetni és gondozni, hogy a munka sikeres legyen. Szinte magunk előtt látjuk az országgyűlések ünnepelt szónokát, a nagyműveltségű törvényhozót és éles elméjű politikust, a mint hidjai otthonában fáradhatatlanul szorgoskodik szederplántái körül.

Miután a szederfa tenyésztését nagy részletességgel és szakavatottsággal előadta, rátér a selyemtenyésztés egyik részletmunkájára, a levélszedésre. A hidjai gyakorlat szerinte az, hogy a tenyésztők legnagyobb része «a gubók harmada fejében szedik a leveleket» s így – fát nem igen kímélve – igen sietve és pazar módon dolgoznak. A nagy etetés idejében háromszáznál is több szedő dolgozik Hidján, bajos felügyelni a levélszedésre. Megfelelőbbnek látja Bezerédj, ha a szederfatenyésztő fáit a hernyótenyésztőnek bérbe adja, mert ez jobban biztosítja a szederfa kímélését s a hernyótenyésztőt is több hernyó nevelésére készteti; holott «midőn a szederlevelet seregesen szedik a gubó harmadrésze fejében, a fákat igen könnyen mint közös szabad vadászatot tekintik, melyből egy-két malaczot is lehet talán részesíteni és a közös lóróli közmondás többféleképen teljesedik».

A leveleket Hidján fára mászva szedik, az igen kis gyermekek a lehullottakat gyűjtik össze; haza pedig zsákokban, ruhákban, néhányan talyigákon is hordják. Bezerédj igyekezett a könnyű lajtorjákat és puttonforma kosarakat divatba hozni, de fáradozása nem járt sok eredménynyel. Saját házi tenyésztése számára mázsánkénti alku szerint, vagy napszámosokkal szedette a leveleket, s ponyvával terített kocsikon hordatta haza.

A selyemhernyó faját illetőleg Bezerédj csupán közönséges olaszországit tenyésztett. Többször próbált közvetlen Olaszországból hozatni tojásokat, de kevés szerencsével: volt eset, hogy éppen semmi sem kelt ki. A legjobban azok váltak be, a melyeket «Eszékrül a Hoffmann-féle kincstári haszonbérlő társaság selyemintézetéből» vásárolt s ez intézet igazgatóját Friedberget nagy melegséggel ajánlja a közönség figyelmébe. Az eszéki intézet is Olaszországból hozatta a tojásokat, de jobb minőségű anyaghoz jutott s így Bezerédjnél eredményesebben működhetett.

A pillék párosításával s tojásaik felhasználásával Bezerédj is foglalkozott, nem ajánlja azonban, mert «több éven át folytatva, könnyen elfajzásra vezet». Ezért a nép közötti ingyenes tojásosztást ajánlja, mert így folyton frissen lehet tartani a fajt; vigyázni kell azonban, hogy «az ingyen tojás a tenyésztő erejét felülmúló mennyiség költésére ne csábítsa».

A selyemtenyésztés eredményéről számol be végül. 1854-ben a legnagyobb, egyszersmind legtapasztaltabb tenyésztőnő Hidján «19 lat tojás után 8 mázsa 27 font és 5 lat jó gubót adott».

Néhányan, kik csak csekély tojást költöttek, még többre is mentek; volt, ki egy lat után számítva 60 fontnál is több gubót hozott; számosan azonban, anélkül, hogy a tojást elrontották volna, 20 fontra sem mentek egy lat után. Bezerédj véleménye általában az, hogy «míg a nép a tenyésztésbe bele nem tanul, 25-30 font gubónál egy lat tojás után többet ne várjanak».

A gubók minőségét tekintve 1854-ben Hidján 230-250 szebb gubó nyomott egy honi fontot, de «ez csak kevés, ellenben sok volt, a melyből azt 400 is alig ütötte meg». Általában 1854-ben Hidján «7726 font 26 lat gubóról 633 font 28 lat selymet motoláltak, a falapput és duplákrulit is ide értve».

A gubók osztályozását Hidján csupán annyiban divatoztatta Bezerédj, hogy «a tenyésztő a gubók jobb minőségében, a leszedés, szárítás, tisztítás és megválogatásra fordított szorgalomban saját érdekeit is feltalálja s a jobb tenyésztő némi jutalmat nyerjen».

A tolnai selyemtenyésztés fejlődését vázolja végül Bezerédj, a mely Mária Terézia alatt indult virágzásnak, de a mint láttuk, csakhamar lehanyatlott s a szekszárdi gombolyító intézet, melyet a kincstár állított fel s haszonbérbe adott, 15 év előtt, tehát 1840-ben csaknem teljesen megszűnt.

Ekkor alakult meg Tolnában Széchenyi István buzdító példájának hatása alatt a szeder-selyem-egylet, a mely megvásárolta a szekszárdi selyemgombolyító intézetet s «működését mind szederiskolák állításával, mind tojásosztással és gubó-gombolyítással megkezdte». Az egylet fényes eredménynyel működött, 1852-ben azonban feloszlott. A feloszlás után csupán ketten maradtak Tolna vármegyében, kik nagyobb szederültetvényekkel bírtak, gubót tenyésztettek és kicsinyben gombolyítottak is, t. i. nemeskéri Kiss Pál Miszlán és Bezerédj István Hidján. Ez volt tehát azon foglalkozás, a melyben Bezerédj az 1849. évi nagy katasztrófa után vigaszt keresett és talált.

Kiss Pál leginkább domboldalakon, kis erdőcskékként álló szederültetvényei segélyével házilag űzte a selyemhernyótenyésztést, 1851-ben azonban a poroszországi selyemtenyésztővel, Rathtal egyesült s belterjesebb munkához látott.

Hidján Bezerédj körülbelül 20 év előtt^[125] kezdte «egy pár lat tojással» a selyemhernyótenyésztést. A szederfák gyarapodásával a hernyótenyésztés is emelkedett és pedig ugyancsak házi kezelésben, «két évben e végre egy pár olasz családot» is hozott le Pestről. De saját szavaival folytatjuk a selyemtenyésztés terén végzett munkájának jellemzését, hogy hűen visszaadjuk mindazt, a mit e téren a Bezerédj gondos lelke végzett: «Egy üresen álló konyhában egy pár motolánk is volt a régi Mária Terézia idejébüli mintára; lemotoláltattuk a selymet, nem éppen nyereség nélkül (1843-ik évben 11 forint 45 kr. p. p. adtuk el fontját egy pozsonyi szallaggyártónak), a legnagyobb eredmény mégis az volt, hogy a tenyésztésre alkalmazott munkások, a levélszedő gyerekeket is ideértve, megismerkedtek a dologgal, abba kicsinyenként beletanultak és azt megszeretni kezdték.»

«Ez leginkább egy szomszéd Szedres nevű kis falunak lakóira nézve szült eredményt, mely helységet 1838-ban a hidjai pusztán letelepíteni kezdtem, mely azóta, majdnem szándékomon felül, százharmincznál több házra szaporodott s a melynek lakósai jelenleg az itteni selyemtenyésztés főtényezői. Ezen telepítés igen egyszerű módon kezdődött. Örök áron, melynek a tőke letisztázásáig kamatját fizetik, vagy munkával róvják le, eladott és megvett kis telkeken (a legnagyobb 3600, nem csak egy pár száz négyszögölnyi is), minden más haszonvétel, vagy más kötelezettség nélkül, legtöbbnyire olyan házatlan zsellérek telepedtek meg a vidékeni helységekből, kik előbbi lakhelyükről már aratásra és szénamunkára, úgy feles föld művelésre, Hidjára szoktak járni.

Folyamatát pedig a dologban magában kifejlő körülmények alakították és szabályozták. Ezen falunak, melyet némi jóslatképpen Szedresnek neveztem, lakósai Hidján a selyemtenyésztéssel lassan-lassan megismerkedvén, elkezdtek saját házaikban is gubót tenyészteni. A szederlevelet az én fáimrul viszik és annak fejében, mihez némi kisebb segedelmezések is a tenyésztési készületekre nézve járulnak, a gubónak egy harmadrészét adják. Nemsokára a majorbeli cselédek feleségei is megkívánták és a már részben begyakorlott gyermekeikkel megkezdték a gubótenyésztést.

Kiknek tágasb szobáik, kamaráik, padlásaik valának, azokban, mások istállóban. A tenyésztő családok nagy részben, midőn legtöbb hely kell, szobáikat is átengedik hernyóiknak s néhány nyári éjszakát a konyhában, vagy a tornáczon is szívesen töltenek.

Az így részben házilag, részben hivatott tojás után tenyésztett gubókat az utolsó évben a tolnai egylet szekszárdi fonodájába adtuk el, saját motoláinkat leginkább csak az egyedáruság elleni védelmül tartván készen.»

Mikor aztán 1852-ben az egylet és fonodája megszünt, s az eszéki és bácskai fonodák sokkal távolabb estek, semmint a gubókat oda lehetett volna szállítani, Bezerédj kénytelen volt rendes fonodát állítani. A fonoda felállítására báró Rath is buzdította, a ki Miszlát elhagyta és Bezerédjvel keresett összeköttetést. Bezerédj vallomása szerint: «Inkább szerettem volna ugyan előbbi helyzetünkben csak a gubótenyésztésre szorítkozni, s a majorban működő nagyobb fonodának sokféle ügyét-baját elkerülni; azonban a kénytelenség jelen volt és az egész dolgot nem mervén csak magamra vállalni, báró Rathttal a végett összeköttetésbe léptem. Eszerint báró Rath 1852. év elején hozzám jöve s az ő eszközlése mellett Berlinből Hauch nevű gépésztől hozattam hat motolát, melyek ott helyben körülbelül 700 forintba kerültek bankjegy értékben. 1853-ban pedig itt Mészáros nevű gépész, ki báró Sinának egy jószágán szeszgyárnál van alkalmazva, amazoknak mintájára másik hatot készített, melyek szintén megfelelők. És ezeken most báró Rathnak ügyelete alatt motoláljuk a helybeli s vidékrül is vásárlott gubókat.»

A motolák Locatelli-félék voltak s egy ló hajtotta azokat. A gubókat motolálás előtt háromfelé osztályozták; a legjobbakat 5, a többit 8 szálra motolálták. Fonónőket Eszékről fogadtak egy mesternő felügyelete alatt, a ki azokat felfogadta és elhozta. A mesternő 54 pengő krajczárt, a többi 30 pengő krajczárt kapott naponként, azonkívül útiköltséget, lakást, tüzelőt és 1 font fehér kenyeret. Már a helybeliek közül is kerültek ki fonónők s a segédlányok kivétel nélkül helybeliek.

A hidjai selyemtenyésztés gazdasági eredményeit tekintve a következőket közli: «Miután én mind a gubókból a szederlevélért részt kapok, mind a gombolyítás utáni nyereségből báró Rathtal osztozom, magamat azon helyzetben látom, hogy saját érdekem sem az egyik, sem a másik részre túlnyomóan nem hajolván, a gubótenyésztők és a fonoda igényeit annál bátrabban mérsékelhetem. Mi azonban nem éppen olyan könnyű, miután sem a hernyótenyésztésbeni egy évben több, a másikban kevesebb munkát és a szintén változó eredményt, sem a selyemnek leendő árát előre tudni nem lehet.

Így 1853-ban 14 forint 34 krajczárért adták el Bécsben selymünket, az 1854-iki selymünk pedig még csak egy részben van eladva és alig reméljük, hogy általános ára 13 forintnál magasb legyen. Ezenkép ámbár a gubónak csak legjavát igen kis mennyiségben fizettük 40 krajczárjával fontját, s a többit 36, valamely csekélyebb részt 30 és némi igen aljast, a melyet azután csak veszteséggel lehet gombolyítani, 24 krajczáron: mégis csak kevés marad a vállalkozónak és felügyelőnek jutalmául.»

Eddig tart Bezerédj érdekes leírása. De itt megint elő kell vennünk nyomós bizonyítékainkat, hogy újra szembeszálljunk magával Bezerédjvel, jobban mondva, az ő ismert szerénységével.

Ő soha, semmiben sem követelte magának a kezdeményezés dicsőségét. Nem vágyott vezéri szerepre. Inkább akart szerény közkatona maradni. Nála mindig az általános siker volt a jelszó. Így fenti közleményében is elmondja, hogy mikor 1840-ben Szekszárdon, a királyi kincstár által állított selyemgombolyító csaknem teljesen megszűnt, «ekkor alakult meg Tolnában Széchenyi István buzdító példájának hatása alatt a szeder selyemegylet», azt azonban teljesen elhallgatja, hogy Tolna vármegyében már Széchenyi kezdeményezése előtt alakult Augusz, Csapó és az – ő buzgólkodására: «Selyemtenyészési részvénytársaság», s ennek hozzá küldött «planumait», ő, Bezerédj már 1835-ben felhasználta az országgyűlésen, a követek közt, a selyemtenyésztés mellett való lelkes agitáczióra. S a mire Széchenyi a selyemtenyésztés egész sikerét fekteti, a szederfa erdőszámra való tenyésztését Tolna vármegye, de különösen Bezerédj – mint Szedres község alapítója – már előbb tettleg megvalósította. Lehet tehát, hogy Széchenyit a «Selyemrül» írt, 1840-iki műve megírására s a soproni és vasi szederegylet megalakítására francziaországi, piemonti és lombardiai utazásai is ösztönözték, hatással voltak azonban reá Bezerédjnek itthon elért selyemtenyésztési sikerei is, sőt bátran állíthatjuk, hogy a soproni szederfaegylet létrehozásában Bezerédj praktikus tanácsainak nyomára is akadunk, amennyiben ennek az egyesületnek Bezerédj Pál, Istvánnak az öccse lett az alelnöke, a kit Széchenyi éppen azért vett maga mellé ügyet mozgató munkatársnak, mert tudta, hogy Tolna vármegye s az itteni Bezerédj-birtok szép példát mutat fel már nemcsak a selyemtenyésztés, de főleg a szederfaplántálás körül is.

Bezerédj azt is elhallgatja cikkében, hogy «a tolnai szeder-selyemegylet» megalapításában a vármegye hivatalos buzgólkodásán kívül az oroszlánrész szintén csak az övé. Éppen azért szükséges előadását kiegészítenünk. A tolnavármegyei selyemtenyésztő bizottság élén éveken át Csapó Dániel állott. Ő azonban más elfoglaltságára, de főleg korára való tekintetből ezen tisztéről lemondott s a vármegye 1840 november 6-án tartott közgyűlésén Bezerédj Istvánt választotta meg a selyemtenyésztési bizottság elnökévé.

Bezerédj István aztán szívvel és lélekkel lát hozzá a szeder- és selyemegylet létrehozásához. A fennmaradt alapszabályok holt betűiből valósággal kiérzik az ő fenkölt, nemes gondolkodása, de másrészt a már eddigi tapasztalataiból merített bölcs praktikuma is.

Az alapszabályok szerint: «Részvényes társaság áll össze közkeresetre, melly «Tolnai Szeder-selyemegylet» czímjét veszi fel. Czélja: Tolna vármegyében a szederfának elszaporodását és minél nagyobb számban és terjedésben és minél jobb fajtákban eszközölni. A fák növekedő arányában a selyemtenyésztést főkép az adózók közt előmozdítani. Mind a két tárgyra nézve pedig szederfa árulással és a selyem gubók béváltása, legombolyítása, s kész selyem eladásával magának közvetlen nyereséget is szerezni.

Az egylet tagja egyedül Tolnamegyében lakó, avagy földet, vagy házat akár tulajdonul, akár zálogban akár bérben biró személy lehet.» Bírói büntetőítélettel terheltek nem lehetnek tagok. Ilyenek felvételét a részvényesek 1/4-ede megakadályozhatja s kizárását részarányos kielégítésük mellett elhatározhatja. Az egylet 15 évre alakul, mivel nyilvánvaló, hogy a szederselyem-tenyésztésnek rövidebb idő alatt tetemes foganatja nem lehet.

Az egylet nemes Tolna vármegyének szedreskertjeit az 1841-ik esztendő márczius 31-én tartott közgyűlési végzése szerint átveszi. A szekszárdiban a szederfatenyésztést közvetlen kezeli, a többiekét másokra bízhatja. Ezen kertekben minden őszszel 15 ezer fát tart készen. Azokból az oskolákhoz, oskolamesterek házaihoz, bárminő terekre, temetőbe s más községi telkekhez szükséges fákat ingyen adja, a fennmaradt fákat pedig 3 osztályba sorozva 1-3-5 kr. váltóczédula árban egyes adózóknak eladja. Csak, ha ezek nem akarnák, adhatja el bárkinek. Az egylet azon adózók számára, a kik a faültetésben a legszebb eredményt érik el, s a kik esztendő múlva legalább 25 magas és 150 bokor fát fel tudnak mutatni, 50 pengő forint első, 30 pengő forint másod és 20 pengő forint harmadik serkentő jutalmat tűz ki.

Eddig a fákat a szederfaiskolák a honi pénztár költségén tenyésztették s ingyen osztották ki a lakosságnak. Az ingyen fát aztán nem igen becsülték meg az illetők. Ezért az alapszabályok üdvösebbnek tartják, ha a fák pénzért árultatnak. Egyfelől így az egylet igyekszik minél több fát eladni, viszont a jutalomdíjjal is kecsegtetett tenyésztők jobban meg fogják becsülni a pénzen vett csemetét s ez, még ha készpénzen veszik is, sokkal kevesebbe kerül az adózóknak, mint ha a vármegye saját maga tenyészti és ingyen adja. Így például 1840-ben 1155 nagy és 1100 bokorfát ültettek ki. Ennek pénzbeli ára összesen 151 forint 15 kr. lenne váltóban, míg most a selyeminspektor, kertészek díjazásával 175 pengő forintba, tehát váltóban 286 forint 15 kr.-ral többe kerültek, nem számítva a kertekbe a fatenyésztésre esett, vármegye dolgában szolgált napszámokat.

Az egylet egyelőre a mások által tenyésztett selyemgubók (galléták) összevásárlására, ezek legombolyítására s a kész selyem eladására szorítkozik. Hernyótenyésztést saját kezelésében ezen 15 év alatt nem kezd, de azt életre kelteni, különösen az adózók közt, mindent elkövet. Ezért, ha a selyemgubók beváltása utáni tőkéje évi 6% kamaton s 1% tartalék gyűlésen túl nagyobb jövedelmet hozna, ebből a következő esztendőben 3 serkentő jutalmat tűz ki a legtöbb gallétát hozó adózóknak és pedig 50-30 és 20 pengő forintot.

A gubók beváltási árára nézve eddig a kincstárral szerződött társaságok a majlandi selyem keletéhez szabták az árakat, az osztályozásnál azonban sok önkénykedés történt a tenyésztő kárára. E részben az egylet semmi biztató igéretet sem tesz, csak saját érdekét hozza fel, a mely az, hogy mennél tetemesebb haszna legyen, ezt pedig csak úgy érheti el, ha jó árakkal a tenyésztőket mennél több tenyésztésre serkenti.

A tenyésztőnek szabadságában áll azonban áruit bárkinek eladni. Az egylet nem akar egyedárus lenni, csak más jobb vevő, vagy alkalom hiányában ajánlkozik mint bizonyos vásárló.

Hogy a szegényebb kézimunkás-osztály is tagja lehessen az egyletnek, azt számos részvényre alakítják. Ha 800 részvényjegyzés együtt lesz, azonnal megalakultnak mondják ki. De ha több aláírás jön össze, senkit visszautasítani nem lehet. A túl bejövő pénz vagy másutt gyümölcsöztetik, vagy a részvények árát lejjebb szállítják. Négy évig osztalékot nem fizetnek. Ha nyereség lesz, azt üzletbővítésre és tartalékra fordítják.

Ezek voltak a Bezerédj szellemében készült alapszabályoknak a pontjai, a melyek alapján az egylet nemsokára meg is kezdte működését. A mint a kezünkbe került 1843-1844. évi számadásból látjuk, a 800 jegyzés nem jött össze, összesen csak 658 részvényes jelentkezett.

Sokat kellett így is küzdeni a kinnlevő tartozások miatt. Sokan csak jegyezték a részvényeket, de árát be nem fizették, hasztalan jártak Bezerédj, Csapó a pontos fizetésben elől jó példával. 1844-ben kötelezőkben 1500 frt, részvényekre való tartozásban pedig 1000 frt a követelése az egyletnek.

Pedig a vezetőségben megvolt a selyemtenyészés továbbfejlesztése iránt való jó szándék. Többször megpróbálta, hogy a szekszárdi alapítványi uradalomtól nagyobb területet kapjon selyemtenyésztési czélra. Bezerédj 1847-ben sajátkezűleg írt kérvényt adott be a helytartótanácshoz, hogy az itsei kiirtott erdőből 50 holdnyi területet adjon az egyletnek vagy haszonbérbe, vagy oly feltétellel, hogy azt szederfákkal beültetve később visszaadják. A helytartótanács azonban ridegen elutasította a kérést.

A selyemtenyésztésre vonatkozó egyéb adatokat teljesen hűen mondja el Bezerédj, elhallgatja azonban, hogy ő már az 1844. évi első iparkiállításon, majd 1853-ban is kitüntetést nyert selyme után. Az utóbbi kiállításon nyert aranyérmet Kubinyi Ágoston, a rendező választmány elnöke diszoklevéllel küldte meg Bezerédjnek, kiemelvén, hogy: «a rendező választmánynak örömére szolgál jelenthetni, mikép a tekintetes úr saját jószágán termesztett selyemért aranyéremre érdemesíttetett.»

S Bezerédj arról sem szól, hogy az általa említett, magát nagy selyemtenyésztőnek kiadott báró Rath porosz lovaskapitánynyal, ki előbb nemeskéri Kiss Pál miszlai birtokán kísérletezett, mennyi sok baja és kellemetlensége volt. Báró Rath inkább iparlovag, mint szakember. A mint nem boldogult Kiss Pálnál, ép úgy nem ment semmire Hidján sem. Ahhoz értőt keresett tehát maga mellé. A Berlin mellett fekvő tegliczi Heese mintaselyemgyárban megismerkedett egy Löwenstein Lipót nevű tanult munkafelügyelővel s azt fényes igéretekkel Magyarországba csalogatta. Löwenstein főnöke tanácsára előbb habozott, de 1854 szeptember 8-án aztán mégis Hidjára érkezett s az általa Berlinből hozott szövőszéken deczemberre már el is készített egy finom nehéz atlasz selyem és egy selyem szatin ruhához való szövetet. (Székely Ferencz kéziratban levő művéből.) S vele neje és fogadott leánya is ide jött. 1855-ben Rath az egész kis selyemszövőgyár vezetését reá bízta, ő maga pedig az alatt az ürügy alatt, hogy a selyemkészletet értékesíteni Bécsbe utazik, teljesen cserben hagyta a munkásokat és Löwensteint. Sőt Bécsből azt tanácsolta neki, hogy adja el a maradék selymet. Löwenstein azonban fölvilágosította Bezerédjt, a ki rendezte a fizetésbeli dolgokat s a gépek árát is kifizette a sajátjából. Kárpótolta Löwensteint is, a ki aztán végleg itt is maradt, s mindvégig hűséges, ragaszkodó embere volt Bezerédjnek.

1856 január 1-től kezdve teljesen Löwenstein vezeti a gyárat s hogy megélhetését más oldalról is jobban biztosítsa, fokozott erővel lát hozzá a selyemtenyésztéshez is. Bezerédj külön szerződést kötött vele, a melyet ő maga fogalmazott németül, s mely szerint a következő, abban az időben nem is jelentéktelen díjazást biztosította neki: 600 forint készpénz, négy mérő búza, 8 mérő rozs, negyed mérő köles, 6 zsák burgonya, 25 font só, 50 font birkahús, 5 öl puhafa, 20 font gyertya, szabad lakás, zöldséges kert. 300 lat pete előállításán túl minden 100 lat pete után 10 forint jutalom, minden mázsa, ő általa tenyésztett gubó után 5 forint, minden mázsa ott termelt, vagy akár helybeliek, akár idegenektől átvett s legombolyított selyem után 15 forint.

Ilyen nemes gondoskodás után a selyemtenyésztés 6-7000 fontra emelkedett, 150 család foglalkozott vele, 25 lány volt a gombolyításnál alkalmazva. Ezek nyáron a gombolyítást, czérnázást végeztek, s télen került szövésre a sor. Annyit szőttek, amennyit Bezerédj – elajándékozott. A legombolyított selymet pedig Bécsben és Berlinben adták el.

Bezerédj nagyon örült a sikernek s boldog volt, hogy eldicsekedhetett az eredménynyel barátainak, köztük Deák Ferencznek, Perczel Bélának, Horváth Boldizsárnak stb. Sajnos azonban, hogy 1856 május 6-án bekövetkezett halála miatt nem érhette meg a selyemtenyésztés rohamosabb fejlődését. Lelke azonban úgyszólván még a másvilágról is vigyázott reá, hogy a nemes buzgalom lángja ki ne aludjék. Formaszerű végrendeletet ugyan nem hagyott hátra, de egy papirlapra reszkető kezekkel oda írta (öccse: Bezerédj Pál v. b. t. t. még olvasta), hogy özvegye és utódai a selyemtenyésztést az ő halála után is folytassák.

Bezerédjnek már életében is lelkes segítőtársa volt e téren második felesége: Bezerédj Etelka, ki oly nagy buzgalommal lát hozzá a selyemtenyésztéshez s az a körül járó egyéb munkához, hogy Bezerédj leveleiben sokszor félti és óvja a megbetegedéstől. Hűen teljesíti tehát ezután is férje végakaratát. Továbbra is Hidján tartja Löwensteint, a ki évente 6-7000 font gubót termel, a legkitünőbb minőségben, úgy, hogy a bécsi, berlini gyárak a gubó fontját gyakran 2 forintjával váltják be. A gombolyított selyem fontja pedig 14 márka.

A Hidján szőtt selyemszövetek a legfinomabbak. Az «Alter és Kiss» czég ajánlatot is tesz a nagyban való árulásra. De csak mutatónak készítik a rokonoknak. Így 1860-63-ban 93 font selyemből 1000 rőf selyemvásznat szőttek. Deák Ferencz évente 6 selyemkendőt kap karácsonyi ajándékul. A hidjai selyem az első párisi kiállításon is kitüntetést nyer.

Löwensteinnak a soproni kereskedelmi kamarához 1865 szeptember 16-án benyújtott jelentéséből megtudjuk, hogy 1860-62-ben a termelés 13.013 font 26 lat volt. 200 fontot magtermelésre tartottak vissza, de meg 100 lat petét is vettek a külföldről 3-6 frtjával. A nyers selyem 638 font, a melyet fontonként 19 1/2-25 3/4 forintjával vásárolt a külföld.

E szép eredmény folytán Bezerédjné sikerei mind szélesebb körökben ismertekké válnak. 1873-ban az országos kiállításon aranyéremmel tüntették ki sikeres működéseért és selyme finomságáért. 1879-ben Székesfehérváron is aranyérmet nyert, míg Löwensteint ezüstéremmel és elismerő oklevéllel jutalmazták.

Ezt megelőzőleg 1868-ban a magyar kormány 500 darab arany jutalmat ajánlott fel Bezerédj Istvánnénak, mint «az Ő felsége által a selyemtenyésztés előmozdításában érdemeket szerzett egyének részére alapított egyik legnagyobb jutalmat». Bezerédjné azonban ebből férje emlékére alapítványt tett, a melynek alapítólevelét Sztankovánszky Imréhez, Tolna vármegye akkori főispánjához, férje legbensőbb barátjához intézte. Az akkori ipar- és kereskedelmi miniszter, Gorove István értesülvén «Bezerédj Istvánné asszonyságnak nemes elhatározásáról», nem mulasztá el, hogy neki, «ki a kegyeletes emlékű néhai férje hazafias czélzataihoz híven, a selyemtenyésztés ügyét folytonos éber munkássága által a megye területén elősegíti, áldozatkész buzgalmáért elismerését ne nyilvánítsa».

Bezerédjné az 500 arany kamataiból három díjat a hidjai, jegenyési és szedresi szegények közt rendel kiosztatni, 5 díjat pedig a megye selyemtenyésztőinek, s ezeket a vármegye most is kiadja minden évben. A díjakat a vármegye ítélete alapján az első években Löwenstein Lipót nyerte el.

Bezerédjné 1888-ban bekövetkezett haláláig a leglelkesebb buzgalommal folytatta a selyemtenyésztést, nagy kegyelettel csüggve férje megkezdett nemesczélú munkáján a mely a szocziális nyomor, tehát éppen a legkisebb emberek könnyeit volt és van hivatva felszárítani…

V.
A KORMÁNYPÁRT URALOMRAJUTÁSA
TOLNA VÁRMEGYÉBEN. BEZERÉDJ
A SZABADELVŰ PÁRT SZERVEZÉSÉBEN.

BEZERÉDJT szeretett Flórikájának elvesztése után jó ideig otthonához szegezte a lesujtó fájdalom.

Sógornője egy ideig még Pesten maradt. Bezerédj azonban, mivel az országgyűlésnek amúgy is vége volt, Pozsony helyett jobbára Hidján tartózkodott, bár az önkéntes adózásból keletkezett országos vita gyakorta szükségessé tette Pestre utazását és ott időzését.

Amint Garay Jánosnak, a költőnek hátramaradt leveléből is tudjuk, Pesten, a «Két Sas-utczai Steinlein házban, az új piacz felőli szegleten» laktak. Itt keresték föl intimebb barátai s a Flórika halála felett való általános részvét, a mely az önkéntes adózás kérdésében Bezerédj javára eldőlt hírlapi vita folytán, mondhatni, az egész országra kiterjedő mérveket öltött.

40. GARAY JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.

1845 január 21-én Garay János a szekszárdi származású poéta is megható részvétlevelet küld neki, betegágyából. Garay már 1834-ben Csapó Dániel alispánnak, bezerédi Bezerédj István főjegyzőnek és maguri Augusz Antal főszolgabirónak ajánlotta első zsengéjét, a Csatár czímű «hőskölteményi rajzolatát» «tisztelet és hála zálogul». A beteg Garayt most a «Pesti Hirlap I számában álló, nagynevezetességű dicső oklevél» – az önkéntes adózásról – ragadta lelkesedésre s «Bezerédj Istvánhoz» czímmel hangulatos episztolát ír, amelyet oly kéréssel küld meg Bezerédjnek, hogy hazafias érzelmeinek az egész haza előtt való nyilvánítását engedje meg.

Garaynak ez a verse később megjelent a költő művei között is. Nem annyira részvét, mint Bezerédj nagy érdemeit dicsőítő politikai költemény ez. Bevezetésében ugyan Flórika haláláról van szó:

41. GARAY «CSATÁR»-JÁNAK AJÁNLÓSORAI.

Később azonban reátér a költő Bezerédj nemes elhatározására:

42. GARAY VERSE BEZERÉDJHEZ.

S végül szembeszáll azokkal, a kik Bezerédjt csak a szép szavak és elmélet emberének hirdették:

Egy másik költeményt is találunk Bezerédj István írásai között. Nem mindennapi költői erő árad ki belőle. Görgey István, a későbbi budapesti közjegyző, Görgey Arthur testvére írta. Kísérő levele szerint körülményei Szepes megyébe hívják vissza, személyesen nem fejezheti ki Bezerédj iránt való lángoló lelkesedését, mély tiszteletét, a mi pedig reá nézve «szívbeli szükség és háladíj azért a meleg hitért, melynél melegedni remél egész életén át s a melyben nagy része van Bezerédj Istvánnak». (1845 márc. 8-án kelt levele.)

A költemény czíme: «Adóm Bezerédj Istvánnak.» S már ez is sejteti, hogy ezt is az önkéntes adózás nemes és nagylelkű elhatározása felett érzett hazafias lángolás szülte.

A nagy jellemző erővel írt vers így festi a feleségét és egyetlen kis leányát sirató férfi árvaságát:

S reá tér a honi állapot erővel teljes rajzára…

Elmondja, hogy «e pusztaság homok hullámibul, mint bűvöl elő Bezerédj – kis kertet gyarmatul…» Czélzás van ebben a kies Hidjára, s nem rég telepített Szedresre… Aztán így folytatja:

S reá tér Bezerédj legújabb magvetésére, az önkéntes adózásra, amelyért «ellen, barát kárhoztató szavait, sajnálkozását hallja». De ő mosolyogva áll a csirák felett:

Bezerédjnek, mint érzékeny, melegszívű embernek, bizonyára jól esett ez a minden irányból megnyilvánult részvét, de talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ő a saját lelkében hordta balzsamcseppjeit a vigasznak. Erős önfegyelmezéssel tudja leküzdeni mély fájdalmát, a munka igájába fogja be lázongó lelkét és szívét. Ezért írja sógornőjének is, hogy «halmozza el magát erőltetett foglalkozással, ne engedjen gondolatainak szabad tért, olvasson, írjon ki könyvekből, rakosgasson összevissza, tanuljon kívűlről verseket, menjen ki a kisdedóvó intézetbe, stb. Csak ne engedjen magának!» (1844 decz. 16.)

43. GÖRGEY ISTVÁN VERSÉNEK BEFEJEZŐ SZAKASZA.

Ő is éppen így cselekszik. 1845 január 16-án Pestről ezt írja Pál öccsének:

«Itt én egyesületi dolgokkal sokat foglalkozom és ismerőseink, jó barátainkkali találkozások is több időmet elfoglalják és úgy látszik, hogy a most nekem annyira szükséges munkában nem minden eredmény és haszon nélkül teszem azt. Újságainkat alapokból látjátok. A gyáralapító egyesület is már elkezdi működését. Van-e annak nálatok kelete? S a védegylet mit csinál? Tegnap vettem leveledet Hídjáról, hogy a tisztek árkusán Medinán és Szedresen kívül már 56 aláiró van. Az önkéntes adó alá vetés, ha még gyéren csak, mégis talál követőket. Nem tudom, más megyékben hogyan lesz és nálatok?»

Január 21-én Sztankovánszkyval Szekszárdra indul, a gyűlésre. Még az úton sem pihen, útközben Adonyból írja Bartal Györgynek Bécsbe:

«Most a hipothekai bank foglalatoskodtat bennünket. Február elején megpróbáljuk azt, ha csak kisebb mértékben is, létesülésnek megindítani. Ha e részbeni tapasztalt specialitással találkozol, jó lesz egy kicsit szólnod ez iránt, hogy lehet a telekkönyvek hiányát és az avicitás bajait nemcsak a dolog biztos volta, hanem a közönség bizodalma tekintetében is pótolni. Mire lejösz, jó formán a bank lesz köztünk, nehányunk közt a napi kérdés.»

Bezerédj Tolnában meglehetősen kavarodott állapotokat talált. A forrongó politikai hangulat kereste a rést, akár csak a gőz feszítő ereje a gombostűnyi nyílást, ahol teljes erővel kitörhessen. Az ellenpárt minden kis alkalmat felhasznált, hogy a teljes hatalmat kezébe kaparítsa.

A vármegyében még 1842-ben megalakult a «Tolnai Véd-Egylet», vagyis a «Honi gyapjú szöveteket viselő egyesület», a melynek elnöke éppen az ellenpárt főkorifeusa, Dőry Gábor alispán lett. Még abban az évben kinyomatták az alapszabályokat, a melyekből kitűnik, hogy úgy Csapó Dániel, mint Bezerédj is csak mint köztagok szerepelnek a névsorban. Lehet, hogy ők önként engedtek tért, hogy az egész egyletnek ne legyen politikai színezete. De ez sem használt, mert a mikor az országos védegyesületi kérdés Kossuth agitácziójára szélesebb-szélesebb hullámzásba hozta az országot és szemet szúrt már a kormánynál is, Dőry Gábor és politikai barátai szerették volna visszacsinálni, elaltatni az egész tolnai mozgalmat, sőt magát a védegyleti kérdést kezdték felhasználni politikai támadások fedezékeül. Bezerédj 1845 január 28-án azt írja Pál testvérének, hogy a tegnapi gyűlés a védegylet ügyében ismét gyötrelmesen végződött részükre. Etelka sógornőjének pedig: «Gondold, Auguszék lejöttek, nem akartak a gyűlésről elmaradni. Ujra a védegyletet és ehhez kapcsolva követi eljárásunkat is megtámadták, pedig még nagyobb készülettel, mint a minap, és ismét teljesen győztünk.»

S ettől kezdve kezdenek más irányba terelődni a tolnai események. Az ellenpárt nagyobb erősséget nyer Augusz Antalban, a ki lassan-lassan feladja liberalis elveit s nemsokára teljesen hátat fordít Bezerédjnek és pártjának. Bartal már régebben észrevette Augusznak határozatlan magatartását. Mint egyenes, szókimondó ember, nem tud rokonszenvezni a diplomata Auguszszal. Apróbb csetepaték vannak közöttük, a miket Bezerédj igyekszik elsimítani. Végre az optimista, hiszékeny Bezerédj is észbe kap s 1845 február 24-én azt írja Bezerédj Etelkának: «Auguszékra nézve igen változva látszik mindenféle, – kilátásai is s ezzel szinte magatartása is, de erről ne szólj másnak.»

