Passio de vita Christi*

Nota: A' Szent irás mondgya, hogy szoros út vagyon etc.

A' Felséges Isten, ki lakik Mennyégben, az embert úgy szerette;
Szent Fiát halálra, drága váltságára, tölle nem kímíllette:
Menyböl le-küldötte, MARIA méhében testünkben öltöztette.
Mert a' tíltott alma, az ördög hatalma alá, vete bennünket;
De az Isten fia, váltságunknak díja, keserülvén lelkünket:
El-hagyá Országát, bérül adván magát, el-törlé büneinket.
Sok esztendök-után, érettünk fáradván, Tanitványokat szerze.
Kik-által lelkünket, és a' mi szivünket Istenhez emelhesse:
Hogy bünböl ki-térvén, s' annak véget-vetvén, Mennyégben fel-vihesse.
Vég-Vacsorán lévén, és le-telepedvén kedves Tanitványival,
A' Kenyeret és Bort, midön meg-áldá ott, közlé Apostolival:
Azt hagyom ti-néktek, ezt cselekedgyétek, élvén e' Vacsorával.
Dicsiretet mondván, és hálákat adván Mennyei Szent Attyának;
Mivel-hogy az óra, már nem meszsze vólna, szörnyü kín-vallásának:
Szép édes beszéddel, és nagy szelídséggel igy szól Tanitványinak.
Edes Apostolim, kedves Tanitványim, mennyünk Jerusálemben.
Ott meg-valósodnak, a' mík irva vannak a' Proféták könyvében:
Az embernek Fia, adatik halálra bünös ember kezében.
Pirongattyák, pökik, szidogattyák, ütik, tövissel koronázzák.
Szertelenül verik, vérében keverik, kegyetlenül kínozzák:
Keserves halálra, sokak váltságára, kereszt-fára fel-vonnyák.
Ez dolgot tekíntvén, veszélyemet nézvén, sokan meg-botránkoznak.
Sebeimet látván, ez próbára jutván, kínaimtól irtóznak:
A' Pásztor meg-romol, a' Nyáj-is el-bomol, s' mellölem el-állanak.
Söt egy közzületek, kit meg-nem nevezek, engem ugyan el-árúl.
Ördög viszi erre, véremre kért pénzre gonosságából szorúl:
De jobb vólt nem lenni, ingyen sem születni, annak: oly kínban borúl.
Tés Péter meg-tagadsz, mihelt kézben akadsz, el-állasz én mellölem.
Nevemet el-veted, ugyan el-temeted, el-fordúlsz én elöllem:
A' míg a' kakas szól, tudom háromszor jól, tagadást tész felöllem.
Szent Péter magába, a' Christus szavára, igen kezde búsúlni.
Magát jól bíztattya, soha el-nem hadgya, kész mellette meg-halni:
Az-ért illyen-képpen, nagy jó reménségben kezde Urunknak szólni:
O Uram mit hallok, mert ollyan nem vagyok, hogy én meg-tagadnálak.
Ha ök minnyájan-is, téged el-hadnak-is, én soha el-nem hadlak.
A' szomorú halál, ha hátamon kaszál, még-is el-nem árúllak.
Tudod-é egy szódra, mély tenger habjára, a' hajóból ki-léptem.
Sarum meg-nem merült, mert Hitem öregbült, melyröl ott nagy jelt tettem:
A' Bárkát el-hagyván, a' tengernek partyán, szintén te-hozzád mentem.
De immár régólta, Hitem nagy gyakorta nálad Uram vólt kellö.
Ha ki bánt tégedet, üldözi Nevedet, akár hol állok elö.
Meg ládd hogy nem félek, veled halok, élek: szablyánk-is vagyon kettö.
Azon-közbe Júdás, kinél gonoszb nincs más, Urunknak Tanitványa,
Vég-Vacsora után, Christust el-árúlván, bé-mégyen a' Városba.
A' Sidó népeknek, és a' Fö-rendeknek Ur Christusról igy szólla:
Papi-Fejedelmek, Pólgári Fö-rendek, halgassatok egy szómra.
Tegyetek fizetést, nyitok én nektek rést, Jesus meg-fogására,
Ötet meg-csókolom, csókkal el-árúlom, ragadgyátok halálra.
Caiphás hogy hallya, mindgyárt kapa rajta, örül Judás szavának.
Beszél a' Sidókkal, irigy Hohérokkal, néki mit adhatnának.
Nagy sok tanács-után, hamar bé-szóllítván, mond Caiphás Judásnak.
Ez harmincz ezüst-pénz, látod te-reád néz, nagy hamar vedd kezedben.
Erszényedben bé-tölts, onnat békével költs, aprólék szükségedben.
Szolgaimmal meny-el, a' JESUS-t jegyezd-el, hadd akadgyon kezemben.
Júdás hamis Kalmar, éjel sem nyugszik már, Ur Christus árúlója.
Minden-képpen készül, hamís pénznek örül, nem tudgya hogy meg-bánnya.
Lámpásokat készit, el-atta Mesterét, s' Vitézeknek azt mondgya.
Jertek-el katonák, pálczák, éles szablyák, kezetekben legyenek.
