XXIII.



Széchenyi házassága febr. 4. 1836. Népszerűsége tetőpontján. Közvélemény hatalma. Metternich a stabilismusról. Czikksorozat a gőzhajózásról. Sz. nem volt kezdője, de felkarolta. A hírlapirodalom A Duna hátrányai. Pannonia és Zrínyi tisztelgése a Dunán. A tizennegyedik hajó. A Dunagőzhajózás jelene.


VÉGRE elérkezett 1836. február 4-dike, Széchenyi életének legboldogabb, soha elérni nem remélt, napja. Nem érhette azt el szokott ideges izgalmai nélkül. Először saját szívével kelle számot vetnie s legyőznie minden nemesebb léleknek azt az elfogultságát, ne mondjuk ijedelmét, mely egy váratlan nagy boldogság közellétéből, egy égi eszmény földi megtestesüléséből ered; hisz egy időben a haláltól való csendes irtózást is egy sokkal jobb túlvilági lét sejtelméből igyekezett (szép költői ötlet!) megmagyarázni magának. Az imádott Crescence ime most az övé lehet. – Dobogó szívvel közeledik lakásához; nem juthat be: az özvegy ajtaja, az ezt mindig jellemző gyengéd nőiség ösztönénél fogva, zárva marad előtte. Mikor egyszer bejuthat, elhal a szó mindkettejök ajakán; búcsúlátogatását jelenti be, mert Bécsbe utazott; felvett hidegséggel szerencsés útat (bon voyage) kiván neki az asszony. Bécsben majd minden körben azzal fogadják, a mit leginkább szeret hallani: most nőül fogja venni Crescence-ot (vous devez épouser C …). Kevés van (tán inkább csak Pesten), a ki a hazát, az emberiség ügyét félti, melytől figyelme egyrészét a családi élet boldogsága el fogná rabolni. E nemes önzők közé tartozott titkának régi megbizottja Albach Szaniszló atya is és gyaníthatólag ifjúkori barátja, Wesselényi. Nem úgy a jó krisztinavárosi plébános. Bíztató jó barátok, kik azt tanácsolták, a mit anélkül is tett volna, a közélet küzdőinek sorából sem hiányoztak. Pénzt vetett fel: fej? vagy írás? Igenre kelle magyarázni minden jóslatot. Szavát nyerve leendő hitvesének, kit évek során át már csak testvérként szeretett, azzal a barátsággal, melyet szárnyaszegett szerelemnek méltán neveztek el a költők, – lakást kelle nézni, s annak új és alkalmas felszereléséről gondoskodni.[149] A jelzett napon együtt mentek gyónni, s este volt az akkor vérkápolnának is nevezett plébániatemplomban esküvőjük. Széchenyi tanúi voltak: Keglevics Gábor, Lederer parancsnok, Prónay Albert; a menyasszonyé Zichy László, Zichy Henrik, Waldstein János, de a kit Dessewffy Aurél helyettesített.

Úgy érzi magát, mint «hal a vizben», igazabban: «mint a ki nagy vihar után partra vetődik, fáradtan bár, de boldogan». Mindenkit szivéhez ölelne, mindenkivel nyájas, szép álomnak nézi az új életet. Mindenütt szivélyesen fogadják, ünneplik: minden rózsaszínben úszik. Az országgyűlés eredményeivel, bár az ellenzéknek egynél több oka volt is zugolódásra, Széchenyi meg lehetett elégedve. Wesselényi hallgatott reá, bár meghidegültek egymás iránt, mit nevének a boldog nászünnep szereplői közti hiányzása is feltünővé tesz. Deák becsülte, s csakis Wesselényi miatt volt reá némi neheztelése (egy alkalommal hátat fordított neki, mert «nem ért reá» vele értekezni!)[150] Kossuth, ki azóta akkori szerény állását túlzott szinekkel adta elő, még föltétlen magasztalói közé tartozott, Palóczy, Beöthy rajongtak érte, az ifjúság Pozsonyban, Pesten, fáklyás zenékkel kereste fel, (egy ily nemű tüntetés elől hirtelen megszökött Gödöllőre aug. 19.) volt egy herényi Gotthárd, a ki letérdepelt előtte; Erdélyből (Farkas Sándor és Horváth Fer. szept. 23.) aranytollat hoztak neki; mindenki szerencsésnek érezte magát, a ki közelébe juthatott; a nádor bizalmával tüntette ki; Bécsben számbavenni, sőt ünnepelni kezdették; ellenfelei bókokkal halmozták; előbbre vitte minden vállalatát, de főkép az Alduna szabályozását és a gőzhajózást: szóval a népszerűség, a közkedveltség tetőpontján állott. Ő látszólag a világ legboldogabb embere volt. Az lehetett volna, ha lelkületének sajátságos szövedékénél fogva, nem e földi lét, hanem egy képzelt világ légkörében élve, (naplói tanúsága szerint) örökös meghasonlásban nincsen önmagával![151]


76. ALBACH SZANISZLÓ.
(Az Orsz. Képtárban levő metszetről.)


Mély sóhajtással, minőre elégszer lesz még alkalmunk, ismételhetjük e bús felkiáltását: «Csak a sir ad nyugalmat; csak a szellemek országa igazi boldogságot!» …(Febr. 8.)

Az országgyűlés alatt kezdette meg Széchenyi – gyakori kirándulásai daczára – hirlapírói pályafutását is. Könyveivel a magyar politikai irodalomnak, hirlapi czikkeivel a magyar hirlapirodalomnak (journalisticának) lőn úttörője, megalapítója.

Rég érezte, s külföldi tapasztalásai nyomán csak megerősödött hitében, hogy a világot mozgató erők között leghatalmasabb a közvélemény; s hogy közvéleményt ott, a hol nincs, teremteni: a hol van, irányítani, első gondja kell hogy legyen annak, aki hazája közügyeire befolyást akar gyakorolni, támaszkodva több hasonló érzelmű honfi- és rangtársainak közreműködésére; ő döntő, átalakító, újjáteremtő befolyást vágyott szerezni magának, magasb hivatásból, saját felelősségére, ellenére is a közáramlatnak, a torlaszkodó előítéleteknek, – a valót megvallva, majdnem úgy, mint később Kossuth, kinek történelmi hírűvé vált. «Nélkületek, sőt ellenetek» jeligéjét, mint vészthozót, mint forradalomba vezetőt, oly nemes hévvel megtámadta. Hányan voltak már akkor, kik az új eszmék lázas mozgalmában felforgató irányzatot láttak, s minden bajt, mely abból akár reájok, akár a közügyekre háramlandó volt, csak is az ő kezdeményeinek róvogatták fel, kik Metternich köré vagy mögé csoportosulva, vele vagy utána dünnyögték elkeseredett kifakadását: ez az ember (t. i. Széchenyi) annyit ártott, hogy hat olyan existentia sem hozhatja helyre! …


77. BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR.
(Az Országos Képtár gyűjteményéből.)


Azonban, doctrinär létére, az anyagi haladást és tökéletesbülést a hatalmas miniszter elvben soha sem ellenezte, kifogása mindig csak az ellen volt, ha alulról kezdenek valamit, nem pedig felülről; szerette mondogatni, hogy stabilismus nem jelent mozdulatlanságot; aphorismái közé tartozott az is, hogy nem a világosságtól kell félni, hanem csak a gyújtogatástól; szerette azt is, Széchenyivel egyetértve, emlegetni, hogy Magyarország még pár száz évvel hátrább van a kulturában, mint más országok; de a mellett, mihelyt magára hagyták, semmit, de épen semmit sem mozdított meg helyéből, gyanus szemmel nézte úgy Széchenyinek, mint még József nádornak is kezdeményezéseit, s mihelyt tehette, bárminő ürügy alatt, megvonta tőlük a kivitelére szükséges eszközöket. Széchenyinek azon gyanuja, hogy majd a Vaskapu munkálatait is «fedezet hiánya miatt» félbehagyatják vele, korábban teljesült, mint hitte. A gőzhajózás, magán vállalat lévén, nem igen szorult a kormány pártfogására, de ha igen, nyomban akadályokba is ütközött. Széchenyinek, ki ráadásul még folyvást betegeskedett is, bámulnunk kell lelki erejét, fáradhatatlan buzgalmát, melylyel a vállalatot felkarolta, egészen magáévá tette s minden irányban küzdve, végre czélhoz is vezette. A hosszas czikksorozat, melyet a Társalkodóban 1834 jul. 1-én megkezdett s 1836 november 30-ig folytatott, Paziazzi jó német fordítása után könyv alakban is megjelent.[152] Nem bánja meg, a ki még ma is újra megolvassa. A huszonegy czikk, természetesen gyakori félbeszakításokkal, történelmi érdekűvé vált, s magában foglalja a Dunahajózásnak, első zsenge kezdeteitől fogva, lépésről-lépésre való fokozatos fejlődését, felvirágzását, európai fontosságra emelkedését, szóval: egész történelmét. Mint olvasmány először egy érdekes, tanulságos korrajz; másodszor Széchenyi jellemének sajátos észjárásának hű kinyomata. Első bevezető czikke, «Juniusi útam I. Ferencz gőzhajón» czím alatt (Orsova 1834 jun. 18.) szatira számba megy s annak idején nagy hatást tett; ellenséget is szerzett neki, szintúgy mint a Hitel. T. i. honfitársai gyengéit, a vértisztító cseresznyevásárt, a fedélzetnek s termeknek bépökdösését,[153] sok podgyász rendetlen felhalmozását, a sűrű pipafüstöt, mindenféle szemétből keletkező s turhában úszó alom réteget, lármát, tolongást, czivódást, jogtalan kifakadásokat, egy teljes tüdejéből fenhangon olvasó kisasszonyt, egy ünge redőiben kigyót mutogató ifjurat, ezekkel versenyezve, egy magát a flótázásban gyakorló útitársat, s több eféle eredeti alakokat, mintegy caleidoscopszerű tarkaságban láttatja az olvasóval, kinek némelyike esetleg önmagát is találva érezhette. Ilyfélékkel kérdi, meg fogjuk-e szerettetni honunkat? ide vonzani a művelt idegeneket? díszben mutatni be nemzeti szokásainkat? stb. Hivatkozik aztán a közvéleményre, mely, ha jól kifejlett, legalább is ér annyit, mint a legszorosabb policzia; s ez intéssel végzi: «Hódoljunk nem csak az erénynek, hanem a jobb ízlésnek s Grátziáknak is; s legyünk mi Magyarok, annyi keverék népeink közt elsők, kikről a külföld bátran mondhassa, hogy belső becsünk mellett külsőnk is, valamint magunktartása valóban nemes.»

Nem maradt ez a leczke feljajdulás nélkül, melyre azonban szintén nem engedte el a feleletet.

A gőzhajózás keletkeztekor (1829-30.), – igy adja elő a dolgok egymásutánját, – én is meg valék részvevés végett híva; de akkor még oly kétségesnek látszott előttem a siker, hogy abban részt nem vettem, mert nem szeretem nevemet oly vállalatokra fecsérelni, melyekben már kezdetkor a pusztulás csiráját gondolom látni. Most azonban tisztán látom át, miután báró Puthon János úr[154] okainak, ki velem eleget vesződött, ellenállani nem tudék, mily áldott következései lehetnek a gőzhajózásnak hazánk kifejlődésére már most, ha a dolgot jó elvekre állítjuk és alája szalmatűz helyett, mely semmire, kivált gőzmozdonyokra nem ér sokat, valami állandóbb tüzet rakunk. Magamat tehát e tárgyban őszinteséggel csak convertitának vallom s édes örömest engedem az érdemet azoknak, a kiket az illet stb.

Elmondja azután (I. cz.) miként az első «mozgonyok»-at. Andrews úr Boulton és Wattnál Sohoban, Birmingham mellett, rendelte meg, jóval drágábban mint egyebütt lehetett volna; de ez a bizalmat csak fokozta s érette nagy hálát érdemel. I. Ferenczet, mely 1830-ban tette meg első próbáit, s szinte 100,000 pftba telt, 1831-ben arendába adá az igazgatóság 12,000 pftért ugyanazon Andrews úrnak. Sok megjegyzés, kifogás volt ez ellen; de igen helytelen és méltatlan. Felel azon ellenvetésre: miért nem tartja a társaság maga a hajót; miért engedi idegennek a nyereséget? Keserű igazság, az egész közönség kebelében, bár sok milliomból áll is, úgy erre mint sok egyébre hasznavehető ember nem találtatott. Bizony nem ártana, teszi hozzá, ha honosinknak legalább egy része valahára már valami mást is tanulgatna, mint diákot; mert ezzel, bármi szép is a maga helyén és idejében, bizony sem vizeket elrendelni, sem hazánkat az élő nemzetek sorába emelni soha nem fogjuk.

1832-ben, folytatja, két új hajó építése, s erre új részvények kibocsátása határoztatott el, Argo 50 lőerőre; és Pannonia 38-ra: amaz 1833. év nyarán, emez 1834. tavaszán eresztetett vízre. Argo le is úszott az alsó-dunai szirteken, és Skela Gladova s Galacz közt járt. Új részvények kibocsátása, melyek azonban elég lassan kelnek.

Cortezi tettnek nevezi a társaság azon merész elhatározását, miszerint egész Konstantinápolyig fog magának útat nyitni. Angliába utazván, szívesen vállalkozik egy újabb hajónak vagy megvételére vagy csináltatására, s ez eljárásában oly szakértelmet, részletek ismeretét s előrelátást tanusít, akár egy mai közlekedésügyi államtitkár. A 70 lóerejű Maria Dorothea Triesztben készült el, s az Adriai tengeren le, az Archipelagon keresztül, a Dardanellákon s Marmara tengeren fel Konstantinápolyba, onnan pedig a Bosporuson és Fekete tengeren át, a szőke Dunán Galaczig volt menendő. Felhívja honfitársait, hogy e nagyszerű kirándulásban lelkesen s minél számosabban vegyenek részt. «Szünjünk meg már valahára az emberiségnek legotthonülőbb népe lenni, mely, úgyszólván, semmit sem tud a külföld irányinak philosophiájáról saját szeme és esze után, hanem mind azt a keveset, a mit tud is, – csak könyvekből halászta.»[155] – A részvényeseket pedig, kik természetesen nem hazafiságból, hanem osztalék reményében koczkáztatták pénzöket, már a negyedik évben tizennégy perczent tiszta jövedelemmel kecsegteti. (IV.) S minő nagy volt öröme és büszkesége, mikor látta, hogy egyben nem csak versenyre keltünk, de már eleibe is vágtunk, még pedig az angoloknak, Maria Dorothea hajónk Konstantinápoly és Smyrna között megnyitott rendes közlekedésével, mely anyagilag is fényesen jövedelmezett. Mi természetesebb, mint hogy most már egy ötödik (a 80 lóerejű Zrínyi) gőzhajónak kiállitását sürgeti; sőt majdnem egyidőben a kicsi (40 1. e.) Nádorét is, Pozsony (esetleg Bécs) és Pest közötti szolgálatra. E közben az igazgatóság (febr. 27. 1835.) 280 új részvény kibocsátását (500 frtjával) határozta el, s igy 700,000 pftnyi tőkével dolgozott. Mind e fejlemények iránt Széchenyi folyvást ébren tudja tartani úgy honfitársainak mint a külföldnek is érdeklődését, kapcsolatban mindig a Vaskapu munkálataival, melyeknek végczélja a Moldova és Skela Gladova közti, mintegy tizennégy mérföldnyi térnek tisztázása, «mely az izlási szorosokat, az orsovai harminczadot és (nagyon szigorú) vesztegzárat s aztán a vaskapui «rohanatot» foglalja magában», s mely a társaságnak «több bajt és költséget okoz, mint Pozsonytól Konstantinápolyig az egész útnak bármely száz mérföldje». S ennek elhárítása már felülmulja a társulat erejét, «ide hatalmasb eszközök kellenek». (IV.) Hogy mindamellett, s daczára nagy előszeretetének a kettős vállalat iránt, melyhez nevének dicsőségét kötötte volt, távol tartotta magát s óvta a nagy közönséget is minden vérmes optimismustól, azt többek közt e sorai tanusítják: «egy egész közönséget éppen oly kevéssé szabad illusiók közt ringatni, mint valóban nem illik, hogy maga magát ringassa nemzet, hiú álmak mámorai közt örökleg, akármiben is.»

«A Duna, viztömegi tekintetben, hajózásra nézve nem a legkedvezőbb, de csak a «meglehetős» folyamok közé számláltathatik; mert nincsenek oly biztos és nagy hó-tartói (reservoir), mint a milyekkel e tekintetben kedvező vizek roppant havasaikban birnak, melyekből, kivált nyáron, legnagyobb szárazság közt is, rendesebb töltvényt nyer medrük; s e mellett alig létez akkora folyam, mint a Duna, melybe oly nagy vonalban, szinte egy nevezetes folyó se ömlenék, valamint hogy a Tisza-torokon alul egész a Feketetengerig az Olton kivűl egy becsületes folyó sem egyesül vele, – mi körülbelül, ha nem csalatkozom, mintegy 160 mérföldnyi útat teszen. Erkölcsi tekintetben pedig azért hiányos, mert legnagyobb részint műveletlen, mindenekben hátramaradt tartományokon foly – keresztül, s végre tulajdonkép nem az Oceánban, de csak egy nagyobbacska sós tóban, t. i. a Fekete-tengerben végzi pályáját. Politikailag elvégre azért nem felette bizonyos hasznú ránk nézve a Duna, mert torkolatja nem a mienk, de másé.»

«S im ez, ha lehet mondani, Dunánknak mind erkölcsi, mind anyagi súlya legnagyobb általányban. Valóban nem irigylésre méltó s pedig külkereskedési tekintetben mégis – akárki mit mond – legnagyobb kincsünk. Melynek azonban soha nem fogjuk valódi hasznát venni, míg vagy megvetjük, mint azelőtt, vagy közönségesen túlbecsüljük, mint megint most; t. i. nem valljuk meg magunknak őszintén és minden kecsegtetés nélkül, hogy abbeli kincsünk magában és hozzájárulásunk nélkül, bizony nem nagy, valamint egyesült s józan fáradozásink s kivált állhatatosságunk által nagygyá, állandóvá, bizonyossá válhatik». (XI.)

E közben egy kis polemiája akadt a Társalkodóba irt pár becsmérlő czikk és a «Terra incognita» cz. német röpirat miatt a Hitelnek is szigorú birálójával, Orosz (szójátékkal «orosz» és «Ó-rosz») Józseffel, ki utóbb, mint látni fogjuk, heves becsmérlőjéből szintoly hő magasztalójává alakult át.

Egy fényes elégtételt szerzett azonban Széchenyinek a pesti közönség 1835 október 25-ike estéjén, midőn a Pannonia gőzösön Pozsonyból egy 200 főből álló utazó társasággal érkezett meg, s a Pesten horgonyzó Zrinyi 500 emberrel megrakodva, üdvözlésére szinte Váczig eleibe ment. Nagyon természetesnek találta s legkevésbbé sem saját személyére vonatkoztatta ezt az újnemű és szintoly szokatlan, mint szivemelő tisztelgést, mely a hatalmas víz szinén valóságos diadalmenetté vált. «Természetesnek» mondja, mert: «kiben igazi lovagi szellem él, az nem kevésbbé hódol a szép nemnek, éltünk virághintőinek, mint viadalban bajnok és hódíthatatlan». Folytassuk saját szavaival:

«Habár képzeletben s csak holt utánzó alakban köszönté is Zrinyi Vácz táján a felénk siető Pannoniát – s már rég hamvad a tisztes hős, midőn ez istenasszony csak szebb álmaink tárgya – mégis közlelkesedésre nyitott okot ezen még hazánkban ritkább, sőt legelső gőzhajói ,Szemközt’. És Zrinyiről szinte 500, Pannoniáról több mint 200 emberi lélek küldé örömit az egekbe s tudom sokan oly érzelemmel, melyet magyarázni lehetetlen, melynek kútfeje azonban az ember legnagyobb becsét alkotja s minden szépnek s mindennek, mi állati szagtól ment, legmélyebb forrása. Visegrád az alatt örök csendbe merülve látszott a távolban, s csak az alkonyodó nap sugarai fénylettek agg ormai körül. S így midőn a jelennek pillanati édesded örömbe ringaták a két gőzössel evezőket, a múltnak tükrében mintha egy szebb jövendő mosolygott volna.»

«Zrínyi, miután köszöntésit és szemközt menetelét elvégzé, visszafordult, s csakhamar eléré s elhagyá Pannoniát s a budapesti híd felnyitott szűk nyilásán keresztül, fáklyavilág közt a hidon alul kötött ki. Pannonia pedig csak egy kicsivel később érkezett szokott helyére, a kereskedői épület átellenében.

«Rám nézve ez valódi ünnep vala, melyet így ültünk s nem mindennapi módon, minthogy aránylag felette sebes haladás közt ültük; s annyi részről hárult rám érdemtelenre dicséret, mintha egyedül én voltam volna e hazai új kellemek szerzője; mi azonban engemet korántse ringatott azon édes érzésbe, mellyet csak annak szabad izlelni, kinek szinei közt egy idegen toll sem fénylik, hanem inkább arra buzdított: Tenni ebben és más tárgyakban, mi közjavunkat illeti, inkább ezentúl, ha sokat nem is, legalább többet, s mindenesetre annyit, mennyi tőlem emberileg kitelik!»