Nemsokára aztán teljes lesz az elidegenedés. A megyénél egygyel kevesebb a Bezerédjvel együtt küzdő bensőbb hívek száma. A vele indult régi politikai belső barátok közül már csak az egy Sztankovánszky maradt meg. S az újak közül a fiatal Bartal György lép előtérbe, a ki bizonyos fiatalos rajongással tekintett Bezerédjre, nyiltan is első politikai tanítómesterének vallja. Bezerédjnek szép jellemvonása volt a fiatalság felkarolása. Az ő irígység nélkül való lelke nem félti politikai nimbuszát a fiatal sasok előtörésétől. Meg tudja becsülni az ifjui lángolást, hevületet, rajongó hitet, még a tévedéseket is, ha azok jóhiszemüek s nemesebb rúgó a mozgatójuk. Sztankovánszkyhoz intézett leveleiben egész lapokra terjedő csittítgatások, valóságos védőbeszédek vannak a heveskedő Perczel Móricz mentségére is, a kiben ő, minden szertelensége mellett, becses és értékes talentumot lát a jövendő politikai küzdelmekre. Bartalhoz való viszonyát előbb már említettük. Atya és fiú között sincsen bensőbb, melegebb érzelmi kapocs. Bezerédj tüntetőleg karolja fel a Tolnába szakadt eszes, szellemes ifjút s bár ez ő nála sokkal fiatalabb, szoros barátságra méltatja. Lelkük összekötő kapcsa volt a kis Flórika is, a kit együtt beczéznek, a hidjai meleg otthonban együtt játszák vele a Bartal leveleiben emlegetett cziczást és búvócskát. A korai halál sem szakítja el ezt a kapcsot s talán a visszasugárzó száz meg száz emlék még szorosabbá teszi. Bartal mint tb. vármegyei főjegyző egyike Bezerédj leglelkesebb támogatóinak. A politikai fondorkodók nem is késnek e miatt befeketíteni Bécsben a kormánynál, úgy, hogy Bartalt egy «alávaló feladásra» édesatyja is mintegy kérdőre vonja. Ő azonban levélben tisztázta magát s a mikor személyesen is felment, édesatyja többé elő se hozta a dolgot, sőt egészen megnyugtatta a «Tolnában s a megyei életben töltendő jövendője iránt». Erre vonatkozólag írja Bartal 1845 január 22-én Bezerédj Etelkának: «Most majdnem teljes biztossággal nyújthatom ön által édes Pistámnak jobbomat azon mélyen érzett kéréssel, tűrjön maga mellett az emberiség s szeretett hazánk javára működve – fiuként, mint eddig és mint felkarolt volna egykor, ha egy szebb jövő derült volna fel mindnyájunk felett! Az én hidjai Háromságom körül forogni volt életem legszebb reménye. – Pista és édes Adele közt ezentúl is édes Flórikánknak szelleme lebegni fog – ne zárjanak, óh ne zárjanak ki e körből; csak ebben fejthetek ki férfierőt. Ne vegye ezt édes Pistám enthusiasmusnak – első ifjuságom óta anyámnak szelleme lebegett szüntelen előttem, és így fogja vezérelni férfi működésemet Flórikámnak emléke és ő és ön, édes jó Adele.»

44. BARTAL GYÖRGY.

A hűséges Bartal aztán becsületes buzgalommal is teljesítette fogadalmát. Bezerédjről szólva 1845 február 19-én Szekszárdról eldicsekszik a «jó Adélnek»: «úgy örül a szivem, hogy a sok, lelkét fel nem fogó emberek közül én mindig körülötte lehetek, reá vigyázhatok, nervozitását csillapíthatom s másokkali surlódásait egyenlíthetem… Pesten én Pistánkra nézve nagy segítségül nem lehetek, itt azonban óvó, dajkáló szerepem egészen boldoggá tesz.»

Bartal azonban 1845 július 15-én hosszabb külföldi útra megy szüleivel és hugával. Bécsen át Prágába, Drezdába, Berlinbe, Potsdamból Hamburgba, innen a hajóindulás miatt elejtve helgolandi utjukat, hollandi hajón óriási viharban 34 óra helyett 42 órai út után Amsterdamba.

Idehaza azalatt gyökeres változáson ment át a vármegyei élet. Augusz Antal főjegyző az 1845 május 31-iki közgyűlésen bejelenti, hogy Dőry Gábor I. alispánt a királyi ítélőtáblához nevezték ki bírónak. Nemsokára Esterházy Károly gróf főispán is távozik Győr vármegyébe s helyette 1845 június havában Ürményi Józsefet nevezték ki Tolna megye főispánjának.

S Augusz, mintha csak Bartal távozását várta volna, egyszerre nyilt frontot csinált Bezerédjék ellen, ez által akarván biztosítani további előmenetelét.

Bezerédj már július 10-én írja az akkor még Bécsben tartózkodó Bartalnak, hogy «Augusz működésével» nincs megelégedve. A politikumra rossz omen előtte, hogy a többség az aratást, hőséget nagy elégnek tartotta arra, hogy a recapitulácziót július 30-ra halaszsza. De pejori in pejus megyen Augusz nemcsak a kormánykérdésekben, de más botrányok is voltak. A gyűlés első napján, a mikor Bezerédj Sztankovánszkyval Szekszárdra jó későn beért, nagyszámú, mindenféle rendeket talált Augusz termeiben. De mint irja, hosszú képeket is. Perczel Móriczot, Gaált, jókedvűen. A terembe léptekor harsány éljenek lepték meg, az ő, Sztankovánszky és Perczel nevét kiabálták. Augusz az Ürményi fogadására küldendő bizottság elnökévé Jeszenszky Jánost akarta, mások Perczel Istvánt, de «ezen nagyfontosságú dolgon oly heves kifakadásra hevültek, hogy már-már tolongás lett. Augusz feloszlatta a gyűlést, pandúrok, jurassorok szerteszét mentek a megyében voksokért s másnap, mivel az ellenpártból senki sem maradt ott, az üdvözlő választmány elnökévé Dőry Fridriket választották.»

45. ÜRMÉNYI JÓZSEF FŐISPÁN.

Bezerédj a másnapi gyűlésen nem is késett azon óhajának kifejezést adni, hogy jövőre ehhez hasonlók ne történjenek s egyenesen meginterpellálta Auguszt, hogy ilyen nagy munka idején miért végeztet közmunkát, a mely a szegény népet elvonja legsürgősebb teendőitől.

Ürményi fogadtatását augusztus 28-ra tűzték ki. Bezerédj kimentette magát. Amint írja: «Sztankovánszky is szeretné, de nem tudja, hogy teszi szerit.»

Bezerédj minden áron azt szerette volna, hogy Bartal valóságos hivatalt vállaljon. Július 19-én meg is írja neki Regensburgba, hogy jónak tartaná, ha Bartal atyja akár direkte, akár alkalmas személy által felkérné Ürményit, Bartal érdekében. Ezt a levelet azonban Bartal nem kapta meg, mert Bezerédj Lipcse helyett, az előbb nevezett helyre címezte. Július 24-én Kölnbe irott levelében aztán tréfásan tudtára adja, hogy: «Náncsi (Bartal gazdasszonya) nehezen várja nemcsak gazdasági, de politikus tekintetekből is, mert azt hallotta a faddi uraktul, hogy ha Bartal úr nem jön, hát majd késő lesz, – elkapkodnak előle – mindent!»

Ürményi beiktatása, amint Bezerédj István Pál öccsének augusztus 6-án írja – zavar nélkül, élénken történt. De a hivatalos aktuson kívül mindössze egy bál volt s a zsidóság transparentes kivilágítása. Ugyanazon napon Bartalnak is megírja Frankfurtba, hogy nincsenek jó kilátásai. Ürményi a restaurácziót augusztus 21-re tűzte ki. Úgy látszik, egészen Augusz befolyása alá került. Ezért írja Pál öccsének 1845 augusztus 13-án: Restaurationkra nézve erősen folyik a vendéglés Augusz és más részről, Perczel István nevében. Nem tudom, majd mit tészen Ürményi. Igen óhajtom, hogy nemcsak az úgymondott politicus dolgokban, hanem magában az adminisztratióban is jobb reményt nyisson.

Bezerédjék úgy ahogy próbálkoztak szembeszállani az új áramlattal. Perczel Móricz heves radikálizmusa is inkább megosztotta, mint tömörítette a liberalis pártot. De mintha Bezerédj is belefáradt volna a küzdelmekbe, nem fejt ki semmi nagyobb agitácziót. Hagyja a dolgokat a maguk folyására. Legfeljebb szűkebb körben, maguk közt tárgyalgatják meg az eseményeket.

Az augusztus 21-iki tisztújítás aztán már csakugyan az Augusz szája íze szerint történt. Egyhangú választással ő lett az alispán. A II. alispán Dőry Fridrich, főjegyző pedig az Augusz által dezignált Hegyesy. Bartal csakugyan – elkésett.

Nagyobb lobbot azonban ez az egész választási küzdelem nem vetett. Legfeljebb, hogy az alispáni székbe jutott Augusz kezdte előkészíteni a jövő választás talaját.

Bezerédj az évet aztán hol Hidján, hol Pesten tölti. Idehaza a selyemtenyésztés és a védegylet érdekében fejt ki nagyobb mozgalmat. Az év végén ismét huzamosabb időt tölt Szekszárdon az úrbéri szedrián, «Bartallal együtt meghúzva magukat kis szállásukon».

Flórika temetésének évfordulója azonban kiviszi Hidjájukra. Innen ír deczember 16-án meleg, érzelemteljes levelet Bezerédj Etelkának.

Leírja, hogy ebéd előtt elment kis temetőjükbe. Az ibolyákat már szombaton leszedték, ő mégis akart keresni, de sehol sem talált. Végre az utolsó bokornál ráakadt egyre. Megörülve leszakította. Keztyűs balkezéből azonban, míg levelet tépett, elvitte a szél. De mintha valaki súgta volna: csak keress. Újra visszament. Gondolta hasztalan, minden hasztalan, de még jobban felbolygatta a fagyos leveleket és annyi ibolyát talált, hogy egy szép kis bokrétát vihetett kis keresztjükre is és még maradtak bimbócskák máskorra is.

Ez a kis epizód semmiség – mint egy szál ibolya. De van benne poezis s jellemző Bezerédjre, kiről még Bartal is azt állítja, hogy nem volt benne kitartás. Lelke minden kérdéshez odatapadt, de újabbért rögtön ismét elhagyta… Ez a kis történet éppen a kitartó, állhatatos embert mutatja.

Bezerédj mindent elkövetett, hogy Bartal Tolnában maradjon. Dolgozott rajta, hogy Hegyesy, a valóságos főjegyző, a kir. táblához menjen el előle. Mindez azonban nem sikerült. Bartal próbaszolgálatra a kanczelláriához ment Bécsbe. Bezerédj elérzékenyülve foglalkozik jövendő pályájával «és némi ünnepélyességgel gondol reá, nem sajnálkozás nélkül szemlélvén – üresen mellette a helyet…»

Bartalnak magának sem volt ínyére a bécsi szolgálat. 1847 január 30-iki levelében örömmel írja meg, hogy próbaszolgálatának valószínűleg vége s Tolnába szándékozik vissza. Másnapra azonban valósággal leforrázza Apponyinak meleg fogadtatása, ki meggyőzte édesatyját, hogy «becsületes, az alkotmány szentül tartásával összekötött fellépésével is lehet a jelen kormánynak pártolója.» Nem kívánja ugyan – írja ugyanott – hogy azért bárkinek kegyeit keressem, vagy pártjához csatlakozzam, sem azt, hogy a megyei visszaéléseket elnézzem, bárcsak hallgatással is, – sem azt, hogy mit a hazára nézve egyenesen károsnak tartok, pártoljam, vagy csak hallgatással mellőzzem; de azt óhajtja más részről, hogy a mi ezekkel megfér, abban úgy viseljem magamat, hogy kifogásokra alkalmat ne adjak. Bár ez nem nagy korlát, de mégis korlát – mégis hátráltatja a szabad mozgást, melynek annyira örültem és gyengíté a már oly bizonyosnak tetszett kilátást éltünk fogytáig együtt maradhatni, működhetni.»

Bartal így Tolnától elszakadt. De a közgyűlésekre le-lejön s hű támogatója Bezerédjnek. Viszont Bezerédj is rajta van, hogy Bartal előmenetelét odafönn is elősegítse. Kiragadja ennek leveleiből azokat a részeket, a melyek Bartal jövőjére előnyös befolyással lehetnek. Így «példakép» hirdeti István herczegnek Bartal által leírt magyarságát: «Általán én szép reményekkel nézek Istvánnak elébe s hivataloskodására is azt tartom, ő lényeges változást fog előidézni s legalább egy derék concentracionális pontot nyújt a magyaroknak, igen szeretem ezen gondolatokba a te jövendőd is belefűzni, édes Gyurim – írja Bartalnak. Gyűlésünkön, a sopronin t. i. az István herczeghezi felirat, gondolatod után jól sikerült és úgy látszik, előhangja volt a mindenfelül nyilvánuló lelkesedésnek, mit némely oldalról nemzeti érzetnek és akaratnak manifestatióját is lehet tekinteni s ennélfogva is jelentőséget találhat abban az ember.»

Ilyen módon Bezerédj és pártja a politikai szereplés teréről mindinkább leszorúltak s nem tehettek egyebet, mint hogy kölcsönösen biztatták egymást s várták a jobb jövő hajnalát, melyen napjuk ujból felragyog. Bezerédj tevékeny lelke azonban nem elégedett meg a tervezgetéssel, tettekre vágyott s 1847 nyarán nemes emberbaráti tevékenységet fejtett ki az ínség enyhítésénél, mely a vármegyét sujtotta. Már 1847 május 11-én azt írja, hogy «a szedresiek kenyérszűke súlyosodik és a gabona ára felebb megyen. Azonban küzdünk ellene kis körünkben».

1847 június 3-án ismét: «A szükség fenyegetően növekszik és minden igyekezetünk mellett sem vagyunk már képesek a hozzánk fordulókat kielégíteni, kiknek száma nőttön nő. Azonban éhség még nincs, az aratás is közelget. Jókedvű embert alig látni».

1847 június 13-án írja, hogy a szedresi, medinai szűkölködőket már Isten segítségével megbírják. «Négy-öt hétre még van provisiójuk, addig pedig csak lesz új, hozzá téve, ha a szűkölködők száma nem szaporodik. A mostani mennyiség 220-260 adag főtt étel és vagy 500 font kenyér naponként. Soha nem hittem volna, hogy így is meggyőzzük. Hála legyen az Istennek.»

A június 27 és július 5-iki vármegyei közgyűlés közt meg akarta látogatni betegen fekvő testvérét, de az aratás előtti ínség és ezzel járó bajok s hogy legyen, a ki rögtön intézkedjék, ki mer is tenni s feltalálja magát, nem eresztik.

«Istenem, mikép szoktam az ilyeket serio «cosmikus ember» módjára venni fel. Sok szegény embernek nemcsak jövendő állapotja, hanem közvetlen jobb, vagy igen-igen rossz léte függ most ám attul. Ha csak a fenyegetni kezdő eső nem gátolja az új gabonával való élést, már kijövünk, úgy, hogy nemcsak az éhségbeli küzdést, hanem már egy kis – jobblétet is biztosíthatunk.» (1847 június 27.)

1847 július 4-iki levelében örvend, hogy «erőltette magát az itthon maradásra, mert bizony sok segedelem maradt volna el. A hetes eső miatt az aratás is késik. Újra ébredett a szükség. Távol helységekből is jöttek kenyérért és lisztért számosan és csak minden módot elővéve tudtak segíteni. De ma kiderült, hogy egy hét múlva már lesz új árpa őrölni való. Elég jó a termés-reménység, mit az Isten reánk és a vidékre nézve teljesítsen.»

1847 július 7-i levelében augusztusra halasztja soproni utazását, mert még a szükségnek nincs vége. «Az új kenyér még nem igen vet latot a mérlegbe és ha az Isten most esőzéssel látogatna meg, még most lenne a hadd el-hadd!»

1847 július 17-én írja, hogy gyomorgörcsös kolera mutatta magát a munkásoknál és másoknál, de a Franz Életeszenciára igen hamar megszűnik. Már csak 100-150 font kenyér és 20-30 ételporczió kél el naponként, tehát az ínség csökkenőben volt s Bezerédj nyugodtan hagyhatta el kedves Hidjáját s ínségeseit.

Szinte úgy látszik, mintha a vármegyei közállapotokban bekövetkezett változás Bezerédj figyelmét teljesen az emberi nyomorúságok felé fordította volna, mintha a politikai szerepléstől való elvonulás hatása alatt szíve még jobban megnyilt volna s szeretetének egész melegével a mindennapi élet bajainak enyhítésén munkálkodott. Bezerédj sohasem szűnt meg a köz érdekében dolgozni s mikor politikai téren nem nyilt erre alkalma, az emberszeretet gyakorlati műveiben hajtotta azt végre.

***

A politikai pártok kereteinek modern szellemben való kialakulására Magyarországon az országos reformmunkálatok adták meg az alkalmat. A pártárnyalatok már előbb is megvoltak, de nem modern értelemben. Egyik párt az abszolutistikus hajlandóságú kormányt támogatta, a másik ezzel szemben a nemesség jogát és kiváltságait védelmezte.^[126] Az országos reformmunkálatok vármegyei tárgyalásai új irányba terelték a közhangulatot, a minek nyomán ki kellett tűnnie, hogy kik akarják Magyarországon a korszakalkotó haladást s kik ragaszkodnak a régi állapotokhoz. E tárgyalások lehetővé tételével a kormány is engedett rideg abszolutisztikus álláspontjából, mert számolnia kellett azzal, hogy a reformok a kormányhatalom helyzetét is érinteni fogják. S így is történt! A kormány ugyan azon mesterkedett, hogy a reformok csak a nemesség kiváltságos állását érintsék, a megindított árral azonban nem bírt többé, az az 1848. évi törvényhozásra vezetett. A nemesség soraiból kivált egy csoport, a mely sem a kormány mellé nem állott, sem a nemesség kiváltságos állásával nem törődött, hanem áthatva a koreszméktől, reformálni akart s a reformoktól remélte az egész nemzet, tehát a nemesség boldogulását is. Ez utóbbiakhoz tartozott Bezerédj, a ki olyan feltétlen híve volt a reformoknak, hogy kész volt a közpályáról visszavonulni, semmint szabadelvű törekvéseinek megszorítását tűrte volna.^[127] E mély meggyőződés irányította közéleti szereplését s ez szerezte meg számára úgy elvbarátainak, mint a konzervativoknak feltétlen tiszteletét.

Már az 1830. évi országgyűlésen kifejezésre jutottak a jövő pártalakulatai, de a kép még nagyon halavány, nagyon bizonytalan volt. A kormány még teljesen abszolutisztikus, jogot és törvényt nem vesz számba, hívei abszolutisták s ellenzéke a jogot védelmezi. Az 1832/36. évi országgyűlés már a haladás, a reform jegyében indult meg s a régi ellenzék elvesztette létjogosultságát. A kormány a reformokkal szemben óvatossá lesz s ámbár a reformokat nem ejti el, mégis az ősi alkotmány híveire alapítja politikáját. Ezzel szemben az ellenzéket a reformmunkálatok tárgyalásai teljesen a haladás szolgálatába állítják s bár a részletekben még nem értenek egyet, a haladás eszméjében már egységesek.^[128] Az elvben történt megállapodás fokonként maga után vonta a részleteket is, de ez a fokozatos fejlődés sok nehézség leküzdésével járt. Nem is lehetett az másképen, mert a vármegyei követet utasításuk kötelezte, ezt pedig a mindenkori vármegyei többség határozta meg. A míg a vármegyei utasítások rendszere fennállott, addig nem lehetett a vármegyei követek sorából olyan szervezeteket alakítani, melyek az országgyűlésen állandóan egy irányú magatartást tanusítottak volna, illetőleg az alsóházban nem lehetett modern értelemben vett pártokat szervezni.

Egészen más volt a főrendek helyzete, ezeket nem kötelezték a vármegyei utasítások, hanem egyéni meggyőződésük szerinti politikát követhettek. Ez a politika századokon át nem az ország, hanem az udvar érdekeit szolgálta ugyan, az 1839/40. évi országgyűlésen azonban lényeges változáson ment keresztül. Széchenyi volt e változás önkénytelen felidézője, mert a főrendi ellenzék megszervezőjét, Batthyány Lajos grófot az ő reformtevékenysége késztette a cselekvésre. Az alig harmincz esztendős főúr első politikai szereplése a pártalakítás volt, melyet nagy erélylyel és kitűnő tapintattal hajtott végre. Batthyány felfogása szerint a politikai kérdések iránti közhangulatot már az országgyűlésen kívül elő kell készíteni s a közhangulatnak az országgyűlés tárgyalásain érvényt kell szerezni. Vagyis szervezkedni kell az országgyűlésen kívül s az országgyűlés alatt. A vezetőeszméket is megállapította, melyeknek az országos politikát irányítaniok kell. E vezetőeszmék főbbjei a következők:

A kiváltságok eltörlése s a jogok kiterjesztése.

A nemzetiség és vallási érdekek méltányos védelme.

A határvámok megszüntetése.

Az ősiség és hitbizományok eltörlése.

A közoktatásügy javítása.

Megannyi fontos programmpont, méltó egy nagy politikai párthoz. A politikai elvek kimondásában nyilvánított bátorság, a szervezés körüli tapintat és erély, melyek Batthyány jellemző tulajdonai voltak, megteremtették az első magyar politikai pártot, a főrendi ellenzéket.^[129] Ez a főrendi ellenzék, mely az 1839/40. évi országgyűlés alatt jelentős szerepet vitt, kezdetben körülbelül 35 tagból állott s az e czélból alapított Ellenzéki Kaszinó köré csoportosult, hol a szabadelvű követek is nyitott ajtókra találtak s a főrendi ellenzékkel egyetértésben beszélték meg politikai maguktartását.

46. GR. BATTHYÁNY LAJOS.

Ez a szervezkedés nagy hasznára volt a haladás ügyének s éreztette is a hatását az 1839/40. évi országgyűlés alatt. Bezerédj követi végjelentésében nagy szeretettel emlékezik meg ez alakulásról s kiemeli azon lelkesedést és állhatatosságot, melylyel egy értelem s alkotványi sulyra nézve igen nagy tekintetet érdemlő felekezet a nemzetiség és előhaladás, úgy az alkotmányszerű önállásnak főfőtárgyaiban harczolván az elismert igazság mellett és rokonulva a Karok és Rendek táblájának igyekezetével, igen nagy mértékben nevelte azon hatást az országgyűlésen, mely után lehet csak az alkotmányos rendszer mellett foganatos és valódi következést reményleni».

Nem kevesebb szeretettel szól ugyanott Deák Ferenczről, az alsóház vezető politikusáról: «Ha a jó ember örvend – így ír – a jónak elismertetésén, keletén; ha az értelmesnek az értelmi felsőbbség hatóságának terjedését, elevenségét, diadalát mint tulajdon önnyereségét kell tekintenie; ha a hazáját szerető polgár vigasztalással szemléli ritka tulajdonát feltünni, kifejleni, életbelépni s gyümölcsözni inkább-inkább egy oly férfiúnak, kinek a haza már is valóban sokat köszön és kitől bizton még többet, még igen sokat várhat; ha ez átalján és mindenhol így van: hazánkban kivált Deák Ferencznek közönségesen és méltán magasztalt állapotja annál jótékonyabb tünemény. Mert midőn a közönség az érdemet, a jelességet, a felsőbbséget ily mód fel-felfogja, elismeri és ezen elismerést őszintén, közértelemmel és érzéssel, mintegy kedvtelve vallja és ünnepélyesen nyilvánítja: nemzeti előlépést és a nemzeti öntudatban és életben elevenséget és erőt bizonyít. De maga a nemzeti jellem és lelkület is oly alakot és szint mutat ez által, melynek hiányán eddigelé hazánk történeteiben sűrű panaszt lelünk: köszöntsük tehát ezt is, mint a nemzeti egyesülő közléleknek az irigység és egymás elleni fondorkodás számkivettetésének egy szép jelét». Az 1839/40. évi országgyűlés alsóházának nem volt, nem lehetett még országgyűlési pártja, de volt Deák Ferencze, volt elismert vezére, kinek nagy eszét és tiszta jellemét mindenki elismerte s kinek szavai és cselekedetei irányadók voltak az országgyűlésen és az országgyűlésen kívül. Széchenyi, sajnos, mindinkább eltávolodott Deáktól s a szaván haladó szabadelvű követektől. A mint Bezerédj István 1842 deczember 28-án kelt levelében olvassuk: «Széchenyi most oly állásba látszik magát tenni irántunk is, milyenben még nem tudom őtet. Ismerve azonban, hogy nem könnyen hagyok fel valamivel és az ő benne helyezett bizodalommal sem, reménylem, nem fog megcsalni. Azonban most közlekedésen kívül vagyunk politikus dolgainkra nézve.» Deák volt az egyetlen, a ki kitartott elvei mellett s a Deák nevéhez fűződik aztán a szabadelvű párt végleges megszervezése is. Nagy hatással voltak az alsóházi pártalakulásra az 1843/44. évi országgyűlés szabadelvű vívmányai, a melyek a régi kiváltságok híveit mind nagyobb aggodalommal töltötték el. E politikai helyzetet a kormány kitűnően kihasználta s régi ellenzékéből konzervativ kormánypártot alakított. A konzervativ pártalakítást Dessewffy Aurél már az 1839/40. évi országgyűlés alatt megkezdte,^[130] erőteljes fejlődésnek azonban akkor indult, mikor a kormány vette pártfogásába. A konzervativ párt rohamos gyarapodása viszont a szabadelvű pártot is szervezkedésre késztette s az 1843/44. évi országgyűlés berekesztése, továbbá az 1847/48. évi országgyűlés megnyitása közötti időszak a politikai szervezkedés korszakává lett.

E szervezkedésben Bezerédj állandóan részt vesz, lelkesíti a csüggedőket, ellentéteket simít el s fáradhatlan a munkában. Első sorban pedig a Védegyletet igyekszik erősíteni, mely a szabadelvű ellenzék legéletrevalóbb alkotása volt s kitűnő eszközül kínálkozott a politikai szervezkedésre.^[131]

Az ellenzék megszervezésének ügye rendkívül nehéz feladat volt, a mint ezt vezető férfiai, Kossuth és Deák kifejtették. Kossuth Metternich előtt is feltárta ide vágó felfogását s 1844 október 4-én közölte Wesselényivel. Szerinte a nyugoti államokban az oppositio azon párt, mely a kormányra jutásért küzd. Magyarországnak nincs parlamentáris kormánya, kormányváltozásnál csak a személy, nem a rendszer változik. Az ellenzéknek tehát Magyarországon nem a kormányrajutás a hivatása, hanem egyéb: egyik felvigyázni, hogy «a kormány a constitutionalis kerékvágásból ki ne zökkenjen, s ha kizökken, erélyes felszólítással útba téríteni; másik initiálni a reformot». Ez utóbbira különösen azért van szükség, mert Magyarországon «az olygarchia nagy befolyású aktiv tényező s érdekei túlnyomóak a kormánynál, pedig az olygarchiai érdekek a reformnak természetes ellenségei». A magyar ellenzéknek nem az a felfogása Kossuth szerint, hogy «a mi a hazának jó, az ő általa történjék», hanem hogy megtörténjék. 1832 óta, valahányszor a kormány olyasmit akart, a mi az ellenzék felfogásával megegyezett, az ellenzék volt az, melynek segedelmével a dolog kivivatott, p. o. az úrbéri materiális engedmények. A kormányt minden ilyen tárgynál saját pártja elhagyá, míg az oppositio támogatá. Így a közadóztatás kérdésénél az oppositio saját népszerűségét, legszebb individualitásainak politikai állását koczkára dobá, míg a kormány magáért egy lépést sem tőn.^[132]

47. GR. DESSEWFFY AURÉL.

Még jobban megvilágítja az ellenzék politikai állását Deáknak 1845 november végén Kossuthhoz intézett levele, melyben a pártszervezés nehézségeit magyarázza. «Mi csak elvrokonság által vagyunk összekötve egymással» – így ír – «csak véletlen eset talán, hogy egyes tárgyakban ugyanazon egy szempontból tekintve a dolgot véleményben egymással találkoztunk, minket aligha lehetne bármi programm által jobban egyesíteni. Azoknak száma, kik minden főkérdés fontosabb részleteiben egyetértenek, felette csekély volt mindenkor s midőn az ellenzék többséget nyer, leginkább azok által történik, kik sok tárgyban tőlünk eltérnek ugyan, de a fennforgó kérdésben velünk tartanak. Más alkotmányos országban van az ellenzéknek egy oly czélja, mely mindent egyesit s ez a czél többséget szerezni, hogy a miniszterium megbukjék s az ellenzék emberei foglalják el annak helyét s ezt a czélt gyakran nem anyagi érdekből, hanem azon tiszta szándékból kívánják, hogy az ország az ő elveik szerint, miket jobbaknak tartanak, kormányoztassék. Ily czélt a magyar ellenzék magának ki nem tüzhet. De még ezen felül más alkotmányos országokban, hol utasítások nincsenek, az ellenzéknek minden tagja, ha szükséges, alárendelheti nézetét a párt többsége akaratának, hogy a főczél ne veszélyeztessék. Nálunk azonban, hol utasítások által kötvék a követek, ez valóban lehetetlen, sőt még az sem lehető, hogy minden megyében ugyanazon kérdések mellett feszítsék meg erejüket az ellenzék tagjai, mert gyakran, a mi egyik megyében kivihető, az a másikban oly ellenszegülésre talál, hogy erősebb vitatása talán sok más jót is gátolhatna.»^[133]

Ilyen körülmények között az ellenzéket szervezni s együtt tartani szinte lehetetlen feladat volt.

A szabadelvű ellenzék vezetésére Wesselényi lett volna hivatva, a mint hogy az 1832/36. évi országgyűlés alatt valósággal köréje csoportosultak a szabadelvű követek;^[134] a kedvezőtlen körülmények azonban megakadályozták, hogy hivatását betöltse. Talán azért is üldözte olyan kitartással a kormány, mert tisztában volt azzal, hogy a szabadelvű ellenzék szervezkedését késleltetheti ezzel. Széchenyiben sokkal több volt az érzékenység, semmint pártot vezethetett volna s különben is megtévesztette a konzervativ párt hajlandósága a reformokra, minek hatása alatt a kormány politikája mellé szegődött.^[135] Kossuth még nem volt aktív politikus, hiányzott a pártszervezéshez szükséges tekintélye. Deákban összpontosult a szabadelvű politikusok bizalma,^[136] ki már az 1832/36. évi országgyűlésen jelentős szerepet vitt, az 1839/40. évi országgyűlésnek pedig határozottan ő volt a szellemi vezére. Kétségtelen, hogy Deáknak volt érzéke a haladás iránt s az új eszméket megértette, ő azonban a jogok megvédelmezésének volt a mestere, nem volt vérbeli reformer. Deák alaptudománya a jog^[137] s vezető eszméje a törvényesség volt, ezekkel pedig lehetett ugyan az absolutizmust ellensulyozni, a demokratikus haladás élére állani azonban bajos dolog volt. Ezért nem járt nagyobb sikerrel a szabadelvü ellenzék szervezkedése, ezért késett olyan sokáig az ellenzéki programm.

Az ellenzék vezető férfiainak hivására Deák már 1845. június 16-án Pestre érkezett, a hol megbeszélték, hogy egy ellenzéki értekezletet fognak tartani s az értekezlet megszervezésével a pesti ellenzéki politikusokat bizták meg.^[138] Az eredmény Bezerédj nem elégítette ki s minden optimizmusa ellenére is bizalmatlanul tekintett a jövőbe. 1845. november 8-án ezeket írja róla Deák Wesselényinek: «Bezerédj nálam töltött néhány napot. Igazad van, optimizmusa nagyon meg van ingatva közdolgainkra nézve, ő nem reményl már és ez igazán rossz jel. Néha fellobbanik ugyan keblében s agyában régi reményeinek utolsó szikrája, de ez már csak általános kifejezésekben tör ki, mint például: ki tudja, majd talán Isten megsegit s több efféle. Tolnát helyrehozhatlanul elveszettnek tartja s még legvérmesebb reményei mellett sem tudott 10 megyét összeszámlálni, melyet a jövő országgyűlésen ha nem bizonysággal, de legalább valószínűséggel az oppositióba lehessen számítani».^[139] Ilyen hangulatban találta Bezerédjt az 1845. november 18-iki Védegyleti gyűlés, melyen az ellenzék tagjai egy nyilatkozatban kijelentették, hogy a kormánynyal szemben szükség van az ország érdekeit szolgáló politika megjelölésére. E politikai programm megszerkesztésével Batthyány Lajost, Deák Ferenczet és Szentkirályi Móriczot bizták meg.^[140] A programm kidolgozására Deáknak Pestre kellett volna jönnie, de gazdasági helyzete nem engedte s különben sem bízott a programm sikerében. Az volt t. i. a nézete, hogy általános programmal nem érhetnek czélt, mert nem különböztethetik meg eléggé az ellenzéki törekvéseket a kormánypárt szabadelvű czéljaitól; a részletes programm pedig megbonthatná az ellenzék egységét, mert az ellenzéket csupán az elvrokonság s nem a részletekben való egyezés tartja össze.^[141]

Az ellenzék tagjainak kívánságára végre 1846 január 31-én Pestre érkezett Deák s február 17-ig tárgyalták az ellenzéki programm ügyét. Ez idő alatt Deák Bezerédjvel érintkezett a legtöbbet, délben és este rendesen együtt voltak s együtt beszélték meg az ellenzéki politika esélyeit. Ezekről írja 1846 február 13-án Bartalnak: «Tegnap este nagyobb összejövetelünk volt. Jelenleg a Pesti Hirlapra nézve van már eredmény, hogy Eötvös és Trefort ismét írni fognak és elvbarátaink, kiktől telik, írjanak szine czikkeket. A két nyári vásárkor Pesten minél számosabban összejövünk és a fennforgó állapotokról értekezünk, hogy irányodjunk és irányozzunk.» A sajtóban kifejtendő munkásság részleteit tehát megállapították, az ellenzéki közös programmban azonban nem tudtak ez alkalommal megállapodni. Ismét újabb határidőt tüztek ki, hogy a programmban megállapodhassanak. Bezerédj aggodalommal szemlélte a folytonos halogatást s a sikerrel terjeszkedő kormánypárttal szemben a polgári erények gyakorlására, különösen pedig az úrbéri terhek megszüntetésére és az önkéntes adózás hívta fel a figyelmet.^[142]

1846 június 8-án ült össze esten a második ellenzéki értekezlet, a mely mégis járt már némi eredménynyel, de «élénk összeszólalkozások, sőt összezörrenések és keserű kifakadások is voltak».^[143] Mindenekelőtt a sajtó útján való propagandát határozták el, 5000 forintot gyűjtöttek össze e czélra s az intézkedést egy választmányra bízták. Ez azért vált szükségessé, mert a kormány időközben egy sajtóhivatalt szervezett Orosz József vezetése alatt az ellenzék ellen, melynek hatását ellensúlyozni kellett. Kimondották továbbá, hogy a legsürgősebb feladatnak tartják az úrbéri viszonyok országos intézkedéssel leendő megszüntetését, a közteherviselés kimondását, a népképviselet elvének megvalósítását és a városok ügyének rendezését.^[144]

48. SZENTKIRÁLYI MÓRICZ.

1846-ban az ellenzéki szervezkedés ügye látszólag kedvezően haladt előre: az első iparműkiállítás kedvező hatást gyakorolt a közvélemény alakulására, a védegylet, a kisdedóvó és kereskedelmi társaság is sikerrel működtek, midőn a kereskedelmi társaság bukása váratlanul mindent elrontott s az ellenzék tagjai közt meghasonlást szült. Ez események Bezerédjt annyira elkedvetlenítették, hogy elvesztette az ellenzék életképességbe vetett hitét s új ellenzéki alakulás szükségét kezdte hangoztatni.^[145]

A konzervativ párt megelőzte az ellenzéket s 1846 november 14-én kőnyomatban kiadta programmját. Ez az ellenzéket is cselekvésre kényszerítette s 1846 deczember 26-án gróf Batthyány Lajos 1847 márczius 15-re Pestre értekezletre hívta össze az ellenzék tagjait. A meghívás szerint «a haladó alkotmányos ellenzék Magyarország ez értelmű kifejődését és korszerü átalakulását szívén hordva: az ezeket eszközlő korkérdéseknek részben kölcsönös vitatás, részben hirlapok és röpiratok utjáni fejtegetését s ekképi megérlelését tüzi ki magának czélul.

Az ellenzék Deáktól várta most is az elhatározást, holott Deák következetesen azon álláspontot vallotta, hogy az ellenzék benső összetétele lehetetlenné teszi a részletes programm megállapítását. Deák álláspontja szerint az ellenzéki politika czéljait a következőkben lehetett volna megjelölni: szabad ember, szabad föld, azaz «közteherviselés, úrbéri viszonyok kárpótlás melletti megszüntetése status intézkedés utján, jogokban osztakozás a néppel, azaz népképviselet».^[146] Az ellenzéki taktikát illetőleg az volt a Deák álláspontja, hogy programmja megvalósításában elégedjék meg a fokozatos haladással. Ez volt Bezerédj felfogása is s ámbár az emanczipáczió eszméje nagyon a lelkén feküdt, egyelőre hajlandó lett volna a népképviselettel és felelős kormánynyal beérni, csak a haladás biztosítva legyen.^[147] E szerint Bezerédj a taktikában ugyan egyetértett Deákkal, a legközelebbi czélokat tekintve azonban inkább a czentralistákkal értett egyet, kik az ellenzék főczéljának a parlamentáris kormányt tekintették.

