Elleniratok. Eötvös: Sz. levele hozzá. Kossuth Felelete. Ifjúság. Megye. Széchenyit vezérséggel kinálja Kossuth. Municipium és Centralisatio. Egyleti jog. Ősiség. Városi ügyek. Horvát kérdés. Sopron megye. Híd-alapkő letétele. Adókulcs. Tőke.
ELSŐ SZÓLALT fel Kossuth védelmére b. Eötvös József, államférfiaink közül a reformeszmék merészsége által s másrészt a forradalomtól való természetes iszonya által a legkiválóbbak egyike. Fenmaradt Széchenyinek egy levele, melyet e tőle elpártolni készülő barátjához intézett, melynek igen jellemző rövid tartalmát (egész pongyolán) ide igtatjuk.
«Tisztelt Ellenem! Ha valaki, bizonyosan én vagyok barátja a súrlódásnak s ezért őszinte örömmel várom munkádat. Tudtam, sokban nem lehetünk egy vélekedésben, mert hiszen felette sok oldala van szövevényes honi állásunknak és máskép tűnik az elő …. az élet tavaszában, mint mikor a zordon valóság lép a lenge álmok helyébe, s azért sejtém, írni fogsz s Elleneim sorában találandlak. Ámde mindig reménylettem nem Tartuffe – de bajnokilag fogsz írni ellenem. S ime, bizonyossá tészesz erről július 28-diki soraid által, melyeket tegnap vettem. All right! Teríts földre, ha birod, – bánom is nagyon! csak emeld, de igazán emeld a hazát. – Én már vén vagyok[193] s életfáradt. A Ti munkátok most előmbe vágni s csekély fáradozásim jeleit árnyékba állítni, – mi nem leszen nehéz munka – s azért rajta, csak rajta s a Magyarok Istene adja áldását hozzá! Jóllehet igen kiváncsi vagyok általadi helyreállításomat, vagyis inkább igazitásomat minél előbb olvasni és senki nálamnál nem méltatja jobban azon gyengéd udvariságot, melylyel munkád megjelenő íveivel előlegesen is kedveskedni ajánlkozol, azért mégis inkább bevárom az egészet. Hadd álljam büntetésemet egyszerre ki, ha pedig könyved nem leszen büntetés, ám akkor hadd élvezzem egyöntésű munkádat egy olvasásilag. Élj boldogul.[194]
A röpirat szeptember első napjaiban a Kossuth feleletét pár nappal megelőzve, megjelent s nagy hatást tett Széchenyire. Bár csak egy «remek prókátori műnek» nevezi, úgy látja, hogy veszedelmesb támadást alig lehetett volna ellene intézni.
Rövid idő mulva mindamellett Eötvöst, több fontos kérdésben s egészben is, Kossuth ellenében, Széchenyi mellett fogjuk látni, kinek eszejárásával az övé sokkal inkább megegyezett; habár mint embert, küllátszat után indulva, sokszor balúl itélte meg, úgy mint Deák is.[195]
Kossuth (szept. 6.) Feleletében nem használva föl erősebb fegyverét, lapját, könyvre könyvvel, nemesen és ügyesen válaszolt; de a szakadás meg volt s mind végig tartott; utóbb kiegyenlithetlennek bizonyult. Széchenyi a forradalmi «veres fonalat» látta végig húzódni Kossuth minden írásán, minden tettén. Nem elveit kárhoztatta, hanem modorát; de ezt élesebben, mint politikában valaha elv küzdött elv ellen. – – «ne mondja senki», – így jelöli meg tisztán a köztök tátongó űrt, – «hogy a Pesti Hirlap szerkesztője is csak azt míveli, a mit én míveltem s hogy csak ő is azon az úton jár, melyen én jártam, ezt mindig kereken tagadni fogom».
A mit Kossuth tett, azt valóban Széchenyi nélkül, sőt ellenére tette. A nemzet megoszlott: kettő volt ezentúl a vezére; s a kisebb rész volt az, mely a régi mellett maradt meg. Bár ez a kisebb rész, ne tagadjuk, az értelmiség túlsúlyát foglalá magában.
Széchenyi lelkében mindamellett a végzetes kétely vert egyre mélyebb gyökeret, ha vajon egész szereplése a Hiteltől kezdve nem fog-e az országnak vesztére válni. «S ha egyszer kétely ragadja meg lelkünket», írja Naplójában szept. 7. «vége minden földi boldogságnak.» Élete végső gyászos szakában a Kossuth elleni irataiban is csak a forradalmi láz szítóját s a haza megrontóját látta. Egy keserű gúnyos élczét alkalmazá magára, mint oly emberre, a kinek abban a betegségben kell meghalnia, melyben más szenved.
A Kelet Népére a pesti ifjúság azzal felelt, hogy Kossuthnak fáklyás zenét rendezett. Munkája zársoraiban kifejezé ugyan sejtelmét, hogy e küzdelemben, melyet legjobb baráti s jóakarói tanácsa, sőt kérése ellen indított meg, győztes nem lehet, hogy le fogják ők rántani, hogy félreértés, gyanúsítás, hazafiak elhidegülése s tőle elfordulása lesz a jutalma; mindamellett, minthogy kötelességérzet vezette, távol volt tőle a szándék megállani, vagy visszafordulni. Sőt látni fogjuk, hogy mily vaskövetkezetességgel s vértanúi elszántsággal ment ez irányban mindig előbbre. Mindamellett nem lehet mondani, hogy népszerűsége a közélet e ledér kéjhölgye, nagyon hirtelen hátat fordított volna neki. Tisztelettel hátráltak meg előtte, minden tettét figyelemmel, bátorító tapsokkal kísérték, mindig meghallgatták szavait, irottat és élőt, szájról-szájra adták. Ő jól tudta ezt s épen nem vonult vissza akár a zajos megyei, akár a zavaros városi vitatkozások teréről. A Pestmegyei gyűlések vonták magukra ez időben első sorban, nemcsak a fővárosi közönségnek, hanem az immár megindult szabadabb hirlapi irodalom folytán az országnak is figyelmét. Az országgyűlési utasítások mellett, melyek országszerte legjobb elméinket foglalkoztatták, nem hiányoztak a félreértett önkormányzat hívei közt akár túlzott ügyszeretet, akár egyéni becsvágy nyugtalanságától űzött politikusok, kik a törvényhozás körébe tartozó gyökeresb reformokat azonnal életbe léptetni óhajtották. Mi a svájczi kantonok önállóságát is messzire túlhaladó s nálunk nagyon veszélyessé válható sokféleségre vezetett volna. Nyerhet vala ily sokféleségből az emberiség s a szabadelvű haladás; de sokkal többet veszthet nálunk a nemzetiség s a magyar állam eszméje: mind a kettő létünk alapföltétele. Egyes részek jobbléte, gyorsabb haladása, nyilván az egésznek kárával, az együvé tartozásnak meglazításával, s így bizony szerfelett drágán lett volna megvásárolva.[196]
E mozgalom veszélyességét Széchenyi, különben is a központosítás embere, azonnal fölismerte; Kossuth ellenben s egész pártja, az úgynevezett municipalisták, melegen pártolták.[197] Csak egy államférfiú volt, a ki a centralisatiót s felelős ministeri kormányzatot merte, egyelőre csakis elméletileg, követelni, ez Eötvös volt, de a ki csekély számú híveivel együtt, soha sem bírt a doctrinarismus, vagyis magyarán a létező tényeket ignoráló elvhajhászat, (a németeknek Principienreiterei) vádjától szabadulni. Megérte s megérték ők «eszméik győzedelmét», de úgy, hogy nem telhetett benne nagy örömük, mert egy olyan conflagratio kíséretében szakadt az reájuk, a minőt sem előre látni, sem uralmuk alá hajtani nem birtak.
Széchenyi e fejlemények minden mozzanatát élénk figyelemmel, növekvő aggódással, idegességgel kíséri, – s nem bízva bár ellenszegülése sikerében, – át- meg át van hatva, mint maga írja, egy szent lelkesedés hevétől: az «ár ellen úszni» …
Ez nem akadályozza szokás szerinti részvételét a farsangi mulatságokban. Egy piknik-ebéd alatt Záborszky (Kossuthnak somogyi levelezője, később orsz. képviselő) felköszönti őt, kivel aztán szintúgy sincerizál, mint a hozzá most már őszintén közeledő Oroszszal; ő maga gr. Károlyira emel poharat s toastjában megbecsülendőnek mond «minden embert, a ki saját lábán tud állani». – (Febr. 26.) Egy casinoi ebédnél viszont BATTHYÁNY LAJOS köszönti: őt fel, «mint vezért» s négyszemközt lebeszélni akarja, hogy ne írjon Kossuth ellen (márcz. 12.). Ugyanezt próbálta Klauzál Gábor, kivel a sopronmegyei közgyűlésen találkozott (máj. 21.). Bezerédj István egyre törte magát s még később is sokat fáradozott a kibékítés eszközlésén. Féltek a szakadástól; jósolgatták: «meg fogja bánni».
Sopronban július 26-án a Szeder-egylet tartott rendkívüli népes ülést, Festetich V. elnöklete alatt. Százon felül az ebédnél. Széchenyi egy «jól sikerült» toastot mond az uralkodó egészségére.
Következtek nem sokára a Pest megyei gyűlések november hóban.
Az országgyűlési utasítások mellett, Nyáry főjegyző reformtervei foglalkoztatták a rendeket s adtak dolgot a kormánynak. Nagy vita fejlődött ki a megyei önkormányzat és a kormányi felügyelet határai körül, de még inkább a közigazgatási és törvényhozási hatáskör összezavarása vagy szabatos különválasztása felett. Ki volt ugyan küldve egy országos bizottság, s szorgalmasan dolgozgatott is az egész magyar büntető rendszer tüzetes átalakítása tárgyában. Részt vett e munkában, mint tudjuk, Deák, részt vett maga Széchenyi is. De Pest megye rendei nem akartak várni; hanem saját hatáskörükben tanácskoztak is, intézkedtek is e fontos ügyben. Elhatározták a közigazgatásnak a birói hatalomtól külön választását, az eddigi évnegyedes sedriák helyett állandó törvényszéket rendes és felelős birákkal, úgyszinte a szolgabirói jogszolgáltatásnak kerületi törvényszékekkel helyettesitését; elhatározták a nyilvánosság behozatalát, a másod alispánnak rendes törvényszéki elnökké tételét s a biráknak egy-egy évre választását stb. A Helytartó tanács eltiltotta a megyét ezen, a törvényhozás körébe tartozó intézkedéseknek foganatba vételétől. Új sérelem! Sok gyűlésen át megújult e felett a vita s nem kevesebb tudománynyal s elmeéllel, mint szenvedélylyel folytatták. Maga az elnök, Prónay főispáni helytartó, óvást tett, melyet, mint «el nem fogadott óvást» említ meg a jegyzőkönyv, mire aztán az is végzésbe ment, hogy jövőre ilyes, a többség akaratába avagy a törvénybe ütköző óvások, mint semmi érvénynyel sem bírók, a jegyzőkönyvben még meg se említtessenek.[198] Ezen szigorú eljárásnak kell tán tulajdonitanunk azt is, hogy azon indítvány, miszerint Széchenyi a megürült tárnokmesteri hivatalra ajánltassék, mint visszhangra nem találó eszme, nyomtalanul hangzott el (nov. 26.).
Széchenyi, úszva mindig az ár ellen, mind e vitákban részt vett s hol komoly, hol tréfás, hol szerte áradó, hol csipős, hol melegítő, hol kaczagtató közbeszólásokkal, de többnyire hosszan tartó s nagy figyelemmel hallgatott beszédekkel kísérte és fűszerezte azokat. Neki szabad volt minden.
«Leránthatta» Nyáryt, ki különben unalmas szónok volt, kiönthette epéjét Kossuthra, kinek minden szava gyujtott, sansculottenak nevezhette Szentkirályit s a faképnél hagyhatta az egész kormányt, s főleg annak minden fullajtárjait. Beszélt, a miről akart, előhozhatott régmúlt dolgokat, tehetett a napirendtől elütő indítványokat, (p. o. egyszer egy sétatért, stb.) s érv helyett akár saját tekintélyét, akár tréfás adomái valamelyikét vethette a mérlegbe: az mind jól volt.
Sajnos, hogy kevesen tartották érdemesnek tüzetesebben feljegyezni a hallottakat s megőrizni a kiváncsi utókon számára!
Saját naplójegyzetei, bár töredékesek, nem is mindig megbízhatók, a helyzetet többnyire érdekesen világítják meg, miért is kénytelenek leszünk azokhoz minduntalan visszatérni.
«A Kossuth-liga nagy számmal jelent meg.» Így ír nov. 19-én. «Meglehetősen beszélek. A nyilvánosságról volt szó a megyei törvényszékeknél, procés-verbal stb. Én: az nagyon jó lehet, de nem tartozik a vármegye hatáskörébe. Mindnyájan ellenem fordulnak. Hegedüs, Nyáry stb. Másodszor is beszélek. Derekasan lerántom őket. Majdnem fiscalis actiót kapok …Nem vonok vissza semmit, megtartom nyugalmamat, – mégegyszer is elmondom …Semmi se lett belőle. – Kossuth, a kit én megdicsértem, à la lettre megleczkéztet …Bizonynyal máskép venné fel, ha őtet bántanák meg. Az én nézetem mellett csakis Dessewffy, Zsedényi, Gyarmathy és Hegyessy nyilatkoznak, a többi mind oppositióban. – – Igazán, nagyon boszantott.»
Másnap 20-án is folytattatott vagy megújult a vita. Széchenyi ismét beszélt, s megint a közhangulat ellen. Prónay indítványt tett, hogy az ügy terjesztessék fel a bécsi udvari kanczelláriához. Ezt Széchenyi ellenzé, mint a már hozott határozathoz képest merő következetlenséget, mihelyt a többség azt tartja, hogy ez az intézkedés a megye saját municipalis jogkörébe tartozik, úgy ám tessék azonnal végre is hajtani stb. A megye ki is jelenté, hogy határozatai foganatba vételétől magát visszatartóztatni nem engedi, mert ez annyi volna, mint nem ismerni saját hatóságát és kötelességét.
Széchenyi e szereplése különben szorosabban fűzte őt a conservativekhez s különösen Dessewffy Aurélhoz, a ki viszont a nádor bizalmát igyekezett mindjobban megnyerni számára. E jó barátjától, fájdalom, nem sokára megfosztá őt, megfosztá a hazát a halál (t febr. 9. 1842.).
A nov. 24-én folytatólag tartott közgyűlésen a földesúrnak községi biró jelölési joga felett volt Kossuthtal és Nyáryval disputája. Beszéde hatásával ő maga meg volt elégedve.
A Helytartótanács közel volt; hamar leérkezett tehát a megye ellenzéki határozataira a felelet. Nyáry visszautasítá ezt a felülről jövő «hatalomszót». Kossuth erősen kikelt ama testület ellen, melynek csak «lefelé» van bátorsága, míg fölfelé nyájasan tud csak hajlongani; mi onnét jő, az mindig törvényes, mi alulról jő, az soha sem az. Szentkirályi is úgy találta, hogy merő gúnyt űznek belőlük. s ha valami ínyükre nincs, még válaszra sem méltatják stb. «Alig lehet már kiállani», sóhajt fel Széchenyi, «mindig csak ez az ujjhúzási systema!»
Otthon aztán álmatlan éjeken át gyötrődött magában.
E napok után történt, hogy Deákot fáklyás zenével kereste fel a sokaság, melyet ő mérsékletre s egymás szabad véleményének
tiszteletben tartására intett.
Széchenyi mindinkább megerősödik azon hitében, hogy Deák lesz a centrum embere.
Decz. 22-én részt vesz a városi közgyülésen és sürgeti az extravillanumok fölméretését.
1842 január 17. az utczai koldulók, főleg gyermekekre hívja fel a gyűlés figyelmét.
Jan. 19. kiszemelik a Kerepesi- és Váczi-út közötti tért Szedresnek. Ennek költségeit a magáéból ajánlja fel. 24-én.
Az 1842 márcziusi közgyűlésen ismét Kossuthnak és Széchenyinek volt egy nevezetes találkozása.
Az ezt megelőző januáriusi közgyűlésen Széchenyi jelen volt ugyan, de nem szólt, csak élczeket szórt jobbra-balra.
99. GRÓF DESSEWFFY AURÉL A RAVATALON.
(A Honderű által kiadott egykorú metszet után, Ernst Lajos gyűjteményéből.)
Márczius 15-én Kossuth ellen beszélt. A hus-limitatio volt napirenden. Ez nem akadályozá a két nagy ellenfelet a politikai manifestatiókban. Kossuth bókkal viszonzá a gáncsot, s ekkor tevé azt a nyilatkozatot, melyet fentebb közlénk. Megkínálta, daczára a köztök már nyilvánossá vált meghasonlásnak, – a vezérséggel! Csak rajta áll, hogy ezt elfogadja: s ő, úgymond Kossuth, első lesz, a ki követni fogja.
Széchenyi jelzett beszédében is elismeré, hogy «municipális institutióink tartották fen annyi viszontagság közt alkotmányos és nemzeti életünket; de most már, mondá, nem fentartásáról, hanem haladásáról van szó. S valamint igaz, hogy igen nyomorult léte volna egy nemzetnek, mely mint az arlequin, csak úgy és csak akkor mozgatná tagjait, miként és mikor a centrális hatalom a sodronyt meghúzza; de viszont mi ennek az opposituma? Az, hogy ha egy testnek 52 lába van, s egyik erre, másik arra mozdul, bizonynyal nehezen, vagy sehogy sem fog előbbre menni» stb. Ezen érdekes ülésnek másnap, (márcz, 15.) lőn még érdekesb folytatása. A Helytartótanács, a mint már említém, megsemmisíté a megyének a törvényhozás körébe vágó határozatait. A nádornak ezúttal egy első magyar levele olvastatott fel, a minek tünő jó hatását azonban hamar eltörlé az «új sérelem». Széchenyi szakgatott jegyzetei e napról így szólnak
«Olvastatik a decretum, a főhg magyar levelével. Zsedényi először triumfál. Szentkirályi, Nyáry miserable. Eötvös unalmas. Patay gyenge. Én Kossuth után és ellene beszélek. Igen hosszadalmasan, de nem igen jól. Politikai bűnt követ el a megye, a melyért lakolni fogunk. Ismét egy gravaminális diétánk lesz! Én nem vettem részt e bűnben. Ám vezessenek ki aztán azok, qui nobis haec otia fecerunt.»
A gyűlés, mit sem törődve a felsőbb tilalommal, a törvénykezési reformjavaslat részletes tárgyalásába bocsátkozék s pontonként veszi fel ezt.
Ennek folytatása volt még márcz. 17-én is.
Erről Széchenyi: «Erős vágásokat osztogatok. Kossuth fájdalmas hangba megy át. – Zsedényivel sokat nevetünk. Védő és támadó szövetséget kötünk».
A jegyzőkönyv szerint is hosszas vita fejlődött ki a nyilvánosság körül s a többség megmutatta, hogy a nyilvánosság Magyarországon törvény által van már régen behozva, s így a megye határozata, nem hogy törvényellenes volna, de még újításnak sem nevezhető s a megyében tényleg még 1784-ben is divatozott stb.
100. ZSEDÉNYI EDVÁRD.
(Orsz. Képtár,)
Még a következő nap, márcz. 18-án, is részt vett Széchenyi s erős főfájása daczára egy hosszú és tartalmas. beszédet mondott. Sőt 19-én is felszólalt, még pedig oly határozottan Kossuth ellen, hogy ez, daczára pár nap előtti nyilatkozatának és daczára Deák csitító szavainak,[199] hevesen kikelt ellene s azzal fenyegetődzött Pataynál, hogy ezentúl már mint ellenséget nyilván fogja megtámadni.
Márczius 21-én a kormány azon szűkkeblű határozata keltett nagy indignatiót, miszerint az új iparegyesületnek, Kossuth művének alapszabályait nem engedé kinyomatni. Nyáry, Kossuth, Szentkirályi hevesen kikelnek, de Széchenyi szerint «ügyetlenül», s ő szép csendesen kellő «kerékvágásba» zökkenté az ügyet.
A Pesti Hirlap szerint az elvi vita a körül forgott, hogy a kormány az egyesülési jogot az alapszabályoknak felterjesztéséhez s általa leendő jóváhagyásához kötötte, míg a megye rendei azt ily formaság nélkül is föltétlenűl követelték a közönségnek (!). Az elnök egy finom megkülönböztetéssel próbált kievezni, a felsőbb jóváhagyást legalább is ott tartván szükségesnek, a hol és a mennyiben köztisztviselők közreműködése is szükségesnek mutatkozik.
Ezt, a Pesti Hirlap szerint tagadá gróf Széchenyi István, Kossuthtal teljesen egyetértvén az iránt, hogy a szabad egyesülhetés, úgy, mint Angliában is divatozik, egyik oszlopa a nemzeti kifejlődésnek, sőt a haladásra okvetlenül szükségesnek látja, hogy az egyesületek egészen szabadon mozoghassanak. Csodálja, hogy az országban még egy igazi egyesületet sem lát (?), mert az eddig létezők inkább csak egy-két embernek összeállása, meg sem közeliti a külföldi ezerek egyesülésének hatását. Reméli, a kormány engedni fog e kérdésben, engedni a közkívánatnak annál inkább, mert érdekében fekszik mentül tágabb tért nyitni a nyilvános egyesületeknek s általok a titkos társulatokat elfojtani.
Ennek ellenében hivatkozás történt az 1846: XVIII. t.-cz. 55. §-ára.[200] Erre is volt felelete Széchenyinek.
«A hivatkozott új törvényben, úgymond, bizony sok javítani való van, mert némelyek a mi hiteltörvényeink közül hirtelen hozattak, kellő megfontolás nélkül.» Ő igen örül, hogy az Állóhíd iránti szerződés megköttetett ama törvény előtt, mert a szerint tán soha sem fog vala az létrejönni.[201]
A Rendek, hivatkozva a többi közt a (bizonynyal ártatlan) Szeder-egyletekre is, felírtak a jelzett értelemben.
A következő napon is ott van Széchenyi s figyelmére méltatja a megyeház roskadozó állapotját. Kérdi, lesz-e erről valami gondoskodás?
Mert valóban nevetséges volna, ha az alatt, míg mi itt e teremben a haza alapköveit rakogatjuk, hegyünkbe dűlne maga a ház.
A vármegye csakugyan gondoskodott is e baj orvoslásáról.
Ezután már az országgyűlési utasítások fogván napi rendre kerülni, Széchenyiben az a gondolat támad, hogy az ősiség eltörlése, vagy módosítása iránt valamely billt (igy fejezi ki magát angolosan) dolgozzon ki s terjeszszen elő. Reformterveinek a «Hitel»-től kezdve, ez volt ki-indulási pontja. (V. ö. korábbi műveit).
Ez időben úgyszólván egyenlően osztotta meg idejét a megye és a város közt, melynek százas testületébe be választatván, fogadást tőn, hogy e tisztet nem fogja sine curának nézni. S szavának ura is lett.
April 2-án a pestvárosi közgyűlésen látjuk adókivetési ügyben, oda dolgozva mindig, hogy a polgárság azzá váljék, a minek lennie kell. Havas biztatja, hogy e körben igen népszerű s mindent ki fog vinni, a mit akar.
Sokan már azt rebesgették, hogy Széchenyit kell a főváros polgármesterének megválasztani.
Örömmel veszi e hírt tudomásul a Hirnök. Ily lordmayort nagy nyereségnek tartana. Ha nem hozná meg ezt az áldozatot, az csakis azért lenne, hogy majd a felsőháznál fejthesse ki bölcs és üdvös eszméit.
April 9-én ugyanott a város felméretését, s a városi házak adóztatását hozza ismét szóba. Ez ügyben 13-án küldöttséggel megy a Tanács elébe s közvetítő szerepet vállal.
April 20-án a város körül húzandó hajózható csatornát indítványoz.
April 23-án Borsodival van összeütközése Bozda végett stb.
April 29 – május 6. Aldunai út. (A kilenczedik és utolsó.)
Az alatt itthon a kormány karhatalommal akadályozza meg az új bűnvádi eljárásnak tettleges életbeléptetését. Előleges sérelem!
Borongó kedély. Walhalla! …
A jan. 7-iki megyei gyűlésen jelen van, de nem szól.
A benyomások közt, melyek Széchenyi fogékony keblére szinte rohamosan törtek, el nem hallgathatjuk többek között Kossuth
egy megdöbbentő nyilatkozatát a horvát kérdésben, vagyis mint akkor nevezték, az illyr izgatások ügyében.
Széchenyi naplójegyzeteiben a Repeal szóval jelzé azt. Pest megye első meglepetésében majdnem egyhangúlag fogadá el junius 12-én úgy az indítványt, mint az indokolást s csak utólag szólaltak fel halkan egyesek ellene.[202]
Szabadulni ez alkalmatlan tehertől, mely saját haladásunkban s főleg nemzetiségünknek itthon kifejtésében örökké gátol s szítja ellenünk a gyűlöletet stb. – Elvben nyomban elfogadták s a többi törvényhatóságoknak is körlevél útján ajánlották azt az elválást, s csak a módozatok felett időztek egy kissé.
A legközelebbi, juniusi gyűlés határozata ez volt: Tétessenek a jövő országgyűlésen lépések, miszerint a köztünk s horvátok közti szövetkezés olykép módosíttassék, hogy ők mitőlünk közigazgatás és törvényhozás tekintetében elválasztatván, minden egybefüggésünk jövőre csak abban álljon, hogy Horvátország a magyar szent korona tartománya maradjon.[203]
Jun. 16-án Almásyhoz mennek testületileg, mint a város bonyolult ügyeinek megvizsgálására kiküldött kir. biztoshoz. A gyűlésben felszólal: Nem lehet többé bizodalmunk a tanácsban. A ki vétkes, annak bünhődni kell. Nekünk emberekre van szükségünk és ha in gremio nem találjuk őket, ott fogjuk keresni, a hol megtalálhatjuk. (Nem talál visszhangra, a barátok buzgalma fagyponton alul száll.) Erre aztán, úgymond, indignatióját fejezi ki az egész választó polgárság felett, mivelhogy nyolcz nap óta egyikök sem mutatta magát a városi adóhivatalnál! …
18-án ugyanott kifakad a közügyek iránti részvétlenségök ellen, mert a közgyűlésen alig egynehányan jelentek meg. Indítványa különben elfogadtatott.
A tisztújítási mozgalmakban élénk részt vesz; de még inkább érdeklik a követválasztásra való előkészületek. Óhajtja, hogy az országgyűlésre választandó képviselők a város lakosságának igazi képviselői, ne pedig, mint eddig egyszerűen a tanács megbizottjai legyenek. Örökös torzsalkodások voltak a két testület, úgymint a választott polgárság és a tanács közt. Egyszer ez ragadta magához, egyszer amaz a kijelölési jogot s a másik ilyenkor csak azzal a világos óvással fogadta el az ajánlott egyéneket, hogy, mivel quasi véletlenül épen azok valának, a kiket ő is óhajtott!
Julius 18-án Sopron megye közgyűlésén Rohonczy alispán elnöklete alatt szerepel. Jegyzetei szerint kétszer szólalt fel, először a mesterlegények vándorkönyvei, másodszor az akkor oly nagyfontosságú ősiség kérdésében ajánlva, hogy ez iránt, meg az adó- és a vegyes házassági ügyben a megye határozatai a jelenleg napirenden lévő s hazánk átalakulását tárgyazó kérdéseknek az irodalom mezején szenvedélylyel vegyített vitatása tekintetéből függőben tartassanak.[204] Mely indítványt a KK. és RR. egyhangúlag elfogadván, a választmánynak már kész munkálata a napirendről levétetett.
Elismerése foglaltatott ebben egyrészt ugyan a sajtó hatalmának, melynek hivatása a korkérdések megérlelése, de másrészt a központi Pest megye vezérszerepének, mely e kérdéseket az ország első capacitásainak részvételével folyvást napirenden tartá.
Egyidőben a Szeder-egyletnek is gyűlése volt s a hetven teritékű banket nem minden politikai czélzások nélkül folyt le. Rohonczy kezdé, Klauzál mélyebben bele ment, Henking, mint «sansculotte», az égalité, liberté jeligékkel dobálódzott. «Es ist entsetzlich, wie die Leute dumm sind», volt mindezekre Széchenyi kritikája. Hogy toastban elmondotta e? annak nyoma nincsen.
Az alatt Szombathelyen is megemlékeztek róla. Testvére, Pál tudósítása szerint ugyanez alkalomból tartatott társas ebéden háromszor ittak a távollevőnek egészségére.
Visszatérve Pestre, folytatja a városi gyűléseken tevékenységét. Aug. 17-én bejelenti a híd alapkőletételének idejét, 24-ét, meghívja reá az egész képviseletet.[205]
Híd rég áhított alapkőletétele. Ünnep! leendett ez reá nézve, ha kelyhébe egy ürömcsepp nem vegyül.
Előző nap, (aug. 23-án) esti 8 órakor már fényözönben villogott a testvér két főváros örömhódolata jeléül. 9-kor a sz. Gellért-hegyi őrszem alig pillantá meg légbe szökkenni a nagymáli Dunaparton szétvillanó röppentyűket, mint a főhg Váczhoz érkeztének hírjelét, azonnal eldördült a gellértfoki mozsár-ágyú, a főhgnek egy és fél óra mulva megérkezését tudató, mi valóban éji tíz és fél órakor meg is történt, ágyú- s taraczk-durrogások, röppentyű-czikázás s harsány éljen kiáltások közt, s a gőzhajó parti fokán a főhg nádor, díszruhás főhivatalnokság, táborfőkar, a megyei s a két városi tisztviselők által a legszívesebben fogadtatott, s hintóba szállván, budai lovas polgárság mellett, a kiállított rendes és városi katonaság tisztelgései s hangászkarok zengedezései közt a budai várlakba kocsizott. A két város e közben folyvást örömtűzben tündökölt, csak a lánczhíd víz fölötti állványain 28 ezer lámpa lobogott, e mellett legigézőbb volt a kétrendű hídfok Dunán lebegő tűzoszlopaival, melyek csúcsai kiszálláskor kápráztató bengáli tűzbe borulva gyönyörködteték a szemet.
