I.
Egy barátom az ellenzéki táborból, amint tudom, programot készít a jövő országgyűlés teendőiről, s társaságban, hol magam is jelen valék, akként nyilatkozott, hogy mivel a pártnevekkel korunkban nagy a visszaélés, hasznos dolgot cselekednék, ki a pártnevek értelmezését megkísértené.
Ezen észrevétel társalgás közben érdekes fejtegetésekre adott alkalmat, melyekből mind inkább meggyőződtem, hogy a pártnevekkel Magyarországban jelenleg valóban nagy a visszaélés, és sok fogalomzavart okoznak, s ezen fogalomzavar az úgynevezett Konzervatív párt által kétszeres hadicselül használtatik. Először: mert csak így lőn lehetséges, hogy nemzetietlen, alkotvány-ellenes s abszolutisztikus irányzatukat becsületes hangzatú, de rájok teljességgel nem illő pártnevekkel álarcozzák a nagyközönség előtt; másodszor, mert csak az említett fogalomzavar alapján emelkedhetett fel újabb időben az úgynevezett konzervatív fél ama képtelen hitegetése, miszerint állítják, hogy az ellenzék nincsen hivatva reformokat kezdeményezni, hanem az egyedül a kormány hivatása, holott, ha az ellenzéki név kellően értelmeztetik, s a „vegyes házassági” kormány* állása, iránya komolyan szemügyre vétetik, minden józan eszű embernek át kellend látnia, hogy a reformkezdeményezés s azoknak irányzata, ha alkotmányosságunkat megtartani, s kifejteni akarjuk, országos önállásunkat pedig gyáván elolvasztani nem szándékunk, nem mondom egyedül, de bizony legfőképp az ellenzéktől várható, s Magyarországban igazi reformember más alig lehet, mint aki az ellenzékhez tartozik.
Azért tehát nem tartottam haszontalan munkának fejtegetni a pártnevek értelmezését, mely mintegy előfutárja legyen ama programnak, mely, reménylem, kevés idő múlva meg fog jelenni. Értelmezésem egy kis adalék leszen a magyar nemzeti közjoghoz, melyet már ideje volna, hogy valaki becsületesen megírjon. Ha mondom becsületesen, értem cenzúra nélkül, mert magyarországi cenzúra mellett nem lehet írni becsületesen, mert nem lehet írni igazat. És nemcsak közjogot nem, hanem sokszor még szegény novellácskát sem. Minap Frankenburg* az Életképekben* egy irány s célzás nélküli novellát akart közleni, amolyan hézagpótló közleményt, minőt ifjak írnak falun vasárnapon, midőn más dolguk teljességgel nincs. Az író szeszélye úgy akará, hogy a novella hőse báró és jellemére nézve gazember legyen. A cenzor a gazembert meghagyta, a bárót kitörlötte. Miért? – kérdé Frankenburg*. Fessen az úr gazembernek parasztot, polgárt, sőt – isten neki! – nemesembert is, amint szemének szájának tetszik, de báró és gazember!... ezt meg nem engedhetem. Degré Alajos* egy vígjátékot írt, címe: Divatvilág, személyzetében egy tányérnyaló, ármányszövő fordul elő, és ada neki Lázár* nevet. A cenzor kitörölte a Lázárt*, és meghagyá, hogy Lázár* Lajossá kereszteltessék. Gazembert nem szabad Lázárnak* nevezni. Egy másik „nagy hasú apátról” szólott. A „nagy hasú” maradt, az „apát” kitöröltetett. Apátról nem szabad nagy hast föltenni; ez tiszteletlenség a klérus* iránt. Kossuth minap Ruméban volt és szövetséget eszközle a vukovár-fiumei vasútra*. Diósy*, ki jelen volt a kötésnél Ruméban, nem tudom melyik lapban (úgy tetszik a Honderűben)* meg akarta írni a dolgot amint volt, tudniillik, hogy Széchenyi ajánlása s a tengerparti kormányzó* közbenjárása által elősegítve, Kossuthnak sikerült a szövetséget kieszközölni. A „szövetség” megmaradt, „Kossuth” kitöröltetett. Neki nem szabad szövetséget eszközölni. Miért? – kérdé Diósy*. Mert ez dicséret formán hangzik az ellenzék egyik emberéről, tessék őt piszkolni amint akarja, de dicséret Kossuthról? – minő gondolat!... Et cetera, et cetera*. Ez mind tény és ezer hasonló tény minden nap, annyira, hogy ilyesmik már nem is nevezetesek, hanem annál nevetségesebbek. De éppen azért szemelék ki ilyen példákat, mert elképzelheti az olvasó minő cenzúra az, mely ennyire süllyedt. Ám írjon ennek körmei közt valaki becsületes magyar közjogot!
Úgy tetszik Börnének* van egy cikke ily cím alatt: Deutsche Censoren*. A cikk szövege vagy tizenkét sornyi Censur-Strich*, aztán e szó a lap közepén Dummköpfe*, aztán ismét tizenkét sornyi Censur-Strich* és punktum*. Magában csinos kis jellemzése a német cenzoroknak. A magyar cenzorokat általában nem így kell jellemezni: Nem mintha köztök is nem volna országszerte el Dummkopf*, oh van biz ez elég! Vannak cenzoraink, kik Vörösmartyt Martinus Vörösre fordíták, vannak, kik szót erény kitörölték, s írtak helyette reményt, a kontárt kitörölték, s írtak helyette kantárt, mert az erényt s kontárt Páriz-Pápaiban* fel nem találták. Vannak cenzorok, kik Luczenbachert* kérdőre vonák, miként jut eszébe zsidó hírlapot kiadni akarni? Mert a bécsi policiális* tudakozódásban a juridisch* szót jüdischnek* olvasák. Van cenzor, ki Vega* számsor-lajstromát (logaritmusát) kinyomatni nem engedte, mert a számsorok mantisszáiban* titkos írásmód-tant szaglalt. (Boldog isten, aztán ily emberektől függ a magyar értelmiség bírálata!) De mégis a magyar cenzorokat nem így kell jellemezni. Vannak biz azok közt okos emberek is! A magyar cenzúrát jobban jellemzenék Constant Benjamin* szavai: „A cenzúra a rágalom monopóliuma, az alávalóság által, a hatalom zsoldjában gyakorolva.”
És mivel a cenzúra ilyen, én csak két írót ismerek, ki nyíltan bevallá, hogy őt a cenzúra nem nyomja: a házalva könyveket áruló P. T. T. és g. D. E.* cum consortibus*. Hanem, uraim, írósereg, kik nem vagytok ily jó barátságban a cenzúrával, mint g. D. E., ugyan tartsatok egy gyűlést egyszer, és szedjétek össze a cenzúra törléseit, melyek birtokotokban vannak, és nyomassátok ki. Soha még tanulságosabb könyvet nem látott a magyar ég. Látni fognók a rendszeresített honalkotmány és szabadság rombolását, az ész vértanúságát, a becsületes hazafiság kínpadát, és látni némely cenzor komikus butaságát, miről hétköznapi embernek isten bizony fogalma sincs. És én ez utóbbitól, a nevetségestől, várnék legtöbbet. Egy egész nemzet megvetését, átkát ki tudják állani némely emberek, látjuk mindennap, de egy nemzet egyetemes kacaját talán mégsem bírnák kiállani. Uraim, író sereg, tegyétek meg ezt!
Reformról van szó úton útfélen. Reformnak, békés reformnak föltétele a szabad eszmecsere. Szabad sajtó nélkül a dolgok változása csak forradalom által történhetik. Vagy forradalom által, melyet alkotmányellenes hajlamú kormány viszen végbe, és leszen eredménye: szolgaság és nemzethalál, vagy forradalom által, melyet a nép csináland, és eredményét csak isten tudja. Boldogtalanok mi, hogy olyanok kilátásaink, miszerint azt, mi a forradalomtól megóhatna, a szabadabb sajtót, alig remélhetjük forradalom nélkül, mit nem is akarunk, s mitől isten is őrizzen meg. Azonban egy fegyvert, a nevetségessé tétel fegyverét még nem kísértők meg. Békés fegyver, de hatalmas! Kísértsétek meg, uraim, írói sereg!
II.
PÁRTNEVEK
Pártjellemző szavakkal korunkban sok visszaélés van. Az ellenzékiek ellenében állók nevezik magokat konzervatívoknak, fontolva haladóknak, konzervatív-progresszistáknak, kormányiaknak, s az ég tudja még minek nem. Mindezeknek azonban nincs határozott értelme. E párt maga sem látszik magát érteni. Innen van, hogy ahányszor kényszerítve érzi magát egyes kérdések körül nyilatkozni, vagy hitvallomást tenni, mindig akként nyilatkozik amint nem kellene, ha önmagával tisztában s fölvett nevéhez hű volna, vagy pártnevének határozott értelme volna.
Lássuk e neveket rendre. Azt mondják konzervatívok. Konzervatív párt annyit teszen, mint olyan párt, mely feladatul tűzte ki magának a status quo-t, vagyis a fennálló állapotot védeni. Kérdés tehát, konzervatívok-e, kik magokat így nevezik? Taglaljuk kissé. Mit konzerválnak? Azt amit a kormány meg nem támad, ami magában konzerválódik. Ellenben, mit a kormány megtámad, azt teljességgel nem konzerválják. A kormány Horvátországban hatalomcsapással megváltoztatá a tartományi gyűlés eddig fennállott rendszerét. Konzerválták talán a konzervatívok az eddigi állapotot? Nem: a fennállott állapotot felforgató hatalomcsapást pártolák. – A kormány rendszeresítette az új adminisztrátorságot*, mit Kossuth jól nevezett „Kreishauptmannságnak*,” konzerválták talán a konzervatívok a vármegyét? Nem; az újsütetű adminisztrátorokat* pártolák. – A kormány lélekvásárló korteskedést gyakoroltat adminisztrátorai* által a megyék önkormányzási hatóságának ellenében; a konzervatívok konzerválták talán a megyei autonómiát, vagy a régi szabású „Sanior pars”* befolyásának elvéhez ragaszkodtak? Nem; a politikai depravációt* pártolják. – A törvény visszakapcsoltatni parancsolja a részeket; a konzervatívok konzerválják talán az ország integritását? Nem; azt mondják, hogy királyunknak mint erdélyi fejedelemnek is megvannak a maga kötelességei, s ezek nem engedik, hogy a magyar-királyi kötelességet teljesítse, tehát a kettős lelkiösmeret teóriáját pártolják. A végvidékeken a váltótörvényszékek* ítéletei végre nem hajtatnak; a bánsági végezredekben* a törvény biztosította szabad vallásválasztás (áttérés a protestantizmusra) meg nem engedtetik; a konzervatívok konzerválják talán a magyar törvényhozásnak a magyar birodalom határai közti felsőséget? Nem; az ország egy részének német tartománnyá átváltoztatását helyeslik. Az országgyűlés a vallási áttérés szabadságát a görög nem egyesült vallásra is kiterjeszteni akará. Királyi válasz a törvényjavaslatra nem adatott; hanem a kormány országgyűlésen kívül tett intézkedést, minőt csak a törvényhozás tehet; egy-két hónap múlva azonban megijedt intézkedése következményeitől, s rendeleteit visszavonta. A konzervatívok konzerválták talán a törvényhatalom jogkörét? Nem; tegnapelőtt az alkotmánytalan úton kelt ediktumot*, tegnap ennek visszavételét pártolák. – A kormány katonai karhatalmat adott nemcsak az adminisztrátorok* kezeibe, hogy éljenek vele, mint Tisza* Biharban, Luka* Hontban, Révay* Turócban stb., de még az alispánok kezeibe is szuronyhatalmat adott, oly kikötéssel, hogy annak használatáról az alispánok nem a megyének, hanem az adminisztrátoroknak* számoljanak. A konzervatívok konzerválták talán az alispánoknak megyéjektőli függését s az az iránti felelősséget? Nem; az alispánokat Vice-Kreishauptmannokká* akarák átalakítani. – A kormány eltiltotta a köziskolákban tanítói felügyelés alatt fennállott magyar nyelvmívelő társulatokat. A konzervatívok konzerválták talán a nemzetiséget és egyesületi szabadságot? Nem; Zala megye felszólalását nem pártolák. – A kormány egy Mária Terézia korabeli oly intimátumra* hivatkozva, melyben egy betű sincs abból, mit a kormány benne lenni mond, a megyék küldöttség általi panaszjogát eltörölte. A konzervatívok konzerválták talán a fejedelem és nemzet közti patriarkális viszonyt? Nem; a fejedelem trónusának a bizalmasan közelítő nemzet előtt elzárását pártolák. – A kormány a népnevelési rendszert, melyre alkotmány szerint csak felügyelő s nem intéző joga van, egyoldalúlag a törvényhozás kirekesztésével szabályozza, míg ellenben némely megyének a népnevelés sikeresítésére a fennálló rendszer korlátai között hozott határozatait megsemmisíti. A konzervatívok konzerválják talán a nemzet alkotmányos befolyását? Nem; az ausztriai szabású kormányzásnak hívei. – A kormány tettleg megindítja a dohány monopólium kerekeit; a konzervatívok ellene szegülnek talán? Nem; hozsannát énekelnek Ausztriának, mely megszánta a dohányzó magyarokat, s olcsó (?) szivart dug szájukba. A magyar törvény azt mondja, hogy a boltnyitás jogára nézve a királyi városokban divatozó gyakorlat fenn tartassék, s ezen gyakorlat azt hozta magával, hogy kül és belföldi gyáros csak az illető hatóság engedelmével s csak egy boltot nyithat egy városban, az ausztriai „kais. kön. Tabakverschleiss”* pedig szót sem szól Pest városának, hanem száz boltot nyit úton útfélen (természetesen a magyar dohánymívelés felsegélésére, s a magyar szivargyárosok rettentő buzdítására!). És a konzervatívok konzerválják talán in hoc regno consuetudinario* a királyi városok joggyakorlatát? Nem; hozsannát énekelnek a kais. kön. Tabakverschleissnak*. – A kormány ausztriai határvám-hivatalt állít fel Mosony megye határában, minek legalábbis formahibáját négyszem közt a konzervatívok is elismerik. A konzervatívok konzerválják talán az ország határainak az ausztriai vámtisztek önkényes avatkozásaitóli mentességét? Nem; azt mondják, hadd jőjenek! – A kormány keresve keresi ki az Uray-féle embereket*, s bírákká teszi az ország polgárai felett és kegyelmével halmozza őket és ezen megvetése a közmorálnak odáig jutott, hogy már gróf Széchenyi is nyíltan kimondá, miként annyira nem megy benne a rezignáció*, hogy piszkos kompániában* húzza a státus* szekerét. És a konzervatívok konzerválják talán az erkölcsi szemérem lovagiasságát? Nem; hanem nyílt karokkal fogadják soraikba Uray et Compagnie* uraimékat. És így tovább száz meg száz esetig.