A konzervativ programm megjelenése arra kényszerítette az ellenzéket, hogy a saját felfogását kifejezésre juttassa s ezért vezérelveit meg kellett állapítania. E czélt szolgálta az 1847 márczius 15-iki ellenzéki értekezlet, melyen Bezerédj tevékeny részt vett. Fáradozásainak megvolt az az eredménye, hogy az ellentétek elsimultak s megállapították az alapelveket, melyeket politikai törekvéseikben irányadókul ismertek el; kiküldöttek továbbá egy bizottmányt, melynek hivatása volt az elfogadott alapelvek nyomán a Nyilatkozatot megszerkeszteni.

Hogy ez mekkora eredmény volt, azt Keménynek 1847 április 12-én Wesselényihez intézett leveléből láthatjuk, a hol az ellentétek világosan meg vannak jelölve.^[148] E szerint Eötvösék a parlamentáris kormányt sürgették, Kossuthék pedig a megyerendszer megvédésére helyezték a súlyt s a felelős miniszteriumot csupán ezen belül voltak hajlandók elfogadni.

Szemere próbálkozott meg a közvetítéssel, a kiegyenlítés érdeme azonban Bezerédjé volt, kinek fenkölt gondolkodása a köztiszteletben álló jelleme alkalmas volt arra, hogy az ellentéteket kiegyenlítse. Ezt nem csupán egykorú hiteles forrásokból tudjuk, hanem erre vall Bezerédj sajátkezű fogalmazványa, mely a tanácskozás eredményeit pontokba foglalja. Ez érdekes okmány szövege a következő:

«1. Tagjaivá valljuk magunkat a magyarországi alkotmányos ellenzéknek, melynek mindenkoron egyik feladata volt hazánk minden érdekeire nézve a kormányt mind tetteiben és mulasztásaiban, mind átalán összes politikájában úgy jog s törvényesség, mint helyesség tekintetében folytonosan ellenőrizni. Ezen nevet és feladatot jövendőre is magunkénak valljuk s ezen ellenőrzés sikerére az alkotmány által nyujtott eszközöket felhasználandjuk.

2. Kinyilatkoztatjuk, hogy ezen eljárás sikerére nézve a magyar ellenzék feladata alkotmányos nemzetekétől, melyeknek tisztán nemzeti s parlamentáris kormányuk van, a nálunk még most tényleg létező kormányrendszer mellett lényegesen különbözik. Amazoknál a politikai pártok czélja a kormányt bírni, pártolásukat vagy ellenzésüket tehát személyekhez köthetik és e küzdelemben az ellenzéknek jelszava lehet «semmit a kormány mellett, mindent ellene». Mi a mint a czélt nem, úgy a jelszót sem ismerjük. Elismerésünket úgy, valamint pártolásunkat nem személyhez, hanem tárgyakhoz és tényekhez kötjük és egyenesen kijelentjük, hogy miután jelen viszonyainkban hazánknak tényleg még tisztán nemzeti s minden idegenszerű befolyástól független kormánya nincs; és miután tisztán parlamentáris kormányunk nincs, mely eredetére nézve a többségben nyilatkozó nemzeti akaratnak kifolyása volna s lételét a többség pártolásától feltételezettnek elismerné: ily viszonyok közt ellenzést úgy, valamint pártolást személyekhez kötni tényleges közjogi állásunkkal alkotmányszerű összhangzásban nincs. Ellenőrizni a kormányt, pártolni ha mi jót alkotmányszerű úton tészen, ellenezni az ellenkezőt: ez a kormány iránt jelszavunk.

3. És ezen kötelesség érzetében a közdolgok mostani álláspontjára nézve kinyilatkoztatjuk, hogy a kormánynak múlt országgyűlés ótai eljárását nemcsak hogy mindenben jog és törvényszerűnek el nem ismerhetjük, sőt sokakban törvénytelennek és országos érdekeinkre s alkotmányos institutiónkra nézve annyira veszélyesnek találjuk, hogy magunkat legéberebb őrködésre s a nemzet jogainak és érdekeinek megóvása körüli gondos közremunkálásra felhivatva érezzük.

49. SZEMERE BERTALAN.

4. És miután vannak az országnak a múlt országgyűlés előttrüli sérelmei s közöttük sok olyan, melyeknek sérelmességét még azok között is, kik most magukat mint organisált párt a kormánynyal azonosítják, alig van ember, ki valaha el ne ismerte volna. Ezen sérelmeket pedig orvosoltatni nem, sőt újakkal szaporíttatni s a nemzet alkotmányos érdekeinek nem kedvező, idegenszerű kormányrendszer jelenségeivel súlyosbíttatni tapasztaljuk: felhíva érezzük az ellenzéket az orvoslásra törekvést a biztosításra törekvéssel egyesiteni s az 1790. X. folytán is a végrehajtó hatalom felelősségének az alkotmányos lét által természetesen postulált valósítására s általán oly garantiának loyalis és törvényes úton kivívására törekedni, melyek hazánk alkotmányosságát és országos és nemzeti érdekeit minél tökéletesebben biztosítsák.

5. Átalán mivel hazánknak tényleg sem önálló tisztán nemzeti, sem tisztán parlamentáris kormánya nincs, akként vagyunk meggyőződve, hogy a magyarországi ellenzék egyedül a kormány ellenőrzésére s midőn kell ellenzésére a mint ekkorig nem szorítkozott, úgy jövendőben sem szorítkozhatik; hanem továbbá is hivatásának kell ismernie minden czélszerű reformok létrehozására iparkodni s azért határozottan kinyilatkoztatjuk, hogy azon téren tovább is állhatatosan megmaradunk, melyen a tények históriája az ellenzék nevét évek óta a reform párt nevével azonosította.

6. Ez iránybani működésünkben a kezdeményezés hivatását kirekesztőleg az ellenzéknek nem tulajdonítjuk, de ép oly kevéssé tulajdonítjuk azt kirekesztőleg a kormánynak vagy más akárkinek, hanem mindnyájunk alkotmányszerű közös hivatásának ismerjük.

7. És e hivatás teljesítésétől ez idő szerint is magunkat annál kevésbé dispensálhatjuk, mivel közjogi tekintetben reformnak csak azt fogadhatjuk el, mi a nemzeti alkotmányos élet biztosításával és kifejlesztésével összhangzásban van. Nem minden újítást tarthatunk javításnak s az úgynevezett konservativ pártot privilegiális és absolutisztikus irányban rendnek ürügye alatt szabadság ellenében látjuk működni, a kormánynál pedig nem találhatjuk fel annak biztosítékát, hogy a szükséges reformok amaz alkotmányos irányban általa mind kezdeményeztetni fognak, minthogy számosabb jelenségekbül aggodalmunk támadt, hogy politikája inkább saját hatalmának nem mindig alkotmányszerű tágítására, mint a nemzet alkotmányos életének kifejtésére és biztosítására van irányítva.

8. Ezen őrködési, fenntartási, biztosítási és haladási irány és az erre felhívó aggodalmak azonban soha sem fognak attól tartóztatni, hogy a kormány minden cselekvését, a mely jó és törvényes, tőlünk kitelhetőleg pártoljuk és gyámolítsuk s ügyünk diadalát nem párthiuságban vagy önszemélyeinknek kegyekre érdemesítésében, hanem abban keresve, hogy a mi jó az megtörténjék. Nem valljuk pártolásunk feltételéül, hogy minket a hatalom ne ignoráljon vagy csak az ellenzéki párt segedelmével éljen, sőt inkább kinyilatkoztatjuk, hogy miként már eddig is nem egyszer tettekkel bizonyítók, sohasem fogjuk nézni, hogy kitől jön a jó s kinek kezein forog a keresztülvitel. Jőjjön akárkitől, legyen bárki által segítve, reánk számolhat, pártolni fogjuk.

9. Reformtörekvésünk czélját s irányát is a leglényegesb törvényhozási teendők iránt véleményt mondandók, a czélszerű törvényekkel körülírott sajtószabadságot a békés reform múlhatatlan feltételének vallva, ezt nemzetünknek visszaszerezni iparkodunk.

10. A mi pedig czélunkat, mely felé törekszünk, illeti, ezt azzal fejezzük ki, miképen mi hazánknak mind biztosítását, mid nemzeti s alkotmányos kifejlődését, mind végre jóllétét s anyagi virágzását az által véljük eszközölhetőnek, s ezeknek alapján a királyi széknek is legerősebb támaszt az által nyújthatónak, ha a nemzetiség és alkotmányosság alapján a honpolgárok minden osztálynak érdeke egyesíttetik. Ezen érdekegyesítésre szükségesnek valljuk:

A közterhekbeni osztakozást, a honpolgárok nem nemes osztályainak, mindenekelőtt pedig a kir. városoknak és szabad kerületeknek képviselet alapján, mely a megyei institutióval is tökéletes összhangzásba hozható, úgy törvényhozási, mint helyhatósági jogokban való részesítését és a törvény előtti egyenlőséget.

A közteherviselés kérdésére nézve kijelentvén, hogy az ekkorig egyedül adózott nép terheinek megkönnyítését főbb tartozásunknak ismerjük, az alkotmányos biztosítékokat ezekre nézve is mindnyájunk számára gyarapítani törekedendünk, de országunk közszükségeinek eddig el nem látott fedezése körül czélok és eszközök országgyűlési meghatározását és odaadandó számadást és felelősséget mindenesetre feltételül kötjük.

Továbbá az úrbéri viszonyoknak a földesurak igazságos kármentesítésével kötelező törvény általi megszüntetését és az ősiség eltörlésével a birtokszerzés biztosítását is az elsőre nézve úgy a földesúri, mint az úrbéri néposztályra nemzetgazdasági tekintetben legkívánatosabbnak, mind az országra nézve legjótékonyabbnak ítéljük, hogy előlépések történjenek, miszerint az úrbéri örökváltság a status közbenjöttével országos eszközlésbe vétessék.

Minden előlépést, mely a czélokhoz közelebb vezet a nélkül, hogy a jövendő kifejlődést megkötné, elfogadunk, ez irányban hatni a legközelebbi országgyűlésre is feladatunknak valljuk s minden egyébnek is, a mi hazánk nemzeti és alkotmányos kifejlődésre, szellemi s anyagi javára vezethet, mikből sok az ellenzék által már kezdeményezve is van, létrehozásában állhatatosan törekedendünk.

11. Ekként kifejezvén mind alkotmányosság, mind haladás teréni vezérelveinket, működésünkben mindenkor szemügyen tartandjuk az 1723. II. czikkelyből nemzetünkre háruló kötelességet és viszonyokat, de szorosan ragaszkodunk az 1790. X. t.-czikkhez is, mely királyi szentesített szóval arról biztosít, hogy hazánk szabad ország s egész törvényes kormányrendszerében független, tehát semmi más országnak avagy nemzetnek alá nem rendelt – és ezért valamint teljességgel nem kívánjuk, hogy az uralkodóház örökös tartományainak érdekei hazánk érdekeinek alárendeltessenek, úgy viszont soha nem fogunk semmi oly lépésben megegyezni, mely az említett t.-czikk mellőzésével, jog ellenére Magyarország érdekeit az örökös tartományok érdekeinek feláldozná avagy alárendelné, miként az sokakban, különösen az ipar és kereskedés ügyében régóta folyvást történik.

Ellenben az 1790. X. t.-czikk tiszteletben tartása mellett a találkozó érdekek méltányos kiegyenlítésére örömmel nyújtunk segédkezet.

12. A fentebbi pontokban kifejezett czélunk elérésére eszközeinket a nyilvánosság, alkotmányosság, institutióink természete s a loyalitás körében, körülmények szerint megválasztandók, jövendőben is időnként értekező összejöveteleket fogunk tartani.

Ez volt a Bezerédj fogalmazványa, melylyel az ellenzéki határozatok lényegükben megegyeztek, de rövidebbek voltak s utolsó pontjuk a konzervativok agitatorikus tevékenysége ellen irányult.

Az elfogadott alapelvek nyomán Deák Ferencz fogalmazta meg az ellenzék nyilatkozatát, melyet az 1847 június 6-án tartott ellenzéki értekezlet elfogadott s az országban mindenfelé elterjesztett.

Bezerédj 1847 június 6-án öccséhez intézett levele a következőket mondja erről: «Az oppositionalis conferentia jó animatióval és minden extravagantia nélkül ment véghez. Az alapelvek után Deák által készített nyilatkozat lőn elfogadva, melyben többek közt az örökös tartománybelieknek alkotmányos mozgalma, mint simpathiánk és részvétünk és minden telhetőben segedelmezésünk tárgya vagyon említve.» Ugyanígy ír 1847 június 13-án: «Megmondották különösen, hogy az örökös tartománybeli oppositionalis vagyis inkább alkotmányos mozgalmak iránt simpathiát nyilatkoztatott élénken összejövetelünk és azon meggyőződést, hogy mind ők, mind mi alkotmányos állapotainkban egyik a másikat előmenetelében, szilárdulásában, biztosítékaiban fogjuk feltalálni a legjobb garantiákat és érdekeink kiegyenlítése is akképpen fog legkönnyebben és megfelelőbben eszközöltetni.» Talán ez a rém lehetett az, a mely a kormányt megtorló rendszabályokra késztethette, melyek folyamán a lithographust, ki az ellenzéki nyilatkozatot kinyomta, kérdőre vonták s sajtóját lepecsételték. Ki is fakad ez ellen Bezerédj fenti levelében: «Ez bajos, kétségkívül egy új tanubizonyság, miképen értik Bécsben a részrehajtatlanságot és az alkotmányos téren a pártoknak szabad vitatkozását.»

Az ellenzék 1847 június 7-én kelt körlevele szerint is a nyilatkozatot Deák Ferencz fogalmazta, ha azonban szövegét összehasonlítjuk Bezerédj fenti fogalmazványával, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Bezerédj felfogása erősen érvényesült benne. Az ellenzéki nyilatkozat egyike a legértékesebb politikai okmányoknak, a melynek különösen figyelemreméltó része az, mely az alkotmányosság elveit az örökös tartományok számára is sürgeti s Deák Ferencz későbbi politikai hitvallásának is alapja volt. E szerint: «Meg vagyunk győződve, hogy ha az ausztriai örökös tartományok régi alkotmányos szabadsága még most is fennállana, vagy ha a kor és igazság kívánata szerint ők is alkotmányos nemzetek sorába lépnének s az egész monarchia kormányát mind összes rendszerében, mind egyes részleteiben az alkotmányosság szelleme lengené keresztül: érdekeink s az ő érdekeik, melyek most néha különváltak, néha talán egymással ellenkezők, könnyebben kiegyenlíthetők lennének, az összes birodalom egyes részeit nagyobb érdekesség, több kölcsönös bizodalom kötné össze és ez által a monarchia szelleme és anyagi erejében gyarapulva, biztosabban daczolhatna az idő s ellenséges körülmények egykor bekövetkező viharaival.»

Bezerédj e téren is előljárt politikai felfogásával s az Ausztria és Magyarország közötti kapcsolatra a status-szövetségi alakot javasolta.^[149] Nem értették meg, pedig semmi mást nem akart, mint a két állam közötti viszony állandósítását, a mit csupán a két állam egyenlősége biztosíthat. Az elnyomó és elnyomott közötti viszonyt az államok életéből is ki akarta küszöbölni, hogy a természetes fejlődés útjait biztosítsa.

Az ellenzéki szervezkedés sikere Bezerédj reményeit kielégítette s bizalommal tekintett a jövőbe. Kitűnik ez 1847 augusztus 24-én Wesselényihez intézett leveléből: «Bármi ügygyel-bajjal sikerült mégis, hogy az oppositio mint összeszerkesztődött testület fellépett, organisálta magát taliter qualiter, működött is, habár nem várakozás szerint, elveire, teendőire nézve közösen nyilatkozott és a mi fő, nem veszett össze, nem bomlott szét, sőt kétségen kívül sokkal inkább egyesülten áll külső és belsőképen, mint fellépésünk előtt állott. Ez bevégzett tény az országgyűlést előzött epochára nézve s bátorít a jövőre.»

Bezerédj fenti nyilatkozata arra enged következtetni, hogy az ellenzék elvi felfogásában voltak különbségek s e különbségek veszedelemmel fenyegették a szervezkedés lehetőségét. Ezt a veszedelmet okos politikával s tapintatos fellépéssel kellett elhárítani, ennek pedig Bezerédj volt a mestere, a ki igaz szándékaival s soha nem lankadó lelkesedéssel a feladat megoldására különösen alkalmas volt. Maga is bevallja ezt 1847 június 13-án Pál öcscséhez intézett levelében, melyben az ellenzéki szervezkedés hatásairól nyilatkozik. A gazdasági egyesületben is kifejezésre jutottak t. i. a politikai véleménykülönbségek s csaknem szakadásra került a sor, a mi a gazdasági egyesület fennmaradását veszedelemmel fenyegette. Az ellentéteket Bezerédj egyenlítette ki, mert azt mondja, hogy: «Én leginkább magamnak tulajdonítom, hogy az elválasztó pillanatban egy kissé erősen apostrophirozván a két pártot, történt így az új összeragasztás. Reménylem is, a megszakadás nem fog már most megtörténni.»

VI.
BEZERÉDJ ÉS AZ 1848/49. ÉVI ESEMÉNYEK,
FOGSÁGA ÉS HALÁLRAÍTÉLTETÉSE.

EZERNYOLCZSZÁZNEGYVENHÉT végén mozgalmas élet köszöntött be Tolnában. A kormányhoz pártolt Augusz heves korteskedést kezdett. Pár évvel ezelőtt még a kubinszki-párt pénztárosa volt, de a mint az akkori pártkassza számadási iratai közé tévedt feljegyzése mutatja, már a kormánypárt pénzügyeit is kezelte. 1847 október 3-án t. i. többen kötelezvényt írtak alá, hogy az aláírt összeget Augusz Antal kezéhez még az október 12-iki választás előtt befizetik. Így Forster Károly 2000, Gaal Eduárd 2000, Dőry Lajos 1000, Perczel Gyula 1000 forintot, Petrits György 100 akó bort, 200 pengő forintot s Augusz Antal is kötelezte magát 1500 pengő forint lefizetésére és szükség esetén még 500 forint biztosítására. Augusz előirányzata szerint a földvári járásba kellett: Földváron 200, Bölcskén 100, Pakson 300, Szentgyörgyön 400; a Sárközbe 100, Szekszárdon 100, Dombovárra 300, Simontornyára 300. Kortesajándék 1000 forint. Behozatali költség: Dombováron 360, Simontornyán 300, Földváron 80, Bölcskén 80, Pakson 100, Dunaszentgyörgyön 200, a Sárközben 90. Benntartás 2000 frt, összesen 6000 forint.

Bezerédj előre látta a következményeket. Már szeptember 30-ról ezt írja Szekszárdról Pál öcscsének: «Az instructionalis választmány ülésén vagyok itt, vitázva, bosszankodva. A követválasztás október 12-én lesz. A kisnemesség minden nyilatkozata és ajánlatai mellett semmi valószínűségét sem látom, hogy – követté válasszanak.»

Augusz Antal és társainak pénzzel is támogatott agitácziója aztán eredménynyel is járt. Bezerédj 1847 október 12-én, a választás napján a következőket írja öcscsének: «Röviden tudósítlak, hogy a pártunk mellett önkéntesen, fizetés nélkül felállott nemesek kisebbségnek, de nem – nevetségesen maradtak és vagy egy óra hosszat tartó lárma és egy kis tolongásban Ürményi a többséget kimondta Forster Károly és Gál Eduárdra.»

Bezerédj ezután Pesten találjuk. A Bálvány-utczai Kendelényi-házban vett ki szállást. Sógornője ott is maradt, de őt november 20-ika táján ismét haza hívták a tolnamegyei politikai állapotok. November 22-én azt írja Bezerédj Etelkának, hogy «szerencsésen hazaért, még pedig Ürményivel a főispánnal, ki úgy látszik, nem merte magára hagyni a gyűlést és nem is jöve hiában, mert minden kérdés felett élénk vita volt s a kisnemesség és mások között is meghasonlás. Ámbár győztek, de mégis nem sérülésük nélkül.»

Az új triumvirátus, Bezerédj, Sztankovánszky, Bartal, nagy tevékenységet fejt ki a vármegyében. Együtt hányják-vetik meg a teendőket. Sztankovánszky, a mint Bezerédj tréfásan mondja, «nagy tűznél kis pecsenyét süt». A tolnai eseményekre vonatkozólag febr. 8-áról ezeket iratja Pál testvérének:

1. A gyűlésen pártunk igen szépen alakult számban és czélban, mint «reményelhették, a világ átalakulásának nagy Istene kis Szexárdra is veté fényét, összevezérelte sokukat». Valami pártértekezlet lehetett ez, mert Magyary lett az elnök, Bartal a jegyző, Kurz a pénztárnok és Bezerédj készül Jegenyés birtokosát (Pált) is egy igen szép levélben hazafias buzgóságának numericus kifejezésére felkérni.

2. Ezen szervezkedés, a párisi események és a pozsonyi felirat, megtették a magok hatását úgy, hogy «az ezer baj között hozzánk levergődött Józsi öcsénk (Ürményi főispán) egész táborával megzavarva és leverve nem tudtak ellenállni». Az új rendszer felvetett sérelme felett az első nap Bartallal a vitát győztesen kezdték meg. A nevezetes aktának leérkeztével azonban minden egyes tárgy felett való vitát az ő indítványára félbeszakítottak és a felirati javaslatot általános szellemében és részleteiben Tolnamegye akaratának nyilvánították és sebes postán küldték meg a követeknek, hogy azt ne csak voksolásukban, hanem egész magoktartásukban szoros zsinórmértékül vegyék.

Az egyre tornyosuló politikai események márczius 19-én Bezerédj Etelkával és Bartallal együtt Pestre hajtják, azonban nem sokáig maradt fenn. Czélja bizonyára csak az általános tájékozódás volt, siet vissza Bartallal, hogy a tolnai politikai események vezetésének élére álljon. Ez alkalommal hozhatta magával Petőfi «Talpra magyar»-ját, a melyet iratai között találtunk.

Pár nap alatt átfutotta a láng az egész vármegyét s a mint a fennmaradt egykorú népgyűlési jegyzőkönyv mondja: «1848 márczius hónap 25-ik napját többen az igen fontos új események következtében sürgetőleg teendők feletti tanácskozásra határozák, minek híre terjedvén, a tanácskozmány valóságos népgyűlésre nőtte ki magát. A megyei nagy terem karzatával, előcsarnokával együtt tömve volt. Minden osztályú nép egyhangú felkiáltásai Bezerédj István táblabíró urat szólították az elnöki székre, ki engedvén a kívánatnak, azt elfoglalá és onnan magyarázá a jelen állapotukat. Megnyugtatólag szólott azután a nemességhez s eleibe terjeszté, mikép az ő eddigi jogaik, szabadságaik csak az egész népnek szabadsága és velök egyenlő polgári jussai által nyernek valódiságot. Figyelmezteté, mily üres hang, mily ámító csillám volt igen sokszor az, miben legfontosabb alkotmányos jussaink gyakorlatát kerestük és mily biztos alapnélküli polgári állásunk az egész hazáéval együtt. Mily arczpirító, lélekmardosó az érzet, melylyel kellett a tőlünk elválasztott millióknak szemébe néznünk. Előadá, mikép az által, a mi most történik és mit a magyar nemesi osztály cselekszik, némileg kiengeszteli az igazságot, a sorsot és ha korábbi századokban a haza oltárára tett véráldozatjai nékie polgártársainak elismerésére, hálájára igényt adának, ezt kétszeresen szerzi meg magának, midőn alkotmányos állását arra használja, hogy polgártársait jussban, teherben, szabadságban magáéval egyenlővé tegye.

Vígasztaló, lélekemelő szavakat intézett ezután azokhoz, a kik eddig az alkotmányon kívül állanak. Meleg hálát mondott nekik a megye, a haza nevében azon erős lélekért, önmegtagadásért, türelemért, melylyel kizárva a polgári jussokból, a polgári terheket mégis ők hordozzák. És ez által és csak ez által tevék lehetségessé, hogy jelen átalakulásunk ezen példa nélküli szeplőtlen módon történik, melyet nemcsak vér nem fertőztet meg, de még a békés nyugodalomnak zavarodása sem nehezít. Magasabb polgári erénynek mondá a Magyarországban eddig adózóknak nevezett osztálynak ezen magatartását, melyért babért tűznek fejére és oszlopokat emelnek. Meg fogja őket áldani a magyarok Istene és maradékaiknak jólétben jutalmazni atyáiknak jóságát és pótolni ezeknek szenvedését. De ne legyen most, mondá, a multakról szó, csak az előttünk levő szép pályán igyekezzünk eljárni, minél méltóbban hozzánk, méltóbban – a hazához. A magyar nemesség, mely eddig gyámképen állott a hazában és óvta, kezelte közös polgári kincseinket, most, midőn férfiu korra lép az egész nép, leteszi hivatalát, a felszabadult gyámoltat, mint véle egyenlő testvért szorítja szívéhez és egyesült lélekkel, egyesült erővel, egyesült cselekvéssel és áldozattal eszközlendik ezután a hazának szent ügyét és Isten áldása leszen rajtuk. A szabadságnak szent napja meg fogja tisztítani levegőnket az eddig benn lappangott mirígytől és az egyenetlenség, visszavonás, viszálkodás helyett, mely eddig sorvasztá a magyart, az egyetértésnek, egyesülésnek szent malasztja s egyszersmind győzhetetlen ereje fogja lelkesíteni őt. Már is a felekezetesség eddigi ellenségeskedése olvad, tünik, mint a tavaszi nap elől a dér, fogadjuk ezt, mint vigasztaló előjelét jövendő állapotainknak. Ez fogja legjobban biztosítani a rendet, csendet, békét átalakulásunkban, melyet megtartani, megőrizni, a polgári fennálló hatalmat tisztelettel, engedelmességgel e részben segíteni, most még inkább, mint máskor, mindenikünknek legfőbb kötelességünk, mely minden áldozatot, önmegtagadást, magunknak odaadását kívánja tőlünk, ez által biztosítjuk csak, sőt tesszük lehetségessé átalakulásunknak eredményét, jussainknak, szabadságunknak életbeléptét.

Azonban ideje, – mondá, hogy ömledezéseinknek véget vessünk, mert nem szavakkal, hanem cselekvéssel felelünk meg a jelen igényeinek. – A rendkívüli körülmény a formáktól bizonyos eltérést enged meg. A magántanácskozásra szánt összejövetel egész népgyűléssé alakult át, kötelességünket mulasztanánk, ha az egybegyűlt elemeknek erejét és jelentőségét fel nem használnánk a megye állapotjának biztosítására és a polgári hatalom leendő megkönnyebbítésére. Míg a nem sokára tartandó közgyűlés törvényes hatalmához képest intézkedik, a formát és rendet lehetőségig meg kell tartani s így a törvényhatósági elnök foglalja el az elnöki széket és nyissa meg ez értelemben a tanácskozást.»

És ez csakugyan így történt. «Az elnöki székhez közeledett első alispán, Augusz Antal jobbját a nagy hazafi Bezerédj Istvánnak odanyújtván és az azt, mint a kiengesztelődésnek jelét egész készséggel magához szorítván, az új alkotmányhoz való hű ragaszkodásáról nyilvánított hű érzelmeinek kijelentése után helyét éljen kiáltások közt elfoglalá és a gyülekezetet az oly fontos körülmények közt teendőkre felhívá. Erre ismét Bezerédj István táblabíró úr emelt szót és indítványba hozta, hogy a csend és közbátorság fenntartására a központban Szekszárdon az alispánokkal együtt, közgyűlési tekintettel működendő választmány neveztessék ki, a melytől a vidékre is kiküldendő járásonkinti választmányok a körülményekhez képest utasításokat nyerjenek. A választmányok helyein a nemzeti őrsereg felállítása a választmányok által azonnal megkezdessék.» «Továbbá bizodalom nyilváníttassék ezen népgyűlésből a Fenséges Nádor és miniszterelnök iránt azon kijelentéssel, hogy: Tolna vármegye csak a magyar nemzeti felelős ministeriumnak, a polgári hatalom minden ágazatjaiban, a nemzet függetlenségéhez képesti alakításával, jelesen pedig a külügy, hadi és pénz állapot belefoglalásával látandja kielégítve a haza e részbeni szükségét, igényét és kivánságát, a nélkül sem Ő felségének igérete, sem a miniszteriumnak feladata teljesítve, sem a haza megnyugtatva nem lesz. Végre az igazságnak folytonos kiszolgáltatása tekintetéből a törvényszékek állandósíttassanak.»

Az inditványt egyhangú akarattal elfogadták és a jövő közgyűlés helybenhagyásának reménye alatt kötelező határozatok gyanánt megállapították. A választmányoknak kötelességévé tétetett a már csak szentesítéstől függő törvények kihirdetése, a nemesi községek értesítése, a nemzeti őrsereg felállítása. A jövő közgyűlésen való megjelenésre minden községből a bírót, vagy egy esküdtet és a jegyzőt bízták meg. A nádor és miniszterelnök iránti bizalomnak írásban történendő kijelentésére pedig az első alispánt utasították.

A nagy nemzeti átalakulás első napjai így Tolna vármegyében elég síma lefolyásúak voltak. Bezerédj békés kiegyenlítő politikájának nem kis része volt ebben. Az előbb bőven ismertetett népgyűlési határozat voltaképen a Bezerédj által épített aranyhíd az előzőleg túlzó kormánypártivá lett Augusz Antal és társainak a megváltozott új rendbe való beilleszkedésére s az ő békeszerető lelke által annyira óhajtott összhang, együttműködhetés megteremtésére.

50. ISTVÁN NÁDOR.

Az alkalmazkodni kitünően tudó Augusz mindjárt bele is illeszkedett a megváltozott helyzetbe. Az 1848 április 3-án általa vezetett közgyűlésen azzal nyitotta meg a tanácskozást, hogy «soha oly magasztos érzettel nem üdvözölte a megyei gyülekezetet, mint e pillanatban, midőn szabad földön, egy független magyar király, egy bizalomteljes nádor, egy szabad alkotmány, egy független miniszterium, törvényes egyenlőség és egyenlő polgárok közt tisztelheti a közönséget».

A gyűlés lefolyása különben, a mint Bezerédj Sztankovánszkynak írja, vagy inkább szemfájása miatt ápril 4-én Bartallal iratja, «a megyében való minden mérges hiresztelések ellenére igen rendben, csendben ment végbe. A népképviselők szerénységök és higgadtságokban csaknem a kelleténél tovább mentek. A volt kortesek kevés számmal és igen lehangolt kedéllyel jelentek meg. Az egész demonstrációjuk legfeljebb annyi volt, hogy az elhunyt Vizsolyi Ede helyére – Fördős Istvánnal szemben – öccsét, Vizsolyi Gustávot akarták megválasztani, a ki azonban felszólításunkra jó magatartással előre is lemondott».

Ugyanebben a levélben Bartal érdekes rajzát adja Ürményi és Augusz magatartásának. Ürményi sajátkezűleg egy egész ívet betöltő frázisos levelet írt, a mely szerint azt hitte, hogy «a március 25-iki párt elfeledésben fog részesülni s szerénységéhez képest várta a körükbe való meghívást». «Miután olyan érzelmeket fejezett ki, a melyek most egy rendszerető magyar polgárhoz illenek» – iratát a konferenczia «örvendetes» tudomásul óhajtotta vétetni. «A gyűlésben azonban az «örvendetes» általános nem pártolás miatt megbukott, semmi éljent sem aratott de arme Józsi gyerek!»

Bartal szerint «Augusz elég jól érzi magát; egy kicsit, úgy látszik, bízott a főispányi levélben, hanem hamar vigasztalódott. – Seine Haut is so ziemlich geborgen – und die Eitelkeit menagiert».

Bezerédj, a mint iratja, végtelenül szeretett volna résztvenni a pesti eseményekben, de nem csak «minden kis erőltetésre nyugasztalást és kurát igénylő szeme miatt» nem mehet, de a megyében «kétesen mutatkozó állapot is vissza tartja». «A személyem elleni készületekről terjengő hírek szinte becsületembe állították nem távoznom. El is voltunk Gyurival tisztára készülve, mit teszünk, ha jó resolutio nem jövén: kitör a dolog. Mit tettünk volna, találd ki?»

1848 április 17-én aztán a közgyűlésen meglehetősen kurtán búcsúztak el a távozó Ürményi főispántól. S «Bartal Györgynek szívből merített indítványára a ministerium megkéretett, hogy Sztankovánszky Imrének, a megye egykori jeles hivatalnokának, ki iránt ez, tiszta jelleménél és tántoríthatatlan hazafiságánál fogva határtalan bizalommal viseltetik, főispáni kineveztetését törvényes hatalma szerint eszközölni méltóztassék».

1848 május 1-én Augusz alispán már közli is a közgyűléssel a Sztankovánszkyt kinevező nádori leiratot. Erre vonatkozóan a következőket írja Bezerédj István Pál öccsének 1848 május 3-án: «Tegnap volt a törvénykihirdetési gyűlés. Sok ezer ember volt együtt, minden zavar nélkül. Megtörténtek a választások. Hétfőn fogja az állandó bizottmány magát constituálni.

Miminek (Sztankovánszky) kinevezése felől a hivatalos sürgöny éppen tegnapelőtt gyűlésünkre érkezett és nagy lelkesedéssel lett fogadva. Azt hiszem, igazán jól eszközöltem, hogy ő Tolnának főispánja lett, nem csak a megyére, de magára nézve is. A mint maga vallja, nem meri megtagadni, reménylem is, hogy nem éri őtet valami oly baj, vagy csüggedés, mely részben változást okozna benne. Most azonban még egy kis ideig nem léphet be hivatalába. Vissza megy Pestre.»

Sztankovánszky csakugyan nem vett részt a gyűlésen. A mint Perczel Móricz bejelentette, édesanyja betegsége^[150] akadályozta meg ebben s csupán 1848 május 8-án foglalta el új – hivatalát. A «méltóság» megszünt, mert a Szemere Bertalan belügyminiszter által ellenjegyzett királyi leirat a «főispánt a megyének első tisztviselőül adja,» kinek «joguk sok, de kötelességük még – több.» Egyúttal felmenti őket az ünnepélyes beiktatástól, csakis az eskümintát közli velük.

Sztankovánszkyt ennek ellenére nagy ünnepélyességgel fogadták. Meghívására külön bizottság küldetett ki Bezerédj István «polgártárs» vezetésével. Hivataloskodását az új főispán a «Jövel szentlélek» segítségül hívásával óhajtotta kezdeni. Előbb templomba mentek. Azután a közgyűlés előtt letette az esküt. Különösen lelkes hatást keltett beszédének az a része, hogy «A gondviselés Hazánk védoltalmát a vármegyékbe helyezte». S idézte Kossuth országgyűlési kijelentését, hogy: «számkivetné magát az országból azon perczben, melyben annak municipalis szabadsága megszünnék, mert ő ott szeret élni, hol a szabadság, ha egyik szegletében elnyomják, a másikban feltámad, ismét és ismét felemelkedik s hogy készebb a felelős miniszteriumot is a municipalis szabadságnak, ha ezzel amaz összhangzásba hozható nem volna – feláldozni».

Erre a «közpolgárok» sorából Bezerédj István állott fel. «Készületlenül üdvözli ugyan, de a közörömnek minden szemekből való visszatükrözése után már elég okot és alapot talál erre.» Indítványozza, hogy minden szokásos ceremoniák mellőzésével fejezzék be a beiktatást s térjenek át a sürgős teendőkre. Elő is vették mindjárt a miniszteri rendeleteket. Batthyány leiratára a nemzeti őrsereg felállítására 6 választmányt küldtek ki. Deák leiratára megalakították az esküdtszékeket, a sajtóbíróságot s az úri törvényszékek megszüntével felállították a büntető, polgári, számvevő és csődeljárási törvényszékeket.

Bezerédj élénk tevékenységet fejtett ki az új rend zavartalan megteremtésében. Magát azonban sehol előtérbe nem tolta. Nem akart egyéb lenni «közpolgárnál». A tolnamegyei állapotokra azonban nagyon jellemző május 3-án öccséhez írott levele: «A megyében folyvást csend és béke, azonban éber figyelemmel és minden kis jelenség felfogására van szükség, hogy ez így maradjon.»

Bezerédj csakugyan nem tett egyebet: őrt állt, hogy sehol baj ne legyen. A dologból mindenütt részt kért, de szerényen kitért még a «polgári megjutalmazások» elől is. Újból feléledt nagy népszerűsége, Batthyányval, Kossuthtal, Deákkal való intimebb összeköttetése lehetővé tette volna, hogy ne csak mint új főispán kerüljön Tolnamegye élére, de hogy helyre jusson az ország kormányzásában is. Mindkettőt elhárítá magától. Már is láttuk, hogy Tolnában Sztankovánszky Imre, a maga nagy képzettsége s lángoló hazafias érzelmei mellett is egyenesen Bezerédj iniciativájára jut a főispáni székbe s később kiderült, hogy szerényen kitért ő a neki felajánlott miniszteri tárcza elfogadása elől is.

Bezerédj Istvánnak a tudományos körökben megsemmisítettnek hitt, de általunk felkutatott 1848/49-iki levelei a legközvetlenebb fényt vetik az ő egész akkori működésére. Belőlük azt látjuk, hogy bár Bezerédj nem furakodik az első sorba s inkább szerényen visszahúzódik, a mit sokan politikai népszerűsége hanyatlásával is kapcsolatba hoznak, mégis elsőrangú politikai mozgatóerő volt s egyáltalán nem kicsinyelhető az ő akkori politikai hatása s üdvös tevékenysége.

