Egy pohár borovicska és következményei

– Sok sárgarépát kell enni, hogy szépen tudjál fütyülni – mondá ama tagbaszakadt asszonyság, akibe Kalkuttai szerelmes volt.

Kalkuttai tehát kibontotta az asztalkendőt, mert megszokta, hogy bizonyos dolgokban engedelmeskedni kell a nőnek. Az asztalkendőt körös-körül bedugta a gallérjába, mint ezt öreg papoktól látta, és hátul csokorra kötötte. Jó nagy, kiadós asztalkendő volt, egész családnak való uzsonna belefért a nyári kirándulás alkalmával, és piros pamuttal volt a sarkába ötágú korona és Zsanet név hímezve. Nem Jeanette, nem Zsanett, hanem egyszerűen Zsanet, mert ez családi nevet jelentett. Nevezzük tehát mi is családi nevén a szalvéta tulajdonosnéját, mert némely asszony nem szereti, ha keresztnevén vagy becéző nevén szólongatják. Kalkuttai asszonyát pláne Mancinak hívták keresztnevén, amitől az asszony mindig rosszul lett, mert szerinte Manci név nem pászol egy komoly, megállapodott hölgyhöz. Manci csak addig lehet valaki, amíg próbabálokra jár.

Emberünk tehát felkötötte a szalvétát, és szórakozott mozdulattal megtörölgette a tányérját a kendővel.

– Már megmondtam neked – szólott az asszony a kis ebédlőasztalnál előrehajolva (mert néhány osztályt végzett preparandiában)* –, hogy ezt a szokásodat a püspökladányi vasúti stáció részére tedd el. Ott törülgetheted a tányért a zsíros bajuszú kupecek meg a házalók után, itt családi otthonban vagy, se kutya, se macska nincs a háznál, ami bepiszkítaná a tányért.

Kalkuttai kedélyesen eresztett egyet a mellénygombján:

– Jól van, kisanyám. Tudom, hogy a konyhád a legtisztább Magyarországon. Soha még olyan edényt nem tettél a tűzre, amelynek zománca lepattogott, mert jól tudod, hogy ez szokta okozni a vakbélgyulladást, amely betegségnek már annyi ember esett áldozatul. Tudom, hogy a kőport csak szobáid pádimentumának* fehérítésére használod, nem pedig konyhai faedényeid tisztogatásához. Minden erényedet tudom. Engem nem lehet félrevezetni az én emberismeretemmel.

Zsanet figyelmesen nézegette a férfi kigöndörített tarkóját, amilyent valaha az osztrák katonatisztek viseltek Magyarországon, amikor még Ferenc József fiatalember volt. Szemügyre vette trombita alakú mandzsettáját,* amelynek nyílásán át látni lehetett azt a vékony aranyláncocskát, amelyet a régebbi gavallérok valami emlékezet céljából a csuklójukon viseltek.

– Talán a sörházban voltál, hogy így kedélyeskedsz? – kérdezte hirtelen az asszony.

– Kisanyám, jól tudod, hogy mióta Zebrait, azt a vörös gazembert, aki bennünket titkos viszonnyal gyanúsított: agyonütöttem a sörházban, nem tettem be oda a lábamat.

Az asszony nyugodtan, mozdulatlan orcával hallgatta Kalkuttait, mint aki amúgy is el van tökélve arra, hogy semmiféle hazugságnak nem fog hitelt adni.

– Én még a férjemet sem kértem arra sohasem, hogy érettem verekedjék, mert a verekedést csúf dolognak tartom. A sörházat pedig csak azért kérdeztem, mert már többször figyelmeztettelek, hogy a délelőtti serezést, az úgynevezett villásreggelizést azok az éhenkórászok találták ki, akiknek nincs ebédrevalójuk, vagy pedig nincsen olyan helyük, ahová érdemes volna jó étvággyal megérkezniök. Hidd el, hogy fele részében asszonytalan, elégedetlen ember az, aki ebéd előtt a kocsmában hánytorog. Egészen más megítélés alá esik azonban a vidéki ember, aki egész éjszaka utazott, rázta, törte magát, álmában sóhajtozott: annak valóban dukál a villásreggeli.