Minnyájan nagy botot, fejszét, vagy dorongot, hónnyok-alá vegyenek.
A' kit meg-csókolok, Jesus az, tudgyátok: azt fogja mindenitek.
Készüllyetek mind el, csak hamar mennyünk-el, mert el-rejtezi magát.
Hiretekkel légyen, hogy hamar el-mégyen, tudom én immár dolgát.
Idvez-légy Mesterem, im csókkal illetem, örvendetes orczáját.
Ott ez hamis kalmár, ki ördöggé lött már, a' Júdás Iskáriót.
Szive méreggel tölt, Istenétöl el-költ, meg-tagadván a' nagy jót.
Forrallya szándékát, el-árúlta Urát, s' nem szól érte egy jó szót.
A' Sereget látván, Júdás köztök álván, monda Jesus Nékiek:
Itt most mit kerestek, s' mire igyekeztek, ha igy kell lenni ennek?
Júdás-felé fordúl, rajta igen búsúl, s' igy szól a' veszett népnek:
Barátom szép szókkal, s' mérges színü csókkal árúlsz-é-el engemet?
E' rút dorongokkal, mint Latrot botokkal, üldözitek fejemet.
Ma a' könyörgésben, a' Templomban hogy nem fogtatok-meg engemet?
Azonban a' Sereg, mint fene rút méreg, Urunkra veté kezét.
Kiáltnak, rikóltnak, serénnyen forgódnak, hogy Meny, föld Teremtöjét:
Meg-fogják, meg-kössék, a' tiszthez vihessék, s' el-fogyassák életét.
Szent Péter ezt látván, Christuson szánkodván, ragadá jó fegyverét.
Pap szolgájához csap, mindgyárt nagy sebet kap, s' kész le-tenni életét.
Szivét bátoríttya, magát jól forgattya, igy bíztattya Mesterét:
Uram ne-hadd magad, kardal hozzá szabad, el-vágtam Málkus fülét.
Jesus mond, vért ne-onts, senkit kardal ne-ronts, fordíts szablyád hüvelyét.
Ki fegyver-után él, kardtól mindenkor fél, kardal veszti életét.
A' fel-dühütt Kösség, mint fene ellenség, Urunkat meg-kötözék.
Orditnak úgy viszik, taszigállyák, ütik, a' Városban bé-vivék.
Mind egész éczaka, nagy sok gyalázatra, sok nép hozzá érkezék.
Meg-bódúlt Sidóság, csak nem egy-másra hág, úgy sietnek udvarhoz.
Mely nagy prédát nyertek, hogy fegyverrel értek az ártatlan Jesushoz.
Hurczollyák, vondozzák, Pilátusnak adgyák, mondván a' Tiszt-tartóhoz:
A' Jesust meg-fogtuk, és tenéked hoztuk, mert bünösnek találtuk.
Templomunkat rontya, azt mondgya el-bontya, füleinkel hallottuk.
Magát-is Kristusnak, mondotta Királynak, azt-is minnyájan tudgyuk.
Annak békét hadgyon, mert Császárunk vagyon, ö Királysága nem kell.
Barrabást szabadítsd, a' Jesust meg-feszítsd, e' dolgot ne-halgasd-el.
Mert ha el-halgatod, a' te barátságod a' Császárnál bomol-el.
Halván Sidók szavát, félti maga javát, Pilátus isméri jól:
Hogy bün-nélkül vagyon, s' vádoltatik nagyon Jesus Urunk Sidóktól.
Még-is tisztit féltvén, szavát fel-emelvén, Urunkhoz e'képpen szól:
Hallod-é mit mondnak, miket rád kiáltnak, még-is semmit nem szól szád.
Erts-meg jól igyedben, kemény feleletben, mit mondanak te-hozzád.
Halgatást most el-hadgy, és feleletet adgy, Christus vagy-é? TE MONDAD.
Azonban Sidóknak, a' hamis tanúknak, Pilátus imigyen szól:
Végét dolgotoknak, mostan szándéktoknak, ti meg-gondollyátok jól.
Elömben jöttetek, vadulást töttetek, énnékem a' Christusról.
Vétket de én ebben, halálost semmiben, nem találok hitemre.
Ennek ö halálát, kit nem bünnel talált, nem vehetem lelkemre.
El-távozom tölle, ki-mosdom belöle, tölts vizet a' kezemre.
Caiphás a' nép-ért, hogy JESUS ontson vért, igy monda Pilátusnak:
Hogy ne-hidgyen ínti, dolgát nehezíti az ártatlan Jesusnak.
Kéri hitelt adgyon, szavának; mert vagyon nagy büne a' Christusnak.
Mert a' Sidóságot, azt a' bölcs Országot, akarja téveszteni.
Söt méltóságunkban, mi Fö-Papságunkban akar immár férkezni.
A' Kösség kedvé-ért, illyen nagy vétké-ért illik néki meg-halni.
Caiphás szavának, hamis vádlásának mihelyen ott vége lön:
A' Kösség magának, el-kezdett dolgának nagyobb szabadságot vön;
Hogy Pilátus féllyen, s' Jesusra gerjedgyen, haraggal illy mondást tön:
Hatalmas székiböl, minden erejéböl a' Császárt ki-emeled.