Azt hiszszük, úgy teszünk tehát helyesen, hogy ha ismételten az ő szájába adjuk a szót s megtartva az ő előadása meleg közvetlenségét, leveleinek fontosabb részleteit közöljük s legfeljebb a hézagokat töltjük ki saját megjegyzéseinkkel.

1848 május közepén Bécsben járt, de mint május 18-án Pál öccsének írja, nem annyira a politikai események vitték fel, mint súlyos szembaja, melyre orvoslást keresett. De az ott akkor már javában folyó politikai forrongásból is kiveszi kalandos részét. A gőzösön kezdi írni levelét, hogy megnyugtassa testvérét a praterbeli napszámosmunkások által a gőzösük ellen intézett támadás felől: Ő utolsó volt majdnem, a ki a hajóra elsietvén a rosszindulatú tömeg előtt – gyorsan jegyet váltott s kiáltására a kapitány sietett a hajót elindítani. Néhány kő- és hasábfa-dobáson kívül más baj nem érte őket. A munkások közül alighanem többen megsebesültek. Megtudták, hogy két hordó ezüstpénzt visz a hajó, azt akarták elrabolni. Csúnya kis história volt. Azonban sok mulatságos scena is akadt. Hiba, hogy ily kevés óvatossággal küldenek pénzt. «Én igen szeretem, hogy tapasztaltam, mily hideg maradt vérem az egész esetben.» Pozsonyban este 8 órakor folytatja levelét. Most aggódik csak igazán a Bécsben maradt Pálért: «De te okos vagy. S holnap a gőzkocsinál lesz vigyázat. Isten segítsen bennünket s szegény hazánkat!»

Pesten aggodalmat keltettek a bécsi események és a folyvást tartó bizonytalanság, de az események menetét ez nem zavarta meg. A mint Bezerédj május 2-án írja, megkezdték az önkéntes adakozást.

A Casino egész ezüstjét kölcsön adta. Ezen kívül ajándékképen 20 ezer forintot. Pest városa 200 ezer pengő forintot kölcsön s ezt adókép veti ki a birtokosokra. Széchenyi is ezüstjét kölcsön adja a statusnak. Bezerédj kis ezüstjét szintén kölcsön akarja adni s gondol mást is, ha el tud valamit adni. Pált is biztatja, hogy adja ezüstjét kölcsön s a gyapjú árából is adjon a nemesi clavis némi irányzata szerint.

Az önkéntes adakozás ügye s az önkéntesek állítása május végén visszaviszik Bezerédjt Tolnamegyébe, a hol résztvesz az ez ügyben tartott május 27-iki bizottmányi ülésen. Ez nagyon érdekes lefolyású volt. Sztankovánszky főispán bejelentette, hogy István nádor az Európában és hazánkban összetorlódó aggasztó események s az ország és a kapcsolt részek épségben maradása s a szabadság biztosítása érdekében szükségesnek ítélte az országgyűlésnek a király nevében szent Jakab hava 2-ik napjára, Pestre való összehívását. A leiratot a választások előkészítése végett kiadták a központi választmánynak.

De ugyanekkor már megérkezett Szemere Bertalan belügyminiszter leirata is, a melyben tudatja a királynak Bécsből való távozását, «mi által lelkeinkben a jövendő iránt aggodalom támadt». A fiatalságot nemzetőri szolgálatra, a többieket adakozásra hívja fel. Kossuth Lajos pénzügyminiszter pedig a kamatos kincstári utalványok ügyében fordul a nemzethez: «Ez az ország nem olyan koldus szegény még, hogy polgáraitól alamizsnát kelljen kérnie, hanem arra, hogy adjon kölcsönt az országnak, tehát önmagának, rövid időre, kamat mellett, csak annyi kölcsönt, mennyit az ország egy év alatt visszafizethet.»

«Bezerédj István szinte szomorú színekkel festette lelkes előadásában a szabadságában fiatal magyar haza ellen alattomban úgy, mint nyiltan támadt fondorlatokat. Nőttön-növő bizalmát nyilvánítja a miniszteri tanács iránt azért, hogy a fenyegető viszályok ellenében fellép, köszönetét nyilvánítja azon bizodalomért, mellyel feltárta a haza állapotját s a rendkívüli segedelmek mivoltát a nemzettel közli. Sajnálkozását fejezi ki ama szerencsétlenség felett, hogy urunk, királyunk a nemzettől még messzebb távozott. Nem mond le azonban a reményről, hogy a ministerium fáradozásának sikerül rábirni fejedelmünket, miszerint magyar népének kebelére jőjjön, melynek hűségénél, szereteténél, tiszteleténél nagyobb, szentséges személyét sehol sem fogja környezni.»

51. ISTVÁN NÁDOR NÉVALÁÍRÁSA.

Ezután rátér az országnak nyújtandó segedelemre. Tájékozólag javasolja az úrbér megszünésével fennmaradt majorsági birtok minden holdja után a 2 garasos kulcsot s ehhez képest ő – ámbár a szerint csak mintegy 400 forint esnék kettőjük birtokára – azt 1200 pengő forintra emeli s az összeget a haza védelmére kölcsön gyanánt azonnal lefizeti. Ezenkívül elengedi, illetve beszámítja medinai és szedresi adósainak e czímen való adakozását, kijelenti mindazonáltal, hogy «ezen ajánlata csak mint az első miniszteri felszólítás következése tekintessék, melyet, ha kell, még többre is emelni, legnagyobb szükségben pedig mindenét a haza oltárára letenni és utolsó csepp vérét is kiontani kész».

Lelkes beszédére, a melyet még Ujváry József, Perczel Miklós, Ujfalusy Imre és Bartal György felszólalása követett, nyomban megkezdődött az adakozás, a mely között sok megható adomány is volt. Sztankovánszky 1000 forintot ajánlott fel. Az őcsényi ref. hívek lelkészük buzdítására 1200 forintot, a decsi Balázs testvérek 4 aranyat, Simich Ambrus a grábóczi görög nem egyesült zárda igazgatója «a bizottmánynak pirulva tudtul adott 30 forintnyi évi fizetéséből 3 esztendőre évenkint 5 pengő forintokat», a medinai görög nem egyesült lelkész is 3 évre évi 10 pengő forintot, a közös pénztárból évi 5 forintot (s ha hívei vonakodnának, ezt is ő fizeti), Angyal István az önkéntes sereghez beállt két fián kívül még évenkint 10 forintot és 40 lat ezüstjét stb. Így elég szép összeg jött össze s ezen kívül elfogadták a 2 garasos hozzájárulást is. A király visszajövetele iránt kérik a miniszterium közbenjárását s elhatározták, hogy a nemzetőr tisztviselők és szolgák helyeit, míg visszatérnek, üresen hagyják. Gondoskodnak a vagyon és közbiztonságról. A bujtogatókat elfogatni rendelik. Ha az erőszakoskodók vagyona nem elég, az okozott károkért az egész község felel. A nemzetőrséghez Forster Antal nyug. alezredesnek ezredessé, Perczel Miklósnak és Forster Ernőnek törzstisztekké, Ferdinand Józsefnek, Auerhammer Alajosnak főhadnagyokká s Bartha Györgynek, Perczel Pálnak, Ujfalusy Imrének, Pózner Alajosnak, Paczolay Györgynek, Spányi Antalnak, Dúzs Józsefnek, Wimmersperg Ferdinándnak, Németh Jánosnak, Laskó Józsefnek tisztekké kinevezésére a honvédelmi minisztert megkeresik.

A nemzeti nagy átalakulás küszöbén Bezerédj családi állapotában is változás történik. Hosszú özvegység után, mely alatt elhalt felesége emlékét mindig kegyelettel őrizte, újabb házasságra szánja el magát. Bezerédj 1848 május 24-én tudatja Pál öccsével a sógornőjével, Bezerédj Etelkával hirtelen elhatározott házasságát. Az új korszak beálltával okolja meg ezen váratlan lépést. De bizonyára gondolt másra is, a mit ki nem mond. Sejti, hogy ő is, testvérje is belesodródhatnak a rohamosan fejlődő események forgatagába. A kis Flórikájáért magát feláldozó Bezerédj Etelka sorsát kívánja tehát biztosítani.

Bezerédj érdekes levele a következő: «Meglepő lesz előtted levelemnek tartalma. De bizonyos vagyok, hogy szeretetteljes érzettel fogod azt olvasni. A minden számítást meghaladó események teljes meggyőződéssé érlelék sejtelmeimet: hogy új időszak áll be a világon és hazánkban és csak új úton-módon lehet emberi s polgári kötelességeinket voltakép teljesítenünk és életünket megfelelően folytatnunk. Ezen meggyőződéssel együtt világos lett előttem, hogy a testvéri viszon, melly most Etelkával összekapcsol és melly megholtjaim eránti lelkületemmel mintegy összeforrva az eddigi állapotokhoz illett, az új életnek, mellynek küszöbén állunk, nem felel meg, ha csak azon tulajdonokat, mellyeket Isten mindkettőnknek adott, élethatáson kívül állítani nem akarjuk. Világos lett előttem édes Palim, hogy házassággá kell átalakítani az eddigi testvéri viszont, hogy kellően állhassunk ki síkra.

Nem kell mondanom, hogy ezen lépést még igen rövid idő előtt lehetetlennek tartottam és a mint egész élettervemet az előbbi állapotokhoz szabtam ki s követtem – úgy erős és a jelenleg világot mozgató eseményeknél nem csekélyebb kellett, hogy teljes életállapodásomat megváltoztassam, most azonban szent kötelesség érzete szól bennem, Isten intését hiszem hallani – szüleink, Máli, Flóri alakjai biztatólag, helyeslőleg mosolyognak felém és nem állhatok ellen.»

Nagyon szépen fejtegeti azután, hogy elhatározására nézve egy darabig gátló ok volt a Pál gyermekeire való tekintete, a kik szívében, lelkében igen méltó helyet foglaltak el, de ha még az a valószínűtlen helyzet állana is elő, hogy gyermekei születnének, az ő osztályrészükre csekélyebb rövidséget okozna, mint a mit még életében Etelkával együtt hasznukra tehet.

Írja, hogy az első összejövetelkor tisztába hozzák az értékviszont, hogy Pál gyerekeinek semmi rövidségére vagy elégedetlenségére ne légyen. Bocsánatot kér, hogy erről is szól, de nem Pál, hanem önmagára való tekintetből teszi.

A püspöktől minden órán várja a választ, mert a jelen körülmények közt dispenzácziót ez adhat. Ezután Pestre mennek, ott esküsznek meg, mivel az országgyűlés miatt valószínűleg nem távozhat.

A láthatár közben egyre borusabb lesz. Tolna vármegye 1848 június 1-i ülésén felolvassák Bácsbodrog vármegye levelét, a melyben tudatja, hogy Karlovicz és Perlasz táján 41 ezer lázadó gyülekezett össze s minden órán betörni kész. Bácsbodrog vármegye a megszavazott 20 ezer önkéntesből csak 10 ezret tudott kiállítani. Testvéri segítséget kér. Tolna 4 ezerre emeli fel a felkelő sereget s Perczel Miklós őrnagy vezetésével 5 napi eleséggel, 10 mázsa puskaporral s 50 mázsa ólommal Oker tájára küldi. Kijelenti azonban a megye nekik, hogy nem katonáskodásra fognak alkalmaztatni, hanem a rabló csapatok elijesztésére s a Dráva-vonal őrzésére.

Bezerédj lelkes agitácziót fejt ki különösen a nép megnyugtatása körül, mert bizony sok helyen, kivált a völgységi járásban, Bonyhádon, Majoson, Kakasdon, Belaczon a német ajkú nép nem akart fegyverbe állani s Perczel Gyula főszolgabíró az ott levő 30 főnyi katonaság mellett 80 átutazó katonát is igénybe vesz a rend fenntartására és többeket letartóztat. Mindenek előtt azonban házassági tervét óhajtja keresztül vinni, ezért Pestre utazik s innen írja Pál testvérének 1848 június 7-én, hogy a pécsi püspökkel beszélt. Engedett kérésének s rendkívüli hatalmának esetét a jelen időkörülményekben feltalálván, megadta a dispenzácziót. Most szombaton van szándékuk megesküdni, de az eredeti tervtől eltérően nem Pesten, hanem otthon történik az esküvő, a mint azt június 10-iki leveléből megtudjuk.

1848 június 10-én indulóban vannak Tolnára, hol Etelkával megesküsznek. Sztankovánszky és Bartal lesznek a tanuk. Igazi lelki megnyugvást és örömet érez, a mit így fejez ki:

«Isten hozzátok, édes Palim, Everildám és gyermekeim. Vegyétek irántatoki szeretetemet azon meleg érzéssel, mellyel a jelen pillanatban írok nektek, és adja Isten néktek is azon emberi s polgári kötelesség teljesítésének érzetét, mely most igazán jótevően foglalja el lelkemet.»

Testvérében nem is csalódott. 1848 június 17-én írja, hogy szeretet és jóságteljes levelet várt ugyan tőle, mert mást nem is várhatott, de az a levél, a melyet 7-én írt, őt is és Etelkát is könnyekig meghatotta. «Nem írom le az érzéseimet, csak azt mondom, hogy szívemelők és édesek valának, az Isten áldjon meg édes testvérem téged és tieidet!»

Írja ezután, hogy már egyhetes házasok, de csak a második napja, hogy odahaza van. Lehet ugyan, hogy ma is elhívják Szekszárdra. «De nem is igényeljük Etelkával a csendes, nyugodt magunkra hagyatást, csak hatályos munkásságra adjon Isten alkalmat, mellyel hazánknak használhassunk és kötelességünket teljesíthessük, ha nehéz is pillanatnyira.» A körülmények nem is voltak alkalmasak arra, hogy olyan lelkes és tettre kész ember mint Bezerédj, egyéni boldogságának élhessen. Különösen Tolna vármegyében volt ez lehetetlen, a mely közel esett a nemzetiségi veszedelem tűzfészkéhez, Horvátországhoz s melyet így közvetlenül fenyegetett a háború forgataga. Írja is Bezerédj fenti levelében:

«Az illir mozgalom és ama szerb rabló csapat tőlünk is tettleges fellépést kíván. Önkénteseink ugyan Szekszárdon vannak még, de a napokban Pécsre mennek. Vagy 240-260 lesz. Hidjáról 4. Ezen kívül 2000 embert írunk össze s tartunk készen fegyverrel, hogy az első hívásra akár az Alduna, akár a Dráva felé megindulhasson. Jobbnak láttuk ezt a nemzeti őrség mozgóvá tételénél s a miniszterium is hajlott ebbeli nézetünkre is így adta ki rendeletét. Nem tudom, minő lelkesedéssel fogadja a nép, melynek phisionomiája azonban a császár távozta után, mint írtam – setétült és majdnem fenyegetővé kezdett lenni.»

Aztán a belpolitikai dolgokról ír: Holnapután lesz a választás a megyében. Neki Szekszárdon, Perczel Móricznak Bonyhádon nincs ellenjelöltje. Még aznap Bonyhádra kell mennie, a svábok hívják, csak ő tőle akarják megérteni az új dolgokat.

1848 június 19-én tudatja, hogy egyhangúlag megválasztották s közli a vármegyének a szerb és horvát veszedelem elhárítására irányuló intézkedéseit: A Bácskában dulongó ráczok és szerbek ellen 2000 embert állítanak s a Drávához is 2000-et küldenek.

1848 június 26-án azonban már azt írja, hogy alkalmasint idehaza marad a felkelt nép, pedig egy része bánja, hogy nem mehet. Ők is felkészítették a Hidjára esett két legényt. Két szimpla puskára szuronyt csinált a kovács és baltát az övbe.

Követté történt megválasztatása a vármegye elhagyására kényszeríti, hogy a pesti országgyűlésen résztvehessen. Június 28-án készülnek Pestre Etelkával. Feleségét azért meri magával vinni, mert a nép hangulata javul, nem kell tartani, hogy távozását félelemnek s bizalmatlanságnak tulajdoníthatják, különben nem mozdulna Hidjáról.

Felesége azonban csak rövid időt tölthet vele Pesten, a gazdasági munkák szükségessé teszik otthonlétét. Az aratást kezdik, de a munka lassan folyik, érzi mindenféle a világmozgalmat. A munkabér is nagyon felmegy. «Ez magában jó és kívánatos, hogy nagyobb rész jusson a szegény munkásoknak a föld terméséből.» Hanem a rögtöni átváltozásokban van mégis nehézség. Nem lehet semmit értékesíteni, pedig már nagyon rászorul, alig tudja fedezni a költséget. Jó, hogy hitele ép és csak megbecsülik az emberek felszólításait.

Bartal is velük ment Pestre. A fenyegető bajok miatt szüleihez nem tudott feljutni, de beteges is. Nagyon sajnálná, ha egészsége nem kedvezne az országgyűlésen első működésének. Bezerédj egész ihletettséggel gondol az országgyűlés roppant feladataira: Sikerülni fog a haza megmentése, bármilyen veszélyek fenyegessenek is, csak magunkat el ne hagyjuk és a mellett Istenben és a jó ügyben vetett bizalommal a szükséges eszközöktül, módoktul, orvosszerektül, ha keserüek is, vissza ne rettenjünk. Élére kell állanunk a mozgalomnak, míg nem késő. Én csak abban látom a menekvést. Ha most kisszerüen akarunk nyúlni a segédforrásokhoz, elveszünk. A jövő hét már talán elhatározó lesz. Isten adja erejét, szent lelkét!»

1848 július 8-án írja első levelét feleségének Pestről. Azt remélte, hogy jó kedélyesen írhat, azonban az óráról-órára tóduló mozgalom nem utczai, csak elme- és testületbeli, csak azon rövid sorra szorítja levelét, hogy egészségesek: «Közdolgainkban semmi új, csak a szőlő s egyéb olyasok felmentésére nézve inkább-inkább merevednek egymás ellenében a vélemények, szándékok és több-több keserüséggel jár, hogy magunkat elhatározzuk.»

1848 július 17-én írja ismét, hogy igen jó hatású volt reá felesége levele: «Te jó, erős feleségem csak folytassad önmegtagadással üdvösséges eljárásodat, és terjessz jót, segélyt körülötted!» Örömmel olvasta, hogy fel akar utazni. Csak jöjjön bátran, addig semmi esetre sem lesz semmi zavar, a mi akadályozhatná. Hozzáteszi azonban, hogy az egyik dupla puskát, a zöldszíjast is jó lesz, ha felhozza, tehát mégis csak aggódott. Végül megigéri neki, hogy mindennap fog írni. Ha nem jön levél, jele, hogy nincs semmi közölni való.

1848 július 17-én írja Pál öccsének a szomorú hírt, hogy a tolnai és bácsi nemzeti őrség a római sánczoknál nem jól viselte magát. Szomorító ez reá nézve, nemcsak azért, mert tolnai, hanem azért, hogy az őrsereg moralis hatályosságát csökkenti. «Azonnal ama gondolat villant fel bennem, hogy lemegyek hozzájuk, reménylem, hogy jelenlétemnek lesz talán némi sikere. Batthyány is egyezik és meglehet, sőt valószínű, hogy az adresse debatte után három-négy nap múlva lemegyek.» Ebből azonban semmi sem lett, mert 1848 július 23-án azt írja Pál öcscsének, hogy nem megy le a táborba. A változás oka nem benne rejlett, hanem a mint írja: «A tolnai nemzeti őrség legnagyobb részének csúnya eloszlása által, fájdalom, megszűnvén reám nézve az alkalom – vagy 300 önkéntes maradt csak Perczel Miklós, Béla, Albanich és még egynéhány tiszttel. Elgondolod, hogy még mélyebben fájlalom, hogy éppen tolnaiak, kik így viselték magukat. Adja Isten, más nemzetőrök jobban helyt álljanak, a mieink pedig a csorbát minél előbb helyrehozhassák.»

A pesti események forgatagában sokat gondol haza, a csöndes Hidjára, vágyik a béke és nyugalom után, az országgyűlési és országos gondok azonban nem engedik s mint lelkiismeretes követ és becsületes hazafi helyén marad, fáradhatatlanul dolgozik.

1848 augusztus 24-én írja feleségének: «Be jó volna magamnak mehetni, azonban nem tehetem szerét, úgy vagyunk, mint a strázsa, a melynek helyt kell állani, ha nem is igen reményelheti, hogy a környező részben ő is közvetlen haszonnal működhessék. Kellemetlenrül-kellemetlenebbre alakulnak át dolgaink, a gyűlésünkön magán is oly ingerültség, egymás elleni agyarkodás kap inkább-inkább erőre, melyet még alig láttam gyülekezetekben. A miniszterek részszerént semlegesen viselik magokat, az ingerültség csillapítására legalább mit sem tesznek.»

1848 szeptember 5-én írja ismét Pálnak, hogy nem mer távozni Hidjára sem ezen most eldöntőnek látszó időben, melyben nem bizonyos, még a választmánynak Bécsből megfordulta előtt is nem történik-e valami, mi a képviselők működését igényelné. Horvátországra nézve azt írja, hogy a miniszteriummal tanácskozó választmánynak tagja, mely most működni fog.

Az eldöntő pillanat, úgy látja, közelít s mindenáron helyén akar maradni, hogy élettapasztalatait a haza javára értékesítse. Azt írja ugyanis fenti levelében, hogy «már a tegnapi ülésben is alig sikerült egy-kettőnknek erőlködése által távolítani, hogy a képviselőház a végrehajtó hatalmat biztosok nevezésével, kik pedig a hadi miniszter felett állanának, kezébe nem vette».

Az újságok eme körülményen átsikamlanak, mert csak a redactio feletti vitában adta elő magát. Bezerédj azonban komolynak látja a helyzetet s el van tökélve «mindent megtenni, hogy a revolutio terére ne lépjen az országgyűlés».

Rámutat a veszedelem forrásaira is: «Van köztünk egynehány, erre nézve inkább-inkább mutatja magát, hogy erőnek erejével azon térre akarják vinni a nemzetet. Alig várom, hogy Batthyány s Deák visszajöjjenek Bécsből, remélem ők is erélyesen fognak fellépni.» Bezerédj tehát határozottan a békés megoldás embere s irtózik minden erőszakos beavatkozástól. Mint törvényhozó a törvényesség híve s nem hajlandó a törvényes alapot elhagyni, hogy a nyers erőnek engedje át a teret.

Ugyanezen álláspontot képviseli 1848 szeptember 9-én Bezerédj Pálhoz intézett levelében: «Eddig legtöbbnyire a constitutionalis téren maradásra és a constitutionalis hatalmak fenntatására nyilatkoznak, – bármi következzék – én mindent elkövetek, hogy ezen szándék győzzön. Csak a nádorban légyen erély és a miniszterium kiegészítve állja meg férfiasan helyét, bizom, hogy eltávolíthatjuk az anarchiát szegény hazánkról. Bizzunk a jó Istenben. Rólam édes Palim ne aggódjál, a tiszta jó szándékot megsegíti Isten és érzete annak, hogy legfőbb kötelességeket teljesítünk itt most, ad erőt.»

1848 szeptember 19-én írja Bezerédj Pálnak:

«Hála Isten némileg jobb híreket közölhetek. Tegnap az országos ülésben a forradalomra hajlandók az utolsó – reménylem – próbát tevék, hogy a ház magát permanentiában declarálja, azaz: eloszthatlanná és ezzel a király eloszlatási jussát megtagadja. Azonban, ha nehezen is, sikerült ezen lépést megakadályozni és így a képviselőház megmaradt az alkotmányosság terén.

Batthyány csak azon feltét alatt vállalta el az elnökséget, hogy a király a törvényesség ösvényét szintén szorosan megtartsa. Ezt a palatinus nékie megigérte. Bizzuk Istenre, megsegít. Lám a körülményeinkben legrosszabbat, a forradalmat, a véres kitörést el tudtuk távoztatni szegény hazánkrul. Igen jótékony érzéssel mondhatom magamnak, hogy ezen eredmény előidézésében legnagyobb részt vettem. Majd szóval, ha összejövünk.»

1848 szeptember 17-én írja ismét:

«Hála Isten, jobb hírekkel küldhetem levelemet, t. i. tegnap este Batthyány az egész háznak legélénkebb kedvesség és bizodalom nyilatkozatai közt elvállalta az új ministerium alakítását, ámbár az ő conditioi szerint az elvállalás Bécsben az új miniszterium személyitől függ. Most itt minden vidámabb képet mutat.

A miniszterek, kiket Batthyány proponál, ezek: Szentkirályi, Ghiczy, Vay Miklós, B. Kemény Dienes Erdélybül, Mészáros, gróf Erdődy Sándor külügyi és Eötvös. Engem igen erőltettek minden oldalrul, de részszerint a kétség: valjon Bécsben persona grata volnék-e? – mi most lényeges tekintet; mind azon hit, hogy a miniszteriumon kívül több hasznot tehetek e pillanatokban, arra határoztak, hogy Batthyánynak megigértem, hogy ha nem talál mást, vállalok tárczát, de addig másokkali próbát tegyenek.

Bécsbe ma ment el az ausztriai országgyűléshez választmányunk; én is benn voltam, de a tegnapi történtek után itt maradni kötelességemnek tartottam.»

Bezerédj kitartása a törvényes álláspont mellett nem járt a remélt sikerrel s rövidesen be kellett látnia, hogy a bécsi kormány nem törekszik erősíteni ezt az álláspontot s erőszakkal kíván akaratának érvényt szerezni.

1848 szeptember 22-én írja Bezerédj Pálnak:

«Újat, jót alig írhatok. Tegnap jött tudósítás, hogy Csehországbul három pánszláv izgató tört be vagy ötszáz főből álló sereggel. Pozsonybul mégyen katonai erő ellenük.

52. JELLASICH.

Ma jött a nádortul és Csányi királyi biztostul sürgöny – miszerint a nádornak ma volt összejövetele Jellasichal a Balaton gőzösön. A palatinus azt írja, hogy békés kiegyenlítést reményl. Csányi pedig azt, hogy Jellasich ereje fogy és úgy látszik, hogy visszavonulásra készül. Ezek azonban csak szavak. Jellasich jóformán ma Szemesen, vagy talán Siófokon van. Teleky serege már Veszprémen által Lepsény felé vonult.

Az oláhok és általán az erdélyiek zajonganak, azonban még határozott alak nékül. Itt minden eddig csendes. A miniszterium megerősítését naponként várjuk, ha még megteszik.»

1848 szeptember 25-én írja ismét:

«Bécsbül semmi jó nem jött. A miniszteriumot még sem erősíté meg. Hiábavaló felelettel utasítá vissza F. Károly Batthyány futárát. A nádor ottani működésének még nem tudjuk eredményét. Mondják, az angol és franczia követek is beleelegyednek az orosz elleni szempontbul.

Az országgyűlés ezentúli működésére nézve nincs még, nem is lehet előre határozat. A kormány holléte, hová menete s mikénti működése szintén ettől függ, természetesen az enyim és Etelkáé is. Nem kell mondanom, hogy bármi történend, az utolsó leszek, ki a térrül elvonuland. Istenben vetett bizodalom még senkit sem csalt meg, azért kiki körében fekvő kötelességét teljesítse.»

Lassan aztán Bezerédjt is elragadja a harczi láz s már nem a törvényesség elvét hangoztatja leveleiben, hanem a fegyverek erejétől várja a döntést. Belátta ő is, a mit a magyarság legjobbjai beláttak, hogy a bécsi erőszakos politikával szemben csak az erő érvényesülhet s innen kezdve nagyobb figyelmet szentel leveleiben a katonai eseményeknek.

1848 október 10-én írja Bezerédj Pálnak: «Vigasztalásomra szolgált reátok nézve azon hír, melyet délben hozott egy futár, hogy Jellasich azon seregét is, melyet Sopron felé akart haza küldeni, magához vonta s úgy megyen Bécs felé. Így ti mentek lesztek és ügyünkre nézve is én ezen fordulatot jobbnak vélem.

Nem is kételkedem, hogy seregünk bármi körülmények között történjék is és bármely oknál fogva – utánna mégyen és az ausztriai barátainkkal egyesülve, legyőzi ellenségünket. Erről azonban tőled várjuk a hírt.

Itt minden telhető megtörténik és nagy mértékben növekszik hadi erőnk, a lelkesedés is mindenfelől, igaz, hogy az oláhok és szerbek inkább mozognak újra, mintegy azon már terjedve volt hírhez képest, hogy szeptember végével általános felkelés leend a magyarság ellen. De ez mind le fog győzetni s megszünni magától, csak Jellasichal és Bécscsel jöjjünk tisztába, persze különböző irányzattal.

Tolnában már nincs ellenség és csak a Dunát és Drávát kell őrizniök, hogy a ráczok és holmi Jellasichot kereső német lovasok át ne jöjjenek.»

1848 október 12-én ismét: «Bécsbül és táborunkbul ti korábban vesztek hírt. Csak az Istenért most ne tágítsanak és ne tágítson senki. Remélem, a bécsi országgyűlés is más nézetekre mégyen át, enged a nép kívánatának és Bécs alatt le fog győzetni közös ellenségünk. Csak itt is minden mód közremunkáljatok, lám a derék tolnai landsturm 24 óráig tartóztatott fel 7000 határőrt és ezek már Csapó Vilmos népfelkelés vezérének magok megadását ajánlották, midőn jöttek a huszárok és Perczel serege és vége lett a dolognak. Csak rajta, ha kell Ausztriába is, ha ott a nép hív benneteket, bizon minden más parancsolat nélkül lehet követnetek Jellasich ellen a felhívást.»

Az országos zavarok a földesúr és jobbágyai közötti viszonyt is megzavarták, a nép nem volt hajlandó a jobbágyi terhek viselésére s megtagadta a földesúri járandóságok beszolgáltatását. A legjobb magyar földesúr, Bezerédj István, sem kerülhette el a bajt, pedig ugyancsak rászolgált jobbágyai szeretetére. A parasztforradalom rémképei azonban nem ijesztették meg, rendületlenül kitartott jogai mellett s a törvénysértők ellenében a törvényes hatalom védelméhez folyamodott.

1848 október 15-én írja a feleségének, hogy «leginkább a vele bánástul függ a népnek magaviselete». A felerész beszolgáltatása körül támadt zavarok ügyében írni fog Sztankovánszkynak, «hogy ha a megyében a felezésre nézve ellenszegülés mutatkoznék, csírájában elfojtsák». Feleségét pedig kéri, hogy a ki behozza a felerészt, azt példának hozzák fel mások előtt, mert «a népfelkelés nem robot volt, hanem saját vagyonuknak védelme. Tőlünk is mentek és én bizonyosan többet és nehezebbet dolgozok itt a hazáért és ő értek is, mint a népfelkelésnél dolgoztam volna. Írtam, hogy azoknak, a kik oda voltak a népfelkelésre, minden hátralevő kukoricza napszámát elengedjék.

Mészáros és mások, kik úgy akarnának és éppen szedresiek erántam cselekedni, nem az első háládatlanok volnának a világon, de az elsők volnának, kiket háládatlanság mellett annak, mivel tartoznak, megtagadásáért büntetés ne érte volna.

Mondjátok még cselédeinknek és a szedresieknek, hogy valamint én elnyomom vágyamat, mely haza vonz és itt őrt állok és dolgozom a hazáért és teljesítem kötelességemet a haza eránt és ő erántok, úgy ők is teljesítsék kötelességeiket a haza és én erántam. Ők is úgy veszik hasznát jövendőben.»

Sajnos, itt megszakad Bezerédj összefüggőbb levelezése. Csak szórványos tudósításai maradtak fenn. Oka valószínűleg az, hogy Pesten feleségével együtt van, így levelezésük felesleges, az öccsével való levélváltást pedig nagyon megnehezítik a Bécs felé nemsokára elkövetkezett hadi állapotok.

Bezerédj tevékenysége egyelőre amúgy is holtpontra jutott. A képviselőház a honvédelmi bizottmányra, illetve a határozatot tudató miniszteri leirat szerint: «Kossuth honpolgár és képviselőre» ruházta a kormányhatalmat. E miatt egyre halványul a parlament, a képviselők befolyása az ügyek menetére.

Tolna vármegyére ugyan mozgalmasabb napok következnek. Bezerédjnek távolléte miatt azonban itt sem jut tevékenyebb szerep. Sztankovánszky s az itthon maradtak a vezetés lelkei: a horvátokkal Légrádon és Muraközön szembenálló Perczel Móricz felhívására kiegészítik a Szekszárdon fekvő 41. honvédzászlóaljat, Ozorának indítják s a Batthyány Kázmér által október végén elfoglalt eszéki várba küldött lovascsapatot is ide irányítják.

Az 1848 deczember 16-án kelt levelében aztán Kossuth Lajos tudatja a vármegyével a kamarilla szándékát, a mely a nemzetet országos létéért harczba kergeti. Nemzetőröket kér s előadja, hogy Nádasd elfoglalása s a kilencz oldalról ránk tört ellenség túlnyomó ereje miatt az ország védelmet beljebb kell összpontosítani. Deczember 22-én erélyesen sürgeti az ujonczok kiállítását. Január elsején pedig már tudatja, hogy az ellenség az ország fővárosa ellen vonul, hol alkalmasint összeütközés lesz, de a kimenetel bizonytalansága miatt a kormány Debreczenbe megy.

53. CSÁNYI KORMÁNYBIZTOS.

A vármegye erre elhatározta, hogy a nemzetőrök január 9-ikéig Szekszárdon összpontosíttassanak s a január 10-iki gyűlésen Csányi kormánybiztos rendelete értelmében az ágyúknak, beszedett fegyvereknek, a lőpornak, katonafelszerelésnek a Dunán való átszállítását elrendelik.

Január 17-én Sztankovánszky bejelenti a kormány elvonulását s hogy az ő hivataloskodása is már csak bizonytalan időre terjed. Ezért a tisztviselők teendőire nézve bizonyos megállapodást óhajt. A minden helyzethez alkalmazkodni tudó Augusz alispán a tisztikar nevében kinyilatkoztatja, hogy a tisztikar a törvényhatóság elfoglalása után is csak tiszti esküje szerint, alkotmányos szellemben fog működni. A január 24-iki gyűlésen Kossuth január 14-én kelt levelét tárgyalták, a melyben tudatja Batthyány Lajos miniszterelnöknek és társainak Windischgrätznél való eredménytelen interventióját, sőt visszatartását s ezzel kapcsolatban a képviselőház határozatát a további együttmaradásra. De ugyanekkor már a Székesfehérvárt megszállott császári kormány is kötelezi a vármegyét a sárkeresztúr-szekszárdi és közbeeső postahivatalok oly irányú utasítására, hogy a Veszprém, Tolna, Fejér megyék részéről feladott leveleket hozzá küldjék s a vármegye lakóit mindaddig zendülőknek tartja, a míg Ő felségéhez «alávető írást» nem terjesztenek.

A vármegye tiltakozik a zendülés vádja ellen, de elismeri Ő felsége öröklési jogát s neki, mint magyar királynak meghódolni kész. «Óhajtják s remélik, hogy Ő felsége kitünő észtehetsége mellett képes lesz az ország jelen szerencsétlen állapotának véget vetni, de a trónralépési előzmények törvényes, alkotmányos úton történjenek, a királyi koronázást, különösen Magyarország nemzeti, területi épségének, jogszerű önállása és függetlenségének alapjogai, sarktörvényei, szóval polgári alkotmányának fenntartását illető biztosítékok és megpecsételésül királyi eskü kísérjék».

1849 február 5-én már Augusz elnököl s bejelenti, hogy gróf Nugent császári-királyi főhadszermester Pécsről február 4-én kelt 1479. számú levelében tudatja, hogy kezeihez került a mult hónap 24-én hozott közgyűlési határozat, amelyből a megyének a cs. és királyi apostoli felsége iránti dicséretes és loyalis érzelmeiről örömmel értesült. Közölni fogja ezt a fővezérrel, Windischgrätz tábornagygyal s felhívja a vármegyét, hogy 1-ször: hódoló nyilatkozatot adjon, 2-szor: hogy a szépen és bátran tett nyilatkozatot egészítse ki az ellenséges elemek eltávolításával, a Mohácsra küldött 2000 nemzetőr visszahivásával, a kiket ő ugyan szétverhetne, de a fenti nyilatkozatból e nélkül is reméli az alkotmányos kormány hatalmának visszaállítását.

54. NUGENT TÁBORNOK.

Augusz alispán e tárgyban február 9-ére nagygyűlést hívott egybe s ekkor újból tárgyalás alá vették Nugent február 4-iki levelét. Hűségnyilatkozatot küldtek a királynak, elismerve a pragmatica sanctióban biztosított öröklési jogát, de viszont bizalommal vannak, hogy a megkoronázandó király a magyarnak nemzeti és országos önálló létét, polgári alkotmányát, jogait és különösen az 1848. évi törvényeit ugyanazon pragmatica sanctio 3-ik czikkelye értelmében fenntartja. Esedeznek, hogy vessen véget a jelen nyomasztó állapotnak, nem a fegyver nyomasztó hatalmával, de a békehirdetés enyhítő biztos hatalmával.

Ezt a hódoló iratot Olmützbe küldték. Sztankovánszky főispán pedig bejelenti, hogy a változott viszonyok folytán ez az utolsó gyűlés. Érzékeny búcsút vett különösen a tisztikartól, melynek nevében Perczel Béla másodalispán búcsúzott el, «a nehéz körülmények közt is a megye javára munkált tiszta jellemű, erélyes, ernyedetlen szorgalmú főispántól».