– Köszönöm – felelt Kalkuttai –, mióta a szakácsné hajszálát megtaláltam a savanyú tüdőben, lemondok a gábelfrüstökről.*

Ezenközben a leves az asztalra érkezett. Kimosakodott, mezítlábas szolgáló hozta, Kalkuttai rajta felejtette a szemét a szolgáló kövér bokáján.

– Teremtőm, hogyan fájhat ennek a leánynak a lába, amikor vasárnaponkint cipőt kell húznia! – kiáltott fel.

Az asszony nagy gonddal merte a levest. Közben válaszolt a férfi szavaira, mert nem szerette volna, ha az magában féltékenységgel gyanúsítja a szolgálójával.

– Mióta én asszony vagyok, a cselédnek az én szobámba csak mezítláb szabad belépni. Télen az ajtó előtt hagyhatja a papucsait. Különben is a cipővel olyanformán vagyunk, hogy mindenki olyan cipőt visel, amilyen a természete. Én belátom, hogy igazuk van azoknak a férfiaknak, akik még manapság is ragaszkodnak a cúgos* cipőhöz. Sokkal könnyebb felrángatni a lábra, mint a fűzőset vagy a gombosat – mondá az asszony, és a daragaluskából hat darabot mert a férfi tányérjába az aranyszínű levesbe.

– A leves forró, mint minden étel, ami a konyhámból kikerül. Ezért felhasználhatod az időt, hogy egy pohárka gyomorerősítőt végy magadhoz a pohárszékből. De ne a szilvóriumból, mert az csak korán reggel hasznos, hanem abból a gyomorerősítő borovicskából, amelyet Gábriel főz Szepesbélán. A pálinkára egyél meg néhány karika Szent János-retket, mert most van itt a reteknek az ideje. Szerettem volna, hogyha te magad hozod a retket a piacról, mert a retekvásárláshoz a férfiak értenek. Bizony én magam sem tudom, hogy miért.

Kalkuttai engedelmeskedett az asszonynak. A meglehetősen ódon pohárszékhez lépett, amelynek üvegajtajába szőlőfürtök és poharak voltak edzve, bizonyára sok régi szem tévelygett e látnivalókon, mielőtt az üvegajtót kinyitotta volna, hogy az abban található dolgokkal megismerkedjék.

Gábriel bélai borovicskagyáros valóban fenyőillatot tudott préselni a pálinkájába. Kalkuttai felhajtotta a gyomorerősítőt és egyszerre a poprádfelkai állomás jutott eszébe, ahol fiatal korában mindig havasi gyopár-bokrétát vásárolt, amelyet a kalapjához tűzött. Valami diákos kedv suhant végig ugyanekkor az erein, mintha valami régen berozsdásodott lánc mozdult volna meg lelke kerekes kútján, amely lánc eleinte nehézkesen, később mind fürgébben forgott, mintha fiatal leánykar hajtotta volna…

– Kisanyám, ezt a borovicskát máskor is kultiválni* fogom – mondá Kalkuttai még mindig a régi hangon, de már valami megmozdult benne, mert észrevette, hogy az ebédlőszoba voltaképpen sötét, a griffmadaras csipkefüggönyök az ablakon sok világosságot vesznek el, a levesnek is bizonyára más illata volna, ha azt a szabadban tálalnák fel, mondjuk, valamely zöld kertben, amelyre fehér keblű, kék hegyek nézegetnének, és érezni lehetne hűs leheletüket, amelyet a messzi város felé fújdogálnak.

