Királylegenda

Szigethy Gábor előszava

Meghalt Mátyás király, oda az igazság – sóhajba fúló ima ötszáz éve a Kárpát-medencében. Nagy bajban, veszedelemben összehúzott szemmel, keserű reménykedéssel hümmögték, motyogták, mondogatták a magyarok Mátyás nevét. Nagy baj mindig volt, s Mátyás király már ötszáz éve halott. Királyok, hercegek, helytartók, fejedelmek magasra nőttek, mélybe hulltak, megélt néhány rettentő kínhalált az ország, szirénhangú nótával ölelte körül hazánkat olykor a pusztulás; Magyarország elvérzett, feltámadt, darabokra szakadt, egybeforrt, ütközeteket nyert, háborúkat veszített szemünkben, szájunkon maradt a sóhaj – meghalt Mátyás király, oda az igazság.

Keserű ima: emlékezés boldogabb időkre, amikor a trónuson igazságos, fényes szellemű nagy király ült, hazájában boldogan élt a magyar, a vétlen jómódban pergette napjait, bűnéért a bűnös meglakolt; amikor Európa tisztelte királyunk parancsosztó szavát, német, török, olasz rettegte a Fekete Sereg erejét; amikor nekünk fénylett a nap. Múlt idő: Mátyás, az igazságos, halott.

Sóvárgó fohász: emlékezhetünk – reménykedhetünk. Álruhában itt jár közöttünk Mátyás király, zsoltáros szóval hihetünk a feltámadásban: este siralom, reggel öröm.

Mátyás király boldog-szomorú legendáját századokon át szőtte-fonta az emlékezet.

Hunyadi Mátyás keménykezű, szigorú király volt. Uralkodói érdekeit soha nem tévesztette szem elől. Az igazság számára a király igazsága volt. Ő volt az eleven törvény, viva lex, s aki elleneszegült, lakolt. Nem volt kivétel, kegyelem.

Janus Pannonius, a humanista költőóriás Mátyás őszinte híve, uralkodásban, hatalomgyakorlásban szellemi jobbkeze, társa. Tudását, tehetségét, hűségét az uralkodó tisztelte, nagyra becsülte; Janusnak írta, 1464-ben: „méltányoljuk hívünknek és Krisztusban tisztelendő atyánknak, János pécsi püspöknek erényeit, érdemeit és szolgálatait, aki jeles buzgalmával, kiváló képzettségével és erényeivel mindenkor udvarunk fényének és ragyogásának öregbítésén fáradozott s fáradozik, aki önnön személyét és vagyonát nem kímélve, soha meg nem tagadta azt, amivel a mi méltóságunknak vagy a hazának tartozott”. De amikor Janus úgy ítéli: talmi ragyogni akarás, hiú hatalmi vágyak ragadják veszélyes ösvényekre a királyt (sodorják oktalan háborúba a hazát!), és szembefordul Mátyás királlyal, összeesküvést sző ellene, a lengyel Kázmért hívja a magyar trónra uralkodónak – Mátyás király percnyi habozás nélkül cselekszik, keményen leszámol a hatalmát veszélyeztető, hűtlenné lett főurakkal. Vitéz János esztergomi érseket bezáratja, Kázmért és hadseregét hadicsellel kitessékeli az országból, új híveket toboroz magának régiektől elvett birtokokkal. Janusnak menekülni kell. Mátyás elfogatóparancsot küld utána – Csehországba. Mert tudja: a költő második hazája, Itália felé bujdosik.

Nagy király volt: különbséget tett a hatalom politikai érdeke és a szellemi értékek védelme között.

De nem bocsátott meg az ellene vétkezőknek.

És ha kellett, fondorlattal, cselvetéssel, ármánnyal, politikai praktikával kerítette körül s bénította meg ellenfeleit Mátyás, az igazságos.

Mesélik, álruhában gyakorta elvegyült a nép között.

Az emberek emlékeztek rá, imáikba foglalták nevét.

