I.


Gróf Széchenyi István születése. Keresztszülők. Gr. Széchenyi Ferencz közpályája. Családi élete. István gyermekkora. Egy gyermekkori levele. Széchenyi-könyvtár. István köszönő levele atyjához, 1803. Liebenberg (Lunkányi) nevelési rendszere.

SÁRVÁRI ÉS FELSŐVIDÉKI GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN született Bécsben (Belváros 18. szám),[1] 1791 szeptember 21-én. Szülői, gróf Széchenyi Ferencz, II. Lipót király valóságos belső titkos tanácsosa, és gróf Széchenyi Ferenczné, azelőtt gróf Széchenyi József özvegye, született Festetics Júlia grófnő voltak. Megkeresztelte (a szülei háznál) róm. kath. szertartás szerint a bécsi szent Mihályról nevezett plébánia akkori kurátora, don Hieronymus Winkler; jelen levén Bárány Péter, a gróf titkára, mint Ardrich Péter jószágigazgató helyettesítője, Festetics Anna grófnő helyett pedig Steidel János accoucheur, kik az István, Mária és Péter nevekre keresztelt grófi gyermek keresztszülői nevében szerepeltek. Eltért már a család attól a hagyományos szokástól, miszerint keresztkomáknak vagy alattvalóik sorából vagy helybenlakó szegényeket, olykor valóságos koldúsokat hívtak meg (ex statu mendicorum), kiknek neveiket az illető anyakönyvekben nem minden megilletődés nélkül olvashatjuk. Cserébe viszont a grófi család számos férfi- és nőtagjai szivesen beíratták magokat tanúknak vagy keresztszülőknek, cselédjeik, jobbágyaik, tisztjeik, vagy ily kitüntetésre bármi czímen érdemessé vált párfogoltjaik házasságkötéseinél vagy keresztelőinél, mi az úr és paraszt, mágnás és polgár között akkor még fennállott patriarchális viszonyról tesz örvendetes tanúságot. Széchenyi Ferencz ekkor 37 éves volt, már 14 év óta boldog férje korán elhúnyt testvérbátyja, József, nálánál egy évvel bár idősb, bájos özvegyének, kivel, pápai engedély mellett (Dispensatione papali in gradu affinitatis primo) Horpácson 1777 aug. 17-én lépett házasságra. E házasságból születtek: György, aztán Alajos, Lajos, Lujza Francziska (Batthyányné, a későbbi apácza), Zsófia (Zichy Nándorné) és Pál, ki Istvánunknál alig két évvel volt idősb, s így gyermek- és tanuló éveit együtt tölthette vele.

Széchenyi Ferencz fényes és sikerdús nyilvános pályafutásának két nevezetes félbeszakítása volt. Kétszer köszönt le minden hivatalairól és méltóságairól s vonúlt vissza a magánéletbe. 1786-ban először és 1811-ben másodszor. A ki nem tudná e rögtöni lelépések okát, az oly kápráztató és sokaknak minden nagyravágyását kimerítő térről, nagyúri szeszélynek vagy épen hóbortnak tulajdoníthatná azokat; a nyilvánosságnak akkori fogyatékossága, a politikai tüntetések (demonstratiók) ismeretlen, vagy figyelmet alig keltő volta, a közvélemény szűk körre szorítkozó kezdetlegessége nem nyújtanának kulcsot e rejtélyhez. De ha hozzávetjük az ismeretes történeti tényeket, melyek emléke a jelzett két időponthoz fűződik: úgy azonnal tisztán áll előttünk s a legszebb világításban tűnik fel a derék magyar mágnás politikai jelleme s következetes hazafisága. Hogy minő kegyben állott József császárnál, azt két oly nemes lélek szellemi rokonsága is megmagyarázza: megértették, mondhatnám megtalálták egymást; szivesen haladtak egy úton, szolgáltak egy közös ügynek, a míg ez tartott: elváltak egymástól, mihelyt elveik s czélzataik ellentétbe jöttek.


3. GR. WILČEK-HÁZ BÉCSBEN, AZ URI-UTCZÁBAN, HOL GR. SZÉCHENYI ISTVÁN SZÜLETETT.


Harmincz éves korában báni helyettes s a báni szék elnöke, királyi biztos, valóságos belső titkos tanácsos s az egybefoglalt, Somogy, Baranya, Verőcze és Szerém vármegyék főispánja, a közigazgatási reformoknak előitéletek, kiváltságok, visszaélések ellenében bizonynyal égető szükségét feltüntető e vidéken erélyesen hozzáfogott az oly jószándékú fejedelem terveinek valósításához; de mikor ez hibás informácziók alapján az egész ország közkormányzatának németesítését rendelte el, mikor az ősi alkotmány tiszteletben tartásáról már többé hallani sem akart, mikor egy gépileg működő, vak engedelmességű bureaucratia szervezéséhez ragaszkodott, mikor e merész újítást, a legjobb akarattal bár, de szánandó tévedésből még az úgynevezett conduite-listák erőltetett behozatalával s egy valóságos árulkodási és kémrendszer meghonosításával élesíté ki, – s felbuzdulásában sem ellenmondást nem tűrt, sem kivételt nem engedett meg: akkor a hazafi s az önérzetes férfiú egyaránt elidegenedett, ha nem is e fejedelemnek személyétől, de modorától és rendszerétől s ennek további eszközéűl nem adhatta oda magát. Félreállott; bevárta idejét. József császár tragikus halála után, – tragikusnak nevezhető, mert népei szeretetét nem birva, tört szívvel kelle kora sírba szállnia, – utóda, a bölcs II. Lipót király s az 1790/91-diki országgyűlés rendei teljes elégtételt szolgáltattak neki. Rangjába, méltóságaiba visszahelyeztetve, egy igén megtisztelő küldetést nyert nemzet és király képviseletében a nápolyi udvarhoz, hol a koronázáson jelen volt királynak a tiszteletére vert emlékérmet kelle átadnia. Ettől fogva az udvarnak és az országgyűléseken képviselt nemzetnek folyvást kitüntetett kegyeltje, a nemzeti múzeumra tett, törvénykönyvünkben beczikkelyezve levő nagylelkű alapítványa folytán az országnak legünnepeltebb férfia, legmunkásabb napszámosa, úttörő íróink bálványa, minden nemesebb törekvésnek legbuzgóbb előmozdítója volt. Újra Somogy megye főispánja, királyi biztosképen a Dráva és Mura folyók szabályozója, tán sejtve is, hogy majd fiának hagyja örökségül a Dunát és a Tiszát, a hétszemélyes tábla elnöke, helyettes országbiró, az aranygyapjas rend vitéze, fő udvari kamarás (Cubiculorum Regalium magister), az ország alsó vidékein garázdálkodó rablócsapatoknak a Frimont huszárok segédletével kiirtója, a mezőgazdák, állattenyésztők egy buzdító mintaképe, stb. Mikor elérkezik az alkotmány újabb felfüggesztése, 1812-ben, mikor Ferencz császár és királyunk, bár atyai érzelmeinek ellenére elhiteti magával, hogy jobb lesz egy ideig országgyűlés nélkül kormányozni, szedni újonczot, kivetni adót, rendezni a monarchia pénzügyeit stb., Széchenyi ismét hátat fordít, ott hagyja másodszor is fényes állását, méltóságait, csakhogy ekkor már törődött testtel és lélekkel, bár csak 57 éves korában végleg visszavonúl a magánéletbe; a napoleoni háborúk súlyos napjai alatt azonban híven sőt lelkesedéssel és egész önfeledéssel teljesítve mindazt, a mit alattvalói s honpolgári kötelességnek hisz, vagy akár példaadásképen szükségesnek lát. Nem érte meg az 1825-diki kibékülést azon korszakalkotó országgyűlésen, mely István fiának napját fölkelni látta. De térjünk még vissza ennek bölcsőjéhez.

A hogy Ferencz nápolyi útjából haza érkezett, nemsokára súlyos felhő borúlt családi boldogsága egére. Nejét, a családanyát kínos, hosszas betegség lepte meg, mely miatt kénytelen volt Karlsbadba útazni s majd Prágában a sógor Desfours háza gyengéd ápolását s vendégszeretetét venni huzamosabb időn át igénybe. Aggódó férje 1794 szeptember közepén indúlt el Prágából hazafelé, hogy – mint maga írja, – gyermekeit a haldokló édes anyához elvihesse, kit, úgymond, «forró könnyek közt Isten oltalmába ajánlva s a jó nővér, (Borbála) és sógor kezeire bízva, hagytam el.»

«Mily nagy félelmet és fájdalmat álltam ki ez útamban, azt csak a jó Úristen tudja. Ő megsegített s megtartá nekem az én Júliámat, Szeptember 26-án minden gyermekeimmel együtt (az egy Pista kivételével) megérkeztem Prágába, beteg nőmhez. Mindnyájunk szeméből örömkönynyek omlottak, hogy még élve viszontláthatjuk őt, de keserű fájdalom fogott el, mikor az előnkbe küldött huszár azzal a hírrel jött, hogy pár nap előtt ismét veszedelmes görcsökkel kellett küzködnie», stb. E néhány sort véletlenűl fedeztük fel Széchenyi Ferencznek egy darab ócska papírra vetett sajátkezű töredék-jegyzetei közt s nem tartottuk érdektelennek, mint e családi élet boldogságát jellemző adatkát ide iktatni. Hézagosan állnak ilyfélék rendelkezésünkre mindaddig, míg majd Széchenyi Istvánnak katona korában haza írt leveleihez s végre évről-évre vezetett nagybecsű naplóihoz fogunk érkezni. Kötve kell hinnünk mindazt, mit saját gyermek- és ifjúkori neveltetése hiányairól, önnön magát, de mellesleg vigyázatlanúl drága szűlőit is elrágalmazva, itt-ott mondogat. A kornak átalános jellemzésére, országunk műveltsége alacsony színvonalára s mindenben való hátramaradásunk feltüntetésére kell és szabad csak azokat vonatkoztatnunk. Az ilyeneknél mindig vastagon színezett, czélzatos túlzásba esett, hogy a még reánk váró feladat nagyságát vagy sürgősségét annál inkább megértesse velünk. Első nevelője, ifjú éveiben mentora s egész éltén át leghívebb barátja, tanácsadója Liebenberg (utóbb Lunkányi) János volt, kit hogy atyja jól szemelt ki e magas tisztre, fentartva különben mindig magának az irány és elvek meghatározását, – azt az eredmény megmutatta. Előttünk fekszik egy az atyától egészen sajátkezűleg írt, de egyúttal az anya aláirásával is ellátott, Czenken 14-ta 8-bris 1801. kelt szerződés, mely az akkori pénzviszonyok közt igen tisztességes (6000 rh. frt) átlagos összeget biztosít 1801-től számított (de sokkal korábban félbeszakadt) tizenegy év múlva (természetesen a teljes úri ellátáson kívűl) e nagy tekintélyben állott pedagógnak, ki mellett azonban egész sora a mindenféle magántanítóknak, köztük híressé vált kitünő szakférfiak, segédkeztek.


GRÓF SZÉCHENYI FERENCZ.
A M. Nemzeti Muzeum birtokában levő olajfestmény után rajzolta Cserna K.



4. GRÓF SZÉCHENYI FERENCZNÉ.
Ernst Lajos úr birtokában levő kőnyomatú példányról.


Jellemző az okírat bevezetése, mely így szól: «Minekutánna vigasztalással tapasztaltam, hogy azon üdőtül fogva, mellytül Liebenberg János úr István fiamnak nevelését magára válolta, említett Liebenberg úr azon plánum mellett, mellyet nevezett fiamnak nevelésére nekie adtam, nem tsak szorgalmatossan, hanem fiamnak különöss előmenetelével és kivánságomnak megelégtetésével eljárt; kötelességemnek lenni tartottam, hogy rész szerént ezen eddig tett érdemeiért, rész szerént és legfőképpen az utóbb teendőkért, ezzel magamat arra kötelezem hitelessen, hogy említett Liebenberg János úrnak, (ha István fiamnak nevelését tovább is nem kissebb szorgalmatossággal az fent említett plánumom szerént egészen elvégzi)» stb. Gondoskodva volt netaláni elhalálozások eseteiről is. Az összeget Liebenberg Sopronban 1810 április 10-én fel is vette. Egy Antonius Poupar presbiter Sopronban (11. máji 1803) latin nyelven nyugtázza a házi káplánsággal együttjárt tiszteletdíját (honesta et sufficienti provisione) a franczia és olasz nyelvből külön adandó oktatásért. Ezen időből maradt fenn egy kedves kis levélke az ifjú növendéktől is, mely két dologról tesz örvendetes tanúságot: egyik, hogy a 12 éves grófocska nem tartozott a koránérő csodaszülöttek közé, kik soha sem tudtak gyermekek lenni; másik, hogy anyanyelve a magyar volt s e ház és e család körében ez volt az uralkodó. A durva papíron lineázott sorokra írt okmány így szól: «Édes jó Pap uram! (Pap Ferencz a családnak meghitt embere, jószágkormányzója volt.) Botsássa meg, hogy tobákot nem küldöttem, mivel nem tudtam mikor mennek el a lovak: de most küldök Pap uramnak egy pipa szárt, mellyet Bonaparte pálczájának hívják.


GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ELSŐ LEVELE ATYJÁHOZ.


Az Évának (egykori szárazdajkája volt, kinek olajban festett arczképe most is megvan a családnál,) pedig küldök két font tobakot, az egyik Bécsi pácz, a másik szagos tobák. Bocsássa Pap uram hogy oly roszszul írok, mivel már éjjel van. Most mink tanuljuk az architecturát Révai főtisztelendő urtul, a ki gyönyörűen tud rajzolni, a magyar nyelvnek és oskolának professora. Már megint tánczolni is tanulunk, hanem még nints bizonyos mesterem. Igen sok dolgom van és már sötét volt mikor írtam, hát többet nem írh(att)am, hanem máskor béhozom. Legkedves(ebb) barátja, nov. 29. 1803. Széchényi István.» Pestről íratott a levél, mert hisz Révai ekkor Pesten volt egyetemi tanár, s tudjuk, hogy mellesleg igen ügyes rajzoló is. Kétséget sem szenved, hogy e jelesünknek Széchenyivel, az atyával, másnemű s komolyabb öszszeköttetései is voltak, melyek bár sokkal utóbb többek között a magyar akadémia végleges megalapítására vezettek. Alig egy hónappal később keltű egy másik levele, de ez már magasabb húrokat penget. A nemzeti múzeumban őrzik nagy csomókban azt a sok köszönő levelét mindazoknak, kiket ő bel- és külföldön a magyar múzeumnak ajándékozott nagybecsű könyv- és kézirat-gyűjteménye több kötetből álló katalogusával tisztelt meg. Külföldi tudósok, uralkodó fejedelmek, maga a római pápa is köztük van, s hazai kitünősegeink, Marczibányi, Mérey, Radvánszky, Baróti Szabó D., Bárótzi S., Batsányi, Buday E., Cserey., Kis, Kulcsár, Verseghi, Virág, Csokonai stb. stb. részesültek ily kitüntetésben, s végre még – saját fiai. Az ifjú Széchenyi István így köszönte meg. (Nagy kerek betűk, vonalzott sorok.) Édes kedves Jó Atyám! Noha én gyenge időm miatt nemis érdemlem-meg a szép Magyar Könyvháznak laistromát és nem is tudhatom meg-itélni elegendően ennek a betsét: még-is adott az én kegyes Atyám; hogy én is példáját valaha kövessem és édes Hazámnak boldogságát, a mennyire tőlem kitelhet, előre mozdíttsam. – Fogok is iparkodni, jól tanulni is, a' hogy tsak lehet, és magamat jóságban gyakorolni, hogy így Édes Atyámnak örömöt tsinyálhassak hálaadásul ezért a szép könyvháznak lajstromáért. Édes Jó Attyának – Pesten 26-ik Dec. 1803. – háláadatos engedelmes fia Széchényi István, m. p. Vajjon az ily benyomások közt növekvő mágnás gyermeknek, ki dadogva is a haza szent nevét emlegeti, érzi, hogy ez irányban tartozásai vannak, s hogy méltó fia atyjának csak úgy lehet, ha ezeket leróni igyekezik, – volt-e szüksége később a megtérés, a magába szállás komoly perczeire, vagy szigorú megpróbáltatások intelmeire, hogy azzá legyen, a mi lett?!

Ennek kapcsában nem hagyhatjuk említés nélkül a derék Liebenbergnek ugyanakkor decz. 27-én kelt levelét. Ez a hálálkodáson röviden átesik, nehogy hízelgőnek látszassék, s az alkalmat inkább arra használja fel, hogy nézeteit az ifjú grófok leendő neveltetéséről bővebben s tartozó őszinteséggel előadja. Nekünk sem lesz érdektelen ezekkel megismerkednünk. Az alkalmasint már fölvetett kérdésre: vajjon a nyilvános (iskolai) vagy a házi (család körében való) nevelés czélszerűbb-e? így nyilatkozik: «Vagynak ugyan a közönsséges (= nyilvános) nevelésnek sokféle hasznai: az szerzi az ifjak között azt a nemes vetekedést, mellynek már annyi Nagy-Ember az ő szerentséjét köszönheti; az szerzi azt a maga tökélletességében bízó bátorságot, mellyel a társaságokban és az ország-gyűléseiben is annyijan a legkevertebb és tsomósabb dolgokat kifejtették; az szerzi a jó ifjak között azt a barátságot is, melly őket annyi veszedelmekbül kirántja, az útjaikon vezeti; s ősz korokban annyi édes érzésekkel tölti sziveiket. Ezek úgy vagynak ugyan és a nemes vetekedés az otthoni nevelésben nem gerjesztetik fel ugyan annyira, de az a jó erköltsű ifjakban, kikben az ő nemes indulatu őseiknek vérek foly és a kiket azoknak nagy tetteik hasonlókra ugy-is szüntelen serkent, talán nem is annyira szükséges, és ezek az ő szülejeknek példáját mindég látván, a virtusnak szépségétül elragadtatván, úgy-is könnyen reá szoktathatnak a kötelességeknek végbe-vitelére és minden szépnek, jónak és nagynak munkálkodására.


5. LIEDENBERG LEVELÉNEK UTOLSÓ SORAI.
A Nemzeti Muzeum birtokában levő eredetiről.


Ellenben gyakorta az a vetekedés, mellynek talpa olly nemes és ditséretes, mivel az ifjuval a maga betsét és érdemét meg esmérteti s mindennapi tápláltatása által éppen a leg nemesebb lélekben leg hamarább el fajúl és annyira nevekedik, hogy később irigységgé válván gúnyoló szemmel nézi társainak minden előmeneteleiket és iparkodásaikat és utoljára emberi korában az az indulat, melly, ha jobb renden tartatott volna, őtet gyors munkálkodásra, fáradhatatlan igyekezetre és talán leg ditséretesebb dolgoknak végbevitelekre-is serkentené, nyilván boldogtalanságának főbb oka leszen és őtet, ha a társátul betsültetésben és szerentsében felül halladtatik, gyötri 's fonnyasztja, – vagy ha az igazság mély gyökereket szivében nem vert, őtet arra-is viszi; hogy mindég győzni szokván, ha máskép nem lehet, más tekervényes mellékes útakon, tsalárd fortélyokkal-is Vetekedő-társának elhagyásán munkálkodik s fáradoz.

Azt a bátorságot is, mellyet a köz-nevelés ád, más útakon talán szintúgy el lehet érni, leg inkább ha a szüléknek fényes állapotjok több vendégeket vonsz a házhoz, a kikkel beszédbe eredni az ifjú népnek is gyakorta alkalmatosság adatik és máshonnan-is tudjuk, hogy az a nemes bátorság tsak nem egészen attul az elhitetéstül függ, hogy az elménk mindennémű tudományokkal, a' szivünk jó indulatokkal bír, hogy tehetségünk és hatalmunk elegendő és a tárgy mellyet előhozunk, jó és igazságos.

Azon barátságnak is, mellynek kötésére az ifjúság szive olly hajlandó, a természete és sorsa tsak ugyan az, a melly a' szereteté. A tapasztalás által még nem okosodott ifjú nem keresi mindég és nem különbözi az igaz érdemet s jó erköltsöket; és igy nem mindég a leg érdemesebb leszen barátja; gyakorta a választásban tsak a víg kedvre, furtsa észre, mulató erköltsökre hízelkedésre és más effélékre tekint; és igy sokszor, a mely inségre magátul soha sem jutott volna, most a' szerette barátjátul arra vezettetik. Ezektül a szomorú következésektül nem kell ott tartani, a hol a szüléknek s nevelőknek igaz és nyilván való a szivességek, melly többnyire a kisdedekkel örvendez és bánkódik, sokszor az ő kisebb vétkeiket elengedni kész; ott az ő szivekben bizodalom gerjesztetik és már a titkaikat is közlik és mindenben tanátsot kérnek. Ekkor boldogok mind a szülék, mind a magzatok.

De még más hasznai is lehetnek az otthoni nevelésnek, a mellyek az előbbenieknél nem sokkal kisebbek. Ha a nevelés közönséges, akkor a tanítóknak-is, hogy az uj munkára uj erőt nyerhessenek, de leg inkább a gyengébb tanítványoknak, hogy a szaporább elmével birókat elérhessék, szükségesek a hetenként adatott nyugalom órák. Hanem ezek utóljára olly erős szokássá válnak, hogy midőn tisztségekre jutandunk, még akkor is ohajtjuk és tsak magunk nem kitsin meg-győzésével változtathatjuk meg ezen természetünket. Már ezt is el lehet kerülni az otthoni nevelésben, ott minden nap egyenlően válthatják fel magokat az órák, és minden nap nyujthat a munka a mulatságnak kezet.

Itt jobban is lehet az ifjúnak természeti hajlandóságát követni és a mint magunkrul tudjuk, hogy ugyan azon dologra nem mindenkor egyenlő kedvel vonattatunk, úgy ezt vagy amazt a munkát választhatjuk, valamint a nevendéknek szíve hajlik.

Az erköltsnek pedig arrul a tisztaságárul, a mellynek betse legnagyobb és a melly, ha egyszer megszeplősíttetett, előbbeni tündöklését és fényességét soha többé vissza nem nyerheti, szóllani nem is akarok; ámbár hogy ez minden jó nevelésben egy a legfőbb tzélok közül és talán tsak otthon tarthatik meg.

Ezek az okok voltak, mellyek Exc-dat-is arra indították, hogy kedves magzatjait, maga intézése szerént, a szemei előtt neveltetné; de abban még más vagyon leginkább, a mellyért Exc. a késő századoktul-is háladatossággal fog említtetni s tiszteltetni. Jól tudta Kegyelmes Uram, hogy egy idegen tsak idegen szokásokat, idegen dolgoknak s történeteknek tudását és tsudáltatását és sokszor tsak idegen fesslett indulatokat adhat, – nem pedig kedves hazánknak és hajdani szokásainknak, rendeléseinknek, törvényeinknek esmértetését, és abbul származó betsültetését és szeretetét. És még is, vagyon-e a társaságos erköltsök között nemesebb a haza szereteténél? – Ezt jól tudván, ámbár hogy az akkori időnek vélekedése és szokása ellene vala, még is leg első volt Excád, a ki a hazának tiszta szeretetétül vonattatván, drága magzatjait hazafiaknak gondviselésére bízta és másokat hasonló tselekedetre serkentett. Számosan is követik már ezt az útat, és Exc. Nevét köszönettel és háláadással említik. És ez a gondolkodás áldott gyümölcsöt bő mértékkel is termett már Exc-nak legöregebb fijában Lajos grófban. Pál és István grófok is, bizvást lehet azt a sorsunk El-Intézőjétül várni, szüléjeket boldogítani fogják és ősz napjaikat örömmel töltve hosszabbitani. Ezek is követik nagy elejiknek ditső nyomdokaikat.

Én pedig melly szerentsésnek tartom magamat, hogy Kegyelmes Uram az utolsó fiára forditatott gondját vélem felosztani méltóztattya és annak részét reám bizni. Szerentsésnek mondom magamat, mert fáradozni Excell. szemei előtt, a ki maga mindég példát mutat mindenben, a munkát olly igazán betsüli, alatta-valóihoz olly kegyes és hogy engem boldoggá tegyen, jövendő sorsomrul olly nagy szivüséggel gondoskodott, – fáradozni mondám, Excád szemei előtt egy olly drága Urfi mellett, kiben a kegyes természet minden adományát bő kézzel öntötte és a ki a legnagyobb várakozásokra is bizodalmas reménységet nyujt, bizonnyára szerentse, és ezért fog mindétig is, mig élek, a háláadatosságnak tiszta lángja szivemben lobogni. Excellentziád Pesten 27 Dec. 1803 hiv alázatos szolgája Liebenberg János.»