Zsanet még nem gyanakodott a férfi gondolataira, mert végeredményben nem hitte, hogy egy férfi ebédelés közben másra is tudjon gondolni, mint a potrohára, ezért tehát csak folytatta szavait, mint azt már minden délben megszokta, amikor Kalkuttai ebédelés céljából megjelent:

– Tudom, hogy némely doktorok, így például a tudor Kneip Sebastián is a sáfrányról azt mondják, hogy méreg, segíti a májat a különböző arckiütések előidézésében, mégse lehet egy valódi levest sáfrány nélkül elképzelni. Színt ád a levesnek, habár fűszerértéke egyenlő a nullával. Szép arcú a leves, mint azok a szép arcú nők, akikben semmi tartalom nincs. A beltartalmat a zöldségek, így különösen a tőről szakított, pirosodó paprikák, a megkomolyodott kelek, kiszélesedő krumplik, csontok, koncok, húsok adják. De hát hol jár magának az esze, Kalkuttai?

Kalkuttai látszólag éppen olyan tempóban ette a levest, mint ezt egykor a régi pesti fogadóban egy vidéki embertől látta, aki szemét kimeresztve, mint egy nagy hal bújt bele levesébe, és ügyet sem vetett arra, hogy a szomszédságban unatkozó vidéki hölgyek helyezkedtek el, akik valószínűleg kalandot jöttek keresni Pestre, mert azt vidéken nem tehetik meg. Igen, éppen úgy szörtyögött, a galuskával csámcsogott, mint ismeretlen mesterétől látta, mintha e szájhangokkal akarná magát belelovalni az étvágyas étkezésbe – sőt még azt is megtette, amivel az asszonyoknak örömet szokott okozni, hogy a tányérját megemelte, és a levesmaradékot kanalába csepegtette, mint ezt a vidéki gyógyszerészek szokták tenni, amikor Pestre jönnek –, de azért voltaképpen nem itt járt az esze, hanem ifjúkorára gondolt, amikor egy kora nyári hajnalon a kassai stációra megérkezett volt, és ott két porció sódart* megevett hosszú laskára vágott édes tormával. (A mérges pthrügyi tormát nem szerette.) Vajon ehetik-e még életében ilyen tormát és ilyen sódart, miután ennek az asszonynak az ismeretségébe került, akit előbb-utóbb el kell venni feleségül? Szép tájak voltak azok az ifjúkori tájak, fehér pettyes vagy kék pettyes selyemöveket viseltek derekukon az urak, a nők fehér ruhájukat kék zsinórral szegélyezték, vaníliaszínű arcuk volt a fagylalttól, kezük ránctalan, fehér, izmos volt, mint a zongoraművésznőké, akik nagy súlyt helyeztek kezük tisztaságára.

Az asszony az asztal túlsó oldaláról látszólagosan érzéketlen szemekkel figyelhette Kalkuttait, bár ennek a szemnek éppen a sötét lángja volt szép, amely jó emésztés után fellobogni szokott, mint a lidércláng a megtermékenyített területeken.

Az asszony elvette a tányért Kalkuttai elől:

– Maga persze észre sem vette, hogy ez tegnapi leves volt, mert a húsleves valójában csak másnap jó. Le kell neki ülepedni, magába kell szállani, mint annak az embernek, aki mindenféle ál és hamis dolgokért felforrott életében. Akkor jön meg a húslevesnek is az igazi zamata, amikor az első forráson már túl van. Valamint az ember is akkor kezd voltaképpen megkedvesedni, mikor már próbált valamit az életben, forgott jobbra és balra, volt étvágya és étvágytalansága, keserű és édes a szája…

– Hm – gondolta magában Kalkuttai –, ez az asszony mindenáron öregíteni akar, pedig még a tanácsosságig sem vittem fel a hivatalomban.

