Mindannak, amit eddig néhol rendetlenül, itt-ott hiányosan, sok helyen pedig hosszasan s tán unalmasan is adtam elő, esszenciája az: hogy alap nélkül tartósan nem állhat semmi, s kizárólag csak azon tárgyat bírhatjuk igazi sikerre, melyet természetes vagy matematikai renddel – ami nálam egy – kezdünk s folytatunk.
Ezen igen egyszerű az eddig előadottnak filozófiája; s oly egyszerű, meg kell vallani, s valódisága oly isméretes, hogy sok méltán azt mondhatná: „minek ilyessel, amit ki-ki tud, megint előállani”, de én nem is hirdetem ezen elismert igazságot új találmánynak, mert igenis jól tudom, hogy mindenkinek ajkán forog; de csak azt bátorkodom állítni, hogy szinte mindég is egyedül az emberek ajkai közt marad s csak ritkán használtatik valóságosan; más szavakkal: hogy a világon igen sok tárgy alaptalan, s talpköve csak képzelet s levegő, s hogy csak ritkán kezdenek valamely dolgot s munkát a legmélyebb sarkalatnál, azaz jó véginél, természeti vagy mathesisi rend szerint.
Gondoljuk át a mondottat vigyázattal s részrehajlás nélkül, tüstént előnkbe ötlik: hogy szinte minden tetteinkben a természeti rendet mindég meg akarjuk előzni. A nagyobb rész előbb költi jövedelmét, mint zsebiben van; a serdülő úgy veszi ereje hasznát, mint a férfiú; a tanuló tanít sat. Vizsgáljuk a világ történetit messzebbrűl, közelebbrűl, magas s alacsony helyeztetésben, s nem fogjuk tagadhatni, hogy némely uralkodó legszentebb szándékábúl eredt cél azért nem gyökerezhetett, mert a nép, a sokaság elfogadására még nem volt megérve; hogy mindenütt látunk összebomlani kezdeteket, újakat mathesisi rend híja miatt.
Mint nevetnénk ily beszéden: „Szomszéd uram, én nem tudom, mi oka, búzám éppen nem termett, s földem oly jó, hogy annál jobbat ugyancsak keresni kell, a mag pedig, melyet veték, oly tiszta volt – hiszen még magunk szedtük belőle ki a konkolyt –, én sohasem tudom, mi lett belőle – nem tudná-e kend?” – A szél hordta el, édes földim, hisz még nem is szántott alája kend, s hogy a mennykőbe is gondolhatta, hogy lesz valami belőle! – Ilyen cselekvő mód pedig nem ritka, sőt oly közönséges, hogy azon nem bámulhatni eleget, de némely tárgyak vitele messzebb fekszik tőlünk, mint a búzatermesztés, és sokan köztünk igen rövid látásúak.
Ki-ki érzi s tudja, hogy valamely helyen áll, s nem kételkedik a pesti híd* 222 ölnyi 4 lábnyi hosszaságán, kivált ha maga mérte meg. Már oly hely messzeségének tudására, hová nem léphetni, tudomány kell; de középszerű ész is átlátja s eltökélve hiszi, hogy egy távol pont messzeségét tudhatni, ha más két pontnak egymáshozi messzesége előttünk isméretes; s a csillagász még a planéták távolságát is tudja, nap- és holdfogyatkozásokat sat. jövendöl századokra előre, s ma ezeken senki sem csudálkozik többé. – Erkölcsi dolgokban bizonyosan nemigen különböző az eset, csakhogy hozzá még jó kulcsunk nincs, vagy a jelent nem láthatjuk oly világosan minden ágai- s gyökereivel, hogy némineműképpen következésit, azaz a jövendőt láthatnók. Itt is ki-ki érzi, hogy él, s kellemes vagy kellemetlen érzelmek ringatják, kínozzák – s mindenki képes előre látni, hogy hosszú böjt után éhes, munka s tartós ébredség után álmos – sok borital után mámoros sat. fog lenni. Távolabb kombinációkra már tudomány kell, pedig oly tudomány, mely az előttünk fekvő tárgyat a lehető legnagyobb világosságra hozza, úgyhogy annak mai mibenlétét annyira ismerjük, hogy bizonyos vagy igen hihető következésit előre tudhassuk. A téma s ellenzés azon két pont, ha az előrelátást összehasonlítjuk a földméréssel, melyekrűl közelebb vagy messzebb elhatározhatni a harmadik pontot, a jövendőt.
Meg kell ismérni, ezen tudomány, melynek eddig neve sincs, gyermekkorában van még; de nem ellenkezik ítélőtehetségünkkel annak valaha, most tán még nem is gyanított csudálatos kifejlendhetése. Újabb időkben e nevetlen tudomány, melynek létét sok ember nem is sejdíti, ámbár maga is józanul kombinál egyet s mást előre – mint egykor a legbölcsebb se képzelé, hogy a Föld kerek, s maga tengelye körül forog, noha rajta volt – oly előmeneteleket tőn, hogy annak utóbbi még nagyobb haladásán nem is kételkedhetni, mert mi áll mozdulatlan a világon? S éppen úgy, mint a földmérés s csillagászat csak lassan-lassan fejlődtek ki mostani tökéletesb létekre, de ma már száraz és csalhatatlan számolás s mechanikai szerszámok által folytattatnak: úgy a földművelés, gazdaság, kereskedés, pénz dolga, nemzeti gyarapodás is sat. csak lassan bontakoztak ki, de már valamely bizonyos elvekre – princípiumokra – állíttattak, s ma tapasztalás s hasonlítás által felvilágosított tudományok segítségével jóformán s elég bizonyosan tudjuk előre mondani: mily következést szül p. o. a legelők felosztása, papirospénz, bank, jutalmak sat. S mi ebben szerencsénkre Smithnél, Youngnál, Pittnél, Baringnél későbbek vagyunk, mint Herschel is csak Kopernikus s Galilei fáradozásin emelheté vizsgálatit s tudományit oly magasra. Mi mások utánzásában minden veszélytűl mentek vagyunk, mert hatalmunkban áll mások századi tapasztalásit sajátinkká tenni.
Ehhez, mint már mondám s még százszor mondani szeretném, szükséges helyezetünk s körülményink tökéletes ismérete, tudomány mind hazánkrúl, mind külföldrűl, s végre a józan összehasonlításbúl szerkesztetett szisztémák életbe hozása.
Ezen most említettekre támasztván okoskodásimat, a hitel híját tartam azon oknak: hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, s magát nem bírja oly jól, mint körülményi engednék; hogy mezeit a jó gazda nem viheti a lehető legmagasb virágzásra; s végre, hogy Magyarországnak kereskedése nincs. S így a hitelt, cambio-mercantile just – váltókereskedési törvényt – gondolom s hiszem azon talpkőnek, melyen földművelési s kereskedési gyarapodásunk, egyszóval utóbbi felemelkedésünk s boldogulásunk alapulhat. Ezen hitelnél pedig még mélyebben fekszik:
Tudniillik: hinni s hihetni egymásnak. A hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatlanul hív jobbágyihoz, s ezek tántoríthatatlan hívsége alkotja a trónus rendíthetetlen erejét. Az igaz szó kútfeje a házassági boldogság –, valódi becsület – s cselekvények egyenességének s így minden szerencsének:
A hit oly part, melyre végre még az is elérkezik, ki annak hazájában sohasem is lakott, s rossz tettei s bűnei őtet inkább az élet förgetegei közt tartották, hol szédítő örömek, kincsek s álmagasztalásokba merülve még az is nyughatik eltompulva egy darabig, kinek lélekismérete nem tiszta, de kinek annál keserűbb egykori felébredése!
Boldogak, kiket nem nyavala,* testi gyengeség vagy haláltúli rettegés kínszerit végre térden csúszni a kereszthez, hanem kik már éltek legszebb éveiben, midőn fiatalság, egészség s jólét érzése szinte halhatatlanság előörömeivel tölti be őket, ha már akkor, mondom, önkényt, szeretetbűl a legfőbb Jóhoz emelték fel lelkeket, a Legtökéletesbhez, s ha nemcsak szóval, hanem tetteik által is gyakorlák vallások igazi értelmét, s nemcsak a közel veszély indítá őket Isten-imádásra, hanem minden nemesb és szebb gerjedelem s azon ki nem magyarázható belső aggódás, melyet minden tiszta szívű ember érez magában, halhatatlan részinek minden alacsony s ocsmány indulatoktúl megszabadítása végett. S nem tölti-e be, ha a természet minden egyéb csudáirúl hallgatunk is, csak egy csillagos éj csende s harmóniája lelkünket édesen a legszebb reményekkel egy következendő jobb létrűl s magasb emelkedésünkrűl; s nem ellenkezik-e még mostani eszünkkel is, ha az egész mindenség tökéletes rendét csudáljuk, annak elgondolása, hogy a tanútlan erény örökkön-örökké rejtekben maradna s minden időre szinte veszítve lenne? A hős tette, ki magát elszánja és számosok élete megmentése végett maga alatt a puskaportárt fellobbantja s hazájaért hal, örökké fenmarad. – Azon fáradozásoknak, melyekkel a hív hazafi éjenként foglalatoskodik, se vagyonát, se idejét, se egészségét a közjó előmozdítása végett nem kímélvén, midőn tán hazafiai azért még sárral is dobálják – vagy azon jótévő felebarát csendes munkálódásinak, melyek által az ügyefogyott s szívetörött nyomorultnak enyhítést, a kétségbeesettnek lélekerőt ád, bizonyosan van tanúja, s valahára azok legtisztább fényben ragyogni fognak. S gondoljuk, hogy mindazon szép diadalmak, melyeket sokszor négy fal közt az erény a legbájolóbb csábokon nyer, mindazon néma aggodalmak, melyek vajmi sok tiszta lényt – kik egy gyűlölt férj karjai közt az élet ki nem mondható kínjait elszánással híven tűrik, midőn szívek egy másért remeg – idő előtt sírba terítnek, örökkön-örökké, minden jel s jutalom nélkül felejtésbe fognak merülni? S hány bajnok dűlt oda élő bizonyság nélkül a vérengző mezőn, hány vitéz csontját fedi néma föld, s a mennyei gerjedelemrűl hallgat, mely a deréket pillantatig isteni erőre emelé? Hány virradás leli a fáradozó hazafit nem is gyanított nehéz munkája mellett, midőn azt szinte napköltekor végzi? Mennyi áldozat foly le tanú nélkül a feledék határtalan tengerébe? S hány haldokló áldja utólsó nehéz vonaglatiban a hű barátot, ki éjenként ápolgatja a szerencsétlent, s nyugalmat és lelki békét piheg reá végpillantatiban is, anélkül hogy töredező szava hallatnék? S hány tiszta kebel imádja éjféli csendben térdre borulva irgalmas Istenét, hogy a bűnös szerelem súlya gyenge szívét ne repessze el? Azonban amit éjjeli setétség fed, nem hozza világra napsugár mindenkor azonnal.
De ily áldozatok, ily tettek csak szemeink előtt vonulnak el. Lakhelyek dicsőbb, mint amilyent a szív legszentebb ömledési sejdíthetnének; s hazájok ment a gúny s irigység legkeserűbb tajtékátúl – s élni fognak és fennmaradni még akkor is, midőn magyar hazánkrúl, de még csillagunkrúl sem lesz többé semmi nyom. S a természet szörnyű hazugság volna, az egész egyetem csúf misztifikáció; hazaszeretet, anyai könnyek, szerelem, barátság iszonyú tréfa, ha ez másképp lehetne. S kételkedhetünk-e? Mi szép egy nyári reggel, mi remek egy virágzó asszonyi lény – s az agyagban, mely oly kevés idejű, mi tökéletes már az irány s idomzat? Mi nagynak s mily felette tökéletesnek kell a harmóniának még a lelkekben lenni? Midőn egy szép hajnal bíbora, egy ártatlan hölgy képe oly tiszta és igaz, hogy képzelhetünk a lelkivilág egybehangzásában hazugságot, misztifikációt?
A szó szentsége azon bíró, mely uralkodó és nép közt ítél, s ha az egyszer megsemmisül, hiába szól: a törvény – s minden társasági rend – és szerencsének vége. A szó szentsége uralkodóban az, ami Istenben a legszebb tökéletesség: az örökkévaló legfőbb igazság, s valamint vallás és hit a legvadabb embert is összekapcsolja a Mindenhatóval, szintúgy köti hívség s engedelmesség a polgárt igaz urához. S nem valódi szón alapul-e házasok közt a szerencse? Mert mily becse van oly hűségnek, melyet őrzeni kell? S nem igazság tart-e elválhatlanul barátot baráthoz s hazafiakat, akármi magas vagy alacsony helyezetűek legyenek is, egymáshoz?
De mindezen szép tulajdonoknak nincs-e mélyebb forrása, s honnan származnak?
S íme, már megint mélyebbre ereszkedtünk! Nem teszik most már hegyek meredeki, folyók mélységi, tengerek szélessége, várak erőssége a haza valódi erejét s bátorságát. Nem teszi azt az alkotmányok szabadabb vagy függőbb léte; az most már csupán azon emberektűl függ, kik az országot lakják.
Bármi szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont: akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosi, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé!
De a polgári erény igazi s tökéletes értelmét nem ismeri mindenki, és sok azért nem találja fel soha, mert igenis távul keresi, midőn oly közel van hozzá, hogy azt a parasztember úgy, mint a legmagasb polcú minden pillantatban feltalálhatja s gyakorolhatja is. A legnagyobb felekezet* csak hiúságbúl jó polgár, s csak ott heves hazafi, hol közel a tanú s bizonyos a taps. Egy rész felemelkedésre vágy,* másik popularitást hajhász, s egyik a másik szemire veti gyengeségét, s önhibáját erénynek tartja. Ki úr akar lenni, képzelete szerint csak rendfenntartás, anarchia-elmellőzés végett s hogy parancsai körét nagyobbítsa, forog, kérkedik, izzad, s haladása kedviért előszobákban unalommal tengeti napjait, és sokszor, mint Aristippos, térden esedez, de nem másokért, hanem magáért; ki pedig a nép bábja kíván lenni, azzal csalja magát, hogy ő a régi jó fenntartása végett, hogy a nemzeti szellem s drága szabadság éljen, áldozza fel magát; midőn nem is tudja, mi a szabadság, s a korlátlanságot, betyárságot tartja annak, s a nemzet palladiumát nemritkán kirekesztőleg magyar táncra és zsinóros nadrágra állítja. Mind a két rész dicséretet s hasznot vadász; csakhogy egyiknek az udvari tömjén kellemesb, másiknak pedig a populáris illat; cselekvények azonban egyenlőn zavaros s tisztátlan forrásbúl fakad, csakhogy ízlések különböző. Fényleni soknak legfőbb célja, nem használni.
A polgári erény valódi értelmében nem ilyeket szül, de a kötelességek teljesítésének kútfeje, s nem egyéb, mint anyaföldhez s honiakhoz vonzódó szeretet s az uralkodóhoz viseltető hívség tartalma. Címje* nem alacsony hízelkedés s határtalan dicséret; egekbe nem emeli a halandót, s mint Istent, térden nem imád senkit; nyelve szemérmes, de férfiúi, bátor szózatú, fő tulajdona: törvényes urát – hazáját, földieit legjobb tehetsége s ereje szerint szolgálni. – A becsületes férfiú mindenkinek megadja az övét, s a másé elvételét szintúgy gyűlöli, mint önmaga jussárúl könnyen nem mond le, sőt azt védeni tudja. S bízunk-e oly katonában, s valjon legény lesz-e csatában, ki elöljárójátúl megérdemlett s híven megszolgált zsoldját minden ok nélkül levonatni engedi, anélkül hogy út és mód szerint annak idejében szót ne tegyen róla? S oly királyok valjon fénylenek-e históriában, érdemlettek-e oly magas helyeztetést, kik legszentebb jussaikrúl, ha kínszerítve is, lemondtak, s koronáikat emberül védelmezni nem tudták. Legyen legfőbb tisztelet Isten után királyé; polgár maradjon maga köriben, s teljesítse, mire alkotva van, híven; ellenben a legkisebb is örüljön bátran s háborgatás nélkül a sors ajándékinak vagy verítéke szerzeményinek.
