Jegyzetek

A mohácsi csatavesztés történetével foglalkozó hatalmas forrásanyagban talán a legfontosabb Brodarics István 1527-ben, Krakkóban megjelent műve. (De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio.) Brodarics István munkáját Kardos Tibor fordításában olvashatja e kiadásban az olvasó. A fordítás első ízben A renaissance Magyarországon című gyűjteményes kötetben jelent meg. (Szerk. Kardos Tibor. Bp. 1961. 531–563.) Lefordította még Brodarics írását dr. Szentpétery Imre (Bp. 1903) és legújabban Kulcsár Péter (Humanista történetírók. Szerk. Kulcsár Péter. Bp. 1977. 289–328.) A fennmaradt latin nyelvű kiadások különböző szövegváltozatokat tartalmaznak, így a magyar fordítások szövegében is kisebb-nagyobb eltérések tapasztalhatók. A Kulcsár Péter kiadásában és fordításában megjelent szöveg az alábbi előszót is tartalmazza, amely hiányzik mind Szentpétery Imre, mind Kardos Tibor fordításából.

 

 

ELŐSZÓ AZ OLVASÓHOZ


Azt gondoltam, megéri a fáradságot, ha a háborút, melyet az isteni Lajos, Magyar- és Csehország királya, az igaz derekasság századunkban egyetlen példája a leghatalmasabb török császár, Szulejmán ellen inkább bátorsággal és kényszerből, mint akár erővel, akár sikerrel vívott nemrégiben, és amelyben elesett, röviden leírom, már csak azért is, mert látom, hogy egyrészről néhányan az eseményeket másképp mesélik, mint megtörténtek, másrészről pedig egyesek meg nem szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a csata szerencsétlen kimenetelét nem az emberi dolgokban szokásos esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják. Ó, emberi szerencsétlenség nyomorult sorsa, hogy tudniillik nemcsak önmagában elég súlyos és fájdalmas, hanem még mindazt, amiről akár úgy látszik, hogy megtörténhetett volna, akár úgy, hogy nem, a szerencsétlenség áldozatainak szokták felróni, s néha még gúnyolódva is!! Látom, hogy mi is és nemes királyunk, aki Krisztus hitéért és más keresztényekért nem habozott életét kockára tenni, ez oly szép és szent cselekedetért nemhogy dicséretet nem kapunk, de még meg is köveztetünk, és e borzasztó nyomorúságunkért azoktól, akikért azt elviseltük, még legalább valami sajnálatot sem érdemlünk, azoktól, akik – nem tudom – vethetnek-e mást joggal a szemünkre, mint hogy az időtől fogva, amelyben a jóságos Krisztus isten vezetésével Szkítiából kijöttünk és Krisztus hitét fölvettük, a többi kereszténynek mindig pajzsa és bástyája voltunk, és hogy ebben a kereszténységnek tett – véleményünk szerint kitűnő – szolgálatban elvesztettünk már két királyt, mindkettőt ugyanabból a Jagelló törzsből, rajtuk kívül annyi sok mindkét rendbeli főembert, annyi sok nemest és katonát, a köznép megszámlálhatatlan sokaságát, miközben isten akaratából magunk súlyosnál súlyosabb polgárháborút és testvérharcot vívtunk, és e harcok bűnét ki-ki a másikra kente. Lehetett volna – mondja majd valaki – e háborúban sok mindent jobban intézni, mi pedig azt mondjuk, hogy nem volt még eddig sem oly hatalmas, sem oly szerencsés király vagy népség, melyet ne sújtott volna olykor balsors is. Mi azután is azt fogjuk gondolni, hogy a keresztény társadalommal szemben dicséretesen cselekedtünk, ha esetleg talál is olyan másik nemzetet, mely azt a külső ellenségtől több mint ötszáz éven keresztül saját vérével és tulajdon költségén védelmezi. De hogy elhagyva ezeket a – bármennyire is jogos – panaszokat, tárgyunkra térjünk, leírtuk e dolgokat valóság szerint úgy, ahogy történni láttuk. Ha a fogalmazás kidolgozatlannak látszik, ami igaz is, tudjuk, hogy akadnak sokan mind Magyarország, mind Lengyelország fiai között, akik, ha akarják, szebben megfogalmazhatták volna mindezt, és ha megteszik, nincs más hátra, mint hogy bosszankodva tűrjük ezt, hogy őket erre erősen biztassuk is, és ezért nekik hálát adjunk, míg a történt dolgok igazságától el nem térnek; nekünk az is elég volt, hogy nyersanyaggal szolgálhattunk számukra, amit fejszéjükkel, baltájukkal nyesegethetnek, csinosíthatnak.

