A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene

A birtokrúl s vagyonrúl is,* mint minden egyébről, elágozik az értelem, s az tulajdonképp a szenvedelmek s érzések számtalan ellenkezési s árnyékozási miatt mindeddig nálunk, sőt másutt is sokak előtt homályban dereng. Az egyetértő legszámosb két felekezet az, melynek egy része az aranyat s pénzt véli, másika a földet s fekvő jószágot tartja birtoknak, vagyonnak; véleményem szerint pedig se kincs, se mező nem az, hanem azok haszonvehetősége. Mit bírt Robinson szigetén aranyában, s valjon mit ér kiterjedt határa, erdeje és sivatagja némely magyarnak?

A pénznek csak úgy van értéke s becse, ha azért az élet számos javait magunknak meg is szerezhetjük; mint nemkülönben a földnek csak úgy, ha az számunkra az élet számos javait megtermi. S így az a birtokos s vagyonos, ki magának s övéinek az élet számos javait mindenkor s mindenütt bizonyosan megszerezheti; s birtoka és vagyona nagysága vagy kicsinsége azon arányban áll, melyben ő az élet több vagy kevesebb javait magának megszerezni képes mindenkor s mindenütt. Szegény pedig az, ki csak ritkán s nem mindenütt s nem bizonyosan juthat az élet javaihoz, és szegénysége annál nagyobb, mennél bizonytalanabb a lehetőség élte szükségeit kipótlani.

Az ideális vagyon, mint p. o. oly tőkepénz, melyet se le nem tesznek, se kamatját nem fizetik, vagy oly erdő vagy mocsár, mely jövedelmet nem hoz, nem egyéb álomnál, s haszna se nagyobb, mert se kenyeret az éhesnek, se ruhát a meztelennek nem nyújt; s mennél bizonytalanabb a tőke vagy kamat fizetése vagy a jövedelem, annál inkább képzelethez s füsthöz hasonlítható a birtok, a vagyon. Ha száz esztendő alatt fizetik vissza pénzemet vagy annak kamatját, nekem semmim sincs s nem is lesz soha; ha húsz esztendő alatt, akkor tán lesz valamim, tán nem, mert ki tudja, még akkor élek-e? – s így folytatva. Mit ér fűszeres ebédje Párizsban s jó meleg mentéje Vilnában az éhséggel s hideggel küszködő gallusnak Berezinánál?* Mit értek a sárvízi és siói berkek, melyek most hasznos kaszálók, elholt eleinknek? – Semmit. – Sat.

A pénznek, földnek s minden egyébnek csak úgy van lehető legnagyobb haszna, ha egyiket s másikat minden pillantatban arra fordíthatom, amire tetszik. Mennél szaporábban juthatok pénzemhez vagy földemhez, s mennél rövidebb idő alatt cserélhetem az elsőt a másikért s viszont vagy egyiket s másikat egyéb életjavakért, annál többet ér nekem száz vagy millió forintom, tíz- vagy százezer hold földem, s viszont minden becse meg is szűnhet, mert az érték szorosan a pillantathoz van kötve. A szomjús embernek friss ital, fáradtnak ágy, fázónak tűz, tengeren küzdőnek part, félénknek bástya vagy domboldal annak idejében többet ér, mint a világ minden egyéb kincse. S azért látunk sokszor vagyonos embert kevés birtokkal s úgyszólván igen szegényt iszonyú vagyonnal, mert vajmi sok életjavakat termeszthet ki csekély vagyon helyes körülmények közt, s Krőzus kincse sem elegendő, még szükségkielégítésre is, ha azzal bátran s tetszésünk szerint nem élhetünk.

S íme, csak ez a kevés is elég annak kifejtésére, hogy pénzéhez s földéhez képest mért szegény a magyar tőkepénzes és földesúr. Az első nem teheti pénzét oly helyre – ha ládájába nem csukja –, honnan mindég tetszése szerint ki is vehetné, s attúl rendes kamat folyna is. A másik pedig kiterjedt zsíros dűlői mellett se kap jószágira sok kéregetés, industria s datur modus in rebus nélkül* bizonyosan s okvetetlenül egy forintot is. Meglehet, tán becsületes képére ezreket – de ez más.

Nem szegényebb-e tehát nálunk a becsületes tőkepénzes, mint természet szerint lennie kellene? Az országban minden van, ami hitelt adhatna: fekvő jószág, ház, marha, gabna, bor sat. De ő vagyonát nem állíthatja ezen alapokra, hanem fövényre vagy, hogy jobban mondjam, levegőre állítni kéntelen. Ha körülnéző s óvakodó, esztendeig is elhever ládájában tőkéje, s ezáltal nem gyarapodik, s végre oly érzéssel ereszti pénzét más kezébe, mint valaha Montgolfier veszedelmes hajóját levegőnek – bizonyosan nem tudván, látja-e azt még valaha, vagy legalább hírét hallja-e még egykor!