De minekelőtte magasbra emelkedhetik az ember, s tulajdoni kifejlődhetnek, s a polgári vagy nemzeti erény mélyebb gyökereket verhet, mindenekelőtt szükséges, hogy legyen
Mert lenni kell előbb, s csak aztán lehet jóra, derékre, erényesre kifejleni. Szintúgy, mint a határtalan csillagvilágban minden vagy nagyobb, vagy kisebb részekre szakad, s magában egy egészt alkot; napok, planéták s amit nem látunk, úgy lefelé a legkisebb is részekre oszlik, s megint egy egésszé összesedik: csepp, gyümölcs, a legkicsinyebb férgek ökonómiája. Ez a természet rende. A részek támadnak, múlnak, minden forogva mozog
|
újbúl vén, vénbűl új lesz – s csak az egyetem örök. Úgy az ember, akármily vad állapotú legyen is, társalkodik,* s az egész emberi nem nemzetekre, nemzetségekre, házastársakra ágzik: S éppen az, ami lélektelen testekben attractio, repulsio, az a nemzetekben a hon szeretete s védelme. Mélyebben fekszik azért lelkünkben, mint sokan gondolnák, azon ki nem mondható édes aggodalom, mely anyaföldünkhöz vonz, s mely a halandó port félistenné magasíthatja, s lelki rothanat jele, hol a természet ezen szent törvényi ki vannak már dörzsölve. S nemkülönben, mint a kiégő üstökcsillag iszonyú forgásában se határt, se utat nem tart, de mint átok a végtelen üregben magamagát emészti s napszisztémákat rendít meg, úgy bolyong cél s törvény nélkül a hazátlan, hív jobbágyokat csábít el, megelégedett polgárba nyugtalan bizalmatlanságot önt, s végre maga kétségbeesvén, nemritkán önkezivel végzi örömtelen éltét. S mindezek után, hány dicsekedik mégis azzal, hogy kozmopolita!!! Gyengeség, hiba halandótúl elválhatlan, de azokkal kérkedni az elromlottság legmélyebb lépcsője; hol a szemérem eltűnt, ott az élet minden bájainak vége. Szerencsére sok olyast beszél, amit maga sem ért, s olyannal dicsekedik, ami gyalázatjára válik. A kozmopolita tágasb szívűnek tartja magát, s így jobbnak, mint másakat. Ő minden embertársit hordozza szívében, midőn a patrióta főképp csak hazafiait. Ő magasb értelműnek képzi magát, mert minden régi szokáson, bévett ítéleten áthág, egyszerre keresztény, török, ateista lehet, s kaméleoni ügyességgel szabhatja magát a körülállásokhoz, a hasznoshoz. – De ily tehetség áltermészet, s többnyire igen sok vagy bal tudománynak éretlen és savanyú gyümölcse, s az emberbűl, ki minden sajátságát elveszti, oly csúfot tesz, mint nevetséges a szelíd farkas s kacajra méltó a láncon idomtalanul táncoló medve s csúf a legvéknyabb vesszőtűl is rettegő kalitkás oroszlán.
Mily szomorú sors öntagjainak egymás utáni lassú sorvadását nyilván érzeni s az életerő fogyatkozásit naprúl napra csalhatlanabbul észrevenni – s ennél csak annak kínja lehet még fájdalmasb, ki kénytelen átlátni, hogy ő egy rothadó nemzet tagja; mert százszor könnyebb testi, mint lelki aljasodást szenvedni. Hol pedig a nemzetiség semmivé vált, hol a lakosok elkorcsosodtak, vagy hol a nemzeti szellem és sajátság hiábavalóságokon, gyermeki bábokon alapul már, ott, ha a sokaság vakságában nem is gyanítja, keserű, de csalhatatlan tekintettel nézi a gondba merült hazafi, miképp folydogál le szemenkint a hátramaradt kevés fövény a nemzet életórája üvegszelencéjébe.
Ha nemzeteket egyes személyekkel hasonlítunk össze, akkor a nemzetiség nem egyéb, mint rokonok közti szeretet, barátság s a famíliabeli becsület fenntartását eszközlő ébredség; ha pedig mélyebben tekintjük, mint előbb érintém, akkor az emberi lény minden ereibe s lelke legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, melyet az önbecs megsemmisedése nélkül szinte oly lehetetlen kiirtani, mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkon többé élni nem lehet. S ha a világ történetit vizsgáljuk, nem áll-e a nemzetiség legszebb fényében, mint azon szent varázserő, mely valaha Marathón mezeit dicsőíté s Thermopylé kőszirteit legnemesb vérrel pirosítá; s nem érezzük-e, hogy futja át velőnk közepét valami édes érzelem, mely egész létünket elözönli, ha kérdés forog magyar honunk dísze s boldogsága felől?
Boldogak mi, hogy köztünk inkább a fiatalság jelei s hibái láthatók, s hogy még távul tőlünk a vénség s koporsó! Mert azon gyávák s elfajultak, kiknek száma, tagadni nem lehet, elég nagy, s kik, midőn ezeket olvassák, tán kacagnak s gúnyolnak, mit árthatnak nemzetiségünknek, s hogy gátolhatják annak szebb s tökéletesb kifejlődését? Nem kell attúl félni. Ők csak olyanok, mint ama hasztalan félénk katonák, kik mindég rosszat jövendölnek, a legkisebb veszélynél szaladásnak erednek, s oly messze távoznak, hogy alig éri el őket a hír, hogy nélkülök is kiküzdék a csatát – s aztán béke idején legtöbb szó szájokban.
Ami nem önhaszon szomjábúl, hanem tiszta szándékbúl ered, s ami igazán szép, ámbár sok akadállyal küzd is eleinte, előbb-utóbb mégis minden bizonnyal méltatásra, pártfogókra talál; mint az igazság, bármi nagyon sértené is fényes előtűnésekor némelynek szemeit, végre a szántóvető ember kalibáját úgy meglakja, mint ahogy tanácsban ül s bátran tartózkodik márványpalotákban.
Igaz, hogy hazánk most nemigen van divatban, s a külföld alig tudja, hogy vagyunk. Mintha valami kút fenekén ülnénk, se lelki, se testi produktuminknak nincs híre. Igaz, hogy sok – émelygető hízelkedési s határ nélküli harsány magasztalási által – nekünk, minden jó szándéka mellett is, több kárt okozott, mint legdühösb ellenségünk minden ügyességével tehetett volna. Igaz, hogy sok annyi káposzta-, juhászbunda- s pipaszagot s több effélét kevert nemzeti szellemünkbe, hogy a gyengébb rész egy ideig szinte szégyenlé a magyarságot, s jobb ízlésűnek s palléroztabbnak tartá magát, ha külföldieskedett. Amit igen természetesnek látok, s megint azt tanácslom, inkább magunkban keressük a hibát, mert minden hazafiságunk mellett se tapsolhatunk, bizony, teszem: a szegedi sárnak, hortobágyi vidéknek, pesti kövezetnek, Duna partjainak, szennyes teátrumának, csömörindító útonálló számtalan koldulóinak sat. S hogy ilyeseket minden erővel szerettetni akartunk, s szinte magunkra fogtuk, hogy szeretjük, legfőbb oka a magyarság divatlanságának.
De azért, mivel ezeket mondom, ne bátorodjék neki a kozmopolita, ki, tudom, utazásiban sokkal szebb intézeteket is látott, s ne higgye, hogy vele valaha egyértelmű lehessek. Ő igy okoskodik: „Ubi bene, ibi patria;* jóllehet magyar vagyok, de azért angol s francia is sat. lehetek, mindenütt a tökéletest szedem, a hiányost otthagyom, s az egész földkereke enyim s hazám.” Más szavakkal ez annyit tészen: „Én feleségemet híven szeretem, de másét is – hazám drága, de másnak honja is – s így, ha feleségemet meguntam, elhagyom, kivált, ha szebbet látok; háborúban pedig az erősebbel tartok, s ha győz hazám, heves hazafi, ha pedig meggyőzetik, minden kis előítéleteken túlemelkedett világpolgár leszek.” – Ily cselekvőmód, meg kell vallani, előmenetelre a világon igen ügyes s tán hasznos is lehet, de nem éppen legnemesb.
Már én másképp látom a dolgot, s úgy hiszem: hogy csak honosi s övéi közt élhet megelégedten az ember, ha már egyszer körülnézte a világot, s létének dele elérkezett, s mennél hátrább van hazája, annál inkább tartozik annak elővitelén fáradozni, mint a jó rokon éppen akkor marad leginkább odahaza, midőn otthon legszükségesb, s közel a veszedelem; s hogy nincs oly ürügy, mely minden időre való kivándorlást megbocsáthatóvá tehetne abban, ki hazája számosb ajándékit vevé; mert anyaföldét elhagyni nem egyéb, mint azt elárulni; s hogy végre, ha már minden életiskolán keresztülmentünk, semmi sem oltja el megelégedési szomjunkat, mint nehány élő honosink megbecsülése s utóink áldása. S boldogabb a hottentott s kakerlák fajabeliei közt, mint a természetien világpolgár Londonban, Párizsban, mert ő mindenütt, még a legnagyobb sokaság közt is mindég csak idegen!
Ami pedig a nemzetiség küljeleit illeti, korántsem tartom azokat megvetendőknek. Egyszerű architektúra künn, szép festés, kárpit, alkalmas bútorok benn, igenis emelik a ház becsét; csakhogy ilyeseket ne tartsuk az építmény alapjainak, s e külső szín mellett a dolog belsejérűl se felejtkezzünk el. Azonban a külső is sokkal fontosb, mint azt általányosan venni szokás, mert mit látunk a külsőn kívül egyebet? S mire alapítsuk ítéletünket valakirűl, kit nem ismerünk s kirűl sohase hallottunk semmit, ha külsejére nem? S ha rongyos házat látunk, fogunk-e abban csinos lakást gyanítni s keresni? S ugyan mért gondolnánk szép beltulajdonokat annál, ki külsőleg nemcsak nem csinos, de olyan, mint a madárváz; s hogy kereshetünk rendes lelki tulajdonokat annál, ki minden testi foglalatosságiban rendetlen s ügyetlen? Nem mondom, hogy külsőrűl belsőre csalhatatlanul ítélhetnénk, mert igenis tudom: az igen keveset mutató s ígérő személy nemritkán legszebb belső tulajdonokkal díszeskedik. De csak azt kérdem, min ismérhetni meg azokat? Egyébaránt a szebb szokású társaságokat csak olyan sértheti meg büntetlenül rongyos és tisztátlan öltözete, andalgó vigyáztalansági, házi bútorok eltörése s effélék által, ki az ellenmérő serpenyőbe tudomány- vagy érdemsúlyt vethet; de kinek nincs mit odavetni ellensúlynak, annak hasznát csak kacajra vehetni; ez sommás becse, minden egyébre hasztalan.
Egy hadi sereg valódi erejét nem teszi az öltözet színe, egydedsége, szabása s ékességi; legyen az tartós s védje idő sanyarai ellen azt, kit ruház, ez fő célja. Hanem e fő célon kívül hány mellékes van még, melyeket a bölcs kormány tekintetbe is vesz. – S mily különböző érzéssel állja ki, teszem, a magyar huszár a sarat nemzeti öltözetében, mint ha plundra, hosszú kaput vagy egyéb gúnya s hacuga lógna derekán. Így más legény a jó öltözetű parasztgazda fia, mint a ronggyal fedezkedő; s mi magunk sokszor kirekesztőleg köntösünk ügyetlen szabása, kopott vagy szurtos léte miatt társaságokban minden lelki felemelkedésünk mellett is feszülten érezzük magunkat, s az ajtónál állunk hallgatva. Alig gondolhatnók, ily kicsinységek mily nagy befolyással bírnak ránk, tanultabbakra, s mi nagyobbal még a népre! Csakhogy ilyeseket alapoknak nem kell venni, mert a magyar ember nemzetisége egyenes, bátor s komoly férfiúi érzés a szó legtágosb értelmében, szabadságimádás, hon legforróbb szeretete s az élet kész elhagyása törvényes királyaért. Ezen alapul sajátságunk, ez régi nemzeti szellemünk, s becsültesd meg künn a magyar nevet, van szívünkbe vésve. Ezeket fejtsük ki mind jobban. Ily tulajdonok s nem ám pengő sarkantyú, vitézkötés – tán vitézség nélkül – s nem panyókás mente, nem zsinór, borítás, paszománt, kócsagtoll, túrisüveg, attilakalpag, zrínyidolmány sat. fogják szépeinket magyarosítni, honunkat felemelni, mindenki bizodalmát megnyerni s a külföldet arra kínszerítni, hogy egy tökéletes férfiú említésénél mindég magyar jusson eszibe.
Kettétörik Osmannak nemzeti szelleme, ha fátumot nem hisz többé, s elgyengül valahai dühös megtámadása, ha az eszeveszett deli csata közben nem zengi többé viadalmi énekét:
|
Mi lesz az angolbúl, ha a szabadságra épült alkotmányt minden ébredséggel nem tartja fenn, s honszeretet s férfias egyenes életmód eltávozik a szántóvető csinos, de egyszerű hajlékábúl? John Bull piperés, kényes ellágyult dandyvá s a peerage oly elzárt hellyé válik, hogy azok, kik belőle ki vannak rekesztve, szintúgy bolyongnak, mint Ádám s Éva kívül a paradicsomon, midőn egy herceg s egy lord kerubkint áll Éden kapui mellett. – Mi a franciábúl, ha nemzeti palladiuma, a becsület, nem áll oly tisztán, mint a kristál egész szüzességében? S ugyan mi egyéb tartá fenn tévedései s szomorú véres zivatarai közt, s mi emelte mostani szerencsés létére, ha becsület nem? – Távozzon el isteni félelem s egészséges egyszerű természet a moszka néptűl, csússzon közé is főbb rendeinek sokban megvetést érdemlő romlottsága, s azon ország, mely a két hemisphaerát lepi el s napkeltét s -nyugtát egy pillanatban szemléli, úgy pattan szét egymástúl, mint azon iszonyú boltozat, melynek ékköve nincs.
Nevekedjék jobban s jobban kicsapongó nyereség s haszonles az éjszak-amerikaiban, s Washington s Franklin nemzetsége óriási nem lesz.
Mily ritka az egészséges s ép többszázadi tölgy! Közönségesen a fiatal sugár sarjadékbúl görbe vén fa lesz, melynek ágai rothadnak. Növések a földtűl függ; ha ez jó s mély, egyenesek s magasok, ha sovány s felszínes, görbék s törpék maradnak. – Gyermekekbűl is sokszor, férfikorok egészen kimaradván, vének lesznek, s itt akárki mit mond, úgy látszik, valóban gyakorta van saltus in natura.* Nemzetek is szintígy támadnak s vénségre s halálra jutnak – férfikorok elmarad. – Mennél rosszabb s felszínesb alapjak, annál rútabb, nemtelenebb növések s bizonyosb mulandóságok; s viszont.
Ki fákat ültet, előre tudhatja hihetőleg, mily növések lehet s lenni fog, ha azon helyet, hova ülteti, előbb gondosan megvizsgálja. Így a nemzetek növését, kifejlődését s éltek hosszát is néminemű igazsággal előre jövendölhetni, ha alapjok vagy szellemek miségét szorgalommal nyomozzuk, s azt átlátni lelki erőnk megengedi – vagy inkább, ha testi gyáva létünk lelkünk tehetségit nem gátolja.
Ebbűl nagy erőltetés nélkül sok mindenféle következés foly. Szemünkbe fog tűnni: hogy azon alapnál, mely tudományt kirekeszt, asszonytársinkat egyedül állati vágyaink s ösztöneink tárgyivá teendi, s őket mennyek országábúl kizárja sat., tán erősbet is képzelhetni – hogy azon sarkalat, mely intolerantiát s elválási hevet rejt, korántsem oly valódi s erős, mint gondolnók – hogy egy szép érzés s gerjedelem, mely minden tántorító kecsei mellett is csak ideale marad, sok rút salakkal van vegyülve, mint a becsület fenntartására kettős viadal sat., s korántsem oly valódi talpkő, mint tán sok hinné – s végre, hogy minden, ami fényhez, füsthöz, illathoz, homokhoz és sárhoz hasonlítható – gondolom, ki-ki érthet –, nemzeti alapnak nem egyéb, nem jobb, hasznosb s nem ígér nagyobb kifejlődést, mint mikor a fa levegőbe, mocsárba, vízbe, sziklára sat. ültettetik. Észre fogjuk venni, hogy csak az igaz _ _ _ _ _* valódi alapja a nemzetiségnek, s hogy
|
Tisztán fogjuk látni, hogy egyedül az erény, bármi csúf kísérőkkel volt is néha környezve a régi világban, oka nehány nemzet gigászi felemelkedésének, s hogy dicső lételeket századokig fenntartotta, bálványimádásik, emberáldozatik s egyéb a természetnek ily szennyei és szörnyei közt a polgári erkölcs! – S végre meg leszünk abban győződve, hogy a keresztény vallás zavaratlan forrásán megtisztult erkölcsi jó ma legegészségesb, mint leghosszabb életidőt ígérő feneke a nemzetiségnek. S hogy hazánk akkor lesz boldog, ha ily felemelkedett nemzeti szellem éleszti földieinket, melynek felébredésére úgy volna kötelességünk magunkat ösztönzeni, mint Dárius pohárnoka neki mindennap azt jelenté komoly figyelemmel: „Király, emlékezzél a görögökrűl!” – Így mi „emlékezzünk nemzetiségünkrűl”.
Nehezebb sovány földön, silány éghajlat alatt s messze jó vásártúl gazdálkodni, mint hol a természet pazarolva jutalmaz minden fáradozást. – Nehéz oly várat védelmezni, és sok lelkierő kell hozzá, hol a világ szemei elől elvonultan a legjobb siker sem lehet egyéb, mint hosszú nyomorúság után a vár omladéki alatt tanú s taps nélkül temetőhelyre találni. S csuda ott szépet alkotni, derekast írni, hol nincs megismerő, nincs olvasó sat.
Könnyű azért sok szépnek véghezvitele más nemzeteknél, ami nálunk igen nehéz. Minekünk az erény sokkal magasb lépcsőjén kell állni, mint másoknak, ha igazán kívánunk használni. Zrínyi fényes végét ki tudja, ki ismeri külföldön, s számtalan más derékeink halhatatlan tetteit? Játékszínünk oly keskeny s csak szinte olyan, mint valamely privát házban, hol a játszóknál nincsen sokkal több néző! S az a kevés, ami Zrínyirűl más hazákba átsugárzott, nem inkább Körnernek tette-é, mint magunké? Midőn a világ történetinek rajza kitörülhetlenül festi Salamis, Plataia s Leuktra dicső napjait, és szinte az egész emberiség számos halandók nevét kelettűl nyugotig tisztelettel említi s nevezi, hazánk históriája azonban néma, s halhatatlan eldődink, mint jeles egykorúink s eldődink, csak előttünk isméretesek, s rólok is csak a kisebb s tehetetlenebb rész tud.