«Köszönetemet sokaknak szivességgel egekbe kiáltott ,Éljen!’-ükért addig is, míg többet tehetek.» stb. (XVI.)

E többet tehetés közé sorolja pedig legelsőbben is az igazmondást, melylyel nemzetének iránta való tiszteletből és szeretetből mindenek felett tartozik, miért is soha sem fog hizelgői és csalálmokba ringatói közé szegődni. (Nyomban rá is gyujt megint a szépségtelen «Pök» nótára.)


78. A TISZADOBI SZÉCHENYI-EMLÉK.
(Mühlbeck rajza után.)


«Ha én volnék alkotója, ismétli folytatólag, ezen hazai vállalatnak, – hazainak nevezem, mond, mert csudálatosan fog hatni nemzeti kifejlődésünkre, – nem írhatnék akkor érdeke körül oly elfogulatlan, mint most tehetem, de én, mint többször érintém, csak megtért vagyok,» stb.

E megtértnél, igaz, soha buzgóbb apostola nem volt bárminő ügynek. Magyar jellegét a vállalatnak, melynek egész ügykezelése német volt, – egyelőre, mint láttuk, a hajóknak magyar nevekre keresztelésében, s magának az igazgatóságnak Budapestre, mint természetes székhelyére folyvást sürgetett áthelyezésével, s végre hajógyárnak, műhelyeknek, kikötőnek a főváros határán létrehozásával, igyekezett fentartani. Fáradhatatlan buzgósága mellett, közvetlen szemlélet, sőt kézrefogás útján bámulatos szakértőségre tesz szert a legapróbb részletekig. Hajóépítés, (minden fa- és vas részeivel), gőzgépek, (high és low pressure), kikötő, rakpart, medertisztítás, (a «Vidrát» még Metternichhel s nejével, Melanie herczegnővel is megbámultatta), széntelepek, pénzműveletek, anyag és emberi erő felhasználása, stb. mind lelkiismeretesen áttanulmányozott, minden oldalról megvitatott, jól ismert és kipróbált dolgok előtte, melyek iránt nem szünik meg a döntő körökön kívül a nagy közönség érdeklődését is folyvást ébren tartani. Csakis az együttülő országgyűlést, a legilletékesebb alkotmányos testületet integeti a «dobbal vadászás» jelmondatával (!) s beavatkozását, akkori sajátságos körülményeink közt inkább kerülni, mint keresni látszik …Hivatkozva egyrészt már Nagy Károly császár terveire, összeköttetésbe hozni a Dunát a Rajnával; másrészt eleibénk tartva a góthai (16 millió pfrtba került) és a Rideau canális (10 millió) példáit; nem késik megismertetni bennünket a szulinai torkolattal, két jó szomszédunkkal: a jóakaratú, de tehetetlen törökkel, és a fondorkodó hatalmas oroszszal. Felkölti előrelátó gondoskodásunkat a magyarországi összes vizeknek (Száva, Tisza, Balaton, Fertő) általános, egységes terv szerint leendő szabályozása, mocsaraink lecsapolása s egyúttal termékenyítő irrigatiókra való felhasználására. Reszkető örömmel kíséri minden egyes hajó útját, haladását, fennakadásait, (lásd többek között az «Árpád», a honunkban épült legelső gőzhajó balesetét Doborgáz mellett, november 16. 1836), míg örömmel jelentheti félbeszakadt utolsó czikkében végre a tizennegyedik hajónak is (Zsófia) sikereit.[156]

Mi ez a jubiláris ötvenedik év (1880.) létszámához mérve, mely 189 gőzöst és 749 uszályt számított a kotrógépeken s kisebb járműveken kívül, öt millió utassal s 30 millió vámmázsát meghaladó szállítmánynyal![157]






XXIV.



XXIV. Metternich varázsa. Sajátságos nézetei. Kétféle irány s közvetítés. Pálfy erőszakos kormányzata. Kossuth elfogatása. Sz. jóslata. Politikai perek. Metternich szemrehányása.


AZ ALATT sötét felhők tornyosultak egünkön. Metternich arra a meggyőződésre jött, hogy neki kell ismét (?) kezébe venni a magyar ügyeket, és hogy egészen megbízható embereket kell alkalmaznia. (Hinterl. Schriften.)

Kénytelen-kelletlen rászánta magát, hogy a hosszas országgyűlés zárünnepélyére Pozsonyba lejőjjön, de utólag úgy találta, hogy ez unalmas formaságnak nem hiába vetette alá magát, mert tömérdek baklövést (nem tudni minő) vagy megelőzött, vagy ártalmatlanná tudott tenni.[158] Ismerve nézeteit, melyek különben az általa szentnek tisztelt Ferencz császáréval mindenben megegyeztek, nem lehet kétségünk az iránt, hogy úgy a Wesselényi ellen megindított üldözésnek, mint az ő és elvbarátai személyében megsértett szólásszabadságnak s az ebből eredő, Széchenyinket mély aggodalomba ejtő országos izgalomnak felidézőjét s erkölcsi szerzőjét csakis ő benne s részben környezőinek nagy szolgalelkűségében, vagy tekintélyétől való elbűvöltetésében kell keresnünk. Széchenyi sem volt egészen ment e szerencsétlen varázslattól, de nála sokkal túlnyomóbb volt a politikai számítás, mely szerint úgy ezt a hatalmas embert, mint a különben sokkal őszintébb nádort mintegy behálózni s hazafias czéljaira felhasználni igyekezett. Jó egyetértésben kellett tehát velük élnie; rettegett mindentől, mi ezt megzavarhatná s így az ő terveit legalább is késleltethetné. Ha gyanússá vált ő maga, hitelét veszté minden jó barátja, minden ártatlan vállalata. Egy szabadelvűbb, tán meggondolatlan nyilatkozatáért, p. o. már híre szárnyalt, hogy a casinóknak, melyek immár politikai clubbokká válnak, országszerte leendő betiltásával fogják megbüntetni. Metternich a liberalismusban, bárhol és bárminő alakban mutatkozzék, minden haladásnak akadályát s a természetes józan észnek egyenes tagadását látta, a nálunk divatozó kerületi üléseket, annyi szép és nagy eszme érlelőit, egy tűrhetetlen «monstruózus kinövésnek» tartotta, a szabad sajtót pedig, melynek hívei már nálunk is mindinkább szaporodtak, az emberiség egy csapásának nyilvánította, stb. A kormányzók és kormányzottak közt fennálló ily nagy ellentét, melyet Reviczky kanczellár még némileg mérsékelni tudott, ennek bukásával még élesebbé, kihívóbbá vált. Nem csodálhatjuk tehát, hogy sem Széchenyi az ellenzékkel, mely elvi vitáival az országot mozdulatlanságra volt kárhoztatandó, mindenben egyet nem érthetett; sem viszont az ellenzék, mely a népjog őrének vallá magát, Széchenyit mindenben nem követheté. Az anyagi jólétről gondoskodni, így okoskodának, utóvégre a kormány saját hasznáért is kénytelen lesz; de a gyáván feláldozott nemzeti jogokat, különösen Deák elmélete szerint, visszaszerezni nehéz, szinte lehetetlen lesz. Könnyebben tűrte a nemzet egy nagy része s tán a nemesebbik, a szegénységet, semmint lemondjon a szabadságról; viszont az anyagi jobbléttel és fejlődéssel mások, Széchenyi tana szerint, velejárónak hitték a szabadságot, alkotmányos életet, szellemi haladást. Mindegyiknek bizonyos fokig lehetett csak igaza; túlzástól, tévedéstől egyik sem volt ment. Igazoltaknak kell tehát találnunk Széchenyi aggályait, s tekintve azok forrásának tisztaságát, önzetlen hazafiságát, véghetetlen nagyra is becsülnünk; sőt emberismeretétől s államférfiúi belátásától sem vonhatjuk meg elismerésünket, ha látva a reactiónak ellenünk rendelkezésére álló – s később fel is használt – fegyvereket, már akkor is inkább óvatosságra, mintsem erőnk túlbecsülésére intett bennünket. Alkotmányunknak egy újabb felfüggesztését, minden ellenszegülésnek erőszakkal elnyomását, osztályok, nemzetiségek érdekeinek ellentétbe helyezését, egy úgynevezett provisoriumnak behozatalát nemcsak Széchenyi maga, ki előtt Metternich az effélékről nem titkolódzott, hanem az ellenzék is mindig a bekövetkezhető eshetőségek közé számította; az utóbbi akkor még csakis az «örök igazságba» s várt «jobb idők» reményébe vetvén bizalmát. Nem annyira bizalom volt ez, mint tompa fatalismus, melynek csak egy vigasztalása a kötelesség teljesítése volt, a sikernek reménye nélkül. Széchenyit, bár a maga egyengető közvetítő politikájától többet várt, ugyanazon rideg kötelesség érzete vezérelé, a sikernek, bármennyire ki szokta azt czégérezni, szintoly kevés kilátásával. Bizonynyal túlzásba esik, kisszerűvé válik, mikor a hazafias buzgalom bármily hangosabb nyilvánulásától, az országgyűlés ellenzékies hangulatától, egyes szónokok erősebb kifakadásaitól, mindjárt romba dőlni látja eddigi s ezután tervezett alkotásait: hidat, casinót, szinházat, vaskaput, gőzhajózást; vagy hogy mikor Wesselényi beviszi a nemzeti casinóba jó barátját, Kossuthot, vagy ugyanazt, mint kitünő irót, az akadémiába tagnak ajánlja Fáy András: halálos veszedelmét látja e két legsajátosabb alkotásának, s el is követ mindent ily csapásnak elháritására; megijed minden gáncstól, mely nyilvános eljárását hazai vagy külföldi lapokban éri, mert nem személyének, hanem az ügynek árthat, de megijed azonkép a dicsérettől is, mert magas körökben irigységet, gyanút támaszthat, stb. S ilyek miatt folytonos izgatottságban, lázban él. Lesoványodik; benső hév emészti; láthatatlan szellemekkel társalog.[159]

Apróbb bajok alig érdemelnek említést. P. o. míg ő Wesselényit kitörli végrendeletéből, ez folyvást őt bízza meg az övének végrehajtásával, különösen egy nevezetes tőkének valami országos nőnevelő intézet alapítására leendő fordításával; máskor megtagad e régi barátjától egy kért 10,000 frtos kölcsönt, mert e pénzre magának is honi vállalatai végett szüksége lesz. Ide tartoznak súrlódásai Földváryékkal a szinház telke felett; aztán Kolbékkal a híd megváltása miatt. Őt fáklyás zenével tisztelik meg a pestiek az eszméért; Kolbot viszont a város érdekeinek erős megvédéseért. Egy párbajt csak kellemes félbeszakításnak vegyünk, p. o. Orczy Lajossal, ki a casinóban «pletykázott», míg országos dolgokról folyt a tanácskozás. Pár golyót váltottak s aztán meghívott vendégeivel házánál ebédeltek. Vendégeket ez időben mindig szivesen látott. Politikai notabilitások, akademikusok, külföldi utazók stb. sorában Szaniszló atya ritkán hiányzott. Míg Pesten az elfogatások tartanak, (Tormássy, Farkas, Lovassy), ő elsiet ismét a Vaskapuhoz, hol egyelőre még nincs elzárva működési tere. Ez útjára nejét is elvitte magával, s gyermekeit. (Jun. júl. aug.) A Pálfy kineveztetése s első erőszakos föllépése teljesen kétségbe ejti: mindent, a mi oly szépen megindult, egy gyorsan elmúló szép álomnak néz: «egész reputatiója bitorlás volt». Magyarország ismét egy «halott». «Erdélyben soha sem lesz többé országgyűlés». Wesselényi «börtönben hal meg, vagy őrültek házában» . Ő maga egy «semmi», egy (azóta eléggé elcsépelt szólam) «kifacsart czitrom». Mikor pedig Kossuthnak is elfogatása hírét veszi, (máj. 4.) tisztában van a nagy politikai hiba iránt, melyet a nádor ezzel elkövetett; s biztosan megjósolja a nagy jövőt, a «roppant befolyást», mely az egyszerű ujságíróra vár, mely befolyásnak később czélbavett ellensúlyozásán minden lelki ereje megtörött. A rövidlátó bécsi kormány ellenben szörnyen elbizakodott az erélyes kormányzásnak általa feltalált e titkában; s az ellenzéki szellemet végkép megtörtnek hitte. A kormány, bízva a biróságok szolgalelkűségében, minden irányban éreztette hatalmát, sérelmet sérelemre halmozott. Befolyásolni vélte a vármegyéknél az utasításokat; sőt a követválasztásokat is; a többit aztán majd elintézi a legközelebbi országgyűlés! Sok keserűség támadt ebből. Hosszú sora van azon haza fiaknak, kik perbe fogattak, mert a szólásszabadságnak, polgári szabadságunk egyedüli biztosítékának, védelmére kelve, a Wesselényi vagy Balog szavait, melyekért ezek üldöztettek, nyilvános ülésekben magukévá tették s csupa következetességből nyomban hasonló eljárást vontak magukra is; szerepeltek mint üldözöttek.[160] De bárminő merész, izgató szónoklatokról lett volna is szó, minőket manapság úton-útfélen, minden ok és baj nélkül eleget hallunk, sérelmes volt maga az eljárás, melyet a kormány követett. Éjjeli elfogatások katonai karhatalommal, titoktartás, szabad védelem megtagadása stb. A megyék felírtak s felírásaik sikertelenek lévén, legtekintélyesb tagjaikból álló küldöttségeket küldöttek fel Bécsbe, melyek a trón eleibe nem bocsáttattak. E mozgalmaktól, bár azok jogosultságát nem tagadta, Széchenyi lehetőleg távol tartá magát, már említett politikai taktikájánál fogva is. Volt reá eset, hogy ily sérelem a pesti gyűlésen tárgyaltatván, a nádorné valami fontos dolog ürügye alatt a teremből ki- és magához hivatta, hogy netaláni ellenzéki szellemben való nyilatkozását megakadályozza … Máskor kérve-kérték, hogy közvetítsen s «csináljon rendet». Bécsben legtöbben egyenesen őt, a békéltetőt nézték minden baj szerzőjének, s már akkor is, mint később az ellenzék s utóbb Kossuth támadó eljárását az ő, Széchenyi műve folytatásának mondogatták. Metternich az ő szomorú jóslatai teljesülését látta mindezekben, szemére vetette Széchenyinek, hogy immár «roszabb helyzetbe jutottunk, mint akár Angliában vagy Francziaországban», (a hol t. i. nyilvános élet és szabad vitatkozás van!) s csakis akkor változtatta meg irányában állásfoglalását, sőt kezdte annyira-mennyire támogatni is, mikor már későn volt.


79. KOSSUTH LAJOS.
(Eybl 1843-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)







XXV.



Nulla dies sine linea. Sz. írásai. «Nehány szó a lóverseny körül». Béla fia születik. Nemzeti Színház megnyitása. Budapesti árvíz, 1838. Wesselényi csodákat művel. Itéletek. Sz. önmagával elégületlen. Pálfy bukása.

80. A NEMZETI SZÍNHÁZ RÉGI ÉPÜLETE.


KEVESEKTŐL segítve, sokaktól akadályozva s majd mindig, cserbe hagyva azoktól, a kikre számíthatni vélt, folytatta Széchenyi, a hol nagyban nem lehetett, kicsiben hangyaszorgalmú munkásságát. Nulla dies sine linea. Egy nap nem múlt el, hogy valamit ne lendített volna, s alig esett meg rajta, hogy Marc Aurél szép mondását magára alkalmazva, ismételnie kellett volna, ki, ha egy napon valami jót tenni elmulasztott, sajnálattal kiáltott fel: amici, diem perdidi! Szeptemberben (1836) tudtára adták, hogy a Vaskapumunkálatok, pénz hiánya miatt beszüntetve lesznek; február végén (1837) a nádor megvigasztalja, még egy (utolsó) 20,000 frtnak kilátásba helyezésével. Majd e jótevőjének súlyos betegsége ejti aggodalomba, melyből szerencsére hamar felgyógyult, (márcz., ápr. 1837.) s Metternichnek előre való gondoskodását leendő utódáról, egyelőre feleslegessé tette. Az akademia, melynek minden mozzanata iránt érdeklődik, megindítja a Tudománytárt, s szorgalmasan tartja, többnyire alapítójának elnöklete alatt, nagy és kis üléseit. Az írást annyira megkedvelte, hogy az szinte életszükségévé vált. Néha mintha csak magának irogatna; bár Raumert olvasva, elcsügged, s ahhoz mérve kontárnak érezvén magát, nem akar többé kezébe tollat is venni. De a megkezdett munkát nem lehet abba hagynia s nála az írott betű megannyi tettet jelent, mindig egy lépést Magyarország s fővárosának polgárosodása, emelkedése felé. Por és Sár czím alatt kezdi, majd Jobb lak-nak nevezi töredéknek maradt röpiratát; Hunnia számára gyűjt eszméket, melyek sírontúli kiadásra maradtak. Régi és új kezdeményei érdekében hol védőleg, hol támadólag kell föllépnie, s akad mindig elég mellesleg mondani valója, mit az idő fog majd megérlelni. A franczia híres marsall és diplomata, Marmont, (raguzai hg) nálunk nyert benyomásairól könyvet írt, melyben többi közt igen kicsinylőleg nyilatkozott a lófuttatásról, az angol sportnak, s különösen a mi a fogadásokat illeti, az angol játékdühnek oktalan, sőt veszélyes majmolását látva abban. Víz volt ez a magyar lófuttatás ellenzőinek, különösen Oroszéknak a malmára. Széchenyi nem hallgathatta ezt el, s mintegy felhíva érezte magát Néhány szó a lóverseny körül (1838) czímű munkájában újra síkra szállni e kedvencz eszméje mellett s mintegy folytatását, illetőleg kiegészítését adni a Lovakrul tíz év előtt írt első művének. Oroszék számítása szerint, ez már a harmadik e nemű munkája lett volna; (oda foglalva t. i. a Döbrenteivel együtt szerkesztett Pesti lóverseny-könyvet 1829-re a lóversenyezés választottsága nevében). Egyben tökéletesen egyetértett a francziával, kettőben is némileg. Mind a ketten azt állították s ez bármely elfogulatlan előtt (mondjuk: laicus előtt is) a leghelyesebb kiindulási pontnak látszik, hogy a magyar lóban nem hiányzik a jó vér, hanem a testalkat, s hogy a vér nemességének fentartását illetőleg nemesbítését az idomzat erősbitésének folytonos szemmeltartásával kell, nem pedig egyiket a másiknak rovására eszközölni, s hogy e végből nekünk nem keleti, hanem leginkább angol telivér ménekre van szükségünk; de már abban semmikép sem tudtak egyetérteni, hogy a ló jóságának kitüntetésére avagy fokozására is az egyedüli helyes eszköz, Széchenyi szavával élve, a legbiztosabb «emelcső» a versenyfutás volna, melyben a raguzai herczeggel tartva, sokan hajlandók voltak csak az állat- és emberkínzás egy elegáns nemét látni. Miben pedig félig találkoztak az, a mit a franczia értekező után Széchenyi is szükségesnek látott kiemelni és világosabban, mint eleinte, kifejteni, hogy a lovat az angolok példája után, (mit ők tudvalevőkép az állattenyésztés minden ágára kiterjesztenek), a későbbi rendeltetéséhez mért külön czélokhoz alkalmazottan kell nevelni és idomítani. Egy a versenyló, más a hámos ló; jön a teherhordó, a gazdaságra, gépbe való, aztán a vadászló, végre a pony. Megengedi Széchenyi, hogy Magyarországon is «így kell fejledezni a tárgynak»; de azért magát meg nem adva, ellenfelének azon kérdésére, hogy hát mire való az imént részletezett czélok tekintetében a futó ló? így felel: «Tenyésztésre! Tenyésztésre! Tenyésztésre!» …Szerinte a futó ló törzstartója a jó lónak, t. i. a telivér fentartása és kitüntetése által. Oroszt is felhívja, hogy miután eddig oly sok elmés ötletével elég sokszor megnevetteté, most már tanítsa is valami okosra s mondjon, ha tud, más és jobb modot a ló valódi értékének fölismerésére s ez úton közvagyonosodásunk e nevezetes ágának fejlesztésére? stb. Fogadást is ajánl tüstént reá. Mert még a lófuttatásoktól elválhatatlan fogadások, – ez oly fontos ellenvetések alá eső «passio» – mellett is tudott ethikai okokat fölhozni. Nem csak az ész és szakértőség élesbítését és túlsúlyra vergődését látja benne, hanem egyedüli módját is a nyeglék és szájhősök leálczázásának s «bitorolt reputatiók» szétfoszlásának.


81. NEHÁNY SZÓ A LÓVERSENY KÖRÜL CZÍMLAPJA.


Nem fogok a kérdés közgazdasági oldalai mellett tovább időzni, miután Széchenyi akkori javaslatai azóta többnyire életbe is léptek; csak ki kell emelnem azt a józan vezérelvét, mely különben is a gyakorlati életben rendesen útat tör magának, hogy tudniillik a lótenyésztést nem patriotismusból kell űznünk, – erre, úgymond, másutt lesz szükségünk; – hanem angolosan, józan számítással, a hasznosság szempontjából, a kilátásba helyezett biztos nyeremény fejében.