Végre minekutána minden észbeli erőltetés – s vizsgálattal melyekkel a circulus quadraturáját* ki lehetne találni – pénzét úgynevezett „bátorságos helyre” tette le, sokszor már egypár év után azt tapasztalja, hogy se pénze tőkéjét, se kamatját többé nem látja, de minden ember által dús kapitalistának tartatik, s igen szigorú s fösvény hírre kap, ha pénzét – mely tulajdonképp nem övé, s melyet soha nem is lát – nem költi, s abbúl se felebaráti segedelmére, se a közjó előmozdítása végett nem ád s nem áldozik. Ha minden bosszút s mérget s még ezek mellett a pörben elköltendő pénzt tekintjük s számba vesszük, nekem legalább tréfán kívül úgy látszik, hogy tízszer boldogabb az, kinek semmi tőkepénze nincs, mint az, ki ilyforma tőkepénzt, azaz csak annak emlékezetét bírja. Tantalosi kínnál én nagyobbat nem ismerek.

Ha pedig a pénzes ember nem szerfelett nagy skrupulista, nem könnyebben lesz-e helyeztetésünkben uzsorássá, mint másutt? Aki törvényes kamatnál* többet kíván, az előttem uzsorás, akárhogy hímezzük a dolgot. De nálunk sok ember jó szívvel adná pénzét 5- s 6-tal 100-túl,* ha tőkepénze feneken s nem levegőn, hypothekán s nem hypothesisen* állhatna, és sokkal szívesebben, mint 10- s 20-szal 100-túl bizonyosság s hitel nélkül; s ha ezen utolsót teszik is, sokan eleintén a törvénynek ebbeli hiányos létével csendesítik el lelkiisméreteket; mint sok katona ellenség előtt szükségből csak egyszer élvén máséval, végre megrögzött rablóvá lesz; úgy ama pénzes nehány megilletődés után rendes uzsorássá válik, ki többé pirulni nem tud. S erre a törvények hiányossága vezet, melyeknek az embert éppen ellenkező útra kellene idézni s kénszerítni!

De hát még a földesurak s földbirtokosak mi állapotban vannak, s azoknak természet ellen való szegénységekről mit mondjak? Ha egynek pénzre van szüksége, minden jószági mellett is ugyan kaphat-e törvényes kamatra elegendőt könnyen és tüstént? Hány van köztünk, ki nem kéntelen termését, gyapját sat. bizonyos időszakonként, sőt némelykor még idő előtt s árán alul is eladni? S hánynak, ki már a praecipitium fenekén nyugszik, legömbörödése első kezdete s oka nem egyéb volt, mint egypár ezerre való szüksége, melyért akkori birtoka ezernyi hitelt adhatott volna, de melyet rendes és világos hitel híja miatt csak felette nagy uzsorával kaphatott? Hány birtokost ismerek magam, ki mindég pénzben szűkölködik, s kinek kincse maga előtt mindég el van zárva?

Vegyünk egy példát elő: ha valakinek százezer forint bizonyos jövedelme van s egymillió adóssága, az hatvanezer forint kamatot fog fizetni, s így neki esztendei kiadásira negyvenezer forint marad, s éppen annyi birtokkal bír, mint az, kinek adóssága nincs, s tiszta esztendei jövedelme csak negyvenezer forint. Ez axióma, s ennek az életben is úgy kellene lenni, s hol hitel van, a dolog mindenütt úgy is áll; de nálunk az elsőnek semmije sincs vagy nemsokára semmije se lesz, midőn a másiknak negyvenezer forint jövedelme van.

Ez furcsa s csudálatos jelenés, különös tünemény, ugye? Kivált azokra nézve igen mulatságos és hasznos, kik telhetetlen apjoktúl az adósságokat s jövedelmeket ily arányban vették át úgynevezett „örökös jószágikon”,* s kik mint jobb s nemesb időszak fiai, alig képesek minden buzgóságokkal s felemeltebb érzéseik mellett is hazánk javára célzó fáradozásik által némineműképpen kidörzsölni azon mocskokat s elfelejtetni azon szennyt hazafiaikkal, mely szüleik élete után hátramaradt, s mely minden becsületes emberben, ha gyűlöletet nem is, legalább szánakozást gerjeszt. A hitel híja felijeszti hitelezőit, s kérje fel csak tőle egy rész tőkéjét, kész a megbuktatás. Az adósságok mennyiségét senki bizonyosan nem tudhatja, a jószágok becse elirányozva nincs – ami szerfelett változó jövedelmeinkkel lehetetlen is. – Így a pánik sokszor ok nélkül is annyira elfoglal minden hitelezőt, hogy a zűrzavarban végre mind az adós, mind hitelező károsodik, s csak azok gyarapodnak, kik a zavarosban tudnak halászni, s a pörök ágazatit s archívumok kulcsait oly szorosan tartják markaik közt, hogy az ily állapotban lévő földesúr minden jó, szelíd s szép tulajdoni mellett egyéb minden, csak nem úr, s mindenesetre sem nem földesúr, sem nem birtokos, sem nem vagyonos, s őtet az, ami övé, közelebbrűl nem illeti, mint sok titkos tanácsost a titok.

