„Szeresd a hazát!”

Szigethy Gábor előszava

Szavakból papíron épülnek birodalmak. Kölcsey Ferenc tudta: tettek mentik meg s emelik magasba hazánk.

Cselekedni: ez férfimunka. S amikor szaporodnak a szópaloták, ígéret-földrengések, fogalmazás-országok, a tettek hiányát kendőző álságos beszédek – fogytán bátorságunk: életünkben önzésünk uralkodik, s magunkra nézünk népünk s hazánk helyett.

De aki a cselekvéstől visszaretten, aki megriad a váratlantól, aki színes szavakba rejti gyávaságát – aki fél: pusztul az is. Csak épp értelmetlen a pusztulása.

„Tartózkodtam ugyanis minden állásfoglalástól, mert féltem a tévedés zuhanásától, pedig a bizonytalanság még jobban sorvasztott” – írta Szent Ágoston több mint másfél ezer éve. „Franco tábornok besorolt ádáz katonának, | nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy. | Féltem – azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság | ellen Irun falain. S így is elért a halál.” – írta fél évszázada József Attila.

A sorvadás fájdalmasabb, mint a zuhanás.

A többiekért férfiként halni: nehéz; gyáván önmagunkért: ostobaság.

Kölcsey Ferenc 1836-ban: Mi szebb? – halni-e az ostromlott vár falai alatt, a sokaság közt bujkáltodban, történetesen melletted elpattanó bombától lezúzva? Vagy halni az ellenség bástyái előtt, minekutána merész szökelléssel hazád zászlaját azokon kitűzted? A derék egyedüli célja: jeles tett; ki féltében nem lépett vele egy ösvényre, azt éppen úgy eléri a sors.

A Parainesis nemes veretű sorait száz éve felhígított tízparancsolatnak olvassuk: légy jó, őszinte, becsületes, tiszteld anyád, hazád s az emberiséget, imádd az istenséget, óvakodj a rossz könyvtől, hamis baráttól, léha kedvteléstől, másokét ne vedd el, magadét óvd, s legfőképpen hazádnak légy mindig hűséges, tettre kész fia.

Száz éve mondatokra daraboljuk Kölcsey álmait, reményeit, sóhajtásait, így jut minden iskola falára egy példabeszéd.

Szeresd a hazát! – írja Kölcsey, s mi bólintunk: szeretjük; légy jó – magunkba nézünk: iparkodunk; törekedjél ismeretekre – egyetértünk: tanulni, okosodni kell; óvd magad annak látszani ami nem vagy – elhatározzuk: tisztességesek leszünk; szeresd szülőanyád – szemünket könny homályosítja: hiszen szeretjük; a bölcsesség legnagyabb mestere az élet – ó, milyen igaz!

És mindig és újra: Szeresd a hazát!

Bárhol ütjük fel a Parainesist, hamar találunk szépen csiszolt mondatokat, melyekből egyértelműen kicseng Kölcsey Ferenc szívvel s értelemmel vállalt elkötelezettsége hazája s népe sorsa iránt. S a történet kerek, tanítható: az ifjú Kölcsey Kálmán lelkében a szép és nemes gondolatok megfogantak, férfiként, fegyverrel kezében áldozta életét a magyar szabadságért.

Hősi halott: a Parainesisből tanulta szeretni hazáját.

De Kölcsey Ferenc 1836-ban, csekei birtokára visszavonulva, elbúcsúzva az országgyűlés politikus küzdelmeitől, honnét a megyei maradiak távol maradni kényszerítették, aligha prédikálni kívánt unokaöccsének. Hősi haláláról sem álmodozott. Szép szavak, ünnepélyes szónoklatok, diétai pompanapok talmi tűzijátékát közelről szemlélte évekig az országgyűlés padsoraiban feszengve, s kínnal tűrte a lassú ügymenetet. Látta, hallotta a szavakból épült hazaszeretet számtalan változatát. A haza minden előtt – hangoztatták követeink a Kölcseytől kapott igét, de amikor tenni kellett, kiváltságokról, ősi jogokról, jövedelmekről lemondani, megcsendesedett a nagy hang, sokaknak eszébe jutott földje, bukszája, úri nyugalma, s óvta birodalmát: a kellemes békét, amelyet számára a rend biztosított.

(Életünket és vérünket! – ajánlkoztak eleink hősiesen s hangosan, ám csendben hozzátették: de zabot nem adunk!) Kölcsey Ferenc azt írta: szeresd a hazát! – az ember igazi élete: a többiekért, a közösségért munkálkodás öröme. Az elszenvedett fájdalmak, sérelmek, ütések, igazságtalanságok lelket-testet nyomorító fájdalmait a közösség boldogsága ellensúlyozza, s ha tudunk másoknak emberségesebb jelent, jövőt kívánni, boldogulást remélni, füstbement remények után sem fog vigasztalás nélkül maradni szívünk.

(József Attila, pillanattal árva halála előtt:

 

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp csak másnak remél.)
 