Máskor kimagyarázta, hogy nemcsak a ló, hanem még inkább az ember, tudniillik a közszellem, a férfias nemes gondolkodás ápolása, a központosítás, idegenek ide vonzása fővárosunk világvárossá emelése lebegett szeme előtt. Kiemelte többek között a testi ügyesség, délczeg magatartás, s az akkor még nagyon elhanyagolva volt gymnastika fontosságát, melyet ma már mindenki elismer s nem nélkülöz immár nevelési rendszerünk.

Már fentebb tárgyalt első művében a satirai ér sem tagadja meg magát, mely, ha igaz, utóbb annyi ellenséget szerzett neki köztünk. «Csónakot tartani maga körül», jegyzi meg egyszer mellesleg, «a legjobb úszónak is tanácsolom, mivel csak egyetlen egyszer fulhat vízbe az ember». Saját jeligéjét mintegy parodizálva, mondja: «A kisded makkbúl magas tölgyfa lesz; míg a tök soha sem emelheti föl magát a földrül». Ide vág a hasonlat, melylyel másik művében méneseink elkorcsosulását (tudniillik a testnek a vér rovására növesztését) világítja meg, az egyszeri kertészszel, a mikor ez kisded körtét tökre oltott be. Ugyanitt megérintvén, hogy Bedlam lakosai is fölvigyázóikat tartják elmebódultaknak, ő a maga kis népszerűségét is jobbadán «üldözőinek» véli köszönhetni, meg hogy talán «kissé többet ér azoknál, a kik semmit sem érnek». Bizonynyal találó, mit az erdélyi lóról mondott: «Szép lehet, de egy erős vállú s nehéz ember nem igen tudja, ő üljön-e a lóra, vagy a lovat vegye a hátára» .

A maniák minden nemét, arabomaniát szintúgy, mint anglomaniát egyaránt kárhoztatva, mulatságosan apostrophálja a magyar ősi rendetlenséget, mely megszokott tétlensége mellett oly sokban jelentkezik; fölszámítja p. o. hogy a nemzeti casino akkori (520) tagjainak legalább tizenkét millió pforintnyi (adómentes) évi jövedelméből minő csodadolgokat lehetne létrehozni, egy kissé nagyobb áldozatkészség mellett. Pedig, így végzi: «hon iránti hűség okozza az emberi nem legszebb tetteit, s ez fogja egyedül, ha valami a világon, nemzetünket az elsülyedéstől megmenteni».

Ez elmeszülöttjét megelőzte imádott neje, életet adván (febr. 3. 1837.) Béla fiának, hogy házi boldogsága, melyet mostoha gyermekek szeretete élénkített, hiánytalan legyen.

E bűvös körön kívül kevés öröme van az életben. A fogva tartott «országgyűlési ifjak» itéletét febr. 27-én mondta ki a királyi tábla; s márcz. 8-án erősítette meg a hétszemélyes tábla. A közvéleménynek, mely sajtó útján nem nyilatkozhatott, úton-útfélen, de még templomban is, szószékről, szabadelvűségben versenyző Albach és Geguss atya, amaz német, ez magyar hitszónok, mindkettő szent Ferenczrendi barát, adtak kifejezést; az előbbinek, ki házi barátjuk volt, Széchenyi, nejével együtt folyvást nagy bámulója; bár némi aggálylyal kezdik már hallgatni demokrata kifakadásait. El is tették nemsokára a fővárosból.

A kerepesi-úti nemzeti szinház megnyitását, mely annyi vajudások után aug 22-én (1837.) ment véghez, nem sorolhatjuk Széchenyi örömnapjai közé. Meghiúsult vállalatnak nézte. Ő sokkal díszesebbet s alkalmasb helyen, nagyobb erővel óhajtott, bár egy kis idő vártával létesíteni, s így kedvetlenül, alig titkolható elfogultsággal, majdnem ellenszenvvel fogadta e szerény kezdeményt; mindenütt hibát látott, berendezésben, igazgatásban, s az akkor felkapott, nagy városok igényeihez mérve persze gyenge, magyar művészi erőkben. A megnyitási ünnepély, Vörösmarty Árpád ébredésével, s utána egy akkori divat szerint mesterkélt magyar táncz s végre németből fordított Belizár szomorújáték, természetesen untatá, – kit nem untat bárminő ilyes ünnepély! – de azért nemcsak páholyt bérelt, hanem nejével együtt elég szorgalmasan eljárt az előadásokra, s beható figyelemmel kisérte azokat. A közönség egy része, – ma chauvinistának neveznék, – rossz néven vette, hogy egyidejűleg a pompásabb német szinházba is eljár, mi viszont ellenhatást szült nála, mely később erélyes nyilatkozásra is adott alkalmat, mint látni fogjuk.[161]

Szept. 8-án kedves vendége érkezett, a lánczhíd építője, Tierney Clark, kivel próbafúrások eszközlése után, 29-én szerződés is megköttetett. (100,000 frt tiszt. dijjal.) Báró Sina szavát adta, aláírta, s az országos küldöttség kisebbségének, közte Fáy Andrásnak külön véleménye, miszerint a szerződés végleges megerősítés végett az országgyűlés eleibe lett volna terjesztendő, mi esetleg újabb halasztást vonhatott maga után, mellőztetett; mégis egy év tellett belé, míg a végleges szerződés (97 évre, tarifa megállapítása mellett stb.) létrejött.

Utólag duzzogtak, de már elkésve, Ullman és Wodianer. Terjesztették is a pletykát Széchenyi jóakarói, hogy a híddal így meg úgy nyerészkedni akar, meg hogy az ősiség eltörlésével is, saját maga és nagybirtokú kartársai hasznát nézi, kik a kisebb nemesség zálogba vett jószágait örökké meg fogják tartani; aztán a szinházat, hogy a német szinházzal akarja megbuktatni, biztatván ennek bérlőjét magasabb belépti (páholytól 1000 pfrt) dijakkal, melyek onnét egyúttal a csőcseléket távol fognák tartani stb. Mindamellett népszerűsége alig szenvedett csorbát, sőt Pestmegye termében a hányszor megjelent, lelkes éljenekkel üdvözölték; (ekkor történt, hogy sarkán megfordulva, elsietett onnét, november 14.) elnézték neki, ha Földváryék ellen, ha a sajtószabadság ellen nyilatkozott, ha népszerű eszméket és nemzeti szokásokat szatirája maró lúgjával locsolgatott meg. Elfeledték beválasztani az országgyűlési utasításokat készítő bizottságba; de pótlólag nyomban beleteszik. A szinházra, mely csak lézengett, egy aláirási iven tüntetőleg 100 frtot jegyzett a Wesselényinek (épen tőle kölcsönzött) 1000 frtja mellé; a mellett nagy összegekkel mozdítja elő az első hazai gőzmalomvállalatot; tervez polytechnicumot, sürgeti a város határának felméretését, egységes terv szerinti általános szabályozását, különösen az árvíz után, partjai és utczái színvonalának magasabbra emelését, stb. De a nádor, úgy látszik, vonakodva veszi be még az úgynevezett városszépítő bizottságba is.


82. A NEMZETI SZÍNHÁZ JUBILÁRIS EMLÉKÉRME.


1838. márczius havában nagy csapás érte hazánkat, különösen hazánk virulásnak alig indult fővárosát: az árvíz. Megbízható adatokból eléggé ismeretesek előttünk e korszakos esemény részletei; e helyütt mellőzhetjük azokat; de közvetlensége s a helyzetet és írója jellemét érdekesen megvilágító őszintesége miatt beszéltetnünk kell magát Széchenyi naplóját. Egyes helyeket, ne tagadjuk, szeretnénk kitörölni belőle; de a mi feladatunk nem legendát, hanem történelmet írni. Félisten helyett egy embert akarunk az utókornak elébe állítani; embert, égbetörő isteni tulajdonaival, földhez tapadó gyarlóságaival.

Azt a látványt, miként Óbuda, a Viziváros és Ráczváros a lagunák városának, bella Veneziának képét mutatja, s a Gellért-hegy alatti sikság egy tengerré változik, mi is nem oly rég élveztük ugyan s így megérthetjük, ha Széchenyi István «Orczy Gyurival» azt a tájat egy csónakon bejárva, arra a megjegyzésre fakad, hogy azt «soha olyan szépnek nem látta»; de meglephet, hogy ő maga és ismerősei, köztük barátja, Wesselényi is, ki vele együtt májbajban szenved, s testi bajairól panaszkodik, márczius 8-tól 11-ig aggódva bár, még alig sejdítik, mi vár reájuk egy vagy két nap múlva s hogy minő előintézkedéseket kellene tenniök. A jég 13-án fél három órakor indul meg, de nyomban elakad s a visszanyomult ár e nap estéjén már a Kemnitzer-ház első emeletéig ér. 14-én alakul még csak egy «állandó bizottság».

A közönség, mely előtte való nap (13.) estéjén a szinházakból bokáig érő tócsában fut haza, és semmivel előre ellátva nincs, egyik rémülésből a másikba esik. Az árnak kezdetben a váczi gáton át betörése, majd Csepelről, alulról fölfelé visszatorlódása, a víztömegeknek csatornákon, pinczéken át, mintegy a föld gyomrából előbuggyanása, egyes házaknak nagy robajjal összeomlása, másoknak megrepedése s ingadozása, egy általános földrengés hatását teszik az emberekre. Jaj a betegeknek s a terhes asszonyokkal vagy kis gyermekekkel megáldott családoknak. Senki sem tudja, hova meneküljön, hol kell éhen vagy szomjan meghalnia, s végre a dülő falak és gerendák alá élve eltemettetnie.

Esztelen lótás-futás, kezek kulcsolása, rekedt kiáltozás segély után, kétségbeesett keresése a család tagjainak, utolsó filléreknek, ruhának, ékszernek kinálása egy mentő csónakért, vagy egy betevő falatért, undorító tünetei az emberi kapzsiságnak, szívtelenségnek, s viszont megannyi megható jelei az áldozatkészségnek és jótékonyságnak. Otthagyása lakásnak és bútornak, legyen azé, kinek tetszik; befogadása, családtaggá fölvétele bármely ismeretlen jött-ment nyomorultnak; megosztása az utolsó falatnak, megmentése, saját koczkáztatásával, a mások életének, stb.

Megjelent a nádor; ott volt látható István főherczeg. Kiki tett, a mit tehetett, indulva példa után: hajtva szive ösztönétől: akár kérkedésből is. Mentől kevesebbet tehettek az akkori primitiv viszonyok közt a hatóságok, annál több teendőjük akadt az egyeseknek.

S ez egyesek közt senki sem tett annyit, senki sem vonta magára annyira a közbámulatot s érdemelte ki a közhálát, mint a kormány által üldözött, a királyi táblák által elitélt haza martyrja, báró Wesselényi Miklós! Ki venné észre rajta, hogy májbeteg, hogy lábai köszvénytől dagadtak, hogy szeme világa már meg van gyengülve izmos termete s még izmosabb lelke feledteti önmagával s a belé csimpeszkedő nyomorultakkal mind e bajokat. Wesselényi teljes nagyságában áll az élénk képzelődésű nemzet előtt; ellenei meg vannak szégyenülve: vajjon fogják-e tovább is üldözni merni őt? Egy Széchenyi népszerűsége is elhalványul mellette; mit? – emberek vagyunk, – az irigység szellője is oda legyint, alig észrevehetőleg bár, e nagyobb vetélytárs nemes lelkületéhez.

Sok érdekes részlettel bírunk már ama nagy catastropháról s avatottabb tollak állították össze annak hű képét; ne vonjuk meg magunktól az adalékokat, miket e részben Széchenyi Naplója nyujt. Ezeket írja

«Márcz. 7. 8. Beteg vagyok. 5-ke óta nem voltam künn. Havazás. Víz 20’ 2” 6”’. Nagy árvíztől kell tartanunk.

«9-én víz 21’ 2” 6”’. Éjjel a jég mozdult; lőttek is, nem ébredtem fel. Ma világítják meg légszeszszel a magyar szinházat. – –

«10-én szinházban tűz támad, mindjárt eloltják. – –

«11-én Orczy Gyurival. – –

«13-án Csáky Károlylyal, Tasnerrel és Bujanovics Edével a pesti szigetre. A víz igen nagy. – A jég elindul, 2.1/2 megáll. Megyek a kereskedelmi és a másik casinóba. A Kemnitzer-háznál tényleg majdnem az első emeletig ér a víz. Este felé a víz folyvást növekszik. A városban nagy zavar.


83. ISTVÁN FŐHERCZEG.
(Ernst Lajos gyűjteményéből.)


«14-én. Csónakokon járnak a város utczáin. Oh szegény híd! vagyis szegény elve az egyenlő teherviselésnek, mily keservesen tudsz te megszületni! Bizonynyal lesz 26-27’. Ebédre vendégeket vártam, senki sem jöhetett el. Az ár egyre nő. Kappel háza dülőfélben. István főherczeg Czirákynál. Állandó deputatio. Károlyi gróf majorja első emeletig vízben. Wesselényi egész éjjel dolgozik. [162] Hó esik.

«15-én egy reám nézve nyugodt éj után még borzasztóbb napra kell virradnom. Az ár egyre emelkedik. Egy óra felé Erdődy magával viszi családomat, a két Eötvös kiséri. Crescence, Imre és én maradunk. Nehezen reábeszélem Crescenceot a távozásra, biztos hajóra szállítom. Alig búcsúzom el tőle, Maros felől hegyekben úszik a jég. Hét nagy hajót elszakít. Csónakon megyek utána, hogy visszahozzam. A Derra-ház d. u. 3 óra tájban összedűl. Szörnyű zűrzavar! Andrássyt fölveszem. Kolb és Hartleben sírva néznek ki az ablakon. Crescenceot nem találom, – alkalmasint szerencsésen átért Budára. Minarelli erősíti. Sokáig kellett várakoznia, de jó evezői voltak. Borzasztó sejtelmek leptek meg. 5 óra tájban a víz kissé lohadt, azóta ismét dagad, folyvást! A háznak, melyben lakom, semmi repedése vagy veszélyes jelensége nincsen. Mi lesz ennek a vége, s minő következménye reám nézve is, az felszámíthatatlan! Magyarországon egy végső döfés! Holnap, ha még élek, – – (Törlések). Isten, kezeidbe ajánlom lelkemet! –

«16-án az ár 3 óráig reggel egyre növekedett. Lesz már 30’ nulla felett. Mindenki Budára megy át. Panica – –


84. BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.
(Barabás Miklós 1839-iki aquarellje után.)


3.1/2-kor megjelen a Nádor hajó, nagyon impozant, de keveset használ. 7.1/4-kor Chrismárral, Vásárhelyivel a megyeházára, hol Lónyay és Földváry discurálnak.[163]

«17-én megyek a Ferencz hajóra, Budán, Eötvöshez, István főherczeghez s az öreghez. Ő kiküld Csepelre. Megyünk nyomban. Itt nincs valami rendkívüli nyomor vagy veszély. Vissza fordulunk.»

«18-án hozok Schwarcz főélelmező biztossal negyven öl tüzifát. Asboth jelentése után mennem kell két gőzhajóval Tökölre és Szent-Miklósra, hogy a parasztokat elhozzam. Nem lehet, vissza kell fordulnom. Meghűtöttem magam. Szapáry Pepivel bordeauxit iszunk. Budára. Nagy fáradsággal vissza. Erős májfájásaim. Rossz éjem van.»

«19. Szenvedek d. u. 4-ig. Nem vagyok már exequens. Megszünt minden ambitióm. Kamilla-theát iszom; jobban vagyok tőle.» – –

«Zordon idő. Élelmi szerekben nincs hiány. Lassan-lassan rendbe jövünk. Írok a főhgnek. Só van elég, de magam beteg vagyok.»

(Egyenes ellentéte ennek, mit Wesselényi ír magáról. «Ily veszélytől s borzalmaktól körülvéve éreztem, hogy ily helyzet és munkásság az én elemem. Fejemet tisztábban fontolónak, véremet nyugodtabban folyónak, s inaimat erősebbeknek tán sohasem éreztem».) – Wesselényi maga csodákat művelt, még másokba is lelket öntött.

«20-án Crescence visszajő a nagyobb gyermekekkel. El akarom utaztatni.» – –

«21-én Crescence elutazik 8 gyermekkel, 11 cseléddel az Árpádon. – Megkönnyebbülve érzem magam. Megyek Lónyaihoz. Bezerédy István a casino pénzét oda akarja adni (t. i. a vízkárosultaknak). Felháborodom erre. Akkor mindentől visszahúzódom. – Tervezek egy két milliós kölcsönt, a főherczegnél javaslatba akarom hozni. Wodjáner megelőz s hoz Rothschildtől 400,000 pfrtot 4%-ra. Boszant, hogy mindenütt elkésem. Hiúságom nagyon sokat szenved. Helmeczy az ujságában sokakat dicsér; engem nem is említ.»


A VÁROSHÁZ TERE ÁRVIZ ALATT.
(Egykorú kőnyomot után.)



65. GRÓF KÁROLYI GYÖRGY.
(Ernst Lajos birtokában levő miniature után rajzolta Cserna K.)


«Ez fáj ugyan nagyon, de ez csak a gonosz hajlam bennem.» – –

«22-én. Közel vagyok a sírhoz. Ezer álom nyugtalanít. Még nagy szenvedések várnak reám.» – –

«23-án. Ha Cr- nem volna, agyon lőném magam. Semmire sem vagyok már használható.» – –

«Károlyi gyüjtőívén – aláírok 1000 pfrtot. Beszélek Wesselényivel. Húzza vissza magát, – ne írjon alá semmit, menjen Czenkre családomhoz. Mindenbe bele egyezett.» – – (?)

«24-én megye gyűlése van. Oda sem megyek. Menynyire sülyedtem!» – –

«25. Jótékonysági egylet elnöke Cziráky. – Je suis de cóté partout. Lelki furdalást érzek, hogy sem a városért, sem családomért nem tettem eleget. Beteg voltam? Hagyján. Igen nyomorúlt szerepet játszottam.»

«26. – – Kielégítetlen becsvágy emészt!» –

«27. – – Koch fog engem beválasztatni a bizottságba!?»[164]

«28. – – Gyalázatos élet! 13-17-ig nem tettem meg kötelességemet. Ezt mondja egy benső szózatom. Egészen oda vagyok tőle. Még rossz végem lesz.

«30. (Folytonos gyötrődések.) – Itt volt Wesselényi. (Ő sorra járta Károlyit, Dezsewffyt, Vayt, csakhogy bevegyenek a bizottságba!»

«Hagyján, ha a főherczeg mellőz; de – barátaim!?»

«Wesselényit megdicséri a Beobachter!» – –

Ő neki a százak élete megmentőjének, nem a dicséret, hanem annak megérdemlése szerzett örömet.

Széchenyi pedig így folytatja töprenkedéseit.

«April 1. – – Népszerűségem az utolsó döfést kapta meg! … Az a benső bánkódás, a melyet most 13-ika és

21-ike közti minden lépésem felett érzek, oly mély, hogy sirba fog vinni.» – –

Wesselényi, kit Széchenyi méltán megirigyelhetett, ekkor állt népszerűsége tetőpontján. A nemzet első költője az «Árvizi-hajós» czimű versével dicsőítette, melyet Laborfalvi Róza a nemzeti szinpadról elszavalt, s melynek minden finom vonatkozásait a tapsoló közönség elértette; mindenki bámulta, magasztalta; ellenfelei nem vonhatták meg tőle elismerésüket; bel- és külföldi lapok teli voltak dicséretével.


86. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN,
(Ehrenreich metszvénye után, Országos Képtár.)


A királyi tábla azonban szintén a maga útján ment előbbre. Mitsem törődve a közhangulattal 1839. febr. 1-én kimondotta reá az itéletet; mely az 1723: IX. tvczikk (hűtlenség és felségsértés) súlya alól feloldozta ugyan, de mint közbéke háborítóját, («ki a publicus status ellen nyilvánságosan felemelkedni bátorkodott») – három évi börtönt szabott reá. A hétszemélyes tábla sietett az itéletet (febr. 9-én) jóváhagyni. E napon Széchenyihez volt ebédre hiva; de Hubai közügyésznek Budára kelle őt kisérnie s mint foglyot ott is marasztania. Nem sokára megkapta az engedélyt, hogy Gräfenbergbe mehessen, hol ezentúl ideje nagyobb részét töltögette; hanyatló szemevilága miatt «politikai halottnak» hiresztelgetve önnönmagát. Reá hagyta, korábban mintsem kellett volna, a háládatlan közönség. Elfogatása estéjén a nemzeti casino bált adott. Néhány nap mulva (febr. 23.) Kossuth is megkapta itéletét, mely huszonnégy havi vizsgálati fogsága betudásával, szintén három évre szólt.

Az árviz után Széchenyi visszahuzódott Czenkre, hogy családi körében enyhülést keressen lelki és testi bajaira. Pihenést ajánlottak neki az orvosok, s a tejkura mellett egész patikát tett ki az úgynevezett «ártatlan» gyógyszerek nagy mennyisége, melyet bevétettek vele.[165] Testsúlya 113. Háznál és a Fertőben fürdik; de mindezt kitartás nélkül: természete nem türi a pihenést, a dologtalanságot. Hamar visszasiet az események színhelyére. Itt a kormányt és a közönséget, magát Széchenyit is, anyagi vállalatainak folyvást szemmel tartása mellett, a jövő országgyűlésre való előkészületek foglalták el. Ezek közt nem utolsó fogás volt gróf Pálfy kanczellárnak, ki kötelességét megtette, kegyelemben való elbocsátása. Széchenyi egy hurráh örömkiáltással üdvözli naplójában ez eseményt, mely ismét lehetővé tette a kormányhoz leendő rég óhajtott közeledést s vele való együttműködést.