Ugyan kérdem, hát mit konzerválnak az úgynevezett konzervatívok? Mit konzerválnának egyebet, mint a zsíros kormányhivatalokat magok számára. Van-e hát e szónak konzervatív értelme az ő szájokban? Értik-e ők magok is saját nevöket? – Menjünk tovább.
„Fontolva haladók.” E szóban részünkre, kik dicsőségnek tartjuk az ellenzék soraiba tartozni, nagy elismerés, nagy diadal rejlik, de pártnevezetül használva értelmezhetlen üres hang. Elismerés és diadal rejlik részünkre ezen predikátumban*, mellyel az úgynevezett konzervatívok magokat baronizálják*, mert tizenöt éves küzdelmeinknek életbe hozott sok egyes jó eredményein kívül azon általános diadala mindenesetre megvan, hogy ma már nincs oly megkövesült pecsovics*, aki in thesi* meg merné vallani magáról, hogy maradni akar a réginél. Nem, ma már minden ember haladónak vallja magát, és ez magában nem kis térnyerés. De a fontolva haladó név pártnévnek nem alkalmatos, mert nincsen határozott értelme és nem is lehet. Ha valaki magát fontolva haladónak mondja, még teljességgel nem tudjuk, miként kell pártneve értelmében a közadózásról, az urbéri viszonyokról, a népképviseletről gondolkodnia, mint párt ők tagok sem tudják, miként kell pártnevökhöz híven gondolkodniok, és azért van aztán, hogy egyik fontolva haladó a közadózás mellett izgat, másik letyukodizza*, harmadik püspök pénzével leforintosozza*, negyedik meg szűz vállakról ábrándoz*. A fontolva haladó név pártnév nem lehet, mert ha általában vesszük, olyasmit mond, ami nem pártjellem, mivel fontolás nélkül, azaz meggondolás és meggyőződés nélkül, okos ember nem akar haladni, tartozzék bármi párthoz. Csak az a különbség, hogy egyik podagrás*, annak tehát a fontolva haladás annyi mint lajhármozgás a pamlagtól a karosszékig; másik tyúkszemes s ennek a fontolva haladás annyi, mint gyöngén lépegetni, mintha merő tojáson járna; a harmadik pedig ép, egészséges ember, s ez, bármi sebesen menjen is, mindig fontolva halad, csak úgy haladjon, hogy el ne essék. Világosabban, vannak haladók, kik a haladás gyorsaságát a haza szükségeihez mérik, s vannak mások, kik saját érdekökhöz mérik, qui nummulos curant* non rempublicam. Mindkettő fontolva halad, csakhogy egyik kötelességét teljesíti; a másik vétkezik. Az arisztokrata, ki a haza minden javainak tejszínét élvezi, anélkül hogy terheiben osztoznék, azt tartja okos fontolva haladásnak, mely minél kevesebb áldozatot igényel kiváltságaiból, mind kevesebb teherben részesíti, és ha status-polgári kötelességről van szó, hajlandóságát attól függeszti fel, vajon remélhet-e a haladásból valamely úton-módon oly magánhasznot, mely a kívánt kötelességet – mit ő áldozatnak nevez – kipótolja, s ha kármentesítést lát, reá áll; ha pedig ezt nem lát, felforr és anarchikus forrongásnak nevezi a kötelesség igénybevételét. Ezt nevezi ő fontolva haladásnak; míg ellenben a nép fia, kit századokon át halmozott arányban nyom minden teher, a nyomorú proletarius, ki az életet csak a keserves munka, a holnapi lét bizonytalansága, s az éhség oldaláról ismeri, s kiről mégis az európai civilizáció nem gondoskodott ezredéven át, azt tartja a legokosabb, legfontoltabb haladásnak, mely a hazának legtöbb jót leggyorsabban eszközöl. A fontolva haladás tehát oly szó, melynek értelme tárgy, idő, alkalom, és egyéniség szerint különbözik, s így mint pártnév semmit sem jelent.
„Konzervatív progresszisták!” Ez fából vaskarika, csengő és pengő érc cimbalom.
„Kormánypárt!” Ez határzott értelmű szó lehetne, amennyiben kormánypárt oly pártot jelent, mely előre határozva mindig, mindenben és mindenütt azt akarni amit a kormány akarand, mely biztosabbnak tartja beköttetni szemeit, és a kormány botja után menni, mint saját látása után, mely ásít, midőn Bécsben ásítnak, kacag, midőn Bécsben mosolyognak, rücsköl*, midőn Bécsben könnyeznek, körülbelül annyi, de mégsem egészen annyi, mint az úgynevezett konzervatív. Ámde kérdem én, van-e a konzervatívokban annyi férfiasság, miszerint, amit tesznek, be is vallanák, van-e bennök annyi férfiasság, hogy a kormánypárt ily értelmezését elfogadnák? Teljességgel nincs. Hiszen nemrégiben nyomtatták ki programjukat (nekik azt természetesen tenni szabad volt, a magyar cenzúra ótalma alatt, de nekünk nem szabad ám. Gyönyörű lojalitás!) és mit mondanak ezen idétlenül megszülemlett programban? Azt mondják, „mi konzervatívok pártolni fogjuk a kormányt mindenben amit törvény s alkotmány szerint teend.”
Okos szó volna, ha oly rémítően balga nem volna. Hiszen, uraim, ez nem pártjel, nem pártprogram, nem pártjellemzés; ez oly határozatlan általános mendemonda, melyet, akármi párthoz tartozzék bár, minden becsületes ember és minden gazember is aláír. Mert én még nem hallottam oly tollatlan kétlábú állatot kukoríkolni, aki így szólott volna: „A kormánynak ezen lépése törvénytelen, tehát pártolom.” Sőt inkább abban töri fejét egész a hideg verítékig, miként mutassa meg a kormány minden tettének törvényességét, s ha elhagyja ez igyekezetének poros régi törvényekbeni búvárkodásiban szent Legulejus* minden malasztja, kínjában Kitonichhoz* folyamodik, mint minap az udvari kancellária Zólyom megyéhez írt dörgedelmes dekrétumában, miszerint az adminisztrátorok* törvényszékeni elnökösködésének törvényességét kierőszakolja. Így izzad minden konzervatív, de azért beszédét coûte que coûte* mindig ekként végzi: „Én tehát a kormány rendeletében törvénytelenséget nem látván, azt pártolom!”
Nincs oly dühös ellenzéki, aki (ha van ilyen?) csak azért opponáljon a kormánynak, mert nem ő, hanem gr. Apponyi* a kancellár, ki bevallaná, hogy a kormány törvényes lépéseit sem akarja pártolni, és nincs oly „geheimpolizeibeli”* zsoldos, aki bevallaná, hogy a kormány törvénytelen lépéseit pártolni fogja. Csakhogy amaz mindent törvénytelenség rámájára húzna, emez pedig mindennek törvényességére esküszik. Ilyen botor beszéd a kormánypárti név, miként azt a konzervatív urak saját programukban értelmezék.
Erről a programról sokat lehetne mondani, és talán egyikünk vagy másikunk mond is róla valamit. Én itt csak ennyit mondok:
Egy bizonyos tanácsnok úr őnagysága minap berukkolt a pesti gyűlésre ex offo* védeni az adminisztrátorok* törvényszéki elnökletét. És beszélt – és haj miket beszélt!
Fölkél utána Nyáry Pál* és körülbelül eképpen szól: „Én őnagyságáról azt hallottam, hogy derék, értelmes férfiú, és szinte örültem, hallván, hogy gyűléseinket személyes jelenlétével megtisztelni szándékozik, mert gondolám, majd csak hallunk már a kormány védelmére valami okosat, mi vagy kapacitál vagy legalább méltó lesz a cáfolatra, és eljött és szólott és semmi, semmi...!” Így van az ember evvel a konzervatív programmal. Azt gondolta az ember, ha egyszer összeültek és sütnek, főznek és rántanak, majd csak látunk egy kis logikát, egy kis értelmet kitálalva, majd csak megértjük, hogy mit akarnak, és összejöttek, sütöttek és főztek és megjött a program és ... semmi, semmi! Vagy eltagadták amit akarnak, vagy nem tudják, hogy mit akarnak. Mert csak két dolgot mondtak ki világosan, azt, hogy a mostani kormány minden lépését alkotmányosnak, törvényesnek, nemzetiesnek és jónak tartják; a mostani kormányt tehát míg az eddigi ösvényen marad, pártolni fogják, de viszont azt is kikötik, hogy a kormány mindent csak általok tegyen, azaz minden koncot nekik adjon és azt, hogy akármi jó és törvényes legyen, mit az ellenzék akarand, ők azt nem akarandják, csak azért, mert az ellenzék akarja, vagy ha akarniok kell, ellopják az ellenzéktől és piacra állnak kiáltozandók: „Íme, itt vagyunk, mi tettük! a mi érdemünk! Ugye derék!” És valósággal úgyis tesznek ők. Boldog isten! Éveken át minő gúnyt űztek az iparegyesületből, minő harcot vittak a védegyesület ellen, mennyire nem zajongtak, hogy nem lesz belőle semmi, és bizony nem is rajtok múlt vala. És végre midőn Kossuth és Csanády* odaállítják nekik az 1846-i iparmű kiállítást, így trombitálnak: „Szép, szép! bizony szép, hanem tudjátok meg, édes hazafiak, ezt nem ők teremték, hanem mi teremtettük, konzervatívok! Nemde nagyon derék!!!” Én az ellenzéknek azt tanácslom, adja ki és terjessze szét a konzervatívok programját vagy százezer példányban. Nem kell annak kommentár, legfelebb ritkított betűkkel lesz jó főbb részeit kiszedetni. Hagyja a többit a józan észre. Soha pártjának egy-egy nagyobb diadalt nem szerezhet, mintha ellensége programját dobra üti. S kérdem van-e ok azoktól megijedni, kik ily programot írnak?
Még egyet akarok e programról mondani. Szerte küldözék a kegy- és hivatalosztó Méltóságos, Nagyságos és Excellenciás nevek maszlagával a meghívókat. És jöve mind akinek lába vala. És jövének vala még a vicenótáriusok* és a távol vidékekről, jövének a falusi káplánok éjszak és nyugotról, és összeszedék a Censorum collegiumot* Budán és beparancsolák a Helytartótanácsnak, be még a független Kamarának koncipistáit* szintúgy Budáról és elnökölteték az országnak az ő tárnokát és valának százhuszonöten!!! Annyi „Werbung”* után csak százhuszonöten!!!
És itt van a Gyűlde*, a konzervatív klub! Ismét elővevék a hosszú című nagy neveket, elő magát a kancellárét is, és hivának és toborzának és adának ingyen ebédeket, és kacérkodának még a Pilvax* kávéházával is, és parancsolának és ígérének mennyet és országot és fizeték a részvényt a hangosabb szegényebbekért és megszámláltatának és valának négyszáz és néhányan!!! Ez is tanulságos. Azonban mozognak, mozogjon hát az ellenzék is. Különben kis sereg is túlszárnyal rajta.
Elég az hozzá, konzervatív, fontolva haladó, konzervatív-progresszista, kormánypárti mind nem párt jellemző nevezet. Azért én ajánlom a pecsovics* nevet. Teljességgel nem csúfolódásból, hanem komolyan, mert valamennyi közt ez oly név, mely a közvélemény szerint leginkább ráillik a konzervatív pártra. Ennek nem kell értelmezés, minden ember tudja, mit kelljen alatta gondolni, hányat ütött az óra!
