Hányszor halljuk a bölcsesség s igazság némely törvényit felebarátink ajkain, s hányszor terjesztünk mi is szép hangon s meleg öntetszéssel némelyeket követésre méltóul elő, mint p. o. „Ismerd meg magad”, „Az egyesült munka erősb”, „Egy nap se línea nélkül”,* „Halljuk a más részt is”, „A rend mindennek lelke” s több effélét. S ugyan valljuk meg, mely ritkán hozzuk ezeket valóságra s életre tetteink által. Már csak vegyük az éppen említettek közül eleinte a bölcsességnek azon első mondását: „Ismerd meg magad”, s fejtsünk ki mindent, ami vele összeköttetésben áll, s úgy fogjuk tapasztalni, hogy mindennapi foglalatosságinkban annak hasznát venni közönségesen elmulasztjuk.
Az önismeret külön véve, minden egyéb körülállások ismerete nélkül, csak csorba hasznot hajtana; de a bölcsesség azt kívánja, hogy mindenki magát, azaz: testi s lelki tulajdonit; körülményit, úm. nemzetiségét, vagyonát, hazáját, hazafiait; összeköttetésit, azaz szüleit, rokonit, gyermekit; választottit, úm. szerelmét, barátját, ismerősit oly tökéletesen ismérje, amint azt agyvelői ereje csak engedi – a bölcsesség azt kívánja, hogy ezek kitanulása s kiismerése élete fő foglalatossága s fő tudománya legyen; és hogy végre minden külön helyzetiben, önmagát s összeköttetésit keresztüllátván s tökéletesen ismervén, ha úgy szabad mondanom, házi esze szerint cselekedjen.
A legmagányosabb ember is számos oldalú, úgyhogy még egy remete is különféle helyeztetésekben van; mert ő egyszerre a Mindenható teremtménye, király jobbágya, haza polgárja, atyja fia, testvére bátyja vagy öccse, embertársai felebarátja sat. S ha mindazokat teljesen nem ismeri, ti. önmaga oldalait – nem is fejlődhetik oly tökéletességre, vagy ami éppen egy, oly boldogságra, mint az valósággal tehetségében volna. Azért látunk mindenoldalú ismeretek híja miatt annyi különben jó atyát, ki egyébiránt nem jó hazafi; viszont sok jó hazafit, ki nem jó férj; számos jó házitársat, ki nem jó gyermek, nem jó rokon; sok jó gazdát, ki nem jó polgár; számos törvénytudót, ki minden egyébben tudatlan – s több efféle.
Aki pedig úgy akar cselekedni, hogy valaha azt meg ne bánja vagy tán meg ne sirassa is, annak mindazon pontot, melyen áll, mindazt, ami azon ponthoz ér s üt, tökéletesen ismerni elkerülhetlenül szükséges; mert a cselekvés oly szoros összeköttetésben áll magunk s körülállásink mibenlétével, hogy az csak ebbűl folyhat józanon.
Ki világosan érzi s tudja, hogy egészsége gyenge, bátorsága csekély, az katonává nem lesz; ki azt nem tudja – mert magát nem ismeri –, az tán azzá lesz, de hihetőleg a csatában nem jelen, hanem hátul az ispotályban fog lenni, avagy előrehaladáskor arriére-garde-hoz, hátravonuláskor pedig avant-garde-hoz fog kéredzeni, s így korán veszni vagy kikacagtatni, midőn más szférában tán hazafiai megbecsülését s megelégedett hosszú életet találhatott volna fel. – Ki jól tudja, hogy szemei gyengék, azok hasznát kímélve fogja venni, s így hihetőleg a nap sugárinak még vén korában is örülni; ki ellenben azt nem tudja, kábulásig merül tán könyvekbe, s végre többet tudhat ugyan, mint mások, de sokkal kevesebbet vagy tán semmit se lát. Aki nyilván tudja, hogy az elme három fő tehetségei: képzelet, emlékezet s ítélet tökéletes arányban nincsenek benne egyesülve, nem fog felemelkedésre vágyni, nem fogja munkássági körének tágulását kívánni, mert világosan látja maga előtt: hogy annál kárhozatosb elbízottság és vakság nincs, mint másoknak tanácsolni vagy másokat vezetni akarni ahhoz kívántató talentum nélkül; s hogy azok, kik ezen hiányokat nem érezvén, magokat kolomposokká s vezérekké tétetik, több kárt okoznak, mint hasznot, és sok fáradozásikért, ha mégoly tiszta szándékbúl folytak is, dicséret s hála helyett gúnyt s gyűlölséget aratnak – sőt némelykor áldás helyett felebarátikat könnyekbe borítják sat.