– Ugyanezért mondjon le, uram, a főtt marhahúsról, bár tudom, hogy az kedvence. Utóvégre nem áll az egész élet csupa ökörcímerekből, néha megunja az ember az ökörnek a legjobb részeit is, habár a régi asszonyok a húslevesben egy darabka sertéshúst is kifőztek. Ezért volt az, hogy némely régi férfinak a fennmaradott arcképeken disznóorra és ökörfeje van. Mit szól, uram, a vándormadarak rokonaihoz? A libákhoz, kacsákhoz?…

Zsanet kedveskedő szavait elvégezve, felemelkedett, hogy személyesen nézzen utána a konyhában a tálalásnak. Ez mindig nagy megtiszteltetésnek számított a hölgyek részéről, és a hölgyek fehér kötényben térhettek vissza az ebédlőbe. Amely kötényt aztán zavarodottan oldottak le a derekukról.

Kalkuttai egyedül maradt az asztalnál, ami jólesett neki, mert bohókás gondolatai voltak, amelyeket e komoly, ünnepélyes asszonnyal nem közölhetett.

Negyvenesztendős volt, mindig figyelemmel volt a tyúkszemeire, ezért tudott kakaslépteket venni, ha néha kivilágosodott egyhangú kedve. Voltaképpen azonban a komóció* volt a legfontosabb életében, amely tulajdonságát a nagyatyjától örökölte, a sajtféléknek szeretetével együtt. Ha hivatalos dolgai vidékre szólították: rendszerint előre elgondolta, hogy hol és mit fog ebédelni. Egész programokat dolgozott ki jó előre arra nézve, mennyi bort fog inni, hányadik pohárnál veszi be a szódabikarbonátot, hol van az a kép vagy képecske – esetleg csak egy újságból kivágott rajz, amely például Miksa császár agyonlövetését ábrázolja Mexikóban – vagy egy divatképmelléklet a hatvanas évekből, amelyet a vidéki fogadóban a deszkafalra ragasztanak: amely képet könnybe borult, pislákoló szemmel lehet nézegetni, amíg az emésztés tart. Tudta, hol adnak kedvezményt a kocsmárosok az átutazó állami hivatalnokoknak, és jegyzékbe vette a harisnyáit, zsebkendőit az olyan fogadókban, ahol a szobaleány arca okvetlenül ki volt föstve. Az adónál volt, sokat kellett üldögélnie, ezért szeretett hivatalos kiküldetésekben részt venni, mert kedvére sörözgethetett az állomásokon, nem kellett a gonosz hivatalfőnöktől vagy az irigy kollégáitól tartania, bizonyos mértékig úrnak érezte magát, csendesen kötekedett is az utazótársaival, különösen azokkal, akik rövidáruval kereskedtek, mert a kötekedési hajlandóságot ugyancsak a nagyapjától örökölte a sajtszeretettel együtt. De odáig sohase vitte, hogy a kocsmából kivetették volna, inkább méltatlankodva elment. Nem, senki se gondolhatott volna arra, amikor e mindennapi lényt látta, hogy titokban nőhódítási szenvedélyei vannak, amely tulajdonságát ugyancsak a nagyapjától örökölte, aki kilencvenkét éves korában, a halálos ágyán esküdött meg repedt sarkú gazdasszonyával.

Zsanet olyan hatalmas léptekkel tért vissza a szobába, mint egy udvarmester, aki egész menetet vezet, holott csak az a bizonyos szolgáló jött utána, aki nagy fatálcát hozott két kezén.

– Madár! Jómadár! – kiáltott fel Kalkuttai, pedig titokban bablevesre gondolt, amelyben gyenge oldalas és különösen jó kolbászféle úszkál, galuska is van a levesben, és akár kell, akár nem kell: az ember néhány csepp borecetet is kever közé. Ugyanakkor barna kocsmárosné is látható a háttérben, aki még nem szemelte ki, hogy melyik vendégével fog beszélgetni ebéd után.