Midőn másutt sassal repül a költő képzelete a határtalan kékben, s ezernyi embertárs osztja szíve hevét s vele sír, vele mosolyg; nálunk nem mer emelkedni, nehogy tollait veszítse. S ha mégis köd, szélvész s zivatarok közt merészen fellövell, szinte csak maga, kevés más nézőkkel méri felemelkedési magasságát! – S iparkodjunk, hogy itt is ne, mint Körner Zrínyit, a külföld hozza igazi fényébe, vagy hogy jobban mondjam, közünkbe Berzsenyieket, Kisfaludyakat sat., hogy ne a külföld ismértesse meg velünk Virág munkáit, az Erdélyi Muzéum* s literatúránk egyéb szépeit. Siessünk s vegyük magunk elő azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van; s ne tűrjük, hogy megelőzzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk, hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán saját szülteinket, midőn még a rinocérosz se sérti tulajdon borját.
S hát egy s más hasznos létesítésében mennyi akadály s gát minden oldalrúl! Mily kevés jóakaró s becsületes elősegélő! Hány factio s hány útbanálló! Valóban annak, ki nálunk igazán kíván használni, szünet nélküli öntagadás életmunkája, s minden várható jutalma az önbecsérzés s önisméret. S azért nálunk szükségesb az erény, mint másutt!
Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor – mint errűl számos a példa –, de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre csüggeteg lombjait.
De mibűl támadhat a nemzetiség, hogyan fejlődhetik ki erősebb- s magasabban? Társalkodás s gondolatok közlése által, s így a nemzetiség alatt fekszik még a
Az emberek egymást közönségesen vagy igen magasra emelik, vagy legalsóbb lépcsőre állítják, s magokrúli ítéletikben is szintoly ritkán tartanak középutat, mint csaknem minden egyébben. Falun nevelt s alacsony helyeztetésű azt hiszi sokszor, hogy minden városi lakos romlott, s a magas születésű elfajult – némely előkelőt pedig könnyen félistennek tart. Az úgynevezett nagyvilágban nevelt pedig künn a mezőségen csak faragatlan társakat képzel, s egy szerencsétlen rablórúl, ki tán bor hevében vagy pajkosságbúl agyonüté a zsidót, s egypár forintját elvevé s végre akasztófára kerüle, azt gondolja, abbúl minden emberi érzés ki volt rekesztve, és szinte gyönyörűséget érze vérontásban sat. Embertársink se nem olyan jók, se nem olyan rosszak, mint azt mindent nagyító képzeletünk festeni szokta. A legjobbak esnek, buknak, s a legromlottakban is van jó. S csudálva látnók némely nagy ember gyengeségit, hibáit, melyeket az idő s távolság rejt csak el szemünk elől – mint közönségesen a legrosszabb hírben és szagban lévőkrűl, végtére, ha jobban megismérkedünk velek, azt szoktuk mondani: Nem oly rossz s nem oly romlott, mint állították s gondoltuk, s a német példabeszédre emlékezünk, hogy Asmodaeus korántsem oly fekete, mint amilyennek festik. Az embernek nincs elég ereje se tökéletesen jónak, sem elhatárzottan rossznak lenni; hanem a legerősb is majd felemelkedtetik lelke által, majd teste gyarlói húzzák le a földre.
A dolog ily fektében ugyan mint képzelhetni társaságot, békességet és csendet? Nehéz; s azért látunk még ma is szinte örök háborúban s üldözésekben lévő vad nemzetségeket. Mennél jobban megismérkednek az emberek, annál tökéletesebben eltűnik az őket rémítő váz, s annál jobban átlátják, hogy utoljára, ha ideig-óráig nem is, de minden bizonnyal végesleg abban fogja találni ki-ki legnagyobb jólétét, boldogságát s ezek bátorságos birtokát: ha mindegyik természeti szabadságának egy részét a társaságbeli szabadság megnyerése végett feláldozza. Így támadtak társaságok, országlások, s egy nemzet ereje azon idomzatban nő vagy apad, melyben vagy még egyes famíliák is háborgásban élnek egymással, vagy a társalkodás legfőbb polcra s a társasági szabadság legtökéletesb kifejlődésre emelkedett már. Ezek a véghatárok. Az első eset következésit láthatjuk Amerika, Afrika, Új-Hollandia némely nyomorult lakosi közt – a másik gyümölcseit pedig Britanniában, Francia-, Németországban sat.
Két ember közt, de még egyes főben is rendszerint van valamely diszkusszió. S így hogyan képzelhetni egy egész nemzetet, hol csupán egy gondolkozásmód lenne, s tökéletes egyenlőségűek a száz meg száz természetesen előforduló tárgyak körülti képzeletek? S ebbűl tagadhatlanul az foly: hogy mindenütt van megelégedett s még számosb meg nem elégedett; olyan, ki minden rendelést felhőkbe emel, s olyan is, ki mindent ocsmányol s gyaláz; udvari, nép embere s számtalan efféle árnyékozások. S valamint egyik a másikrúl nem tud józanon ítélni, hanem vagy nagyítva, vagy kisebbítve, szintúgy emeli mindegyik rész maga pártbeliét igen magasra, a más felekezetű- vagy vallásúakat – ha szabad úgy kitennem – pedig sárba dönti. A nép embere a hivatalbelieket vagy urunknál kedveseket igen gyakran hazaárulóknak, lelkek fenekéig elromlott s minden ármánnyal s rossz mesterkedéssel felruházott úri személyeknek tartja, kikben többé természetes szó sincs, s kik minden lépésiket valamely mélyen kigondolt plánum szerint intézik, midőn nemritkán csak oroszlánbőr függ rajtok. – A hivatalt s felemelkedést vadászó ellenben mindenütt zavart, titkos egyesületeket s több effélét lát, midőn közönségesen csak farkasbunda, s így csak héja s külseje teszi nemes viselőjét oly gyanúszínessé. S így a két rész többnyire úgy áll egymás elleniben, mint azon úri személy – ki pőrén éjféltájon kiment a holdat, vagy nem tudom, mit keresni – a kéménytisztítóval, azt kísértetnek, ez pedig a nagyságost léleknek tartván. S nemkülönben főz mérget s bosszút, a bizalmatlankodás s feketevéri képzelgés hozzájárultával, ezen két osztály, és szánakozást érdemel, mint a két egymást ijesztő fehér s fekete jelenés, egy derekas hasrágás után a házicseléd által jól kikacagtatván, még most is bámulná tán egymást, ha a nap – azon megbecsülhetetlen világosság – nem mutatta volna meg mind a kettőnek igen nevetséges s éppen nem ijesztő mibenlétét. S itt csak az a különbség, hogy a kéményseprő költeménye kacajra gerjeszt, s nehány óra múlva minden félelemnek vége – az osztályok közötti bokrosság, bizodalmatlanság s visszavonás pedig évekig tarthat, legszomorúbb, ha nem positiva, de bizonyosan negativa károknak kútfeje, és nem szüntethetni meg egyébképp, mint mesterséges egyesítés által, mely az egymástúl tartó felekezetekre nézve nem egyéb, mint a nap jótévő sugára az említett két ijedkezőre volt.
S ugyan mit tehetni egyezség s így egyesülés s ilymódon megismerkedés s ekképpen középesedés vagy egy középpontra gyűjtés nélkül? Dicsekhetünk-e azzal, hogy lelkierőnk, belátásunk, tudományunk, éltünk hossza elégséges egyedül s minden segéd nélkül valami igazán nagyot s tartóst a föld kerekén létesíthetni? minekutána szinte legközönségesb foglalatosságinkban, építésben, gazdaságban, mindennapi életünkben sat. oly nagy számúak együttmunkálkodása szükséges, s csak egy findzsa kávéhoz is két hemisphaera produktuma kívántatik! – Mai világban – s csuda, hogy annyi idő kelle ily egyszerűség kitalálására – már ki-ki átlátja: hogy egy magányos ember semmi, s csak egyesületnek van hosszú élete s igazi súlya.
Egyébaránt minden olyas szövetkezés* s egyesület, mely homályban támad, s melynek címje titok, jobbára bűnös, s így az egészre nézve káros következésű. Ily alattomos társaságokban sokszor eleinte a cél igen szép, idő jártával pedig csak köpönyeggé válik, mely a bűnt s rosszat fedi, mert nincs bizonyosb, mint az, hogy akkor, midőn az első hév már kigőzölgött, kirekesztőleg csak önhaszonkeresés a társaság egyes tagjainak minden foglalatossága – s hogy elvégre a kisebb, de ügyesb rész halássza az intézet minden hasznait, s többnyire a legnemesbeket is fekete galád tettekbe keveri, és sokszor a legártatlanbakat is vesztőhelyre hozza. Én legalább oly társaságokban nem bízok, melyek titkos aláírások- s esküvésekkel vannak erősítve. A szövetségbeli vagy érzi szívében azon forró kívánást s eltökéllett akaratot: felebarátját, hazáját, az emberiséget szolgálni, vagy nem érzi; ha érzi: az esküvés felesleg, szükségtelen s hasztalan; ha nem érzi: ki fogja őtet annak teljesítésére vagy meg nem szegésére kínszerítni? A szövetség más tagjai? Errűl alig van példa, s ily hűtelen tagoknak csak megbüntetését s nem hűtlenségek akadályoztatását találjuk a sok számos titkos összeköttetések évrajziban. – Egy-két ember – vagy számosabbnak véleménye nem oly mágusi korlát, melyen az indulatos vagy félénk némelykor áthágni ne merne, s csak a hatalmas közvélemény azon törvényszék, melytűl a legerősb is fél s retteg – s azért igen különbözik azon szent szó és esküvés, melyet az uralkodó népének s a bíró igazságszolgáltatás végett sat. nyíltan tenni szokott, azon alattomos lekötelezéstűl, mellyel setétben a szövetkezők öngyengeségik ellen páncél gyanánt szoktak felruházkodni.
Hanem vegyük ezenkívül még a dolog pszichológiai részét is. Legmélyebb belső ihlet szerint úgy érezzük, mintha setétség bűnnek, világosság pedig erénynek volna kísérője; s hol a fedezés szükséges, ott mindég rejtenivalót, rútat s bűnöst szoktunk előre feltenni. S így azon béfejezéssel végzem ezen elmélkedésimet, hogy az egyesületek palladiuma a világosság; a tagoknak oly misége, hogy rájok az egyesülés sikerébűl haszon is folyhasson, legyen erkölcsi, legyen markolható; s az egész egyetemnek kezesség adhatása.
A világosság áldott hasznát, tudom, nem tagadja senki, hozzuk azért újonnan emlékezetünkbe: hogy következés ok nélkül lehetetlen. – Nem igaz azért vagy legalább nem hihető, hogy egy külföldi magyar intézetekre tetemes áldozatokat tegyen anélkül, hogy valamely rejtett s mellékes célja ne legyen; s így csak honbeliektűl várhatni hű járulást oly tárgyakhoz, melyek minden haszna erkölcsi s nem pénz. A perzsa, spanyol vagy kínai fog-e igen örülni magyar hazánk előmenetelén, ha áldozatibúl rá semmi nyereség sem háramol, s az actiájábúl – részvényébűl – őtet illető dividende – osztalék – nem egyéb erkölcsi örömnél? Ez természet ellen volna, s csak honáért munkálódhatik ki-ki tisztább szándékbúl, magasabb célbúl.
Az egyetemnek kezesség adhatása pedig tagjainak erkölcsi s vagyonbeli súlyán alapulhat, úgy, hogy az egyesület a kormánynak azáltal legyen mindég keziben, nem azon értelemben, hogy ez abba avatkozzon, hanem hogy a részvevőket, ha nem jóra vezetné az intézet, test- és vagyonképpen is felelet alá vonhassa. Ha számos minden vagyonban szűkölködő külföldi nálunk titkon állana össze valamely szép s hasznos végbevitel végett, nem lehetnénk-e szinte bizonyosak, hogy a szép és hasznos csak cégér, s egyedül önhaszon az egész szövetség alapja; s nem cselekszik-e bölcsen oly kormány, mely ily sarkalaton nyugvó társaságokat megsemmisít? S csak újabb időkben is, mily pestist terjeszthetett volna a világra s még hazánkra is az ily elfajzott és setét összecsoportozások árja, ha azokat urunk hatalmas kézzel nem fojtotta volna el?
Ha ellenben számos hazafi, kik között sok jó birtokos, áll össze, s a nap legvilágosb sugárit keresve-keresvén egyesül valamely intézet felállítására, s el nem savanyult ember természete szerint elég jutalmat talál a közjó előmozdításában; akkor azokat a bölcs kormány, mint a tapasztalás mutatja is, összeállani s cselekedni minden akadály nélkül engedendi. Ezen utolsó állítást sok azért hozta volna csak kevés idő előtt még kérdésbe, mert imígy illendően gondolt kisurranni a hátulsó ajtócskán, s pár szomorú forintját megmenteni, melyet esztelenül vagy ízetlen örömekre s csak magára költ inkább, mint közjóra s hazája felemelésére. Hála az egeknek, hogy ezen bújósdi lyuk be van tapasztva, s így egy hátulsó ajtócskával kevesebbünk immár!
Minden, ami a hazafiakat nyilván gyűjti össze, még ha legcsekélyebb ok lenne is, hasznos és jó, s áldott következési számlálhatlanok. Koncentrációbúl – középesülésből – foly – mondottuk – nemzetiség s ebbűl nemzeti erény. Összeköttetése s fejlődése ilyesek által eszközöltetik lépcsőnkint: A pusztán lakó, tán bámulására, némely jó oldalra talál a városiban, ez ellenben sok dicsérnivalót, amit nem is gyanított, a gubásban. Számos hazafi, ki egymást hevesen gyűlölé s ezáltal az életnek vajmi sok, vissza soha nem térő pillantatit minden ok nélkül elkeseríté, végre megbékül, s ezentúl egymással s nem egymás ellen dolgozik. Az utazott, a sok faragatlan s – hogy egyenesen kimondjam – nem mindég józan szokások s előítéletek közt felnőtt mindég idehaza ülőben, ha közelebbrűl nézi, sok szépet s fényest fog észrevenni, melynek a vastag rozsda nem engedi távulra is tündöklését. Az pedig, ki körülállási miatt hazáját soha kívülrűl, de csak mindég belülrűl látható, lassan-lassan tán pirulva fogja megvallani: hogy ő előbb olyanokat ítélt el s kárhoztatott, amikrűl legkisebb tiszta s rendelt képzete se vala, másokat megvetett s a kényes öltözetűeket – kik zsebkendőjökben szép szagot hordanak, jó táncolók sat., vagy kik csak vizet isznak s legtöbbnyire édesekkel élnek – általjában puha s asszonyos úrfiknak tartotta; midőn annak ugyancsak legénynek kell lenni, ki a gallussal vagy törökkel megmérkőzni bátor.
A kereskedőkrűli balvélekedés lassankint eltűnik, s a földesúr, ha nem avatkozik is kereskedésbe, oly státus elősegélését minden iparral s tehetséggel fogja eszközleni, mely egy országot a másikkal tart kapcsolatban. Mindazon betyárságok, melyek hazánkat csak dísztelenítik, s a vitézségnek nem különb jelei, mint részegség az erőnek s bátorságnak, lassan elenyésznek; nevelés, csinosodás, töredelem – tolerantia –, egyszóval az egész nemzet dísze s valódi ereje pedig nőtten nő.
A mesterséges egybegyűlést – koncentrációt – végre vagy a véletlen, de csak rövid időre, vagy az emberi bölcsesség tartós haszonná eszközli. S ekként minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja
Ennél lejjebb nem bocsátkozhatunk. Ezen kis gyökérbűl szármozik boldogság s viszont átok is az emberiségre, csakhogy az első századokra terjed, s közönségesen akkor fénylik legjobban, midőn szerzője már a föld alatt – az átok pedig sat. jobbadán egyszerre tűnik el.
Az ész erő, s így az ész boldogság. – Tekintsünk csak mélyen a legnagyobb következések elveire s fenekire, s mint a nyári reggel, oly tisztán fogjuk látni, mennyi bámulásra méltó szivárgott s nem másunnan, mint emberi agyvelőbűl a világra, Kung Fuce, Bacon, Franklin és számtalan mások marok nagyságú veleibűl!
A véletlen, mely igen sokban látszik legelső rugó- s indítóoknak lenni, úgy áll az emberi főhöz, mint a földben lévő arany a bányászhoz, vagy hogy többet mondjak, az országúton fekvő gyűrű az utazóhoz; kiásó vagy felvevő nélkül egyik sem ér semmit: az arany föld gyomrában marad örökké, a gyűrű sárba tipratik.