Tegnap, aug. 23., udvarlás volt a főhgnél. Délután kirándulás a budai hajógyár megtekintésére s a lánczhídi munkákhoz. Déleste 24-én az alapkő letétetett a pestoldali zárgátban.[206]
Magát az ünnepélyt a Jelenkor (1842. 69. sz. aug. 27.) nagy elragadtatással így irja le:
«Budapesti Napló. A budapesti lánczhíd alapkőletétele f. aug. 24-én délutáni 5 és 6 óra közt egész ünnepélylyel. vitetett véghez Károly cs. kir. főhg, mint fels. urunk képviselője által következő módon: Fens. főhg nádorunk ezrede egyenruhájában az ország főhivatalnokaival és hídválasztmánynyal a lánczhíd-udvar egyik kapujánál fogadván s üdvözölvén, 101 ágyúlövés s Budától egész a lánczhídudvarig felállított polgár- s rendes katonasági sorok közt érkező fejedelmi testvérét, innen a magyar birodalmi tartományok czímereivel díszelgő zászlók sora közt fényes magyar tábornok-köntösben, a lánczhíd-udvar déli szárnyára vont szép készületű sátorba ment, hol egy asztalon a lánczhídi tervek, csuda remekletű kőműves kanál (Clark rajza szerint Londonban készült, ezüstből, nyele elefántcsontból, lapján a lánczhíd képe, s Magyarország czímere, felirattal) és kalapács nagy ezüst tálczákon, és az alapkőbe záratandó (Heufel Károly által szépíróilag leírt) s fels. urunk neve aláírásával ellátott emléklevél valának szemlélhetők. Minek megtekintése után a hídválasztmány tagjai, titoknoka s Tierney-Clark Vilmos hídépítész s Clark Ádám sorban előre vitték le a teremmé alakított óriás zárgát öblébe zöld és skarlátszín szövettel bevont hosszú, széles; kétrendű lépcsőzeten az emlitett tárgyakat, Clark Á. a tervrajzokat, Clark V. a kanalat, Széchenyi István gr. a kalapácsot, Tasner titoknok az oklevéltekercset, mások a tálczákat. A zárgát belje 22 szakaszra volt felosztva s minden szakasz körded, több sorú, könnyebb láthatás végett menedékesen illesztett s zöld posztóval borított székkel ellátva. Dél és éjszak felől két egyenlő szélességű és hosszúságú, zöld és skarlátpiros kelmével bevont lépcsőzet vezete a közép garádicsra s ez a zárgátba, mely mintegy amphiteatrummá alakíttatván, 22 részre osztályozott szakaszain kívül nemzeti háromszínű gyönyörű sátorral díszesíttetett, a kir. képviselő főhg s nádor ő fens. családja számára. E sátor balján több selyem hevederű széksor vala illesztve csinos szőnyegzeten, az orsz. hivatalnokok s főurak számára. Letelepülvén selyem karszékeiken, ő fens. az alapkőbe rejtendő következő oklevelét Tasner Antal, mint hídtársasági titoknok olvasá fel.[207]
Ez oklevelet b. Szina György a kir. képviselő főhg s nádor, nádorné ő fenségöknek aláírás végett bemutatá. Ő fels. nevének sajátkezű aláírása után, mind a kir. képviselő, mind nádor s nádorné ő fenségök, mind ifj. József főhg s Erzsébet főhgassz. mind a többi főméltóság s orsz. hivatalnok magyarul jegyzé föl nevét a hadi főkormányzón kívül. Aláírások: Ferdinánd s. k., Károly főhg s. k., József nádorispány s. k., Mária Dorothea s. k., József s. k., Erzsébet s. k.; következnek az ország prímása, bírája, a jelenvolt zászlós urak, b. Szina György, úgy is mint b. Rothschild M. L. meghatalmazottja, gr. Széchenyi István s több főúr, végre ns Pestvármegye jelenvolt egy-két főbb tisztviselője, Buda és Pest város polgármesterei W. Tierney Clark, a részvénytársaság titoknoka, stb. Ezek után tekercs-alakba göngyöltetvén az oklevél, a fens. kir. képviselő azt az e végett készen álló s kívül-belül czinezett s b. Szina által oda nyujtott réztokba tevé fels. urunknak többféle, idei folyamatban levő arany és ezüst pénzeivel együtt, s az elzárt tok a 30-40 mázsás kőtetemekből épült zárgát e végre készült üregébe rejtetvén, egy a légben fölötte gépen függő faragott, mintegy 130 mázsás. óriás gránittal befödöztetett, mire a kir. képviselő főhgnek nagy ezüst tálczákon nyujtatván a bámulatos szépségű kőműves kanál és kalapács (drága kemény fábúl esztergázott csinos mű) a köves kanalat képleg (symbolice) vakolat simítólag jártatá a fedél alapkőn s 3-szor ráütött a kalapácscsal, mit nádor s nádorné s ifj. József és Erzsébet őfenségök, az ország herczeg-prímása, birája, tárnoka. Ürményi Ferencz koronaőr, gróf Széchenyi István, Clark, báró Szina György, stb. hasonlólag követének. Az alapkövi emlékirat olvasta közben s urunk s képviselője, Károly főhg s nádorunk nevének említésekor harsány éljenek rendíték meg a levegőt; de legnagyobb, legkitörőbb volt az éljen-vihar, midőn az alap s fedélgránit felett Széchenyi István gróf és Tierney-Clark Vilmos építész szives egyességi, barátsági kezet szorítottak egymással, egyik mint szellemi, másik mint anyagi teremtője a nagy műnek. Ezek után szintazon rend és kísérettel, katonai hangászkar zengése és tisztelgés közt távoztak el ő fönségeik, melylyel jöttek. Nagyszerű volt ez ünnepély, teljesen megfelelő a nagyszerű vállalatnak, s minden nagyítás nélkül állíthatni, hogy ilyet nem látott még Magyarország, s nem is látand, míg hasonló híd nem épülend a Dunán.[208]
A BUDAPESTI LÁNCZHID ALAPKÖVÉNEK LETÉTELE 1842. AUG. 24-ÉN.
(Barabás Miklósnak eredeti rajza után.)
101. M. TIERNEY CLARK.
(Barabás egykorú kőnyomata után.)
A Pesti Hirlap egészen más tónusból, Kossuth ékesszólásával hirdeté ama tény jelentőségét:
«És így már most a híd nem hypothesis többé; alapja letéve, s vele egyszersmind egy nagy elv lőn szentesítve; mert institutióinknak ezen legelső találkozása az örök joggal, legelső kövét tevé le a polgári egyenlőség-nek, legelső lépés lőn a terhek egyenlő viselésére. És e híd, melyet annyi küzdés, várakozás után végre csakugyan létesűlni enged a magyarok Istene, legyen intő kéz, mely előttünk az ember és polgár kötelességének ösvényére mutasson. Eljövend egy szebb kor, midőn annyi küzdelmek, melyekkel jövendőnk előkészítésében megvínunk kell, nem igényelendnek többé az utónemzedéktől ily erőmegfeszítést, midőn a jelenen kivetett magnak érett gyümölcseit élvezendik az utódok, és akkor a híd emlékűl álland, egy lehunyt nagy időre emlékeztetve az utókort, midőn a polgárnak lemondással és a jelennek nélkülözésével kelle a boldogabb jövendőért harczolnia; és akkor ezeres fényben ragyogandnak azon jelesek nevei, kik soha nem csüggedő lélekkel munkálódának e hon jövendőjén, és millió ajak magasztalandja nevét a nagy honfinak, ki a tespedés és elaljasultság korában merészen emelvén föl férfi szavát, villám gyanánt szórta az igazságot az alvó nemzet közé, ki fáradatlan munkássággal igyekezett jólétet teremteni e honban s ki sikerrel koronázott tetteivel dicsőbb emléket épített magának, mint minőt nekie a művészet nyujthatna.»
Voltak, kik ez áradó ékesszólás őszinteségét kétségbevonták s különösen a Széchenyi-híd elnevezést az akkor kiröpített silány pletykával hozták összeköttetésbe, miszerint a hídrészvényeknél Széchenyi valami nagy nyereségre számítana. Nagyobb varázsa volt még Széchenyi nevének, rajongóbb még Kossuth hazafias lelkesedése, de finomabb egyúttal tapintata is.
Az éji zenéről pedig a Jelenkor, mely ez időben a két kitűnőség között közvetítni óhajtott, igy referál:
24-én este Széchenyi I. gróf lakása előtt éji zenével tisztelgett a joggyakorló ifjúság egy része, a nemes gróf azonban nem volt hon s így nem lehete tanúja a hódolatnak, melyre a lánczhíd talpköve letételének ünnepélye szolgált alkalmul, azon lánczhídnak, mely nélküle alkalmasint sokáig csak jámbor óhajtás maradt volna. Ezután egyúttal Kossuth L. urat tisztelé meg zenével az érintett ifjúság éjfél tájban, névnapja előestéjét akarván ez által ünnepélyesíteni.
Kossuth népszerűségét emeli az első magyar iparkiállítás, melyet Széchenyi nélkül, sőt majdnem ellenére rendezett. Az egész elfért a redoute-termekben; de azért hatása úgy politikai, mint közgazdasági tekintetben nagy volt s elismerésre készteté ellenfeleit is.
Széchenyi mellesleg egyre dolgozik a «Garat» czímű munkáján, melynek utóbb ki nem adására határozta magát. Kedélye annyira háborog, hogy az őrület vagy az öngyilkosság kísértő rémeitől alig bír szabadulni. Ritkák az öröm, a lelkesedés perczei.
Minden színezetű emberrel tanakodik a helyzet s a teendők felett. Legtöbbet Deákkal és a nádorral. Ez Metternichnek merő ellentéte, abban, hogy maga nem beszél, hanem kihallgatja az embert.
October 24-én kezdi írni híres vagy hirhedett akadémiai beszédét.
Ez nem akadályozza szokott életrendében. Szédítő a tárgyak sokasága, melyekkel foglalkozik. A mellett nyilt házat tart: gyakoriak az ebédek, estélyek, tanácskozmányok nála.
A beszéd csak november 18-án volt kész: 25-én felolvasta Tasnernak.
A novemberi megyei gyűlésen ismét szerepel, még pedig több napokon át egymásután.
November 16-án a megye, szem előtt tartva mindig vezérszerepét, az adókulcs fontos kérdését tűzte napirendre, sorba véve: 1. a földbirtokra, 2. a személyekre s 3. a kereset különböző nemeire kivetendő adókat s ez utóbbi rovatban főleg a renyhe tőkepénzesekre czélozva, kik pénzes ládáikon ülve, kényelmesen lógatják lábaikat s nevetik a többi polgártársak verítékes napi munkáját.
Széchenyi sokáig hallgatá e kifakadásokat; végre felállott. Elmésségtől szikrázó beszédét, bár rövid kivonatban, a pozsonyi Hirnök tudósítója után közzétettük.[209]
Ellene nyilatkozott a tőke megadóztatásának, mert az felrugtatja a kamatot s megdrágítja a pénzt, melyre pedig oly nagy szükségünk van stb.
«Je suis sur mon beau dire», – írja naplójában – Fésülöm a triumviratust.» (Ez Kossuth, Szentkirályi és Nyáry.)
A gyűlés, akár méltatva Széchenyi érvelését, akár, mint a Pesti Hirlap tudósítója mondja, «az egyetértés kedveért», a javaslat e részét csakugyan elejtette.
«Eszély» (Klugheit). Akademiai beszéd (nov. 27.). `Wesselényi föllép ellene Wesselényi a nemzetiségekről (Szózata). Sz. lelki küzdelmei. Újságíró lesz (Jelenkor). Hírlapi czikkei. Hídrészvényei. A színházi botrányokról. A Kossuth elleni polemia.
AZ AKADÉMIA ügyeit, bár az ülések néha «úntatták», soha sem tévesztette szem elől; gróf Teleki József mellett, ki nemsokára Bécsbe hivatott (az udvari kanczelláriához 1832.), ő, mint másodelnök, mindig helyt állott. Szokásba vette, hogy egy-egy eszébe ötlött idegen szót, vagy fogalmat krétával a fekete táblára felírt, s kérte annak magyarra legtalálóbb módon lefordítását. Többnyire az eszmékkel, melyek épen foglalkoztatták, függött az össze. E napokban a német Klugheit forgott leginkább agyában, mint melynek hiányát észlelé és korholá közéletünkben, főleg a Kossuth és pártja érzelgős, de a bölcs számítást és biztos taktikát nélkülöző politikájában. Az új ,eszély’ szó jött divatba, a szintén új ,kedély’ formájára; noha föltehető, hogy Széchenyi maga s vele tartó hívei nem annyira a szót, mint magát a dolgot, melyet a régi ,okosság’ elég nyomatékosan kifejez, nélkülözték azon izgalmas, szenvedélyes eljárásban, melyben fejlődésünk békés menetére veszélyt láttak. Az «akadémiai beszéd» egészen a Kelet Népe hangulatában volt írva, noha a vádlottak közül senkit sem nevezett, sem azon korlátokat, melyek a társadalmi és tudományos szempontokat a politikaiaktól elválasztják s a pártnézeteknek fölibe emelik, át nem lépte. Bevezető soraival is jelzé, mit később politikai vitáiban sokszor ismételt, hogy minő súlyt fektet a «szerepek» fel nem cserélésére. A beszédet, melynek minden szavát jól megfontolta, a november 27-kén tartatott XI-dik zár- és díszülésben, Pestmegye termében, állva, zsúfolt közönség előtt, két óránál tovább olvasá, jól észrevéve barátai hüledezését, ellenfelei elfojtott boszankodását, előre látva a vihart is, melyet az kelteni fog.
Visszament a magyar tudományos akadémia alapítása eszméjére, történetére, léte czéljára, tágabb és szorosabb rendeltetésére, méltányolva a kezdők eltérő nézeteit, melyek majd a nyelvnek csak terjesztésére, átalánosítására, majd tanítóképzők (praeparandiák) állítására, s végre eltekintve minden philologiától, inkább a reálékra (polytechnicumra) fektettek nagyobb súlyt, elismerve szinte «kivétel nélküli dolognak, hogy az, ki szóval erős, tettben gyenge szokott lenni.» Mint leghelyesebbet állapítá meg, úgy miként a nemes alapítók első áldozataikat föltételként hozzá is kötötték, hogy «kivételes állásuknál fogva» semmi más ne legyen, mint épen az, a mi lett. Nemcsak látszólag, mondá, de valósággal a nemzetnek sürgősb és komolyabb tenni valója nem lehetett, mint nyelvét lehetőleg közel vinni a szoros tudomány szabatosságához: így fogja csak mai felvilágosult napjainkban, mert anyagi diadal nem győzelem, hanem elnyomás, a legnagyobb számot legszaporábban saját érdeke körül összepontosítni. Reá tér nyomban aggályaira s nyelvünk és ezzel oly szorosan egybefüggő nemzetiségünk ügyét, habár a törvény védi is, még mindig nem látja eléggé biztosítva, s remegve néz a jövő elébe. S ezzel odafordul túlzóink ellen, kik mindent, a legnagyobbat úgy, mint a legkisebbet, magyar köntösbe akarnak öltöztetni, s mi nem ebben jelenik meg, azt már gyanússá teszik. «Hálával adózik ama dicsőknek, kik nehéz időkben nemzetiségünket megmentették, kiknek köszönhetjük, hogy jellemtelen szolgagyarmattá nem sülyedtünk.» «Mi reánk újabbakra, kikre hasonlíthatlanul kedvezőbben fordultak az idők, azon szent kötelesség szállott meg nem rontani otromba kézzel, sőt mint szemünk fényét, mint lelkünk üdvét, óvni minden hátraeséstől s ápolni erőnk szerint azt, mit annyi veszélyek közt egyedül a leghűbb, leggyöngédebb anyai kedély birt megmenteni, minthogy egyedül hasonló érzelem, hasonló türelem háríthatja el a magyarnak végenyészetét ezentúl is és egyedül ezekben rejlik azon feltámadási életszikra és erő, mely fajtánknak jövendőt igér.» Nem kárhoztatja tehát magában véve azt a féltékenységet, mely oly sokakon az idegen nyelvűek iránt annyira uralkodik; de azt túlhajtásaiban, s az okvetlen felköltendő ellenhatás miatt, nagyon veszedelmesnek tartja s azt kérdi, vajjon okvetlen nemzeti kifejlésünknek alapjáúl szolgálhat-e e lelkület? s vajjon nem fogja-e az előbb sírba dönteni a magyart, mint pislogó élete (?!) maga magától aludt volna el? – Nem kárhoztatja ő a lelkesedést, mert, úgymond, «jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelke testében mindig megfért» «Férfiútól azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált olyantól, ki vezetői szerepre emelkedik. De itten búba merül lelkem» …«Épen azok kikeléseit, gyanúsításait hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követvén, önvére mellett buzog, kik legcsiklándósabbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szívrepesztő látvány!» – «Igen, terjeszteni kell a nyelvet, a nemzetiséget. Helyes; de mikép?»... «Nem azért forog veszélyben lételünk, mert kevesen vagyunk; hanem, mert súlyunk oly parányi – – mert a nehány macedoni bors megtöri a számtalan persa borsót, és kisszámú hellen hős dicsőíti fel Marathon síkjait.» – «Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt sympathiát is kell gerjeszteni.» «Itt az enthusiasmus ritkán használ, a hóbort pedig mindig árt.» «Hogy vérünk elvégre nagy, hatalmas és dicső nemzetté váljék, azt soha el nem érjük, ha csak lelki felsőbbség által nem.» – «Egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, de épen ellenkezőleg veszélybe döntik azt, ha egyéb jó tulajdonaik hátterében nem világlik az erkölcsi felsőbbség ellenállhatatlan súlyával a civilisatiónak varázs hatalma.» «A magyar szó még nem magyar érzés» stb. Elemezve a «Klugheit» szónak értelmét, s érezve, hogy miután a nagy tömegnek nem hizelkedett, jóakaróinak csekély számát is tán még inkább gyérítette, az akadémia hozzájárulását hívja fel, hosszú értekezése zársoraiban ahhoz: «hogy Magyarország ne csak külsőleg és ámítólag (!) jószínűnek, elégültnek, gazdagnak és fényesnek lássék; ámde mindig növekedve s hosszú időkre terjedve belsőkép is, valódilag jó egészségű, boldog, dicső és hatalmas legyen».
Első, a ki megtámadta, a Pesti Hirlap tudósítója volt, még pedig épen arról az oldalról, mely ellen a beszéd mindjárt bevezető soraiban tiltakozott. «Szomorú szivvel», úgymond, «s bánatos érzéssel jön az ülésből, melyben ha egy emlékbeszédet s a hivatalos jelentéseket nem hallotta volna, soha sem hinné, hogy az akadémia ülése volt; mert egészen a politikai szenvedélyek küzdhomokán kellett képzelnie magát, hol azonban szólni csak az egyik félnek volt szabad; s oly vadakat volt kénytelen végig hallgatni, minőket a magyar tudós társaság ülésében valaha hallhatni nem is álmodott» stb. Maga a szerkesztő, függőben tartja itéletét, míg a beszédet nyomtatva nem látja. Nyilván oly értelmezést adtak a hallottaknak, mintha az akkor lábrakapott illir és pánszláv mozgalmak igazolásai, sőt szítói lettek volna, holott ezek említve sem voltak, a sorok közt pedig inkább csitításuk, élök tompítása, sérelmeik, panaszaik orvoslása, vagyis elejök vétele volt olvasható. Felbujtották az önkéntes számkivetésben Freiwaldauban élő Wesselényit, emelje fel ő mázsás szavát, mint országos tekintély s az akadémiának is igazgató tagja, mentse meg a haza, mentse meg az akadémia becsületét. A Pesti Hirlap deczember 18-diki számában jelent meg czikke, mely az eddig csak lappangó szakadást az egykori jó barátok közt nyilvánossá, évekig tartóvá tette. Nyilatkozata egy vezérczikk helyét foglalja el. Mint maga is az akadémiának egyik alapító és tiszteletbeli tagja, felhíva érzi magát kijelenteni, hogy ez intézet elnöke semmikép sem volt jogosítva a társaság nevében (?) szólani, úgy a hogy szólott, «reá sütve nemzetünkre egy nem érdemlett gyalázat bélyegét». Azon állítást, mintha a szláv mozgalmat mint reactiót, a magyar nyelv melletti túlbuzgóság szülte volna, alaptalannak, erőltetett ürügynek, rosszúl fedő palástnak mondja; tagadva, hogy az alkotmányos, szabad szellemű magyart, nemzetisége s nyelve iránti legforróbb buzgalma is szlávok üldözésére s ezek elleni gyűlölségre bírná s bírhatná és határozottan állítja, hogy «valamint azok, kik nemzetiségünket az idegen fajúak és ajkúak ellen erőszak által akarnák emelni vagy terjeszteni, jog és ész ellen vétkeznek; úgy mindaz, ki a magyar nyelv és nemzetiség ellen törekszik s ama mozgalmakat pártolja vagy előmozdítja, tudva vagy nem tudva, legszentebb érdekeinknek ellensége».
Utána maga Kossuth egészen kiméletlenül megnyomja a tollat, ámbár a vád alatti beszédet nyomtatásban még nem látta, de azért kimondja az itéletet, hogy a nemes gróf ezúttal csakugyan minden pártnak és minden színezetnek az országban hadat izent, legszentebb érdekeinknek ellene nyilatkozott s az egész nemzetre reá süté a jogtalan bánás bélyegét stb. Sorban ismerteti a magyar nyelv érdekében eddig hozott törvényeket, – melyeknek, mint láttuk, egyik főszerzőjét épen Széchenyiben, a legnagyobb magyarban kell vala tisztelnie (V. ö. gróf Sz. I. beszédei), egyenként bizonyítja, mi semmi bizonyításra nem szorult, s legkevésbbé Széchenyi ellenében, hogy azok semmikép sem lépték át a jogosság és méltányosság korlátait és az idegen ajkúaknak legkisebb panaszra alkalmat nem adtak. A Pesti Hirlap ugyanazon számában megkezdi ismertetését a távollevő Wesselényi még kéziratban levő munkájának, mely szintúgy mint a már közkézen forgó Balitéletek elfogulatlan biráló előtt inkább Széchenyi igazolására, mint elitélésére lett volna felhasználható. Hisz’ mind a ketten, sőt mind a hárman, Pulszkyval együtt, ki egy hosszú czikksorozatot indított meg ellene (Pesti Hirlap), mind a négyen voltakép egyet akarnak s más-más útakon ugyanazon következtetésre jutnak. A «Hitelt» sokrészben tanulságosan kiegészítő amaz első munkájában (bármennyit «törölt» is, mint már jobban és szebben elmondottakat, belőle)[210] az idegen ajkú nemzetiségről többek közt Wesselényi így nyilatkozik: «A köztünk élő külön nyelvű s fajú népeknek egymás ellen táplált sok előitélete s az abból származó idegenség, sőt gyűlölség s ellenséges törekedés hazánknak egyik veszélye. Mindezeket a magyar gyakran megveti s lenézi. Igaz, hogy ő valódi házi gazda, de a többi sem csupa szálló, nem kóbor jövevény: azok is részesei nemzeti lételünknek, élnek a polgári alkotmány javaival, s hordják ám terheit. Önmagát gyengíti (a magyar) azokat elgyengítvén s magától távol tartván, ők is részökről majdnem egészen idegeneknek tartják magokat». (78.) S mikor a birtok- és hivatalképességről, mellesleg a zsidók egyenjogosításáról is szól, egyátalában nem látja a nemzetiségünket fenyegető veszélyeket. Hajdan, úgymond, idegenből sok jó magyar vált; hány, már most igaz magyar nemzetség van, melynek törzsöke külföldi? – Felsorolván a szellemi hódítás szelidebb módjait (épen úgy, mint Széchenyi) legkevésbbé czélirányosnak, sőt félrevezetőnek mondja az erőltetést és kényszerítést. Fölösleges törvény által parancsolni, hogy mindenki tartozik magyarul tudni, hivatalba ne léphessen stb. Ily erkölcsi kényszerítés csak indirect úton lehet stb. (261.) Ha pedig valaki a «Szózat»-ot, Wesselényi államférfias előrelátásának ez emlék-jelét, ma újra átlapozza, lépten-nyomon ugyanazon mérséklő és intő helyekre fog találni, melyekre Széchenyi akadémiai beszédének egész foglalatjával szinte azonosok. «Jogok érzetéből származott s a vágyak legélénkebbjei által táplált követelések …erőszakos elfojtása s elnyomásukra intézett minden törekvés oly ellentállást és küzdést szül, mely a felek akármelyikére is hozhat, de sokkal nagyobb hihetőséggel a kisebb számból állóra hozand végveszélyt.» (35.) «Különböző nemzetiségeket magában foglaló országban az egyedüli mód, mely a nemzeti egység hatalmas kötszerét sikerrel pótolhatja, azok egyenlő s rokon polgári érdekek alatt s általi egyesítése.» – «Annyira kell minden faj- és nyelvbelit, szellemi s anyagi érdekénél fogva az egészhez, s annak alkotmányához csatolni, miszerint mindkét tekintetbeni jólétöknek abban találják fel pártolóját s előmozdítóját.» (108-9.) «Az idegen nemzetiségeknek beolvasztása csak a civilisatio s értelmi fejlődés lehető magas fokra emelésével szerzett túlsúlyunk s felsőbbségünk által (mintha Széchenyi szavai volnának!) történhetett volna.» «Különválásuk még ellenségesebbé tételére nagy hatással volt az a gőg és megvetés, melylyel magyarok szlávok iránt, fáj dalom! nem ritkán s nem kis mértékben viseltettek» stb. (259.) «Azért teendőink legelsőbbike szláv polgártársainknak követelései közül azt, a mi helyes, méltányolni s teljesíteni.» (270.) «Nincs nemzetiségünknek ártalmasb ellensége a betyáros magyarságnál.» (284.) De mit mond mindezek után még a németről is? «A magyar századokon át (s mi jött 1843 óta még közbe!) anyja tejével szívta a német iránti kedvetlen s visszás érzetet, – nagy változás s átalakulás kelletik arra, hogy a magyar valódi rokonának a németet tekintse. De változtak a körülmények s idők s nekünk is változni kell. Hogy a német egyedül valódi s természetes szövetségesünk, érdeki rokonunk, ez jelenben tagadhatatlan igazság s czáfolhatatlan tény.» (367.) Többet ennél más és más alakban aligha mondott vagy irt Széchenyi.
Világos, hogy az akadémiai beszéd nem ok, hanem csak ürügy volt, vagy mondjuk, jó alkalom az elválásra. Alaptalan volt úgy az a vád, hogy az akadémia elnöki székét pártszenvedélyek szítására használta fel, nem is az akadémia nevében beszélt, hanem saját egyéni s mint mondá, majdnem elszigetelten álló nézeteit és aggályait fejezé ki, mire bármely erkölcsi testület tagjának kétségtelen joga van; nem is az egész nemzetre, vagy a magyarságra süté a más ajkuak iránti türelmetlenség bélyegét, hanem csak itt-ott feltünedező egyes túlzókra, kiket ellenfelei már erősebben maguk sem «bélyegezhettek» meg, mint mikor oly élesen tiltakoztak a velök való azonosíttatás ellen, hogy csakis szellemi felsőbbségünk és szelid hódítás eszközeivel biztosíthatjuk nemzetiségi és állami legfőbb érdekeinket; azt sem lehetett tagadásba venni, hogy a magyar tudományos akadémiánk, bármint vélekedtek némely kérdésekben egyes tagjai, társadalmi és irodalmi téren első sorban van hivatva ama magasabb értelmiséget s ama szelid, de ellenállhatatlan hódítást, minden méltatlan módok határozott visszautasításával érvényre emelni: az idő szerinti elnöke tehát helyesen intézte épen hozzá intő szózatát, buzdító felhivását.
Széchenyi szózata, mely lényegileg; mint az imént láttuk, nagyon is megegyez a Wesselényi «Szózatával», akár ma is lehetett volna írva és elmondva ugyanazon a helyen. Ötven év választ el, s vitt előbbre bennünket, – számos botlásaink daczára, – szinte minden téren; nem mi volnánk az egyedüliek a világtörténelemben, kiket a jó szerencse kedvezése, akár mint egyes embereket, akár mint nemzetet, ismét elbizottá tenne: feledékenynyé a multra, könnyelművé a jövőre nézve. Reánk fér az intés, ha csak a hizelgők ellensúlyozására is. Széchenyi szavai nem avultak el, akár mint jóslatot tekintsük a bekövetkezett nagy válságra nézve, melyet egész élete feláldozásával tőlünk elhárítani igyekezett; akár mint igazolását a Deák bölcs politikájának, mely épen Széchenyi nyomdokain haladva, a mi 1868-diki nemzetiségi törvényünkben (XLIV.) nyert kifejezést; akár mint tanácsot és útmutatást, a jövőben követendő eljárásra nézve.
Wesselényi támadása, úgy látszik, váratlanúl lepte meg Széchenyit, daczára a köztök már régóta fenforgott különbözetnek. «Mint embert és mint barátot», – így irja naplójában, – «mélyen elszomorít; de mint politikus, csak örülhetek rajta, mert most én is szólhatok!» Helmeczyvel már régóta egyezkedett, most egészen megérett elhatározása, hogy újságíróvá lesz. (Írott szerződése is volt a Jelenkorral, melynek jó darab időn át legszorgalmasabb munkatársa lett.)
102. A SZÓZAT CZÍMLAPJA.
Széchenyi ama két szék közötti kényelmetlen helyzetben érezte magát, melyet Kossuth első «Felelet»-ében már megjósolt neki, egyúttal eleibe tartva népszerűsége elvesztésének szomorú képét, mely nélkül pedig mai napság minden államférfiúnak legüdvösebb hatásköre is megzsibbasztva marad s koczkáztatja legfőbb czélját, a sikert. Nem is vette azt közömbösen Széchenyi s elhárította volna magáról a keserű kelyhet; de egy reá rótt szent kötelességet látott benne, s zarándoki áhítattal ment lépésről-lépésre előbbre a tövises úton. «Nem szeretne» – úgymond – «meghalni így, mielőtt rendszerét (melyben több kétkedőt, mint hívőt látott maga körül) egészen kifejthetné s honfitársait (tán még magát Kossuthot is?!) úgy szándéka tisztaságáról, mint számításai (taktikája, modora) biztos voltáról meggyőzhetné.» «Lehet-e» – kérdi – «ily complicált helyzetet tovább tűrni ezt a feje felett függő Damocles kardját?!»
Szándéka tisztaságát Kossuth soha sem vonta kétségbe; sem a pártélet ama fejlődésében, melyet sokan oly aggódva néztek, valami nemzeti szerencsétlenséget nem látott. Fölvette a keztyűt minden téren, elmésségre elmésséggel, pathosra pathosszal, ironiára ironiával felelt. Idézetekben sem szűkölködött, ellenfele kedvencz költőiből, példának okáért Schillerből. Rá olvasá egyszer: Wie kleine Schritte geht so’n grosser Mann; másszor: Auch das Wort ist That; a hirlapirodalom új lendületére: Der neue Lenz bringt neue Saaten. Egy Lipcsében megjelent röpirat[211] őt mint a felforgatás elvének személyesítőjét (Der personificirte Gedanke des umwälzenden Zeitgeistes) mutatván be, mi vajmi közel járt Széchenyi gyanusításaihoz, nevetve felel reá: Zu viel Ehre! De Széchenyire is, ki a hazát általa veszélybe döntve látja, tréfásan alkalmazza a régi magyar nótát: Nem magyar az, czudar az, – ki tudniillik ily veszélyben kardot nem rántana. A Pesti Hirlaphoz mellékelve közli a Jelenkor szerkesztőjéhez intézett (decz. 10-én 1842) nyilt levelét, s igazi büszkeséggel üdvözli őt, mint méltó s lovagias pályatársát. A nemes gróf, a mint látszik, a hont veszélyben, s a mi különös, legsürgősebb életkérdéseinket csökönyös mozdulatlanságra korbácsolva hiszi, – úgy érzi, hogy nemzeti testünket, minden színezeten keresztül egyet sem véve ki, rothadás jelei hatják keresztül. Legyen üdvöz a sorompók közt. A nemes gróf senki színét sem viseli, sőt mindenütt rothadást lát; a harcz tehát másoknak is szól, nemcsak nekünk; de egy első assault szerencséjében vagy dicsőségében mi részesültünk. Üdvözöljük! Tért, fegyvert, a mint tetszeni fog, elfogadunk stb.[212]
Széchenyi hirlapírói működése, ha nem számítjuk is hozzá a Felső-Magyarországi Minervában megjelent stilgyakorlatokat, már tíz évvel ezelőtt kezdődött. Hirlapi czikkei, egybegyűjtve, két jókora kötetet töltenek be, s hazánk nagy reformatorát, mint a magyar hirlapirodalom megteremtőjét, ismertetik meg velünk.[213] A dunai gőzhajózás érdekében írt, külön kötetben is megjelent czikkeit, melyek a ma is olvasásra méltó gyűjteménynek mintegy bevezetését képezik, volt már alkalmunk említeni. Az első czikk kelt julius 5. 1834.; az utolsó, melylyel a sorozat mintegy félbeszakíttatott (a XXI-dik), november 30. 1836. (Mind a Társalkodóban.) Emlékezetbe hozzuk egyéb nevezetesebb felszólalásait is. Ezek: a Nehány szó a magyar játékszín körül». (Társalkodó, 1835 okt. 31.) Ezt megelőzte, mint tudjuk, a Magyar Játékszínrül három évvel előbb írt röpirata melynek szatirai élét most kissé enyhítette, némi elégtételt szolgáltatva az «ideiglenes» színházat oly nagy áldozattal és erőfeszítéssel létrehozó derék táblabiráknak, habár «több jóakarattal, mint tehetséggel» rendelkező buzgóságuk legalább egy félszázaddal (úgy látszik, örökre) hátra lökte a Dunaparton a nádor telkén építendő, a nemzet méltóságához illőbb «véglegest». Következett vitája Oroszszal, (szójátékkal: Ó-rossz!), későbbi nagy tisztelőjével, «Némely orosz tárgyakról» czím alatt. (Társalkodó 72. sz. 1838.) Egy felhivás a «Nemzeti casino tagjaihoz». (Február 15. 1839. A «Minimum». (Junius 5. 1839. «Selyemről». (Okt. 17. 1840.) A «Marseillaise», (Nov. 5. 1840.) Ebben még csak gyengén, amúgy szőrmentiben kefélgeti azt a «nehány ifjat», kit a nagy többség, melyben forradalmi hajlamokat egyáltalában nem akar észrevenni, féken tartani nem birt. E czikk csonkítatlan megjelenését erőltetnie kellett és Cseh könyvvizsgálóval komoly összetűzése volt e miatt. Orosz (most már hozzá közeledve) siet azt olvasóival egész terjedelmében közölni (Kis Futár, november 26.) s ezt az egy czikket a Társalkodó egész egy évi folyamával felérőnek mondja. Széchenyi hibának tartotta a hatósági beavatkozást. Tessék, játszák a marseillaise-t akárhol, és akárhányszor s ráadásul a Ça ira nótát is; nem leszünk azért forradalmárok: hadd muzsikáltassák magokat kényök-kedvök szerint. «Tilalom helyett inkább azt parancsolnám, hogy minden bandának tizenkét évig egymás után naponként háromszor elő kell adni azt a Marseillaise-t, (úgy, mint a Rákóczyt!) s nem tudom, azok a «nehány ifjak» (rá únva) megkimélnék-e ablakaimat» stb. A nádor mindazonáltal nem vette oly könnyen a dolgot s a Veszter bandáját, miután az a híres franczia indulót másnap közkivánatra még egyszer elfújta (bár a Ça ira nélkül), a városból kiutasíttatta. A Pesti Hirlap védelmükre kelt a heveskedőknek (P. H. 228.) s e szóváltásban már mintegy előjátékát szemlélhetjük a nemsokára kifejlett nagy harcznak Széchenyi és Kossuth között. – Jött «Nehány szó a budapesti lánczhíd ügye körül» (Jelenkor, decz. 22. 1841). Széchenyinek, ki e nagy vállalat létesítését élete egyik fő feladatának ismerte, a Kelet Népé-nek megjelenése után hírül hozták, hogy egy bizonyos «faj» őt többi közt azzal is gyanúsítgatja, hogy e vállalatnál a közérdek rovására valami anyagi nyereségre törekszik. Erre azzal válaszolt, hogy e czikke megjelenése előtt összes 160 drb. részvényeit báró Eötvös Józsefnél, ki épen akkor adta ki Kossuth védelmére röpiratát, letétbe helyezte, s felszólított minden érdeklődőt, hogy tessék azokat, mint a közönség rendelkezésére állókat, magához váltani. Vevő nem találkozott.[214] – Közvetlen megelőzte a Wesselényi ellen írt czikksorozatot még két erős czikk a Pesti Hirlap ellen: «Német színházi botrány és ahhoz még egy kis advány» czímen. (Jelenkor I. II. decz. 30. 1842.)