Es az ö helyében, nagy tiszteletiben, a' JESUST helyhezteted.
Kiért te-magadat, s' minden jószágodat Császár kezében ejted.
Ha te csak attúl félsz, hogy ártatlan vért tész, maradgyon rajtunk vére.
Hogy ne-tartsa a' föld, hamarsággal meg-öld, a' Sidóság kedvére.
Mi mondgyuk veszesd-el, vidd-el, feszítsed-fel, egy nagy magas keresztre.
A' sok vádolóknak, Papoknak, Sidóknak, Pilátus kedven felel.
Láttya halálára Jesusnak kínnyára, minnyájan készültek-el.
Hogy kínnya többüllyön, kin a' Nép örüllyön, szól illyen beszédekkel:
Ha ti nem szánnyátok, holott ti Tagotok, nem illik nékem szánnom.
Egy-mást hogy rontyátok, e'ként szaggattyátok, egy szálnéra sem bánom.
A' ti lelketekre, ötet egy keresztre ezentöl fel-vonatom.
Pirongasd, szidd, üssed, ama' nagy tövisset a' fejére rakjátok.
Homlokát Náddal verd, sebét vérrel keverd, kopott bársont hozzátok.
Királyt bársony illet, és Nád-pálcza helyett, nosza arczúl-csapjátok.
Judás eszére tért, hogy az ártatlan vért, igen ólcsón el-atta.
Meg-ismérvén magát, hamis adósságát Sidóknak meg-tagadta.
Búvában igen sir, de lelkével nem bír, Ura szenved miatta.
Mond: én veszett medgyek, immár hová legyek, Uramot el-árúltam.
Hitem nagy erejét, idvességem kíncsét, harmincz pénzen el-attam.
Oh veszett föld-háta! ki engemet tarta, hogy illy búra jutottam.
Nap, Hóld, mezö, hegy, völgy, Erdö, Tenger, Meny, Föld, vétkeimtöl nehezült.
Lelki békeségem, szibül reménségem, gyükerestül már ki-dült.
Anyám e' Világra, nehéz nyavalyára, jaj, mert kárhozatra szült.
Istenhez térjek-é, kegyelmet kérjek-é, de azt én nem érdemlem.
Arra csak egy szómat, semmi szándékomat, többé fel-nem emelem.
Örvendetes óra, hogy már follyon jóra, soha azt nem reménlem.
Fogjátok ezt a' bért, mert az ártatlan vért, ti-néktek ezért attam.
Le-hajtom a' földre, lelkem küszöbire, mert ezzel terhet raktam.
E' rosz pénz kedvé-ért, jaj az ártatlan vért, hogy néktek el-árúltam.
Az esztendö gyászban, öltözzék homályban, kin fogontatásom lött.
A' Nap-is sirással, járjon ohajtással, mely születésemre jött.
Rettenetes búra, jajgasson az óra, kin Anyám Világra tött.
A' jótól ijesztö, gonoszra vezetö ördög-után eredék.
Nagy kárhozatomra, én jól-tött Uramra, hamis hó-pénzt fel-szedék.
Halálom óráján, ördögnek hálóján, akarattal maradék.
Azért a' Pokolban, kínnal tellyes ólban, ezentül rekesztetem.
Tüzzel lobogó Tón, ki engem hozzá von, ezentül fereztetem.
Honnan e' Világra, szabadúlásomra, soha nem eresztetem.
Oh tüzzel tölt fészek, majd te-benned lészek, úgy tetczik ugyan látlak.
Tölem nem távozol, környülem szikrázol, már kebelemben tartlak.
Rettenetes rút füst között forró réz-üst, szivem ablakán várlak.
De én mit kesergek, tovább mit rettegek, nagy nyomorúságomra?
Fel-kötöm magamat, kínnal tölt nyakamat, ama' titkos ágakra.
Csak egy verset irok, Világon kit hagyok, szörnyü gyalázatomra.
En Júdás Scáriót, nem szeretvén a' jót, Uramat el-árúltam:
Hitetlen Sidóknak, mint vér-szomjúzóknak, harmincz-pénzen el-attam.
Im magamat azért, mivel bünöm el-ért, ide fel-akasztottam.
Azonban egy Leány, ki a' tüzre fát hány, Pétert a' tüznél láttya.
Alítván hogy ennek, a' fogoly embernek, ö-is eggyik baráttya.
Hogy a' Jesussal vólt, s' a' Sidók-ellen szólt, szolgáknak azt kiáltya.
Nészsze amaz embert, az ajtó-fél megett, az-is Jesussal vala.
Szava el-árúllya, hogy ö Tanitványa, halgassátok mit szólla.
Ezt-is meg-kell fogni, s' meg-is kell kínozni, rá felelek meg-mondgya.
Péter hogy ezt hallya, nem igen javallya, söt tagadásra vészi.
Régi nagy hüségét, és kötelességét Urához félre-tészi.
Féltvén állapottyát, a' szolgáló szavát illyen formán fel-vészi:
Te szolgáló-leány, illyen szókat ne-hány, mert ötet nem ismértem.
Engemet mit faggatsz, belém mire akadsz, holott én nem vétettem?
