Ha ezen előadott tárgy értelmét s több elágozásit csendes vérrel átgondolom, senki sem érzi s nem tudja jobban, mint én, mily különféle s nem mindenkor legkellemesb bényomásokat okozand a közönségre. Jóakaróim száma kevesedni, rosszakaróimé nőni fog, s így rám nézve fáradozásom láthatólag több kárt hozand, mint hasznot. Lesznek ellenben, habár kevesen is, olyanok, remélem, kik lelkem és szándékom tisztaságát elismerendik – lesz továbbá egy bizonyos valami legbelsőmben, ami túl fogja élni az előítéletek s balvélekedések mulandóságát. – Azok hajlandósága – mert korántsem érzem magamat elég erősnek egyedül is ellehetni a világon – lélekisméretem csende s azon remény: „lesz egykor haszna munkálódásimnak”, minden jutalmam.
A hazaszeretetet sokan úgy képzik, mint Amort, bekötött szemekkel. Így hátramaradást, hibát nem láthatnak, míg a sűrű kendő homlokok körül; ha ez egyszer leesik, minden báj is egyszerre megsemmisül. A hon igaz szeretete, vallásom szerint valamely nemesb s állandóbb gerjedelmek tartalma, nem vak szerelem, s azért nincs is oly változó fázisok alá vetve, mint azon mágusi, de mégis tökéletlen érzés, mely csak nyomorúságunkra emlékeztet, midőn pillantatokig félistenekké magasít, s megint minden szép vágyink mellett is porba gázol.
Ha mindent nem dicsérek hazámban, abbúl foly: mert hazámhoz nem oly gyenge kötelék csatol, mint valaha Venus fiát Psychéhez* – a világosság híja. – Ha anyaföldünk mocsárit, kopárságit említem s nem dicsérem: hazaszeretetbűl ered; mert inkább viruló kerteket kívánnék ott szemlélni, hol ma vadkacsa s vadlúd vagy homok és por. – Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengítni, oszlatni s a tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbűl cselekszem; mert sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének s boldogságának. – Ha itt-amott az elaljasodást, romlottságot s rothadást keserű szavakkal festem: honom imádásábúl teszem; mert ily nyavalák ellen csak a corrosiv szert tartom használhatónak. – Ha végre hazánkban mindent tökéletesb létre óhajtok emelni, a középszerűnek, mely ocsmánnyal rokon, gyűlöletébűl származik s kivált azon középszerű gyűlöletébűl, mely hazánk fényét homályosítja. Legyenek egyéb nemzetek hátramaradásokban megelégedtek, ne vágyjanak előre, magasbra – nem gondom; de köztünk csak az melegítheti szívemet édesen: ha az Isten legszebb ajándéka az emberi ész mind nagyobbra emeli királyunk hatalmát s hazánk díszét. – Csak az teheti éltemet előttem kedvessé, ha mostani, már úgyis szép helyeztetésünkbűl mind magasbra lépni keresünk erőt magunkban, melyet bizonyára találunk is.
Szándékom tiszta – mondásim azonban helyesek-e, az más. Ezeket makacsul pártolni nem akarom; mert igen jól tudom: mi nehéz legjobb akarattal is jót alkotni és az ahhoz vezető módokat megfoghatólag előadni.
De javallatim nem kötelezők, s így azokat el is lehet fogadni, ha jók; s még könnyebben visszavetni, ha rosszak. Magamat hazám igen kis szolgájának tartom; de azt hiszem: hogy a legkisebbnek is vannak nagy és számos kötelességi. S így ha egyet-mást érinték vagy emlékezetbe tünteték, azt, ha jól megfontolja tettemet, rossz néven senki se veheti. Ha valamely hív szolga urát eszmélteti: „idő volna már valamire – egy és más neki ártalmas, egyéb pedig igen hasznos lenne”, azért az igazságos úr, ha eleinte forró vére miatt elveszti is béketűrését, s kemény szavakkal fogadja szolgájának sokszor tán untató s kellemetlen jelentésit, mégis megvallja végre: „ezen hívnek sokat köszönhetek, bár javallatit nem fogadtam is el mindég, de szándéka becsületes volt”.
Nekem úgy látszik – s tán minden csalódás vagy önkecsegtetés nélkül –, hogy külföldön tett többszöri utazásim, helyszínen szerzett tapasztalásim és sok jeles emberekkel gyakorlott társalkodásim által egyrűl-másrúl világosb, kiterjedtebb s többoldalú értelmem lehet, mint sok más, nem oly kedvező állapotban voltaknak; s így azt bátorkodom remélleni: hogy e munkában előterjesztett s a mindennapi vélekedéstűl eltávozó jegyzésimet honunk valódi jóakarói rossz néven nem veendik; mert azokrúl említést kirekesztűleg azért tevék, mivel használni kívánok.