Ezek megírására Széchenyit a Pesti Hirlap egyenesen provokálta. A pesti német színházban, mely a közönségnek még mindig kedvencze volt, míg a nemzeti színház csak mostohája maradt, két primadonna közt versengés támadt (belli teterrima causa, mint Kossuth tréfás horatiusi idézettel mondá), mely a szegény Mink énekesnőnek kifütyölésén, megdobálásán kívül sűrü ütlegekig s véres verekedésig menő hallatlan botrányba tört ki s mellesleg nehány főrendű színházlátogatónak insultálására is kiterjedt. Frankenburg, a Pesti Hirlap egyik buzgó s democrata érzelmű munkatársa a Marseillaise-czikkre emlékeztetve, mely a juratusoknak szólt, «elvárta» annak írójától, hogy «menydörgő szózatát» a mostani botrány csinálói ellen is fel fogja emelni. A szerkesztőség ezen jó alkalomból áttér a városi rendőrségre, mely nagy uraink ellenében állítólag ekkor is tehetetlennek bizonyult, áttér a városoknak akkor már napirenden volt rendezése kérdésére, mely azon képtelenségnek, miszerint a társadalom egész osztályai fölibe helyezik magukat a helyhatósági hatalomnak, remélhetőleg majd csak véget fog vetni. Pesti Hirlap, 204. sz.)
Széchenyinek e tekintetben szemrehányást nem lehetett tenni. A városok jogait és rendezését, régi kiváltságok, visszaélések megszüntetését s a törvény előtt egyenlőséget ő sokkal korábban is sürgeté s minden alkalommal szavának és tollának egész súlyával pártolá. (V. ö. Beszédei, Naplói stb.)
Védekezése, a méltatlan megtámadás ellen inkább humorral, mint keserűséggel van írva. Mi baj érheti ebből, kérdi, a magyar civilisatiót? Bizony felette kevés; mert német színház van több mint száz. De ha magyar színházunk aljasodik, nem csorbul-e e tekintetben is a magyarság, ezen még mindig oly sokoldalú és oly sok részletű ápolást kivánó elem? – Minden következetlenség nélkül lehet tehát az egyiknek sorsáról különösen aggódnia, a másikéval pedig épen nem törődnie. Különben a tapsoknak színházban is nem nagy fontosságot tulajdonít, s minden megbántás nélkül úgy találja (szeret ilyen rímeket alkalmazni), hogy «a souverain nép szájába még igen illő volna a pép». – Folytatva az okoskodás e fonalát, felhozza, hogy Danton szónoklatát is mily hamar langyosnak találta s megúnta a párisi nép s hogy «Socratestől kezdve számtalan áldozaton keresztül itéletében mindig hibázott a nép s még Krisztus urunkat is minoritásban hagyá Barabás ellenében».
103. EÖTVÖS FELELETÉNEK CZÍMLAPJA.
«Hagyjanak fel ez okból a Pesti Hirlap szerkesztője és társai azon valóban már émelygést okozó kaczérkodással, melylyel hizelegve s hódologva, meg nem szünőleg viseltetnek a nép s fiatalság iránt.» – «Nem a néptől s fiatalságtól vezettetni, de azt vezetni; nem a szerint tenni, mit követel a nép s mire van étvágya a fiatalságnak, de ahhoz képest cselekedni, mi hasznos, üdvös, elérhető reá nézve ez hazafiúi tisztünk, ez polgári hivatásunk» stb.
Végszavai pedig ezek: «Sem a népnek, sem a fiatalságnak nem hizelkedtem. S mégis megjő az idő, hol átlátandják, tudom s egy része tán most is átlátja, nem tudom, mikép azért, mert neki nem hizelkedem, vele nem kaczérkodom, még sem vagyok sem a népnek, sem a fiatalságnak épen legrosszabb barátja, sőt ha van is oly jó, mint én, jobb tán nincs, midőn nálamnál «ügyetlenebb» fogadom és ezt az idő kimutatja minden esetre, váltig van».
Metternich aggályai. Aphorismái. Melanie hgné naplója. Sz. közeledése a kormányhoz. Wesselényi és Kossuth» (czikksorozat). Ellenzéki baklövések. Deák és az adó kérdése. Adó és két garas, czikksorozat. Felhívás M. O. kiváltságos lakosaihoz I. II. Pestvárosi ügyek.
VOLT EGY EMBER, a ki bármennyire el volt is telve saját csalhatatlansága és felsőbbsége érzetétől, szive bensejében még Széchenyinél is csüggedtebb volt s vele együtt látta a közeledő bomlást. Csakhogy nem annyira Magyarország sorsát és veszélyeit látta előre a legfeketébb színekben, melyek őt egész életén át csak másodsorban érdekelték, hanem magát az osztrák birodalmat, melyet némi joggal saját alkotásának nézett, sőt vele együtt az ó-világ egész rendszerét, melyet atlaszként hordott vállain, látta, mint egy nyugvó napot alászállani s nem hitt e bús alkonyat után következhető új hajnalban, új életben. Ez az egykor mindenható, de most, úgy látszik, saját tapasztalásai és a szomorú vénülés súlya alatt roskadozó birodalmi kanczellár Metternich herczeg volt. A küllátszatot mindvégig fentartotta s vaskövetkezetessége, mely tán páratlan az újabb történelemben, nem engedett közelében semmi kételyt vagy ingadozást felburjánozni. Ott ölöm meg, mondá erőltetett önérzettel, a hol meglátom a liberalismust. Éjfélkor keltsenek fel ágyamból, helyt fogok állani: megfelelek mindenért (1836) stb. De nyissuk csak fel hátrahagyott irományait, főleg őt folyvást istenítő, a világ egyedüli támaszának néző hitvese, gróf Zichy Melanie szeretettel írt naplójegyzeteit, menten érezni fogjuk a rothadást s látjuk a kolosszus agyaglábait. Berryer, a franczia restauratio egyik büszkesége hiába lát benne nagy embert, tesz pirulva összehasonlítást az akkori államférfiak közt; a porosz kormány és a német Bund hiába veszik üldözőbe az egyetemi tanárokat és azt az «Unvesent», mely Burschenschaft név alatt nyugtalanítá álmaikat; irtogatják a Tornaegyletek «Unfug»-ját s fojtják el egybehangzó akár preventiv, akár repressiv rendszabályokkal a sajtószabadságot, az emberiség ez ostorát; kifakad belőle a felkiáltás: «Nem tudom, én vagyok-e bolond, de azt tisztán látom, hogy bolondoktól vagyok környezve!» Hanyatlását észreveszi a szerető hitves éleslátása. Ezeket írja: «Férjemnek elcsüggedése belügyeinkre nézve igazán megdöbbentő. Öregnek érzi magát, hogy a küzdelmet felvegye, nem bízik már erejében, hogy azt sikerrel folytathassa. – Látja, mint közeledik a vész s nem tehet ellene».[215] (Nem Széchenyi szavai ezek?!) Még korábban, látva, hogy már Kolovrath is «liberális»: «Félek, hogy férjemet az aggkor aggályossá teszi, bús sejtelmeknek engedi át magát. – Egy borzasztó válságnak előestéjén vagyunk». (A prágai koronázáskor, 1836.) «Isten megsegít», – mondja nejét csitítva – «a régi monarchia nem fog összeomlani.» (1838 január.) «Clemens nagyon le van verve (valamint hű barátja és támasza, Clam is), olyan szomorú, olyan csüggedt, hogy megöl a félelem. Isten irgalmazzon nekünk!» (1838 junius.) – Máskor pedig: «S így ez a mi szép monarchiánk halomra dűl; nem a fentartás, hanem csak a pusztulás elemei vannak benne» . (Úgy látszik Kolovrath nagy szabadelvűsége miatt. Ezt utóbb Kossuth hirdette.) «Sokszor aggaszt, ha látom, hogy a munka terhére van. Lehetetlen ezt soká kiállania. Elrémít a gondolat!» (1848 október.) «Férjem panaszkodik az ügyek menete felett, melyek most igen rossz fordulatot vesznek. Clemens a Jeremiás szerepét viszi és senki sem hallgat reá.» (Augusztus 10. 1843.) De a baj orvoslását mindvégig nem az alkotmányos élet békés fejlődésében, hanem a kormányhatalom erősbítésében keresi; minden javaslata, minden tanácsa e czélra törekszik. Mindezekhez érdekes és tanulságos hozzá fogni híres Aphorismáit, melyek 1844-ben az országgyűlés után irattak s csak 1850-ben láttak gróf Dessewffy Emil által a bécsi Lloydban s utána az Allgem. Zeitungban napvilágot. Sajátságos módon jellemzé szokott lenézésével az akkori pártokat. A conservativ pártot, mely egyedüli támasza lett volna, csak névleg létezőnek tekinti. Az ellenzéket azonban, melyhez a nemzet zömét (s kétségkívül Széchenyit is) számítja, a következő elemekre bontja fel: a) Alkotmányos. (De melynek, úgymond, nincs tere.) – b) Szabadelvű. (Ezek hiú theoriák.) – c) Radikális. (Ha csak anarchiát nem akarnak?) – d) Magyar. (Magyarische Opposition. Hát ez ki és mi ellen lehet?) – e) Különszakadó. (Ezt négy szóval elvégzi. Támadás. Ellentállás. Hódítás. Bukás: Aufstand. Widerstand. Eroberung. Untergang.) Végre f) Czéltalan ábrándozás. (Faselnde Opposition. S ebbe sorolja a nagy többséget.) Ha így itéli meg a magyar mozgalmat a kormány vezetője, csoda-e, hogy elfújja ezt az első szellő?! Minő támasza lehetett, komoly időben, ama szegény conservativ töredék, melynek kiválóbb embereit olykor egy volt komornyikjához szerette elmésen hasonlítgatni, a ki ha urával ellenkező nézetet talált nyilvánítani, mindig rögtön így javítá ki magát: azt akarám épen én is mondani. Csoda-e, ha a válság perczeiben mindnyájan elvesztették fejüket?
Úgy hiszem, nem kell bővebb magyarázat ahhoz, hogy Széchenyi, a ki a kormány czélzataival nagyjában és egészében már egyetértett, miért vonakodott mégis oly sokáig nyiltan és őszintén hozzá csatlakozni. Ha már 1840 (márczius 1.) írt Batthyány Lajosnénak: «A kormány legforróbb óhajtásaimhoz közeledett, ez tény; már most mi az istenért opponáljak? Nem az-e a czél, hogy egymást megértsük és felhasználjuk?»[216] Ha a magyar kanczellár őt saját pártjához bár nem positiv, de legalább negativ nyereségképen számítgatá; ha Metternich maga, ki benne sokáig inkább a hiú embert, mint az igaz hazafit látszott számbavenni, úgy nyilatkozott, hogy kezdetben meg kell őt hagyni függetlenségében, de aztán minden lehető kitüntetésekkel elhalmozni stb., ha az ellenzéknek majd minden tagja, nemcsak az úgynevezett magas kitüntetéseknek, hanem még sokkal inkább a közjóra czélzó hatásköröknek bármily czím alatt az ő személyére ruháztatását legnagyobb örömmel s rég várt elégtétel gyanánt fogadta volna; ha a magyar kormány tagjaival a legközelebbi teendők iránt majdnem egészen tisztába jött, sőt abban is megegyeztek már, hogy Pozsonyban a diétán, Ürményi számára, de ennek tudta nélkül, egy nagyobb szállást fogad fel, a hol értekezleteiket megtarthassák: úgy valóban egy ily határozott lépéstől csakis egy titkos bizalmatlanság tartóztathatta, melylyel a kormány, azaz annak látható és láthatatlan fejei s ezek úgynevezett «pártja» iránt viseltetnie kellett. Véghetetlenül többre becsülte, kiket nyilván megtagadott, régi elvbarátait, a magyar ellenzék rendíthetetlen s önzetlen hű tagjait, kik mindent még a sikernek reménye nélkül is merő kötelességérzetből tettek. Ezek sorából állítani össze egy általa középpártnak nevezett döntő phalanxot, mely az országot újjáalakulási munkájában erőszakos megrázkodások nélkül vezérelje, ez volt Széchenyinek legédesebb, valósulását egyszer meg is közelítő, de soha el nem ért álma. Ezért mondott le oly nehezen a Wesselényi barátságáról, kinek már tíz év előtt megírta, hogy egészen más színben látja a dolgokat. (1831 november 8.) Ezért ragaszkodott a tolakodásig Deákhoz, kit megnyernie nem sikerült, noha elég jókor felismerte benne a jövő emberét, sokkal korábban, semmint ő maga.
A hirlapi polemia, mely a Jelenkor és a Pesti Hirlap hasábjait betölté, a Kelet Népe és az akadémiai beszéd folytatásaként, majdnem az egész országgyűlés ideje alatt tartott. Előre kelle bocsátanunk Széchenyinek korábbi hirlapi czikkeit, melyek áttekintése az utóbbiak megértésére szükségesnek látszott.
A «Wesselényi és Kossuth» feliratú czikkek öt elseje Wesselényinek szól; a többi Kossuthnak, kinél mint egész őszinteséggel előre bocsátja, nemcsak honunk ügyét, hanem azt a viszonyt is, melyben egykor Wesselényivel állott, sokkal magasabbra helyezi. Szokása szerint s hozzá tehetjük, az akkori divat szerint is subjectiv álláspontokból indul, nem annyira a tárgyakat, mint a személyeket tartva szem előtt s legkevésbbé sem szorítva háttérbe akár a magánviszonyokat, akár a közönség elébe voltakép nem tartozó egyéni benyomásokat, emlékeket. Első találkozásukkor, úgymond, huszonhárom évvel ezelőtt Debreczenben, lángoló hazaszeretete, magasztos felfogása s ama bizonyos varázs, melyet annyiakra gyakorol, őt is egészen elbájolá. Együtt tett külföldi útjaikra visszagondolva,[217] szinte elérzékenyül ez ifjúkori emlékektől: «Ó! mily gyönyörű pillanatokat tölténk egymással, mikor a legkínosabb epedések közt fel-feltünék előttünk a reménysugár, hogy tán még sem fognánk épen mi magyarok lenni a civilisatiónak egyedüli száműzöttjei stb. és eltökélők magunkban, hogy mi ketten, ha senki más, szigorúan el fognánk járni, bár sikerrel, bár nem, hazafiúi kötelességeinkben: czélunk nemes és hozzánk illő volt». Az 1825-diki országgyűléstől kezdve, mikor «független embernek lehetetlen volt az oppositio során nem állani», végig megy alkotmányos fejlődésünk és újjáalakulásunk történetén, s e munkában neki jutott feladatokon. Nem titkolja (volt alkalmunk ez érintkezési pontokat már korábbi munkáiban is kimutatni), hogy már tizenkét évvel ezelőtt kezdett «divergálni» Wesselényitől és iskolájától; de azért mindig méltánylani tudta azon féltékenységet és republicanus óvakodást, melylyel Wesselényi el vala telve, mert hisz alkotmányos embernek soha sem lehet mottója a határtalan bizalom; csak folytonos daczolásával, kihivó, mindent kicsikarni akaró modorával nem tudott megbarátkozni stb. Ez a modor legsürgősebb életkérdéseinket, szerinte s az akkori felfogás szerint, compromittálta s hosszabb időre, tán örökre háttérbe lökte. Helyesli, nem tagadja, tisztán magyar és alkotmányos szempontból, de nem helyeselheti a közbirodalom szempontjából, melylyel «összeházasodva» vagyok s melyben absolut uralkodás van, mely viszonynak «nyomorúságos» voltát elismeri, «mikép elvégre meg is kell szünnie». (III. cz.) Mily nagy dolgoknak kelle közbejönni, hogy ezt az egyszerű igazságot az emberek belássák! «Tisztán állott lelkem tükre előtt: karöltve, együtt munkálva Wesselényivel, mennyi hasznost, mennyi nemest fogtunk volna életbe léptetni, és – – el lőn törve!» De mégis felhívja őt, mert elérkezettnek látja a kiábrándulás, a kibékülés idejét: «Kössünk, drága barátom Wesselényi, a múltra leplet vonván, ismét frigyet». «Küszöbén állunk egy új reggelnek. Vagy gyönyörű, mindenkire meleget, életet és áldást terjesztő kikeleti vidor nap lesz az, vagy borongós, felhőkkel megtelt őszi alkony, melyhez közel áll a komor, mindent dermedésre, halálra fagyasztó tél.» – Értesülve szembajáról, melyet a gräfenbergi vízkúra aligha fogott megjavítni, felajánlja neki vendégszerető házát, családja legbensőbb körét, szerető ápolását, «hátralevő napjainkat, melyek ki tudja mily rövidre vannak már kiszabva, töltsük el egymással, lehető legjobb barátságban» stb.
Ezentúl, február 5-től 19-ig, öt számon át magára Kossuthra kerül a sor. Személye iránt mindig a legnagyobb tisztelettel viseltetik; határozottan tiltakozik minden irigykedés, vagy antipathia gyanúja ellen, a «lőtt bakokat» is elnézné, hisz bevallja, hogy «ő maga is eleget lőtt életében»; holmi ifjúkori botlásait, mikkel némely jóakarói szutyongatták, restelné még fel is említeni, ha önnön magára nem kellene máshol is feltárt azon vallomását ismételnie, miszerint «lelkének némi csorbáit le nem fogná moshatni a világ minden hatalma, de azokat más világra viendi magával»,[218] sorba veszi az ellenvetéseket, miket úton-útfélen eleget kelle hallania; azt is természetesnek találja, hogy a kit untalan hízelgők s az értelmiség alantabb fokán állók vesznek körül, végre is elbizakodottá fog válni; utal arra is, hogy honunkban elég tág tér van nem egy, nem két, de száz ember számára, hogy becsülettel, sőt magasztalva járhasson egymás mellett a nélkül, hogy egymásnak útját állaná. De, vegye fontolóra a haza, hogy ugyan a hihetőség számai szerint oly rögtönző, oly meggondolatlan párt, mint a Pesti Hirlap-párt, mely oly nagy felsőbbségi nimbust követel magának, ki fogja-e kalauzolhatni a magyart mostani bonyodalmából. «Mert nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni akarni ahhoz kivántató tulajdonok nélkül.» – «Vajmi jól tudom, mily darázsfészekbe nyúltam s hogy tehetségem korántsem oly nagy, mint szándékom becsületes és feltételem szilárd. De mindez nem tántorít. Hány nálamnál derekabb lőn e világon már áldozatja a felbőszült indulatnak. Minek kimélném tehát magamat? Hanyatló éltem napjait (52 éves volt!) aligha tudnám nemesebben s hazánkra nézve hasznosabban leélni» stb. Ő Kossuthot, nem mint embert tekinti, hanem mint egyik vezérét egy oly iskolának, egy oly pártnak, mely jóllehet még bölcsőjében van, már is mutatja annak symptomáit, mily veszélyessé, mily átokká válhatnék, ha erősebbre nőne s vérszemet kapna» stb. Végre, ily többször ismételt intéssel fejezi be: «vagy fejtsen ki határtalanul több suprematiát, mint eddigelé: és ő minden hazáját szerető magyarral együtt tüstént zászlaja alája fog állni; vagy – s ez is ki fogná békíteni – legalább öltsön eljárására superioritásának hiányát pótló modestiát»...
Mielőtt tovább mennénk, felvilágosításkép meg kell jegyeznünk, hogy a Kossuthnak és pártjának felrótt baklövések alatt, melyek számát tréfásan az akkortájban Ozorán állítólag elejtett ezer darab szarvashoz vélte megközelítőleg hasonlítani, de a mi hirlapi kacsának bizonyult, Széchenyi első sorban Horvátországnak az anyaországtól elszakítását, az angol repealnek e fordított utánzását, melyet nem Irland, hanem Anglia kezdeményezne (Kossuthnak Pestmegyénél tett megdöbbentő indítványát), továbbá az illyr mozgalmak elmérgesítését, a kormány békítő eljárásának ellenére, aztán az adó kérdésének olyatén előállítását, mely a kiváltságos osztály megrőkönyítését vonta maga után, List Frigyes elveinek, részben Ausztria ellen intézett felkarolását, mely mozgalomból a védegylet keletkezett, a német vámszövetség (Zollverein) iránt táplált czélzatos rokonszenvet, a fiumei vasútat, melyet csak később és bajjal lehetett helyes irányba terelni, s a régi sérelmi politikának, mely minden haladást megakadályoz, erőszakos megujitását stb. értette. Az Iparegylet ellen, melynek akkor esett meg második országos kiállítása, kifogása nem lehetett, sőt azt szívesen kiegészíté a Gyáralapító társasággal; de igazat kelle adnia Metternichnek is, ki egy nagyjában földművelő országban, minő akkor Magyarország volt, e mozgalmat az első életszükségletek közé nem sorolá: iparvállalatok, gyárak megjönnek önként, mondá, ha órájuk ütni fog. Az ellenzék viszont az országnak gyarmati állapotba sülyesztését, folytonos kiszivattyúzását, elszegényedését panaszlá stb.
A megyéket országszerte a követutasítások és választások tartották izgalomban. Deák, kire az ország szemei függesztve valának s kinek a mult országgyűlések eredményeit a közvélemény osztatlanul tulajdonítá: egy hibát követett el, melyet szerénysége, férfias jelleme, minden sikernek az elvhűséget eleibe tevő igazságszeretete, lélektanilag megmagyaráznak ugyan; de a mely eredményében a hazának kárára vált. Kijelenté előre, hogy követséget csak úgy vállal, ha választói a házi adónak elvállalását s birtokarány szerint viselését elfogadják. Több sem kellett az adózás ellenzőinek. Az alkotmányunk egy szégyenfoltját képező «korteskedés» durva fegyvereivel Zalamegyében megbuktatták az elvet s vele Deákot. Összeszedték aztán magokat Deák hívei, s erőszakot erőszakkal verve vissza, kivívták a vérrel szennyezett győzedelmet; de ezt elfogadni még jobban ellenkezett Deák elveivel, jellemével: ő távol maradott ez országgyűléstől, melynek a hozzákötött nagy reményekhez képest való sikertelenségét legtöbben, s nem ok nélkül ezen sajnos körülménynek tulajdonították.[219] Szilárd elhatározását semmi sem bírta megingatni.
Széchenyinek, ki egy igazságos elvnek meddő elismerésével meg nem elégedve, egyúttal tényleges előbbre lépést, a nemességnek a közterhekben részvételével valami kézzel fogható eredményt is ohajtott elérni, ez élete egyik legizgatottabb, legtevékenyebb korszaka volt. Szerencse nem kisérte, szomorú csalódások vártak reá.
Lipthay Sándor Széchenyi «Műszaki alkotásairól» irt tanulmányához[220] függelékképen közzétette egy nevezetes emlékiratát (deczember 22-én 1843.), mely egy Bécsben felállítandó állandó magyar bizottság tervével foglalkozik, a mely bizottság Magyarország nemzeti és alkotmányos fejlődését tartva szem előtt, az összbirodalommal való szoros kapcsolat megóvása mellett, a közigazgatás rendes menetét legkevésbbé se zavarná, de a közvetlen teendők iránt bizonyos összhangzatos működést s egyelőre a legmagasabb körökben hozna be, s az eddig nagyon is laza támogatását a haladás barátainak olykép biztosítaná, hogy a kormánynak ez irányban teendő javaslatai, az országgyűlésen biztos többségre számíthatnának. Egy ily, csakis tervekkel s előkészületekkel foglalkozó bizottságnak elnökeül Fiquelmont grófot, tagjaiul pedig önnön magán kívül (ki melegen fogná támogatni), Majláth országbirót, Lonovics püspököt, a saját hatáskörében különben meghagyandó kanczellárt, Gervayt, Pipint, Krauset, Apponyit, Szögyényit, Wirknert, Ferstelt s mint tollvivőt Paziazi urakat jelöli ki s ő felsége közvetlen érdeklődése jeléül üléseit okvetlen a Burgban kivánja tartatni stb. Tapogatódzásnak maradt e merész terv is, mely Magyarországon ma is bizonynyal nagy ellenzéssel találkozna.
A Kossuth elleni polemia ez alatt, úgyszólván, soha sem szünetelt; sőt minden alkalommal rést tört s nagyobb és általánosabb mérveket öltött. Személyes ellenszenvig azonban, bár azt mind a két fél barátai és ellenségei eléggé szították, soha sem fokozódott. Kossuth soha nem vonta vissza szavát, mely szerint Széchenyit a legnagyobb magyarnak nevezte el s ragaszkodva saját, merészebb álláspontjához, váltig ismételgeté, hogy a közvitatkozások terén olyan ellenféltől legyőzetni is dicsőség, hozzátéve gyakran, hogy ő csak tanítványának tekinti magát s a tőle tanult elveknek hirdetője, fejlesztője. Ez ellen viszont Széchenyi, saját felelőssége érzetében minduntalan s a leghatározottabban tiltakozott, alkalmazásba véve Kossuth szónoki hasonlatát, az egy guzsalyról orsózott két fonálról, melynek egyike égnek, másika pokolnak visz. «A Pesti Hirlap szerkesztője», – írja többi közt, «Mély számoló tanítványom» feliratú II. czikkében (máj. 13. 1843), – «soha sem vétett ellenem. És ezt felette bánom, mert ha az, mit neki szemére hányok és mindig hányni fogok, csak ebből állana, hogy személyemet bántá meg, személyem ellen vétett, oh akkor boldog volnék és ellene tüstént kiengesztelődve, de soha egy szót se emelek.» Nem őtet bántotta, hanem az ő gonddal ápolt «ültetvényeit» tiporták el ő és társai jóindulatú, de meggondolatlan túlhajtásaikkal. «Nyilatkozatában» pedig, mely a «Wesselényi és Kossuth» czikksorozatot nyomban követé (II., márczius 12. 1843), újra kijelenté, hogy «megtörni» a Pesti Hirlap-pártot, ha bírná is, épen nincs szándékában; mert a hazai erőkkel könnyedén bánni, sőt azokat megtörni senkinek sem szabad. Megmagyarázza egyúttal, «semel pro semper», miként érti ő a «gyanúsítást» s miért fog minden politikai tüneményt, bolygót, lidérczet, sőt valódi csillagot is gyanúsítni, hol erre (nem a személyt, hanem az ügyet tekintve, alapos okot lát s miként követeli maga irányában is ezt a «jótékony» gyanúsítást, azaz kritikát. Nem hiányoztak nyomban, kik őt Macchiavellivel, sőt hogy találóbb legyen, Marattal, Robespierrerel állitották ezért egy vonalba. Felelt erre: Hogy ha valóban nagy kín a hazáért, az emberiségért melegen dobogó kebelnek esetleg tán alacsony, önző czélok gyanújával érintetnie; de bizonynyal százszorta nagyobb kín valakiben bizni, becsületünket, nemzetünk életét valakinek úgyszólván kezeibe letenni s aztán kijátszatni, megcsalatni! – «Surlódjunk ennélfogva», – így végzi e czikkét (Gyanúsítás cz., márczius 19. 1843), – amint politikusok engesztelhetlenül, személyileg ellenben, hol csak lehet, olvadozzunk a legőszintébb barátságra. S csak így lesz elvégre haszna, nem ugyan magunkat, de a közjót tekintve, a sajtó szabadabb mozgalmának.» Az elmésségtől sziporkázó «Vieux temps» czímű czikket pedig (I., II., III. márcz. 30., április 27.) ama sokáig emlékezetben maradt epigrammal fejezte be, hogy ám tessék őtet igazmondásáért meg macskamuzsikáltatni, nem bánja, legfölebb családi predicatumát (Sárvári) Charivari-ra fogja átváltoztatni.[221]
105. SZÖGYÉNYI MARICH LÁSZLÓ.
(Eybl egykorú metszete után. Országos Képtár.)