ZÁRÓKÉP CSERNÁTÓL.





II.


Széchenyi István saját nézetei neveltetéséről. Az atya intelmei. Gyöngéd fiúi érzelmek (levelek). Napoleoni elvek s világrendszer. Magyar loyalitás. Országgyűlések. Három testvér a magyar felkelő sereghez. Széchenyi István autodidaxisa. József nádor. Belépés főhadnagyi ranggal. Voith őrnagy. Atyjához intézett levelek, 1809. Vallásossága. Győri csata Meskó tábornok veszedelme s megmentetése. Széchenyi érdeme ebben. Insurrectio gyarló fölszerelése. Ertel ezredes levele. Pénzkezelése. Június 14. Visszavonulás. Egyesülés. Elismerő napi parancs. Széchenyi szerénysége. Hunkár.


6. GYŐR.


ESZÜNKBE kell ezeket juttatnunk, hogy ha majd vénülő korában, neveléstani elmefuttatásaiban (Önismeret) panaszra fakad, minő keservesen esett neki az ablakon át irígy szemmel nézni a czenki kertben szabadon futkározó parasztgyermekeket, míg neki dohos szobában, csak az Orbis pictus gyarló képeiből lehetett megismerkedni a természet szépségeivel s fáradságosan kelle bemagolni a Quae maribust és Simplicium legest, holt latin nyelven, melynek az életben alig vehette hasznát. Vagy, mikor azt mondja, hogy neveltetése, a mennyiben ilyennek nevezhető az a viszony, a melyben szülőihez állott (!?) már 17 éves korában félbeszakadt, a mi különben az 1809-diki franczia háborúban és a magyar felkelő nemes hadsereghez (insurrectio) soroztatásában leli természetes magyarázatát és hogy ekkor oly tudatlan (helyesebben: tanulatlan) volt, minő egy, e pályára soha nem készült fiatal siheder csak lehetett. Atyjának, kinek, mint láttuk, szeme mindig rajta függött, bizonynyal a jó Liebenberg által előadottakon kívül még más okai is lehettek, melyek arra indították, hogy az akkori nyilvános iskolákba járatás felett a házi nevelésnek adjon elsőbbséget, mi mellett azonban a nyilvános próbatételeket (exament) el nem engedte; de a mi Istvánt illeti, ő sokkal inkább szeretett volna nyilvános iskolába járni s szabad versenyre kelni iskolatársaival, semmint az előkelő ifjurak kiváltságainak részrehajlását látszólag a maga számára is igénybe venni. Jókora legénykoráig, – így írja, – nagy hetykén abban a hiedelemben ringatta magát, hogy testileg igen erős, holott a gyengébb emberek közűl való volt. Többszöri mérlegelései átlag 120 fontnál több testi súlyt nem mutattak. «Oda haza, – úgymond, hízelgő cselédektől környezve és rossz példák elkerülése végett isoláltan tartva, ugyan mikép nyílhattak volna meg szemeim?» – «Ha nyilvános tanodába járok, tanuló társaimmal contactusba jövök s ezek néha jól földhöz vágnak, sőt ütlegekkel is megtisztelnek, élhettem volna-e tovább azon kéjábrándban?» – – «pedig a legkisebb, legközömbösebbnek látszó eset is, mely az embert hiuságából, öntúlbecsüléséből kivetkőzteti, az embernek igazi kifejtésére, kitisztítására, felemelésére nézve csak üdvös lehet.» «Lelki tehetségeim igen lassan fejlődtek, igen későn érlelődtek, felette nehezen és keveset tanultam.» «Ámde azért minden examen után, melyen mindig szerencsésen átestem, stereotyp ezen nagy igazság, vagyis óriási hazugság ragyogott tanodai bizonyítványaim lapjain: calculum eminentiae meruit.» – «Kímélni akartak. Úgy bántak velem, mint puposhátúval, kinek pupját szemére lobbantani nem gyengéd, nem lovagias.» – – (Önismeret.)

Tehát kényeztetéssel rontották! Vajjon?

Olvassuk csak meg atyjának 1817 május 17-én kelt bucsúzó levelében hozzá intézett intelmeit. «Becsüld meg, – mondja többi közt egy helyen, – becsüld meg származásodat, nehogy annak szégyenére válj s nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót, nehogy testi gyengeségedet s magadtartásod satnya voltát olyan okoknak tulajdonítsák az emberek, melyekben ártatlan vagy ugyan, de a melyek benyomása az embereknél maradandó szokott lenni, kik mai napság a külső megjelenés züllöttségét többnyire s tán nem is alap nélkül, az élet korai és túlfeszített élvezetének rovására irják. A születésére való nevetséges elbizottsághoz hozzá járul az ifjaknál többnyire az eszökre való elbizottság, mintha ezt is szükségkép őseiktől örökölték volna; holott a tapasztalás épen az ellenkezőt mutatja.» «Ha tanulmányaidat szülőid akaratához képest teljesen bevégezted volna, ugy előbb szerezhetted volna meg magadnak azon ismereteket, melyeket most utólagosan pótolni ügyekszel.» «Mindazt, a mi egy állam kormányzatához, egy hadsereg vezérletéhez, a család jogai megóvásához s a haza hasznos szolgálatához megkívántatik, lényegében ezentul kell még megtanulnod» stb. Ezután tanácsokat ad neki, minő könyveket olvasson s hogy idegen nyelveket tanuljon, mert erre egy-két külföldi országnak futólagos beutazása még nem elegendő, stb. Alattvalóit, jobbágyait, tisztjeit különösen atyáskodó figyelmébe ajánlja, a földi javakat, mint a jó szerencse véletlen ajándékát, nem annyira sajátjának, mint kezeire bízott letétnek kell tekintenie, melyről egykor, hű sáfárként, a mindenek urának számot fog adni. Jó szivét is, melyet örömmel ismert fel benne, az Isten különös kegyes adományának nézze s ápolja a jótékonyságra, szánalomra s nemes érzelmekre való, vele született hajlamát; de vigyázzon, nehogy ez is gyengeséggé fajuljon s hiúság által tévútra csábíttassék. Különösen óva inti a hízelgőktől, kik tehetségeit, nem is mindig őszintén, túlbecsülve feledtetnék vele a kellő szerénységet s örökös tömjénfüsttel szédítenék meg. Legokosabb az, úgymond, a ki belátja saját tudatlanságát, mert csak az ügyekszik mindig jobban tökéletesíteni magát, nem pedig az, a ki elhiteti magával hogy már mindent tud, minden felett ítélhet stb. «Istennek ingyen adományai», nem feledi ezt hangsúlyozni, – «úgyis, már szerfeletti önszeretetre indítottak, mely egyelőre gyermekes hiuságban, becsérzésben és hirvágyban nyilatkozik, de idővel okvetlen a kevélységnek, irígységnek s a nagyravágyást kísérő minden egyéb bűnöknek fog szülőanyjává lenni!»

Az öreg Széchenyinek e szellemi végrendelete az István fiához intézett e bucsúja és atyai intelmei oly mély vallásos érzületnek s a mellett oly felvilágosodott s világi előitéleteken felül emelkedett életbölcseségnek, oly tiszta emberszeretetnek és szigorral párosult szülői gyengédségnek nyilatkozása, hogy túlzás nélkül nevezhetem azt egy evangeliumnak. Méltó társa a szent István királyunk, Imre herczeghez intézett amaz atyai intelmeinek, melyek örök emlékül törvénykönyvünkbe iktatva maradtak reánk. (Corpus juris Hung. Decretorum liber I.) A ki a Széchenyiek életrajzi adataival foglalkozik, jobbat nem tehet, mint ha a becses okiratot, mint alapvetőt és kiindulási pontot, egész terjedelmében könyvébe fölveszi. Hogy Széchenyi István mennyire szivére vette ezen, más alkalmakkal bizonynyal élőszóval is többször ismételt intelmeket, azt egész élete lefolyásán kívül az is tanúsítja, hogy a megsárgult levelet, melyre írva vannak, külön tokba foglalva mindig magánál viselte. Akkor is keblén volt, mikor az épülő lánczhíd alatt egy csónakról a Dunába esett, átázásának nyomai megmaradtak rajta. A derék Crescence utóbb sajátkezűleg lemásolta mindegyik fia (Béla és Ödön) számára.

De a családi kegyeletet, az egymás iránti gyengédséget és szeretetet semmi sem tünteti fel meghatóbban, mint a köztük az élet különböző viszonyaiban évek során folyt levelezés, melynek immár nagy választéka áll, gróf Széchenyi Béla szivességéből, rendelkezésünkre. Mikor Széchenyi született, már akkor nagyban folyt az európai válság s élénken foglalkodtatá az elméket világszerte a régi és az új eszmék összeütközése. Alig volt ember, a ki föl ne vetette volna magának a kérdést: vajjon a dolgok fennálló rendje örökké fenn fog-e állani? vagy minden halomra dől s győz minden irányban a forradalom? Hozzá köté mindegyik saját reményeit, aggályait. Napoleon, kinek szellemereje mindent magába foglalt, a mi e korban felmerült, hatalmas egyéniségén kívül nagyságát és sikereit az eszméknek is köszönheté, melyek varázsa nevéhez fűződött.

A mint ez eszmékhez hűtelen kezde lenni, hüledezett iránta a lelkesedés is, majd ellene fordult a közvélemény. Könnyű volt a régi világrend híveinek a tömegek egy részét legalább magokhoz hódítani, a forradalomtól eltanult jelszavakkal, szabadság, népjog, nemzeti becsület emlegetésével mozgásba hozni: azért nem volt érdemes annyi vért ontani, annyi pusztulást, annyi szenvedést tűrni, hogy a népek csupán urat cseréljenek. A hadviselés titkait is lassanként eltanulták s legalább föllélekzettek a rettegéstől, mely a franczia híres tábornokok, de főleg a nagyságok legnagyobbikának már csak közeledése hírére is földhöz verte őket. Két osztrák főherczeg, mindegyik fenkölt magas szellemű, Károly és János állottak e mozgalom élén.

A népekhez intézett ébresztő szózatok és felhivások egy Gentz tollából eredtek, ki utóbb Stadion után Metternichnek lőn legkedvesebb embere s fájdalom, a szabadságtipró híres congressusok örökös jegyzője s publicistai téren népszerűsítője. Napoleon a maga részéről, a mily megvetéssel viseltetett már ekkor minden alulról feltoluló szabadelvűség iránt, úgy más részről egy perczig sem ingadozott azt, hol idő és körűlmény engedték, a maga czéljaira felhasználni. Lengyelország visszaállítása egy pillanatban egészen tőle függött; tudjuk, mily szomorú csalódás várt e szerencsétlen nemzetre, érte rajongó s tűzbe menő vitéz fiaira.


7. KÁROLY FŐHERCZEG.


Hasonló csalódás várt volna a magyarokra, ha politikai józanságot és loyalitást megtagadva a ravasz imperator proclamatiói által elszédíttetni engedik magokat.[2] Sokszor volt alkalom, parlamenti vitatkozások terén, a nemzetnek e válságos időkben tanúsított hűségét s dinastikus érzületét dicsekedve, tán szemrehányólag is, fölemlegetni. Széchenyi nem egy alkalommal nyomatékosan hangsúlyozta, – s ez kifelé és befelé egyaránt szólt, – hogy az egész országban nem találkozott egy áruló, ki annak a kísértésnek engedett volna. (P. o. 1840 apr. 22. a pozsonyi dietán.) Az ősi alkotmány visszaállítása által kiengesztelt nemzet sietett hűségének, áldozatkészségének szóval, tettel, jeleit adni. A már 1791-ben kimondott elv alapján, 1796-ban 50,000 újonczot s a 340,000 főnyi «császári-királyi» hadsereg élelmezéséhez aránylagos hozzájárulásukat, 1802-ben már az első békekötés után újra egy 64,000 főnyi magyar hadsereget (exercitus Hungarici), 1805-ben pedig kimondatván, hogy a monarchiát fenyegető veszély nem kisebb, mint az 1741-diki volt (t. i. Mária Terézia alatt!) a nemességnek s mindazoknak, kik e név alatt értetődnek, átalános felkelését, 1807-ben nagyobb biztosság okáért ismét 12,000 újonczot a béke eszközeinek s ország rendezésének gondjai mellett is, többek között Széchenyi Ferencznek a nemzeti múzeumra tett nagylelkű ajánlata beczikkelyezésével (Art. XXIV.) egyidejűleg, nagy lelkesedéssel ajánlották meg a rendek. A következő országgyűlést (1808) Mária Ludovika királyné koronázása s a nevéről nevezett magyar katonai akadémia alapítása (Art. VII.) tette emlékezetessé, melyre első Festetics György ajánlott fel 40,000 forintot, s a többi országos rendek, tehetségeikhez aránylag egymással versenyezve nyitották meg erszényeiket; neveik törvénykönyvünkben megörökítve állanak. Mind a mellett, hogy az áldott békét (alma pax) biztosítottnak lenni vagy hitték vagy állították, nem mulasztották el az általános felkelés szervezése módjáról s újabb 25,000 újoncznak kiállításáról is idején gondoskodni, fentartva, mint önként érthető, mindannyiszor az egybehívandó országgyűlések alkotmányos jogait, nyomatékos hivatkozással régibb és -újabb szentesített alaptörvényekre. S ez így ment mindaddig, míg a világbéke Napoleon teljes leveretésével biztosítva nem lett.

A törvény, a birtokaránylag kivetett terheltetés mellett minden családtól csak egy tagnak személyét kívánta. Miként felélt meg e kötelességének Széchenyi Ferencz? Úgy, hogy mind a három fiát elküldötte a csatatérre: a már 28 éves és házas Lajost, a 20 éves Pált és a legifjabb 18 éves Istvánt; veje, az utóbb szerencsétlen sorsot ért Zichy Ferdinánd (Zsófia férje), már korábban is a császári zászlók alatt szolgálván. Ez azalatt történt, míg Széchenyi Ferencz ellen egy 34 vádpontból álló feladás a bécsi kormány titkos aktái közt várta, csak évek múlva napirendre kerűlt, (különben kedvező) elintézését. Ily egy adat megérteti velünk a József császár hivatalnoki rendszerének gyűlöletes voltát, megérteti a titkos feladók ellen hozott törvényczikkeket (l. 1805: v. stb.) s ezeknek bár megalkotása után is oly gyakran ismétlődő panaszokat és epés kifakadásokat. Évek múlva egyszer az országgyűlésen ily kifakadásra ragadtatja magát az ifjú Széchenyi is, mikor az elnöklő nádor, nagyobb bajtól félve, röviden megvonja tőle a szót.

Hogy az öreg nem szivesen engedte át ezt a legkisebb fiát, azt fentebb közlött atyai intelmeinek egy helyéből kivehetjük, hol rosszalását fejezi ki iskolai tanulmányainak befejeztetésök előtti oly korai megszakítása felett, mely, mint látni fogjuk, ideiglenesből véglegessé vált. Ez tovább képződését önerejéből, főleg idegen nyelvekben, és miről fogalma is alig lehetett, a katonai pályán nélkülözhetetlen szaktudományokban való jártasságnak utólagos megszerzését tette szükségessé. Lelkiismeretesen, bámulatra méltó szorgalommal és kitartással járt el ebben, úgy hogy nemcsak lóidomítás dolgában, miben tekintély volt, de a stratégia, hidászat s technika terén is rövid idő alatt egészen otthonosnak érezheté magát s kétséget alig szenved, hogy a tudomány akkori színvonalán állott. Két dologról tesz ez meglepő tanúságot. Egyik a született talentum, ész- és akaraterő mindent legyőző hatalma; másik az élet iskolájának, a közvetlen szemléleten alapuló tapasztalásnak nagy fölénye minden, könyvekből merített tudákosság és szürke elmélet fölött. Akár ódon kifejezéssel autodidaktának, akár modern szóval selfmade-man-nek nevezzük: az elsők közé látjuk őt emelkedni; sőt nem ritkán fölibök is. Az öreg úgy tett, mint szigorú, de jó atyák szokása, kik szemben dorgálják ugyan fiacskáikat, de kéz alatt el nem mulasztják sorsukat könnyebbíteni s önként választott életpályáikhoz az útat egyengetni. Írt József főherczeg nádornak, ki iránta s az egész család iránt mindig jóindulattal viseltetett s ajánlotta, úgyis mint a nemzeti hadsereg törvényszerinti fővezérének, hathatós pártfogásába fiait, nem vetve meg ezúttal, úgy mint elvben tette, a magas születés azon előnyét, miszerint az ifjú urak ne épen a pórnép fiaival vagy középrendűekkel egy sorba kényteleníttessenek állani, hanem egy-két lépcsővel magasabbról is kezdhessék carriérejöket. A nádor (Orosháza, 1809 márczius 26.) azt a tanácsot adja neki, hogy miután a táborkarnál (Generalstab) közvetlen csak elméletileg és gyakorlatilag kiképzett és vizsgázott tisztek nyerhetnek alkalmazást, fiainak előbb valamelyik vármegyénél szerezzen – mi könnyű volt –, az illető felkelő csapatnál tiszti rangot, a mi aztán további előléptetésöket lehetővé fogja tenni. Ez a lehetőség, alkalmas tisztek, hiánya miatt, hamar beállott és egy hónap sem tellett bele, 1809 április 7-én Pál és Ferencz grófok egyidejűleg főhadnagyi rangot nyertek a würtembergi huszárezrednél. A kezdet tehát elég könynyen ment, de annál váratlanabbul fennakadt később: gondoskodva volt róla, hogy a sudar fák egekig ne nyúlhassanak. Csakis első hadjárata után, melyről azonban kicsinylőleg szeretett beszélni, érhette el a törekvő ifjú főhadnagy azt az örömet, hogy Voith őrnagy jóakaratából czímét, mint a főhadiszállásnál (General- Quartiermeister-Amt) alkalmazott tiszt, e minőségének kitüntetésével toldhatta meg (Pápa, 1809 augusztus 12.), mit atyja kétségkívül nagy elégtétellel vett tudomásul.

Szüleihez a világba kilépte óta folyvást szinte megszakítás nélkül intézett leveleit nem lehet megindulás nélkül elolvasnunk. Majd a véghetetlen gyengédség, szeretet és tisztelet naiv, gyermeteg kifejezései hatnak meg, majd látkörének tágulása, jellemének férfiasodása, s világnézetének komoly és önállóságra törekvő iránya kelti fel érdeklődésünket. Ne zavarja élvezetünket a német szöveg s akkori divat szerint helyes- vagyis inkább helytelen irás, a jó bécsi, lerchenfeldies tájszólás szerint, melyet, mint tudva van, Ferencz császár is annyira kedvelt. A megszólítás mindig: Euer Gnaden, geliebter Vater, s a végén soha sem mulasztja áldásukat kikérni. Első levelét még Czenken írta meg, mielőtt a meleg fészekből kiröpült volna. (aprilis 11.) Meghatott szivvel bár, de mégis örvendezve mond köszönetet mindazokért a sok jókért, melyekben a szülői házban érdemetlenűl részesűlt s melyeket soha sem fog meghálálhatni. Nem is szavakkal, hanem tettekkel akarja háladatosságát bebizonyítani. Igyekezni fog mindenben szülőinek örömet szerezni s mindent eltávolítani, a mi őket búsíthatná, miután csak úgy lehet boldog, ha megelégedésüket kiérdemelheti. A pályának, a melyre lép, becsületére akar válni. Hisz mindene, vére és élete, a királyé és hazáé; övé csak az a tudat maradjon, hogy mindenkor híven, becsületesen teljesítette kötelességét. A mit szülőitől tanúlt, azt fogja egész életén át követni s járni az erény útján. S ha évek múlva bebarangolva a világot, visszakerűl jó szülőihez, velök együtt, levetve az élet nehéz porhüvelyét, örök üdvösségben boldogan fogják Istent, mint végczéljokat magasztalni. Haladva biztosan a vallás és az erény azon egyenes útján, melyet jó szülőik intéseikkel és élő példájokkal kijelöltek, soha sem fognak ők (itt nyilván testvérje Pál nevében is beszél) holmi külföldi hírlapok és politikai divatok téves ösvényeire kitérni s megvetve az úgynevezett felvilágosultak kápráztató téves tanait, könynyen fogják viselni, mint a régi jó keresztények, az élet bárminő bajait és viszontagságait, stb. Ez a mély valláserkölcsi érzület húzódik végig, hogy egy később híressé vált frázisát alkalmazzam, «veres fonalként» levelein, irásain s szívélete minden nyilvánulásain; daczára annak, hogy szemei jókor megnyíltak a józan szabadelvűség sugarai előtt, a felvilágosodásnak, haladásnak ellenségei őt táborukban harczolni soha nem láthatták, bármilly forrón óhajtották is. Az elmék akkori forrongásában s az eszmék össze-visszazavarodásában mindennapi dolog volt, hogy a szabadság, a haladás legmérsékeltebb barátai is nyomban a legvadabb forradalmi szenvedélyek és izgatások gyanújába jöttek. Így p. o. egy cseppet sem csodálkozhatunk, ha az öreg Széchenyit, a pietismusba és búskomorságba esettet, egy könnyebbvérű kortársa, egy Viczay, gúnyolódva úgy jellemezte, mint a kit fölváltva egyszer atheistának és szabadkőművesnek, máskor dühös patriotának, aztán meg ósdi conservativnek, végül feszületrágónak s bigott olvasómorzsolónak ismertek. Ily könnyen félremagyarázható hangulatok, a Széchenyieket általában jellemző, idegességig menő túlérzékenység és különczködéssel határos eredetiség mellett, fiain is többé-kevésbbé észlelhetők valának, legsúlyosabban, igazi tragikus kifejlődésben Istvánon. Az ifjú kedélyben most még csak éles szemnek is alig látható zsenge csirái tünedeznek itt-ott fel e szomorúan érdekes lélektani tüneménynek.

Az évnek, melyről most beszélünk, szűkebb magyar szempontból, legnevezetesebb eseménye a győri ütközet s magyar felkelő seregünknek ez alkalommali viselkedése volt, mely hosszú időre szinte példabeszéddé vált. Fentartotta magát a jelszó: «Reterálj, reterálj, Komáromig meg se állj!»