A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma: Ezek statisztikája az ország legérdekesb – leginteresszánsabb – része. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat sat. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje. Mi nagy erő egy- vagy több százezer ember, fő nélkül? Nézzük a történeteket a Duna folyta körül* 1828- és aztán 1829-ben. Nem a sok katona vívja ki a csatát diadallal, hanem a tábornok által jól elkészült s bölcsességgel vezetett bajnok. Nem annyira a fegyverhordók 5-600 ezres számátúl kell félni, hanem azon morale pondustúl – erkölcsi súlytúl – mely tán annyi ember közt hihetőleg rejtekezhetik. S mily természetes, hogy valamely háború kimenetelérűl annak mindég meg kell csalatkoznia, ki az ellenség számát s ágyúit veszi csak számba, nem pedig a hadinép műveltségét s vezérinek eszét. – S azért bölcsen cselekszünk, ha – mint hajdan Karthágó Lakedaimónbúl hítt hadvezért, Szicília Athénébűl törvényhozókat, úgy mi is csak kevés idő előtt építőmestereket Olaszországbúl – ma mechanikusokat Britanniábúl hozatunk sat. S midőn szinte mindent mechanikai sarkigazságokra lehet végre visszaidézni, tagadhatlan, hogy a kormányozónak vagy fővezérnek maga dolgában úgyszólván mechanikusnak – műszerésznek – kell lenni, hogy alattlévőit jó sikerrel vihesse. Sokszor, ha csak oly szakácsok forognak a konyhában, kik előbb sohasem főztek, vagy csak úri kocsisok ülnek a bakon, ily javaslatot volnánk hajlandók adni: Bizony, hozassunk inkább valahonnan egy bölcset.
Nem hihetni, mily nagy hasznú azon igen egyszerű, természetes s mégis oly ritka őszinte önvallomás: Ehhez én nem tudok, s így egészen másra bízom – Birtokosink közt hány lenne dús, ha dolgai után sohase látott és sok fáradság helyett inkább mulatozott volna; emberhalál mennyivel kevésb, ha egy fiatal tábornok helyett mindjárt tapasztalt vezér fogta volna markába a hadipálcát! Mennyivel kevésb hátramaradás, elaljasodás, nyomorúság s tán szomorú epedések, ha számtalan szisztéma, projektum s még experimentumok helyett is tüstént az előbbi vagy külföldi tapasztalásokat vettük volna példányul s illesztettük volna hazánkra!
Nem nevetséges-e nézni oly gazdát, ki, teszem, sáfrányt akar ültetni, s mindent próbál, időt, pénzt, békestűrést áldoz fel, s erővel önmaga akarja kitalálni a leghelyesb vele bánást, vén szomszédját pedig, ki egész éltében jó sikerrel termeszti azt, nem látogatja meg, s tőle útmutatást nem kér. – Gazdaság s kereskedés dolgában pedig szórúl szóra így vagyunk, s higgye az olvasó, hogy úgy vagyunk, s Istenért! nem mivel én mondom, hanem maga szemeivel vizsgálja meg.
A török e részben minden egyéb hátramaradási mellett igen eszes. Ő a vár- s hajóépítést, ágyúöntést sat. mindég idegenre bízza, s így ezek meglehetősen is vannak elintézve nála; s most, midőn már bort is iszik törvényesen, s így termeszteni is fog, ne legyek jó próféta, de fogadom, nemsokára drágábbat – nem akarám mondani: jobbat, quia de gustibus* etc. – is fog készítni, mint mi; mert ő oly emberekre fogja bízni a tárgyelrendelést, kiknek mestersége; míg mi magunk kevergetjük mustainkat; s experimentumokat vég nélkül teszünk, és sokszor tárgy körüli minden tudományunk abban áll, hogy természetesen gondoljuk vinni a dolgot, midőn csak tudatlanul visszük. – Mi a természet, mi a természet szerinti vitelmód? Tudja valaki? S mégis nálunk a borzagyváló annak szent törvényei szerint véli keverésmódját intézgetni, ámbár végre közönségesen falusi kádár fórumára szorul!
Korántsem hagyom egyébaránt az ozmán apátiáját helyben; de ránk nézve inkább azt szeretném, ha a francia, mint az angol Debrecenbűl akarná vinni a gubaszövőt hazájába – innen vinné a szőlőnevelőt, pintért sat., mintsem hogy tán minekünk volna rájok szükségünk, mert az annak lenne jele, hogy nálunk a borkészítési morale pondus nagyobb, mint nálok, s így e részben hatalmasbak vagyunk, mint ők. Így méltán dicsekhetünk azzal, hogy egy csehországi társaság csak nemrégiben magyar földmérőre szorult.
Egyébaránt igenis tudom, hogy idegen vezér, idegen törvényhozó, idegen tanító mai felvilágosodásban általányosan több kár, mint haszon, s nemigen különb figurát játszik az új hazában, mint egy harmadik személy egy házaspár közt; mert odahaza ugyancsak ki-ki önkénye szerint szeret élni, s ha itt-amott újítni, javítni kell is s akar is, azt inkább ki-ki maga cselekszi, mint más által vitetné végbe.
Nagy szerencse, hogy az agyvelő hazánkban szép mennyiségű, csakhogy itt-amott kifejlődése hátra van – s így ha még szokásban lenne is bölcseket s tanultakat felkeresni s hozatni, megkérő követséginket messzire fárasztani nem kellene.
Nem a sok kéz, de az ügyes kéz festi az évrajzi képet, készíti az órát, erőművet sat. De még kapálni s kivált kaszálni se tud száz ügyetlen kéz annyit s úgy, mint ötven gyakorlott. S ebbűl az következik: hogy a munkafelosztás, mint ki-ki tudja már, emeli az emberi fő tehetségit lehető legmagasb tökéletességre. Természetes, hogy az, ki mindég eggyel foglalatos, azt ügyesebben tudja vinni, mint az, ki húsz tárgyban munkás. Ha húsz embert képzelünk, hol mindegyik mindennap félcipőt varrni, félívnyit leírni, két beretvát élesítni, egy táncleckét adni, félóráig vashámorban dolgozni, két beteg után látni s több effélét tudna, képzelhetni-e józanon azt, hogy ezen húsz ember, ily módon annyit s oly tökéletesen tudjon végbevinni, mintha egyike óraműves, másika hámoros, táncmester sat. lenne kirekesztőleg? S ezen progresszió szoros tudományi igazsággal még nagyobb osztalékra vitethetik, mint minden manufaktúrában vitetik is – s ezek tökéletessége a munka lehető legnagyobb felosztásán alapul. Azon ideális árkádiai életmód, hogy minden a háznál készüljön, nem századunkra illő többé, s az, ki mindenhez tud egy kicsinyt, jól közönségesen semmihez sem ért.
A háztartás igen kicsinyben országláshoz hasonlítható. Ha az elsőben a vadásznak főzni, kocsisnak fagyaltat készítni, szakácsnak nyargalni, cukrásznak vasalni, szobatisztítónak beretválni sat. kellene, mily következést lehetne várni? S mindennek sarkalatja, a morale pondus, mily hasztalanul volna rakva? S országlásban nagyobb-kisebb mértékben szinte mindég így vesz el a nemzet legfőbb ereje. S vizsgálja szeme s esze szerint ki-ki őszintén ezt vitatásomban, igazam van-e vagy sem.
Mennyivel számosb jó és tökéletes építőmester, fegyvergyártó, ács, tímár, asztalos sat. van egy országban, annál rövidebb idő alatt s így kevésb időveszteséggel fognak erős építvények, jó fegyverek s bútorok sat. előállíttatni, s azon mestereknek öszveleg ügyessége vagy inkább azon lelki mennyiség, mely mindezen tárgyak körül úgyszólván a teremtő erő, határozza el egy nemzetnek a többiek közt ebbéli feljebb vagy alantabb létét. A gazdák kisebb vagy mélyebb tudománya mérlege az ország földművelési erejének. A vezérek több, kevésb józan tanultsága s ügyessége pedig a nemzet támadó vagy védő erejének skálája. Végre a kormányozó, birtokosak s így lefelé minden lakos, a magok álláspontjokra alkalmas tulajdonok könnyebb vagy nehezebb súlya, az egész valódi erejének vagy várható kifejlődhetésének staterája,* szóval: a közintelligentia – értelmesség – azon jel, melynél fogvást a bölcs a nemzeteket mázsálja. S az mennél nagyobb, annál kevesebbet szorul másokra, s így annál függetlenebb, szabadabb s erősb a nemzet.
Ezek szerint mindegyiknek tehetségében áll, akármily alacsony helyzetű légyen is – s ez mily kellemesen hevítő önérzés! –, nemzete erejét nagyobbítani. Hanem azt – mint már előbb érintém valahol – mindenki csak a maga természeti álláshelye tökéletes betöltése által teljesítheti. Sokszor alacsony lépcsőn nyert tudomány egészen új életerőt hoz egy nemzetbe, mint Watt az angolok közé a gőzmachina által. De többnyire felemelkedtebb helyrűl szivárog le az erény és tudomány, regis ad exemplum* sat. – s úgy nem tehetnénk bölcsebben, mint kegyes fejedelmünk egyszerű igazi patriarchai életmódját, mely egy koronázott fő legtartósb fénye, minden tettinkben szorosan utánazni; úgy a földesúrnak az volna többek közt kötelessége, hogy a jobb gazdaság s elevenebb kereskedés józan szisztémája s ennek elismerése őáltala szivárgana lassan-lassan az ország minden lakosiba. Nem parasztgazda kezdheti a birka- s lónemesítést, őneki azt végezni kell. S nem a tudja Isten, honnan közinkbe esteknek – kiknek egy petákjok, de még egy káposztafejek sincs – s kiknek ereikben a vér egyaránt folydogál, magasodjék bár a haza, bár bomoljon –, nem azoknak összeállása azon szép tiszta kútfő, melybűl a nemzetiség s polgári erénynek derék hívei emelkednek a halandók közé – valóban nem –, de azon hazafiúi egyesületekbűl fakadnak, melyek egyszerű, de legmagasb címje: Mindenkinek, idő-, ész- s pénzbeli tehetsége szerint forró s állhatatos járulása a közjóhoz. Legyen ősz haj, vén fő fiatal vállakon, ellenség előtt nyert vitézi szép karcolatok s erőltetett vizsgálat redőzeti s tudomány benyomási a homlokon – a zsidótúl béke – jobbágyok szeretete, külföld becsülése a társaság ismértető jele – s mennyi halhatatlan eredend belőle!
Mi szelíd s jótévő, de egyszersmind ellenállhatlan hatalom ily egyesület! S engedelmeskedni ilyesnek tán tanácsosb, mint neki parancsolni akarni – neve közvélemény!
Mennél magasb születésű pedig a hazafi s mennél dúsabb, annál jobban nevelheti s terjesztheti a közértelmességet s így a haza erejét. A földesúr jobbágyai lelki s testi csinosodására legsikeresb befolyással lehet, midőn, mint a tapasztalás mutatja, a jobbágy jámborsága, szelíd erkölcsei, de sokszor még nyomorúsága se mozdít egy hüvelknyit is a földesúr állati vagy növényi életén; pedig csak a földesúr igazságos léte, emberiséges gondolkodásmódja s tanácsa emelheti a szántóvetőt nagyobb méltóságra – s ez viszont teheti őtet vagyonosb, becsültebb, szerencsésb földesúrrá. – A kormány atyai gondoskodása, törvényekre szoros ügyelése s hív jobbágyiba helyeztetett bizodalma teszi a nemzetet boldoggá s erőssé, midőn ennek erkölcsi súlya azon sarkalat, melyen biztosan s rendületlen állhat még akkor is a királyszék, mikor a világnak fele másutt fel volna zendülve már s bontakozva.
S egy főbűl mennyi hatalom ered sokszor, s hogy ragaszkodik, mint planéták a Naphoz, számtalan emberi lény egy fényes észhez? Hány élt már, ki százada útját maga jelelé ki, s nemzete létét századokkal hosszabítá s viszont! Egy orvos gyógyít, a másik öl; de azon szer, melyet Philippos nyújtott,* keserű-hasznos vala. Bár oly nagylelkűséggel vennék mindég a nemzetek öntapasztalások hasznát, és szintoly nemes diadalmakat nyernének önmagokon, mint ahogy a nagy ember valaha fenséges érzéssel s félelem nélkül üríté a jótévő serleget.
Ezen most felvilágosított talpkövek után, melyeket ily renddel raktam egymásra: az emberfőt legmélyebbre, arra a középesülést, erre a nemzetiséget, erre a polgári erényt s ismét erre a hitelt tágosb értelemben – végre azon sarkalatot fogom vizsgálat alá venni, mely, ámbár ezeken nyugszik, mostani munkám tárgya, s a földművelés, művészetek, kézletek – manufaktúrák –, gyárok – fabrikák – s kereskedés alapja.
Míg nyelvekben mathesisi pontosság és szoros elhatárzottság nincs – milyent egyébaránt az emberi nem hihetőleg egykor feltaláland – addig a mondott tárgyak tökéletes felderítésére az olvasó szerkesztető s megemésztő ereje nem kevésbé szüksége, mint a szerző tulajdona gondolatit világosan előadni. S így, minekutána öngyengeségemet elismérem, mindenkitűl, kinek kezibe kerülend ezen értekezés, azt bátorkodom kérni: méltóztassék tiszta s rendszeres előadásom híját figyelme s béketűrés által pótolgatni.
Ha az eddig előadottakra visszanézek, annyi külön szín s oly mindenféle tárgy tűnik magam elibe is, hogy a zavarosan eltagoltbúl valamennyire tűrhető egészt alkotni valóban mesterségnek tartom. Azonban a legtúlabb csapongó s a fő tárgytúl majd egészen eltávozni látszó eszméltetéseket is azon szándékbúl s oly meggyőződéssel hoztam itt-ott elő, hogy azok csekély munkám velejét s filozófiáját tán érthetőbbé tehetik, s remélem, szorosb vizsgálat után úgy fog találtatni: hogy legkisebbet se akartam hiába mondani, s tán csak ügyességem nem volt elegendő, minden beiktatott okoskodásimat egyetlenegy pontra intéznem s egyesítnem.
Valamely tárgynak legmélyebb alapjára ereszkedni sohasem ártalmas, habár néha tán igen unalmas is, de jobbára nagyon hasznos, sőt szükséges, mert csak így óvakodhatni valaminek hibás véginél való megmarkolásátúl, s csak azáltal lehet az elhibázás valódi okát s utóbbi tévedést elkerülni. P. o. angol gazdaságot állítunk, de nincs sikere; s így minden szájban csak az cseng, s ami több, oktatólag: „az angol gazdaság semmit sem ér, vagy legalább nálunk nem”. S ez megnyugtat! Midőn nincs világosb, hogy osztatlan legelőkkel, dézmával, robottal, limitatióval, bizonyos vásár híjával, ingadozó vámmal sat. az angol gazdasági szisztéma szinte oly chimaera, mint főrugó, kerekek, mutatók sat. nélkül az óra tán minden egyéb, csak nem óra. S így nem az angol gazdasági mód hibás s valósíthatatlan nálunk, hanem a mi vizsgálatunk nem elég mély. – Dombos helyen egypár lábnyira ásván, azt állítjuk nagy bölcsen, hogy vizet semmi móddal se találhatni. A vasút összebomlik, s nem, mivel nem volna áldásunkra, hanem mert vitelre portékánk nincs elég sat.
A hitelt szoros értelemben – annak életbe hozását, akár pénzbeli szoros törvényszéknek, akár cambio-mercantile jusnak váltókereskedési törvénynek – hívjuk –, tettem minden pénzbeli összeköttetésink alapjává, s a hitel híját állítottam nemcsak azon fizikai természetlenség okának, hogy ti. pénzt valamelyes bizonyossággal se felvenni, se kiadni nem lehet, de még az erkölcsi romlottság egy fő kútfejének is. – A hitel híjábúl eredő hibás következéseket mint actiót – hatást – s ezek elágozásit s eredetikhez visszatérésiket mint reactiót – ellenhatást – egész vizsgálatom folytában mindegyre feszegettem, s így most, minekutána, mint a légy, jó darabig kerengtem a világ körül, végre a dolog praxisába – ténylegébe – bocsátkozom, s nem hogy én is, mint vak, magamat az esztelenek legundorítóbb elemében perzseljem vagy égessem meg, hanem hogy a látóra s keresőre nézve legjótévőbb természet ajándékát, a világot, lelki szemem szerint, a közjó végett használjam!
Mit a hitelrűl, egyenes szórúl, becsületrűl, erényrűl sat. előadtam, sokan azok értelmével tán ellenmondásban fogják találni, amiket fentebb állítottam, ti. hogy a keresztény vallásban s így mennyei dolgokban a határtalan bizodalom; társasági összeköttetésben ellenben a lehető legnagyobb óvakodás – ami hímezés nélkül, ha annak akarjuk keresztelni a gyermeket, aminek kell, nem egyéb, mint bizodalmatlanság – kirekesztőleg az igazi alap. De szorosb vizsgálat után úgy fog mutatkozni a dolog, hogy igenis egyeztethető azokkal.
