Szemben egy bérkaszárnya volt |
Oldalt piros postaszekrény |
A járda szélén, ahol megálltunk |
Az eső alattomosan szitálni kezdett |
Én a toronyóra felé sandítottam |
Közben, hogy mégis mondjak valamit |
Szórakozottan és félig tréfásan |
Udvarolni kezdtem, hogy milyen szép |
Mindenféle pongyola hasonlatban |
És akkor, ahogy hirtelen ránéztem |
Meghökkenve torkomon akadt a szó |
A szemehéja lehunyódott és rebbent |
És a szája kerekre ki volt nyitva |
Mint egy kis csuka, ahogy kapkod a víz felszínén levegő után |
Meg egy fürjecskefióka, ahogy |
Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja |
És mint a selyempapír hajnalkavirág |
Ahogy csapja az eső és bután és szomjasan |
Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát |
Mert akkor én már közelhajolva, |
Tágrameredten a kiváncsiságtól |
És vadul és mohón és kegyetlenül |
Dícsértem és magasztaltam |
Hogy milyen szép és gyönyörű |
Képtelenmód túlozva, fantasztikus szavakkal |
És a szárnyas szó, csapkodó, százkarú korbács |
Csurgott végig az arcán az esővel együtt |
Ami most már komolyan megeredt |
És szemmel és szájjal beszívta és megduzzadt |
És már igaz volt minden szó, amint mondtam |
Akkor ijedten elhallgattam |
És sarkon fordultunk és köszönés nélkül kétfelé szaladtunk |
Sandán nézve kétoldalt, hogy látta-e valaki |
Nekilódulva, akadozva, elakadva. |
|
|