Ettől kezdve 1849 június 12-ig szünet állt be a tolnai közigazgatásban, jobban mondva a császári abszolut uralom veti meg a lábát a vármegyében. Megkezdődik a politikai üldözés. Adamovich cs. kir. főhadnagy vádjára egy egész sereg embert letartóztatnak s összesen valami 94 foglyot szállítanak el a bródi katonai fogházba. Nemsokára Fridrich György, «kir. kincstári ügyész», tudatja Bezerédj István javainak lezárolását és zárgondnokká Gindly Antalt nevezik ki.

A magyar fegyverek azonban csodával határos diadalokat aratnak. Egyidőre megtisztul a Dunántul a megszálló osztrák hadsereg igájától. 1849 június 12-én Fiáth István teljhatalmú megyei kormánybiztos a «zsarnok hatalom alól felszabadított vármegyében» megtartja a tisztújítást. A nagyon is a császári kormányzat kezére járt Augusz Antal alispán kihagyásával Perczel Bélát teszi meg első alispánnak, másodalispán pedig Fördős István, főjegyző Hegyesy lett. Felolvasták a debreczeni függetlenségi nyilatkozatot is, melyben «a megye saját meggyőződését is teljes mértékben kifejezve látta» s hazafias ragaszkodását hódoló iratban fejezte ki. A kormányt megkérték Sztankovánszky főispánnak méltóságába való visszahelyezésére s hozzá is külön kérőlevelet intéztek.

1849 június 28-án Sztankovánszky, Szemere 18-án kelt rendeletére csakugyan visszatér a vármegye élére. A főispáni széket, a mint kifejté, nem saját akaratából foglalja el, mert jobb szeretett volna a magánélet csendjében visszamaradni, «de a képviselőbizottmány bizalmát, a kötelesség érzésén kívül figyelmetlenül mellőzni – sértés lett volna».

Tolnának az ellenségtől való megtisztítását aztán Bezerédj és Bartal is felhasználják, hogy a vármegyébe visszatérjenek. A szórványos adatokból az tűnik ki, hogy Bezerédj 1849 január 1-ig feleségével együtt Pesten volt s ekkor Bartallal együtt Debreczenbe kísérte a kormányt. Itteni szereplését más helyen tárgyaljuk. Kétségtelen azonban, hogy már jóelőre látta az események fejlődését s bizonyos szelíd búsongás érzik ki kivágott dátumú, de bizonyára Debreczenből január közepe táján írt leveléből, a melyet feleségéhez Pestre czímezett: «a Zöldkert és Magyar utca 3 emeletes szöglet házában Kegl felett, Havas Ignácz úrnál»:

«Már tehát február 1-én egy egész hónapja, hogy először elváltunk, édes lelkem. Ki tudja, mire ismét ezen hónap eltelik, minő kilátások fognak környezni, bízzunk jó Istenünkben és ne engedjünk mértéken túl helyt a fájdalomnak, aggodalomnak. Emlékszel, édes Etelkám, holnap lesz egy esztendeje, midőn Bécsbe mentünk, minő aggodalmak környeztek akkor, Isten előtt pedig egy kis szem, vagy egy félvilág – az ő gondoskodásában egyaránt részesül. Te édes jó Etelkám, mily jó voltál akkor is és mindig hozzám. Te igazán szeretettelteljes jó lélek, nem fog a szeretet Istene elhagyni.»

Bezerédjt elsősorban a saját ügyeinek rendezése hozhatta haza. Talán hogy birtokait zár alól feloldhassa. De meg már ekkor számolt a további eshetőségekkel is. Rokonait, akikkel a birtokvételből kifolyóan még elszámolási kötelezettségben állott, biztosítani kívánta. Bizonyára az ő előzetes tudtával és kezdeményezésével történtek meg még június 12-én a következő betáblázások: Bezerédj István és kezese Pál ellen Derra Rozina 6266 frt 40 kr., Bezerédj Pál és kezese István ellen ugyancsak Derra Rozina 6433 frt és Derra Mihály 9333 frt 20 kr., István és kezese Pál ellen Derra Pál 6266 frt 20 kr. István és kezese Pál ellen Derra Kálmán 12.266 s Pál és kezese István ellen ugyancsak Derra Kálmán követelése 2033 frt 20 kr. erejéig.

Bezerédjvel Bartal is hazajött, mert a június 23-iki vármegyei gyűlésen részt vesznek mind a ketten. A mikor is az osztrák hadak becsapásai ellen július 1-re 600 főnyi sereget szervez a vármegye, alku szerinti jutalom, a rendes katonai zsold és kenyér fejében. Bonyhád vidékére az ott összegyűlt népből szintén 600 főnyi csapatot alakítanak.

Bezerédj aztán vagy itt maradt néhány napig, vagy újból megjött Bartallal, mert 1849 július 5-én ismét résztvesznek a vármegye gyűlésén, a melynek tanácskozása a vármegye legszomorúbb állapotát tünteti fel. A pénztár teljesen kiürült. A bátaszéki uradalom kasszájában talált 734 frt 30 pengő krajczárt veszik kölcsön, az ezüst evő- és egyéb eszközöket is letétbe helyezik. Később a július 24-iki határozattal az uradalom borait is eladatják 16.740 V. forinton. Az előbbi gyűlés Bezerédjnek 1846. évi önkéntes adóját 294 pengő forintot s az 1846/7-re teljesített 233 frt 23 kr. befizetését is beutalja a honi pénztárba.

Tolnában azonban gyorsan érnek az események. Perczel Béla alispán július 10-én lemond. Már ekkor híre járt, hogy a kormány Szegedre költözik. Megbízzák tehát Fördős István másodalispánt, hogy Bátaszéktől Bajáig póstát állítson fel. Július 16-án már Fördős István elnököl. (Ez is hozzájárult, hogy 10 esztendőt ült Kufsteinban!) Guyon Nagy Antalt felhatalmazza, hogy Tolnában és Baranyában 5 honvédszázadot alakítson. A dunaföldvári sóházból 800 frtot utalt ki e czélra kezeihez. Az ellenség azonban már erősen közelgett Mohács felől. Bátát felégeti, 250 ház hamvadt el. Még csak egy vármegyei gyűlést tarthatnak augusztus 1-én, a mikor felolvassák Kossuth Lajosnak igazi drámai erővel megírt július 22-iki levelét, a melyben tudatja, hogy a kormány Pestről Szegedre tette át székhelyét. 30 ezernyi tartalékot akar szervezni, melynek ő áll az élére. Minden ember 20 frtot kap. Ruházata, díja a hadseregbelieké. Ugyanekkor Noszlopy Gáspár kormánybiztos Bonyhádról ostoros csapatok állítását rendeli el. Mindez azonban már a – vég kezdete. Augusztus 10-től ismét a császári hadsereg az úr Tolna vármegyében. Augusz Antal volt alispánt, a liberalizmus egykori bajnokát, Bezerédj hajdani politikai elvtársát s vele együtt küzdő bajtársát – császári királyi kormánybiztossá, majd főispánná nevezik ki.

Bezerédj azonban Bartallal még akkor is hűn követi az országgyűlést, illetve a kormányt. Puritán egyenes gondolkodásuk nem engedi, hogy cserben hagyják a veszni indult nemzeti ügyet. Kitartanak egész – Világosig. Onnan írják 1849 augusztus 10-én ezeket a jellemző sorokat Bezerédj Istvánnénak:

Drága jó Adele! Egy hete, hogy az ellenség mozdulatai Aradról elmenni kényszeríté a kormányt s országgyűlési tagokat s mi azóta itt tanyázunk, – holnap ismét Aradra bemenendők, miután Görgei serege oda megérkezett. Kevés napok múlva Arad és Temesvár közt eldűl hazánk sorsa s miután e sorokat úgy is csak több idő múlva veendi édes, édes jó Adele! mikor már a kimenet megszokott szomorú valósággá leendett, minek titkoljam már Pest óltai szomorú sejtésemet, melly az azótai eseményeknél fogva teljes meggyőződéssé változott; igen, mi el fogunk nyomatni a nagy erő által – de becsülettel lépjünk ki a nemzetek sorából. Hála Istennek, hogy minden oda mutat, miszerint a mozgalom vezetői nem szöknek meg gyáván – mit én ezekre nézve olly gyávaságnak tartottam mindig, mi az egész ügyre homályt vetett volna; természetes, hogy itt nem szólok azokról, kiket csak a körülmények hatalma sodort be, vagy kik apróbb szerepet vittek; ezek mentsék magukat, a hogy lehet. Mi Pistával maradunk, míg lehet.

1849 augusztus 11. Most hívatnak be Aradra – es muss was Auserordentliches sein – drum gute gutes Morgen! Bár jót sejtek, mégis zárom levelemet, azt a nagy tárczámmal együtt szíves háziasszonyunknak átadván. Gondolja el, szüleimnek írni rá nem értem, ezt Önre hagyom. A tárczának kulcsát nem küldöm – kérem nyissa fel és nézze meg a souvenirt, a mi benne van!

11-én reggel ugyanezen levélben Bezerédj István írja: «Hit, reménység – szeretet – Egészségesek vagyunk. A nyolcz boldogságot sokat forgatom eszemben – bizodalmamat semmisem rendítheti meg. Tudja Isten, mikor veszed e sorokat – talán előbb látjuk egymást, azért nem is írom le napi történeteinket. Bohusnénál vagyunk. Majd eljöjjünk együtt Világosra édesem! és emlékezzünk a jelen nehéz időkrül, melyekbül higyjünk csak és a szerint működjünk, kisegít Isten. Aradra indulunk, tán onnan előbb lesz alkalom. E levelet itt hagyjuk. Jancsi, Flórián (kocsisuk és inasuk) egészségesek, Isten és ereje, áldása te véled édes-édes Etelkám. Szeressed Pistádat.»

Bezerédj augusztus 19-éről a biharmegyei Gyulához közellevő Sarkadról ír, a hova Görgey kapitulált seregével érkeztek. Írja, hogy Világoson Bohusné igen szíves volt hozzájuk, tőle eljövet Kis-Jenőn és még két helyen, a hol megháltak, szintén igen jó emberekre akadtak. Itt is külön szobájuk van s jó ebédekkel tartja gazdasszonyuk Leelősy Lajosné asszony. «A pillanatnyi viszontagság, szenvedés bármily rettenetes lenne is – különben sem foghatna ki rajta. Etelka se hagyja ezért magát a rövidlátók és mégis magokat bölcseknek tartók és a bátorság hiányát holmi abszolut szentencziákkal palástoló kishitűek által elcsüggeszteni.» Valami ismerőse útján Zichy Ferencz vagy Forgách királyi biztosok útján nyilt tudósítást kér tőle, rokonairól, Hidjáról s a pestiekről is. Duschek pénzügyminiszter Aradon becsületszóra szabadon ki és bejár, ha méltatlanságtól nem kell tartania, ilyfélét eszközöljön ki Etelka Bartal és az ő számára is: «Bármit tartsanak felőlem, becsületszavamban nem fognak kételkedni, ha akartam volna, már nem volnék itt…»

Augusztus 20-án István napján folytatja levelét: A helyőrség parancsnoka (orosz tiszt) nagyon előzékeny vele szemben. Személyesen ment be Nagyváradra, hogy ügyüket sürgesse s biztatta, hogy olyan helyre fogják vinni, a hol feleségével majd még találkozhat is. Bartal nagyon ideges, semmihez sincsen kedve. Ő még lovagol is naponta.

Ezeket a leveleket 23-án Gyuláról küldik el. Az orosz kiséretet osztrák katonaság váltotta fel. Eddig semmit bántalmazásuk nem volt: «Nincs más hátra, mint a békés Istenes rezignáczio s kitűrés, csendes elfogadása a sorsnak.» Igyekezzenek kivinni, hogy becsületszavuk, vagy őrizet mellett Pestre engedjék.

55. BEZERÉDJ LEVELE FELESÉGÉHEZ 1849 AUGUSZTUS 23-ÁN.

Ugyaninnen írja augusztus 23-án Havas Ignácz orvosnak czímezve:

«Világosrul, hol Bohusné igen-igen szíves volt hozzánk, írt két rendbeli leveleimet fogtad venni. Görgey hadseregének megadását máskép is tudod. Ezzel voltunk mi is Gyurival és ezzel együtt jöttünk egy kis körúton ide s innen már ausztriai katonaság őrizete alatt megyünk holnap Aradra.

Egészségesek voltunk és vagyunk Gyurival együtt. Személyes bántalomtul, durva bánástul, eddig mentek voltunk teljesen, podgyászunkra nézve is. Most szintén igérve van, hogy az ausztriai őrizet alatt is mentek leszünk a bekövetkezendő bírói eljárásig. Szabadon szállásolunk, járunk, kelünk, mindenhol jó szíves embereket találunk. El is vagyunk jól látva a szükségesekkel és még eddig nemcsak lényeges hiányt, de különös csüggesztő alkalmatlanságot sem szenvedtünk és ezután is igyekszünk segíteni magunkon. Jancsi és Flórián egészségesek, jól viselik magokat, lovaink és kocsink jó szolgálatot tesznek. E részben tehát ne képzeld állapotunkat igen sanyarúnak. Mi a lelkit illeti s a kedélyt édes Etelkám! tudod, hogy képes vagyok megadni magam őszinte lélekkel Isten rendeléseinek és nem tusakodom a sors ellen és Istenben vetett bizodalmam, hitem, reményem töretlen volt, Isten segítségével az is fog maradni. És tudod, hogy édes halottaink és a te képeddel egy alakba olvadva, fel tudom magas, égi szempontból fogni a világ eseményeit és meglábolom a lelki bajt. Azért légy e részben is vigasztalva állapotom felett édesem és ne keseregj Pistádon.

Hazánk, nemzetünk Isten kezében van a jelen helyzetében úgy, mint bárminőben volna és csak Istentül rendelt állapotokban és utakon tegye meg kiki, mit a körülmények között tehet kötelessége szerint a hazáért. Fog elég jócselekvésre találni alkalmat és nem kell kétségbe esnünk. Csak Istenben bízzunk és imádkozzunk hozzá szívvel és cselekvéssel. –

Ne essék nehezedre, hogy ily hangon szólok édesem! de nem is esik nehezedre néked, te jó, nemes és egyesül lelked az enyimmel. Elég errül.

Bartallal szóltunk sokat e felől: te most értünk mit tehetnél? és azt találtuk mindent felvéve, hogy jelenleg, míg további hírt nem veszel tőlünk, vagy felőlünk, legczélszerűbb Pesten nyugodtan várni a dolog fejlését. Gondoltam, ha próbát tennél eszközölni, hogy Pestre, vagy más helyre vigyenek, hol véled lehetnénk, de látom, hogy most híjában volna, a később teendhető lépéseidet zavarná csak inkább. Nem is tudjuk a Pesten levő embereket, állapotokat, te ezek szerint úgyis legjobban látod, mit tehetsz és megteszed. Csak óhajtásaidtul el ne hagyd magad ragadtatni édesem czélszerűtlen lépésre és olyanra, mi a te tekintélyedet sérthetné. – Elérted, mit akarok mondani ezzel. Ha lehet tudósíts Aradra, mi is ha csak lehet írunk természetesen néked. Pestrűl talán bennünket felkeresni semmiesetre – míg tőlünk, vagy rólunk határozottabbat nem tudsz – meg ne indulj, mert bizonytalan is hol, meddig leszünk? Azért legjobb, vagy inkább az egyetlen mód, most Pesten béketűrően várnod, bár nehéz légyen, édes lelkem Etelkám!»

Az aradi jelentkezés után Bezerédjt és Bartalt, úgy látszik, szabad lábon hagyták. Jobban mondva bizonyos körzetben megvolt a mozgási szabadságuk. Tolnában azonban Fridrich György kir. ügyészt utasították az összes javak összeírására, aki aztán elég kíméletlenül teljesítette is megbizatását. Ugyanekkor Bartal javait is zár alá vették.

Bezerédj kellő informácziókkal látta el feleségét. Jezerniczkyné s mások útján Pállal is megegyezett a teendőkre nézve. Fő törekvése volt, hogy felesége és a családtagjai anyagi érdekeit minden módon biztosítsa. Sorban be is érkeznek a betáblázást kérő folyamodványok Tolna vármegyéhez. Igy Bezerédj Ignácz biztosítást kér az István-féle birtokból őt illető részre. Bezerédj Anna óvást tesz örökrésze érdekében. Bezerédj Pál is kéri a neki szerződés szerint járó összeg kiadását. Bezerédj pedig még Gyuláról figyelmeztette feleségét, hogy lakását s tartásdíját legalább egy időre követelje.

Augusztus 29-én Aradról írja, hogy «még szabadok, de mivel nem kaptak rendelést, hogy szállásukat elhagyják, így mintegy becsületükre bízva várják a továbbit». Augusztus 31-én aztán ugyancsak innen tudatja, hogy van passzusuk és holnap indulnak Pestre. Utközben azonban szeptember 2-án Szolnokon megváltozik szándéka: «Tanulja a körülményekhez való alkalmazkodást. Nem tudja, Pesten miként alakulna a helyzet, jobbnak gondolja tehát, hogy Gyömrőre menjen gróf Teleky Sámuelhez. Gyömrő az üllői állomástól egy kis félórányira van. Telekyék igen szíves emberek. Holnap a reggeli vonatnál kocsi várja Etelkát, Terézzel bátran kijöhet, de ha úgy áll a dolog, hogy ő rögtöni letartóztatás félelme nékül mehet, felesleges az útja, csak tudakozódjanak Havasnál, Majthényinél, vagy B. Jeszenák nevében B. Brukkenthalnál e felől.»

Bezerédj néhány napig Gyömrőn maradt Telekyéknél. Szeptember hó közepén azonban már Pesten van. 14-én innen írja Jezerniczkynének: «Isten szent elhatározásai ügyeinket jobban, üdvösebben vezetik, mint a mi korlátolt belátásunk azt megítélni képes.» A jövőtől nem fél, mert lelke tiszta s megnyugtatja az a tudat, hogy politikai pályáján «sem önérdek, sem más személyes czélok nem vezérelték». A véletlennek s ösztönszerű cselekedeteinek tulajdonítja, hogy még szabadlábon van. Nem menekült, nem rejtőzött s nem nélkülözött. Jó emberei közbenjártak, hogy pörének letárgyalásáig, a melyen át kell esnie, szabadlábon lehessen. Sőt arra is kilátás van, hogy hozzátartozóit meglátogathassa.

Az itt október 4-én Pál öcscséhez intézett levélben aztán elmondja további szándékát.

«Levelem után, melyet jó nénénk közlött véled, azt írhatom édes Palim, hogy alkalmatos időpontot gondolván érkezettnek magam bejelentésére, a végett Gyömrőrül, hol a szíves Telekyéknél folyton voltam, bejöttem és Kempen altábornagynál és a policia directornál, úgy a hadi törvényszék illető tisztviselőjénél voltam, kikhez ama Terzy város kapitány – kirül írtam, elkésért és mind jól fogadtak és biztosítottak, hogy szabadságban várhatom be dolgom felvételét. Neki bátorodván, folyamodást adtam be Kempen generálishoz, hogy addig, míg előszólíttatom, Senyére mehessek, hol, ha lehet, Szerdahelyen véled és tieiddel összejöhetni reménylettem, mire oly igen vágyok és egy pár hetet elvonulva csendesen tölthetnék. Még nem jött válasz, melyre naponként várok, így nem akarván tovább halasztani levelemet, most csak azt írhatom édes Palim, hogy addig, míg újabb tudósítást nem veszel tőlem ez iránt, jöveteledet halaszszad.

Etelkával és Gyurival együtt, ki vélem együtt várja sorsának elhatározását – egészségesek vagyunk. Egy kis szállást fogadtunk Havas napának házában, melyben maga Náczi is lakik, Zöldkert-utcza 481. sz. Szükségesnek ismertük, hogy mindenesetre legyen helyünk, hol perünknek talán hosszabb folyamata alatt lehessünk, vagy rossz esetben Etelka hozzám közel lehessen. Adja Isten, ne legyünk kénytelenek benn lakni e télen és véled együtt tölthessük annak részét legalább, adja Isten, – Hidján. Azonban szegény Hidja ismét elfoglalva van, és ismét Gindly a curator. Etelka írt nekie, de még nem kapott választ.»

Bezerédj meg is kapta a Senyére szóló, levelében említett utazási engedélyt, de Kempen altábornagy október elseji kelettel végzésileg egyúttal azt is tudatja vele, hogy ezt a «választott helyét el nem hagyhatja s a pozsonyi katonai kerületi parancsnokság minden idézésére rögtön jelentkezzék.» Újabb kérvényére október 4-iki kelettel azt is megengedte, hogy Pestre visszatérhessen: «csak az szükséges, hogy azt a pozsonyi kerületi parancsnokságnál bejelentse.»

Bezerédjvel Senyén ott volt a felesége is. Mielőtt azonban visszatérhettek volna, őt a szombathelyi zsandárparancsnok elfogatta.

Ezzel megkezdődött Magyarország legbékésebb szellemű fiának mártiromsága. Az «örök igazság» bajnokát hónapokig, sőt évekig zaklatta az igazán – bekötött szemű Igazság…

* * *

Bezerédj prófétai lelke sok mindent megsejtett, a mi a nemzet életében később valóra vált. Megsejtette a magábaszállás korát, a mely alatt a nemzet eszmélkedni fog a felett, hogy a régi állapot nem tartható fenn. Megsejtette azon korszakot, midőn a nemzet elhatározza, hogy mit és hogyan fog tenni. S végül előre tudta, hogy elérkezik majd «a harmadik stadium, az ergo fiat».^[151] A megjósolt korszakokat végigélte, becsületesen résztvett minden korszak munkájában, de mire az «ergo fiat» elkövetkezett, már nem volt meg benne a régi tűz, a lelkesedés szent lángja már csupán parázsként izzott a hamu alatt s Bezerédj mint fáradt vándor érkezett meg az igéret földére, a jog és szabadság korszakába.

Az 1847/48. évi utolsó pozsonyi országgyűlésen nem vett részt, nem őt választották meg, pedig már jóval a választás előtt «az egész megyei jelen volt nemesség éji zenével tisztelkedett a követség fejében».^[152] A népképviseleti alapon álló első pesti országgyűlésen azonban ismét elfoglalta követi székét, a szekszárdi kerületet képviselte. Sógorával Bezerédj Lászlóval és követtársával, Bartal Györgygyel együtt lakott a lipótvárosi Ujpiaczon, azonban már nem a régi lelkes optimista többé, hanem kedvetlen és csüggedt,^[153] mintha sejtette volna a katasztrófát, a mely nemzetét fenyegette, mintha nem bízott volna benne, hogy nemzete győztesen fog kikerülni a veszedelmekből. Eszményei megvalósultak, nemzete szabad, alkotmányos nemzetté lett s végre joggal remélhette, hogy évtizedes fáradozásai megtermik gyümölcsüket s most vesztette el bizalmát és erejét. Mintha testben-lélekben megtört volna, átengedte helyét az új erőknek. Régen készült erre a szerepváltozásra: «Nékem és a vélem együtt állóknak nem lehet feladata» – írja 1843 deczember 17-én Sztankovánszkynak – «a körülünk feltünő új egyéniségeket paralizálni vagy gyengítni és mintegy csak satelleseknek adni helyt a monopolisált téren; hanem inkább kifejteni, sőt előidézni az ifjú erőket és nőni engedni azokat, nem tévén feltételül, hogy nálunknál magasbra ne nőjjenek. Én bizonyosan olyan maradok, mint voltam, a mennyire majd az évek multával elöregülő és gyengülő erők a szándékok sikerítésében változást nem szülnek.» E jóslatszerűen elmondott szavak 1848-ban valóra váltak: új erők, új tehetségek tűntek fel a politikai láthatáron s Bezerédj nem szegődik versenytársaikul, csendesen visszavonul. Az érvényesülési vágy nem vezette soha s nem vezeti most sem, mikor eszményei megvalósultak s szabad nemzet áll mellette. Nem letünő üstökös, a mely tündöklő fénynyel hull alá a mélységbe, hanem kialvó tűz, mely jótékony melegét hosszú ideig sugározza még ki, mikor lángja már régen eltűnt.

56. AZ 1848. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS ÜLÉSTERME.

A szeretet melege erősebb benne mindennél s e szeretet a mások megbecsülésére készteti. «Nékem soha sem volt» – írja 1843 deczember 18-án Sztankovánszkynak – «se jellemem, se czélom másnak hatását elnyomni, sőt éleszteni kívántam azt mindig. Oly nagy a tér, oly sok a teendő, hogy bizony mind megférünk, csak magunkat túl ne becsüljük, monopolisálni ne akarjunk és mellékczéljaink ne legyenek.» Erre pedig az 1848/49. évi országgyűlés alatt bőséges alkalma nyílott.

Az országgyűlés ismerte Bezerédj lelkiismeretességét, munkabírását s képzettségét, minek következtében szakbizottsági munkálatokra nagy előszeretettel küldték ki. Magukon az országgyűlési tárgyalásokon sem némult el teljesen, csupán azon lelkesedést nélkülözzük nála, a mit az előző országgyűléseken megszoktunk.

A haladás szelleme irányítja felszólalásait most is s az 1848 augusztus 3-iki ülésen indítványozza, hogy töröljék el az 1848. évi V. törvényczikk 1. szakaszát, mely a nemeseknek választási jogot biztosít.^[154] Az indítvány nem került tárgyalás alá s így nem valósulhatott meg, de jellemző benne, hogy Bezerédj olyan eszmét vetett fel, a melyet csupán hosszú idők mulva értettek meg.

Ugyanazon ülésen kezdték tárgyalni a közoktatásügyi törvényt, mely lényegében még az 1843/44. évi országgyűlés hagyatéka volt s Bezerédj legkedvesebb tárgyai közé tartozott. Melegen pártolja a törvényjavaslat 5. szakaszát, mely a népoktatás ingyenességét állapítja meg, sőt a taneszközök ingyenességével kívánja azt kiegészíteni.

Mint szabadelvű politikus az állami népoktatás híve s az augusztus 9-iki ülésen hangoztatja, hogy «álladalmi költségen csak közös iskolák állíttassanak fel». Nincs azonban ellenére, ha a hitfelekezetek a saját erejükből iskolákat kívánnak felállítani, mert ez a szabadság elvén épült fel s a szabadság Bezerédj legfőbb eszményei közé tartozott. Az erre vonatkozó komáromi indítvány a lelkiismereti szabadság elvéből indult ki s Bezerédj, ki ez elvnek mindig lelkes előharczosa volt a multban, most sem tagadhatta meg önmagát; a komáromi indítvány mellett szólott. Az indítványt Deák Ferencz is melegen pártolta s az országgyűlés elfogadta.

Az adótörvényjavaslat tárgyalása alkalmával az 1848 augusztus 30-iki ülésen Bezerédj kifogásolja az uralkodó és a nádor adómentességét s indítványozza, hogy «a polgárok legelső kötelességében a közadózásban a fejedelem és a nádor menjenek elől jó példával». Ezt a többség el is fogadta.

Ugyanazon ülésen a jövedelmi adó progressivitása mellett szólalt fel, mely az eredeti javaslatban is benne volt. Bezerédj azonban 6% helyett 20%-ig kívánta felvinni. Javaslata nem talált visszhangra, mert a többség csupán a törvényjavaslatban foglalt eredeti 3%-ot fogadta el.

A ministerium lemondása után az 1848 szeptember 11-iki ülésen azt indítványozta, hogy a nádor a lemondott miniszteriummal intéztesse ideiglenesen az ügyeket, nehogy az ország kormány nélkül maradjon. A képviselőház azonban nem maradt a Bezerédj tárgyilagos és nyugodt álláspontján, hanem alkotmányosság szempontjából kifogást emelt a nádor magatartása ellen s Szemere Bertalant és Kossuth Lajost bízta meg a kormányzással. Ez intézkedés nem kelthetett Bezerédj lelkében visszhangot s a szeptember 12-iki ülésen, mikor a képviselőházi ülések folytonossága indítvány alakjában tárgyalás alá került, határozottan ellentmondott, mert az uralkodó irányában «ingerlőnek» találta a hozandó határozatot. Bezerédj a törvényesség alapján állott s nem óhajtott e térről lelépni, a melyen hosszú közéleti pályája alatt állhatatosan megmaradt. Az 1848 előtti reformkorszak országgyűlési bajnokai sok vihart láttak s a legnehezebb helyzetben sem tévesztették szem elől azt, hogy törvényhozók s törvényhozói kötelességük a törvények megtartásában jó példával elől járni. A régi politikusok iskolájában Bezerédj megtanulta a törvény értékét, a min az új nemzedék könnyű szerrel túl tette magát s a czél mellett elhanyagolta az eszközöket. Bezerédj a törvényesség embere s nem tévesztik meg a tetszetős szónoklatok.

Nem riadt vissza azonban a veszedelmektől sem, melyek a magyar ügy védelmezőit fenyegették. Egyike volt azoknak, kik Debreczenbe is követték a menekülni kényszerült kormányt s az 1849 január 9-én tartott első ülésen felszólalt. A helyzet nehéz volt, az országgyűlés munkálkodását a császári sereg lehetetlenné tette, kénytelenek voltak a támadó hatalom diadalmas fegyverei elől menekülni. E kétségbeejtő állapot a gyengéket arra bírta, hogy kötelességükről megfeledkezve, kivonják magukat a további törvényhozói munkából. Ezek közé tartozott a képviselőház elnöke Pázmándy Dénes is, a ki 1849 január 5-én Kecskeméten kelt levelében lemondott az elnökségről s csupán képviselői hivatásának folytatását helyezte kilátásba.

A bejelentéshez Bezerédj szólott hozzá elsőnek s felszólalása felfogásának nemességével s hangjának határozottságával kitünő hatást gyakorolt a felingerült s kétségbeesett kedélyekre. «Nehéz időket élünk – így szólott – ámde próbának nézi ezt csak a jó honfikebel, melylyel Isten egyéneket, mint nemzeteket képesekké teszen magasabb hivatásuknak teljesítésére, és bízom igazságában, hogy nem hagyja el most ügyünket és annál edzettebben, férfiasabban és alkalmasabban fog a nemzet kikelni azon zivatarból, melyet ő tudja, miért bocsátott reánk. Mi tiszta lelkiismerettel lehetünk, mert nem tettünk mást, mint kötelességünket; képviselői hivatásunkat teljesítettük. Mi nem tettünk mást, mint védtük királyi esküvel szentesített törvényeinket, melyeket a mult év elején az ország képviselői hoztak, melyeket védeni, épségben fenntartani küldöttek minket ide azon milliók, kiket itt képviselni szerencsénk van. Ezen öntudatban bátran nézhetünk minden viharnak elébe és ne feledkezzünk el arról, hogy midőn legrosszabbul látszanak alakulni az emberi rövidlátó szem előtt a dolgok, Isten hatalmának karja és segítsége annál közelebb van. Tapasztalta ezt a magyar nem egyszer és erős a hitem, tapasztalni fogja ezen alkalommal is, csak a kötelesség ösvényéről, a törvény korlátai közül ki ne lépjen, mint eddig ki nem lépett. Ezen öntudat kísért bennünket Debreczenbe, ezen a magyarságnak viruló és nagy jövendőt igérő fővárosába, ezen öntudat szerint fogunk intézkedni és nem sok idő fog eltelni, hogy ismét ezen öntudattal megyünk innen hazánk fővárosába és a magyarságnak ügyét diadalmasan látva, intézkedhetünk holnap, holnapután, a dolgok fogják mutatni, előre megkötni magunkat nem lehet.»

A ki ismeri Bezerédj tiszta lelkét s olvassa e szavakat, melyek az 1848/49. évi események egyszerű s megdönthetlen magyarázatát adják, az előtt kell, hogy szabadságharczunk szentség gyanánt álljon, melyet semminemű rágalom nem érhet.

57. PÁZMÁNDY DÉNES.

A bizalom, melylyel ez a nemes lélek a jövőbe tekintett, a csüggedők lelkében új reményeket fakasztott. Nem is mint képviselő, hanem mint mély meggyőződésű apostol szól itt Bezerédj s szavai nyomán bizalom, remény, lelkesedés fakadt. Az elnökség kérdése egyszerű előtte: Pázmándy lemondott, tehát a lemondást el kell fogadni. Minthogy továbbá az elnökválasztásnál sokkal fontosabb teendői vannak az országgyűlésnek, meg kell bízni a kormányt, hogy egyik alelnököt sürgősen rendelje Debreczenbe. Az országgyűlés legfontosabb feladata szerinte kimondani, hogy «azon testület, mely Pestet elhagyja, kötelességét teljesítve Debreczenbe jött és üléseit folytatja».

Az 1849 január 13-iki ülésen került tárgyalás alá annak az országos bizottságnak a jelentése, a mely még deczember 13-án megbizatást nyert, hogy a császári seregek főparancsnokával a magyar nemzet czéljait közölje. Minthogy a császári főparancsnok a magyar országgyűlés törvényességét határozottan megtagadta s feltétlen meghódolást követelt a nemzettől, az országgyűlés egyik része a további tárgyalások megszakítását s a fegyveres döntést követelte. Ezzel szemben Bezerédj azon felfogást képviselte, hogy a fegyvert ugyan nem kell letenni, de a békés tárgyalásokat is folytatni kell. «Nekünk most nem marad egyéb hátra – így szólott – mint az igaz ügynek harczát folytatni, mert a harcz, melyet valaki nem igaz ügynek érdekében folytat, azt gondolom, a legnagyobb szerencsétlenség, de mi védelmezzük az 1848-iki törvényt, melyet a nemzet hozott, a király megerősített s életbe is léptetett. Mi tehát az önvédelemnek terén állunk és bármiképen irtózunk a keresztény ember vérét ontani, az önvédelem szent kötelessége int arra, hogy ellenségünket meg akarjuk semmisíteni.» A vérontásért Bezerédj szerint kizárólag a császári főparancsnokot illeti a felelősség, mert «ki azon nehéz szavakat, a feltétlen megadást követelte, érezte és tudta maga is, hogy ez békére nem vezethet s éppen azt akarja, hogy a harcz folyjék. A ki békét akar, azt ily módon lehetetlenné teszi».

Nem tartja észszerűnek, hogy a deczember 13-iki végzés megváltoztassék, s a tárgyalás czéljából kiküldött országos bizottság munkássága megszakíttassék. Hivatkozik az Amerikai Egyesült Államok példájára, a mely «elkeseredett harczot vívott az őt zsarnokilag tapodó Britannia ellen, de mikor a harcz legvéresebben folyt, akkor is voltak Amerikának mindig követei, kik minden körülményre vigyáztak, hogy, ha lehet, békét eszközölhessenek». A béke lehetőségét nem szabad szerinte kizárni, mert a béke a czél s a harcz csupán eszköz, a mely sokkal lelkesebben folyik, ha a béke lehetősége fennmarad. A kiküldött országos bizottság ügyében tehát Bezerédj azt indítványozza, hogy «kísértsen meg tovább is mindent, mit a nemzet becsületének, jólétének és szabadságának alapján megkísérthet».

Bezerédj józan felszólalása nem talált visszhangra, a harczi láz túlságosan elhatalmasodott s Madarász László a január 18-iki ülésen olyan kiáltványt terjesztett a képviselők elé, a mely erősen forradalmi szellemű volt. Bezerédj erélyesen óvást emelt ellene s kifogásolta modorát, a mely nem illő a törvényhozó testülethez. Ugyancsak Madarász László túlzó szelleme ellen foglalt állást Bezerédj a február 3-iki ülésen is, a midőn nem volt hajlandó azon indítványát elfogadni, hogy egy bizottság ügyeljen fel a Közlöny politikai magatartására. Bezerédj ez indítványban a czenzúra legsújtóbb nemét látja s az országgyűlés nem is fogadta el. Hasonlóan ellenezte Madarász Lászlónak a politikai bíróságok szervezésére vonatkozó indítványát s a politikai vétségeket a megyei hatóságok hatáskörébe kívánta utaltatni.

A rögtönítélő bíróságok felállítása tárgyában a február 8-iki ülésen azon felfogást képviselte, hogy az országgyűlési tanácskozásra szabott formát meg kell tartani s törvényjavaslatokat nem szabad előterjesztésük után azonnal tárgyalni. Felszólalásának annyi eredménye mégis volt, hogy a törvényjavaslat tárgyalását egy nappal elhalasztották.

Ugyanazon ülésen tárgyalás alá került Madarász József indítványa a meg nem jelent képviselők ügyében. Bezerédj ez indítványt károsnak tartotta s ellenezte tárgyalását. Okfejtése igen világos volt: ha elfogadják az indítványt, a távollévő képviselőket kizárják körükből; ha pedig elvetik, akkor a távollevők nem igyekeznek hozzájuk csatlakozni. Ismételt felszólalásában előadja, hogy «van abban valami önelégülés, ha azt mondhatjuk a haza előtt, hogy mi itt vagyunk és ki itt nincs, az nem oly derék ember, mint mi»; de ez elégtétellel szemben nem akar magasabb érdekeket feláldozni, a melyeket a távollévő képviselők elítélése kétségtelenül kedvezőtlenül befolyásolna. Kifogásolja az országgyűlési tárgyalásoknak olyan térre tévedését, a melynek vitán felül kell állani, mert «vannak olyan tárgyak, melyek discussió tárgyává tétetvén, erejüket vesztik». Bezerédj felfogása szerint «a lelkiismeret és kötelességérzetnek kell lenni azon hatalomnak, mi a képviselőt ide hozza, és ne higyjük, hogy a kikre azon nagy erő nem hatott, azokat egy kis határozatocskája a háznak ide fogja hozni».

Bezerédj szónoklata diadalt aratott, mert az országgyűlés elhalasztotta az indítvány tárgyalását.