Egy csillagász régi cselédje – ha nem tudja is egyébiránt a mathesis legegyszerűbb törvényeit, csillagvizsgálásban ti. miképpen kell a műszereket állítni, felkészítni, forgatni sat. mégis nagyobb hasznunkra leend, mint valamely más, igen erős matematikus, ki nem jártas ilyesekben. Senki se magyarázandja gorombaságra, ki igazságos, ha ily szolga forgolódik s mesterkedik leginkább a toronyban, mert ki-ki azt fogja mondani: „Természetes, annyi esztendő alatt valami csak ragadhatott rá.” S így velem! Ha némelyeket láttam, tapasztaltam s eredetek s forrásiknál szemléltem, amit mások nem tapasztalhattak – azért nem azt állítom, hogy nekem több érdemem van, mint másoknak – hanem hogy körülállásim sok másokéinál kedvezőbbek voltak, s hogy azokat kötelességem szerint használni törekedvén, itt-amott rám is ragadhatott valami.
Az nem tud pirulni, ki azzal dicsekedik, hogy több tudománya vagy több pénze van, mint felebarátjának; de szinte egyenlő, sőt még nagyobb hiba egyet s mást a közönség java elől eltemetni. – Megvetést érdemel azon dús, kinek erszénye csak önkéjei elégítésére van nyitva s a közjó előmozdítására mindég zárt – úgy szánakozást vagy dorgálást érdemel az, ki sértés félelmébűl vagy egyéb mellékes szempontokbúl tudományit s tapasztalásit elássa hazafiai elől.
Sok szerénységi köpönyeg alá bújik, hogy ő ezt s amazt inkább tudósbakra, bölcsebbekre hagyja, midőn igazán azért nem avatkozik a dologba, mert vagy nincs bátorsága, vagy tüsténti önnyereségét nem látja belőle. Ki pedig a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magárúl egészen elfelejtkezni. S ki ezt nem cselekheti, nem is lesz soha valódi hasznos embere hazájának.
Gyermekek boldogságiért fáradozni s éltek tavaszában tőlök megfosztatni – olyat imádni, ki gyűlöl – hívnek tartott baráttúl megcsalatni: szívrepesztő kínok – de tűrhetőbbek, mint minden hazánkfiaitúl kárhoztatni, elhagyatni; s még ily áldozatra is késznek kell lenni az igazán lelkes hazafinak. Curtiust szoktuk említeni mint a honszeretet legfényesb képzeltét; s mi nagy volt tette? Tán gyűlöletes életét legszebb halhatatlanságért egy ugrással elcserélni, mi nagy mesterség ez? Hány volna köztünk, magyarok közt, kik ha oly téjjel nevekedtünk volna, mint Curtius, s oly meggyőződéssel bírnánk, mint ő, hogy halálunk használ, inkább ma ülnénk a bátor szürke derekára mint holnap – de nálunk több s nemesb hazafiság kell… hol sokszor tanú helyett zordon magány, dicséret s taps helyett fanyar visszavonulás, elhidegülés s egy részrűl tán gyűlölet, másikrúl veszély! Mi nehéz félórára valamiért felhevülni? De esztendőkig tűrni lelki sérelmet: ehhez kell, a szó legsúlyosb értelmében – férfiú.
Csak ezek szerint is látja az olvasó: hogy igenis jól tudom, miben fáradozom s mit várhatok. Előre el vagyok készülve a rossz hazafi nevezetre; mert átaljában mindent nem dicsértem s mindent felhőkig nem emeltem. Sok tán azt fogja mondani: „Ocsmányolja hazáját.”
Két gazda közül ki cselekszik józanabbul: az-e, ki magára s másokra fogja, hogy egész határja legjobb búzaföld, s így vakságában földei legnagyobb részét javítás nélkül hagyja; vagy az, ki magában így szól: Része birtokomnak jó karban áll, részét víz bírja, becstelen fák vagy bozót fedi, része pedig sovány, homokos föld, s így árkokat kell vonnom, irtanom, ültetnem sat. Melyik jobb gazda e kettő közül: az-e, ki még hosszú szőrű juhaival is megelégszik, s azt gondolja minden bizonnyal, hogy már a szorgalom zenitén áll, vagy az, ki kételkedik, s lassankint durva s olcsó gyapjú helyett selymest s drágát iparkodik nyírni – így melyik józanabb patrióta, az-e, ki azt mondja: Be szép azon sok mocsár, mely hazánkban van, mily jók s kellemesek az utak, mily rendesen forog minden, mily élet s elevenség van a földművelés s kereskedésben, mennyi pénzünk van, mi nagy híre Magyarországnak künn sat., s így minden javítás ellen vak hévvel kél ki – vagy az, ki azon törekedik, hogy mocsár kaszálóvá, süllyeteg sárárkolat kemény úttá, rendetlenség renddé váljon – hogy vérakadozási helyett a haza szíve új erőre kapjon, s a legtávulabb erekbe új életet lövelgessen, s a külföld, melynek nagy része létünket még nem is gyanítja, ha nagy fényét nem is, legalább értékét s belbecsét ismérje el hazánknak. – Az első cselekvőmód jó hazafiság meg nem csalható jele, és szeretetünket méltán gerjeszti, de haszna semmi, kára pedig sokszor számtalan; másik cselekvőmód pedig józan hazafiság, s ez hasznot hajt-e, nem-e? Nézzük régibb nemzetek évrajzit, ha öneszünk nyilván nem teszi előnkbe, hogy aki nem lát, sohasem használhat, de árthat; s csak az hajthat hasznot, aki lát. Vegyük rendre francia, holland, német, angol sat. nevezetes, általunk ismert hazafiak életét, s azt fogjuk találni: hogy nem a vak használ honjának, hanem a szemes, nem a mindent dicsérő, hanem az igazmondó.
„Nevetségessé teszi hazáját” – ezt is fogja nehány pengetni – mert némely rajzimban tulajdon rútalmokra fognak ismerni.
Ezek ne gondolják: hogy ők teszik s alkotják a hazát, s ne tolják azt, ami egyedül s egyenesen őket illeti, a hazára. Hogy a londoni vagy párizsi cloakok jó szagát nem dicsérem, nem becsmérlem azért egynek tisztaságát, másnak kellemeit; s hogy némely egyes személy rothadását említem, nem hozok én azáltal homályt hazámra. Egyébaránt oly nagy egy nemzet, egy magányos személy ellenben oly kicsi, hogy egyesnek nincs hatalmában amazt nevetségessé tenni. Mit árthat a régi s erős várnak, ha valaki vak mérgében sárt s követ hajít ellene? Nem mozdul meg rendületlen fala, s csak önerejét emészti az esztelen megtámadó. De árthatnak az apródok s még a férgek is nagyszámú sokaságban – s ezek inkább, mint minden egyéb, „őrlik meg erős gyökerit* a valahai kevély tölgynek”. Azon egyes személy, ki nem alattomosan cselekszik, sőt minden gondolati- s szavairúl igyekszik lerázni a homályt és kétest, s minden tetteirűl félrevonni a fátyolt s lepleget; ki nem hát mögött rágalmaz – hanem egyenesen szembe szól, az mi kárt tehet? Ha igaz, amit mond: nem árt, hanem használ – ha alaptalan: elhordja a szél, s kicsapongó elmefuttatásit elnyomja a közértelem s valódiság súlya. Én nem gyermekekhez szólok, kiknek lágy agyvelejekben, az előítélet és szofizma könnyen gyökeret verhet, de férfiakhoz; ítéljenek! – Nem mondom, hogy csalhatatlan vagyok.
Sok azt hiszi, ki törvényalkotmányunkat olyannak képzi, mint egy harisnya – melynek egész léte könnyen semmivé válhat, ha csak egy szem oldatik is fel –, hogy legkisebb javítástétellel is felfordul minden. Azt hitte hajdan az angol, a holland is; de drágán fizetné most meg, ha némely eszesek s mélyebben gondolkodók nem kínszerítették volna, úgyszólván okoskodásik terhe által, a sokaságot előítéleti- s balvélekedésibűl kigázolni s javításik által szinte a fél világ kincseit honjokba halmozni. Semmi sem áll csendesen a világon, még a napszisztémák is mozognak – tehát csak Magyarország álljon s vesztegeljen mozdulatlan? Nem nevetséges törekedés-é ez? Vagy azt gondoljuk: hogy a Lajtátúl Feketetóig, s Beszkéd bérceitűl Dráváig fekvő, csak 4000 négyszegmérföldnyi tartomány az univerzum közepe – mely körül milliárd világok forognak? Istenért! Nyissuk fel szemeinket, vegyük hasznát eszünknek. Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre!
Munkám tartalmábúl ki-ki azt fogja látni: hogy a végsőségeket s túlságokat gyűlölöm s békítés barátja vagyok, szeretném a számos felekezetet egyesítni, s inkább a lehető jót akarom elérni középúton, mint a képzelt jót, melyet tán csak másvilágon lelendünk fel, levegőutakon. Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni: valaha mik voltunk, de inkább átnézni: idővel mik lehetünk s mik leendünk. A múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!