A győztes franczia császár nagy haderővel, melyet útközben a leigázott Németország csapataival egyre erősített, a Duna felöl jött mind közelebb monarchiánk és országunk határaihoz. Károly főherczeg szétszórt csapatai, daczára egyes dícséretes erőfeszítéseknek, nem birták előnyomulását gátolni. Hansen, Abensberg, Landshut, Eckmühl s már az Inn folyón innen Ebelsberg jelzék diadalútját. Május 13-án Bécset bevette. A főherczeg a híres Marchfelden várta csatára, mely Aspern és Eszlingennél két napig tartott s nagy áldozattal bár megtörte győzhetetlen hírnevének varázsát. Hetekig kelle vesztegelnie s az Olaszországban babérokat arató mostoha fiát, Beauharnais Jenő herczeget, segítségűl fölrendelnie. Ennek János főherczegben akadt méltó ellenfele, ki Sacilénél egyszer meg is verte, de országunk szélein egész Győrig felvonulását s itt csak úgy mellesleg kivívott győzedelmét nem birta megakadályozni. A várat is elvesztettük s az itt kifejtett ellentállásnak másik czélját is, késleltetni az ellenséges hadsereget, hogy a döntő véres csatára Wagramig fel ne érhessen, eltévesztettük. Csak egy hajszálon függött, hogy a mi gyakorlatlan és fölszereletlen magyar hadseregünknek Meskó tábornok alatti 5000 főnyi egy osztálya mely még soha tűzben nem volt, úgy az ostromlott erődítésektől, mint a hadsereg zömétől elszakíttatván, élve vagy halva a győzőnek hatalmába ne essék, különben minden czél és haszon nélkül teljesebbé teendvén annak könnyű diadalát. Hogy ez nem történt, abban az ifjú Széchenyi főhadnagynak is van, még pedig nem csekély érdeme, melyről azonban alig beszéltek az emberek s alig tudtak valamit eddigi életírói. Sterbetzi báró Voith vezérőrnagy, táborkari főnök, volt e nevezetes visszavonulásnak tervezője és szerencsés végrehajtója, mely azonban sokkal fényesebb eredményű lett volna, ha mindenben az ő utasításait teljesítik vala. A két ifjú Széchenyit, mint a család nagy tisztelője, ő vitte el magával a táborba; Pált április 1-én, Istvánt 23-án s vette az utóbbit különös előszeretettel oldala mellé. Lajos külön 20-án indúlt s május 9-én esküdött zászló alá. Atyjok 10-én kísérte el őket és az induló kész csapatot Dömölkig. Hogy 18-án már egész erővel hozzá fogtak a dologhoz, azt Istvánnak e napon a győri sánczok közűl édesanyjához írt soraiból láthatjuk. Egy szabad pillanatja nincs, így irja, mert mindennap már fél három órakor fölkel s csak éjfél után fekhetik le, az egész számadás terhe, több mint 30,000 frtról reá nehezedvén. Nem sokára elkészül az egész munka s epedve várják az ellenséget, kit bizonnyal vissza fognak verni. Az őrség most még ugyan csekély, de napról-napra növekszik. Helye a táborban neki már ki van jelölve s ő ezt meg is fogja védeni, mert abban biztos, hogy királya és hazája iránti kötelességét mindig híven fogja teljesíteni. Mindnyájan, még a munkás parasztok is, a legjobb érzülettől vannak eltelve, az ellenségtől senki sem fél, biztosra veszik a sikert. Várják Gomez altábornagyot. Ezt nevezte volt az egész magyar fölkelő hadsereg vezérkari főnökévé Károly főherczeg, a monarchia összes haderejének fővezére. Az ifjú tisztnek, úgy látszik lovakra volt legnagyobb szüksége, mert egy (Czebrián-féle) pejló és egy lovász állott csak rendelkezésére, mikor 8000 munkást kellett igazgatnia s vagy 7000 ölnyi vonalon naponta többször végig nyargalnia. Alezredese (Ertel) sokat tartott erre, nyomban saját erszényével is kínálta, csakhogy elegendő és jó lovakkal lássa el magát, mert, mint mondá, a többi tisztek egyikének sincs módja reá s így ő néki kell a többiekért is helyt állani. Még behatóbban ír ugyanezen időtájban atyjának. Percznyi nyugalmok nincs, minduntalan fegyvert ragadnak, de hiába, nagy lárma semmiért; bámulja az őrség bátorságát, mely soha sem lankad s elszántan néz a halál elébe; előőrseik mindig visszaverik a vakmerő támadásokat. Ismétli, hogy egyedüli vágya mindenben drága szülőinek nyomdokait követni s azok megelégedését kiérdemelni. Ezt bírva könnyen fog viselni mindent s játszva végezni oly feladatokat, minőket előbb lehetetlennek tartott, ha órái tán meg vannak már számítva, vígan néz a jövőnek elébe. Köszöni újra jóságukat, a pénzt, a lovakat. Hisz szülői oly jók, hogy őket minden ember szereti, de lám gyermekeik is jók, kivéve, teszi hozzá, a kis Pistát (Stefferlt), mert az még egy nagy szeleburdi. A kapott 25 aranyat az üngébe varratja, hogy szükség esetében, p. o. ha elfognák, elővehesse. Haderejök létszámát különben már 25000-re becsüli, s mi volna az, teszi hozzá, a mit le nem győznének, minő hatalom merne nekik ellenszegülni, minő erő volna képes zárt soraikon áttörni![3] Még tréfálódzik is egy szép asszonyságra, ki mindnyájokat elbájolta s véletlen szerencsének veszi, hogy nem neki volt párbaja miatta. A jó Liebenbergről is, kit nem rég, mint pedáns nevelőjét ismertünk meg s ki a táborban nem is üres kézzel meglátogatta, a legszivélyesebben emlékezik, aztán sorba veszi a család összes tagjait, mindig magával együtt említve Pál testvérbátyját, kivel közös szálláson volt. Pár nappal az ütközet előtt (jún. 7.), ismét alkalmat nyert atyját hogylétükről értesíteni. Nyugtalanút várják, de félelem nélkül, az ellenséget. Legközelebbi levele már Komáromból kelt (jún. 18.), az ismeretes szomorú emlékű katasztrófa után. Hogy nem érte be a reá szabott folytonos foglalkozással és készülődéssel, hanem keresve-kereste a közelebbről való megismerkedést is a franczia előőrsökkel, azt Ertel alezredesnek atyjához írt egy rövid leveléből is (máj. 18.) eléggé kivehetjük, melyben dícséri az ifjú gróf szolgálatkészségét és ügyességét, de korholja egyúttal bátorságát is, melynek fékentartására már profóz büntetés alatt megtiltotta neki, hogy világos parancsa nélkül ne merjen többé puskatűzbe menni. Majd ő tudni fogja mikor lesz erre a kellő pillanat s akkor el is fogja küldeni. Nagylelkű atyjának, ki mind a három fiát kész feláldozni, hozzá méltó e szülöttje teljesen feladata magaslatán áll. Ha aztán ott vész a csatatéren, vele együtt fogja megsiratni, de ha visszatér győztesen, mint egy hős fog a világ előtt állani! stb.

Ez a b. Ertel alezredes, később oly feltétlen bizalommal viseltetett Széchenyi István, mint kezelő tisztje iránt, hogy mikor ez a reá bízott pénzekről nagy szorgalommal elkészített számadását, összes mellékleteivel hozzá elvitte, röviden így végzett vele: «Édes Széchenyim! nekem itt, hazám szolgálatában első kötelességem e sánczmunkákat lehető leggyorsabban elvégeztetni; ha én időm legjavát számadások vizsgálatával, napszámosok fizetésével s rendben tartásával töltöm el, úgy nem fogok ráérni a dolog lényegére s hazámnak nem jó szolgálatot teszek. Én tehát mindezeket önre bízom, a számadással együtt. Önnek olyan képe van s családja olyan, melynek soha egy tagja sem követett el valami gaztettet, sőt mely mindig a jó ügy mellett volt s életet, vért és vagyont kész áldozni a hazáért: hogy bátran egészen önre bízhatom magamat.» S ezzel egyik csomag bankót a másik után olvasatlan kezére adta, a számadást pedig összes mellékleteivel kidobta az utczára.


8. A SZABADHEGY MELLETTI CSATATÉR.


Ettől fogva az ifjú főhadnagy fizetett, a míg abban tartott s a mi megmaradt, azt visszavitte főnökének. Jellemző kis adat az akkori viszonyokra! Így jó atyjának figyelmeztetése is, hogy számadásait a lehető legpontosabban vezesse, a mit különben is tett volna, egészen kárba veszett. Ifjú tiszttársai, kikkel mindig jó pajtásságot tartott, váltig szutyongatták (tréfából persze), hogy egy pár ezrest miért nem dug félre közös használatra.

János főherczeg, kinek a mi nádorunk elvileg ugyan nem, de tényleg alárendeltje volt, Mecséry altábornagygyal egyesülvén, főhadiszállását Győrbe tette, a sereg zömével pedig Szabadhegynél s a pápa-székesfehérvári országúton foglalt állást, otthagyva a nádorral való korábbi megegyezés ellenére egy sokkal előnyösb pontot Csanak és Gyirmót előtt. Június 13-án délután két órakor élénk harcz fejlődött ki, mely változó szerencsével egész az éj beálltáig tartott. Ez csak előjáték volt, mely daczára fölkelő lovasságunk vitéz magatartásának, kétszáz halottunkba és sebesültünkbe kerűlt s nem váratlanúl bár, nagyon is kitüntette, hogy újoncz seregünk a szokatlan lövegtűz hatását nem birja ki. Másnap, június 14-én, volt a döntő csata. A franczia hadvezér, Jenő herczeg, bár Macdonald tábornoktól cserbe hagyatva; déltájban megkezdette a támadást. A mi fölkelő lovasságunk órákon át nyílt téren s tétlenségre kárhoztatva, minden fedezet nélkül, volt kitéve 24 ágyú folytonos tüzelésének s mikor rohamra került a sor, alig nehány percznyi küzdelem után, teljes felbomlásban hátrált meg. Ily «tűzpróbára» kitenni az újoncz sereget minden szakértő véleménye szerint menthetetlen hiba volt. Daczára egyes pontokon, főleg a fővezér szeme előtt kivívott előnyöknek s egyesek által itt-ott kifejtett hősies bátorságnak, délután öt órakor az általános visszavonulás rendeltetett el, mely 15-én parancs nélkül bár, de mintegy ösztönszerűleg egész Komáromig folytattatott. E hadi műveletre semmi előleges intézkedés nem történt. (Gömöry G.) A vár maga, csak több nap mulva esett komoly ellentállás nélkül a francziák birtokába. (Jún. 24.)

Fontos dolog volt akkor gyorsan és biztosan értesíteni a nádort az egész elkülönített Meskó- féle hadtest (5000 ember, 10 ágyú) hollétéről s a sereg zömével hol és miként lehető egyesüléséről.


9. BEAUHARNAIS EUGEN HERCZEG.


A Dunának mindkét partja Gönyőig ellenséges csapatoktól levén megszállva, a személyes bátorság és ügyesség nem kis foka kívántatott ily kényes megbízatáshoz. Nem közönséges kitüntetésnek vehetjük tehát, hogy a derék Voith őrnagy, mint táborkari főnök, e czélra az ifjú gróf Széchenyi Istvánt szemelte ki. A Meskó hadosztályának e visszavonulása s az ellenség háta megett Chasteler altábornagy hadtestével, sok viszontagság után, július 19-én végrehajtott szerencsés egyesülése e hadjárat egyik legnevezetesebb mozzanatát képezte. Részletes leírását adja e hadműveletnek Voith a császárhoz beadott s Széchenyi Ferencznek is, családi levéltára számára hiteles párban megküldött hivatalos jelentésében (1810 nov. 17. L. Hadtört. Közl. VII.) Az ifjú István gróf is jelen volt a hadi tanácsban, melyben az egybegyűlt tábornokok, táborkari- és főtisztek előtt a helyzet megbeszéltetett s a becsület megmentésének és tisztességes menekülésnek útja és módja kijelöltetett. A futárnak éjszaka kelle (14-én) a Dunán vékony csónakon áteveznie s ezer életveszélylyel daczolva, titkon és gyorsan az előre ki nem tűzhető ponthoz érkeznie, mit minden várakozást kielégítő módon teljesített. Ezt Voith, ki ez érdemeiért a Terézia vitézrendet kapta, melyet különben már korábban is (Ulmnál) megérdemelt volna, – úgy az öreg Alvinczy tábornagyhoz, mint József nádorhoz küldött jelentéseiben, nyomatékosan kiemelte. Ennek köszönhető azon legmagasb kitüntetés, melyben maga a főhadúr (aug. 25-én) egy legmagasb megelégedésének kifejezést adó napi parancsban részesíté. A nádor Davidovics táborszernagy, kerületi parancsnokot, ki távollétében helyettesítője is volt, Tatán aug. 26. kelt levelében értesíté, hogy ő felségéhez, b. Meskó tábornok jelentése alapján intézett előterjesztésére Meskó maga a Terézia vitézrend commandeur-keresztjét, Voith őrnagy azon rend kiskeresztjét, Keglevich tábornok, Esterházy ezredes pedig és Széchenyi István, a vezérkarhoz beosztott főhadnagy, a teljes megelégedés (Meine volle Zufriedenheit) kifejezését kapák jutalmul.[4] Ez Tatán, az ott tartott szemle és fényes ünnepélyek alkalmával, Ludovika királyné nevenapján s ő felsége jelenlétében hirdettetett ki.


10. BÁRÓ MESKÓ JÓZSEF ALTÁBORNAGY.


Bármily sokat adott Széchenyi szüleinek s különösen atyjának róla való véleményére, annyira nem feküdt természetében a dicsekvés, hogy mindezekről, hozzája intézett különben oly érdekes és elég részletes leveleiben egy szóval sem emlékezik meg. Bízott benne, hogy másoktól tudják meg: annál kellemesb lesz meglepetésök. Innen van, hogy ezen s később még nevezetesebb hadi tetteiről idegen forrásokból kell sokszor a legérdekesb adalékokat összeszedegetnünk; míg saját feljegyzései nyomán majd nem egyszer védelmére fogunk kelni önönmaga ellen.

A francziák haderejét jól fegyelmezett s csataedzett 35,000 főre (köztük 10,000 lovasság) a miénket 45,000-re (de az insurrectiónak és várőrségnek is beszámításával) becsülték; a két sereg vesztesége 7-8000-re ment, miből a francziák csak 2000-et ismernek be.

A vereséget Széchenyi, atyjához (jún. 18.) írt levelében a még soha tűzben nem állott felkelőknek tulajdonítja, kik közűl mégis sokan bámulatraméltó hőstetteket vittek véghez. De hogy is lehetett volna kívánni, teszi hozzá, hogy most szervezett és gyakorlatlan csapatok a leghevesebb granát- és kartács-tüzet kiállják? Viszahúzódásuk mindig a legnagyobb rendben történt s Komáromban ismét együtt vagynak. Veszteségünket igen csekélyre becsüli s szerinte a francziáknak kétszer annyit kellett veszteniök, ágyút pedig egyetlen egyet sem tudtak elvenni tőlünk; miért is biztos reménynyel néz a legközelebbi jövőnek elébe. Ő maga majdnem fogságba esett, de mégis szerencsésen megszabadúlt. (Hihető, hogy vitézűl kivágta magát?) Hírt ad testvéreiről is, kik szintén baj nélkül menekültek.

Ne hagyjuk említetlen, hogy a szabadhegyi csetepatén Hunkár Antal, százados a veszprémi huszárezrednél, vitéz ellentállás után, sebektől elborítva, fogságba esett. Az ügyes franczia seborvosok hamar helyreállították, de ő, mielőtt becsületszavát mint hadi fogolynak vehették volna, visszaszökött övéihez. Ezért utólag a Lipótrend keresztjét nyerte, melyet József nádor Budán személyesen tűzött mellére. Évek múlva a két bajtárs egészen más téren, a korszakos 1847-diki országgyűlésen szolgálta együtt a hazát, Széchenyi, mint Mosonmegye, Hunkár, mint Veszprémmegye követe s egy érdekes izgalmas szóváltás támadt közöttük, mely nehogy komoly fordulatot vegyen, elnöki közbenjárást tett szükségessé. Valami választásnak titkos vagy nyílt szavazással eszközléséről volt szó s Hunkár kijelenté, hogy ő nem félt soha semmitől és senkitől, nem is fog véleménye szabad nyilvánításában bárminő pressiónak engedni. Széchenyi hiú dicsekvésnek mondá a személves bátorságnak ily kérdésbe belevonatását, hisz a bátorság olyan veleszületett tulajdona az embernek, mint a bőre, melytől élve meg nem válhat; azonban emlékezteté régi bajtársát, hogy egykor Győr alól mégis csak megretiráltak. Erre Hunkár felpattant, hogy ő akkor is megállta helyét, míg a mágnás ifjurak gyors paripáikon száguldoztak széjjel, még úri divat szerint lovat se váltva, stb. (1847. nov. 18.) Vagy nem tudta egyik a másiknak esetét, vagy nem emlékezett már reá.






III.


Schönbrunni béke. Széchenyi Pápán. Tanulmányai. Napoleon és Mária Lujza házassága, 1810. Sz. a Lichtenstein-huszároknál, Merfeld-dsidásoknál. Napoleon orosz hadjárata, 1812. Sz. újabb levelei szülőihez. Oláhok. Lajos és Pál (az utóbbi házassága). Aradon. Vadászatról. Magyarádon szőllőbirtokos. Országgyűlés 1811-12. Sz. aggályai. Egyetértés hiánya a szövetségeseknél. Levelei.


11. A SZÉCHENYI-KASTÉLY CZENKEN.


AZ ASPERNI «győző», hős Károly főherczeg, kit magok a francziák, az ő császárjok után, a világ második nagysága gyanánt tiszteltek,[5] Wagramnál, július 5- és 6-án határozott vereséget szenvedett; János főherczegre, a szándékos megkésés gyanúja esett; igazságtalanúl. A főherczegek azonban attól a naptól fogva visszahúzódtak s mindinkább tétlenségre látták magokat, kiváló képességök és érdemeik daczára, kárhoztatva. Helyökbe egyelőre a békeszerető Liechtenstein herczeg lépett. Nálunk is lejáróban volt az idő, a melyet törvény értelmében nemzeti hadseregünk kiszolgálni köteles volt, mire az alkotmányos érzelmű nádor, haragot vonva bár magára, nem késett királyi testvérbátyját figyelmeztetni. A fegyverszünetet, mely sokáig titokban tartatott, az igen kedvezőtlen schönbrunni békekötés váltotta fel. Monarchiánk újra 2400 mfldnyi területtel s három millió lélekkel lett szegényebb.

Az ifjú Széchenyi azok közé tartozott, kik nem csüggedtek s a szállongó békehíreknek utolsó perczig nem adtak hitelt.

Pozsonyba, mely városunknak, épen Ferencz királyunk ottléte alatt, több napig tartó bombáztatást kelle kiállania, mint futár küldetett föl s nem találta azt oly siralmas állapotban levőnek, mint mondva volt. «Egyébiránt», így írja atyjának (júl. 11.) «szegénynyé tehetnek, mindent elrabolhatnak tőlünk, de nem azt az öntudatot, hogy királyunk és hazánk iránti kötelességünket híven és becsületesen teljesítettük.»

Pápára tétetvén át, a győri sánczok közt megkezdett tanulmányait hévvel folytatta, a Lipsky-féle térképeket jól ismerte, s maga is új felvételekkel, tereprajzokkal és tervekkel – részint gyakorlatképen, részint előre nem látott szükség esetére, – korábbi előkészületeinek hiányosságát szorgalmasan pótolgatva, foglalkozott; (aug. közepén) főnökeinek (Petrich, Maretics) megelégedését, barátságát érdemelve ki. A főhadiszállás nemsokára Kis-Bérre tétetvén át, kedvezőtlen időjárás mellett, rossz elhelyezés, élelmi szerek hiánya és mindennemű kényelmetlenség miatt sokat kelle szenvednie; tiszttársaik mind kibetegedtek. Ekkor már a fegyverszüneti határvonalok megszállása volt napi renden; a harczias kedv tüzének hamvadnia kelle. Széchenyit és barátait a békekötés egyes igen súlyos feltételeiről szálló hírek nem kevésbbé szomorítják, mint a kilátásba helyezett téli táborozás s csakis az a tudat vigasztalja, hogy legalább kész volt hazáját, egészégének sőt életének is feláldozásával megvédeni. A magyar felkelő sereg nagyobb része inkább a törvény oltalma alatt leendő gyors hazabocsáttatásában, sőt ezt megelőzve, tömeges szökésekben is kereste vigasztalását. (Hadtört. Sz.) Bajjal lehetett egész deczember 18-áig, hivatalos elbocsáttatása napjáig, sokféle szép szóval, ígérettel, együvé tartani. Király és nádor vetélkedtek egymással, elismerésök hálájok ékesen szóló kifejezéseiben, az ősi erény, drága haza és arany szabadság bizonynyal őszinte magasztalásaiban.[6]

A kiállott szenvedések emléke, melyek különben egészségét nem támadták meg, a rég nem élvezett, bár csak viszonylagos nyugalom s az a remény, hogy kedves szülőit, kik ekkor Pesten voltak, továbbá drága testvéreit, kiket nagy gyöngédséggel szeretett, egyszer ismét viszontlátandja s majd nehány boldog órát együtt tölthetnek, a szokottnál is olvadékonyabbá teszik kedélyét, a mi haza írt leveleiben újra megható módon nyilatkozik. Egy gödörbe botolva leesett lovával (császári ló volt), de őrangyala most is, mint mindig, őrködött felette s feltápászkodott minden sérelem nélkül, jelentéktelen lábhorzsolással, mely miatt gyalog elmehetne akár Pestig, hogy kedves szülőit személyesen megnyugtassa. A Pápán tartandó hadi gyakorlatra talán még jó atyja is eljő s mily boldoggá tenné ily látogatással, melyhez való készülődése is neki már annyi örömet szerez. Van-e olyan boldog család, – így írja- mint a miénk, melyet a hála és kegyelet oly szorosan egybefűz! Mennyire irígyelhetnek oly sokan, kik ezt a boldogságot eljátszották; kik csak megszokásból vagy tettetésből mutatnak bizalmat szülőik iránt s nem igazi bensőséggel szeretik és tisztelik őket, stb. (Okt. 27.) Egy hónap mulva (nov. 22.) a viszontlátás reménye, minthogy szabadságért folyamodtak (t. i. Pál is), közelebb kilátásba van helyezve. Egyúttal be fogja mutatni irodai munkálatait, tervrajzait, felvételeit stb. A derék Révai tanítványa bizonynyal nem tagadta meg magát!

A békehírek; a harczszomjas nemzedék nem kis boszúságára, csakugyan valósultak. Sőt több is történt ennél, miről az emberek, tartoztak bár akárminő párthoz vagy a gondolatlan tömeghez, eddigelé nem álmodoztak.


12. MÁRIA LUJZA.


A diplomaták csinálták, első sorban Metternich, azt a házasságot, mely a legitimitásnak a forradalommal, tűznek és víznek soha sem őszinte kézfogását s a világbékének ily nagy áldozattal szerzett, senki által nem hitt, örök biztosítékát volt megpecsétlendő. Ez volt az ős császári sarjadék, Mária Lujza, Ferencz királyunk leányának, a forradalom örököséhez, Napoleonhoz, való férjhezmenetele, s azon trónra emeltetése, mely egykor nagynénjét, Marie Antoinette királynét, a guillotine alá szállani látta. A békekötés, melyet a znaimi fegyvernyugvás három hónappal előzött meg, okt. 14-én iratott alá; a házasság, a franczia császárnak első nejétől, Beauharnais Jozefintól való elválása után, 1810 ápr. 1-én köttetett meg.

Napoleon, hatalma tetőpontján állva, s neve és világuralma egy örökösével is megáldva, – mintegy magasb végzet sugallatára követte el azt a ballépést, mely, gyors eséssel, bukását vonta maga után, az 1812-diki orosz hadjáratot.

Az ifjú Széchenyi tett- és becsvágya távolról sem volt még kielégítve; égett a vágytól, hogy az előre sejtett nagy események tényezőjeképen is szerepelhessen. Áttétette magát előbb ugyan a Liechtenstein-huszárokhoz, azután ama Mehrfeld dsidás-ezredéhez, ki majd a világdöntő lipcsei ütközetben egy zászlóalj élén fogságba fog esni s a küzdő felek közt, a sülyedőnek már csak kárára, mint diplomata közvetítő szolgálatot fog teljesíteni. Ily áthelyezések akkor divatban voltak,- némi pénzáldozatba kerültek s többnyire mindkét félnek, úgy a helyét átengedőnek, mint átvevőjének, előnyére váltak. Megvan nyugtája Etzelt von Löwenfels főhadnagynak a csere fejében kapott 3000 frtról s teljes huszáregyenruháról, melyet Széchenyi az uhlánusoknál úgy sem használhatott többé, illetékes tanúktól aláírva, felsőbb jóváhagyással stb. Azt, hogy a béke nem lesz állandó, mindenki érezte s ez időszak csak átmenetinek tekintetett; de, hogy hova, merre? mint barát vagy mint ellenség fog-e a világuralkodó sphärájába vetődni? s hogy és miként fog aratni további babérokat s teljesíteni örvendetes vagy szomorú kötelességet? Arról a mi Széchenyinknek és kortársainak, de még tán az intéző körökben is, alig lehetett valakinek biztos sejtelme. Wellington mondása szerint 1812-ben Napoleon Európa egyik felerészének egyenesen és közvetlen parancsolt, másik felerészének pedig közvetve és kerülő útakon. Mi szegény osztrák-magyarok jobb szárnyát, a még szegényebb, földig lealázott poroszok balszárnyát képeztük színlett neutralitással az ő seregének, a német fejedelmek pedig, népeik érzületének ellenére, a rajnai szövetségbe belekényszerítve, annak zömét adták ki, pótolva szüntelen fogyó újonczainak létszámát, szolgálva esetenként ágyútöltelékűl, nyögve mindig, első sorban hálás pártfogoltja a szász király, a reájok tukmált barátság arany igáját. Csak a büszke Anglia nem hajolt meg. Győzte pénzzel. Tartott is vele a harcz, mind életre-halálra.