A rögtönítélő bíróságok tárgyalása közben február 9-én Bezerédj megújítja kedvencz eszméjét, t. i. a bíróság választását. Szerinte nem volna egyébre szükség, mint «hogy a törvényhatóságok, melyek úgyis magukválasztotta bírák által gyakorolták a statáriális bíróságot, ezen bírói hatalmat ilyen utasítás szerint gyakorolják, mint a javaslatban foglalva van». Azon indítványt terjeszti tehát elő, hogy a «törvényhatóságok válaszszák a bíróságokat, a honvédelmi bizottság adja nekik az eljárás iránti utasítást». Indítványa nem talált visszhangra s még régi pályatársa Palóczy is ellene szólott.

Bezerédjt politikai józansága nem hagyta cserben akkor sem, mikor másokat a bosszúállás vezet. A február 26-iki ülésen ellene szól Madarász László indítványának, hogy az eszéki tisztek mindaddig becsteleneknek tartassanak, míg a hadi törvényszék előtt ártatlanságukat be nem bizonyítják. Bezerédj csupán azt hajlandó elfogadni, hogy az eszéki sereg tisztjei hadi törvényszék elé állíttassanak s a kik ártatlanságukat be nem bizonyítanák, azok becsteleneknek tekintessenek.

A távolmaradt képviselők ügyében beadott indítványt február 27-én vette elő újból a képviselőház s ez alkalommal Bezerédj már nem ellenezte tárgyalását, csupán az indítvány túlságos szigora ellen volt kifogása. Nem tartotta t. i. sem jogszerűnek, sem czélszerűnek, hogy a meg nem jelentek egyszerűen töröltessenek a képviselők sorából, mert «valakit meghallgatatlanul teljesen elítélni nem lehet a nélkül, hogy veszedelembe ne esnénk, mikép oly egyéneket is törölnénk ki, bélyegeznénk meg s magunkat részvétüktől megfosztván, ellenségünkké tennénk, kik erre elég okot nem adtak». Az új képviselőválasztást nem rendelné el egyszerűen, mert nem érintkezhetnek az ország minden részével s nem ismerik a helyi viszonyokat. Czélszerűnek tartaná ezért, ha olyan módot választanának, a mely minden tekintetben megfelelő, t. i. hogy «sem ártatlanul valaki ne sujtassék, sem a háznak jogai fel ne áldoztassanak s mindamellett az ország képviselősége csorbát ne szenvedjen». Ez alapon a meg nem jelent képviselők ügyében azt indítványozza, hogy választókerületüknek adjanak szabadságot, ha jónak látják, új követeket választhatni. Nem kíván feltétlen parancsot adni a választásra, mert nem lehet tudni, hogy «egyik vagy másik követet nem felülmúlhatlan akadályok gátolták-e a megjelenhetésben». Ezt csupán választókerületeik ítélhetik meg s ezek ítélete alapján történhetik igazságosan a választás. A meghallgatás nélküli ítélkezés már azért is rossz, mert ilyen politikával nem fog a képviselők száma szaporodni, ellenségeket szereznek maguknak s az ellenségnek is módot nyújtanak, hogy nekik ártson.

58. MADARÁSZ JÓZSEF.

A február 28-iki ülésen újból felszólalt ez ügyben s Tóth Lőrincz módosítását pártolta, mely a képviselők sorából leendő törlés s a választás egyszerű elrendelése helyett indokolt esetben új választásra kívánt a választókerületnek felhatalmazást adni. Bezerédj pártoló felszólalását azzal indokolja, hogy a javasolt mód felel meg legjobban a képviselőház tekintélyének, mert ha egyszerűen elrendelné a választást s rendelete a hadiviszonyok miatt nem volna végrehajtható, ez nagyon rossz hatást gyakorolna. A képviselőház az indítványt az eredeti radikális alakban fogadta el s Palóczy felszólalására csupán annyiban módosította, hogy a törlést elejtette s a képviselői állásról való lemondást vette fel helyére.

E határozat végrehajtása után lehetetlen volt azon képviselőknek részt venni a törvényhozás munkájában, a kik nem követték a kormányt Debreczenbe. Minthogy pedig ezek a képviselőház konzervativ elemeiből kerültek ki, kizárásukkal a debreczeni képviselőház politikai színezete meg volt állapítva. Ez okból sürgette Kossuth márczius 25-iki nagy beszédében a határozat betartását s Bezerédj indítványára a képviselők ünnepélyesen megfogadták azt.

Az április 2-iki ülésen Bezerédj azon indítvány ellen szólalt fel, mely a törvényhozó testületet támadó lapok ellen sajtópert követelt. Bezerédj ezt nem tartotta a képviselőház méltóságával összeegyeztethetőnek, a melynek «alapja önérzésünk, becsületünk, hazaszeretetünk, önfeláldozásunk mindenre, még a tevékenységre nézve is, mi az önmegtagadásnak nem legkönnyebb neme s ha van igazság a hazában, meg nem fogja tagadni, hogy a képviselőház a haza megmentését, a haza javát minden áron, minden személyes tekinteten felül kívánja s azt, a mennyiben lehetséges volt, eszközölte is».

59. BEZERÉDJ INDÍTVÁNYA A HÁZSZABÁLYOK MÓDOSÍTÁSÁRÓL.

A rögtönítélő bíróságok működése tárgyában az országgyűlés elé terjesztett módosító kormányjavaslat ellen, mely a bíróságok szervezése előtti eseteket kivétel nélkül ez előtt kívánta tárgyaltatni, Bezerédj a május 3-iki ülésen állást foglalt s igyekezett mérsékeltebb állásfoglalásra bírni a már akkor szélső irányba induló törvényhozást. A rögtönítélő bíróságok czélja a fenyegető veszedelmek gyors elhárítása, de «3-4 hónap előtt elkövetett bűntett» nem lehet a közbátorságra oly veszedelmes, hogy az ellen az államhatalomnak a rögtönítélő bíróság fegyverével kelljen élnie. Valamint az inculpata tutela elve is csupán az esetben jogosítja fel a megtámadottat a támadó elpusztítására, ha más módon nem védekezhetik ellene, úgy az államhatalom is csupán azon esetben vonhatja ki a rendes bíróság jogköréből a bűntettet, ha «más módja nincs annak veszedelme ellen óvni a közbátorságot». Az elrettentés tervét nem helyesli, mert a büntetés czélja nem az elrettentés s elvégre az elrettentés czéljaira nem szükséges a régibb bűnösöket is rendkívüli szigorral büntetni. Egyszóval azon vezérelvet állítja fel és védelmezi meg, hogy ne szigorítsák a törvényt s maradjanak a honvédelmi bizottmány álláspontja mellett. Álláspontját Mészáros Lázár is osztotta, de a túlzók zaja elnyomta a mérsékeltek józan szavát s a törvényt megszigorították.

Az 1849. évi költségvetés tárgyalása kapcsán a május 24-iki ülésen Bezerédj ismét felveti a progressziv adó eszméjét s bőségesen megokolja azt. A képviselőház és a kormány egyaránt a demokratikus elvet fogadták el alapul s minthogy Bezerédj a demokratikus irányt adóprogresszivitás nélkül nem tudja elképzelni, az adóprogresszivitás elvét sem a kormány, sem a törvényhozás nem ignorálhatják többé, hanem múlhatlanul életbe kell léptetniök. A polgári társaság csupán az esetben lehet szilárd, ha «a magát nyomva érző szegényebb osztály a polgári institutiókban oltalmat talál». Ennek egyik főtényezőéül a progressziv adót tekinti, melynél fogva «kiki értékének azon mértékében járuljon a status szükségeinek fedezéséhez, minél többet bír s minél nagyobb jövedelmet élvez, annál nagyobb arányban segítse a status terheit viselni». Már az élet mutatja, hogy annak tehetsége, ki 1000 frt jövedelemmel bír s annak, ki milliót vesz be évenként, nem oly arányban áll, mint 1:1000, hanem ha az, ki 1000 frt jövedelemmel bír, jövedelmének század részét adja oda, akkor múlhatlanul szükséges, hogy ki millióval bír, sokkal többet adózzék jövedelmének százától.

A törvényhozás egyik legfőbb czélja továbbá Bezerédj szerint, hogy a nép sorsát javítsa s e czélra kitünő eszköz a progressziv adó, mert ez a szegény ember vagyonát növeli. Azt javasolja tehát, hogy az adókulcsot a kis jövedelmeknél szállítsák le, a nagy jövedelmeknél pedig emeljék s azzal zárja be beszédét, «mikép a bevallott demokratiai irány szoros és múlhatlan következményének tartja, hogy az adóprogresszivitás elvét a szegény nép javára s emelésére már most alkalmazzák».

Az indítvány indokolása kitünő volt s a kormány is kénytelen volt igazságát elismerni, csupán időszerűségét vonta kétségbe. Bezerédj megnyugodott a kormány nyilatkozatában s minthogy indítványát a törvényhozás állásfoglalása miatt nem látta megvalósíthatónak, lemondott annak tárgyalásáról.

Helytelenítette a házadó azon intézkedését, mely a szobaszám szerinti adózást mondotta ki. Bezerédj véleménye szerint ez «világosan a palotáknak kedvez, a viskókat pedig terheli». Azt javasolta azért, hogy az épületek négyszögölei vétessenek a házadó alapjául, javaslatát azonban nem fogadták el.

A jövedelemadó tárgyalásánál a haszonbérlőket vette védelmébe, a kiknek megadóztatását túlságosan súlyosnak tartotta. E terhes megadóztatás eredménye Bezerédj szerint az lenne, hogy a Magyarországon divatos haszonbéres rendszert veszedelem fenyegetné. Aztán ki is játszható, mert a haszonbérest egyszerűen gazdatisztként fogják szerepeltetni s akkor kikerülik a terhes adót. Ez indokok alapján azt javasolta, hogy a haszonbérlők jövedelmi adóját egyéb kategóriákkal azonosan állapítsák meg.

Bezerédj 1848/49. évi országgyűlési szerepléséből megállapíthatjuk, hogy az országos nagy kérdésekben is épen úgy megállotta a helyét, mint az előző országgyűlések reformtárgyalásaiban. A szónoklatban magával ragadta a lelkesedés, a cselekvésben azonban a megfontolás vezette. Országgyűlési beszédeiben szíve is megnyilatkozott, elhatározásait azonban esze irányította. Forradalmi korszakban, a hol a szenvedélyek lesznek úrrá a lelkeken, Bezerédj politikája nem érvényesülhetett, s mégis e politika volt az, mely miatt az abszolutizmus gyászos korszakában annyi szenvedést kellett elviselnie s a halálos ítélet borzalmai is lelkére nehezedtek.

***

Az 1849-iki tragédiából Bezerédj kivette a maga szenvedő részét. November 8-án vonult be a gyászos emlékű Újépületbe s hogy nem sokáig maradt ott, hitvese önfeláldozó, minden összeköttetését megmozgató utánjárásának köszönhette. Még aznap este 9 1/2 órakor sikerült sorsáról feleségét levélileg értesíteni: «Az Isten malasztja, áldása légyen velünk és enyhítse e súlyos órákat. Bíztunk kegyelmében, segedelmében, melyet már sok apróbb részletekben is tapasztaltunk,» írja első levelében.

Elmondja, hogy már a profosznál nagy meglepetés érte. Bartallal jött össze. El lehet gondolni a viszontlátás örömét. A hogy nevezik, éppen recreatio óra volt. Több ismerőssel találkozott. Bartallal ugyanazon szoba-társaságba jutott. Két szobában tizen voltak, köztük Gaál Miklós is. Jó emberek mind, de semmit sem tudnak, a miből tájékozódhatnék. Felesége minden nap fog kapni tőle levelet s ezen az úton írjon ő is.

Ettől kezdve elég sűrűen leveleznek. Naponta kétszer, háromszor is. Az apró papirszeletkékre írt leveleket egy Léni nevű asszony hordta ki, a ki úgy látszik, bent lakott az Ujépületben s talán valamelyik őrnek a felesége lehetett. Később, 13-ától korlátozzák az üzenetváltást. Hogy feltünő ne legyen a dolog, Bezerédj, Flórián^[155] nevű inasukat a sürgősebb közleményekkel 5 1/2 órára a promenándnak Léni által kijelölendő helyére rendeli. Ha ezenkívül is akar Bezerédjné másnapra nem maradható értesítést, azt Léninek Budán lakó apjához küldje Flóriánnal, a kit Léni fog oda elvezetni. Ezenkívül délután 1 1/2 órakor Flórián is hozhat valamit, például tiszta csizmát, ha mást nem, de azt ne Lénivel, hanem ordonáncz által küldje be. Az ordonáncz aztán vihet szóbeli választ. Tán, ha szépen kéri, Flóriánt is beeresztik. Az lenne persze a legjobb, ha ennek állandó engedelmet tudna Etelka kieszközölni, de csak úgy, hogy nagyobbak árán ne kelljen megvásárolni.

60. A PESTI ÚJÉPÜLET.

Ezen az utakon-módokon aztán állandó összeköttetésben állanak egymással s szövögetik a terveket a szabadulásra, vagy fogoly-helyzetük javítására. Bezerédjék egyébként sem panaszkodhattak, hogy rosszul bántak volna velük. 11-ikéig a «Pavillon V W 15» alatt raboskodtak, a honnan aztán a 12. számú szobába helyezték át őket, a hol «szoknak szobatársaik közt szűk helyükbe», melyet a feleségétől «kért asztal és spanyolfal holnap már fog ékesíteni». Itt öten, később hatan laktak együtt. Hogy kik, biztosan nem tudhatjuk. Bezerédj Bartalon és Gaálon kívül még Lévayt, Hunkárt, később Fördős István tolnamegyei alispánt említi leveleiben. A fogságban együtt levők közösen élelmezték magukat. Lénivel hordatták be az ételt. De Bezerédjné is mindennap küldött ebédet (a kit ezért kis mamának neveztek a foglyok) s kérésükre már előtte való napon tudatta a másnapi menűt, hogy ahhoz alkalmazzák a közös ebéd rendelését. Irja is Bezerédj (nov. 11), hogy «a jó ellátás miatt irigység tárgyai. Egészségedet itták társaink, kik részesülnek a sok jóban.» Majd hogy: «köszöni társaival a jó ebédet». A kávéjukat is közösen főzték. Ebben Bartal volt a mester, ki Bezerédjt mindjárt az első nap – kávéra invitálta. Bezerédj dicséri is, hogy a kávéjuk milyen jó. Hunkár meg olyan remek teákat főzött, hogy másnap Bartal is, Bezerédj is panaszkodnak a kis cédulákon, hogy nem tudtak aludni tőle. Pedig Bezerédj előbb eldicsekedett, hogy «az ágya milyen jó, az egész éjjelt pompásan átaluszsza, mintha csak el volna fáradva».

Reggel 6 órakor keltek. Ő amúgy is szeretett korán kelni, de most az volt az oka, hogy börtönük ajtaját 7 órakor nyitották, igyekeztek tehát a reggeli egy órai sétaidőt felhasználni. A mozgás nélkül való zárt életet sínylették amúgy is a legjobban. Így november 16-án azt írja: «A szabad levegő, mozgás hiánya soknál érezteti magát. Ha Terzy (Pest város kapitánya) Nedelkovichnál ki tudná vinni, hogy például mindennap néhány órát a nagy udvaron sétálhassunk, igen jó volna. Vasárnap óta nem engedtek az udvarra.»

A szomorú falak közt így morzsolgatták az egyhangú napokat, a melyek kivált Bartal kedélyére a legleverőbben hatottak. Belebetegedett. Bezerédj már 12-én reggel sürgeti, hogy Havas (az orvos) bátyja által sollicitálja, hogy bejöhessen, vagy Gerliczy Machio által, de ne Etelka nevében: «Ne gondolják, hogy neked is kérést teljesítettek!»

Ő bámulatos energiával tűri szomorú helyzetét. A tiszta, nyugodt lelkiismeret megaczélozza lelkét s nem annyira magáért, mint felesége sorsa miatt aggódik. Félti, hogy az érte való sok fáradozás megőrli erejét, gyenge egészségét. november 10-én így kezdi levelét: «Vasárnap reggel. Isten áldjon édes Etelkám és derítse lelkedet a templomban, emlékezz meg rólunk is, mert itt, gondolod, nem eresztenek bennünket isteni szolgálatra» – majd hosszasan kéri, könyörög neki, hogy tegye meg már csak ő érte is, a kit majd úgyis – ápolnia kell, hogy kímélje magát s ne futkározzon olyan sokat az ügyükben. Machióra nézve Sztankovánszkyval tegyen próbát. Mutattassa be Gerliczyék által néki magát. Ha könnyen megy, eszközöljön ki a bejövetelre engedelmet. De ne erőltesse a dolgot. 11-én újra kéri levelében, legyenek béketűrők, ha nem is sikerült a bejöveteli engedelmet kieszközölni. Ha Machio nem engedi meg most a találkozást, testvére ne várjon, nézze meg inkább Hidján a jószágot s talán visszajövet láthatják egymást.

61. BEZERÉDJ LEVELE AZ ÚJÉPÜLETBŐL.

Sokat aggódik Sztankovánszky sorsán is, szívéből sajnálja. Szemrehányást is tesz magának. (Ő forszírozta a főispánságát.) Reméli, a vallatáskor nyilatkozhat mellette, úgy, a hogy kell.

11-én Bartal azt írja Bezerédjnének, hogy «Hegyesy (a tolnamegyei volt főjegyző) testvére, Strada felesége informálhatná az urát, hogy Pista ügyét ne engedje át Kossalkónak, ámbár az is úgy szólott róla, mint optimistáról és idealistáról». Bezerédj maga is sürgeti, hogy «Hegyesynél jó lesz működni és Kossalkónál is. Bombellesnek ő tesz fel leveleket. Mondják, hogy Susanni, adjutánsa Haynaunak is sokat tehetne, ha ahhoz volna út. 12-én reggel még jobbnak gondolja a Bombellesnek szóló levelet egy-két nap múlva, ha előbb Terzyvel beszél, de ugyanazon nap délben már sürgeti feleségét, hogy írjon Bombellesnek, kinek Etelka atyja és szólott. Ő kedélyére nézve teljesen nyugodt. Csak azt szeretné, ha kihallgatása idejét és a pontokat előre tudhatná.

Bezerédjné sok utánjárásának aztán sikerült is annyit kivinni, hogy egyelőre legalább Flóriánnak megengedték a bejárását. Egy szombaton délben írt levelében írja is Bezerédj: «Nem hiszed, mennyire örültünk Flóriánnak. Már nem is reméltük. Küldjük vele a reggeli levelet, a melyet Léni nem vihetett ki. Lénit Flórián ne is várja, csak pont 12 órakor legyen itt s ha lehet jöjjön be, ha nem, küldje be az ételt ordonancz által, de a levelet csak maga hozza és óvatosan.»

Flórián aztán szorgalmasan látogatta a foglyokat. Az ebéden kívül mindig volt egy-egy nadrág, vagy csizma bevinni valója – természetesen levél-melléklettel. Mert Bezerédj mindúntalan kért valamit: nádszéket, pakfon evőeszközt, puhafa asztalt, ostáblát, kártyát, papirt, zsineget, egy új hamuszürke slafrokot. Ez utóbbi kérése azért érdekes, mert megírja testi magasságát is, a mely 5˝ 3´. Ezzel meg vannak czáfolva egyes kortársai, a kik szóval és írásban azt állítják, hogy Bezerédj alacsony, sőt törpe kis alak volt. Ez adat szerint középtermetű embernek kell őt tartanunk.

Hogy Bezerédj ilyen nagy lelkierőt tanusít fogságában, optimizmusra hajló világfelfogásán kívül önfeláldozó feleségének is köszönheti, ki állandó jó híreivel folyton táplálja, éleszti lelkében a remény örökégő mécsesét. A mélyérzésű Bezerédj sokszor ellágyul leveleiben felesége szívbeli jóságán, annak sok utánjárásán, érte való bátor, férfilelket megszégyenítő küzdésén. Írja is november 13-án, hogy rég nem hatott úgy valami szívére, mint Etelka Flórián által küldött két levele. «Egész új epochát kezdenek bennem e két leveled. Emlékszem 1836-ban, midőn Máli Wilderspinrül írt, egyszer azt feleltem neki, hogy büszke vagyok – benne s méltán mondtam azt és most mondom te néked édes Etelkám, hogy büszke vagyok – tebenned, mindkétszer a büszkeséget igazán nemes értelemben érezvén. Leveleid mennyei balzsamot csepegtettek lelkembe, még nyugodtabb, Istennek inkább megadott és mindenre kész lélekkel nézek jövőnknek eleibe. Ily jókat és kincseket senki tőlünk el nem vehet.»

S Bezerédj a börtönben is megmarad a mások sorsával inkább törődő jóságos embernek. November 15-én azt írja, hogy egy simontornyai pékkel jött össze, ki honvédtiszt volt. Viselhetne a ruháiból. Küldené be ezért felesége azt az öreg kék félköpönyeget, mely az úton most is velük volt s mást, amit alkalmasnak talál.

Lelke a magány, az elmélyedés óráiban sokat foglalkozik a múlttal is s el-eltöpreng a várható jövőn. De a kettő közötti mély szakadékot a reménység, az Istenbe vetett hit aranyhídjával köti össze.

1849 november 16-án írja: «Talán te is gondolsz most épen reám, édes Etelkám és mi mennyei Atyánknál találkoznak lelkeink édes halottainkkal. Meg fogsz emlékezni szintén a holnapi naprul. Ők odafenn tudják, miért rendeli mind ezt Isten így és az ő békéjében nézik a talán hamarább, mint gondolnánk, harmóniában feloszlani fogó nyugtalanságainkat…»

Nem is tud egy perczre se csüggedni s nemcsak az ő hívő, bizakodó, de a Bartal levert, csüggeteg lelkét is felvillanyozza Etelka kivívott sikere, hogy végre ki tudta eszközölni meglátogatásukat. Ez a boldog viszontlátás valószínűleg november 15-én volt s feleségével bent járt Pál testvére is. Bezerédj azt írja szerdán esti, kelet nélküli levelében: «Jó éjszakát édeseim. Jót tett Isten ma velünk, hogy összejönni engedett, igen kedves vigasztaló s jó volt. Alig mentek el, más öröm is érkezett, az t. i., hogy Kárász főispánt szabadon bocsájtották, mi Imrénkre nézve teljesen megnyugtatott. Mind a kettőnek körülményeit összehasonlítva, alig lehet félnünk, hogy legfeljebb némi inquisitiós áristomon kívül más baja legyen és tán már az sem, miután Windischgrätztül már megfordult dolga, így azt hiszem, semmi oka sincs sietni a magajelentéssel.»

November 19-ikénél később kelt levelet aztán a börtönről nem találunk Bezerédj írásai között. Vagy szigorították helyzetüket, vagy, a mi még bizonyosabb, akkorra már volt hatása Bezerédjné sok utánjárásának. Többször találkozhattak, így nem volt szükség gyakori levélváltásra.

Bezerédj ugyanis még november 16-án megírta feleségének, hogy «jó volna elmenni egyszer már Terzyhez, hogy ő mit mível és mit tud? S orvosi bizonyítványt Havas is ad, reményli és Tormay is a fogság helyére nézve hasznosat.»

Ezek a bizonyítványok a Bezerédjné által Haynauhoz intézett folyamodáshoz kellettek, a melyet valószínűleg ő maga személyesen adott át, bár Bartal még 12-én írt levelében is lebeszélni igyekszik Bezerédjnét, hogy Haynauhoz menjen, mert ez nagyon felizgatná. 16-án este kelt levelében Bezerédj figyelmezteti a feleségét, hogy Bartalt «annak érdekében ne kösse össze vele. Ne vegyék mintegy hasonmásának.» Kéri továbbá, hogy magát le ne alacsonyítsa sehol, gondolja meg, hogy az neki bárminél is keserűbb volna: «Hiszen okos madame vagy, úgy is fogod intézni – lépéseidet!»

Helyesli ő is, Bartal is, hogy Ürményinek is szóljon Pál bácsi (Nagy Pál) és Pali testvérje is. S megírta azt is, hogy ha Terzy nem jöhet be, jó volna, ha részére bizonyságlevelet állítana ki, melyben talán mondhatná, hogy többeken segített, vagy iparkodott segíteni. Havas is tán valami hasonlót írhatna.

Levelét így fejezi be… «Ne aggódjál, egészségünk, kedvünk, lelkierőnk bírja, csak a te képedet láthassam lelkemben a szeretet mosolygásával előttem, mitül se félek…»

Bezerédjné meg is szerezte a bizonyítványokat. Lippay Gáspár és Havas Ignácz egyetemi tanárok igazolták, hogy Bezerédjnek szembaja miatt szabad levegőn kell tartózkodnia, mert egyébként elveszti szeme világát. Ennek alapján aztán Bezerédjné folyamodványt nyújtott be Haynauhoz (a fennmaradt fogalmazvány belseje Bezerédj kézírása, a czím pedig Bartalé), a melyben kéri, hogy férje, betegségére való tekintetből a további fejleményeket szabadlábon várhassa meg. Folyamodványát politikai okokkal is indokolta. Férje nem volt jelen az 1847/48-iki országgyűlésen, azután sem vállalt semmi hivatalt, nem vett részt semmi functióban, működése egyébként is sikertelen volt, mert az volt róla az általános vélemény, hogy politikailag már túlélte magát. Hivatkozott rá, hogy Kempen altábornagy is szabadlábon hagyta s hogy férje felhasználva képviselői állását, sok emberen segített. Tanuságot tehetnek erről Havas József volt helytartótanácsi tanácsos és Terzy városkapitány.

62. BEZERÉDJNÉ FOLYAMODVÁNYA HAYNAUHOZ.

A beadott folyamodásnak aztán meg is lett az eredménye. A Nedelkovich törzshadbíró által 1849 deczember 1-én aláírt haditörvényszéki végzés megengedi, hogy «a felségárulás vádja alatt álló Bezerédj István szabadlábon védekezhessék. Pestről azonban nem szabad távoznia.»

Bezerédj így kiszabadult az Újépületből s egy pár hónapig csak annyit tudhatunk róla, hogy Etelkájával együtt Pesten éldegélt, a Zöldkert-utczai 481. sz. házban. Ezért nincsenek tőle levelek. Feleségének azonban 1850 május elején Hidjára kellett utaznia, a mikor aztán ismét megtudhatunk leveleikből egyes érdekesebb részleteket.

Bezerédj a kiszabadulása utáni időt olvasással, látogatásokkal és irogatással töltötte el. Május 2-án azt írja, hogy elkezdte «Nagy Pált». 3-án még este is «Nagy Pálozott» s a következő napokon is, míg végre 8-án azt jelenti, hogy «Nagy Pált» elvégezte. Arról a magvas, tartalmas politikai tanulmányról van szó, a mely «Nagy Pál» czímmel Csengeri Antal Magyar Szónokok és Statusférfiak (Politikai jellemrajzok) czímű könyvében 1851-ben névtelenül jelent meg. Igaz, hű jellemzése ez a régebben egyik legnépszerűbb magyar politikusnak. Nemesszívű védőirat az ok nélkül népszerűséget vesztett, sokszor meggyanusított hazafi mellett, a kinek «elvei, becsületes szándékai sohasem változtak, csak a világ zökkent mellette egy kicsit – előbbre!» Bezerédjnél Nagy Pált senki jobban nem ismerhette, rokona, gyermekkorától való ismerője, belső barátja volt s a reá való visszaemlékezés nagyon is odaillett Bezerédjnek mostani hangulatához, a ki a nagy földrengés közepette keserűen érezhette, hogy nem a világ, de még egy kis ország sorsának intézéséhez sem elég csak az úgynevezett – becsületes jó szándék…

Különösen nagy hatással van reá felesége távolléte. Már az elválás első napján (május 2-án) így sóhajt fel levelében: «Hála Isten egy napnak vége. Bizony kínos, igen kínos elválva lenni tőled.» S szinte áradozva ad kifejezést érzelmeinek, hogy mint kíséri lélekben minden lépését, mint látja alakját, lesi minden érzését, arckifejezését…

Bezerédj nagy lelki izgatottságát azonban megmagyarázza nemcsak felesége betegeskedése s Havas titkolódzása, «a kiből harapófogóval sem lehet kihúzni a szót», de különösen május harmadiki levelének eme pontja «Erklärungomat írtam le…»

63. HADITÖRVÉNYSZÉKI VÉGZÉS BEZERÉDJ SZABADLÁBRAHELYEZÉSÉRŐL.

Bezerédjnek a katonai bírósághoz benyújtott védekezése ez, a mely kiválóan érdekes okmány s megérdemli a figyelmet nemcsak alakjánál, de tartalmánál fogva is.

Védelmi nyilatkozatában nem csupán saját ügyére, hanem az 1848/49. évi eseményekre is kiterjeszkedett. E nyilatkozat szerint az 1848/49. évi országgyűlés magatartását az magyarázza, hogy az 1847/48. évi országgyűlés határozatai elsietettek voltak s «jótékony kifejlődésükre nem volt elegendő idő és tér». Az országgyűlés már olyan állapotokat talált, a melyeken nem tudott segíteni s ennek következtében az alkotmány összeomlott. Bezerédj nem vett részt az 1847/48. évi országgyűlésen s munkája utóbb is távol tartotta a politikai szerepléstől, nem érvényesítette tehát a békés kialakulást czélzó befolyását. Az 1848/49. évi országgyűlés befejezett dolgokkal állott szemben s egyelőre jobbat nem tehetett, mint a felelős kormány működését jóindulatú figyelemmel kísérte. A mikor azonban a kormány ingadozni kezdett, Bezerédj és elvtársai azon voltak, hogy az alkotmányos államhatalom fennmaradjon. E törekvésüket meghiusította a kormány lemondása s a népszerűség birtokában volt pénzügyminiszter magához ragadta az államhatalmat. Az uralkodó képviselője elhagyta az országot s a képviselőknek nem maradt másválasztásuk, mint vagy az anarchiának átengedni a teret, vagy belenyugodni abba, hogy a más czélra választott honvédelmi bizottmány vegye át ideiglenesen a kormányt. Mindez nem terv szerint történt, hanem a pillanatok kényszerítő hatása alatt s fenyegető veszedelmek közepette. A képviselők kötelességszerűen helyükön maradtak s alkalmat kerestek az alkotmányos állapotra való visszatérésre, a mi sok önmegtagadással járt.

Ez a törekvés nem sikerült, de ki kellett tartaniok, mert visszavonulásuk esetén a vihar nem csendesedett le, sőt borzasztóbb dolgok következtek volna. Békés szándékáról az országgyűlés a Windischgrätzhez küldött követséggel adta tanujelét, de a békés szándékokat elnyomták az események s a mérsékeltek csupán azt tudták keresztül vinni, hogy a hadi törvényeket megbuktatták, a hadifoglyokkal jól bántak s Madarászt eltávolították a kormányból. Az állam hajóját a vihar elragadta s a rajta levők olyan irányba sodortattak, a hova nem indultak. Nem egy kormányt ragadott magával akarata ellenére a forradalom, mert az árnak ellenállni lehetetlen volt. Ez magyarázza az április 14-iki függetlenségi nyilatkozatot. Ez nem tervszerűen készült, hanem Kossuth meglepetésszerű műve volt, aki azt hangoztatta az országgyűlés előtt, hogy a hadsereg és a nép kívánsága s ha az országgyűlés vonakodnék, vagy csak haboznék is, a hadsereg és a nép kiáltaná ki Magyarország különválását és függetlenségét. A tömegek felülkerekedése pedig azzal járna, hogy minden tekintély megdőlve, a birtokállomány felforgattatnék s az anarchiának mindennemű borzalma szakadna az országra. Április 14-én aztán nagy néptömeg közepette a nagytemplomban történt a függetlenségi nyilatkozat, a melyen kevés képviselő vett csupán részt. A képviselők visszalépése azonban ezután sem történhetett meg, mert ebből nagy veszedelmek származtak volna az országra s kényszerhelyzetükben ki kellett tartaniok.

Bezerédj egyénisége, elvei és czéljai az 1848/49. év eseményei közben nem tudtak érvényesülni. Szilárdan helyt állott, midőn korábbi időben vallásszabadságról, általános adókötelezettségről, haladásról s a nép sorsának javításáról volt szó, s most is bátran síkra szállott eszményeiért. A forradalomtól azonban távol állott s Kossuth mindenképen igyekezett lehetetlenné tenni befolyását a politikai alakulásra.

Ez a nyugodt s öntudatos védekezés, úgy látszik, nem érte el czélját, indokolt védekezést követeltek s Bezerédj a Közlöny hivatalos adataival támogatott pótnyilatkozatot volt kénytelen kiadni.

Ebben a nyilatkozatban többek között ezeket mondja: «Oly felirati javaslatot fogadtatott el, a mely a legloyalisabb felelet volt a trónbeszédre. Védelmébe vette a kormány törvényes alapját és formáját s határozottan szembe szállt az országgyűlés permanencziáját sürgető nyilatkozatokkal. Ellentétben Kossuthnak kormányalakító szándékával, bevárandónak tartotta a királynak kormány alakítására vonatkozó alkotmányos rendelkezését. A Lamberg-féle katasztrófát megelőző éjjeli ülésen elkeseredett szóvitája volt Kossuthtal és Madarászszal, ellene volt a gyűlés megtartásának s csak azért engedett, mert Kossuth népgyűlés összehívásával fenyegetett, hol többet visz ki, mint a mennyit az országgyűlésen szándékolt. Mind Kossuth lett a honvédelmi bizottmány elnöke, ő arra törekedett, hogy elejét vegye a nagyobb zavaroknak s könnyebb legyen a visszatérés az alkotmányos rendbe. Támogatta a Windischgrätzhez küldött békeküldöttséget. Az országgyűlést Pesten igyekezett visszatartani s azt éppen a békés kiegyenlítés reményében kísérte Debreczenbe. Ott a béketárgyalások folytatását sürgette. Küzdött az elszakadási törekvésekkel s buzgólkodott, hogy az akkor határozatba ment kiáltvány a békés kiegyenlítés szellemében szerkesztessék s Madarász László törekvéseivel szemben mérsékelt, a kiegyenlítési czéloknak megfelelő irányt szabjanak. Enyhíteni törekedett a szász képviselők helyzetét, védte a debreczeni városi lelkészt, ki a templomot népgyűlés tartására átengedni nem akarta. Megakadályozására, majd enyhítésére törekedett a haditörvényeknek s ellenezte az elkobzási rendszert, gátat vetni próbált a sajtó túlkapásainak. Az április 14-iki történtekkel szemben barátaival együtt nem tehetett egyebet, mint hogy annak valami, a kiegyenlítést elősegítő fordulatot adjon, hogy maga az országgyűlés vegye tárgyalás alá amaz okiratot. De indítványát nem fogadták el. Ezzel azonban megakadályozta azt, hogy úgy ezt az okiratot, valamint Kossuthnak kormányzó elnökké való proklamálását országgyűlési tárgyalás eredményének lehessen tekinteni. Ez Kossuth kizárólagos műve volt s az országgyűlés csak tehetetlen tanunak látszott mellette.»

Ezt a pótnyilatkozatot Bezerédj természetesen olyan adatokból állította össze, a melyek parlamenti működésének csupán védekezésre alkalmas mozzanataira vonatkoztak. Ez azonban teljesen érthető, mert más módon védekezni lehetetlen lett volna.

A vád aztán rajta volt, hogy az ellenkező adatok is felszínre kerüljenek. Jó ideig nyomozott s mérlegelte az iménti védekezést.

64. HAYNAU.

Bezerédj az egész május és június hónapot kínos bizonytalanságban tölti. Érzi maga is, hogy útja a katasztrofális végkifejlés felé vezet. Valami bús melancholia tölti el egész lényét. Halálsejtés, de mégsem félelem; nem dacz, fitogtatott elszántság, de valami csendes búsongás, majd keresztyéni megnyugvás.

Feleségét a legnagyobb gyöngédséggel halmozza el s az ez időben írott levelei néhol valóságos dithirambikus szárnyalásúak: «A bibliát hagyom el éppen: oly szép és magasztos volt mindhárom rész, sajnálom, hogy nem együtt olvastuk… A virágok hiányát sínylem szobádban, meg szeretem is, hogy te nem levén benne, – pusztát mutasson.»

«Fóri napján reggel: (Május 6.) Te édes feleségem! Édes, édes Flórim, édes, édes Málim, öleljetek össze bennünket, adjatok ugyanazon egy csókkal malasztot, üdvöt belénk…

Kertben, virágok közt kezdtem a napot, voltam templomban, hoztam virágot. Előttem állsz, bennem vagy édes Etelkám, minden perczben ölellek azon képekkel, esengek hozzád azon szózatokkal, melyek ma bizonyosan élénkebbek még, mint máskor – körülvesznek. Szóljanak azok a legszeretettebb szeretetnek szavain, lelkével hozzád én értem is!»