Ha idő volna egy jószágot visszaváltani vagy egy famíliabelit megtartani, bár adósság jószáginkat nem terheli is, pénzt hihető nem kapunk, vagy bőrünket nyúzzák. Minden más országban repülve hoznák a pénzt, s nem mivel a pénzkeresők tán grófok, bárók, nemesek, vagy mivel jó s híres emberek, hanem mivel hypothekát tudnak adni. Nem is ér hitelre annyit a szép kép s az úgynevezett emberséges pofa, mint ház, föld, erdő, juh sat. Nálunk a hitel, mintha legveszedelmesb tengeren kereskednénk, nem valódiságon áll, hanem az adós vagy emberei ügyességén, vagy csalfaságán, a hitelezőkkel ti. elhitetni azt, hogy az adósság csekély, az érték nagy, s minden jó rendben van. Aki jó színjátszó, egy darabig rá is szedi a publikumot, míg elvégre magas állásárúl a dráma utolsó szcénájában nevetségesen maga bukik le, mint Don Juan víg vacsorája után a gőzölgő mélységbe!

Ha jó alkalom fordulna elő jószágot szerezni, vagy az ősieket nagy s bizonyos nyereségre instruálni lehetne, valjon tehetjük- s eszközölhetjük-e, kapunk-e arra oly könnyen s bátorsággal, mint azt birtokunk s vagyonunk szerint találni kellene, elégséges pénzt? S nem attúl kell-e mindég tartanunk, hogy legkisebb gyanú, nehogy többet költünk, mint van, hitelezőinket annyira felijessze, hogy azok tőkepénzeiket ismét felmondják, s minket tán legnagyobb zavarba hoznak?

És ez földesuraink s földbirtokosink állapotjának vázrajza, s ebből látszik, hogy inkább mende-monda teszi hitelünk létét vagy nemlétét, mint fekvő jószág, ház, marha, gabna, bor sat. Azonban ne aggódjunk ezen, tűrjük, sőt örüljünk rajta, mert ez is praerogativáink egyik szép következése, melynek a zsidó annyira örül s nevet, midőn mi felemelkedett büszke érzéssel függetlenségünkről álmodozunk, de magunkat egyszersmind általa megköttetni engedjük – hogy azt valóban inkább az ő praerogativájának mondhatnók!

Ezen következések pedig, melyekről szólék, nem valamely rossz vagy ellenséges hozzájárulás által eszközöltetnek, mint sok szomorújátékban, hol több szép lelkű egy gazember által boríttatik gyászba, hanem kirekesztőleg a hibás princípiumbúl folynak, s a hiányos törvények származéki, melyeket azért festék legnagyobb egyszerűségekben, hogy az olvasó annál tisztábban lássa: a rossz elrendelés mily veszedelembe s nyomorúságba hozhatja az embert önhibája nélkül, mint a sors vaskeze a vétek súlyában az erényre született Őrindurt bűnbe keveri, és szánakozásunkat azért gerjeszti annyira, mivel nemes lelke nem bírhatja a vétek szennyét. Így gerjeszti bennünk a szánakozást, de a haragot is méltán, hogy ily bilincseket szenvedünk magunkon, midőn azokbúl kifejleni csak tőlünk függene.

Nem mondom, hogy kivétel nincs, s hogy minden família körülállása ezen rajzhoz hasonlít, mert köztünk is él még a hitel, becsület s az adott szó szentsége; de az egészre nézve mit gyengíthet néhány példa? „Terracina s Nápoly közt nincs veszedelem, mert csak minden tizediket rabolják ki; a pestis nem valami rossz, mert Törökországban is találkozik vén ember; nálunk jól megyen a kereskedés, mert drágán eladhatni veszprémi vásáron a búzát; gazdaságunk igen is virágzik, mert Marien-Auban irrigatio is practikáltatik immár*”, s számtalan efféle hiábavalóságokat el lehetne éppen oly igazsággal mondani.

De mily kép lenne még az, s mily fekete s vérszín kellene hozzá, ha némelyek pénzmachinációit rendre kifesteném itt – kik, mint a kísértet az ártatlan halandót, esztendőkig követik, hogy egy gyenge pillantatban bűnbe keverjék, kik, mondom, hidegvérrel koholt plánum szerint egész nemzetségeket kirabolnak s véreket vámpír gyanánt isszák. S ezt a törvény nem hátráltathatja!

Ezen émelygető sárt azonban feldúlni nem akarom. Munkám célja nem felebarátom megítélése, mert az csak Istené; nem bűneinek napfényre hozása, mert ez kormányé; szándékom csak pénzbeli hibás elrendeltetésünk következésit olvasóm szeme elibe állítni s őtet arra figyelmessé tenni, hogy a veszedelemtűl magát ily abderita körülállások közt miképp óhassa.

