Egyke, egyse

Szigethy Gábor előszava

Már a nagy háború előtt, lassan eszmélve a millennium kábulatából, akadt néhány gondolkodó magyar, aki feljajdult, ha bedeszkázott, elnéptelenedett falusi portát látott, vagy faluvégen, hegyoldalban elgazosodott szőlőskert, romosodó présház, parlagon hagyott szántóföld mellett baktatott; ha plébániák, paplakok darázszümmögéses, szőlőkacsos verandáin, pohár bor mellett ülve, szomorodó szívvel lapozgatta az anyakönyveket.

Jajdult, mert látta: fogyatkozik a nép, pusztul a magyarság. Ritkulnak a keresztelők, három hónapra ha jut egy. Temetés akad minden héten. S a hajdan színmagyar falvakban árokparton, utcaszélen már németül beszélnek egymással játék közben a gyerekek. Magyar iskolákban nincs, aki hallgassa a tanító magyarázatát. Vasárnap a templomokban üresedő padsorok előtt prédikál a tiszteletes.

Tolnában, Somogyban, Baranyában.

A jajdulók gyenge hangját elnyomta a statisztikusok, elméleti szakemberek, politikusok magabiztos, tárgyszerű, tudományos ellenvetése: néhány faluban talán pusztít az egyke s fogyatkozik a magyarság, ám országunkban az egykézés okozta sorvadás regionális gond, az igazi veszély, az országos baj, mely sújtja a területében megfogyatkozott hazát: a túlnépesedés.

A magyarság pusztult, szaporodott az egyke irodalma.

A magányosan jajduló írók, papok, értelmiségiek mellé felsorakoztak a hivatalos és önjelölt nemzetmentők. 1926-ban több napos értekezleten vitatta meg a tennivalókat a Magyar Társadalomtudományi Társulat. A parlamentben képviselők arról beszéltek: az egyke reális veszély, okait, következményeit orvosolni kell. Maga a miniszterelnök új törvényjavaslat előterjesztését ígérte. Mindenki úgy gondolta: a megoldás kulcsa az örökösödési törvény reformja. Azaz: csak az a család örökölhesse a teljes birtokot, amely családban legalább három utód között öröklődik a föld. Honatyák, tudósok, államigazgatási szakemberek úgy okoskodtak: majd bolond lesz a magyar paraszt egy vagy két gyereket csinálni, ha rájuk a birtoknak csak negyede vagy fele száll, s a többit elviszi, magának kaparintja meg az állam! A javaslatot fogalmazók logikusan gondolkodtak: ha az egyke oka a földbirtok elaprózódásától való félelem, ésszerű olyan új, rendszabályozó törvényt hozni, amely nem engedi, hogy az egy gyerek teljes jogú örökös legyen s az egész birtokot örökölhesse. Így a szigorú, de nemzeti érdekeket szolgáló új törvény majd tisztességre – gyerekcsinálásra – szorítja az egykéző, nemzettestet sorvasztó parasztokat.

Talmi javaslatokból épültek légvárak, a helyzet tapodtat sem változott.

„Az egyke eddigi irodalma megannyi jajkiáltás: hirtelen elnémul. Mintha mindenki, aki a sebet eddig kitakarta, megriadt volna a további fölismerés veszélyétől, attól az áldozattól, amit az igazi gyógyításnak csak a kísérlete is jelent” – írta keserűen Illyés Gyula 1933-ban.

Miért riadt meg minden jajduló? S mindenki, aki az üszkösödő sebet valóban kitakarta, miért hallgatott el?

Elhallgatott vagy elhallgattatták?

Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkész 1929 novemberében a Pesti Naplóban cikksorozatot ír, félreveri a harangot. Indulatos, keserű szóval emberi sorsokat idéz, szomorú baranyai példákat említ, riasztó tényekről beszél. Falvakról, ahol lassan nem hallani magyar szót. Családokról, amelyekben már egy örökös sincs: az egyke után jött az egyse, mert addig szabályozták a születést, addig halogatták az egyetlen örökös megérkezését, hogy mire szülésre szánta magát a már fonnyadó fiatalasszony, a kívánt-óhajtott egykét sem sikerült világra hoznia.

Fülep Lajos vádiratot fogalmaz: nézzétek, lássátok, milyenek az egykés falvak, milyen Somogy, Baranya, Tolna széthulló magyar világa! Az emberek cifrálkodnak, páváskodnak, pénzükkel-vagyonukkal dicsekednek, amit megkeresnek, magukra költik – önzők, zsugoriak, kapzsiak: egykézők; javasasszonyok, ostoba bábák, lefizetett orvosok lelküket-testüket megrontják a szülni nem akaró asszonyoknak, a férfiak önmagukat rongálják, idegeiket sorvasztják, kocsmában, fajtalankodásban prédálják erejüket; a múlttal nem törődnek, a jövőt nem ismerik: kurtára fogott jelenidejükben elpereg tartalmatlanul az életük.