Már ezek szerint a vagyonos nem fogja pénzét elásni, mint viszont a vagyontalan nem fog tehetségin túl költeni. Aki tudja, hogy hazája a nemzetek lehető legmagasb felemelkedési polcához közel áll, arra fog törekedni, hogy azt azon, meddig csak lehet, fenntartani segélje; ki pedig látja, hogy hazája még serdülő korú, annak geográfiai helyeztetését, éghajlatát s lakosit fogja vizsgálni, hogy előmenetele rugóit kifejthesse. Már ha egy muszka tartaná hazáját bortermésre leghelyesebbnek, s annak másunnan behozatát kárhoztatná, nem cselekedne bölcsebben, mint ha a peloponesusi lakos hegyeit, völgyeit búzával, vagy a magyar sík mezeit olajfával vagy rizskásával ültetné el. Éppen úgy ellenkezne a természettel parasztgazda markában a kormány zablája, mint a kapa vagy cséplő uralkodóéban. Szinte oly nevetséges az egészséges fiatal ember patikások, orvosok kezében, mint a beteges öreg úr fiatal menyasszonyával négyszemközt. Így van egyéb körülmények meg- vagy nem ismerésével is. Mennél jobban átlátja azokat az ember, annál józanabbak tettei. S ha jól átgondoljuk a mondottakat, úgy látszik, az emberi nyomorúságok nagy része ezen bölcsesség törvényének nem használásábúl származik.
Ha körültekintünk, itt látunk nyavalában sínlődőt, mert erejét, ott kétségbeesettet, mert vagyonát vélte nagyobbnak. Emitt lézeng ügyefogyott, amott gyalázatba merült, mert ez hazáját, amaz hazafiait nem ismerte. Ott koldul az egykori gazdag kereskedő, mert az ország fekvését, szokásit nem látta tisztán.
Amott megvonul a valaha pompás birtokos, mert se vagyona, se adóssága, se hazája nem tűnt soha esze s szíve elibe. Amarra teng az elbukott árendás, mert földje vegyületét, ereje mennyiségét s a közel vásár szerencséjét nem ismerte. Emitt szomorkodik a néhanapján szabad s víg legény, most férj, mert a házasságbúl csak édest, de keserűt nem várt. Amott kínlódik az életen keresztül egy szerencsétlen házaspár, különvéve mindegyike nagy érdemű, de nem egymáshoz illő – nem ismerték egymást – sat.
Mindebbűl következtessük: hogy a józan kifejlésre, megbírálásra s cselekvésre az önismeretnek – a szó egész kiterjedésében – használása az életben mindenekelőtt szükséges.
Erőltetés nélkül s természetesen fog folyni ebből sok mindenféle hasznos, p. o.: a régi nem jó, mivel régi, hanem jó és rossz is lehet. Az új pedig nem rossz, mivel új, hanem jó és rossz is lehet. Ami magyar, mivel magyar, még nem helyes, hanem helyes és helytelen is lehet; s a külföldi nem megvetendő, mert külföldi, hanem megvetendő és elfogadható is lehet. A régi szokás sem nem jó azért, mert szokás, sem nem tiszteletreméltó, mert régi, hanem éppen oly hiábavaló s erkölcstelen, mint szent és bölcs is lehet sat. Ezek által pedig szoros tudományi rend szerint haladván elő, sok régi mondás, mely szankcionálva lenni látszott, elbomlik s örökre elnémul. Csak lássuk.