III.
ELLENZÉK
Angliában, Franciaországban stb. ellenzéki párt az, melynek célja a kormányt megbuktatni, hogy aztán maga legyen kormánnyá s amint ezt az ellenzék elérte, aki előbb kormány volt, az legyen ellenzék. Az ellenzék szónak azon állapotban, melyben vagyunk, ily értelme nincs. Magyarországban oly ellenzék nincs s nem is lehet, mely azért küzdene, hogy maga legyen kormánnyá, és azért a konzervatívok ne féltsék tőlünk a zsíros koncot.
Megmondtam mi nem-ellenzék Magyarországon, mármost megmondom, hogy mi tehát és mi hivatása van. Az ellenzék Magyarországon azon párt, mely politikai rendeltetésének ismeri a kormánynak mind általános politikai irányát, mind egyes tetteit és mulasztásait, éber, őrködő figyelemmel kísérni, s valahányszor oly irányt, tettet, vagy mulasztást veszen észre, mely vagy az ország lételét, tehát önállását s nemzetisége és alkotmányossága érdekeit, vagy az ország jogszerű létét, vagy végre az ország jólétét sérti, gátolja, avagy veszélyezteti, mindannyiszor odatörekedni, hogy ezen sértések és veszélyeztetések elháríttassanak, s ország, nemzet és alkotmány hasonló sértések és veszélyeztetések ellen az alkotmányos életnek, a nemzetiségnek s a nemzet szellemi és anyagi erőinek minél tökéletesebb kifejtése által biztosíttassék.
Ezen értelmezésből három természetesen következik: 1) hogy Magyarországon az ellenzék mindig, minden időben és minden kormány ellen szükséges; 2) hogy az ellenzék eszméje Magyarországon nem mereven negatív eszme, hanem a pozitív reform eszméjével ugyanazonos, sőt, hogy csak új intézkedés, csak azon átalakulás lehet az országra egyedül üdvös, mely az ellenzék irányával megegyezik. Következik tehát 3) hogy minden párt, mely az ellenzékkel elvben s irányban ellenkezik, akárminek nevezze bár magát, nem egyéb mint destruktív párt, azaz országrontó párt, azaz: konzervatív. Megmutatom:
Az ellenzék mindig, minden időben, s minden kormány ellenében szükséges. Mert:
Az ellenzék hivatása a kormánynak politikáját, tetteit s mulasztásait ellenőrizni.
Aki állítaná, hogy lehet kormány, mely ezen őrködésnek felette s ezen őrködés szükségén kívül áll, az megtagadná a nemzet alkotmányos életét; megtagadná azt, hogy a nemzet s annak érdekei a cél, a kormány pedig nem cél, hanem eszköz, s aki ezt tagadná, az országrontó, azaz: konzervatív.
Ámde az ellenzék őrködésének puszta kontempláció* célja nem lehet, az ellenzék avégett kíséri őrködő figyelemmel a kormány eljárását, miszerint ha azt akár általános politikájában, akár egyes tetteiben, akár mulasztásaiban, nemzetelleniesnek, alkotmánytalannak, törvénytelennek vagy legalább ügyetlennek találná; nemzeti alkotmányos, törvényes és célszerű ösvényre térítse vagy pedig meggyőzze a fejedelmet, hogy választásában tévedett.
Aki állítaná, hogy lehet kormány, mely a vétek vagy a hiba lehetségén is már a priori* fölüláll; és aki állítaná, hogy lehet kormány, melyet, ha vét vagy hibázik is, hagyni kell vétkezni, hagyni hibázni; az nem alkotmányos magyar, az országrontó, azaz: konzervatív.
Én, mivel alkotmányos magyar vagyok, nem képzelhetek kormányt, melyet ellenőrizni szükséges ne legyen; mivel ember vagyok, emberi gyarlóságomat érező, nem hiszek kormányban isteni csalhatatlanságot, vagy angyali jóakaratot; s mivel hazámat jobban szeretem, mint akárkinek kegymosolyát, vagy akárkinek baráti kézszorítását; nem ismerhetem el oly kormány tehetségét, melynek, ha vét vagy hibázik, vétkét vagy hibáját szolgai önmegadással tűrjem. Összesítsétek a kormány minden hatalmát testvérem kezeibe, összesítsétek legjobb barátom kezeiben, ellenzék leszek, ellenzék maradok halálomig; ellenzék, mely minden moccanását független lelkem éber szemével kísérendem; ellenzék, mely bűnét, tévedését, ügyetlenségét, gyáván tűrni sohasem fogom. – Jaj neked, oh hazám! midőn ily ellenzéked nem leszen. Amely napon az lenni megszűnnék, szolgaságod levelét írtad alá.
Ellenzéknek kell lenni mindig, minden időben, minden kormány ellenében. Kell lenni különösen ausztriávali viszonyunk miatt is; mert ha leggyengébben akarok is szólani, annyit mindenesetre el kell ismernetek, hogy ezen viszony következtében vannak az ausztriai kormányzatnak oly intézkedései, melyek a fejedelem egységénél fogva, közelebbről vagy távolabbról legalább eredményeiknél fogva hazánkra is kihatnak; s míg ez így leszen, magyar hon nélkülözhet a világon mindent inkább, mint ellenzéket. Amely percben Magyarországon ellenzék nem lesz, Magyarhon ausztriai tartománnyá lesz.
De a konzervatívok nem értik az ellenzék szót. Ott van programjok – melyben, ha észt keresünk, ész helyett bérkikötést, s bérért szolgaság-ajánlást lelünk. Ott van programjok világos jelül, hogy nem értik. Így szólanak:
„Azon politikai állítás, hogy alkotmányos ország ellenzék nélkül nem lehet, egyedül azon ténynek megismerése, hogy a nézetek összeütközése, a kérdéseknek minden oldalróli megfontolását hozza magával.”
Ez badar beszéd, szóhalmaz határozott értelem nélkül. Hisz a kérdéseknek minden oldalróli megfontolása, királynak, kormánynak egyedül is kötelessége, a kormánynak mindenekfelett önmagában is; s aki azt állítja, hogy ellenzékre avégett van szükség, miszerint a kérdések minden oldalról megfontoltassanak, az a leghatalmasabb szatírát írta a kormányra, mert azt mondá, hogy a kormány ellenzék nélkül nem képes a kérdéseket minden oldalról megfontolni. És ti mégis szövetkeztetek ily kormány pártolására! Hiszen kormányt, melyről esküdt barátai ily vallomást tesznek, magánügyeiben is gyámság alá kellene tenni, nem pedig az ország dolgát kezére bízni.
De nem úgy van. Alkotmányos ország nem azért nem lehet ellenzék nélkül, mert a kérdéseket minden oldalról meg kell vitatni; hanem azért, mert alkotmányos országban minden kormánynak ellenőr kell; különben diktátor volna; diktátor és alkotmány együve nem fér. – És ez ellenőr az ellenzék. – Aki ezt tagadná, az országrontó, azaz: konzervatív.
Mondom másodszor, hogy az ellenzékiség Magyarországon nem mereven negatív eszme, hanem a pozitív reform eszméjével ugyanazonos; sőt, hogy csak az ellenzék lehet valóságos reformpárt, és semmi sem reform, ami nem az ő szellemében, nem az ő iránya szerint történik.
Én, mint alkotmányos magyar, csak oly törvényt, oly közigazgatási intézkedést ismerhetek el közjogi szempontból valódi reformnak, mely hazánk jogszerű önállását biztosítja, s a nemzetiségnek, az alkotmányos életnek, s a nemzet szellemi és anyagi erőinek minél tökéletesebb kifejlődésére vezet.
Igaz-e vagy nem igaz, hogy ami nem ide vezet, az nem reform?
Már mondám, hogy az ellenzék hivatása arra törekedni, miszerint hazánk önállása, nemzeti létele, s alkotmányossága ne sértessék.
És ezen hivatásában előtte áll három század történeteinek nyitott könyve. Erről Szinyei* (még akkor nem volt váltótörvényszéki* elnök) egykor azt mondá az 1836. országgyűlésen, hogy „a kormány nem egyéb mint három százados törvénytelenség”; és Marczibányi* (még akkor nem volt főispán) szintúgy azon országgyűlésen azt mondá, hogy „nincs egyetlen egy törvény az egész törvénykönyvben, melyet három század óta a kormány sokszorosan meg nem sértett.”
És ha csak a legközelebb korszakot, a francia háború* utánit vizsgáljuk is: látjuk, hogy országgyűlés tizennégy éven át nem tartatott, s midőn a nemzetet már eléggé elszunnyadottnak vélték, adót nemcsak szedett a kormány törvény ellen, törvénytelenül, hanem ezt önkényleg 150 percenttel* fel is emelte, sőt véradót is zsarolt önhatalmával a szegény népből; tehát az alkotmányt egészen felfüggesztette; látjuk a devalvációt*, amaz irtózatos statusbankrottot*, mely nemcsak minden magánviszonyokat összezavart, árvákat, özvegyeket koldusokká, az eladósodott oligarchákat adósságmentesekké, kegyes alapítványokat semmivé tett, s éppen azért Nagy Pál* által „égre kiáltó országos rablásnak” neveztetett; hanem egyszersmind néhány száz milliónyi status-adósság elenyésztetésének egész súlyát tettleg e nemzet egyes polgárainak nyakába róva, megegyezésünk nélkül, törvény nélkül; láttuk az abszolutizmusnak meghajlani nem akart megyék gyűléseit éveken keresztül felfüggesztve; láttuk a nép érdekébeni igen mérsékelt szabad szót börtönnel fenyítve; a követválasztást, az országgyűlési salvus conductust* megtámadva; az ébredő nemzeti szellem ellenében terrorizmust gyakorolva, a határőrvidéket egészen német lábra állítva, és az országtól tettleg elszakítva, az indirekt adók iránti intézkedést a nemzet kezeiből kicsikarva; a vallási szabadságot örökös kormányi zaklatásokkal nyugtalanítva; a királyi városokat minden törvényhatósági önállásból kivetkeztetve, magát a királyi Helytartótanácsot a bécsi német kabinet parancsainak postahivatalává alacsonyítva; látjuk Horvátországban a magyar nemzet elleni forrongást a kormány által pártoltatva, s a pártos illír hőseket kormánykegyekkel elárasztva, a magyarok barátait pedig üldöztetve; látjuk ugyanott a tartományi gyűlés fennállott rendszerét hatalomcsapással megváltoztatva, látjuk megyei rendszerünket, a főispáni helyettesek rendszeresítésével önállásában megtámadva; a népnevelés körüli hatalmat a nemzettől eltulajdonítva, a lélekgyilkoló cenzúrát nemcsak rendszerbe hozva, sőt a mindennél rosszabb, titokban adott, titokban tartott szabályok szerint zsarnokoskodva; látjuk azokat, kik a haladási kérdések megbuktatására erkölcsöt vesztegettek, embervért ontattak a kormány kegyeivel meghalmoztatva; látjuk a hazai műipar emelésére irányzott nemzeti törekvést megbénítva, ellenben a német kincstári dohány-monopóliumnak behozatalára lépéseket téve; Magyarország érdekeit Ausztria vélt érdekeinek mindenben alárendelve, szóval, látjuk az ország territoriális* épségét, az alkotmányt, a nemzetiséget, az ország önállását, a törvényhozó hatalmat, a törvényszerűleg konstituált* kormányszéket, a megyéket, a városokat, az ország egész jogszerű állását megsértve, megtámadva, anyagi jobblétünket pedig nemcsak elő nem mozdítva, sőt inkább természetes fejlődésében mesterségesen feltartóztatva, s hogy a közel jövendőnek még csak reménye is el legyen véve, a kormányhatalomra éppen azon frakciót emelve, mely a legutóbbi országgyűlésen, magokat a közvéleménnyel találkozó királyi előterjesztéseket is megbuktatá, s a leglényegesb regenerácionális* kérdéseket a fejedelemmel még csak traktátusba* menni sem engedé: s ezen nemzettel s királyi szándékkal dacolás jutalmául a kormányrúdnak kezébe adását nyeré.
Ilyen az ország állapotja. Folytonos sérv*. És e folytonos sérvek* históriáján sárga-fekete fonálként, mindenütt a tisztán pronunciált* irány: Magyarországot mind szellemileg, mind anyagilag Ausztria s az ausztriai kormány által abszorbeálni;* érdekeinket Ausztria érdekeinek alárendelni, s hazánk önálló egyéniségét elsorvasztva a kormányhatalmat egy részről mindinkább az ausztriai kabinetben központosítni, más részről minél korlátlanabbá tágítni, s ezt biztosító institúcióinkat*, mindinkább hatástalanokká tenni, mert ezek az abszolutizmushoz szokott osztrák-cseh kormánynak természetesen kényelmetlenek.
