Egy drága nő, kit megpillantasz ifjan, |
mikor szemed még minden nőre néz, |
és jaj! a kedves újra tovaillan, |
egy percre itt van, s aztán elenyész, |
megrajzolod sovárgó álmaidban, |
rózsás kísértet, álom és egész, |
és útját látod messzinek, ködösnek, |
mint tovatűntét tündér üstökösnek. |
Szóval Giorgione képéhez hasonló |
Velence nője, s mostan is ilyen. |
Amint az erkélyen van, nézni oly jó |
(a messzeségtől még szebb a szívem). |
Mint Goldoni hősnője, lágy, elomló |
bájjal kacsint az ablak mélyiben; |
igazat szólva bájos, drága fajta, |
s mutatja is – de hát a lelke rajta! |
|
|