Zsanet elfoglalta a helyét, és a szolgálótól átvette a tálakat, amelyeket nagy gonddal helyezett el az asztal közepén, hogy azok Kalkuttainak keze ügyében legyenek. Egy tojás alakú tálban libapecsenye volt bőséges zsírban. A combok csontjai felemelkedtek, mintha még mindig futamodni akarnának a zöld mezőben; a combok, bár fel voltak szeletelve, még mindig domborodtak, mint abban az időben, amikor a liba első repülését próbálgatja a tó felé. Zsanet beszélt, mint egy tanítónő:

– Nem mertem nagyon átsütni, mert félő, hogy összeesik a pecsenye. A nagy sütés csak bizonyos marhahúsoknak való. Ez a gyenge pecsenye inkább szopogatásra való. Külön-külön szájba kell venni minden csontocskát, amelyik alkalmatos rá, azt meg is lehet rágni, nem karcolja fel a beleket. Az én első férjem a főtt marhahús csontját is a szájába szokta venni, és körülrágta, mert rendszerint a csonton maradnak a legjobb falatok. Nincs kutya a háznál, nem kell spórolni. De hol jár a maga esze, Kalkuttai, hogy éppen a melle részét választja, holott van ott comb is? Még megérem, hogy már elfelejtett mártogatni is.

Nem, mártogatni nem felejtett el Kalkuttai, bár titkon egy Gavott nevű kasszirnőre gondolt, akit Körmenden látott egy kávéházban. Maga sem tudta, hogy miért jutott eszébe a kasszirnő, akire gyalogsági hadnagyok vigyáztak, és az állami kiküldöttet nem sok figyelemre méltatta. Valahogy úgy elnézett a feje felett a piac irányába, ahol éppen hagymát árultak, amelyre egy kaftános* zsidó alkudozott. Ugyan mit nézhetett ezen a zsidón Gavott, hogy még a hajtűjét is kivonta szórakozottságában kontyából, és új helyre tűzte vissza? Kalkuttai pontosan emlékezett, hogy a zsidó nagy bugyellárisból fizetett, megvetéssel emelgetvén ki a bankókat a rekeszekből, mint aki tisztában van a pénz hitvány értékével – korántsem nyálazta őket, mint a keresztények szokták, akik ennek következtében mindenféle szájbetegséget kapnak. Gavott… Álom maradt az adóhivatalnok életében.

Mindazonáltal Kalkuttai szorgalmasan mártogatott, miután a kenyér héját nagy hozzáértéssel levágta. Elsőbben a kenyér belével bíbelődött, mielőtt villájára tűzte volna azt, és a forró zsírban meghemperegtette. Arca meglehetős ünnepélyes kifejezést öltött, mint a kémikusoké, midőn valamely fontos vegyületet készítenek. Arcának komolysága csak akkor engedett, amikor a kenyérdarab az áztatástól már megbarnult, és késznek mutatkozott a villa ív alakú lendületére a szájba vándorolni, igaz, hogy kárba ment néhány csepp zsírocska, amelyet az asztalkendő fogott fel. Kalkuttai többször korholó pillantást vetett a nyakában függő szalvétára, elégedetlenül csóválgatta a fejét, mintha valakit korholna a pazarlásért.

Mielőtt a libahús komoly elfogyasztásához fogott volna, villájára tűzködött kenyérhéjakat, amelyeket a zsíros tálban különböző helyekre rakosgatott, mint a horgot szokás kivetni. Elhelyezvén a jövendőbeli örömöket, trombita alakú mandzsettáját hátrahúzta két kezén, és mutató- és hüvelykujjai közé fogta a kiszemelt húsdarabokat.

– Csak úgy háziasan, kisanyám! – mondá engesztelő hangon, mielőtt a fiatal liba mellének darabkájába beleharapott volna.

– Így szeretem én is – felelt az asztal másik oldaláról Zsanet, ugyancsak húst véve a kezébe, persze a legkisebb és legcsontosabb darabot, amely az asszonyt megilleti.