Minden jobbítás és előmenetel ellen sokan legkisebb önismeret nélkül így kelnek ki: „A nemzetiséget nem kell rontani, mi magyarok vagyunk, ne utánazzuk a franciát, angolt, németet.” „Csak ne tegyünk semmit nemzeti szellemünk és sajátságunk ellen.” Ily módon a régi jóval a régi rossz is örökkön-örökké megmaradna, az új jó pedig soha életre nem kaphatna, s ez kívánható, óhajtható-e?
Tagadhatatlan, hogy a szellem és sajátság minden nemzet legsarkalatosb intézetire nézve szent, s annak megsemmisítése a nemzetiség halálát elmúlhatlanul sietteti; de ha kislelkűleg makacson minden javítást kirekeszt, a legszebb, leghasznosb s legszükségesb előmenetelnek lesz gátja, hiábavalóságokon s szemfényvesztéseken alapul; s annál veszedelmesb, mennél erősebben ragaszkodik hozzá a sokaság. És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye? Vagy pedig már érett korban kezd tüstént lehelni s élni, mint Pygmalión márványa? Avagy csak lassan ered, halkkal nő, nevekedik s fejlődik ki?
Ha az első igaz, akkor éppen oly igazán lehetne azt is állítni, hogy Amerikának s Új-Hollandiának némely vad nemzetségi az ő nemzeti szellemek és sajátságok elromlása nélkül általjában semmiben sem mehetnek elő, hanem már arra vannak kárhoztatva, hogy tulajdon állati vadságokban örökkön-örökké maradjanak meg.
Egy magányos ember ugyan mikor végzi tanulásit, azaz öntökéletesítését? Akkor, mikor iskolábúl kilép, mikor pappá vagy ügyvéddé leszen, tán mikor megházasodik? Vagy harmincesztendős korában, vagy mikor? S így mely időpont az, midőn egy nemzet már oly magas lépcsőn áll, hogy legkisebb változtatás vagy újság a nemzeti lelket megrontaná; s mikor van az, midőn már annyira áll kifejtve, hogy a legkisebb előmenetel vagy javítás nemzeti zománcának kettétörése nélkül ne eszközöltethetnék? Már mi magyarok mikor voltunk oly igen érettek, hogy egy kissé még jobban megérnünk nem lehetett volna? Ugyan mikor? Szent László idejében, vagy midőn Mátyás híres könyvtára még álla, s Visegrád egész fényében? Vagy midőn az ország összesereglett rendei Mária Terézia királyok védelmére igaz magyar szabad ember s hív jobbágy érzésével kardot rántottak, s a sebes hírnél is elébb Berlinben termett hős Hadik sat.? Bármily édesen melegítse is ezek emlékezete lelkeinket, csak egy szebb jövendőnek maradnak szép előjelei s villám csillanatú jelenési, s állandóbb és szelídebb világosságot ígérnek. Haladjunk!
Csak ebbűl is látszik részrehajlás nélkül, mennyi nevetséges fejlik ki a dolognak egy kis rendes vizsgálata által.
Ha gazdaság jobb elrendelésérűl van szó, hány kél ki így: „Ez Belgiumban, Olaszországban jó lehet, de nálunk a nemzeti spiritus, a sajátság” sat. Ha pénzbeli hitelről van szó – hány szájában hallom azon bölcsen átgondoltnak látszó témát: „A cambium mercantile igen kívánatos volna, de az alkotmány, a régi famíliák fennmaradását illető gond s helyeztetésünk azt nálunk lehetetlenné teszik.” És így mások különféleképp.