A haza minden előtt – írta Kölcsey elhíresült epigrammájában, s idézzük gyakorta, meghatódva: minden előtt. Ha a történelem kívánja: a legnemesebb tett, hazafiúi kötelesség családi életünket, mindennapjaink nyugalmát, magánéletünk boldogságát áldozni hazánkért, nemzetünkért. S csak titokban kívánjuk: legyen hozzánk kíméletes, könyörületes a történelem, ne követeljen túl sok áldozatot, s ha mégis, hozzák meg helyettünk azt mások, emelkedettebbek, erősebbek – akik képesek egyéni érdekük mindensége fölé magasodni s élni, halni értünk: másokért!

Kíméletet, könyörületet a történelemtől Kölcsey nem a maga számára kér. Hazájának remél boldogabb napokat, felhőtlenebb égboltú jövőt.

Remél; mert ha szertenéz a honban, aggódásra épp elég okot talál.

Mert könyörtelen a szembenézésben: Jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik.

A gyávaság nem hivalkodó.

Szeresd a hazát! – örömmel harsogott jelszó; ki mondaná: nem akarom szeretni; s miért mondaná? Mit veszít, mit kockáztat, aki így szónokol: szeretem a hazám – minden előtt!

Ha ég a ház, mindenki azt kiáltja: oltani kell a tüzet s menteni, ami menthető! De hányan rohannak a lángok közé, hogy kimentsék a bentrekedteket?

Tűzoltók, akiknek kötelessége.

Háztulajdonos, aki tulajdonát félti.

Néhányan, akiket ezért boldogan nevezünk hős-nek.

A haza mindannyiunk háza, írja Kölcsey s mégis: Hány embert láttam én, ki meggyúlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? S nem sokkal inkább természetes ily valamit a hazáért, azaz mindannyiunknak, az egész nemzetnek mindeneért cselekednünk?

Természetes – valóban; csak roppant nehéz.

Hazánk földjét tatárok, törökök, németek sanyargatták, néha darabokra omlott az ország, félhold s Habsburg-kereszt fénylett a magyar égen, Budán őrizték a koronát, Bécsben a hatalmat. Mohácstól Rodostóig hullott a könny, a vér. A hazaszeretet nemes érzelemmé párolódott. Ha tettekre nem volt lehetőség, szívében őrizte mindenki hazaféltő érzelmeit. S védte kőből, fából épült házikóját: azt lehetett.

A házam az enyém; a hazám: közös tulajdonunk. S birtokolni legkivált a magunkét szeretjük. Saját háza biztosnak hitt falai között ezért szaporodnak az emberiség boldogulásáért rajongó önző tétlenek. Akik szavakból építik a közösség birodalmát.

Kőből, fából a magukét.

Az emberiség: nagy tágasság – e megfoghatatlanságba rejtőzve nem feltűnő házikónkat építő önzésünk, tétlenségünk.

Aki családját s az emberiséget imádja, aki házát és a földkerekséget vallja otthonának, aki háza népe boldogságával, gazdagodásával törődik és hangosan imádja az emberiséget: túl szűk és túl tág kört szab érzelmeinek.

Bárha Kölcseyvel kiáltja: a haza minden előtt!

Szájukon a haza: szóbirodalom; a hajdani diadalmas Magyarország, ahol vitézek dolga, hazaszerető kötelessége volt hősként forgatni fegyvert, áldozni életet.

De Kölcsey Ferenc visszahívott diétai követ, tudós költő, földbirtokos magyar nemes 1836-ban nem a volt-Magyarország hadikopjás, lobogós múltját idézi emlékezetbe, amikor emléklapra írja: Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak - Hagyd örökül ha kihunysz: A HAZA MINDEN ELŐTT. A jövő-Magyarország polgáraihoz szól, mindannyiunkat figyelmeztet: saját fészekalját s az emberiséget az szereti igazán, aki a családimádás és az emberiségért rajongás önző és öntelt szélsőségei helyett a hazáért mer élni, halni – cselekedni. Érzelmeink túl szűk és túl tág körének látóhatárán kijelöli azt a még belátható, de egyéni érdekeinknél tágasabb területet, melyért nemcsak szavakkal, de tettekkel lelkesedhetünk. Melynek emberléptékű határai között parányi tehetségünk fénye másoknak is haszonnal világít: a haza különösség, amelyben egyén és emberiség érdeke találkozik – embernyi látóhatár a mindenségben.

Kölcsey Ferenc nem volt hős. A hazaszeretetről szájalókat nem szerette, az emberiség nagyszerűségéről fecsegőket megvetette, az önérdekükben ügyeskedőket lenézte. Emberként életét adta hazájának.

Mindenkitől ezt követelte.

Amikor halála híre terjedt, Wesselényi Miklósból megrendült sóhaj szakadt fel: „nem közénk való volt” – mondta.

Ebben mindenki megnyugodott.

Elporladtak azóta Kölcsey Ferenc csontjai, messzi múlt a reformkor, ránk rakódott másfél évszázad történelme.

De: Itt az írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon.

S ne altassuk lelkiismeretünket a megnyugtató gondolattal: nem közénk való e tiszta lelkű, másokért élő, becsületes múlt századi magyar, aki nyugodt szívvel aludt el a legutolsó álom előtt.

A saját életünk a saját halálunk!




Kezdőlap Előre