Az általános bizonytalanság e napjaiban Széchenyi nem pihent, sőt minden alkalmat felhasznált ismereteinek gyarapítására, látkörének szélesbítésére. Tanúságot tesznek erről kedves szülőihez írt levelei, melyek úgy, mint az előbbeniek, egyúttal fiúi kegyeletének s gyengéd, gyermeteg kedélyének megannyi bizonyitékai. Már 1810 július elején Morvaországba készűl, hová azonban jóval később jut csak el. Időközben meglakja Világost, Nagyváradot, Szerémet és Simándot. Gondos atyja nem mulasztá el, hogy jó barátokat szerezzen és biztosítson neki. Levelezésben állott mindazokkal, kik reá és sorsára befolyással lehettek. A család régi lekötelezettje, Stephaics kapitány (utóbb tábornok, kedvezmény gyanánt kérte ki magának svadronjához beosztatását. «Föltett szándékom is vala, – így ír – hogy én rája vigyázok, észrevétele nélkül, mint a szemem világára; hanem eddig én és mások is tapasztalták, hogy nincs arra szüksége, mivel jó nevelőitől oly szép principiumokkal föl vagyon ékesítve, hogy őtet mind alatta mind pedig fölebb valói az tanulása és fáradhatlan iparkodásáért nagyon szeretik, – – a mi a barátságot illeti, azon fogok igyekezni, hogy én a gróf főhadnagy úrét megnyerhessem,» stb. Vlasics óbester pedig, a későbbi bán, azt írja róla: «Minden erköltse ezen ifjú úrnak bizonyossá tészen, hogy a hazának és Excellentiádnak reménységeit bőven be fogja telyesíteni.» Nem csoda, hogy előre is ily jó véleménynyel voltak róla az emberek, ő maga minden perczben dicső elődeinek vérét érzé ereiben. «Drága jó atyámnak (írja neki 1810 júl. 3.) bizonynyal soha sem lesz bánata énmiattam; hisz' az én dicső elődeimnek drága vére folyik az én ereimben is s hogyan tudnám elfelejteni mindazon atyai intelmeket, melyeket örök hálával s mindig oly benső megindulással fogadtam!»

Világoson aránylag legrosszabb dolga volt; főleg kezdetben. Szállásaik, istállóik már rosszabbak alig lehetnének. Szobája, mely a jobbak közűl való, mintegy másfél négyszögölnyi térfogatú, minden bútorzat nélkül, istállója egy bedőlt félszer. Az oláh lakosok oly műveletlenek, hogy bár csinos földjeik után semmi jövedelmök nincs s ha van is, nem tudják annak hasznát venni. Egész éven át beérik egy-egy darab juhsajttal és kenyérrel, főzni nem tudnak, legfőbb csemegéjök a mamaliga; s a szegény katona is, tiszt vagy közlegény, ezzel kénytelen beérni. Jóravaló korcsma sincs, hol drága pénzért is kapnának valamit s így magok főznek otthon magoknak; sokan megbetegesznek: ő maga egészséges s jó étvágygyal van megáldva, a nagy fáradalmak után nem is von meg magától semmit. Bajtársain is segít, a hol lehet; de mindez sok pénzbe kerűl, szigorú gazdálkodási elvei daczára. (Júl. 21. atyjához.) Anyjához még kedélyesebben ír. Örömmel vette hírét szeretett testvérje, Pál quietálásának, valamint idősb testvérjök, Lajos, szerencsés hazaérkeztének is. Most már, úgy hiszi, minden a legjobb rendben van. Egy fiú a polgári pályán, egy otthon a gazdaságnál, egy pedig, már mint ő, – a hadseregnél! Lajos, mint említők, házas volt már s Horpácson lakott. Pált szinte már látja képzeletében, mint tüzes gazdát lótni-futni, kurta nankin felöltőjében a ház körűl, majd mint szerelmetes férjét boldog feleségének s végre még mint papát is, körűlrajongva kis Palkók seregétől, kiket ő majd mint vén küraszir nehéz csizmákban addig fog hajszolni, míg mindannyit elkapkodva végig csókolhatja, stb.


13. VILÁGOS VÁR.


Ez álmodott szép jövő egészen máskép alakult. Idyllből tragédia. Pál neje az ábrándos Meade Karolina lett, kinek, valamint egyetlen gyermeköknek kora elhúnyta Széchenyinek annyi szívfájdalmat okozott, sőt élete tragikumának egyik megfejtetlen rejtélye maradt.

Mielőtt Arad megyétől búcsút vennénk, egy két érdekesb mozzanatot kell, ugyan csak saját levelei nyomán, kiemelnünk. Az első kedvetlen benyomás elmúltával a szép vidék és kedves környezet, jó levegő és víz, tán még jó bor is, csakhamar kibékítették, sőt egészen megnyerték rokonszenvét. Edelspacher alispán előkelő házában neki és bajtársainak jó napjaik voltak. Jobb szállást kapott, istállóját pedig, sajátkezűleg is segédkezve, alkalmassá tette. Bohusék s a többi urak birtokain vadászatok rendeztettek, melyek vígan folytak le, egy alkalommal négy őz közűl egyet Széchenyi ejtett el. Visszasovárog ugyan mindig kedves otthonába, szülői és testvérei szerető körébe, kik Czenken élvezték a vadászat és víg társaság gyönyöreit, fűszerezve a kastélyban rendezett házi színházi előadásokkal, melyekhez, a darabokat Steigentesch költő-barátjok szolgáltatta. Mily boldog volna, ha ő is ott lehetne! A vadászati nemes sportnak mindig kedvelője volt, érdeklődött máshol is iránta, sőt beállott e téren is a terjesztők, a reformátorok sorába; ezt is, mint mindent, magasb szempontból fogva fel. Miért szerette annyira (mikor t. i. ideje volt reá!) a vadászatot? e kérdésre egy helyen ezt a feleletet adja: «Mindaz, mi az egészséget előmozdítja, a testet edzi, az embert függetlenebbé teszi s az érzékiséget háttérbe szorítja: soha eléggé nagyra nem becsülhető. Ezért, csakis ezért szeretem úgy a vadászatot – s még inkább a lovakat.» (Napló. 1819.) Évek múlva, visszapillantva ifjúkori neveltetésére, egy kis túlzással ezeket mondja: «Ha akkor szabad akaratomat követhetem, vadász lettem volna. De nem valami tudós vadász, ki az erdészethez is ért; hanem egy reggeltől estig kalandozó puskás korhely!» (Önism.) Bizvást hozzátehetjük ez idézethez, hogy Széchenyi magára hagyatva s bölcs atyja vezetését nélkülözve, sem gyökeredzett volna be az erdők homályában Nimródnak; valamint később sem ragadhatott meg huszár- vagy dsidás-tisztnek ezredénél, még ha kissé jobban is megbecsülték volna őt ottan az osztrák hadseregnél. A lótenyésztés előmozdítására tett erőfeszítéseinél és sikereinél is saját későbbi vallomására hivatkozhatunk, hogy akkor is nem annyira a lovat, mint inkább az embert tartotta szem előtt.

Még sokkal érdekesb adat az, mely a leendő nemzetgazdászati politikust, utóbb majd a magyar borismertető társaság s az országos gazdasági egylet egyik alapítóját ismerteti meg velünk. Látszólagos szórakozásai és mulatozásai közt egyszer csak azzal a váratlan tudósítással lepi meg atyját, hogy – birtokos lett, még pedig szőllőbirtokos Magyarádon! A kamara prefektusa a hasztalan heverő területnek, melynek műveléséhez az államnak nem volt ereje, részletekben magánosok közt kiosztását kezdeményezte s többi közt Széchenyinek is juttatott belőle. Elfogadta s máris több ezer frtnyi nyeresége lehetne rajta, ha tovább adná. De ő ezt nem teszi, barátja Végh szivességére támaszkodva, ki távollétében a gondozást magára vállalta. Egyelőre puszta a terület; de be fogják ültetni legjava ménesi vesszőkkel, melyeket már megszerzett s csak két évig kell várnia, hogy bő szüret jutalmazza fáradságukat. Különben a magyarádit izlése szerint eleibe teszi a ménesinek, mely nagyon is édes és erős, míg amaz jobban itatja magát, zamatja pedig egyforma. (1810 aug.)

Az őszszel nagy szemle és hadi gyakorlatok tartattak, melyekre az öreg Mecséry altábornagy hazánkfia, ekkor a bécsi hadi tanács elnöke, is lejött, s teljes megelégedését nyilvánította. Széchenyi számfelettisége ekkor vége felé járt s ő negyedik lett volna a kapitánysághoz.

Záradékul jöttek a víg szüretek, melyeknek akkor Magyarország áldott vidékein országszerte nagy divatjok volt. Mindenfelől zene, lárma, tűzijáték s ovatosan kelle úton, útfélen a részeg oláhok elől kitérni, nehogy tréfából agyonüssék az embert, stb.

A következő év elején (1811) már éjszakra rendelték hadosztályainkat, Morva- és Csehországba, hol egyelőre figyelő állást kell elfoglalniok, míg a helyzet tisztultával megtudják, ki ellen lesznek indulandók. Széchenyi örül, hogy tapasztalásait új országok és új emberek ismeretével fogja gyarapítani. Jó barátok ott is akadtak; sőt rokonok is. (Auersperg, Kinsky, Waldstein, Cavriani, Desfours, stb.) Hohenmauthban vesz hírt a magyar országgyűlésről, még pedig annak egyik előkelő tagjától, egyenesen édes atyjától. Ez az 1811-diki pozsonyi országgyűlés volt, mely aug. 25-től 1812 máj. 26-áig tartott s Drezdán szentesített öt czikkelylyel gazdagítá törvénykönyvünket; ezek közűl a Ludovica akadémiára folytatólag tett hazafias ajánlatok mellett, lényeges csak egy volt, t. i. a hadsereg élelmezésére, szokott «cautelákkal,» önként, (mint liberum oblatum) megajánlott termesztmények. Az ország sérelmeinek és kívánatainak tárgyalása későbbi, nyugodtabb időkre halasztatott, a buzgóbb hazafiak nem kis aggodalmára. Az alkotmányos életnek másfél évtizedig felfüggesztése jutalmazá a nemzet e nagylelkűségét. A Széchenyiek a loyalis nagy többséghez tartoztak s minden tétovázást időn kívülinek tartottak. Az ifjú Széchenyi, szinte Berzsenyi «Él még nemzetem istene!» ódájára emlékeztetve, lelkesen felkiált, hogy hát «vannak még honfitársai, kik méltók a magyar névre, kik őseik példáját követve, mindenkor készek királyuknak és hazájoknak segítségére sietni» stb. (Okt. 3.)

Pár nap mulva az a meglepő hír jut el hozzájok, hogy az oroszok megverték a francziákat, s hogy ezek «en debandade» futnak visszafelé. Álhír lehetett, mely a valóságot jóval megelőzte, a mi egyébiránt nagy változások előestéjén nem oly ritka dolog. Előre vetett árnyék! Napoleon szerencsétlen 1812-ki hadjárata kezdetén, mikor az oroszok mélyen átgondolt és jól kiszámítva volt terv szerint kitértek minden komolyabb összeütközés elől s mind beljebb húzódtak vissza kietlen birodalmuk rengetegeibe, – akkor a francziák valami nagyobb vereségének híre a mi táborukba el sem juthatott, egyéb a porosz tisztek útján. Ők lehettek, ily jó hangulatra számított álhíreknek is kárörvendő terjesztői; ők égtek leginkább a vágytól, hogy saját ügyöket nemzetivé téve, a német becsület megmentői s a világszabadság előharczosai gyanánt szerepelhessenek.


14. LUDOVIKA CSÁSZÁRNÉ.

A mi tisztjeink mitől sem féltek annyira, mint a reájok váró tespedő élettől, s előléptetéseik tartós megakadásától. Széchenyi, első mindig, mikor már tettre. kerűlt a sor, nem osztozott vérmes reményeikben, ohajtásaikban. «A katona mindig óhajtja a háborút» – írja atyjának – «s biztosra veszi a győzedelmet, habár az eddigi tapasztalás nálunk mindig az ellenkezőre mutatott.» – «Én bár hátra nem fogok maradni, semmi jót nem reménylek, de minden rossztól félek inkább.» «Talán valami nagyszerű előmenetelt tettünk azóta a hadi tudományokban? Vagy egyéb állapotaink annyira megjavultak már? Vagy csak a vak véletlenre bízzuk magunkat, föltéve, hogy majd ezentúl jobban fog menni minden. Pharao játéknak nézzük a háborút, hol sokszor a legbutább győzi le mindnyájokat. Azt hiszszük, hogy csak szerencse kell hozzá, nem pedig ész is?» stb. «A komolyan gondolkodó mit tehet egyebet,» ily következtetésre jut végre is, «mint hogy feláldozza életét a közjónak, bár sokszor ezt is hiába, s nyugodtan az isteni gondviselésre bízza sorsát.» – Azonban a Prága körül állomásozó sorezredeket kezdték már hadi lábra állítani s felszerelni, a tisztek minden perczben várják a parancsot az indulásra. Ő azonban tudván azt, hogy mikor legnagyobb a lárma, akkor többnyire semmi sem lesz belőle, csendesen meghúzódik hideg kvártélyán s meleg párnái közt jó ágyában addig a míg módja lesz benne; majd ráér azután eleget fázni és éhezni, még pedig czél nélkűl, a táborokban.

Széchenyi aggályait a legközelebbi, bár győzedelmes, nagy hadjáratban eléggé igazoltaknak fogjuk látni. Nem mintha semmit se tanultunk volna a dicstelen multnak szomorú tapasztalásaiból; sőt bízvást elfogadhatjuk azon sokszor ismételt állítást, miszerint a hosszú s egyenetlen küzdés alatt nem egy műfogását sajátították el az eddig győzhetetlen nagy hadvezérnek, míg ő maga szerencsecsillagába bízva s el is bizakodva, egyben-másban hanyatlani látszott, tábornokai pedig nyugalom után sóvárogtak, élvezni akarván a fáradsággal szerzett dicsőséget és anyagi jóllétet; de a mi lassú haladásunknak, félsikereinknek és veszteségeinknek egy olyan oka volt, melyet azóta avatottak és avatlanok, intő példaképen is elég sokszor felhánytak s melyet az ifjú Széchenyi is, miként jegyzeteiből s leveleiből, a sorok közt is olvasva, megérthetjük, hamar felismert. Ez az igazi egyetértés, a szoros összetartás, az egységes vezérlet hiánya volt. Külön működtek a roppant hadtestek, s ritkán voltak egymásnak mozdulatairól s czélzatairól értesűlve. Sőt az a fekete gyanu is férkezett szíveikbe, hogy mindegyiknek külön czéljai vannak, s hogy első sorban kiki a maga érdekét, és csak azután tartja a közös érdeket szem előtt. Nem tartozik feladatunkhoz az egész hadjáratnak történetét bárcsak vázlatban is adni; de mint laikusok is kimondhatjuk, hogy azt a tudomány és technikai fejlődés mai álláspontjából megítélni s összehasonlítani nem is lehet. Ha csak azt az egyet veszszük is, hogy ma nehány nap alatt több történik, mint a mi akkor hónapok alatt végbement! Nem volt akkor sem vasút sem távírat stb.

Fenmaradtak Széchenyinek e válságos napok alatt szülőihez írt levelei, melyek ismertetése e hetven két szempontból válik kötelességünkké. Egyik az általános világtörténelmi, másik az egyéni életrajzi szempont. Bármily töredékesek legyenek is ez adatok, amott megadják nekünk a kellő háttért, mely nélkűl némely dolog érthetetlen volna, emitt megvilágítják, munkánk szorosabb feladatához képest, egy rendkívül érdekes egyéniség fejlődését, viszonyát korához és kortársához. Ez utóbbiak közt első sorban a szövetségesek összes haderejének fővezérét, Schwarzenberg herczeget kell felemlítenünk.





IV.


Az 1813-iki hadjárat. Sz. kapitány lesz. Drezdai ütközet Prága emberszerető lakosai. Nollendorfi magaslat. Szász- és Csehország szenvedései. Schwarzenberg hg. dicsérete. Sz. betegsége, szenvedései, kitartása. Napoleon visszahuzódása. Lipcsei ütközet. Széchenyi nevezetes ténye a lipcsei ütközetben. Gr. Zichy Ferdinánd levele. Wurzbach. Thielen.


15. NAPOLEON KORABELI FEGYVEREK.


DERÉK atya, mondanunk felesleges, egészen az események színvonalán állott. Fiára, bár szemébe nem mondotta is, büszke volt, s benne nemcsak saját műve folytatóját, hanem előbbre vivőjét is jókor felismerte; conservativ elveinek a reformer elveivel való összeütközése még csak később tünhetett volna fel, mikor az öreg nem volt már az élők között. Bízott benne, hogy a katonai pályán is, díszszel fogja megállni helyét, ha tán nem az elsők sorába felküzdeni magát. Leveleit ereklyeként őrzé meg s külön csomagba gyűjtve, sajátkezűleg látta el a következő hátírattal: «Briefe meines Sohnes Stephan, als er in dem für ganz Europa entscheidenden Kriege des Jahres 1813 und 1814 an der Seite des damals die Truppen aller Alliirten commandirenden Carl Fürsten v. Schwarzenberg gedient und mit Ruhm und Ehre gefochten hat.» Akár véletlenűl húzzuk ki bármelyikét e leveleknek, nem tehetjük le olvasatlan, s nem azon élénk óhajtás nélkűl, hogy a többiek tartalmával is megismerkedhessünk![7]

Bazelből jan. 1. 1813 kelt első levele, mely szerint mindinkább közeledve a franczia határhoz, ellentétben korábban mutatott pessimismusával, már a győzelem biztos reményével van eltelve. Hüningent nyolcz napon át folyvást lődözték, minden lövést, Pappenheim tábornok közelében gyönyörrel szemlélt, nyugtalanúl várva a kis fészek bevételét, mely úgy hiszi, nem fogja további előrenyomulásukat hátráltatni.

Jan. 3-án már előbbre, Altkirchben van, ellenséges területen. Nem feledi el újévi üdvözletét jó szülőihez, kiket Pesten átutazása s a fegyverszünet daczára nem láthatott. A fiúi szeretet és gyengédség ugyanazon megható nyilvánulásaival találkozunk most is, minők eddigelé felköltötték rokonszenvünket. A postai közlekedésnek rendes lassúságán kívül még az az akadálya is volt, hogy a leveleket felnyitogatták, tehát tartózkodónak kellett lenni, úgy a hírek mint vélemények nyilvánításában.

Kapitánynyá (bár svadron nélkűl) történt előléptetését (jún. 25. 1813) Liebenből tudatja, Prága közelében, röviden. Ezt is inkább atyjának véli köszönhetni, ki folyvást jó lovakkal látja el, mire főparancsnoka a herczeg, maga is jó lovas, különös súlyt fektet. Különben egész nap ennek lesi a parancsait, és semmi egyébre nem ér rá.

Launból aug. 18. már a szövetséges hadak egyesülésének s Napoleon drezdai helytállásának szelét érzi. Barclay de Tolly, Wittgenstein, Kleist, eddig különválva működtek, s most Schwarzenberg fővezérlete alá kerűlnek, a ki, ha a reá váró nehéz feladatnak megfelel, korának legnagyobb embere lesz. A «szeretetreméltó» Wellingtonról is a legszebb dolgokat hallja, a ki a francziákat József alkirálylyal és Soult marechallal együtt kiszorította spanyol földről, seregök utolját pedig a Pyrenéusok közé ékelte, s a kik szorongatott császárjoknak segítségére már nem jöhettek. Többi közt a svéd trónörököst (Bernadotte-ot), kinek kíséretében jó barátja, Nesselrode, is van, tartja Napoleon legveszedelmesb ellenfelének. Az ő tábornagya igen kegyes iránta, de kegyetlenűl meghajszolja, s ha egy lova kidől, azonnal a magáéival kínálja. Tíz mérföldnyire is elküldték, s ha patkót veszt, a cseh útak feltörik a ló körmét stb. De hát, szívesen feláldozza nemcsak lovait, hanem saját csontjait is; csak az emberiség javára essék!…

A kiállott fáradalmakról némi fogalmat nyujt következő, Prágán aug. 31. kelt levele. «Elvesztettem köpönyegemet, (egy kozák vitte el) 14 napig úgyszólván minden takaró nélkűl voltam, szörnyen áthültem s most nyomorúlt beteg vagyok. – Mindnyájan igen sokat szenvedtünk. Az időjárás is ellenünk van. Egy perczre sem állott el az eső, s ágyúink a mély útakban megsülyedtek. Így nem foglalhattuk el Drezdát, s Napoleon, ki eddig még mit sem tudott a mi mozdulatainkról, Bautzenből, egész seregével bement (26-án délben). Minden fáradságunk hasztalan volt, s 6000 emberünk esett áldozatúl a legjavából.» Némely történetíró (legújabban Wolesley) szörnyen hibáztatja Napoleont, hogy vert seregünket nyomban tovább nem üldözte, mely esetben azt végleg megsemmisítette volna. De ha a járhatatlanná vált útak minket akadályoztak, bizonnyal őtet is megakasztották volna. Különben is roppant veszteségei után neki általában a defensivára kelle szorítkoznia, s az ellene nyomuló túlerőnek megosztására számítnia, miszerint egyenként verhesse meg őket, mielőtt egyesülhetnének. «Másnap (27-én) a harcz újra kezdődött, emlékezetes nap mindannyiunkra, de különösen reám nézve. Olyan hideg volt, mint téli időben, s folyvást esett, úgy hogy tíz lépésnyire sem lehetett látni. Reggeltől estig hideglelésem volt; ember nem képzelheti, mennyit szenvedtem s e nap eredménye az, hogy Barclay de Tolly (az orosz hadvezér) Schwarzenberg parancsait nem fogadta meg, neki Pirnáról támadni kellett volna; mi pedig megtartottuk állásunkat, melyből az ellenség semmi áron ki nem bírt mozdítani.


16. SCWARZENBERG HERCZEG.


Az a bajunk volt azonban, hogy csapataink három nap óta mit sem ettek s visszavonulásra kaptunk parancsot. Az eső még egyre esett, az ellenség folyvást nyomunkban, s ha sikerűl neki Kulmot hatalmába keríteni, hadseregünk nagy részét elvesztjük vala; de mi, bár rémületes veszteséggel, minden pontnál visszavertük. Döntő ütközetre, mind a két fél teljes kimerűltsége miatt, alig van kilátás. Minden jót reménylek, de attól félek, hogy az egyenetlenség (!) nagy ártalmunkra lesz. A csatában legjobb lovamat elfogták, rajta volt pogyászom is, s minden pénzem,» stb. «Ez ütközetben Moreau» – (e szerencsétlen, kit a forradalmi elvekkel s Napoleonnal való meghasonlása az ellentáborba hajtott) – «mindkét lábát veszíté,» (bele is halt). «Andrássy és Mariássy pedig halva maradtak, Gyulai és Friesenberg megsebesültek. Egyébiránt a mi veszteségünk – így végzi tudósítását – mégis jóval csekélyebb mint a francziáké. (A francziák természetesen az ellenkezőt állították.) Bocsánatot kér, hogy több részletet nem írhat, de nem bírja már. Kéri szülői áldását. Ez, mint tudjuk, elengedhetetlen befejezése minden levélnek. – A francziák Napoleon hanyatló szerencséjének egy utolsó fellobbanását ünnepelték e hadi tényben, veszteségöket csak tíz ezerre, ellenfeleikét háromszor annyira becsülték. Többek között Murát, fogságba ejtette Meskó tábornokunk 10,000 főnyi hadtestét stb.

Pár nap múlva, Prágából, pótlólag megküldi a részletesb tudósításokat, melyek szerinte, már nem is lehetnének «örvendetesebbek». A cseh fővárosnak azonban elég szomorú képe volt. Több mint 8000 sebesűlt ápolás alatt, s folyvást többet hoztak. Gróf Paart, a fővezér első hadsegédét, Bécsbe küldötték a császárnéhoz, kinek átvitte a két franczia sasból álló diadaljelvényeket, egyikét Noviból, másikát Austerlitzból származót, mely utóbbin rajta függött a becsület-legio keresztje.