Ezen folytonos iránynak következménye: hogy hazánk jövendője kompromittálva, országunk territoriális* épsége megcsonkítva, nemzetiségünk belviszályok küzdelmeivel sorvasztva, alkotmányunk elerőtlenítve, legsarkolatosb institúcióink* elerkölcstelenítve, anyagi jólétünk pedig oly pangásban van, hogy a természet áldásai alig bírják a sorvadást ellensúlyozni. És ha itt ott e sorvasztó procedúra* pillanatig pihenni, ha egyes intézkedések némi jót eszközölni látszattak is, ezen pihenés, ezen jóakaratú velleitás* nem onnan eredett, mintha országos önállásunk s alkotmányos életünk az önmagát „garantirozó”* biztosság fokára emelkedett volna; hanem eredett egyszer kifáradásból, s mert féltek, hogy a feszített húr megszakad, másszor parancsoló körülmények következtében, mivelhogy valamire szükségünk volt, vagy pedig érdekökben vala azt mondhatni, hogy a magyar nemzet jó kedvben van, vagy ismét egyes jobb akaratú kormányférjfiak efemer* befolyása következtében, vagy végre, mert az idő fejökre nőtt, s egyet mást megadtak, mivel meg nem adni már nem lehetett, s mert azzal nyugasztalák magokat, hogy engedményünk már úgyis késő, tehát nem termendi meg a nemzet alkotmányos önállására várt gyümölcsöket, mivel halogatás közben oly körülmények fejlődtek ki, melyek az engedmény sikerét, már virágjában elsorvasztották. Tudnék erre példát mondani akármennyit, de csak egyet akarok említeni, mely ezen politikát igen szembetűnővé teszi. Értem a magyar nyelv ügyét. Ismerjük mindnyájan e századbeli országgyűléseink állhatatos küzdelmét a magyar nyelvnek diplomatikai polcra emeléseért. Ismerjük azon ellenszegülést, mellyel a nemzet ezen legtermészetesebb kívánságában találkozott, s azon nyomorult aprólékos lépéseket, melyeket mindig koncesszióknak* neveztek, melyek azonban nem voltak egyéb, mint késleltető csel, addig hátráltatá annak megadását, miről jól tudták, hogy elvégre is meg nem adni nem lehetend, míg a véletlen – az ausztriai politikának ezen mentőangyala – majd oly körülményeket hozand közbe, melyek a magyarok kívánságának teljesítését hatástalanná teendik.
És úgyis lőn. Ám ne menjünk bár vissza a távolabb múltba, maradjunk a közelebbi időknél. 1827-ben szeptember 10. Horvátországban tartott tartományi gyűlésben a kapcsolt részek rendei határozataik 5. cikkelyében nyíltan és szabatosan kijelentették, miképpen „halaszthatlanul szükségesnek és hasznosnak ismerik, hogy a kapcsolt részekbeni ifjúság a magyar nyelvet megtanulja; több más okok miatt azért is, mivel az országgyűlésen úgy a közös dolgok, mint a kapcsolt részeket különösebben érdeklők, hathatósan csak magyarul tudó egyének által lehetnek előmozdíthatók; s azért elhatározzák, hogy a következő országgyűlés előtt tanácskozni fognak az ezen cél elérésére vezethető legsikeresebb eszközökről; csupán azt tartván fel, hogy „1805. november 25-én hozott, s 1806. február 6-án királyilag megerősített municipiális statútumok* szerint saját kebelökben a közügyek nem más, mint latin nyelven tárgyaltassanak”, világos tehát, hogy akkor még a horvátoknak eszök ágában sem volt a latin nyelv használatát saját keblökön túl, tehát akár az ország kormányszékeivel, akár a magyar hatóságokkali érintkezésre, akár végre az országgyűlésre kiterjeszteni akarni, sőt inkább jólelkű hajlandósággal voltak a magyar nyelv ismeretét Horvátországban is közönségessé tenni.
Elkövetkezvén az 1830-i országgyűlés, Zágráb megye rendei a tartományi gyűlésre küldött követeiknek utasításba adák, miképpen az ország rendeinek azon óhajtását, hogy a magyar nyelv Horvátországban is minden módon terjesztessék, tökéletesen helyeslik, s annak előmozdítására több rendbeli köznevelési intézkedéseket hozának javaslatba.
Sőt ugyanekkor, még azon Varasd vármegye is, mely jelenleg már a magyarok ellen oly féktelenül dühöng, 1830. júliusban a tartományi gyűlésre következő utasítást ada:
„Quandoquidem gens Hungara* linguam Hungaricam ad eum perfectionis gradum evehere intenderet, ut cuncta negotia publica in ea pertractentur; partes vero regno Hungariae adnexae aequali perfectionis zelo flagrarent, omniaque condiscendae linguae hungaricae media adhibere residerarent, ideo” stb.
És a horvát (vagyis inkább nem horvát hanem felső tótországi) megyék ily hangulata következtében a kapcsolt részek tartományi gyűlése az 1830-i országgyűlésre küldött követeinek csakugyan utasításba is adá, miként a KK. és RR*. elismervén a magyar nyelv ez országbani terjesztésének szükségét, miszerint a társ Magyarországhoz még erősebb kapcsolattal csatoltathassanak, meghagyjuk követeiknek stb.
Így állott a magyar nyelv ügye Horvátországban, mely azóta késleltetés által, a magyar nemzet elleni szisztematizált gyűlölet forradalmas fészkévé lőn, s külön déli Szlávország jövendőjének ábrándjaiban ringatja magát. Most már, ha azon kormányrendszer – mely Bécsben 300 év óta mindig ugyanaz – Magyarország iránti kötelességét szemügyre veszi, ha az alkalmat megragadja, és azt aminek ki nem kerülhetését lehetetlen volt át nem látnia, nem halogatja, szóval, ha a magyar nyelv iránt nagy későn 1843-ban hozott törvényt akkor megadja, mi lett volna a következés? – Az, hogy a magyar nyelvnek közigazgatási nyelvvé tétele orvosolhatatlan súrlódásokat nem idézett volna elő az országban; még magának Horvátországnak sem jutott volna eszébe, balgatag negéllyel abban elnyomást keresni, ha követei a magyar országgyűlésen magyarul szólanak, ha a magyar főkormányszékektől magyar rendelményeket, a magyar megyéktől magyar leveleket veszen, s hasonlóul válaszol, hanem maga kebelében ragaszkodott volna a latin nyelvhez ameddig tetszik vala, később fölébredvén a saját nyelv iránti szeretet, a horvát nyelvet nemcsak magánéletében kimívelheté, hanem saját törvényhatósági életébe is beviheté, azon tanácskozhatott, jegyzőkönyveit azon vezetheté, anélkül, hogy súrlódás támadt volna közöttünk. – De nem, ezt nem cselekedték a bécsi urak, hanem vártak, halogattak, temporizáltak, míg körülmények fejlődtek ki, melyek a magyar nemzetiség természetes jogainak megadását, gyűlölség, ütközés, s gyógyíthatatlan ellenségeskedés magkövévé tették, s a magyar nemzetet már-már azon állapotba helyezék, miszerint vagy arra van kényszerítve, hogy nemzetiségének saját honábani természetes uralmát gyáván, mondhatnám öngyilkos kezekkel feladja; vagy pedig zsarnoknak láttassék; ide jutottunk a magyar nyelv iránti kegyelmes koncessziókkal!!* Alig látok lehetséget, hogy az alternatívát kikerüljük. Hacsak elleneink ábrándos túlcsapongásai rajtunk nem segítenek, min bölcsességünk alig segíthet. – Boldogtalan nemzet, melynek sorsát oly kormányrendszer intézi, hogy csak ellenei hibáiba, s véletlen körülmények hatásaiba vethetné reménységét.
És kérem jól megjegyeztetni: e szomorító vázlatnak, melyet az ország képéről adék, súlyát nem akarom egyes személyekre, s nem különösen csak a mostani kormányférfiakra hárítani. Rendszerről beszélek, melynek izmai századokon át megkövültek, melynek nyomása alatt egyes kormányférfiak tetterejének el kell zsibbadni, ha mindjárt a legszentebb akaratot vinnék is magukkal hivatalukba. – Én e rendszer iszonyú kártékonyságáról, az igazság legcsalhatatlanabb tanúja, a história nyomán annyira meg vagyok győződve, hogy nem kétkedném kijelenteni, miképpen addig, míg e rendszeren – a nemzet alkotmányosságának természetszerű kifejtésével – gyökeres orvoslás nem történik, az ország legkitűnőbb hazafi kapacitásának kancellárrá tétele sem segítene, mert vagy elzsibbadna, s abszorbeáltatnék* a rendszer által, vagy pedig megbuknék okvetlenül. Hatályosságot csak oly egyéniség fejthet ki a kormányon, mely e rendszernek szolgájává esküszik, mely annak irányát követi. De isten legyen e szegény hazának ily irányú kormányhatályosság mellett irgalmas. – És itt van annak kulcsa, mért hogy a független lelkű hazafiaknak lehetetlen a mostani kormány működését a legmélyebb aggodalommal nem kísérniök, mert talán még sohasem volt kormány, mely ama megkövült rendszernek – akarva vagy akaratlanul – annyira kezére játszott volna mint a mostani. Máskor a kormányok nem igyekeztek affektálni* alkotmányellenes irányaiknál alkotmányos külszínt, hanem megtámadták a nemzet jogait nyílt egyenes úton, s így legalább ellenzést provokáltak Werbőczi nemzeténél, és az ellenzés folytán némi véletlen közbenjöttével a veszély elháríttatott, vagy legalább a következések enyhítettek; – de a mostani kormány a nemesség elkorhadt részét, a hiúkat, az önzőket, a megvásárolható lelkűeket, a szegénységet tűrni nem tudókat, a gyávákat táborba gyűjté, párttá alakította, s ennek emeltyűjével feszíti ki alkotmányos állásából minden institúcióinkat*, melyek ama veszélyes rendszert ezer viszontagságok között, legalább annyira ellensúlyozták, hogy „él magyar még”*, s ha magához hű maradna, a hazát megmenthetné. De most antietikus rugók tétettek mozgásba, a nép még semmi – caput mortuum* –, az arisztokrácia pedig kevés kivétellel, mint Jugurtha* Rómáról mondá, csak vevőre vár. a dolog annyira ment, hogy a konzervatívokhoz tartozni annyit tesz, mint immunitással bírni minden visszaélésre. Tudunk eseteket, midőn megyei közadószedők tömérdek ezerekig megcsonkítják a hűségekre bízott közadótárt (lásd Bácsban, Temesben) s nem lehet őket megbüntetni, mert konzervatívok, s a megye többsége konzervatív, tehát pártkérdést csinál párttársa védelméből; s átalánosan azon megyék, melyekben a kormánypárt mindenható, adóügy, közmunkák, igazságszolgáltatás, választások, s átalában közigazgatási eljárás körében a legbotrányosabb hanyagság, visszaélés, sőt világos törvénysértés képét mutatják; mert minden, de minden, még az igazságszolgáltatás is, különösen pedig a választás, párt és pártbeliek érdeke szerint vitetik, vezettetik és intéztetik; s ez olyannyira minden tartózkodás nélkül, hogy midőn a konzervatív párt, március 15-én Budán második konferenciájában arról tanakodnék, miként biztosítson pártjának az országgyűlésre többséget, egy főispán nyíltan kimondá, hogy zsebökbe kell nyúlniuk a főispánoknak, és voksokat vásárolniok, és pénzzel kell a választásokat vezérelniök, mit ő tenni is ajánlkozék, s kétkedve dicsekvék, hogy zsebében három megyének követsége van!! – Eme veszélyes kormányrendszer zsibbasztó hatását maga a dicsőült nádor* is sokszor keservesen érezé!! Még ő is, „egyik király testvére, másiknak bátyja” sikeretlenül küzdött ellene. – Tudjuk ezt mindnyájan, de én reménylem, hogy a rendszer által megbuktatott főispánok között akadand legalább egy férfiú, ki e tekintetben oklevelekkel is felderítendi „a fátyol titkait*.” – A nemzet István főhercegbe* veti reményeit; akarata van kétségtelenül, isten adjon neki erőt, hogy a dinasztiának, melyhez tartozik, érdekében nádori székéről e rendszer hidrájával* megküzdhessen. – Mert bizony erőre szüksége leszen, herkulesi* munka vár karjaira. És vigyázzon is, hogy jó egészségben maradjon. Ama cicerói* tanács: „cura ut valeas”* nagyon jó tanács.
Mármost ezen veszélyes állapottal, ezen erkölcsi elbotlással szemközt itt áll az ellenzék, a kormány alkotmányszerű ellenőre. Mi hivatása van e helyzetben az ellenzéknek? Felírásokat eszközöljön, gravámeneket protokolláljon* egyes kormánytettek, egyes kormány mulasztások ellen? Ám jó; tegye, tennie kell kétségtelenül, kötelessége; de vajon ezen gravaminális* műtét segít-e az összes rendszer, a kormánypolitikának átalános iránya ellen? Ki hihetné ezt? – Nem, az egyedüli mentség abban, s csak egyedül abban kereshető, hogy igyekezzünk az ország lakosai minden osztályainak érdekeit az alkotmányos életben összeforrasztani, szóval oly reformokat eszközölni, melyek a nemzeti alkotmányos életet biztosítsák és kifejlesszék.