Isten úgy segéllyen, tuttomra ö nincsen, sem láttam, sem ismértem.
Pilátus Sidókat, fene hóhérokat, azon-közben szóllíttya.
A' verést el-hadgyák, más kínra ragadgyák, Jesusunkat nódíttya.
Keménnyen néz rájok, beszédét hozzájok illyen-képpen indíttya:
Tedd-le a' veszszöket, hozz nagy vas-szegeket, légy itt a' kereszt-fával.
Mindenek nagy hiven, itt állyanak készen, a' feszítö-szerszámmal.
A' kakas immár szól, igen kukurékol, majd fel-tettszik a' hajnal.
Péter észre vötte, hogy hamissan tötte tagadását Uráról.
Mestere mondását, maga kár-vallását, érzi Kakas-szaváról.
Keserves sirással, sürü jajgatással, igy szól nyavalyájáról.
Mellyem nagy hangoson, ütéstöl dobogjon, erre a' Kakas-szóra.
Nagy bünbe merülve, vétkeimben ülve, juttam e' mái-napra.
Oh búmmal töltözött, bünömmel öltözött keserüséges óra!
Mely meg-esett szivel, sürü könyves szemmel, én Uram rám tekínte.
Hogy bünössé löttem, rút tagadást töttem, kegyessen hozzá ínte.
Kivel nagy jaj sirást, lelkemre ohajtást, fohászkodással hinte.
Ez-é a' bátor szü, s' én vagyok-é olly hü, magam igéretemben?
Ez-é az emberség, a' meg-igért hüség, Uramhoz szükségében?
Jaj mely bünné löttem, bezzeg méllyen léptem e' véteknek törében!
A' magas kereszt-fát, kin a' Jesus kínt lát, Pilátus el-hozattya.
Szolgák hogy csapkodgyák, káromlyák, és szidgyák, az néki akarattya,
A' Sidók kedvére, hogy ki-follyon vére, majd arra fel-vonattya.
Mondván: e' kereszt-fát, kit magának talált, vállára fel-tegyétek.
Kín-valló helyére, a' koppasztó hegyre, véle ki-vitessétek.
Mint-hogy Királlyá lött, a' két Tolvaj-között, erre fel-feszítsétek.
Tedd-rá a' keresztet, emez vas-szegeket, keze, s' lábában verjed.
Ne-gondoly sebével, ki-folyó vérével a' keresztet keverjed.
Ne-kímíld karodat, köszörült láncsádat óldalán által-verjed.
Elöször a' mérget, epével eczetet, italára adgyatok.
De a' köntösivel, /ne-vágjátok azt el/ sors-szerint osztozzatok.
En-is a' keresztre, ö nevezetire, imillyen verset irok:
Názáreti JESUS, Isten Fia Christus, a' Sidóknak Királlya.
Ki ötet keresi, e' szókról meg-leli, kínok-közt itt talállya.
Mély sebe vérével, Királyi fejével a' kereszt-fát itt állya.
Meg-váltó orvosunk, kín-vallot Christusunk közelit halálához.
Piros Vére csorog, kínok-közt nyomorog, érkezvén vég-órához.
Kezét kiterjesztvén, fejét le-függesztvén, e'ként szól Szent Attyához:
En Uram Istenem, Szent Atyám mindenem, engem mire hagyál-el?
Halálom ihol vár, nem múlt-el a' pohár, vég-órám vagyon közel.
Már bé-tellyesedet, azért én lelkemet áldott kezedben vedd-el!
Bal-kéz-felöl-való, büne-ért meg-haló Tolvaj-is keseríti.
Hogy fáról le-szállyon, ha Isten, és állyon boszszút, úgy kénszeríti.
Nem-hogy szánná kínnyát, söt nehéz fájdalmát illy szókkal nehezíti.
Ha Isten Fia vagy, minket-is itt ne hadgy, te-magad-is szály alá.
Hogy adod magadat, Királyi tagodat, a' nagy gyötrelem alá.
Tedd-le testedet-is, e' kínból minket-is, ha Ur vagy, szállíts alá.
A' másik nem úgy szól, mert tudgya igen jól, hogy ártatlan szenvedi.
Jesus Urunk kínnyát, ártatlan halálát, de Isten meg-engedi.
Azért Tolvaj-társát, halván káromlását, kemény szókkal meg-feddi.
Mondván: mérges szódat, káromló rút szádat, nem tudod-é bé-fogni.
Mert ö e' rút halált, kit nem bünnel talált, ártatlanúl viseli.
Régi ocsmány vétkünk, azt hozta mi-nékünk, ö büntelen szenvedi.
Öldöklö láncsákkal, mind éjjel, és nappal, setét erdöben lestünk.
Mint az éh oroszlán, hegyen, völgyön, pusztán, mi-is prédát kerestünk.
Sok ártatlan vér-ért, ontyuk a' bünös vért, hogy immár kézben estünk.
Vaj-ha e' Világra, élet jobbításra egyszer viszszá-térhetnék.
Sok bünt kiben éltem, melyben torkig ültem, vállamról le-vethetnék.
Hitben, reménségben, Keresztyén életben, én-is jámborúl élnék.
Ne-felejts-el Uram, emlekezzél rólam, midön jutsz Országodban.