Ha pedig a második igaz, hogy ti. a nemzetiség csak lassan és halkkal fejlik ki, nő és nevekedik, akkor úgy hiszem, mindenkinek, ki a nemzet tagja, minden időben s minden körülállásokban leg- és legfőbb kötelessége, hogy annak előmenetelét s javát, mennyire erejében áll, előmozdítni helyeztetéséhez képest törekedjen, s a bölcsesség azon két más rendszabásit, melyeket előadánk,* kövesse: az egyesült munka erősb; egy nap se linea nélkül, mert csak egyesülés s állhatatosság által győzhet a halandó mindenen. Ami pedig a miképpent és hogyant illeti, ami legfőbb kérdés, vegyük a bölcsesség azon két utolsó mondását, melyekrűl szólánk, segédül: halljuk a más részt is; a rend mindennek lelke, mert úgy fogjuk találni hidegvérű fontolgatás után, hogy többnyire a legszebb – s legjózanabbnak látszó plánum – s projectumnak s a legnagyobb fáradozások – s munkálkodásoknak azért nincs s nem is lehet várt és óhajtott sikere, mert önkényesen minden felvilágosító ellenzés nélkül s így természetesen csak féloldalúlag s hiányosan koholtattak, készíttettek, s végre nem azon rendben kezdődtek s folytatódtak, melyet a dolog természete kívánt volna.
Mily következési vannak az egyesületeknek, s azok mit állítottak már fel csillagunkon, külföldön láthatjuk, s ha még az sem elég, kézzel foghatjuk, s így azon nem kételkedhetünk. Azonban az egyesületek lelkéről, melyet más helyen már érinték, igen kis számúaknak van tiszta értelmek. Legtöbben azt gondolják, hogy az egyesület az, hol sokan fizetnek, s egy parancsol – pedig nem az a dolog veleje, hanem: hogy soknak nemcsak vagyonbeli, hanem lelki tulajdona is egy célelérés végett összesedjen. Britanniában például alig tehetni oly kicsapongó projectumot, hogy arra aláírást tüstént kapni mód ne volna; s azon utazó, ki mindennek csak héját, de belsejét semminek se szokta látni, vándorlásiban sokszor jóízűen elneveti magát a szigeti lakos originalitásán vagy tán éppen bohóságán.
Mi nézzük inkább a dolgot közelebbrűl, minekelőtte nevetnénk, s aztán ítéljünk; mert vajmi kelletlen érzés valakinek nagyobb felsőségét utóbb elismerni, kit előbb gondolatlanul gúnyoltunk. Ha azon plánumot adná valaki p. o., hogy Amerikát vízcsatorna által kettévágja, s így a Mexikói-tengeröblöt a Békés-tengerrel egyesíti, melynek sikere valóban elég bizonytalan volna, mégis tüstént találna elég aláírót, de – s itt vigyázzunk, mert ezen tengely körül forog a műv – előfizetőt egyetlenegyet sem. Kik aláírták magokat, egyedül öneszek s belátások által vezettetvén neveznek ki több személybűl álló választottságot, mely az ügyet minden részrűl megforgatja, nézi, vizsgálja, legnagyobb világosságra fejti – s nem nyakra-főre, hanem a tárgy fontossága szerint több esztendeig is, s végre józan véleményét beadja. Ha az ajánlás kivihető s hasznot ígér, elfogadják, s az aláírtak egy jutalmas intézetben, melynek kivitelbeli s pénzbeli dolgaiban a választottság fővigyázattal van, részesülnek; mindazok pedig, kik magokat alá nem írták, abbúl ki vannak rekesztve, mivel az actiák száma tán meg volt határozva. Ha pedig szemfényvesztésnek találják a dolgot, vagy nyilvános csalás s puszta száraz teória sülne ki abbúl, elszakíttatik az árkus, vége a dolognak, s mindenkinek pénze zsebiben.