Rossz ember mindenütt van, s arra vigyázzon, azt sújtsa a törvény. Keresztény jótévőséginkben higgyünk minden emberrűl jót; pénz, kereskedés, alkotmány dolgában mindenkiről pedig a legrosszabbat – úgy fogunk ezen s a másvilágon boldogulni. Hagyjuk azokat érzékenyen szentenciázni, kik mindég kölcsönös bizodalomrúl álmadoznak, mintha csak szentek közt laknánk. Ha úgy volna, mint ők hiszik, se kontraktus, se testámentum, se obligáció nem kellene, sőt még a Corpus Jurist is elégethetnők, mert az egymáshoz vonzó szép bizodalom mindezeket szükségtelenekké tenné. De ily ábrándozók, kik Eldorádóban vélik magokat, vagy minden vagyonikat elvesztették már nagy bizodalmok miatt s alamizsnára szorultak, vagy – amit még inkább hiszek – másokat csalni akarnak, amit olyanokon könnyebben vihetnek végbe, kik bíznak, mint akik nem bíznak, mert azok magok adják oda, amiek van, ezek pedig elzárják.

Vigyázva vigyük tehát főképpen pénzbeli dolgainkat, vagy hogy világosabban mondjam, senkiben ne bízzunk vaktán. Míg pedig hitel nélkül szegénykedésre vagyunk ítélve, vegyük addig sok számos hazánkfiait például, kik ámbár tudják, hogy majd-majd lerohanó lavinákon járnak, onnan mégse távozhatnak, mintha természetfeletti erő tartóztatná őket az iszonyú fúvaton, s mind mélyebbre omlanak le ellenállhatlanul az örvénybe. Mint Goethe halászát a bájoló nimfa mágusi erővel vonja le tiszta kristályába, úgy húzza őket is valami lefelé a szegénység és szégyen zavarába – s kár, hogy felébredtekkor nem liliomszínű hölgyet, hanem szamaritánust tartanak karjaikban – vagy inkább az őket.

S így szükséges a dologhoz vagy legalább annak filozófiájához valamennyire értenünk, ezt pedig másképp nem eszközölhetjük, mint nevelés, tanulás, idomlás – elkészítés – által.

Mennyit írtak már az elsőrűl,* jó Isten, s mely sok jót, derekast! De hány ember olvasta, mely kevés emésztette meg, s ugyan kik hozták életbe? Ezzel is csak úgy vagyunk, mint fenn a bölcsesség előadott állításival; ki-ki elmondogatja, s kevés vagy senki se követi. A nevelésrűl mindenki szól s okoskodik, hasznát, sőt szükségét átlátja, de magára s másokra nézve mi hasznot von belőle? Hány tud élni magához s körülállásihoz képest? Nézzünk körül; magyar birtokosink, kivált a dúsabbak közt, hány a jó gazda, törvényértő, szónok, hazaismerő, honvédő? S nem mindezt kellene-e mesterségünk szerint tudnunk, midőn tán sok más egyébhez inkább értünk, s azokban pedig csak mellesleg s félszegen vagy éppen nem vagyunk jártasok.

Errűl azonban nem mindenki tehet, mert némelyeket szinte már gyermekkorunkban kell tanulnunk, s ha nem tudjuk, szüleink hibája. Mindég csak azon kötelességekrűl szólunk, melyekkel szüleinkhez köttetünk, azokrúl soha vagy ritkán, melyekkel gyermekink iránt tartozunk, holott ezek még szentebbek. Hála az egeknek, hogy szüleim, kiknek áldom hamvait, ezt éppen úgy hitték, s azért ily szó illik is ajkaimra! Ha kötelességünk háládatosaknak lenni lételünkért – mely előttünk tán nem is kívánatos – s azért, mivel éhen nem hagytak halni, vagy mivel mint egy agárkölyket, messze a háztúl kosztba [nem] adtak, ahogy XIV. Lajos híres idejében volt szokás, nem százszor nagyobb kötelességünk-e oly lényrűl gondoskodnunk, melyet mi idéztünk életbe, s melynek szerencséje s nyomorúsága nagyrészint kezünkben van?

A nevelés s kivált az első bényomások bámulandó következésűek; úgyhogy annak híja s ezeknek ereje miatt sokan se lelki, se testi javaikkal bölcsen élni nem tudnak, gyakorta legszorosb szükségikhez tartozó isméretekben szűkölködnek, s azáltal természetesen oly kábultságba s végre oly nyomorúságra jutnak, mint azon mesteremberek, kik mesterségeket nem értik.

Ki dob el kenyeret egyhamar közülünk készakarva, s ha a zsemlye bélét vagy kenyér héját elvetjük is, nem rendül-e meg bennünk valamely érzés, mint ha nem jól cselekednénk, s inkább titkon dobjuk félre, vagy zsebünkbe dugjuk, mintsem más előtt hajítanók el; és mért? Mert dajkánk mondá egykor: „kenyeret vesztegetni nagy bűn” sat. Való is magában a dolog, hogy Isten áldását elhajítni nem kell, mert azzal a szegény elélhet sat. De az különös, hogy tán éppen az, ki egy darab kenyér elvetésén szinte megdöbben, százezreket, melyekért mégannyi kenyeret lehetne vásárlani, legkisebb megilletődés nélkül szór ki. S mért? Mert későbbi dajkái, szülei s nevelői vagy nem voltak, vagy nem mondták néki: „pénzt, vagyont kivetni bűn”, vagy ha mondták is, nem oly jó móddal s aggódó nyájassággal mondták, mint azt első dajkája éneke zengé fülébe.