És kérdem én, lehet-e ezen irányban a kormánytól várni reformokat?
Én azt hiszem ezt oly kormánytól, mely nem a nemzet akaratának kifolyása, várni nemcsak minálunk nem, de a világon seholsem lehet, mert az ily kormány, mint minden hatalom, természet szerint inkább saját körének terjesztésére, mint az őt ellenőrző korlátozó alkotmányosság erősítésére hajlandó. Legyen bár legjobb akaratú, magának akarand minél nagyobb hatalmat, miszerint legtöbb jót tehessen. De ez alkotmányos országban nem reform, mert egyszersmind magában foglalja a tehetséget, rosszakarat mellett minél több rosszat tehetni. Nem parlamentáris kormánytól, tehát hacsak az események kényszerűsége által valami chartácska* oktrojálása* nem indíttatik az alkotmányos élet kifejtésére s biztosítására, vezető reformokat várni átalában sem lehet.
Még kevésbé lehet azt várni minálunk Ausztriávali viszonyunk mellett, mert bármiként változtak legyen is három századon át a kormányhivatalnokok, egy irány mindig állandóan megmaradt, ti. Magyarország alkotmányos önállását csorbítani, s az ausztriai abszolút kormánypolitikába beolvasztani. Úgy hogy végigtekintve három század történeti könyvén, egyetlenegy kormányt sem találunk, mely azért volt volna jó, mivelhogy politikája ezen iránnyal ellenkezett, hanem legfölebb azért volt jó, mert alatta ez irányban legkevesebb rossz történt. Ily állásban ki reménylhesse, hogy a kormánynál lehessen komoly akarat a magyar nemzet alkotmányos önállásának kifejlesztésére s biztosítására irányzott reformokat létrehozni.
Legkevésbé lehet pedig ezt várni a mostani kormánytól, mely éppen azáltal jutott a kormányrúdhoz, hogy a múlt országgyűlésen a szőnyegen volt reformkérdések oly módoni keresztülvitelét, miszerint az alkotmányos nemzeti önállás kifejlésére s biztosítására vezessenek, megakadályozá, azon kormánytól tehát, melynek eredete antireform irányú, azótai tettei s mulasztásai sokban törvényellenesek, összes politikája pedig tisztán s határozottan alkotmányellenes.
Vagy, ha már a reformokat alkotmányos irányban a kormánytól várni nem lehet, a magokat konzervatívoknak nevező konzervatív párttól várhatjuk talán? Miként várhatnók?, hiszen ezen pártban minden rossz megvan, mit a kormánynál rossznak találunk – mert magokat a kormánnyal, s annak egész irányával és minden tetteivel – tehát rossz és hibás tetteivel is azonosították; – és ezenkívül még van e pártnak egy másik rossz iránya, melyet a kormánynál hasonló arányban feltenni nem vagyunk kénytelenek; és ez a privilegiális* irány, mely nemcsak a szabadsággal, de még a nép anyagi jólétével is természetes ellentétben áll. – Erről nem lehet kételkedni, mert hiszen „konzervatívoknak” nevezik magokat. Magyarországon pedig a jelen állapotot konzerválni annyit tesz, mint a feudalizmus és privilegializmus zagyvalékát konzerválni; következőleg konzervatív irányban reformálni annyit tesz, mint a privilegiális* állapotot erősíteni, mi a nemzeti alkotmányos élet kifejlesztésének s biztosításának irányával merőben ellenkezik.
Innen van aztán, hogyha konzervatív uraimék egy-két reformkérdést in thesi* fölvesznek is programjokban, a nemesség adóztatásáról, vagyis a közteherviselésről mélyen hallgatnak. Miért? Mert az adómentesség koldus privilégiumáróli lemondásnak privilegiális* irányt adni teljességgel nem lehet. – A törvény előtti egyenlőségről szintúgy hallgatnak, mert ennek privilegiális* irányt adni ismét nem lehet. A patrimoniális hatóság vagyis az úriszékek eltörléséről ismét hallgatnak, mert privilegiális* irányban ezen eltörlés sem vezethető. Ellenben a királyi városok kérdését bezzeg fölveszik programjukba; miért?, mert ezen kérdést oly irányban is el lehet intézni, miszerint elintézése az abszolutizmusnak segélyül szolgáljon, s a privilégiumok roskadozó épületét konszolidálja. Fölvették programjukba a véleményszabadságnak köztanácskozásokbani biztosítását; miért?, mert ezen úgynevezett biztosítás módjai között azon lehetség is foglaltatik, hogy a nyilvánosság megszoríttassék, s az auditórium* kikergettessék. – Fölvették a büntető törvénykönyvet; miért?, mert a büntető törvénykönyvben oly törvény alkotása is lehetséges, miszerint aki kormány vagy arisztokrácia ellen szót emel, minden teketória nélkül hűsre tétessék. Fölvették az egyesületek s társulatok iránti intézkedést; miért?, mert ezek iránt úgy is lehet intézkedni, hogy egyesülni felsőbb engedelem nélkül még kenyérevésre se legyen szabad. És így tovább. Szóval azon kérdéseket igenis fölvették, melyeknek elintézése privilegiális* irányban is lehetséges; de azokat még in thesi* sem vették fel, melyeknek megoldása privilegiális* irányban nem lehetséges. – Világos tehát, hogy a konzervatívoktól valódi reformtörekvést még kevesebbé várhatni, mint a kormánytól, melytől teljességgel nem várhatni.
Így állunk tehát; a kormánynál idegenszerű abszolutisztikus irány – a konzervatívoknál pedig a kormány irányában zsíros koncokért szolgaiság, azon kívül privilegiális* irány. Ne neked reform! Szegény magyar nép!
Ellenben az ellenzéknek hivatása levén az alkotmánynak mind a jelen sérvektőli* megorvoslására, mind jövendőrei biztosítására munkálni; önkényt következik, hogy egyszersmind hivatásának kell lennie az e célnak megfelelő reformokat kezdeményezni, s azoknak keresztülvitelére törekedni, sőt természetes az is, hogy a reformok oly módoni sürgetése, miszerint az alkotmány kifejlésére s biztosítására vezessenek, csak az ellenzéktől várható.
Következőleg meg van mutatva, hogy az ellenzékiség Magyarországon nem negatív merev eszme, hanem a pozitív reform eszméjével annyira ugyanazonos, miszerint egyrészről csak az ellenzék lehet valódi reformpárt; a reformzászló – mint minap Kossuth mondá – csak az ellenzéknél nem hasonlít a könyvkötők cím mutatványaihoz, melyek könyveknek látszanak, de csak hátukra van írva: „Sämmtliche Werke”*, s belől üresek, és semmi sem reform, ami nem az ellenzék szellemében, nem az ő iránya szerint történik; másrészről pedig világos az is, hogy a reform eszméje Magyarországon szorosan ellenzéki eszme, s az ellenzék nem lehetne ellenzék, ha reformpárt nem volna, aki pedig reformot akar, nem akar reformot, ha csak ellenzéki, azaz alkotmány fejlesztési s biztosítási irányban nem akarja. És innen van, hogy a tények históriája, az ellenzék nevet Magyarországon a reformpárt nevével már rég azonosítja.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ellenzék maga parlamentáris úton reformot keresztülvihet, hanem azt akarom mondani, s mondom határozottan, hogy Magyarországon a reform csak úgy lehetséges, ha annak zászlóját az ellenzék viszi, s reformindítványait a közszellem azon fokára emelnie sikerül, miszerint a közvélemény szellemi hatalmát a kormány is respektálja.
Ezen bizonyítvány után már igen szembetűnő, minő eszmezavarban van mind gr. Széchenyi, mind minden konzervatív társa, midőn azt írogatják, hogy az ellenzéknek nem szabad többségben lenni, hogy az ő természetes rendeltetése a kevesebbség. Bizony gyönyörű logika! Ahol parlamentáris kormány van, ott az ellenzék természetesen csak kevesebbségben lehet; miért?, mert mihelyt többségben van, megszűnik ellenzék lenni, s kormánnyá lesz, – de nálunk, a mi viszonyaink közt, nem parlamentáris, nem nemzeti kormány mellett? – Szegény logikusok! Tanulni kellene egy kis közjogot, egy kis státustudományt*, egy kis országismét; ezek oly dolgok, miket vizenyős dilettantizmus egy európai utazáskában el nem leshet. Tanuljatok, s ha tanultatok, át fogjátok látni, miként Magyarországon, míg a mostani kormányrendszer fennáll, csak az tarthatja fel a hazát, ha az ellenzék többségben van, s minden percnyi kevesebbsége az alkotmányos élet s magyar nemzeti önállás csorbításával együttjár. – Olvassatok egy kis históriácskát – szép tudomány!
Miután meg van mutatva, hogy jelen kormányrendszerünk mellett az ellenzék Magyarországon nem oly párt, mely tüzetesen (ex professo)* ellenkezik a kormánnyal; és meg van mutatva, hogy az ellenzék célja körülményeink közt egyéb nem lehet, mint az országnak törvénytelenségektőli megóvása, s önálló nemzeti alkotmányos életének kifejlesztésével s biztosításával a nemzeti lét, jogszerű alkotmányos lét, s közjólét körüli érdekek valósítása, önkényt következik, hogy minden párt, mely az ellenzékkel elvben irányban ellenkezik, nem egyéb mint destruktív párt, azaz országrontó párt, azaz: konzervatív.
Ezen állítás bebizonyítására elég volt értelmezni a pártokat, s legfölebb még konstatálnom kell a helyzeteket, miszerint tisztába jőjenek magokkal azon polgártársaink is, kik azt vélik mindamellett, hogy az ellenzékhez nem tartoznak, a konzervatívokhoz sem tartoznak.
Ez önmisztifikáció, ez csalódás. Aki az ellenzékkel nincs, az ellene van. Aki az ellenzéket a nemzet önálló, nemzeti alkotmányos érdekeinek megóvásában, kifejlesztésében, biztosításában nem segíti, az az ellenkező iránynak szolgál. A védelemben részt nem venni annyit tesz, mint a megtámadók országrontó diadalát elősegíteni.
Ne higgye senki, hogy párthoz nem tartozik. Ahol szám határoz, ott az indolens* elvonulás is pozitív pártműködés. Hol egy oldalon 100 ember, a másikon 120 áll, 25 pedig sehova a sem áll, ott e 25 ne higgye, hogy ő párthoz nem tartozik, ne higgye, hogy magát a 120-szal nem azonosítá; azonosította kétségkívül, mert ha a 100-hoz csatlakozott volna, voltak volna 125-en, s a 120 nem győzött volna. – Hiában mondják tehát – pedig sokan mondják – hogy ők ugyan az ellenzékhez nem tartoznak, de azért mégsem konzervatívok. De bizony konzervatívok. Aki velem nincs, ellenem van.
Akármiként csűrjük-csavarjuk is a dolgokat, utolsó analízisben a tusa csakugyan két fél közt forog; egyik fél a haza, mely országos önállóságot követel, és magyar és alkotmányos akar lenni, másik fél a kormány, mely nem parlamentáris, nem nemzeti, hanem idegenszerű, alkotmányellenes befolyásnak vagy emanációja* vagy eszköze. És ezen két fél tusáját két párt vívja. Egyik azon párt, mely azt akarja hogy hazánk önálló országos személyességgel bírjon, s magyar és valódilag alkotmányos legyen, másik, mely privilegiális* érdekeinek legyezgetését reménylve, az idegenszerű befolyásnak alárendelt nem parlamentáris, nem nemzeti kormány vontatókötelén jár. – Aki az elsőt nem segíti, hallgasson bár, a másodiknak szolgál; tehát az országrontás bűnében osztozik.
Jól tudom én, hogy az úgynevezett konzervatív pártban sok oly becsületes ember van, ki nem adott magának számot a pártnak, melyhez csatlakozott országrontó irányáról, s csak azért tartozik hozzájuk, mivelhogy megundorodván a tömérdek rendetlenségek miatt, melyek a magyar közéletben gyökeret vertek, a rendvágy által a konzervatív táborba sodortatott, mert hiszen a konzerváció oly szép szó volna, ha igaz volna, s mert a konzervatívok a kormányt pártolják, melynek nevében rendet hallunk emlegettetni. De meg kellene fontolniok ama becsületes embereknek, kiknek politikai színök felett a rend puszta szava határozott, hogy a legnagyobb rendetlenségek a kormánytól eredtek, hogy a kormány oly rendetlenséget, mely céljainak kedvez, sohasem akadályoz, sőt sok esetben nyíltan elősegít; meg kellene fontolniok, hogy a lélekvásárlást – ami minden rendetlenségnek özönlő forrása – a kormány rendszeríté, s hogy a nemzeti jellemnek eme rendszerített elerkölcstelenítése ama kútfő, quo fonte derivata* clades in patriam popolumque fluxit. Ha ezt megfontolják és szemügyre veszik, miként a rendetlenségeknek az ellenzék korán sem barátja, csakhogy a szabadság s nem a szolgaság rendét szereti; lehetetlen lesz nem sajnálniok, hogy rendet óhajtva a despotizmusnak, tehát a legnagyobb rendetlenségnek szolgáltak. Engedjék, hogy őket Cormenin* szavaival egy dologra figyelmeztessem:
„Aki szereti a rendet, de nem szereti egész a despotizmusig, visszaforduland a szabadsághoz, hahogy ez egy kissé későn nem leszen, mert a szabadság többé nem leszen.”