Az elkobzott birtokaikat, elveszített zsíros jövedelmű hivatalaikat sirató urak átkozták a ravasz és álnok királyt! Mert miközben ők városuk zászlódíszbe burkolt, ünneplőbe öltöztetett északi kapujánál virágszőnyeggel, harsonaszóval, nagy lakomával várták az uralkodó érkezését, Mátyás álruhában, ismeretlenül beódalgott a városba a déli kapun, szétnézett a piacon, szóba elegyedett az árusokkal, bámészkodókkal, végigbandukolt a piszkos sikátorokon, bekukkantott a viskók ablakán, elüldögélt egy-egy nyomorúságos kis udvaron, ahol boldog és elégedett alattvalói éltek, megkérdezett egy csapat gyereket: vajon aznap ettek-e már – s mint aki jól végezte dolgát, lovára ült, elvágtatott.

A virágszőnyeg elhervadt, szénné égett a pecsenye, bágyadt szélben rosszkedvűen lengtek az elárvult lobogók. Némák maradtak a harsonák: a királyi látogatás elmaradt.

De néhány nap múltán kemény szóval parancsolta Budára, királyi színe elé Mátyás a városbírót s a többi urat. Egyikük sem tért többé haza.

Ha egyszer megtörtént, megtörténhet máskor is.

Álruhában az ellenség fővezérének sátráig lopódzni s kihallgatni a titkos haditerveket, vakmerő cselekedet. Mátyás megtette. Megtette más is: zacskó aranyért mindenre akad vállalkozó. De Mátyás bátor uralkodó volt. Mert nem vakmerőnek, de rettenthetetlenül bátornak kell lennie annak az uralkodónak, aki fejedelmi kíséret nélkül, váratlanul, álruhában, ismeretlenül ismerkedni, találkozni mer alattvalóival. Mátyás nagy király volt: nem félt az igazságtól. Az emberek, akiknek képzeletében megszületett a legenda az igazságos Mátyás királyról, soha nem látták ítélkezni őt. Nem tudták: Mátyás nemcsak erős, de erőszakos uralkodó. Bölcs és elfogult. Nemes lelkű és tivornyakedvelő. Hatalmas és hatalmaskodó: korlátlan hatalom birtokosaként nagyszerű, ám esendő ember.

De a legenda a legfontosabbat őrizte meg évszázadok emlékezetében: volt egy nagy magyar király, aki nem félt az igazságtól. Ha volt, lehet még.

S vártuk századokon át a jó királyt, aki nem fél az igazságtól. Nehéz időkben, megnehezült sorsban, kényszerű új legenda született: a király jó, szereti népét, szereti az igazságot, de tanácsadói gonoszak, rosszak, megtévesztik a nemes szívű uralkodót.

A jók tehetetlenek, lám, ha királyok, akkor is. Így tettük elviselhetővé nehezedő sorsunk. Megbocsátottuk uralkodóinknak saját gyengeségeinket, bűneinket.

Mária Terézia kegyes királyasszonyunk lett. Az osztrák kancellárokra haragudtunk. Haynaut, Bachot gyűlöltük, de vaskalapos főnökük, a szabadságharcunkat és forradalmunkat eltipró Ferenc József idővel Ferencjóska lett, atyai kegyes király. A lovas tengerész véres kezű szálláscsinálói eltűntek a történelem süllyesztőjében, a lovas tengerész húsz év alatt ország gondjával küszködő művelt civillé finomodott.

Csak látogatóba jártak alattvalóikhoz. Díszkísérettel.

De amikor hazánk határain lángba borult a föld, amikor tört, szakadt az ország, amikor nem bízhattunk uralkodói nyilatkozatokban, amikor igazi fejedelmet akart országa élén látni a magyar, akkor mindig feltámadt a legenda, s Mátyás királyra emlékezett a nép. A királyra, aki nem félt az igazságtól. Akit gonosz tanácsadók nem vezethettek tévutakra, mert nem tanácsadóitól kérdezte: lesz-e vihar? Megnézte maga: mennyire felhős az ég.

Zrínyi Miklós jajdult segítségért Mátyás királyhoz. És Berzsenyi Dániel. És Széchenyi István.

Amikor nagyon besötétedett.

1940-ben tehetett-e mást egy gondolkodó magyar: arcképet festett a nagy magyar királyról, aki nem félt az igazságtól.

Mert volt ilyen király. Mert kell, hogy legyen.




Kezdőlap Előre