Aki nem járt itt, az is tudja: Velencében gondolán közlekednek az emberek, a szűk utcákban tengervíz csordogál, vízben állnak a középkori házak, a márványborítású paloták, a méltóságos homlokzatú templomok és Szent Márk terén ezrével röpködnek, kezünkre szállnak a ricsajozó galambok.
Aki járt itt, tudja: reggeltől estig bolyonghatunk száraz lábbal a város zegzugos sikátoraiban, apró hidak ezrein átballagva bámulhatjuk órákig a riók lassan mozgó mély-zöld vizét, kimenekülhetünk a San Marco és a Rialto idegenek nyüzsgésétől zajos, vásári forgatagából a régi házacskák övezte terekre, távoli hallgatag katedrálisokba, ezeréves komor falak közé.
Utazunk: bekukkantunk egy országba, egy hét alatt megtanuljuk szokásait, megértjük történelmét, feljegyezzük műemlékeit. Doge-palota. San Marco. Canale Grande. Tintoretto. Gondolák és galambok. Sóhajok hídja.
A legtöbb útikönyv három napba sűríti a velencei látnivalókat.
Van, akinek idő és pénz három órát engedélyez itt tölteni.
Kosztolányi Dezső sokszor járt Velencében; olykor csak átutazott, s néhány órára állt meg, elsétált a Piazzára, megivott egy kávét a Caffé Florianban vagy felkereste a Mercerián azt az apró cukrászdát, ahol borhabbal töltött krémes lepényt lehet kapni, csokoládés fedőlappal, s amíg várta Párizsba induló vonatát, a képtárba ment, hogy újra lássa legkedvesebb táblaképét, Bellini Fácskás Madonnáját.
Máskor hetekre itt ragadt, kóborolt az utcákon, nézelődött, figyelte az embereket: otthon volt Velencében.
Aki megfordult Velencében, mesél: Doge-palota, San Marco, Canale Grande, Tintoretto, gondolák és galambok, Sóhajok hídja.
Ha Kosztolányi Dezső velencei meséit olvassuk, akár azt is hihetjük: nem járt a Doge-palotában, nem álldogált a San Marco aranyragyogású boltívei alatt, nem vette észre a Velencében röpködő galambokat, nem bámulta áhítatos csodálattal Tintoretto óriási faliképeit, gondolában sem ült, s a Sóhajok hídján átballagva nem az ablak finom kőcsipkéit csodálta, nem a velencei börtönök rideg kegyetlenségén merengett.
A költő a borhabbal töltött velencei krémes lepény ízét őrzi emlékezetében, a temetősziget körül komorló ciprusok árnyait, egy csacsogó hölgy bájos meséjét a szerelmes pedikűrösről.
Egy férfi sorsán töpreng, aki valamikor néhány napra érkezett a lagúnák városába, de a nagyszombati tömjén-füstös gomolygásban Velence maradni kényszerítette, s most már haláláig a város önkéntes foglya lesz. Leírja találkozását egy öregasszonnyal, aki mellette tipegve elkíséri őt a közeli boltig, s néhány perc alatt kéretlenül feltárja magányos élete furcsa-szomorú titkait. Képzeletben újra megvacsorázik a német szálloda éttermében, ahol a Velence varázsa és szélhámossága ellen védekező derék német kispolgárok rubrikázzák étkezés közben a látnivalókat és a kiadásokat.
És megérkezik az örmények szigetére.
Századok óta egy szabadságától, függetlenségétől, országától megfosztott nép tudós papjai élnek itt. Őrzik népük történetének emlékeit, a régi kéziratokat és könyveket, mondákat, legendákat – a múltat. Egyetlen reményük a múlt.
Hisznek a feltámadásban.
Szent Lázár szigete az örmények paradicsoma, egy darab maradék Örményország. Kosztolányi Dezső Velence zajos forgatagából, zsúfoltságából, perc-kötődésű díszlet-életéből ide menekül. A csend és magány szigetére.
Valaha Velence, a Legfelségesebb Köztársaság uralkodója, a doge minden évben Áldozócsütörtökön aranyos díszgályán muzsikás-lobogós pompával kihajózott az öbölbe, és aranygyűrűt hajított a vízbe. Évről évre így jegyezte el Velencét, a Tengerek királynőjét urával, életben tartójával, a tengerrel.
A vastag aranygyűrű értéke néhány dukát.
A tengerrel kötött szövetség értéke felmérhetetlen: ezer évig biztosította Velence hatalmát a fél világ fölött.
S mint hajdan Velence hatalmát, most az örmény remények szigetét gyűrűzi körül a tenger.
Majd száz éve reformkori magyarok, Erdélyi János, Trefort Ágoston jártak itt, s tanulták örmény papok tudós elszántságából, mély hitéből, akaraterejéből: megőrzött múltunk feltámadásunk záloga.
Kosztolányi Dezső 1913 nyarán szomorúan bolyong az örmény paradicsomban. Hol van már a reformkor, amikor látva az örmény papok múltőrző szorgalmát, a mindennapi áldozatos munkát, amellyel népük történelmének kincseit óvják, s várják a feltámadás pillanatát, erre tévedt nemes magyarok merték, akarták hinni feltámadásunkat, az idők jobbra fordultát itt a Kárpát-medencében is?
A magyar szabadságharcot eltiporták, 1895-ben a török vérengzés elől ismét több százezer örménynek kellett szülőföldjéről elmenekülnie, s az évről évre Áldozócsütörtökön Velencében tengerbe hajított aranygyűrű ma csak látványosság, népünnepély, színielőadás, jelmezes felvonulás: itt már senki nem hisz a Tengerek királynőjének feltámadásában.
Velencében díszletté vált a múlt.
Ezer évig a kultúra és gazdagság szigete volt Európa közepén, a vízből nőtt várost óvta, védte a tenger. 1845 óta kőhíd köti össze Velencét a szárazfölddel: a néhai királynő múltjának díszleteivel bűvöli-szórakoztatja az idelátogatókat.
Velence már nem sziget, csak Európa egyik kellemes-különös szöglete.
Kosztolányi Dezső, Velence szerelmese 1913 nyarán naphosszat kóborol a velencei sikátorokban, kedves kávéháza teraszán üldögélve kavargatja feketéjét, elbámészkodik a San Marco aranyragyogású boltívei alatt, szóba elegyedik a járókelőkkel, megborzong, ha romos kolostorok udvarán váratlanul harsány gyerekzsivaj hasít a napsütötte némaságba, bántja szemét a fényesre koptatott több száz éves rézkopogtatók mellett hivalkodó, vadonatúj fogorvosi névtábla; Velence múltján mereng.
A múlt halott, a város él. A régi kopogtatók mellé új névtáblák kerülnek, villanycsengő figyelmezteti a gazdát, ha fogat húzatni vendége érkezett, a San Marco harangtornyában lift röpíti fölfelé a lagúnaváros látványára kíváncsiakat, s percenként érkeznek autók, vonatok a hajdani szigetre, ahol szent ereklyéket pénzért mutogatnak a templomokban, derék városlakók ünnepeken páncélba bújnak, a városon végigvonulva ügyetlenül, de lelkesen hadonásznak középkori lándzsáikkal, s a boltokban igazi régiséget éppúgy lehet vásárolni, mint sorozatban gyártott talmi múltdarabokat.
A szigetet bekebelezte Európa. A jövő halott, a város él.
Egy szomorú magyar 1913 nyarán néhány órára Velence legcsendesebb zugába húzódik: az örmények szigetére.
Indul hazafelé.