XXVI.



Ráday Pest megyei követ. Országgyűlés 1839-40. Sz, a pártoktól független. Beszéde jul. 24. Sérelmek? vagy kir. előadások? Széchenyi és Deák ellentétben. Hogy király és kormány nem egy. Rendezetlen állapotok. Szabadelvű szónoklatok a főrendeknél. Sz. beszéde apr. 22. 1840.

87. PEST MEGYE HÁZA.


PEST MEGYE, mely a gyűléstermében összpontosuló szellemi erők folytán, Kossuth Törvényhatósági tudósításai óta, de ezek nélkül is a vezérszerepet mindinkább magához ragadá, gróf Ráday Gedeont, egyikét a kormány által közvád alá fogottaknak, az elvért, megválasztotta Szentkirályi mellé, egyik országgyűlési követének. A kormány e választást önhatalmulag megsemmisítette s a megyét új választásra szólította fel. Ezzel egy sérelmet más újabbal tetézett.

Hová lesz a szabad választás, mivé lesz a különben is hiányos, mert csak a nemesi rendre szorítkozó, egész képviseleti rendszer, ha a kormány a választásokat megsemmisítheti, vagy a megválasztott, de neki nem tetsző képviselőket a megjelenéstől eltilthatja! Megtörténhetnék, mint többek közt gróf Batthyány Lajos az e feletti vitában föl is említé, hogy a kormány a követek felerészét az egész ellenzéket perbe fogatja s elzáratja, s aztán ki fog a nemzet érdekei felett őrködni stb. Világos, hogy Pest megye rendeinek igazuk volt; világos, hogy a többi megyéknek, mihelyt egyikükön ily sérelem elkövettetik, azt mindnyájuk ügyévé tenni alkotmányos kötelességök volt. De hát mondjon le Ráday, követelték a mérsékeltek s ezekkel Széchenyi is. Igen, de itt nem az ő személyéről volt szó, hanem egy elvről, melyet feláldozni a belőle vonható következtetések miatt semmi árón szabad nem volt! Ráday is, úgy mint korábban Wesselényi, elvbarátainak rendelkezésére bocsátotta magát.

Széchenyit az ily okoskodás, melyben csak rabulistaságot látott, szinte dühbe hozta. A nádor is, ki ez ellenzéki megyének egyúttal örökös főispánja volt, elveszté higgadtságát. Magához hivatá a jelöltet, hogy lebeszélje; de e leereszkedése kárba veszett. Széchenyinek, midőn ez az ő és a kormány véleményét kérdezné, oly választ adott, miszerint «azt ugyan nem tudja, mint vélekedik ezen ügyben a kormány» (a bécsi kormányt érthette, a budai helytartótanács elnöke!?) «de annyit mondhat, hogy vagy Ráday nem megy fel a diétára, vagy ő maga nem megy!» Széchenyit ez csak megerősíti ellenszenvében; ő e fellépésben a közjónak az egyéni hiúság oltárán feláldozását, s az illető törvényhatóságoknál, melyek e példát követnék, a dolog lényegének üres formák miatt elhanyagolását, s a megkezdett reformok ujabb fenakadását látta. Ily benyomások alatt, május 25-én, míg a Ráday lakásán egész éjjel lármáztak és muzsikáltak, a nemzeti casinóban tartózkodás nélkül fakadt ki ellene: «Rádayra dühös vagyok. Mindent feláldoz hiúságának. Szeretnék egy pár golyót váltani vele.» Ily golyóváltásra nem került ugyan a sor, de Széchenyiben, habár Fáy enyhítő befolyást gyakorolt reá, így lassankint meggyülemlett az a nagy epe, melyet utóbb Kossuthra, ki börtönéből kiszabadulva, a magyar ellenzék legerősb bajnokává, majd általános örökösévé nőtte ki magát, a Kelet Népében s az ennek nyomán keletkezett polemiákban kiönte; egy cseppet sem kimélve neve tekintélyét és egykori népszerűségének még hátralevő maradványait.

A főrendi ülésekben tett egyes nyilatkozatait Naplóinak szakgatott jegyzeteivel összehasonlítva, szinte nyomról-nyomra követhetjük e hangulatot.[166]

Junius 9-én ért fel Pozsonyba, hol minden körben a Ráday-ügy vitatásával voltak elfoglalva. Alakul egy ellenzéki klubb Odescalchi Gusztáv lakásán. Széchenyi, 10-én csak a következő, nem nagy előzékenységre mutató fentartásokkal kész hozzájok csatlakozni: 1-ör, hogy szabad elhatározását fentartja magának és magát semmire se kötelezi le előre; 2-szor, hogy mikor távol van, stafétát küldjenek utána, az ő költségére, de ő megjelenni azért nem köteles; 3-szor, viszont megigéri, hogy ellenkező véleményét az értekezleten mindig ki fogja jelenteni s nem fog nekik váratlan meglepetéseket szerezni. E körnek tehát igazán csak a neve varázsával kelle beérnie!

Junius 15-én megtudja, hogy Ferdinánd király Oroszvárról, hol a Zichyeket látogatásával tiszteli meg, be fog érkezni. Vele jár a grófi család rokona, Metternich. Széchenyi magában elhatározza, hogy ki fog oda menni.

Batthyánynál folyvást tartatnak értekezések, de ezektől Széchenyi mitsem vár. Másrészt Dessewffy Aurélt, kinek utóbb oly meleg barátja lőn, kétszínűség gyanujába veszi, mivel Pálfy alatt leköszönt hivataláról, de most a nádor biztatására ujra belépett. «Fölül nekik», úgymond, «elrontja egész jövőjét, – majd félredobják, mint egy kipréselt czitromot.» A közélet melyik emberére nem volt már e valóban kipréselt hasonlat, többé-kevésbbé találóan, alkalmazva!? … Széchenyi önmagára is nem egyszer s csak e napokban éppen Oroszvárott tett látogatásakor is újra alkalmazhatá.

Deák hatalma és befolyása ellenben egyre nő. Az ifjuság 22-én ovatiót készít neki. Ő mérsékletre inti őket, hogy mint hallgatóság a nevüknek megfeleljenek, tanuljanak, stb. Bécsből Schedius azt a hírt hozza, hogy ott Széchenyi ellen, kit már egészen a magukénak hittek, nagy az indignatio. «Indignálódva, mivel oly sokkal tartoznak nekem, hahaha!»


88. GRÓF BATTHYÁNY LAJOS.
(Egykorú kőnyomat után.)


Junius 22-én tartja Pozsonyba bevonulását a király.

Junius 23-án ebéd Pyrkernél. Dessewffy Aurél orrvér folyás miatt eltávozik. «Metternich hivatta!»
Junius 25-én Széchenyinél esznek Deák, Klauzál, Palóczy, Batthyány Lajos és Zichy Eugén. Délután. értekezlet Batthyánynál. «Nem igen megy a dolog. Némelyek szerfeletti erőszakolása» miatt.

A rendeknél ezen egész idő alatt az «uj sérelmek» voltak napirenden.

Julius 2-án Széchenyi a főrendeknél mintegy «politikai hitvallást» tesz; de melyet mind a két fél meglehetősen félreérthetett, mert itt is, ott is magyarázgatnia kelle magát. Julius 6-án, ámbár az országgyűlés kissé belezökken már a rendes kerékvágásba, ő nagyon «izolálva» látja magát, bámulja Deák rendkívüli nimbusát, elismerni kezdi felsőbbségét. «Én idéztem elő ezt a mozgalmat, de féken tartani nem tudom; ez a feladat más emberre vár.» – «A forrongást én idéztem elő, a rendet másnak kell beléje hozni egy ember mind a kettőt nem teheti.» – «Egyik fél sem lehet velem megelégedve, mert egyik félnek sem adhatok igazat.»

A Ráday-féle sérelem végre olyatén megoldást nyert, hogy a kormány egy külön leiratban kijelentette, miszerint egyáltalában nincs szándékában a választások szabadságát akadályozni; mely kijelentés után, mintegy megmentve az elvet, gróf Ráday leköszönt s így a sérelem, habár tökéletes orvoslást nem nyert is, «tárgyatlanná» vált.

Az alsó- és felsőház közötti viták szokás szerint ismét hosszúra nyúltak, s mikor a főrendek a törvényt a rendek ellenében úgy értelmezték, hogy mindig a királyi előadásokat kell előbb fölvenni s csak azután az ország sérelmeit és kivánatait, ezzel olajat öntöttek a tűzre. Az 1790. 13. tvczikk ily értelmezése, mint Deák kifejté, kettőssé tette az akadályt, mely a törvényhozási működést mindjárt kezdetben annyira megakasztá; mert ha mindig előbb a királyi propositiók tárgyalandók, megtörténhetik, hogy azok letárgyalása után tüstént eloszlatják az országgyűlést s így a sérelmek orvoslására majd sohasem kerül a sor.

Széchenyi, a szélsőségek közt hányatva, egy Trimmer helyzetének minden keserűségét érezte. Elméje elég tiszta és elfogulatlan volt, hogy mind a két fél hibáit beláttassa vele; de szíve nem volt elég edzett, sem egyéni hiúsága elég fegyelmezett, hogy majd az egyik, majd a másik félnek ellene irányzott tőrszúrásait közömbösen vette volna. Nem egyszer gondolt ismét öngyilkolásra, s úgy látszik, mintha csak Crescence tartotta volna vissza, a kit a oly borzasztó csapással nem akart sujtani!»

A felsőháznál, julius 24-én megujult a régi vita a kormánynak a felség személyétől való külön választása felett, mely nagyon is monarchikus és conservativ elvnek épen conservativ részről kétségbe vonatása, az alkotmányos fejlődöttség mai stádiumában mindenkit bámulatba ejthet. Széchenyi ez alkalommal ismételve a már máskor is mondottakat, kijelenti bár, hogy ha már két rossz között kell választania, az absolntismust jobb szereti az anarchiánál, s hogy az ellenzék csak a dolgok héjjához ragaszkodik, míg ő a lényegét tartja szem előtt s azért kész a sérelmek félretételével is a haladási kérdésekkel foglalkozni: ily loyalis nyilatkozatok daczára az elnöklő nádor közbeszólását s megrovását vonja magára. Azon ülés, Majláth Györgynek is czáfoló felszólalása után, nagy ingerültség közt, eredmény nélkül oszlott szét. Ez, Széchenyit, kinek «mezeje csak később viruland», arra a gyanura vezeti, hogy hát: «szélsőségekre akarják vinni a dolgot?!» …

Julius 25-én a tárgyalás folytattatván, Széchenyi «ügyesen beleszövi tiltakozását», s kijelenti, hogy ő kész beállani aulikusnak, mihelyt a kormány őszintén constitutionalis lesz, de ha nem, akkor inkább a rendekkel (= az ellenzékkel) tart.

Hátra volt még az ellenzék egy clausulája, melyre mind a két rész nagy súlyt fektetett. Sopron megye híres követe, a népszerűségben már fogyatkozó, de azért magát mégis szilárdan tartó Nagy Pál szerepelt most mint közvetítő. Az ellenzék folytonos csatározás közt vonult vissza, mintegy sánczról-sánczra. Ha már be kelle érnie a Ráday-ügyben elért fél eredménynyel, ha már be kelle mennie a kormány előterjesztéseinek előleges tárgyalásába, így a hadkiegészítési kérdésen kívül többi közt a Duna szabályozására vonatkozó adatoknak is bekivánásába, a mi – ne feledjük – magában véve egy kis vívmány volt a kormányfelelősség gyakorlati terén: legalább azt akará határozottan kijelenteni, hogy ez s egyéb ily ügyek érdemében hozandó bármily határozatok addig fel nem terjesztetnek, míg a sérelmek orvoslására nézve kellő megnyugtatás felülről nem érkezik. A záradék, mely e nézetnek formulázása volt, így szólott: «– – de a kivánt katonaujonczbeli segedelem-adás tárgyában készítendő felirásukat és törvényjavaslatukat csak úgy és akkor terjeszthetik fel, ha és a mikor szabadválasztási juson és a szólás törvényes szabadságán ejtett súlyos sérelmek tettleg orvosoltatván, a nemzetnek abból eredett igen terhes aggodalma teljesen megszüntetve lesz.

A főrendek viszont ily «példanélkül» záradékot magukra nézve kötelezőknek el nem ismertek s arra saját függetlenségük megóvása végett kijelentették, hogy «soha, semmi ürügy alatt» reá nem állanak.

A záradéknak, a főrendek oly makacs ellenzése után, végre a rendek által is (szeptember 12.) elejtését Deák Ferencz, a passiv ellenállás és jogfentartás embere, nagyon zokon vette. Birjuk az ő tollából az emlékezetes országgyűlés történetének egy világos, igen becses vázlatát. Zala megyéhez intézett, nyomtatásban is megjelent követjelentésében. Ennek 4-dik pontjában a Széchenyinek, mint a haladás, az alkotás emberének, eszejárásától nagyon eltérő ily érvelés foglaltatik:

«Helyzetünk keserűségét növelte az a leverő gondolat, hogy a kitűrni nem tudásnak átka még nagyobb csapással sújtja nemzetünket. Lankadni fog majd a sikeretlen küzdésben – – a nemzet önmaga dúlja fel legszentebb jussait, melyeket a hatalom megsérthetett ugyan, de meg nem onthatott. Ilyen bukás mindenkor gyávaságszülte öngyilkolás, ez pedig a legborzasztóbb halál, mert a meggyilkolt jelennel egyúttal sírba száll a szebb jövendőnek reménye is, – olyan halál, melyet nem kisérnek részvét könnyei, mert a mely nemzet önmagát elhagyja, sorsát megérdemli.»


89. MAJLÁTH GYÖRGY.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)


Deáknak ily szellemben tartott beszédeit, melyeknek fenkölt ékesszólásával a tömegeket magával ragadta, míg mérséklete a higgadtabbaknak is imponált, Széchenyi is növekvő lelkesedéssel hallgatta vagy vette tudomásul. A nemzet leendő vezérét előre sejtve s óhajtva benne, e reményét mégis mindig ahhoz kötötte, hogy a rabulista hernyót levetkőzve, mint államférfiu bontakozzék ki s emelkedjék fel magasan párthivei fölé. Deáktól ily ambitio akkor még nagyon távol állott: ő inkább a szív, mint az ész embere volt még s nagyobb szónok, mint államférfiú.

S ugyan, ha mi az azóta nyert tapasztalatok világánál is kritikai szemmel vizsgáljuk újra Deák fentebbi érvelését, eltitkolhatjuk-e magunk előtt, hogy inkább a szónok, kit a phrásis ragad s inkább a jogász, kit a betü lenyügöz, szól mindezekben hozzánk, semmint a népek sorsát magasabbról átnéző államférfiú. Az, a mit Deák gyáva öngyilkosságnak mond, egy pernek, ex non defendit, vagy rossz védelem miatt, elvesztése volna: elvesztése, fölebbvitel, jogorvoslat nélkül. Nemzet azonban, vele született jogairól, nem mond le soha; még ha képviselete egyszer-másszor gyáva volna is. A mit egy országgyűlés elmulasztott, azt egy másik helyrehozhatja: egy nemzedék sem praejudikál a jövőnek. S azért, bármennyire becsüljük is a Deákok törvénytiszteletét, s esetről-esetre szivesen támaszkodunk reájuk: nagyban és egészben a Széchenyiekkel fogunk inkább tartani, kik egy nemzetnek, a benne rejlő szellemi és anyagi erők teljes kifejtésében s érvényre juttatásában látják jövőjét leginkább biztosítva.

Deák maga, kinek rigorizmusától a többség utóbb eltért, az idézett követjelentésben, még találóbban, ezeket mondja: «– – azon polgári jussok legbiztosabbak, melyek nem csak a törvény tábláira vannak holt betükkel írva, hanem minden polgárnak kebelében kiolthatatlanul élnek; – – morális erő a nemzetek legnagyobb kincse» stb.

Bizonynyal hálátlanok volnánk, ha kisebbíteni akarnók ama derék táblabirák érdemét, kik körömszakadtig ragaszkodtak irott jogainkhoz s teljes önmegtagadással, nagy áldozatok árán is meg akarták óvni azokat számunkra; de ne feledjük azok érdemét sem, kik nem szolgalelküségből, hanem előrelátó szabadelvűségből, amazok mozdulatlanságát megtörve, a haladás azon útjait egyengették előttünk, a melyekre végre rálépnünk legfőbb ideje volt, sőt tekintve más népek előhaladottságát, valóságos életkérdéssé vált reánk nézve már, még pedig szintúgy nemzetiségi, mint alkotmányos szempontból is.

Ha az anyagi érdekek előtérbe állítása s a reformok bátor felkarolása esetleg az irott jogok némelyikének feláldozásához s így a szabadság elvesztéséhez vezethet; másrészt ne feledjük, hogy az ellenkező elmélet, melyet prókátori felfogásnak kell szemben amaz államférfiúi felfogással neveznem, ugyanazon veszélynek csíráját rejti magában, szülő anyja levén az a jogeljátszás elméletének. Sem abból, hogy egy nemzet valamely jogával nem élt, vagy hogy azt irásba foglalni elmulasztotta, vagy akár ha azzal visszaélt volna is, az ily jognak örök időkre való elvesztését következtetni nem lehet; sem a reményről, hogy nemzetiségét s anyagi erejét kifejtve, az emberi méltóságot megillető minden jogot magának ki ne vívjon s az ennek megfelelő leghelyesebb formát végre is meg ne találja, lemondanunk soha nem szabad.

Ez, hitem szerint, az emberi tökéletesedés amaz elmélete s egyúttal gyakorlati menete is, mely úgy az utilistáknak, mint a legulejusoknak magasan felette áll, s hozzájok épenséggel nem köti magát.

Az előzmények után nem lehet csodálni, hogy az 1839 – 1840-diki országgyűlés, melyre oly fontos feladatok vártak, ismét egy meddő sérelmi országgyűlés formáját vette magára. Az első szirt, melybe ütődött, a Ráday-ügy volt.

Széchenyi, kinek szive az ellenzékkel tartott, míg esze mérsékletre inté, elragadtatta ugyan sokszor magát egy Deák, egy Klauzál «rendkívüli» szónoki tehetsége által, de lehülvén, ismét csak sophistákat lát bennük; viszont a kormánynak a királyi itélő tábla tekintélyét megmentő leiratában az állambölcseség egy diadalát üdvözli ugyan s helyesli bereghi Lónyay Lászlónak a felsőház megtámadása miatt az elnöklő Szerencsy által történt rendre utasíttatását, de azért a másik táborban a nagyra menendő Jósikában, valamint Zarkában s Ürményiben is szintén csak sophistákat lát. Az általuk védett jul. 10-iki rescriptumot, mely ellen a rendek óvást tettek, kicsinyesnek, prókátorosnak, igazi «ne bojszé»-nék s «roccoco» divatunak nevezgeti.[167]

Augusztus 3-án jelen volt ama kerületi ülésen, mely a karzat recsegése miatt, páni félelemben oszlott szét. A rendetlen futásban, Széchenyi is megsértette hüvelykujját. E véletlen ismét előtérbe állította az országgyűlés oly rég pengetett «rendezésének» s diszesebb helyiségekbe, még pedig a fővárosba áttételének szükségét. Aznap nála ebéd volt s a Ráday-ügyben «egy kalap alá» hozta Deákot, Somsics, Klauzál, Palóczy, Pázmándy és Wenkheim Béla ellenzéki követeket. Ez utóbbinak Pestre kelle rándulnia az oly égető napikérdésnek ott a forrásánál leendő kiegyenlítése, azaz Ráday lemondatása végett. Széchenyi elemében van, mihelyt közvetíthet! Hozzáteszi, bár panaszosan: «mindig két szék közé jutottam, nulla vagyok!» – Majd hosszú értekezleteket tart külön Deákkal, majd a főherczeget «capacitálgatja», hogy az ellenzéket ne hanyagolja el, hanem némi befolyást engedjen neki.


90. GRÓF RÁDAY GEDEON.
(Eybl 1846-iki kőnyomata után. Országos Képtár,)


Augusztus 13-án Vécseynél, több hazafiakkal egyesülten a Dunának a Tiszával, vizcsatorna által leendő egybekötését «hazafiúi érzéssel» megpendítik.

Augusztus 14-én kerületi ülésben Deák «önnönmagát felülmulja.»

Hiába, a főrendek kimondják, hogy: soha!

Most egy darabig «maradjon» a jelszó itt is, ott is. Hiába erőlködnek ellene itt az elnöklő personális, ott az a néhány ellenzéki mágnás. A közvetítő Széchenyi panaszkodik, hogy nincs elég befolyása. «Mind elidegenítem magamtól az embereket. Nem birom azt a melegséget, mely vonzaná őket; úgy látszik Sztáray birja –!»

Sztáray a kormánypártnak volt hive, de befolyását inkább társaskörben érvényesíté, mint a rostrumon.

Augusztus 26-án «Hosszasan beszéltem. A puristák igen messzire mennek. Majláth Batthányi Kázmér ellen. Engem jól megcsépelnek Dessewffy Aurél, Apponyi György, Gyürki, Kiss, La Motte. Jó humorral vettem fel.

Fel is vehette, mert, ezuttal meggyőződése ellen, pártolta a rendeket s így némi következetlenségben leledzett.