Az éjféli óra zendülése – mintha felébresztené a múlt lelkét – mellünket összevonja, s belső illetődéssel sejdítjük nyitva állni a régi idő érckapuit – s borzadva véljük érezni szorosb összeköttetését az élőknek a holtakkal. Hány bajnok, ki a harcmezőn félni, rettegni nem tud, ki bátor szemmel nézi a halált, gyengül el könnyen az éjféli csend magányában a temető halvány emléki közt? S mért? Mert gyermekkorában száz meg száz mese nyomta lágy velejébe eltörülhetlen nyomdokát: hogy az éjféli óra által függ a jelen a múlttal, az emberi nem lelkekkel össze! Mi fekete színhez kapcsoljuk a gyász ideáját, a kínaiak fehérhez; mert kedvesinket mi fekete öltözetben sirattuk s láttunk sírni másokat, ők fehérben. S nincs oly okoskodás, oly önmeggyőzés, oly erő, mely kisdedkorunk első behatásit kiirthatná.

Hány észrevételre ád mindez alkalmat? S kivált oly szülékben, kik magokat nem úgy sokszorozzák, mint az állatok – hanem az ember méltóságát is fenn akarják tartani.

Életbe léptünkkor mindent elkövetnek elgyengülésünkre. A tiszta levegőt tőlünk elzárják, mintha méreg volna; tej helyett levesekkel fullasztanak, s a természet útjátúl, mely közel van hozzánk, egészen eltávoznak, mert azt igen is távul keresik; később ideinkben pedig szinte mindenre tanítnak, csak életbölcsességre nem. Vagy kirekesztőleg lelki tulajdoninkat, vagy egyoldalúlag csak testi tehetséginket élesztik s gyakorolják, mintha egyedül lélek vagy csupa test volna személyünk. Isméretinket s ügyességinket is nem annyira idomítják valódi haszonvételre, hanem csak hogy meglegyenek, mint ama filigrán remek, melyet csak nézni lehet – mert haszonvétel által kettétörnék.

Sem azon könyvtudós, ki testével tehetetlen, sem azon gimnaszta, ki lelkének hasznát nem tudja venni, nem tökéletes ember. Mind testi, mind lelki tehetségeknek teljes idomzatban kell kifejtve lenniek, hogy az ember a lehető legnagyobb tökéletességre emelkedhessen. A lélek úgy megkívánja az eledelt, mint a szív s a test – s az is elbágyad, elhervad anélkül.

Úgynevezett világba léptünkkor – mintha azelőtt abbúl kirekesztve lettünk volna, s azért abba nemritkán úgy is lépünk belé, mintha Holdbúl jönnénk – annyi bal szokásra találunk, s annyi bévett életrendszabásra, melyeknek alapfok nincs, de melyeket igaznak tartanak, s tán mi is tartunk – mert mindenkinek száján forognak –, hogy természetesen vagy mi is a többiekkel egy sorban járni vagyunk kéntelenek, vagy víz ellen úszóknak tartatunk.

„Az én fiaim társaságokba, teátrumokba sat. nem fognak menni, minekelőtte iskoláikat nem végezték el” – így okoskodnak gravitással* sokan. És a köznép, mivel ezt már sok okos embernek tartatott úri személy mondá, még ugyan egészséges belátás- s elrendelésnek tartja; midőn csak egy kis részrehajlatlan fontolgatás után is éppen oly nevetségre méltó s természettel összeütköző nevelésmódnak leljük, mintha az anyaveréb fiával csak esztendős korában próbálgattatná a repülést s a róka megnőtt korú kölkével a ravaszkodást sat. Nem, nem, az embernek esni kell és sokszor esni, míg maga lábán tud állni; essék tehát inkább akkor, míg teste gyenge, de hajlékony, csontjai véknyak, de engedők. Minden törés vagy seb, akár testi, akár lelki nem oly veszedelmes akkor, mint meglett korunkban.

Tapasztalást pénzért venni vagy hagyományképpen kapni nem lehet – fizetni kell azért mindég és mindegyiknek; a különbség csak az, hogy egyik minden testi szerencséjét s lelki egész nyugalmát veszti a tapasztalási alkuban, másik pedig a veszedelmes vásárbúl még birtokának jobb részét megmenti. S nem ez-e a nevelés célja? Minden törekedésünk nem a szerencsének-e, vagy ha azt az egek megtagadják, legalább a megelégedésnek elérése? S idomulásunk az élethez valjon eszközli vagy elősegíti-e ennek elérését?