Vigyázzatok, hazámfiai! Ne féljetek annyira az anarchiától, hogy túlfélelemből a szabadságtól is irtózzatok. Fontoljátok meg, hogyha oly boldogtalanok volnánk, miszerint csak anarchia és abszolutizmus közt lehetne választanunk (mit én nem hiszek), az anarchia mindenesetre csak múlékony állapot lehet, de az önkény uralma lehet örökös. Ha másként nem lehetne, gázoljunk inkább a szabadság múlékony csapongásain keresztül a szabadság rendéhez, mint a szabadságtalan rend sír-csendes ösvényén az önkényuralom torkába jussunk. Rend csak mivelünk lehet, kik a szabadság hívei vagyunk. – Szabadnak lenni annyit tesz, mint joggal bírni mindenre, aminek gyakorlata minden másoknak hasonló joggyakorlatával összefér.* És ez a valódi rend, szabadság nélkül rend nem lehet.
Ezt figyelmeztetésül azoknak, kik öntudatlanul szolgálnak, nem vélt, nem óhajtott céloknak. De elvégre is csakugyan igaz, hogy politikai életünkben lehetnek sötétebb, lehetnek világosabb színezetek: lehet, hogy egy többet, más kevesebbet, egyik így, másik amúgy akar, de az összes irány nem több mint kettő. Egyik az ellenzéké, mely a magyart szabadnak, önállónak, s szabadsága után boldognak akarja, másik, mely némi kegyeket osztana talán, amennyiben saját malmának vizét nem veszti, de a nemzeti önerejének érzetében szabadnak, s szabadság által boldognak nem akarja. – És aki ezt nem akarja, az akármi szép szavakat regéljen bár, célzatainak tisztaságáról, nem egyéb mint országrontó, azaz: konzervatív.
IV.
PÁRTALAKULÁSOK ÉS ELLENTÉTEK
A konzervatívok elsők voltak, kik magokat országos párttá alakították. – A dolog nincsen előzmény nélkül a magyar históriában. Lásd a kalandos pártot* II. Lajos alatt. Ezek is konzervatívok voltak. A tanulság latus per se*.
Előre látható volt, hogy a konzervatívok ezen cselekedete következtében az ellenzék is konstituálni fogja magát, mivel pronunciált* párt ellenében, nem pronunciált* párt meg nem állhat, mivel ha egy pronunciált* párt van, az, ki nem pronunciálja* magát, nincs.
De a konzervatívok ezen cselekedetében, ha ügyes taktika nem is, mert a dolog előbb-utóbb torkukra forr, hanem végtelen malícia* rejlik.
Két országos pártkonferenciát* tartottak a konzervatívok, s e két konferenciának eredménye, hogy a Kreishauptmannok a konzervatív klubnak teendenek jelentéseket megyéik állapotáról, ezen klubban fog meghatároztatni, melyik megyében ki választassék országgyűlési követté, ki alispánná, s az ekként meghatározandó választásokba országos párterővel szándékoznak befolyni. Csak maga Marczibányi* főispán volt egyedül, ki ennek ellene mondott. De a dolog elhatároztatott, nyíltan minden tartózkodás – mondhatnám minden szemérem nélkül – beiktattatott eredeti programukba, min bizony a márciusi deklaratóriumnak* vizenyős mentegetőzése legkevesebbet sem változtat.
Mit teszen ez más szóval? Annyit tesz, mint a megyéknek önkörükbeni szabad mozgását semmivé tenni. Tehát a megyéket tenni semmivé! – És itt van a malícia*.
Aki nem vak, látja, hogy a kormány az adminisztrátori* új rendszerrel, mely igen helyesen van Kreishauptmann-systemnek keresztelve, a megyei institúciót* akarta sarkából kiforgatni. Miért? – egyszerűen azért, mert lehetetlen volt nem látnia, hogy míg a megyei institúció* alkotmányszerű épségben fennáll, az abszolutisztikus konzervatív beolvasztási politika célhoz nem jut.
És ez igaz is. Mert a megyei institúciónak* (melynek gyarlóságait teljességgel nem akarom legyezgetni) azon megbecsülhetetlen sajátsága van, hogy megtörhetetlen ruganyossággal bír a kormány abszolutisztikus vágyai ellenében. Ahol centralizált kormány van, azaz megyei rendszer nincs, ott a végrehajtó hatalom végeszközei a kormány kezében levén, egy ordonánccal* véget lehet vetni az egész alkotmánynak, s hahogy a státuscsínt* a nemzet tűrni nem akarja, csak forradalommal segíthet magán. Ez pedig mindig kétes kimenetelű, veszélyes kísérlet. – De ilyen megyei institúció* mellett, minő a miénk, a végrehajtás utolsó kezelői nem levén közvetlenül a kormány kezében, egy ordonánccal* nem lehet az alkotmányt semmivé tenni. – Nem elég, hogy úgy mondjam, az országot bevenni, még minden megyét külön is be kell venni. És ez oly hosszú, oly darabos munka, mely az ily státuscsínhoz* szükséges erőkoncentrációt és sietséget meg nem engedi. S meg nem engedvén, a puszta időnyerésbeni inercia* is elég a státuscsínt* paralizálni*. Elkezdik az első megyén s legyőzik, s mennek tovább, de mikoron a tizedikhez érnek, már az első ismét visszanyerte ruganyosságát, és újra talpon áll. – Akkor megbosszankodnak s bezáratják a megyeház kapuját s azon veszik észre magukat, hogy a megye kisurrant egy oldalajtón, és beterít egy rossz asztalt zöld posztóval künn a szabadban a hársfák alatt és megint együtt van. Még jobban megbosszankodnak, eltiltják a gyűléseket, és az adminisztráció megakad, a perlekedők zúgnak, a katona nem kap szénát, zabot, hacsak nem rekvirál, ha pedig rekvirál ezer a baja; és ami legtöbb, az adó restanciában* marad, s behajthatatlanná válik; szóval: megáll az egész gépezet, mert a közigazgatásnak nincsenek orgánumai*. És adja meg bár magát 40 megye, elég hogy 7 meg ne adja magát; a gép megakad, és már ezen hétnek ellenében is az égbekiáltó törvénytelenségeknek oly egész seregét kell alkalmazni, hogy azon vennék észre magokat, miképp egyszer csak a legengedelmesebb, legtürelmesebb, legszolgaibb megye is reprezentálni* kezd. És a dolognak nincs vége-hossza, vissza kell a normális állapotra térni, s ami legkeservesebb, az adórestanciákat*, melyek a szép zavar közepett még a legengedelmesebb megyében is halomra nőttek, el kell engedni.
Becsüljük meg hazámfiai: becsüljük meg hazánk lételének ezen nemtőjét. A mi körülményeink között lehetetlen ennél valami célszerűbbet csak gondolni is. Csak le kell venni a privilegiális* alapról s népszabadság alapjára kell fektetni, és nincs az európai státusjognak* oly doktrínája, melyért cserébe adhatnók. Lám Franciaországnak 1830-ban is volt parlamentáris kormánya s bizony mégiscsak kövezettorlaszok megöl Párizs utcáin, fegyverrel lehetett a júliusi ordonáncokat* semmivé tenni. – És hát ha a revolúció nem sikerül, mivé lett volna Franciaország! – Ilyesmi nálunk, míg a megyei rendszer áll, nem történhetik; nálunk nem lett volna bizonytalan kimenetelű revolúcióra szükség, hogy az ordonáncok* semmivé legyenek. Megtörtek volna a megyei institúció* ruganyosságán, mint megtört valósággal 1823-ban az adó fölemelési és katona állítási ordonánc*.
És emellett minő támasza ez a megyei rendszer magának a királyi széknek is! Ha Franciaország 1830-ban megyei rendszerrel bírt volna, X. Károly* minden ordonáncai* mellett sem veszté vala el trónusát. Az ordonáncok* megbuktak volna a megyékben, és az ország megtartotta volna alkotmányát, és a király megtartotta volna trónusát, és a Bourbon-ház nem lett volna földönfutóvá.
De a kormány ezen második tanulságot kevesebbre becsüli, mint bosszankodik az első felett; és azért nekiállt a Kreishauptmannokkal a megyéket öngyilkolásra vezetni.
Nem sikerült. Sok bajt, az erkölcsi méregnek egész özönét árasztotta el a nemzeten, de hiában, meg kell vallanotok, a dolog mégsem sikerült. A megyei institúció* ismét bebizonyítá rugékonyságát, s néhány megye erélyes nyilatkozata kreishauptmannos nyilatokat eltompította. Valljátok meg, vagy ne valljátok meg, annyi bizonyos, hogy Kreishauptmann-rendszertek az ellenzék őrködése következtében nem lett egészen azzá, mivé azt eredetileg tenni akartátok. – A bürokratikus rendszerezés, mindjárt kezdetben szépen elcsücsült, és sok egyéb fullánkja is hegyét veszté.
Ezt látván a konzervatívok, párttá alakították magokat, azon nyíltan és világosan kimondott célzattal, hogy személyek és dolgok iránt megyei végzésekbe, követ- és tisztválasztásokba, közös erővel párti öntudattal, s előre kiszámított összevágó közremunkálással fognak befolyni.
Ezen állapodásukban számítottak arra is, hogy a körülmények kényszerítő hatalma következtében az ellenzék hasonlót teend.
És ennek folytán végül arra is számítottak, hogy mind a két pártnak ily működése által a megyéknek önkörükbeni szabad mozgása elbéníttatván, eszközlik azt, mit a kormánynak Kreishauptmann-systemjével eszközölni nem egészen sikerült, értem a megyei rendszernek alkotmányos állásábóli kiforgatását.
Éspedig ezt annál bizonyosabban reménylék elérni, minthogy ezen országos pártalakulásoknak tagadhatatlanul a magasabb alkotmányos élet körébe vágó külszíne van, s annálfogva reménylék, még az ellenzék tagjai közt is rokonszenvre találand.
Én meg vagyok győződve, hogy ezen taktika végső végül a konzervatívok torkára forrand, mert az alkotmányosságnak azon sajátsága van, hogy ahol csak külszíne, csak üres formája affektáltatik* is, előbb-utóbb egy kis valóság nővi ki magát a dologból – mint ezt még az osztrák és cseh Postulaten-Landtagoknál* is megéri, aki élni fog –, ámde arról is meg vagyok győződve, hogy a megyei életbe ily országos pártavatkozásnak – ha az ellenzék a fortélyosan kivetett hálót ki nem kerüli – legelső legközvetlenebb hatása a megyei institúció* elgyengülése volna. – És ez az, amit a kormány akar.
Ámde istennek hála, az ellenzék ezen hálót szerencsésen kikerülte, legelső (márciusi) gyűlésében* közegyetértéssel kijelentvén, hogy „az alkotmányos életnek törvényhatósági végzések követ- és tisztválasztásokban nyilatkozó ágaiba a párttá alakult kormány befolyását, a megyei rendszer felforgatására irányzott veszélyes törekvésnek tartja.”
És igen helyesen. Szükség is, hogy az ellenzék a pártalakulás körül nagyon vigyázzon azon föltételekre, melyek a gyakorlati élet útmutatása szerint a megyei institúció* természetében feküsznek.
Sohasem kell felejtenie, hogy a megyék viszonyai különbözők; amit egy megyében akarni lehet, azt más megyében szintoly kiterjedésben csak megkísérteni is kábaság volna. És isten ne adja, hogy midőn a párttá alakulás, az ellenzék irányába egységet hoz – mit hoznia kell, s hogy hozzon kívánatos is, – azon hibába essék, melybe az ellenzék ügyét egykor a megyék asztalára meggondolatlanul odaszórt szatmári pontok* hozák; harcot híván fel bizonyos kérdések iránt oly megyékben is, hol előre látható volt, hogy ezen harcprovokáció nemcsak azon bizonyos kérdést, hanem minden egyebet is meg fog buktatni. Ezen hiba következései még soká érezhetők lesznek közéletünkben.
A dolog akörül forog, hagy a konzervatív uraimék, az ellenzéket oda akarnák vinni, miszerint a követválasztásoknál önmaga tegye legszükségesebb embereit lehetetlenekké. Deák eseténél* 1843-ban látták, hogy ez lehetséges, s most győzelmök reményét azon megyékre nézve, hol a depraváció* cseleivel győzniök nem sikerül, abba helyezék, hogy az ellenzéket országos párt-pronunciációra kényszerítvén, az maga fogja magát a lehető legkisebb számra szorítani.
Mondani fogja talán valaki, hogy ezen veszélynek a konzervatívok önmagokat is kitették. De nem úgy van; nagy a különbség a két párt állása közt.