Legelőször fölsoroljuk az akkori főtisztviselők nevét, mert nagyrészt minden általuk történt. Élj boldogul, jámbor olvasó, jó szándék vezéreljen!

(Humanista történetírók. Bp. 1977. 289–290.)

 

*

 

A mohácsi csatavesztés történetével foglalkozó, ellentmondó megállapításokban és értékelésekben bővelkedő hatalmas szakirodalomból alapvető fontosságúnak tartom Gyalókay Jenő A mohácsi csata című hadtörténeti, a csatamezőn történt eseményeket elemző tanulmányát (Mohácsi Emlékkönyv 1526. Bp. 1926. 193–276.); a mohácsi vészt megelőző negyedszázad európai és diplomáciai összefüggéseiről: Kosáry Domokos Magyar külpolitika Mohács előtt (Bp. 1978); a mohácsi vész hazai előzményeiről és összefüggéseiről: Szakály Ferenc A mohácsi csata (Bp. 1975); a mohácsi vészre vonatkozó legfontosabb egykorú hazai és külhoni forrásművek együttesen olvashatók: Mohács emlékezete. (A kötetet Kiss Károly válogatta, Katona Tamás szerkesztette. Bp. 1976.)

 

*

 

A fenti kötetben olvasható II. Lajos magyar király tizenkét, különböző személyeknek 1526-ban írott levele. Ezek között nem szerepel az az V. Károly császárhoz írott, 1526. augusztus 27-én kelt levél, amely feltehetően Lajos király utolsó üzenete Európának. Az irat spanyol nyelvű közvetítéssel maradt fenn; először közölve: Sandoval, Fray Prudencio de: Historia de la Vida y Hechos del Emperador Carlos V., I–III. (Bibl. de Autores Esp. LXXX–LXXXII.), Madrid 1955. Magyar szövegét ennek alapján közli: Ferdinandy Mihály Magyarország romlása 1490–1526. (Róma. 1979. 93–94.)

Így írt, így látta a világot II. Lajos magyar király negyvennyolc órával halála s az önálló magyar állam összeomlása előtt: „...Személyem holnap inkább a kétségbeesés, semmint az orvosolhatás reménykedése küldi a csatába... Tizenkét méltósága vesztett főpap (számítván a prépostokat is) van kíséretünkben, akik most eljöttek, hogy együtt haljanak meg velünk, hogy – úgy, ahogy társaink lesznek a vértanúságban – vezetőink legyenek üdvösségünk felé is, jó halálunk (nuestro buen morir) fejében.”

„Lévén pedig ez az írás az utolsó bötü, amit még Felségednek írhatok, azt terveztem, hogy számot adhatok benne e török ellenségünk túlságos erejéről, hanem útjába áll e szándéknak a holnapi nap, amire várakozunk, s meg nem tűri a mai, amit ebben a nyomorúságban töltünk. De egy dologra még felhívom azért Felséged figyelmét: Ha nem sietsz a segítségére annak, ami most majd (sc. a csata: Magyarország romlása után) még megmarad, úgy (végtére) semmi sem fog fennmaradni a Római Városból, amit el ne ragadna ez a vérengző farkas, mert bizonyosra mondom: ha holnap, a mi halálunk árán, győzelmet arat, seregeit Olaszország telt zsákjaira reményli majd uszíthatni, fegyveres hadát Velence meg Szicília szigeteire. Ha hiszünk is abban, hogy Urunk, az Isten föl fogja tartóztatni lépéseit, s meg fogja zavarni kártékony terveiben, mégis csupán akkor, ha Tefölséged is megkísérel ellenállani annak, amire (különben) ember aligha elégséges. Hivatkozással a levélre, amit a mi nagyon tisztelendő infánsunk (Ferdinánd) követének küldöttünk, már nem könyörgök tovább ezért a lélekért, amely ebből a mi testünkből kiszállni törekszik, s éltükért azoknak, akik ebben a veszedelemben leledzenek. Növelje a mi Urunk Fölséged állását a hitetlenek fölötti győzelemmel. A mohácsi táborból, 1526. augusztus 27-én.”

 

*

 

Brodarics István Igaz leírása olyanok számára készült, akik nem ismerték a magyarországi körülményeket, eseményeket, s ezért az író mindig körültekintően meghatározza a történések pontos helyét, az említett személyek kilétét, rangját; leírása így lesz érthető és folyamatosan olvasható a kívülállók számára is. Jegyzeteket tehát csak akkor fűztem szövegéhez, ha a mai olvasó számára egy-egy régi helységnév, adat vagy személyi összefüggés már nem közvetlenül magától értetődő, kiismerhető. (Átvettem Kardos Tibor néhány találó és pontos okfejtését, magyarázatát.) Találhat viszont a jegyzetekben az olvasó néhány egykorú levélrészletet, leírást, későbbi jellemzést, amelyek az események hátterébe engednek bepillantani, élesebb fénycsóvával világítva meg egy-egy kritikusabb pontot, jellemet.