Nem hagyhatjuk betöltetlen a hézagot, mely e könyvben Széchenyi nagy fináncztervének csak felületes megemlítéséből támadna. Siker bár nem koszorúzta, kötelességünknek tartjuk azt legalább főbb vonalaiban kissé behatóbban is megismertetni. Az első hét czikke (I-VII. Jelenkor, junius 8., augusztus 17. 1843) «Adó» czím alatt inkább általánosságban mozog. Magával az adófizetés, illetőleg államadóság eszméjével igyekszik honfitársait megbarátkoztatni, mint oly legszentebb polgári kötelesség teljesítésével, melynek mulasztása szégyen és gyalázat. Ő maga föltétlenül mindenre reá áll. Fizet a domesticába, a bellicába,[222] külön, keverten, a mint tetszik. Sőt egy oly üdvös köteléket lát a közös adózásnak még súlyossá, aggasztóvá, tűrhetlenné váló terhében is, melyet nem pótolhat semmi más, hogy a polgárokat egy összetartó phalanxba szorítsa, mint egy testet és egy lelket együvé.[223] Most tettleg oly nyomorult helyzetben vagyunk, hogy nemcsak miniszteri vagy országgyűlési, de még vármegyei felelősséget se vagyunk képesek magunknak biztosítni. (?) Az egyesítő kapcsot, úgymond, ne keressük távol, az nagyon közel van, hisz az nem egyéb, «mint az aránylag mindenki által egyenlőn viselt s ehhez képest mindenkit egyenlőn érdeklő közadó». Ez előtte éppen oly ízletes és kivánatos, mint ízetlen, rideg és gyűlöletes a mostani minden «egyesítő» nélküli nyomorú Sybarita-állapot. (I.) Ezer bajaink főokát e kettőben látja: 1-ör nincs az ország investitionális tőkével ellátva; egy a természettől pazar kézzel megajándékozott uradalomhoz hasonlít, mely mitsem jövedelmez; 2-or bármily jó törvényekkel bírjunk, nincs azoknak elég sanctiója. «Én a középszerűt, és annál erősebben az aljast egyáltalában soha be nem fogadtam politikai szótáromba s valamint nemzeti jövendőnk, fényünk és nagyságunk fölött soha sem fogok alkudozni de egy hajszálnyit is (!), úgy szabadsági és nemzetiségi surrogatumok, bármily szédítők volnának is, azok sem fogják soha is kielégítni keblem szomját.» (II.) Politikájának alapja: «Egyenlő jogok, egyenlő terhek». De ezt erőszakos felforgatás, véres revolutio nélkül akarja nálunk, nem úgy, mint más nemzeteknél történt, keresztül vinni. «Legyünk», – úgymond, – «ha szabadok akarunk lenni, mindenek előtt méltányosak.» S azért valamint az ő adózási készsége nem vár s nem érdemel tapsot, úgy viszont azokra sem vet gáncsot, a kik e körül kissé vonakodóbbak. (III.) S így rátér a kecsegtetés, a rábeszélés terére, ellentétben a divatba jött erőltetéssel s fenyegetéssel. «Túlcsigázott, koczkára bocsátott áldozatokra, melyek a nemzet csontvelején ütnének csorbát, most áldott béke idején szükségünk nincs; hanem csak olyanokra, melyeket a honi test egészségileg elbír». (V.) Fölveti a kérdést a modorra nézve, hogy mit kellett volna tenni annak, a kit megfizetnek, hogy az adót országszerte megbuktassa? s felel: mindazt, a mit Kossuth és társai közélet és társadalom terén elkövettek. (VI.) Végre (VII.) az akkor egyedüli tekintélyre, Fényes Elekre támaszkodva, Magyarország 4894 □ mérföld területén 62.398,500 hold földet (á 1200 □ öl) vesz fel, melyre két-két garas telekdíjat vetve ki, az ország rendelkezésére 6.239,850 frt évi bevétel állana. Ezen összegnek alapul vételéhez a következő óvatos föltételeket köti: 1. Ne örökre kösse le magát az ország, hanem bizonyos amortisationális idő tartamára. 2. Az egybegyűlendő summa semmi másra ne szolgáljon, mint Magyarország szellemi és anyagi kifejtésére. 3. Hová fordíttassék s miként, az egyedül s mindig az egyetemes törvényhozás intézze el, akár közvetlen maga, akár közvetve megbizottjai által. 4. Kezelje Budapesten egy országos kincstári hivatal. 5. Számadás az országgyűlés elé terjesztessék. Tehát kerek szám 5.000,000 frttal, mely egy 4%-ra felveendő nagyobb kölcsönnek biztosítéka lenne, óhajtotta megkezdeni a magyar állam talpra állítását. «Száz millió pengő forint», – így kiált fel, – «de okosan kezelve, mily óriási erő!» Előadván fővonásokban tervének lényegét, az alkalmazáshoz érkezve czímet változtat s «Két garas» felirattal folytatja, részletekre is kiterjedő értekezését. «Megbír-e az ország általán véve holdanként két garas telekdíjat?» Megmagyarázza, hogy ezt átlagnak veszi, mely hol sok, hol kevés volna, de egymást aránylag kiegyenlíti. «Számos évek óta», – mond, – «hordom keblemben a vágyat, bár tudnám osztálysorsosimat (értve a nagybirtokosokat) feleszmélésre bírni s velük azon köztársasági örömeket megízleltetni (hogy t. i. csak nemzeti becsület, nemzeti virágzás alapján élvezhetnék az élet bármily örömeit), melyek után hiába eseng a csak saját érdekét bálványozó egyén, vagy külön érdekek által szétbonczolt nép» stb. (II.) Különben az ő «tervének egész egybefoglalata» sokkal több elsőségben részesít, mint mennyi teherrel járna, mert szegény adósoknak nyújt segítséget, megmenteni, a mi még megmenthető, kiragadni az uzsora körmei közül a birtokos osztályt s olcsó hitel útján nagyobb beruházásokra, s jövedelmei fokozására képesítni. «Se írói, se szónoklati pálmát nem követelek, de egyedül hű hazai érzés egész kincsem». «Vágyaim egybevonatja: kövessünk el mindent, hogy vérünk nemcsak ne bukjék, de díszteljes nemzetté viruljon fel». (IV.) Kiterjeszkedik a másoktól javasolt közvetett adók többféle nemeire, melyeket részint kivihetetleneknek, részint jelentékteleneknek, vagy pedig, mint a papi javak államosítását, magasabb érdekekbe ütközőknek talál. Elismeri, hogy tervének kivitele számtalan nehézségekbe ütközik. Legnagyobb ellenvetés a kataszter nem léte s így a kivetési kulcs bizonytalansága volt, mely hiány pótlása, roppant költség- és időveszteség miatt, szinte lehetetlennek látszott. Széchenyi ez akadálytól sem rettent vissza, mely egykor Francziaországban Napoleon vasakaratát is megakasztá, ki minisztereinek, mikor ily nagy művelet, egy országos földkataszter rögtönzését lehetetlennek állíták, egy kategorikus «alors je le veux» (úgy hát én akarom) parancsszavával válaszolt. Széchenyi Somogymegye példáját hozá fel, hol ő birtokos, édes atyja pedig főispán volt s mely még a nemesi subsidiumokra mindenkit kielégítő kulcsot tudott kitalálni (1806). De különben az e czélra megkivántató legfölebb ötven millió pengő forintot is a rendelkezésünkre álló tőkéből kiszakíthatónak hitte.[224] Akarjon csak fizetni, mond, a nemzet, a többi okkal-móddal ki fog egyenlíttetni s hazánk valódi emancipatiója nem várt felvirulása meg lesz kezdve a nélkül, hogy csak egyetlen fiának is elpusztulását vonná maga után stb. Nem marad adós a kezelésre vonatkozó részletes kimutatásokkal sem, 1844-től 1870-ig 35 évre terjedő tabellákkal, a mikor a fölvett 100 millió teljesen törlesztve lett volna. Fölkér mindenkit nézeteinek, terveinek szigorú, beható birálására, első sorban magát a kormányt, melynek támogatásáról az akkori viszonyok közt, semmikép sem lehetett biztosítva. Publicistáink Kossuthtal élükön nem vonták meg a tervtől lehető legjobb akarattal legmelegebb érdeklődésüket; mind a mellett Széchenyi méltán panaszolja, hogy Magyarországban nincs még jól megállapodott közvélemény és hogy nem is létezik egy compact párt. (XII.) Ily nagy dolgokra valóban készületlenek voltunk![225]
106. LONOVICS JÓZSEF.
(Ehrenreich egykorú metszete után. Országos Képtár.)
További fejtegetéseiben szándékos hallgatással mellőzi az eszközlésbe veendő országos munkálatok sorrendét, sőt felsorolásukat is, jól tudva, hogy ezek iránt mennyire szét fognának azonnal ágazni a vélemények s óhajtások. Csak mellesleg emlegeti a fiumei vasútat és kikötőt, mint nem legelsőt a teendők között; az országos földhitelintézetet is, – mely még oly sokáig váratott magára, – inkább a sorok közt hagyva olvastatni. Mindezeket, majd ha annyira érik a dolog, a kiküldendő országos választmányra bízta.[226]
Írt azután Széchenyi «Magyarország kiváltságos lakosaihoz» czímzett két Nyilt levelet; az elsőt és terjedelmesebbet Czenkről ápril 13-án 1844 keltezve, melyben még mindig csak általánosságokban mozogva, magára a fizetési elvre fektet minden súlyt; a másodikat, részletekben is bővelkedőt, Pestről julius 6-dikán 1844. Az elsőben még nagy reményeket köt az együtt ülő országgyűléshez, mely a javaslat előleges tárgyalása végett egy országos választmányt is nevezett már ki.[227] Az eredetileg kért két garast (holdanként) azonban már felére, egy garasra szállítva le, a bejövendő összeget csak mintegy három millióval irányozza elő, nehogy «Curtiusi önfeláldozást» látszassék honfitársaitól várni; megérinti azonban, mint sürgős feladatokat, korlátlan vizeink szabályozását, négy vagy öt reáltanodát, s közlekedési ügyünk rendezését átalános egységes terv szerint. «Istenemre esküszöm», – mond meleg pathoszszal, – «hű lelkületem s hazafiságom szeplőtlenségét e hazában fejedelemtől lefelé az utolsó ügyefogyottig, kétségbe hozni senkinek sincs joga.» – «Ti pedig, kik élni fogtok, mikor én már nem leszek többé, kiket soha tévútra nem vezettem, sőt elég lelkülettel bírtam, néha még útatokba is állani, fogadjátok e sorokat rokonkebellel s hajoljatok tanácsomra; ha pedig nem, emlékezzetek meg legalább őszinte szavaimra, – adja Isten, hogy ne legyen későn!»
A második nyilt levélnek lényeges tartalmát a már működő országos választmányhoz benyújtott előterjesztése (mondjuk exposéja) képezte, melynek már részletekre is, nagy discretióval kiterjedő, összesen tíz pontjait, kellő rövidséggel ide kell iktatnunk. Ezek tulajdon szavaival: I. Két vagy három millióra rugó mindenkor kész cassa, vagyis disponibilis pénz. II. Budapestnek árvíztőli megóvása s minden módoni kifejtése. III. Budapestből kiindulva 4-6 közlekedési sugár az ország határaig. IV. Az aldunai munkák folytatása s bevégzése. V. A magyar tengerpart. VI. Öt reáltanoda. VII. Lónevelés. VIII. Vizek szabályozása. IX. Megfizetése annak, mivel tartozunk.[228] X. Ápolása minden megkezdettnek, vagy fennállónak, a mi nem emelkedhetik virágzó létre.[229] Mintegy másodsorban kiterjeszkedik némely irányelvekre s fölveti a kérdést, vajjon nem kellene-e a jobbágyság örökváltságának elősegélésére és a nagyobb-kisebb földbirtokosok gyámolitására is gondolni?
Mielőtt az országgyűlésre felment volna, élénk részt vett a fővárosi mozgalmakban. Rendetlenség, visszaélések harapództak el a közpénzek kezelése körül: ezek megszüntetésére külön ellenőrző bizottságot indítványozott, melynek maga is tagja lett. Érdeklődött a városi közigazgatás minden ága, a tömérdek intézetek belügyei iránt, melyek érdekeit szóval, tettel s többnyire anyagi áldozatokkal is előmozdítani igyekezett. Érvényesítette befolyását a követutasitásoknál s végre a választásoknál. A kormány ezúttal meg akarta előzni szabadelvűségben az országos rendeket, s a helyhatóságoknak szabad elhatározására bízta, hogy az eddigi divattól eltérve, nem a választott polgárság testülete által, melynek Széchenyi is tagja volt, hanem a polgárság tágabb köréből számosabb választók hozzájárulásával is válaszsza országgyűlési képviselőit. Így legalább eleje vétetett azon szemrehányásnak, hogy a városi követek csak a tanács küldöttei és a polgárság érdekeit nem képviselik. Egy féllépés volt ez is előbbre: Széchenyi az ő sikerei közé számította azt, biztos kilátással vigasztalva magát s a legszebb alkotmányos joggal most először élő (52) új választókat a nemsokára nyerendő szélesebb hatáskörre is. A választói jognak a tömegekre is kiható szélesbítését azonban s az ez irányban a lakosság körében nyomban megindult izgatást nem helyeslé, sőt ellene foglalt állást.[230]
1843-44-iki országgyűlés. Királyi előadások. Klauzál. Szentkirályi. Széchenyi beszédei. Telekdíja (pénzügyi terve). Vallás ügy. Évenkénti országgyűlés. Horvátországi ügyek (aug. 18.). Kerületi napló. (Sajtószabadság). Városok. Büntető jog. Sz. indítványai Pest megyénél.
AZ ORSZÁGGYŰLÉS a kitűzött időben, 1843 május 18-ikán megnyittatott; Ferdinánd király és a királyné ő felségeik még az nap délután Bécsből, a 16 nemzeti zászlóval és egy sárga-feketével ékesített «Wien» gőzhajóval megérkezvén, másnap az országos küldöttségek által üdvözöltettek; 20-ikán pedig a király szokott ünnepélyességgel felolvasta latin trónbeszédét s átadatta pecsét alatt Kopácsy primás kezébe a királyi előadásokat.[231]
A királyi előadások iránt ezúttal már Széchenyi is megkérdeztetett, de, sajnálatára, az általa javasolt polytechnicum a sorrendbe fel nem vétetett. A kormány programmja Szögyényi aláírásával a következő nyolcz pontokra szorítkozott:
I. Az utóbbi országgyűlés által kiküldött választmányok munkálatai. (Ezek a katona-élelmezés és szállásolás, a Duna és egyéb folyamok szabályozása és a büntető s javító rendszer kidolgozásával voltak megbízva.)
II. A megyékben tapasztalt választási (korteskedési) kihágások fékezése, hivatkozással régibb törvényekre is.
III. Szabad királyi városok szavazatának megadása, addig is, míg maga az országgyűlés rendeztetni fog.
IV. A közlekedési ügy rendezése s egy e czélra szükséges pénzalap teremtése.
V. Hiteltörvények. (1836: XV. tvczikk tovább fejlesztése.) Olcsó tőkék beszerzése a földmívelés emelésére. VI. Földhitelintézet. Hivatkozással az 1840: XXI. tvcz. 19. és 20. §-ára.
VII. A pozsonyi házbirtokosok kárpótoltatása az eddig ingyen adott országgyűlési szállásokért.
VIII. Ismét szokás szerint a kincstári előlegek visszatérítése, melyek immár 488,566 frt p. p. és 24,313 frt v. cz. «nevezetes» összegre növekedtek fel.
Mindezekben, melyek fontossága első tekintetre is elég szembeötlő, a kormány óvatosan kerüli bárminemű positiv javaslatok melléklését, mi a mai fogalmak szerint nemcsak joga, de kötelessége is lett volna; hanem mindenütt áttolja az egybegyűlt rendekre a kezdeményezés jogát és felelősségét, azzal a formaszerű utalással, hogy a legczélszerűbb, leginkább megfelelő módokról és eszközökről ők gondoskodjanak s javaslataikat ő felsége eleibe terjeszszék.
Deák távolléte átalában országos csapásnak ismertetett el s minden párt vetélkedett e feletti sajnálatának s a távollevő iránti tiszteletének igazan megható kifejezéseiben.
Az első napokban természetesen régi országgyűléseink ama tengeri kigyója, az «Előleges sérelmek» s ezeknek a királyi előadások fölvétele előtt leendő orvoslása merült ismét fel. Klauzál azonban egy remek felirati javaslattal, melyet szívhez és észhez szóló szép beszéddel támogatott, mindjárt kezdetben szélesebb, hogy úgy mondjam, parlamenti mederbe tudta terelni a discussiókat.[232]
Ő volt most Szentkirályival mintegy osztozva dicsőségben és felelősségben az ellenzék vezére. Ez utóbbinak leginkább kérlelhetetlen logikáját rettegték. Mind két részről kitünő szónokok, nagy tehetségek léptek ki a síkra.
106. KLAUZÁL GÁBOR.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Széchenyi a főrendiház üléstermében baloldalról foglalt helyet, hol akkor a kormánypártiak ültek. Pártértekezleteiken, Keglevics gróf lakásán, kezdettől fogva megjelent, sőt a szót is vitte. Mindjárt az első ülésben határozottan a kormány emberének vallotta magát s kijelenté, hogy mindenekelőtt a karzatok fékezését fogja követelni, azután pedig az alsóház kezdeményezése ellenében a felsőház beavatkozását már az előkészítő bizottsági munkálatokba is. Kiviszi e körben az ősiség a változtatását» is. Az adó a megyékben, főleg a Deák ellen irányuló mozgalom folytán, megbukván, Széchenyi a közös teherviselés elvének más, kerülő úton tovább fejlesztésére s egyúttal egy országos alapnak a kezelés felelősségével megteremtésére újabb terveket készít s actiót indít, mely úgy az országgyűlésen, mint a megyékben visszhangot gerjeszt ugyan, de sikert utóvégre sem fog aratni.
A teremtendő országos alap iránt igen sokfelé ágaztak a vélemények.[233] Széchenyi, kinek e napokban egy angol ház ötven milliónyi kölcsönt öt százalékra helyezett kilátásba, első felszólalásakor már szóba hozta tervét, kiváltsággal bírván ő különben is beszédközben a napirendtől egészen távol eső bármely kérdésnek amúgy mellesleg megpendítésére és saját szempontjából megvilágítására. Valamely meglepetésre hallgatósága mindig számíthatott: örvendett, ha ez reá kellemes, megbocsátott akkor még, ha kellemetlen hatással volt.
Ime julius 10-én a felirat tárgyaltatván, egy visszapillantást vet az 1825-ik évre, mely idő óta azt a helyet a felsőházban elfoglalja. «Az utolsó tizennyolcz év lefolyása alatt», úgymond, «mennyit ültünk , mennyit munkálkodtunk, mennyit izzadtunk és mennyi eszme, mennyi vállalat keletkezett! De másrészről, ha fontolóra veszem, mily nyomorult eredményeket vívtunk mindamellett ki: valóban azt kell kérdeznem magamtól: van-e haszna alkotmányos létünknek, vagy legalább a mi magyar constitutiónknak?» Hátramaradásunk okait vizsgálva, azt találja, hogy «semmire sincs elég pénzünk és semmire sincs elég időnk. Az elsőről most nem beszélek, de legközelebb újságlapok útján fogok közzé tenni valamit, méltóztassanak azt figyelemmel elolvasni és lesz pénzünk elegendő; az ügyet addig is gratiájokba ajánlom. Mi pedig az időt illeti, ebből alkalmasint azért fogyunk ki rendszerint, mert felette ingerlékenyek levén, néha oly tárgy körül is, mely erre nem érdemes, kelletén túl sok puskaport szoktunk ellődözni s aztán meg – igen bőbeszédűek vagyunk.» Hozzáteszi rögtön, hogy ő nem becsmérli ezt a bőbeszédűséget, mert hisz akkor önnön magát is becsmérelnie kellene; s végül semmi súlyt sem fektetve arra, hogy az adresse magában, vagy a sérelmekkel együtt, junctim, vagy egy nappal előtte avagy utána megy-e fel, pártolja a rendek felirati javaslatát.
Az indítvány, melynek itt mintegy reklamot akart csinálni, a legközelebbről érdekelteket akarván a fizetés eszméjével megbarátkoztatni, az 1843. év június 8-tól kezdve azon év végeig a Jelenkor hasábjain jelent meg harminczegy czikkben.[234]
Széchenyi e tervbe valósággal szerelmes volt, s utolsó czikkében is (decz. 24-én) Montecuccolinak a pénzre vonatkozó ismeretes mondására hivatkozva, kijelenté, hogy egyedül ennek elfogadásában látna módot «vérünk illő s tartósan gyarapodandó jobbléte talpkövének letételére». A Pesti Hirlap nem törődve Széchenyi folytonos szemrehányásaival, miszerint az ő híveinek zaklató, ijesztgető, erőltető modora buktatta meg az adót s hogy többnyire olyanok ügyködtek ily irányban, a kik maguk tényleg nem adóztak volna, nemes önmegtagadással felkarolta az indítványt. Ez idő alatt némi közeledés is történt a két nagy ellenfél, Széchenyi és Kossuth között, mely azonban, mint látni fogjuk, nem örök békére, hanem csak ideiglenes fegyverszünetre vezetett. Kiemeljük az indítványnak, mely hozzávetőleges számítás szerint évi hat millió s néhány százezer forintot volt az ország rendelkezésére bocsátandó, ama főérveit, melyekkel a birtokos osztályt ily teher elvállalására, mint mondá, «betű szerint csábítani» akarta. Föltételei dióhéjba szorítva, ezek valának: 1. Ne örökre, csak ideiglenesen vállaljuk el a terhet (tudniillik amortisatióra). 2. Csak Magyarország anyagi és szellemi felvirágzására fordíttassék. 3. Erről a törvényhozás határozzon. 4. Egy országos kincstár legyen Budapesten. 5. Számadás terjesztessék az országgyűlés elébe.
Terve iránti nagy előszeretete daczára nem hallgatja el ezúttal sem (a XVIII-dik cz.), hogy «gyökeresb gyógyszerét bajainknak nem ismeri, mint a nemességnek a közterhekben, így vagy úgy, részvételét». Kész volt tehát, saját eszméiről lemondva, bármely más módhoz is hozzájárulni, melylyel a kitűzött nagy czél: egyenlő jogok, egyenlő terhek «biztosabban elérhető lett volna.»
Egyik formai akadály, a melyre Széchenyi nem számított, az alsóháznak sokak által vitatott kezdeményezési joga volt. Ennek kizárólagossága ellen, úgy saját, mint a főrendiház vele született jogaira való féltékenységből, mindig felszólalt s óvást tett. Julius 12-dikén tett is ily szellemben egy indítványt, hogy ne kerületi, hanem országos választmány, melyben a felső tábla is részt vesz, bízassék meg az ország anyagi jólétét oly közelről érdeklő ügyekben, minő p. o. az ősiség, ezen «tengelye az ő politikájának», az országos bank vagy hitelintézet s főleg az alakítandó országos pénztár stb. Eötvössel és Teleki Lászlóval gyűlt meg e tárgyalásnál a baja. Az előbbit így apostrophálja: «Tettem-e a hazára nézve valaha rossz indítványt? Megmondám (az előző országgyűlésen), a váltótörvény hiányos. Azt felelték: nem kell akadályozni, nehezíteni. Tudnivalókép elég sokan orrvérfolyást kaptak tőle! A jó tanácsot sokan akkor fogadják el, mikor már késő. A gőzt szaporítni nem kivánom; úgy is van elég». Aztán Telekihez fordulva, ki a főrendek időelőtti beavatkozását Häferlguckereinak nevezte, így folytatja: «Húsz év előtt az én tisztelt barátom még nagyon fiatal volt, mit csak irigyelhetek tőle; már akkor is előre tudtam, hogy le fog győzni de, hogy első indítványomat oly keményen megtámadja, azt még sem vártam voltam tőle». Beszéde közben akkori szokás szerint, megjelent egy alsóházi küldöttség s félbeszakítá a tárgyalást. Ennek eltávoztával fölvéve újra a fonalat, a maga részére vonja a nevetőket, a fazékba pislogás ellenében «szimandli» névvel illetve viszont azokat, a kik meg mindenbe beleegyeznek, mit a másik tűzhelynél (t. i. az alsóháznál) főznek ki s ott róluk nélkülök határoznak el. Ott volt a grófnak két mostoha fia is, Zichy Alfréd és Ottó grófok. Amaz mellette, ez szinte ledér hangon az Üdvleldére tréfálódzva, ellene tört lándzsát. A tárgyalás másnap is 13-dikán folytattatott s Széchenyi kijelenté, hogy azért tette az indítványt, mert a haladásnak, még pedig a «szapora haladásnak» az embere, s mert viszont az elhamarkodásnak a főrendek későbbi vetójában elegendő ellenszerét nem látja; de mindazáltal nagy súlyt nem fektet reá: ha elfogadják, jó, ha nem, hát azt se bánja. Ez a vita tehát a szenvedély «gőze» nélkül folyt le, s több pro és contra nyilatkozatok után a nádor Széchenyi mellett, t. i. a főrendek beleavatkozása (Országos választmány) mellett, mondá ki a többséget.
Az 1843/44-diki országgyűlés, az utolsó, melyben Széchenyi, mint a főrendiház tagja vett részt, csekély anyagi eredménye daczára a megpendített eszmék és indítványok által emlékezetessé vált. Különösen Széchenyit folytonos, lázas izgatottságban tartá. Azért nem tehetjük, hogy nevezetesebb mozzanatait s azokban Széchenyi buzgó részvételét tudomásul ne vegyük.
A vallás ügye, vagyis a vegyes házasságok kérdése tartotta akkor lázas izgatottságban az országot. A katholikus papok, Rómából nyert utasítás folytán, megtagadták az áldást ily házasoktól, hacsak a felek térítvényt nem adtak a gyermekeknek kath. hitben leendő neveltetésükről. A megyék sérelmet láttak ebben s egy régi törvényt, mely a vallásháborgatók, templomfoglalók stb. erőszakosságaira súlyos büntetést szabott (1647: XIV. törvényczikk) alkalmaztak a plébánosokra, kiket birói végrehajtásokkal – s aztán felsőbbségeikre, magára a primásra, kiket honárulási vádakkal s hivatal- és jószágvesztéssel fenyegettek. A világi és egyházi hatalom korlátainak felismerése s hatáskörüknek szétválasztása még igen kevés világos agyban derengett. Örök emlékül maradt fenn, de akkor nagy megdöbbenést szült az egy Wurda kanonok, győri káptalan követének férfias, korát nagyban megelőző, igazán apostoli felszólalása.[235] Széchenyi maga, e nagy problemával tüzetesen nem foglalkozott; mikor pedig a papi javak államosítása tervéről értesűlt, azt, mint a forradalmi szellem egy veszélyes nyilvánulását felháborodással fogadta. De különben valahányszor a nálunk oly sok időt elrabló s kedélyt mérgesítő úgynevezett «vallásügy» szóba jött, mindig határozottan szabadelvű, sok tekintetben korát megelőző álláspontot foglalt el. Így julius 11-én is, «a kereszténység tiszta szellemében», nemcsak szóval, de tettleg is türelmes akarván lenni, a föltétlen «reciprocitás» mellett nyilatkozott s kijelenté, hogy bármi azon innen marad, őt kielégíteni nem fogja. A leiratot, bár az sokaknak nem tetszett, dicséretekkel halmozza: a népek, úgymond, akkor lesznek boldogok, mikor a philosophia fog ülni a kormányon s lelkesíteni fogja a fejedelmeket. Megalkudva egyelőre a palliativákkal, bízik «az emberi nem perfectibilitásában» (ugyanezt hírdette más alkalommal Kossuth) s bízik végre az időnek mindent «elrendelő» (megérlelő) hatalmában stb. Szeptember 5-dikén a reversálisok kérdésében hosszabb beszédet tartván, a «sola salvifica» gyűlöletes értelmezése ellen tiltakozik, s hozzá teszi, hogy: minden ember a maga útján küzdjön magasb lények felé és hogy oly nagy kábultságok, minő az, hogy csak egyetlen ösvényen lehetne Istenhez eljutni, idő multával bizonynyal rectificáltatni fognak. Elvben nem kárhoztatja a «proselytacsinálást», mely ellen oly nagy volt akkor a méltatlankodás, mert hisz természetesnek találja, hogy az, a kinek erős meggyőződése van, másokat is ahhoz csatolni kiván; – a törvényhozás ebben szerinte csak annyit tehet, hogy az ne történjék más hitűek megbotránkozására, ne a közállomány sociális kötelékeinek tágításával, megsértésével stb. Ugyanez a szellem lengi át az «átmenet» kérdésében tett hosszasabb nyilatkozatát. (Szept. 6., 7.)
Kedvencz themája van (máj. 19.), mikor az évenkénti országgyűlés ügye tárgyaltatik: «Sur mon beau dire.»[236] Sokan úgy fogták fel, hogy évenként követválasztás is lesz s a mellett még a követutasítási rendszert is fenn akarták tartani, mely ellen alkalmilag még a nádornak is kifogásai voltak. Széchenyi a munka folytonosságát tartotta legfontosabbnak s találó hasonlattal jó műhelynek (gute Werkstätte) nevezé azt. Rámutat arra a circulus vitiosusra, melyben haladási kérdéseink körül forgolódunk. Emeljük magunkhoz a népet; felelet: előbb nevelni kell. Tehát, emeljük a népnevelést; felelet: még nem vagyunk arra megérve. Nem akarunk a vízbe menni, míg úszni nem tudunk. Ráutal a sietős munkára, mikor az országgyűlés végén kifogyunk az időből, s aztán mint a katona, ha rajta ütnek, főtelen is lenyeli az étkét, elhamarkodjuk a dolgot, (p. o. a váltótörvény) stb. Végre sürgeti, mint minden alkalommal, az országgyűlésnek az ország központján, Pesten, tartását, melyhez még az országgyűlés elején egy beszédében (jul. 13.) azt a tréfás bunkót veté hozzá, hogy a pozsonyi országgyűlés költségeit pedig fizesse az, kinek kényelme végett van, t. i. a kormány! Ugyanez alkalommal, mint régi katona, védelmére kelt a kétfejű sasnak is, melyre b. Mesnil valami rossz élczet mondott, kinek különben is túlzásait nem vakmerőségnek, hanem merő vakságnak bélyegzi.
Legnagyobb fokra hágott az ingerültség, a hányszor Horvátország viszonya az anyaországhoz s ezzel kapcsolatban a magyar nyelv került napirendre. A horvát követek, mindig féltékenyebbé válva országuk autonomiája iránt, az országos ülésekben utasításaikra hivatkozva latinul szólaltak fel, bár tudva volt róluk, minek a kerületi ülésekben elég bizonyítékait is szolgáltatták, hogy a magyar nyelvet tökéletesen bírják. A követek tábláján, kik viszont a tanácskozási nyelv meghatározását sarkalatos jogaik közé számították, hallatlan felindulás támadt e miatt, s a hevesebbek féket vesztve, egymással s a mindig zajongó ifjusággal, mérges kifakadásokban vetélkedtek. Nem akarták őket meghallgatni. Hasztalan erőlködtek a legnépszerűbb szabadelvűek, különösen Klauzál, sőt még Perczel és Beöthy is, némi csendet eszközölni. Az elnök Szerencsy personális régi érdemeit, hazafiságát, minden tekintélyét latba veté, de végre kénytelen volt a végzést, mely tanácskozási nyelvül a magyart minden egyéb nyelv kizárásával állapítá meg, kimondani, hozzátéve, hogy ő ezt se törvényesnek, se tanácsosnak nem tartja. (1843 június 20.) A főrendiháznál természetesen sokkal csendesebben folytak e viták. Széchenyinek aug. 18-án mondott beszédéből, mely mint történelmi visszapillantás is felette érdekes, legyen szabad nehány jellemző helyet kiemelnem. «Valami 15 évvel ezelőtt, úgymond, Horvátországban megfordulván, örömmel tapasztaltam, mennyire iparkodtak az ottani lakosok nemzetünk nyelvét sajátukká tenni, nemzeti öltözetünket viselni, úgy hogy köztük szinte versenygés volt, ki haladhatna ebben előbbre, a gyermekek ambitiót találtak abban, hogy magyarul tanuljanak. Több magyar városokban, jelesen Szombathelyen, alig lehetett lakást kapni, úgy tódultak oda a horvát ifjak, csak azért, hogy a magyar nyelvet megtanulhassák. Ha azt az időt összehasonlítjuk a maival, midőn már oly közel voltunk a czélhoz, mely nem az, hogy nemzetiségünket erővel terjeszszük, hanem, hogy nyájassággal s értelmi felsőbbséggel mind többeket a magunk családjába olvaszszunk, – halálos epedés fog el; úgy látjuk, most hátrább estünk, mint valaha voltunk.» Vizsgálva ezen reactiónak okát,[237] megengedi, hogy a nemzet összevéve oly lépést soha sem tett, melyből valami ellenségeskedés magyarázható volna a horvát nemzet irányában; de másrészt kérdi: hát a horvát nemzet, mint nemzet, minő méltatlanságot követett el? Mi egyesek tettei után hevülünk fel ők is egyesek tettei után jönnek ingerültségbe. Valamint mink, úgy ők is nem igazságos birák, mit a dolog természetéből folyónak hisz. – «Én, mint magyar, soha többet kivánni nem fogok, mint hogy azon kapocs mely minket a szláv és horvát nemzetiségekhez köt, legyen magyar és szeretném ennek ünnepét megülni. Mint régi katona több csatákban voltam együtt a horvátokkal, mint barátok harczoltunk s mint barátok vigadtunk együtt a győzelem után ruházatban, s minden legkisebb árnyéklatban – ide értve municipális és nemzetiségi tendentiáikat – soha sem háborgatnám őket, valamint szeretném, hogy minket is soha senki ne háborgatna stb. Csatlakozik b. Eötvöshez, kinek ezen és sok más tekintetben (többek közt a vallásügyben) elfogulatlan s államférfiúi magaslaton álló nézetei, sokszor egyik fél által sem ismerve fel, egy-egy fénysugárként világítottak be az akkori politikai látkörökbe.[238]
107. SZERENCSY ISTVÁN.
(Ehrenreich metszete után. Országos Képtár.)
Nov. 23-án a kerületi napló kinyomatása, melyet az alsóház kívánt, jött a főrendek elébe, kiket az csak közvetve érdekelt.
A sajtószabadságot, mondá ez alkalommal merő ellentétben Metternich ismeretes nézeteivel, a lehető legnagyobb jónak tartja, és csak azt bánja, hogy nem minden nemzet, és talán a magyar sem érett meg igazán a sajtószabadságra, de bizonynyal meg fog érni maga a sajtószabadság által, mely az ejtett sebeket meg is tudja gyógyítani. Bevallja – mi bizonynyal paradoxnak látszik – hogy ha p. o. az erős ellenzéki gr. Teleki László felhívására vagy szellemidézésére az a kormány az országgyűlésen és a megyékben egyszerre többségbe jutna, úgy ő is rettegne ismét az alkotmányért és nemzetiségért; s azért örvend, hogy míg van idő, oly loyális kormánynyal van dolgunk, melylyel meg lehet élni, mert az országgyűlés elé terjesztett kir. előadások után ítélve is, lehet vele egyezkedni. (!)