Jesus mond: majd részt vészsz, ezentöl velem lész, a' szép Paradicsomban.
Hald-meg kérésemet, Szent Atyám lelkemet vegyed kegyes markodban.
Bánatban el-apadt, igen lelke szakadt, keserves Szüz MARIA.
Nézd mely reméntelen, láttya mezitelen, kereszten függ Szent Fia.
Sok jaj kiáltással, keserves sirással, igy kezd fohászkodnia:
Jaj édes szülöttem, én eggyetlen-eggyem, hogy téged halva látlak.
Sürün sebesedtél, kereszten meg-hültél, mi-végre tartottalak.
Szivem kínban apad, hogy tested meg-szakad, s' meg-nem vigasztalhatlak.
El-költél elölem, nem beszélhetsz velem, meg-hirvadott szép orczád.
Tanitványid tölled, el-mentek mellöled, jaj nem mehetnek hozzád.
Nem oktathadd öket, el-hagyál bennünket, nem szól örvendetes szád.
O meg-hült csendes kép, szép szók mint mézes-lép, ajakidról jöttenek.
A' meg-nyomorúltak, veszélyben borúltak, te-hozzád siettenek.
De a' kevély népek, halálodra néztek, sebekkel fizettenek.
Nicodeme jöj-el, Jósephet-is hídd-el, Szent Testét le-vegyétek.
A' vért sok sebéböl, szegeket kezéböl, s' lábából ki-szedgyétek.
Takargassuk gyólcsban, a' kö-koporsóban Testét úgy be-tegyétek.
Szerelmes Fiamnak, a' Christus Jesusnak, kínnyait sirassátok.
Nap, Hóld, Eg gyászollyon, bánatban fordúllyon, halva fekszik Uratok.
Teste szakadozott, sok sebbel virágzott, sok fájdalmit szánnyátok.
Keserves sirásra, sürü zokogásra, öszve-gyült Tanitványok.
Pásztorok el-veszvén, magok el-széllyedvén, mint együgyü Bárányok.
Sirnak hogy Urokat, erös óltalmokat meg-öltek Oroszlányok.
Péter mond: árvákká, s' mely nyomorúltakká maradánk! immár medgyünk?
Tündöklö oszlopunk, el-esett gyámolunk, ez-után hová legyünk?
Csak magunk maradánk, mely búban borúlánk, Vigasztalást hol vegyünk?
András mond: ha sirtunk, s' midön szomorkodtunk, szép szóval bíztat vala.
Bánatban vídúlást, betegségben nyugvást benne találunk vala.
Jaj immár elöllünk, el-vitetvén töllünk, sok kínokkal meg-hala.
Szent János sirattya, mondván ha kit gutta ütött, meg-gyógyította.
Ha látott olly Atyát, a' kinek magzattyát a' Sátán szorongatta.
Oh mely kegyelmesen, szólván nagy kegyessen azt meg-szabaditotta.
Igy szól Szent Bertalan, a' vakot úntalan, szenvedni nem engedte.
Hályogot szemekröl, és az ö fülökröl süketséget el-vette.
Ha kikhez vólt kedve, szóllalt némák nyelve, vélek azt cselekette.
Philep úgy sirattya, ha ki nem halhattya nyavalyától igéjét.
Sárt vévén illette, fülöket, s' el-vette sokak nyelve kötelét.
Szegény betegeknek, vakon-születteknek meg-atta egésségét.
Máté úgy kesereg, pusztában a' sereg, midön ötet halgatta:
Öt-ezeren lévén, mind eleget évén, két kenyérrel tartotta.
Mindennek vólt jóval, nem szólt nehéz szóval, a' népet tanította.
Tamás szól, jól vóltunk, ha Tengeren jártunk, felhöknek-is parancsolt.
Kedve ellen a' szél, Tengeren fel-nem kél, mikor velünk hajózott.
Az inség idején, maga mellé vévén, gonosz tölünk távozott.
Az Alphaeus fia, Jakab-is azt mondgya, mennyi ördögöt üzött.
Szomorú lelkeket, meg-epedt sziveket, kegyelemmel bé-füdzött.
Sokakhoz irgalma, mint az arany alma, kedvesen gyümölcsözött.
Ez szava Simonnak, hogy ö az hóltaknak lelkeket viszszá-hozta.
Halálban esteket, meg-szóllítván öket, viszont fel-támasztotta.
Siralmas Atyáknak, keserves Anyáknak, kegyelmesen meg-atta.
Szent Tadeus Júdás, nem álnok mint a' más, e' képpen kesergette:
A' jótúl meg-nem szünt, emberekben a' bünt szüntelenül feddette.
A' bünben-élöket, kemény szivüeket, pokollal fenyegette.
Zebedeus fia Jakab, im ezt mondgya, siratván Teremtöjét.
Mely sokat fáradott, sokat imádkozott, hogy idvezítse népét.
A' kórságosoknak, Ina-szakattaknak, el-vötte betegségét.
Salome Maria, és Szent Jakab Annya, monda, mindgyárt el-mennyünk:
Mi édes Urunknak, meg-hült tagjainak, drága kenetet vegyünk.