8-án reggel: Gyönyörű idő van. Voltam a Károlyi kertben, igen szép… «Csalogány hangol, virágillattal, a tavasz minden kiességével körülvéve, beszegve lebeg előttem képed, alakod, valód te édes Etelkám… Jó reggelt. Szívd be a tavaszi lehelletet édes lelkem! Ma tudom szép lesz a temető… Egyesüljön érzésünk, imádságunk…»

Ilyen átszellemült hangulata közben aztán megtelik a lelke az ügye jó kimenetelébe vetett tápláló reménynyel, bizakodó hittel. «Igen jó hírek vannak Magyarországra és különösen mireánk, szegényekre nézve, pedig komoly alakuak és biztosnak tartható kútfőből eredők. Vasárnap majd szóval,» írja 6-án. S mindennap várja Haynaut, mert «a visszajöttével várt kegyelmekre nézve általánosabb, erősebb lesz napról-napra a reménység». 6-án «terjedtek a bátorító hírek», az «újságok holnapra hirdetik megjövetelét s hogy a klasszifikáló bizottmány a jövő héten kezdi meg munkálatát». De délután mintegy szomorúan teszi hozzá: «Haynau mégsem jött meg.» Végre 8-án azt írja: «Haynau tehát ma délelőtt ágyudörgés közt megérkezett. Sok nép volt az útján. Itt-ott éljen is hallatszott…»

Bezerédj többfelé volt tudakozódni, de sorsára nézve semmit sem tudhatott meg. Teljes hat hetet kellett még eltölteni kínos várakozásban. A hadbíróság 1850 június 28-án hozta csak meg ítéletét, a mely halált szabott ki Bezerédjre. Az ítélet^[156] indokolása az volt, hogy «a törvénytelen kormányt Debreczenbe és Szegedre kísérte, annak tanácskozásában s határozataiban forradalmi szellemben legbuzgóbban részt vett». Különösen pedig azt sorolja fel az ítélet, hogy «a forradalom rettegtetéssé fajulásának meggátlásaira többször kitüntetett törekvése daczára mégis az 1848 deczember 7-iki határozatba, mely által Ő felsége trónörökösödése bitorlásnak nyilváníttatott, beleegyezését adta; 1849 január 13-án ugyan a békeküldöttség vissza nem hivattatása, de egyszersmind a harcz folytatása mellett szólt; a vésztörvényszékek felállítására, ámbár eleinte ellenszegült, mégis szavazott; az 1849 április 13-iki conferentiákon saját vallomása szerint Kossuth függetlenségi nyilatkozat és trónvesztési indítványának indokolása végett összeállított vádakat az ausztriai dinasztia ellen helyeseknek elismerte; az elhatározott függetlenségi nyilatkozat jegyzőkönyvének az április 15-iki ülésben történt hitelesítése alkalmával észrevétele által az új alkotmányra leteendő eskü iránti indítványa által, a Kossuth által a háboru folytatására és a függetlenség megvédésére kivánt 50.000 újoncz kiállításának jóváhagyása által beleegyezését a status alkotvány 1849 április 14-én kimondott felforgatására nyilván felismertette».

65. HADITÖRVÉNYSZÉKI VÉGZÉS BEZERÉDJ HALÁLBÜNTETÉSÉNEK ELENGEDÉSÉRŐL.

Bezerédj felesége azonban nem esik kétségbe a tragikus fordulaton, a melyre legalább ő, amúgy is el volt készülve, de újabb kérvénynyel fordult Haynauhoz, most már kegyelmet kérve halálra ítélt férje számára.^[157] Hivatkozik rá, hogy Bezerédj a forradalomra sohasem izgatott s politikai tevékenységét mindég az irányította, hogy «a gyengéknek, elnyomottaknak segítségére legyen». Becsatolja Terzy pesti polgármester bizonyítványát is, ki tanuságot tett Bezerédj emberbaráti működéséről.

Az 1850 június 28-án hozott halálos ítéletet július 5-én hirdették ki Bezerédj előtt, de már azon örvendetes hozzáadással, hogy «a halálbüntetést, továbbá a kimondott vagyon-elkobzást báró Haynau cs. és kir. táborszernagy úr ő nagyméltósága kegyelemből elengedte s hogy az otthonába való visszatérésre akadály nem forog fenn».

Ugyanekkor Bartalt is felmentették, valami 45 társával.

Bezerédj így megmenekült a haláltól, de a kimondott ítélet, – a kihirdetett kegyelem ellenére is annyiból – halálos volt, mert Bezerédj e naptól kezdve meghalt a – magyar politika számára…

VII.
BEZERÉDJ CSALÁDI ÖRÖKSÉGE.
REMETEÉLETE HIDJÁN. HALÁLA.

AZ EMBERI őstermészet, a maga öröklött kapzsiságával sehol sem nyilvánul meg szembetűnőbb mezítelenségében, mint a mikor a családban az anyagi javak szétosztására kerül a sor. A rokoni szeretetnek, önzetlenségnek, lelki finomságnak és nemességnek rendszerint a testvérek s más örökösök közt való birtokosztály a legigazibb próbaköve és fokmérője. Egész élet testvéri harmóniáját zavarhatja meg ilyenkor a nyomorult garas kérdése s a holtig tartó viszály magját ültetheti az addig békés családi otthonokba.

Az öreg Bezerédj és két fia e tekintetben is mintaképül szolgálhat mindenkinek. Ritka önzetlenség, előzékenység jellemzi őket. Valósággal egymást mulják felűl az egymás iránt való szeretetben. S kivált Bezerédj Istvánnak nemes lelkét szebben meg nem világíthatjuk, mint ha a családi birtokosztály okmányaiból, a melyek nagyobbrészt az ő tollából erednek, kivonatoljuk a jellemzőbb részeket.

Gindly Zsófiának, Bezerédj Mihály udvari tanácsos, a hétszemélyes tábla közbírája feleségének a hidjai, felsőapáthii és kistengeliczi pusztákból, a medinai és bikádi puszta-részekből álló birtokát 1820 Szent Mihály napjától, a mint már láttuk, az öreg Bezerédj István bírta bérben. Az örökösök végre is az osztályt meg akarván ejteni, 1829 augusztus 2-án Hidján jöttek össze s a következő megállapodásra jutottak:

Jezerniczky Józsefné Bezerédj Anna az őt megillető 1/4 résznek valóságos osztálybeli kimetszéséről atyafiságos indulattal lemondott, illetve azt bizonyos évi járadék fejében közös osztályra bocsátotta, így az egész birtokot három részre osztották s a megejtett sorshúzás útján esett:

I. Id. Bezerédj Istvánra a) a hidjai, kistengeliczi és apáthii egy tagban levő pusztának nyugoti alsó, azaz felső apáthii része 2679 4/8 (1200 öles) hold nagyságban, s a kistengeliczi erdőnek alsó fele, a Hiemer-örökösökkel közös erdőt is hozzávéve, a kikkel megegyeztek; b) a bikádi allodialis szőlő, a bikádi és medinai hegyekben levő egész hegyvám, mely a Bezerédj-ágat illeti s a medinai pincze; c) jutottak továbbá ezen osztályrészhez: Mészáros Mihály 1/4, Szücs István 2/4, Imre Fülöp 2/4, Urilló Gábor, 1/4, Domonkos János 2/4, Berkány Árszó 2/4, Koszta Csiró 2/4, ifj. Varga István 2/4, Futó István 2/4, Oláh István 1/4, Kis Szabó István 1/4, Varga Ferencz 2/4 helyes, összesen tehát 5 egész helyes medinai jobbágyok és Bodai János, Mészáros János, Földi István, Balog Mihály és Bodai Ferencz kis házas jobbágyok, ezen utolsó különösen ezen részhez köttetvén.

II. Bezerédj Ignácz örökösei, t. i. II. Ignácz Jozefa (Bezerédj Mihályné), Miklós, Alojzia (Derra Jakabné, kinek gyermekei Miklós, Kálmán, Rozália), Zsófia (Nagy Péterné, kinek gyermekei Miklós és Ilona) Anna (Csernelházi Csernel Jánosné), kapták a) az említett pusztáknak nyugoti felső, azaz hidjai részét, 2777 holdat; b) a gerjeni, apáti 6-dos és 8-dos, az azon hegyen levő allodialis szőlőket és a medinai szőlőből 2643 ölet; c) 5 egész helyes jobbágyat, 4 kis házast.

III. Bezerédj Zsófia Zichy Jánosné kapta a) a puszta nyugoti részét, t. i. Kistengeliczet, 2518 holdat; b) a faddi, tengeliczi 8-ad vámos szőlőhegyet az abban fekvő allodialis szőlővel s a medinai allodialis szőlőből 1725 négyszög ölet; c) 5 egész helyes jobbágyat, 4 kis házast.

Az osztályból az utakat és csapásokat kihagyták. A különbséget apróbb kikötésekkel egyenlítették ki. Az épületeket 39.649 frt 12 kr-ra értékelték. Ezekből Hidjára 15.782 frt, Apátira 12.072 frt 24 kr., Tengeliczre 11.794 frt 41 kr. esett, a különbséget készpénzzel egyenlítették ki.

A majdnem 8000 holdat kitevő összes birtoktestből azonban egyelőre csak a Bezerédj Zsófia férj. Zichy Jánosnéra esett 2518 holdas birtokrész szakadt ki, a mennyiben a Bezerédj Ignácz utódaira szállott 2777 4/8 holdat és járulékait mint bérlő az 1834 június 25-iki szerződés szerint egészen 1840 Szent Mihály napig id. Bezerédj István kezelte.

1835 június 13-án ugyan Bezerédj Ignácz utódai megosztoztak a reájuk esett 2777 4/8 holdnyi örökségen, a gerjeni szőlőn s hidjai erdőrészen. Jutott pedig Bezerédj Miklósra 634 1/3 hold, Bezerédj Alojziára 542 hold, Bezerédj Zsófiára 604 hold, Bezerédj Ignáczra 473 hold, a hidjai majorral, a medinai allodialis szőlő, a medinai zsellérekkel, és Bezerédj Jozefára 512 hold. A birtok azonban a bérszerződés lejártáig közös maradt, sőt ezen szerződést Bezerédj Ignácz maradékai 1838 október 15-én 1840-en túl, egész 1848 Szent Mihály napjáig meghosszabbították. Legfeljebb annyi változás állt be, hogy 1835 szeptember 17-én Bezerédj István nevében ifj. Bezerédj István és Bezerédj Pál csereszerződésre lépnek Bezerédj Jozefával, Bezerédj Mihálynéval, ennek hidjai örökrészeért s medinai birtokaiért elcserélik a Bezerédj-nemzetség bezerédi, koppányi és dötki birtokaiból atyjukra eső 1/8 s a Teleki-pusztából atyjukat illető 1/4 részt, úgy, hogy 20.000 conventionalis értékű pengő forintokat és 100 darab aranyat fizetnek reá s magukra vállalják a Jezerniczky Józsefnénak Bezerédj Jozefa által fizetendő évi 200 forint életjáradék fizetését. Ezért 3333 frt 20 kr. a 20.000 forint ráfizetésből felmondhatatlanul náluk marad.

Az elmondottakból kitetszően csak magában Tolna megyében 5000 holdon felüli birtok volt együtt idősb Bezerédj István, jobban mondva fiai, vagy inkább talán csak ifj. Bezerédj István kezelése alatt. De neki, a mint egyik levelében írja: «izgató-mozgató természete» volt, a mely mindég «új ingert» és hatáskört keresett, hogy energiáját érvényesítse. 1826-ban az öreg Szent-Iványi Antal, a tatai Eszterházy-uradalom nyugalomba vonult inspektora a maga helyére Bezerédjt kívánta volna megnyerni uradalmi inspektornak, de ő jobban szerette a teljes önállóságot s praktikus gazdálkodó szenvedélyét inkább saját birtokán kívánta értékesíteni. S mint szorgalmas, takarékos gazda, minden igyekezetét a birtokszerzésre irányította. Leveleiből kitetszően nagyobb birtokot akart vásárolni Pakson s a fehérmegyei Velenczén. 1830 november 1-től 1836 október utolsó napjáig Csapó Dánieltől, a Kápolnay Antal táblabíró árváinak gyámjától bérbe vette évi 4319 forintért a kápolnai pusztát is, első felesége kedvencz üdülőhelyét, 1840-ben pedig öcscsével egyetértően megvásárolta Festetich Sándor gróftól fele Kakasdot. De mint okos, számítani tudó gazda, belátta a többfelé való gazdálkodás sok hátrányát s ezért nem idegenkedett tőle, hogy az egész ősi szerdahelyi és szentmiklósi birtokot örök áron eladják az Eszterházy-uradalomnak. Ezt 1835 márczius 23-án Pozsonyból meg is írja szüleinek: «Ajánlatot kellene tenni herczeg Eszterházynak. Szegedynek mostani befolyásánál fogva – annál inkább, mert magátul eredt az idea – hiszem, hogy kedves is volna nekie aquisitiot tenni a herczegi háznak sequesteri adminisztrálkodása alatt – azután ennek kára nélkül, a mi hasznunkat örömest előmozdítaná.»

Azonban e birtokvételből nem lett semmi. Szerdahely ma is a család birtokában van.

66. BEZERÉDJ ISTVÁN RAJZAI GONOSZTEVŐKRŐL.

De az öreg Bezerédj István mindjobban-jobban érzi az évek múlását, sokat betegeskedik. 1841 április 27-én tehát formaszerűen írásban is átadja összes birtokát fiainak, – a melyet voltaképpen azok már régebben ténylegesen is kezeltek. S a bölcs, józan megfontolású öreg úr a következő érdekes nyilatkozattal vezeti be osztálylevelét: «Alúlirt ör. Bezerédj István – miután két fiamnak Istvánnak és Pálnak gyermekeik vannak – amannak idvezült feleségétül Bezerédj Amáliátul született leánya Flóriána, emennek pedig hitvesétül gróf Murray Everildátul csak taval született fia Pál, az én édes unokáim: jónak gondoltam, hogy felejthetetlen feleségem F. B. Nagy Örzsébet, fiaimnak jó édes anyok és már meghalálozván, még az én már hetven évü kort haladt életemben, nevezett két fiam közt mind az anyagi, mind az én utánnam várható vagyonra nézve a valóságos és tellyes erejü osztály megtörténjék. Hogy mint eddig atyai örömömre engedelmes jó fiuk és egymást szerető egymással jól megférő és egymástól semmit sem irigyelő testvérek vélem egy kenyéren a már hosszabb idő olta reájuk bizott gazdaságomat közre folytaták, úgy ezután elválasztva mindegyik maga kezére s számára az ő külön osztályrészét, melyet ezennel nékiek áltadok, hasonló egymás eránti jó indulattal használja.»

Az osztálylevélben ezután kifejti, hogy e rendelkezésre abban is fontos indítóokot talál, «hogy most már mindkettőjüknek családjuk lévén a szükségképpen sokban különváló és elágazó érdekeik, életmódjuk és vállalataik egymást ne akadályozzák és ne zavarják».

Élete fogytáig évenként 2500 forintot köt ki magának ezüst huszasokban, úgy, hogy 1250 forintot István július 1-én és január elsején, Pál pedig Szent György és Szent Mihály napkor fizessen.

Lakását akármelyik jószágán, vagy a soproni házban választhatja, vagy ha ezt eladnák s mást szereznének, akkor ott, úgy, a mint «atyát, házi urat és tulajdonost illeti». A tartásért azt adja annak a fiának, a hol lakik, a mennyit a 2500 forintból jónak gondol. Ha a kikötött összegnél többre volna szüksége, a fiainak átadott értékből azt is kiveheti. «Mire nézve nem mintha édes fiaimnak erántami engedelmességök felől legkevésbé is kételkedni okom volna», tartoznak «harmincz és harmincz ezer pengő forint értékü vagyont, capitalist, vagy földbirtokot folyvásti evidenciája alatt kijelölve, minden tehertül szabadon tartatni, mely érték, beleértvén a rendesen fizetendő 2500 frtnak 6% tőkéjét – azaz 41.666 frt 40 kr-t, ha a kikötött összegnél többet kivánna, mint szabad rendelkezése alatti tőke marad.»

Ha külön házat akarna tartani, a szükséges házi bútorokat, fehérruhát, ezüstöt, konyha- s asztal-edényt, lovat, kocsit a most átadott, vagy a helyibe szerzett vagyonból veheti ki, de mégis egyforma arányban. Ha fiai közül valamelyik hamarabb meghal, az atyai hatalom reá száll, melyet Pál hitvesével fog gyakorolni, de úgy ez, vagy az, a kit fiai választanak, rendes számot adni s rendeléseit elfogadni tartozik.

«Mi pedig Bezerédj ifjabb István és Pál egy testvérek hálaadóan elismervén jó édes atyánknak ebbeli rendelkezésében megszokott kegyességét és szeretetét, mellyel ő, úgy, mint idvezült édes anyánk egész éltükben folyvást, rendkivüli mód, sokféle önáldozás mellett és sokszor erejük felett erántunk viseltettek… édesatyánk ebéli kivánságának teljesítésére magunkat lélekismeretben legszorosabban köteleseknek ismerjük – … édes atyánk szülői hatalmát ezentúl is tisztelve és óhajtva reánk nézve elismerjük és tőle kikérjük, szükségeinek, kivánatainak kielégitését nem csak az általa szabott, de minden tehetségünkben levő mód főkötelességünknek és vigasztalásunknak ismerendjük és a jó Istent imádjuk, hogy nekünk erre drága életének terjesztésével még sokáig alkalmat adjon.»

Az osztály megejtése előtt kimondották, hogy:

1. Az atyai és anyai értékeket egybevéve osztják fel.

2. A csak fiúágat illető Szerdahelyet Pál kapja. Ezen birtokhoz ugyan Istvánnak lett volna elsőbbségi joga, de mert neki Flóra leányán kívül más gyermeke nem volt, halála után a birtok amúgy is Pálra, illetve ennek fiúmaradékaira szállt volna vissza, jobbnak találták tehát, hogy «e részben gyermekeiknek egymás közt bontakozásuk ne legyen», ha a birtok mindjárt Pálra száll. De a szerdahelyi részben leányágat illető rész is volt. A szőlők, a vitnyédi rét s az öreg Bezerédj István által a testvérbátyja: Bezerédj Ignácz két fiától: Ignácztól és Miklóstól részint készpénzen vett, részint a reá jutott zalamegyei, kis- és nagygörbői leányágú birtokrészért elcserélt szerdahelyi birtokrész. Most ezt a leányágat illető birtokrészt hozzácsapva a csak fiúkat illető részhez, egyenlőnek mondták ki a Bezeréden, a Bezerédjek ősi fészkén, a csak fiúágat illető, öreg Bezerédj Istvánra jutott örökrészszel, a melyet ő Bezerédj Jozefával – Bezerédj Mihály hitvesével ennek hidjai birtokrészéért elcserélt, így az egész Szerdahely Pálnak jutott, a tolnai jószágokat pedig, a melyhez a női ágnak is jussa lett, két egyenlő részre osztották. A hidjai lakóház, major és az apátii belső épületek Bezerédj Istvánnak, az apátii új, Jegenyés nevű major pedig Pálnak jutott.

A szerdahelyi birtok Istvánt megillető feléért Pál évi 1800 pengő forint fizetésére kötelezte magát. Ha István újra megházasodnék s fia születnék – férfi maradéka az 1800 frt fizetés 6% tőkéjét, 30.000 pengő forintot kap ezüst huszasokban, de csak 6 év mulva mondhatja fel az összeget – két részletben. Ha Pál tolnamegyei részét eladná, a 30 ezer forintot köteles Istvánnak teljesen biztosítani. Ha István előbb meghalna, mint leánya férjhez megy, az utóbbi egy évig még kapja az 1800 frtot, azontúl esztendőnként 600 forintot s kiházasításra a fiúágat illető jószágból egyszerre 1000 frtot. Ha István leánya atyja halálakor már férjnél van, az egy esztendői 1800 frton kívül Pál neki semmivel nem tartozik.

Ha Pál halna meg fiúmagzat nélkül, akkor a szerdahelyi birtok Istvánra száll, az özvegyi jussok teljesítendők. Ha Pálnak leánya marad, akkor ennek fizeti István az első esztendőben az 1800 frtot, azután 600 frtot s kiházasításra 1000 frtot. Magvaszakadás esetén Pál a szerdahelyi részt külön szerzeménynek nem tekintheti, ez esetben István leányát az egész jószágra nézve teljes osztályos örökösödési juss illeti.

A szerdahelyi egész birtok értékét a maradékokra való tekintetből 60.000 pengő forintban állapították meg, igen testvérileg, mert a birtokért többet is adnának, s e mellett a közös adósságból ezen egyedül a férfiágat illető birtokra semmi terhet se róttak, így «Pál nemcsak örömmel vállalja az évi összeg fizetését, de viszonzásul a soproni házért és badacsonyi szőlőkért a kakasdi aquisitiot egészen István rovására átengedni igen is méltónak ismeri».

Az így megosztott birtokon levő épületeket egyforma értékben vették át a testvérek, azok értékét külön-külön 15 ezer pengő forintban határozták meg, a csak fiúágat érdeklő épületekét pedig 2000 pengő forintban.

A medinai, összesen 6 jobbágytelket, pinczét, szőlőket, István vette 4600 pengő forintért, az úrbér és Sárrét rendezési költségekkel együtt.

A kakasdi helység feléből álló jószág, a melyet ör. Bezerédj István 1840-ben gróf Festetich Sándortól vett – ugyancsak Bezerédj István kezére ment át, «a mit Bezerédj István édes atyjától alázatos köszönettel fogadván, Pál öccsének ebbeli szándékában nemcsak megnyugszik, de abban jó akaratját s reá nézve kölcsönösen mutatott tekintetét elismeri s a kakasdi vett jószágot ezen aquisitionalis árban t. i. 41.000 pengő forintban és 300 darab aranyban elvállalja».

Végrendelet nem létében Pálnak s maradékainak azonban oldalági örökösödési jussuk megmarad.

A soproni házat, a badacsonyi szőlőket Pál kapta a beszerzési árban, azaz 12.800, a szőlőket 2400 pengő forintért.

Ezután részletesen intézkednek a vetésekről, takarmányról, borokról, birkákról, marhaállományról, kocsikról, kész fáról, a melyeket két egyenlő részre osztanak.

Egyformán felosztják az ezüstneműt is. A mi nemeskő, más ékszer és ilyenféléje volt a szülőknek, azt köztük már úgy is felosztották. A gyöngyöket azonban Pál vette mind által. A házi, asztali fehérruha, könyvek – a melyekből Hidján nagyobb értékűek és számúak voltak – az órák, képek, porczellán, üveg, szoba-, konyhaszerek kinek-kinek osztályrészében úgy maradnak, mint eddig.

Mivel Pál így 2000 forinttal többet vesz át, ezt hozzácsapják a soproni ház és badacsonyi szőlőkre eső összeghez, így Pál a közösnek 17.200 forinttal tartozik. István azonban kinyilatkoztatja, hogy ő 16 évi házassága alatt a dolog természeténél fogva több jóban részesült szüleitől, mint Pál még 3 évre sem terjedő házassága alatt, s ezért «nem mintha öcscsének a tőle ezen többet bizon nem irigylő vagy neheztelő szeretetét, szívességét pénzre redukálni, vagy ezzel megfizetni akarná, de eránta viseltető hasonló indulatból és maradékaira való tekintetből» – Pál részére 8000 forintot juttat. Pálnak a közösre való tartozása így 9200 frt volna, a melyből Istvánnak 4600 forint jutna, de mert ő meg a medinai birtok árában éppen ennyivel tartozik – egyiküknek a másikon semmi követelésük nincs.

A Jezerniczkynének hidjai részétől járó 1000 forintot s a Bezerédj Jozefától vett résztől járó évi 200 forintot közösen fizetik, de az egészet Pál egyenlíti ki, beszámítván a szerdahelyi birtok után Istvánnak fizetendő összegbe.

Az érdekes osztálylevél végső pontja ez: «Befejezésül fiaimra, maradékaikra s mindennemű vállalataikra atyai áldásom adom s azért a jó Istent buzgón kérem – mi pedig azt fiuk ájtatos lélekkel fogadván – mind a hárman azon bizodalmat és jótevő hitet tápláljuk magunkban, hogy azon atyai, gyermekei és testvéri szeretet, indulat és viszonok, melyek eddig köztünk fennállottak és bennünket a sorsnak sokféle csapásait, viszontagságait legyőznünk engedték és segélték, ezen intézkedésünk mellett bennünket ezután Isten kegyelmével nem kevésbbé boldogítani fognak. Amen.»

Ezen osztálylevelet 1841 július 18-án, a mikor a birtokok végleges elkülönítésére összejöttek, érdekes függelékkel egészítették ki.

Bár a szerdahelyi birtokot a legméltányosabban becsülték fel, abból indulva ki, hogy a jószág nem igen szokta örök árának 6% kamatját meghozni, kimondják, hogy Pál az Istvánra eső 30.000 forint után annak csak 5% kamatját fogja Istvánnak fizetni, vagyis 1500 forintot. Ha azonban Pál, vagy maradékai Szerdahelyet eladnák, elcserélnék, vagy haszonbérbe bocsátanák, úgyszintén, ha a tolnai birtokot adnák el, vagy elcserélnék, vagy ha ez 4000 forintnál több haszonbért hozna, akkor 6% kamatot fizet. Flóri azonban megkapja annak idején a 6% kamatot, minden körülmény közt.

Úgy találták továbbá, hogy István Pálnak az épületek és a pinczebeliek értékének kiegyenlítéséül 1000 frtot méltányosan fizethet. Ezt István fel is ajánlja, sőt kijelenti, hogy ha Pálnak becsesebb, vagy alkalmatosabb lenne az ő, István által átvett osztályrész, azt kész neki átengedni, az osztálylevélben csak a nevek cseréltessenek fel. Pál azonban ezt el nem fogadja, de viszont ezt az ajánlatot ő is megteszi Istvánnak, de István sem fogadja el az ajánlatot, így «mindketten szabad választás szerint» megtartják az előbbi osztályrészeiket.

67. BEZERÉDJ PÁL.

Ezután felosztják az aktiv és passiv tőkéket. István a 70.175 frt 45 kr. adósságból 38.799 frt 4 kr.-t vállal el. Az aktiv 58.000 frt követelésekből pedig 24.400 frt jut reá. Végkiegyenlítésül Pál tartozik Istvánnak 8311 frt 52 kr.-ral.

A nagyanyjuk, Gindly Zsófia örökrészéből gróf Eszterházy Miklósnál levő 30.000 frt követelést – mely őket 1/3 részben illeti – osztatlan hagyják, illetve ennek csak a Bezerédj Ignácz által kezelt kamatján osztoznak.

A Csapó Dánielnél levő 250 arany követelés is osztatlan marad. Kamatját öreg Bezerédj István élvezi.

A két Bezerédj testvér azonban ezen birtokosztály után is egymást segítő gazdasági összeköttetésben marad egymással. Így atyjuk halála után 1843-ban 36.600 forintért közösen vásárolják meg Derra Kálmántól, Derra Miklóstól és Derra Rosina férjezett gróf Klebelsberg Ferencznétől, a néhai Bezerédj Annára, Derra Jakab generális feleségére, a Gindly Zsófia-féle hagyatékból jutott hidjai, apáthii s medinai 542 holdnyi birtokrészt.

Bezerédj Flórikának 1844-ben történt halála új helyzetet teremt Bezerédj Istvánra. Mint özvegyen maradt – s akkor még nősülésre egyáltalán nem gondoló gyermektelen apára – megszünt a külön vagyonszerzés minden további czélja és ingere, ezért összes igyekezetét a Pál és gyermekei családi boldogulásának előmozdítására fordítja. Legelőször is könnyíteni akar a távoli Sopron megyében élő öccsének gazdálkodási gondjain. A tolnai rossz gazdasági évek hatása alatt 1846 augusztus 7-én Sárkányból kelt levelében ajánlatot tesz Pál öccsének a jegenyési birtok kibérlése iránt. Megadja neki a Pál által kivánt 6000 forintot, ezen kívül, ha a gyapju 90 forinton felül kél el, 2500 darab birka arányában a fele gyapju árt is felajánlja s a fele szederfák jövedelmét is neki adja Jegenyésről, de kiköti, hogy évenként legalább egyszer lejöjjenek hozzá. Pál pedig többször is. «Igen örülnék, ha így neked könnyebbségedre válna a dolog. A nyereség és veszteség úgyis csak egy jószág több rubricáihoz hasonlítván, gyermekeidre nézve csaknem mindegy volna.»

Hidjáról augusztus 11-én újból megismétli ajánlatát Pálnak. 200 ürüt és 24 «tokju» nőstényt küld, ezek közül 12-őt a három gyereknek. Kéri, hogy külön bélyegeztesse le őket, hogy «az első kezdettel is megvessék a gyerekekben a birkatenyésztés és átalán a gazdaság eránti szimpáthiát, ez pedig ápolva és kifejtve sok jót gyümölcsözzön nektek».

Mennél jobban gondolkodik, annál inkább szükségesnek és kívánatosnak találja a jegenyési árendálást. A külön gazdálkodás nehezíti az osztályt. Mind a két rész egy adminisztrálása növelné a birtok produktivitását «a gazdálkodás az úrnak szeme alatt és előtt – mindenesetre élénkebben folyik, nekem pedig izgató, mozgató természetem mintegy új ingert és kielégedést is fogna találni s energiát, találékonyságot nagyobbat fejtene ki az öregbedett hatáskörben és gyermekeid jövendőjét, mint igen méltó czélt tekintve – működhetne.»

Legjobb, ha mindenki saját tulajdonai szerint választja hatáskörét. Ő tud aranzsirozni, produkálni, felosztani és sokfelé működni, Pál pedig tartsa meg a kasszát s az ő gazdaságába való betekintéssel, ha az Isten jobbra fordítja az itteni gazdák sorsát, akkor Pál nem vonakodhatik, hogy gyermekei neveltetését is az ő jövedelme czéljául tekintse, s a mint a birkákrul Sárkányból írta, a repczére, búzára, a szeder jövedelmére és egyes parcellás eladásokra is tehetnek külön kikötéseket, hogy érdekeik annál inkább egyesítve maradjanak. A tavalyi esztendők komor képe érlelte meg benne a gondolatot, hogy egyesült erővel küzdjenek meg a bajokkal, «utilisalván t. i., mint az én jó barátom mondani szokja, egymásnak tulajdonait, képességét, közös és gyermekeid jövendő hasznukra».

Jegenyést aztán Bezerédj István tényleg kezelésbe is vette. S később saját jószántából felemelte a bért, előbb 7000 frtra, majd 1854-ben Pál testvéri indulattal fogadta ajánlatát, hogy a bér 8000 frt legyen s a felesleges jövedelem felosztása 25 ezer forintnál kezdődjék. Ezen harmonikus, bensőséges testvéri viszonyt az sem zavarta meg, hogy Bezerédj István 1848-ban váratlanul másodszor is megnősült. Második feleségének, Bezerédj Etelkának is családi tulajdonsága volt a szívbéli jóság és nemesség.

A kies Hidja így megmaradt a megelégedés boldog tanyájának, a honnan mindenfelé csak áldás, szeretet sugárzott szét.

***

Bezerédj pörének eldőlte, illetve a Haynautól nyert amnesztia után ide vonult vissza, jobban mondva Hidjára internálták. S ezen a kis Szent-Ilona szigeten meglehetősen szorgos őrizetnek volt kitéve. Úgyszólván ki sem mocczanhattot A mikor kebelbarátja: Sztankovánszky Imre, feleségének elvesztése után, 1853-ban Kajdácsra érkezett, Bezerédjnek kérvényt kellett benyújtania, hogy őt gyászos állapotában az alig egy félórai távolságra fekvő birtokán meglátogathassa. Természetesen elkobozták meg a házőrzésre szánt utolsó fegyverét is. Útlevelet pedig egy-két évig sehova sem kaphatott. Peréből kifolyóan nemcsak a lefolytatott elővizsgálatkor, de azután is többször volt kitéve hivatalos zaklatásoknak. A hadi törvényszék 1850 márczius 11-iki leiratával felhívta Augusz Antalt, a «tolnai polgári kerület cs. kir. kerületi főispánját», hogy Bezerédj ellen a «forradalom érdekében kifejtett működése miatt» megindított vizsgálat folytán, a megyében viselt tetteiről és szerepéről kimerítő jelentést tegyen. A vizsgálattal Forster Károly kormánybiztos volt megbízva, a ki Babics Mihály levéltárnokot, Németh Mihályt, Szekszárd város első jegyzőjét, Martin Antal és Kristofek Ferencz szekszárdi lakosokat hallgatta ki. Ezek valamennyien kedvezően vallottak, Szekszárd is kedvező bizonyítványt állított ki, így Augusz azt jelentette a hadi törvényszéknek, hogy Bezerédj ott volt ugyan az 1848-49 június 23, illetve 5-én tartott gyűléseken, de lázító beszédeket nem mondott s forradalmi tanácskozásokon részt nem vett. 1850 szeptember 19-iki leiratában ismét felhívta a hadi törvényszék Auguszt, hogy Bezerédjt Pulszky Ferenczre vonatkozólag hallgassa ki. Pulszky Nógrád megye követe volt s mint a magyar miniszterium államtitkárja 1849-ben politikai ügynök volt Londonban. Ezért hosszas távolléte miatt törölni akarták a képviselők sorából, de Bezerédj védelmére kelt, elmondva érdemeit, kiváló szolgálatait az 1849. évi márczius 24-iki országgyűlésen. Bezerédjtől tehát azt akarták megtudni: a) mit tud Pulszky működéséről a forradalom érdekében? b) sorolja fel Pulszky működését; c) honnét tudja azt, hogy Pulszky a magyar kormány ügynöke volt s Londonban működött? d) e minőségében kifejtett tevékenysége miben állott, mikor vette kezdetét s meddig tartott?

Augusz a kihallgatással Forster Károly kerületi kormánybiztost bízta meg, ez pedig Velits Istvánt, a szekszárdi cs. kir. bírság h. elnökét, ki szeptember 25-én terjesztette be a kormánybiztoshoz a vallomást s ez másnap a hadi törvényszékhez küldte.

Mi volt a vallomásban, nem tudjuk. Valószínű azonban, hogy Bezerédj nyilatkozatai nem igen járultak hozzá Pulszky in effigie való elítéltetéséhez. Pulszky későbben is a legmelegebb elismeréssel emlegeti Bezerédjt, a kivel már régebbi idő óta szoros összeköttetésben állott s nejével is többször volt Hidján. Flórikát különösen szerette s neki nemcsak maga, de Deákkal, Eötvössel együtt is többször írt kedveskedő levelet.

A hadi törvényszék kihallgatásokkal még 1852-ben is zaklatta Bezerédjt. Maga írja meg feleségének július 21-én, Ercsiből, a Semlin gőzösről, hogy előtte való nap Szekszárdra kellett mennie. A hadi törvényszék rendeletére Teleky Blankára vonatkozólag hallgatták ki. De a mint Etelka is tudja, semmi oly összeköttetésben nem volt vele, a mely Teleky Blankára, akár őr reá nézve terhelő lehetne. Vége is lett hamar a dolognak.

Különben is állandóan kémek figyelték, mert azzal gyanusították, hogy az emigráczióval összeköttetést tart fenn. Egyszer valaki azt a hírt terjesztette, hogy ismeretlen ember levelet dobott be az udvarára. Persze felkutatták lakását, de eredménytelenül. Tolnáról éjszaka többször is felverték a vasas németek. Körülvették hidjai házát, feltörték szekrényét, titkos zárú íróasztalát, de semmi kompromittálót nem találtak. Utoljára már a jobb érzésű katonatisztek is szégyenlették zaklatását. Az is megesett, hogy egy D. nevű tiszt előre figyelmeztette Bezerédjt iratai elrejtésére. Erre azonban nem volt szükség. Bezerédjnek nem volt titkolni valója. Egész élete nyitott könyv, a melynek nem voltak kitépni való lapjai. Felmentése után a szó valódi értelmében tartózkodott minden politikától. Hogy ő is, mint állítólag Teleky László csakis ily ígéret mellett kapott volna amnesztiát, ezt semmi kézzel fogható adat nem támogatja. Közeli ismerősei, barátai azonban egész határozottan állítják, hogy a vármegyei élettől való teljes visszavonulása az Augusz Antal és közte lefolyt inczidensre vezethető vissza. Bezerédj t. i. valami ügyben a megyeházán járt s a lépcsőn találkozott a szembe jövő, nagyhatalmú cs. kir. kerületi főnökkel, a hajdani kebelbaráttal, Auguszszal, a kit a régi szívélyességgel így üdvözölt: «Szervusz Tóni…» Mire Augusz durván így válaszolt: «Mit keres itt az úr?» Bezerédj szótlanul megfordult és többet nem tette be lábát bálványozásig szeretett vármegyéjének hivatalos házába. Valósággal kerülték egymást. 1851 augusztus 14-ről írja feleségének: «Jó hajón jöttem. Augusz családostul szinte azon jött, de elkerültük egymást. Mind ketten elég ügyesen, úgy, hogy köszöntésre sem volt alkalom.»

Úgy látszik, ezen időtájban mondott véglegesen búcsut Pestnek. Ugyanebben a levelében írja: «Pestről tehát tegnapelőtt baj nélkül haza értem édes kis üres Hidjánkra. Igen-igen sóvárgok utánad édes Etelkám és minden kis holmidat, mi itt van, össze-össze keresem és csókolom és olvasom sokszor füredi leveleidet…»

Felesége t. i. már 12 nap óta ott időzött. Öt nap múlva ő is oda készül s aztán két, legfeljebb három hét múlva «édes Etelkája» is otthon lesz, mint egy «kis friss őz.»