Az egész nemzetnek egymástúl oly igen különböző tagjait erény- s büntetéstűli félelem tartja súlyegyenben. Ezek jelelik ki a pályakört. Az erkölcsiség s közvélemény az erénynek bírószéke, a testi büntetésnek pedig a törvény. S ezen két fórum egymással alig áll valamely összeköttetésben, mert sokszor megbocsátna a közvélemény, hol a törvény halálra ítélni kénytelen; nemritkán pedig a közvélemény nyom el egészen, hol a törvény felold. – S így, ha a hitelnek s adósságbeli kötelesség feloldozásának minden alapja szinte nem egyéb executiónál, kivetésnél, tömlöcnél, akkor a némettel azt mondhatni: jó éjszakát, földművelés, kereskedés, gyarapodás, vagyon, birtok! – Ellenben, hol semmi félelem, semmi fenyíték és semmi lehetőség sincs erővel is visszavenni rövid idő alatt a maga tulajdonát, ott a vérnek leglassúdabb folyása, letargia, marasmus s requiescat in pace!*
Mily élet embernek, ki önbecsét érzi, s mily szomorú országlás, hol a kenyér olcsóbb- vagy drágábbsága több vagy kevesebb péknek fülénél fogva ajtóhoz való szegeztetésétűl függ, s hol cseladkilidzsi és szinír – hóhérpallos és zsinór – a legerősb indítóok! Ellenben van-e nevetségesb azon édes és rózsaszín képzelgésű alkotmányoknál, hol mindenkiben szentet látni tanácsoltatunk, s hol ezen szép, egyszerű s nagyobb értelmet s jobb nevelést áruló s igen sokszor hallott szólásmód közdivatú: „hogy is lehetne ezt vagy amazt ily nagyúri személyrűl, ily előkelő gavallérrúl vagy annyi esztendő óta oly magas hivatalokban, annyi fénnyel s a közönség legnagyobb bizodalma megnyerésével szolgáló méltóságrúl sat. csak fel is tenni?” Gondolkozzék s ítéljen ezekrűl többnyire ki-ki tetszése szerint; én részemrűl, ha pénzem lesz valaha kölcsönzésre, nem azt fogom tekinteni adósomban, az erénynek mily magasságán áll, s hihetőleg valaha a mennyország hányadik grádicsán fog örökkön-örökké vigadni; hanem, micsoda hypothekát adhat nekem, s miképp foghatom üstökénél s ránthatom ki alóla még a párnát is, ha becsületes s törvényes kamatra adott tőkémet ő akarná használni csak, míg én addig tán sínylődöm, és szinte instantiával kellene keresnem, ami enyim, míg ő fényes palotájában azzal tartja fenn – meg kell vallani, igen szép s nemes – rangját, ami nem övé! – Ha valaki pénzérűl másképp szeret rendelkezni s intézni – tessék, én jó szerencsét kívánok, mely mint sokan mondják – de én nem hiszem –, synonymon a bölcsességgel.
Itt állunk végre azon többnyire igen meredek helynél, melyet távulrúl csak ritkán szoktunk észrevenni, s hol az van írva: hogyan és miképp?
Mindennek – s már errűl is volt szó – van szép, van rút oldala. Már az, ki se nem szerelmes, se nem indulatos, se nem vak vagy rövidlátású, hidegvérrel fogja megkülönözni a szépeket rútaktúl; mázsálni, s aszerint, mint dűl, elfogadni, visszavetni. Ezen cselekvő mód igen egyszerű, csakhogy alig van valaki, ki maga vagy szomszédja feleségébe, gazdasági szisztémájába, verseibe, irományiba, homeopathiájáa, alkotmányába, bonjába ne volna szerelmes és így vég nélkül – igen ritka ellenben a tiszta látású; mert egyiket a természeti köd – az ostobaság, másikat a tudatlanság, tapasztalatlanság, elfogultság, előítélet sat. fekete felhői tartóztatják a világosan látástúl.
Némelyik pedig mindenkor maga becses személyével áll a közjó útjában, s így azt önárnyéka miatt sohasem láthatja. Mi mindezen gyengeségeket tegyük félre, legalább míg szemközt állunk, s világosítsuk fel:
Azon megjegyzéseket, melyekkel közönségesen Magyarországban a hitel felállíthatása ellen kelnek ki.
Azután, mely okoskodások vínak Magyarországban a hitel lábra állítása mellett.
Végre az ezekbűl következő természetes béfejezést.
A megjegyzések s ellenvetések vagy törvényi, vagy politikai tekintetűekre ágoznak. Vegyük előbb
Némelyek ily ellenvetéssel élnek: „A cambio-mercantile jusnak a magyar nemest alá nem vethetni, mert azáltal a nemesi praerogativa az I-ső rész 9-dik tit.* ellenére megszoríttatnék.”
Ámde az I-ső rész 9-dik tit. azt rendeli: hogy a magyar nemes, hacsak rendesen törvénybe nem idéztetik s a törvény rendes útján nem ítéltetik, se személyében, se javaiban senki által se háborgattathassék – úgy, de mihelyt a jus cambio-mercantile törvényesen elfogadtatik, az is törvényes út lesz, s a nemesember ott is pörbe idéztetnék s magát védelmezhetné – csak azon különbséggel, hogy akkor az adós a pört oly soká nem húzhatná s jólelkű hitelezőjét ki nem játszhatná, nem faggathatná – ahhoz járul, hogy a II-dik rész 68-dik s a III-dik rész 28-dik tit. szerint most is az adósnak, bár magyar nemes is – ha nem fizetheti meg adósságát, személye is a hitelezőnek, ha ez kívánná, odaítéltethetik s által is adathatik.
Mások így okoskodnak: „Ha a jus cambio-mercantile béhozatnék, azáltal az ordo juris – törvénykezésmód – változást szenvedne, s így aszerint a magyar nemes nem legitimo juris ordine* marasztaltatnék, s ennélfogvást az I-ső rész 9-dik tit. által neki adatott szabadságtúl meg lenne fosztva. – Most az adósság iránt, ha idéztetik, 1-4-szerig tizenöt, vagyis 15-60 nap adatik megjelenésre; ha marasztaltatik, ellenállással s egyéb pörorvosló móddal hátráltathatja az ítélet-végrehajtást sat., de a jus cambio-mercantile szerint a megjelenésre csak 3-24 nap engedtetnék, ellenállással s más törvényes menedékkel nem élhetne, s így törvényes szabadságában nagyon megszoríttatnék.”
Ezen ellenvetésnek már az 1792-ki 17-dik törvénycikkely megfelelt, mely megengedi: hogy a magyar nemes külső országi, ausztriai cambiale forumnak is alája vetheti magát, s ottan megmarasztaltathatik, s az executio ellene penes compassum* végre is hajtathatik. Ha emellett a nemesi szabadság csorbulást nem szenved, hogyan szenvedne csorbulást önhazánkban felállítandó cambio-mercantilis – váltókereskedési – bíróság által?
Egyébiránt ezen ellenvetések más forrásokbúl erednek, mint a törvényekhez ragaszkodásbúl, s nem egyebek köpönyegeknél. S azért minekelőtte a politikai megjegyzésekre mennénk át, becsületbeli kötelességemnek tartom általányosan ideáimat – eszméimet – a törvényekrűl itt oly röviden, mint lehet, s egyenesen kimondani; mert ily őszinte vallomás után ki-ki tudhatja, embere vagyok-e vagy sem, s így velem kezet foghat vagy kardot avagy tollat ránthat ellenem, s én őtet álkép által e módon semmi esetre se csalhatom meg, amit vélemény dolgában némelykor legjobb akarattal sem kerülhetni el.
Némelyeknek azon igen bölcsen hangzó okoskodását: „gloriosa incertitudo, amabilis confusio”,* én egy cseppet se csudálom, mert én inkább azt hiszem józanabbnak barátok közt: „clara pacta boni amici”* – ellenzők közt pedig, hogy ki-ki ismérje egymást s aszerint cselekedjék. Nincs előttem júdáscsóknál csömörletesb s egyszersmind esztelenebb. S akárki mit mond, a készakarva homályos törvény s zavar szeretete egy részrűl, másrúl pedig a teljes torokbúli vivát-kiáltozás, mindég júdáscsók szagát terjeszti! De én hasznát is tagadom. Sokan a törvény alig érthetősége által* gondolják eszközölni zivataros időben az egy-egy lépéskével való előre mozdulhatást, s egészen felejtik, hogy csendes időben éppen azon homály, mely ítéletek szerint palladiumok, őket megint igen számos s ugyan nagy lépésekkel taszítja hátrább. Ily alapok oly gyengék, hogy szinte jobb semmit sem építni rájok. S ha mint szisztémákat tekintjük, nem hosszabb időkre valók, mint a gyermekeknek nyavalájok eltagadása vagy mint p. o. egy uzsorásnak… manipulációi, ki valóságos 10 ezer helyett tán 100 ezerrűl hagyott maga után kötelező levelet a ládában, melyért most utói egy garast se kapnak – vagy valakinek önadóssági össze nem számolása, hogy valóságos szegénysége maga előtt rejtve maradjon mindég s több efféle. Ily szisztéma kis időre derék lehet, kivált olyannak, ki képzelettel is jóllakik, de egy kissé továbbra úgy fogja találni ki-ki, hogy a bizonyos mindég kívánatosb a bizonytalannál – s így én világosságot szeretek a törvényben –, magamrúl pedig azt tudni minden bizonnyal: pénzes vagy szegény, úr vagy szolga vagyok-e?
Ami pedig valamely törvénynek semmi módon sem eszközölhető eltörlését vagy változtatását illeti, egy külföldi szerzővel* így okoskodom: A változhatatlan s még kérdésbe se vehető törvény filozófiája jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll. S így matematice sül ki, hogy ily törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.
Olyas országban, hol nem önkény uralkodik – a törvény nem egyéb, mint a fejdelem s a nép képviselői közt való kontraktus. Már ha ezen utolsó változhatatlan, s a törvényhozó testnek valamely javaslat tétetik, s a többség nem is veszi kérdésbe, sőt ha nyilván látja is leghasznosb következésit, mégse fogadhatja el s csak azon egyetlenegy igen bölcs ok miatt, mert az egykori gyülekezet, mely régi időkben nem bírt nagyobb jussal, mint milyennel a mostani gyülekezet ma bír, azt előre úgy határozta el.
A törvényhozó test mindég akkor hozhat legbölcsebb törvényeket, mikor az idő szükségei előtte legjobban tudva vannak, de – midőn szerencsétlenségünkre vagy tán szerencsénkre a jövendőt nem láthatjuk – utóinkra nézve mi éppen oly keservesen tehetnénk józan s eltörülhetlen rendszabásokat, mint eldődink legnagyobb bölcsességek mellett se tudtak ránk nézve oly törvényeket hozni, melyek minden kivétel s változtatás nélkül minden időkre jók lettek volna vagy jók lennének. S így a törvény változhatlansága s eltörülhetlensége nem egyéb, mint az országlásnak azok kezében létele, kik a dolog természete szerint arrúl semmit se tudhatnak, s nem azokéban, kik előtt a legkisebb összeköttetés sincsen rejtve.
A 19-dik századbeliek ahelyett, hogy magok esze szerint cselekednének, behunyják szemeiket, s a 18-dik századbeliek által vezettetik magokat minden ellenvetés nélkül.
Azok, kiknek tehetségekben áll a tárgyak folyamatját s kifejlődését, melyek a józan ítéletre szükségesek, tökéletesen ismérni, kénytelenek hódolva olyanok ítélete alá vetni magokat, kik a dolog fekvésérűl s velejérűl általjában semmit se tudhatnak.
Azok, kiknek egy századdal több tapasztalások van, olyanoknak engedik át a kormányt, kiknek egy századdal kevesebb tapasztalások s így kevesebb isméretek is van.
S ha józanság az, hogy a 19-dik század tettei nem a maga belátása s ítélőereje szerint határoztassanak el, hanem a 18-dik századé által, nem kevesbé józan az is, hogy ismét a 20-dik század cselekvényeit a 19-dik század szabja ki előre.
S ha így lépcsőnkint tovább mennénk, ugyan mi lenne belőle? Az, hogy idő haladtával elvégre minden törvényhozás megszűnne; mindenkinek cselekvésmódja és sorsa azok által volna elhatározva, kik se nem tudtak, se nem gondolkoztak sokat a dologrúl, s az élők összesereglett sokadalma a halottak egymásra halmozott nemzetségének mozdíthatatlan urasága alá volna örökre bilincselve.
Ily eltörülhetlen törvény, akármi bölcs és hasznos volt is hozatalakor, előbb-utóbb minden bizonnyal kárt szül vagy a jót akadályoztatja. S ily bilincstűl menekedni végre alig lehet.
Caligula, Nero nem iszonyúbb, nem fertelmesb ily törvénynél. Pillantati irgalom, szükség, kény rábírhatja az élőket a bilincs kettétörésére; de a holt tirannust – zsarnokot – ki indíthatja szánakozásra, ki bírhatja engesztelésre?
S mindezek igazságát a javítások legeltökéltebb ellenségi is sejdítik, mert csak mindég gátló s hibás törvények védelmére kelnek ki efféle támogatásokkal, jól tudván: a törvény, mely még jó és hasznos, nem szorul ily fonák gyámokra s kopott álfegyverekre.
Hazánk régi s mai legbölcsebb gondolkozói s törvényalkotói pedig e részben velem tökéletesen kezet fognak, amit elhatározásik által, mint a törvénykönyvben nyilván láthatni, minden ellenvetést megcáfoló módon megbizonyítnak. A leghomályosb törvények az egész hasznára lépcsőnkint mind jobban s jobban fejlődtek, felvilágosíttattak; hol pedig a homály igen is nagy vala – ott…
Oly törvények pedig, melyeket a holtak alkotmányi alapokká tettek, s melyeket az ő későbbi parancsok szerint az élőknek még diskusszió alá se szabadna venni, részint hosszú fejtegetés alá vétettek, részint egyenesen eltörültettek; p. o. az onus publicum fundo inhaereat* – resistendi facultas* sat. S alkotmányunk ily javításán, melynek következései áldások, ki nem örvend? Kik a korlátlanságot teszik a szabadság eleibe – quod tibi non vis fieri* etc. egy üres szentenciának tartják – akik igen jól érzik, hogy építeni semmit sem tudnak s így csak úgy tehetik magokat a világ előtt isméretesekké, ha akadályoztatnak s rontanak; s eképpen csak a nemzet salakjai.
Kétségtelenül volt elég okoskodó, ki egy ily sarkalatos törvény megsemmisítése alkalmával a haza felfordulását jövendölte, úgy mint volt öt-hatszáz év előtt is elég próféta, ki minden javítás ellen a legfeketébb s legvéresb színre mázolt képekkel kelt ki – s kétségkívül ma is lesz elég, ki jobb pénzbeli szisztéma ellen fog harcolni tehetsége szerint; s azon szép fajzat szintúgy ki nem irtható, s a hazára nézve oly makacs, mint a burjány a búzaföldre átok; de az igaz és jó előbb-utóbb minden akadályon diadalmaskodik, s nincs oly hatalom, mely gátolhatná útja megnyitásában. Csakhogy többévi, többszázadi elnyomatása a közembert megijeszti s elszomorítja, azt gondolván, örökre el van nyomva immár! Azonban nincs úgy.
Ha törvényesen lehet alkotni, úgy annak rendiben törvényesen megint fel is lehet bontani, s midőn 1230-ban valamely rendszabás igen hasznos lehetett, mely 1830-ra nem alkalmas többé, s 1830-ban valami jó következéseket szülhet, melyek tán 2430-ra nagyon károsak lennének: igen természetes, hogy a törvény változtatása s eltörlése sokszor szinte oly józan, bölcs és szükséges, mint a legjobb új törvény hozása.
S ugyan gondoljuk-e, hogy több száz esztendő után sok változás nem fog történni, s jóváhagynók-e, ha utóink semmi javításokat se tennének? Lehetetlen képzelni; tehát mért akarunk mi annál, amit eldődink határoztak el, mozdulatlan maradni s az emberi legszebb tehetséget, a tökéletesülésre munkálódást nem gyakorolni?
Fentebb azt mondám: a homályos törvény semmi garancia – kezesség, biztosság –, semmi erő. S teória és praxis szerint eltökéletten úgy is hiszem.
Azon időszakban, mikor a homályos törvény fejtegettetik, s midőn bástya gyanánt kellene szolgálnia, akkor vagy a király, vagy a nemzet részére magyaráztatik; ha a királyéra, s ez akarja, mily szép védelem egy-két homályos törvényke; ha ellenben a nemzet részére, nincs-e hatalmában ezen utolsónak inkább világos, mint homályos törvényeket szerezni? De bezzeg sok már nagy és hasznos hazafi tettet gondol végbevinni, ha a törvényhez egy pár clausulát ragaszt, melyet a kormány szintoly jól értett, mint ő, s igazságszeretetbül ráállott – midőn ő setétben óvakodással s ügyességgel fedezgeté azt, ami a bölcsebb szem előtt mégse maradt palástolva.
Ha árendásink, kontraktualistáink, szóval alattvalóink inkább homályos kontraktust – szerződést – kívánnának, mint világost, ugyan ki venné azon homályocskának jobb hasznát, ők-e, mi-e? Ne csaljuk meg magunkat. S ha vérengző tirannizmus és revolúciók alkalmával fegyverrel világosíttattak is fel a törvények az emberiség büntetésére némelykor, még akkor is sokkal ritkábban vette a nemzet a homály hasznát, mint a kormány.
És ha királyi s nemzeti jussok közt nem volna egyéb garancia efféle homályosságok – szőrszálhasogatások – s rabulistai ügyes fogásoknál, valóban kár lenne tovább szabadság tömjénjével terhelni a képzeletet s egy ideális jó miatt fáradozást, s időt vesztegetni.