Utcahosszat üres házak, üres tekintetű emberek: „itt van a nagy kérdés, a nagy probléma, kimondhatatlanul nagyobb, mint az, hogy hányan vagyunk, hányan leszünk – az a kérdés, hogy milyenek vagyunk s milyenek leszünk”.

Nemzetet emberi minősége teszi naggyá, nem a népesség számaránya: a zengővárkonyi tudós lelkész ismeri a magyar történelmet.

Emberi minőséget csak távlatok teremtenek.

Fülep Lajos egyetlen javaslata: az értelmes jövő reményét kell az emberek számára megteremteni. Hogyan? Az első, amit tenni kellene: „kétségtelenül kiderült, hogy a régi típusú gazdálkodás megbukott, s ha tovább ragaszkodunk hozzá, teljes eladósodás és elszegényedés jár a nyomában. Mit kell tehát tenni? Más gazdálkodási rendszerre térni át!

Változtatni kell tehát gazdálkodási rendszerünkön. Hogy változtatni, tehát változni tudjunk, annak „föltétele a baj eredetének helyes megismerése, magának a megismerésnek legelső föltétele a magunk iránt való, szépítgetéstől mentes, kíméletlen őszinteség”.

A kíméletlen őszinteség fájdalmas. Fáj annak, aki kitakarja a sebet, fáj annak, akinek sebét kitakarják. S roppantul ingeri azt, aki felelős a sebek üszkösödéséért. A Baranya megyei kisgazdapárti elnök kemény szóval oktatja ki Fülep Lajost, írásából hosszan idézi az önmagukat kötőtűvel, tövissel nyomorékká sorvasztó asszonyok példáját, majd röviden megjegyzi: „Undorító! De menjünk tovább az általánosított egyes, talán meg sem történt esetek során.”

Figyelemre méltó mondat, érdemes fölboncolni. Undorító – mondja a tisztelt pártelnök úr; azt nem mondja: nem igaz. De hozzáfűzi: általánosított egyes – tehát akár lehet igaz is, amit Fülep Lajos leírt, megtörténhetett egyszer, véletlenül, valahol, de egyes eset, amelyből általánosítani helytelen. S csak a rosszat látni, egy rossz példából általánosítani, a népet befeketíteni paphoz méltatlan gondolkodás. Ha egyáltalán igaz e példa, mert hiszen: „talán meg sem történt eset” a zengővárkonyi pap által elősorolt iszonyat!

A tisztelt megyei pártelnök úr azt nem állítja egyértelműen, hogy Fülep Lajos hazudik. Egyértelműen csupán annyit mond: undorító. Mi? A példa, az iszonyú történet, amelyet leírt Fülep? Vagy az: ilyen igaz vagy nem igaz, egyesből általánosított példákra hivatkozva festenek dolgos népünkről s életéről riasztó képet városból falura vetődött mihaszna írástudók?

Akik az általuk becsmérelt nép kenyerét eszik!

Nem volt ostoba ember a megyei pártelnök úr, tudta, mit beszél; a nép hivatott vezetőjének gondolta magát, megvédte a népet: visszautasította a felelőtlen értelmiségiek becsületsértő, nemzetgyalázó híreszteléseit.

Ismerte vajon a tisztelt megyei pártelnök úr Petőfi Sándor figyelmeztetését: aki a nép helyett beszél, nem biztos, hogy a nép érdekében beszél? Mindenesetre úgy gondolta: ő a nép helyett beszél, ő beszél a nép érdekében.

Fülep Lajos megpróbált válaszolni a megyei pártelnök úrnak. Kínos példára hivatkozott: amikor a tiszazugi arzénes gyilkosságok híre nyilvánosságra került, maga a kultuszminiszter sorolt fel „undorító” adatokat – neki szabad? –, s vonta kérdőre a helybeli felelősöket, köztük a papokat, miért hallgattak e morális fertőről ilyen sokáig. Fülep Lajos úgy gondolja – tisztességes? naiv? –, az igazságot ki kell mondani, bárha iszonyú, bárha fáj. Hivő: gyűlöli a farizeusokat. Nemzetét kívánná a romlástól, pusztulástól megmenteni, s nem hiszi: amiről nem beszélünk, nincs. „Kérdem, mi a helyesebb: hagyni, hogy a bűn megteremje ilyen szörnyű gyümölcseit, vagy idejekorán leleplezni, pusztításának gátat vetni? Ha az utóbbi, nincs reá más mód, mint az igazság teljes megismerése és kimondása.

Undorító – mondták 1929-ben a megyei pártelnök úr hívei: Fülep Lajos válaszcikke nem jelenhetett meg. És megszakadt a magyarság pusztulásáról írott sorozata.

Egy jajkiáltás: hirtelen elnémul.

A megyei pártelnök úr és hívei áhítatosan s boldogan imádkoztak: Omnis mutatio periculosa. Ámen.

Ima közben, orgonazúgásban nem hallották a zajt: valahol a faluvégen megint bedeszkáztak egy kaput.




Kezdőlap Előre