Az ellenzék neve ugyanazonos a reform-párt eszméjével. A konzervatívok ellenben magok is azt mondják, hogy ők konzerválni akarnak. Már természetes: hogy a köznemesség tömegét a mostani állapot fenntartása ellen nem oly könnyű felizgatni, mint a reformok ellen. – Ha arról volna szó, mivel lehet a nem privilegiált osztályoknál inkább hatni, akkor a kocka egyenesen megfordítva állana, de a parlamentáris többség nyerésére nézve a tényező elemek privilegiális* elemek, erről nem kell megfelejtkezni. – Lám pedig előttünk van a konzervatívok programja, mondják-e ők abban csak egy szóval is, hogy adózni akarnak? Dehogy mondják, a világért sem mondanák ki e szót; hiszen ha ők ezt kimondanák, s az ellenzékben csak egy-két ember akadna is, ki inkább volna hiú és önző mint becsületes ellenzéki ember, oly gyönyörűen rakásra dönthetné konzervatív uraimékat még Fejérben, Temesben, Csongrádban is, hogy a lábokat sem ráznák többé. Tudhatnák ugyan, hogy az ellenzék igaz híveiben nagyobb az elvhűség; mintsem hogy e szóval „nem adózunk” izgatni akarhatnának. Ámde a konzervatívok furfangos emberek, ámbár tudták, hogyha kimondanák e szót „adózunk”; azt ellenök izgatási fegyverül az ellenzék bizonyosan nem használná; mégsem mondták ki, mert fel akarták magoknak tartani a szabadságot, hogy ahol szükségesnek látandják, a „nem adózunk” zászlót az ellenzék jeleltjeinek megbuktatására ők üthessék fel. És ha aztán Forintos Zalában, vagy Ambrózy* Temesben, vagy Babarczy* Csongrádban, vagy Uray Szatmárban a „nem adózunk” zászlót fölüti, gondoljátok, azonosítani fogja tán magát a konzervatív párt a budai teremekben ezen zászlóval? Óh nem!, azt nem fogja tenni; hallgatni fog, vagy talán még kárhoztatni is fogja, hanem titkon kacag, mert a nyereséget ő aratandja, azon nyereséget ti., hogy az ólmosbotos, forintos, szűzvállas hősek az ellenzék férfiait megbuktaták, s konzervatívokat választottak, kiket ők mint párt minden erkölcsi compromissio* nélkül tárt karokkal fogadnak soraikba, mert hiszen programukban nem foglaltaték az adózás, ez ellen tehát izgatni nem ellenkezett programukkal. – Bizony bizony a politikai jezsuitáknak gyönyörű példányait hizlalja szegény Magyarország.
A különbség tehát igen nagy a két párt állása között. Az oppozíció* mint reform-párt támadólag lép fel a mostani korhadt állapot ellen, s ha ezt a megyék különböző helyzeteire figyelmezés nélkül tenné, könnyű volna ellene tömeges reakciót provokálni, a konzervatívok ellenben vagy csak negatív téren maradnak, vagy pedig a bár legszükségesebb, de kényes reformkérdések iránt hallgatagságra szorítkoznak; párt alakulásukkal tehát magukat hasonló veszélynek nem teszik ki.
Hozzájárul, hogy a konzervatívok pártorganizációjuk mellett céljaik kivitelében még más erőre is számítanak: a kormányra ti. mellyel magukat vakon azonosíták. A vak engedelmességre ajánlkozás oly ajánlkozás, mellyel a kormány mindig örömest lép szövetségre. Eszerint a konzervatívok játéka akként van rendezve: akarják amit a kormány akar, s ha erre pártorganizációjuk által országos többséget eszközölhetnek, a haza vesszen bár, ők nyertesek, mert a kormány az ő szövetségesök; ha ellenben kevesebbségben maradnak is, mégis mindig fennmarad azon kilátásuk, hogy az ellenzék elveinek diadala a kormánynak a főrendi táblára, hivatalnokai által gyakorlott egyenes befolyása, s ha így sem sikerülne, a szankcionális kormányjog* útján megakadályoztatik. – Az ellenzék ellenben csak önmagára támaszkodhatik, pártorganizációja körül tehát igen óvatosan kell eljárnia, mert amely ellenzéki tag, ha nem mágnás, magát eleve oly nyilatkozathoz kötötte, melynek abszolút becsére tökéletesen egyetért ugyan, de melynél megyéjének, kerületének vagy városának véleményi állása, tekintetbe nem vétetett, s természetesen nem is vétethetett, az azon percben, melyben törvényhatósága ezen nyilatkozvány minden pontjaiban úgy lényegökre, mint kiterjedésükre, s idejökre nézve egyet nem ért, magát egész politikai állására nézve nullifikálta.
És ezt akarják a konzervatívok pártjuk organizációja által elérni. Ami valóságos malícia*. A dolog ti. röviden ekképpen áll:
A megyei rendszer az abszolutisztikus célzatoknak ellene áll.
A kormány tehát a megyei rendszert a Kreishauptmann-system organizációjával megtámadá.
A konzervatívok magokat a kormánnyal azonosították, s annak minden lépéseit, tehát a megyei rendszer megtámadására intézetteket is, támogatják.
Ennélfogva országos pártot organizáltak, mert a megyei institúció* ereje a megyéknek önkörükbeni szabad mozgása által levén feltételezve, ezen szabad mozgást s vele a megyei institúció* erejét az országos pártorganizáció csonkítandja, tehát a kormány Kreishauptmann-systemjével egy célra működendik.
És e célt elérni annál inkább reménylik, mert az organizált konzervatív párt-tábor ellenében az ellenzék kénytelen leend magát szintúgy országos párttá organizálni, és ezen organizációja által a megyék önkörükbeni szabad mozgására, s vele a megyei institúció* életerejére, amint hiszik, ő maga intézendi a harmadik ágyú-telepet, míg végre az alkotmányos vár, barát és ellenség tüzétől egyiránt ostromoltatva, helyet ad büszke ormain az osztrák kormányrendszer fekete-sárga lobogójának.
Azonfelül az ellenzék, reform párti nyilatkozatának egyes pontjai miatt ütközésbe jő a megyéknek egy kalap alá nem vonható viszonyaival, és saját embereit parlamentáris lehetetlenségekké tevén, pártját önkezeivel a lehető legkisebb számra olvaszthatja.
Ezen taktikácska teljességgel nem konzervatív ugyan, de amily maliciózus éppen oly ügyeske is lehetne talán, hahogy másoknak is eszök nem volna.
A hadicselek azonban csak akkor veszélyesek, ha idején korán fel nem fedeztetnek, s megfelelő ellenmozdulatok által semmivé nem tétetnek. – Ezen ellenmozdulatra, miszerint a fölfedezett hadicselt kiforgassa, mindössze is annyi szükséges: hogy midőn az ellenzék országos pártalakulásával munkálatainak irányába szellemi egységet hoz, tagjai ez iránynak megfelelő törekvéseikben a megyék helyzetkülönbségeire gondos figyelemmel legyenek; soha ne felejtsék, hogy amit egy megyében már akarni lehet, azt szintoly kiterjedésben más megyében akarni is annyit tehet, mint az ellenzék embereit a parlamentáris téren lehetetlenekké tenni, tehát azoknak eszközölhetésétől is kizárni, amiket akarni azon megyében is lehetett volna: azaz a győzedelmet ezen kérdésekben is a konzervatívok kezére játszani; és ne felejtsék soha is, hogy hazánkban az ellenzék oly párt, melynek gyűjtőmagva a kormány irányábani ellenőrködés, s az alkotmány kifejlesztésére s biztosítására törekvés, de ezen gyűjtőmag körül nem minden kérdésben mind ugyanazon tagok egyesülnek; hanem egyben egy, másban más tagok nyújtják a szubszidiárius* erőt, a törhetlen magkőnek; és ez csak úgy történhetik, ha az ellenzék egyénei megyéjök viszonyai közt ki nem vihető egy vagy más kérdésnek túlfeszítésével, parlamentáris befolyásukat lehetetlenné nem teszik, s meg nem fosztják a pártot azon segéderőtől, mely egyéni hullámzás mellett bár, de az irány egységének mindenkori fenntartásával körülövedzi a szerencsésb viszonyúakból alakult szilárd magkövet. – Ez az ellenzék pártalakulásának azon módja, melyet a gyakorlati élet, a megyei institúció* természetéből historice* kifejtett, mely azon különben meglepőnek látszható, de országgyűléseink évkönyveiben éppen nem ritka történetet kimagyarázza, miszerint 16–18 kompakt állású megye*, nemcsak sok rosszat megakadályozni, de sok pozitív jót is eszközölni képes volt, mindamellett, hogy a követi táblánál egészben véve numerikus többség a főrendi táblának beteg szerkezete miatt eddig még mindig túlnyomólag kormányi színe, s a kormány minden hatalma állottak ellene.
A nemzetnek megnyugtatására szolgálhat, hogy az ellenzék (amint március 15-i tanácskozmánya nyilván mutatá) ezen térről magát semmi provokációk által sem hagyja most is letereltetni. – Ügyeljen erre tovább is óvatosan; és legyenek gonddal vezérei, hogy elvbarátaik a megyékben, az ellenzéki programot és annak minden következendő szuplementumait* e szempontokból tekintsék, s a párt országos alakulásának említett históriai módjáról meg nem feledkezve, törvényhatóságaik körülményeiből merítsék eljárásuk diszciplínáját;* és – a konzervatív párt minden destruktív cselei dacára is, a győzelem övék, tehát a hazáé lesz.
Politikai egünk borult, tagadhatatlanul; a bécsi rendszer kórhadt vénségének névben, de nem lélekben magyar szektáriusai* sok felleget vontak láthatásunkra, de veszélyesb időket is élt már a magyar; s némi reményt abban is találhatunk, miszerint szemünk előtt porlanak össze az ausztriai vénhedt politika kőből, agyagból, üvegből, fából összecompingált* oszlopinak kórhadt mázai; s isten könyvében nem lehet megírva, hogy e kórhadt oszlopoknak dőlésre hajló boltozata a magyar alkotmányt eltemethesse. – A bécsi filisztereket igen: de minket nem. Ennek ideje lejárt, hanem, ha az ellenzék históriai hivatásáról megfelejtkeznék. De nem fog megfelejtkezni. E nemzetnek, melynek múltját megmenté, jövendőjét nem fogja feladni gyáván, hűtlenül.
Pedig vannak, kik őt erre a megváltozott körülményekrőli regék mákonyával szenderítgetik. – És óh!, hogy meg kellett érnünk, miként még gr. Széchenyi is e mákonyosztó csalpolitika emberévé esküdött! Könyveket ír, szavak tengerét, de a szótenger hullámaiban egy gondolat ringatja magát, fel-felütögetve rémfejét, a halásznak csónaka körül, ki háladatlan fáradalommal – gondolatot halászni a tágas szótengerre száll. E gondolat szillogizma* következő:
„Míg a kormány sem alkotmányos, sem nemzeti irányt nem követett, addig az ellenkezés helyén volt; – de a körülmények megváltoztak; a kormány lemondott alkotmányellenes, s nemzetiségtelen célzatairól; sőt vezéreszmének fogadta fel, hogy Magyarországot csak alkotmányszerűen, csak nemzeti irányban kormányozhatni, most tehát az ellenzésnek többé tárgya nincs, s az ellenzék, hacsak hervatag kevesebbségre nem sorvad, nemcsak szükségtelen, hanem káros is.”
Ez Széchenyi szótengerének egyetlen gondolatja „Politikai program-töredékeiben”*, a többi: üres hang, vagy egyéni gyűlöletből eredt személyes üldözése Kossuthnak.