De hála az egeknek! nem buktunk még annyira el – s csak magunktól függ mind nagyobb s erősb garanciát nyernünk.
A király úgy ül erősen székén, ha jussaibúl egy pontot sem enged: a deréket jutalmazza, rosszat bünteti s királyi eskét pontosan teljesíti.
A lakosok ellenben úgy szabadok minden elnyomástúl, ha sok van köztök, kik egész világ előtt isméretes sago et toga clarissimi* férfiak, kik mai világban a hatalmas vélemény paizsa alatt minden igaztalanságtúl mentek; s ha a nagyobb rész szereti s imádja alkotmányát s érette halni kész.
Ezen utolsó a mathesis törvényei szerint van alkotva. Ott is 100 font – bár kavics legyen is az – 10 font vasat, sőt aranyat is maga után vonz, ha a természet örök jussait akadály nélkül gyakorolhatja.
A változhatlan törvényekrűl pedig azt mondtam: hogy azokbúl jó soha, rossz pedig mindég folyhat, s így a szabadságnak inkább bilincsei, mint alapjai. Ha jók s hasznosak, mikor kérdésbe vétetnek, úgyis megállnak s örökségi címerek szükségtelen; ha pedig károsaknak mutatkoznak, akkor nem szabad változtatni; s így eltörülhetlenségek jót semmit se, hanem csak rosszat szülhet.
De sok ember előtt a régi rendszabások s törvények több hitelűek, mint az újak, s ekként velem a törvények változtatásárúl vagy megsemmítésérűl egy értelemben nincsenek. Ők régi időkben a komolyságot, férfiúi méltóságot s ősz tapasztalást látják tanácsban ülni; midőn ma forró vért, az ifjúság kicsapongó képzelgésit s az indulatosság s korlátlanság legkisebb tapasztalásra sem állapított veszedelmit szemlélik a törvényhozók közt. Én ellenben azt hiszem: hogy ily provocatiók s idézgetések: „eldődeink bölcsessége – régi idő belátása, elmés hajdankor, az ó világ szemessége, méltósága” sat. azon számtalan balvélemények közé tartoznak, melyek szokás által fogadtattak el, s mint valamely igazságok, apárúl fiúra hagyományképp mennek át, s melyek alapja hófuvaton nyugszik, s egy kis nyomozás után szintúgy el is oszlik, mint az egy kis meleg által. – Vizsgáljuk.
Tapasztalás a bölcsesség anyja, s egyenlő észbeli erővel s tudománnyal kettő közt az bölcsebb, ki több tapasztalású. Ennek igazságán nem kételkedik senki. De az említett balvélekedés mégis éppen ellenkezőt hirdet, s a sokaság benne meg is nyugszik.
Ily elfogultságok a legközelebbső okokbúl erednek, s mégis oly nehezen jőnek az emberek igaz eredetekre. Atyáinkra s régiekre való alaptalan hivatkozások p. o. egyenesen a szavaknak nemcsak hibás, de éppen ellenkező használásábúl folynak s azon bévett szokásbúl, hogy a holtaknak mindég több tiszteletet szoktunk adni, mint az élőknek.
Amit közönséges beszédben régi időnek, hajdankornak hívnak, józan ész után új időnek, ifjú kornak kellene hívni.
Két egyes személy közt tagadhatlan, az idősbnek van vagy lehet több tapasztalása. – Generációkban éppen megfordultan áll az eset, s a közelebbsőnek s így az ifjabb generációnak van vagy lehet több tapasztalása.
A 13-dik század a 11-dik- s 12-diknek, a 15-dik század ellenben a 13-dik- s 14-diknek, mi pedig Árpádtúl fogva időnkig szinte egy évezred tapasztalásit halmoztuk egymásra! S így, ha p. o. a 13-dik század tapasztalásit s bölcsességét hozzuk elő okoskodásink támaszául, nem az ősz haj, hanem a bölcső tapasztalását s bölcsességét hívjuk védelmünkre!
A tibeti bölcsek egy bölcsős gyermeket* emelnek isteni magasságra, s azt hiszik legcsalhatatlanabbnak. Mi őket nevetjük, azonban mi magunk mindég azokra provocálunk – hivatkozunk – kiknek se annyi tudományok, se annyi tapasztalások mathematice nem lehetett, mint amennyivel mi bírunk, s kik hozzánk képest csak gyermekek vagy serdülők.
A magyarnak vezérek alatti volta: születése; Sz. István, Szent László ideje: gyermekkora. I. Lajos s Mátyás alatti: serdülő ideje. Mária Terézia alatti: fiatalsága. Mi vagyunk férfiai. A jövendő lesz emberi kora – s csak tőlünk függ eszközleni, hogy valaha egészség színe fényledezzen-e nemes tekintetén, s szép fehér szakáll lengjen-e számos esztendőkig a vén magyar ajkai körül, vagy hervadás, halvány kép s életunalom legyen nemzetünk véghatára; s csak mi hatalmunkban áll oly pályát járni, hogy valaha az öreg magyar öröm szívdobogással nézhessen vissza férfikorára, s ne legyen arra kárhoztatva, amire sok halandó – hogy rája nagyobb áldás nem szállhat elfelejthetésnél.
Ami pedig értelmi erőnket s erkölcsiségünket illeti, ki akarja s veheti azt kérdésbe, ki csak egy szót is hallott vagy olvasott a múltrúl, hogy annak sommája mai időkben hasonlíthatlanul nagyobb, mint a régiben. Volt hajdan is épeszű s tudós ember, tagadni nem lehet, de mindég csak a tudományok akkori sokkal szűkebb körihez mérsékelve. Nincs rejtve a világ előtt, hogy csak egypár század előtt a tanácsban ülők legnagyobb része még azon igen egyszerűhez sem értett, ti. az olvasáshoz; hogy azon tudományinknak, melyek mai józanabb cselekvőmódaink alapjai, még címei se voltak az egyesült törvényhozó test előtt csak neveknél fogva is isméretesek, hogy jóval előbb az országgyűlésin azon határozás tétetett szükségképpen több efféle rendszabások közt: hogy az ország előkelőinek s papoknak ezentúl lopni szabad ne legyen sat. S[ancti] Ladis[laui]* L. II. cap. 1.13. etc.
S ezek mellett mindég a régi méltóságra, ősz bölcsességre, eldődeink okos határozásira emlékeztetjük hallgatóinkat!
A holtakrúl való előítéleti szentencia pedig így hangzik: de mortuis nil nisi bonum.*
Ezen igen veszedelmes balvéleménynek alapjára jutni nem nehéz. Ezáltal mindég a nagyobb és szelídebb rész misztifikáltatik, és sokszor az élők haszna ezen köpönyeg alatt a holtak emlékezetének áldoztatik fel, kiknek se használni, se ártani többé nem tudunk. S azok, kik az élőnek tehetségek szerint minden lehető kárt okoztak, s tán idő előtt koporsóba taszították, nem engedik, hogy valaki őket, midőn már nem éreznek, bántsa és sértse! Számtalanok elevenen égettettek el, s kik elítélték őket, azok hirdetik: de mortuis aut bene aut nihil!* –
A halál legnagyobb engesztelő, s az, ki többé nem lehel, senki útjában sincs is többé, senkit fényével, erényivel nem sért, elsőséget nem nyerhet, se tapsot, se hivatalt, se hagyományt sat. S az elhamvadottnak dicsérete, kivált előbbi ellensége ajkán, a kisded belátású előtt sokszor igen nagy bámulást gerjeszt, de az csak olyan, mint a színjátszói csillogó korona, mely papirosbúl készült s igen olcsó.
Ha pedig igazságát tekintjük a dolognak, midőn azon senki nem kéteskedhetik, hogy többel tartozunk az élőknek, mint a holtaknak, mért ne volna szabad az elhunytrúl rosszat mondani – ha gyalázatosan élt? S volna-é enélkül akár egyes nemzetnek, akár a világnak igazi históriája vagy csak egy biográfia is a szó s hitelesség valódi értelmében? Egy becsületes embernek, kit életében elnyomtak, üldöztek s mindennapjait elkeseríték, mi jutalma volna végre, ha még holta után is a rossz cselekvő- s alacsony élővel, ki itt tán kinccsel s hatalommal volt felruházva, szinte egyenlő dicséretet nyerne, s így ezzel hasonló sorsú lenne?
Mi emeli lelkünkben az igazság szeretetét magasbra az egyiptomiak azon régi szokásánál, mely a királyokrúl holtok után tarta ítéletet? S az egész közönség lelki tulajdonira mi lehet hathatósb s áldottabb befolyású, mint ha még a serdülő is naponkint tapasztalja, mily szenny s kárhozat ragad a rossz névre még akkor is, mikor ez nem is árthat többé; midőn a derék becse még akkor is zeng századrúl századra, mind tisztábban, mikor föld fedi már csontjait. Ezeknél fogva a holtakrúli közmondásnak így kell hangzani: de mortuis nil nisi verum.*
Semmi sem fogja szembetűnőbben előnkbe állítani a törvények idő s körülállások szerint, közegyetértéssel s közakarattal intézendő némelykori változtatásának vagy eltörlésének hasznát, sőt szükségét, mint midőn nem önmagunk, de más nemzetek kifejlődését tekintjük. Ezen cselekvésmód leghasznosb s egyszersmind legegyszerűbb. Magunk szemeiben rendszerint semmit sem látunk, máséban mindég mindent. – Azon bizonyos eltörülhetlen törvényért, melyrűl tudom, ki-ki hallott, jól lenevetjük a másképp bölcs athénéi tanácsot, de magunk… A kínaiban igen kacagjuk azon gyengeséget, hogy ki nem magyarázható örömet érez, ha kék pántlikára függesztheti háza tetejin csengettyűit, mely megkülönböztetésért sokszor legnagyobb hazafitlanságot kész elkövetni, de mi… sat. Nézzük tovább, miben van Perzsia, Marokkó, s mily magasan Pennsylvania, Britannia? Az Amerikai Szövetséges Országokban sok törvényhez nyilván az van csatolva, hogy körülállásokhoz képest idő jártával a törvény is javíttassék.
Azonban menjünk át a cambio-mercantile jus ellen támasztható
Ha megmutathattuk, hogy a törvénybeli ellenvetések alaptalanok vagy csak homokon állnak, úgy fogjuk tapasztalni, hogy a legszámosb politikai okoskodásoknak nemcsak legkisebb alapjok sincs, de képzelt resultatumik éppen diagonaliter ellenkeznek azon testesült következésekkel, melyeket a mindennapi életben tapasztalhatunk, s melyeket szinte a vak is lát, mert kezével foghatja. Annál pedig nehezen lehet valami nevetségesb, mint ha valakitől nagy bajjal nehéz követ látunk hurcoltatni azon hiedelemben, hogy arany; vagy valakit sebesen, teszem, Pestről Rákos felé nyargalni, ki eltökéletten azt hiszi, hogy majd Vörösvárra érkezik – vagy valakit nagy prosopopaeiával bölcselkedni és szinte jövendölni hallunk, kinek jóslatai éppen ellenkezőleg ütnek ki.
azon cél, melyet elérni akarnak. S ugyan azok mostani szisztémánk által bátorságba vannak helyeztetve? Nem egyenesen az ellenkezőt látjuk-e? Mert olyast tán senki se fog éppen fenntartatott famíliának mondani, mely többel adós, mint értéke van, s melyet tulajdonképp a más birtoka közt csak születési sáncai tartanak fenn.
A famíliákat akarják fenntartani – s valóban szép szerencséjek van, mert nehéz találni közel országot, hol annyi dús oly szomorún vagy oly nevetségesen bukott volna el, kivált újabb időkben, mint szegény anyaföldünkön! S ne gondoljuk, hogy mindég rendetlenségből vagy más egyéb okokbúl ered ezen természetlen elszegényülésünk, hanem egyenesen hitel híjábúl, mert a rendetlenség s pénzzel tudatlan bánás kísérője csak ezen hiányosságnak.
Ha valaki 5-tel 6-tal 100-túl elég pénzt kaphat, s nem fél, hogy könnyen felmondják, nem fog-e több esztendőig adósságot tehetni, mint ha egy hozzá hasonló birtokú 8-cal, 12-vel, 20-szal 100-túl kaphat csak pénzt s azt sem eleget; a nála lévő tőkét pedig közönségesen vagy tán szisztematice is éppen akkor mondják fel, midőn hitelre legnagyobb szüksége volna, s ő 20-szal, 30-cal, 40-nel kénytelen felvenni 100-át.
Én úgy látom, mert 5-öt, 6-ot kevesebbnek tartok 8-nál s 40-nél, hogy az első birtokos hosszabb ideig fog költhetni és sokkal többet is, mint a második, s hogy így az elsőnek jóval nagyobb időszaka van a lecsendesülésre, meggondolásra, józanodásra, mint a másik patrio more birtokosnak – s hogy sok, ki jobb elrendeléssel húszesztendős korában vette volna át birtokit, szelesen költené jövedelmei felét, s negyvenesztendős koráig korhelykedne – mely, gondolom, elég liberalis feria* gondolatlan életre –, midőn egyszerre felpattan esze, a számadás kivonatalábúl még vagyona felét lelhetné, s így ha régi ember lesz, még meglehetne, hogy testamentomban az átvettnél nagyobb értéket hagyna hátra, mert a vénülő sokszor nagyobb örömet talál egy forint elkaparításban, mint a fiatal százak kidobásakor. A mostani elrendeltetésben oly keskeny pályát talál a birtokos szédelgő ifjúsági futásának – mely gyakran az erősbnek, szomorú mondani, ismértető jele –, oly keskenyt, hogy sokszor a kevesebbé dúsaknak ma jószágok átvételérül s holnapután már sequestrumjokrúl hallunk; az igen dúsokat pedig nagyrészint ahelyett, hogy a trónus támaszai s haza szószólói lennének, itt szomorún, mint a tollatlan árva verebet, elhagyatva szemléljük düledező váraikban; ott ügyesen s prókátorosan harapogatni magok körül tapasztaljuk, s jó rókát mutatni, midőn őseiket a vad ozmán V[árná]nál sat. valaha oroszlánoknak tartá; amott megint mesterkélt vígságban látjuk, mint a házaégett horvát embert, ki megmaradt máriását az istenek savanyú italáért kínjában kurjongatva költi el.
Ha valaki adósságot csinál, legyen szükségbűl, legyen számolás után, legyen végre könnyelműségbűl, s azon tudomással teszi, hogy azt vagyonán vagy bőrin tüstént megvehetni, s minden bizonnyal meg is fogják venni, ugyan fog-e majd oly előre fejjel adósságok árjába rohanni, mint ma, midőn annyi régi rozsdaszerető a serdülő birtokost, kinek se vagyonrúl, se igazi becsületrűl, de tán semmirűl sincs józan ideája – eszméje –, már jókor azon szép, nemes és igazán tiszta lelkű praerogativáival betölteni nem mulasztandja el, hogy a pöröket in infinitum lehet húzni, alkudozni, sokszor a hitelezőt kijátszani s így éppen nem is fizetni; s hogy végre a legrosszabb esetben mégis megmarad mindég valami sat.
Nincs veszedelmesb, kivált gyermekekre, ti. minden ország lakosai nagyobb részére nézve, a félvékony jégnél; ki rálép, előbb-utóbb beleszakad, de azért szinte mindegyik megpróbálja. A víz sokkal bátorságosb, arra csak jó úszó vagy csónakász mer bocsátkozni, a többi parton marad. Pénzbeli szisztémákkal szintígy van: mennél bizonyosb a valahai visszafizetés napja, annál nagyobb a meggondolás, tartalék s óvakodás az adósságcsinálásban, s így lassankint annál több a rend, erkölcsiség sat. Mennél több pedig a kibújósdi hátulsó kapu, annál nagyobb a gondatlanság, szelesség a pénzek felvételében, s így lassankint annál több a rendetlenség, erkölcstelenség, sat.
Vegyünk a mindennapi s legközelebbi életbűl példákat. – A fiatal birtokos vagyonai átvételekor ritkán tudja, mennyi adóssága, mennyi jövedelme, szóval mije van. Előtte minden vagy nagyítás, vagy titok, s nehány esztendei ily maga-nem-ismerés után úgyannyira eltömjéneztetik az egyébaránt valaha nyílt keblű úr, hogy az igaz szó neki nem használhat ezentúl, mert füleiben az igaz végre goromba szó gyanánt kong. – Jövedelemre nézve az idők rendkívüli bősége – s itt a veszedelem, mert ritka csak az is, ki ismerné valódilag ezen igen egyszerű szempontban és zsinórmértékben az előreláthatás fő kulcsát; ti. hogy mennél erősb az actio – hatás –, annál hathatósb a reactio – ellenhatás –, az időknek, mondom, jövedelemre nézve rendkívüli bősége felingerli az indulatosságot; mert a kívánatnak eleget is lehet tenni; a soknak kiadása szokássá leend, s a pénz oly könnyen dobatik el, mint amily könnyen jőve a ládába; lassankint szorgalom szükségtelenné, a számadókönyv szinte haszontalanná lesz, s ez így forog egy ideig, míg végre az ellenhatás kezdődik – s íme, itt állunk a dráma kezdetin. A nagyúr emberei keresik a pénzt, s könnyen találnak; árva, özvegy, kisebb birtokos örömest hozza; második-harmadik esztendőben mind nagyobb a pénzszükség, midőn azonban a nagyúr, ki természet törvényit nem érti, várton várja a reactióbúl természeti leforgása előtt megint az actiót, azaz a víz felfelé folyását: 1816-17-beli jövedelmek* előtűnését!