A köznép a szerencsét kincs és hatalom cirkalmával méri. Sokszor halljuk állítni egy olyanrúl, ki magas születésű gazdag ifjú: „Ej, be boldog!”, noha az, kiről mondják, tán sokszor közel a kétségbeeséshez halálos keserűséggel éli napjait. Van az emberben valami, melyben minden a világon mint egy tükörben mutatkozik. Ha tiszta ezen tükör s mindent rózsaszínnel fest, akkor megelégedett az ember; ha homályos s abban minden setéten tűnik elő, akkor boldogtalan. S azért látunk sok szerencsétlent, kit szerencsésnek lehetne gondolni; s viszont sok megelégedtet alacsony helyezetben, kinek alig van élelme.

Ezen valami pedig általjában véve nem egyéb, hanem elromlottság vagy el nem romlottság. És ugyan ezt mi eszközölheti vagy hátrálhatja jobban, mint az első benyomások, anyatéjjel szítt s gyermeki korunk előfogalmai, ami nem egyéb, mint a célirányos vagy elhibázott nevelés, mely jövendő életünk s sorsunk víg vagy szomorú létét határozza el!

Ha végre már szárnyinkon repülünk, hány balvélekedéssel kell küszködnünk – s mennyire lep el akaratunk ellen minden felvigyázásunk mellett is a rozsda, a penész, mint a levegő, melyet be kell szívnunk, legyen az egészséges, legyen bár hideglelős.

Ami testi tehetséginket illeti, hány képzi magát nagyobb tekintetű embernek, mivel nem jó gyalogló, lovon nem jár, úszni, viaskodni, evezni, sikánkozni s több effélét nem tud, s azt véli, hogy az csak ifjúsághoz s alacsonyabb rendűekhez illik. Pedig bizonyosan testére és így egész személyére nézve tökéletesb ember az, ki több gimnasztikai ügyességgel bír. – Ami ellenben lelki tulajdonink kifejtését illeti, némely azt általjában csak hazai tudományokra, némely pedig egyedül külföldiekre s nemkülönben úgynevezett szépművészi vagy speculativa nyomozásokra terjeszti. Ha nem tudunk franciául, szép társaságban kikacagnak, ha nem tudunk magyarul, szánakozást gerjesztünk hazánkfiaiban. Ha sokat nyargalunk, gyaloglunk, úszunk sat., némelyek előtt komoly férfiúi tekintetünk szinte veszélyben forog, mert ezek gyakorlása mély ítéletek szerint minden lelki tulajdont kirekeszt; ha pedig mindég csak olvasunk, ülünk, jóllehet egy kevessé sétálgatunk, végre akaratunk ellen is úgy meghízunk s mindenesetre annyira elgyengülünk s -asszonyosodunk, hogy insurrectióhoz többé nem állhatunk, ha ott nemcsak vitézi öltözetet s titulust akarunk halászni, hanem ugyancsak derekasan katonáskodni is.

Egyik ma azért kárhoztat, mert harisnyát viselünk, s inasunk német ruhában jár, vagy hogy lovunk farka rövid. Másik vadságunk- s betyárságunkért üldöz, s nevetségesnek látja, hogy még utcán s lóháton is pipázunk. Egy harmadik mindent megbocsátna, csak szakállunk ne volna oly hosszú; de felejti, hogy csak két életforgás előtt eldődinknek, kikre annyira szeretünk provocálgatni, igen hosszú szakállok volt, s akkor megint bizonyosan ők hitték, hogy elbomlik a világ, ha azon szép férfiúi fekete vagy pátriárkai hó szakállhoz beretva közelít! Mintha polgári erénynek szakáll volna fészke, úgy mint Sámson óriási ereje – az Írás szerint – hajában volt. Egy más megint késő ebédlést gyűlöl mint halálos bűnt, s azt, ki későn s tán munka után eszik, magánál, ki korán s tán munka előtt nyeli sültjeit, sokkal csekélyebb embernek tartja. S számtalan több efféle, melynek előadására hónapok kellenének!

S ily helyezetben addig vergődünk a „mit tegyek, s mit fognak mondani” közt, míg mindenkinek szolgájává s előítéletek rabjaivá leszünk, vagy keblünket bezárva, az élet piacát odahagyván, igazi egoistákká válunk.

S nem ezen két osztály teszi-e az emberi társaság nagy részét, melynek egyike rablánc által lebilincseltetve minden magasb és nemesb repülésre erőtlen; másika pedig elkeseredve se felebarátinak, se hazájának nem él, hanem csak önmagának, s elszakadását a világtúl mint embergyűlölő kezdi s közönségesen mint szibarita végzi, ki se lelkét, se szívét többé semmivel sem táplálja. Spedig magyar boldogan vagy csak megelégedten is miként élhet ily erkölcsi eledel nélkül, ezt kérdem részrehajlás nélkül. A magyar, kinek nagyobb része lélek?

De hol a hiba? Hogy a nevelés tárgyiban ti. testünk kifejlődése, státusunkhoz szükséges tanulásink s társaságban múlhatlanul tudni valóink közt nincs összehangzás, súlyegyen; s hogy közönségesen sokban igen is haladtunk, s így másban egészen hátramaradtunk, mely elég oka tökéletlenségünknek.