Ilyen búra jutván, hozzá hólta-után háládó szivel legyünk.
Magdolna el-mennyünk, azt mondgya; de nékünk a' koporsó nagy kövét:
Vallyon ki veszi-el, és ki szakasztya-fel a' Pilátus pecsétét?
Mert ahoz erönk nincs, nem olly mint egy kilíncs, tudgyuk jól nehezségét.
Maria Magdolna, ott két iffiat láta, szép feír-öltözetben.
Nincs ott Urunk Teste, szemem meg-kereste, legyünk viszszá-térésben.
Jaj nem bírom magam, el-szakadott inam, az én nagy keservemben.
Ti jó Aszszony-népek, semmit ne-féllyetek, kik engemet kerestek.
Christus szól nékiek: láttyátok hogy élek, hanem azt mivellyétek:
Mondgyátok Péternek, és több Hiveimnek, hogy vélek szemben lészek.
Maria Magdolna, bé-menvén a' házba, mond az Apostoloknak:
Néktek jó hírt hozok, kin örülni fogtok, s' vége lesz sirástoknak.
Az Ur fel-támadott, s' nékem illy szót mondott, mond-meg Tanitványoknak.
Szent Péter ezt halván, bünein bánkodván, szól az Apostolokhoz:
Jaj! el-rejtezzem-é, vagy elé-mennyek-é az én áldott Uramhoz?
Jól tudom vétkemet, meg-tagadtam ötet; de bízom irgalmához.
Engem Uram úgy láss, hogy nékem meg-bocsáss, mert én meg-tagadtalak.
De immár könyvezve, Hittel reád nézve, keservesben siratlak.
Lám meg-hóltod elött, benned látván eröt, Kristusnak mondottalak.
Ne-vess-el elöled, el-se üzz mellöled, noha bünömön kaptál.
Engem gyenge edént, ne-ronts-el napon-ként, ha magadhoz kapcsoltál.
Tarts-meg már jó Hitben, igaz reménségben, mellyet szivemben adtál.
E' Világ raj-lépét, kedves háza-népét, te-éretted el-hattam.
Hálómat, hajómat, azzal minden jómat, tenger-parton le-raktam.
Nem kellett e' Világ, oh! élet-termö ág, te-hozzád kívánkoztam.
Kristus monda: ne-fély, söt minden jót reménly, mint a' kö-szikla úgy ály.
Sok Nemzetségeket, kik töttek vétkeket, kegyelem-alá számlály.
Hogy erös Hiteddel, a' Szent Lelket vedd-el, s' örök-életet talály.
Minden-féle népet, ki Világra lépett, új életre hijátok.
Valaki Hittel élt, ne nézzétek személt, zászlóm-alá irjátok.
Tölem tanúlt szókkal, Menyböl küldött jókkal, magatokat bírjátok.
A' ki bennem hiszen, s' keresztséget vészen, örök-életet talál.
Minden jókat meg-lel, a' ki erös Hittel tanácsotok-mellé áll.
De a' ki nem hiszen, annak sóldgya leszen, a' kárhozatos halál.
En az én Atyámhoz, és ti Atyátokhoz, az Egekben indúlok.
De erötelenül, sem reméntelenül, bizony ti sem maradtok.
Nem sok idö-múlva, vigasztalástokra, Szent Lelket néktek adok.
Péter szól örömmel, telik szeme könyvel, ô mi áldott Szent Urunk.
Véreddel virágzó, bö kegyelem rázó, idvesség szerzö útunk.
Fényessé változott, új örömet hozott, halálból költ Christusunk.
O én Uram Teste, rút vétkünk ezt leste, hogy értünk meg-töressél.
Micsoda jó-tétünk hozta ezt mi nékünk, hogy a' sirba tétessél.
Honnan érdemlettük, Uram hogy érettünk halál kínnyában essél?
De már Pokol romol, a' bün széllyel omol, Halál te's pironkodgyál.
Semmivé löttetek, nincs gyözedelmetek az én áldott Uramnál.
Mert ö noha meg-hólt, de halálban nem vólt, tovább csak harmad-napnál.
Immár szerelmesim, Apostol-társaim, az ö tanítására.
Nagy gondot visellyünk, hamar ki-szélledgyünk mind az egész Világra.
A' népet oktassuk, hogy öket jutassuk végre a' bóldogságba.
A' sok gonosz vétket, mely sérti a' lelket, az emberek hadgyák-el.
Ördög sugallását, testnek kivánságát, töllök távoztassák-el.
Hogy a' Szent élettel, Isten kegyelmével, az örömet nyerjék-el.
Gonosz bünt rázzon-el, hamar öltözzék-fel a' Hitnek sisakjába.
Mosódgyék gyónással, légyen nagy bízással reménség pánczéllyába.
Azért folyt Szent Vére, hogy bününk töröllye, s' mehessünk Országába.
Légyen nagy dicsösség, hatalom, tisztesség, Mennyei Szent Atyának,
Mind örökké-való, értünk nagy kínt látó, szerelmes Szent Fiának.
Szent Lélekkel Menyben, ez három személyben, Egy Isten állattyának.