Ha végre szűkebb lesz az állapot, és se a jószág, se az özvegyek, árvák s kisebb birtokosak serege nem állít ki elég pénzt, akkor egy generális rendbehozási plánum koholtatik, mely a nagybirtokost elvégre egészen tenkreteszi, mert a mindenféle cikornyás nevekkel készült operatumbúl végre az sül ki, hogy a birtokos mindenét aláírta igen kevesért vagy semmiért.
De ha tán – hogy a szóban meg ne akadjunk – ily körülállások közt lévő nemzetségeket conserváltaknak hívhatni is, a közjóra nézve ily famíliák conservatiója szükséges-e, hasznos-e? Én azt hiszem, lételek se nem szükséges, se nem hasznos, s egész becsek csak ama képzeletben áll, mely a régi nemzetségeket a korona drágaköveivé varázsolja. Azonban hol csak a régi név maradt meg, a régi becsület s tehetség pedig eltűnt, ott a gyémánt kitört, s csak üveg tölti be helyét. S többet ér a királyra és országra nézve egy új nemzetség, mely érdemeket szerez, egy oly régi famíliánál, mely ahelyett, hogy eldődei dicső példája által hasonló nagy tettekre buzdíttatnék – inkább magát minden áldozat- s munkátúl mentnek hiszi, mert már ősei vittek végbe valaha sok szépet s halhatatlant, s így azt gondolja: ingyen élhet, s csak ünnepelve töltheti napjait.
Minden bizonnyal nem a tudatlanság-, rendetlenség- és sokszor szükségből eredő oly tett, melyen pirulni kell, örökítheti a nagy nemzetségeket. Mai pénzbeli szisztémánk pedig éppen a legnagyobbakat hagyja pénzállapotban vagy tökéletes tudatlanságban, és szinte rendetlenekké neveli vagy becsület elleni ügyességre ösztönzi, s így a hitel híja azon ok, mely a legnagyobb famíliák fenntartását nem eszközli, de éppen azt, amitől óni akarják: elaljasodását s végromlását kerülhetlenül következteti.
„Hiszen most is jól áll a dolog” – új ellenvetés. Az öneszében bízó nem kérdi, ha csupán a téma józanságárúl akar ítélni, ki mondta, de mit mondott – hanem ha azt akarja tudni, ez vagy amaz mért van mondva, akkor a mondó nevét is kell ismerni. Eszerint az, ki a mostani pénzállapotot helyesnek tartja, vagy jobbat nem ismer, s azért tartja jónak, vagy az körülállásira igen hasznos és jótévő. A dologhoz értők vagy mind új szisztéma mellett vannak, ha ti. künnheverő tőkéikhez nem juthatnak s jószágikat javítni akarják; vagy mind a régi szisztémához hevesen ragaszkodnak, ha ti. több az adósságok, mint értékek, kellemesnek találják sub aegide legis* máséval élhetni, s birtokaik virágzása vagy porban léte őket nem érdekli közelebbről, mint nekik mindegy: hazájok felemelkedik-e, eltipratik-e. S így okoskodása szerint kinek-kinek erszényére ítélhetni.
Azon felekezet, ki jobbat nem ismer, és sokszor nem is gyanítja jobb szisztéma lehetőségét, mindenesetre a legveszedelmesb, mert azzal vizsgálat alá se vehetni a dolgot, s azt minden okoskodás előtt arra kell kérni: dátumokat szerezzen; ezt-amazt olvassa; ide-oda maga menjen, s minekelőtte olyanrúl bölcselkedne – ami előtte nem egyéb, mint hang süketnek –, foghatósága s tanulása körét tágítsa. Míg azt hiszi ezen osztály: a magyarnak van mindene, más nemzetnek semmije sincs; Magyarország gazdag; Gallia, Anglia szegény – csak nálunk a jó rend, másutt rendetlenség; mi tudunk élni, mások nem; minekünk van eszünk, másoknak nincs; míg nem pirulnak némely íróink oly misztifikációt tenni az egész nemzeten, hogy Brunel csak egy magyar földmérő után képes elvégezni a tunelt, midőn egész hazánkban, de csak egyetlenegy becsületes hidunk sincs, s mindenütt csak az elhibázott s összebomlott ötlik szemünkbe – míg hivatalbeli embereink lesznek, kik szívreható tudatlanságokban a patrio more gazdaságot azon állítások által gondolják védelmezni, mintha Lombardia s Anglia földművelése a mienknél különb szisztéma következésiben el volna aljasodva; szóval: míg az emberek kettőt többnek tartanak négynél, s a vad mezőt jobb műveltségűnek a virágzónál, addig még fontolgatás alá se vehetni némely tárgyakat, mert egy csöbör nem fér egy pintes palackba, s éppen így némely kiterjedt tudomány nem fér soknak igen szűk s keskeny értelme körébe.
Azok pedig, kik igenis jól tudják, hogy a hitel híja szinte minden mozgást elakaszt, de kiknek vagy önállapotjokra, vagy vér- és gondolkozási rokonbeliekére lassú circulatio, azaz pöröknek végnélküli huzavonája, alkudozások, kamatok nem fizetése, vagy hogy ők kamatot húznak, de nem fizetnek sat. – kellemes; azok, ha már nem hiszi senki a mostani szisztéma jóságát nagy famíliák fenntartása végett, s azt se, hogy efféle arisztokrácia nélkül Magyarország nem is lehetne: ügyesen elforgatják a dolgot, s a figyelmet egyébre gerjesztik; p. o. „A józan országlás mindég az adósokat legyezi”, s íme, ezen sok már megnyugszik s elhallgat; mert azt gondolja, hogy ezáltal az iparkodó kedvezést érez, s a pénzét elásó büntettetik, midőn – ámbár egypár esztendőre a rossz fizetőknek való kedvezés házak, hidak építésére, várasok csinosodására sat. igen sokat segíthet – csak egy kevés hosszabb idő után a reactio örökös törvénye szerint nem szül egyéb következést, mint ha iskolában rossz deákok, falun pedig korhely gazdák várhatnának becsület- vagy haszonbeli megkülönböztetést. Az egészre nézve nem haszon, igaz, ha valaki kevesebbet vesz magára, mint elbírhat, de korántsem oly káros, mint mikor valaki minden tehetségén felül terheli vállait s összerogy. Azonban, ha nem vesszük kérdésbe a fizikai következést, nem tűnik-e tüstént eszünkbe, mily erkölcsi foganatja lehet az adósok s rossz vagy éppen nem fizetők pártolásának? S kivált nálunk, hol tizedik ember se vesz fel pénzt józan számolás okábúl, hanem többnyire vagy fényűzés vagy rendetlenség miatt?
Ilyest is rebesgetnek: „Nem hibás a szisztéma, de szerencsétlen körülállások s jó idők után következő mostohák rántották le nagy famíliáinkat a völgy fenekére; hisz előbb ilyesekről nem hallottunk, s mért akarjuk éppen most változtatni, ami eddig oly jó volt.” – Erre minden hosszasb feszegetés helyett csak Bebek, Oláh, Báthori,* Hédervári, Kanizsai, Újlaki, Zrínyi, Drágffi, Homonnai, Pázmány, Rozgonyi, Gara, Dersffi, Telegdi, Czobor sat. nemzetségeket hozom az olvasó emlékezetébe; továbbá azt bátorkodom állítni: hogy nem a jövedelmek csökkenése tette nagyainkat tenkre, hanem az, hogy nem vettek erőt magokon valamivel kevesebbet költeni jövedelmiknél, s végre 30-cal, 40-nel kapták csak 100-át; s elvégre: hogy éppen azért, mert eddig nem esett változás, most az annál szükségesb – s hogy nincs alkalmatosb idő javításra a mainál.
Sok dúsnak újabb idei szomorú elszegényülése vázként szolgál a mostani generációnak; s úgy, mint nehány harminc-negyven esztendő előtt kocka, kártya, pazar fényűzés, a legízetlenebb időtöltések unalma s kivált maga dolga után nem látás némely előkelőt mai elaljasodásra bírt; úgy a maiak nagyobb része játékban se pénzét nem veszti, se idejét hiában nem tékozolja, hanem maga dolga után szorgosan jár s mindenben rendet tart; s mai napokban szinte oly nagy, ha nem nagyobb száma az úgynevezett „romlott vagy veszedelmes idejű” férfi- s fiatal, jó s rendes gazdáknak – mint az úgynevezett „józan idejű” koros s vén pazérlóknak! s így nem tagadhatni, némely egyesek elbukása igen jó következést szült az egészre nézve, mint minden ijesztő példa; csakhogy haszna nem tartósb, mint azon benyomás, melyre a szemlélők ébresztettek általa.
A kemény büntetések s vesztőhely lecsillapíthatják, le is csillapítják a rablási s gyilkolási hajlandóságot, de csak józan törvények, s nem bot, nem hóhér képes bírni halkan egy egész nemzetet nemesb erkölcsiségre; s nem annyira szép okoskodások s magas helyen fénylő példák tartják a közembert az emberség útján, mint inkább azon helyeztetés, melybe tesszük, hogy ti. fáradozási után jobban s bátrabban élhessen. Könnyű annak nem lopni, kinek mindene van, könnyű megelégedtnek s így csendesnek lenni, ki mindennel bővelkedik, de a szegénynek, fázónak, koplalónak vajmi nehéz!
A közel szomszédságban porrá égett egy-két falu oly beható példa, hogy a megmaradt helységekben jó darab ideig – míg ti. a benyomás eleven az emlékezetben – gyertyára, zsírra, pipára, kenderre sokkal nagyobb a vigyázat – de igazi bizodalom mindaddig nem lesz, míg a házak kőből s fedelek cserépből, szóval az épületek gyúlhatlan s el nem éghető szerekből nincsenek. S így világos, hogy az akasztófa s egypár elégett falu csak negativa – nemleges –, de semmi positiva – igenleges – hasznot nem hajt; így soknak pénz- és vagyonbeli elbukása, tagadhatlan, szinte az egész ma élő generációra nagy negativa hasznot hajtott, de positiva jót egyenesen éppen semmit sem tett, mert azt csak a hitel felállítása viheti végbe; mint a közember erkölcsiségét csak jobb értelme s nagyobb tehetsége emelheti fel; a helységek s építmények bátorságát pedig csak kő, tégla s efféle alkothatja; szóval: jobb szisztéma.
Ha pénzbeli törvényink oly szorosak s kemények volnának, hogy az adós minden bizonnyal előre tudná: majd megveszik rövid úton rajtam, amivel tartozom, akár vagyonomon, akár bőrömen – kételkedni se lehet, hogy más érzéssel írná nevét a hitelezőlevél alá, mint ma teszi.
Az alig serdülőt szüléi már jókor intenék veszélytűl való óvakodásra, midőn ma tán az ily oktatásokat feleslegnek tartják, vagy övéiket arra figyelmeztetni egészen el is felejtik.
Nehezebb volna, kétséget nem szenved, új szisztéma után önnemzetségét, mint mondani szokás, örökíteni, mert a törvény az adóst igazságon túl védelme alá nem venné. S tán az öröködést egészen más módon kellene eszközleni – nem hercegi palást vagy grófi köpönyeg alá vagy régi név, avagy pénzesláda – melyben pénz sokszor nincs – mögé bújás, hanem igazi becsület, egyenesség, takarékosság s halhatatlan tettek által. Azon időt, melyet a szülék majoratus s effélék kinyerésére fordítnak, gyermekeik jobb nevelésével tölteni kínszerülnének, melynek sommája lenne: kitörülhetlen betűkkel szíveikbe vésni, hogy csak erkölcsi szép és jó nemesíthet valóban, s hogy mennél magasb a születés, mennél nagyobb a vagyon, annál jobb s hívebb szolgálatot vár a haza, vár a király. Ily arisztokrácia a trónus igazi támasza, ily öröködés a nemzet fénye!
Az, hogy azon rendkívüli jó időket, melyeket sok sajnosan emleget, a proportione oly kevesen tudták használni, a pénzbeli actió- s reactiórúl való közértelmesség híját nyíltan bizonyítja; s ezen tudatlanság is hitel nemlétéből ered; mivel annak felállítása mindenkit kínszerítne, ha márúl holnapra nem akarná elveszteni mindenét, tudni: mennyi jövedelme, minő terhei, röviden: mije van. Most több van oly birtokos, ki ezen igen egyszerűt és szükségest nem tudja, mint olyas, ki világosan s öncsalás nélkül tudná. Most természeti apátiájábúl – bár szabad volna nevezni némelyeket! – sok nem is igen ébred fel, noha sejdíti némely pillantatokban lefelé hengerülését, mert még messze s homályban a veszély. Mily nagy haszon lenne az országra nézve, ha ily veszedelem – mely a rendetlenségből származik, s abbúl, hogy sok, számos egyéb oktalansága mellett, csak azt se tudja, minek ura s mije van – oly világosan s rémítőleg állana mindenkinek szeme előtt, hogy végre az álmosak, tudatlanok vagy minden egyébbel foglalatoskodók felijesztetnének némelykor magok dolga után is látni s azt nem mindég minden egyéb után hagyni, vagy tán csak akkor kezdeni, midőn nagyon késő, s a vagyon meg van emésztve immár.
Sok elbukása után rendesb- és szinte megelégültebbé lesz, mint azelőtt vala, s nem azért, mivel kevesebbje lőn, mert azon keveset is rendetlenül költhetné, vagy hogy kevés jobb volna soknál; hanem mert tudja világosan s elhatárzottan, mije van, amit előbb sohasem tudott, s főképpen azért, mivel azon meggondolási processzuson esett át, melyre a szükség kínszeríté, s melyet önmagávali számolásnak s rendbenlétnek hívhatunk.
S nem szembetűnő-e, mily nagy jótét lenne sokra nézve, ha ezen önmagávali számolás s rendbenlét benne nem szükség, hanem nevelés befolyása által eszközöltetnék? Az egész közönség nevelésére semmi sem hathat erősebben a törvényeknél, s így eldönthetlennek látszik, hogy a törvényesen felállított hitel azon fordulást teszi a nevelésben, mely által minden rendű s birtokú jókor arra figyelmeztetik már, hogy magával vessen számot s rendben legyen. S ha ily meggondolás sok életforgás- s nemzéssoron hat egy egész nemzeten keresztül, és szinte a nép véribe elegyül, lehet-e kételkedni áldásterjesztő következésin, s nem áll-é egész tiszta miségében elő, hogy az igaz hitel felállítása földművelés- s kereskedésbe egy eddig nem ismert életet öntene, s hogy mindannak, amitől félnek, éppen ellenkezője valósodna, mert a rendes és becsületes ember jutalmazva, a rendetlen s csalárd ellenben büntetve lenne, s a hitel hazánk valóban nagy nemzetségeit s oszlopait nemcsak elbomlani nem engedné, de azokat mind erősb s hatalmasb létre magasítná.
Ha azonban mindez mégse volna elég súly az eddig előadott és sok számos elő nem adott s tőlem még nem is sejdített ellenvetések megcáfolására, legtanácsosbnak tartom azon nemzetek mibenlétét, kiknél hitel van, azokéval összehasonlítni, kiknél hitel nincs. S ezt mindenkinek saját vizsgálatára bízom, netán valakit önítéletében azzal is untassak, ami úgyis oly világos, hogy szinte szemet szúr.
Ha még efelett azt is számba vesszük, hogy némely nemzet szerencsés fekvése – úgy mint az erősnek a rendetlen életmód se árt – a józan szisztémát nem is teszi oly okvetetlen szükségessé, s hogy szinte minden ország pénzbeli elrendelése tökéletlen, s nagy javításokra képes, akkor azon következést húzhatjuk: hogy a legjobb fekvésű s egyébaránt erős nemzet, mely hitel híjával is fenntarthatja valamiképpen magát, hitellel határ nélkül emelkedne fel, s hogy a gyengébb s mostoha helyezetű nemzetek hitel nélkül nem is élhetnek; vagy más szavakkal: hogy az egészséges, jó vérű ifjú a vénség fájdalmit elkerülné és sokkal idősb lenne, ha korhely s rendetlen nem volna; de hogy a beteges, hideg vérű férfi koporsónak indul, ha korhely s rendetlen. Sok éjjel-nappal korcsmában ül s részegségéből alig ébred fel, de egészséges; sok pedig óra szerint él, latszámra eszik-iszik, s legrendesebben tölti napjait, mégis nyavalgó; de azért az első életmódot jónak, a másodikat pedig rossznak nem mondhatni.
Magyar hazánk is a jó s erős természetűekhez való, s hitel híjával is boldogabb sok egyéb országnál, melyben a hitel legszorosb; de azért ebből nem az foly, hogy nálunk jó pénzbeli rendelkezés felesleg volna, mert így is el lehet élni; hanem hogy éppen azért, mert jó szisztéma nélkül is életben marad az ország, jobb szisztéma következésében annál bizonyosabban tenne mind testi, mind lelki jobblétére óriási lépéseket.