Az alatt megérkezett Clark s figyelmét más irányba terelte.

Augusztus 28-án hírül hozzák, hogy Ráday nem akar lemondani, mert Bezerédy, Kubinyi, Fáy és Szentiványi Károly «disvadeálták». Szörnyen leveri ez Széchenyit. Nemesist, végbukást emleget s alig bír Batthányi Lajos biztató szavaira egy kissé megvigasztalódni. Kezdődik ujra a zaklatás. Most Patay közvetít, felhozzák a lemondás formuláját, melyen Deák is igazít valamit. Szerencse, hogy Széchenyinek épen szállást kell változtatnia, meg hogy Ürményen lovak adatnak el, melyekből venni akar: így egyik izgalmát mérsékli a másik. Végre szeptember 4-én meghozzák az örömhirt: Ráday leköszönt! Ez a kérdés tehát szeptember 12-én, «óvással» letétetett, s annyira mennyire kielégítő megoldást nyert. Maradt azért elég anyag a kölcsönös ingerültségre, valamint a közvetítésre. Széchenyi, kire Deák látható befolyással van, mindig közelebb áll az ellenzékhez, súlyt fektet a kormánynak az uralkodó személyétől való különválasztására, s arra, hogy a magyar országgyűlést ne tekintsék Bécsben aféle Postulaten-Landtagnak!

Ha az ember az akkori magyar parliamenti rendszert tanulmányozza, nem fog csodálkozni rajta, hogy boldogúlt Ferencz császár azt az ősi magyar alkotmányt, a maga eredeti tisztaságában oly igen nagyra becsülte, s hogy Metternich is, leszámítva az ő illemszerű «huszár egyenruhája» iránti ellenszenvét, csak azt az egy kifogást tette ellene hogy a királyi hatalmat kelletén túl megnyirbálja, főleg, hogy megosztja vele a kezdemény jogát. Viszont nem csodálhatjuk, hogy Széchenyi kezdettől fogva soha sem birt lelkesülni a minden haladást megakasztó rozoga szerkezet mellett. Ott volt a trón és a nemzet között egy rendezetlen, nem annyira közvetítőül, mint védgátul szolgáló s egészen a kormánytól függő felsőház, mely feltétlen vetóval volt felruházva, s mindig megakadályozhatta, hogy az alsóház panaszai, kérelmei s javaslatai a trón elébe csak fel is terjesztethessenek. A két alkotmányos testület elvitatkozhatott egymással hónapokig, évekig. Az alsóháznál ily alkalmakkor, igaz, feszegetni kezdék az országgyűlésnek, de különösen a felsőháznak rendezését, de ez a kérdés azóta, egy félszázad mulva, sem kerülhetett napirendre. A felsőháznál viszont feszegetni kezdék a képviselőház rendezését, mint a melyben a megyei nemességen kívül voltakép semmi sem volt képviselve. A nemességnél is lélekszám vagy birtok arányra semmi tekintet nem volt. A városi követek lealázó helyzete, mely minden országgyűlés elején szóba hozatott ugyan, de mindig elejtetett, különösen nyugtalanítá Széchenyit, a ki magát a főváros mintegy virtuális képviselőjének szerette tekinteni, a mennyiben önérzettel elmondhatta, hogy Budapest felvirágoztatásáért senki sem tett többet nálánál. Most is a két tábla közti torzsalkodások alatt fel akarta vetni a városi kérdést, s Deákot igyekezett az ügy érdekébe vonni. Deák minden kapkodásnak ellensége, azt felelte, hogy ez a kérdés csak az országgyűlés kezdetén vethető fel, nem pedig annak derekán, vagy vége felé, s hogy azt a városok rendezésének, illetőleg a kamarától függetlenítésének kell okvetlen megelőznie, stb. Az országgyűlés vége felé indítványoztatott is, s a rendek által egyhangulag el is fogadtatott egy külön bizottság, mely e fontos szervezési kérdésben javaslatot készítsen; de ez törvénybe nem ment az idő rövidsége és a főrendek ellenzése miatt. Az időnek nagyobb részét pedig az úgynevezett reversalisok meddő kérdésének s a szólásszabadság tárgyában váltott, nem kevesebb, mint huszonhárom izenetnek nagy szóbőségben áradozó s a kedélyeket folytonos hullámzásban tartó tárgyalásaival kellett eltölteni.[168]

Ez volt akkor a leghálásabb küzdtér, melyen minden kezdő politikus könnyen kiérdemelhette első sarkantyúit, s minden lejáró felfrisíthette népszerűségét: az bátorságát, ez elvhűségét tüntetve ki a közönség zajos tapsai kiséretében. Alsóházunkban ily alkalomkor mondattak el ama nagyszabású beszédek, melyek maig is a táblabirói ékesszólás ragyogó példányai gyanánt tünnek fel előttünk s felülmulva, – nevezetes találkozás! – ujabb parlamenti szónoklatunknak csakis ugyanazon képviselői által lettek, kik akkor a táblabirói ékesszólásnak voltak mintaképei. Az akkori Deákot, Eötvöst, csak ismét az újabb kor Deákja, Eötvöse homályosíthatta el.

Széchenyi sem huzódott vissza, bár kezdett is már szivén rágódni az aggodalom a nemzeti párt tulhajtásai miatt. Ő kéz alatt, mint láttuk, hathatósan működött a Ráday-féle sérelem s több effélék tárgytalanná tételére, a nádorral pedig igyekezett elhitetni, hogy az ellenzék nem olyan fekete, mint a minőnek lefestették; nyilván azonban, ha alkotmányos elv megmentéséről példáúl a szabad választás biztosításáról volt szó, nem késett a maga helyén akárhányszor férfias szót emelni, s nemes önmegtagadással kezet fogni az alsóházzal, bár annak legkiválóbb tagjait rabulistáknak tartotta.

A felsőháznak egyik legnevezetesebb ülése az 1840 ápril 22-diki ugyancsak a szólásszabadságnak ötödször napirendre tüzetésekor volt. Az alsóház e napon ülést nem tartván, tagjai nagyobbrészt átjöttek a főrendi terembe hallgatóknak. A nádor elhatározta, hogy beszélni hagyja őket: a többség előre biztosítva levén, a kormánypárti szónokok intést kaptak, hogy czáfolásokba ne igen bocsátkozzanak s nyilatkozataikat lehető legrövidebbre szabják. Az akkor e téren szerfelett buzgólkodó történetiró Majláth János gróf egy kedélyes elnöki megjegyzést is vont magára, mert a kormány intentióinak igazolására csak tizenkét sornak elmondására kérvén engedelmet, e sorok számát legalább is megháromszorozta. Az ellenzék szónokai ellenben, Pálfy József, Eötvös József, Batthyány Lajos, Teleki László, Esterházy Kázmér, Viczay Héder stb., a pressiónak daczból is ellenszegülve, épen nem vetettek féket nemes buzgalmuknak, sőt nyilván a nemrég behozott főrendi Naplót is számba vették, mely egy nemzeti ügy érdekében mondott, bár sikeretlen szónoklataikat az olvasó közönség sőt még az utókor számára is megőrzendi, s őket a servilis többség ellenében igazolandja. A jelenvolt közönség tapsaival, éljenzéseivel bátorítgatá őket, s Kossuth és Wesselényi nevére, a hányszor megemlíttettek, hangos üdv kiáltásokban tört ki. A nádor éber figyelemmel kisérte, Majláth Gy. bókja szerint «angyali béketüréssel» hallgatta végig a vitát; s majd minden szónoknak kijutott czáfoló, rendre intő vagy helyreigazitó elnöki megjegyzéseiből. Késő volt az idő, mikor a szólás rendje Széchenyire került. Sok mondanivalója levén, kérte az elnököt, halasztaná az ülés folytatását holnapra; de ez biztositá, hogy nem fog kifáradni a hallgatásban. Széchenyi, mint tudjuk, «nem ért reá» röviden írni; de beszélni sem igen tudott röviden. S nem egyszer történt meg rajta, hogy ha szokott digressióitól tartózkodva, vagy azokról ujra visszafordulva, szorosan a kérdéshez szólni igérkezett, hallgatói erre egy helyeslő, de egyúttal kétkedő fenhangú mosolygással bátorították, többnyire sikeretlenül! Ez alkalommal mondott hosszú beszéde megolvasható a Főrendiház Naplójában, s e foliánsnak egyik legérdekesb darabját képezi. Csak egy-két jellemző helyet idézünk belőle.[169]

A királyi leirat, mely szóban forgott, ugyanazon Bartal György tollából folyt, ki az 1825-diki országgyűlésen a nemzet sérelmeinek oly hatalmas tolmácsa volt. Az országgyűlés feliratát be nem várva, mintegy megelőzni akarta a nemzet jogos kivánatait, s mindenesetre gyorsítani a tárgyalások menetét. Stilusa az akkori velős latinitás egyik remek mintája gyanánt idézhető, noha a mai kor ízlésének, mely minden szó után pontot szeret tenni, alig felelne meg, s nehezen is volna lefordítható. Majdnem az egész egy körmondatból áll, melyben minden a mi fő s a mi mellékes dolog, elmondatik, minden jelentős szó s pedig mind jelentős, egy még nyomósabb jelzővel láttatik el, minden mondat, néhány közbevetett mellékmondattal egészíttetik. ki s az egész oly ügyesen van szövegezve, hogy a constitutionalismus kecskéje is jóllakjék, az absolutismus káposztája is megmaradjon. Vegye ki mindenik a maga részét belőle. Elismeri a szólás törvényes szabadságát, de az uralkodó tisztében állónak mondja az e szabadsággal visszaélők fékezését is, fentartja a birói állás függetlenségét (t. i. lefelé, de nem ám fölfelé!) s mi ez álláspont legerősebb oldala volt, kilátásba helyezi a királyi kegyelmezési jognak bőséges (de tán mégis nem kivétel nélküli?) gyakorlását. Megoszlott érzelmekkel fogadták tehát azt a rendek, s kiki azt olvasta ki belőle, a mit akart: egészben azonban a benyomását inkább kedvezőnek lehetett mondani.


91. GRÓF TELEKI LÁSZLÓ.
(Eybl 1843-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)


Széchenyi már Pest megyének az országgyűlést megelőző gyűlésén is, midőn e sérelem felterjesztését az ellenzékkel kezet fogva pártolta, a biró eljárás teljes tiszteletbentartása mellett nyilatkozott, s tartózkodott a vádlottak vétkes vagy nemvétkes volta felett előre itéletet mondani, csakis a nyilvánosságot s a törvényes formáknak megtartását, (melyek különben lábbal tiportattak) követelte az eljárásban. Mi sem természetesebb, mint hogy most ismét egy kedvező pillanatot vélt elérkezettnek a kormány és a nemzet közötti azon engesztelődésre, melytől az ő nagyszabásu reformterveinek sikerét függőnek látta.

Czélja, úgymond, conciliatio s pedig nemcsak a két párt, nemcsak az országgyűlés két háza (táblája), hanem a nemzet és a kormány között is, mert csak így eszközölhetünk valósággal hasznost hazánkra nézve.[170] A királyi leirat, folytatja, sokaknak megszüntette minden aggodalmát, míg másokét még növelte is; ő benne pedig, ez bármi paradoxnak látszassék, ez egymással ellenkező mindkét érzést szülte. Hálaérzéssel telt ugyan el szerzői iránt, mert minden sorából kitünik a jó szándék, az atyai indulat s remélni engedi, hogy aggodalmaink gyökérokai egész kiterjedésben, minden kivétel nélkül, meg fognak szüntettetni; (értsd: hogy Wesselényi és Kossuth sem lesznek kivéve a várt amnestia alól); másrészről azonban az ő aggodalmait is növelte a királyi leirat, mert mindaz, a mi még bizonytalan volt, (pl. hogy hűtlenségi bűnt szóval lehet-e elkövetni, stb.) mintegy sanctionálva lett. Ezen ellenmondásos felfogásnak pedig, kérdi, mi az oka? A szemüveg. Tudniillik lehet absolut vagyis ausztriai szemüvegen s lehet constitutionális, vagyis magyar szemüvegen át nézni a dolgot stb. E jelképezést tovább szőve tanácsolja, hogy egymás megérthetése végett, cseréljünk néha szemüveget. Igazat ad némi részben Apponyinak, ki iránt különben is vonzódni kezdett s kinek a néhány év mulva bekövetkezendő kanczellárságát megjósolta; igazat annyiban, hogy az ékesszólásnak, ha visszaélnek vele, sokszor csakugyan az árulásnál is veszélyesebb s kiszámíthatatlan következményei lehetnek; de bajos, úgymond, sőt lehetetlen ebben a középútat eltalálni, mert ha lebilincselni akarjuk az ékesszólás szárnyait, ám tiltsuk el inkább a szabad vitatkozást. Ő maga, bár mint egyes személy, Apponyi intését követve, szeretettel és bizalommal viseltetik a kormánynak kivált némely tagjai iránt, olyannyira, hogy szivesen és föltétlenül submittálná saját nézeteit azok magasabb s bölcsebb felfogásának, felette tudja méltányolni állásuk nehézségeit s őszintén óhajtja befolyásuk s hatályuk növekedését; de már mint törvényhozó sem szeretetre, sem bizalomra nemzete létét nem állíthatja, hanem ennek básisául egyedül csak a kölcsönös szerződések szentül megtartását és a törvények szerinti szigorú eljárását fogadhatja el. – Ime, majd minden periodus első része a kormány hiveit, második nyomban az ellenzéket ingerli tapsokra.

Még jellemzőbb azonban s az első kezdemény érdemét sok utóbbi publicistánktól elveszi, mit a kormányfelelősségről és mit a birodalmi kapcsolatról mond.

A méltóságos gróf – folytatja Széchenyi még mindig Apponyit czáfolva – a kormányt és a fejedelmet egynek tekinti, mert szerinte, ha e kettő közt különbség tétetik, akkor impune lehet minden piszkot a kormányra gördítni; de mi lesz aztán, kérdi ő, ennek az ellenkezője? Az, a mit a halhatatlan Montesquieu oly szépen kimutatott, hogy ott, hol a fejedelem szent személye és az őt környező tisztviselők, t. i. a kormány synonimok, viszont, a kormány követhet el impune mindent, s lehetlen lenne bármiért is azt felelősségre vonni. Egyébiránt, – folytatja elejtve e themát, – ismétli, mit már máskor is mondott, hogy ő bajaink okát nem az emberekben, hanem sajátságos heterogén összeköttetésünkben találja, t. i. abban, hogy nekünk alkotmányunk van, Ausztriának pedig nincs. De épen azért, valamint nekünk kötelességünk alkotmányunkat szeplőtlenül fentartani, úgy a kormánynak is (a bécsit érti) kötelessége volna s legnagyobb érdekében is állana, ha t. i. velünk jó harmoniában akar élni, hogy constitutionális fejlődésünket ő is őszintén segítse elő. Ezt azonban nem cselekszi, stb. Itt egy kikelés következik az ellenünk külföldi lapokban és röpiratokban holmi vándor poéták által szórt rágalmak ellen, melyeket ép’ az a kormány terjeszt és fizet, mely a legitimitás szentségét szereti mindig emlegetni.[171] E kitérés s annak a szónok által másnap ismétlése a nádor helyreigazítását s több ellenzékiek hasonló kifakadásaira ujabb replikáját, sőt végre még azon sajátságos biztosítását is vonta maga után, miszerint a mi részünkről a német sajtó méltatlankodásaira irandó czáfolatoknak közzétételét, ha az akadályokra találna, ő maga a nádor fogja kieszközölni!

Felhozza aztán, nemes felindulásában, Széchenyi a nemzetnek Mária Terézia alatt, majd a napoleoni időkben is tanusított hűségét, mikor honunkban egyetlen gyalázatos nem találkozott, kit holmi veszélyes incselkedések eltántoríthattak volna, stb.[172]

Áttérve még gróf Nádasdynak a hidra tett egy csipős megjegyzése folytán a curiára is, melyről különben hallgatott volna, minden tisztelete mellett a magas törvényszék egyes derék tagjai iránt, kijelenti, hogy a gonosz lélek incselkedései felette veszedelmesek levén, ő a curiát nemcsak alulról, de felülről is függetlennek szeretné tudni, s azt óhajtaná, hogy a fejedelem által kinevezendő birák semmi más hivatalt ne viselhessenek, magasabb polczra saját sphaerájukon kívül ne emeltethessenek, az általuk hozott itéletek (szavazataik) miatt necsak hivatalaiktól el ne mozdíttassanak, de legkisebb resensusnak se legyenek kitéve, s hogy jóval nagyobbítandó fizetéseik őket még materiális tekintetben is lehető független állásba helyezzék. Ő hidat akar építeni, – így végzi replikáját, – a nemzet jobblétére; míg egynémelyek törekvéseiben a nemzet oly hidnak építését véli szemlélhetni, mely saját jobblétük és előmenetelök eszközlésére vezessen, stb.

Visszatérve ezek után a tárgyhoz, a rendek feliratának «per non moramur», felterjesztését, azaz: a felső tábla hozzájárulása nélkűl egyszerű föleresztését javasolja, mire alkotmányos praxisunkban némi előzmény is volt. Majd ismét magasabb lendületet vesz s érezve mintegy a melegét több előtte szóló, s különösen az ifjú báró Eötvös József egy gyönyörű szónoklatának, még ma is olvasásra méltó dolgokat mond. Ne vonjuk meg magunktól azok kivonatos ismétlését.

«Minekünk meg kell győződve lenni», így folytatja, «hogy kormányunk szándéka tiszta, habár tán nem elég constitutionális. Ennek is az lehet oka, hogy mi egy kifejlettebb alkotmányra nem vagyunk elég érettek; miért is minden módon belbecsünk súlyát kell nevelnünk, mert azon tisztelet is, melylyel illettetni fogunk, mindig csak azon arányban fog nőni vagy apadni, a mint mi nagyobbítjuk vagy kisebbítjük azt. Fel kell hagynunk mindazon violentiákkal, melyekkel sokan popularitást hajhásznak, meg kell szüntetnünk a popularitásért való licitatiót; mert ez homlokegyenest az önkénynek békóiba vezet, mely tulságok tőszomszédok. Francziaországban a tudós és erényes Bailly egy Camille Desmoulins violentiái által egészen elveszté hatását; Camille Desmoulins pedig Danton violentiái által; míg végre ezt is elhomályosítá Robespierre, kinek ephemer népszerüségét csakhamar a leghatározottabb önkény váltá fel. Keressünk ennek okáért, nehogy nálunk is így menjen a dolog, abnegatio s igazi hazaszeretet által popularitást; neveljük mindenek felett a közszellemet, fogjunk kezet, vessünk vállat, becsültessük meg a magyar nevet még ellenségeink által is. A kormány viszont, valamint felhagyott minket elnémetesítő ideáival, úgy hagyjon fel minden amalgamatiói szándékkal is, mert ezt többé nem eszközölheti. Meggyilkolhatnak tán, de a többi ausztriai tartományokkal egybeolvadni többé nem fogunk. Sőt az is kérdés, meggyilkolhatnak-e? Én nem hiszem. Mert nemzetünknek jövendője van, azt pedig egyesek, vagy egyes combinatiók meg nem semmisíthetik. Tizenöt évvel ezelőtt e teremben úgyszólván először hallatott magyar szó; mennyire mentünk előre azóta! Mily fordulást tőn nemzetünk csak az utolsó évtizedben! S valamint akkor, bocsánatot kérek, ha személyemről szólva, megsértem a szerénységet, mikor a nemzet – s voltak számos és dicső kivételek – két részre oszlott: az egyik rész csak állati örömek után esengvén s csak saját kis hasznát tartván szemei előtt, igen-igen méltóvá tette magát Cicero ama mondására, melyet t. barátom, báró Eötvös József idézett; egy másik rész ellenben, s mondhatom a jobbik, habár tán nem legelegánsabb része a nemzetnek, csak a múltban kereste nemzetünk fényét, azt hivén, hogy Mohács térein van eltemetve minden nemzeti létünk, mikép közmondássá is vált, hogy csak sírva vigad a magyar: én akkor, mint kilépett katona és készületlen dilettans író, úgyszólván inspiratióból, tán egyik a legelsők közt mondám, hogy Magyarország eddigelé nem volt, hanem még csak lesz: úgy mint mikor ezt inspiratióként nyilvánitám, érzem szintén ma, hogy nemzetünk még nagy szerepet fog játszani, hogy «neki van fentartva azon ázsiai nemzetiségeknek lenni civilizátori képviselőjévé itt occidensben, melyekből oriensben eredetét vevé. Ha erről néha kételkedem is,[173] oly napok, mint a ma, s oly felvillámlások, mint báró Eötvös József mai beszéde volt, bizonyossá tesznek, hogy tisztán látom a jövendőt. Tökéletes regeneratióra van szükségünk, kételkedhetik-e ezen valaki?!» stb.


92. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)


A nádor nem igen tűrhette a nyugati civilisatióra s különösen a franczia forradalomra való, bár elég conservativ czélozgatásokat, s meg nem állta, hogy maga részéről is az öreg Cicero egy helyét (de republica) fel ne hozza «quod illi tantum sint libertatis capaces, quibus libertas periculum non infert, qui hac debite uti sciunt, nec abuti consveverunt».[174] Francziaország példáját azért nem tartá reánk alkalmazhatónak, mert ott politikai szabadság nem létezett, s erőszakos kitörés által hozatott létre; holott nálunk, Magyarországban, a szabadság az alkotmány védpajzsa alatt mindig fennállott stb. Az occidenst pedig emlegetni is nálunk igen baljóslatu dolog, mondá s félő, hogy ha mi azon irányban indulunk, szeretett hazánk csakugyan nyugatra tér!