Tehát megváltoztak a körülmények! tehát alkotmány s nemzetiség többé veszélyben nem forog! Ugyan ugye? vajon hol és miben volt örvendetes alkalmunk ezt tapasztalni? – hacsak abban nem, hogy gróf Széchenyi István közlekedési osztályfőnökké lett közlekedési osztály nélkül. – Tehát a mostani kormány az, melynek karjai közt nemzetiségünk szent ügye biztosan nyugszik! – Hol van erre egyetlenegy ténynek bizonyítványa? – A mi nemzetiségünkre nézve az utóbbi időkben, bár későn, de jó történt, az nem a mostani kormány műve. – Ellenben a mostani kormány műve, hogy azon kormányférfiak, kiknek a magyar nyelv ügyébeni törvényeket köszönjük, elkergettettek. A mostani kormány műve, hogy a magyar nyelvmívelő iskolai társulatok eltiltattak; a mostani kormány műve, hogy Horvátországban a magyar nemzetiségtől nem irtózó párt ellenzéknek keresztelteték s rendszerített üldözés tárgyává tétetett. – Hol és miben van tehát a mostani kormány nemzeti hajlamainak biztosítéka? Talán, hogy a gróf szemei látják a láthatatlant, mint Macbeth látta Banquo* szellemét, de a haza Banquo* székét üresnek látja. – A mostani kormány nemzeti iránya! – Miért?, avagy azt akarja talán a gróf mondani, hogy a látható magyar kormány tulajdonképpen nem is kormány, hanem most is azon kormány kormányoz, amely kormányozott, midőn a magyar nyelv s vele nemzetiségünk törvényhozásbani diadalait ülé? – Meglehet – de akkor furcsán vagyunk azon második állításával, miszerint azt akarná reánktukmálni, hogy a mostani kormány nem olyan, mint a régiek voltak; hanem annyira szerelmes az alkotmányosság eszméjébe, hogy ennek törvényes férje az ellenzék, bízvást fülére húzhatja hálósüvegét, az új szerelmestől várva, az alkotmányosság sarjadékainak szaporítását. – Szépen vagyunk, ha istentől van! – Halld meg Európa, és bámulj el nagy bámulattal! Herceg Metternich* életének – úgy tetszik – hetvennegyedik évében a magyar alkotmányba beleszeretett!! – Auch gut!*, mondaná Saphir*. – De én szegény magyar csak annyit tudok: hogy Reviczkyt*, kinek kancellársága jelelé a magyar nemzetiség törvényhozási felüdülését, amint meghalt „legkegyelmesebb” ura, kinek személyes hajlandósága a bécsi „változhatatlan rendszer” ellenében őt ótalmazá, országgyűlés berekesztésével mindjárt számkivetették, és számkivetve van maiglan is, martalékul dobva a honvágy epesztő kínjainak. És lőn helyébe kancellár gr. Pálffy* Fidél; aki magyarul sem tud. De Pálffynak*, miután a „rendszer” érdekébeni terrorizmusával, a nemzet indignációja* előtt meg nem állhatott, le kellett szállani pünkösdi székéről, s helyébe lépett gr. Majláth* Antal; erről kettőt mindenesetre tudunk: egyik az, hogy kancellársága alatt a magyar nyelv diplomatikai polcra emeltetett, másik az, hogy hivatalából elkergettetett. És a mostani kormányról mit tudunk nemzetiségi tekintetben? Azt, hogy Majláthot* ő szorítá ki. Ezek tények.
Vagy tán alkotmányosságot méltóztatott a mostani kormány különösen konstatálni? – Ugyan miben? Kérem szívesen. – Törvényhozási politikában nem, merthiszen még országgyűlésén nem láthatók őt. – Végrehajtási politikában nem, mert a volt kormányokról reámaradt törvénysértések közül egyetlen egyet sem orvosolt még, ellenben új törvénysértést tett akármennyit. Hol vannak hát alkotmányosságának adatai? – De tévedek; itt már vannak adatok; Banquo* székét üresnek már mi sem látjuk; ott ül rajta egész pompájában a „Kreishauptmann-system”. – Itt hát ismét két dolgot tudunk: első az, hogy Majláth* oly propozíciókkal lépett a múlt országgyűlés elébe, melyek a nemzet kívánataival összehangzólag az egykori Pesti Hírlapból* voltak kiírva; – a mostani kormányférfiak a főrendi táblánál kormánypártot csináltak a kormány ellen, azaz Majláth* propozíciói ellen, s azokat a fejedelemmel még csak traktátusba* sem engedék menni; és Majláth* megbukott, s akik megbuktaták, helyére ültek; – másik az: hogy behozták a Kreishauptmann-rendszert. – Ennyiből áll minden alkotmányosságuk; többet még nem láttunk, hacsak gróf Széchenyi bureauchefsége* nem az.
Mármost resummáljunk*. – Ami nemzetiség és reform tekintetében az utóbbi időkben jó történt, az nem a mostani kormány műve. Ami törvénysértést követtek el a volt kormányok, abból a mostani kormány egyetlen egyet sem orvosolt. Ami pedig legújabban törvénytelenség történt, az a mostani kormány műve; tehát – – nos tehát? óh! a tehát igen világos; tehát a mostani kormány nemzetiségének s alkotmányosságának oly fényes jeleit adá, miszerint már oppozícióra* ez idő szerint nemcsak szükség nincs, de sőt ezen „par excellence”* nemzeti és alkotmányos kormánynak opponálni valóságos honárulás s nemzetgyilkolás. –
Íme volt szerencsém a nemzetnek gr. Széchényi István legújabb logikáját kitálalni – tessék – nagyon jó eledel – aki szereti.
Volt egykor egy „római szent birodalom”; és e birodalom német és nem szent vala. És kérdezé a világ „miben szent és miben római?” Van egy „magyar nemzeties és alkotmányos kormány”, és mi kérdezzük miben nemzeti, és miben alkotmányos? És gr. Széchenyi tények, bizonyítványok helyett, ájtatos arccal kiáltja nekünk: „mondom nektek nemzeti és alkotmányos” – de miben az? „no ha mondom, hogy az” – de – – no, de mikor mondom, és én mondom gr. Széchenyi, minek ide több bizonyítvány? – Mokannak, Khorassan fátyolozott jóslója is így beszélt; (lásd Moore* Tamásnak „Lalla Rookh”-ját). – Megadom magam e logikának. Allah Akbár, az úr hatalmas – Salem aleikum! – nagyméltóságú gróf.
A gróf persze tudhat valamit a „fátyol titkairól”, hová a nemzet látköre nem hat, és meglehet, hogy ama megnyugtató nemzetiesség s alkotmányosság ott van a „fátyol titkai” közt; hanem: volt egykor egy cigány, és ez a cigány órát lopott, mely „üt és repetál”*, és elrejté a „kimondhatatlanok” korcai közt. És az ármányos óra ütni kezdett. Te cigány, mi peng ott?, kérdé a szolgabíró, „a sarkantyúm taréja, nagyságos uram.” – a cigány pedig mezítláb vala. „Hiszen csizmád sincs, nemhogy sarkantyúd volna”, mond a szolgabíró, „de majd lesz” felelt az okos cigány. – De majd lesz, that is the word*. Jó! jó! de már csak legyen meg előbb az a sarkantyú, azután pengjen, ha úgy tetszik. – Majd ha lesz, akkor nem opponálunk. Hű bajtársak leszünk, a kormány alkotmányos nemzeti célzataihoz, hívek, mint a kardvas markolatához.
Óh, van a körülményekben változás, nem tagadom én. A kormány változott, de célzataiban nem, irányában nem, hanem változott az eszközök választásában. Ezelőtt a megyék dacára akarta kivinni három százados politikája célját, most a megyékkel akarja kivinni azt. Változás, valóban vérig-velőig, néperkölcs szívéig ható, de te látod isten ott a magasban, hogy e változás nem jóra történt; nem olyan, mely az ellenzéket följogosítaná, hogy lemondjon országvédő históriai hivatásáról, mákonyittassék gyáván, tétlenül.
Ha gróf Széchenyi régibb logikája szerint beszélne, nem azt mondaná, hogy ellenzék nem kell ez idő szerint, hanem így szólana az ellenzékhez: Volt idő, midőn a negatív ellenzés alkalmas eszköz volt a hazát fenntartani, ma mar ez nem elég, a körülmények megváltoztak, s e változott körülmények közt, csak reformok által lehet a hazát megmenteni, azért hát álljon az ellenzék élére a reformoknak, lobogtassa ennek zászlaját azon törhetetlen eréllyel, mellyel századokon a konzervatív zászlaját lobogtatá, kapcsolja zászlajához az igazságnak, a nép minden osztályainak érdekét; és bízzék istenben, eljövend az idő, midőn jogokká válnak amik még most csak nemesebb keblek óhajtásai.
V.
ZÁRSZÓ
És értelmezém a pártokat, és nyújték tájékozó fonalat a körülmények szövevényeihez. Mármost lássa meg a nemzet, hogy mit határoz. A két párt nyilatkozata közkézen forog. Válasszon a nemzet a két párt között.
A két pártban egyrészről a magyar nemzet országosan önálló érdekei, másrészről a birodalmi egység alkotmányellenes alapján emelkedett osztrák kormányrendszer vannak személyesítve – válasszon a nemzet a két párt között.
Amott van a mostani kormány, melynek ami törvényhozásilag jó történt, nem érdeme, ami ellenben rossz történt, vagy öröklött vagy saját bűne, – melynek a hatatalomrajutásban lépcsőül a nemzet képviselői akaratának a múlt országgyűlésen megakadályozása szolgált – melynek kormányi politikáját a „Kreishauptmann-system” kísérlete, s a párttá alakult konzervatívokra támaszkodás jellemzi, – melynek egész lételén az idegenszerű bécsi kormányrendszer szelleme leng; melynek hát múltjában bizodalomra nincsen alap, és jelenében alig van valami vigasztaló. – És van mellette egy organizált párt, mely e kormánynak minden tetteit, minden mulasztásait törvényeseknek, alkotmányosoknak hirdeti, mely neki azon föltétel alatt, hogy az eddigi ösvényen megmaradjon – melyen még semmi jót nem tett – de a rosszat folytatá, s újakkal súlyosbítá, bizalmat esküszik, s be nem vallott ismeretlen céljaira pártolást szavaz. – És e párttal szemközt áll az ellenzék, bevallott célokkal, nyíltan, őszintén. Az ellenzék, melynek nevéhez e nemzet megtartott életének históriája, melynek törekvéseihez a nép érdekeivel egybeforrásért vívott küzdelmek friss emlékezete csatlakozik; mely amint vak bizalmat senkinek, úgy gyűlöletet is senkinek sem esküszik; mely a kormány irányában pártolást, ellenzést tényekhez, nem személyekhez köt; mely a nemzet jogai, a nemzet érdekei felett örök éberséggel ellenőrködni, s ez ellenőrségnek reformok útján sikert szerezni vallja hazafiúi hivatásának. – Válasszon a nemzet a két párt között.
Amott van a párt, mely az ellenzéknek előre még azon esetre is hadat izen, ha ez jót törvényes úton akarna; és itt van az ellenzék, mely a jót s törvényest akárkitől jőjön, egyenlő készséggel elfogadja, s pártolásának föltételt nem szab, legkevésbé azt, hogy őt a hatalom ne ignorálja*, vagy csak őáltala cselekedjék. – Válasszon a nemzet a két párt között.
Amott van a párt, mely önbelátásáról lemondva, reformot csak a kormánytól vár, melynek természetében fekszik, hogy inkább saját hatalmának gyarapítására, mint az alkotmány kifejtésére s biztosítására törekedjék; amott van a párt, mely az ellenzéktől, az alkotmányos hajlamok természetes depozitáriusától*, mellyel a reformra törekvés históriailag azonosítva van, még a kezdeményezés hivatását is megtagadja, és itt van az ellenzék, mely mindenkit hivatva lenni vall e nemzet újjászületésének nagy munkájánál közredolgozni, de reformnak semmi újítást el nem ismerhet, mely a nemzeti alkotmányos lét fejlesztésével s biztosításával összhangzásban nincs. – Válasszon a nemzet a két párt közt.
Amott van a párt, mely működéseiben az 1790:10. cikkre* tekintettel lenni nem ajánlkozik, hanem magyarhon önálló érdekei ellenében a „birodalmi egységnek” országos létünket fölemésztő szempontjából akar indulni; és itt van az ellenzék, mely a Pragmatica Sanctiót* szentnek ismeri, s hazánk érdekeinek a birodalom érdekeivel kiegyenlítéséhez segédkezet nyújtani örömest kész, de országunk érdekeit az ausztriai zagyva birodalom érdekeinek alárendeltetni nem engedi, s politikájában más indulási pontot el nem ismerhet, mint az 1790:10. sarkalatos törvénycikket, mely királyi esküvel szentesítve biztosít, hogy hazánk „szabad ország, s egész törvényes kormányrendszerében független és semmi más országnak avagy nemzetnek alá nem rendelt.”
Válasszon a nemzet a két párt között. – De választásában meg ne feledkezzék, hogy önsorsa felett fog határozni, s e határozásban az elszalasztott pillanatot nem adandja vissza semmi öröklét. – A nemzet legyen önmagához hű, ennél több nem kell, ennél kevesebb öngyilkolás; és ha hű leszen, hatalomcsapástól nem kell félnie; – ennek csak egyesek eshetnek áldozatul, az önmagához hű nemzet nem; diadalmaskodni lehet hadseregeken, nemzeteken soha, ezeknek irányában a hatalomcsapás mindig elveszti azt, aki azzal élt, bárha pillanatig sikerültnek látszassék is. Riasszon bár Széchenyi áljóslataival, terrorizmusról nem kell tartani; ennek ostorával csak gyáva vagy kegyetlen népeken lehet uralkodni. Igaz, hogy új formákban lép fel ellenünk az abszorpció* háromszázados rendszere, de e rendszer maga korhadt, régi már, s vannak kormányrendszerek, melyek megifjodni képtelenek, melyeknek hosszú élete elég ok arra, hogy meghaljanak. Konzerválni a konzerválhatatlant csak gyávaságunk által lehetne. Ne hagyja magát a nemzet gyávaságba szenderíttetni. Amely nemzetnek alkotmánya van, az örökös éber munkára van rendelve; verejték közt élhet csak mint a napszámos, ha elszenderedik, alkotmány nélkül fog fölébredni. Isten óvja meg e szegény nemzetet az elszenderedés veszedelmétől.