A gimnasztikát igen későn kezdjük, s azért minden ágozatiban, mint kellene, azt jóformán soha meg sem is tanuljuk. Bajos is harmincesztendős embernek ügyetlenül a vizet verni s abbúl untig inni, vagy a jégen nem sokkal igézőbb alakban jelenni meg, mint valamely lóforma állat, melyet néha juhnyáj közt is látunk, midőn mellettünk ügyes mozdulatokkal a legkisebb gyerekek is a vízben vagy jégen egymást versengve űzik. S azért, ha szüleink irántunk kötelességiket e részben elmulaszták, tán többé nem is kezdünk ezen gyakorlásokhoz, ami által, akárhogy tagadjuk is, valamely csorba marad rajtunk.

Mesterségbeli tanulásinkat se folytatjuk oly állhatatossággal, mint azt tenni kellene s bizonyosan tennők is, ha magunkat őszintén kérdeznők, s így elhatározottan tudnók, mihez kell fognunk. Mi igen sok oldalra daraboljuk természeti talentuminkat, s azért közönségesen tudunk ex omnibus aliquid, ex toto nihil* - s így se oly jó s ügyes katonák, se oly törvénytudók és szónokok, se oly jó gazdák nem lehetünk – mint azok, kik minden idejeket s törekedésiket ezek közül csak egyre különösen fordítják.

Amit végre az életben s társaságban tudni kellene, igenis messze keressük, s köztünk sokan azt gondolják, hogy öntartásunk mennél feszesb, csafartabb, piperésb s különösebb, annál kellemesb s tetszetősb, holott az egyenes, természetes s férfiúi egyszerűség, kivált magyarban, minden bizonnyal kirekesztőleg legnemesebb; s kedveltetőbb mód élni világát. Viseletünk- s külsőnkre nézve kívántatót vagy keveset, vagy tán igen is sokat tanulunk, s azáltal becsünk egy részét megint elvesztjük. A külső pedig sokkal fontosb, mint gondolnók; mit ér a legszebb pentelikéi márvány, ha kifaragva nincs? De lehet belőle belvederi Apollo, s csak annyi és nem több; mert minden még tökéletesbre való törekedés – megsemmisítné a remeket. Ilyformán mily nevetséges lehet földink is, ha valami igen különöst s igen tökéletest akar mutatni, vagy abban keresi eredetiségét s magát zseninek véli, ha se nem nyíri, se nem fésüli haját, kezeit pedig, mint Newton, sohase mossa!

S így nevelés, tanulás, idomulás kell.* De mint eszközöljük ezeket? Számos mestert miképp fizethetünk, jó nevelőket mi módon tarthatunk, minden szorgalmat mely úton fordíthatunk gyermekink kimívelésére, hazánkat s a külföldet hogy ismertethetjük meg velek? Hiszen mindez szörnyű sokba telik. Pénz kell tehát! De ezt megint ugyan ki adja? Kell tehát előmenetel a gazdaságban, kell kereskedés! De ezekről csak álmodni se lehet bizonyosság s hitel nélkül.

Honunk felemelkedésének mélyebb köve tehát a hitel a nevelésnél, ugye? S azért mely hiábavaló beszéd, melyet sokszor köz tapssal kénteleníttetünk hallani: „maradjunk szabadok, habár szegények leszünk is” – mert akárki mit ábrándoz, csak a vagyonos nemzet szabad, s egyes személyekről Franklin azt mondja: „könnyebben összerogy az üres, mint a teli zsák”. Az, ki jobban bírja magát, rendszerint függetlenebb, mint az, ki néha más segedelmére kénszerül; többet tudhat, mert élelmére nincs annyi gond, több ideje marad öntapasztalására, gyermekeit jobban nevelheti sat. S ha lépve megyünk előre, úgy látszik, hogy a mező virágzása, kereskedés sikere s lakosok fényes bőre a szabadsággal mindég karöltve jár; a szegénységből ellenben elaljasodás, abbúl pedig végre szolgaság leend vagy pásztori s rablói életmód, mely farkashoz illő inkább, mint emberhez, ki szebb s hatalmasb lelkek rokona.

Mindenkinek ön mesterségét kell tanulni; azonban tanulni kétféleképp lehet: rendetlenül s rendesen, és száz tanuló közt, ki rendetlenül vagy, ha szabad mondanom, szokás szerint tanul, tízben a tanulás több hasznot fog tenni, mint ha éppen nem tanult volna, kilencvenben pedig több kárt.

Az elmének fő tehetségi – praktikai tekintetben véve – a képzelet, emlékezet s ítélet. Ezen három tehetség egyenlő vagy inkább egymáshoz illő arányozata alkotja a tökéletes egészséges agyvelőt, s ha egyike ezen tehetségeknek nagyobb hatalmat vagy kiterjedést nyer, az szinte mindég a két más tehetség kisebbülésével s csorbulásával szokott esni.