Nálunk legelső lépés fizetés szokott lenni; aztán minden hozzájárulásunk, minden publicitás s minden számadás nélkül végre véletlen azt halljuk valakitől, hogy öntözgetésről, ráfizetésrűl van szó, vagy a dolog elbomlott, semmi se lett belőle. És mi ezek után csudálkozunk: az egyesületeknek mért van másutt s mért nincs nálunk sikere!
Sokan, tudom, azon szofizmával állnak ez ellen készen: „S mégis éppen Britanniában mért nem sül el annyi, mért van ott annyi megbukás, amiről nálunk szó sincs?” – Azon hadi vezér, ki számos ágyút elfog, némelykor el is veszthet nehányat! Többször esik lóval s lórúl, ki annak hátán sokszor jár, mint ki rá se ül. Sokban csalatkozik az, ki sokat próbál, s többször hibázik az, ki ébren van, mint aki alszik. Ki pénzét elássa, az meg nem bukik, s kincsét se veszti el, hacsak el nem lopják, de értékének semmi hasznát nem is veszi, s rá nézve arany és kő egy becsű. Azon állóhíd, melyet a Dunán senki nem próbál, el sem is bomolhat sat. De mit vesztegessem a szót; azt legalább nem tagadhatni, hogy az egyesületeknek az előadott móddal vitt szerkesztetése által a sorsra* épült számolások szerint mindenesetre nagyobb a siker hihetősége, s kisebb a sikeretlenség veszedelme.
Mindennapi munka s gyakorlás által mennyit vihet végbe az ember, s mily tökéletességre emelheti természeti tulajdonit, sőt még azokat is, melyekhez legkisebb ügyességgel se látszik bírni, s végre mennyit s mi nagyokat állíthat idő jártával elő, nyilván tapasztalhatjuk magunkon, ha ti. valamit tökéletesen tudunk, vagy világi létünknek valamely jelei vagy nyomai már vannak; de még inkább tapasztalhatjuk szinte minden megkülönböztetett embertársink életrajzában. Jusson csak eszünkbe Apellés, Démoszthenés, Epameinondas, Péter cár, tekintsük újabb időkben Brunelt, Canovát, Lawrence-t, Paganinit!
De az ember hibája az, hogy igen sokféle akar lenni, s így alig lehet igazán tökéletes egyféle, s kivált nálunk, hol a tudatlanságbúl kilábolás nem éppen oly régi, legszembetűnőbb quodlibetes embereinknek szerfeletti sokasága – igazi bölcseinknek pedig, kik az idővel egyenlő lépést tartani tudnak, azt meg se előzik, el se maradnak, szerfelett csekély száma.
Tagadni nem lehet, hogy csak azt művelhetjük tökéletes ügyességgel, amit mesterség- s nem időtöltésképpen űzünk. Ismerje meg tehát ki-ki, mi az ő mestersége s tisztje; ha valamiben felsőbbséget vágy elérni, fejtse ki azt tehetsége szerint, foglalatoskodjon azzal mindennap, s tegye azt s csak azt minden vizsgálati s tanulási fő tárgyává; minden egyebet mellesleg folytasson, az legyen dolga, egyebek nyugalmi, pihenési. Így mi, magyar birtokosok a törvény, ország védelme, gazdaság s kereskedés körül foglalatoskodjunk, mert ezeket ismerni tisztünk s kötelességünk, s nemcsak úgy, ahogyan azok hazánkban vannak s voltak, hanem amint külföldön is vitetnek, nehogy egyoldalúakká váljunk. Ezek legyenek fő foglalatosságink, minden egyéb szép és kellemes pedig mellékes időtöltés.