Igaz, hogy Kalkuttai csámcsogott, csettintett, fogat, szájszélet, bajuszt nyalogatott a zsíros hús fogyasztása közben, de Zsanet mégis beszélt, mintha belső nyugtalanságát akarná leplezni:

– Csak úgy viselkedjék, kérem, mintha otthon volna. Ha nem ülne elég kényelemben, változtasson a székén. Emelje fel az egyik lábát néha, mert a vérkeringésnek engedni kell, a gőzök, gázok, felpüffedések már sok embernek komoly bajt okoztak, amikor természetes ingereiktől visszatartották magukat. Szabadnak kell lenni a gyomorszájnak evés közben. Sajnos, mi, nők, a szoknyáink zsinórzatai miatt nem tehetünk eleget azoknak a követelményeknek, amelyek a jó emésztéshez szükségesek. De maguknál, férfiaknál ez másképpen van. Csak a nadrágszíjon kell egyet ereszteni, egy csatot kinyitni, egy gombot szabadra tenni, és a vérkeringés a szervezetben pompásan megindul.

Valóban élvezetes lett volna Zsanetet hallgatni, ha Kalkuttainak közben a cipője nem kezd fájni. Ugyanis tyúkszemei voltak, amelyek koronkint, még metélés után is égni kezdtek, és ilyenkor arcára bizonyos bánat telepedett. Zsanet, a mindentudó ezt nyomban észrevette.

– Csak tolja le a cipőjét nyugodtan az asztal alatt. Az én férjem is ezt szokta csinálni, mert komótos, cúgos cipőt viselt. Ebéd után mindig harisnyában kelt fel és ment a pamlagig. Úgy szép a férfi, ha természetes.

Kalkuttai restellte bevallani, hogy cipőjét estig nem oldhatja fel, mert reggel elszakadt a cipőzsinórja, amelyet nagy üggyel-bajjal tudott csak összefoldozni és használhatóvá tenni. Inkább szenvedett, amely szenvedésnek a sült krumpli adta meg az árát. Nem méltányolta eléggé. Zsanet panaszkodott:

– Én magamban azokat a férfiakat tartom legkedvesebbeknek, akik hazaérkezve, nyomban ingujjra vetkeznek, papucsot vesznek. Az ilyen férfitól nem kell tartani, hogy nyomban az első szóra, az első megjegyzésre veszi a kalapját, és megszökik a háztól valamely füstös kaszinóba vagy még bűzösebb kocsmába. Rendesen nekikészülődnek az otthoni tartózkodásnak, mert jól tudják, hogy az asszonynak is dukál valami. Itt van például ez a sült krumpli. Ebben a krumplikorban még nem mindenki merészeli őt megsütni. Azt mondják, hogy ez csak télire való, amikor amúgy is sokáig ég a konyhán a tűz a hosszú estéken. A másik vármegyéből hazajönne egy férj, ha megérezné, hogy felesége fiatal sült krumplival várja odahaza.

– Igen, igen – felelt Kalkuttai –, a sült krumpli kiváló családi étel, de mégiscsak leginkább a téli este szükséges hozzá, mint akár a rákhoz június vagy július, amikor délután az ember hűvös lábvizet vesz, és a lavór mellé odakészít egy szakajtó apró, tiszai rákot is, amelyből százat is meg lehet enni, amúgy unalomból.

Zsanet összeráncolta a homlokát, és még az sem elégítette ki, hogy Kalkuttai néhány krumplit megúsztatott a libapecsenye zaftjában.* Más sikert várt ő ettől a krumplitól. Darab időre elhallgatott, midőn is, hogy a barátságtalan csend megtöressék, Kalkuttai úr kezdett beszélni:

– Nini, ugorka talán – mondta, mintha csak akkor vette volna észre, pedig már régebben fixírozta* ezt a kedves csemegét.

