A városon az ősz szomorú titka, |
alig akad öröm horgára már. |
Oly érdesen cseng az üvegkalitka, |
ha rátekintsz. S a kertekből a nyár |
úgy csüng ki, mint sok-sok halotti bábu |
egymásra hányt, legyilkolt csapata. |
De a mélyből, az erdők vadonábul |
egy vágy liheg: mint hogyha éjszaka |
a tengernagy megduplázná a gályát |
az éber arzenálban és acél |
kedvvel kátrányozná a lég dagályát, |
reggel pedig indulna a hajóraj |
sok evezővel, minden lobogóval |
s fújná a fény, a végzet és a szél. |
|
|