 

*

 

Verancsics Antal, a jeles magyar humanista, későbbi esztergomi érsek 1539. február 1-én levelet írt a nocerai püspöknek, Paolo Gioviónak. Törökökről írott olasz nyelvű kommentárgyűjteményét (Commentario delle cose de'Turchi) dicséri, s beszámol arról: királya kérésére latin nyelvre fordította, hogy e jeles alkotás ne maradjon a magyarok között „teljesen néma és ismeretlen”. Paolo Giovio (vagy ahogy latinosan nálunk ismerték: Paulus Iovius) sokat írt, törökökről, magyarokról, másokról; a mohácsi ütközetről említett könyvében közzétett olasz nyelvű kommentárja részben rövidítve, részben bővítve később bekerült nagy egyetemes történelmébe (Historiarum sui temporis), amely munkáról a tudósok, történészek nem sok jót mondtak, s forrásmunkaként sokak szerint csak alapos kétkedéssel olvasható. Ami kétségtelen: Paolo Giovio éles elméjű, éles szemű, adatokat gyűjtő történész volt, s 1531-ben megjelent kis könyvének néhány oldalán – forrása elsősorban Brodarics műve és Burgio jelentései – erőteljes képet fest a mohácsi csatatéren történtekről. Beszámolója mindenképpen érdemes az utókor figyelmére. Már csak azért is, mert olasz nyelven jelent meg, 1531-ben és Rómában: Itáliában sokan olvashatták – sokak véleményét alakította, formálta akkoriban Magyarországról s a magyarokról. (Az alább közölt szöveg fordítása az Országos Széchényi Könyvtár birtokában levő – Ant. 2877. App. Hung. 234. – oldal- vagy lapszámozás nélküli, Rómában 1531-ben megjelent példány alapján készült.)

Lajos király halálát – például – hiteles tömörséggel írja le, sőt: a tudós és alapos Gyalókay Lajos megítélése szerint az egykorú források mindig mocsárra, ingoványra, Duna-ágra utalnak, néha tóra, folyóra, de a patak szó „az egykorú forrásokban sehol se fordul elő”. Giovio a fosso pallustre kifejezést használja, tehát mocsaras árokról beszél, amelybe a magyar király belefulladt.

Így kommentálja röviden Lajos halálát: „így halt meg ott szerencsétlenül, mert nem akadt senkire, aki fölsegítette volna”. Ez nem csupán beszámoló; ez vélemény, ítélet is. Szorongatóan összecseng Machiavelli egykorú mondatával: „mert nem szabad úgy elesned, hogy majd csak akad, aki összeszed”. (Il principe. XXIV.)

1526. augusztus 29-én éjszaka s az elkövetkező napokban csak a halottakat lehetett a mohácsi síkon összeszedni.

Paolo Giovio tömör elbeszélése hiteles egykorú beszámoló; nem elsősorban a mohácsi síkon történtekről, hanem arról, ahogyan a kortársak Magyarország tragikus pusztulását Európából látták, szemlélték, megítélték.

Volt, amit ők láttak pontosabban.

 