17. NAPOLEON.


«Hihetetlen fokra hágott, úgymond, a lelkesedés úgy a hadseregnél mint a tartományokban, s mindenki a legszerencsésebb végét jósolja a hadjáratnak. Napoleon nagyon veszélyes helyzetben van; azt hiszik, nem fogja szétszórt seregét Lipcsénél összeszedhetni. A mi mozdulataink – úgy látja – ismét Drezda felé fognak irányulni, de csak nehány napig tartó pihenés után, mert a mennyit csapataink eddig szenvedtek, az valóban hihetetlen. Neki magának hideglelése tart ugyan még, de már múlófélben van. Széchenyit akkor is a lélek táplálta; beteg testének engedelmeskednie kelle. Egy napi pihenés, olykor pár órai is, elég volt neki úgy mint Napoleonnak, hogy ruganyosságát visszanyerve, új meg új erőfeszítésekre vállalkozzék. Hol nagy örömmel előre, hol nagy boszúságára parancs szerint hátranyomúlva, egy ily alkalommal (szept. 17.). Teplitzet mondja Európa legérdekesb pontjának, mint a hol akkor a szövetségre lépő nemzetek és népek (!?) összes képviselői, s fejei (a három monarcha) együtt valának, de oly módon, hogy közvetlen érintkezésben kelle velök élni, s minden feszesség, szolgálati viszony s rangkülönbség mintegy eltüntnek látszék. A levegő azonban itt is büzhödt páráktól van eltelve; a mezőn még temetetlen hevernek halottak és sebesültek, teljes hiány van mindenben, a hadsereg szerfelett nagy, az útak elromlottak, az élelmi szekerek fennakadnak, nagy a drágaság, stb.

Prága városát mindenek felett dicséri, melynek emberszerető lakossága több mint 14,000 sebesülttel és fogolylyal éreztette jótékonyságát. (Szept. 6.) «Vajha példát vennének róla mindenütt! Oly fényesek, oly nagyszerűek a mi kilátásaink. Oh, ha még most is füstbe mennének! Mikor oly közel állunk az emberiség felszabadításához s elnyomóik zsarnok hatalmának megtöréséhez. Szívesen magunkra vállalunk minden fáradságot, erőfeszítést, hogy e rablánczokat szétzúzzuk, áldozunk életet, vagyont, hogy Európa határai közt a békét és egyetértést, melytől egyedűl függ minden boldogságunk, ismét visszaállítsuk és biztosítsuk. Majd ha e küzdelem befejezésével diadalmas babérok fogják harczosaink homlokát ékesíteni, s mi örvendezve és boldogan térünk vissza rég nem látott kedveseink körébe: oh szép álom, alig bírom ennek üdvét felfogni!» stb.

Szabad perczeit mind ily s efféle levelek irására használja fel.

Még a tepliczi főhadiszállásról, melyet akkor elhagyandók voltak (szept, 11.), tudósítja atyját a bautzeni véres eseményről, mely egy pillanatra ismét Napoleon felé fordítá a szerencsét. «Úgy tett, mintha Peterswaldénál akarná az átmenetet (az Elbán?) erőltetni. 40-60 ezer embert tolt előre egész Kulmig. Maga tartott szemlét felettök szinte Nallendorfig. Gárdájából többeket elfogtunk, de biztos hírt felőle még sem kaphattunk; föl kelle tennünk, hogy egész erejével a határunk szélén áll. Bautzennél Blücher erős előnyomulása miatt nem maradhatott, még kevésbbé Drezdánál, hol az élelmiszerek oly nagy hiányában szenvedett, hogy katonái már lóhússal táplálkoztak. Mára vártuk a döntő ütközetet, mikor hadseregünk még távol sem volt kiegészítve, mert (Mehrfeld, Colloredo, Gyulai stb.) több mint 80 ezer ember s 250 ágyú hiányzott belőle. A vészterhes nap, hál'isten, elvonúlt felettünk; holnap pedig,» önérzetesen teszi hozzá! – «állunk szolgálatára.» Másnap azonban megtudták, hogy az csak «demonstratio» volt, hogy a svéd örökös egy nevezetes győzelmet vívott ki (6000 fogoly, 60 ágyú stb.) és hogy Napoleon vonúl Lipcse felé.

Következő nap már más volt az ujság. «Tegnap», – így ír szept. 13-án ismét atyjának – «meleg napunk volt. A francziák minket mintegy megkerűlve, Nallendorfig nyomultak s elfoglalták annak magaslatait. Négy órakor reggel már lóháton valánk s két óra alatt visszafoglaltuk e magaslatokat. A gárda lehető legjobban védte magát, de kénytelen volt mégis az oroszoknak Wittgenstein és Pahlen alatt, engedni. Würtenbergi Ágoston pompás egy pár támadást intézett. Colloredo Breitenaunál tört ki; déltájban a francziák a cseh határon túl voltak, s d. u. 4 órakor már Giesshübelnél állottak. Ma elhagyta (t. i. Napoleon) egész állását, hogy Blücher ellen forduljon, ki 160 ezer emberrel áll elébe. Tán e pillanatban ütköznek, az eredményt nem sokára megtudjuk, mert innét (Teplitzről) Pirnáig és Königsteinig megyünk előbbre.» Szinte csodálkozik rajta, hogy a francziák oly rosszúl hadakoznak, hogy minden mérkőzésnél ők sokkal többet vesztenek, mint a mieink. «Így tegnap is» – ezt hozza fel példáúl – «csinos kis csetepatén csak 1200 embert vesztettünk, s 2000-nél több hadi foglyunk van.» Különben egészsége már helyreállott, mind a mellett hogy rémítő sokat kell ide s tova nyargalnia, úgy, hogy szinte a lábszárai is megnyúlnak tőle.

A főhadi szállás még jó darab ideig Teplitzben maradt. Embernek, lónak pihenés kellett. Szept. 16-án nagy megnyugvással írja, hogy a látszólagos disharmonia, köztünk és az oroszok közt megszünt, mielőtt mélyebb gyökeret verhetett volna; s így a közös jó ügynek ismét derültebb kilátásai lehetnek. Borzasztók voltak a szegény Szászország és Csehország lakosaira mért szenvedések. A harczmezőkön még temetetlen büzhödnek a halottak, nagy az inség és drágaság, p. o. egy kis üveg bor 8-10 frt, s minden ilyen arányban.

Ugyanonnét szept. 21-én részletesebben leírja a hadviselés módját, a győzhetetlenség hírében állott franczia császár ellenében. «Mi», úgymond, «lassan, de biztosan mozdulunk előre, a «jó ügy» bajnokai, míg Napoleon az ő seregével annyit masiroz ide s oda, hogy az nemsokára egészen elfogy. Egy nap sem múlik el valami csetepaté nélkül. A francziáknak nincs már élelmök; lovaik elhullanak az úton, úgy hogy a világbéke helyreállítását most már mégis csak remélhetjük. Ez az egyedűli módszere a francziákkal való hadakozásnak, mert rendes csatasorban, már ezt meg kell nekik adnunk, sokkal gyorsabb és biztosabb átnézetök van, míg mi apróbb támadásoknál vagyunk előnyben. S ezt annyira érezzük is, hogy nagyobb csatába, minő p. o. a drezdai volt, nem is egyhamar fogunk beleereszkedni. Itt van az a férfiú – így folytatja – a kit csak most tanultam megismerni, kiben föltétlen bizalommal a siker biztosítékát látom. Ez a bámulatra méltó Schwarzenberg, kinek velem együtt minden jól értesűlt, a többieknek, úgy mint Blüchernek és a koronaherczegnek hadi tetteiket is egyedül fogja érdeműl felróhatni. Mert ezek már mind nem léteznének, ha Schwarzenberg az ő lassú, de combinált mozdulataival Bonapartét úgy el nem ámítja, hogy ama kettő irányában teljes tétlenségben maradt. Így Kulmnál voltakép ki volt a nyertes? Becsületem szentségére mondom, hogy ha a mi tábornagyunk nincs, soha sem látjuk többé a mi armádiánkat. Hallatlan nyugalommal, hidegvérrel bír. Mindenki más-más fogalmat alkot magának róla, mint egykor Wallensteinról vagy Laudonról. De, valamint ezek páratlan hadvezérek, a mikor egy egységes hadseregnek az élén állanak, épen oly utolérhetetlen példánykép ez a Schwarzenberg, a kinek egy oly véghetetlen becsvágyó Barclayt, Wittgensteint s a többieket kell összetartania, kik mind nem szívesen állanak egy osztrák tábornagy alatt, s kiket csak higgadt jóságával kényszerít az engedelmességre. Mily nehéz jól kijönni az orosz császárral, a porosz királylyal, aztán meg az angolokkal, kik szintén bele akarnak szólni a dologba, s mily nemes lélek az, mely mindent feláldoz, csak hogy az egyetértést fentarthassa! – Így a kulmi győzelem dicsőségét is átengedte nekik stb. Nemrég mindnyájan láttuk Bonapartét, ott állott egész kíséretével a nallendorfi magaslatokon,[8] hogy az átkelést erőltesse; de nem sikerűlt neki, mert mozdulatlan állottunk ellenében, mint a sziklák. Igazán tréfás dolog, mit nem tesz az a becsvágy. Látjuk a halált előttünk, megettünk, mellettünk, s megálljuk helyeinket» stb.

Mint veszszük észre, a győzelem előérzetében ekkor már szerették a rettegett Napoleon császárt ismét csak Bonaparténak nevezgetni. Széchenyink nemes lelkében is csak később ébredt fel a bukott nagyság iránti rokonszenv, még pedig közepette a környezetében uralkodó általános diadalittasságnak és nemtelen kárörömnek. Világszerte ismétlődött a régi mese a haldokló oroszlánnak szánt szamárrugásokról.

Eközben megismerkedett a mi kapitányunk a hessenhomburgi trónörökössel, ki szintén csere útján a saját ezredéhez óhajtotta megszerezni, mint a hol több nyilás volt, s így Széchenyinek is előbb lehetett kilátása arra, hogy végre századot kapjon, s így azzal kecsegtette magát, hogy az ő kedves czenki fészkébe már mint őrnagy fog visszatérhetni. E reménye, min valóban csodálkozhatunk, nem ment teljesedésbe. A herczeg fővezért környékező gallopinek közt ő ekkor csak a 8-dik rangot foglalta el; de oly kitüntető barátságával dicsekedhetett parancsnokának, gróf Mehrfeldnek, hogy a hadjárat befejezése előtt tőle elmenni hálátlanságnak tartotta volna. Örvend, hogy végre megmozdulnak s helyöket Benningsen 80 ezer főnyi pompás hadteste, 164 ágyúval foglalhatja el. Hírét veszi a bajorok csatlakozásának is (ezeknek 30,000 főnyi hadseregök volt), melyet majd a többi németeké is követend. Az egész hadjárat most már úgy tűnik fel előtte, mint egy hajtóvadászat, hol egy nagyon ügyes nyúl csupa ügyetlen agaraktól hajszolva, ezeket bár kifárasztja, de utóbb mégis csak hatalmokba esik. Fogadni mer, hogy újévkor már a Rajnánál lesznek. (Szept. 24.)

Az öreg Széchenyi sokat tartott reá, hogy fiának egész magaviselete mindenkép hibátlan legyen. Különösen óva inté az adósságcsinálástól. Ezt azonban az ifjú Széchenyi nem mindig kerűlheté el, s nem is tudott ellentállani a kisértésnek, hogy szorultságban levő tiszttársait olykor ki ne segítse. A mostani hadjárat véletlen esélyei nehányszor zavarba ejtették. Bécsben átútaztában egy ezer frt erejéig meglopták. Lova elesett, megszökött, mindenestől, egész ruha- és pénzkészletével együtt a martalócz kozákok, e kedves fegyvertársak, prédája lett stb. E miatt egy kis ízetlenség támadt közte és tán fösvénykedő örege közt, kinek rosszalását egész az elkeseredésig szivére vette. «Ne is éljek inkább» – írj a – «ha szülőim szeretetét és bizalmát, e legdrágább kincsemet, elvesztettem.» «Nincs többé semmi örömem, ha ilyen tudattal kell új meg új életveszélyeknek eleibe mennem.» Leírja aztán kiállott szenvedéseit. Drezdánál, olyan nagy volt a vereségök, hogy azt leírni sem lehet. Az elrablott ruhája és köpönyege helyett lehetetlen volt mást szereznie; Wittgensteintől Barclayhez, ettől Pahlenhez küldve, három nap és három éjjel folyvást ázott, mást mint penészes kenyeret és poshadt vizet nem kapott, nem csoda, hogy megbetegedett; de azért még visszament, félholtan is teljesítve kötelességét, abban a reményben, hogy egy jótékony golyó véget vet nyomorának. Tábornagya erővel vitette el Prágába, s oly kegyességgel és részvéttel viseltetett iránta, hogy azt sohasem felejtheti el. Nyolcz nap múlva megint csak Teplitzen volt; fütyültek a golyók körűlötte, de nem íjedt meg tőlük, s az egész hadseregben nem lesz egy ember is, a ki kétes véleménynyel lehetne róla. A drezdai ütközet alatt láza ismét erőt vett rajta, lova megszökött, gyalog kelle futnia egész Panewitzig, hol aztán egy rossz gebét vett 100 aranyért, de megadott volna érte még 500-at is, mert élete akkor még kedves volt előtte; most már nem törődik vele. Újra kellett magát felszerelnie mindennel, s háromszoros áron mint Bécsben. Jóakaró barátjai, Ballabene bankár, dr. Sachs és Appel kapitány, kik nem uzsorások, minden kamat nélkűl látták el pénzzel, de most vissza kell nekik adnia, stb. Jó atyja természetesen azonnal intézkedett s nem hagyta őt bizonytalanságban. Most rajta volt a sor, ismét azon tépelődni, hogy szülőinek panaszaival egy rossz órát szerzett, vagy tán neheztelésöket is magára vonta, holott olyan szerető és előrelátó szülői tán senkinek sincsenek a világon, mint ő neki. Egészsége is csodálatosan helyreállott; egy erős kémszemle után Lipcséig fognak nyomulni, s úgy látja a dolgok állását, hogy nyolcz nap múlva nyoma sem lesz többé egy franczia hadseregnek. (Okt. 2.) Ez a franczia hadsereg azonban, megfogyva bár de törve nem, lépésről-lépésre ellentállott; létszámát most is még 190,000-re becsülték (a szövetségesek 350,000-e ellenében); s Napoleon neve varázsában bízva, nem mondott le a reményről, hogy hirtelen rohammal megdönti Schwarzenberg hadseregét, még mielőtt az egyfelől Blücherrel, másfelől Bernadotte-al egyesülhetne. Ez a még romjaiban is bámulatra méltó franczia hadsereg, csodaképen majd minden ponton jelenlevő s elleneit mesés Meduza-fő gyanánt megdermesztő nagy vezérének szemei alatt, létezésének még majdnem egy időbe eső négy csatában adta igen nyomatékos jeleit. Ezeket a történetírók ily sorrendbe foglalták: Wachau, Connevitz, Lindenau, Möckern.

Még Altenburgból okt. 13. a mi tudósítónk Wittgenstein és Klenau hadtestek vitézségéről emlékezik meg, mely elől a francziák csak további hátrálással menekülhettek.

«Nagy számmal vagyunk» írja, «s oly jó szellem uralkodik köztünk, hogy most már igazán alapos reményünk lehet, az óhajtott béke gyors helyreállításához. Katona létére is forrón óhajtja ezt, mert hihetetlen, mennyit szenvednek ők, az egész hadsereg, s a szegény föld népe stb.

Jő későn kapunk csak hírt (okt. 22.) a világdöntő lipcsei napokról, melyek alatt, az egész tisztikarral együtt. egy fokkal előbbre, s így ő maga az első kapitányságra lépett, mely rangban, ki hitte volna, mindvégig megmaradt!

November 6-án jut végre, Frankfurtban, biztos fedél alá jut, hozzá egy asztalhoz és tollhoz, hogy jó atyját az átéltekről értesíthesse. «Borzasztó, rémületes napokat éltünk át. Istennek hála, túl vagyunk rajta; de a nagy feladat jó része még hátra van. E napokban nem volt egy ember, ki nagy bajról s egyúttal szerencséről is ne beszélhetne; nekem egy támadásnál, melyben szegény Schlick egy muszkától oly gyalázatos arczvágást kapott, (félszemű lett tőle szabadságharczunk ismeretes, nem is ellenszenves alakja); egyéb bajom nem történt, mint hogy a hátamba, szó sincs róla, egy igen tisztességes lapos vágást illesztettek, a lovamat pedig ellőtték alólam; de sikerűlt ez alkalommal az én tábornagyom bizalmát és bajtársaim szeretetét kiérdemelnem.» Különben egy darabig Blücherhez volt beosztva. Óhajtja, hogy a Rajnán átmehessünk; «Wohl über den Rheim» mondja egy ismeretes német költő szavával, s hogy előnyös békekötést csinálhassunk. Az ily fajta (!) háborúk, úgy vélekedik, sokkal ostobábbak s barbár módon vadabbak, semhogy a legőrjöngőbb ember is a világon, tetszését lelhetné bennök. Az úton, Lipcsétől idáig legalább 15,000 holttest, s 10,000 ló fekszik szétszórtan; kocsin vagy lóháton kell rajtok keresztűl gázolódni. Nincs falu az egész környéken, mely felgyújtva s kirabolva ne lett volna, szörnyű látvány! stb. igazán minden emberi fogalmat felülmúló.

Kénytelenek vagyunk itt magunkat félbeszakítni, hogy a szembetünő hézagot, mely épen Széchenyinek legnagyobb fontosságú, de általa elhallgatott hadi tényére vonatkozik, egy más forrásból egészíthessük ki.

Ez gróf Zichy Ferdinándnak, nejéhez, Széchenyi Zsófiához a Rajna mellől, az események színhelyéről írt tudósítása. Lampertsheimból, Manheim mellett novemb. 15. 1813. – – «Meg nem foghatom, hogy Stepherl (ez volt neve a család körében, s még Ferencz császár előtt is) mit sem szólt róla, ergo nekem kell ezt tenni, mert Neipperg sem tudta. Stepherlit, Schwarzenberg herczeg 16 és 17. közti éjjel Blücher tábornagyhoz küldötte, hogy őtet 18-ára az ütközetre meghívja (mert nálunk az a divat, hogy udvariasan mint valami ebédre beinvitálják az urakat.) Eljárt megbízatásában s egyúttal átvitte a parancsot a svéd koronaherczegnek is meghívására. Blücher s még inkább Kreisenau legkevésbé sem bírtak abban, hogy ezt az ingadozó félbolondot, (a ki mindig mást tesz, mint a mit kellene) ily lépésre rábirhassák. Ekkor Stepherl gyors elhatározással (ezt Wurzbach úgy adja, hogy: némi gondolkodás után –) így szól Blücherhez: adjon nekem kegyelmességed egy jó lovat. Mit akar ön fiatal ember? kérdi a tábornagy. Felelet: Rábírom a koronaörököst, hogy jőjjön hozzánk, bármibe kerűl is. Tetszett ez az öreg hadvezérnek, s a fontos vállalathoz egy lovat és áldását adta néki. Stepherl elvágtat a koronaörököshöz; kit számos porosz tisztek társaságában talál. Kijelenti ezek előtt szándokát, miszerint a herczeget mind a két császár és a porosz király nevében fel fogja hívni, hogy Lipcse felé indúljon. Egyikök azt a kérdést intézi hozzá: vajjon van-e ilyetén megbízatása? megvallja, hogy az bizony nincs; de hogy legföllebb a saját fejét koczkáztatja, mely a közjóért nem drága. Sokat mer, ifjú ember, de hát be fogom jelenteni magam. A bejelentő egy Prinz von Preussen ezredbeli volt; nevét elfeledém. Stepherl bátran elébe lép a koronaherczegnek, a ki elsőben tagadó választ ad s utóbb mindenféle kitérésekhez folyamodik. Stepherl nem veszíti el lélekéberségét, s írást kér róla, hogy a három monarcha meghívását Lipcsére, átadta. Ezt a herczeg megadja; de aztán gondolkodóba esik, visszaszólítja Stepherlit, behívat egynehány tábornokot. Stepherl elébe szabja az útját, a koronaherczeg megindúl, kellő pillanatban érkezik s eldönti a lipcsei csatát, mely különben menthetlenűl elveszett volna.»

Más versio szerint a mi uhlánus kapitányunk nyomatékosan figyelmezteté a habozó Bernadottét, hogy koronája forog koczkán, ha a döntő pillanatban az események színhelyén nem mutatja magát s ha nélküle lesz megnyerve a nagy nap.

Maga Széchenyi később a pozsonyi dietán, (1844 október 28.) mikor a közös teherviselés nagy elvének tiszteletére, – noha ez akkor megbukott – teljes díszöltözetben rendjeleivel ékesítve a főrendiház üléstermében megjelent, a Blücher táborában tett ama nevezetes útját érdekesen, nagy hatással mondotta el.


18. BERNADOTTE.


A mindig nógatásra szoruló svéd trónörökös egy hatalmas, 65,000 főnyi, hadsereggel rendelkezett s kétséget alig szenved, hogy a csata harmadik napján, kora reggel való megjelenése döntötte el a lipcsei ütközetet; s mi Széchenyink hadi pályájának e fénypontját mindig büszkeséggel emlegethetjük. Csakis szégyenkezve teszszük hozzá, hogy ezért kapta a svadrónyos kapitány rangját, és uram bocsá' az orosz Wladimir-rendet. Ez utóbbira vonatkozólag vak atyja tudakozódásaira csak annyit jegyez meg, hogy jó szerencse s nem érdem hozta meg azt neki, mint számos kedves bajtársainak. Most már annyi csillagot látunk a melleken, hogy innen s tova kellemesb lesz ily módon kitüntetve nem lenni. (Freiburg decz 17. 1813.)

Nem egyszer volt még ezután is csatatűzben. Soha nem lankad lelkesedése s áldozatkészsége a «jó ügy» iránt, melynek szolgálatában áll; de mennél közelebb látja magát a czélhoz, annál inkább érzi a merő kötelesség és a vasfegyelem túlnyomóságát annál a mesterségnél, melynek fő feladata utóvégre is minél több embert megölni vagy megöletni. (Nov. 17.) Különös pártfogásába vette Constantin nagyherczeg, s hívogatja ezredéhez; de ő semmikép sem akarná összes bajtársait a Mehrfeld-ezrednél, mintegy kerülő úton «praetereálni». Veszteségei közt három lovát sínyli, köztök azt a híres szürkéjét, melyet az egész tábor megsajnált; 48 órai folytonos lovaglás után egy csetepatén (Közennél nov. 21.) elesett!

Az esetet Thielen utána Hadtörtén. Közl. (1880 I.) így adja elő. Gr. Széchenyi István, mint a Mehrfeld dzsidás ezred századosa, Schwarzenberg hg. főhadiszállására parancsőrtisztűl volt beosztva. A szövetséges seregek a lipcsei, okt. 16-án vívott első nagy csatában nem bírták Napoleont leküzdeni s 18-ára egy második támadás volt készülőben. Schwarzenberg a maga részéről megtette az előkészületeket s e közben 17-én délután azon kívánságát nyilvánította, hogy Blücher a támadásra szintén felszólíttassék. De Blücher főhadiszállásához csak két út vezetett, egy nagy kerülő, melyen esetleg a fölszólítás későn érkezett volna s egy rövidebb az ellenség vonalain keresztűl. E rövidebb útvonal választása volt kívánatos s vállalkozó is akadt gróf Széchenyi István személyében.

Széchenyi, bízva jó lovában, neki vágtatott a franczia előörsöknek, átrepűlt azok meglepett vonalain s szerencsésen megérkezet Blücher főhadiszállásán. Blücher azonnal késznek nyilatkozott a támadásra s csak azt óhajtotta, hogy a svéd trónörökös is hasonló módon felszólíttassék. Széchenyi, bárha erre parancsa nem volt, vállalkozott ezt saját felelősségére megtenni. Blücher által újra lóval ellátva, átment az északi sereg főhadiszállására is, és a fölhívást a svéd trónörökösnek is átadta. (?) Már éjfél körűl járt az idő, midőn Széchenyi újra visszafordúlt. A franczia vonalokon most már nagyobb könnyűséggel jutott át és hajnal hasadtával ismét Schwarzenberg előtt állott, neki eljárásáról jelentést tevén. Kevés vártatva ágyúk dörgése tudatá Schwarzenberggel, hogy a magyar lovastiszt megbízatását kitünően teljesíté. Széchenyi még a csata napján első századossá neveztetett ki, s az orosz Wladimir-rendet kapta.[9] Széchenyi ezek szerint nagy szolgálatot tett a szövetséges fővezérletnek, mert ha a támadás mindhárom oldalról nem egyidejűleg történik, a győzelem alig lett volna biztos.»






V.


Széchenyi első kapitány lesz. «Hajtó vadászata.» Hadi mesterség. Békeajánlatok. Sz. küldetése a német és schweizi határhoz. Honvágy. Sz. küldetése Blücherhez. Éji kaland. Esélyek. Arcis. Vége a harcznak. Bevonulás Párisba.