A városi kérdésben, melynek megoldását törvényes szavazataiknak megadásával az előtt oly nyugtalanúl sürgette, s mely a királyi előadásokban is helyet foglalt, kész volt a Rendekkel megalkudni az iránt, hogy a városok belszerkezetének átalakításával (függetlenség a kamarától, és valódi képviselet) kell azt egybekötni (febr. 29. 1844.). Eötvös soha sem tudott ily igazságtalan elodázásba bele nyugodni. E kérdés újra szóba hozatván, Széchenyi többek közt a rendőrség hatóságának a nemesekre is kiterjesztését melegen pártolja. «Ha rendbontó vagyok, csípjenek el s büntessenek mint akárki mást, a pergamen, mit csak pirulással említek, ne védhessen.» Felhozza ez alkalommal az akkor divatban volt Ludas Matyi színdarabot, a Döbrögi-féle apró kényurakat. «Ha azt akarjuk, hogy itt kereskedés és gyárak felvirágozzanak, hogy capitálisták nálunk üssék fel sátraikat, akkor teljes biztosság legyen, s a legalacsonyabb állású ember, ki véres verítékkel dolgozik, senki kegyelmére ne szorúljon, s benne azon öntudat éljen, hogy ő is meg van híva a szabadsághoz, olyan polgár mint bárki más.» (Márcz. 12.) Máskor Delamottenak válaszolva hangsúlyozza, hogy mi t. i. a reform emberei nem akarunk «ad normam provinciarum» kormányoztatni, de épen azért, mert alkotmányosan magunk akarunk rendezkedni, magunknak kell tenni azt, mit az idő hatalma, vagy más hatalom, végbe fogna vinni és végbe visz minden esetre! (Szinte a Kossuth «Nélkületek, sőt ellenetek» mottót véljük hallani, más irányba fordítva.) Hozzá teszi aztán, hogy mi előttünk nem tabula rasa áll, hanem egy 800 éves épületnek falai előtt állunk (Metternich szavajárása), melyeket egyszerre eldönteni nem lehet, csak lépcsőnként stb.
Az országos választmányra nézve, mely az ő legfontosabb indítványát, egy országos alap teremtését (l. Adó és két garas) volt tárgyalandó, azon óhajtását fejezé ki, hogy ne a vox populi által vezettesse magát, hanem inkább ő adjon a vox populinak irányt, mert, mint naiv őszinteséggel hozzá tevé, p. o. e teremben (főrendeknél!) nincs tíz percent, a ki tudná «mi a ménkű lehet az a bank», melyet pedig 35 megye, mint mondaték, utasításul adott! Tovább tréfálódzva, bedugatni óhajtaná mindazon «hátulsó ajtócskákat», melyeken át a fizetni semmikép sem akarók, kimenekülni szoktak. Egyik: maj d ha pénzünk lesz; másik előbb a közbenső vámsorompókat kell ledönteni; harmadik: felelősség, «hova, mire fizetünk», s így tovább. Mindez, úgymond, újjait orra alatt dörzsölgetve, gyanús és igen rossz szagú. – Utóbb is ezek nevettek. Hiába hányja fel a gazdagok fényűzését, kik haza térve kastélyaikba, lakmároznak, pezsgőznek s fájdalom nélkül még igen sokat tudnának nélkülözni; míg viszont nincs az a koldus Magyarországon, ki egy pohár pálinkát egy esztendőn át ne tudna nélkülözni, mely egy krajczárba kerül. Áttérve számtalan hírlapi czikkeiben (Jelenkor 1843.) oly bőven kifejtett s kísérő levelekkel, mintegy kapuzárás előtt az összes törvényhatóságokhoz is szétküldött tervére, azt állítja, hogy semmiféle surprise-nek, dögönyözésnek, korbácsolásnak, miről t. i. az ellenzéket vádolta, nem barátja s ha képes volna tervét egy bűvészvesszővel az egész országgal elfogadtatni, ahhoz nem járulna, mert ő capacitálni akar. A gyanusításra pedig, melyről czikkeket írt (l. Jelenkor), azt a megjegyzést teszi, hogy hanc veniam petimusque damusque vicissim; igenis gyanusítsuk, azaz vegyük szigorú kritika alá azok képességét, a kik minket vezetni akarnak; de ő az álarczot mindenki képéről sans ceremonie le fogja rántani: az ország legalább tudja meg, ha sülyedni kell, ki által sülyed. (márcz. 11.)
Aug. 10-én a büntető- és börtönrendszer kerülvén napirendre, óva int az akkor hyperhumanismusnak látszó, korai experimentálástól. Eötvös és Teleki csodálkozásukat fejezik ki, hogy Széchenyi, a haladás első zászlóvivője, ki maga legtöbb experimentumot tett és vitt is keresztül, most ily ósdi szellemben nyilatkozik. Széchenyi találóan felel, hogy az ő reformjai nem nevezhetők experimentumoknak, mert azok mind a külföldön már kipróbált tapasztalatok alapján indultak; (híd, gőzhajó, vízszabályozás stb.) míg mi sokban, belátva bár, hogy ki nem vihető, csak elméletekben szeretünk repdesni, stb.
A kormány azalatt, melynél Apponyi befolyása mindinkább emelkedett, látva a tárgyalások lassú menetét, félve is a további összeütközésektől (Széchenyi szerint: «újjhúzásoktól»,) jónak látta egy terminus praeclusit tűzni ki (nov. 10-ére) s ezzel mintegy siettetni a biztos vezérlet nélkül eredménytelennek mutatkozó országgyűlés befejezését.
Megdöbbenté ez a hazafiakat, kik a haladási kérdéseket nem örömest látták ismét elodázva, sem a felelősséget, az országgyűlésnek eredménytelen voltáért, magokra vállalni nem voltak hajlandók.
Maga Széchenyi is, ki tömérdek egyéb dolga mellett éjjel-nappal az ő telekdíjával, vagy két garasos tervével álmodott, megdöbbenve látta fáradozásai nagy részének füstbe menését, holott ambitiója volt, hogy azt, a mit Kossuth az ő túlhajtásaival, Deák az ő visszalépésével, az egész ellenzék az ő taktikátlanságával (legújabban ismét a védegylettel!) elrontott, ő kerülő úton ügyesen kieszelt sakkhuzásokkal fogja jóvá tenni. Elméletek ellenében gyakorlati eredményeket akart felmutatni!
Egy országos alapnak megteremtése, a közös terherviselésnek és egyúttal a kormány felelősségének, nem elméleti, hanem gyakorlati úton életbeléptetése, nem is említve a nagymérvű országos beruházásokból eredendő hasznot, mindenesetre oly feladat volt, mely hazánk reformátorához méltó s dicsőségének késő időkre magában is elegendő biztosítója leendett.
Nem irigyelte tőle ez érdemet az ellenzék, melynek első jelesei szivesen hozzá csatlakoztak s úgy az országos bizottságban, mint a megyékben kezére dolgoztak. Tette azt első Zala, majd Pest megye is, melynek augusztusi közgyűlésére lerándult.
E nevezetes napokról Naplójában ezeket olvassuk:
Augusztus 27-én. Igen roszul vagyok. Congregatióba. Kossuth – bringt ein Breites und Langes vor. Ich spreche später mit Laune, Lauge, Witz. Ungemeiner Applaus…Ich halte sie 2 Stunden lang lachend stb.[239]
Augusztus 28-án. Congregatio. Indítványomat megteszem – 2 garas-ügyet; – megelőzni! Matt. Kossuth és Besze mellettem. Indítvány keresztül megy stb.
Mind a mellett, hogy az ülést egészen Kossuth és Széchenyi töltötték be, az akkori hirlapokból vajmi keveset olvashatunk a köztük folyt érdekes eszmecseréről.
Széchenyi beszédjét a Jelenkor így adja: Most (t. i. Kossuth erős philippikája után) felszólalt a nagy hazafi, gr. Széchenyi István, kit, mint mondá, egyedül e gyűlés hozott le Pozsonyból. Mindjárt érdekes beszédje elején megemlíté politikai bajnok ellenét Kossuth Lajost, hogy bár sokban egyértelmű is vele, de a jelen gyűlésen tartott beszédében előadott szempontoktól nézetei egészen eltérnek. Ajánlá a türelmes kitartást, nem izgatni tehát a főrendi tábla ellen, vagy aut aut-ként nyakra-főre törni, hanem elvárni a kedvező pillanatot s akkor rántani fel a vitorlákat.[240] Jeles s elő nem adható (!) képekben rajzolá a nemzetet, s helyzetét, hasonlítván azt oly lábadozó beteghez, melynek még erősítő szerül egy kis tokajiba mártott zsemlyét adogatnak üdülés végett. Mi lenne belőle, úgymond, ha türelemmel el nem tudnók várni tökéletes lábrajöttét! Szükség meggondolni, mi volt csak az imént s mi most. Már a tudós Herder eléneklé felettünk a soha fel nem ébredés síri énekét; pedig lám, mégis meg vagyunk, s ő neki nem volt igaza. Nem osztozik Nyáry Pál nézetében sem, ki azt mondá, hogy a jelen országgyűlés eredménye semmi stb.
108. GRÓF APPONYI GYÖRGY.
(Egykorú metszet után. Országos Képtár.)
Kossuth indítványa különben, egy ő felségéhez intézendő felírás, elfogadtatott az elnök kivételével szinte egyhangulag; Széchenyi csak bejelenté az ő másnap teendő indítványát.
Másnap, augusztus 28-án, kissé későn került reá ismét a sor.
Megvallá azonban, miszerint tünődék magában, be kell-e szavát váltania s indítványa el nem fogadása esetében az időt vesztegetnie, annál inkább, mivel úgy véli, hogy e teremben uralkodó nem kis hőség szavai elfogadására nem épen alkalmasokká teheti a kedélyeket. De nem kis örömmel látván egyszersmind, miről a múlt napon is meggyőződék, hogy az itt összesereglett RR. között vannak még jóakarói s kihallgattatás előtt nem fog kimondatni reá a kárhoztatás, mi egészen más térre állítja őt, mint Pozsonyban áll (?!), hol a fiatalabbak már kiszorítják, s hol fáklyás-, éji- és macskazenék, éljenzések és pisszegetések az előitéletek sugalmai szerint váltogatják egymást, – indítványával föllépésre csakugyan eltökéllé magát; ámbár tudja, hogy divatból kikopott tárgyról szólani csiklandós dolog. Itt azonban a szabad tanácskozás még egész épségben áll, minek szívből örvend, noha ő állítá fel köztünk az elvet, hogy valakinek akár eszét, akár szándékát, becsületes értelemben gyanusítani kell, úgy azonban, hogy tér is adassék a gyanusítottnak az önvédelemre és igazolásra. Nyilvánosság barátjának vallja ugyan magát; de azt is véli, hogy nem mindig jó előre kidobolni a dolgokat, nehogy a rosszakaratúakat mintegy felhívjuk szándékunk meggátlására. Hanem őt ez sem riasztja vissza a felszólalástól s indítványa előadásától, mivel sokat mert már eddig is s merni fog ezentúl is. Kiemelé ezután, hogy a háziadó, szinte egyike sürgősebb teendőinknek, megbukott; hogy a telekdíj – egyike azon réveknek, melyben hazánk kétes jövendőjű bárkája a még távoli czél felé evezéskor kiköthetne, talán mert a fizetés mindig keserves manipulatio, – kivált hol, mint nálunk, fizetni alig van miből, – szinte meg fog bukni. Így tehát ismét körültekinteni kénytelen a hazáját szerető s felvirulását őszintén óhajtó kedély, hol volna azon vis motrix, melylyel pangásából ki lehetne emelni anyaföldünket! E körültekintésnél a financzialis országos választmány munkálatával találkoznak szemei, mely a haza közszükségeire nem ugyan öt milliót, mint elejénte a gróf, hanem csak hármat, ezt is 35 év helyett csak 4 évre véleményez megajánlandónak. Az ilyen 12 millióra növekedő összeggel lehetne ugyan valamicskét lendíteni, de tagadhatni-e, hogy az, nevezzük bármikép, az üdvtelen subsidiális rendszernél nem fogna egyéb lenni, mely ezen valamicskét is a lassan beszivárgó fizetés, itt-ott pedig olvasztó kezelés miatt életbeléptiben jó messzire fogná tán hátralökni. – E szerint remélhetni-e, hogy az országos választmány által négy évre megajánltatni véleményezett évenkénti három millió virulásra fogja s teendőink roppant halmazából kiemelni honunkat? Főleg, ha meggondoljuk, hogy az országos választmány 40 ívnyi munkálatát a követek még előbb küldőikkel közlendik, megyéinknél az előbb az utasítás készítésével megbizott választmányhoz, ettől a közgyűlésre, mely bizony nem fog rögtön s mohón megtartatni, vánszorgand szokott lassusággal, arról sem feledkezvén meg, mennyi ármányt, mennyi fondorkodást követend el fizetni nem akaró hazánkfiai sáska serege, hogy megmenthesse szűz vállát valamikép a teherviseléstől, melyet anyaföldünk igényel hű fiaitól; ha meggondoljuk, mennyi időbe kerül még, feltéve a legjobb esetet, hogy kedvező utasításokat kapnak a követek. Ez ügyben kivétel nélkül – valamiben csak megegyezend Pozsonyban épen a tehetősbek, s így fizetni képesebbek osztálya; végre s mindenek felett, ha meggondoljuk, hogy oktober 15-ike, az országgyűlés berekesztésének határnapja, már küszöbünk előtt áll: jóstehetség nélkül is elmondhatni, hogy ezen közügy ismét elcsücsül s mi újra nem fizetünk! Melegíttessék fel a porták szerinti kivetés; mivel azt tán igazságosnak nem találják, tehát újra: nem fizetünk! A dunántúli megyék aránytalanul megterhelteknek hiendik magukat, hát nem fizetnek. A kezelésre felügyelést kormány és nemzet egyaránt követelvén magoknak, e miatt ismét nem fizetünk, s mennyi kibuvó ajtócskát találunk még, főleg a választmányi 40 ívre terjedő munkálatnak redőiben, csak hogy ne fizessünk! Azonban valamit tennünk mégis csak kell, ha mindenben hátramaradásunkat növelni, tetézni nem akarjuk. Ő (a szóló gróf) az adóról sokat írt már, de parányi foganattal; az országgyűlésen subsidiumot nem fogadva el, adóért vítt; de jelen állásunkban kész most már alkudozni is a körülményekkel, s elfogadja a három milliót s csak négy évre is, és úgyis mint subsidiumot! – Hogy tehát anyaföldünk közterhei mindenki által arányos hordozásának igazságos, honunkra pedig egykor áldást, üdvöt hozandó szent elve a fenyegető elsülyedéstől lehetőleg megóvassék, a gróf, ki azt akarja: Gleiche Rechte, gleiche Lasten! egy megyei választmányt kér kiküldetni, mely még most e gyűlés folyama alatt, ha úgy tetszik, itt e megyei teremben akár nyilvánosan tanácskozván, véleményt terjeszszen a RR. elibe, miként lehetne ezen ügyet föleleveníteni, s e fölelevenítést innét a haza szívéből az egész országra szétsugároztatni, hogy míg Pozsonyban az egyik rész rendszeres adót sürget, a másik meg csak subsidiumot ajánl, s annyi időpazarlás után egymáshoz majd csak valamikép közeledik; míg az egyik fél várvívó, a másik fél várvédő szerepét játszik, mi a tulsó kapun a vívók segedelmére berontva, a majoritást részükre győzelmesen dönthessük el. A megyei választmány véleménye azonnal megvizsgáltatván, a RR. által, az így keletkezendő határozat nemcsak az országgyűlési követeknek volna megküldendő, hanem a haza összes testvérmegyéivel, sz. kir. városokkal s kerületekkel is közlendő.
109. NYÁRY PÁL.
(Barabás 1842-iki kőnyomata után.)
A megyei követutasító választmány az ő tárgyalásait rögtön a legnagyobb buzgósággal megkezdé, úgy, hogy éjjeli és nappali munkája eredményét már augusztus 30-án bemutathatta.
Ennek alapján Pest megye az ő követeinek pótlólag a következő öt pontot adta utasításul:
(Rövidség okáért elhagyjuk a különben igen érdekes és tanulságos indokolást.)
1. A mint az országos választmány munkálata bemutattatik, azonnali tárgyalását indítványozzák, s azon esetben, ha a közös adózás elvét fenn nem tarthatnák s a subsidiális eszme terére szoríttatnának, szabad ajánlásképen a négy év alatt évenként fizetendő három millió pfrtra is szavazzanak reá.
2. A mennyiben az eddigi igazságtalan kivetési kulcs (porták) helyett más igazságosabb dolgoztatnék ki, azt eszközöljék ugyan; de ha nem lehet, úgy a régi alapon is fogadják el a fizetést.
3. Ha a kezelésre nézve az alaputasítás ki nem vihető, a felelősség s ellenőrzés elve az illető számadásoknak országgyűlési vizsgálat alá terjesztésével biztosíttassék.
4. Az így alakítandó országos közpénztár rendeltetését részletesen elő nem sorolják, de az illető közczélokat az országgyűlés fogja kitűzni.
5. Mégis mint kiválóbbak felemlíttetnek a fiumei és 5. Bécs-debreczeni vasut s a szegedi csatorna. Magánvállalkozók biztosíttassanak, valamint törlesztés utján a nemzet tulajdoni joga.
6. Minden ily vállalat ellenőrzésére egy-egy országos biztost az országgyűlés válaszszon.
Mindez egyhangulag elfogadtatván, Széchenyi kivánatára, hogy diadala teljes legyen, még a következő három eszmével toldatott meg. 1. Az első pont szerint beszerzendő összegből előre nem látott közszükségek fedezésére egy bizonyos rész (tartalékalap) félre tétessék. 2. Pestről, mint középpontból kisugározandó töltött útak öt mértföldnyi távolságra építtessenek. 3. Ötvenezer pfrt a lónevelés gyarapítására fordíttassék.
Több napot töltött Széchenyi ezen és egyéb ügyek kedveért Pesten, hova Szentkirályi is leérkezett, kinek nagy oka volt az ő fáradságos művét, a városok rendezése iránti törvényjavaslatot a bukástól félteni.
Ment az alatt nagyban a védegyleti agitatio is, mely Széchenyinek álmatlan éjeket okozott, mert hadizenetet látott benne a «birodalmi kapocs» ellen.
Pozsonyba szeptember 2-án érkezett vissza.
E hó 8-án volt az utolsó bizottsági ülés a Kétgaras ügyben. Csupa vota separata.
Szeptember 24-én: Váltótörvény módosítása. Ez ismét alkalmat adott a grófnak az elhamarkodás és erőltetés veszélyeire figyelmeztetni.
Szept. 25-én a törvények kötelező erejének kezdődéséről szóló törvényjavaslatot is hosszabb beszéddel világította meg.
Széchenyi a népszerűségről. Zsidókérdés. Felsőház eltörlése. (Széchenyi elájul). Hivatalképesség nem-nemesekre kiterjesztve. Birtokképesség nem-nemesekre kiterjesztve. Vasutakról. Országos alap. (Közös teherviselés elve. Sz. díszmagyarban). Taktika. «Kisebb? vagy nagyobb összeg?» Sokfelé szánva. Batthyány Lajos. Színházigazgatóság. Centralisták. Parlamenti rendszer. Eszmezavar. Eredmény.
ÁLTALÁBAN Széchenyi majd minden felszólalásában legyőzve benső forrongását, békítő s a hol lehetett, közvetítő álláspontot foglalt el, nem ritkán egykori elvbarátaitól (egy ízben b. Vay Lajostól) azt a szemrehányást is vonva magára, hogy épen ő reájuk pazarolja, szómondásos intése ellenére legtöbbször a puskaport, mi ellen tréfásan azzal védekezett, hogy ezt a puskaport legalább, mely nem is mindig jószagú, nem ő találta fel. Gr. Batthányi Lajosnak pedig, ki jóakarólag figyelmezteté, hogy egy idő óta a népszerűséget, mely nélkül pedig kivinni alig lehet valamit, nagyon is megvetni látszik, és hogy sokan ezt is a hiúság egy bizonyos nemének tartják, azt a feleletet adja, hogy ő bizony magát megnyergeltetni senkitől, még (tisztelettel mondva, mint kiszolgált katona) magától a fejedelemtől sem hagyja, annál kevésbbé egy felhevűlt publikumtól, melynek violentiáját maga a gróf is nemrég tapasztalhatta. Nem átallotta soha, úgymond, a kormány ellen is kikelni, minden alkotmány és nemzet elleni vétségeire felszólalni, akár látta azt a tömeg, akár nem; másrészt nem tagadja, hogy pusztán a népszerűségre, mely mint láttuk, még oly jeles embert is, minő Deák Ferencz, sárba tud gázolni, ily fajta népszerűségre semmit sem ad (szept. 7.).
A zsidók föltétlen egyenjogusításának, úgy, mint azt gr. Zay Károly az okt. 1-ei ülésben sürgeté, magyar nemzetiségünk iránt, bizonynyal túlzott féltékenységből barátja nem volt, s tovább mint az alsó tábla, egyelőre menni nem akart. Az erre netalán ma is hivatkozók ne feledjék az azóta lefolyt félszáz esztendőt, mely nemcsak egyes embernek, de egy nemzetnek életében is bizonynyal számít.
Október 3-án a főrendeknek rendkívül izgatott ülésük volt. A városok rendezésének legkényesebb kérdéséről, az akkor úgynevezett felügyelőkről vagyis a kormánynak hivatalos képviseltetéséről volt szó. Gr. Széchen Antal szerint nem kormány kérdése volt ez, hanem monarchicus kérdés, de nem monarchicus kérdés csupán, hanem a rendnek, a haza egységének kérdése. Gróf Andrássy Károly a felügyeletet az illető megyék főispánjaira vélte bizhatónak és sajnálatát fejezte ki, hogy a főrendi tábla ily kérdésekben depopularizálja magát. Legkeményebben törtek lándzsát a rendek mellett, sőt túlmentek rajtok Zay Károly és Pálfy József. Ez nem talált elég erős kifejezést a «szótárban», a hazai érdeket annyira semmibe vevő ilyen felsőház ellen, s maga és elvbarátai. számára nem látott sürgősebb feladatot, mint a csecsemős gyermekbe is már beleoltani a főrendi ház iránti gyűlöletet, s annak mint minden haladás akadályának egyenesen eltörlésére agitálni. (Zajos tetszés a hallgatóság részéről.)
Elnök országbiró erélyes rendreutasítása után, még gróf Esterházy József szólott s utána:
Gróf Széchenyi István: A politikának pályája, mondja, hasonlít nagyon az életpályához, melyen midőn kedvezők az idők, akkor mindenki jó széllel könnyen halad; de valamint az egyes ember családi körben, úgy a politikának mezején akkor mutatja ki szilárdságát, midőn az elemekkel küzdenie kell. Mikor atyai jó kormányok igazgatnak, akkor a hazafiságnak azon tiszte, mely a nemzet jogát őrzi, könnyű; de viszont, ha oly kormány ül felettünk és rendelkezik a teendők felett, mely a nemzet jogait sérti, akkor mutatkozik a hazafi, ki vihar és szélvész ellen küzdeni mert! Épen úgy, midőn a nemzet oly irányokat vesz, melyek vesztére válnak, midőn a nemzet némi kedvencz eszméktől felhevülve, tévirányokat vesz, akkor van ideje a hazafinak kimutatni szilárdságát stb.
Ne feledjük megemlíteni, hogy az nap a rendeknél a Védegylet ügye tárgyaltatott. Széchenyi a főrendi ülés megkezdése előtt betért oda mint hallgató. A szónokok, kiknek beszédeit meghallgatá, Pázmándy, Szentkirályi, Bezerédj, felkavarták epéjét, akár az elv, akár a modor miatt, melyet érvényre emelni segítettek. Az izgalom hullámai átcsaptak a felsőházi ülésterembe is. (Csak egy folyosó választá el.) Heves kifakadások voltak itt is a főnemesség, a «kutyabőr» ellen stb.
Ily benyomásoktól volt eltelve, mikor e beszédet tartá. Izgatottságát az itt hallottak természetesen csak fokozhatták.
Mindinkább belemelegszik, védi, különösen történelmi jog és nemzetiség szempontjából a főrendi házat, melynek oly egyszerű
eltörlését nem hiszi, hogy az ország népe s józan közvéleménye valójában kívánná, de maguk e rend tagjai sem fognák oly könnyen
elsepertetni hagyni magokat. Emlékeztet Phocionra, ki mikor egy gyűlésben a többség nagyon hangosan nyilatkozott mellette,
rögtön fenakadva kérdé: tán valami rosszat mondottam, mert a nép úgy tapsol? «Nyerhessem bár a világnak minden élvezeteit,
minden kincseit, én minden oly kifejlődést, mely nem magyar, lelkemből gyűlölök: előttem a nemzetiséghezi hűség, magyarországhozi
tántoríthatatlan hűség alapja mindennek.» «Valóban isten csudája, mondá befejezésül, hogy ez a magyar nemzet, szláv, német,
török elemek között oly sokáig küzdvén, magát fentartani tudta, és ember, kinek szíve helyén van, lehetetlen, hogy ily nemzet
iránt sympathiát ne érezzen, – de más részről lehetetlen, hogy a jobb kedély búba ne sülyedjen, mikor látja, hogy azt, mit
eddig megmentettünk, mit dicsőséggel és gyönyörrel lehetne fénypontra vezetni, faragatlan kezek megsemmisítik. Ezzel hazámnak
tartozom és reám nézve bármi következzék, sőt, ha ma volna is utolsó pillanatom, azon hűségnél fogva, melyet hazámnak esküdtem,
bár holttestemen menjenek keresztül és magam maradjak egyedül, magam leszek ellene.» (Kitörő tetszés.)
110. GRÓF SZÉCHEN ANTAL.
(Eybl 1846-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Ezen szokatlan hévvel mondott szavakat rokonszenves, zajos tetszés kísérte s a beszéd látszólag be volt fejezve; csak hozzávetőleg sejtették a hírlapok tudósítói, hogy az a szónok felindulása miatt szakadt félbe.
Utána még gr. Zay Károly beszélt, tiltakozva az ellen, hogy ő az aristocratiát el akarná törülni, de tiltakozva az ellen is, hogy az aristocratia tartotta volna fenn a nemzetiséget. Ennek szerinte a historia ellentmond, mely azt bizonyítja, hogy a szegény református predikátorok és a bocskoros nemes emberek viskóiban tartatott fenn a magyar nemzetiség és korántsem az aranygyapjas vitézek s többi lovagrendek nagykeresztesei vagy a belső titkos tanácsosok által.
Ekkor gr. Széchenyi (szokása szerint kifelé indulván) aléltan hirtelen összerogyott. A részvét és ijedtség általános levén, a tanácskozást hosszabb időre félbeszakították s csak miután mintléte felől megnyugtató hírek érkeztek, szünvén a közijedtség, folytatták azt.[241]
Azután még sokan szóltak a tárgyhoz, többek közt Teleki László kétszer stb. A többség gróf Szécsen Antal indítványát elfogadta. E szerint a főrendek a városi kérdésben az alsóháznak az akkor úgynevezett felügyelők (ma főispánok) iránti javaslatához, mely szerint ezen állás a pártok befolyásától függene s így az elvet magát megsemmisítené, hozzá nem járultak.
Széchenyi rosszulléte nem volt olyan súlyos, hogy országgyűlési szereplését megszakította volna. Másnap (okt. 4.) már ismét az ülésben látjuk őt. Ülés előtt tiszteletét tette a nádornál, ki nagy részvéttel tudakozódott utána s azon bókkal fogadá, hogy ő maga akart előbb hozzá menni. – A főrendek is, beléptekor, rokonszenves üdvözlésekkel fogadták. (Brillanter Empfang.)
III. GRÓF ZAY KÁROLY.
(Országos Képtár.)
A főrendi üléseknek ezentúl is buzgóbb látogatója mindvégig nem volt. Csatlakozott hol egyik, hol másik félhez, osztogatta a vágásokat jobbra balra, adomázott, német, franczia és latin szólamokban bővelkedett, emelve gyakran a vita színvonalát, részére vonva mindig a nevetőket. Keserű humor szólt többnyire belőle, mert előre látta sok szép eszmének bukását, időnek, fáradságnak elveszését; de örvendett minden legkisebb sikernek, főleg ha annak kivívásában magának is némi része volt; szívesen keresett vigasztalást még a kilátásban is későbbi vívmányokra. Rettegett, ha ilyenek sikérét, vagy túlbuzgó vagy álbarátok által koczkáztatva látta.
Október 4-én az egyetem kérdése tárgyaltatván, azonnal szabadelvű álláspontra helyezkedett. Haladást jelzett már maga az a tény, hogy az országgyűlésnek a közoktatás tárgyába való beleszólási, illetőleg ellenőrzési joga, többé kétségbe nem vonatott. Azelőtt a kormány ezt a maga kiváltságának tartotta s az 1832-36-diki országgyűlés utolsó napjaiban a rendeket, kik e fontos tárgyban felírtak, egy olyan resolutióval lepte meg, mely ellen Deák is erősen kikelve, tiltakozott.[242] Ez a jó hangulatot akkor kissé le is hűtötte.
Két emlékezetes napot, melyek Széchenyire s a haladás barátaira örvendetesek voltak, kell ezután nyomban kiemelnünk. Ezek okt. 5-ke, melyen a hivatalképesség és okt. 7-ke, melyen a birtokképesség kiterjesztése tárgyaltatott s Széchenyi buzgó részvételével, daczára az ósdiak ellenvetéseinek keresztül is ment. Széchenyi valami nagy ugrást és veszedelmet abban, hogy országos hivatalokra végre nem-nemesek is, ha kellő minősítéssel birnak, választhatók vagy kinevezhetők legyenek, nem látott; sőt a még most is javaslatba hozott kivételeket (helytartó tanácsnál, udv. kanczellariánál, s némely birói hivataloknál) határozottan rosszalta s egész általánosságban óhajtotta volna kimondatni, a benszülöttek vagy honosultak (bevett vallású) lakosok egyenjogusítását. E beszédében mellesleg az indigenák folytonos szaporodása és az alsóház kizárólagos kezdeményezése ellen is nyilatkozik.
De még nagyobb nyomatékkal pártolja a birtokképességnek (általa oly rég sürgetett) kiterjesztését a nem-nemesekre. Hosszas és tartalomdús beszédét, melyet ezen érdekes ülésben egy második felszólalásával is mintegy kiegészített, ama Jean Paulból vett szép idézettel kezdé «Es trug ein Vogel einen Saamenkern in ein wüstes Land, und es entstand daraus eine neue Creation».[243] Szemeinek, úgymond, alig hitt, midőn e pár sort (t. i. a különben rég érlelt törvényjavaslatot) először olvasta, abban úgyszólván Magyarország jövőjét látja biztosítva s a legnagyobb rövidlátásnak, bűnnek tartaná azt azonnal meg nem ragadni. Voltak ismét, a kik a nemzetiséget látták veszélyeztetve; (többek közt Rudics Bács megye főispánja, stb.) ezeket czáfolja. Magyarország, úgymond, mi tagadás benne, nagy mozgalomnak indul. Úgy vagyunk, mint egy hajó, melyhez vihar közelít, mikor az angol comandó szerint, mindenkinek a helyén kell állani. Idézi a franczia mondást: les petites propriétés sont les sauvegardes des grandes propriétés. Óhajtaná, ha országszerte a nagyúri kastélyokat, melyeket többnyire szegényes szalmaviskók környeznek, csinos telepek vennék körül, melyek lakói őszintén szeressék a statusquót. Egy «isteni műnek» nevezi a törvényjavaslatot, melyet lehetetlen philantropikus szempontból is nem pártolni; de ez nem a legerősebb indok mellette, hanem maga az egoismus, a birtokos osztálynak saját érdeke: egy varázsvesszővel mentünk meg számos családot, mely maholnap koldusbotra jutna. A földnek becse 10 perczenttel fölebb fog menni; akármit vigyen haza ez az országgyűlés, ennél becsesebbet nem vihet. Nem tagadja, hogy ő barátja a majorátusoknak nálunk a nemzetiség érdekében; de nem oly majorátusnak, mely az országnak harmadrészét teszi: ez oly túlság lenne, mely több kárt hajt, mint hasznot, stb. Második beszédében ismételve magasztalja az oly szerencsés ihletű javaslatot, melynek, úgymond, ha ő volna szerzője, ezért szerényen emlékoszlopot követelne a nemzettől.[244] Örvendve az előre látott sikernek, elmondja Nagy Pál régi adomáját, a ki mint ujoncz követ egy akkori ellenzéki tekintélytől azt a tanácsot kapta, de nem követte, hogy mindent ellenezzen, a mit a personális pártol. Változtak azóta az idők; nem reményli, hogy most sokan a főrendi háznál csak azért ellenezzenek valamit, mert az alsóháztól jön. Harmadszor is nyilatkozott ez ügyben a főrendi izenet hitelesítésekor, óvatosan hangsúlyozva a «hazafiságot», «magyarságot». (Okt. 9.) Az eredmény ki van fejezve az 1844: IV. és V. t.-czikkben. Széchenyi (már a kölcsönös gyanusítások e divatában) úgy veszi észre, hogy egynémely ellenzékiek nagyon restelték a főrendiház engedékenységét, mely miatt egy odiummal kevesebbet vethettek, mint szerettek volna, rája.(!?)