Azon okbúl, hogy Zápolya vagy Dózsa ideire, s midőn Rákoson gyűltek össze eldődeink, szoros pénzbeli törvények nem illettek, még nem az foly, hogy azok mai időkre se valók, hanem hogy ily józan változásokra s elrendelésekre éppen a jelenkor legalkalmasb; mert midőn hosszasabb nyugalom s békesség s az abbúl eredő jövedelmek apadási a mezei gazdaság körülti állhatatosb gondot lehetőbbé, de egyszersmind szükségesebbé teszik; akkor jelentkezik azon időszak, melyben a nagyobb rész józanabb elintézés által egyenlő vagy csekélyebb erővel több életjavakat előteremteni minden módon iparkodand. Ezen közipart s mindenütt naprúl napra nevekedő szorgalmat hazánkban közülünk ki nem vette észre, s ugyan ki tagadhatja? De mit ér minden gazdasági fáradozás, kereskedési észtörés, ha javításra, javak vásárlásira s messzebb szállításira pénz nincs; pénzt ellenben olcsón hogy kaphatni bizonyos hitel-adhatás nélkül? S íme, itt vagyunk megint azon következtetésnél: hogy a hitelt közénk nem holnap, de inkább ma kellene bévennünk, mert az 1814-ki béke óta úgyis elég idő veszett immár.
Sok azért irtózik minden változástúl, mert azt gondolja, ma meglehetősen vagyunk, s holnap tán rosszabbul lehetnénk. Ily aggódás helyes és hasznos, ha megfontolás s mindenoldalú vizsgálat származatja; helytelen ellenben s minden javítás gátja, ha legkisebb felvilágosítás előtt is félretevést vagy elvetést szül.
Veszedelemtől nem félni s vakmerőn nekirohanni s kártúl nem óvakodni; ártatlantúl ellenben rettegni s a hasznost s jótévőt messze kerülni, egyenlőn gyarló értelmet, gyermeki agyvelőt s gyávaságot bizonyít. A vadász négy karót dug a földbe és zsineget kötvén rájok, egy négyszegletű helyet jelel ki, melybe rozsalját szór; s így fogoly madarait, melyek a zsineg alatt elbukva eledelhez juthatnak, kitelelteti. – A varjú eszesb a fogolynál, de az értelem legszomorúbb lépcsőjén lévén, nem tudván, mire van azon négy karó és zsineg, mint szűk eszű, mindjárt feketét s maga ellen lest gyanít benne, s nem akarván magát az ügyes ember által megcsípetni – amit egyébaránt ez ily készülettel nem is tehetne –, önesze magasztalásával távulrúl nézi a hasznos magot, míg maga szép esze szerint koplal; de csak oly csekély eszközök által is, melyek öngyengeségét vagy másokra törő ellenséges érzelmeit gerjesztik, mint a dög, a bagoly, könnyen puskára kerül! – Így fél sok a legártatlanabb új intézetektől, s büszkélkedve nyomorog tovább a régi zavarban.
A behozatandó váltókereskedési törvénynek nem volna hátraható ereje, s természetesen csak azon adósságokra terjedhetne ki, melyek elfogadása után tétetni fognak; s így a hitel szoros lábra állítása azt – ki eddig azon szép s becsületes mód által tartotta csak fenn magát, ami egyébaránt nem is szembetűnő már, mert szinte szokássá vált, senkinek se tőkéjét, se kamatját, se más tartozásit nem fizetni soha – egy cseppet se háborgatná, s még tovább is élhetne jeles praerogativáival. Az új rend csak az új adósokat illetné, s ilyeseknek valóban egyéb elsőségekről kellene gondoskodni, mert aki tartozásiban eldődei példáját akarná követni s csak pávatollakkal fényleni, mindenétől megfosztva, úrbúl könnyen szolga lehetne. Rendetlen famíliák elbuknának, és sok helyen a legszomorúbb példák tűnnének elő, ezt nem tagadom; ellenben éppen azon mértékben, melyben az álfény minden becsét elvesztené, a valódiság mind erősebben nőne s gyökerezne.
Új elrendelés után egyes személyek, kik az új törvény alá vetnék magokat, vagy egész famíliák is, sokkal sebesebben fosztatnának ki minden vagyonikbúl, mint ma; de éppen azért sokkal kisebb számúak is. Egyetlenegy példa, mely csak rövid idő előtt ritka gazdagságot és szinte márúl holnapra tökéletes elbukást úgyszólván egy festésben mutat: a község javára többet ér, mint azon lassú aljasodások, melyek egy egész életre terjednek, és szinte több képekre szakadván, mert több személyeken hatnak keresztül, azon erőt egészen elvesztik, mely benyomást tehet a népre. Oly mérget, mely rövid idő alatt öl, a legostobább is kerüli; midőn lassú méregtől a sokaság sohasem fél, s attúl csak a bölcs fog távozni.
A nemzet eszesb s így sokkal kisebb része ma is meglehetős rendben van, ámbár hitelállapítás után mód nélkül jobban bírhatná még magát; a nagyobb rész ellenben szinte minden bizonnyal örvénybe bukik.
Ezen veszély ellen pedig nem tehetni egyebet, mint azt, ami eddig csak lassú, de bizonyos méreg vala, tüstént megsemmisítő méreggé változtatni, mert csak ilyestől óvakodik a nagyobb rész.
A gyenge velő ilyes rendeléstűl retteg, mint sok hadvezér ahelyett, hogy tízezer embert vesztene bizonyos diadalért, inkább szereti lassankint serege nagy részét kórházakban vagy eledel híja miatt veszni hagyni, s azzal a győzedelem minden gyümölcseit is. Az energiás elrendelés kegyetlennek látszik; de csak látszik, mert éppen ellenkező. A foghúzó vagy operátor – műveglő – akkor kegyetlen, ha esztelen lágyszívűség miatt lassan és halkan húzdogál, s csak kis vágásokkal végzi hosszas ideig munkáját.
Minden országlás filozófiája a legnagyobb rész boldogítása,* s azt csak ily férfias eszközlések által nyerhetni meg. A katona közjóért s polgártársai nyugalmáért legnagyobb kincsét, az életet áldozza fel – s ezt ki-ki természetesnek nézi, mivel csak ő vagy az egész nemzethez képest igen kevesen vesztenek, bármi sajnosan is; nyer ellenben a közjó, az egész.
Szoros hitellel is az egészre nézve csak kevesen buknak el tökéletesen s rövid idő alatt, de annál jobban és szaporábban emelkedik a község java s az egész haza dísze. Valóban csak azon különbség van az elveszett katona s az elbukott birtokos vagy kereskedő közt, hogy az első többnyire a sereg virágja s felemelkedett lelkének áldozatja; a második pedig nemritkán a nemzet salakja, s tudatlanság vagy korhelység hozta csak szomorú állapotjára. Nincs egyébaránt rendszabás kivétel nélkül.
Meg fog szűnni azon botránkoztatás, mely külföldön a magyar névre oly nagy homályt terjeszt: látni némelyeket szinte mint privilegiált rablókat váraikban bátran ülni, míg özvegy, árva s több hitelezője kenyérben is szűkölködik, s minden más, de kivált külföldi hitelező legalacsonyabb fortélyokkal játszatik ki jussaibúl.
Elenyészik azon veszedelmes balvélemény s helytelen puhaszívűség, hogy a gyáva- s tudatlannak pártját kell fogni; mert ezáltal csak egyes nyer, midőn a község annál sajnosabban veszt. Jók s célarányosak bizonyos helyeken az ügyetlenek s részegek kedviért a kerítések, sorompók; de az egész országot olyanokkal nem korlátozhatni. Hasznos, sőt szükséges a bolondház, hanem a nemzet valódi ereje közértelmességen alapul. Egy-két személy semmi, a község minden. – Úgy pedig nem nevelhetni a szorgalmat, takarékosságot, rendet, igazi becsületet, az adott szó szentségét s tetti egyenességet – ha ezek ellenségei nemcsak bocsánatot nyernek, hanem még pártoltatnak, védelmeztetnek is.
Józan ész sohasem áldoz fel pillanati vagy igen kis időre terjedő haszonért, habár ma nyúlhat is hozzá, jövendő nagyobb s tartóst hasznot; de inkább az ideig-óráiglani rövid nyomást a várható hosszabb kellem miatt békével tűri. A rabló legesztelenebb, mert ő egy igen kis időszak miatt, melyben pénzben, borban sat. rendkívül bővelkedik, egész jövendőjét megsemmisíti. Nincs egészséges belátása azon gazdának, ki nagyobb jövedelmezés végett jószágit kimeríti, mert annál kevésb jövedelme lesz nemsokára sat. A józan ész idétlen lágyszívűség miatt nem pártol pillantatig egy-két érdemetlent, hogy azáltal az érdemes utóbb szenvedjen. Jutalmat s pensiót nem tesz ki oly célra, melyet a selejtes, ha meg nem hal, szinte oly bizonyosan elér, mint a derék – s fonák és helytelen jószívűség miatt jutalmat s büntetést egy pontra nem állít.
A józan országlás – mert a nemzetek élete sokkal hosszabb, mint egyes személyeké – pedig még tágasb időkört tűz ki elintézésinek, s minden anticipatiót a lehetőségig kerül s előtte inkább a nagyobb szám haszna, jóléte s boldogsága azon fő tekintet, melynek minden egyéb mellékes haszon, fény vagy szükség hátratétetik és hódul.
Ezek szerint, ha az előadottak igazak, s azt tán senki se fogja kérdésbe hozni, az foly: hogy a józan ész közünkbe a szoros hitelnek mennél előbbi felállítását javasolja, mert csak egy kis pillantati zavar s ideig-óráiglani nyomás után annál nagyobb s tartósb lesz a jövendő kellem s haszon, s nehány méltatlan egyesek nem pártolásával annál bizonyosb a közgyarapodás és boldogság. Amit pedig józan ész javasol, s józan országlás végrehajt, annak jó haszna s bizonyos sikere nem is marad el.
Ami végre a hitelállítás praxisát – valósításmódját – illeti, ne merüljünk teoretikai szisztémákba, mert könnyen elbódul az ítélet a képzeletek s hiedelmek árjában, hanem nézzük közelebb s távulabb szomszédinkat, miképp munkálódnak azok, válasszunk józanul, alkalmaztassunk helyesen, s idő jártával javítsunk.
A pénzbeli hitel- vagy cambio-mercantile forum – váltókereskedési törvényszék – velejének, akármily módosításokkal legyen is alkotva, mindenesetre annak kell lenni, hogy:
Először: a pör sebesen folyjon.
Másodszor: az ítélet után mindjárt kezet lehessen tenni a vagyonra s birtokra, mely annyiba adassék, amennyit az valóságosan s nem képzeletben meg is ér, azaz amennyiért tüstént dobra üthetni; s ne is lehessen az ítéletvégrehajtást ellenállással s egyéb késlető parancsokkal vagy akármiféle nevezetű pörorvosló menedékkel s módokkal – juridicum remediumokkal – hátráltatni, vagy az exequált jószágot erővel visszafoglalni. Ezen két fő feltételt pedig igen könnyen kivihetni, anélkül hogy akár a törvényekkel, akár valamely fontos politikai tekintettel összeütközzenek; mivelhogy az óra jól, de szaporábban jár, mint azelőtt, midőn némelykor egészen meg is állott, azért óra marad minden épségében – s így, ha hat-húsz esztendő helyett egypár hét alatt is eljuthatni sajátunkhoz, nincs azért felforgatva a törvénykezési rend, hanem csak javítva – s mert egypár rendetlen nem pártoltatik s nehány úgynevezett nagy família nem tartatik fenn, midőn azonban a rend s nemzeti értelmesség nőtten nő, nem bomlik el azért a haza.
Egyébaránt nem lehet ennél igazabb libere volenti non fit injuria* – s így maradjon meg a régi is, s álljon egyszersmind mellette fel új szisztéma. Igen könnyen megférnek egymás mellett. Én részemről kölcsön senkinek egy garast se adok, ki a régi szisztéma örve alatt tovább is bujdoklani akar, s így az másutt keressen pénzt; ha pedig kölcsön pénzre szorulok, szívesen az új rend alá vetem magamat, mert örömestebb fizetek kisebb, mint nagyobb kamatot, s mert bona fide vévén fel a pénzt, bona fide vissza is akarom fizetni; s ha esztelenségem által vagy örökösim bitanglása miatt én is, ők is tenkrejutnánk, békével tűrném, hogy vegyék meg, amivel tartozunk, ha úgy kell, bőrünkön, ha egyebünket esztelenül elprédáltuk, vagy nem volt elég becsület bennünk arra vigyázni, ami tulajdonképp soha nem volt sajátunk. Aki tartozásinak becsületesen eleget akar tenni, nem fél az lekötelezéstől, sőt a nagylelkű némelyekben örömest is teszi, hogy önindulatossága s emberi gyarlósági ellen magamagának tegyen korlátot – s tán nem oly széplelkű örökösit – igazság szolgáltatásra kínszerítse.
Többnyire az is egyike azon számos előítéleteknek, melyek a társaságban igazság gyanánt adatnak s fogadtatnak el, hogy szabadság ellen van magát valamire lekötni. Az, amit szabadon s megfontolt önkényünk szerint teszünk, akármi legyen is, igazi szabadságunkra sohasem hozhat csorbát. Senki sem fogja kérdésbe venni, hogy valamely közjó előmozdítására tett áldozatunk minket rabbá nem tesz; ha ez áll, úgy szinte oly kevéssé vesztjük szabadságunkat, ha több esztendei vagy örökös hozzájárulásunkat önkényt ígérjük, s az intézet sikere miatt – melynek alapja sohasem lehet változékony jókedv, hanem valami bizonyos – magunkat meg is kötjük. A társasági szabadság bája sohasem kap az által, amit mindegyik önkényesen az egész miatt áldoz fel, homályt; hanem azon mód által szeplősül gyakran meg, mellyel az áldozat tétetik. Az önkötelezés szabadsággal jár, s ha nem volna szabad önmagát megkötni, akkor lenne igazán vége a szabadságnak, mely csak akkor tűnik el, mikor idegen kéz köt meg!
Az új pénzbeli elrendelés oly hitelt fog adni, hogy 5- s 6-tal, sőt 3-4-gyel elég pénzt találand az, ki hypothekát adni tud. Csudálni fogjuk, mennyi pénz tűnend majd elő, ámbár egy garassal se lesz több, csakhogy egy kézben, hová előbb rendesen, de lassan minden esztendőben egyszer-kétszer esett, szinte azon pénz most számtalanszor fog megfordulni. Nyitva marad az előbbi út is, de azon pénzt lelni, tudom előre, senki sem fog, kivévén azt, ki a régihez ragaszkodása miatt hitelt nem, de jó nagy kamatot kíván adni minden erővel. Ezt ellenzeni nem fogja senki, s éljen a szabadság s kivált oly belátás, mely megkülönböztetésnek s privilegiumnak tartja 100-túl 5-nél, 6-nál magasb kamatot adni! Mindenki úgy fog tenni, amint neki legjobban tetszik, s ezzel, tudom, minden magyar ember meg is lesz elégedve.
Ki új rend alá veti magát, tudni fogja előre: hogy a pénzbeli pör egypár hét alatt lefoly, s hogy a törvény mindenére kezet fog tenni, ha kötelezését nem oldja fel; s így ennek elkerülése végett vagy gondoskodni fog, vagy zúgolódás nélkül tűrni, amire szinte maga ítélte magát; ki pedig az ó rend mellett marad, annak is igazsága van, ha azzal is boldogulhat.
Senki nem akarja a régi várat feldúlni – Isten mentsen –, s azáltal, hogy nagyobb kényelem-, s kellemért itt az ablakok üveggel rakatnak be, ott kandalló állíttatik, ide kárpit vonatik s oda alkalmas bútorok tétetnek, gondolom, a vár falai nem gyengülnek – de a benne lakni való kellemesség, kivált béke idején, határ nélkül magasbra emeltetik.
Azon előítélet, melyet számtalanszor hallunk, „eddig is jó volt, tehát ezentúl is jó lesz”, egy cseppel se józanabb okoskodás, mint p. o. ezek: „mert eddig volt pénzünk, továbbad is lesz – mert eddig éltünk, tovább is fogunk élni – mert máig nem törött el kocsink, ezután se törhetik el – mert már tizennégy esztendeig szolgál ezen ló a postán, tehát még tizennégy esztendeig jól fog szolgálhatni” sat.
A természet szent törvényei egészen ellenkezőképp állanak. Ami eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős s utóbb még káros is lehet, mert minden előre vagy hátra megyen a világon. Ha pénzünket elköltöttük s újat nem szereztünk, nem az foly: hogy tovább is költhetünk, mert eddig is költöttünk, hanem hogy többé nem költhetünk, mert már ami volt, elköltöttük. Abbúl, hogy fiatalságunkban sok mozgás, lovaglás, úszás s több efféle egészségünkre vált, nem az foly: hogy hetven-, nyolcvanesztendős korunkban is nagy hasznunkra leend, hanem hogy bölcsen cselekszünk, ha éltünk módját korunkhoz, nyavaláinkhoz szabjuk. – Azért, hogy kocsinkon nagy utunkban Cadixig s vissza nem törött el semmi, nem az foly: hogy most megint Irkuckra mehetünk bátran rajta, hanem hogy éppen az elkocsizott hosszú út miatt kováccsal, kocsigyártóval – bognárral – kell szólanunk, nehogy gyalog járni kényteleníttessünk – s a vén postalovat, nehogy hiába egye a szénát, legjobb lesz kimustrálnunk sat.
S így van minden tárggyal, minden intézettel a világon; mennél régiebbek, annál szükségesb az utánalátás, gond, támogatás, javítás!