Nyomtatott kiadása:

Kájoni János: Cantionale catholicum. Csík 1676, 772–84. – Cím: PASSIO DE VITA CHRISTI. – Nótajelzés: Nota: A' Szent irás mondgya, hogy szoros út vagyon etc. – Megvan a második kiadásban is (1718, 694).

Verses passió, amelyet a névtelen szerző a bibliai históriák mintájára szerkesztett. Az elbeszélés az evangéliumok leírását követi és a párbeszédes előadásra alkalmas. A római liturgiában Virágvasárnap Szent Máté (26,1–27,66), Nagypénteken pedig Szent János (18,1–19,42) evangéliumából olvassák  Jézus szenvedésének történetét a nép nyelvén is. Az ének e nagyheti szertartás párbeszédes helyettesítését szolgálta. A befejező részben (79–116. vers) elhangzik Szűz Mária siratója, a keresztről való levétel története, megszólalnak a temetésnél az apostolok, majd a feltámadás, a  mennybemenetel és a Szentlélek pünkösdi eljövetele után Szent Péter buzdító beszédével zárul a história. Mindezek forrása a gazdag középkori exemplum-gyűjtemények és prédikációs irodalom lehetett.

Versforma: 6–6–7–6–6–7–6–6–7 (a–a–b–c–c–b–d–d–b).