October 11-én hosszas és beható vitatkozásokra adott alkalmat az úgynevezett bécs-debreczeni vasút. Vele kapcsolatosan tárgyaltatott a jobb- és balparti vasutak kérdése, párhuzamos vonatok, híd- és gőzhajózás állítólagos monopoliuma, állami garantia, vidéki érdekek, börzei fondorlatok stb. mellékes dolgoknak több-kevesebb szakértelemmel s elmeéllel belevonatásával. Széchenyinek hol támadó, hol védekező szerep jutott. Az érdeklődés ingerültségig fokozódott s «az ember nem mert az utczára menni pisztoly nélkül» . (?) Közben egy «Elegyes ülés» tartatott, a senki által nem óhajtott «terminus praeclusi» kihirdetése végett. Ennek tudomásul vétele után, még hevesebb lőn a vitatkozás, mely közlekedési ügyünk történelméhez tanulságos adatokkal bővíté ugyan a naplókat és hirlapokat, de helyet nem töltött be a törvénykönyvben.
Felváltotta ezt, hasonló eredménynyel vagyis eredménytelenséggel a vukovár-fiumei vasút okt. 22., 23., 24., 25., 31-én. Utóvégre «határtalan» (vagy: határozott) bizalommal fordultak minden szemek ő felsége kormánya felé, melynek joga és kötelessége ily kérdésekben felelősség mellett elöljárni.[245]
October 28-án került végre szőnyegre a főrendeknél az országos pénztár ügye, hivatalos czímen: az ország közszükségeinek fedezése érdemében kiküldött országos választmány jelentése és az országos ajánlatnak mi módon beszedése s kezelése. Nézzük meg előbb, mi van írva a Széchenyi naplójában. 28-án. «Rosszúl, igen rosszúl aludtam …Ma van az én csatanapom! – Vörös nadrág stb. Közös teherviselést brillánsan kivívtuk. Utoljára scandalum. Teleki, Batthányi és Pálfy a főherczeg ellen. Je coupe court: ,Felséges haza’ etc. Vinni akarnak lakásomra. – – Október 29-én második csatanap. Az ellenzékhez: ma nem szorultam reátok, fecseghettek. – – – Többséget nyerek.
Most nyissunk be a főrendek üléstermébe.
Széchenyi csakugyan vörös nadrágban, azaz teljes magyar díszöltözetben rendjeleivel ékesítve, ünnepi arczczal jelent meg. Beszéde, noha ez sem tartozott a készült beszédek közé, megérdemelné, hogy azok számára, a kiket érdekel, egész terjedelmében ide igtassuk.
De minthogy Széchenyi egybegyüjtött beszédei a M. tud. Akadémia gondoskodásából a közönség kezében vannak, csak néhány kiválóbb helyre hívjuk fel, mintegy ismételve olvasóink figyelmét.
«Tizenegy napja és 30 éve ma», így kezdé nagy ünnepélyesen, «hogy a lipcsei ütközet 2-od napján a hős Blücher táborába küldettem.[246] Szürkületkor érkeztem oda s előszobába lépve, katonáját tükör előtt találtam, haját rendezte s porozta. Csodálkozással tovább menve, hadapródját szintén úgy találtam. Bemegyek az ősz bajnokhoz s szintén őt is a tükör előtt haját rendezve s porozva találtam. Uram, mondám a hősnek, azt véltem, hogy karddal s nem haj-, de puskaporral fogtok ma foglalkozni. – Mire a hős bajnok felelt: Ma ünnepet ülünk. Vannak sokan, kik legszebb ruhájokat parádékra szokták felölteni; mi mindnyájan legjobb öltözetben s lehető legcsinosabban jelenünk meg a mai ütközetben. S ugyanaz nap a porosz tábornak diadalmi zászlói Lipcse falaihoz jöttek. Sokan csodálkoznak, hogy én ma itt ünnepi ruhában jelentem meg. (Zajos éljenzés.) Sokan különcznek tartanak s igaz, nem mindig járok, kivált Magyarországon, tört uton. Sokan születés-, vagy névnapokon, processiónál, vagy ha sollicitálnak s informálnak, szokták díszruhájokat felölteni; én pedig azt akkor teszem, midőn hiszem, hogy a nemzet ünnepet fog ülni. – Mint egy csekély tagja a magyar nemzetnek s e törvényhozásnak, én is becsületesen fáradoztam e főkérdésben, hogy mindenekelőtt ránk virradjon főkép azon nap, midőn nem csak kiváltságokkal dicsekedve, nagy phrásisokkal, de tettleg is járulunk hazánk felvirágoztatásához. Nemcsak hogy áldozattal, hű lelkülettel is, hanem hogy végkép letegyük ezen, igazán szabad emberhez nem illő gőgöt, miszerint mi, a trombitás elől, a huszár hátul, nagy dobokkal akarnók kivívni a csatát. Nem. Ha nemzet igazán nagy és erős akar lenni, szükséges, hogy némi dolgokban egy soron álljunk mindnyájan, hogy minden, ki a magyar levegőt szívja, elmondhassa: én is a hon polgára vagyok! Ha kaszták és összesoroglyázott kiváltságok önös köréből végre tágasb körbe akarunk lépni s elaljasodott nemzetünknek jövendőt eszközleni, nagy köveket kell emelnünk. Ezt pedig ne egyes ember, hanem egyik úgy, mint a másik tegye meg. S miután a közlegények sorában én is napszámosa voltam ez ügynek: magamban szerényen bizva, de el nem bizakodva: legyen szabad elősorolnom a tactikát, mely szerint érvényesíteni igyekezném terveimet. Midőn a közadó más alakban megbukott, átláttam, hogy nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni akarni kellő talentum és tudomány nélkül. Mondom, megbukván ezen tárgy, más formában hoztam azt szőnyegre. Írtam 100 millió kölcsön fölvétele szükségéről, mely 5%-kal 35 év alatt volna törlesztendő» s a többi. «Nem tetszett senkinek. Sokan vádolnak, hogy anyagi ember vagyok s azt a szellemi diplomatiát, mit egyedüli tisztöknek igényelnek, elfelejtem. Meglátjuk: én-e vagy ők, kik nincsenek velem egy véleményen, felejtettük-e el azt! Én Magyarhon jövendőjének kifejtését egyenesen a közbirodalommal lehető legnagyobb összhangzásban látom csak eszközölhetőnek. S így oly esetben, hol valaminek elhatározása onnan függ, a honnan tényleg függni szokott: megvallom, elvekkel parádét űzni nem szeretek, mivel attól tartok, hogy elvháború olyanok közt, kiknek egyike erősebb, a gyengébbnek nem hasznára, de kárára válnék. Sokan azt vélik: «fizetni kell»; mert ha nem fizetünk, az ország soha sem fog kiemelkedni aljas és émelygést okozó helyzetéből. De nem a fizetésben van az erő, mint sokan vélik, hanem a kézfogásban, vállvetésben!» – «A pénz nem a fődolog, hanem az értelmes központosított, kezetfogó s vállvető munkában van az erő, s annak a pénz csak képviselője.» – – – «Ki jobbat tud s hazáját, nem egyes kaszták fényét hordja szivén, lehetetlen, hogy azt a subsidium kielégítse. Az olygarchismusnak s minden gyűlöletesnek szagát viseli ez magán. Ha mindazáltal a többség a rendekkel kezet fog, akkor a lehető legnagyobb sommát kívánnám megállapítani, mert ha már szellemileg nem nyert lelkem írt: legalább legyen sybaritailag hazánk nagyobb s menjünk legalább az anyagiban előbbre. – – – Kikötő, út, híd, s a többi mind csupa tactika volt, hogy belészeressenek az emberek. Itt előttem az elv volt mindig a fődolog s én inkább semmit sem akarnék, mintsem hogy a közfizetés elve ki ne mondassék. Ez az élet; a többi csak levágott galy és virág, mely csak addig virúl, míg öntözik: gyökeret soha sem ver. Ha a subsidium megy keresztül, adjunk sokat; de ha az elvet kivívhatjuk, nagy transactióra vagyok hajlandó ennek megvásárlása végett. Nem ezen három év dönti el az ország sorsát, hanem azon mag, mely elvettetvén, az életbe vitetik át s a nép tömegének, a nagy sokaságnak érdekét kötvén hozzá a mienkhez, életet adand. Nem is adórul van szó. Ez a fizetés circiter olyan, mint mikor valaki urodalmának jövedelmét annak javítására fordítja. Mi is hazánk investitiójára akarunk fizetni s annak, a mit fizetünk, nem kell a sorompón túl vándorolni, az itt az országba fog befektettetni. A kezelésről később! Az olyan legyen, hogy illusio nélkül lássa az ország pénzének hovafordítását. Alkotmányos szempontból akarok eljárni. Jelenleg a tárgyra csak annyit most van ideje annak, hogy egy nagy nemzeti kifejlődésnek vessük meg az alapját; ha ezt a pillanatot elszalasztjuk, tudja isten, mikor jő ismét vissza.»
Beszédét hosszan tartó zajos éljenzés követte s a lelkesedés azon foka, melyet Széchenyi fentidézett naplójegyzeteiben is tudomásul vett.
De aztán következtek a czáfoló beszédek s kikelések a «divatos veszélyes eszmék» ellen.
Az akadékoskodók között a vita más napi folytatása alatt, az a ki a vitát meg is nyitotta, gróf Zichy Ödön, a nem-adózók egyik legfőbbike tüntette ki magát, kit Széchenyi azon váddal illetvén, hogy mellékes utakon, taktikával akarja az egész javaslatot megbuktatni, ez nagy ingerűltséggel viszont őt, Széchenyit, a mystificatiók és gyanusítások olyan mesterének nevezte el, a kinél nagyobb sincsen. Hisz még a hirlapokban is hirdette s egyenesen felhívott mindenkit, hogy gyanúsítsuk egymást.[247] Ő (a szóló) nyiltan ellene van a közös teherviselésnek, mert meg van győződve, hogy az nemesi szabadságunkat egyenesen a kormánynak hozná martalékul. Azért a kezelés kérdésében a rendekkel tart, kik a kormány mellőzésével választást s collegiális felelősséget akartak, stb. (Az a rögzött mágnás beszélt így, ki később a forradalom alatt szerencsétlen véget ért: nem első eset, hogy a szélsőségek összetalálkoznak.)
Széchenyi felfogta mind e nyilakat, védve az ő javaslatát, mely egyúttal a kormányfelelősség termékeny magvának csíráját is rejté magában. «Nálunk», ezeket mondja többek közt válaszában, «nálunk, hol Verbőczy- vagy Lamenais-féle, megrögzött aristocrata vagy desperát democrata több van, mint széles e világon összeadva, nálunk, hol még magyarúl sem beszélnek az emberek, s akár Naxos szigetében képzelhetnők magunkat, hol lehetetlen a labyrinthból kitalálni, s ha egy Ariadne kivezető fonalat nem nyújt, martalékúl kell esni Minotaurusnak (tetszés, tapsok!); ha itt valaki azt mondja, taktika nem kell: azt egyenesen önámításnak, csalódásnak nevezem. A taktika szó sokaknak nem tetszik; megengedem, hogy valami más jobb szót kellene használni. Sok ember van, ki hazájának kárt ugyan nem, de legkisebb hasznot sem tesz, sőt némelykor tesz igen is kárt, még pedig minden legkisebb taktika nélkül. Ellenben vannak mások, kik minden lehető taktikával azon vannak, hogy hazájoknak szolgáljanak, s ily módon mondhatom, hogy szeretném az embereket még mystificálni is azért, hogy hazánk elaljasodott állásából kiemelkedjék oly állásra, minőt én nagyon is el tudok képzelni magamban.
A kivitel módozatai felett sokat tanakodott Lónyayval, (a Menyussal, mint akkor a követi kar e legifjabbikát, a későbbi pénzügyministert nevezték) s több capacitásainkkal.
Ámde nagyon sokan voltak még, kik azt a vélt jobb állapotot, a nemesség kiváltságainak megszüntetésével, a király személyétől külön vált felelős kormányzattal s közös teherviseléssel stb. épen nem tudták vagy nem szerették «elképzelni» magoknak. Metternich, örömmel üdvözölte volna a nemesség megadóztatását s új pénzforrások megnyílását; de a kezelés országos ellenőrzésével, a kormányfelelősség életbeléptetésével sehogy sem akart megbarátkozni. A nádor azt a kérdést, mely szerint a nemesség egyik fő kiváltságától fosztassék meg, attól t. i. hogy a státus szükségeihez mindenkor csakis szabad ajánlás útján járúlhasson, oly nagyon fontosnak tartja, hogy az úgy a nemzet, mint a kormány legóvatosabb figyelmét kell hogy igénybe vegye, azért is tartózkodva minden rögtönzéstől, inkább a megajánlandó összegre kivánja összpontosítani a véleményeket. Utoljára is azok lettek a nyertesek, a kik legjobban szerettek semmit sem adni, bárminő ürügy alatt is. A hosszas vitatkozások mérlege mindinkább ezek felé hajolt. Már csak egy millióról volt szó: az is elesett.
Széchenyi hiába korholja, hiába békélteti mind a két felet. «Most», úgymond november 9-diki beszédében, «a legkisebb újhúzás is vétek.» – Ha a somma felett nem tudnánk megegyezni, kétségbe kellene esni hazánk jövője felett. – Üdvözli, áldja azt a napot, melyben az ország rendei, magasabb szempontból indulva ki, bár kisded töredékben is, a közös teherviselés elvét kimondották. A haza szent nevére kéri a főrendeket, ne hagyják elsurranni annak életbe léptetését. A kormány a maga czélját már elérte, mert a rendes adó, a szokott formában, már meg volt ajánlva: méltán megvárhatták volna tehát ép a legloyálisabb hazafiak, hogy most viszont a kormány is teljesítse a nemzet óhajtásait. Széchenyit az elnöklő nádor megintette, hogy ez iránybani bizalmatlansága még idő előtti. Erre Széchenyi önérzetesen, kissé ingerűlten válaszolt. «Hisz én voltam», mondá, «ki népszerűségem koczkáztatásával, a kormány iránt bizalmat sürgettem. Bizalmam csakis akkor szűnne meg egészen, ha most a tárgyak kifejtésére időt nem engedne s mi egyszerre minden eredmény nélkül, gőzhajón találnók magunkat (tudniillik hazamenet). Ez esetben, minden parányiságom mellett is, van annyi szilárdságom, hogy rám bizalmat soha senki nem fog parancsolni.»
112. LÓNYAY MENYHÉRT.
(Eybl 1848-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Széchenyi látva hajója sülyedését, nagymérvű indítványának mindinkább összezsugorodását, úgy hogy saját művére igazán már alig ismerhetett reá, teljes önmegtagadással küzdött a még megmenthetők megmentéseért. Vagy közös adózás s ez esetben bármi csekély összeg, csakhogy ki legyen mondva az elv s megkezdve annak életbeléptetése; vagy a régi subsidium, de ez esetben az önkéntes adomány a nemesség és az ország méltóságához illő, tisztességes (szerinte minél nagyobb) összeg legyen. Batthányi Lajos legalább az iránt óhajtott tisztába jönni, hogy a «közös hozzájárulás» elve, az összegre és a kezelésre való tekintet nélkül is, egyszermindenkorra, és visszavonhatlanúl ki legyen mondva. Mind hasztalan fáradság volt: ez az országgyűlés azzal tette magát emlékezetessé, hogy, eltérve az előző országgyűlések példájától, épen csak az országgyűlés költségein kívül semmit sem adott.
Vegyük tehát számba legalább a jó szándékot és soroljuk fel azokat, a miket adni akart.
A föltételesen megszavazott egy, vagy három milliónak hova fordításáról a rendek az utolsó napokban vitatkoztak s iparkodott mindenki a maga kedvencz indítványát előtérbe állítani, Fiumei kikötő, Lujza-út megváltása, Budapestnek biztosítása az árvíz ellen, az ide vezető útvonalak, a Duna szabályozása, Nemzeti színház. (Ennek egyúttal igazgatójává Széchenyit a nov. 6-ki ker. ülésben, felkiáltás útján megválasztották. Szépen megköszönte, de nem vállalta el e tisztet, mely azután Ráday grófnak jutott osztályrészül.) Nemzeti múzeum, országház, hitelintézet, polytechnicum, lótenyésztés stb. Vegyük hozzá az esetleges kamatbiztosításokat a vállalkozókra váró vasutépítéseknél stb. A november 11-diki utolsó ülésben Széchenyi elmondá búcsúztatóját. «Requiescant in pace.» «Adja a magyarok istene, hogy azokért, a kik ezen politikai bűnt elkövették, nemzetünk nemtője vérünket ne sujtsa, ne boszulja. Én az engesztelésnek embere vagyok, fáradtam és fáradni fogok síromig; ha nem használt, ám a nagy istenek úgy akarták!» – «Isten áldja meg őket, bizony nem tudják, mit cselekesznek. Amen.»
A parlamenti rendszer, melyet a magyar centralisták Eötvössel élükön hirdettek, oly kevés tért bírt hódítani, hogy Deák szintúgy mint Kossuth s ez nem kevésbbé, mint Széchenyi, távol tartották magokat tőlök; ámbár mindannyian ösztönszerűleg sodortattak feléjök. Apponyi mintegy hálóját kivetve a hozzá közeledőkhez, türelmét vesztette ezek ingatagsága s visszaesései miatt. Pletykázták róla, hogy Széchenyiről úgy nyilatkozott: bár maradt volna amott, (t. i. az ellenzéknél) ha nem akar őszintén csatlakozni. «Quelle infamie d’inventer de telles choses», írja erre naplójában Széchenyi.) Wenckheim korholja, miért nem áll az ügyek élére, miért nem veszi át a vezérletet; Eötvös kész lett volna zászlójához állani, biztos levén saját elveinek bekövetkezendő győzedelméről; Bombelles, a ki a bécsi körökben jártas volt, úgy biztatá, hogy kényszeríteni kell az illetőket, mert jó szerivel semmire sem állnak reá; maga Kossuth megmaradt volna ellenzéknek, melynél szerfelett erős állása volt már, semhogy azt feladhassa, de személye iránt folyvást a legnagyobb tisztelettel viseltetvén, lényeges dolgokban nem vonta volna meg tőle közreműködését. Egy pillanatban nem utasítá vissza közbenjárását Metternichnél egy új hirlap érdekében. Szentkirályi bevallá, hogy még csak most érti Széchenyi nagyratörő terveit (később meg ismét nem értette!) s Széchenyi az utolsó pillanatban, mint szalmaszálhoz ragaszkodott hozzá, mint egyedülihez, a ki tán még megmenthette volna. Klauzál kész volt feláldozni népszerűségét s egyes kérdésekben kitenni magát, de fogadta, hogy elpártolni az ellenzéktől soha sem fog. Deák maga, ki az eseményektől távol tartá ugyan magát, mert mint mondá, úgy sem bírna azokon változtatni, nehezen tudott a parlamenti kormányzat és centralisatio követelményeivel megbarátkozni, semmikép sem volt hajlandó a meglevő jót, a municipalis rendszert, cserébe adni az ismeretlen jobbért, aggódott, hogy Széchenyi, ha végkép átcsap, megcsinálhatja a többséget a kormánynak, de ez majd a nemzet ellen fogja azt használni. Széchenyi maga is ily gyanútól soha sem bírt menekülni, érezte, hogy itt apostatának nézik, amott egy megrémült convertitának. Naplói ismét teli vannak hányattatásai, kétségbeesései kifakadásaival. «Je me sens devenir fou.» «Erővel pártemberré akarnak tenni!»[248]
A párturalomról, melynek bizonynyal megvannak árnyoldalai, olyan fogalmuk volt az embereknek, mint egy országos csapásról, minő p. o. a mohácsi vészt előzte meg.
Holott épen a pártélet alkotmányos kifejlése, fegyelmezése volt a mentőszer, mely az eszmék e zűrzavarából kisegített s az erőszakos válságtól, melytől Széchenyi rettegett, megmenthetett volna.
113. BÁRÓ WENKHEIM BÉLA.
(Eybl metszete után. Országos Képtár.)
Az országgyűlés a legrosszabb hangulatban oszlott szét. Mindenki érzé, hogy ez így nem maradhat, hogy máskép kell hozzáfogni. A honatyák, ki is fárasztva az örökös éjjelnappali ülésezésektől, lázas izgatottságban éltek: ki sírt, ki nevetett. Okolták egyik a másikat: mindnyáján a rendszert.
De ezen változtatni mindegyik a maga módja szerint akart.
Súlyosabban senki sem érezhette a csapást, mint épen Széchenyi, ki úgy szeretett s némi joggal, a «sikerre» hivatkozni. Minden «taktikája» kudarczot vallott. Megszégyenülve, «sárral dobálva» érezte magát. S fölül rá Pesten, hova gőzhajón nov. 14-én a nádor kiséretében megérkezett, azzal a szemrehányással fogadták, hogy ő volt oka minden bajnak, hogy ő buktatta meg az adót és Fiumét!
A szentesítés alá került tizenhárom czikk közül, csak a magyar nyelv (II.), vallás (III.) és a nem-nemesek birtok- és hivatalképessége (IV., V.) jelez némi haladást; a királyi előterjesztések leglényegesebb pontjai, ú. m. országos bizottsági munkálatok, városok, bank és földhitelintézet, s a korteskedési visszaélések, elintézetlen maradtak. Az utóbbi, mely kitünőbb publicistáinkat (b. Kemény Zsigmondot stb.) évek óta foglalkoztatá, rendi alkotmányunk e szégyenfoltja örökségül szállott át reánk ennek a képviseleti rendszerbe való átültetésekor, mintegy drága ára gyanánt a szabadságnak.
Sz. politikája igazolása. Országgyülési szünet alatt. Metternich doctrinaire. Sz. Apponyihoz áll. Hirlapi czikkei az ellenzék ellen. Közlekedési ügy szervezése. Apponyi és Jósika. Az ellenzék magatartása. Deák a Védegyletről. A szentgróti levél elemzése. Deák legyen vezér.
MÍG telekdíj-indítványa országgyűlési, megyei, társadalmi körökben tárgyalás alatt volt, Széchenyi nem szünt meg «ujságírói» minőségében, egyes czikkeivel úgy saját helyzete, mint az ország helyzete tisztázását s mintegy ösztönszerűleg a pártélet fejlesztésével egyúttal a parlamenti kormányzat előkészítését is előbbre vinni. Előbbre gyakorlatilag, anélkül hogy elméletét feszegetné. Lépésről-lépésre kivinni Magyarországnak, mint mondani szokta, «saját tengelye körüli forgását», a mellett, hogy Austria, vagyis akkori szójárás szerint az «összbirodalom» irányában minden elszakadási vágy, minden «status in statu». alkotása ellen határozottan tiltakozott. «Politikámnak úgy első (t. i. izgató) mint második (t. i. mérséklő) stádiumában, csak kötelességemet teljesítém, s ez öntudattól senki nem foszthat meg.» (Kibékülés január 21. 1844). «Visszapillantva az 1790 óta történtekre, más nemzetek óriási előmenetelükhez hasonlítva, mennyit tanácskoztunk, szónokoltunk», így kiált fel «s mily véghetetlen keveset nyertünk!» (Definitio jan. 28.) «Az egyeztető – mond tovább – a juste milieu és centrumféle recipe tehát nem ér semmit, sőt a pártszellemnek még élénkülnie és szilárdulnia kell (Oppositio I.) Tiltakozik azon ráfogás ellen, mintha boldogabb időben ő az oppositiónak tökéletes megszüntét óhajtaná, mintha jelen körülményeink közt, mert nemzetiséghez és alkotmányhoz hajlamot mutat a kormány, azért irányában servilismust, hízelkedést, átalános térd-fejhajtást, kézcsókolást követelne. (Oppositio II.) Saját álláspontjára nézve arra a kérdésre miért változtatá a kormányhozi állását? így felel: Azért, hogy magam ne változzam, de elveimhez maradjak hű; tehát már puszta önmegbecsülhetés végett is. (Czégér I.) Szerinte még nem jöttünk tökéletesen «észre», sőt most élvezzük, Göthe mondásaként, a politikai élet suhancz-korát (die Flegeljahre der Politik), s ekkép nem tudjuk utilisálni a kormányt. (Czégér II.) S végre: «hazafiui kedélyekre sem hideg vizet önteni, vagy azokat épen megsérteni nem volt czélom, valamint a már létező erők szétbontását sem tervezém, de …megmutatni iparkodom, hogy pártérdeknél még valami magasb is van, t. i. a haza» .
Azt a három évi alkotmányos szünetet, mely az 1843-44-diki országgyűlést az 1847-48-dikitől elválasztja, fontos események töltik be. Ilyenek:
Gr. Apponyi Györgynek, alkanczellári czímmel a magyar kormány élére állíttatása; természetesen az akkori viszonyokhoz képest korlátolt hatáskörrel.
Széchenyinek a kormányhoz csatlakozása s így bár definiálatlan alakban, egy magyar önálló nemzeti kormányzat megkezdése.
Széchenyinek, mint a közlekedési ügy vezetőjének, e minőségben tett első tiszai útja s a Tisza szabályozásának megindítása.
A védegyleti agitatio s egyúttal annak vége.
A pártélet hatalmas fejlődése; a közügyek iránt izgatottságig fokozódó átalános érdeklődés.
József nádor halála.
Utódának, István főherczeg személyében kijelölése.
Végre a két ellentétes elv nagy képviselőjének, Kossuthnak és Széchenyinek az országgyűlés alsóházába beválasztatása.
Mindezekről elő kell adnunk azokat, a mik hazánk második újjászületése előkészítésére s különösen Széchenyinek immár delelő pontját érő államférfiui tevékenységére nézve, mint történelmi adatok tudomásunkra vannak.
Apponyi kineveztetéséhez nagy reményeket kötött a conservativ párt, mely érezte, hogy eddigi pangását nem folytathatja tovább, hogy a cselekvés terére kell lépnie, s hogy vezetőre van szüksége. Maga Metternich inkább elméletileg, mint gyakorlatilag rég sürgeté, fájdalom, mindig csak a szabadság ellen, e határozott s irányadó föllépést «Ein Land muss vor Allem regiert werden» ismeretes mondása. A magyar alkotmányos formákat félretenni nem volt szándékában, ebben a tekintetben a nádorral is egyetértett, kit időnként az ő sajátszerű doctrinaire stilusában szeretett utasításokkal ellátni; míg a «megtért» Széchenyi keresztül látott rajta s únni kezdé nem csak a Kossuth által is megrótt «garrulitását» (órahosszat szeretett beszélni s mást szóhoz nem juttatott), de főleg vénülő korával járó önbálványozását, melyet viszont egész életén át előkelő (fejedelmi) környezete hihetetlen fokig ápolt és szított. Neje a herczegnő, kire többször volt alkalmunk hivatkozni, lelkének fele, szédelgéseinek osztályosa s mintegy házi imádója volt s oltárt emelt neki otthona szentélyében. Ez a bűbájos nő, magyar honfitársainak különben buzgó védője, (csak Bécsben felhasználni tudják jó tulajdonaikat!) most Széchenyit is különös kegyeibe fogadta s egy alkalommal a pápai nunciusnak mint olyat mutatta be, a ki eddig hóbortos (liberális) volt ugyan, de most már megokosodott. E jellemzés Széchenyinek arczába kergeté a vért s alig türtőzteté magát miatta. Uton-útfélen s a sajtó terén váltig tiltakozott a föltevés ellen, hogy ő változott, vagyis «megtért»; szerinte a kormány változtatta meg álláspontját, s tért meg, a melyen mindig mozognia kellett volna, a nemzeti és alkotmányos politika egyedül üdvözítő tanához. Apponyitól az ellenzék félt s csak rosszat várt, épen azért, mert energiáját magasztalták; míg Széchenyi lassan olvadott csak bizalomra, de jellemét és tehetségét rég felismerve, megjósolta neki a polczot, melyre elődeinél inkább hivatva volt s melyet, biztosan föltevé, hogy soha sem fog az alkotmány felforgatására, vagy az egykori osztrák beolvasztási politika fölelevenítésére használni. Ez utóbbi valószinűtlen esetben nyomban ismét hátat fordítana neki s az ellenzékhez csatlakoznék. Így beszélt az akkor irányt adó, bárminő szinezetű államférfiakkal. A nádor, a nádorné, küldözték fel Bécsbe, hol mint mondák, «valamit akarnak csinálni belőle» . A conservativek természetesen egészen a magokénak vallották, s reá nézve lehetetlennek mondottak más választást. Így Dessewffy, Szécsen, Andrássy György, Zsedényi, Zarka stb. A legpraktikusabb pénzemberek pedig, (Sina, Wodianer) mint közlekedésügyi ministernek, b. titkos tanácsosnak, 10,000 frt fizetéssel, gratuláltak neki s többet tudtak e tekintetben nálánál. Ezek s a hivatalnokok egész serege valóságos ostrom alá vették, szívesen hallgatták, melegen czáfolgatták ellenvetéseit. Veled, mondá egynek, szívesen; de a többiek vagy kapni akarnak, vagy lenni. Másnak: ha azt hiszik, hogy Bécsben kotyvasztanak valamit s én majd itt csak kitálalom, nagyon csalatkoznak. Elismertetni kívánta mindenkitől függetlenségét s önzetlenségét: kétkedőre alig is akadt. Mind a mellett új barátai között úgy érezé sokszor magát, mint «Dániel próféta az oroszlánbarlangban»; s bár kezet nyujtott Apponyinak s vele «véd- és daczszövetséget» kötött, s helyt is állt érette, p. o. Pest megye heves gyűlésein, vagy a Védegyleti harczban stb., mégis mindig inkább szökésre, mint maradásra mutatott kedvet. Bensejében, mint naplói mutatják, örökös forrongásban élt, a hazáját fenyegető nagy veszély sejtelme soha sem hagyta el s maga is a lelki és testi kórok minden nemeivel gyötörte magát; halálát némely napokon bizonyosnak hitte, olykor az őrület gondolata rémítgette; közben még vagyoni bukás is, hazafias színezetű vállalatokba fektetett pénzeinek (hengermalom 50,000 frtig, stb.) elvesztése nyugtalanítá. Orvosainak mindig baja volt vele, «hiába gyógyítgatjuk, mondá, e nyomorult testet; a lélek beteg!» ki bensejének e rejtélyeibe mélyed, meg nem tagadhatja sajnálatát a legszerencsétlenebb emberek egyikétől, de egyúttal bámulatát sem, a hallatlan lelki erő, a napról-napra, úgyszólván pihenés nélkül kifejtett tevékenység felett. Mintha közel pusztulását érezte volna, úgy sietett élni: minden perczet elveszettnek hitt, a melyben a haza díszére, felvirágoztatására valamit nem lendített.
114. HERCZEG METTERNICH KELEMENNÉ.
(Egykorú kőnyomat után. Országos Képtár.)