Széchenyi erre kénytelen volt szavait kimagyarázni, noha elég tisztán jelzé, hogy a franczia forradalom példáit korántsem utánzás, hanem inkább intő tanulság végett hozta fel.[175]

Még sokan beszéltek e nevezetes ülésben, különösen hosszabban a lángeszű gróf Dessewffy Aurél is. A vége az lett, hogy a főrendi tábla megmaradt előbbi nézete mellett, s a rendek felirata nem mehetett fel. Letették tehát az ügyet azzal a kijelentéssel, hogy azt: «a nemzet alkotmányos buzgóságának, a jövő országgyűlés gondoskodásának, a teljesített kötelesség nyugtató érzetével adják által». (Május 5-én.)






XXVII.



Széchenyi többszöri felszólalásai. Első Hazai Takarékpénztár. Minimum. Kamat kamatja. Eredmények. Deák követjelentése. Amnestia. Deáknak ad elsőbbséget.


AMI Széchenyinek közvetlen részvételét illeti az országgyűlés vitatkozásaiban, a már közlött töredékeket még a következőkkel kell kiegészítenünk.

Felszólalt, hosszabb rövidebb indokolással: Sérelmi ügyben (szólásszabadság, Ráday, nyilvánosság stb.), többnyire mérséklőleg vagy 5-ször, kormányfelelősség mellett 3-szor (jul. 2. mintegy politikai hitvallását adva elő), vallásszabadság s viszonosság érdekében (reversalisok, hatheti oktatás ellen stb. mindig határozott szabadelvű irányban 8-szor, vízszabályozási kérdésben 4-szer, vasut (jobb és balparti) érdekében 3-szor, országgyűlés rendezése s városok szavazata dolgában 2-2-szer, egyéb anyagi érdekekhez (hitel, telekkönyv, hid, urbér, mezei rendőrség stb.) vagy 10-szer, s még különböző alkalmakkor (ujonczok, indigenák, stb.) nehányszor, mindössze, a hivatalos Naplók szerint, vagy 36-szor, mely szám azonban, saját feljegyzései szerint, kevesebbre ütne ki. Megelégedve ritkán volt önmagával, legkevésbbé akkor, ha a közönség tapsaival találkozott. Szerette, saját nézeteit, terveit másoknak súgni fülökbe, s mintegy kölcsön adni (suggerálni); viszont mások mondásait, mint eredetileg sajátjait irigység nélkül, sőt örömmel vette tudomásul. Ez annál sürűbben eshetett meg nála, mert közéletünkben alig merült fel reformeszme, melyet szóval vagy írásban egy s más alkalommal ő ne hozott volna szőnyegre először, vagy legalább nagyobb nyomatékkal. Viszont bármily kezdeményt, akár szellemi, akár anyagi haladás terén, legbuzgóbb hívei s a nagy közönség, addig szárnyra bocsátani nem mertek, míg Széchenyivel nem közölték s ő legalább a nevét nem adta hozzá. Ilyenek közt a legnevezetesebb volt az Első Hazai Takarékpénztár, mely 1839-ben Pest megye pártfogása alatt jött létre s a derék Fáy András nevét halhatatlanítá; az első igazgatóság tagjai közt azonban szivesen helyet foglalt, s Fáy Andrást különben is mindig barátságával tünteté ki. Ellenben a Minimum, mely által Széchenyi a kisebb nemesi birtoknak feloszthatatlanságával ez osztály jövőjét, főleg magyarság szempontjából akarta biztosítni, kezdetben meleg viszhangra talált ugyan, a mennyiben a megyei választmány a minimális területet még meg is toldotta volna, de bővebb megfontolás után, a közgyülésen egészen elejtetett (april 16. 1839.). Ugyanily sorsban részesült a kamat kamatjáról tett indítványa.

A királyi előadások, melyekkel az országgyűlés nagy garral megnyittatott, mindössze három pontból állottak. Első: ujonczok állítása a magyar ezredek (nem: hadsereg) kiegészítéséhez. Második: katonaság elszállásolása és élelmezése, hivatkozással az országos küldöttség munkálatára. Harmadik: a Duna és egyéb vizek szabályozása. (Mi legalább e fontos tárgynak az országgyűlés illetékessége alá tartozását jelzé.) Ezekre aztán mintegy ráadásúl: a múlt országgyűlésről elmaradott sérelmekre és kivánatokra adandó kegyelmes királyi válaszok helyeztettek kilátásba; a azóta elkövetett újabb sérelmek, s az egész kormányválság, mely netán rendszerváltozásnak lett volna magyarázható, mély hallgatással mellőztetvén. Az elért eredmény, a végűl kihirdetett általános amnestia, s a szentesítés alá került ötvenöt törvényczikkely, ezek közt a Váltó-jogi codex, meglepő ellentétet képez e programm soványságához, s egy nevezetes adattal többet arra, hogy a kormány, bármenynyire bizalmatlan volt is az ellenzék iránt, nem tartotta magát (bármint óhajtá ezt elvben Metternich) a kezdeményezés, a vezérlés szerepére hivatottnak, s szivesen megosztá ennek minden dicsőségét (és felelősségét – ) az ellenzékkel.

Egybefoglalva az aránylag nem hosszú ideig tartott, de eredményekben gazdag országgyűlés viselt dolgait, ismét Deák Ferencz követjelentésére kell utalnunk, kinek azokban főrésze volt, s ki a haladás ügyét mindenkor az alkotmányos jogok megőrzése mellett tudta előbbre vinni. Tekintélye mindinkább növekedett, s barát és ellenség szivesen meghajolt előtte: első sorban maga Széchenyi.

A hozott törvények között legfontosabbak voltak (egyuttal az utolsók, melyek még magyar és latin szöveggel irattak, de az előbbi lévén a hiteles), pl. az örökváltság (VII. tczikk 9. §.) nem kényszerítő alapon ugyan, de szabad egyesség útján, a jobbágyok örökösödése, s egyéb jogviszonyaik (VIII.), a váltó (XV.) és csődtörvény (XXII.), melyek kiegészítése bankkal, hitelintézettel s az ősiség tágításával Széchenyinek rég ápolt, de egyelőre jámbor óhajtásai közé tartozott; a Duna s egyéb folyamok szabályozása (IV.), a választmányba Széchenyi is betétetvén; vizekről és csatornákról szóló tczikk (X.); a Pesti magyar szinházra, a nemesek szabad ajánlatakép megszavazott 450,000 frt (XLIV.), egy országos választmány felügyelete alatt; az állóhid iránt báró Szinával kötött egyesség egy fontos kiegészítése (tartalék alap s 87 év) és beczikkelyezése (XXXIX.); az izraelitáknak tett (bárcsak félkegyelmű) engedmények (XXX.); az országgyülési költségeknek, szokott jogfentartásokkal, a nemesség által viselése; (XLV.), egy országos választmány kiküldetése (igazságszolgáltatásunk legfontosabb, legelhanyagoltabb ágára) «a büntető és javító rendszer kidolgozására» Majláth országbiró elnöklete alatt, Deák Ferencznek buzgó részvételével (V.) stb. «Csekély az, mi eddig történt», mondá Deák, s ezt még inkább érezé Széchenyi, «és csak gyenge kezdet, de az első lépés már meg van téve, mert ismerjük, sőt mélyen érezzük törvényeink számos hiányát, s keblünkben élénk, nem mulékony ösztön támadott: pótolni a hiányt s javítva változtatni, a mit rossznak, károsnak ismerünk» stb.


93. DEÁK FERENCZ.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.


Május 1-én hirdettetett ki a nádor szóbeli, de naplóba igtatott kijelentése alapján az általános amnestia s azon hó 13-án záratott be, meglehetős jó hangulatban az országgyűlés: egyike azoknak, melyek aránylag rövid idő alatt, legtöbbet alkottak.

Széchenyi a bécsi magyar kormánynak látva bár jó szándékát, de a félrendszabályok közötti habozását is, másrészt félve mindig a hazafiak túlzásaitól, örökös kedélyhányattatásokban élt. Néha úgy rémlett előtte, mintha ő volna hivatva e zűrzavarba rendszert hozni be: volt oly pillanat, mikor azt hivé, hogy, ha családos ember nem volna, kezébe ragadhatná a kormány gyeplőjét, mert egészen gazdátlannak látta azt. ( «Car il n’en existe pas!» ) Majd Deákra veti sóvár tekintetét, benne helyezteti minden reményét. A mozgalmat, melynek Széchenyi volt megindítója, a kellő mederbe vezetni, a túlbuzgók rombolásaitól megóvni Deák lesz hivatva, s ő örömest nyujtja át neki saját érdemkoszorúját.

Az országgyűlés utolsó napjai egyikén, szép májusi időben, sokáig sétálgatnak együtt a pozsonyi kies ligetben s hosszasan beszélgetnek a haza jelene s közel jövőjéről. Deák egyetért vele, miszerint most nem kell agitatio: ő maga s elvbarátai azon lesznek, hogy a követjelentések mérsékelt szelleműek legyenek s túlságokra alkalmat ne szolgáltassanak. Mást forralt, mint látni fogjuk, Kossuth.

Széchenyi ez utóbbit még nem emlegeti; de megbotránkozik a fogságból kiszabadult Lovassy fölléptén, ki a törvényszentesítés napján úgy mutatta be magát Pozsonyban, mintha ő mentette volna meg a hazát. Kiktől Széchenyi fél, azok Balogh, Somssics, de leginkább Batthyány Lajos, kit, ha az agitatio terére lép, bizonynyal legveszélyesebbnek tartott. «Il veut faire son chemin d’ambition.» Végre is megnyugszik a helyzetben «Deák lesz a mi vezérünk, a mi centrumunk,» – így kiált fel hallgatag Naplójában, – «félre minden irigységgel, hazámfiai! Adjuk neki az elsőbbséget.»


GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN NAPLÓJÁNAK EGY LAPJA.
(A M. T. Akadémia birtokában.)


Sokszor ismétlé s még sokkal nyomatékosabban ez óhajtás kifejezését. Látni fogjuk, hogy sikeretlenűl.






XXVIII.



Sz. tevékenysége országgyűlésen kívül. Metternichnél, május 18. Sopronyi gyűlés. Vendégek Czenken. A «legnagyobb magyar». Kisebb munkái. Pesti por és sár. Hunnia. Selyemrül.


SZÉCHENYI abban is különbözött ama kor többi nevezetes embereitől, hogy az ő tevékenységének szünideje soha nem volt. Az országgyűlés vezérférfiai meg-megpihentek babérjaikon, s a teljesitett kötelesség boldogító öntudatával, sokszor a sikerre való legkisebb tekintet nélkül «tamquam re bene gesta» tértek vissza övéikhez. Fogadták vidéki elvbarátaik üdvözléseit, megtették megyéjükben jelentéseiket,[176] aztán cincinnátusi félrevonultságban várták a majd három év múlva ismét megújulandó küzdelmeket. Széchenyi ellenben a közfigyelmet mindig új meg új kezdeményezéseivel tartá ébren, s országgyűlésen vagy megyetermeken kívül még nagyobb várakozást keltett mindaz iránt, a mit nem annyira hazai, mint bécsi és külföldi összeköttetéseinél fogva tervez, s mint előre föltehető, biztos eredményre is fog vezérelni. «Szerencsés keze van», mondá róla Deák, csitítva azokat, kik elvhűségét, sérelmi politikájok szempontjából, gyanusítgaták. «Megzsibbasztaná hatáskörét», mondá róla az országbíró Majláth, «ha egészen hozzánk állana» s csitítgatá az ellene bőszülő bécsi államférfiakat. A két fél mintegy vetélkedett rajta, hogy melyikhez áll közelebb, ha már egészen egyiküké sem lehet. Ama kevésből, mit az 1839-40-iki országgyűlésről közlénk,[177] eléggé kitünt, hogy Széchenyi ekkor még az ellenzékhez állott sokkal közelebb. Ennek köszönheté tán, hogy népszerűsége zenitjét érte el. Szerette is e becsülettel szerzett népszerűséget; de egyet szeretett még sokkal jobban: a hazát.

Feláldozta az udvar kegyeit, feláldozta Metternich barátságát s melyet többre becsült, a nádorét is, népszerűségének; de menten oda veté ezt is, mihelyt azt, a mit az ő «ültetvényeinek» nevezett, a haza újjászületését, látta letipratni, veszélyben forogni. Meghajolnak emléke előtt azok is, kik e veszélyt, tudva nem tudva előidézték; mert ha aggályai, szerintük, feleslegesek voltak is, őszinte hazafiságból eredtek, s egy a honért élő, s a hon omladékain reszketve szétomló, nemes szívről tettek tanúságot.

Metternich már ekkor újra pálczát tört felette. Az országgyűlés vége felé Bécsben, még magához bocsátani sem igen akarta. Úgy látszik többet várt még Deáktól is, még Kossuthtól is. Ez utóbbinak túlhajtásaitól üdvös visszahatást, a Széchenyi-féle mérsékelt reformerek meglapulását remélve, saját egyedül üdvözítő merev conservatismusának győzelemre jutásával biztatgatá magát, majd ha tudniillik az általa annyira lenézett liberalismus teljesen lejárja magát, mit az «igaz ügy» diadalában bizva, csak idő kérdésének tekintett. Csakis a kedves Melanie herczegnő közbenjárására kapott ismét audientiát Széchenyi a mindenható kanczellárnál. Nem sokat épültek egymáson. «Je sens que suis partout de trop.» A sokkal távolabb állók mintegy összejátszanak háta megett. Némely őszintébb barátja megsúgja neki, hogy nem biznak benne. Dessewffy Aurél is, az új conservativ párt e meteorja, sértődöttnek látszik, hogy az előszobában őt váratták s Széchenyit előtte szólították be. A párbeszéd, mely ez ajtón belől 1840 május 18-án folyt, nincs följegyezve. Annyit pár rövid sorból is kivehetünk hogy ismét többnyire Metternich beszélt, Széchenyi csak hallgatott.[178] Ez egy felderülő «új aeráról» mondott valamit, mit amaz, szokott önteltségével, «üres phrasisnak» nyilvánitott, lenézve a kort, mely őt meg nem érti. Pénz? Az, úgymond, legkisebb gondja. Egy spanyol miniszter azt mondá a corteznek, hat milliót nem tudok nektek adni, de ha kell kétszáz millió az meglesz. Ő is, (Metternich) úgy sejteté, pénzt teremthet a mennyi csak kell, az ország anyagi felvirágzására; de ez hadd legyen az ő gondja: ne vegye kezébe a kormányzást, a kezdeményezést, az ország! – Hogyan érthették volna meg egymást!? Csoda-e ha Széchenyi, a ki felülről valóban többet várt, mint kellett volna, ismét öngyilkossági gondolatokkal fekszik le s kel fel álmatlan ágyából.

Az országgyűlés bezártával csak néhány napig mulat Czenken, hol főleg a kastélyára pazarolt «sysiphusi munka» miatt, sehogy sem érzi jól magát; s julius 3-án Pestre látjuk érkezni, a széllel, viharral daczoló Árpád gőzösön, melynek szerencsés megérkeztét esti hót óra tájban akkori szokás szerint, ágyúdurrogással jelezték. A fiatalság nyomban összeszedte magát, s a következő nap első felét a Gazdasági egyesület választmányi ülése, s közgyűlésére való előkészületei, estéjét azonban egy tiszteletére rendezett nagyszerű fáklyászene, s egy nemzeti díszlobogónak átnyujtása vették igénybe. Sorban következtek a lóverseny, agarászati ülés, gőzmalom, casinó, hajógyár, kikötő, hid, stb.

Sopron megye is megtartotta törvényhirdetési közgyülését (julius 13.) s Nagy Pál jelenlétében s hozzájárulásával Deák Ferencznek szavazott köszönetet az ügyek oly szerencsés vezetéseért. Amaz már csak egy «kipréselt czitrom» volt. Széchenyi elnöke lesz a Selyemtenyésztési társulatnak. Bármily kezdetlegesnek tűnik is fel ma előttünk az a nemzetgazdasági tan, mely az éghajlat mostohaságával és munkáskéz hiányával egyaránt küzdő selyemtenyésztést előbbre teszi, p. o. az annyi millió direct és indirect hasznot hajtó szeszgyártásnál s ezt, mintha a gonosz pálinkaivás terjesztésénél egyéb czélja sem volna, anathema alá veti stb. ne becsméreljük a koszorút, melyet akkor egy jobb jövő reményében, az annyi téren működő fáradhatlan hazafi számára a lelkesülő emberbarát együtt font a számoló nemzetgazdával. Nincs okunk reá, hogy felhagyjunk e törekvéssel; nincs okunk arra sem, hogy túlbecsüljük azt.

Számos és jeles vendégek fordultak meg azalatt a czenki kastélyban. Említsük meg Károly főherczeget, Auersperg herczegnőt s Nassau herczegét, mely utóbbi Crescencenak emlékül egy drága gyöngy-melltűt adott, nem törődve az előitélettel, mely szerint a gyöngy könyet jelent. De mindezeknél kedvesebb vendégeket hozott a házhoz a gazda nevenapja: Szent István napja. Eötvös, Klauzál, Bezerédj és Deák nevei tündökölnek e sorban. Mise után Deák vezeté elébe az üdvözlőket s mindnyájuk nevében «nehány bátoritó szót» intéze hozzá. Voltak mintegy hetvenen, az üvegházban kellett teríteni; este egy nagy juhakolban népünnepet rendeztek. Daczára az akkori sajtóviszonyoknak, mikor a külföldi dolgok elég terjedelmes hasábjai mellett az itthon történőket rövid sorokba, illetőleg sorok közé kelle szorítani, a Jelenkorban Deák felköszöntésének vagy egy phrasisa a történelem számára megmentetett.[179] A Világ czímű műre, az újabb reformtörekvések e programmjára czélozva, magasztalá az ellenzék ünnepelt vezére azt a világosságot, mely kezdetben, midőn derengeni kezdett, nem minden szemnek volt elviselhető, de ma már szinte nélkülözhetlenné vált a nemzet elszántsága és szilárd akarata következtében. Ebédnél lelkes felköszöntések váltották fel egymást. A házi asszony, a jó Crescence grófnő – ugyanazon forrásunk szerint – Berzsenyiből szavalt valamit, a gyermekek pedig Vörösmarty, Kölcsey és Bajza költeményeiből szavaltak. Képzelhetni a lelkesedést. Nem említi a Jelenkor, de följegyzé Széchenyi, hogy mostoha fia, gróf Z. Herman, (később a Bach-kormány egyik támasza) elragadtatásában Wesselényire mondott egy lelkes toasztot. Idők, emberek mily változók!

Mindezt elhordta a szél; de fenmaradt s a történelem tulajdonába ment át egy nagy szó, melyet Kossuth Lajos monda róla még ez évben. November 18-án (1840) tartá Pest megye rendes közgyülését s híres szónokai erősen mennydörögtek a papok ellen az esetlen vegyes házassági kérdésben, melynek lehető elsimítása végett Lonovics püspök Metternichhel tartott tüzetes értekezés után, akkor éppen Rómában időzött. Nagy volt az izgalom; kevés a belátás. Az ülés másnap is tartott. Ekkor történt (november 19-én), hogy Kossuth egy alkalmat felhasználva, fényes digressióval a jelen volt Széchenyit a «legnagyobb magyar»-nak nevezte el, a közönségnek szűnni nem akaró tapsai, éljenzései kiséretében. Széchenyi úgy tett, mintha nem is róla volna szó, meg sem mozdult helyéből. Zsebében hordá különben a Marseillaise ügyében irott czikkét, miből akkor eseményt csináltak. A nádor, a forradalmi dalt kétszeri demonstrativ ismétlés után letiltatta a szinpadról s újabb elfogatásokkal fenyegetődzött, mi az alig helyreállott jobb egyetértést nemzet és kormány közt, nyomban ismét megzavarta volna. A zaj csillapultával Széchenyi oda ment Kossuthhoz, mintegy megköszönni – e váratlan kineveztetését. «Miért emel oly magasra, hol nem tarthatom fenn magamat», mondá neki szerényen, alig sejtve, hogy nem sokára mint ellenfelek fognak egymással szemben állani.

Időközben írt kisebb munkáira nehezen lesz alkalmunk visszatérni, minthogy fontosabb feladatok várnak reánk; azért mielőtt tovább mennénk, még egypár szót kell ezekről közbeszúrnunk.