Dallama: RMDT II., 206/I. sz. – A nótajelzés Apollónius királyfi históriájára utal, amely először 1591-ben Debrecenben jelent meg (RMNy 661). – Dallamának népi változatát közölte: Domokos 1979, 1237 és 1271.

28 Tés – te is.

37 a' hajóból ki-léptem – Szent Péter Jézus szavára járt a tengeren (Mt 14, 28–31).

125 egy szálnéra sem – egy szálnyira sem (NySz III, 45).

152 Tüzzel lobogó Tón – lásd [OH Jesus! drága Szülöttem…] c. 42. sor jz.

176 nódittya – lökdösi, előretaszítja (NySz II, 987).

202 mérget – lásd [VAltságunknak drága árra…] c. 17. sor jz.

278 kegyelemmel bé-füdzött – befűzött, átjárt, átszőtt (NySz I, 1048).

313 raj-lépét – sokaság, gyermeksereg, méh-raj jelentésben (NySz II, 1359); lásd még: [IDvöz légy szent Kenyér, életünk kút feje…] c. 3. sor, Azon Szent Janosról c. 3. sor; vö.: lépes méz: [SZüz MARIA, Christus Annya…] c. 17. sor.

348 Egy Isten állattyának – létének; vö. Kájoni János: Adventre valo Patrem c. 3. sor jz.




Hátra Kezdőlap Előre