Mit csináljak ezzel a védegylettel? kérdé a nádor, a ki ha aktái közül menekülhetett, mindig kész volt erélyes rendszabályokra. Semmit, volt Széchenyi válasza; többet bizott tolla hatalmában. Ismertetni fogjuk a híres szentgróti levél elemzését. Megelőzték ez érdekes czikksorozatot a «Pisztoly idő előtti elsütése» (január 24. 1845), melyben Bezerédjnek a házi adónak törvény nélkül is önkéntes elvállalását támadta meg, mint nem adót, «dehogy azt, hanem liberum oblatumot», mely az egyenlő adófizetésnek «legnagyobb ellensége»; (február 27.) «Pesti kikötő» (február 5-20. I. II. III. IV.) «A magyar gyáripar s a csak most született Gyáralapító társaság», melyet, bár elnöke is volt, halva születettnek nevezett (márczius 23-30. I. II. III.); «Általános nézetek», ismét Bezerédj ellen (május 4.) «Duna-tiszai csatorna» (márcz. 9. 13. I. II.) «Széchenyi szétpattant», t. i. a hajó gőzkatlana (máj. 8.) «Színpadi titkok» (máj. 11.) Deák Ferencz ellen. Társadalmi téren, a szervitatéri és újépület melletti sétatért, az akadémia rendes és ünnepélyes üléseit, csónakdát, czukorgyárt, soproni vasútat, budai alagútat, végre a balatoni első (Himfy) gőzhajót említsük a sok egyéb mellett, mit vagy kezdeményeznie, vagy hogy prosperáljon, támogatnia kelle. Apponyi buzgólkodása folytán végre, nem kis vajudások után létrejött az a közlekedésügyi osztály, melynek Széchenyi volt élére állítandó. Nem egy «bizottság» miként Metternich óhajtá, hogy ezt is kezében összpontosíthassa, hanem «hatóság», miként Széchenyi követelé, székhelyével Budapesten s első kezdetnek egy millió országos dotátióval.[249] Ezt a hatóságot aztán, nehogy valami ministerium legyen belőle, egy fiók osztályává tették a régi m. k. helytartó-tanácsnak, bár az «országos közmunkák igazgatósága» pompás czímével, igen szerény fizetéssel s hivatalos helyiségül kiszorított egy kis szurdék irodával; az egy milliót pedig Kübeck gróftól, mint birodalmi pénzügyértől kelle kicsikarni, ki attól félt, hogy ha a Tiszára ád annyit, úgy majd az Elbára is kérnek tőle! stb. Ezeket olvasva, méltán kiáltunk fel Széchenyivel: «istenem, mennyi abnegatio kell mindezekhez!» Nem csodáljuk, hogy sokszor megszakadt béketűrésének fonala, s boszankodva jegyzé meg elég biztos jóslattal, hogy ez a «heterogén, természetellenes államszövetség» (t. i. az osztrák kormányzattal) nem tarthat már soká és hogy «Magyarországnak elvégre is saját erejére kell támaszkodni», vagy mikor szökési hajlama káromkodásra fakasztja: «Vigye őket az ördög!» (Jul. 30. 1845). A mindig mozgó ifjuság azalatt (jul. 2.) kocsiját, melyben imádott neje is ült, sárral hajigálta meg, Kossuthnak ellenben (aug. 4.) fáklyás zenével kedveskedett.
Ily vegyes benyomások közt érte őt kineveztetése az újonnan felállított közlekedésügyi országos bizottmány elnökévé, mely csak egy félhivatalos communiqué alakjában tétetett közzé a gr. Dessewffy Emil szerkesztése alatt álló Budapesti Hiradó junius 1-ei számában, s utána a Pesti Hirlapban a következő szövegezéssel. «Az ország szükségeinek megfelelő közlekedésügyi eszközök létesítését ő cs. k. Felsége legmagasb gondjaihoz számítván, hogy az e végre megkivántató elvmunkálatok minél gyakorlatibb és alkalmasabb módon, egyszersmind haladéktalanúl elkészíttessenek ő cs. k. Felsége egy külön bizottmány alakíttatását elrendelni s ennek elnökévé gróf Széchenyi Istvánt kinevezni méltóztatott és egyszersmind megparancsolta, hogy ezen bizottmány elibe szabandó feladás és annak adandó belszerkezet, nemkülönben az e bizottmánynak mind a kormányszék, mind az illető hatóságok irányábani viszonyait tárgyazó, javaslat minél előbb ő Felsége legmagasb elhatározása elé terjesztessék.
Senki sem örült ennek jobban, mint a magyar állam akkori két hivatalos képviselője, gróf Apponyi, a magyar, és b. Jósika Samu, erdélyi kanczellár. Fenmaradt mind a kettőnek nem nyilvánosságra szánt, sebtében papirszeletre vetett gratulatiója, mely bár eléggé ismeretes,[250] méltó, hogy itt is helyet foglaljon:
«28-án 2 órakor.
A legnagyobb sietséggel s első örömem hevében akarom tudtodra adni, hogy az illető legf. kézirat immár alá van irva s ma még a kanczellár kezéhez jut. Mindnyájunkra, az igazi jó ügyre s jövőnkre nézve oly nagy és döntő esemény ez, hogy nem Neked, hanem hazámnak, barátaimnak s magamnak kell s nem lehet eléggé érette gratulálnom. M. herczeg szeretné, ha még holnap itt maradnál, hogy az ügyet, t. i. a mikéntjét Veled megbeszélhetné. Hiszed, hogy eredményre vezethet? vagy hogy előértekezlet czélszerű lesz? avagy engem akarsz-e végleges szándékod meghittjévé tenni? s az előértekezleten annak tolmácsául megbizni? A Te hozzájárulásod nélkül semmi esetre sem szabad bármit is határozni; de az előmunkálatokkal késnünk nem szabad. Je dine chez Csáky, aztán levegő után kapkodok, s nyolcz óra után otthon leszek. – Ha holnap itt maradsz, nemde vendégem vagy? Én csekély vagyok ahhoz, hogy Neked köszönetet mondjak amaz ezerek nevében, a kiket elhatározásod boldoggá tesz, de érezni, jobban érzem azt, mint amaz ezerek mind együttvéve. Hű tisztelőd Apponyi.»
«Szerdán 8 ór.
Kedves Barátom. Nem annyira Téged, mint inkább mind azokat szerencséltetni jöttem, kik az előtted megnyilt téren való megjelenésedet örömmel üdvözlik, mert övék a gyümölcs, melyet számukra munkás fáradozásod érlelend. Áldjon meg az Isten annyi egésséggel, annyi testi erővel, mennyi szilárd akaratot fejtettél ki oly sok üdvösnek kivívásában, s hidd el, szivesebb részvéttel senki sem kiséri minden léptedet ezen kedves Hazánknak a leggazdagabb eredményeket igérő pályán, mint igaz tisztelő barátod Jósika.»
115. BÁRÓ JÓSIKA SÁMUEL.
(Egykorú kőnyomat után. Országos Képtár.)
Jellemző, hogy a régvárt örvendetes eseményt legelső jóakarója, a nádor később tudta meg. Barátságuk különben folytonos érintkezéseknél fogva, természetesen ezzel is csak szorosabbra fűződött.
Vívmánynak volt tekintendő, hogy az ügy, a Metternich «central-comissiója» mellőzésével, közvetlen a m. kir. helytartótanácshoz tétetett át.
A fővárosi ifjúság egy Wesselényinek rendezett fáklyászenével ünneplé az «eseményt».
Az ellenzék, maga Deák, a hírt tartózkodva, sőt bizalmatlansággal fogadta. Klauzál, megyéjében országos sérelmet indítványozott az új hivatal szervezése ellen, mely az országgyűlésnek tudta nélkül történt; viszhangra nem talált, bár azon időben a végrehajtó hatalom eléggé megosztva volt kormányzók és kormányzottak közt. Eötvös és barátai, a centralisták, örömmel látták e lépést előbbre s a kormánynak többség megnyerésére való törekvését sem kárhoztatták, egyetértve ebben Metternich herczeggel, de egyúttal ettől nagyon eltérőleg, levonták az akkor oly merésznek, sőt képtelennek hitt következtetést, miszerint le is fog mondani, ha törekvése meghiusulván, kisebbségben fogja látni magát. A municipalisták ily vigasztalásra nem sokat adtak; míg Eötvös keserű panaszra fakadt, hogy már tíz év óta szolgálja az ellenzéket, de még most sem érti, mit akar az. Az ellenzéknek egyik első embere, az országos védegyletnek buzgó elnöke, gr. Batthányi Kázmér (később forradalmi minister) ezt egy ízben oly őszinte vallomással egészíté ki, hogy: minél többet jár az ellenzéki gyűlésekre, annál butábbnak érzi magát …
De ideje már, hogy a szentgróti levél elemzéseire, Széchenyinek a hirlapirodalom terén tett, utolsó erőfeszítésére reá térjünk.
Deáknak jellemvonásai közé tartozott egy neme a büszke szerénységnek, mely őt távoltartá a Kezdeményezés dicsőségének hajhászatától. Saját eszméit is szivesen engedé át másnak s csak azután jött segítségül, ha szükség volt reá. Kerülte főleg a látszatot, – melytől mások kevésbbé irtóznak, hogy személyes hiúság vagy irigykedés tartja vissza mások indítványainak lelkes pártolásától. Tartózkodó volt, ha kétes alapunak találta, vagy ha több kárt látott belőle, mint hasznot; nem vonakodott csatlakozni, ha vagy hazafias kötelesség színébe öltöztették, vagy visszamaradását félre magyarázták. Így tett a Kossuth védegyletével is, melynek első megalakításánál, szervezésénél őt nem kérdezték. Tudták, hogy különben is nem az agitatio embere, tudták, hogy több irányban aggályai vannak; féltek, hogy semlegessége többet árthatna a könnyen félremagyarázható kezdeménynek, mint a mennyit egy sereg selejtesnek lármás korteskedése használ. Ellenök Deák nem nyilatkozott, mert, főleg Széchenyi föllépése óta félt a szakadástól, mely az ellenzékben támadhatna s a nemzeti párt felbomlásához, mit szerencsétlenségnek tartott, vagy esetleg a kormánynak, melyhez bizodalma nem volt, túlsúlyra vergődéséhez vezethetne. «Nem lett volna-e czélszerűbb», mondja Kossuthhoz írt magán levelében,»[251] a védegyletet most kezdetben csak némely czikkekre szorítani, melyek vagy azért, mert nálunk is nemsokára előállíthatók, vagy azért, mert nélkülözhetők elsőbbséget érdemelnek?»
«Azon csekély pénzerőt tán több sikerrel lehetett volna néhány czikk gyártásának emelésére fordítani, mint ha az sokféle czikkek közt megoszlik?»
Amerikában ily egylet inkább politikai okokból Anglia ellen alakult.»
Ott csakugyan előfutója volt a nyomban bekövetkezett elszakadásnak, háborúnak. S ennek látszatát óhajtotta nálunk kerülni egy rész, sejtetni más rész: a nyilvánosság előtt merőben ártatlannak, minden politikai indokoktól tisztának tüntetve fel az egyletet; itt több, ott kevesebb őszinteséggel s bizalommal.[252]
De: «Ti bizonyosan megfontoltatok mindent» – írja tovább Deák – «Ti jónak láttátok a dolgot most és ily terjedelemben megindítani, s én el nem szakadok tőletek».
A központi minta után országszerte alakultak a fiókegyletek s ezek közt egy a buzgó gr. Batthányi Kázmér elnöklete alatt Szt.-Gróton Zala megyében febr. 9. 1845. Erre külön Deákot is meghívták. El nem kerülheté, hogy ne nyilatkozzék. Beszédét, egy hirlapi tudósítás alakjában, bocsátották világgá,[253] s diadallal hordták szét az országban. Még azt a rhetorikai fordulatot is, mely inkább a Kossuth stilusára emlékeztet: «Egykor egy francziát kérdeztek, ki verte meg Marengónál az ellenséget?[254] Én, mondá, és még 70 ezer franczia. Szintúgy ezen társulatnak is minden egyes tagja magáról egykor elmondhatja: én, meg annyi millió védegyleti tag, mentettük meg a sorvadó hazát!» …Ismételte a nemzet folytonos elszegényedéséről akkor divatban volt, Széchenyitől tagadásba vett frázisokat, s melegen ajánlotta a nélkülözés az önmegtagadás erényét. «Mennyire elszegényedett a nemzet, mutatja az, hogy alig van már hazánk földén adóssággal nem terhelt jelentékeny család stb. Ellentétben volt ez Széchenyi egész közgazdasági elméletével, mely a hirtelen s okszerű beruházásokra igazolt adósságcsináláson sarkallott; de ellentétben magának Deáknak azon további állításával, mely a valóságnak bizonynyal megfelelt, hogy tudniillik Magyarország a mezei gazdaságban ötven év óta nagy lépést tett előre s azóta egy atyának javain például három fiú is osztozván, jelenleg egy is termeszt a maga osztályrészén annyit, mint előbb az atya az egészen termesztett.
116. GRÓF BATTHYÁNY KÁZMÉR.
(Eybl 1846-iki kőnyomata után, Országos Képtár.)
Csak pamutszövetekért – így folytatja Deák gazdászati elméleteit – évenként 17 millió szivárgott ki s a mely gazdaság többet ad ki, mint bevesz, annak tönkre kell mennie n.
Jövedelmünket nem birjuk szaporítni; nincs tehát egyéb hátra, mint lehetőleg apasztani kiadásainkat.»
«A fényűzés minden más országnak áldás, csak a magyarnak átok.» stb.
Nem állhatá ezeket tovább Széchenyi. Tollat ragadott ismét s írta a szentgróti levél elemzéseit, tizennégy hosszú czikkben. Fel kell ezeket frissítenünk olvasóink emlékezetében, mert világot vetnek nem csak egy nevezetes korkérdésre, hanem Széchenyi akkori érzületére s egyúttal hazánk politikai és társadalmi állapotaira is. Vegyük pontonként.
I. Május 18. 1845. Ellenzéknek vallani magát s egyúttal a mozgás (a reform) élére állani képtelenség. Központi vasút, fiumei kikötő, de másrészről védegylet, annyi, mint: fordúlj jobbra, de egyszersmind balra is.
Deák szól-e? vagy az egészhez semmi köze?
Deákot becsülöm és szeretem; de a hont, melynek leghűbb szolgája voltam mindig s leszek is, míg élek s melyet bálványozok, Deáknak elibe teszem.
Közelszegényedés? sorvadás? Nem áll.
Számokkal kimutatható a progressio és gyarapodás.[255]
II. Május 25. Ha van némi hanyatlása főbb magyar családoknak, melyek lenézését úgy szeretik máskor affectálni, úgy annak okai
ezek:
1. Birtok eldiribolás. (?)
2. Idő- és pénzfecsérlőbb nemzet nincs a világon. (!)
3. Szorgalom helyett pipázunk; vagy, újabb időben, a Staatslexiconban buvárkodunk.
4. 14 órakor keressük a délt. Vagy elhamarkodjuk a dolgot, vagy elaluszszuk. Korteskedés stb.
5. Politikában is, mint másban gazda nélkül számítunk. Az Ausztriával való összeköttetés stb.
Szomorú, ha még oly férfi is, mint Deák, ama rég megczáfolt fallaciában él, hogy a pénz, ha kimegy, ha benmarad …
Mostani törvényeink s közállapotaink mellett a világ minden pénze se lenne elegendő, legyetek erről meggyőződve, drága honfiak!
III. Juni. 1. Deák diagnosisa gyökerében el van hibázva. Recipéje: f. kiadásainkból nemes önmegtagadással mentül többet törülni s mások helyébe honi kelméket tenni, alkalmazásban egyenesen «sorvadást» okoz.
Ugyan a mi minden országnak áldás, miért lenne épen Magyarországnak átok? – Nem elég nyomorultan, simplán élünk-e ugyis?!
Leugrani – könnyű; de fel, fel! …
Nem az a bölcseség, hogy keveset, hanem hogy eszesen költsünk.
IV. Jun. 8. A kormány újabb időben észrevette, hogy a közbirodalom legdusabb mezejét parlagon hagyta s hogy ezt így folytatni többé nem lehet.
Most a pangásnak már a nemzet lesz az oka. – –
V. Jun. 15. Tudja, hogy kevesen fogják olvasni, mert hiszen nem mestere a hízelgésnek.
Aztán meg …sinecurát is (!) vállalt![256]
Deákot kisebbítni nem szándéka; sőt –
Adoma 1790-ből. Hic non agitur ut bene loquamur, sed ut nos intelligamus.
Értsük meg egymást.
Nem vádolhatjuk a királyi család bármely tagját, hogy nyelvünket becsmérli, mióta magunk kezdjük becsülni stb.
Az európai csillagzatok is annyira sürgetik vérünket előmenetelre, miszerint ellenzéki taktika helyett ezentul a haladás mezejére
léphetünk ki biztosan.
VI. Jun. 22. Kimondhatatlan varázszsal jár az opponálás. Alig bujik ki a fiú a tojásból, még beszélni sem tud, de már opponál!
Az ellenzék «une cruelle necessité».
De nálunk oly nagy szám opponál, a nélkül hogy tudná, miért.
Klauzál nyilatkozata! (L. 578. l.)
Kossuth lepiszkolja a kormányt.[257] Éljen! De K. itt meg nem áll, hanem teremteni is akar. Fiume stb.
Eredmény: a kormánynak, melyet nem nélkülözhetünk, tökéletes nullificatiója.
Legerősebb a most következő, hol már ismeretes cassandrai jóslataival találkozunk. Nem az a védegylet sugallá ezeket, melyet Deák comtemplált, a ki tagadta, hogy az politikai tüntetés légyen, hanem sugallá az a védegylet, melyhez Kossuth újabb agitatióinak csak egyes szálait fűzögeté.
VII. Jun. 29. Vagy nem lesz sikere s akkor hasztalan demonstratio, vagy lesz s akkor egész más rendszert idéz elő, mely nem lesz ínyünk szerint …
S akkor gyászba öltözhetik a magyar. Virágozni fog ugyan egykori hona s abban üdvét lelheti az emancipált Izrael fiátul kezdve (!) minden nép; de a magyar vagy elenyészik a hatalmas közérdek mindent egybeolvasztó árjában, vagy egykor szabad honát csak másodlagos, tán szolgai szerepben fogja lakni. S elmondhatja egy philosoph: Ime, megint elpusztult egy nemzet, mely helyzetét nem ismerve, legjobb akaróinak figyelmeztető szavát fitymálva és erejét vagy túlbecsülve vagy balgán használva, saját maga döfé a kivégzés gyilkát kebelébe.
– – –
Deák mindezekből semmit sem lát.
Boldogok, kik nem látnak többet, mert övék a mennyek országa. – – Habár csak az önámítás mennyországa! …
Elemzi azután ama többféle kútfőket, melyekből az agitatio táplálkozik. Ezek
1. Őszinte hazafiság. Sokan nem látják a gyáriparral járó nyomort! stb.
2. Félszemű kormányosi felfogás. (A ki t. i. csak az egyik partot látja!)
3. Demonstratio a határvám eltörlésére.
4. Csalétek az oppositio horgán.
5. Birkatermészet. Divat (kolomp) után induló.
6. Iskolás pajzánság, dacz.
7. Hipocrita hazafiság.
8. Ármány, konkolyvetés.
9. Popularitási vasmacska.
Mindezt szerencsétlenségemre tisztán látom a védegylet fogamzási, születési, keresztelési és dajkálási phasisaiban.
VIII. Jul. 6. Sokan unják, hogy mindig a modort emlegetem.
Saját bárkáját ám kormányozza kiki tetszése szerint; de – a ki országlásba bátor avatkozni. – –
Jó szándék nem elég!
IX. Jul. 13. Bár sokkal több ártatlan vegyület van benne; egyenes provocatio az a kormány és a birodalom ellen.
A kormány vagy húsz év óta úgy közeledett a nemzethez, mint 8: 10. S vajjon ily arányban fogy-e az ellenzék? … Sőt az ellenkező történik.
X. Jul. 20. Ebben teljes czímű Tóth Lőrincz úr és teljes czímű Pulszky Ferencz úr kapják meg a félszemű kormányosi czímet, amaz buzgó allegálásai, emez Allgemeine-czikkeiért.
Aztán elismeri, hogy a védegyletben van némi jó is, mint pl. a méregben; de felsorolja, ismét pontonként, sokkal túlnyomóbb rossz oldalait. Ezek:
1. Bizonyos osztály demoralizálása. A «honi» czéggel űzött csalások.
2. Kényszerít drágábban fizetni a rosszabbat. Financziális gyógyszernek elég különös.
3. Helytelen vágásba (!) sodorja a közfigyelmet. Teendőink! – –
4. Csorbát üt nemzetiségünkön. A magyart hiába nógatják iparra, míg a föld olyan olcsó. Iparosaink 9/10-de német, cseh stb.
XI. Jul. 27. Magyarország nincs sorvadásban. Deák diagnosisa helytelen s az praescriptiója is.
Ha még oly férfiú is, mint Deák …hagyja magát a közmámor által sodortatni!
Justum et tenacem –
Lenne csak köztünk sok ily zománczozatú, ki nem tud szolgai bókhoz s kit nem szédít udvari fény …tüstént (!?) nemcsak azon viszony el volna tökéletesen rendezve, mely köztünk s a kormány meg a közbirodalom közt létezik, de vajmi szaporán helyre volna ütve Magyarország százados hátramaradása.
Dynastia meg lenne nyerve –
Érdek alapján fejlődnék –
De a mi ezután következik –
XII. aug. 3. – abban divinatióig megy a már kedély beteg államférfiú előrelátása, ékesszólása. Ne profanáljuk azt rövidítésekkel. A forradalom lezajlása után ezeren ismételték e s hasonló szavait, melyek azóta ismét feledésbe merülnek.
«Majdan, ha az idő le fogja csillapítni a kedélyeket és szenvedelem helyébe méltánylat áll és én már nem leszek többé, s így senkinek sem lehetek szálka a szemében, tudom e sorok, ha teljes feledékenységbe nem sülyed nemzetünk jelen küzdelme, az el nem ferdíthető való színében fognak mutatkozni, s vagy élvezendik az útmutatásaik utáni hasznot, sőt fényt, az akkor élők, vagy keserű bánattal fogják rebegni, hogy igazam volt.
Deák nem szorul, mint honunk számosb csillámló lidércze, mesterkélt kölcsönzött fényre – –
Lökje el magától a melléktekintetek minden zsibbasztékait, legyen alkotója, vezetője egy pártnak, mely Magyarországon, mióta össze lőn a birodalommal házasítva, még épen nem, vagy alig létezett –
XIII. Aug. 10. «Bizony még annyi politikai belátásunk és tapintatunk sem volt eddigelé, mihez képest azon hazánkfiainak hitelét iparkodtunk volna nevelni, kik belbecsük vagy szerencsés véletlen folytán oly fokra emelkedtek, hol egy szó nem ritkán többet nyom, mint ezer megyei vagy országgyűlési szónoklat.» –
Trefortnak felelve: «Igaz, nem mindig így beszéltem. Valóban megváltoztattam politikámat» …
«De ám mutassák meg, hogy most kevésbbé vagyok hű a magyarsághoz, az alkotmányhoz, hogy kevésbbé vagyok a haladás embere, hogy kevésbbé szomjazom minden hazánkfiának halhatatlan emberhez illő polgárosítását, hogy kevésbbé fáradozok s rontom úgyis eléggé roncsolt testemet a közjóért, vagy hogy most inkább esengek másról reám sugárzó fény vagy emberséges fáradozás nélküli kincs után, – – hogy nem akarok, mint eddig tevém, hűn osztozni honosimmal szerencsében, gyásznapokban; s majd ha egykor, büszke érzéssel mondom, oly hosszú évek során fogják szolgálni a hont, mint én tevém, akkor adjanak hálát Istennek, ha függetlenségük s tiszta kedélyük tudatában oly fölemelt fővel tekinthetnek majd bárkinek szemei közé, mint én cselekedhetem.» …
117. TREFORT ÁGOSTON.
(Eybl egykorú kőrajza után. Országos Képtár.)
XIV. Aug. 17. Ismét Deákhoz fordul, ki bizony nem tagadta meg, mint Széchenyi óhajtotta volna, a neki tulajdonított nézeteket, se nem sietett egy új (közép) pártnak alakításával.
«Azt fogja állítani, hogy nem bír azzal a tehetséggel – –? Hát akkor ugyan kihez forduljunk?» –
1-ör, bizalmat gerjeszt;
2-or, nincs oly hiú magyar, ki elsőbbségét el ne ismerné.
– – –
Oh! legyen vezetőnk, és tüstént öné vagyok, és ön legőszintébb, legernyedetlenebb segítségemre számolhat. Lesznek ugyan hatalmasb védői, nagyobb tehetségű elősegítői, hanem hogy hűbb és elszántabb apródja lehessen, mint én lennék, ha ily alulról és felülről egyaránt független pártnak állana élére, azt bajosan hiszem.
– – –
Addig is, mint hű magyar, nyujtom baráti jobbomat önnek, mint hű magyarnak.
Tiszta szándék, tiszta lélek, akár siker, akár nem!»[258]
I .
A SZÉCHENYIEK NEMESI CZÍMERE.
LESZÁRMAZÁSI TÁBLA.
(Saját eredeti fogalmazványa után.)
MEMORIALE FÜR FÜRST METTERNICH. 1835.
Euer Durchlaucht! Rechtschaffenen Menschen kann nichts angenehmeres begegnen, als wenn sie Gelegenheit erhalten, sich vor denen rechtfertigen zu können, die sie verehren und hochschätzen. Die Gunst der Menge ist wankend, ihr Umheil gewöhnlich überspannt, haben deshalb auf ein stärkeres Gemüth keine besondere Einwirkung. Die Opinion solcher Männer aber gegen sich zu haben, die Weisheit, Jugend und vieljährige Erfahrung in sich vereinigen, ist ein Dorn, der finit all dein Bewusstsein der reinsten Unschuld und der ehrlichsten Absicht nicht unterlässt die Gefühle, alle edleren Freuden unablässig zu verwunden. Ich finde also wirklich keine Worte uni E. D., so wie ich es im Grunde meines Herzens fühle, zu danken, dass Sie so herablassend gewesen sind, schon im Jahr 1825, dann das vergangene Jahr in Baden und sodann dem 16-ten März und wieder den 26-ten April 1835, eine unumwundene männliche seelenvolle Sprache mit mir Zu sprechen, ja letzlich sogar jene Punkte mir gütigst mitzutheilen, ob welcher ich angeklagt bin und mich aufzufordern, denselben schriftlich zu begegnen. Ganz kurz und mit einigen Worten bin ich aber nicht im Stande auf das mir Mitgetheilte zu antworten, denn es ist keine Anklage gegen die eine oder die andere meiner Ansichten, Äusserungen oder Handlungen, es ist aber den mündlichen Erklärungen zu Folge, die ich E. D. erst kurz ehedem machte, geradezu das Bild eines niedrigen Heuchlers, eines plumpen Verräthers, eines nichtswürdigen Ruhestörers. Haben also E. D. den Edelmuth gehabt, mich nicht nur ungehört nicht zu verdammen sondern in Mitte Ihrer vielen Geschäfte finit der allergrössten Offenheit mir Ihre Ansichten mitzutheilen, so wage ich es zu hoffen, dass Höchst dieselben auch diese, vielleicht etwas längere, Erörterung mit Geduld durchlesen und finit Billigkeit zu beur theilen die Gewogenheit haben werden.
Ich habe 17 Jahre im Dienste S. M. des Kaisers Franz dem 1-ten als Militär gestanden und brachte es, während viele Andere meines Gleichens schnell vorrückten, nicht weiter als zum Rittmeister. Nichtsdestoweniger blieb ich dein Dienste treu, wohl fühlend, dass hunderte, weit verdienstvollere Männer als ich, gleiches Schicksal finit mir theilten, gar viele aber noch ein ungünstigeres Geschick erdulden mussten. Im Jahre 1825 wurde ich durch E. D. als Kammerherr dein F. Patil Esterházy nach Rheins mitgetheilt und ich kann finit einiger Satisfaction zurückdenken, dass ich sowohl während meiner Dienstjahre als auch bei dieser letzten Gelegenheit mich stets als treuer Unterthan meines Souverains betragen und nie zur Schande der östreichischen Armee, noch zur Schande des öster. Staates gelebt habe. Im Jahre 1825 wurde ich durch die gewöhnlichen Regales – meinem angebornen Rechte zufolge – durch S. M. den Kaiser zum ungarischen Landtag berufen, wobei ich auch erschien und meine Meinung offen, unumwunden, aber mit aller Mässigung und aller Ehrfurcht an jenem Orte aussprach, wo ich es mit Recht thun darf. Diese Erscheinung musste natürlicherweise die Aufmerksamkeit Vieler -auf sich ziehen, denn seit langer (längerer) Zeit war der ungarische Magnatenstand in eine vollkommene Lethargie versunken, und ich wurde, weil ich alles das gesetzlos Geschehene nicht gutheissen oder mit Stillschweigen übergehen konnte, von vielen meiner Obern, von denen ich damals als Soldat abhing, als ein treuloser pflichtvergessener Diener meines Herrn gebrandmarkt – – so dass ich trotz meines Widerwillens eine Laufbahn zu brechen, der ich bereits 17 Jahre meines Lebens widmete, unmöglich länger im Dienste verbleiben konnte und somit aus demselben trat. Gottes Brod umsonst zu essen, wie die lange Reihe der meisten ungarischen Magnaten, meinen Landsleuten, die die Zeit von Gott und das Geld von dem Menschen stehlen, konnte ich nicht, und von dem Moment beginnt, wenn ich es so nennen darf, mein politisches Leben. Ich war meistens einer verschiedenen Meinung, wie die Regierung, wie ich das stets unverhehlt und offen, meiner Überzeugung gemäss, an Ort und Stelle äusserte. Gegen die Regierung war ich aber auch in jenen Zeiten nicht, von denen ich spreche und wo sozusagen kein Cardinal-Gesetz des Landes unverwundet gewesen ist. Auch that ich nie das Geringste um das Ansehen der Regierung zu schwächen, und meine ganze Opposition – wenn man die gemässigte, ehrerbietigste Äusserung einer verschiedenen Meinung mit diesem äusserst unrichtig gewählten Wort so benennen will – bestand darin, dass ich mir alle Mühe gab die Regierung auf ihr besseres Interesse aufmerksam zu machen, und soweit ein Einzelner es vermag, daran zu arbeiten, dass von Seite der Regierung der Weg des Gesetzes wieder betreten werde. Verleumdungen aller Art verunglimpften aber in den Augen gar Vieler alle meine Äusserungen, alle meine Handlungen und die bestimmtesten klarsten meiner Worte wurden misdeutet, auf das Gehässigste verdreht. Und was mich am meisten betrübte, Viele und sehr viele achtbare Männer sahen in mir nichts anderes, als den zurückgebliebenen beleidigten Rittmeister kleinliche Rache an König und Vaterland zu nehmen! Diese Erfahrung lehrt, dass auch der kleinste Wurm mehr Schaden bringen, grösseres Unglück stiften kann, denn man glaubt, das weiss ich; mit all meiner menschlichen Schwäche, meiner vielleicht schlecht bemeisterten Eitelkeit kann ich aber mit Seelenruhe sagen: «Von dieser Sünde war ich frei» und rechtliche Menschen, die mich nicht nach Hörensagen und Rapporten, aber nach Thatsachen und Billigkeit beurtheilen, werden dieser meiner Behauptung Gerechtigkeit zollen, wenn sie auf mein Betragen, vor dem Jahre 1830 angefangen, aufmerken und auf dasselbe Rücksicht nehmen wollen. Ich bin, um die Donau, den einzigen Abfluss-Canal von Ungarn und des grössten Theils der österreichischen Monarchie kennen zu lernen, auf diesem Fluss, nach dem Schwarzen Meer und kehrte von dort nach einer schweren Krankheit, die mich ganz nahe an mein Ende brachte, in dem elendsten Gesundheitszustand, zurück, so dass es mir gewiss weder nach Ehren noch nach Stellen lüstete, und ich auch von Seite der Regierung nicht die mindeste Aufforderung irgend einer Art erhielt, um mich an sie zu reihen, und doch war ich ganz für die Regierung gewonnen, denn die Regierung betrat mit wahrer Seelengrösse den Weg der Gesetze, und das Feld der Verfassung. Und ich kann mein Wort geben und auch beweisen, dass von dem Augenblick an als die Regierung mit so vieler Loyalität und Biedersinn zu Werke ging, sie keinen treuern und anhänglichern Verfechter hatte, wie mich. Viele werden an diesem zweifeln, wenn sie mich oberflächlich und nach der Stellung beurtheilen, die ich im öffentlichen Leben behauptete. Nach allem dem aber, was in Ungarn seit langen Jahren gegen die Gesetze, die Verfassung, die Nation geschah, konnte man Vertrauen, blindes Vertrauen von der Menge auf einmal nicht verlangen und ich hätte meine Stellung schlecht berechnet, den Terrain falsch beurtheilt und der Regierung nur geringe Dienste geleistet, wenn ich mich von der sogenannten Opposition auf einmal nach dem gewöhnlichen Ausdruck «in die Arme der Regierung geworfen haben würden. Man hätte an meiner Handlungsweise weder Edelmuth noch Gerechtigkeitsliebe zu sehen gehabt, noch hätte es das allgemeine Vertrauen zur Regierung vermehrt; man würde aber gesagt haben:» Auch der hat sich der Regierung verkauft, er will gewiss etwas werden», und Ich wäre anjetzt, wie so viele andere gutgesinnte aber ungeschickte Ungarn, paralysirt, während ich jetzt noch der Regierung wichtige Dienste leisten kann. Jetzt noch, sage ich, denn leider sind viele Leidenschaften bereits rege geworden, und kein Theil duldet irgend jemanden, der seine eigene Meinung haben will, sondern sowohl der eine als der andere fordert unbedingt blindes Schwören zu seiner Fahne. Ganz stimm war ich aber für den Nutzen der Regierung nicht. Bis zu meiner Zeit war es in Ungarn Gebrauch: Jedwedes Rükbleiben, jeden National-Fehler, mit einem Wort «Alles Schlechte» stets der Regierung zuzuschreiben. Ich war der Erste der den Ungarn den Spiegel der Selbsterkenntniss vorhielt! Man lese meine Probe-Werke, deren einige auch auf Deutsch übersetzt sind, wiewohl sehr mangelhaft. Wird man wohl sagen können, «ich hätte mich gegen Regierung oder gegen deren Interessen ausgesprochen?» Man lese die Übersetzung des «Világ» von Seite 231 angefangen; kann man denn deutlichere, offenere Sprache führen, dass die Regierung von 30 eine loyale sei, und derselbe Mensch der sich im Jahre 1825 gegen die Regierung ausgesprochen habe, 1830 mit der Regierung sein müsse, will er nicht geradezu gegen Recht, Billigkeit und Consequenz handeln.