19. A SZÖVETSÉGES FEJEDELMEK ESKÜJE LIPCSÉNÉL.


LIPCSEI ütközet három napig tartott, s voltakép három véres csatából állott. Egyik a Lipcse- schönfeldi vonalon északi, másik leghevesebb a Lipcse-probstheydai déli, harmadik a probstheyda-connevitzi nyugoti irányban vívatott. Epilog: Napoleonnak éjszakai menekülése a lindenaui hídon, e hídfőnek idő előtti légbe röpülése, sötétben kétségbeesett harcz a város utczáin, s végűl a hős Poniatovszky halála az Elster folyó vérrel áztatott hullámaiban. Minő iszonyatos dráma tárúl fel szemeink előtt!

Ezt a szakadatlan lánczolatát a dühös csatáknak, ezt a kegyetlen mészárlást, mely elkerűlhető lett volna, ha Napoleon elfogadja a neki még Prágában ajánlva volt fényes békeajánlatokat, egybefoglalva, – «Völkerschlacht»-nak nevezték el a német történetírók, s tőle keltezik a nagy Németországnak úgynevezett «felszabadítását». Akár az egymással szembeállított nagy embertömeget, akár a hallatlan elszántsággal ismételve visszavert s megújított támadásokat egyes pontoknál, akár az ontott vért s kioltott emberéletet tekintjük: méltán nevezhetjük el e harczot Thiers után[10] óriások mérkőzésének, melynek párja alig van az emberi nem történetében. Egy fél millió ember állott egymás ellenében s 2000 ágyútorokból küldé a halált egymásra. A francziáknak, az orosz hadjáratban feláldozott 500,000-e után újonnan összeállított hadseregéből 180,000-ből egy harmadánál is több, 68,000 halott és sebesűlt veszett el. (A francziák többnyire bár kevesebbre teszik.) A szövetségesek roppant túlerővel, 300,000-rel üldözték őket lépésről-lépésre, de e «hajtóvadászat»-ban (Metternich szava) aránylag szintoly drágán fizették meg győzedelmeiket; a 48,000 főre (csak hozzávetőleg) becsült áldozatok számából legtöbb az oroszra (20,000), legkevesebb a svédre (300), s egyenlően 14-14 ezer reánk és a poroszra esvén (??). Ne szóljunk a milliókra menő anyagi károkról, pusztulásokról, a fegyver dúlásaival mintegy vetélkedő járványos betegségekről s minden háború ismeretes természetes utóbajairól. Széchenyi mindez iszonyatos dolgoknak nemcsak közvetlen szemlélője, de szenvedő részese is, mind a mellett, hogy Frankfurtban egy kis pihenés vajmi jól esett neki (miért Capuának is nevezi e kényelmes állomást), mitsem óhajt forróbban, minthogy a Rajnán átkelhessenek; de csak azért, mert onnét, úgy hiszi, biztosabban fog ismét egy tisztességes békekötésre kilátás nyílni (nov. 6.).«E hadjáratból – így írja – bőségesen kivettem részemet, s most már benső megelégedéssel és igazi örömmel óhajtanám látni a végét e szörnyű drámának. Eddig a szenvedély hajtott; most már csak a kötelesség és a vas engedelmesség. Mentől közelebbről kitanuljuk ezt a borzasztó mesterséget, annál inkább be kell látnunk, hogy mindaz, a mi előttünk oly nagynak, oly nemesnek látszott, voltakép oly kisszerű és nyomorúságos. Az emberek csak a külszín után indulnak s az álbecsületre számítanak, melylyel embertársaik nekik adózni lesznek kénytelenek, semmint lelkiismeretök megnyugtató szavára hallgatnának, mely isteni érzés a boldogtalanok előtt egészen ismeretlen. A legfőbb érdem, melyre bármily hadfi szert tehet, utóvégre is csak abból áll, hogy lehető legtöbb embert megölhessen, vagy megölethessen. A ki ezt a hivatását jól teljesíti, azt szeretik, tisztelik és becsülik, a ki parancs nélkűl is szerencsésen végrehajtott ily szép dolgot, azt elhalmozzák szalagokkal, rendjelekkel, még a Wladimir-kereszttel is, mely most az én, rendkivűl érdekes kis alakomat is ékesíti. Ez annyival kedvesebb előttem, mert tudtommal senkinek sem vétettem, hanem többnyire védőleg viseltem magamat, már ha aztán valaki nagyon is közelre jött hozzám, az ő baja volt, hogy reá koppintottam. A háború annyira ellentétben van mindazokkal az érzelmekkel, melyeket maga a természet gyermekkorunk óta szíveinkbe oltott, hogy igazi fáradságba és nagy erőfeszítésbe kerűl, míg az emberi részvét és szánalom minden csíráját elfojthatjuk magunkban. Nagy erőltetéssel bár, de szívemet végre oly aczélkeménységűvé edzettem, s most már oly irtózatos kegyetlen ember vagy ok, hogy magamtól is szinte félek s nem merek egyedűl maradni; kell valakinek mellettem lenni, a ki megvédjen önmagam ellen.» Oh! Nem kell-e felkiáltanunk a régi latin költővel:

Quis fuit horrendos primus qui protulit enses?
Quam ferus et vere ferreus ille fuit!

Leírja azután a Constantin orosz nagyherczeggel kötött barátságát, ki egyedüli meleg pártfogója s minden áron az ő vértes ezredébe akarja besorozni. De ő nem hisz ennek a kamcsatkai princznek, ki amúgy tréfából egyszer Tobolskba találná eltolonczoztatni.[11] Marad ő inkább az igénytelen zöld uniformisban, megtartja bajuszát, mely szinte ijesztő formában nőtte ki magát, s hozzávéve a csúcsszakált, melynek viselésére engedelmet adott magának, most olyan a kinézése, mint egy spanyol insurgensé, úgy hogy az ott mulató angolok valami spanyol követnek tartják. Tréfásan teszi még hozzá, hogy nagy bál is volt, melyen a magas uraságoknak mind czipőben, harisnyában kellett megjelenni, s melyben, minthogy neki minden parádéja csak egy pár bagariacsizmából áll, részt nem vehetett. Érdekes részleteket ír még utólag a lipcsei ütközetről, melyről a hivatalos és hiteles jelentések még nem érkeztek be. Mondják, hogy egész veszteségünk csak 8-10 ezer, holott egyedűl osztrák részről 29 ezerre ment, meg hogy ezer ágyú bömbölt egymásra, holott csak a szövetségesek («combinirte Armee») részéről 800 ágyú volt tűzben. S ily arányban egyez meg a valósággal miden egyéb tudósítás és hírlelés. (Nov. 17.) Thiers a Lipcse körűl elesettek összes számát még 100,000-nél is többre becsüli, mely kerek számból a francziákra 60,000 jutott, s szerinte Napoleon csak 40,000-rel térhetett vissza a Rajnához, miután 170,000-et idegen földön szétszórtan a várakban helyezett el, melyek aztán magukra hagyatva, egymásután capituláltak. Széchenyi, saját alárendelt körében lévén, mint láttuk, eléggé elfoglalva, állásánál és fiatalságánál fogva is, nem lehetett a magas politikába beavatva. Így nem lehetett tudomása arról, hogy a hadjárat komolyabb megkezdése előtt már Prágából a legfényesebb béke- ajánlatok tétettek Napoleonnak (aug. 10.), melyeket ez, ha nem saját érdekét és nagyravágyását, hanem igazán hazája és az emberiség közjavát tartja vala szem előtt, nem utasíthatott volna vissza. A hadüzenet csak ezután következett (aug. 12.). De a szövetséges fejedelmek, s ezek élén a mi királyunk, Ferencz császár, kinek oldalánál elválhatatlanul ott volt mindig az előrelátó és alkalmazkodó Metternich, oly annyira átvoltak hatva vagy a béke szeretetétől, vagy minden gyökeresb felforgatás iszonyától, hogy a Rajnát áthidalni s franczia területre lépni mindaddig vonakodtak, míg legkisebb reményök lehetett egy maradandó béke megkötéséhez. Frankfurtból tehát újabb ajánlat tétetett a békebontó bukott nagyságnak, melyek meghagyták volna őt császári trónján, s kimerült országának oly határokat, oly jelentőséget biztosítnak vala, minőkkel az még XIV. Lajos alatt sem dicsekedhetett. Szánandó vakság fogta el a szerencse elkényeztetett gyermekét, ki még oly nagy veszteségek után, minők az utóbbi hadjáratokban érték, sem adta meg magát; s kész volt, semhogy gőgjét megtagadja, ellenére legrégibb, legmegbízhatóbb barátjai józanabb tanácsának, szegény adoptiv hazája, a szép szavakban annyira magasztalt, annyira imádott, boldogtalan Francziaországnak utolsó csepp vérét és utolsó fillérét is kiszivattyúzni, azt az éretlen legifjabb nemzedék erőszakos besorolásával, ezt hallatlan adók és adó-pótlékok törvénytelen kivetésével. Igazolta Széchenyinek, a kötelességét teljesítő ifjú katonának, róla annyiszor nyilvánított szigorú ítéletét, melyet azóta majd minden történetíró, barát és ellenség egyaránt megerősített:[12] «Várjuk», úgy ír a békecombinatiókra vonatkozólag Freyburgból (decz. 14.) «az osztrák és az orosz császárt, s akkor eldől a koczka. Hinni kezdek a békében, mint mely reám nézve (ellentétben korábban nyilvánított nézeteivel) most a legnagyobb csapás és igazi szerencsétlenség a világbéke ügyére nézve. Mert míg egy farkas élt, soha meg nem szelidűlt az; s úgy mi is tartós békére nem számíthatunk, míg egy ember él, kinek ellenünkben annyi módja és eszköze van, s kinek fekete lelke minden nyugalomnak és békének örökös ellensége, a ki soha sem fogja belátni, miért ne áldozná fel népe utolját is saját egyéni hírnevének és gloriájának!» Az utolsó béke-ajánlat, melyről Széchenyinek inkább sejtelme mint biztos tudomása lehetett, részünkről a legőszintébb volt.


20. HERCZEG METTERNICH.


Hisz nem tekintve a családi köteléket, melyet a mi királyunk, Ferencz császár, gyengéd atyai szive daczára előre is egészen számításon kívül hagyatni kivánt, az oroszt a lengyelektől, a poroszt a titkos társulatoktól való félelem is hűtögette, míg Metternich Napoleonban leginkább a forradalom legyőzőjét becsülte, mindannyian pedig, ellentétben a soraik közt uralkodó laza egyetértéssel, idegen területen, egy bár kifárasztott, de kétségbeesett ellentállásra is képes egységes nemzetet s ennek élén a győzelmek még mindig félelmetes nagymesterét látták magok előtt. Az utolsó ajánlatot, melybe még a kérlelhetetlen Anglia is (Aberdeen külügyminisztersége alatt) beleegyezett, Napoleon, mint mondám, visszautasítá. Áttétetett tehát a háború Francziaország területére.

Míg ezek folytak, Széchenyi egy nehéz megbízást kapott. A drezdai capitulatiót a szövetségesek, a párisi békepárt nagy boszúságára, nem hagyták jóvá. A franczia tábornokok tiltakozásai azzal a brutális megjegyzéssel utasíttattak vissza, hogy ha nem tetszik nekik, ám menjenek vissza, félig leszerelt erősségeikbe, s folytassák a hogy tudják azok védelmét. A tábornokok tehát szökésre hitték jogosítottnak magokat, hogy otthon szorongatott hazájoknak ismét szolgálatot tehessenek. E «szökevények» visszatartására, esetleg elfogatásukra küldetett ki Széchenyi egy Schulenburg gróffal, a határnak szinte Lindenautól Freyburgig egészen védtelenűl maradt vonalához. E czélból nemzetőrséget, népfelkelést kelle szerveznie, mi a svájcziak készséges közreműködésével, a schaffhauseni szorosnak elzárása után a lehető legrövidebb idő alatt, tökéletesen sikerült. Vezénylő kapitányunknak még arra is maradt ideje és hangulata, hogy ez alkalommal a természet egyik ritka szépségét, a rajnai vízesést, meg a Boden tó zöld tükrét megbámulhassa és élvezhesse (decz. 3.).

Ez az emberi irgalmat nem ismerő marczona hadfi mindjárt lágyszivű s enyelgő gyermekké válik, mihelyt kedves szülőivel jöhet ismét érintkezésbe. Nincs boldogabb napja, mint a melyen tőlök, vagy testvéreitől hírt, levelet kapott. Mily hálálkodással, szinte megszégyenülve fogadja a rendes (= évnegyedenként 1200 frt) és rendkívüli pénzküldeményeket, mely utóbbiakat elnyűtt ruháinak és elveszett vagy (sokszor pihenés nélküli 24 órai lovaglásban) agyonnyargalt lovainak pótlása vett igénybe. «Ha az én jó atyám egy erős csatamént küld nekem, – írja egy ily alkalommal, – «ezzel nem csak a fiát, hanem hazáját ajándékozza meg.» Biztosra veszi, hogy most már mint őrnagy fog a czenki kastélyba bevonulni, a Terézia-rend keresztjével, melynek felét úgyis már megszolgálta. (Ez csak tréfa volt, mely soha sem vált komolylyá.) Szülőivel foglalkozva gondolatban, oly boldog pillanatokat élvez, minőket az örökkévalóság sem adhatna néki; könytelt szemekkel néz fel a magas égre, s gyermekéveinek rég letünt képei veszik ismét körűl; aztán leveleiket zsémberedett ujjai közt forgatva, újra meg újra véghetetlen gyönyörrel olvasgatja» stb. (Decz. 3.)

«Már minden lecsendesült,» – írja ismét Frankfurtból (decz. 7.) egy munkás nap fáradalmai után, – «magamra vagyok s háborítlan gondolhatok ismét kedves otthonomra s azokra, kik annyi részvétet és szívességet tanúsítottak irántam. Mikor szoríthatom őket örvendezve hálás szivemhez? Messze van még az a nap, de az a remény, hogy egyszer mégis csak eljő, most egyedüli vigasztalóm és fentartóm viszontagságos életem annyi bajai közt.» Decz. 9-én csakugyan elhagyta Frankfurtot. Bízik benne, hogy a «Mindenható, a ki idáig elvezette, ezentúl is áldásával fogja kísérni fegyvereinket.» (Decz. 17.) Különben komikusan rémületes kinézését téli costumjében egy festővel, mihelyt ilyet találhat, meg fogja örökíttetni s meglepetésűl életnagyságban szülőinek megküldeni, «pour faire rire ma patrie –!» E frázis, ha nem csalódom, arra mutat, hogy honfitársai akkor is már különcznek ismerték, s dévajkodtak vele.

Manheimból jan. 10. 1814. értesülünk, hogy hadvezéreink közt, kik különben Napoleon ellen már határozott fölényben voltak, a kívánt egyetértés és összeműködés elvileg bár szépen megállapítva, de tényleg még mindig nem volt meg. Schwarzenberg herczeg mitsem tudott a Blücher műveleteiről, s végre Széchenyit küldé el ismét a való megtudása végett. Ez útjában harmadfél napig minden elemekkel, hóval, széllel, gyalog, lóháton s kocsin, pihenés nélkűl kelle megbirkóznia. Az öreg Blücher a legegyenesebb, ha nem egyedüli jellem szereplő kortársai közt, ily izenettel bocsátotta el: «Édes jó Czecsenyim! Mondja meg Schwarzenberg herczegnek, hogy én folyvást előre masirozok (hisz tudjuk, hogy «Marschall-Vorwärts» volt a mellékneve), a míg egyenesen Párisba nem érek. Az ellenséget, a hol megtalálom, ott támadom meg, s ha végre meglátom a franczia residentia tornyait, egy üveg német bort fogok az egészségére kiüríteni». Ez aztán, így kiált fel a mi kapitányunk, kedvem szerinti hadvezér! Néhány év mulva, midőn e hősnek érczszobrát Potsdamban megbámulta, tudatlan, részeges vén korhelynek nevezi. (L. Uti jegyzetei.)

Legközelebbi levelei már franczia városokból, mint Vesoul, Chaumont, Bar sur Aube, Bar sur Seine, Troyes stb. keltezvék. A francziák, úgy tapasztalja, nem a régiek többé, nemcsak nem verekednek jól, hanem már futni is látta őket. (Febr. 8. 1814.) Ez bizonynyal csak a szegény újonczokra értendő, mert a veteránok még mindig megtették kötelességöket; szóval és élő példával buzdítva a soraikba beosztott ifjú nemzedéket. Lassú előnyomulásunknak, a titokban még mindig folytatott alkudozásokon kívül, egyéb oka is volt. Nem ment az olyan könnyen, mint Széchenyi gondolá, óhajtá. Bar sur Aube állomásról márcz. 3. egy keserű csalódás pillanatában ezeket írja: «Már egészen Páris közelében valánk, midőn kicsinyes balesetek, minőket egy jóravaló hadfi soha el nem tagad, meg az élelmi szerek nagy hiánya, egy hátráló mozdulatra kényszerítettek.» – – «A tábornagy ismét Blücherhez küldött, kivel nem volt összeköttetésünk.


21. BLÜCHER.


Ezer akadály közt, franczia katonáktól és parasztoktól nyúlként hajszoltatva, részint gyalog, részint lovon, hihetetlen sebességgel értem el, Isten segítségével, Fére Champenoise-ig. Senki sem tudott itt Blücherről és hadtestéről. Istenhez fohászkodva segítségért, ködös éjszakán, leégett falukon, kifosztott kastélyokon át bolyongtam a nélkűl, hogy egy lélekkel találkoztam volna. Csak a hold kísért, a felhőkön bágyadtan áttörő fénye mintegy védelmébe látszék magamat és lovamat fogadni. Így tartott ez reggelig, míg végre katonákra s ezek nyomán Blücher tábornagy hadseregére akadtam, a ki tőlünk egészen különválva, egyenesen a Párisba vezető országútnak indult, s nagy koczkázattal járó, hihetlen gyors előhaladással a franczia seregnek mindig sarkunkba járó zömét meggátolá abban, hogy jókor utolérhessen. A Marne partján találtam őt, melynek hídjai légbe voltak röpítve, s így útunk a már csak 12 órányi távolban levő fővárosba el volt vágva. De két óra alatt semmiből ott termettek ismét a hídak; s abban a föltevésben, hogy Napoleon egész erejével reánk fogja vetni magát, gyorsan, de biztosan haladtunk előbbre; a napnak búcsúzó sugara, mely melegével állásfoglalásunkat mintegy jóváhagyni látszott, utolsó emberünket is már a makacs folyam túlsó partján találta. De erről mitsem tudott a mi csak 38 franczia mérföldnyi távolságban álló hadseregünk. Mentem tehát Châlons felé, mindenütt Vinzingerode és Bülow előörseivel találkozva, kikkel együtt Blücher legalább 120 ezer ember felett rendelkezett. Én őt Meauxban hagytam, hol sziklaszilárdul áll s várja a herczeget. Hírűl viszem ezt neki, kinek e közben is egy szerencsés kisebb találkozása volt az ellenséggel» stb.

Napoleon azalatt lépésről-lépésre, de mindig verekedve hátrált. Utolsó reményét még a hibákba helyezhette, melyeket ellenségei fognának elkövetni. S e számításában, a következés megmutatta, nem is csalatkozott. Többi közt Troyes és vidéke a váltakozó csatározások egyik «legmulatságosabb» színtere volt. Február 10-én a mi Széchenyinknek melegebb vágya nem volt, mint puha dunyhák közt heverni ki lázát, s álmodni egyet kedves otthonáról. De bezzeg koczogat a kegyetlen káplár, tessék fölkelni, azonnal lóra ülni s kinyargalni valahová az előörsökhez, hogy az ellenség hol és merre létéről hírt hozhasson a tábornagyának. «Isten látja lelkemet», – így ír e meglepetésről keserű humorában, – «ha rögtön quietálnom lehetett volna, szívesen lemondok minden dicsőségről, mely e hadjárat alatt még reám várhatott. De nem volt mentség. Úgy néztem a sötét éjszakába, mintha az a kérlelhetetlen sorsnak szép álmaimba beavatkozását s életem napjának lealkonyúltát jelezte volna. Fölvetém magam a lóra s neki eresztett kantárral, sarkantyút adva, nyargaltam Isten tudja, mely irányban. Lovam is, a véletlenre bízva magát, nemsokára fáradt léptekkel czammogott tovább. Egy nagy falu közepére értünk, melyet a háború úgy elpusztított, hogy üres és kihalt házaiból semmire feleletet vagy útbaigazítást nem kaphattam. Reménytelen mentem tovább hol jobbra, hol balra, árkokon, erdőkön, réteken keresztül, míg egyszer csak, változatosság kedvéért, egy mély tócsába sülyedtem. Ekkor szorongni kezdett keblem, s eszembe jutott, hogy kötelességet kell teljesítenem, s hogy az én hadvezérem vár reám, vár, vár, míg várásközben szeliden el nem alszik. Sajátságos borzadály fogott el, különben nyugodt (?!) kedélyem háborogni kezdett, nem magamért, hanem visszás sorsomért, mely nem engedi hivatásom teljesítését. Átgondolva ily késedelemnek lehető súlyos következményeit s látva az útamat gátló ellenséges elemeket ijedtségtől verítékezve s furiáktól üldöztetve feküdvén a pocsolyában, lovamat oldalt tartva néztem föl az égre, szomorúan érdekes positurában egy sásgyökér tövénél imádkozám a gondviseléshez, csendes kimulásomért. Ekkor hirtelen eszembe jutott a szigetre vetődött Robinson, kinek története gyermekkoromban oly sokszor megnevettetett, most keserű könyeket sírtam felette, melyek a mocsár szennyes vizét szaporították, míg magam vízi snepfként benne ültem; eszembe jutott Schiller bevárja is, a rémületes rengeteg mélyén, oly távol minden emberi segélytől: s míg mind melegebben neki izzadtam, az utolsó mentőgondolat legjobbnak tünt fel előttem, hogy t. i. főbe lövöm magamat. Eszembe jutott, hogy hisz' van nekem pisztolyom is. Egy hajó fedélzetén képzelém magam, melyről vészlövést tehetek. Pisztolyom oly finomul volt megtöltve, hogy az egész környéken mint egy ágyúlövést meghallhatták. A fegyver kiesett jobb kezemből, míg bal kezemből az ijedt ló szabadult ki, s én mint egy Istentől elkárhozott belefordultam arczczal a híg lébe. Alig hogy talpra állottam, a mi nem kis munkába került, hát három legény a József-huszároktól kivont karddal ott termett mellettem; ezeknek aztán egy magyar dictiót tartottam s így az ő segédletökkel regényem befejeződött. Az ellenség nyom nélkűl eltávozott, s ezt reggel tábornokom elé állva, nyugodtan bejelenthetém. Teljes megelégedésén kívűl még az a jutalmam is volt, hogy egészségem tökéletesen helyreállott, s alig várom, hogy felfalhassam azt a 14 éves kakaskát, melyet ma délre jó házi asszonyom le fog ölni a számomra. Hát nem volt ez egy zajos és egyúttal szerencsés éjszaka?» (Febr. 13.)

Nem kisebb lendülettel van írva, csakhogy komolyabb tartalmú, két nappal később írt levele, melyben Blücher váratlan vereségéről ad hírt. A fáradalmas útról hazatérő vándor, mikor végre megpillantja otthonát és kedves övéit, azonnal elfelejt, úgymond, mindent, s újra fogékony lesz az élet legcsekélyebb mindennapi örömeire: így érzett ő is ama kiállott éjszaka után, s rémlátásait a legédesb álmok váltották fel. De most ismét sötétebb színben lát mindent, mert Mars isten újra próbára tette, talán szerfelett kemény próbára, ha nem is vitézségünket, de bizonynyal kitartásunkat; s azért most megint távolabb látja időpontját a szerencsétlen háború óhajtott befejezésének. De bővebben erről, – t. i. Blücher megveretéséről…. nem írhat, mert valami jó érzületű hazafias irnok vagy postamester felfogná levelét, azon irigylendő balga hitében, hogy ezzel rendkívül nagy szolgálatot tesz az államnak. Ő ellenkezőleg sajnálja azt az országot, a melyben a polgárok teljes tudatlanságban élnek saját hazájok bajairól és csapásairól, valamint sajnálja azt a katonát is, kinek bátorságát a szerencsétlenség nem emeli magasabbra stb. «Blüchernek ezúttal nem kedvezett a szerencse, azért mert sokkal gyengébb erővel volt, voilá tout. Meglehetős veszteséggel kellett visszavonulnia, ennyiből áll, s erre mindjárt alászállt a mi bátorságunk, s itt ülünk, megyünk színházba, eszünk kaviárt és osztrigát, a helyett hogy egész dühvel neki rohannánk az ellenségnek. Bravo! S ha Schwarzenberg és Metternich nem volnának, ez a két ember, a kik nekünk, Istentől elhagyatott szegény osztrákoknak, igazi vezércsillagaink: úgy látom, ez a Sándor császár bírna egy visszafelé teendő lépés bátorságával. Az egész dolog egy nevetséges historia; mert fölteszem az esetet, hogy Blücher egész hadtestével semmivé olvad, még akkor sem látnék a közügyre nézve igazi veszedelmet. Hinni akarom, hogy az én censorom e tudósításomat átereszti, mert ebből meg fogja látni, hogy fejemet nehéz körűlmények közt sem veszítettem el és hogy olyan embereknek írok, a kiknek szivök helyén van s a kiket visszás egyes esetek csak még inkább felbuzdítanak» stb.