Én úgy hiszem, a festés festő, a hegedülés hangász dolga, s hogy ezek szájában, ha önművészetekhez nem tudnak, a kereskedési, politikai, országgyűlési tárgy oly kedvetlen hangú, mint nevetséges vagy inkább fájdalmas egy magyar mágnásban pszeudo-Raffaellót s ál-Kalkbrennert látni, ki se hazája nyelvét, se anyaföldje számos javait s némely hátramaradásit nem ismeri, annak előmenetelén se nem munkálódik, se nem örvend, s kinek mindenre nagyobb gondja, mint éppen természetes kötelességire. Ha mindazáltal egy személyben egyesülhet Zeuxis, Szilágyi, Zrínyi s Rossini, Newtonnak s Fittnek ráadásával, akkor egy szót se szólok, hanem inkább tapsolok annak, ki mindezen most említett halandók tulajdonit magában egyesülve érezvén, a tudományok s művészetek minden ágazatit és egyetemét egy frontban kezdi s gyakorolja.
A felvilágosító ellenzés hasznát senki nem tagadhatja. Hogy tudja meg az ember még legalacsonyabb helyzetben is az igazat, ha mindenki minden szavát igenli? S hát még magasabb lépcsőn mint tanulhatja ki a dolgok igaz állapotját, ha hiedelmiben soha tagadóra nem lel? S ugyan hogy cselekedhetne józanul a dolgok mibenlétének valódi ismerete nélkül?
A gazdaságban hány fiatal birtokos károsodott már az által, hogy próbáit tisztjei s emberei minden ellenzés nélkül helyben hagyák, s észrevételiket szolgaiképp elhallgaták?
Sok számos intézet mért szerkesztetett hiányosan, tökéletlenül s rosszul? Mert az alattvalók függésben lévén, szólásnál tanácsosbnak tartották a hallgatást.
Hány szép talentum nem juthatott magasb lépcsőre, mivel elhallgattatván gyengeségi, magát önhittségbűl csalhatatlannak képzé? S általjában mennyi egyoldalú s csak színenjáró s felületes fakadt már a világon az önakarat azon zavaros kútjábúl, mely az ellenző észrevételek híja miatt meg nem tisztult s igazságra soha ki nem fejlett?
Csak mindenoldalú vizsgálat által lelhetni fel az igazságot, s ez csak a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat. Hol a beszéd korlátos,* ott rab a nyelv s csak rabként szól.
Sokan az ellenzéstűl úgy félnek, mint a setétségtűl, az pedig éppen oly szükséges az igazság tökéletesb kifejlődésére, mint ez a nap sugárinak szembetűnőbb tételére. Semmi se lehet az egész világi egyetemben nyomás és ellennyomás nélkül. S csak oly tanácskozás szül bölcsességet s áraszt áldást az emberiségre, hol szabad, hidegvérű, tiszta át- s belátás vezérli a vizsgálatot s okoskodást.
Mai világban senki se hisz azért valamit, mert ez vagy amaz mondja, senki sem indíttatik legalább belsejében, mint tán ezelőtt az okoskodó, hanem az okoskodás által, s elmúlt Pythagorassal az „Ő mondta”, s mégis hány végzi, ha már minden más fegyveribűl kifogyott, ekképpen okoskodását: „meglássátok, ez ártalmas s veszedelmes leszen, evvel a célt nem érjük el; ne kételkedjetek, higgyetek nekem”, ami más szavakkal közelebbrűl tán ennyit jelent: „Ti a dolgot másképp látjátok, én is; egymást nem tudtuk meggyőzni, de a természet – s arrúl nem tehetek, hanem ajándékát háladatosan használom – agyvelőmet másképp alkotta, mint tiéteket; én látom a jövendőt világosan,* ti azt értelmetek s vizsgaerőtök gyengesége miatt nem láthatjátok, azért kötelességem titeket belátástok s kívánságtok ellen is szerencsére kénszerítni, vezetni, boldogítni; ti kötelességtek pedig hinni, szót fogadni, követni sat.”