Ki rendetlenül s minden szisztéma nélkül tanul, az emlékezőtehetségét terjeszti s képzeletét; mert bizonyos, hogy két idea egy harmadikat szül. S némelyek társaságában ideáink csudálatosan szaporodnak, másokéban szinte elmaradnak, s egyikkel több észt lelünk magunkban, mint másikkal. Ha valakinek egy saját új gondolatja sincs, majd támad két oly gondolatbúl mely másé s melyet hallott vagy olvasott, s az észrevehetőleg tán legkisebb hasonlatban sem fog lenni a nemző gondolatokkal; úgy mint az állati vagy emberi származat némelykor egy nemzőjére sem üt, vagy tán egyik- s másikhoz is csak igen keveset hasonlít.

Már a képzelet s emlékezet felemelése s kiterjedése által az ítélőtehetség csonkul s keskeny körökbe szoríttatik. Pedig ezen tengely körül forog minden embernek mestersége.

Nem kell ennek következésében a koponyát többel tömni, mint amennyit elbír, nehogy az ítélőerő gyengüljön, s tanulni józanabb az életből, az emberektől, mintsem mindég csak nyomtatványokbúl s a múltbúl. Senki se higgye, míg él, hogy tanulásit már elvégezte, hozza inkább báró St[eigentesch] mondását emlékezetébe: „abbúl, amit nem tudunk, több százezer tudóst lehetne koholni”, mert bizonyos, hogy azon rész, melyben egy cseppet se vagyunk jártasok, jóval nagyobb, mint hol egyet s mást homályosan már gyanítunk.

Sokan csak azért sem mennek némelyekben elő, mert azt gondolják, tudják immár. Magamnak van emberem, ki a kávé- s rizskásafőzést Törökországban, fagylaltak készítését Olaszországban sat. soha tökéletesen meg nem tanulta, mert „hisz ez nem nehéz, uram, már ezt úgyis tudtam” volt állítása – s ma se tudja. Mások helytelen szégyenből nem vallják meg egyenesen, amit nem tudnak, s így sohase merik elfogadni az első leckét, nehogy hazugságon érjék őket.

Hogy pedig általjában még úgy se bírjuk magunkat, mint ahogy hitelünk nemléte mellett is bírhatnók, ennek még egyéb okai is vannak. Mindenekelőtt ritkán tudjuk tisztán, mi a vagyonunk, s így közönségesen abban csalatkozunk, hogy jobban véljük bírni magunkat, s ahhoz képest élünk is. Nincs továbbá jószágink javításában szisztémánk. Vagy mindegyre javítunk, s szép s nagy jövedelmink mellett mindég pénzben szűkölködünk, s életünk nagy részét úgy töltjük, mint egy vándorló mesterlegény; vagy pedig egyszerre minden életgyönyörűségben akarván részesülni, jószáginkat ahelyett, hogy jobbítnók, inkább rontjuk, s oly állapotba hozzuk, hogy jövedelmink végre mintha kiszáradnának, elmaradnak, kívánságiak pedig azonban naprúl napra nőnek.

Azon módokat s intézeteket se igen ismerjük s kivált nem értjük, melyek által civilizáltabb országokban, ámbár kis tehetséggel, mégis sokan szinte minden életjavakban részesülnek, melyek nálunk kirekesztőleg csak vagyonosok sajáti. – De ezekrűl majd más időben.

Az említettek mindazáltal csak hitvány módjai a gyarapodásnak azokhoz képest, melyek a bizonyos hitelből áradnának a tőkepénzesre, földbirtokosra s egész országra, s inkább csak a creditura természetes következési.

Vehetné csak kamat nélkül mindegyik künn heverő pénzét, mely valóban neki egy kopott malomkőnél többet nem ér, kezibe, kaphatna csak a földesúr jószágai becse szerint elegendő pénzt becsületes kamatra – s lehetne is bizonyos, hogy azt megint fontos ok nélkül nem mondják fel –, mennyit nem nyerne az által a közönség, az ország, s mennyire nem terjedne lassan-lassan ennek haszna jóltévőleg a haza legkisebb ereibe! A termesztmények egy kevessé jobb ára, a pénznek kissé sebesb fordulása mennyire nem emeli időszakként egy vagy más vidéknek egész lételét? De mint változó időben, látszassék bár néha napsugár, nem érhetik a gabna aratásra, mert ahhoz állandó szép nyári idő is kell; úgy nem fejlődhetik ily villám rövidségű jobblétünk által mindaz ki, ami anyaföldünk virágzását, földeink jobbulását s a haza nemesb és magasb állását minden bizonnyal következtetné. S ha meggondoljuk, hogy mostani állapotunkban semmi egyéb nem tart, mint azoknak okoskodása, kik a dolgot éppen nem értik, vagy azok, kiknek a mostani zavar és setétség eszközléseik rútsága miatt kívánatos – valóban azt mondhatni rólunk: szárnyaink magasb repülésre nemigen valók!

Ezek szerint úgy látszik, hogy mind testi, mind lelki hátramaradásunk egy fő oka a hitel híja. Agyvelőm legalább úgy mutatja, s más szövétnekem nincs. Boldogok, kiket inspiráció világít!

Azonban fordítsuk meg a kérdést, s ezen szakaszt vizsgáljuk tovább:

 

A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményi engednék




Hátra Kezdőlap Előre