Ott éldegéltek aztán hidjai csendes otthonukban. Felesége megértő lélekkel simult hozzá s nagyban hozzájárult, hogy Bezerédj egy perczre sem veszítette el híres optimismusát s a jövőbe vetett hitét. Barátai közül Sztankovánszky Imre és Perczel Béla jöttek el hozzá gyakrabban. Néha meglátogatta Deák Ferencz, Scitovszky herczegprimás. Bartal György odafenn maga is kompromittálva volt, így sem neki, sem Bezerédjnek nem állott érdekében a régebbi, úgyszólván mindennapos találkozás. Csekély számú barátaival azután megtárgyalták az eseményeket, a haza sorsát. Flórika fái alatt el-elgondolkoztak a múltról, tervezgettek a jövőről. Elsiratgatták a régi jó barátokat, Batthyány Lajost, az elbújdosottakat s az akkoriban meghalt báró Wesselényi Miklóst, kit gyöngéd szálak fűzték Hidjához. Perzczel Móricz szavai szerint mielőtt Wesselényi fogságát megkezdte volna, meglátogatta Bezerédjt s ott Perczel Móriczczal együtt fogadalmat tettek, hogy a magyar szabadság zászlaját soha el nem hagyják.^[158] Wesselényi ezután is többször megjelent Tolnában s gyakran váltottak levelet. S különösen hálás volt Bezerédjnek, hogy felesége szüleit pártfogásba vette s birtokán szerény kertészi minőségben alkalmazta. Ezért írja neki Zsibóról 1845 október 13-ról: «Kedves Barátom! Még a múlt hó 3-án írt leveledet szíves örömmel vettem. Hát még a jó kis Ninám minő örömben úszott: már előre látta szeretett szüleit kényelemben telepedve meg a te kegyes pártfogásod alatt.»

A külvilággal való összeköttetést Bezerédj Sztankovánszkyn és Havas Ignáczon kívül felesége révén tartotta fenn, ki betegeskedése miatt gyakrabban megfordult Pesten s ott a Korona-herczeg-utczában állandó lakást tartott. Bezerédj jól volt tehát értesülve mindenről, maga azonban tartózkodott minden politikai mozgalomtól és érintkezéstől. Nagyon jól tudta, hogy Argus-szemekkel figyelik. Bizonyára ez az oka, hogy ebben az időben írott levelei közérdekű dolgot alig tartalmaznak. Felesége 1852 elején komolyan megbetegedett. Havas kezeli Pesten. Bezerédj naplószerűen, a legapróbb részletekig megír neki minden otthoni dolgot. Feljegyzi úgyszólván óráról-órára, hol, merre járt, mit tett. Már korán reggel utána néz a gazdaságnak. Ott van a szántóknál, istállókban, a baromfiudvaron s gondos háziasszony feleségének darabszám is beszámol az apró jószág szaporulattal. Az iskolába is mindennap benéz s maga mondja, hogy a rendesnél háromszorta több időt tölt ott, mert Király tanítóval nincs megelégedve. S ellátogat a temetőbe. Közben olvasgat s mint maga mondja: ezzel le van írva a nap, melyen át a te édes kedves képed folyton kísért, vidámított s jobb jobb színben, erőben, egészségben volt mellettem… bennem … (1852 márczius 25.)

Feleségét a híres orvos Balassa Gleichenbergbe küldte s Bezerédj akkor még el sem kísérhette. Azzal vígasztalta magát, hogy «jó volt honn maradnom. Sokban hátramaradás volna, kivált a selyem dolgában». Büszke is a szedresiekre, a kiket «alig győz idővel és pénzzel a galletákért». (1852 július 4.)

Etelkája távollétében aztán jókedvűen válaszol ennek leveleire. Csak azt nem érti, hogy nevezheti Gleichenberget unheimlichnak. Ez csak az első pillanatban van így. A nagy természetkedvelő Bezerédjnek «jól esett az erdő, fűvek szép leírása s örült a hangulatnak, hogy Etelka úgy fogta fel, a mint leírta». Védelmére kel azonban szépséges Hidjájuknak: «De azért a vinczellér gunyhótóli kilátás stb. ügye nem veszíti el jelentőségét?» (1852 július 11.)

Vígasztalóan bátorítgatja aztán. Az egészségében beállt «némi kis változást tekintse a víz hatásának s a fürdő általi megizgatásának». (1852 július 18.) Elhalmozza a gyöngédség minden jelével. Tudja, hogy Etelka amúgy is «gustios toilettekben» jár, de csak írjon Pestre, Bécsbe is, nagy örömet szerez, ha valamit még hozat általa. «a repcze várakozást fölöző árja megbírja.» Panaszkodik az óriási hőségről: «Adok is bort nem fösvényesen a munkásoknak s pinczénk az evangeliumi olajos korsó tulajdonával látszik bírni!» A virágok, a jázmin, minden öntözés mellett is csak alig illatoznak. «Hála Isten, hogy nem árt a szárazság azon képek frisseségének, melyek ott körül lengenek.» (1852 július 14-18.)

Bezerédj leveleiben ezután sem találunk egyebet. Mintha gazdaságán, bálványozott feleségén kívül nem is lenne más a földön, a mi érdekelné. Ez a kis világ az ő – nagy világa. «Ma szép esőnk volt…» Ezzel az örvendetes hírével már érdemesnek tartja levelét, «mint extra póstát elküldeni». S így folytatja: «Kedves képed megfrissült levél és virág koszorúban foglalva lebeg előttem. De ha száraz szalmát rakna is a sors körülötte vagy tövist és tudja Isten mit, csak a te képed legyen friss és a szeretet tekintetével nézzen rám – a fő, mit Istentől kérek, megvan, te, édes lelkem, szeretett feleségem!»

A sorok közül azonban ki-kicsillan más is. Az, hogy a gazdasági gondokba való elmerülés neki és másoknak valóságos menedék volt abban a nagy, nehéz napokban. Erre czéloz az Etelkához írott július 21-iki levele. «Pakson Deák nénje beszélte, hogy Kehidát határozottan eladják. Deák Bécsben volt egészségére nézve. Most jobban van. Az egész tavasszal igen oda volt. Sajnálom, hogy ha elmegy Kehidáról, mivel foglalatoskodik majd, mely úgy is kielégítse, – mint a gazdálkodás?»

Pedig ekkor már egy kicsit derülni kezdett. Bezerédjnek megengedték, hogy beteg feleségét Gleichenbergben meglátogathassa. De micsoda utánjárásba került ez! Vele ment Sztankovánszky is, kinek a halállal küzködő felesége is ott keresett menedéket gyógyíthatatlan bajára. Képzelhetni, a börtönéből kiszabadult sas mily boldog örömmel kelt útra! Ezért is írja 1852 augusztus 6-án Bécsből Etelkájának vissza Gleichenbergbe: «De nem volt oly kedves vissza az út, mint hozzád menet. Azonban igen vidám jótevő képet viszek rólad magammal, édes Etelkám.»

Bezerédjt ez a kegyesen engedélyezett kirándulás aztán nagy elhatározásra ösztönzi. Állandósíttatni akarja útlevelét. Barátaival, Sztankovánszkyval, Havas Ignáczczal, Bezerédj Lászlóval, valóságos haditanácsot ül, hogy mit tegyen. 1853-ban Augusz Antal Budára került a helytartósághoz mint alelnök. Azt tanácsolják tehát Bezerédjnek, hogy folyamodjék a főherczeghez, de az eljárás Auguszra bízassék, a formaság inkább biztosítván a sikert. Fogalmazásának toldalék-czikkét azonban elhagyandónak tartják. «Helyén és idején lett volna az, az önkéntes adózás és ipar érdemével, midőn még háziasan és kegyeletesen kormányoztunk és –tattunk, de most más szokásokban történik az és az adó behajtatik akár «selyemből», akár daróczból, bárkitől jöjjön is…» írja Sztankovánszky. (1853 február 9.) Bartal azonban február 20-án arról értesíti Bezerédjt, hogy a Tormaytól vett tudósítás szerint rendeletet adott ki a főherczeg, «miszerint oly konfináltaknak, kiknek magokviselete ellen nincs panasz, a megyefőnökök adhatnak ki úti engedelmet». Így Bezerédj a megyei főnökhöz adta be folyamodását, kérve előbb kapott útlevelét Gleichenberg, valamint Csébnek kihagyásával csak Pestre, Bécsbe s Kőszegre kiállíttatni. Utazását családi dolgaival indokolja úgy Kőszegre, apósához, mint Bezerédj Pálhoz, Bécsbe, s Bezerédj Ignáczhoz és Miklóshoz Pestre. Ezenkívül beteg szemeinek orvoslása is szükségessé teszi Bécsbe, Jäger professorhoz való járulását. S mert dolgait egyszerre nem végezheti, télen át áprilisig oda és vissza járásra kér engedelmet.

Forster megyefőnök Angyal főbírónak adta ki a kérvényt, a ki aztán azt jelentette, hogy «Bezerédj István úr a maga mostani viseletével legkisebb gyanu alá sem eshető, mert bár szemmel tartom és megbízott emberem által szemmel tartatik minden lépésére csaknem, de társaságokban megjelenése alkalmából beszédjére is a legszorosabban vigyázok és vigyáztatok titkon, semmi olyas tettét nem tudom, miért őt csak parányi bűnösnek vádolhatnám».

Így aztán véleményezték útlevelét. De tovább is megfigyelés alatt maradt.

68. GR. MIKÓ IMRE NÉVALÁÍRÁSA.

Bezerédjnek azonban az útlevelére jó darabig nem volt szüksége. A mint Sztankovánszkynak 1853 február 23-án Pestről írt leveléből tudjuk, ezen tájban súlyos betegen feküdt. Jó ideig nyomta az ágyat. De a bajt végre is kiheverte. Ismét visszanyerte régi mozgékonyságát s új kedvet kapott az irodalmi munkálkodásra is. Erre az Erdélyi Gazdasági Egyesület adta meg neki a serkentést, a melynek elnöke, gróf Mikó Imre hosszabb levélben az iránt kereste meg, hogy a mennyiben az egyesület a selyemtermelés történetének adatait össze akarja gyűjteni, a Magyar Gazdasági Lapok 1854. évi 2-ik számában foglaltak szerint: Bezerédj «mint Magyar honban a selyemtenyésztés buzgó ápolója» adjon szíves választ az alábbi pontokra:

1. Hidján hány darab, milyen fajtájú, hány éves eperfával űzik a selyemtenyésztést? Darabjára hány font levelet számítani? Szedetik-e az eperlevelet, vagy a «jövésekkel» metszik le? Melyik fajta tenyésztetett inkább? Nagy féle, puha, vagy cserje? S mennyi távolságra ültetvék egymástól?

2. Miféle fajta selyembogár tojást kezeltet? Hány font gubó nyeretett egy lat tojásból? Hány gubó ment egy fontra? S hány font gubó adott egy font lemotollált selymet?

3. A gubók osztályozása hogy történt? Kettősen? gyenge végűn? Mocskos gubón kívül minden gubó összegombolyíttatott-e? Vagy külön osztályoztatott az előtt, a selyem finomságához képest? Minő áron gombolyítják le Hidján a selyemnek fontját s lehetne-e onnan s mi áron legombolyító nőket, leányokat találni?

4. Hány próbás selyem termeltetett Hidján 1853-ban és 1854-ben s mi áron kelt?

5. A Locatelli motollának mi erőssége van Hidján más motolla felett, hol és mi áron kapható ez?

6. Csak 70 foknyi melegvíz-e az R., szerint, mi a gubó enyvét felolvasztja, s melybe a gombolyítóknak működni kell? Vagy van-e a vegytannak más szere is föltalálva, mely ezt pótolhatja?

7. Több éveken keresztül mennyi száztólit jövedelmezett Hidján a selyemtenyésztés?»

A mint látszik, elég sok fajta s szövevényes kérdések, Bezerédj azonban derekasan megfelelt reájuk. Egész kis tanulmányt szentelt az ügynek s ezt azzal fejezte be, hogy «a feleségével elevenen örülne és selyemtenyésztési közös fáradozásaik jutalmául fogadnánk, ha az oly tisztelt hazafiakat szerény házukba vezetné, melyben a kényelem hiányát legszívesb látással igyekeznének pótolni».

Gróf Mikó Imre 1855 márczius 3-án szép levélben válaszolt Bezerédj soraira: «A nyert felvilágosítás benső becsénél, gyakorlatiasságánál és a kérdés minden árnyalataira kiterjedő voltánál fogva, mind a hazafias szellemű, előzékeny és lekötelező modort oly fontosnak, oly meglepően nemesnek s a publicus spiritus majdnem teljes kihalása ezen napjaiban oly kedvesnek tartja», hogy be sem várva márczius 11-iki közgyűlésüket, előre siet a hálás köszönet érzelmeit kifejezni.»

Ez a szép, nagyszabású tanulmány aztán majdnem szó szerint megjelent «A selyemtenyésztés Hidján» czímmel «A magyar nép könyve» II. kötetében (1855, 176-198 lap.) Kivonatát más helyen közöltük.

1855 április havában Csengery Antal is kéréssel fordul Bezerédjhez. Mindenek előtt kimenti magát, hogy Hidjára nem mehet. Keménynek azonban hirtelen beteg édes anyjához kellett utaznia s pár nap alatt minden írói dolgaikat, közös vállalkozásaikat, sőt Zsigónak magándolgait is neki kell majd rendbe hoznia. Azután előadja, hogy Korizmits «Mezőgazdaság Könyve» számára Magyarország magángazdasági történetével is foglalkozik s tőle annyit hallott már Bezerédj jeles gazdasági eljárásáról, hogy Hidja nem maradhat könyvében érintetlen, az ő révén kér tehát adatokat Bezerédjtől azokra nézve, a miket 1830 óta, midőn még homokpuszta volt Hidja, az újabbi időkig tett. Kérdés, mily eszközökkel emelte azt jelen állapotára, és miben áll ezen állapot, mennyi földet mível, mennyi fa van, mi hatással van a selyemtenyésztés, melyet teremtett a vidéki népre, főleg a falura, mely az által jött létre? Csak rövid jegyzeteket kér s levelét így fejezi be: «Neved Magyarország kifejlési történetében e téren sem maradhat említtetlen.»

Bezerédj a nála megszokott nemes szerénységgel felelt a levélre. Az iratai között levő fogalmazvány szerint többek közt ezeket mondja: «Kedves barátom! Adatokat kívánsz tőlem a Hidjai gazdaságrul, mikép az 1830 év óta jelen állapotjába alakult.

Tudod, hogy igen örömest tellyesítem kívánságodat, de arról is meg fogsz emlékezni, hogy én szaktudományilag rendszeresen képzett földmívelő éppen nem vagyok és csak a régi magyar földesuri életmód szerint tanultam bele, atyám mellett, úgy, ahogy, a pusztai birkászattal, gulyával, ménessel bíró gazdálkodás vezetésébe, ez is csak igen mellékes és éveken át csak mintegy lopva üzhető foglalatosságom maradván, a mint tudod, más irányokban vezető életpályámon.

69. CSENGERY ANTAL.

Igen eleven élvezetet találván azonban mindenkor a természetben és tenyésztésben, nemcsak annak jövedelmére nézve, hanem önmagában a természet fejlődése és annak intézgetése által, mohón kaptam minden kis időt, melyet gazdaságom szemlélésére, kutatására szoríthatok és midőn hon nem voltam, másokéban is hasonló érdekkel tevém és nem hagytam használatlanul az alkalmat, értekezni más, nálamnál tanultabbakkal – kik közt Somsits Miklós hajdani követtársamra most is hálásan emlékszem.

Jelenleg pedig – 1850-ben hazaszabadultam és folyton itthon levén, azt tapasztalom, hogy a határban a munkások közötti sürgés mintegy szokásommá vált, mihez némi temperamentumomban rejlő mozgékonyság is járulván, a sok elmebeli és testi mozgalmaknak van mégis némi látszatja, mely azonban inkább érezteti velem, hogy az eredmény egészen más fogott volna lenni, ha mindenféle erőm megfelelő szakismeretek szerint fogott volna ruháztatni Hidjába.

Így barátom Hidját, láthatod, a gazdasági rendszerek és ezeknek alkalmazására nézve, mintegy állattenyésztési, földmívelési és technologiai előhaladás mintájául le nem írhatom, ha csak tanuság helyett megmosolygást nem akarok előidézni.

Három tárgyat találok mégis gazdaságomban arra valónak, hogy azokról mások előtt szóljak. A pusztai birtok itteni részének telepítését, a nagyobb terjedelmű faültetményeimet s egy kis selyemtenyésztést.»

A telepítésekről szólva: «A nagyobb birtokon azon sokféle, jótékony következményt, melyet embertársainknak megtelepedése, a családok alakulása, életmozgalma s működése szül, semmi más nem pótolhatja. Ezen tapasztalás után inkább-inkább erősödik meggyőződésem, hogy hazánk törvénye «de praediis impopulandis» nemcsak köz, hanem magánérdek szerint is lőn hozva…

Kár, hogy Bezerédj fejtegetése itt megszakad. De ennyiből is megismerhetjük az ő saját érdemeit inkább kisebbíteni szerető szerénykedését s érdekes socialis gondolkozását…

Bezerédj ezután is élénk összeköttetésben állt Csengeryvel, ki mint a Pesti Napló belső embere, minden alkalmat megragadott, hogy őt publiczistai tevékenységre sarkalja. Erre azonban már nem nyilt alkalom. Bezerédj saját szavai szerint – készült begubózni önmagát, közeledett élete végéhez. A mi kis ideje hátra volt, azt teljes visszavonulásban gazdaságának, főleg a selyemtenyésztéssel való bibelődésnek szentelte s igyekezett tovább folytatni ismert jótékonyságát. Áldott lelkű felesége vele versenyzett ebben. A legnagyobb szívbeli szeretettel karolták fel mindketten Bezerédj Pált és családját. A Tereziánumban nevelkedett gyermekek a vakácziót rendesen náluk töltötték. Karácsonyra s más ünnepi alkalmakra elhalmozták őket mindenféle ajándékokkal, de főleg jó könyvekkel. Bezerédj formálisan felhatalmazta öcscsét, hogy gyermekei számára az ő költségén nem csak az iskolai könyveket szerezze be, de nekik más hasznos könyveket is vásároljon. Öcscse mély hálával vette ezt az igazi testvéri gondoskodást, mert a szabadságharcz leverése után önhibáján kívül küzdenie kellett a gazdasági bajokkal. Pál még 1847-ben házat vásárolt Bécsben, a melyre voltaképpen nem volt semmi szüksége, csak borát akarta jobban értékesíteni, mert részben ezzel fizetett. A Schottenfeld-külvárosban fekvő kétemeletes házért 35 ezer forintot adott. 26 ezer forinttal egyelőre adós maradt. Az első 9 ezer forintot pedig 900 akó óborral egyenlítette ki, számítva reá, hogy a hátralevő részleteket is lassan így törleszti le. Közbejöttek azonban az 1848-iki események. Az óriás pénzszűk-világban elég volt gazdaságát rendben tartani. Pedig az eladó sürgetni kezdte a vételér hátralékát s Bezerédj Pálnak az Eszterházy Kázmérnál volt követelése is jó pár évig kétessé vált, míg aztán annak kifizetését Liechtenstein herczegné vállalta magára. Járt ő ez utóbbi adósság kifizetése és részére halasztás kieszközlése iránt a fiatal császárral is, a ki kegyesen fogadta, de kérvényét nem szignálta. Pálnak így bizony jól esett testvérének jószívű gondoskodása.

70. CSENGERY ANTAL NÉVALÁÍRÁSA.

De ilyen a Bezerédj-pár másokkal szemben is. Meleg, rokonszerető lelkek mindketten. Rokonsági összekötő kapocs sem kellett azonban, hogy ők másokkal jót tegyenek. Az akkori szokás szerint komaságban állottak rengeteg sok családdal. Bezerédj egy sereg rokon gyereken kívül keresztapja volt Havas, Tormay, Varga István, Garay János, Vörösmarty, Csengery Antal stb. gyerekeinek. Kölcsönös komasági viszony volt közte és Sztankovánszky közt is. S a sok kis keresztgyereknek nem volt oka megbánni szüleik – komaválasztását. Különösen sokat tettek a Vörösmarty-árvákért. Tolnában Perczel Béla, a későbbi igazságügyminiszter és Bezerédj István fejtett ki legnagyobb agitácziót, Deák Ferencz felhívására ki Bezerédj Pál egyik levele szerint ezer levelet írt (vagy szándékozott írni) az árvák ügyében, mivel az újságban való felhívás el volt tiltva. Bezerédjék nagyobb összeget adtak s Pál apró gyermekei részéről is adott át személyesen Deáknak 10 pengő forintot, ki azt meghatva köszönte meg.

71. TÓTH LŐRINCZ LEVELE BEZERÉDJHEZ.

Hogy milyen biztossággal lehetett számítani Bezerédj jó szívére, ezt az írásai között talált, Tóth Lőrincztől származó levélből is láthatjuk. Tóth Lőrincz 1853 márczius 27-én hosszabb levélben megírja neki, hogy a Magyar Akadémia – Helmeczyvé, azaz pénztárosává választotta. E hivatallal szép, ingyen szállás és 500 pengő forint évi díj jár, a mi neki nevezetes segítség. Csakhogy Helmeczy megválasztásakor kauczióról szó sem volt. «Gróf Széchenyi felállt s kimondta: én ezen emberért jót állok s az elégnek tartatott.» De most a pénztár ügyei rendeztetnek, 10 ezer forint kaucziót kívánnak. Ő azonban csak 10 ezer forint vagyont mutathat ki, pedig a pupillaris biztosítás szabályai szerint ehhez 20 ezer forint alap szükséges. Kéri tehát Bezerédjt, hogy 4-5 ezer forintos betáblázást vállaljon saját ingatlan birtokára. Bár tudja, hogy Bezerédj meg van győződve róla, hogy ő az Akadémia pénztárát el nem sikkasztja, felajánl egy Batthyány gróf féle 7000 forintos kötelezvényt is neki biztosítékul.

Hogy Bezerédj tette-e le a hiányzó kaucziót, nem tudjuk.

Nagyon jellemző Bezerédj nemes lelkére a halála előtt négy hónappal (1855 november 23-án) Garay Jánosnéhoz írott alábbi levél is, a melyet minden előzmény nélkül, tisztán csak jó szíve sugallatából írt a nagyon nehéz viszonyok között maradt özvegyhez:

«Kedves Komámasszony! Szeretem hinni ugyan, mi szerént úgy se gondolta, hogy azt, mit boldogult férjének, az én kedves barátomnak, költsön adtam, valaha vissza kívánjam: jónak gondolom mégis, minden esetre, ezen biztosító levélkét írni komám asszonynak, mellyel boldogult barátom Garay Jánosnak minden nálam vagy utánnam található kötelezvényeit tellyesen eltörlöm, megsemmisítem, és érvénytelennek nyilatkoztatom.

Örülni fogok, ha komámasszony ebben némi jelét szemlélendi azon jó indulatnak, mellyel az elhúnyt eránt viseltettem és mellyel komámasszony s gyermekei eránt mindenkoron viseltetni fog.»^[159]

De Bezerédj István jó szívére, nemes emberbaráti gondolkodására talán legélénkebb világot vet a Palóczy Lászlóhoz való viszonya.

Palóczy László, Borsod vármegye híres követe többek közt arról volt nevezetes, hogy mint kerületi jegyző az országgyűlésen hozott törvényeket magyarul kezdte szerkeszteni, a miért aranytollal tüntették ki követtársai. Palóczy és Bezerédj barátsága az 1832-iki országgyűlésen kezdődött s az a korkülönbség daczára (Palóczy 1783-ban született) a legbensőségteljesebb volt mindvégig.

72. BEZERÉDJ LEVELE ÖZV. GARAYNÉHOZ.

Palóczy tollából származott az a meleghangú búcsuztató levél, a mellyel a pecsovicsok által visszahívott Bezerédjtől követtársai 1840-ik év márczius 9-én elbúcsuztak. Az érdekes búcsuiratot, melyet 127 képviselő írt alá, más helyen közöltük. Barátságukat az Újépületben való tartózkodás még szorosabbá tette. Palóczy több levelében tesz említést a szabadonbocsájtása utáni zaklattatásáról. S egyszer, összeszólalkozván egyik leányával, azt határozta el, hogy Bezerédj Istvánhoz megy lakni Hidjára. Bezerédj iratai közt megvan az ő páratlan jó szívét jellemző válaszlevél fogalmazványa. A 71 éves öreg embert nem akarván megszokott életviszonyaiból kiragadni, őszintén elmondja, hogy falun, szerény földszinti házban lakik, a hol mulatságról, szórakozásról szó sem lehet. A policia úgyszólván elzárja a világtól, közvetve, közvetlenül értésére adja ismerőseinek, hogy hozzá ne jőjjenek. Nyaranta pedig nagynénje s testvérje családja látogatásakor oly szűk a hajlék, hogy egy melléképületben kellene Palóczynak megvonulnia. Engedélyt ide különben sem kaphatna. Egy mód van tehát a segítségre. Feleségével egyetértve évi 600 váltó forintot ajánl fel, hogy «Palóczy egyik leányának, kiben várakozása nem teljesedett, kötelességét ő pótolja». Ezt a nagylelkű ajánlatot Palóczy, a mint későbbi levelei bizonyítják, el is fogadta. S Bezerédj minden évnegyedben pontosan elküldte neki a 60 pengő forint segélyt…

Ilyen csendes jótékonyságban telt az Istentől megáldott házaspár élete. Lelküket még a testi szenvedés sem tudta elfásítani. Pedig az utóbbi években sok bajjal küzdöttek. Nemcsak Bezerédjn volt észlelhető a rohamos hanyatlás, de felesége is sokat gyengélkedett. 1854-ben ismét használnia kellett Gleichenberget, 1855-ben pedig Ischlben kereste a gyógyulást.

73. PALÓCZY LEVELE BEZERÉDJHEZ.

Bezerédjnét itt időzésekor nagyon megijesztette férje balesete. Bezerédj szenvedélyes lovas volt. Nem múlt el nap, hogy kedves szürke lován az utóbbi években is ki ne lovagolt volna. A ló pedig nem egyszer makranczoskodott alatta. Pedig, amint mondják, Bezerédj sokszor mondogatta kedves állatjának, a nyakát veregetvén: hogy egy okos arabs paripa soha sem lehet olyan – szamár, hogy gazdáját levesse. 1855 nyarán mégis megesett vele, hogy lováról leesett. Unokaöcscsével, az ott vakácziózó ifjabb Bezerédj Pállal lovagolt ki éppen, amikor baleset érte s hanyatt vágódott lova alá került. Tüstént hivatták a doktorokat, köztük Tolnáról Wosinszkyt, s később Tamásiból a fiatal dr. Sass Istvánt – Petőfi barátját, a kik vállcsonttörést konstatáltak. Bezerédj jó ideig nyomta az ágyat e miatt, jobban mondva, talán soha sem heverte ki az esés folytán előállott belső komplikácziókat. Írja is felesége julius 10-én Ischlből: «Hogy a lóról leestél, eléggé aggaszt. Csak a jó Istent kérem, hogy különösen őrizzen minden bajtól, mert – magát hiba kérem…»

Apósa: Bezerédj György is megleczkézteti 1855 szeptember 21-én kelt levelében.

A jó tanács azonban már későn jött. Az edzett férfiú, a ki még 1853 február 2-án dicsekedve írta a feleségének: «olvastam, írtam, átnéztem Macaulayt, járkáltam kinn és veszekedtem a széllel, hóval, – meg is győztem…» mind jobban-jobban gyengült-hanyatlott. De még ekkor sem akart eltérni megszokott napi foglalkozásától, a munkától. Akkoriban a pusztájukon állítandó kis kápolna ügye tölti be egészen lelkét. 1855 deczemberben még tárgyal az oltárkép ügyében Perczel Bélával, ki deczember 21-én meg is írja, hogy az oltárkép hosszúsága 6, szélessége 4 láb; az ára 300 forint. A kiállításon is ennyire becsülték. Kedves dolgot tesz Juliska sógornőjének, ha a képet megvásárolja. A kápolna elkészültét azonban már meg nem érhette. 1856 február 9-én kelt levelében, amelyre kebelbarátja, Sztankovánszky Imre ezt jegyezte rá: «Utolsó levele hozzám feledhetlen szeretett barátomnak, kit ennek írása után egy hó múlva a kérlelhetetlen sors örök fájdalmamra elszakasztott» – még kedélyesen eltréfált.

Tréfás neheztelését a mindég rossz levélíró Sztankovánszkynak úgy adja tudtul, hogy maga részéről fél zavarni «mély hallgatásuknak a bosszuságosbul innepélyessé váló csendjét». De ő, a ki már úgy sem hall – Sztankovánszkyhoz, a ki pedig egészen jól hall – egy teljesen idegen hang bocsát a hangvezető szálra, vagy csőbe. Nemes Székely Macskásy Antal segédlelkésznek, Vörösmarty után a Perczel Sándor gyermekei mellett volt informatornak hangja ez, a ki általa kéri Sztankovánszkyt, tegyen lépéseket érdekében a pécsi püspöknél.

74. BEZERÉDJ UTOLSÓ LEVELE SZTANKOVÁNSZKYHOZ.

S így fejezi be levelét:

«És ime elrezg az idegen hang – mély, ünnepélyes csend áll ismét be és mi így csak némán küldünk, azért nem kevésbbé szíves, meleg üdvözletet, öleléseket és várjuk, mint Izrael népe a Messiást, hogy megzendüljön egyszer már a kedves, óhajtott, rokonszívű s lelkű szózat és megnyissa száját is – Etelkával együtt a télen jobban, mint reményleni merhettük – átvergődő h. b. Pistának…»

Lehetetlen ezeket a mély sejtelmességű sorokat megindulás nélkül olvasni. Bezerédj lelke megunta a hosszas rabságot, várta a bilincs alól való felszabadulást, a szabadon szólhatás annyira sóvárgott boldog idejét, amikor tudniillik a néma falaknak sem lesz – fülük… De ezt már nem érhette meg… A fenti sorok elküldése után alig néhány nap mulva ágynak esett. 1856 február 27-ikén még ezt írja neki Bartal György: «Fájdalommal értettem tegnap Zichynétől, hogy hosszabb hallgatásodnak csakugyan komolyabb oka van s hogy a betegség, melynek csekélyebb kezdetét leküzdhetni vélted, erősb fokozatban kitört rajtad… Kiméld magad – nehogy tevékenységednek egyes napokat kicsikarni akarván, éveket, sőt oly drága életet veszíts, melynek nyomdokait annyi áldás követi…»

Alig egy hét mulva ezután már a szomorú gyászjelentő hír verte fel az akkori nemzeti zsibbadtság, halálos dermedtség mély csendjét. Bezerédj Istvánné a következő, Bezerédj Pál által fogalmazott gyászjelentést küldte szét a megdöbbent rokonokhoz és jó barátokhoz:

«Bezerédj Istvánné született Bezerédj Etelka, és Bezerédj Pál, ugyan Pál, Andor és Clotilda gyermekei nevében is mély fájdalommal jelenti buzgón szeretett Férjének, illetőleg pedig kedves testvér Báttyának és tisztelt Nagybáttyuknak, bezerédi Bezerédj Istvánnak élete 60-ik évében f. 1856. évi márczius 6-án ideglázban a halotti szentségek felvétele után szeliden történt örök elszenderülését.

Hűlt tetemei a hidgyai temetőben f. hó 9-én délutáni 3 órakor tétetnek örök nyugalomra, a sztmise áldozatok pedig utóbb a tolnai anyaszentegyházban fognak tartatni.»

Temetése csendben, az akkori szomorú napokban minden országosabb zaj nélkül, alig egy pár jó barát kíséretében ment végbe.

75. BEZERÉDJ ISTVÁN SÍRJA.

Bezerédjre is elmondhatjuk azonban, a mit Garay János a költőre mond: «halálával kezdődik az élete». Kalászba szökkent eszméihez, a közteherviseléshez, a jobbágy felszabadításához, az ősiség eltörléséhez még az akkori szoldateszka uralom sem mert szentségtörő kezével hozzányúlni. Egyéb még meg sem valósult eszméinek pedig tovább plántáló melegágyat biztosított otthonában szerető Etelkája, ez a nagymíveltségű, lelkes magyar nő, a ki Koronaherczeg-utczai lakásán, híres vasárnapi ebédjein állandó vendégül látta az akkori Magyarország legjobbjait. Gyakran megjelentek ott: Deák Ferencz, báró Kemény Zsigmond, Horváth Mihály, Csengery Antal, báró Eötvös József, Arany János, Gyulay Pál, Zichy Antal, régebben Wesselényi, Vörösmarty, Tolna jelesebb fiai közül pedig Sztankovánszky Imre, Perczel Mór, Perczel Béla, Bartal György, Csapó Vilmos, stb.

Sok, később valóra vált eszme kelt innen szárnyra. Kevesen tudják, hogy Deák híres husvéti czikke is Bezerédj Istvánné egy ilyen ebédjén fogamzott meg.

Erre a nevezetes husvéti czikkre, jobban mondva fogantatásának helyére czéloz Arany János is, a mikor Bezerédj Etelkának, a «Jóságos özvegynek» írott versében a következőket mondja:

Bezerédj Etelka férje nagy eszméivel, szelíd emlékével eltelve, 32 évvel élte túl korán eltávozott hű élettársát. Emlékére Hidján felépíttette a még Bezerédj által tervbe vett kis kápolnát, a melyet éppen azért Szent István napján szenteltek fel s az oltárkép is Szent István megkereszteltetését ábrázolja.

Áldott, nemeslelkű magyar asszony volt. Így 1860-ban gróf Dessewffy Emil, akadémiai elnök felhívására 1061 forintot és egy darab aranyat adott az akadémia házépítésére és tőkéjének szaporítására. Ugyancsak Dessewffy felszólítására nagyobb összeggel járult hozzá a Deák Ferencz, báró Eötvös József, báró Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor és Ürményi József által megkezdett gyűjtőíven, a Kazinczy Ferencz születésének megünneplését czélzó, szegényebb sorsú Kazinczyak neveltetésére szánt alapítványhoz. S Batthyány Lajosné felszólítására ő is ott volt ama száz magyar hölgy között, a kik az akadémiának szánt képet megvásárolták. A férje emlékére tett nagyobb alapítványon kívül nemes szívvel segítette a helyi jótékony czélokat is. A mint dr. Sass István főorvos, Petőfi barátja írja: Birtokán édesanyja volt mindenkinek. Nem volt egyetlen cselédje, ki írni, olvasni ne tudott volna. Volt köztük, a ki 40-50 évig családjával együtt ott szolgált a Bezerédj-kurián. Számukra lapokat, erkölcsös havi füzeteket járatott s nemes irányú könyveket osztott szét közöttük.

Férje emlékére szép síremléket állított, a mely fekete márványból készült. Három lépcső felett, négyszögletű márványhasábon a feliratok vannak bevésve s rá letört oszlop nehezedik.

Az emlék déli oldalán, épp a bejáratra nézve, nagy aranybetükből ez a Bartal György fogalmazta felirat olvasható:

BEZERÉDJ ISTVÁN
SZ. 1795 OKT. 28.^[160]
† 1856 MÁRCZ. 6.

Az emlék keleti oldalán:

ITT NYUGSZIK Ő
A HAZÁNAK NAGY FIA,
A VIDÉK JÓTEVŐJE,
AZ EMBERISÉG BAJNOKA,
ÉS ALUSSZA AZ IGAZAK
ÁLMÁT, EGYESÜLVE
KORÁN ELHUNYT,
FORRÓN SZERETETT
KEDVESEIVEL:

Az emlék északi oldalán:

ELSŐ NEJÉVEL
BEZERÉDJ AMÁLIÁVAL
SZ. 1804 ÁPRIL. 15 † 1837 SEPT. 21.
S EGYETLEN LEÁNYUKKAL
BEZERÉDJ FLÓRIVAL
SZ. 1834 MÁJ. 4. † 1744 DECZ. 5.

Az emlék nyugati oldalán pedig:

AZ ÁLDOTT FÉRJ,
A FELEJTHETETLEN NŐVÉR,
S AZ OLY SZÉP FEJLÉSNEK
INDULT KEDVES GYERMEK
KEGYELETES EMLÉKÉÜL
ÁLLITÁ
BEZERÉDJ ETELKA.

1888-ban azután a fenkölt lelkű Bezerédj Etelka is ide került nagynevű férje mellé, a ki nem óhajtott hamvainak divatos kriptát, csak azt kívánta, hogy adják vissza őt a drága hazai anyaföldnek, a melyet nálánál jobban senki sem szeretett.

És most együtt pihennek, a kik egymásnak és egymásért éltek. Egész kis erdő nőtt azóta körültük s a saját kezük ültette jázminbokrok lombos sátort fonnak hamvaik fölé… A kis földi paradicsommá változtatott hidjai földben nyugszik a rajongó lelkű nagy hazafi önfeláldozó Etelkájával, a kiben ő Amáliáját szerette s egyetlen Flórikája mellett Amáliája, kinek anyai szeretetét Etelka vette át s a kiről ezért a költő olyan gyönyörűen írja:

«Egynek nem adatván, anyja levél soknak…»

Bezerédj István emlékét aztán vármegyéje is megörökítette. Még 1848-ban elhatározták, hogy arczképét megfestetik. De a szomorú napok alatt ez jó ideig nem valósulhatott meg. 1861 január 9-én tehát újra intézkedett a vármegye s Bartal György indítványára azt is elhatározta, hogy arczképe méltó pályatársa és barátja. Csapó Dániel volt alispán arczképe mellé helyeztessék. A kép 1861 márczius 19-re el is készült. Györgyi Alajos festőművész festette.

Hálás kegyeletét azonban Tolna vármegye másként is le kívánja róni. Nemsokára a szobor érczében^[161] is átadja majd a halhatatlanságnak a messze vármegyéből ide származott, de az itteni vármegyei közélettel oly szorosan összeforrt férfiút, a kinél nagyobbat szülhetett e hazai föld, de önzetlenebb, tisztább szívű, eszményekért rajongóbb idealistát egyet sem…