Aztán újabb kenyérdarabokat készítvén elő a mártogatáshoz, elbeszélő hangon folytatta:

– Volt egy ismerősöm, természetesen férfi, aki legjobban értett minden saláta elkészítéséhez. Nem szakács volt, hanem kataszteri becslő.* Állami kiküldetéseimben elég gyakran találkoztam vele különböző fogadókban, így például Vácott is. Vác arról nevezetes, hogy fegyintézete van, azonkívül azt is kell tudni róla, hogy a váci nők Pestre járnak találkákra, míg a pesti nők Vácra mennek a gavallérjaik után. Van ott egy Kúria nevű, régi szálloda, amely teljesen megbízható hely. Hát a kataszteri becslő itt mindig salátát kevert. Volt neki egy útitáskája, amelyben a legkülönbözőbb mustárok, szószok üvegekben voltak elhelyezve, mert például vidéken nem mindenütt lehetett kapni valódi hollandi vagy angol mustárokat. Igaz, hogy vannak magyar mustárok is, különösen, amelyeket házilag készítenek, amelyek felveszik a versenyt bármely külföldi mustárral, de a kataszteri becslő ragaszkodott a maga receptjeihez. A fejessalátához négyféle mustárt használt.

– És az ugorkasalátához? – kérdezte most nem minden gúnyolódás nélkül Zsanet, mintha egy hazudozáson csípett gyermeket a tanítónői székből faggatna.

Kalkuttai elszántan folytatta, miután az ugorkasalátát a maga nagy tányérjában kavargatta a villájával, a tányér szélére menekedett borsokat, paprikákat, apró hagymákat visszakergette a maguk helyére.

– Az ugorkasalátához nem használt mustárt, de volt annyi esze, hogy olyankor, midőn a váci fogadóban találkozója volt valamely pesti hölggyel, harmincegy krajcárt megreszkírozott, és sürgönyt küldött, hogy a megfelelő ugorkasalátáról már előzőleg gondoskodjanak. Ilyenformán sohase került elébe keserűen vagy éretlenül az ugorkasaláta, mert egy éjszakán át magába szívhatta mindazokat a kegyszereket, fűszereket, ízeket, amelyek a jó ugorkasaláta előállításához szükségesek. A valódi borecetet olyan helyen lehet kapni, ahol a valódi szilvóriumot. Például ortodox zsinagógák körül.

Zsanet most mosolyogni kezdett, holott ez nemigen jól állott neki, mint komolyságra teremtett asszonynak. Mosolygott bizonyos csalódottsággal, kevéske fájdalommal, de elhatározottsággal is.

– Én ezt az ugorkasalátát csak ma reggel áztattam be, lehet, hogy ezért nem ízlik Kalkuttai úrnak – mondá mérsékelt hangon. – A kataszteri becslőtől mindenesetre sok jót lehet tanulni, mert nem lehet egészen ostoba ember az, aki a váci fogadóban is saját útitáskájában tartogatja a mustárokat. Mondja, Kalkuttai úr, nem volt maga soha kataszteri becslő?

Kalkuttaiban még mindig a bohókás kedv volt uralkodó elem, ezért meglehetősen tréfás hangon válaszolt:

– Szerettem volna, ha nem lépek állami szolgálatba.

…Az asszony ezután nem sokat beszélt, hanem leszedte az asztalt, egészségére kívánta az ebédet szerelmesének, jött-ment, eltűnt, megjelengetett mindaddig, amíg Kalkuttai kimeresztett szemmel nézegette a plafont, és ebéd utáni ábrándokat forgatott a fejében. Mi nagyon jól tudjuk, hogy milyenek lehettek Kalkuttai úr ebéd utáni gondolatai, tudta Zsanet is, ezért nem csodálható, hogy Zsanet a következőképpen bosszulta meg magát szerelmesén.

Kalkuttai darab idő múlva egy kis szobába vonult vissza, amelynek sem ablaka, sem több kijárata nem volt, ott Miksa császár agyonlövetését vagy más régi divatképeket nézegetett, amelyek a falra voltak ragasztva. Zsanet ekkor észrevétlenül rázárta a kis szoba ajtaját az álmodozó Kalkuttai úrra, a szolgálót elküldte otthonról, maga pedig elment a szomszédba egy barátnője látogatására, akit már régen nem látott.

 

(1926)

 




Hátra Kezdőlap Előre