Egy ismeretes francia író* azt mondja: az oppozíció olyan, mint az epe, kell a test épségéhez egy kevés, de csak igen sok ne, s az a kevés is ugyan egészséges legyen. Ne kárhoztassuk az ellenzést tehát általjában minden kivétel nélkül, hanem halljuk a más részt is, az ellenben ne fajuljon el rendetlen s makacs fejességre, s ne gondoljon azáltal mutatni karaktert, hogy mindég azt mondja, fekete, mert már egyszer – minden világ nélkül lévén – azt állító, habár most azt nyilván látja is, hogy fehér. Sokan pedig, kik tán számos esztendő leforgása alatt nem hallottak igaz férfiúi bátor s egyenes szót, ne tartsák azokat mindjárt faragatlan falusi vagy veszedelmes utazott embereknek, kik velek egy értelemben nincsenek, másképp látják a dolgot, mint ők, s azt szembe meg is merik mondani.
Azok végre, kik valami igen bölcset vélnek az által állítni: „ugyan mi haszna lehet az oppozíciónak, hiszen azt még Angliában is elnyomja a minisztérium” – arra méltóztassanak figyelmezni, hogy az oppozíció hasznot – hacsak a zűrzavart nem vélik ily okoskodók haszonnak – az által minden bizonnyal nem hajtana, ha a kormánynak legjózanabb s legcélarányosabb rendelésit feldöntené s megsemmisítené, s hogy inkább kárhozat lenne az országra nézve, mintsem valami kívánatos, s hogy a felvilágosító ellenzésnek soha nem is lehet semmi egyéb célja, mint minden tárgyat a maga józan egyenes útjára s tökéletes súlyegyenbeli járására vezérleni s a minisztériumot arra kénszerítni, hogy mindent előkeressen, kitaláljon s intézzen el, ami a közjót s közboldogságot legbizonyosabban s legrövidebben eszközli – ezt érti az angol s minden józan az oppozíción.
És ha egyszer az igazság előttünk nyíltan áll, a jó rend, mely mindennek lelke, akkor magátúl foly. A ház s gazdaság körül legyen a napi s időszaki rend a természethez s körülállásokhoz képest immár megállapítva – a legkisebb is jól s akadás nélkül forog. Szintúgy egyesületekben, társaságokban, országlásban.
Csakhogy a dolgot úgy kell venni, mint van, s nem mint lennie kellene. Tartassék meg a régi jó rend elszánt akarattal, ahol pedig látszik a társasági machina akadozása, ott állíttassék új rugó, friss tengely, ép fogú karika; a rozsda pedig sehol se szenvedtessék, de halkkal vakartassék le, hogy semmi se törjék; s így az előítéletek is csak csendes móddal reszeltessenek, mert azok hamar kiirtása némely öregben tán halált is okozhatna; de hogy azokat már anyatéjbe is keverni kelljen, az bizonyára hazugság.
Összehasonlítások által legjózanabb elmélkedni. S így az egészséges ítéletű hazafi nemzete elsőbbségin örül, s azokat mind jobban-jobban kifejti. Ott pedig kettőzteti fáradozásit s halad, hol hátramaradást sejdítne, s minekelőtte jobb s boldogabb hazát keresne, méginkább szereti s nagyobb szorgalommal ápolgatja édes anyaföldét, mint ügyefogyott agg szüleit vagy sebbe esett pajtásit se tudná segedelem nélkül hagyni, hanem még drágábbak lennének szívének! Tanul ő bölcsességet, de nem egyedül könyvekből, katedrákrúl; hallgatja inkább a természet szent szavát, mely minden ember erkölcséhez mágusi erővel szól, s felemelni iparkodik hazáját nagyobb méltóságra, nagyobb díszre.
S hát mi volna még a magyar fellobbanó lángnak a király és haza díszére lehetetlen? – kivált, ha sokszori szalmatüzére még azon régi cserből* is vinni akarnánk, mely nem csak vadoninkon, de melleinkben is elég találkozik!
Tőlünk függ minden, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink s hibáink nagylelkű elismerése s azoknak férfias orvoslása. Annyi jó s nemes* van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van.