Späterhin trug mir S. k. H. der Erzherzog-Palatin die Commission der Schiffbarmachung des Donau-Stromes an und ich zauderte keinen Augenblick meine Dienste nach meiner besten Ansicht und nach meinen besten Kräften der Regierung zu weihen.
Dies vorausgesendet, was eine Darthuung dessen sein soll, dass ich nicht gegen die Regierung oder deren Interessen war, dadurch aber den klarsten Beweis meiner Huldigung gab, dass ich die benannte Commission annahm und vielleicht nicht am allerschlechtesten diente – erlaube ich mir anjetzt gerade auf das von E. D. den 26-ten April mir Mitgetheilte zurückzukommen. Ich lese: «Seit des Gr. St. Széchenyi letzter Rückkehr aus Wien, haben die heftigsten Glieder der Opposition neuen Muth geschöpft. Was die heftigsten Glieder der Opposition für einen Muth aus meiner Rückkehr geschöpft haben mögen, das weiss ich mir wirklich nicht zu erklären. Seit Jahren empfehle ich Jederman Mässigung, hasse und verpöne alle Gattungen von Hyperbole und Gasconade, und trachte den Leuten beizubringen «die Regierung meine es loyal und ehrlich und man könne da, wo Verschiedenheit der Meinung obwaltet, mit geziemender Sprache, Ruhe und Geduld viel weiter gelangen, als mit dein ungestümen Toben einer schlecht controllirten Knabenschule! Es heisst aber weiter: «Das Ministerium hat Gr. Sz. versichert, sei unter sich uneins und wenn dies auch nicht öffentlich erscheine, so sei es darum nicht weniger wahr. Bei festem Beharren werde die Opposition dennoch den Sieg davon tragen». Und dies soll vielleicht den Muth der Oppositionsglieder erhöht haben? Allerdings könnte das der Fall bei einigen Wenigen sein, die im Dunklen fischen möchten, und die nichts zu verlieren haben, – wenn ich auch so dummes Zeug gesprochen hätte. Dies leugne ich aber rund. Und gerade das Gegentheil sagte ich und behauptete ich zu jener Zeit, denn fürwahr in meinem letzten, nicht viel über 36 stündigen Aufenthalt in Pressburg sah ich gefliessentlich so wenig Menschen und sprach beinahe mit Niemanden, dass ich gar nicht begreife, wie man Erfindungen dieser Art über mich schmieden kann. Der die Ordnung meiner Habe, das Geregelte meines Lebens kennt, wird mich für keinen Fantasten halten. Und der währe ich wirklich im superlativsten Grad, wenn ich mit 44 Jahren und einem äusserst schönen und rangirten Vermögen in einem Lande zu leben wünschte, in welchem die Regierung schwach ist. Wäre sie es oder die Minister S. M. unter sich uneins, so würde ich ein Geheimniss draus machen – denn in den jetzigen Zeiten, in dem unzeitigen Ungarn, schwache Regierung oder keine Regierung! – Nein, E. D., abgesehen dass ich E. D. so hoch verehre und von dem Adel Ihrer Seele mich so gewaltsam hingerissen fühle, abgesehen, dass ich ehrlich und treu an unserer Dinastie hänge, abgesehen endlich dass ich als Ungar dem Lande, in das mich Gottes Vorsehung werden liess, so viele gute Dienste leisten will wie nur immer möglich, abgesehen von allem diesen, bin ich weder so albern um meine Interessen nicht besser zu kennen und eine Anarchie zu wünschen, noch so rührend dumm um etwa die Regierung stürzen zu wollen, damit die Zügellosigkeit, das Vorurtheil und der Eigennutz die Zügeln der Macht ergreife.
Später heisst es: «in Beziehung auf den B. N. Wesselenyi versichert der Gr. Sz. dass die Stimmung der Minister weich und ihm sonach günstig sei. Der einzige ungarisch Kanzler trete der Aufhebung des Processes noch fest entgegen». Und hier muss ich abermals unumwunden erklären, dass ich vor Niemanden und bei keiner Gelegenheit irgend ein Wort in fremde Munde legte oder von der Stimmung der Minister sprach, und dass es rein erfunden und erlogen ist, was ich von dem ungarischen Kanzler gesagt haben soll. Was ich vom B. N. W., seiner politischen Laufbahn, dem Siebenb. Landtag, dessen Auflösung, des B. W. Prozess sprach, das waren rein meine eigenen Ansichten, die ich zu jeder Zeit zu wiederholen bereit bin, ja sogar schriftlich wünschte, dass man mich über diese Angelegenheit anhören möchte; denn wiewohl die Regierung stark und mächtig ist, so bleibt es dennoch ein Axiom, wenigstens meiner Meinung nach, dass es immer und unbedingt besser ist anstatt Stärke oder Macht, Nachsicht und Güte anzuwenden, wenn man mit letzterem ebenso gut anlangt.
Endlich heisst es: a Gr. St. Sz. nüancirt übrigens seine Sprache nach der Kenntniss die derselbe von dem Geiste der Individuen hat». Wie und ob und in welcher Gelegenheit ich meine Sprache nüancirt haben soll, weiss ich mich wahrlich nicht zu erinnern. Mein Gewissen ist rein, denn meine Absichten waren und sind es auch. Ich scheue das Dunkle und that und thue nichts im Geheimen, wie ich es E. D. oftmals verheissen habe. Und erkläre hiemit auf das Feierlichste, dass ich das Wohl meines Vaterlandes mit den Interessen Österreichs auf das Engste verbunden sehe; treu und unwandelbar an unserer Dinastie hänge und der jetzigen Regierung die ich achte und verehre, für ihre loyalen Absichten vollkommenes Vertrauen schenke. Ich erkläre weiter, dass ich nie und in keinem Fall mich gegen die Regierung oder deren Interessen erklären werde, sondern im Fall einer andern Ansicht, stets bereit sein werde mich offen und ehrlich privatim vor den Ministern S. M. unsers Herrn auszusprechen, wenn man das Wohlwollen und die Geduld haben wird wollen mich anzuhören; oder dass ich meine Meinung stets ohne Hehl an dem mir zukommenden Ort und Stelle mit aller Mässigung und Ehrerbietung vortragen will; und nie das Mindeste im Dunkeln oder im Hinterhalt beginnen werde. Ich erkläre endlich, dass ich bereit bin der Regierung allenthalben auf das Treueste und Ergebenste zu dienen, wo ich dazu aufgefordert, oder nicht aufgefordert, meinen hier ausgesprochenen Grundsätzen zufolge, zu dienen im Stande bin.
Und dies ist, was ich E. D. auf die mir gegebenen Punkte mit dem besten Gewissen erwidern kann. Höchstdieselben: sagten «Von allen Seiten seien dieselben Berichte eingelaufen». Dies mag sein, deshalb sind sie aber nicht minder falsch, was ich, kommt es dazu, vor billigen leidenschaftslosen, gewissenhaften Richtern leichter werde beweisen können, als es den Berichterstattern gelingen dürfte, mich irgend eines Verschuldens gegen die Regierung zu überführen. Es gibt aber zumal Opinionen, die man über Menschen hat, und so halten mich viele der König-Diener für einen Antagonisten der Regierung, weil sie mich, wie oben erwähnt, in einer gekränkten – – Stimmung supponiren und sehen Combinationen Pläne und vielleicht gar «geheime Bunde», wo nichts ist, und rapportiren, da sie keine Thatsachen, weil keine existiren, aufzufinden im Stande sind, und sie doch in den Augen der Regierung nicht als unbrauchbare ungeschickte, und blinde Menschen erscheinen möchten, müssiger oder witziger Leute Bonmots, Erfindungen nach Hörensagen oder geben Geburte ihres eigenen Gehirns für Wirklichkeit aus.
Manche sind zum Leiten bestimmt und Gott gebe ihnen Weisheit und Seelenstärke dazu; andern ist das Loos des blinden Gehorsams zugefallen und mit guten rechtschaffenen Befehlshabern ist auch ihnen das Glück nicht verschlossen; andere haben wieder eine andere Bestimmung, unter welchen die meine die zu sein scheint, «je kleinere Sphäre aber in einer äusserst unabhängigen Lage» die Rolle eines Vermittlers zu spielen. Halb des Übels, das in der Welt geschieht, kann man Missverständnissen und aufgeregten Leidenschaften zuschreiben. Wäre überall ein rechtschaffener Mittelsmann, der nicht auf seinen persönlichen Nutzen, aber den des Ganzen sehe: bei Gott, viel Gutes könnte mit Wenigem geleistet werden; und ich gestehe es freimüthig «der Mangel von solchen ganz uninteressirten Vermittlern ist eine der Hauptursachen aller der Differenzen, die zwischen der östreichischen Regierung und Ungarn obwalten. Diese ist, glaube ich, so wahr ich dereinst vor dem Allmächtigen Rechenschaft meiner Handlungen geben werde, die Stellung, in welcher ich als Unterthan, als Bürger, als Mensch das meiste Gute in dieser Welt leisten kann. Lassen Sie mich also auf diesem meinen Platz, E. D., und brauchen Sie mich in derselben nach Ihren hohen ausgedehnten Zwecken. Ungarn ist ein zurückgebliebenes Land, meine Landsleute verwahrloste, unmündige, zum Theil zügellose Kinder; untreu, hinterlistig, unverbesserlich sind sie aber nicht, und der Schein ihrer oftmaligen Duplicität liegt fürwahr zum grössten Theil in der Verschiedenheit der östreichischen und der ungarischen Regierungsform, in welch ersterer der Kaiser unumschränkter Herr ist, in letzterer aber nach Recht und Schwur das nicht ist. Fahren Sie also fort, sich wie bis jetzt, mit väterlicher Geduld zu bewaffnen. theilen Sie mir Ihre Absichten, Ihre Willensmeinung mit und führen Sie in der geschichtlich hohen Stellung, in welche Sie Ihre Tugenden und der allmächtige Ratschluss erhoben hat, auch Ungarn jener gesetzlichen und vernünftigen Entwicklung entgegen, die in Einheit mit der östreichischen Monarchie und völliger Beruhigung aller Stände das fortwährende Glück dieses anjetzt so tief gesunkenen, aber demnach mit so reichen Hilfsquellen ausgestatteten Landes begründen wird. Ich gelobe E. D. männliche Offenheit und unwandelbaren Biedersinn und glaube, dass ich noch auch nutzen kann; denn noch habe ich einige Popularität im Lande; noch bin ich gerade bei der Klasse, auf welche die Regierung wirken müsste, geachtet und geehrt, kann deshalb – glaube ich wenigstens – in wahrem Interesse der Regierung mehr nützen als wäre ich im Lande gehasst und allenthalben im Misscredit, wie manche andern.
Ich weiss, ich werde von allen Seiten beobachtet, was wahrlich kein angenehmes und erhebendes Gefühl für mich sein kann! der ich in der That Zutrauen und volles Zutrauen verdient. Die offene Sprache E. D., Ihre Herablassung sich mit mir in Erörterungen einzulassen, mein mackelloses Gewissen endlich beruhigen mich aber, und mit Zuversicht sehe ich der Zukunft entgegen, den Fehler wird man gegen mich nicht auffinden können, gehaltlosen, unerwiesenen Anklagen werden E. D. und die Regierung kein Gehör geben und es muss endlich der Tag anbrechen wo es klar sein wird, dass die Regierung keinen treueren Verfechter hatte, wie mich und es vielleicht schade war meinen ehrlichen Willen, meine Thätigkeit und meine Ausdauer von Seite der Regierung nicht besser benützt zu haben als man es bis jetzt that.
Euer Durchlaucht aufrichtigster Diener und hoher Verehrer Zinkendorf, den 28-ten April 1835.
Gr. St. Széchenyi.
Eingereicht Staatskanzlei Wien, den 3-ten Mai 1835.
III.
A LÁNCZHID ALAPKÖVÉBE TETT EMLÉKIRAT.
A Duna partjait Buda és Pest városai között egybekötendő állóhid minél előbbi létesítésének eszméjét Széchenyi István gr. eleinte néhány budapesti s egyéb honi lakosok magánykörében, később «budapesti hidegyesület» czíme alatt alakult társaság előtt pendítvén meg, az e czélra szolgálható adatok gyűjtéséhez fogott; ugyane végett 1832. évben Andrássy György gróffal Angliát is meglátogatta és az ott tapasztaltakat saját véleményadással kisérve, ily czím alatt: Gr. Andrássy György és gr. Széchenyi Istvánnak a budapesti hitegyesülethez irányzott jelentése, midőn külföldről visszatérének. Pozsonyban 1833. Külön röpiratban sajtó által közrebocsátá. A tárgy ekkép érlelve s előkészítve végre az akkori országgyűlés elibe került, hol az a ház jólétét gyarapító közintézetek mindenkori buzgó elősegítője fenséges cs. kir. ausztriai örökös főherczeg József-Antal-János, Magyarország szeretve tisztelt nádora s helytartója és az országosan egybegyült Rendek által pártoltatván, dicsőségesen uralkodó fels. ötödik FERDINÁND Magyarország ap. kir. legfelsőbb helybenhagyása hozzájárultával keletkezett az 1836-diki XXVI-d. törvényczikk, melynél fogva Buda és Pest közt állóhidnak részvénytársaság útján leendő építése elhatároztatott, és a tárgy minél előbbi valósítása végett országos küldöttség lőn kinevezve. A hon javát és díszét czélzó újszerű törvény rendeletének életet adandó hodosi és kiázdiaí báró Szina György Buda és Pest városai közt függő-lánczhidnak saját vezérlete alatt alakítandó részvénytársaság költségin és Villiam Tierney Clark angol művész terve szerint s igazgatása alatt leendő fölépítésére ajánlkozván, ez iránt az országos küldöttséggel 1838-d. évi szept. 27-d. az 1840-d. XXXIX-dik törv. czikk által is később teljes erejűnek nyilváníttatott szerződést kötötte. Az ennek következtében 1839-d. október végével megkezdett építési munka azóta szakadatlanul haladván, e lánczhid talpkövét ma aug. 24-d. 1842-dik évben dicsőségesen országló fels. I. FERDINÁND ausztriai császár, Magyarország e néven V-dik apostoli királya atyáskodó uralkodása alatt Ő cs. királyi fensége Károly, Lajos, János, József, Lőrincz ausztriai örökös fhg, aranygyapjas, Mária Terézia vitézrendje és számos jeles rend nagykeresztes és első osztályu vitéze, Csehország kormányzója s főkapitánya, cs. kir. tábori főmarsal, egy gyalog és egy dzsidás ezred tulajdonosa, mint ő cs. kir. uralkodó fölsége által, legfelsőbb személyének ez alkalomra legkegyelmesebben megbizott képviselője, szokott ünnepélyesség mellett és számos közönség jelenlétében kegyelmesen letenni méltóztatott. Minek emlékére az alapkőbe jelen irat ő cs. kir. fölségének dicsőségesen országló I. FERDINÁND ausztriai császár és Magyarország e néven ötödik apostoli királyának többféle ez évben folyamatban levő arany és ezüst pénzeivel együtt lezáratott.
Gróf Széchenyi István arczképe egy a negyvenes években megjelent aczélmetszet után készült; az Ernst Lajos úr birtokában lévő szép lenyomatot használtuk.
Első levelének eredetije a Nemzeti Múzeum birtokában van.
Széchenyi Ferencznek arczképét a múzeum birtokában lévő nagy olajfestményről Cserna Károly festette.
Gróf Széchenyi Istvánné arczképe az Ernst Lajos úr birtokában levő aczélmetszet után készült.
Széchenyi glorificatiója Than rajza után készült, mely Ernst Lajos úr birtokában van. A kép középen Széchenyi Istvánt, ennek jobb oldalán gr. Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt tünteti föl, mögötte Damjanich, Mészáros Lázár, Kiss Ernő állanak. A Széchenyi balja felől Kossuth Lajos alakja látható.
Széchenyi István és a Tiszaszabályozás kezdetének emléke a millenniumi kiállításon volt látható. A szobron látható alakok: a szikla közepében József nádor, a sziklán felül balra Vásárhelyi Pál, mellette Széchenyi István, valamivel alább gróf Károlyi György, alatta Ürményi József, a szikla alján gróf Andrássy Gyula.
A pesti városháza árvíz alatt, egykorú kőnyomat után készült rajz. Mühlbeck által.
A Széchenyi naplója egy oldalának facsimiléje hű reproductiója, melynek eredetije az Akadémia birtokában van, a papir nagyságát és minőségét visszaadja.
A szöveg olvasása:
Gerade denselben Tag!
Most nem kell Agitatio. – Mi-mindnyájan azon leszünk, hogy a Vármegyei Relatioknál semmi tulságos ok ne adassék. Félek Baloghtul, Somsichtul . . , de kivált Bathányi Lajostul …mert kivált ezen utolsó tán agitálni fog. – – Ich fühle mich beruhigt, Deak muss unser Centrum seyn. Félre minden irigységgel hazámfiai. Adjuk neki az Elsőséget!
Esse bei Tini (Grassalkovicsné) mit Eug. Zichy.
Mai 20-ten.
A Lánczhid alapköve letételéről Barabás Miklós készített egy nagy historiai olajfestményt, melyen nemcsak az ünnepélyen jelenlévők arczképei vannak visszaadva, hanem maga a helyszín, sőt annak világítása is historiai hűséggel vannak megfestve. A képet báró Sina Simon rendelte meg; eredetileg Gödöllőre volt szánva, azután megváltoztatta tervét s az Akadémiának ajánlotta fel, de ez azon indokból, hogy nem állít fel képtárat, nem fogadván el, a Nemzeti Muzeumnak ajándékozta. A kép festéséhez Barabás 1859-ben fogott s bevégezte 1865-ben.
Az alapkő letételének története a szövegben (493-499 ll.) bőven meg van írva. Felkérésemre Barabás Miklós egy pár azon időket jellemző adomát közlött velem, melyek bizonynyal olvasóinkat is fogják érdekelni:
«Gróf Széchenyinek mennyi küzdelmébe és fáradságába került a hidnak költségeit előteremteni, az ismeretes. Budapest német tanácsa azon volt, hogy a város építse, ennek gr. Sz. ellene volt, azt mondta, hogy előbb kész lesz vagy három tanácsosnak 3-3 emeletes háza, minta hid; nincs hozzá elég pénzük, stb. stb.»
«Az akkori szervezet szerint Centumpaterek voltak, volt a. városnak Vormundere (Gurászatuluj = falu szája, mint az oláh nevezte) egy KOLB nevezetű vagyonos háziúr, ezt Bécsbe küldték Ferdinánd ő cs. kir. felségéhez egy deputatióval. Ő Felsége azt felelte: «Ich lasse die Rechte meiner Bürger nicht schmälern», erre a Burger urak Kolbnak fáklyás zenét vittek, elhatározták, hogy lefestetik az arczképét a városháza számára. Én lefestettem térdképben. Kolb úr a nemzeti Casinoban szembejöve gráf Széchenyivel, kevély önérzettel kivevé zsebéből arany tubákos szelenczéjét (vagy Kubinyi Ágoston szerint pixisét, mert K. Á. Eperjesen, mikor az osztálya azt kapta föladatul, hogy írjanak a Pandora szelenczéjéről, így kezdte: «O Pandora, Pandora, mit mivelél pixiseddel?), megkinálta a grófot, így szólván hozzá: «Ja, ja, Herr Graf, ein Schwalbe macht noch kein Frühjahr», mire a gróf szippantván a burnótból, így felelt: a Ja wohl, aber auch ein Stockfisch macht noch kein Fasten». Míg a kép elkészült, a híd ügye is eldőlt és a képet Kolb fizette ki és a család tartotta meg.
«Az alapkő letételekor ki volt vájva a Duna feneke az ép talajig, azután egy vastag réteg beton volt és azon már három sor vagy réteg négyszögű sóskúti kő kemény talaj volt, melyen állottunk. E felett voltak az első gránitkövek, melyen a főszemélyek állottak, egy kőréteggel magasabb volt. Ebbe volt vésve az űr, melybe az emlékirat és pénzek stb. elhelyeztettek. A főalakok feje fölött egy deszka volt szegezve, mely a Dunavíz állását jelezte körülbelül 4 méterrel az alakok feje fölött stb. Én egy pár nappal az ünnepély előtt rajzoltam meg a hely alakját, mely ma is megvan az albumomban.»
«Egyszer együtt ebédelve a Lloydban Clark Ádámmal, a mint kijöve onnan, el is váltunk, ő a belvárosba, én a Wieser-ház felé indultam. Alig léptem hatot, jön szembe egy ismerősöm és azt kérdi: Hallottam-e, hogy az éjjel Clark Ádám egy félmillióval megszökött?» Én azt feleltem, hogy «együtt ebédeltünk» és utána mutattam Clarknak, mondtam, hogy «ha utána siet, még a Dorottya-utczában elfoghatja», mire ez bámész borjú-pofát vágott, mire én őt ott hagyva, elsiettem hazafelé. Clarknak semmi pénz a kezén át nem ment, ő arra rá sem ért volna, arra egy egész pénztári hivatal és számvivő, meg könyvvezetőség állott rendelkezésre. A mit oda építési anyagot szállítottak, azt ha ráért, maga vizsgálta át, vagy segéd szakértőkkel átvizsgáltatta, és csak aláírta a számlát, hogy a szállítmányt kellő minőségben átvette és a pénztárban ezen elismervény szerint fizették ki. A roszlelkűség roppant élvezettel siet a rosz hírt továbbterjeszteni.»
A czímképet Cserna Károly tervezte és rajzolta.
A gróf Wilczek-házat Bécsben a Herrngasseban Dussek Ede fiatal festőművész készítette.
A többi tájképeket, Horpács, Győr, Szabadhegy melletti csatatér, czenki kastély és hársfasor, Világos, Turin Cserna Károly eredeti felvételei után készűltek.
Gróf Széchenyi Ferenczné az Ernst Lajos úr birtokában levő egykorú kőnyomat után készűlt.
Liebenberg levelének eredetije a Nemzeti Muzeum birtokában van.
Károly főherczeg arczképét J. Green metszete után adjuk.
Beauharnais Eugén és Mária Luiza, Rados metszete után készültek Bossir festményéről.
Bernadotte, Murat egykorú franczia metszetek után készültek.
Báró Meskó Józsefet egykorú festmény után rajzolta Cserna.
Ludovika császárné Guerard festményéről D. Weiss metszete után.
A Napoleon-korabeli fegyvereket Cserna állította össze.
Schwarzenberg herczeg Oelenhainz festménye után Pichler metszetéről.
Napoleon Jadues Louis David festményéről Noel Bertrand kőnyomata után.
Herczeg Metternich arczképét egykorú metszetről reprodukáltuk.
Blücher Fleischmann metszete után készült.
I. Sándor czár Richardiere metszete után készült Desnoyers rajzáról.
III. Fridrik Vilmos porosz király egykorú metszet után.
IV. György angol király az egyetemi könyvtár birtokában levő egykorú metszet után készült.
Fáy András arczképét Barabás kőmetszete után közöljük.
Lützow konstantinápolyi nagykövet arczképének eredetije Bécsben a Fidei. Commiss-Bibliothekban őriztetik.
A Pitti-palota Florenczben fénykép után készült.
Ferenczy István szobrásznak nem maradt fenn arczképe. Mint művész és alkotó nem tudott sikereket felmutatni, de mint szobrász századunkban Magyarországon úttörő volt. 1836-ban előfizetési felhívást bocsátott ki egy általa tervezett munkára, melyben «a magyar nemzet régibb és újabb történeteiben feltünő szebb és nevezetesb jeleneteket historiai képekben» akarta előadni s melyet «Társas kötelezéseknek» nevezett. De nem akadt elég előfizetője. A negyvenes évek elején Mátyás király szobrát kezdte mintázni: a lapok a mintázatot kritizálni kezdték s ő ezeknek a «Jelenkor»-ban felelt. Sok volt nála a jóakarat, de kevés a tehetség s még hevesebb a tudás, de mint úttörőnek arczképét mégis akarván közölni, ahhoz a másik úttörőhöz fordultam, ki a festészet terén nemcsak úttörő volt, hanem maradandó alkotásokat is hagyott hátra, s neve a magyar művészet történetében örökké fog élni, mint mesternek is: Barabás Miklós bátyámhoz. Tudtam, hogy bámulatos emlékező tehetsége és megfigyelő képessége segélyével már készített megszólalásig hű arczképeket rég elhunyt emberekről. Ő jól ismerte Ferenczyt s megigérte, hogy kisérletet tesz s ha sikerül, átengedi. Én arra kértem fel, hogy tollrajzot készítsen, s ő egy szürke olajfestményt készített, mert mint mondá, «kevés vonással, melyen semmit javítni nem lehet, csak olyan modell után lehet, hol az ember tökéletes képét látja maga előtt a művész.» S ezért választotta az olajfestéket «Ne tedd fel rólam, mondá, miszerint azt hinném, hogy ez olyan jó, mintha ült volna hozzá Ferenczy. De egészben véve ilyen volt az arczjelleme.» Ezt az agg mester kitünő műve is igazolja, mely magán hordja a bélyeget, hogy Ferenczy arczképe el van találva.
Szilágyi S.
Gróf Zichy Károly, herczeg Windischgrätz, báró Jósika János kormányzó, herczeg Esterházy Pál nagykövet, gróf Cziráky Antal, gróf Dessewffy József arczképeit az országos képtárban őrzött egykorú metszetek után adjuk.
Felsőbüki Nagy Pál arczképét egy a Barabás M. festménye után készült kőnyomat után mutatjuk be.
A Kolozsvári quarta-ház eredeti fényképfölvétel után készült; hasonlít a régihez, csak a bolthelyiségei alakultak át.
Ferencz császár arczképét «Die Sammlungen der vereinten Familien- u. Privat-Bibliothek Sr. Majestät des Kaisers. Wien, 1873» cz. mű I. kötetéből vettük.
A trappistát ábrázoló képet Filippo Bonanni «Catalogo degli ordini religiosi Roma, 1706.» czímű munkában levő metszet után adjuk.
Wellington herczeg és X. Károly franczia király arczképeit az egyetemi könyvtár gyüjteményében levő egykorú metszetek után adjuk.
Az Akadémia alapítását ábrázoló kép eredeti fényképfölvétel alapján készült az akadémiai épület oldalán lévő domborműről.
József nádor arczképét a Budapest főváros tulajdonát képező eredeti olajfestményről Cserna Károly rajzolta. Ez a nádor legfiatalabb képe.
Zsófia főherczegnő arczképét a Bécsben Artaria kiadásában megjelent aczélmetszet után adtuk.
Gróf Károlyi György arczképét a m. tud. Akadémia birtokában levő s Barabás által festett olajfestményről rajzolta Cserna K.
A hg. Metternichet dolgozó szobájában ábrázoló kép az egyetemi könyvtár tulajdonában levő egykorú metszet után készült.
Sibói kastély bejárata, Traján hidja, az orsovai pasa lakása, James Pagetnek «Hungary and Transylvania» cz. munkájából vannak reprodukálva, melynek első kiadása Londonban 1839-ben jelent meg. A rajzokat Mr. Hering készítette.
A Vaskapu, Kazán-szoros Cserna Károly helyszini felvételei s eredeti rajzai után készültek.
Gróf Teleki Józsefet Barabás Miklós festette olajba az Akadémia számára 1836-ban. Az erről készült rajzot 1837-ben ugyancsak Barabás készítette.
Vásárhelyi Miklós arczképe hasonlóan Barabás kőnyomata után készült. Ferdinánd trónörökös arczképét lipcsei egykorú kőnyomat után adjuk.
Mária Dorothea főherczegasszony 1836-ban készült kőnyomat reproductiója.
A régi Lloyd-épület és a pozsonyi várkert Hunfalvy János 1851-ben megjelent munkájából vétettek.
Andrásssy György Kriehuber kőnyomata után készült.
Gróf Széchenyi István arczképe Senefelder 1835-iki metszetéről van reprodukálva.
Palóczy László, Beöthy Ödön Eybl kőnyomatáról vétettek.
Lamartinet franczia metszet után reprodukáljuk, mely őt épen uti ruhájában mutatja be.
Kölcsey Ferencz, Szilassy József, Albach Szaniszló, Bölöni Farkas Sándor egykorú kőnyomatok után készültek.
Kossuth Lajosnak ez a legrégibb arczképe, melyet Eybl 1843-ban rajzolt kőre; hasonlólag tőle vannak gróf Batthyány Lajosnak, Majláth Györgynek 1842-ből, gróf Ráday Gedeonnak 1846-ból, Teleki Lászlónak 1843-ból, Deák Ferencznek 1842-ből, Bezerédjnek 1842-ből, Pulszky Ferencznek 1842-ből reprodukált arczképei. Az Országos Képtárból.
Széchenyi Istvánnak ezen arczképét Ehrenreichnak a negyvenes évek elején készűlt metszete után közöljük.
István főherczeg, Szeremleitől 1847-ből. Ernst gyűjteményéből.
M. Tierney Clark főmérnök arczképét Barabás Miklós 1842-ben rajzolta kőre. Eredetije az Országos Képtárban őriztetik.
Zsedényi Edvárd arczképét a negyvenes évek derekán készült egykorú kőrajzról adjuk. Az Országos Képtárból.
Gróf Károlyi György arczképét az Ernst Lajos birtokában levő aquarell után rajzolta Cserna Károly.
Báró Wesselényi Miklósnak arczképét Barabás Miklós aquarellje után közöljük, melyet az agg művész 1834-ben festett s nekünk szives volt reprodukálás végett átengedni.
A’ Nemzeti Szinház jubiláris emlékérme Weinvurm birtokában van.
A Nemzeti Szinház régi épületét, a pesti megyeház rajzát, az Akadémia czimerét Mühlbeck rajzolta.
Szögyényi, Klauzál, gróf Szécsen Antal, Lónyay Menyhért, báró Wenkheim Béla, Batthyány Kázmér, Trefort Ágoston arczképeit Eybl egykorú metszetei után közöljük, az Országos Képtárból.
Szerencsy Istvánt Ehrenreich metszete után adjuk, az Orsz. Képtárból. Nyáry Pált Barabás egykorú kőnyomatú rajzáról reprodukáltuk, az Országos Képtárból.
Lonovics József, Apponyi György, Zay Károly, herczeg Metternichné és báró Jósika Sámuel arczképeit az Országos Képtárban őrzött egykorú metszetek után adjuk.
Igazítás. A lánczhid alapkövének letételét ábrázoló mellékleten: Wenckheim alpolgármester» helyett olv. «Wahlheim alpolgármester». – Ugyane lapon Somssics Pál mögött látható a művész Barabás Miklós arczképe.
Jegyzetek