„És Szolimán meghirdette a háborút Magyarország ellen. És elindult 1526-ban, és Belgrádba érkezett. A szegény Lajos királyt majd az egész keresztény világ – más háborúkban lévén elfoglalva – cserbenhagyta, kivéve Kelemen pápát, aki bizonyos számú cseh és német zsoldost fizetett számára. Elhatározta tehát, hogy elébe megy az ellenségnek, s ebbe inkább a végzet kényszerítette, mintsem katonai megfontolás vagy a győzelem lehetőségének reménye. Azért volt a szerencsétlen királynak némiképp biztosnak látszó, elfogadható esélye arra, hogy a háborút elhúzza; hogy megkísérelje még területek feladása árán is elkerülni a teljes pusztulást. Legfőképpen János erdélyi vajda úrra vártak, valamint jókora s a törökkel való harcban edzett seregére. De Tomori Pál, a kalocsai érsek, ferences barát, ki erélyes kezű, de akaratos ember volt, minden meggondolást felborított, mert túlzott merészségében meg akart ütközni a törökkel. Ez a Tomori lett a fővezér, mert gyakran harcolt a törökkel igen dicséretes eredménnyel, igaz, inkább portyázások, váratlan ütközetek alkalmával, de soha valódi nagy csatákban. Ugyanis a dicső és boldog emlékezetű Mátyás király halála után a magyarok egyre vesztettek jó hírükből; Ulászló hagyta, hogy apránként semmivé váljék Mátyás király rendje és katonai fegyelme, elannyira, hogy Lajos magyarjaiban már csak az esztelen vakmerés maradt meg, amelynek nem szolgált alapjául igazi hadijártasság. És így valamennyien bőszült vadsággal azt képzelték, hogy a törököt majd szétzúzzák az első rohammal. Mindössze huszonnégyezer ember volt ott, gyalogosok és lovasok. Mikor Mohácsra érkeztek (a hely a Duna mellett fekszik, körülbelül félúton Buda és Belgrád között), megpillantották a török előőrsöket, akiket Bali belgrádi szandzsákbég vezetett. Húszezren voltak lovasok, négy csapatba osztva; egész nap minden hat órában váltották egymást, ilyenformán a csatamező állandóan tele volt kiszámíthatatlan és portyázáskor veszélyt jelentő lovasokkal, így a magyarok táborában a szekerek mögé kellett zárkózni, s még arra sem volt merszük, hogy a lovakat megitassák a Dunában, amely egy nyíllövésnyire volt bal felől. És mindenki nekiállt gödröt ásni, hogy vízhez jusson. Ezenközben Szolimán szultán előrenyomult, és Ibrahim basa vezette a ruméliai sereget, Behram basa pedig az anatóliaiakat. Tomori maga állította fel hosszú arcvonalban teljes hadnépét, gyalogos seregeket helyezve a lovascsapatok közé, hogy a török sokaság ne keríthesse be őket olyan könnyen. Azt a csekély számú ágyút pedig, ami rendelkezésére állt, a megfelelő helyekre állíttatta. A szekértábornál őrizetül olyan katonákat hagyott, akik még tapasztalatlanok voltak a harcban. A király az első csapatok mögött állott; Tomori hagyott külön jókora sereg válogatott lovagot személye védelmére. A török, amint odaérkezett, kétszer elsütötte az ágyúkat, de olyan magasra célzott, hogy alig tett kárt a lándzsások között. Az az általános vélemény, hogy a keresztény pattantyúsok, akiket a török alkalmazott, készakarva tettek így. Ezután rájuk rontottak lovas seregeikkel, s elkezdődvén a szemtől-szembeni csata, a török csapatok megtámadták a szekértábort. Emiatt szükségessé vált azon az oldalon a segítség; odaküldték a több mint ezer válogatott lovagot, akiket a király személyének védelmére jelöltek volt ki, bármiféle jó- vagy balszerencse esetére. Ezenközben a roppant török sokaságban elbukott és meghalt Tomori a többi főpappal, az esztergomi és a váradival egyetemben, és még sok nemesúr, köztük Sárkány Ambrus és György, a Vajda úr édestestvére, úgyhogy a szegény király, miután nem találta maga mellett a kíséretét, nem tudott megmenekülni. Futás közben a lova, amint kifelé igyekezett egy mocsaras árokból, a hátára zuhant, s nehéz fegyverzete miatt a király nem tudott többé fölemelkedni; és így halt meg ott szerencsétlenül, mert nem akadt senkire, aki fölsegítette volna. A német és cseh gyalogosokat némi ellenállás után lemészárolták, a lovasok közül sokan elmenekültek. Szolimán ugyancsak elcsodálkozott a király őrültségén, hogy ilyen csekély haddal várta a kétszázezer főnyi sereget. Aztán továbbment Budára, és a vár behódolt azzal, hogy a lakosság és személyes javai épségben hagyassanak és hitüket megtarthassák. Szolimán két bronzszobrot, amelyeket kiváló mesterekkel még Mátyás király csináltatott, Konstantinápolyba vitetett diadalmi jelvényül; és szép márványtalapzatra a piactéren állíttatta fel. A csata 1526-ban volt, augusztus 29-én, de Szolimán nem maradt sokáig azon helyt, mert a tél közeledtével visszatért Konstantinápolyba, s aztán többé nem próbálkozott, csak mikor Bécset ostromolta, ahol isten segítségével és a németek virtusa által e kizárólagos győzelem révén kiviláglott, mekkora veszélyben forgott az egész kereszténység; és nem fér hozzá kétség, hogy a mi szentséges Urunk, Jézus Krisztus ezzel a csapással, ezzel a veszedelemmel azt a figyelmeztetését adta tudtára a keresztény fejedelmeknek, mennyire fel kell készülni, hogy ne maradjunk alul újra, ha a török ismét ránk rontana...”




Hátra Kezdőlap