A «Pesti por és sár,» melyet 1834-ben a Vaskapunál időztében kezdett meg, bár töredéknek maradt s épen magára a fővárosra alig terjeszkedhetett ki, sok tekintetben érdekes és ma is tanulságos munka. «Minden nagyobb javítást», úgymond bevezetőül, «szükségkép meg kell előzni valamely kellemetlen s nyugtalan érzésnek, mivel csak ez alkalmas azon erők fölébresztésére, melyek nélkül nem javíthatni.» A fővárost egy erdőültetvény zónájával körülvenni s így védeni meg a betolakodó rákosi homoktól, a szabályozásoknál a jövő fejlődésre tekinteni s a tervekbe bizonyos egységet hozni be, házaink stiljére nézve pedig, miután a mi éghajlatunk se éjszakinak, se délinek nem mondható, valami újat, góth és scytha szellem vegyülékének megfelelő, de talán egészen eredetit találni föl: ilyfélék voltak az ő elhintett eszméi, melyek azóta részint meg is valósultak, részint még valósulásra várnak. Sokat beszél, főleg a comfort hazájában, Angliában nyert benyomásai után falusi lakásainkról. A hely megválasztásánál, a mi legelső, ezeket tartja fontosaknak: mérsékelt magasság; magány; posta vagy közlekedés; tölgyerdő; folyó vagy tó közelsége; éjszak-keleti fekvés. A lakszobákat lehetőleg emeletre teszi; alattuk pincze legyen. Behatóan értekezik a fűtésről, a világosságról és az árnyékszékekről, melyek bűze némely lakásainknak egész belsejét elárasztja, nem feledi az olcsóságot is. Egy 100,000 frtos kastélyhoz legalább 4000 frt havi jövedelmet kíván, hogy úgymond, «ne csak lakhass, de jól is lakhass». Nem merném kifogásolni ezt az arányt, melynek áthágása némely magyar családnál eléggé megboszúlta magát. Szeretném a «nemzeti sajátság»-nak az építészeti stil eredetiségében is nyilvánulását azóta már igazoltnak látni úgy mint ma már megczáfoltnak tekinthetjük a Fertőtónak, legalább egy részének, és a Duna völgyének, többek között Visegrádnál szerinte festőietlen s kéjlakra alkalmatlan voltáról elhamarkodva mondott ítéleteit.

Ha ma föltámadna s széttekinthetne! …

Ki a Hitelben is ily vallomásra fakadt: «Van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapály vagy hósivatag.» (V. ö. szülőihez írt, merő honvágytól áthatott ifjúkori leveleit.)

Ama kedvencz munkájával későbbi éveiben is (Döblingben) nagy előszeretettel foglalkozott s Török Jánost bízta meg annak közzétételével. (L. Levelei III. k.) …Az emberi fészek bölcsészetének (Philosophie des menschlichen Nestes) czímével akarta felruházni abban a föltevésben, hogy honfitársainak egy vagy más tekintetben hasznos útmutatásokkal s gyakorlati jó tanácsokkal fog szolgálhatni. Ezzel egy időben irogatott «Hunnia» czímű munkáján is, melyet, ha a sajtóhatóság el nem kobozná, szintén Török buzgalmára bízott, kit ez úton, de közvetlen is, lehető leggyengédebb módon egyúttal anyagilag akart (Tasner közbenjöttével) segélyezni.

A selyemről értekezvén (1840) egészen a humanistákkal, a boldog emlékű Bezerédj Istvánnal áll egy térre s szívével gondolkodik. Hadat izen a pálinkafőzőknek, azzal a súlyos váddal támadva meg őket, hogy galád haszonlesésből a nép megmételyezését, a munkás osztály testi és lelki sülyedését, satnyulását eszközlik. A ki figyelemmel kisérte Széchenyi Naplóit, különösen külföldi úti jegyzeteit, azokat az érdekes adatokat, melyeket főkép Lombardiában gyűjtött s aprólékos számítgatásokkal kísért a selyemtermelésből saját birtokain is remélhető haszonról, az mást nem várhatott tőle, mint hogy e téren is lenditeni fog valamit. A szokott ellenvetéseket sorra czáfolgatja. Az égalj mostohaságán kifog a civilisatio s munkás kéz sehol annyi heverő nincs, mint mi nálunk. «A polgárosodásnak – úgymond – minél nagyobb fokára bírja emelni magát egy nemzet, annál hatalmasb urává lesz még a természetnek is, s ekkép annál vagyonosabb, annál függetlenebb azaz: boldogabb.» – «Kötelességünk a nemzeti erő minden legkisebb forrását is megnyitni; – s a hazai iparnak csak egyik mezejét is parlagon hagyni, bűn.


94. BEZERÉDJ ISTVÁN.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)


Számításai a várt haszonról (példáúl 10,000 mázsa szederlevél = 50 mázsa selyem) még eddigelé saját uradalmain sem váltak be; de egészben véve ma, ötven év múlva nem lehet mondani, hogy ebben is valamivel előbbre ne volnánk. Bezerédj Istvánnak méltó utóda akadt, ki e téren szerzett érdemeiért a nemzet háláját érdemli meg.[180] A nagy egészre vetve azonban tekintetünket, nem tagadhatjuk, hogy itt a dolog természeténél fogva csakis ezereket, mondjuk százezreket vethetünk a mérlegbe azon milliók ellenében, melyekkel a szeszgyártás mezőgazdaságunkat, állattenyésztésünket, külkereskedésünket előmozdítja s közkincstárunkat gazdagítja. Nincs is ok reá, hogy a két dolgot ellentétbe állítsuk egymással. Más lapra tartozik az alkoholismus kérdése, mely világszerte méltán foglalkoztat közgazdászokat és emberbarátokat.

Érdekes és tanúlságos az egyidőben alakúlt sopronmegyei Szeder-egylet alapszabályaiba vetnünk egy pillantást. Jellemző, hogy tagja az utilitarius vállalatnak más nem lehet, mint «férfihoz illő viseletű s becsületében tiszta» ember. A §-oknak egy egész sora szabályozza a gyűlések alkalmával tartandó közebédek ügyét azzal a világos kijelentéssel, hogy «nem finom tálak éldelése a czél, hanem a lelki surlódás». Ennél fogva a teríték ára előre meg volt szabva, csak kevés és csak honi bor volt megengedve a zene pedig föltétlenűl eltiltva.

Látni ennyiből is, hogy a selymészet itt egyúttal erkölcsnemesítést jelent. Mint Széchenyinek majdnem minden alkotása.

Értsük meg tehát, mikor ezeket mondja:

«Ki nemzeti nagyságot irigyel, ki sejti, mily gyönyörérzés lehet: virágzó nemzet tagja lenni; az, tudom, felfog.»

És hogy: «halni szép a hazáért: élni mégis szebb». –

Minden alkalmat megragad, hogy leküzdje saját és honfitársai pessimismusát. Ugyanezt fogjuk látni majd, mikor «Ész és szív» elméletével fog annyit tépelődni.






XXIX.



Derűre ború. Deák intelmei. Kossuth házassága. Kossuth tisztelete Sz. iránt. Világosság? Gyújtogatás? Kossuth Metternichnél. Hírlapengedély. Széchenyi levele Deák Ferenczhez.

95. AZ AKADÉMIA CZÍMERE.


DERŰRE – BORÚ A jó hangulat, melyet az országgyűlésnek elég kielégítő befejezése legtöbbekben s a mi Széchenyinkben is keltett, nem tartott soká. Kormány és nemzet, látszólag kibékültek; majd kezet fogva együtt fognak menni előre s mindig előbbre; a lelkes ifjúság szívére veszi Deák bölcs intelmét: nem izgatás, nem szenvedélyek felköltése, hanem csendes munkálódás, Kölcsönös bizalom legyen most már napi renden;[181] mily áldásos munkakör fog megnyilni ő előtte is, és mindazok előtt, kik jót akarnak. Neve napján (aug. 20) eljöttek hozzá Czenkre az ellenzék kitünőségei. Keveset vont le ily benyomásokból a számkivetéséből hazatérő Wesselényi fogadtatása, ki izgatóból szinte mérséklővé lett, de magát mint megtört martirt, még szerfelett korán politikai halottnak mutatta be; természetesnek látszott a Kossuth ünnepeltetése, ki szószerint fenn nem maradt beszédében fogsága keserveit, családi köréből kiragadtatását, kissé siralmas hangon panaszlá el, hallgatóinak inkább szánalmát, mint a hogy akarta volna, méltó haragját keltve föl; (mindezek csak az élők emlékezetében maradtak fen gyarló töredékekben) az akadémián, melynek ülésein Széchenyi sohasem hiányzik, Czuczor elparentálja derék országgyűlési tudósítónkat Guzmicsot oly hazafias lelkesedéssel, mely arra a szomorúan beteljesedett jóslatra fakasztja no tudom, ebből se lesz püspök; nem zavarja a színházi közönségnek a Marseillaise melletti lármás lelkesedése sem, melyet egy pár hirlapi czikkel (Társalkodó 93. sz. 1840) hűtögetni czélszerűbbnek vél, semmint a nádor rendőri intézkedéseivel; discrete részt vesz Kossuth házi boldogságában (esküvőjük január 9. 1841), kinek menyasszonyával, Meszlényi Zsuzsannával véletlenül egy gőzhajón ismerkedett meg; nem nyugtalanítja még a «vastag»-nak, (Wesselényinek) az érdekes új házaspár iránt tüntetőleg tanusított barátsága, intimitása s minden egyéb, részben már jelzett, részint még előadandó jelei az időnek, inkább biztatólag, mint csüggesztőleg hatnak reá. Múló felhőként kell mellesleg megemlítenünk szeretett unokaöcscse Széchenyi Andor, a Meade Carolina fia halálát, ki átutaztában, mikor keletre ment, elmulasztá őt felkeresni, s kinek kora halála a magasb körökben (Metternichéknél is) fájdalmas részvétet keltett. Kossuthnak őszinteségét, mikor Széchenyit nyilt ülésben (november 19.) Pest megye és a nemzet színe előtt a legnagyobb magyarnak nevezé, semmi okunk sincs kétségbe vonni. Láttuk az 1832/6-ki országgyűlés alatt, hol Kossuth mint szerény, de öntudatos, laptudósító szerepelt, mily igazi lelkesedéssel karolt fel, még pártszínezetén kívül is, minden tehetséget s jó akaratot, s hogy ezek között, még Wesselényit sem véve ki, mindenkor első helyen említé Széchenyit, egyaránt hódolva buzgó hazafiságának és geniális rögtönzésekben tündöklő szónoki talentumának. Az Országgyűlési tudósításokban azt a napot, melyen Széchenyi megszólalt, mindenkor egy ünnep gyanánt emelé ki, s nevét is csupa nagy betűkkel iratá; mindig talált dicsérni valót szavaiban és tetteiben, még ha kissé rejtélyesebbnek látszottak is. Híre ment, hogy minden oldalról megőrzött függetlenségének, a kormánynyal folytatott titkos (valósággal, eléggé nyilvános) alkudozásainak, értekezéseinek előbb-utóbb teljes odapártolása lesz a vége; tudva volt különben az is – hisz soha sem tagadá – hogy honfitársainak bizalmát, szeretetét, más szóval a népszerűséget nem veti meg. Kossuth tehát, mint ember, egész őszinteséggel, mint hazafi és pártember bölcs számítással járt el, mikor őt, egy ezer viszhangot keltő fényes szónoki fogással, a «nemzet» részére megnyerni és biztosítani igyekezett; megakadályozni legalább, hogy amoda ne pártoljon az ellenséghez; esetleg valami nyilatkozásra, határozottabb állásfoglalásra kényszerítni. Őszintesége mellett szól még az a körülmény is, hogy az általa, részben fogsága alatt gyűjtött hazafias adakozások egy részét, szerény 20,000 váltó forintot, egész bizalommal hozzá vitte el, hogy az egy felállítandó (mindkettőjük által rég sürgetett) polytechnicum alapjául szolgáljon. Még hangosabban szól mellette az a tény, hogy már a Kelet Népe megjelenése után is egy márczius 15-diki (1842) pesti gyűlésen újra felszólalt, hogy legyen ő (Széchenyi) a nemzet vezére, mert, úgy mondá, (bizonynyal nem kis önmegtagadással) egy ember körül kell (?) összpontosulnunk, vezérre van szükségünk, s az az egy, kiben az egész nemzetnek osztatlan bizalma van, más nem lehet, mint gróf Széchenyi István.[182] Hiúságának tehát, ha szabad itt e szót kiejtenünk, az ország első szónoka tömjént eleget hintett; meglássuk, fogott-e rajta?

Kossuthnak, a mint fogságából kiszabadúlt (1840 május), egy kis üdülés, meg családi ügyeinek rendezése után, első gondja volt folytatni a munkát, melyet mintegy félbeszakítani volt kénytelen. Ismereteit kényszerű visszavonultságában folyvást gyarapította, idegen nyelvek tanulásával egészítette ki; a nádor nem minden aggály nélkül mutatta meg Széchenyinek azon könyvek jegyzékét, melyeket olvasgatott; alig mérve meg saját látköréből, azt a hatást, melyet az intensivebb gondolkodás, a haza múltja és jövendője feletti elmélkedés, teendőinek részletekben is átgondolása, az esetleg rendelkezésre álló eszközök mérlegelése, egy oly hatalmas politikai jellem kifejtésére, érlelésére gyakorolhatott. Dolgozott-e benne a méltatlankodás, a boszú érzete? Tervei kiterjedtek-e a monarchia kétfelé szakítására? az osztrák ház megbuktatására? Hagyott-e tüskét szívében csak az olyan bánásmód is, minőt a magyartalan társadalom, sőt maga Széchenyi is, többi közt a nemzeti casinóból és a m. tud. akadémiából való (alig igazolható) kirekesztésével iránta tanusítottak? Ezek mind oly fölvethető kérdések, melyekre a lélekbúvár, tekintve az emberi nemnek vele született s forradalmi időkben számtalanszor igazolt gyarlóságát, hajlandó volna igennel felelni. Ismerve azonban Kossuthnak emberszeretetre hajlandóbb szelíd természetét, tiszta hazafiságát, lelkesedésre, sőt bizonyos fokig önmegtagadásra is képes nemesebb becsvágyát, – adott esetben, bárha kivételesen, nem-mel fogunk szavazni. Széchenyi maga velünk szavaz, akkor is, mikor a kárhoztatás legmérgesebb nyilait szórja reá; és mi azt a számtalanszor ismételt elismerést, sőt magasztalást, melylyel e politikai ellenfelének jelleme és magas lelki tulajdonai iránt nyilatkozik, minden ironiától menten, egész őszinteséggel fogjuk aláírni. Sem forradalmár, sem a monarchia vagy a dinasztia ellensége, sem a társadalmi rend felforgatója, vagy megboszulója, Kossuth kezdettől fogva nem volt, – miként ezt számtalanszor, számkivetéséből kelt irataiban is, nyiltan vallá. Általában, nem a gyűlölet, hanem a jogérzet, méltányossági tekintetektől sem elzárkozó igazságosság, volt sugalmazója s vezetője; mindaddig, míg a népszerűség ragadó árja, míg saját hatalmi mámora, s végre nevének szem előtt tartott halhatatlansága el nem sodorták: akár vakká, akár tehetetlenné téve őt ily elemi erők ellenében. Hivatásához válik hűtelenné, természetét tagadja vala meg, ha nem úgy tesz, a mint tett. Viszont a világtörténelem szelleme esik következetlenségbe, ha mindaz nem történik, a mi történt.


96. A KELET NÉPE CZÍMLAPJA.


A forradalmakat, mondhatjuk, nem is egyes izgatók csinálják; maguktól teremnek azok. Hogy előbbre nem viszik az emberiség boldogulását, hanem egyet-egyet hátra lökik: azt mint csalhatatlan tanulságot váltig hirdetjük mi, a «philosophia templariusai» Széchenyivel; kevés hitelre találva a haladás tudatos vagy öntudatlan ellenségeinél, úgy egyik mint másik táborban: leginkább a nép szenvedélyeire támaszkodóknál, Kossuthéknál. Ezeket lépésről-lépésre tovább hajtja az áramlat, míg végre romok közé temetkeznek; amazok, hirdetik ugyan Metternichhel, hogy a «stabilismus», melyhez esküsznek, még nem jelent «mozdulatlanságot» s hogy ők a «gyujtogatás»-nak szegülnek csak ellene, nem pedig a «világosság»-nak; de addig-addig halogatnak minden indulást a legüdvösebb reform felé s nyomnak el minden felvilágosodást s akadályoznak minden concessiót a legérettebb korkövetelmények ellenében, míg merőben elkésnek. Az elvek ily ellentétes áramlata uralkodott akkor nálunk, mikor Kossuth mint agitator fellépett s szokatlan merészségével, az aggódók, a mérséklők sorába szorítá, ne mondjuk hátra szorítá, közvetlen elődét, Széchenyit; kit különben mesterének (helyesebben tán előfutójának?) nevezgetett. Nemcsak ő beszélt így; a reactio táborában mind ezt mondogatták: legtöbbször, kezét dörzsölve, a régi jóslatait teljesülni látó vezérük, Metternich herczeg. Ehhez kelle különben a börtönből kiszabadult Kossuthnak is most folyamodnia, ha czélját, egy új politikai lapnak kiadhatását, azaz csak szerkesztését egy hetenként kétszer megjelenendő s hazai ügyeinkkel is tüzetesebben foglalkozandó ujságnak, – elérni akarta. Ez érdekes találkozást, melyet a hatalmas birodalmi kanczellár (hátrahagyott irataiban) hallgatással mellőz, leírja Kossuth. Várakozáson felül szíves, sőt mondhatni, előzékeny fogadtatásban részesült. Metternich, ki azelőtt annyi mindent felhordott, hogy Széchenyit a megkezdett utról visszariassza, Kossuthtal szemben egészen más fegyverekkel élt. Minden arra mutat, hogy egy második Gentzet vélt benne föllelhetni, vagy «Mord-praxisánál» fogva, őt azzá alakíthatni át; épen úgy mint ama jó barátja († 1832) vált az európai szabadelvűség hirdetőjéből az európai reactio és népigázás leghasznavehetőbb tollvivőjévé. Egy világot tartó diplomata finomságával, távoltartva természetesen a megvesztegetésnek még legkisebb látszatát is (mint ezt Széchenyivel szemben is láttuk) oly dolgokat ejtett ki szájából mégis, melyek Kossuthnak «arczába kergették a vért» …Elég, hogy az engedélyt, Wirknernek is némi közbenjárásával, Széchenyinek természetesen megkérdezése nélkül, megkapta. Új hévvel, leírhatatlan, gyújtó hatással látott hozzá régi (hírlapírói) mesterségéhez, nagyobb önérzettel, határozottsággal. Világosan jelzé ezt már híressé vált jeligéje is, melylyel első száma (Január 3. 1841.) megjelent: «Veletek, sőt általatok, ha akarjátok; nélkületek, sőt ellenetek, ha kell.»

Sokakat megdöbbentett merész föllépése, melyet mintegy hadizenetnek vettek; senkit sem annyira, mint a haladásnak eddigi buzgó zászlóvivőjét, Széchenyit. Majdnem úgy látta, hogy ez egyszer háta megett szövetkeztek. Könnyű volt neki, Metternichnek! Először is souverain lenézéssel viseltetett a közvélemény s annak úgynevezett csinálói iránt; Széchenyinek is nem egyszer értésére adá, hogy újságírói foglalkozását nem tekinti egészen rangjához illőnek. Azután, föltéve, hogy térítői buzgalma, «à force de raisonnement» nem válik be, azt sem bánta nagyon, ha a jó journalisták túlhajtják a dolgot, miből két irányban is haszon háramolhatott: egyik, hogy a mérsékelt reformerek, minő Széchenyi volt, túlszárnyalva, discreditálva lesznek, az ósdiak pedig, különösen az érdekeiben fenyegetett birtokos osztály üdvös visszahatást fejthetnek ki s a hatalom védő karjaiba vetik magukat. Ha némi zavargás támad az országban, városokban a gazdagok ellen való kitörések, falun parasztlázadások stb. annál jobb: a kormány beavatkozása, erőszakos föllépése, esetleg az alkotmány felfüggesztése annál igazoltabbnak, mintegy erővel kihívottnak fog látszani. Kezemben a zsilipek, mondá nem egyszer fenyegetődzve Metternich, reátok zúdítom az árt, agyonüttetlek benneteket a parasztokkal. Széchenyi, a különben is aggályos, nem ereszté el füle mellett az ily mondásokat; soha sem volt nyugta saját magának lelkiismeretében tett, de másoktól még gyakrabban hallott azon szemrehányástól, hogy még ő lesz, mint a mozgalom első megindítója, egy az országot elborító nagy szerencsétlenségnek okozója. Végre, gondolá magában, az erkölcsi felelősség elől még sem menekülhető minister, hiszen a mily könnyen adott, mintegy próbaképen, újságengedélyt, oly könnyen vissza is vonhatja azt, a mikor akarja. E jogát, az akkori viszonyok közt, még senki kétségbe sem vonhatá. Csakugyan Wirkner a kormány ilyféle apró titkainak avatottja, mikor látta Széchenyinek a Pesti Hirlap iránya és modora feletti aggályait, nem késett őt azzal vigasztalni, hogy rövid idő múlva be fogják e lapot tiltani. Ennek azonban Széchenyi határozottan ellent mondott: «már akkor inkább, mondá, magam kaparom ki a gesztenyét a tűzből». S mikor a kikaparáshoz hozzáfogott, Metternich, a jó aperçuk-ben soha sem szűkölködő, azzal bátorítá, hogy e föllépését egy új Steffeliade-nak nevezte el. Ő csak folytatását, természetes logikai következményét látta a történtekben és történendőkben mindannak, a mit Széchenyi az ő komoly intelmei ellenére kezdeményezett.

Széchenyi a benne támadt aggályokat az általa mindig oly nagyrabecsült Deák Ferencz előtt tárta fel egy ez időben hozzá intézett levélben, melynek átadója Kehidán Pulszky Ferencz volt, s melyet eredeti fogalmazványa után mint felette érdekes (eddig kiadatlan) adalékot nem vonhatunk meg olvasóinktól.


