Már este van.
S ha asztalához ül, s fóliánsaiba mélyedve görög nyelvtanával bíbelődik, vagy zsámolyára térdepel s imádkozik, szertekószáló gondolatai otthoni tájakon barangolnak: Oláh Miklós 1536 tavaszán Mária királynő brüsszeli udvarában hazájáról álmodik.
Pozsony, Buda, Kolozsvár – a távoli haza: törökök, martalócok, zsoldoscsapatok kapcarongya; aki teheti, kanyarít magának az országból egy darabot, s ha rabolni nem tud, felgyújtja a másét: annak se legyen.
Pozsony, Buda, Kolozsvár – az ég lángol, füstöl a föld, most szakad darabokra az ország.
Mária királynő udvarában halkan diskurálnak a diplomaták, porzóval hintik a finom tollal fogalmazott leveleket, követek jönnek, követek mennek, kérést, panaszszót, hálálkodást hallgat s mérlegel a fényes udvar. Uralkodik.
Oláh Miklós tudós munkájába temetkezik; régi auktorok mondatain mereng, verslábakat farag, korának messze hangzó szavú szellemével, Erazmussal levelezik. Csendes esti órákon, a kandalló tüzénél melegedve meleg szívű barátokkal, okos könyvekkel társalkodik – a bölcsesség derűjével burkolná a mindennapokat.
De jönnek a levelek: Pozsony, Buda, Kolozsvár üzen. Írnak a hajdani barátok; egykor társai II. Lajos király budai udvarában – férfiak, akik ma két királyra felesküdt hazájának vezető emberei. Ki János, ki Ferdinánd mögött sorakozik. Ki a törökhöz húz, ki a Habsburgokhoz.
1526. augusztus 29-én egymás mellett lovagoltak Lajos király mögött, ki szablyával, ki tollal szolgálta királyát s a hazát; ma karddal, pennával egymás ellen hadakoznak. S mind a maga ügye, a maga királya hívének kívánja megnyerni a távoli földön, hazájától messze könyvei közé temetkező politikus-tudóst.
Pozsony, Buda, Kolozsvár: az ég lángol, füstöl a föld. Oláh Miklós Brüsszelben könyvtárszobája barátságos melegében, karszékében ül, leveleket olvas, leveleket fogalmaz. Lángba borult házak füstcsóvás fénye nem vakítja, lekaszabolt csecsemők sikolya nem riasztja, kettéhasított emberi tetemekbe lába nem botlik, ha a kastély kertjében sétálgat napfényes délutánokon, s feje fölött sem parázslik hajnalban a tető; amikor este elfújja a gyertyát és ágyába tér, nem kell attól tartania: reggelre a bástyafokon új zászlót lobogtat a szél.
Magyarország messze van.
1536. március 30-án Oláh Miklós levelet ír Brodarics Istvánnak, a másik táborba sodródott hajdani barátnak: „Most míg a veszélyt elháríthatjuk, meg kell találni az utat és módot, amellyel ha a tönkrement országot nem tudjuk is a régi fényébe visszaállítani, ami jelenleg alig lehetséges, de legalább fennmaradását és jövő nyugalmát kell biztosítanunk.” Néhány hónappal később Kálnai Imrének ír; vigaszul, bátorításul régi boldog pillanatokat idéz emlékezetébe, jelenné varázsolja a remélt jövőt: „Jól esik akkor az átélt rosszat majd felidézni / s Léthé habjaira bízni a bút meg a bajt.”
Akkor. Majd.
Oláh Miklós tudós humanista, képzett politikus. A cselekvés lehetőségétől megfosztva sem pihen. Dolgozik: nagy művét írja, a Hungáriát. Magának s Európának mesél gyönyörű hazájáról, a Kárpát-medencében tejjel-mézzel folyó Kánaánról.
Oláh Miklós álmodik: a Mohács előtti idők elevenednek meg képzeletében – a tegnap gyönyörű fénye beragyogja a holnapot. Látja Mátyás király fényárban tündöklő palotáját, a visegrádi Cupido-kutat, amelynek vörösmárvány medencéjében víz helyett ünnepnapokon bor csobog, bekukkant a híres könyvtárszobákba, tekintete megpihen a Corvinák ékes miniatúráin, veretes ezüstcsatjain, bársonydíszítésein; emlékezetünkbe idézi a szájatátott török követ esetét, aki úgy elcsodálkozott a pompán, hogy midőn Mátyás elé lépett – megkukult, hang nem jött ki a száján, s csak sután hajlongott a nagy király előtt.
Akkor: amikor Magyarországon Mátyás király uralkodott.
Oláh Miklós ül a kandalló előtt, ropognak a fahasábok, egy apród mécsest gyújt. E távoli udvarban egyedüli magyar, s a levelek mind riasztóbb híreket hoznak a messzi hazából. Humanista: gondolataival vigasztalódik, emlékezetében elevenedik a vesztett éden, az édes haza. Elmeséli, milyen Magyarország.
Csodálatos: tiszták s bővizűek a patakok, a tavakban töméntelen a hal, aki akarja, kézzel kosárnyit kikapkodhat magának; erdeinkben, hegyeinkben kószál a nagyvad, mezőkön, ligetekben csapatostul röpködnek a máshol ritka madarak, legelőinken hatalmas csordák, ménesek, nyájak legelésznek, a föld termékeny, városaink gazdagok, s a folyók partján aranyrögöt találni mindennapos öröm.
Büszke várak, fényes paloták magasodnak mindenfelé: a boldog országot boldog nép lakja. Ecce Hungaria! Igen, tud róla, eljut hozzá nap mint nap a hír, olvassa barátai, ellenségei keserű beszámolóit: Pozsonytól Kolozsvárig füstöl a föld, lángol az ég.
De a jelen idő – itt, távol az otthontól, idegenben – múló pillanat; lebegő híd múlt és jövő között.
Igen, most odahaza pártharcok dúlnak, kardélre hányni ellenfeleinket mindennapos szokás, romlik, pusztul az ország, s igaz ügyünket, Ferdinánd ügyét elhagyják legjobb barátaink.
Lám, Brodarics István is, nemrég még fegyvertársunk, most János király híve. S minket vádol honárulással! Pislákol a mécses, hajnalodik. Oláh Miklós, a tudós magyar humanista, Mária királynő bölcs titkára Brüsszelben 1536. május 16-án befejezi művét, Magyarország leírását. Ilyen volt, ilyen lesz.
Majd: amikor…
Hajdan, másfél ezer éve Traianus császár hatalmas hidat építtetett a Duna fölött: hadserege így gyorsan s mindig biztonsággal vonulhatott a túlpartra, amikor a császár hadra kelt a barbárok ellen. Utódja, Hadrianus a két part között e szilárd kapcsot leromboltatta: féltette Róma gazdag földjét a kőhídon könnyűszerrel a birodalomba be-bezúduló barbároktól.
Az egyik meghódította a túlsó partot, a másik megvédte az innensőt.
Pozsonyban, Budán, Kolozsvárott 1536-ban hol a túlpart, hol az innenső? Áll a híd, most építik, vagy már lerombolták? Traianus lesz király Hungáriában, vagy Hadrianus?
Most…
Oláh Miklós elfújja a mécsest: álmában Mátyás király zászlóit lobogtatja Budavár ormain a szél.