Elcsüggedését ugyan nem, de mély hatását az eseményeknek az ő kedélyére is úgy árulják el e sorok, mint a nyomban utána írottak. «Borzasztó időt kelle átélnem», – írja atyjának, Bar sur Aube állomásról (márcz. 3.). – «Nem a saját szerencsém vagy existentiám aggasztott, hanem az gyötört kimondhatatlanul, hogy oly véghetetlen nagy áldozatok ismét füstbe mehettek volna. Hisz életem a hazámé és az igazságos közügyé, melynek azt szenteltem, s így nem is enyém többé, elvesztését semmibe sem veszem; de mikor már oly közel voltunk e rémséges eseményeknek rég óhajtott végéhez, most azokat talán nagy időre ismét megújulni látni: az nekem s mindenkinek, kit barátságomra érdemesnek tarthatok, nem egy könyet facsart szemeinkből.» Miután már azt hitték, hogy benn vannak Párisban, s rögtön hátrálniok kelle, a korábbi elbizakodást nagy csüggedés váltotta fel a legtöbbeknél, kik strategiai vagy politikai okokat fel nem fogva, mindig csak a látszat után itéltek. Ezek aztán a belátóbbak egy részét is magokkal ragadták. Szerencsére, ez nem tartott soká. Blücher, daczáta öt napon át (febr. 1-15) szenvedett veszteségeinek, a régi maradt. Széchenyi bámulva kiált fel, hogy soha szebb csapatokat nem látott, mint az övéi, s létszámukat még mindig legalább 120 ezerre becsüli.

Széchenyi is újra bízik saját szerencsecsillagában, vígasztalja, bátorítja ekkor Sopronyban tartózkodó jó szülőit s közel látja azt a boldog órát, a melyben ismét karjaikba fog omolhatni. Hisz mindnyájan, így írja, meguntuk már ezt az utálatos háborút, s minden áldozatra szívesen ráállanánk, csak olyan emberrel volna dolgunk, a ki nagy hadvezéri talentumával egy kis emberszeretetet és nemeslelkűséget tudna egyesíteni. (Márcz. 4.)

Nemsokára Blücher, Bülov- és Wincingeroddal egyesülve, Soissonsnál visszaadta Napoleonnak a kölcsönt, mit azonban Széchenyi csak hallomásból tud. Különben a hadjárat egy érdekes mozzanatáról értesülünk, Pougy mellett szabad ég alatt (márcz. 22.) írt leveléből. «Pompásan megy ismét minden», – így ír, új kedvre gerjedve, – «s a jövőbe vetett legszebb reményeink feledtetik velünk az átélt rossz napokat. Vitéz csapataink nagyon szétszórva valának, s az egész franczia hadsereg (t. i. az utolja, Thiers szerint = egy öt ellen) ellenünk látszék irányulni. – Végre egyesültünk, s Arcis-nél Napoleon ellen támadólag léphettünk fel. 20-án tehát megindult a csata, egy isteni tüzeléssel a tisztelt francziákra, kik birkanyájként összeszorítva, mindazonáltal, ezt egy isten sem vitathatja el tőlük, hősökként védték magokat.


22. I. SÁNDOR CZÁR.

A mi veszteségünk is, az ő puskatüzöktől elég nagy volt, de az övék rendkívüli, mert egy golyónk sem hullott a földre a nélkül, hogy egy lelket szépen a másvilágra ne szállított volna. A nyugovó nap, mely egész napon át jótékonyan átmelegített bennünket, már a hegy mögé bújt, midőn egy lovas hadoszlop dühös támadást intézett ágyúinkra s pedig épen arra a pontra, a melyen az én igénytelen személyem is elhelyezkedett. A sok golyó olyan dühbe hozta őket, hogy vak legyekként mindent halomra döntöttek, kivéve engem; az éjszaka azonban olyan sötét volt, hogy a kozákok, a kik sötétben is látnak, borzasztó szerszámaikkal előtörve, visszakergették őket. Néhány ágyú s több száz fogoly esett kezünkbe; reggelre a harcz megújítását vártuk, de csalódtunk, mert ők hagyták el a tért s mi az égő városba bevonultunk. Most együtt vagyunk Blücherrel» stb.

Napoleon kétségbeesett ügye mind rosszabbra fordult; habár Fére Champenoise-nál ismét egy győzelemmel dicsekhetett. A congressus, mely (márcz. 25.) Châtillonban ülésezett, a sikerrel lépést tartva, szigorítá föltételeit; követe, Caulincourt, még kihallgattatást sem nyert többé. Igen vagy nem közt volt csak választása.

Legközelebbi levelét Széchenyi ápril 1. 1814. már Párisból írja.

Pár nap mulva, ápr. 12-én már ott ült a franczia uralkodók pompás saint-cloudi palotájában. Mélázóvá teszi, hogy a kit nem rég reszketve emlegettek, s megjelenése hírére hosszúra nyúltak a leggömbölyűbb arczok is, az most ilyen véget ér!

Ápril 16. Vége van a hosszú harcznak, szépen, dicsően ragyog a jövő előttünk, mely nem rég oly sötétnek látszott. – – Szabaddá lett az emberi nem, szabadon szívhatja ismét szülőfölde levegőjét. Részéről boldognak vallja magát, hogy a nagy munkában ő is, dicső tábornagya oldalán, parányi részt vehetett.

Ápril 24. Csodálkozását fejezi ki, hogy a nyugdíjazott világura oly békén tűri sorsát; senki sem volt oly alant járó gondolkozású, hogy ily szörnyű lealázás túlélésére képesnek higyje őt. –

Csoportosítsuk kissé az eseményeket.

Napoleon regensnővé tette (Ferencz császár irányában talán nem rossz számítással) nejét, Mária Lujza császárnét, a ki gyámoltalan helyzetében csak siránkozni tudott. A főváros védelmét a máskor mindig lenézett nemzetőrökre s mindig elégületlen testvéréré, Józsefre bízta. Ez, a montmartrei magaslat bevételekor (márcz. 30.) átruházta mandátumát Mortier és Marmont tábornagyokra, kik, egy végső tisztességes ellentállás után bár, egyebet nem tehettek, mint átadni a hosszabb védelemre merőben készületlen fővárost, melybe a szövetségesek 31-én 10. óra tájban ünnepélyesen be is vonultak. Középen nyargalt a daliás Sándor császár, mellette jobbról a porosz király, balról Schwarczenberg hg. (Ferencz királyunk és Metternich herczeg azalatt Dijonban húzódtak meg.)

Az «első» párisi béke már előtte való napon íratott alá. A regensnő (29-én) Bloisba vonúlt, magával vive férje legfontosabb irományait, magánkincstárát (mintegy 18 millió franc) és koronagyémántjait. Az orosz czár tüntetőleg Talleyrand herczeg fejedelmi fényű palotájában szállt meg: most ez volt Francziaország első embere, háza a világ közepe.

A senatus, melynek 140 tagjából a felét sikerült összehozni, ápril 1-én egy ideiglenes kormányzatról gondoskodott; 2-án pedig Napoleont, utódaival együtt, egyhangúlag trónvesztettnek nyilvánítá.

A Bourbonok visszajöttek; bár kezdettől fogva senki sem lelkesült érettök.

Napoleon Fontainebleauban még folyvást mentőgondolatokkal foglalkozva, először ugyan fia javára (ápril 4.) s ez elvettetvén, a keserű kényszerűségnek engedve, végre föltétlenűl is (ápril 7.) lemondott.

A föltételek, miket a congressus kegyelméből nyert, s melyek Széchenyi szemében oly lealázóknak látszottak, ezek valának:

Megkapta Elba szigetet, mint egy kis királyságot, hozzá két millió frank évi dotatiót, és 4000 főből álló gárdáját. Mária Lujzának Pármát adták, mely fiára is, a reichstadti herczegre († 1832.) átszállandó volt. Az országokat, alattvalókat osztogatták, mint a birkát.

A nagy rokonság szétszórt tagjai mind tisztességes ellátásban részesültek; Beauharnais Jenő, mint leuchtenbergi herczeg, mindenkitől becsülve; Murat külön egyezkedett a maga szakállára s utóbb jelleme beszennyezésével, tragikus véget ért.

Az édes honvágy és a fájó hazaszeretet soha sem hagyták el Széchenyit, ily új és váratlan élmények közepette is. A dicső bevonulás napján e világszabadítónak nem volt egy fél aranynál több a zsebében, kopott és rongyos volt egyenruhája, csizmája, fehérneműje. Amellett rendkívüli volt a drágaság, p. o. egy üveg bor két louisďor stb.; a főparancsnok előleget utalványozott tisztjeinek, de ő azt nem akarta igénybe venni, mert, úgy fogta fel, hogy ő az államnak úgy is sokkal nagyobb jótéteményeiben részesül, mint mennyit bármikor leszolgálni képes lenne. Megbámulja és élvezi a világváros fényét, pompáját mindig azzal a fájó utógondolattal, hogy mi nálunk még mindezekből semmi sincs, s talán nem is lesz soha (?!). Saját sorsa és a legközelebbi jövő iránt teljes bizonytalanságban él s nem tudja, Lyonba fog-e vagy Olaszországba küldetni, vagy mehet Londonba, mire jó alkalom kinálkozott? (Ápril 16.) – A hányattatás oly nagy volt, hogy idő kell hozzá, míg a hullámok lecsillapulnak. Míg az emberek az állatiságot, az érzéki vadságot, melybe a háború belezudította, levetkőzve, ismét emberekké válnak s újra erkölcsi rendeltetésök magaslatára fölemelkedhetnek! (Ápril 20.) Az érdekes kirándulást Angliába a hadjárat alatt is megtehette volna, minden költség nélkűl; de oly szent czél lebegett előtte, s annyira nem restelt semmi anyagi és szellemi áldozatot, melyet elvei kívántak tőle, hogy be kelle várnia az óhajtott jobb fordulatot. Most azonban, hála légyen a Mindenhatónak, miután kivette részét a kivívott nagy sikerből, szívesen gondol az élet finomabb élvezeteire is. Ha drága is itt az élet, úgy gondolja, mégis csak többet ér, mint hogyha nem volna már életben. Nem vádolja tehát magát szerénytelenséggel, ha ismét pénz dolgában csak jó atyja nagylelkűségéhez folyamodik. Megjegyzi mellékesen, hogy az árfolyam = 400 volt, és hogy napi kiadása 10-12 arany. (Ápril 24.) Annyira el van napestig foglalva, többnyire az őt nagy kegyben tartó tábornagy oldalán, hogy alig marad egy kis szabad ideje, melyben magát kedves hazájába, az ő drága Fertő tavához visszaálmodhassa.

«Ámbár ez a Páris», – így írja, – «a legszebb és legkellemesb tartózkodási hely, minőt csak a legmerészebb képzelet alkothat magának, – van mégis az emberi szív mélyében valami, mely ellenállhatlanul vonzza őt hazájához, szülővárosához; még az orosz is visszasóvárog az ő havas vidékeire, s ennek sivatagjait nem cserélné fel a Szajnapart enyhe, bájos éghajlatával. Hát még mi, kiknek oly szép hazájok van! Megvallom, úgy örülök reá, mint egy gyermek, hogy ezt az őszt ismét egyszer Czenken fogom vígan, boldogan tölthetni!» (Ápril 28.)





VI.


Olasz hadjárat, 1815. Tolentinói ütközet (Rendjelek). Stahremberg bizonyítványa. Más hivatás. Fermo táján affaire. Kötelességérzet tartóztatja. Hadjárat vége.


23. TURIN.


MÁJUS 4-én Windischgrätz herczeggel, a ki őt magának kikérte, kellett indulnia Szárdiniába – hogy a számkivetve volt királyt trónjára visszahelyezzék. Ez volt az I. Viktor Emmanuel, ki a későbbi szabadelvűbb áramlatok ellenében nem tarthatván magát, leköszönt (1821.); hasonnevű szerencsésebb unokaöcscse, a Ré galantuomo, Ausztriának utóbb elég bajt szerzett. A visszahelyezett király azonban megelőzte őket, s a kilátásba helyezett tengeri út elmaradt.

Széchenyinek Olaszországban végzett «hadi tettei»-vel, melyekkel különben dicső katonai pályáját befejezendő vala, épúgy vagyunk, mint az első német- és francziaországi nagy hadjáratok alattiakkal. Mind a mellett, hogy szülőivel való meghitt levelezése folyvást tartott, e közvetlen forrásból igen keveset tudunk meg; máshová kell fordulnunk tudásvágyunk némi kielégítése végett. Az osztrák Soldatenfreund tudósítása szerint Széchenyi 1815-ben az 5-dik huszárezreddel, mely akkor az angol kormányzó herczeg (Prinz Regent von England) nevét viselé, Olaszországban Bianchi altábornagy alatt szolgált. Ez az áthelyezés neki előnyére aligha vált, mert e miatt a bár egészen váratlan nagy események színterétől kellett távol maradnia. Napoleon nem maradott veszteg az ő Elba szigetében. Kiindult onnét márczius 1-én, kilenczszáz emberével, hogy néhány nap alatt elseperje Francziaország földéről a Bourbonokat, s az örökké meseszerű «száz nap» uralmával ejtse rémületbe a világot, bámulatba a késő kor történetíróit. Azon hó 30-án a Tuilleriákba vonúlt be. Az európai szövetségnek ismét egy fél millió emberét kelle talpra állítani ellenében; Waterloonál dőlt el végkép a világ sorsa, június 18. 1815. Wellington neve lőn az öreg Blücheré mellett még egy-egy jogczím alatt halhatatlanná. Napoleonnak másodszor is le kelle mondania s mint az angolok foglyának a sz. Ilona sziklaszigetén fejeznie be annyi dicsőséget és nyomort árasztó életpályáját.

A mi Széchenyink, e nagy eseményektől távol, melyeket e helyen közbeszúrva csak röviden jelezhettünk, Murattal, az imént még csak szövetségesünkkel, látta magát szembe állítva, ki végső szorultságában újra a kor eszméit, szabadságot, nemzeti egységet, függetlenséget tűzve ki zászlóira, a bomlás közepett saját trónját vélte még megmenthetni. Tolentinónál május 1-én ütközetre került a dolog, s a hadi koczka ellene fordult. Ez eseményben Széchenyinek, a tudtunkra levő egy epizód után ítélve is, fő része volt.

Az ütközet első napján, – írja nevezett forrásunk, – Széchenyi kapitány a második századdal s az egész lovasüteggel, aztán meg Battyhány alezredes az első századdal s két czúggal a gróf Starhemberg tábornok hadseregének legszélső jobb szárnyán voltak felállítva. Ezt a szárnyat támadta meg legelőször az ellenség. A mi csekély számú huszárságunk ellen egy egész ellenséges huszárezred és még egy egész gyalogezred tömegesen nyomúlt előre a síkságon. Támadásukat balról két lépcsőzetesen felállított dzsidás-század fedezte. Az ellenséges lovasság e kolosszusa mindig közelebb és közelebb hömpölygött felénk, noha e közben ütegeink vészt küldének soraikba.


24. MURAT.


Ágyúink most felhagytak a tüzeléssel; halálos csend állott be a huszárok közt. E közben gróf Széchenyi kapitány riadót fúvat; ugyanezt teszi nyomban a középen Souvent, a jobb oldalon Batthyány. Örömrivalgással rohannak reá az ellenségre a mi huszáraink; soraikból előre vágtató egy Szilágyi nevű közvitéz karddal vágja le Duca di Romanót, egyik vezetőjüket, ki halva esik le a lóról. Rövid néhány percz alatt Murat egész pompás gárda-ezrede semmivé van téve. Ez a fényes siker nagy erkölcsi hatást tett a mi jóval kisebb csapatainkra, s szemlátomást emelte bátorságukat stb.

Széchenyi ez alkalomból a siciliai sz. Ferdinánd érdemkeresztet, s utóbb még a szárdiniai Móricz- és Lázár-rendet kapta. Áttétette azután magát a Hessen-Homburg-huszárokhoz, s ott egész lemondásáig (1826) meg is maradt.


25. III. FRIDRIK VILMOS POROSZ KIRÁLY.

Mindenesetre feltünő, hogy bár vitézsége és érdemei minden oldalról a legmelegebb elismerésben részesültek, s úgy parancsnokainak, mint bajtársainak szeretetét és tiszteletét föltétlenűl megszerezték neki: a hivatalos kitüntetések mégis nem az övéi, az osztrákok részéről, hanem az idegen fejedelmek, a szövetséges orosz császár és a porosz király, meg a visszahelyezett olasz fejedelmek részéről jutottak ki néki. Fridrik porosz király Párisban május 30-án írta alá elismerése kifejezését az épen «béfejezett háborúban való kitünő magaviseleteért», az ő katonai érdemkeresztjének (Meinen Militair-Verdienst-Orden) adományozása mellett. Érdekesnek tartjuk azonban, mert szinte részletekre terjed ki, az ő olaszországi parancsnokának, Stahremberg grófnak reá vonatkozó, 1815 május 30-dikán kelt hivatalos nyilatkozatát, terjedelmesebben megismertetni. «Kéretlenül», – így szól e történelmi okmány, «kötelességemnek ismerem, hogy gróf Széchenyi István kapitány úrnak, a ki (ezredével) dandáromhoz tartozott, az ellenség előtti magaviseleteért teljes megelégedésemet nyilvánosan kifejezzem. Különös megemlítést érdemel az ő május 2-án parancsomra véghezvitt támadása egy bizonynyal tízszerte nagyobb hadosztály ellen. Ezt a rohamot (attaque) századja egyik szárnyának élén olyan ügyességgel és bátorsággal intézte, hogy az ellenséges lovasságot néhány szempillantás alatt teljes rendetlenségbe hozta s azt, noha maga is számos sebeket kapott, nagy veszteséggel egész a gyalogság (a fedezet) zöméig s felállítva volt tűzér-ütegekig üldözte; miáltal nem kis részben hozzájárult annak lehetőségéhez, hogy a visszavonulásra parancsot kapott (!) előcsapatunk ezt állásának megtartásával szép rendben és méltóságosan tehette. Továbbá gróf Batthány alezredes parancsára 4-én reggel Macerata táján a Civita Novába vezető úton előre küldetvén, az ellenséges testőrsereg egész lovasságát egy óránál tovább tartóztatta, s megakadályozta, hogy ezt az országútat elfoglalhassa, miáltal a mi előcsapatunk időt nyert odáig eljuthatni, s az ellenséget nagy kárával arra kényszeríteni, hogy podgyásza legnagyobb részének hátrahagyásával is mellékútakon s vad futásban keresse menekvését; ez pedig nem utolsó oka volt hadserege utolja teljes felbomlásának. A május 14-diki ütközetben Castel Sangrónál segítségére sietett századával Eötvösnek, ugyanazon ezredbeli kapitánynak, a ki egy, számra túlnyomó ellenséges lovasosztálylyal keveredett bajba, mely alkalommal különös hidegvérűséggel és határozottsággal szétugrasztott egy egész ellenséges gyalog-osztályt. Ezen hadi tettek megérdemlik a dícsérő felemlítést» stb.

E hivatalos adatok annál becsesebbek előttünk, mert Széchenyinek atyjával folyton tartó, de itt egy nevezetes félbeszakítást szenvedett, bizalmas levelezéséből vajmi keveset tudnánk meg belőlük. Szokása szerint kerül minden dicsekvést, szívesen elhárít magától minden érdemet; de egyúttal sejteti velünk, hogy ifjúi lelkesedése a hadi dicsőségért már nem melegíti szívét, mihez bizonynyal a kellő elismerésnek hiánya is hozzájárult ugyan, de még sokkal inkább az emberiség magasb feladatainak s e közben saját hivatásának is mindinkább előtérbe nyomuló felismerése. Ha ismét egyszer haza kerülhet, – írja még Turinból (1814 máj. 11.), – egy darab ideig ki akarja heverni magát, hogy végre egy kis lélekzetet vehessen, mert elválásuk óta bizony igen sok zajos és borús, de kevés jó napot élt. B. Vécsey tábornok szívessége által néhány nap mulva ismét Cagliariba tervezett útjának elmaradását írja, megnyugvással veszi a szárd királyi családnak régi államaiba visszatértét, melynek polgárai híven ragaszkodtak hozzá, s most ők is, mint a többi népek, a «rég nélkülözött szabadságot» fogják élvezhetni!…. Egy további levelében igazi szerencsétlenségnek tartja, hogy oly sokáig kell Turinban maradnia, s a folytonos vígságban és ünnepélyekben részt vennie, melyek nem kárpótolják a gyermekévei színhelyén, szeretett övéi közt otthon töltendett boldog napokért. – «Korábbi éveim zajgó érzelmei, – írja tovább, – már lecsillapultak, a csendes megelégedést keresem, nem az emberi boldogság ama legmagasb fokait, melyek mint elérhetetlenek inkább büntetésére, mint javára izgatják legtöbb embernek képzelő tehetségét… Hisz az élet csak egy álom, – miért ne lennék tehát megelégedve? Ama csodálatos nagy események után, melyek oly gyorsan következtek egymásra s képzeletben annyira meghosszabbítják az egymástól távol töltött időt, – óhajtott viszontlátásunk pillanatát adnám-e cserébe egy királyságért?!» stb.

Ugyanily hangulatban vannak írva Milanóból ez időtájt kelt levelei. Az egyikben (márcz. 28.) egy olyan szép frázis ötlik szemünkbe, minővel későbbi éveiben különösen polemikus beszédeiben vagy hirlapi czikkeiben fogunk találkozni. Áldja az isteni gondviselést, mely oly társadalmi állást és vagyoni jólétre való kilátást rendelt neki, hogy már születésénél fogva sok más embertársa felett előnyben részesül, s így mint becsületes ember sokkal többet is fog a közjóért tenni, mint sok más, kevésbbé jó módban levő polgártársa. Hálát mond ezért, mint mindenkor, jó szüleinek. Nem feledkezik meg nevök napjáról, mellőzve minden költői és szép szólamokat, melyeken nem akarja fejét törni, mert tudja, hogy ha az embereknek nem volna fejök, hanem csak szivök, talán jobbak volnának. – Már ápril 1-én arról igyekezik őket megnyugtatni, hogy talán huzamosb ideig nem kapnak tudósítást tőle, mert a közlekedés esetleg meg lesz akasztva… (t. i. az új hadjárat által). Két nap mulva Noviból már hírül adja, hogy Bologna táján a nápolyi hadsereggel volt találkozása. Ezredéhez épen akkor érkezett, mikor ennek egy kis csetepatéja volt, melyben, minthogy lovai még nem érkeztek meg, rögtön részt nem vehetett, s így Bianchi altábornagy és adjutánsai kiséretében Carpi-ig vonult, hol a második század második szárnyát (úgy mint fentebb elbeszélve volt) vette át, más nem lévén akkor épen rendelkezésére. Három nap óta előörsi szolgálatot tesz, s egészen jól érzi magát. A nápolyi katonaságot igen tréfás (spaszig) embereknek találja, s úgy hiszi, ez a furcsa háború a végtelenségig fog húzódni. Ezért szépen kényelembe is akarja magát helyezni. Haza küldi József nevű vadászát, a ki az egész idő alatt nem birt egy szót olaszul megtanulni, lóval nem tud bánni, s a szakácsművészetet még a kávékészítésig sem vitte, s így itt inkább terhére van, mint könnyebbségére. Czenken fog jövőjéről is gondoskodni. Egyelőre megtartja lovászát, a ki elég jó ficzkónak látszik, s bevárja az ő hűséges Miklósát, ki bevásárlott lovaival bizonynyal már útban is lesz. Már most olyan emberre volna szüksége, a ki quasi szakács is lenne, afféle mindenes, minő, úgy hiszi, Bécsben könnyen kapható. Kell aztán közönséges pléh-tányér és tál, tepsi, durva hat pár evőeszköz, megannyi szalvéta, s végre két paktáska, melybe mindezeket bele rakni lehessen. Így felszerelve a szakács, kinek bérét előre ki kell alkudni, induljon el deligence-on s menjen Mantuáig, a térparancsnoksághoz, stb. Különös, úgymond, hogy ily tárgyakat Mailandban nem kapni meg, mert hisz akkor már rég ellátta volna magát velök stb. Ha egyszer be lesz rendezve e tíz éves háborúra, akkor többé semmire sem lesz szüksége! – Az előbbi hadjáratban (t. i. a német- francziaországiban), – így írja egy további levelében, – egy nap alatt is többet szenvedett, mint itt egy egész héten át. Ezt a háborút inkább egy folytonos lakmározásnak lehetne nevezni, olyan dicső és bőséges ez az ország, a nápolyi katonaság meg olyan rossz. Egyébiránt még három kapitány állott előtte s most egyezkedik Horváth kapitánynyal a svadronja iránt stb. Ennek, bár méregdrágán vásárolta meg, annyira örül, hogy Schwarzenberg hg. hízelgő ajánlatát is, legyen hadsegéde, kész egyelőre visszautasítani. Ahhoz az első komoly «affaire»hez, melyet fentebb ismertettünk, úgy készült, hogy megrongált egészsége s lóról leesése miatt három napig mozdulni is alig tudott. A nevezetes napról, melyben épen neki, mint egy dühös lovas-attak vezetőjének, oly fontos szerep jutott (a tolentinói ütközet első napján, május 1.), egy szóval sem tesz említést; csak San Giustoból 5-dikén írja, hogy egészsége helyreállt, hogy mindennap tűzben van, több tisztje és közvitéze elesett, s hogy ezredét ily perczben el nem hagyhatja, legalább míg ez az olasz háború valami határozottabb jelleget nem vesz fel. Lelkiismerete csak így lehet nyugodt. Különben okát sem tudja adni, miért és miként bomlik fel mintegy magától a nápolyi hadsereg, mely naponként tömérdek hadi foglyot hagy hátra s meg van verve, ütközet nélkül. Ha majd megszabadulhat, Bécsbe kell mennie, hogy egészségét helyeállíttassa; mert a nélkül mindenkinek csak terhére lenne. Ennek daczára Fermo táján századánál egy tízszerte népesebb lovasosztályt (ime összevág a fentebbi hivatalos adatokkal) megtámadott s fényesen kitünteté magát. Sebhedt lova, csákója, s két lapos vágás testén képezik, úgymond, diadal- jelvényeit; azonfelül is meglehetős a vesztesége. Jellemző, hogy betegnek jelentette magát, mentségűl, mikép ne kellessék a herczeghez elmennie, de valósággal azért maradt itt, mert mindennap verekednie kell az ellenséggel, s ez elől, jó lélekkel, nem térhet ki.

Ez a kötelességérzet, ez az életmegvetése oly téren, hol babér nem terem! Hol maga a czél nem lelkesít!… Végre ez az unalmas hadjárat is véget ért. Nápolyból május 21-én kelt leveléből megértjük, hogy most már csakugyan készül az őt váró Schwarzenberg herczeg tábornagy udvarához, hogy kíséretében további «nagy feladatok»-nak nézzen elébe.

Ezek azonban, már néhány hét mulva, a híres bellealliancei magaslatokon nála és nálunk nélkül oldattak meg.





VII.


Széchenyi I. Czenket átveszi, Külföldi utazásai. Olaszhon. Úti jegyzetek. A nápolyi udvar. Irodalmi tanulmányai, Szerelmi rajongás. Naplók. Lelkesül a művészetért. Honszerelem. Francziaországban, 1815. Angliában (Woynával). Prince Regent. Windischgrätz mint mentor. Czenki berendezés. Sport.


26. A CZENKI HÁRSFASOR.


A LOMBARDIAI út és a nápolyi hadjárat közötti időben (június-aug. 1815) Széchenyi elérte ama rég ápolt, legforróbb vágya teljesülését, miszerint kedves szülőit és testvéreit viszontláthatta. Megható jelenetek lehettek azok, s új erőt és bátorságot öntöttek szivébe a még reá váró, bár előre nem látott megpróbáltatásokra. Gondos atyja, ki már a vénség terhét kezdé vállain érezni s mindinkább visszavonúlt világtól, emberektől, úgy mint két idősb testvérét, Lajost és Pált, ezt Apátiban, amazt Horpácson elhelyezte, Istvánnak átadta a czenki uradalmat és kastélyt, melynek berendezése vele megosztott gondjainak egyik tárgyát képezte; sőt leltárt is készített róla s azt előleges tájékoztatás végett az ezzel bár nem sokat törődő fiúnak levélben megküldötte. Hálás szívvel fogadott ez minden efféle intézkedést, egyúttal teljes megnyugvással is mindazokban, a miket az öreg elrendelni jónak látott. Megtelepedni bárminő jó ősi fészekben, otthont teremteni magának, foglalkozni a gazdasággal, cselédséggel stb., ekkor még utolsó gondolata volt; sokkal inkább lelkesült, mint az ő korában minden művelt s tehetősb ifjú ember, a külföldön, bárminő irányban teendő, behatóbb megfigyeléseknek, tanulmányoknak szentelt útazásokért. Égett a vágytól, minél előbb szárnyra kelhetni.

Akkor minden ember Olaszországért rajongott. Goethe ismert verse: «Kennst du das Land, wo die Zitronen blühen» maig is mindenki szájában forog, de akkor alig ismertek bármi hozzá foghatót. Egyiket elragadta a szép ország bájos éghajlata, természetszépségei, jó országútai; más nem birt eltelni a művészet ama kincseivel, mik adott alkalommal a hatalmas Francziaország méltó írigysége és méltatlan kapzsisága tárgyait képezték. De legtöbb útazó, ezek közt a mi katonatisztjeink, részint sajnálattal, részint lenézéssel viseltettek a szép haza elsatnyúlt, nyomorúlt lakói iránt, kiket a harcztéren – bár nem minden kivétel nélkűl – puháknak, gyáváknak ismertek, magasb eszményekért, szabadságért, egységes hazáért való lelkesedését pedig egyes kiválóbb elméknek vagy semmikép sem értették meg, vagy czél- és tárgytalan ábrándozásnak nézték. Széchenyi is, mint ifjú katonatiszt, ezen előítélet benyomása alatt állott, bár kor- és kartársait sokban megelőző elfogulatlansággal s előrelátással.

Úti jegyzetei, miket ezelőtt ötven, sőt hetven évvel könnyedén papirra vetett, azzal a szándékkal, hogy majd később rendbeszedi és formába önti, a mire azonban soha sem maradt ideje, ma olvasva is, egynél több szempontból érdekesek, tanulságosak. Nem csak objective, az óriásilag megváltozott viszonyok és helyzetek összehasonlítása miatt, de még inkább subjective, a mély bepillantás miatt, melyet írójuk lelki fejlődésébe, érzelmi világába engednek. Megértetnek, előreláttatnak velünk sok fontos, később bekövetkezett dolgokat, kulcsát adják kezünkbe egynémely lélektani rejtélynek.

Évek óta készültem, így írja, ezen útra, mely sebeimet behegesztendő, régibb vídám kedélyemet helyreállítandó, s ah Istenem! lelkiesméretem nyugalmát visszaadandó volt.

Tehát valami szívsebe volt, melyre írt keresni indúlt, s bensejét valami nyugtalanította, mi akár való, akár phantom lehetett. E problemára lélektani fejtegetéseink nyomán később még vissza kell térnünk; egyelőre ne ejtsük el idősor szerinti előadásunk fonalát.

Úgy volt, hogy testvére, Pál, kivel együtt nőtt fel, kit nemcsak legjobb barátjának, hanem «mindenének» nevez, vele fog útazni; minden készület meg volt erre téve, midőn ez az indulás előtti napokon hirtelen megbetegedett, s bátyját magára hagyni volt kénytelen. István tehát nov. 30-án 1814-ben, éjféli 12 órakor maga, még pedig a legbúsabb hangulatban indúlt el. Nem olyan csekély dolog volt ez akkor, mint napjainkban. Ezredénél való szabadságoláson kívül, mit állandóan rossz néven vettek tőle, egyenesen Metternich herczegtől kelle az engedélyt bárminő külföldi útra kieszközölni, sőt ennek pártfogása nélkűl az elengedhetetlen úti levélnek a rendőrség kezéből kicsikarása, s utoljára még a nélkülözhetetlen postalovak kirendelése is akadályokba ütközött, s legalább is időveszteséggel járt. Miután úti jegyzetei, töredékesen bár, a közönség kezén forognak,[13] fel vagyunk mentve azok bővebb ismétlésétől; de érdekes úti benyomásaiból egy-két fontosabbnak fölemlítését még sem hagyhatjuk el.

Könnyű megfigyelnünk, miként érlelődik benne az elhatározás, megválni a katonai pályától, melynek minden nyomorát a hadjáratok alatt, de azok után is nem csak közvetlen szemlélte és megfigyelte, hanem maga is átélte. Testi és lelki szenvedésekben rótta le adóját a magas eszménynek, mely mindig előtte lebegett; de fényéből fokonként vesztett, s utóbb teljes sötétségbe, csalódásba foszlott szét. «Könnyes szemmel kell bevallanom, hogy nem állhatom ki már soká, oly ügynek, mely előttem már nem szent, kellö buzgósággal nem szolgálhatok.» Szégyenli, hogy annak a hadseregnek tagjai, melyben ő is (állítólag a világszabadságért!) harczolt, országút szélén, rongyokba takarva, csonka tagjaikat mutogatva, koldulni kénytelenek. Pénzkészlete egy részét köztök osztogatja ki, de mi volt az annyi nyomor enyhítésére! «Csak egyetlen egy téli hadjárat», – írja tovább, – «melyet az a gyalog közember az ő monturjában kihúzott, s pedig még vitézül harczolva is, meg volna-e jutalmazva bárminő ajándékkal, kincsekkel, jószágadományozással?» «Ilyen demoralizált hadsereg, melynek még egy jó nadrágja sincsen, melynek egy-egy része néha nyolcz napon át ruházat és élelem nélkül hagyatik, bizony nem fogja az ellenséget megverni, mert a test szoros egybefüggésben áll a lélekkel s egyik a másik nélkül nem működhetik» stb.

Útját, ily benyomások közt, Bolognán, Florenczen át, úgyszólva félbeszakítás nélkül folytatta Nápolyig. Itt bemutatták annak a Murat királynak (ce magnifique lazzaroni –), a kivel nemsokára hadi sorban kelle szembeszállania, s nejének, Bonaparte Hortenzia királynőnek, kinek szépsége és magatartása egészen elbájolta, s meleg részvétét, bukásuk után, mint Lipona grófnő is, ébren tartotta. Ezt a nápolyi udvart különben, mint mindenki, igazán nevetségesnek találta, a körüle sürgölődő parvenuekben megannyi karrikaturát látott. «Sokat lármáztam írja, –» a stiriai földiekre; de mégis inkább lennék egy buta stájer, semmint egy olasz duca. Mindegy, akár nápolyi, genuai, akár velenczei vagy épen római családbeli, azt hiszem, ezek a természet legislegsatnyább tüneményei, melyek csak valahol láthatók.»

Ennek daczára a Goethe jó tanácsát: «Wer den Dichter will verstehen, muss in Dichters Lande gehen» senki sem követte oly híven s akkora eredménynyel, mint épen ő. A mely országban utazott, annak a nyelvét, irodalmát tanulmányozta. Most az olasz volt napi renden, később a görög következett, majd a franczia, míg Angliában fogadásokat vesztettek, hogy nem született englishman-e?

Naplói teli vannak nemcsak idézetekkel, hanem hosszas kivonatokkal, egész stanzákkal, különösen a Gerusalemme liberatából, melyet a Voltaire véleménye ellenére is mindenek felett kedvelt s az Aeneis fölé helyezett. Olasz nyelvmestere, kit egy, e tanulmányokban vele versenyző angol lady küldött hozzá, tőle tanulta megismerni saját nemzete remekíróit, nagy literaturáját, melynek széles birodalma, e szerencsés találkozás nélkül, talán örökre zárva maradt volna előtte.

Könnyen érthető, hogy élénk társalgása, szellemessége, eredeti ötletei az ifjú huszárkapitányt azonnal a nők kegyenczévé tették. Ha már egykor azt a rövid pihenőt Frankfurtban, mielőtt franczia földre léptek volna, Capuának nevezte, úgy ily elnevezésre nemcsak reá, hanem bármely fiatal útazóra nézve érdemesb hely Nápolynál alig képzelhető. Hisz minden Bädekerben megolvastuk azt az olasz közmondást, a Vezuv kitöréseitől annyit szenvedő Torre városkáról, hogy: Napoli fa i peccati, Torre li paga. Ha Bécsből hozott szívsebére homöopathikus balzsam kellett: szerelmet szerelemmel (vagy legalább szerelmeskedéssel) gyógyítani; arra itt nyilt legjobb alkalom. Kalandjaival sikerült is oly rossz hírbe hozni magát, hogy még barátja, Hügel is megsokallotta, Bécsben pedig olyan leányos úri házaknál, a melyeknek küszöbét a legtisztességesb szándékkal lépte át, egyelőre minden szerencséjét elrontotta. Jegyezzük meg, – mit később talán lesz alkalmunk bővebben igazolni, – hogy senki sem rágalmazhatta őt el annyira, mint ő maga: bűnbánata, vezeklése szinte érthetetlenné fog válni.

Párbaja is volt vagy lett volna egy szép asszonyka férjével, ki készakarva vagy véletlenűl az orra előtt csapta be a hintó ablakát; de ez barátságos összeölelkedésben lelte kedélyes megoldását.

A költői lelkű S. Gabriella iránti rajongása is ez időbe esik. Kiválasztottak magoknak egy csillagot az ég boltozatán, hogy egy bizonyos esti órán, mindenkor egymásra gondolva, nézzenek fel áhitattal reá. Eddig volt.

Ekkor kezdett naplót is írogatni; nem sejtve, minő kincset fog az utókorra hagyni. Föltette magában, hogy élményeit, legyenek azok jók vagy rosszak, napról-napra leírja. (Das Gute und Schlechte welches ich erfahren.) Ezek kezdetben nagyon ziláltak, töredékesek; utóbb mindinkább érdekesebbé, tanulságossá válnak, s már a közéletben való fellépése óta biztos vezérfonalat adnak életíróinak kezébe. Egy kis kritikával, s némi általános tájékozottsággal elég könnyen eligazodhatunk rajtok.

A természet szépségeinek és a női szépségnek élvezetét Széchenyi még a művészetek iránti rajongással tudta összekötni. Finom aesthetikai érzékét szülőitől is örökölhette ugyan; de aztán főleg olaszországi útazásai alatt nagyban ápolta, tökéletesbítette. Hálásan emlékezett mindig a nagyműveltségű Apponyi-család körében, Florenczben töltött napokra. A múzeumoknak, műtermeknek, bármerre járt, nálánál szorgalmasb s lelkesedőbb látogatója nem volt. Erővel szakítá el magát sokszor ily tárgyaktól, nehogy azoknak végképen rabjává legyen. Előérzete volt, hogy neki más lesz a rendeltetése, hogy figyelmét és pénzerejét a hazában magasabb és sürgősebb feladatok fogják igénybe venni. Lehet, hogy prózaiabbak is; meg kelle később alkudnia az élet mindennapi szükségleteivel. A kik a politika és aesthetika határait és érintkezéseit szeretik észleleteik tárgyává tenni, Széchenyire, mint egyik élő példára, bátran hivatkozhatnak.

«Hogy nekem okvetlen a legősibb hun fajból kell származnom», – írja egy helyütt, – «az már abból is kitetszik, mert a schweizi Alpesek legszebb vidékein, vagy Olaszhon legbujább völgyeiben soha sem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni, mint hazám kopár pusztáin.» Ily soroknál, melyhez hasonlókkal számtalanszor találkozunk, nem érezzük-e a Petőfi erének lüktetését?

Vagy mikor ezt írja: «Úgy el tudok lágyulni, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy czimbalom, de még egy duda is szinte könnyekre fakaszt».

Vagy mikor a cseszmei csatornán (a török archipelagusban) a Mimár hegyet megpillantva, azonnal a Balaton és Badacsony jut eszébe. De az ő kedves Fertőjét is szereti s köszönetet mond neki, hogy ámbár védőpartjai nincsenek, még sem szökött még meg tőlünk stb.

Második francziaországi útja, – a mennyiben t. i. a szövetséges hadsereggel való győztes bevonulása elsőnek elfogadható, – 1815 szeptember havára esik. Már 16-án tudatja atyjával szerencsés megérkezését, tréfásan sajnálatát fejezve ki, hogy Straszburgnak nem vette (természetesen zárt hintóban tett) útját, s így nem ehetett a híres pástétomból. Első hivatalos látogatásai Schwarzenberg és Metternichnél, úgy látszék, meglehetősen untatták. Mind a kettő úgy el volt foglalva a világ új rendének biztosításával, hogy vajmi nehéz volt hozzájok csak be is juthatni. Szabadságolását csakugyan megkapta; de már valami előléptetésről, minden katona e fő törekvéséről, hosszabb időre szó sem lehetett, mert Ferencz császár és király, ki az ilyenekben személyesen is szokott érdeklődni, még hadnagyi állásokkal is fukarkodott, és sokaknak kérését megtagadta.

Ekkor irta, az örökös kapitányságra kárhoztatott Széchenyi, azt az aperçuet naplójába, miszerint «szabad emberre nézve nincs nagyobb lealázódás, mint a nagy urak előszobáiban való ólálkodás». Neki ez, – pedig életében sokszor kelle ilyet kiállania, – szinte «eszét vette»; s alig birta magát azzal türtőztetni, hogy sok nagy embernek kelle hasonló megpróbáltatásokat szenvedni, akár a magok, akár mások jóvoltáért.

Fokonként józanodott ki ifjúkori ábrándjaiból; talán legelsőbben volt hadvezére, Schwarzenberg herczeg iránti nagy lelkesedéséből. De hát még az ő saját, világszabadító, boldogító szerepéről, a szövetséges hadsereg kötelékében ápolt magas véleményéből! Most látja csak, mily kevés emberismerete volt, s hogy mi mindenre van szüksége annak, a ki a világban előbbre akar jutni. «Sokáig éltem teljes csalódásban.» – Három keserves napjába kerűlt csak útlevelének kieszközlése.

Az ezúttal élvezhetetlenné vált világvárosból, a politikai reactio és társadalmi léhaság lejtőjébe kerűlt. Párisból Woyna Móricz úti társával, ki hasonló érzelmektől volt eltelve, szeptember 28-án reggel indúltak tovább a tenger felé; rossz postalovakon, kényelmetlen kocsiban 36 óráig tartott, míg este Boulogneba érkeztek. A Duc ď Angouléme hajó tulajdonosa kelletlen vette fel őket, majd megijedve a közeledő vihartól, vissza is fordult, s nagy mérgökre, szárazra tette. Egy magaslatról, a hol a Napoleonnak emelendő szobor volt tervezve, gyönyörködhettek a kilátásban Albion krétapartjaira, melyeknek innét leendő megszállása a még hatalmas hódítónak egykor szándokában volt. Másnap indulhattak csak újra, s rövid 2 1/2 órai idő alatt tették meg Doverbe, az úti társak tengeri betegségének kiséretében, az útat. Bevallott egyik czéljok volt, magokat a regens herczegnél, mint ezredök tulajdonosánál, bemutatni; különben Széchenyi, a katona látkörét már messzire túlhaladva, figyelmét mindenre kiterjesztendő volt, minek idővel otthon hasznát vehette, hogy «hazájának szolgálhasson». (Szept. 21. Decz. 3. stb.) Különösen érdekelte az akkor nagy újságképen megkezdett gázvilágítás stb. A kormányzó herczeg (utóbb IV. György király) nagy kitüntetéssel fogadta, s egy drága selyem zászlót is küldött általa ezredének.

A Londonban látottak és tapasztaltakról, az «Úti rajzok»-ból és szülőihez irt leveleiből eléggé értesülve van olvasó közönségünk. Átalánosan ismeretessé vált a három nagy nemzetet párvonalosan jellemző mondása, a németnek az írásra, a francziának a fecsegésre; az angolnak a cselekvésre való uralkodó hajlamáról.


27. IV. GYÖRGY ANGOL KIRÁLY.


Üres óráiban, – mert ilyeneket is tudott magának szerezni, – olvasott; főleg a teljes nagyságában felismert szellemóriást, Shakespeart!

Három havi tartózkodása alatt sok pénzt költött (a legmagasb körökben forogván és vásárlásai miatt), sok ismeretet gyűjtött (alkotmányt, lovakat, gépeket tanulmányozva) s végre élvezett mindent, mi egy gazdag és eleven képzeletű világfit megilletett. (Napi költsége átlag 20 souvereigne volt.) Irlandba és Skócziába, lord Sligo barátjával, esetleg a két osztrák főherczeg (Károly és János) kiséretében tervezett kirándulása ezúttal elmaradt. Mégis némi elégültséggel, hogy ne mondjam, elteltséggel hagyja ott Londont is, deczember 14-dikén 1815. «Vajjon jobb és okosabb lettem-e?» – kérdi magától. – «Mit hajhászszak állást, rangot? Hisz van nekem egy hazám, egy szerencsétlen hazám!» De azon, úgy véli, most még nem lehet segíteni. «El tehát az ekéhez, letéve a kardot.» – –

Negyvenkét óra alatt (minő távolságok voltak azok a mostaniakhoz képest!?) ismét Párisban volt, hol sok régi és új ismerősével, többi közt Windischgrätz herczeggel, ki hajlandó volt Mentorának ajánlkozni, hogy igazi embert faragjon belőle, – találkozott.

Atyját deczember 7-én értesíti hazaútazásáról; január 2-án 1816-ban már Bécsben is van, az örökös ünnepélyek, mulatságok (Széchenyi «úgynevezett» mulatságoknak mondja s szinte kábul tőlök) e zajos színhelyén.

Buzgón intézi innét az ő kedves Liebenbergéhez írt részletes utasításokban a czenki kastélynak lakályossá, s oda igérkezett úri vendégek befogadására alkalmassá tételét. Lóverseny, vadászat, lőpor, mozsár, csónak, zene, konyha és pincze, kert és üvegház, dohányzó-, háló-, fürdőszoba, kandalló, jégverem, árnyékszék stb., szóval semmi sem kerüli el figyelmét.[14] Felismerhetjük már a «Pesti por és sár» czímű röpirat s ebben a mezei lakok építése s elrendezése módjára nézve adott útmutatások íróját. Meghitt emberének elég gondot adott mindez; de sokkal többet még a nevezetes pénzösszegek, melyekre Bécsben és Londonban, különösen sportszenvedélye kielégítése végett, szüksége volt, s melyek szinte aggasztó arányokban növekedtek, daczára az időről-időre megkövetelt évi előirányzatoknak. (Akkor: Sperativ Calculnak nevezték. Márcz. 15. 1816.)

Augusztus 20-án, épen nevenapjára, egy egész évi szabadságolással örvendeztette meg parancsnoksága. Élvezte is ezt a lehető teljes mértékben. Halicson egy betegség ugyan ágyhoz szegezte, s néhány napig izzasztó kúrát kellett használnia (aug. végén), de ez nem akadályozta, hogy okt. elején a bécsi versenyekben élénk részt vegyen. Ezen ügynek érdekében kellett rögtön Londonba egy kirándulást tennie; útban Frankfurtból (okt. 14.) egy 40,000 frtot követel egyszerre a házi kasszától; t. i. lovakat, borokat, képeket vásárolt össze, a sorban elsők, úgy véli, elég bőven vissza fogják hozni a pénzt; november 26-án haza, azaz: Bécsbe érkezik, hol szülői házában szállásol; erősen folytatva készülődéseit, már takarékossági szempontból is, egy huzamosb tartózkodáshoz czenki otthonában.

Sokáig nem maradott veszteg.






Jegyzetek




KezdőlapElőre