97. PULSZKY FERENCZ.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)

«Febr. 1. 1841.

«Igen tisztelt Barátom. Kimondhatatlan bú nyomja lelkemet. 1840-ki april 30-án a pozsonyi ligetben Ön nekem azt mondá: – s nem hibázok, mert naplómban felírtam – Most nincs ok többé agitatióra … s mind azok, mint Somssich, Balog és tán Batthyány Lajos, kik túlkalandoznak s alkalmasint a vármegyékben agitálni fognak, csak árthatnak az ügynek». – Lelkembül érzem e nézet helyességét, s feltettem erősen magamban azon centrumot, a melyen sem innen, sem túl nincs reánk nézve üdv s melyet Ön képez s melyet ekkép fentartani s erősítni hazai szent kötelesség, csekély tehetségem szerint szinte szilárdítni. Balog, Somssics (!?) fecsegései azonban sem hatottak s Batthyány L. egy cseppet sem agitált, – s ennél fogva belső gyönyörrel szemlélem, mennyire virul naprúl-napra, jóllehet lassú de biztos léptekkel honunk léte. De nem lehete ez örömöm tartós, mert íme …minden érdekeket felráz és azoknak legtöbbikét ellentétbe hozza a Pesti Hirlap! Ennél nagyobb agitatio még nem vala Magyarországban és gyökeribűl soha semmi nem rázá fel annyira nemzeti lételünket! – – S ugyan napirenden van-e az? Önnek fentérintett állításával egybenhangzik-e? Én nem hihetem. Én legalább semmikép nem tudok megbarátkozni e modorral. Sőt a Pesti Hirlapot szünet nélküli dorongolás következésében, Uram Isten! most, midőn honunk ügyünkhezi édesgetés volna a legsürgetőbb tenni valók során, egyenesen Pandora szelenczéjének tartom, melybül a haladási felekezet meghasonlását[183] és in ultima analysi kárhozatot látok folyni nemzetünkre. – – Én ezt nem fogom tűrni, valóban nem, hogy otrombául elgázolják azon magot, mely már csírádzik és az egész hazai erőmű túlhév, vagy Isten tudja mi (!) által minden irányon túl hajtva, végkép annyira megakadjon, …mikép azt ismét egyedül valami dictatura hozhassa helyre. Ön tudja, czélom nem egyéb, mint Honunk nemesb kifejtése; de valamint elég erőt érzek magamban homlokegyenest állani a felsőbb önkény ellen, ugy kész vagyok és váltig elhatározott, – ám induljanak holt testemen keresztül, – ily mindent felzavaró terrorismusi irányok ellen szegülni, melyek jóllehet csak kezdetben még, már is telvék sansculotti szellemmel. Nem tudom még mit teszek, de ha Kossuth más irányt nem veszen, most midőn nagyobb, vagy legalább igen nagy rész, minden concessiókra kész, és ez idő okvetlen elhoz mindent, – akkor, ne csodálkozzék Ön, . . hogy Széchenyi Istvánt, ki mikor ezeket írja lehető legnagyobb lelki erőt érez magában, – nem sokára elgázolja a közvélemény, vagy legalább a Kossuth-párt! – Senki, nem hátráltatott, mikor több évvel ezelőtt a Hitelt írtam, …semmi sem fog most hátráltatni, hogy ilyféle és egyoldalú tendentiáknak, hamis prófétáknak le ne rántsam az álorczát. Csépeknek én oly kevéssé hódolok, mint bajonetteknek. Vérzik szívem, nem magamért, de szegény nemzetünkért! – Pulszky, ki ezen sorok vivője, részletesebben előadandja Önnek, mily hangulatban vannak itt a külön már-már tökéletes eloszlásra készülő részek. Lelkes Barátom, áldja Isten! Bár mehetnék Kehidára tanács végett!»





XXX.



A Pesti Hirlap. A «Kelet Népe». Vezérczikk. Feleletek. Sz. erős kötelességérzete. Visszaemlékezése atyjára. Walhalla. Ész és Szív.


A MAI KOR gyermekének a nyilvánosság, szabad sajtó, s párturalom e napjaiban alig lehet fogalma arról, miként lehetett egy hetenként kétszer megjelenő lapnak, bár Kossuth nevének varázsa alatt is, oly rendkívüli hatása; miként köthettek oly nagy reményeket a vérmesebbek hozzá s láthatták oly nagy veszélyek forrását benne a mérsékeltebbek. A kétélű fegyvernek, miként a szabad sajtót jelképileg elnevezték, csak egyik, sebet ütő erejét ismerték; a másikat, gyógyító erejét, még nem. Ezt próbálta épen érvényre emelni, kétkedve inkább, mint bizva benne, a Kelet Népe írója.[184]

«Epedő kebellel és kimondhatatlan belküzdelmek közt – így szól műve bevezető fejezetében – írom e sorokat. De nem azért epedez keblem, nem azért küzd lelkem, mintha magammal tisztában nem volnék. Valóban nem; kínaim oka: látni, mint borul hazánkra vész, s nem lelni magamban annak elmellőzésére váltig erőt.» (84. 1.)

Szomorú tanúságot tesznek e mellett naplói, szívéletének e meghitt letéteményesei. Soha nagyobb hányattatások közt nem láttuk őt, mint ezen egész idő alatt. A kétségbeesés önmaga és a haza sorsa felett, rémlátások minden irányban, elrontott, elvesztegetett élete, minden munkásságának, áldozatainak sikeretlen volta, az önvád és önkínzás minden nemei, őrület és öngyilkosság egymást kergetik beteg képzeletében s alig találunk egy lapot, melyben lidérczekként elő ne bukkannának.

«A Pesti Hirlap szerkesztője – mondja tovább – és ki fog világlani, magát szereti-e inkább vagy a hazát, azon halandók egyike, kiket a véletlen (t. i. a kormány rövidlátósága, melynek következményeit, mint láttuk, akkor mindjárt megjósolta)[185] a körülmények játszi (?) fordulata, tán az istenek (!) egy különös, a szokottnál magasb fénykörbe állítának. Mint áldozat mutatkozik ő a fiatal képzeletben, áldozat, mely a nemzet legszentebb jogaiért szenvedett s akkép hatalma korlátlan, (ezt ugyan Metternich és követői soha be nem látták) korlátlan, mint a képzelet, mint az ömledező szívnek határtalansága» (85.) – – «mint valami magasb, de ellenséges hatalomtúl ostorozva, homlokegyenest hajtja szerencsétlen, csak most lábbadozó, nemzetté virulni csak most akaró (?) népünket az anarchia mindent elsülyesztő örvényébe, (t. i. minden tekintélynek, constituált hatalomnak «lerántása» által) vagy a mi hihetőbb, (s mit egy hét évi időközben szomorú valóság igazolt) közvetlen (inkább: közvetve – ) az önkénynek hajótörő szirtei közé». (95.) – – «A Pesti Hirlap – így folytatja – ha, míg idő van; más útat nem választ, Magyarországot IV. Béla idejére löki vissza, (kicsibe múlt!) vagy Galliczia és Lodomeria fényére s állapotjára emeli a magyart (A jó szándék meg lett volna hozzá!?) ki aztán avval vigasztalhatja magát, mint Danténak isteni vagyis inkább pokoli színdarabjában az elkárhozott, hogy a mai zavarók sírkövére írhatja: ,nincs nagyobb kín, mint visszaemlékezni boldog napokra, önokozta nyomorúságban’; saját sírkövére pedig: ,Magyarok, szabadok voltunk’»[186] – – «ha az – teszi hozzá még nagyobb nyomatékkal – nem történnék, csuda volna; csuda pedig a XIX. században ép oly kevés van, mint a víz sem foly fölfelé.» (120.) – – «mert: a vigyázatlan ember háromszor gyújtja fel a házat, míg a gyújtogató csak egyszer.»

Ha valaki ma, egy ötven év mulva, azt a fáradságot veszi magának, hogy a Pesti Hirlapnak, Széchenyitől, veszélyes tendencziájuk miatt bevádolt vezérczikkeit újra elolvassa, bizonynyal csodálkozva fogja kérdezni, úgy mint akkor is legtöbben csodálkozva kérdezték, vajjon minő nagy baj származhatott volna azok bármelyikéből, még ha az alaposság vagy időszerűség legkisebb látszatával sem bírnak vala. Ma tuczatonként dobjuk félre az ilyen olvasmányt; még annak se tulajdonítunk különös fontosságot, ha a királyi ügyész türelmét vesztve, pert indít egyik vagy másik miatt s azt az esküdtszék előtt hol megnyeri, hol (többnyire) szépen elveszti.

Szemlét tart felettük. Kis fiával (tehát az akkor négy éves Bélával) vaktában húzat ki egyet, a 18-dik számot. Ej! 18-ik brumaire-re emlékezteti, mely a nagy szabadságnak Francziaországban véget vetett. Hagyján! A halottas házakról szól, melyek azóta általánosan be lettek hozva. Itt is meglátja azt a forradalmi veres fonalat, mely mindegyiken, mint az angol marina kötelein, végig huzódik. Valakit élve eltemettek; tán nem is volt igaz: Széchenyi képzeletét e borzalom annál erősebben megkapja, mert naplóiból tudjuk, hogy az is egyike volt az őt szünetlen gyötrő rémképeknek.[187] Végrendeleteiben többféle intézkedést tett az eshetőség ellen, egy ízben saját czenki plébánosától eskü alatt igéretet vett, hogy «sans coeur» fogja eltemetni. Szivét vegyék ki s tegyék borszeszbe, láthatók legyenek a haza sorsa feletti görcsös vonaglásai, s ő mentve legyen a nyomorult életre való ujra ébredés iszonyától. Magára nézve tehát «önzésből is» óhajtott oly intézkedést; mégis a modor miatt, melyben az sürgettetett, veszélyt látott benne. Hozzá volt t. i. kötve egy erős kifakadás a szívtelen háziurak ellen, kik holmi egészségtelen zúgokért 2-3 frt heti lakbért szednek a szegény emberektől s ez némi izgatás színét viselé a különben elég szegény, birtokos osztály ellen, stb. Teliden teli van, mondja, ilyféle fűszerrel a Pesti Hirlap, és ő dans l’embarras du choix nem tudja, melyiknek adjon elsőbbséget. «A pénz szűkének»-e, mely vezérczikkben a kalmárokat keféli; vagy a «Nyilvánosság» és «Szelid torturának», mely túlzásaiban a társaság minden kötelékét felbontaná. Vagy tán előbbre valók a «Nemzeti játékszín ügye» vagy a «Gyermekkórház» vagy a «Birtoktalanság», a «Kisdedóvás», a «Hivatás», a «Bot, vessző, korbács» vagy (a Korteskedési botrányok ellen intézett) «Nemzeti veszély»? Fenakad magában, a nálunk azelőtt nem divatozott «Vezérczikk» elnevezésben is, melyben a vezér czikkének praetensióját látja. Mindezekben, kérdi, több-e az ,emberszeretet`, mint a ,bors’? (t. i. Wesselényi szavaként: a németnek orra alá törve – ) több-e a terv szerinti építés, mint a rombolás? a ,seraphi andalgás’, mint a ,cherubi felfogás’? «Nem olvasztja, úgymond, (pedig ezt várta tőle! …) hazánk százezer kis érdekeit egy nagy nemzeti érdekbe össze; de inkább azokat élükkel egymás ellen állítva, a kicsinyeket a nagyok, a szegényeket a gazdagok, a resteket az iparkodók ellen felingerli s feluszítja.» (246. 1.) Megdöbbenve a dolgok e látszatán, melyet nemsokára egész egy irodalom ügyekezett eloszlatni,[188] kezdetben «Lélekharang»-nak akará könyvét elnevezni, azután «Anti-vezérczikkek»-nek; de e czímeket később az általánosabb Kelet Népé-vel cserélé fel, mely magasb színvonalra emelte azt, s melyet azon óhajtással kisért, hogy legyünk mi, a Kelet népe itt a nyugat határszélén, az «ok népe» s magasbra kifejtendő értelmiségünk által vivjuk ki nem csak jogunkat a léthez, hanem a minket környező idegen nemzetiségek közt a vezérszerepet is. «Ha mindenütt, mondja, az ész szavával s nem a szív andalgásival kell kormányozni: mily nagyon mutatkozik ennek legsürgetőbb szüksége még honunkra nézve, hol álladalmi, ha csalni nem akarjuk magunkat, még felette gyenge létünk daczára, nem egyet, de kettőt: ,nemzetiséget és alkotmányt’, kell megmentenünk.» (108.) Hozzá gondolá, ne kétkedjünk, állami lételünket, s a földtekénk e részén minket megillető, de idétlen forradalmak által könnyen el is veszthető, és másra szállandó vezérszerepet. – Ismétli Corberon szavait: «Lelkesedés kezdi, őrjöngés kiséri, megbánás követi a forradalmakat.»[189] Mindenki ellent mondott akkor a föltevésnek, hogy Magyarországon bárki is forradalmat óhajt. Kossuth maga, Feleletében, megfelelt e vádra. Megelőzte őt védelmébe fogva b. Eötvös József, ki (egyébiránt saját két fontos kezdeményét, a börtönjavítást és a népnevelést is közvetetten megtámadva látta), úgy vélekedett Fáy András, Szentkirályi már az irigykedés gyanúját kezdé rebesgetni, Wesselényi haragudott, Deák maga, mint mondá, sokért nem adta volna, ha Széchenyi nem adja ki a Kelet Népét, Klauzál, Bezerédj a szakadástól féltek, s hogy legjobbjaink a közvéleményben egymást járatják le s bénítják meg. Ellene voltak Batthyány és Károlyi Gy. stb.

Mindezek ellenében Széchenyi az öreg Virág ama versével vigasztalá magát, mely mindig emlékezetében volt s melyet e könyvének jeligéjeül is választott: «Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen.»

Bármint vélekedjék is ma valaki Kossuthnak akkori izgató s Széchenyinek mérséklő fölléptéről, ha az előbbit a fennálló rend (vagy bár rendetlenség) iránti nagy gyűlölet vádjától mentnek találja, bizonynyal másrészt Széchenyi hazafiságának tisztaságán sem hagyhat foltot. A nagy meghasonlást, mely a két korszakos államférfiút egymástól elválasztá, a bekövetkezett események igazolták. Nem volt hiány az összetartásban sem, mikor a haza veszélybenléte többé elhárítható nem volt. Forradalom és önvédelem, felforgatás és igazságszeretet összezavarodott fogalmakká váltak s egy táborba terelték akár a nyilt küzdelem, akár a passiv ellentállás terén a hazafiakat. A vihar után visszapillantva, romokból támadt új alkotás közepette, áldanunk kell a gondviselést, mely minden kornak megadta a maga emberét, minden szenvedésnek gyógyulását; vajha hozzá tehetnők: minden őrjöngésnek kijózanodását.

Sokszor volt idézve az a néhány sor, mely a Kelet Népét a napi érdekű vitairatoknak annyira fölibe emeli, s ma is, megindulás nélkül alig olvasható, valódi műalkotássá teszi. Nem szabad ez idézetnek gyarló munkánkból is kimaradni.

Boldogúlt atyjára gondol, kit a már közlött töredékekből is eléggé ismerhetünk, hogy megszeressük s emlékét becsben tartsuk. Így szól a munka bevezetésében

«Oh mily sokszor látám még mint gyenge fiú szegény atyámat búba merülve, s már akkor villant lelkemen keresztül, hogy magasbnak, valami sokkal nagyobb érdekűnek kell hatni reá, mint családi vagy házi életi bajok keserűségeinek.[190] Mert Epictetus elveivel megbarátkozott keresztény[191]

férfiú, mint ő vala, ilyféle gyötrelmeket mosolyogva tűrt. Akkor nem bírtam felfogni bánatait. Beh nagyok lehettek azok! Később tudám meg s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolta. A magyarnak naprul-napra mélyebbre sülyedése és azon remény nélküli nézet, miszerint nem sokára és elkerülhetetlenül fogna végórája ütni, okozá oly sokszori keserű epedését. Felfogá-e, hogy reánk nézve csak úgy lehet még üdv, ha nemzetiségünk megmentését még alkotmányunk szeplőtlenségének is elibe teszszük, nem tudom.[192] Tán nem tulajdonított a mindinkább lankadó testnek elég erőt s életet halálos álmából kibontakozhatnia. S mióta annyi polgári erényekkel fénylő atyám mint ,magyar’ reménytelen szállott sírjába, azóta meg nem szünőleg hasonlítgatám más nemzetek életjeleit a magyarnak életfonalával össze; mikép kiismerném: van-e még feltámadása körül remény vagy nincsen többé? Életem legmélyebb feladása ez vala.» stb.


98. A FELELET CZÍMLAPJA.

«Legkisebb megbánást sem érzek tehát», így írja meg, nyilván egy Metternich intelmeire és baljóslataira visszaemlékezve, mintegy önigazolását a már benső meghasonlásban élő Széchenyi, «hogy az Istentül reám bizott tőkét fajtám megmentése s fölemelkedése végett, mennyire birtam, a lehető legnagyobb uzsorára adtam ki; de áldom sorsomat, hogy hazámnak nem valék sem korcsa, sem heréje s bár jőjjek még egyszer a világra, főbb vonásokban – – ugyanazt cselekvendem.»

«Ha azonban, gyarló emberi fölfogásom következtében, mégis tévútakba bonyolódtam volna, (már mint a hogy Metternich vádolá), ha tévútakba csábítám a magyart, melyekbül nem volna menekvés s melyeken ő ellenállhatatlanúl sodortatnék végveszélybe, és e gyászos borút én idéztem volna föl hazánk egére: ám akkor törjék velőmet ketté, érje nevemet átok, legyen nevemen útálat bélyege, szél hordja el por gyanánt halandó részemet s legyen sorsom megsemmisülés: eltűröm. Nem szomjaztam fölemelésem, saját dicsőségem után, e bűntől ment vagyok; czélom őszinte és nemes vala.» (321 .)

De, vajon volt-e valaha nagyokat mozgató államférfiú, vagy népvezér, ki ha tragikus véget ért, ezt emelt fővel el ne mondotta volna magáról?!

«Hiszem», így folytatja mind behatóbban, «mostani létünk átmenetelét egy jobb létre» (s ezt különösen az utóbbi országgyűlés óta nemzeti «újjászületésünk» folytatására és bevégzésére vonatkozólag szerette mondogatni) minden oly erőltetett crisis nélkül lehetőnek, mint amelyet a Pesti Hirlap szerkesztője okvetlen (!?) hazánkra kényszerít, ha míg idő van, (hét évi idő volt erre adva) nem gyujtja fel az érzelmek minden érdeket visszás helyzetbe tevő fáklyája helyett, melyet eloltani kellene, az értelem minden részeket összeegyeztető napját. (326. 1.).

Fényes és pathetikus digressióval pendíti meg itt először, amúgy mellesleg, a mint szokta, egy a budai hegyekben emelendő Valhalla eszméjét. Bebarangolta e czélból mostoha fiával, gr. Z. Henrikkel Buda szép környékét, a legalkalmasabb pontnak kikeresése végett. Hogy «legyen vérünk jobb része halálban legalább egyesülve, ha nem tudott életben egyesülni és nem birta értelme által az el-sülyedéstül megmenteni magát».

Zárszavai pedig ezek: «A Pesti Hirlap szerkesztőjérül sokan azt hiszik, legjobb akarattal sem tudna többé engesztelő és csendes reformatiói szellemben írni, oly annyira volna forradalmi anyaggal saturálva, mikép ez már nedv- és vérébe ment volna át. Én azonban nem tudom, nem akarom hinni. Miszerint azon kéréssel végzem is be e soraimat, hogy tépje bár személyemet, a hogy tetszik, minden ceremonia nélkül, de csak Istenért ne használja nimbusát és népszerűségét Magyarországnak zavarba hozására. Még mindenre van idő és azért iparkodtam minél előbb lépni fel; de nem sokára többé nem lesz, mert mindennek meg van bizonyos pillanata, mely, ha lepergett, valamint örökre oda van erény s becsület, úgy oda van élet és minden remény».

A nemzetek úgy, mint egyes lények elvénüléséről, kimúlásáról való bölcseletet, mely aztán egész földgömbünkre s ezen túl a mindenség atómjaira, az örökfényű csillagokra is kiterjed, – bátorító, megnyugtató szellemben, Széchenyit igazolva is, czáfolva is elegen tárgyalták; szűk keretünkön messze túlhaladna az. Égetőbb volt az utalás a szerencsétlen Lengyelország sorsára, mely iránt a lelkesedés még oly lángoló volt régi országgyűléseinken s régi költőinknél, de azóta nálunk, úgy mint egyebütt, annyira kiment divatból.

Széchenyi híres Ész és szív elméleténél sem fogunk soká időzni, melyet már régebben fölállított s most újabban s erősebben kifejtett. A világot mozgató két elem nem tagadhatja meg egyik a másikát. Működésük kell, hogy kiegészítse egymást s szoros harmóniában mozdítsa elő az emberiség üdvét, boldogulását.

Mindaz, mit Széchenyi itt és annyiszor a szív uralma ellen fölhord, lélektanilag vizsgálva, az önmaga, mint tisztán szív embere ellen intézett támadás s így a legnemesebb önfegyelmezés színében tűnik föl előttünk. Így fogta föl, mint tudjuk, a nagy lélekbúvár, báró Kemény Zsigmond is.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre