Vérmező, 795. május

I

Ó, csudacsöndes májusi éj!
Alszik remegőn a hűs Duna tükre –
Lent fekszik a hold a víz fenekén.
Távol a Gellért. – Messze az éjben
Nyulnak a sávok, zöld-feketén.
A Várhegy fekete tömbje
Omlik az éjbe vakon –
Tompa rezes fény, lágy ütemekben
Visszaverődik az ablakokon.
Májusban az ifjú, nagy élet
Kéjtől zokogott, kéjétől a nyárnak -:
Éjfélben a hajóhíd alatt
Suhanni kezdtek az árnyak.

II

Éjfélben halk, hideg ujjak
Kopogtak a kőfalon át –
Éjfélben horkanva riadt fel,
Martinovics, ferences apát.
Két ájult, kimeredt szem
Meglátta a néma falat:
Zöld sugarak táncoltak
Boltozott öble alatt.
(Most felfutott a falon,
Most viszolyogva lenéz,
Most koppan: hosszú köröm
Nedves, zöldszinű kéz.)
Két lépcső, kockakövekből,
Sikátor, hosszú torok –
– Ablaktól le a földig,
Vonalat húz a nyirok.
(Ablakból visszamered rá,
Tele van minden kicsi zug, –
Krétafehér az arca:
Szája fekete luk.)

III

A hűs, magos terembe hogy' kopogtak a szavak:
Lobogtak gyertyalángok sötét tetők alatt.
Ólmos, kifáradt arcok, fehérlő árkusok,
Vibráltak, összefolytak. – A jegyző olvasott.
Ó, hogy feküdt a posztón a szürke napvilág.
Hosszú, setét sorokban hallgattak a bírák.
A Hétszemélyes-Tábla. – Mögöttük a falon,
Kőarcú Krisztus-isten, meredten és vakon
Hétszázkilencvenötben… Martinovics apát.
Királysértés… A császár… Röpiratok, ruhák…
… Az instituciót birálták… ellenezték…
Gyűlések… föld alatt… Respublikánus eszmék…
Ez itt… ez konspirált… Titokban, föld alatt
Forralva lázasan rettentő dolgokat –
Császárt… Meg államot…, igy sorba szól a vád.
– S lefordította titkon a Marseillaise dalát.
A Marseillaise dalát!… A vén szivek felett.
Ó hogy riadt keresztül a nyirkos rémület!
Ó hogy vált hamuszínre megrebbenő szemök!
… Párizs!… A Marseillaise!… Hétszázkilencvenöt!

IV

Párizs! A Grève-piacon
Peregve perdül a dob
Szinte szikrázik a nap:
Tarka tömeg kavarog.
Hahó, be vígan
Gurigáznak le a fők!
Tréfásan szökken a vér.
Pörögnek a dobverők.
Hahó! Mi gurigázunk!
Hahó! Van elég!
Kinek mi köze hozzá?
Adhatjuk, a miénk!
Hahó! Ki morog?
Európa? a kutya vonit?
Hahó! Gurítunk
Néki is valamit.
Puderes szőrpamatokban,
Két kövérke golyócska, fehér –
– Hogy szuszogott Louis Capet!
Hogy dűlt ki nyakából a vér!
Felkeltek a királyok ellenünk -:
Mi odalöktük a miénk fejét!
– Danton, polgártárs, elvetve a kocka,
Künt a határon Dumouriez!
Egyetlen ordítás,
Hogy reng a föld belé:
”Aux armes citoyens! Aux Armes…!
Le jour de gloire est arrivé…!

V

Hallgassatok meg! Megtört szívemben
Nincs szenvedély már, – megbékélt, kiholt.
Ó, úgy borul a bűnbánat szívemre,
Mint börtönöm, e szörnyű, szürke bolt.
Bűnös vagyok… Igen…, beismerem…
Megtört a borzalom s a börtön –
– Bíráim, gyónni akarok –
Ó jaj!
Remegve, gyáván, összetörten.
Beismerem már… Káték és beszédek
Voltak valóban… Könyvek és írók –
Szabadságról… meg eszmékről… beszéltünk –
S bíráltuk is az instituciót –
A Marseillaiset lefordítottuk
S amint tehát kitetszett:
Megsértettük – igen, beismerem –
Ó jaj!
Őfelségét, Ferencet!
De ifjú voltam, és setét agyamba
Ködös riasztó víziók lobogtak –
Egyetlen szívnek láttam a világot,
Melyben nehéz, sötét eszmék dobognak.
Ezreknek jajgatása jött
Vén könyvek, szóözön –
– S belémmarkolt a köd.
Ó jaj!
Nyirok, hideg közöny.
Egyszerre jöttek… Tompa, halk morajjal
Az alkonyatból… jöttek a szelek.
Párisban tűz… Párisban reng a járda…
Párisban vén vasajtók döngenek…!
Párisban fortyog a csatorna; –
Párisban háborog!…
– S Versailles alatt a kéjkerteken át
Hahó!
Bőg bűzös, éhes százezer torok…!
Zavart szemekkel és fehér ajakkal
A hatalom dadogva némul el:
Egyetlen hosszú, véres ordításban
A nép, a nép győzelmet ünnepel!
Halványuló kisértetárnyak
Lidércláng, kósza fantom: –
Halljátok? Desmoulins kiált!
Hahó!
S dobog riogva Danton!
Ó, ily idők! Ó ily napok! S mi látjuk!
Ez az erő, mely büszke és kemény: –
Ó, hogy riadt meg döbbenő agyamban
A látomás – csak én értettem, én!
Egy éjjel sírtam: – a hideg falakhoz
Ütöttem homlokom –
Kongottak a falak
Ó jaj!
Kietlen, furcsa hangokon
Egy éjjel sírtam – elszorult torokkal
Zokogva vertem a hideg falat –
– Párisban akkor ünnepelt a konvent:
Jourdan sereggel állt Jemappes alatt.
Itthon halálos némaságban
Feküdtek a mezők, letarolt messzeség –
Ó jaj!
Halk eső, könnyező.
Hogyan? Hiába? Nálunk ezt nem értik?
Ezt meg nem értik nálunk, ezt a hangot?
Kilógó nyelvű, földporába süllyedt,
Süket baromnép, eltiport bitangok!
Kiknek fején pompázva ül
A Butaság bíborpalástban!
Ó jaj!
S én, hogy figyeljem, látva lássam:
Igen… pincékbe… rejtekezve… én, én
Vezettem őket!… Összeesküvés?
Didergő szájjal, táncoló fogakkal
Zöldüljetek… ó mind kevés, kevés!
Csikorduljon az ujjszoritó,
Csavarjátok ki a csuklóimat –
Dögöljetek meg…! …többet is tudok még…
Ó jaj!
Zuhogjatok, fojtogató falak!
Egy kardcsapással ujjongó szabaddá
A mély erőket… s engem… látva lássák…!
Egy kardcsapással elsöpörni innét
Szívek nehéz, nehéz lidércnyomását…
Viharzó bércek büszke harca –
Szabad mezőkön zengő háboruk –!!…
Ó jaj!…
…Krétafehér az arca –
Szája fekete luk…

VI

Először Sigrayt vezették köztük el:
Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel.
Szentmarjay vadul ellökte a papot –
Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.
Martinovics – így szólnak a régi krónikák –
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó –
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.
Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.



Kezdőlap Előre